Díjazták a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny legjobbjait
Véget ért a „hatalmas magyaróra”
A temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum az április 9–12. időszakban harmadszor volt házigazdája a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyversenynek, ahol 17 megyéből érkezett közel 150 ifjú tollforgató mérte össze anyanyelv- és irodalomtudását, nyelvi leleményét, alkotóképességét.
A rangos esemény záróakkordjára, az ünnepélyes díjkiosztásra április 12-én, szombaton került sor a temesvári Diákházban, amelyen részt vett a főtámogató Oktatási Minisztérium részéről dr. Nagy Éva kabinetigazgató és Winkler Gyula, az RMDSZ Európa Parlamenti képviselője.
A verseny valamennyi résztvevőjét, boldog győzteseket és a kissé csalódott többieket Kiss Ferenc Temes megyei tanfelügyelő és dr. Nagy Éva tanügy-minisztériumi kabinetigazgató köszöntötték, hangsúlyozva hogy itt mindenki győztes, hiszen valamennyien megyei vetélkedőt nyertek, és előbb vagy utóbb „minden virág kivirágzik”. Az irodalmi „olimpiász” minden résztvevője tudással, élményekkel és egymás megismerésével gazdagodott, amit később az anyanyelv-ápolás, a kultúra bármely területén értékesíthet. A rendkívül szoros verseny eredményeit dr. Egyed Emese, az Országos Bizottság elnöke értékelte, aki egy „hatalmas, eszményi magyarórához” hasonlította a tantárgyverseny négy napját, amely gyönyörű ajándék a résztvevő diákok és tanárok számára egyaránt. A díjakat Winkler Gyula EP-képviselőtől vehették át a vetélkedő legjobbjai, aki miután gratulált a győzteseknek és a rangos verseny valamennyi résztvevőjének, az alábbi gondolatokat osztotta meg a Diákház közönségével: ha a magyar nyelv az Európa Parlament egyik hivatalos nyelve, és egy magyar képviselő, ha a helyzet úgy kívánja, anyanyelvén szabadon felszólalhat Brüsszelben, akkor el kell érjük, hogy itthon, a szülőföldünkön a magyar nyelv is kapjon hivatalos státuszt, hiszen alkotói vagyunk minden szempontból az erdélyi társadalomnak. Winkler Gyula ugyanakkor a tömbmagyarság és a szórványmagyarság közötti kapcsolatépítés, a székely–szórvány mozgalom jelentőségére hívta fel a jelenlevők figyelmét, mert „az erdélyi társadalom csak együtt kerekedik egésszé, csak együtt érheti el céljait”.
Az ünnepélyes díjkiosztás során oklevelet, pénzjutalmat és a Communitas Alapítvány jóvoltából könyvcsomagot kaptak a nyolc évjárat (V–XII. osztály) legjobbjai. Az Országos Bizottság minden évfolyamon díjazta az első három helyezett diákot, a 4. és az 5. helyezett pedig dicséretet kapott. Az „aranyérmes” magyar olimpikonok: Szabó Balázs (Csíkszereda) V. osztály, Damokos Beatrix (Sepsiszentgyörgy) VI. osztály, Ercse Zsuzsanna (Kézdivásárhely) VII. osztály, Fazakas Réka (Sepsiszentgyörgy) VIII. osztály, Kovács Péter (Nagykároly) IX. osztály, Walcz Beatrix (Sepsiszentgyörgy) X. osztály, Szekeres Ilma (Beszterce) XI. osztály és Tasnádi István (Kolozsvár) XII. osztály.
Régiónk legjobbjai: a XI.-es Kovács Henrietta (Csiky Gergely Főgimnázium, Arad) a III. helyet érdemelte ki 9,60-as osztályzattal, felkészítő tanára Rudolf Ágnes, a VIII.-os Boros Viktória (Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár) dicséretet kapott 9,10-es osztályzattal, felkészítő tanára Molnos Ildikó és a IX.-es Ilona Judit (Csiky Gergely Főgimnázium, Arad) szintén dicséretet kapott 9,20-as osztályzattal, felkészítő tanára Nyári Andrea.
A szervezők és a támogatók jóvoltából különdíjakat kapott valamennyi versenyző, akik 8-as osztályzatnál jobb eredményt értek el. A különdíjak céljára felajánlott könyvcsomagokat a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség, a Partiumi Keresztény Egyetem, a Pro Gerhardino Egyesület, a Heti Új Szó, a Nyugati Jelen, valamint a temesvári Bartók Béla és a Szórvány Alapítványok biztosították. A temesvári versenyzők közül különdíjat kapott Andrássy Nóra (VI.) Boros Viktória (VIII.) és Câmpian Csenge (XI.), az aradiak közül Dudás Izabella Bernadett (VII.). A Nyugati Jelen által felajánlott két könyvcsomagot Lőrincz Anna (Sepsiszentgyörgy) és Tamási Tímea (Csíkszereda) vehették át.
A díjkiosztó ünnepség befejező részében Erdei Ildikó, a házigazda Bartók Béla elméleti líceum igazgatója köszönte meg a rendezvény lebonyolítását segítő közel 100 önkéntesnek, diákoknak és tanároknak, valamennyi támogatónak a hozzájárulását, majd átadta a Mikes Kelemen Tantárgyverseny vándorzászlaját a zilahi Pataki Idának, az OB tagjának, aki a jövő évi, 2015-ös tantárgyolimpia szervezőit képviselte a rendezvényen.
„A visszajelzések alapján úgy érzem, hogy sikerült a diákokkal, tanárokkal, a támogatókkal együtt egy olyan rendezvényt megszervezni, amelyre büszkék lehetünk – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Erdei Ildikó. – Egy ilyen rendezvény jó alkalom arra is, hogy az iskola, az iskolát támogató közösség megerősödjön. Együtt dolgozunk, ötleteink vannak, közösen átgondoljuk, hogy mi az, amit magunkból, az iskolából a városból megmutathatunk. Ennek jó példája volt az elmúlt két hét, de főleg az utóbbi négy nap, jó érzés volt tudni, hogy számíthatunk egymásra.” Dr. Erdei Ildikó azt is elmondta: az oktatási minisztérium volt a rendezvény fő támogatója, ők biztosították a „kötelező minimumot”, de a pályázati lehetőségek, a támogatók tették lehetővé a különdíjak átadását, a program színesítését, a kirándulásokat, színházi előadásokat, apró ajándékokat. „Ebben az erős mezőnyben büszkék vagyunk Boros Viktória negyedik helyére és a két különdíjra, jó alkalom ez arra, hogy megerősítsük a diákokat, a szaktanárokat abban, hogy ennek a munkának haszna van.” – nyilatkozta lapunknak dr. Erdei Ildikó.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Zala György Szabadságszobra 10 éve áll a Tűzoltó téren, Aradon
Április 25-én volt tíz éve, hogy az aradi Tűzoltó téren 1890 után másodszorra is leleplezhették Zala György monumentális alkotását, a Szabadság-szobrot, amely a 13 aradi vértanúnak állít emléket. Az évfordulót az Aradi Szabadság-szobor Egyesület és az RMDSZ szabású rendezvénnyel emlékezett. Az emlékezés része az a kisfilm is, amelyen Bognár Levente, Arad alpolgármestere, és Király András, az Egyesület elnöke, oktatási államtitkár eleveníti föl a szobor újraállításának történetét Varjasi Krisztián mikrofonja és kamerája előtt.
A rendezvénysorozat a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében kezdődött, ahol telt ház előtt mutatták be a „Gondozzák, őrizzék” című albumot, amelyet a Szabadság-szobor Egyesület készített a szobor újraállításának 10. évfordulójára.
Az eseményen jelen volt, és beszélt a szobor újraállításáról, ennek fontosságáról, és emlékcserepeket idézett fel többek között Kelemen Hunor az RMDSZ elnöke, Király András, Bognár Levente, Cziszter Kálmán városi képviselő, Horváth Levente, az album szerkesztője, Kocsis Rudolf képzőművész, az újraállított szobor restaurátora, és a szobor újraállításának kivitelezését végző cég nyugalmazott műszaki igazgatója, Bálint György.
A Szabadság-szobor Egyesület hetvennél több díszokleveleket adott át azoknak, akik hozzájárultak a szobor újraállításához, és ápolják ennek hagyományait. Közöttük volt az Aradi Nap, az Aradi Hírek, a Nyugati Jelen, és több Arad megyei magyar civilszervezet is.
Az album bemutatását követően a Szabadság-szobornál beszédek hangzottak el, majd koszorúztak. Habár az idő kedvező volt, nem esett az eső, mégis csak mintegy 300 aradi jött ki a térre. A szónokok – Bognár Levente, Gheorghe Falcă, Kelemen Hunor, Király András – elsősorban a szabadság eszméjének fontosságát emelték ki, de felelevenítették a szobor kiszabadításának néhány mozzanatát is, és a mondatok között kivehető volt a közelgő EP-választáson való részvételre buzdítás is.
Zárásként, este az aradi színházban fergeteges sikerű, ingyenes operettesten vehettek részt az emlékezők, ahol a budapesti Tihanyi Színpad vendégszerepelt.
A műsor előtt tartott rövid, EP-választási kampányindító keretében mutatták be a Szabadság-szobor kiszabadításáról, újraállításáról készült alábbi filmetűdöt, amelyet – archív felvételekből – Varjasi Krisztián és Tapasztó Ernő készített „Miénk itt a tér” címmel.
Az első világháború után, Arad Romániához csatolásakor szinte azonnal felmerült a szobor lebontásának gondolata. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták az emlékművet. 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány 1512/925 számú rendeletére eltávolították, utána különböző helyeken tárolták, legutoljára az aradi vár árkában őrizték.
Orbán Viktor magyar és Radu Vasile román miniszterelnök 1999. augusztusi, marosvásárhelyi megállapodása után 1999. október 6-án a Szabadság-szobrot a minorita rendház udvarára szállították. Itt kezdődött meg a restaurálás.
2004-ben Adrian Năstase kormánya, több országgyűlési képviselő tiltakozása ellenére, jóváhagyta, hogy a szobrot ismét felállítsák a román-magyar megbékélésnek szentelendő emlékparkban. Az volt a feltétel, hogy a téren legyen egy 1848-at jelképező román köztéri emlékmű is. A téren egy 9 m magas győzelmi kaput állítottak föl, és a Szabadság-szobor már épülő talapzatát vele szembe kellett fordítani. A fordítás – nem minden szándék nélkül – végül kevesebb, mint 45 fokos lett, így Hunnia alakja nem néz pontosan szembe a diadalívvel. A Tűzoltó tér a Megbékélés Parkja nevet kapta és a szobor leleplezése 2004. április 25-én történt. Ioan Bolborea bukaresti szobrász alkotása, a diadalív alatt román felkelők állnak. A téren egy szökőkút található, mellette három zászlórúddal, amelyeken a magyar, a román és az európai unió zászlaja leng folyamatosan. 2011. április 13-án felfedezték, hogy lelopták a szoborról a diadémot, a tőrt és egy kardot. A szobor helyreállítása megtörtént. Irházi János, Nagy István
http://www.aradinap.ro. Erdély.ma

Nyitott kapuból nézve
Forrás: rimaszombat.polgarinfo.hu
Vannak emberek, akik évtizedek óta különböző tájain élnek a nagyvilágnak, de gyökereiket nem tudják, talán nem is akarják eltépni. Az ausztrál őslakosok bumerángjához hasonlóan, minduntalan visszatérnek. Sokan nem csupán emlékeiket keresik ifjúságuk városában, hanem le is tesznek valamit az asztalra, amelynek mindig van némi köze az aradi múlthoz és jelenhez.
Hollai Hehs Ottó ilyen földink. Pedig Budapest szülötte, a háború után került édesanyjával és nővérével Aradra. A „régiek”, bocsánat a kifejezésért, nyilván emlékeznek rá. Talán még abból az időből, amikor a magyar gimnázium Törekvő Ifjúság című diáklapja körül mesterségesen kirobbantott botrányról és betiltásáról beszéltek városszerte. Ottó újságírói vénája már felsős diákként megmutatkozott. Aztán színész akart lenni, de az élet mindig közbeszólt. Nem olyan idők jártak, és „káderlapja” ugyancsak pecsétes volt, tehát ambícióit „jegelve” kényszerült a megélhetését másként biztosítani. Negyven éve él Németországban. De már az 1990-es években újra hallhattunk róla, hiszen a Romániába érkező segélyszállítmányok egyik lelkes szervezője volt, majd időnként olvashattuk okfejtéseit a Kapu című magyarországi folyóiratban.
Később a Romániai Magyar Szónak, illetve a Nyugati Jelennek, pozsonyi és erdélyi lapoknak küldte az írásait. Újabban ismét publikál a Nyugati Jelenben. Aradon sokan hozzájutottak a Szent Istvántól Polgár Juditig című, a magyar szellemi élet kiválóságairól írott könyvéhez, amely 2004-ben jelent meg. Legújabb kötete, a korábbi publicisztikai írásaiból közölt testes válogatás Nyitott Kapu címmel Budapesten került ki a nyomdából, de néhány példányát az aradi könyvkereskedésekben is megtalálhatja az érdeklődő.
Hollai Hehs Ottó nem politikus, nem gazdasági elemző. Csupán nagy élettapasztalattal, józan világszemlélettel és sorstársai, az európai emberek iránti fejlett empátiakészséggel rendelkező közíró, aki saját szemszögéből igyekszik megérteni és megértetni az olvasóval korunk bonyolult és a gazdasági érdekektől rendkívül szövevényesen behálózott politikai és társadalmi életét. Nem akar senkit meggyőzni, csupán közli velünk gondolatait. És időnként igencsak „fején találja a szeget.”
Nincsenek pártérdekei, nem sorolható igazán sem a jobb-, sem a baloldalra. Nem fetisizálója az Európa „boldogabb” felében tapasztalható demokráciának, sőt a németországi állapotoknak sem. Skizofrén világunk című 1999-ben megjelentetett könyve, illetve a Haldokló Nyugat címmel közreadott cikksorozata is ezt sugallja. A magyarság jövője, s ezen belül az erdélyi és az aradi magyarság helyzete is sokat foglalkoztatja. Előítéletektől mentesen igyekszik felvázolni egy jövőképet. Érdekes és érdemes (újra) elolvasni okfejtéseit.
Fellelhető bennük a topon lévő politikusok gondolkodásától és sztereotípiáitól letisztított, egyéni látásmód. Ezzel persze lehet azonosulni és lehet nem egyetérteni. Mert kétségtelen, hogy Hollainak nincs mindenben igaza. Meglátásai sem cáfolhatatlanok. De gondolatait világosan, közérthetően fogalmazza meg, és azok, akik netán úgy gondolják, hogy távol tarthatják magukat a körülöttük zajló élettől, egyfajta kívülállóként figyelhetik meg napjaink történéseit, amelyeknek szenvedő vagy örvendő alanyai, hamar rádöbbenhetnek, hogy ez mennyire hamis, sőt álságos életszemlélet. Visszatérve az alapgondolathoz: Hollai Hehs Ottó egyike azoknak a távolba szakadt, de fáradhatatlanul publikáló aradiaknak (Böszörményi Zoltán, dr. Greffner Ottó, a Piroska házaspár, Waldmann Iván, néhai Galló Géza stb.), akik hazát igen, de szívet nem cseréltek, és időszakonként visszatérve, megajándékoznak minket szellemi alkotásaikkal (is). Kár lenne ezeket nem kézbe venni, fellapozni.
Puskel Péter
nyugatijelen.com. Erdély.ma

CZEGLÉDI JÓZSEF (1929–2014)
Elérsz valahová, jössz valahonnan – még egy lépést, mert születtél,
…………………………………………
Addig a városig, addig a hegyláncig, Születéstől halálig.
(Magyari Lajos – Csoma Sándor Naplója)
Ismét szegényebb lett az aradi magyar közélet. Kevesebben leszünk a színházi esteken, ha vidáman szórakozunk vagy csendben búcsúzkodunk valakitől a már megszokott, többségben levő ősz hajúak, egy fej hiányzik mától, a fanyar humor és a fiatalokat bíztató szó elmarad.
Czeglédi József jelenléte az aradi magyar rendezvényeken természetes és megszokott volt. Ő volt az a főnök, akit nem várt reggel szolgálati kocsi, vezető állást betöltve is – kerékpáron ment munkába. Mert bár Csermőn született, ízig-vérig aradi volt. Itt járt a katolikus elemibe (tanítója Láng István volt), majd a katolikus gimnázium alsó osztályaiba. Innen egyenes út vezetett az inasiskolához, miközben a mai Moise Nicioara Líceum esti tagozatán érettségizett. A Temesvári Politechnikán szerzett gépészmérnöki diplomát, amellyel 1956-ban technológia tantárgyak oktatójaként helyezkedett el az akkori 2-es szakiskolában.
Ez volt az eljegyzés a nagy kezdőbetűvel írható Pályán. 1961-től az iskola igazgatója, szervezője, felújítója, mindenese. Igazán hitt a szakoktatásban, annak jövőjében, szükségességében, a minőségi munkában. Kevés iskolavezető mondhatja el magáról, hogy negyed századon át vezetett egy olyan intézményt, ahol elsősorban az aradi nehézipari gyárak számára készítettek fel szakképzett munkásokat. Azt se mondhatta el sok igazgató, hogy az iskoláját románok, magyarok nevével azonosították, s a véndiák-találkozósok ma is Czeglédi iskola néven emlegetik egykori alma materüket. Ott volt reggeltől estig, és ha kellett, éjszaka is. Szükség volt rá, hát létrehozta a magyar tagozatot, felkészülést biztosítva több száz fiatalnak, akik zömmel helytálltak a gépek mellett.
Tanfelügyelő és helyettes főtanfelügyelőként az egyik legjobb törvényismerő volt. De azt is tudta, hogy melyik paragrafus káros gyermekeknek, pedagógusoknak. Ellenőrzései során nem a napi hevenyészett munkaterveket nézegette, hanem az irattárakat. Nem engedte, hogy az igazgatók ne ügyeljenek maximálisan azokra az iratokra, amelyek felületes elkészítése vagy felszínes tárolása később, harminc-negyven év múlva emberek sorsát károsan befolyásolják. A vizsga okiratok, az anyakönyvek és a fizetési bizonylatok pontos, fémszekrényben való tárolása akkor vesszőparipának tűnt, a mai (sok rendetlenségben) már tudjuk – a nyugdíjrendszer átállásakor vagy a külföldön munkát vállaló fiatalok iratkeresésekor ez az időszak megkönnyítette sok ember boldogulását.
Nyugdíjasan sem pihent. A Csiky Gergely Főgimnázium 2001-es önállósodásakor hónapokon át önkéntes munkavezető volt, s mert értett hozzá, senki sem mondott ellent döntéseinek. Állandó támogatója az Alma Mater iskola alapítványnak, a Nyugati Jelen napilapnak, a Szövétnek folyóiratnak, a pedagógus rendezvényeknek. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Arad megyei szervezete 2006-ban Márki Sándor-életműdíjjal tüntette ki.
Bár személyes okok miatt sohasem maradt távol munkájától, élete nagy részét iskolájában töltötte, mégis példás férj, odaadó családapa, nagyapa volt. Gyermekei magyar osztályokba jártak, feleségét támogatta a Máltai Segélyszolgálatnál végzett önkéntes gyógyszerészi munkájában.
Mi is volt Czeglédi József? Mérnök, tanár, igazgató, tanfelügyelő, szakoktató vagy rendezvény – támogató? Talán a legmegfelelőbb állítás, hogy oktatás szervező volt pályakezdéstől halála pillanatáig, kiemelten a szakoktatás megszállottja. Nagy bánatára, ez utóbbi ma már Romániában nem működik, a hetvenes évek jól felszerelt iskolaműhelyei kézen-közön elkallódtak, egyre nagyobb a hiány jól képzett szakmunkásokban. Ötletei kéznél vannak – tenni kéne a holnapért!
Matekovits Mihály. Nyugati Jelen (Arad)

A III. Aradi Magyar Könyvnapok nulladik napja
A ruha nem eszik embert
A tegnap megnyílt III. Aradi Magyar Könyvnapok „nulladik napján”, ahogy megnyitójában Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője fogalmazott, került sor a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében kedden délután Sz. Benedek István Nem a ruha eszi az embert című, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában megjelent, a nyomdából frissen kikerült munkájának bemutatójára.
A cím is sejteti: humorról van szó.
A jelenlévők egy része ismerhette a polgári foglalkozására nézve kutatóvegyész, immár nyugdíjas szerzőt, aki egykoron az aradi Vegyes padját koptatta. Benedek István jelenlegi „főállásában” azonban író, akinek a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál az utóbbi jó másfél évtizedben már három könyve jelent meg magyarul. (Más nyelveken ugyanis szakkönyvek hosszú sorát produkálta.) Annak idején egészen biztosan olvastam cikkeit a Hétben és a TETT-ben (akkoriban Romániában élt), most számomra mégis teljesen ismeretlenül bukkant fel ezzel a remek humorú, nagy irodalmi tájékozottságot eláruló, elképesztően szellemes, a magyar nyelv fölényes ismeretét igazoló könyvével.
Ujj János, az egykori iskolatárs „nem akadémiai székfoglalónak” szánt „beszédben” méltatta, a helyzethez igazodva humorosra véve a figurát, a szerzőt, aki azt a hitvallását fogalmazta meg, hogy ha nem bolondozhatna az ember, megbolondulna. Sokan mondták már, és milyen igazuk volt: Isten őrizzen a humortalan embertől. Sz. Benedek Istvántól (az Sz. neve előtt azért kell, hogy egy másik, a Benedek Elek unokájaként is ismert neves pszichiáter-írótól megkülönböztethessék) nem kell óvakodnunk, bőven van humora, s azt nagylelkűen pazarolja.
Méltatója azzal indított, hogy a szerző a „pedagógia csődje” (magát is annak nevezte: a legendás Miska bácsi, tanára, matematikusnak szánta), hiszen a líceum humán szakát végezve erősen „reál” beállítottságú pályára lépett – és vitte valamire. Aztán elhalmozta dicséreteivel (liberális szellemű humanista, a humor polihisztora, a világirodalom tolmácsolója, kiváló reklámszakértő, nyelvész, mondta a szerzőről), és állításait a kötetből vett idézetekkel támasztotta alá. Élvezetes volt. A meghívott, de eljönni nem tudott Ágoston Hugó, a régi szerkesztő helyett beugró Réhon Józsefnek ennyi részlet után az maradt, hogy kifaggassa a szerzőt életútjáról – és Sz. B. I. a humoristától elvárható szellemességgel és rokonszenves öniróniával beszélt magáról és pályájáról.
Egy humoros kötetről nem könnyű beszélni. Mit mondjon a méltató? Hogy
mosolygott, helyenként harsányan nevetett az összehordott „badarságokon”? Aki más embert színvonalas sziporkáival, akárcsak egy-két mondatával megnevettet, az, szerintem, nemes és fölöttébb dicséretes dolgot cselekszik. Közben esetleg az olvasó eltöpreng: honnan a csudából tud ez a pali ennyi szellemes, fergeteges badarságot összehordani?
Ő tudja, ha tudja. Erre születni kell.
Akinek nem volt alkalma humoristát „alkotás közben” látni, elárulom: nem mindig olyan egyszerű és vidám dolog a szellemességek kiötlése, mint amilyennek tűnhetne. Valamikor, régen, volt szerencsém a kolozsvári magyar napilap szerkesztőségében több alkalommal látni a humorban valamit ugyancsak produkált Sinkó Zoltánt munka közben. Olyan képpel ült, töprengve, írószerrel a kezében, a papír előtt, hogy pillantásától azonnal megsavanyodott volna az uborka.
Jámbor Gyula

Az egész Kárpát-medencére kiterjedő gyűjtést indít a Trianon Múzeum (x)
Az egész Kárpát-medencére kiterjedő gyűjtést indít a Trianon Múzeum az 1918-1920-as országvesztéssel, az irredenta mozgalmakkal, az 1938-1941-es visszacsatolásokkal, az elszakított területekkel kapcsolatba hozható mindennemű írásos és fényképes dokumentációra, antik tárgyakra, szóbeli közlésekre és visszaemlékezésekre vonatkozóan.
A gyűjtési felhívást számos külhoni magyar újság és hírportál is közzé tette. A közlemény megjelenik a felvidéki Új Szóban, a délvidéki Magyar Szóban, a kárpátaljai Kárpáti Igaz Szóban, a partiumi és székelyföldi hírlapokban (Nyugati Jelen, Székely Hírmondó, Szabad Újság, Krónika, Csíki Hírlap, Vásárhelyi Híradó, Udvarhelyi Híradó), valamint több online hírportálon (Felvidék.ma, Vajdaság.ma, Erdély.ma) is.
A várpalotai Zichy-kastélyban található múzeum Magyarország egyetlen olyan intézménye, mely az első világháborút követő békeszerződéssel és napjainkra is kiható következményeivel foglalkozik, és intézményes keretek között mutatja be a trianoni országvesztés gazdag és megrázó tárgyi, szellemi hagyatékát.
A múzeumban bemutatott anyag a Kárpát-medence viszonylatában egyaránt felöleli a trianoni diktátum pontos történetét és következményeit, bemutatja az I. világháborút követő irredenta mozgalmak sajátosan szép produktumait, az anyaországhoz időlegesen visszacsatolt egyes országrészek „hazatérésének” boldog pillanatait, a II. világháború eseményeit, és a háború utáni, magyarokat sújtó kollektív, véres megtorlásokat. Állandó- és vándorkiállításai révén a múzeumba látogatók átfogó ismereteket szerezhetnek az I. világháborút lezáró döntések következményeiről, az azt követő, sokszor vérzivataros történelmi folyamatokról.
Rendezvényeivel, tudományos és kulturális tevékenységével célja, hogy bemutassa a Kárpát-medencében ezer éve együtt élő közösségek hagyatékát, és hogy segítse és patronálja azon kezdeményezéseket, melyek a magyar nemzet fizikai és lelki széttagoltságát igyekeznek orvosolni. Ennek érdekében a Múzeum számos, eddig hiánypótló nemzetpolitikai kezdeményezést indított el. Segítője volt a délvidéki magyarirtás áldozatait rehabilitáló folyamatok megindulásának éppúgy, mint a felvidéki deportálások és kitelepítések történetét érintő tudományos, társadalmi diskurzus megindításának is.
„Nálunk egy átlagos látogató a múzeum valamelyik sarkában sír.” – így nyilatkozott Szabó Pál Csaba, a múzeum igazgatója azokról a hatásokról, melyek a Trianon Múzeum egyedülálló gyűjteményét végigszemlélve itt a látogatót érik.
A múzeumban bemutatott kiállítások ugyanis nem csak a 20. századi nemzetvesztés tragikus eseményeit, a „hazatérés” örömteli éveit, és a II. világháborút követő kollektív, véres megtorlásokat dokumentálja Újvidéktől Kassáig, Marosvásárhelytől Munkácsig, Nyitrától Varasdig. Csupán a puszta tények bemutatásával elindítja azokat a kollektív lelki mechanizmusokat, melyek a magyarság 20. századi tragédiáinak feldolgozásához, az össznemzeti sebek begyógyulásához vezetnek. Az 1920 után Magyarországtól elszakított területeken élők számára a Trianon Múzeum látogatása ingyenes. Kérjük, keressék bizalommal az összmagyarság lelkiismeretének és reményeinek múzeumát! Levelezési cím: Trianon Múzeum, 8100, Várpalota, Pf. 107; Zsebtelefon: +3670/257-48-11; Világháló: www.trianonmuzeum.hu; Villámposta: trianonmuzeum@trianonmuzeum.hu. Erdély.ma

Emléktábla a Jelen Házban
Főhajtás Faludy György előtt
Faludy György (1910–2006) nagyon sokszor járt Erdélyben – mondta a költő Szőcs Géza (sok egyéb titulusát is fel lehetne sorolni, többek között a Magyar PEN-klub elnökségét – tudomásunk szerint mellesleg magyar PEN-klub elnök még sohasem járt Aradon), azt mondta tegnap egy interjúban: érthetetlennek tartja, miért nem idéződnek fel kellő súllyal ezek a rendkívüli alkalmak, Faludy erdélyi látogatásai a közemlékezetben, a szerkesztőségekben, szellemi műhelyekben, kávéházakban, kocsmaasztal mellett, egyetemek tanszékein, újságírók, írók, költők körében, miért jelentkezik ilyen (a látogatások nyújtotta intenzív élményhez viszonyítva) halvány leképeződésben Faludy Gyögy emléke. Mától egy tárgyi emlék, amely Faludy egyik erdélyi útjának emlékét őrzi, ez az Aradon leleplezett tábla, amelyre méltán lehet büszke az aradi közösség, és annak vezetői, akik ezzel hűségüket bizonyították – nem mintha nagyon bizonyítani kellene pont Aradon, a mártírok emlékművének városában –, de ezzel a táblával egyfajta folytonossági plusszal járultak hozzá a Faludy-kultuszhoz, ahhoz, hogy Faludy még hosszabb életű legyen.
Az említett emléktáblát tegnap délben – az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat keretében – a Jelen Ház kapubejáratának falán leplezték le a költő özvegye, Faludy Fanny jelenlétében. A viszonylag népes közönséget (köztük volt az RMDSZ képviseletében Cziszter Kálmán városi tanácsos) Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, a Nyugati Jelen tulajdonosa köszöntötte, felidézve: emlékezetes nap marad 2004. március 24., amikor Faludy György először járt Aradon, s a Jelen Ház dísztermében tartott előadást népes közönség előtt. Egy következő előadásra már nem került sor, de az év októberében még egyszer ellátogatott Aradra, felesége társaságában egy bensőséges találkozásra. „Összeszorult szívvel gondolok rá, hogy már nincs közöttünk – egy évre rá örökre eltávozott”, emlékezett Böszörményi Zoltán, majd felolvasta e pillanat rögzítésére szánt mementót:
Faludy György imája
Elfehérül a tér, mikor kék szemét ráveti a sok szomorúságot látott tájra. Ez a táj most Faludy György Maros mosta alföldje, a tizenhárom szabadságharcos tábornok utolsó állomása: Arad.
Amikor a Mester először itt járt, megkérdeztem tőle, miért csak most, miért ennyire későn, nem furdalta a kíváncsiság, hogy a magyar történelem ezen szomorú városába viszontagságos élete során egyszer is benézzen. Komoran tekintett vissza rám, mint aki csak akkor tudatosította, mit jelent Arad Magyarország vérzivataros múltjában. „Ide jövet, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, de akkor sem tudtam okosabbat kiötleni, mind azt, hogy a sorsom nem hozott erre” – mondta, és a Jelen Ház díszterme felé vette apró, óvatos lépteit.
A pillanat szülte pillanat akkor a sors különös játéka lehetett, hiszen ő nem gondolt Október 6. című versére, melyben a táj hasonlított a maihoz, „mint a fácán: tarlók, fák, vérző foltjai”. De ahogy lépkedett felfele a lépcsőkön, mintha az idő létrájáról nézett volna vissza, lelki szemeivel látta, mi történik Aradon azon a végzetes, gyászos napon.
Nekem pedig az járt az eszemben, mennyire tapintatlan voltam vele, hiszen az ő lelkében „égi fény ragyog” és a messzeségből világok intenek feléje.
Most hogy már levetette testének börtönét, jobban látszik, ami volt.
Mintha most is hallanám Michelangelo utolsó imájának záró sorait: „Istenszobrász! a márvány én vagyok.”
Még volt egy mementója Faludy Györgynek itt, Aradon, folytatta: halálának hírét a világon először mi közöltük, Faludy Fanny jóvoltából. Megemlítette továbbá: a Nyugati Jelen címlapján, a fejléc fölött egy évtizede – az Óda a magyar nyelvhez c. költeményéből való – Faludy-idézetet („Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk”) láthat a lap olvasója.
Szőcs Géza azzal kezdte beszédét: „Mindenkinek köszönettel tartozunk, akik itt vannak és akik nincsenek itt, akik együttesen hordozzák Faludy György költészetének, alakjának az emlékezetét, olyannyira, hogy ez megtestesült egy emléktáblában is, amelyhez hasonló – éppen összeszámoltuk Fannyval – nagyon kevés van: van egy a (budapesti) VII. kerületi szülőházon, a XIII. kerületben, ahol lakott, egy magyarországi faluban, amelynek kultúrháza az ő nevét vette fel és az Írók Boltjában – Arad tehát az ötödik város, amely emléktáblát szentelt Faludy Györgynek”.
A Faludy Fanny és Szőcs Géza által leleplezett emléktáblára koszorút helyezett el a költő özvegye, Szőcs Géza, valamint az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen nevében Böszörményi Zoltán, majd Czernák Ferenc elszavalta Faludy Janus Pannonius hazatérése c. versét.
***
Arad emléktáblákban sajnálatosan szegény, de tegnaptól egy nagy magyar költőnek állított táblával gazdagodott. Egy költő emlékét azonban a neki állított táblánál is jobban őrzi az, hogy olvassák, mert igazán ezzel marad meg az őt megillető örökkévalóságban. Faludy Györgyöt, remélhetőleg, nemcsak ez az emléktábla őrzi meg az aradiak számára.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Tizedik évforduló a Téglás Gábor iskolánál
Tiszteljük a múltat, örüljünk a jelennek, vigyázzunk a jövőre
Tizedik évébe lépett a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum, szeptemberben tizedszer csengettek be, tizedik alkalommal szerveznek gólyabált, téglaporos napokat, mindennek a tizedik évfordulóját ünneplik, jegyezte meg Kocsis Atilla iskolaigazgató az ünnepi megemlékezésen.
„Érjen meg minél több ünnepi szónoklatot”, kívánta Markó Béla, aki annak idején RMDSZ-elnökként elsőként húzta meg a becsengetési harangot 2005 szeptemberében. Erdélyben sajnos gyakori a kishitűség és a reménytelenség, a Hunyad megyei szórvány önálló iskolája a legjobb ellenpélda erre, jegyezte meg a költő-politikus, aki szerint a Téglás iskola számára is bíztatást jelent. Amúgy jelenleg Erdélyben 65 önálló magyar középiskola működik, noha 1989-ben egy sem volt!
Malteros ládák között indult sikersztori
Önálló magyar iskola létrehozása Déván hatalmas kihívás volt. Széll Zoltán tanár és Varga Karoly kezdeményezésére már 1990-ben megkapták a minisztériumi engedélyt a magyar iskolára, épület hiányában azonban létesítése kudarcba fulladt. Déva patinás régi magyar iskoláit nem tudták visszaszerezni, hiszen 1919 óta azokban román elitiskolák működnek, új tanintézmény építésére pedig nem kaptak megfelelő anyagi és politikai támogatást, noha a kezdeményezők éveken keresztül mindent megmozgattak.
Nem is adták fel, a lelkes dévai magyarok által 2003-ban alapított Geszthy Ferenc Társaság ugyanazt a célt tűzte ki: az önálló dévai magyar iskola létrehozását. Sokan járultak hozzá az iskola létesítéséhez, négynek közülük azonban kiemelt elismerés jár: Varga Károly, a Geszthy társaság elnöke, Széll Zoltán tanár, Böjte Csaba atya és a néhai ifj. Hauer Erich, aki korai halála miatt nem érhette meg álma beteljesülését. Előbbi kettő kiemelkedő szerepe közismert a dévai magyarok körében, személyesen részt is vettek a mostani ünnepségen, utóbbi kettő szerepét Winkler Gyula EP-képviselő méltatta.
A második nekifutás sikerrel járt, 2005-ben malteros zsákok között beindult a Téglás Gábor iskola. Komoly nehézségek akkor is voltak, szinte ugyanazok, mint az előző évtizedben: az anyagi és politikai támogatás hiánya. 2004 novemberében, választási kampányban Markó Béla RMDSZ-elnök és Takács Csaba ügyvezető elnök nyilvánosan támogatásukról biztosították Déván a Geszthy társaság képviselőit, hogy 2005 szeptemberében beindulhasson az iskola. Holott a megvásárolt ingatlan – megkezdett, de félbehagyott épület – látványa alig adott okot optimizmusra. „Elszörnyedtem, amikor megláttam”, emlékezett vissza Markó Béla.
A magas szintű ígéretek ellenére az építés lassan haladt. „2005. szeptember elején az iskola beindulása nagyon kétséges volt. Kétségbeesett voltam”, emlékezett vissza Varga Károly az akkori helyzetre. Az iskola építőtelep volt, csupán néhány tantermet sikerül kialakítani, a folyosókon a diákok és az építő munkások malteros zsákok között mászkáltak. Rengeteg munka volt még hátra, miközben az épülettulajdonos Geszthy társaság 12 milliárd lejjel tartozott az építőcégnek. Varga Károlynak számtalan álmatlan éjszakája lehetett akkoriban, a megígért támogatás késett, a pénz csak azután kezdett érkezni, miután egy vajdahunyadi összejövetelen az asztalra csapott Markó és Takács előtt, idézte fel Varga a nem túl kellemes emlékeket az RMDSZ akkori vezetője jelenlétében. Annak idején a Nyugati Jelen dévai szerkesztői is keményen kritizálták az RMDSZ legfelsőbb vezetőségét emiatt.
Minőségi iskola rövid idő alatt
Az akkori nyomások révén végre a politikum is felzárkózott a lelkes dévai kezdeményezők szintjére, kieszközölték a beígért támogatást, 2007-re elkészült az iskolaépület. Sikeresen átvészelték az első két tanévet, amikor csodával határos módon a félig építőtelep-iskolában egyetlen baleset sem történt.
Azóta az iskola minőségi tanintézménnyé nőtte ki magát. Diákjai számos megyei, országos és Kárpát-medencei tantárgyversenyen szereztek kiemelkedő eredményeket, a tanulmányi eredmények pedig rendszeresen jobbak a megyei átlagnál, büszkélkedett Kocsis Attila igazgató. A tanári gárda is fiatal, a 2005-ös indulásnál az átlagéletkor 39 év volt, azóta nyilván növekedett valamelyest, noha időközben több fiatal tanárral bővült, egyesek nyugdíjba vonultak.
Rövid idő alatt minőségi iskolává vált, gratulált Markó Béla. Végül is az első 10 év meghatározó, hangsúlyozta Lakatos András, az RMDSZ volt oktatási elnöke, jelenleg kalotaszentkirályi iskolaigazgató. „Dagad a mellem, amikor a Téglásról beszélhetek, Erdélyben és Brüsszelben egyaránt”, fűzte hozzá Winkler Gyula. A Téglás alighanem a Hunyad megyei szórvány legjelentősebb megvalósítása az utóbbi 25 évben.
Jövő stratégia
A minőségi oktatás az iskola első számú célkitűzése, szögezte le Kocsis Attila. A másik pedig az, hogy a dévai és Hunyad megyei magyar szülők – sőt, lehetőleg a vegyes családok is – a Téglásba írassák gyerekeiket, mert sajnos még mindig előfordul, hogy román iskolába járatják, fűzte hozzá Máté Márta, Hunyad megye főntanfelügyelő-helyettese.
E célokra az iskola vezetősége, a tanfelügyelőség magyar illetékesei, a pedagógus-szövetség és az RMDSZ 4–5 évre terjedő közös oktatási stratégiát dolgoz ki. Nemcsak a Téglás megerősítése fontos, hanem a diákok kis létszáma miatt veszélyeztetett tagozatok megmentésére is megoldást keresnek, ismertette a teendőket Winkler Gyula. A Medgyesen és Nagyszebenben szervezendő novemberi szórványnapok fő témája is a szórványoktatás lesz.
A múlt szelleméről sem szabad megfeledkezni, az egykori pedagógusok áldozatos munkája (akik mostoha körülmények között, évtizedeken keresztül magasan tartották a magyar oktatás zászlaját) erőt és bizalmat kölcsönöznek a jövőnek, jegyezte meg Széll Zoltán.
A szülők és a civil szféra aktívabb bevonása is szükséges, hangsúlyozta Varga Károly, keserűen megjegyezve, hogy az iskolát létrehozó – s az épület egyharmadát birtokló – Geszthy Ferenc Társaság jóformán megszűnt, már csak papíron létezik, a mór megtette kötelességét, a mór mehet mintára. Holott továbbra is szükség lenne rá.
Újabb politikai akadályok
A minőségi oktatás legnagyobb akadálya a politikum, amely 25 éve szinte állandón kísérleti terepnek tekinti a tanügyet, állandóan módosítván a jogszabályokat. Kétségtelen, a 2011-es Funeriu-féle tanügyi törvény jelentős előrelépés, még európai viszonylatban is kiemelkedő, hiszen a decentralizációra és a teljesítményre helyezi a hangsúlyt, szögezte le Lakatos András, csakhogy az új bukaresti hatalom azt is tönkre tette. Hasonlóan vélekedett Markó Béla is, a magyarság számára kifejezetten kedvezőnek nevezte a 2011-es jogszabályt, annak gyakorlatba ültetése nehezebb feladat, az azóta történt módosítások komoly visszaesést eredményeznek, visszaállították a mennyiség orientált, agyoncentralizált iskolarendszert.
Gondok azonban az RMDSZ bukaresti oktatás-felelőseivel is vannak, méghozzá bőven, derült ki a felszólalók szinte általános tapasztalatából. A régiek jobbak voltak, mint az újak, néhány évvel ezelőtt a tanügyi minisztériumba került RMDSZ-esek segítséget, támogatást nyújtottak a Téglásnak (és a többi erdélyi magyar iskolának), most viszont olyan is előfordul, hogy a levelekre sem válaszolnak, a konkrét problémák megoldása pedig egyre körülményesebb.
Utóbbi megoldható feladat, amennyiben az RMDSZ rendezi sorait, és fölülvizsgálja szelekciós mechanizmusát, a bukaresti hatalom kísérletezéseinek káros hatásait viszont nehezebb lesz kiküszöbölni.
Eddig a Téglás iskola megbirkózott minden kihívással, folyamatosan megerősödött. Tízéves tapasztalatára támaszkodva, alighanem bizakodva tekint a jövőbe.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Tallózás az események között
Megéri a kultúrába fektetni
Sajtó és kultúra címmel, a Pro Presens Alapítvány szervezésében és Arad Municípium Polgármesteri Hivatala támogatásával vont mérleget, és tájékoztatta olvasóit csütörtökön délután a Nyugati Jelen napilap az idei év legfontosabb magyar kulturális eseményeiről. A Jelen Ház dísztermében megtartott találkozó célja volt feleleveníteni azokat az aradi, illetve Arad megyei rendezvényeket, melyekkel a szervezők jelentős mértékben hozzájárultak a magyar kultúra ápolásához, gyarapításához, hagyományaink fenntartásához.
A műsort Siska Szabó Zoltán fotóművész kiállítása tette színessé, a gondosan összeválogatott, a szerkesztőség télikertjében, illetve titkárságánál kifüggesztett természetfotókat egyébként év végéig meg lehet tekinteni. A Jelen Könyvesbolttal szembeni helyiségben ugyanakkor a megye kulturális eseményeinek sokszínűségét tükröző tematikus kiállítás nyílt, ami november végéig fogadja látogatóit. Szintén a Jelen Könyvesbolt szomszédságában, pontosabban annak előterében tekinthető meg Móré Sághi Annamária faliszöttes kiállítása.
A vendégek a fényképek szemrevétele után felvonultak a Jelen Ház nagytermébe, ahol előbb Siska Szabó Zoltán QUO VADIS NATURA? című vetítését nézhették meg, majd Bege Magdolna főszerkesztő bevezetője után Cziszter Kálmán aradi városi tanácsos mondott köszöntőt, kihangsúlyozva, örömmel tölti el, hogy egy olyan környezetben lehet, ahol a művészetek valamennyi ága otthonra talál, és reményét fejezte ki, hogy a magyar kultúra megőrzéséért folytatott munkát a további évtizedekben nemcsak itt, hanem az önkormányzat szintjén is folytathatják a magyar tanácsosok által.
Az eseményen bemutatkozott a Nyugati Jelen napilap legifjabb és egyben legújabb munkatársa is: Gál Zoltán Csaba, Radnóti Miklós Éjszaka, valamint Fáy Ferenc Kiáltás Arad felé című költeményét szavalta el.
Heltai Jenő: A vén kocsis dala című versét a Lippai Degré Alajos Irodalmi Kör elnöke, Czernák Ferenc adta elő lelkesen és meghatottan, hiszen épp aznap ünnepelte születésnapját.
Balta János a napilapban a 2014-es év során megjelent magyar kulturális eseményekből emelt ki néhányat, megjegyezve, a magyar érdekvédelmi szervezetek, egyesületek, alapítványok tartalmas évet zártak, hála nekik, a magyarság nem szenvedett hiányt a hagyományőrző programokban. Elmondta, a rendezvények számát tekintve képtelenség lett volna mindet felsorolni, de azt talán érdemes megjegyezni, hogy a magyar értelmiségiek fáradhatatlan munkájának köszönhetően, bíztató, hogy olyan településekben is kezd pislákolni a remény a magyar kultúra újjáélesztésére, ahol a magyarok száma elenyésző a többi magyarlakta településekhez képest. A falvak, községek magyar vezetői kezdik tudatosítani, hogy nem csak az utakba, infrastruktúrába kell fektetni, hanem a kultúrába, a művelődésbe is.
– A Kölcsey Egyesület programjai, az általuk kiadott Havi Szemle, a Kölcsey Diákszínpad előadásai, az Aradi Alma Mater programjai, az általa kiadott Szövétnek, az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által szervezett programok, a Szabadság-szobor Egyesület rendezvényei, az Aradi Magyar Színház, a Kamaraszínház és a temesvári Csiky Gergely Állami Színház aradi előadásai, a Jelen Házban, illetve a Csiky Gergely Főgimnáziumban szervezett programok, a Tóth Árpád Irodalmi Kör rendezvényei, a Klió és a Delta galériák kiállításai, az Aradi Filharmónia koncertjei, az In Memoriam 1956 Egyesület programjai, valamint más civil szervezetek egyesületek rendezvényei együtt, pezsgő közművelődési életet biztosítanak az aradi magyarság számára – mondta.
Mindeközben a háttérben az újság hasábjairól válogatott, különféle momentumokat megörökítő mintegy 200 fénykép került levetítésre. Az est kellemes záróakkordjaként a kisiratosi Rónasági citerazenekar négy tagja oldotta a résztvevők hangulatát, az esemény állófogadással zárult. 
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Péterfi Rozália
Csütörtökön, november 20-án kora este Bukarestben, hosszan tartó, súlyos betegség után 88 éves korában elhunyt Péterfi Rozália, a Nyugati Jelen lapelődjének, a Vörös Lobogónak kis híján negyedszázadig (1958–1982), nyugdíjba vonulásáig főszerkesztője.
Nehéz időkben állt egy rajoni, majd megyei magyar napilap élén, amikor a sajtó szabadságáról még elméletben sem lehetett beszélni. Az akkori újságíróknak gúzsba kötve kellett táncolniuk, ha azt akarták, hogy – a nyilvánvaló megkötöttségek dacára – az olvasók kezébe mégis érdekes, az emberek gondjaival, bajaival foglalkozó írásokat (is) adjanak. Péterfi Rozália a lap vezetőjeként – ötleteivel, a kollégák jó kezdeményezéseinek felkarolásával és természetesen írásaival – mindig az újság olvasóit tartotta szem előtt. Bizalmasabb baráti körben elmondta: a párt lapja vagyunk (más megyei lap nem is jelenhetett meg akkoriban – szerk. megj.), de az olvasót szolgáljuk. Ezért a szolgálatért aztán sokszor kénytelen volt a hátát tartani, elviselni a nem egyszer otromba legorombításokat a pártszervek részéről, ha valamit nem úgy tett a lap, mint ahogy a szűklátókörűek elvárták. Határozott, egyenes, karakán jellem volt, munkatársaival szigorú, de igazságos, és nem az az emberfajta, aki felfelé törleszkedik, lefelé rúg. Tisztelni kellett, olyannyira, hogy a megyei pártvezetők is tisztelték. Kollégái többek között azért szerették, mert „felfelé” kiállt értük – a lehetőségek végső határáig. Előfordult azonban néhányszor, hogy minden tiltakozása, ellenállása, egyet nem értése hiábavalónak bizonyult, és az újság munkatársát ő sem tudta megvédeni a kirúgástól.
Rajongásig szerette egyetlen fiát, majd talán nála is jobban három unokáját.  Régóta dédanya volt, és büszke hat dédunokájára. Már betegeskedett, amikor, négy évvel ezelőtt, a legszörnyűbb csapás érte, amit anya elszenvedhet: elvesztette fiát. Életének utolsó évei nehéz betegségben teltek, de az írásról még ekkor se mondott le.
Utoljára Aradon nyilvános helyen 2011 augusztusában, az aradi magyar sajtó 150. évfordulóján rendezett ünnepségen láttuk, a Jelen Házban. „Jómagam büszke vagyok arra, hogy néhányan az egykori kollégáim közül ma is állják a sarat, továbbadva tapasztalatukat az újságírás nemes hivatásának gyakorlásában a fiataloknak. Én ezt már nem tehetem, viszont még mindig vágyakozom akárcsak Toldi: ’Hej! Ha én is, én is köztetek mehetnék…’ De amíg vagyok, olvasni fogom írásaitokat, legtöbbször elégedettséggel, olykor – sajnos – bosszúsan, de mindig szeretettel és megértéssel” – írta utóbb.
Volt kollégái, ismerősei tudják: értékes, egyenes gerincű, megbecsült embert, az aradi magyar sajtó utóbbi fél évszázadának jelentős személyiségét vesztettek el benne.
Nyugodjon békében.
Nyugati Jelen (Arad)

„Arad és Gyula kapcsolata közelebb hozta egymáshoz a két országot”
20 éve testvérváros
Amint azt a beharangozónkban is olvashatták, pénteken délután az Aradi Városházán hangulatos ceremónia keretében Arad és Gyula önkormányzatának képviselőtestülete közös tanácsülésen vett részt, ahol aláírták az immár 20 éves testvérvárosi kapcsolat megerősítésére szolgáló dokumentumot. Az ünnepséget az Aradi Állami Filharmónia előadóművészei alkotta duó nyitotta meg, az eseményre meghívták mindazokat az önkormányzati tisztségviselőket, civilszervezeteket, illetve az élet különféle területein tevékenykedő személyiségeket, akik fontos szerepet játszottak a testvérvárosi kapcsolat létrejöttében.
Az egybegyűlteket Gheorghe Falcă aradi polgármester köszöntötte, emlékeztetve őket, hogy húsz évvel ezelőtt Arad volt az első az országban, ahol testvérvárosi megállapodás születhetett. Hangsúlyozta, fontos számukra a Gyula várossal folytatott együttműködés, különösen most, amikor Arad az Európa Kulturális Fővárosa címért száll versenybe. Elismerte, számítanak a testvérvárosok együttműködésére, kiemelve Pécs várost, melynek van némi tapasztalata e téren, hisz köztudottan már elhódította e címet. „Arad város kulturális fejlődése elképzelhetetlen az aradi magyarság fejlesztése nélkül, ezért az aradi önkormányzat egyik célja a magyarok kulturális identitásának megőrzése” – tette hozzá.
Gyula jelenlegi polgármestere, dr. Görgényi Ernő kicsit visszatekintett az elmúlt húsz évre, megemlítve azokat a személyeket, akiknek a munkája nélkül most nem ünnepelhetnének. A gyulai polgármester szerint Arad és Gyula kapcsolata rendkívül sokat tett a két ország egymáshoz való közeledéséért, ugyanakkor a kulturális kapcsolatok megerősítésével jobban megismerhették egymás értékeit. Ami viszont a legfontosabb, hogy a közös programok, rendezvények, kulturális tapasztalatcserék révén nem csak az intézmények, hanem a két város egyszerű polgárai is közelebb kerülhettek egymáshoz.
Gyula város egykori polgármestere, Pocsay Gábor – akinek idején, 1994-ben elhelyezték a megállapodás alapjait – megjegyezte, hosszú út áll a két testvérváros előtt, hiszen még mindig nem ismerik kellőképpen egymás kultúráját. Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, utalva az aradi Szabadság-szobornak helyet adó térre, elmondta: azt kívánja, hogy az egész térség egy megbékélési parkká alakuljon, egy ilyen jellegű együttműködés ugyanis példaértékűnek számít a nagypolitikának. A felszólalók között jelen volt még Florin Vasiloni, Románia gyulai főkonzulja, Arad 1994-es polgármestere, Cristian Moisescu azonban hiányzott az eseményről.  
A beszédek után a két polgármester aláírta a megállapodást, majd az ajándékozások után, Bognár Levente aradi alpolgármester közreműködésével vetítés következett a testvérvárosi kapcsolat legjobb momentumairól.
Az esemény végén a jelenlevők kézbe vehették az Arad Megyei Jogú Város Tanácsának kiadványát, az Arad–Gyula 20 éve testvérvároscímű kötetet. Az Irházi János szerkesztésében és az aradi Gutenberg Univers Kiadó gondozásában megjelent kétnyelvű, illusztrált kötet a testvérvárosi kapcsolat legfontosabb pillanatait követi nyomon, a benne szereplő fotók egy részét a Nyugati Jelenből válogatták.  
A ceremónia végén a vendégsereg átvonult a megyei múzeumba, ahol részt vettek a Kohán-tárlat megnyitóján.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

A Tóth Árpád Kör első idei munkaülése
Vörösmarty Mihályra emlékeztek
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör január 20-án, kedden délután tartotta az év első munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében.
A kör alkotóműhely-jellegét ezúttal két jeles aradi biztosította. Gál Zoltán, a Nyugati Jelen újságírója Ez csak játék, Az a rozsdás lánc, Dionüszosz és Második vers hozzád című verseivel állt hallgatóság elé.
Munkáiból költői hitvallás, szerelem, boldogságvágy, életigenlés csendült ki, a fiatal és rendkívül tehetséges alkotó megérdemelte a vastapsot.
Jankó András ny. ezredes, az aradi Kölcsey Egyesület elnöke a Havi Szemlében és a Szövétnekben közzétett Antal-mese sorozatából olvasott fel egy darabot A nevelőapám címmel. A prózaíró páratlan kivitelezésben és megrendítő szépséggel örökítette meg feledhetetlen és sokszor tragikus gyermekkori élményeit.
Az est második részében a kör tagjai Vörösmarty Mihályra emlékeztek a költő halálának 160. évfordulója alkalmából. A megemlékezést az Ágyai Általános Iskola diákjai nyitották meg egy versösszeállítással. Hevesi Tímea, Andrási Fanni, Kiss Júlia és Gomoi Diána lelkesen és kiváló felkészültséggel olvastak fel a költő verseiből. (Vezető tanár: Erdős Márta.)
Dr. Brauch Magda ny. tanár, irodalomkritikus Vörösmarty Mihály reformkori versei című tanulmányával örvendeztette meg a költészet szerelmeseit, melyet közvetlenül és élvezetesen adott elő.
Felvázolta a reformkor társadalmi-politikai hátterét, Kölcsey, Wesselényi, Kossuth szerepvállalását a sikeres kulturális megmozdulásokkal. Röviden bemutatta a költő életét, családi hátterét, tanulmányait, munkáját, költészetének vonalát a Zalán futása (1825) című eposzától haláláig.
Alapos szaktudással ismertette legszebb reformkori verseit, kiemelve, hogy nem csupán hazája és nemzete iránti szeretete ihlette, hanem az egész emberiség sorsáért való aggódása. Megismerhettük Vörösmarty Mihály A hontalan, A Guttenberg-albuma, Liszt Ferenchez, Gondolatok a könyvtárban, Országháza című remekműveit.
A megemlékezést a körtagok szavalatai, felolvasásai színesítették. Lovász Miklós, Kiss Anna, Katona Béla, Kolumbán Zsolt, Hevesi József most is kitettek magukért. Az est a Szózattal ért véget Czernák Ferenc bravúros előadásában.
Az év első találkozóját szeretetvendégséggel, baráti beszélgetéssel és nótázással ünnepelték meg (ez utóbbi Simonfi Imre ny. újságíró érdeme, aki hegedűjátékával kápráztatta el a jó hangulatú társaságot).
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

„Emlékezzenek rá kegyelettel”
Balaj Katalin nincs közöttünk
Mióta ülök az asztal mellett semmibe révülő tekintettel? Egy, másfél, talán két órája? Nem tudom, ha belegondolok, most nincs is igazi jelentősége – néhány félóra szinte semmi a több mint 73 évnyi élethez, a 45 éves ismeretségünkhöz, remélhetőleg barátságunkhoz – képest.
Kati – B. Mandits, Balaj (Bălaj) Katalin, b.m. stb. – hétfő hajnal óta nincs köztünk.
A sors úgy hozta, hogy egy ideje a Nyugati Jelen (státus, megbízatás nélküli) „nekrológírójává” avanzsáltam. Egyszerűen azért, mert pillanatnyilag magam lennék az aradi magyar újság legrégebbi (pontosabban: immár nyugdíjasként szinte naponta szereplő) cikkírója, aki emberközelről ismeri az aradi magyar sajtó kb. félévszázados szereplőit.
Katit, szinte napra pontosan, 46 éve ismer(t)em, akkortól, amikor az aradi magyar újság szerkesztőségének tagjává váltam. Ő akkoriban már tapasztalt újságírónak számított, több éves gyakorlattal a háta mögött: érettségizett, tehetséges fiatalként, az akkori úzusnak megfelelőn „egészséges származású káderként” (később főiskolai végzettséggel) vált újságíróvá. Nem osztotta mindenben, sőt egyáltalán nem, a korabeli „standard” nézeteket; kb. egy évig tartó munkásnői státusban, az akkori aradi Vörös Trikóban meggyőződött arról, hogy nincs minden úgy, ahogy mondják – egy életre szóló tapasztalatokat szerzett.
Fiatalkori élményei újságírói pályafutásának értékes támpontjaivá váltak.
Puskel Péter, tudós helytörténészünk, egykori újságíró-kolléga kutatásai nyomán már néhány éve nyilvánvalóvá vált: az aradi (Balaj-Bălaj) B. Mandits Katalin a romániai magyar sajtó – női vonatkozásban feltétlenül! – legrégibb egyfolytában dolgozó, a hazai magyar újságírásban legtöbb időt eltöltő munkatársa.
Volt… – teszem, tesszük hozzá fájdalommal.
A kérlelhetetlen kór elragadta közülünk.
Azok azonban, akik még élnek, bizonyosan megőrzik emlékét.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

„Gyújts világot a tiszta gondolatnak” – 25 éves a Körösmente Irodalmi Kör
Az idők változnak, s mi bennük változunk. A milliószor idézett latin mondás jár az eszemben, miközben szombaton délután a kisjenő-erdőhegyi református egyházközség közösségi termének „elnökségi asztalától” (vajon milyen jogon-okon ültettek oda?) a szinte teljesen megtelt teremben ülőket nézegetem. Emlékszem a kör tagjainak némelyikére húsz évvel ezelőttről… Közben a gyönyörű, napsütéses délutánon az a (talán tavaszi, talán nyári) nap jut eszembe, akaratlanul is, amikor ennek a közösségi háznak, ahol most összegyűltünk, az alapjain dolgoztak a (többnyire, talán egészében önkéntes) helybeli, egyházközséghez tartozó kőművesek-ácsok.
A tiszteletes úrtól hallom, aki a nem helybeli érdeklődőknek a kívülről-belülről nagyon szépen felújított templomot bemutatja – a környékét is nagyon szépen rendbe tették –, hogy az melyik évben is lehetett, természetesen (jóval) 1989 után. Mert azelőtt, ezt már nem is kell mondania, egy magyar egyházközség „terjeszkedése”, egy közösségi ház felhúzása a lehetetlenség határait súrolta.
Akkoriban azonban, amikor e ház felhúzása elkezdődött, az erdőhegyi református egyházközség a mostaninál sokkal népesebb volt, a Körösmente kör pedig már (illetve még) fénykorát élte. Amint Csanádi János ny. magyartanár a kezdetekre emlékezve később elmondta: 1989 karácsonyán a kisjenő-erdőhegyi magyar fiatalok kis csoportja kereste fel, s akkor határozták el, hogy megalakítják (a magyarság érdekvédelmi szervezetén, az RMDSZ-en kívül) az irodalmi kört is. Mintegy két évtizeden keresztül a kör intenzíven, rendszeresen működött – sok megyei szintű, köztük aradi rendezvényen is emlékezetesen szerepelt –, az utóbbi öt évben azonban tevékenysége alábbhagyott, pillanatnyilag, tudomásunk szerint, hivatalosan elnöke, vezetősége sincs.
A szombaton a (mellesleg jól sikerült negyedszázados) megemlékezést levezénylő Csanádi János nyugalmazott magyartanár ezt sem hagy(hat)ta figyelmen kívül, amikor két és fél évtized sommás mérlegét megvonta. Megemlékezett többek között azokról, akik az egykori alapító tagok közül azóta végleg eltávoztak (dr. Deák Emese orvosnőről, Czéczi Ditlindérőlm Molnár Béláról) vagy azokról a „tiszteletbeli tagokról” (Adorjáni Nagy Aranka és Mézesné Kovács Eta költőkről), akik, bár nem éltek akkoriban Kisjenő-Erdőhegyen, a Körösmentéhez tartozóknak számítottak. És természetesen szó esett a város nagy költőjéről, Olosz Lajosról (Nagyzerinden, ahol a tanár úr sokáig tanított) az ő nevét viseli az irodalmi kör, és a Körösmente számára is meghatározó személyiségnek, szellemi mentornak számított, bár alakulását, aminek biztosan nagyon örült volna, már nem érhette meg. Eljött viszont az ünnepségre két leány-unokája, férjével együtt, akiket nagy tisztelettel fogadott a közönség.
A 25 éves évforduló egyébként nem volt belterjes ünnepség, minthogy arra az Aradon megjelenő Irodalmi Jelen folyóiratot is meghívták. Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és az Irodalmi Jelen mindenese az idén immáron 15 esztendős, Böszörményi Zoltán költő, író által alapított folyóirat történetét vázolta, ismertetve különböző (8–12-16-32 oldalas, illetve könyv alakú, pár éve interneten is megjelenő) változatait és célkitűzéseit, kiemelve: a Nyugati Jelen havonta megjelenő nyolcoldalas melléklete elsősorban a régióbeli alkotókat karolja fel. Szólt ugyanakkor az Irodalmi Jelen könyvekről, köztük a legutóbbiról, és a napokban megjelenő Juhász Béla-kötetről (Legyőztük a rákot).
Réhon József (aki nem először volt a Körtösmente Irodalmi Kör vendége, és tagjai közül többeket is tanított) Ken Tibes, alias Benedek István A Leonardo-madár című, az Irodalmi Jelen-könyvek legutóbbi kötetét ismertette, s megemlékezett az aradi középiskolában végzett, ma Németországban élő szerző egyik előző (Nem a ruha eszi az embert) kötetéről is.
A délután főszereplői természetesen a helyi, jubiláló irodalmi kör tagjai voltak, de előttük még – tekintettel a közelgő nőnapra – Papp József erdőhegyi református tiszteletes olvasott fel (művészi szinten) egy „derűs költeményt”, Darvas Szilárd közismert versét a férfi–nő kapcsolatról. A kör régi tagjai (Molnár Erzsike, Pálfi Károly, Sime Judit, Szilasi Ildikó, Gál Éva) adtak elő Reményik-. Olosz- és Tóth Árpád-verseket, de elhangzott (a közelgő március 15. előtt tisztelegve) Petőfi Nemzeti dala is, Molnár Márton megzenésítésében és előadásában.
A jubileumi ünnepség az erdőhegyi iskolások Életfa-pályázattal kapcsolatos műsorával ért véget.
A kívülálló pedig arra gondolt: 10-15 év múlva megírhatja-e az akkori krónikás a kör 35. vagy 40. születésnapjáról szóló beszámolót?…
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Gazdag hagyaték, laza örökösök – A Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulatról
A Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat (HTRT) tevékenységével, évkönyveivel ismerkedhettek áprilisi találkozójuk alkalmával a dévai Bethlen Gábor Kör tagjai. – A HTRT a kiegyezés utáni időszakban tapasztalt általános társadalmi fellendülés közepette alakult 1880-ban és három évtizedes fennállása alatt olyan kiemelkedő tudományos és közművelő munkát végzett, melynek termése mai napig forrásául szolgál számos kutatásnak illetve alapjául Hunyad megyei kulturális intézményeknek – fogalmazott előadása bevezetésében Barra Árpád, nyugalmazott tanár.
A társulat úttörőként alakult meg Erdélyben, megelőzve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület létrejöttét is. Alapító tagjai soraiban ott találjuk gróf Kuun Gézát, aki az alakulás idején a társulat elnöki tisztét töltötte be, alelnök volt dr. Sólyom Fekete Ferenc, titkár Kun Róbert főreálgimáziumi tanár, múzeumigazgató Téglás Gábor, könyvtáros pedig König Pál. A tagság soraiban továbbá fellelhető Maderspach Viktor, Torma Zsófia, Bornemissza Tivadar és számos más nagy tudós, illetve bőkezű mecénás. Az alakulás idején a társulat 21 tiszteletbeli, 60 alapító-, 159 rendes és 130 póttagot számlált. Ez összesen félezer feletti tagságot jelentett, ami a harminc éves működés alatt többnyire stabil maradt. – A tagság soraiban nem csupán magyar és nem csupán Hunyad megyei személyiségek neveit találjuk. Ott van az például az alapítók között Gheorghe Bariţiu, valamint egy későbbi taglistán fellelhető magának a királynak, I. Ferenc Józsefnek a neve is – említette Barra Árpád.
A társulat fő kutatási területe a régészet volt, később pedig a természettudomány. – Régészet terén rengeteg feltárás fűződik a társulat tagjainak nevéhez, többek közt ők ásták ki Várhelyen a római Dácia tartomány fővárosát Sarmisegetuzát, illetve a Vecel község határában lévő Micia római telepet. Mindkettővel szívesen dicsekednek a mai hatóságok, de sajnos az akkori komoly kutatómunka által felszínre hozott romok karbantartását sem igen képesek megoldani – fogalmazott az előadó. A társulat régészeti munkássága viszont túllépett Hunyad megye határain, Székelyföldön is számos ásatást végeztek. És Torma Zsófia tordosi kutatásában is jelentős szerepe volt a HTRT-nak. A társulat tagsága által kiásott leletek szolgáltak az általuk létrehozott múzeum alapanyagául is. Érdekes adat például, hogy a ma oly szépen berendezett dévai lapidárium első darabjait dr. Sólyom Fekete Ferenc adományozta: három római kori feliratos kő formájában – mutatott a dévai Dák és Róma Civilizáció Múzeum gyűjteményének alapjaira Barra Árpád.
A HTRT régészeti munkássága mellett történelmi és társadalmi téren is tevékenykedett. Ők szervezték meg Hunyad megyében a millenniumi ünnepséget, annak minden szellemi és tárgyi vonatkozásában. Ekkor állították fel többek közt a vaskapui, illetve vulkáni buzogányt. Ezekről az ünnepségekről részletes beszámolók maradtak fenn a társulat évkönyveiben, melyben az összes elhangzó ünnepi felszólalás nyomon követhető.
– A társulat a későbbiekben természettudománnyal is foglalkozott. Itt érdemes megemlíteni Buda Ádám nevét, aki a Retyezát alján fekvő Rea-i birtokán igazi természetrajzi múzeumot alakított ki.
Szintén a HTRT nevéhez fűződik az első jelentős Hunyad megyei könyvtár megalapítása. Rengeteg régi, értékes kiadványt, könyvritkaságot gyűjtöttek össze adományokból, illetve vásároltak fel. Mai napig ezek képezik a dévai múzeum régikönyv-alapját – mondta az előadó.
Számos saját kiadványa is volt a társulatnak, monográfiaszerű kötetek, mint például Téglás Gábor Hunyadvármegyei útikalauza, mely 1903-ban jelent meg, de mai napig forrásanyagul szolgál az érdeklődőknek. A legjelentősebb kiadványok azonban a társulat által rendszeresen megjelentetett évkönyvek, melyekben a HTRT minden rétű tevékenységéről beszámolót találunk. Összesen 23 vagy 24 ilyen évkönyv jelent meg, és valamennyi két részből áll. Az első részben az érintett időszakban végzett kutatások eredményei illetve tudományos előadások szövegei jelennek meg, a második részben pedig a társulat belső életének eseményeiről találunk beszámolót. Ezek is igen érdekes dokumentumok, melyekből nagyszerűen nyomon követhető a múlt századforduló társadalmi életének az alakulása – mondta Barra Árpád, megemlítve továbbá néhány olyan témát, mely a HTRT kutatási területéhez tartozott és melyekről tudományos értekezések olvashatók az évkönyvek lapjain.
Végezetül pedig elmondta: tudomása szerint az évkönyvekből ma már sehol sem lelhető fel teljes sorozat. A megyei múzeum könyvtárában bárki számára hozzáférhetők, tanulmányozhatók az évkönyvek, de a sorozat itt is foghíjas. – Jó lenne a most még itt-ott fellelhető példányokból valamilyen formában összeállítani egy teljes sorozatot, és feldolgozni, széles körben elérhetővé tenni e kötetekben rejlő rengeteg értékes információt – zárta előadását Barra Árpád.
A helytörténeti találkozó a témához fűződő beszélgetéssel folytatódott, majd a jelenlévők leszögezték a következő találkozó időpontját: május 28-án, csütörtökön délután 5 órától a Nyugati Jelen napilap dévai szerkesztőségében kerül sor a májusi helytörténeti előadásra.
Gáspár-Barra Réka
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Fülöp Lídia 90. születésnapjára
Életútjának 90. határkövéhez érkezett Fülöp Lídia, a Temes-parti város, Lugos köztiszteletben álló lakosa, számos próza- és verseskötet szerzője, a helyi irodalmi kör alapítója, majd elnöke, a Romániai Írószövetség tagja. A Temes megyei Újbálincon földműves szülők gyermekeként született 1925. május 22-én és a szülőház meg a táj vonzása, gyermek- és ifjúkorának élményei, emlékei olyan gazdagsággal ruházták fel, ami keveseknek adatott meg. És ő tudott gazdálkodni ezzel a jussal. Nem tartotta meg önmagának, nem zárta a ládafiába, hanem megmutatta a világnak és elosztogatta. Szövetségben a papírral meg a ceruzával, később az írógéppel, olyan munkatempót diktált magának, mintha fizettek volna érte. De nem fizettek, hisz az csak a nagyok kiváltsága, mondta néha Lídia, és a saját bukszájába nyúlt, hogy fedezze örök szerelme, az írás költségeit. Életízű hétköznapjairól és szárnyaló fantáziájáról azonban nemcsak megjelent kötetei beszélnek, hanem a szövőszéke is, amely mellett sok színes fonalból újraálmodta a múltat, és odavarázsolta mindazt, ami szemének és szívének kedves.
Sokan és régen ismerjük Fülöp Lídiát, lugosi házának kapuja mindig nyitva állt barátai, tisztelői előtt, nagyon közelinek éreztük, ezért szólítottuk valamennyien Lidikének.
Most, hogy Szatmárnémetibe vitte a vonat, és leányai szeretetének örvendhet nap mint nap, hát oda üzenjük: Isten éltessen, Lidike, erőben, egészségben! Kedves napilapod, a Nyugati Jelen nem felejt el, hamarosan irodalmi oldalán kíván viszontlátni Téged.
Sipos Erzsébet
Nyugati Jelen (Arad)

Erdély-romantika Felvidéken – Beszélgetés Csáky Pál szlovákiai magyar politikussal
Pozsony és Kolozsvár között nincs közvetlen vonal, a határon túli magyar nemzetrészek keveset foglalkoznak egymással, a ritka kapcsolat többnyire Budapest közvetítésére szorul, állapította meg keserűen dévai látogatása alkalmával Csáky Pál szlovákiai EP-képviselő, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja (MKP) egykori (2007–2010) elnöke. A felvidéki író-politikus – aki 1998 és 2006 között Szlovákia kormányfő-helyettese volt – a Hunyad Megyei Magyar Napokra jött el a dél-erdélyi szórványba, Winkler Gyula kollégája meghívására. Ez alkalommal beszélgettünk el vele.
Erős magyarság, gyenge magyarság
– Azon állítása, miszerint a hátáron túl rekedt nemzetrészek közül a felvidéki magyarság szellemileg és lelkileg a leggyengébb, igen meglepőnek tűnhet, tekintettel arra, hogy az életszínvonal éppenséggel ott a legmagasabb, jobb, mint Magyarországon, Erdélyről nem is beszélve. – Éppen ez a paradoxon, hogy a viszonylagos jólét nem párosul a nemzeti öntudat erősségével. Nemzeti kötődés szempontjából az erdélyi magyarság erősebb, mint a felvidéki. Szerintem ez két tényezőre vezethető vissza, a történelmi hagyományokra és az elnyomásra. Míg Erdély sokáig önálló fejedelemség volt, ahol a magyarság megtanult önállóan boldogulni, Trianonig a Felvidék mindig is Magyarország része volt, a felvidéki magyarság mindig is az összmagyarság részeként, azzal szoros kapcsolatban élt, tekintetünk mindig is Budapestre figyelt. Az erdélyi magyar írók is gyakran jellegzetesen erdélyi témákat dolgoztak fel, miközben a felvidékiek inkább általános magyar ügyekre figyeltek fel. Másrészt 1945 és 1948 között a felvidéki magyarságot óriási üldözés érte, amikor a Beneš-dekrétumok alapján a csehszlovák állam egyszerűen megfosztotta a magyarokat állampolgárságuktól, és körülbelül 110 000 magyart (az akkori 700 000-ből) akaratuk ellenére kitelepítették szülőföldjükről etnikai tisztogatás keretében, mindenekelőtt az elitet. Épp, hogy kiheverte ezen csapást, s jött a következő Csehszlovákia 1968-as szovjet lerohanásánál, amikor újabb elit-lefejezés történt, a Prágai Tavaszként ismert reformirányzatot támogató számos értelmiségit kirúgták állásából és kétkezi munkára kényszeríttették.
– Mégis átvészelte a történelmi viharokat és megmaradt, sőt a hatvanas évektől gyarapodott, népszámlálásról népszámlálásra többen voltak. A rendszerváltás után alábbhagyott a szlovák állami nacionalizmus nyomása, a gazdasági és politikai körülmények is javultak, a 600 000-es magyarság mégis félmillióra apadt. A tendencia sajnos nemcsak a felvidékiekre vonatkozik, a román államnacionalizmus erőteljes üldözése idején, gazdasági nyomorban az erdélyi magyarság is erős maradt, gyarapodott is 89 előtt, miközben a széleskörű nemzeti jogoknak örvendő és irigylésre méltó anyagi jólétben élő vajdasági magyarság már akkor is apadt. Átok lenne a jólét és a szabadság a határon túli magyarság számára? Az elnyomás nem tudott megtörni, sőt, megerősített, viszont a jobb körülmények igencsak kikezdtek.
– Nehéz kérdés, már Adyt is foglalkoztatta, egyik versében a nyomás és a kényszer szükségességét említi, az emelné fel a magyarságot. A kényszer kétségtelenül összefogást eredményez, ostromlott várban az összetartás nyilvánvaló. A határon túli magyarság azonban nem élhet állandóan ostrom alatt, a nemzeti öntudatot anélkül is meg kell tartani. Szlovákiában ez, sajnos, gyengült az utóbbi 25 évben. – A hivatalos statisztikák szerint a felvidéki magyarság már elveszítette Pozsonyt és Kassát, onnan már jóformán eltűntek a magyarok. Valós-e a helyzet, vagy inkább a számok politikai manipulációjáról volna szó?
– Attól tartok, hogy a valós helyzet sem jobb, a 410 000-es lakosú Pozsonyban 16 000 magyar él, a 240 000-es Kassán pedig már csak olyan 5000. Ez utóbbi esetben viszont meg kell jegyezni, hogy a szlovák és magyar identitás nem különül el annyira, sok a vegyes család, s a legutóbbi népszámláláson a város lakosságának 15%-a nemzetiségnél egyszerűen azt nyilatkozta, hogy „kassai”. – Erdélyben azért a nagyvárosok esetében sokkal jobb a magyarság helyzete, Kolozsváron és Nagyváradon olyan 50 000, Marosvásárhelyen, pedig közel 60 000 magyar él. Még ha számbelileg ott is kisebbségbe került, nagyvárosaink megmaradtak magyar központoknak, továbbra is vonzzák az erdélyi magyar elitet, intézményeink (egyetem, iskolák, színházak, sajtó, könyvkiadók stb.) kisugárzó hatása most is erős. Pozsony és Kassa esetében beszélhetünk-e még az egész felvidéki magyarságot szolgáló szellemi-kulturális kisugárzásról?
– Pozsony és Kassa már nem tudják ellátni a szellemi központ feladatát, Pozsonyban nincs is állandó magyar színház, csupán Kassán. Miközben az erdélyi és a vajdasági magyarság megtartotta nagyvárosait – Szabadka ugyanolyan magyar központ maradt a Vajdaságban, mint Kolozsvár és Marosvásárhely Erdélyben –, a szlovákiai magyarság elvesztette a nagyvárosokat, központja áttevődött a magyar többségű Komáromba (35 000 lakos, szerk. megj.) és Dunaszerdahelyre (23 000 lakos).
– Nálunk ekkora kisvárosok – mint például Székelyudvarhely vagy Kézdivásárhely – legfeljebb másodrangú regionális központokként jöhetnek szóba, nem összerdélyi nemzeti központokként. – Többek között ezért is mondom, hogy szellemileg-lelkileg a felvidéki magyarság a leggyengébb a határon túli nemzetrészek közül.
– Mi a helyzet a szórvánnyal? Erdélyben is vannak román tömbvidékek, Hunyad megye is ide sorolható, ahol a magyarság Trianon előtt is szórványban élt, most is. Trianon előtt még a szlovák tömbvidéken is éltek magyarok, főleg a városokban jelentős magyar polgárság volt. Vannak-e még magyarok például Turóc, Trencsén, Zólyom, Liptó, Sáros vagy Szepes vármegyékben, vagy az ottani magyarság teljes eltűnését kimutató szlovák statisztika e téren sem téved? – Arrafelé már alig akad magyar, az MKP-nak is csak elvétve vannak szervezetei, noha minden választásnál onnan is kapunk néhány szavazatot. A Beneš-dekrétumok kiűzték a magyarokat – és a szintén évszázados múlttal rendelkező tekintélyes szepességi németeket – onnan, jelenleg a szlovákiai magyarság már csak az ország déli részén, a magyar határ mentén él, kisebb-nagyobb tömbökben. – Álszerénység nélkül, mindezek alapján Erdélyt példaképnek lehetne tekinteni a Felvidéken, noha jóléti szempontból éppenséggel a fordítottja helytálló.
– A mostohább történelmi fordulatok vezettek ide, másrészt viszont Csehszlovákia gazdasági helyzete mindig is jobb volt, mint Romániáé, s annak öröksége az önálló Szlovákiában is megmaradt. Magyar–magyar konkurencia
– Erdélyben nemigen tudjuk kezelni a magyar–magyar konkurenciát. A magyar iskoláknak az a célja, hogy minél több – lehetőleg az összes – magyar gyereket oda írassák, nemhogy elszívnák a környező magyar iskoláktól. Mégis gyakran ez történik, Kolozsváron például a 3 patinás belvárosi magyar gimnázium elszívja a gyerekeket a lakótelepi iskoláktól, a Nagyenyed környéki falvakban pedig számos magyar iskola szembesül létszámgondokkal a híres Bethlen-kollégium vonzása miatt. Mi a helyzet a Felvidéken?
– A jelenség nálunk is létezik, kezelése számunkra is kihívás, főleg, hogy gyakran személyi kérdéssé fajul. Igyekszünk meggyőzni a szülőket, erőfeszítéseink nem hiábavalók, az anyanyelvű iskolák látogatottsága terén enyhe javulás tapasztalható, jelenleg a magyar diákok 17%-a jár szlovák tannyelvű iskolába, míg 5 évvel ezelőtt az arány 20% volt.
– Politikai téren is hasonló a helyzet, legalábbis Erdélyben. Az MPP, majd az EMNP azzal a céllal jött létre, hogy megszólítsa az RMDSZ-ből kiábrándult magyarokat. Nem sikerül, noha az elképzelés nem rossz, elvileg erősebb magyar politikai képviseletet eredményezhetett volna. Felvidéken is kialakult a konkurencia az MKP és annak korábbi elnöke, Bugár Béla által alapított Híd–Most között.
– Roppant károsnak tartom a megosztást, tovább gyengíti a magyarság pozícióit. Az MKP magyar párt, míg a szintén magyar szavazatokra épülő Híd–Most elvileg magyar–szlovák politikai alakulat. A valóságban kevésbé, noha a tagság többsége ott is magyar, gyűléseik szlovák nyelven zajlanak a kevés szlovák miatt. Azt is erősen kétlem, hogy a magyar nemzeti érdek háttérbe szorítása és a „csak azt mondjuk a szlovákoknak, amit hallani szeretnek” stratégia, amit a Híd–Most alkalmaz, eredményes lehet. A problémákat néven kell nevezni, a mosolypolitika nem mindig alkalmazható, semmiképpen sem a nemzeti értékek kárára. A politikai konkurencia ráadásul jelentősen megnehezíti a magyarság helyzetét, mivel ezáltal elveszítette azt a politikai potenciált, amely engedményekre kényszeríthette a szlovák politikumot. A megosztottság révén a politikai frontvonal áttevődött szlovák–magyar síkról magyar–magyar szintre. Szintén a megosztottság számlájára írható, hogy a szlovák pozíciók még a dél-szlovákiai tömbmagyar vidéken is megerősödtek, a magyarok pedig gyengültek. Olyan vidékeken, melyeket korábban az MKP magabiztosan uralt, a megosztottság nyomán nevető harmadikként a Smer (Fico kormányfő baloldali pártja, szerk. megj.) is pozíciókhoz jutott.
– Szomorú, hogy Európa nemigen hajlandó tudomást venni a nemzeti kisebbségekről, ugyanakkor mi magunk sem igazán ismerjük egymást, mármint a határon túl rekedt magyar közösségeket. Az erdélyi és a felvidéki magyarság kapcsolatai minimálisak.
– E téren javul a helyzet, legalábbis részünkről. A szlovákiai magyarság körében amolyan Erdély-romantika alakul ki, egyre többen fedezik fel Erdélyt Wass Albert vagy Tamási Áron művei révén, évről évre egyre többen látogatnak el Erdélybe, a csíksomlyói búcsúra már rendszeresen járnak, Szováta is népszerű üdülőhellyé kezd válni. Valószínűleg a tendencia folytatódik, s közvetlen kapcsolatok megerősödnek.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma

MIDAS-közgyűlés Horvátországban
Kisebbségek együttes hangja
okan vagyunk, olyan 50 millióan, vagyis az EU lakosságának majdnem 10%-a, az általános közvélemény mégis keveset tud rólunk. Holott az őshonos nemzeti kisebbségek Európa szerves részei, mély történelmi gyökerekkel rendelkeznek, és évszázadok óta jelentősen gazdagították a vén kontinens kultúráját, hangsúlyozta németül Slezák Edit, a pozsonyi Új Szó főszerkesztője a horvátországi Abbáziában, a kisebbségi napilapok egyesületének (MIDAS) éves közgyűlésén.
MIDAS, avagy a kisebbségi sajtó fontossága
A Kisebbségi Napilapok Európai Egyesülete (angolul: European Association of Minority Daily Newspapers, rövíditve MIDAS) 2000-ben alakult meg, székhelye az olaszországi Dél-Tirol autonóm tartomány fővárosában, Bolzanóban (Bozen) van. 15 év alatt számos európai őshonos nemzeti kisebbségi nyelven kiadott újság csatlakozott hozzá, jelenleg 32 tagja van – olaszországi német nyelvű újságok, finnországi svéd nyelvűek, spanyolországi katalán és baszk napilapok, németországi dán és dániai német, litvániai lengyel és sok más. Magyarok immár négyen vagyunk tagok, a pozsonyi Új Szó, a kolozsvári Szabadság és a nagyváradi Bihari Napló után a minapi horvátországi éves közgyűlésen a Nyugati Jelen is csatlakozott a MIDAS-hoz. Amúgy felvidéki kolléganőnk tölti be a MIDAS elnöki tisztségét.
Az anyanyelvű sajtó ugyanis minden kisebbség számára fontos, a nemzeti önazonosság egyik fontos eleme, mondhatni tartópillére, az oktatás, egyházak, civil szféra és politikai képviselet mellett. Ezzel szinte minden kisebbség egyetért. A kisebbségi sajtó, az anyanyelvű információ a nemzeti megmaradás és megerősödés része, Európa sokszínűsége megtartásának egyik záloga, jegyezte meg Werner Stuflesser egyetemi tanár, a bolzanói Európai Kisebbségkutató Intézet vezetője.
Voce alle minoranze, hangot adni a kisebbségeknek
Idén a MIDAS-közgyűlés házigazdája a fiumei székhelyű olasz nyelvű La voce del popolo napilap, illetve a horvátországi és szlovéniai olasz kisebbség egyesülete, az Unione Italiana(Olasz Unió) voltak. A közgyűlést azonban nem a zsúfolt kikötővárosban, Fiuméban/Rijekában szervezték meg, hanem az attól 11 kilométerre fekvő luxus tengerparti üdülőhelyen, Abbáziában (horvátul Opatija). A császári üdülő az Adria gyöngyszemének számít, az Osztrák–Magyar Monarchia Monte-Carlója volt, ahol nemcsak Ferenc József és a Habsburg család üdült rendszeresen, hanem Európa számos királya, mágnása és egyéb híressége kereste fel előszeretettel. Svédország királya például 3 hónapokat is eltöltött Abbázia elegáns szállodáiban az első világháború előtti aranykorban.
A házigazda horvátországi (és szlovéniai) olasz kisebbség – erdélyi magyar szemmel nézve maroknyinak tűnhet a 30 000-es horvátországi és 3000-es szlovéniai – és az őket teljes mértékben felkaroló horvát többség igencsak kitett magáért, hogy a közgyűlés résztvevői kellemes emlékeket szerezzenek.
Ivo Dujmić és Marina Gašparić (Abbázia polgármestere és alpolgármester asszonya), Erik Fabijanić (megyei tanácselnök) vagy Ivan Jakovčić (EP-képviselő) mindannyian horvátok, mégis olasz nyelven hangsúlyozták, mennyire fontos és megtisztelő számukra az olasz kisebbség felkarolása, a kisebbségi kultúra felvirágoztatása. Valamennyien jugoszláv időkben születtek, jóval az 1945-ös határmódosítás után, amikor Isztria-félsziget, Abbázia és Fiume környéke Olaszországtól Jugoszláviához került. Esetük nem számít ritkaságnak, a többségi horvátok közül sokan megtanulják az olasz kisebbség nyelvét. Tekintettel a térség évszázados olasz–horvát (kisebb mértékben szlovén, német és magyar) történelmére, a mélyreható kulturális kölcsönhatásokra és az Olaszországhoz fűződő erős kapcsolatokra, ez magától értődő, a tisztelet jele, szögezte le Marina Gašparić. Az Olasz Unió is szervez nyelvtanfolyamokat felnőtteknek, mindenekelőtt a hivatalnokoknak, egészségügyi személyzetnek és rendőröknek, ismertette a helyzetet Maurizio Tremul, az egyesület elnöke. A kétnyelvűség sokaknál négynyelvűség, vagy akár hatnyelvűség is lehet, a helyi horvát nyelvjárás ugyanis igencsak eltér az iskolában tanított és hivatalos alkalmakon használt irodalmi horváttól, akárcsak a napi használatú velencei olasz nyelvjárás az iskolák és a sajtó irodalmi nyelvétől. A nyelvjárásokat csak egymás között használhatják, a zágrábiak, például, nehezen értik meg a helyi szláv beszédet, s a velenceiek kivételével az olaszországiak sem értik a helyi olaszos nyelvjárást. Tekintettel a jelentős idegenforgalomra, sokan németül és angolul is beszélnek.
Horvátországi paradoxon
Horvátország kisebbségpolitikája paradoxon: egyszerre a kisebbségek felkarolásának mintapéldája és a kisebbségek üldözésének országa. Alkotmánya a magyar, cseh, olasz és szerb kisebbséget ismeri el – utóbbi egymagában kb. háromszor nagyobb, mint az előbbi 3 együttvéve. Az ország más vidékein élő magyarok és csehek helyzetéről nem volt alkalmam személyes képet kialakítani, az olaszéba viszont betekintést nyertem. Jóllehet Isztria megyében csupán a lakosság 7%-át teszik ki, a horvát többség által kezdeményezett népszavazás révén a térség hivatalosan kétnyelvű, a horvát és az olasz nyelvek egyenrangúak, minden közfelirat kötelezően kétnyelvű, bárki olaszul fordulhat szóban és írásban a hatóságokhoz, s azok a kérvényező nyelvén kötelesek válaszolni! A helyi horvátok kimondottan büszkék, hogy a 2003-as népszavazáson a kétnyelvűségre szavaztak! Állításuk szerint a szlavóniai magyar és cseh kisebbségek (olyan 20, illetve 10 ezer) hasonló jogoknak örvendenek.
A szerb kisebbség helyzete ehhez képest nem olyan fényes. Az 1991–95 közötti délszláv testvérháború sebei még nem gyógyultak be, bármennyire igyekszik a zágrábi kormány. A háború idején a szerbek fegyverrel küzdöttek a horvátok ellen, több tízezret mészároltak le közülük, százezreket űztek ki házaikból, fosztották meg vagyonuktól. A horvát menekültek csak 1995 után térhettek vissza szinte teljesen lerombolt lakhelyükre, ahonnan viszont a szerbek menekültek el tömegesen, már csak 200 000-en maradtak Horvátországban a háború előtti 600 000-ből. Jóllehet egyes térségekben most is a lakosság 30-35%-át teszik ki, a háború által erősen megviselt horvát többség hallani sem akar kétnyelvűségről, az számukra az áldozatok emlékének meggyalázását és a háborús bűnösök elismerését jelentené, legalábbis a radikálisabb horvátok szerint. Míg a zágrábi hatóságok kitartanak az alkotmányban rögzített kisebbségi jogok mellett, a helyi horvátok gyakran szabotálják a kormány szerbbarát lépéseit.
Kisebbségi sajtó Európában
Az olasz kisebbség kis létszáma ellenére a Fiuméban szerkesztett La voce del popolo 32 színes oldalon jelenik meg naponta, kéthetente pedig vaskos tematikus mellékletet ad ki. Naponta olyan 5000 példány kel el a helyi olasz kisebbség körében, további 1000-t pedig az Olaszországból érkező turisták vásárolnak meg az újságárusoktól. Az 55 állandó újságíróval működő napilap a horvát és az olasz államtól is kap támogatást, önerőből nehéz lenne tartania a színvonalat, ismerte el Roberto Palisca főszerkesztő.
A határ másik oldalán, a Fiumétől olyan 100 kilométerre lévő olaszországi Trieste-ben (szlovénul Trst) kiadott szlovén nyelvű Promorski Dnevnik hasonló körülmények között jelenik meg, noha az is olyan 30 000-es kisebbséget szolgál.
Dániában a német kisebbség számára kiadott Der Nordschleswiger is számíthat az anyaország anyagi támogatására, szemléltette Gwyn Nissen főszerkesztő, akárcsak a határ másik oldalán, a németországi Flensburgban dán nyelven megjelenő Flensborg Avis a dán államéra. Mindez régóta így megy, amióta 1955-ben Dánia és Németország szerződésben állapodott meg a másik területén élő nemzeti kisebbség (kb. 20 000 német és 50 000 dán) intézményeinek anyagi támogatásáról. Mivel mindkét kisebbség túl kicsi ahhoz, hogy önerőből egyetemet működtethessen, a dán kisebbség tagjai a német állam költségén tanulnak a koppenhágai egyetemen, a dániai németek pedig a dán állam költségén a hamburgi egyetemen.
Nem vész-e el így a fiatalság, visszatérnek-e még kisebbségi sorsba vagy egyetem után az anyaországban telepednek le? – érdeklődtem Jörgen Möllekaer-től, a Flensborg Avis főszerkesztőjétől. Egyesek nyilván ott maradnak, főleg ha összeházasodnak, vagy egzisztenciát alapítanak, mások viszont hazatérnek, sőt néha az anyaországban szerzett házastársat is magukkal hozzák.
Flensburg-/Flensborgból valós leánysereg jött el Abbáziába. Lise, Ina és Eyla ifjúsági oldalt szerkesztenek, amely igencsak megmozgatja a fiatalokat, jócskán felemelve a Flensborg Avis példányszámát. Jelentős teljesítmény. Újságot nyugaton is inkább az idősebb nemzedék olvas, az internetre koncentráló fiatalokat nehéz megszólítani. Fiatalos lendületükkel a három leányzónak sikerült, büszkélkedik Jörgen Möllekaer.
Koppenhágaiként Lise Baeksgaard-Christoffersen kakukktojásnak számít a kisebbségiek között. Nemrég telepedett át a németországi dánok fővárosába, és kimondottan rajong a kisebbségi létért: „Otthon nem is gondoltam volna, milyen nagyszerű kisebbséginek lenni. Jobban megismertem a német kultúrát, fejlődött német nyelvtudásom, de ugyanakkor erősödött kötődésem dán anyanyelvemhez. Dániában mindenki dánul beszél, banálisnak tűnik, Németországban viszont öröm, ha anyanyelvemet hallom és használhatom”.
Kisebbségpolitikai megfontolások
Kis létszámú kisebbségek esetében az anyaországok anyagi támogatásban részesítik az egyetlen napilapot. A nagyobb létszámú kisebbségek viszont több napilapot adnak ki. A kb. 350 000-es dél-tiroli német kisebbség vagy az olyan 300 000-es finnországi svéd kisebbség 5-6 anyanyelvű napilappal rendelkezik. A jóval nagyobb erdélyi magyarság helyzete hasonló. Népesebb kisebbségek esetében az anyanyelvű sajtó a versenyszférában, üzleti megfontolások szerint működik.
Amúgy a területi autonómiával rendelkező dél-tiroli németek az európai kisebbségi jogok bajnokai, a MIDAS székhelye is náluk van, Európa egyetlen kisebbségkutató intézete is ott működik, őket foglalkoztatja leginkább a többi nemzeti kisebbség sorsa, s szintén ők a kisebbségpolitikák összehangolásának fő szorgalmazói.
Nyilvánvaló, hogy EU-s szintű kisebbségpolitikára lenne szükség – szögezte le Günther Rautz, az Európai Kisebbségkutató Intézet szakértője –, hiszen az országok közötti eltérések igen jelentősek. Összehangolt politikával viszont el lehetne érni a nemzeti kisebbségek hosszú távú megerősödését. Európában van néhány követendő példa erre vonatkozóan, melyek ötvözésével vagy kiterjesztésével Európa sokszínűsége csak nyerne. És vannak olyan példák is, melyek semmilyen szinten nem jöhetnének számításba: például a szélsőségesen kisebbségüldöző, mereven beolvasztásra törekvő francia „modell”, amely óriási csapást jelentene mind a kevésbé szerencsés kelet-európai országok nemzeti kisebbségeinek, mind a nagyobb mozgásterű nyugatiaknak.
Az anyaországok támogatása – politikai, gazdasági, kulturális vagy erkölcsi téren – szintén fontos, ezt jóformán minden határon túli kisebbséggel rendelkező európai ország feltétlenül biztosítja, hangsúlyozta Renato Cianfarani, Olaszország fiumei főkonzulja. Csakhogy ez is kényes ügy, amivel durván vissza lehet élni, lásd Moszkva szerepét az ukrajnai konfliktus mesterséges szításában. Ami mellesleg Európa többi kisebbségének is árt, hiszen az országok bizalmatlanabbá válnak, jegyezte meg Werner Stuflesser.
Nemzet és kisebbség
A kisebbségek jövőképe sem teljesen világos. A katalán napilapok egymás után lépnek ki a MIDAS-ból, mivel nem tekintik többet nemzeti kisebbségnek magukat, hanem független országra törekvő önálló nemzetnek, vagy legalább államalkotó nemzetnek Spanyolországban.
Katalónia lakosságának 40%-a eltökélten függetlenségpárti, miközben 15%-a Spanyolország-párti. A többiek álláspontja ingadozó, hol ide, hol oda húznak, őket kell meggyőzni, főleg gazdasági érvekkel, ők döntik el a kérdést, magyarázza Jordi Molet, a barcelonai El Nou napilap főszerkesztője. Végül is a különválás radikális lépés, amihez bátorság kell. A skótoknak, például, nem volt meg tavaly ősszel. Jordi Molet nagyon haragszik a skótokra az elszalasztott lehetőségért: „Nézz csak körül, Európa határait önkényesen húzták meg, az érintett népeket meg se kérdezték, s amikor annyi évszázad keserűség után végre eljött a történelmi pillanat, hogy demokratikusan dönthessenek, a skótok belerúgtak a lehetőségbe, ahelyett, hogy kihasználták és példát mutattak volna a világnak”. A barcelonai újságíró azonban elismeri, hogy a 307 éves angol–skót unió (Nagy-Britannia) mérlege korántsem negatív a skótok számára. Az angolok előtt pedig fejet hajt: ők az egyetlenek Európában, akik a demokrácia oltárán még az ország egységének feláldozását is megkockáztatták, miközben Spanyolország különféle jogi formaságokra hivatkozva akadályozza meg a katalán függetlenségi népszavazást.
A függetlenség a baszkok esetében is nehéz kérdés, évtizedekig ők voltak annak élharcosai Spanyolországban, az utóbbi években viszont háttérbe szorultak a jóval radikálisabbá váló katalánokkal szembe. Hányan támogatják manapság az ETA-t? A hetvenes években az ETA (Euskadi ta askatasuna, jelentése Baszkföld és szabadság) szinte általános támogatottságnak örvendett a baszkok körében, a terrorizmus nyomán viszont sokan elpártoltak tőle, s manapság olyan 20-25%-os támogatásra számíthatnak, magyarázza Martxelo Otamendi, a Donostiaban (spanyolul San Sebastian) megjelenő Berriabaszk nyelvű napilap főszerkesztője.
Habsburg-örökség
Abbáziaban díjazásra is sor került az éves közgyűlésen. A MIDAS újságírói díjat a kamaszokat oly ügyesen megmozgató fiatal németországi dán újságíró-hölgyek kapták, míg a kisebbségi ügyek hosszú távú felkarolásáért, a hazájában és külföldön anyanyelvén, olaszul, szlovénül, németül és angolul író Inoslav Bešker horvát újságíró kapta az Otto von Habsburg-díjat.
A kitüntetést azért nevezték el az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó uralkodó császárának fia után, mivel hosszú életét Habsburg Ottó a népek közötti megbékélésnek és együttműködésnek szentelte. A díjat a 2011-ben elhunyt személyiség unokája, Severin Meister von Habsburg herceg adta át.
Horvátország amúgy is a Habsburg-nosztalgia bajnoka. Politikusok, közéleti személyiségek, újságírók nem győzik hangsúlyozni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát tekintik aranykornak. Többségiek és kisebbségiek egyaránt. Az olasz kisebbség nem az 1918 és 1945 közötti időt sírja vissza, amikor Fiume és vidéke Olaszországhoz tartozott, hanem a Monarchiát. A Monarchia-nosztalgia egyértelmű bajnokai azonban kétségtelenül a horvátok, megelőzve e téren például a magyarokat vagy osztrákokat. Utcákat, tereket, parkokat vagy közintézményeket neveztek el az utóbbi években Habsburg uralkodókról. Lépten-nyomon a külföldi vendég tudomására hozzák nagy büszkeséggel, hogy történelmük legjobb időszakának tekintik a Monarchia idejét: a városok akkor épültek, a turizmus akkor indult el, az intézmények akkor keletkeztek stb., gyakran hozzáfűzve, hogy sikerült megmenteni a Monarchia fizikai és szellemi örökségét a huszadik század (főleg a jugoszláv idők) pusztításaitól!
Végül is a Monarchia különböző népek hazája volt, a nemzetek kölcsönös tiszteletének és együttműködésének mintapéldája, amit lényegében az EU most igyekszik továbbvinni. Többségiekkel és kisebbségiekkel közösen.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

„Az aradiak magatartását szeretnénk megváltoztatni”
Az Európa Kulturális Fővárosa címért folytatott versenyről beszélt a Nyugati Jelen olvasóinak pénteken, a Pro Presens Alapítvány szervezésében zajló IV. Aradi Magyar Könyvnapok rendezvénysorozat keretében Andó András, az Arad Európa Kulturális Fővárosa 2021 Egyesület ügyvezető igazgatója. A Jelen Ház udvarán tartott, vetítéssel egybekötött prezentáción az igazgató az egyesület terveiről és a város eddigi legnagyobb kihívásának tartott megmérettetés fontosabb prioritásairól beszélt. Romániából összesen 11 város pályázik a titulusra, a pályázati dossziét Arad az elbírálás első szakaszában október 10-ig nyújtja be. Ha a rangos szakemberekből álló zsűrit meggyőzik, a város továbbjut a II. fordulóba, melyet 2017. közepe tájékán szervezik.
Andó hangsúlyozta, nem csak a dosszié tartalma fontos, hanem, hogy mennyire képesek meggyőzni a zsűrit Arad kiaknázatlan potenciáljáról. „Fel kell hívnunk Európa figyelmét Aradra!” – jelentette ki, hozzátéve: a pályázattal az aradiak nézőpontján, magatartásán szeretnének változtatni, elősegíteni egy fajta összefogást a nemzetiségek között, ami most igencsak hiányzik a város közösségéből.
Arad sikere nem utópia, vallja az igazgató, aki szerint a pályázaton dolgozók merész terve euroregionális kulturális központtá, Európa kulturális bástyájává alakítani Aradot, kiemelve azon értékekeit, hagyományait, melyek méltóvá tehetik a rangos cím viselésére.
Aradnak mindenképpen csak előnye származhat a pályázatból, véli Andó. Az Arad 2021 egyesület mozgatórugói nagy beruházásokban gondolkodnak, ilyen az aradi reptér fellendítése, a régi ipari objektumok felújítása, a Maros korszerű kihasználása és természetesen az egyik legösszetettebb elképzelés az aradi vár civil hasznosítására összpontosul.
„25 év után Arad nem ott van, ahol lennie kéne” – hangsúlyozta Andó András arra kérve a közönség soraiban ülőket, hogy építő ötleteikkel, javaslataikkal segítsék az egyesület munkáját.
Az előadás végén a résztvevők kérdéseket tehettek fel az előadónak, aki úgy érzi, bár sokan nem hisznek benne, Aradnak minden esélye meg van a sikerre.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Szabadságszobor emlékérméket adtak át Aradon
25 éves az aradi Szabadságszobor. 1890. október 6-án adták át Aradon Zala György alkotását. Az évforduló előestéjén az aradi színházban tartottak ünnepi rendezvényt, amelyen több közéleti személyiséget tüntettek ki.
Az ünnepséget Fekete Károly, a Kölcsey Egysület titkára vezette és felszólalt Faragó Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Arad megyei elnöke, Király András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke és Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke.
A beszédek után Kelemen Hunor és Király András, az alkalomra készült jubileumi emlékérméket adott át.
Emlékérmét kapott:
Markó Béla, volt RMDSZ-elnök
Intézmények RMDSZ, országos elnökség; RMDSZ, Arad megyei szervezet; Szabadságszobor Egyesület; Szent Erzsébet magyar és erdélyországi konventuális minorita rend; Aradbelvárosi református egyházközség; Aradi evangélikus lutheránus egyház; Aradbelvárosi magyar baptista gyülekezet; Csíky Gergely Főgimnázium; Nyugati Jelen szerkesztőség; Rákóczi Szövetség
Magánszemélyek Szép Gyula, Szepesi László, Kocsis Rudolf, Kolozsi Tibor, a szobor restaurátora, Matúz András, az emlékérem alkotója, Böszörményi Zoltán laptulajdonos, Bálint György
A Szabadságszobor Egyesület munkatársai közül Pataki Ildikó, Péró Tamás, Szabó Irén, Szabó Mihály, Darida János, Arad volt alpolgármestere, Bognár Levente Arad alpolgármestere, Bölöni György, megyei képviselő, Cziszter Kálmán, aradi képviselő, Horváth Levente, volt alprefektus, Matekovits Mihály, Módi József, református esperes, Nagy Gizella, Nagy István, Tokay György, Ujj János, Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Krály András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke, Communitas Alapítvány, Teleki Alapítvány, RMDSZ képviselőházi frakció, RMDSZ szenátusi frakció, Magyarország Miniszterelnöki Hivatala, Takács Csaba, Nagy Zsolt, Orbán Viktor miniszterelnök, Medgyessy Péter, a szobor újraállításakori magyar miniszterelnök, Dávid Ibolya volt igazságügy-miniszter, Szabó Vilmos volt államtitkár, Bálint Pataki József, Verestóy Attila, Borbély László, Kelemen Attila
Az emlékérmék átadása után a résztvevők megtekintették a Tizenhárom – az Aradon kivégzett tábornokok emlékére című táncjátékot, amelyet az Aradi Kamaraszínház és a békéscsabai Tabán Táncegyüttes adott elő a szabadkai Juhász zenekar kíséretével. Koreográfus Farkas Tamás, rendezte Farkas Tamás és Tapasztó Ernő.
nagyistvan.pecska.ro
Erdély.ma

Beszélgetés Juhász Bélával, a Szövétnek főszerkesztőjével
Szép lenne növelni az oldal- és a példányszámot
– Ön 2014 nyarától a Szövétnek főszerkesztője. – A Szövétnek 2014. augusztusi számát már én szerkesztettem, ez volt a 101. szám. Azelőtt is irogattam a lapba, szépirodalmi próbálkozásokat tettem közzé.
– Ezek mikor születtek? Hogyan kezdődött az Ön irodalommal kapcsolatos pályafutása?
– Ez hosszú történet! Van köztük olyan, ami még diákkoromban született, tehát a hetvenes évek elején, és vannak, amik napjainkban. A Csiky jogelődjébe jártam (akkor 3-as Számú Középiskolának hívták), és a Nyugati Jelen jogelődje, a Vörös Lobogó szervezett egy úgynevezett diákriporter-kört, összegyűjtöttek pár íni kívánó vagy írni tanuló diákot. Tizedikes voltam, és bejártunk a szerkesztőségbe, ahol a szerkesztők tanítottak minket, de főleg alkalmat adtak, hogy közöljünk néhány munkát. Ezek általában riportok, interjúk, jegyzetek, tárcák voltak. Diákkoromban olyan 250 írásom megjelent. Közben azért még küldtem egy párat az Ifjú Munkáshoz, ami országos ifjúsági lap volt, és a Munkás Élethez, a temesvári szerkesztőségbe is.
– Hogyan telt el ez a néhány hónap, mióta Ön főszerkesztő, milyen nehézségekkel találkozott, mi tűnt a legnehezebbnek?
– Én nem érzem, hogy valami is nehézséget okozott volna. Nem érzem, mert nagyon szeretem csinálni azt, amit csinálnom kell, és lenyűgöz az aradi, Aradhoz kötődő, Aradról elszármazott, amatőr vagy profi emberek lelkesedése. Féltem, hogy nem lesz mit betennem a lapba, de szerencsére ez soha nem fordult elő. Most is, például, a februári lapszám szinte kész van. Nagyon sokan írnak annak ellenére, hogy nem tudunk fizetni a cikkekért. Mind Aradról, mind a világ nagyon sok részéről kapok írásokat, kezdve Böszörményi Zoltántól. Amikor elküldöm a körlevelet a potenciális munkatársaknak, ő a legelső, aki küld néhány verset. Ugyanilyen lelkes Sarusi Mihály, de mondhatnám a Piroska házaspárt is, akik innen költöztek Magyarországra. Megpróbáltam megkörnyékezni Tatár Etelkát Chicagóból, akivel kollégák voltunk a líceumban. Minden hónapban küld anyagot az ottani magyarság életéről. De van olyan volt diákom is, aki megtisztel verseivel. Nincs mire panaszkodnom: nyugdíjas vagyok, ráérek, szeretem csinálni.
– Mire emlékszik a legszívesebben? Van esetleg kedvenc története?
– Hát ilyen hirtelen nehéz kedvenc történetet találni. Megtisztelő, és nagyon jó érzés találkozni az utcán emberekkel, akik elmondják, hogy olvassák a Szövétneket, és nagy szeretettel olvassák. Nemrég Temesváron jártam, könyvbemutatón, és olyan jó érzés volt ott látni például Szilvágyi Zsolt plébánost (akit szintén bevontam a szerkesztőbizottságba). Ott ő is felszólalt, és olyan szeretettel beszélt a Szövétnekről! Azután ott van Albert Ferenc nyugalmazott professzor, aki Aradon született, és küldött írást az Andrényi családról. Ő is nagyon jó érzéssel beszélt a lapról. Bodó Barna egyetemi tanár, aki most a Szórvány Alapítvány elnöke, szintén örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy milyen sokan írnak nálunk, a megyében. És tényleg rengeteg anyagot kapok, főként az idősektől. Az ifjú tollforgatókkal nehezebb dolgom van, mert őket noszogatni kell. Biztosan kevesebb az idejük.
– Milyen tervei vannak a jövőre tekintve? Mit vár 2016-tól?
– Hát nem akarok felvágni, de amikor kezdtem a lap szerkesztését és terjesztését, 350 példányban jelent meg. Most megint elértük az 500 példányt. Erre büszke vagyok, mert olyan támogatókat tudtam beszervezni, akiknek ott a helyük a magyar kulturális szemle körül. Szomorú az, hogy nemrégiben a majláthfalvi és a simonyifalvi terjesztőink bejelentették, hogy nem tudják már vállalni a feladatot. Egy olyan faluban, ahol több százra tehető a magyar lakosság, legalább tizet illene eladni! Próbálom a veszteségeket kompenzálni, és új támogatókat szerezni. Ezek a fő tervek.
Szép lenne növelni az oldal- és a példányszámot is: a Szövétnek kéthavonta jelenik meg negyven belső oldalon. A decemberi számot megpróbáltam kicsit felpumpálni, és belefűztünk plusz nyolc oldalt. És a példányszámot is lehetne növelni ötvennel. Lenne rá igény, szerintem, de ahhoz több pénz kellene. És amit még nagyon szeretnék: több fiatal olvasót és munkatársat bevonni! Ki kéne találni, hogy a húszas-harmincas korosztályt hogyan lehet megszólítani.
– Az iskola nem hiányzik?
– Dehogynem. Nagyon hiányzik, de ez van. El kell fogadnom, hogy már a 65 évet betöltöttem, előtte betegeskedtem is egy ideig, de most már a korom nem engedi meg, hogy tanítsak, és a fizika is kiment divatból. Az óraszám is csökken, a gyerekszám is csökken. Nem érzem, hogy a tanügyben valakinek is szüksége lenne rám. De nagyon hiányzik a hangulat, a munka, a gyerekek, a kollégák… A Szövétnekkel szeretek foglalkozni, és kell is valami elfoglaltságot keresni. Nem engedheti meg magának az ember, hogy nyugdíjazás után mindent abbahagyjon, és várja a ravatalozást! Próbálok csinálni ezt-azt, hol sikeresen, hol kevésbé.
– Visszagondolva, kitart fizikatanári karrierje mellett, vagy szívesebben foglalkozna irodalommal?
– Hát ez úgy alakult, hogy én fizika–kémiát végeztem, és közben írogattam. Az volt a tervem, amire biztattak is a Vörös Lobogónál, hogy jöjjek ide újságírónak. Ez nem jött össze, és úgy alakult, hogy tanár lettem. Akkor alakultak az ipari líceumok. Bejutottam egyetemről direkt a Faipari Líceumba, és első számú fizikatanár voltam 18 évig. Már nem írogattam. Később visszahívtak a Csikybe. Az utóbbi időben megint kezdtem a Szövétnekbe küldeni írásokat, és az utóbbi egy évben a Nyugati Jelenbe, az Irodalmi Jelenbe egy-egy jegyzetet vagy interjút küldtem.
Hogy mi lett volna jobb? Én örömmel voltam fizikatanár is, nagyon sok jó tanítványom volt, avval párhuzamosan magántanítványok, akiknek nagy része jó hírű orvos vagy mérnök lett, itt vagy a világban. Nem bántam meg, hogy fizikatanár lettem. Most próbálok írni, mert először is megelégedést nyújt, és az a helyzet, hogy nincs szükség fizikatanárra sehol. Most olyan trend van, hogy kiment a divatból. Nyugaton már kezdenek rájönni, hogy kellene azért a rendszerbe, de nálunk még nem.
– Mikor számíthatunk újabb kötetre Öntől?
– Azt a kiadó, személyesen Böszörményi Zoltán tudja. Még tavaly nyár elején felajánlotta, hogy kiadják rövid írásaimat is. Ezek a szerkesztőségben vannak már, és tavasszal talán megjelennek. Ez más jellegű, mint az első, az inkább dokumentum-regény volt, ahogy Jámbor Gyula nevezte, ez a hetvenes évek elejétől napjainkig írott, általában rövid írások, amit én szépirodalomnak tartok. Lehet, hogy nem. Az olvasók és a kritikusok majd eldöntik.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én köszönöm! 
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

A Tóth Árpád Irodalmi Kör havi ülése
Erdély neves iskolái
Kedden délután került sor az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör havi munkaülésére, melyen ez alkalommal Matekovits Mihály, az RMPSZ Arad Megyei Szervezetének tiszteletbeli elnöke tartott előadást, bemutatva Erdély néhány neves iskoláját. Szó esett a Kolozsvári Báthori István, a Nagyenyedi Bethlen Gábor, a Csíkszeredai Márton Áron, a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó, a Székelykeresztúri Berde Mózes, a Nagyváradi Ady Endre, a Brassói Áprily Lajos, a Zilahi Wesselényi, a Kolozsvári János Zsigmond, a Székelyudvarhelyi Tamási Áron, a Kolozsvári Apáczai Csere János, a Szatmárnémeti Református Gimnázium és a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas iskolákról.
Matekovits Mihály olyan személyeket is bevont az előadásba, akik a fenti iskolák valamelyikébe jártak, így a Nagyenyedi Bethlen Gábort Kiss Anna, a Székelykeresztúri Berde Mózest Hadnagy Dénes, míg a Brassói Ápriliy Lajost Matekovits Mária mutatta be. Az intézményekben végzett híres költőktől vagy neves személyiségektől származó idézeteket Gál Zoltán, a Nyugati Jelen ifjú újságírója és a kör rendszeres részvevője olvasta fel.
Rögtön az est kezdetén a jelenlévők megemlékeztek Balázs Katalinról, a Vörös Lobogó, később Nyugati Jelen egykori szerkesztőjéről, akinek halála óta egy év telt el, valamint a nemrégiben elhunyt Katona Béláról. Ahogy Regéczy Szabina Perle, a kör elnöke fogalmazott, „jó szavalót és vidám, jókedvű barátot” veszítettek el, és az ő emlékére Lucian Emandi Feltámadás/Înviere című verséből idézett.
L. N. Nyugati Jelen (Arad)

Meghívó könyvbemutatóra
A költő, műfordító, magyartanár ESZTERÓ ISTVÁN 75. születésnapjára jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában a Haza a magányban című verseskötete. Költői hitvallástól kezdve a szerelmi élményen, irodalmi portrékon keresztül a magyar történelmi tragédiák, kisebbségi lét torz lenyomatai, nyelvi jogtalanság, politikai abszurditások, napi realitások pillanatképei, az emberiség, a Föld, a Nap jövője miatti aggodalom képezik többek között a kötet rendkívül változatos témakörét. A könyv bemutatására a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségének székhelyén, a Savoyai Jenő utca 6. szám I. emeletén kerül sor, március 31-én 18 órától. Minden érdeklődőt szeretettel vár a kötetet bemutató dr. MAGYARI SÁRA, egyetemi oktató és a szerző.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

A szülőföld éltető ereje
Eleinkről szól a fáma
Az Arad megyei származású, s gyökereit soha meg nem tagadó, sőt büszkén valló Szabó István tanár úr múlt szombaton a Nyugati Jelenben megjelent cikke (Éltető emlékezés. Csanádi János új könyvéről) „lelőtte” a szemtanú-újságíró könyvbemutatóról szóló értékelését. Igaza van Nagy Istvánnak, aki a kedd délutáni (a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében megtartott) bemutatón valahogy így fogalmazott: ennél szebben-jobban nem is lehetne a kötetet értékelni. A megállapítás annál „ütősebb”, hogy Szabó István személyesen nem is ismeri a szerzőt, elfogultsággal tehát nemigen lehet vádolni: csak a műre, s annak értékeire reagált.
Amit a szemtanú-krónikás – a szerzőt legalább négy évtizede ismerő, tehát akár elfogultsággal is vádolható alulírott – bevezetőként hozzátesz: pár évtizedes pályafutása során ritkán vett részt (talán soha, de soha ne mond, hogy soha) ilyen jókedvű, családias, baráti, jókedvű, családias hangulatú bemutatón. Hogy ennek van-e külön jelentősége, vagy sem, nem tudom: magam, és a jelek szerint a nagyszámú közönség is igazán élvezte a „műsort”: a bemutató tartalmas show-vá vált, és lehet, hogy manapság ez a forma vezet a közönség megnyerésére.
A sors (de sokkal inkább a könyvbemutatót szervezők jóvoltából) a bemutató pontosan egybeesett a szerző 75. születésnapjával. Isten éltessen, kedves tanár úr, legyen erőd és időd az életmű további részeinek közreadására is!
Berecz Gábor, az Aradi Kölcsey Egyesület titkára bevezetőjében Csanádi János nagyzerindi magyartanár legújabb könyve megjelenésének hátteréről beszélt. Kezdetben öt fejezetre – a Csanádi-életmű mintegy összefoglalásának – tervezték, de kiderült, hogy az túl terjedelmes lenne, így a kötet végül csak három fejezetre (kis híján 400 oldalra) korlátozódott. (Nagy István pécskai tanár, a tördelőszerkesztő később ismertette a kötet „műszaki” és egyéb paramétereit – több mint 800 ezer jel, 61 írás, azzal együtt, hogy közülük hány milyen újságban – többek közt egy egykori Vörös Lobogóban, majd a Nyugati Jelenben –, folyóiratban jelent meg, illetve hány első közlés.)
Csanádi János magyartanár 45 évi eredményes „szolgálat” után ment nyugdíjba Nagyzerindről. Ez idő alatt, mondta az ünnepelt, nebulók százait, talán ezreit bocsátotta szárnyra, és számára nagyon jó érzés, amikor egykori tanítványai irodalmi alkotásokkal, kötetekkel jelentkeznek. S egy igazi pedagógus számára mi lehet nagyobb elégtétel, mint az, hogy tanítványai elérik, sőt túlszárnyalják egykori mesterüket?
Csanádi Jánosnak, hosszú és eredményes tanári pályafutása alatt ebben is része volt. Az ünnepelt szemmel látható meghatódottsággal emlékezett azokra, akik verseskötettel, képzőművészeti alkotásaikkal szép, elismert pályát futottak be (most megjelent kötetét többek között egykori tanítványának, Siska-Szabó Hajnalka munkái illusztrálják).
De hogy ne maradjak adós azzal, miért volt különlegesen „hangulatos, jókedvű, családias, baráti” ez a bemutató. Egyrészt a könyv szerzőjének, Csanádi Jánosnak tulajdoníthatóan, aki nemcsak a tőle megszokott pallérozott magyarsággal (nem mellesleg a közönség által is nagyra értékelt humorral, önironikusan) beszélt pályafutásáról, könyvéről (elénekelt több, könyvével összefüggésben lévő dalt is), másrészt Réhon Józsefnek, aki (a maiakat lesöprő klasszika-filológusi műveltséggel, és ugyancsak nagyszerű humorral) beszélt a szerzőről, egykori tanítványáról.
Szép, estébe nyúló délután volt. A legszebb azonban az, hogy az aradi magyarság a Kölcsey Egyesület (Berecz Gábor, Nagy István, Haász Ágnes, Nagy Gabriella, Zehe István és mások, nem utolsósorban a pénzügyi hátteret kiharcoló Jankó András Kölcsey-elnök, valamint a pénzügyi támogatást biztosító Arad Megyei Kulturális Központ) jóvoltából egy értékes könyv megjelenését tette lehetővé. Hátha lesz folytatása is.
Jámbor Gyula
Csanádi János: Eleinkről szól a fáma /Kölcsey Egyesület, Arad, Fecskés könyvek/ Nyugati Jelen (Arad)

Kiss Székely Zoltán könyvbemutatója
A botanika és a költészet találkozása
Csütörtök délután mutatták be Kiss Székely Zoltán Az anyanyelv keresztje című kötetét. Az esemény házigazdája, Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki rendkívül szerényen nyilatkozott teljesítményéről.
Kiss Székely Zoltán eredetileg botanikus és tanár. Összesen 14 iskolában tanított – ezt összeszámolta egy alkalommal, mert karrierje során szüksége volt néhány adatra. Az igazi kérdés azonban inkább az, hogy a botanika és a költészet hogyan fér össze. A közönség rövid választ kapott a kérdésre: szinte sehogy. Két külön világ ez. Néha azonban, a verseket olvasva, észrevehetően előtérbe kerül a lírai én botanikus oldala is.
A diákjainak is megmutatja néha verseit. Van ugyanis irodalmi kör, és az irodalmi körben olyan tagok, akik maguk is írnak, publikálnak, esetleg már verseskötetük van. Nekik, és az irodalmi körre járó diákjainak meg szokta mutatni verseit. A szerző úgy fogalmazott: „azoknak mutatom meg, akik megérdemlik.”
A költő székelyföldi születésű, de bármennyire is szereti szülőföldjét – ez a szeretet több verséből is visszaköszön –, fia egészségének, illetve gyógyulásának feltétele volt a Magyarországra költözés. A másik opció, Kanada, nem nagyon jöhetett szóba. Mivel azonban az 1989 előtti rezsim nem nézte jó szemmel az áttelepedési kérelmet, egy ideig hazaárulóként is számon volt tartva.
Tudni kell továbbá, hogy volt periódus, mikor nem írt vagy közölt verseket. Az Ifjú munkásnevű lap hirdetett egyszer egy pályázatot Szülőföld, haza, testvériség címen, amelyre Kiss Székely Zoltán is beküldte verseit. A tervek szerint a legjobb munkákból antológiát készítettek volna, ez azonban nem sikerült, szinte biztosan a pályázat címében szereplő „testvériség” szó miatt. Az idő multával azonban ismét tollat ragadott. Egy csizmavásárlás során összehozta a sors Bölöni Domokossal, aki publikációra biztatta, az ő hatására kezdett el megint írni és publikálni.
Arra a kérdésre, hogy mikor gondolt először saját verseskötetre, érdekes választ kaphatott a hallgatóság. „Az az ember, aki ír, arra is gondol, hogy megjelenik egy antológiában, esetleg lesz saját kötete” – nyilatkozta Kiss Székely Zoltán, de hozzátette, ő nem nagyon gondolt ilyesmire. Csak az elmúlt egy-másfél évben keresték fel ezzel az ötlettel, és már-már el is felejtette, amikor jó híreket tartalmazó levelet kapott. Összegyűlt a pénz egy kötet kiadására!
Mint minden költőnek, neki is vannak kedvencei saját költeményei között. Ezek egyike Az utolsó pohár, melyet Áprily Lajos egyik versének hatására írt. A kötet előszavában is az olvasható, hogy Áprily és Reményik voltak rá a legnagyobb hatással, de ez verseit olvasgatva is kiderül az olvasó számára.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Búcsú Farkas Éva Tanárnőtől
Április 29-én jött a megdöbbentő hír Lupényból: Farkas Éva tanárnő meghalt. Csendesen távozott, ahogyan Istentől kapott 72 életévét is leélte.
Farkas Éva háborúban született, a Zsil-völgyi káoszból Budapestre menekült család gyermekeként. De szülei még a határlezárás előtt hazatértek. Nyárád-menti gyökerek mellett Lupényban találtak munkát, otthont. Az itt töltött gyermekévek után Nagyenyed lett Farkas Éva új otthona. A családból magával vitt becsület, gerincesség tovább szilárdult benne a kollégium falai között. És itt bontakozott ki a tudásvágy, az irodalom iránti vonzalom. Egészen fiatalon került a pedagógusi pályára, Nyárádköszvényesen oktatva a kisdiákokat. Majd a marosvásárhelyi pedagógiai főiskolán végzett magyar–román szakot. Tanárként a Zsil völgyébe tér „haza”.
Talán maga sem gondolta, hogy ötven esztendeig tanítja majd a létszámban egyre gyérülő lupényi, petrozsényi magyar gyermekeket. Tanította őket nem csupán nyelvtanra, irodalomra, de igyekezett átadni mindazt, amit értéknek tartott: a helytállást, az egymás iránti tiszteletet, a magyar kultúra kincseit (nyelvet, művészetet, néptáncot, hagyományokat).
A kommunizmus szorításában is megtalálta az értékápolás lehetőségeit és a Zsil völgyébe száműzött magyar értelmiségi családokkal karöltve igyekezett szépséget, értéket vinni a helyi közösség mindennapjaiba.
A kilencvenes évek után aktív szerepet vállalt a Magyar Műveltségszolgálat és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Lupényi szervezeteinek megalakításában. Képzőművészeti tárlatokat, könyvbemutatókat, táborokat szervezett, a Nyugati Jelen hasábjain is tudósított a lupényi magyar közösség életéről. Nyugdíjba vonulását követően is vállalta a tanítást. Ott, ahol szükség volt rá. Petrozsényban a Jézus Szíve Kollégiumban, Lupényban az összevont tagozattá degradálódott magyar oktatásban.
Öt évtized alatt számos nemzedék lelkébe oltotta a magyar nyelv és az igazi értékek iránti tiszteletet. Hajdani diákjai és a kollégák által egyaránt nagyra értékelt pedagógusi, közösségszervező, -megtartó munkájáért 2003-ban Ezüstgyopár-díjjal tüntette ki a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség.
Ekkor már szoros ismeretség kötött a Tanárnőhöz, tisztelettel és elismeréssel átszőtt barátság. Fiatal újságíróként kerestem fel először, és szinte gyermekeként kísértem utolsó útjára. Tanítványaihoz hasonlóan engem is szívébe fogadott és minden helyzetben irányt tudott mutatni – az igazi értékek felé. Életének utolsó szakaszában elhatalmasodott lelkében a régóta ott bujkáló szellemi magány. A hajdani társak lassan elfogytak mellőle, az értékek, melyekre egész életét föltette, kiveszni látszanak. A Tanárnő földi útja is megszakadt. De akiknek lelkébe oltotta a magyar kultúrát és az igazság, szépség iránti vágyat, tiszteletet – tovább éltetik azt. És tudom, hogy sokan vagyunk (hajdani diákok, kollégák, rokonok, ismerősök), akik szeretettel őrizzük szívünkben emlékét.
Nyugodjon békében, drága Tanárnő!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

XV. Aradi Magyar Majális
Két koncert, sok ismerős és rengeteg szórakozás
Tulajdonképpen úgy is lehet mondani, hogy keretet biztosítottak az Aradi Magyar Majálisnak: péntek este az R-GO, szombat este a 3+2 koncertezett a városligeti gokartpályán. Mindkettőre nagyon sokan eljöttek, azonban kétségtelen, hogy szombaton jobban ráértek az aradiak. Annyival jobban, hogy a színpaddal szembeni tér teljesen megtelt.
Péntek este nyílt meg az Aradi Magyar Majális. Nem akármilyen esemény volt a nyitómozzanat, a szervezők az R-GO együttest hívták meg. Szikora Róbert és zenekara (no meg persze a táncosnők) remek hangulatot teremtettek rögtön az első pár percben, amit végig meg tudtak tartani. Valójában bármikor lehetett volna csatlakozni, minden számot olyan lendülettel adtak elő, mintha az lenne az első. A ráadásban aztán elhangzottak leghíresebb slágereik, valamint a Ballag a katona, melyhez – már harmadszor –átöltözött az énekes. A koncert után Bognár Levente alpolgármester elkísérte Szikora Robertet a Szabadság-szoborhoz, ahol az énekes koszorút helyezett el az emlékműnél.
Szombaton tíztől lehetett menni helyet foglalni a pályán. Ekkor már nyitva voltak az árusok standjai, kijelölve az előre lefoglalt területek. Lassan elkezdtek érkezni az emberek, kicsik és nagyok egyaránt. Sor kerülhetett a reggeli tornára tehát, majd rögtön ezután a bicikliversenyre. Erre már annyian jelentkeztek, hogy az elemi osztályosokat négy csoportra kellett osztani, hogy elférjenek a kijelölt helyen. Az idei verseny egy könnyű sérüléssel zajlott le: a pilóta kisodródott a poros ívre, és elveszítette egyensúlyát, de a safety cart nem kellett bevetniük be a szervezőknek…
Családi vetélkedő következett, ahol labdavezetés hokiütővel, ugrálás kosárlabdával a bokák között, futás ugrókötéllel és egyéb érdekes versenyszám szerepelt. Itt harmadik helyen végeztek a belvárosiak, második helyen az újaradiak és első helyen az MSV-nek nevezett, Mosócz–Séga–Vlaicu vegyes csapat. Röplabda: szorosnak nem mondható elődöntők után nagyon szép végjátéknak lehettünk tanúi, Újarad és Pernyáva csapatai nagyon akarták azt az első helyet. Végül az előbbiek bizonyultak jobbnak, de hangsúlyoznám: szép meccs volt, sok passzal és hosszú játékidővel.
A sörivó versenyre csak ketten neveztek be, ezt Újarad nyerte. Az ő versenyzője kicsit gyorsabban ivott, mint a belvárosi ellenfél. Ahogyan a székelyek mondanák: repült visszafelé a kalafinta, mert a kötélhúzásban tagadhatatlan fölénnyel nyert a Belváros, Újarad viszont lecsúszott a harmadik helyre. Ha lett volna dobogó, az MSV állhatott volna a második fokára.
A pontszámokat a vetélkedők végén összeszámolták, így összesítettben a következő sorrend alakult ki: Újarad első helyen végzett, az MSV második, a Belváros pedig harmadik lett. Gratulálunk nekik!
Aki úgy érzi, hogy valami hiányzik, az jól érzi. Volt ugyanis bográcsfőző verseny, sőt talán helytállóbb lenne azt mondani, hogy aki akart, jelentkezhetett főztjével zsűrizésre, hiszen majd’ minden csoportnál / asztalnál / társaságnál rotyogott valami az üstben. Tizenöten neveztek be, de az aranybográcsot csak egyvalaki kaphatta meg. A feszültség nem igazán volt érezhető, mert (állítólag, én nem kóstoltam végig) minden bográcsos jól sikerült. A legjobbat azonban Jancsi és Erika főzte. Bronz fakanalat kapott Újarad, ezüst fakanalat Gáj és arany fakanalat az MSV. Kiosztottak továbbá egy különdíjat Balta Jánosnak, a Nyugati Jelen szerkesztőjének, aki évek óta lenyűgözi mind kollégáit, mind a zsűrit – és bárkit, aki megkóstolja – bográcsosával. Mindannyiuknak gratulálunk!
Délután városunk polgármestere, Gheorghe Falcă is tiszteletét tette a majálison, igaz, csak rövid időre: köszöntötte a jelenlévőket, jó szórakozást kívánt nekik, majd sietett is tovább.
Az eredmények kihirdetése és a díjak átadása után a gyerekek megtekinthették a Ludas Matyit, majd este nyolc órától a rendezvényt záró koncert kezdődött, a 3+2. Nagyon sokan mentek el szombat este mulatni egyet, sokan a koncertért, néhányan csak mert a többiek is mentek. Ahogy lenni szokott. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a koncert jobb volt, vagy kevésbé volt jó, mint az előző esti, hiszen teljesen más műfajban utaznak, össze sem lehet hasonlítani őket. Viszont mindenki pozitívan nyilatkozott, mindenki jól érezte magát.
Molnár Mihály és Irházi János élő rádióműsort vezetett, ez nagyjából egy órát tartott. Napközben a jókedvet a Meteor együttes biztosította. A rendezvény szervezői az Arad Városi Kulturális Központ (CMCA) és a Pro Identitas Alapítvány voltak.
***
Oláh Szabina és Gyurom Natália egy, illetve három éve az R-GO varázslatos gidái. Nem bírtam, ki, meg kellett szólítanom őket, ha csak néhány szóra is.
– Hogyan bírjátok a tempót? Már nem csak a táncot, hanem a turnét is.
– A turné május elejétől szeptember végéig tart. Ez azt jelenti, hogy minden hétvégén legalább kettő, de inkább 3 koncert van. Ezen a perióduson kívül is van munka, de kevesebb. Nyilván fárasztó az utazás is, de feldob minket, mikor látjuk, hogy milyen sokan vannak a közönség sorai között.
– Szoktatok-e izgulni?
– Néha szoktunk, amikor kicsi a színpad, esik az eső, vagy egy-két feltétel nem adott – ilyenkor sem azért, mert rontunk, hanem azért, mert esetleg nem tudjuk kihozni magunkból a maximumot.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Magyari Sára könyvének bemutatója
A nyelvi világkép a magyar és a román nyelvben
Dr. Magyari Sára, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusának A nyelvi világkép a magyar és a román nyelvben című kötetét pénteken késő délután mutatták be a Jelen Ház nagytermében a Bánsági Magyar Napok rendezvénysorozatának keretében. Nem mondhatnánk, hogy kivételes érdeklődés övezte – egy tudományos dolgozat (amelyre a kötet címéből is lehetett következtetni) nem mozgat meg annyi érdeklődőt, mint egy helyi, főleg, mondjuk, egykori tanítványai és eddigi könyvei révén közismert személyiség helytörténeti vagy szépirodalmi munkája. Pedig a fiatal tudós nevét többször is olvashatták a Nyugati Jelenben eredeti, főleg nyelvi, szociológiai vonatkozásokat fejtegető írások alatt, s a Temesvári Rádió Magyar adásának is mondhatni rendszeres szereplője.
Magyari Sára doktorátusi dolgozata (nem első könyve) izgalmas kérdést feszeget, amely az átlagolvasónak talán eszébe se jutna: hogyan tükröződik két nyelvben (ezúttal a magyarban és románban) a világkép. A szerző 13 szó, illetve szópár jelentését, a hozzájuk fűződő értelmezéseket, gondolatokat, reagálásokat vizsgálja román és magyar közegben, alanyokkal, s arra a megállapításra jut, hogy nagyjából azonosan vagy hasonlóan, több esetben viszont eltérő módon ítélik meg a szavak jelentését, tartalmát. A könyv részletes ismertetését Brauch Magda, a stilisztikai tudományok doktora vállalta.
Talán a bemutatónál is érdekesebb volt, amikor dr. Magyari Sára a közönséggel társalgott részben a könyve kapcsán felmerülő, részben a nyelvtudomány és annak nyomtatásbeli megjelenítéseinek kérdései kapcsán.
Nyugati Jelen (Arad)

Juhász Béla Könyvbemutatója
Száraz köd
Szerda délután mutatták be Juhász Béla második, Száraz Köd című kötetét a Jelen Ház dísztermében. A délutánt Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője nyitotta meg, váratlan és ünnepélyes gesztussal: Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője nevében átadta Juhász Bélának az Irodalmi Jelen prózadíját! Kicsivel több mint egy éve mutatták be ugyanezen a helyen a szerző első kötetét, melynek címe Legyőztük a rákot!, és időközben, tulajdonképpen az utóbbi két évben írásait (interjúk, jegyzetek, egypercesek) élvezettel olvashatjuk a Nyugati Jelenben és az Irodalmi Jelenben egyaránt.
A díj átadása után, de még a könyv bemutatása előtt Popa Armand zenélt a közönségnek. Zorántól, Bródy Jánostól, Bojtorjántól adott elő egy-egy dalt, valamint egyik saját számát is eljátszotta. Ezután Fekete Réka olvasott fel a könyvből, elhangzott hat rövidebb és egy hosszabb írás. A Száraz köd novellagyűjtemény, a benne szereplő írások körülbelül negyven év alatt születtek, lévén hogy a szerző fiatalkora óta írogatja őket. Ezek között vannak egészen rövidek és hosszabbak is. Stílusukat tekintve szinte mindent lefednek, de, ahogyan Jámbor Gyula, a Nyugati Jelen szerkesztője is fogalmazott a kötet méltatásakor: „Juhász Béla egy lábbal, vagy másféllel, de inkább kettővel a föld felett jár.”
Jámbor Gyula játékot akart ajánlani a közönségnek – de túl sok ember vásárolt kötetet még a bemutató előtt –: ki kellett volna találni, mit jelentenek a grobszurdés a minella szavak. Nos, ezeket a szerző találta ki, tehát mindössze tippelni lehetett volna… Kiderült, hogy előbbi a groteszk és az abszurd, utóbbi a mini és a novella összetételéből származik. Hogy a grobszurdot példázzuk: a legelső novellában az álmodozó nő és a realista férfi vitája kerül az olvasó szeme elé. A végén elhalad egy üstökös a Föld mellett, és milliárdnyi magot szór el, az egész világot beterítve puskaporral, a számos színben pompázó, viszonylag igénytelen virággal.
A méltatás során méltatás volt, hogy helyenként Bulgakovot vagy Márquezt emlegette Jámbor Gyula, mikor a novellákról beszélt. „Őszintén csodálkoznék, ha Béla nem ismerné ezeket az írókat, de fejet hajtanék előtte novelláinak stílusáért.” Szerinte ugyanis ezekre hajaz leginkább a helyenként realista, helyenként szürrealista írásmód. Emellett kiszámíthatatlan is: sosem lehet tudni, hogyan végződik egy-egy minella (ha már bemutattuk a szót, használjuk is). Lehet, tragédia lesz a vége, de ugyanannyi esély van rá, hogy komikumra végződik, vagy valami olyanra, ami teljesen elszáll a valóságtól.
Juhász Béla több oldalát is megismerhetjük. Előrebocsájtja: kocsmában, gyűléseken és utcasarkon nem ismerkedik, de ajánlja a könyvet azoknak, akik ismerik, akik nem ismerik és akik meg akarják ismerni. Így aztán Jámbor Gyula is merte ajánlani a könyvet. Mindenkinek – hiszen tulajdonképpen erről szól az elősző helyetti pár gondolat.
A szerzőnek bár csak a második kötete, nagy népszerűségnek az olvasók körében. A bemutatót hosszas dedikáció követte, az előtérben pedig enni- és innivalót lehetett fogyasztani. Az est folyamán Miskovits Tibor és Milltaler Lajos zenéje biztosította a jó hangulatot.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Riporttábor Temesváron
Kötet készül a nagyvárosi szórványról
Az elmúlt hét végén Temesvár volt a helyszíne a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete idei riporttáborának. A szervezők célja az volt, hogy betekintést nyújtsanak a nagyvárosi szórvány életébe, és az elkészült riportok egy kötetben rögzítsék a múlt– jelen–jövő metszéspontjában tapasztalt pillanatképet, amely a sokadik lesz abban a sorozatban, amelyet az újságíró- szövetség a különböző erdélyi helyszínekről megjelentetett.
A táborban hat megye 11 szerkesztőségéből a nyomtatott és az elektronikus sajtó 25 képviselője vett részt, és három újságíró szakos egyetemi hallgató Kolozsvárról. A vendégfogadó Temesvári kollégák kitettek magukért. Bartha Csaba Temesvári rádiós kolléga, a MÚRE területi képviselőjének vezetésével olyan gazdag programot szerveztek, hogy nehezen mAradt idő a résztvevők által jobbára előzetesen kiválasztott témában elmélyülni és beleszippantani a színes, vonzó, soknemzetiségű nagyváros pezsgő életébe. Arról viszont meggyőződhettünk, hogy a villamosjáratok és a sűrű gépjárműforgalom miatt zajos Temesvár belvárosát hogyan alakította emberarcúvá a helyhatóság kövezett sétálóutcák, tágas, forgalommentes terek kialakításával, amelyeken este a vendégfogadók előtt zajlik az élet, a mediterrán városokhoz hasonló módon.
A "nagy furcsaságok és pAradoxonok" városának kialakulásáról, a két folyó, a Temes és a Bega által határolt területen Szekernyés János helytörténész, újságíró tartott tartalmas, érdekes előadást. A városban, amely Károly Róbert idején a magyar királyság székhelye volt, s hosszú török és Habsburg-uralom után került vissza Magyarországhoz, majd Trianon után a nagyhatalmak Romániához csatolták, ő vezette a többórás sétát is. Ez a város nevének utótagját adó vár megmAradt falaitól a történelmi emlékekban gazdag utcákon át a Dózsa György kivégzésének helyszínétől nem messze levő református templomig tartott, ahonnan a romániai rendszerváltás elindult. Közben megtekintettük a szoborparkot, amelyben Róbert Károly magyar király mellett a város történetében fontos szerepet játszó magyar személyiségeknek is szobrot emeltek.
A szakmai tevékenység már a pénteki megérkezés után megkezdődött. A Rácz Éva egyesületi elnök vezette média-kerekasztal során Temesvári kollégáink mutatták be a helyi sajtót. Nem könnyű, de érdekes a munkájuk – számolt be Bartha Csaba és Lehőcz László kollégánk az 1989. december 22-én magyarul is megszólaló Temesvári Rádió magyar adásáról. A napi kétszer egyórás magyar nyelvű műsort három főállású szerkesztő és egy Aradi tudósító, valamint a bedolgozó munkatársak készítik. Szavukat a szomszédos megyékben hallhatják, de megtörténik, hogy messzi magyarországi régiókból is kapnak visszajelzéseket. Az írott sajtó hőstörténetét Graur János, az 1994- ben hetilappá alakult Heti Új Szó főszerkesztője és kollégája, Makkai Zoltán mutatta be. A négy belső munkatársat foglalkoztató lap népszerű szerkesztője volt a nemrég elhunyt Koczka György, aki utolsó percig, betegágyából is elküldte írását a lapba. Napilapként az Aradon kiadott Nyugati Jelent olvashatják a Temesváriak, erről Pataki Zoltán szerkesztő beszélt. Hogy olvasóit maga köré gyűjtse és megtartsa, a Heti Új Szó az állandó előfizetőkből létrehozta a lap Baráti Körét, amelynek tagjaival kölcsönös előnyöket biztosítanak egymásnak, rendszeresen kiadják a Baráti Kör adatbázisát, és évente találkozót tartanak.
Temes megye lakosságának öt százalékát teszi ki a 36.000 körüli magyar nemzetiségű személy. Számuk az 1992-ben nyilvántartott 62.000-ről csökkent megyei szinten 44, Temesváron 51 százalékkal, és mára már nem mAradt olyan közigazgatási egység, ahol a többséget képviselné. A beolvadás, az elvándorlás megtette a hatását, és mindössze 11 településen működik magyar iskola – ismertette a statisztikai adatokat Halász Ferenc, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke, főtanfelügyelő- helyettes. Mivel vannak olyan helységek, ahol az elfogyó gyermeklétszám miatt megszűntek a magyar osztályok, a fakultatív magyar oktatás bevezetésétől remélték azt, hogy idővel újraindíthatják, de elképzeléseik e téren nem váltak valóra. Ennek ellenére továbbra is fontosnak tartják az 1997-ben elkezdett fakultatív oktatást, amelyben 20 településen 388-an vesznek részt, és előfordul, hogy nem magyar szülők is beíratják a gyermeküket – számolt be Marossy Zoltán, volt alprefektus, a fakultatív magyar oktatás ötletgazdája. Ottjártunkkor Iakab Ilona, a líceum igazgatónője, Magyari Sára szakmai irányító, továbbá a gyermekekkel foglalkozó pedagógusok jelenlétében műsoros esttel zárult a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban szervezett Tanulj meg írni, olvasni magyarul! egyhetes tábor, amelyet a fakultatív oktatásban részt vevő gyermekek számára szerveztek.
A kerekasztal-megbeszélésen azt az átfogó tevékenységet, amely a Temesvári magyar tannyelvű Bartók Béla Elméleti Líceumban folyik, dr. Erdei Ildikó igazgatónő ismertette.
Tudatosan számolják, keresik a diákokat, meggyőző munkát végeznek a családokban, hogy magyar iskolába írassák a gyermeküket. Ehhez fel kell venni a versenyt a más tannyelvű iskolákkal, s a színvonalas oktatás mellett a közösségépítés feladatát is vállalni kell, hasonlóképpen a differenciált oktatást, a magyarul kevésbé jól beszélő gyermekek felzárkóztatását. A Józsefvárosban levő tanintézményben 600 diák tanul, és alapítványi támogatással 15 kilométeres körzetből naponta iskolabusz szállítja őket. Néptánccsoport, citeraegyüttes, diákszínpad működése teszi színesebbé a diákéletet, vetélkedők, versenyek, gyakori ünnepi alkalmak helyszíne az iskola, amelynek felszerelése az évek során fokozatosan bővült. Évkönyv, diáklap kiadásával népszerűsítik a tanintézményt, az elemi osztályok felkaroltak egy-egy elszigetelten működő óvodai csoportot, kétnyelvű kiadványban biztatják a vegyes családokat arra, hogy kisgyermekkorban kell mindkét szülő nyelvét megtanítani a gyermekeknek – említhetünk néhányat a beszámolóban elhangzott tevékenységek közül.
A beszélgetésen részt vett Farkas Imre, Temesvár újonnan megválasztott alpolgármestere.
Az utolsó napon a tábor fő témája, a szórványkérdés szerepelt a napirenden. A meghívott dr. Bodó Barna egyetemi docens, a Szórvány Alapítvány keretében működő Kisebbségi- szórványkutató Műhely vezetője volt.
Átfogó és részletes beszámolójában a téma minden vetületére kitért, és bemutatta a szórványkérdésről szóló igényes kiadványokat, a FESS (Feleljünk Együtt Saját Sorsunkért) Füzetek sorozat különböző példányait, beszélt az e téren futó európai projektekről. A hatodik FESS- füzet hat pontban foglalja össze a szórványmentés eszközeit: szórványiskola-program, szórványgondnokprogram, szórványhelyzetkutatási program, szórványok gazdasági helyzete program, szórványképviseleti program, értelmiség- képzési program a szórványok számára. A konkrét projektek kidolgozása az egyes történelmi régiók képviselőinek a feladata – vonja le a következtetést a szerző, amit jó lenne, ha a döntéshelyzetben levő tisztségviselők is felvállalnának.
A többórás vita kérdéseire nincs mód egy beszámoló keretében kitérni, de tanulságai valószínűleg megjelennek az őszire elkészülő újabb riportkötetben.
A rendezvény borkóstolóval egybekötött vacsorával zárult, amelyen egy fogyatékos fiatalokat segítő alapítvány számára gyűjtöttek támogatást.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)