Templomavató hálaadó istentisztelet Lugoson
Csűry István királyhágómelléki református püspök részvételével avatták fel vasárnap délután a felújított lugosi református templomot.
A templomavató hálaadó istentiszteleten igét hirdetett Csűry István református püspök, részt vettek és köszöntőket mondtak Pataki Károly, az egyházmegye főgondnoka, a lugosi felekezetek képviselői, a református egyházmegye lelkipásztorai, valamint Révész Jánosné Abruczki Anikó, az etyeki testvérgyülekezet lelkipásztora, Marossy Zoltán alprefektus, Francisc Boldea lugosi polgármester, Halász Ferenc Temes megyei és Pozsár József lugosi RMDSZ-elnökök. Csáki Katalin elmondta Fülöp Lídia lugosi költő erre az alkalomra írt Templomavatásra című versét. Vasárnap ünnepelték a lugosi és az etyeki (Magyarország) református gyülekezetek közötti testvérkapcsolat létrejöttének tizedik évfordulóját is.
Gáll Zoltán lugosi lelkipásztor a Nyugati Jelennek elmondta: húsvét után fogtak hozzá a templomtorony és a tető deszkázatának felújításához, a tetőcserepeknek Lindab típusú cserepekre való kicseréléséhez, valamint a templom külső felületének teljes újravakolásához és festéséhez. Az augusztus végén elkészült, 330 ezer lejbe került felújítási munkálatok költségeit a gyülekezet tagjainak adományaiból, a bérleti díjakból és két egyháztagtól kapott kamatmentes kölcsönből fedezték. Erdély.ma

Neves szülötteire emlékezett Pécska
A város neves szülöttei közül gróf Klebelsberg Kunó (1875–1932) magyar vallásügyi és közoktatási miniszterre és Mester János (1879–1954) jezsuita szerzetesre, tanítóképzői főiskolai tanárra emlékeztek szombaton Pécskán a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület szervezésében.
A hagyományos Klebelsberg-napnak nemcsak az adott külön jelentőséget idén, hogy november 13-án lesz az államférfi születésének 135. évfordulója, hanem az is, hogy tíz éve állították fel a pécskai római katolikus templomkertben Jecza Péter néhai temesvári szobrászművész alkotását, a bronzból öntött Klebelsberg-szobrot. A jubileumi évfordulóra nem jöttek el olyan sokan, mint a szoborállítási ünnepségre – jegyezték meg az emlékrendezvények rendszeres résztvevői –, de azért voltak szép számban érdeklődő értelmiségiek a 2-es számú általános iskola dísztermében.
Klebelsberg Kunó ugyan Pécskán született, de utána nem sok köze volt a Maros menti nagyközséghez (ma már városhoz). „Két hónaposan vitték el innen, amikor huszárszázados édesapját lovasbaleset érte, amitől egy év és hat hónap múlva meghalt. Valószínű, hogy sosem tért vissza, de 12 éves korában valaki a családból járhatott erre, mert az anyakönyvi bizonyítványában, amit a román állami levéltár aradi fiókjában őriznek, van egy bejegyzés 1877-ből vagy 1878-ból. Bizonyára akkor kértek egy másolatot róla” – mesélte Nagy István főszervező, a közművelődési egyesület elnöke. Az elszegényedett grófi családból származó, részben tiroli gyökerű kultúrdiplomata emlékét őrzi Pécskán az 1996-ban a katolikus templom falán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet által elhelyezett emléktábla.
Ujváry Gábor, a Kodolányi János Főiskola tudományos rektor-helyettese előadásában kiemelte, hogy Klebelsberg fokozatosan emelkedett a ranglétrán, ezért ismerte a közigazgatás csínját-bínját, és hogy ő volt a Bethlen István-kormány egyetlen, mindvégig hivatalban lévő minisztere (1922 és 1931 között, de előtte bő fél évig belügyminiszterként is dolgozott). Az iskolahálózat kiépítése, az analfabetizmus visszaszorítása, a népművelés, az alacsonyabb rétegek szellemi felemelkedése köszönhető neki. Hangoztatta, hogy „a kulturális diplomáciának meg kell előznie a politikai diplomáciát”, és elérte, hogy a kultúra és a közoktatásügy az egyik legjobban finanszírozott ágazat legyen. „Mindezt nagyon nehéz időszakban, Trianon után, amikor a nemzetközi közvélemény is Magyarországot életképtelen államnak tartotta elveszített területei miatt. De ekkor több mint ötezer iskolát hozott létre, megalapította a külföldi magyar kulturális intézeteket, amelyekbe fiatal magyar művészeket küldött állami ösztöndíjjal” – világított ár Ujváry Gábor, majd az egykori minisztert idézte, aki szerint „a politikai Trianonba bele kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne”. Aktív korában sok bírálat érte Klebelsberget a közművelődésre fordított vélt túlköltekezések miatt, de ő tartotta magát ahhoz, hogy inkább a kultúrára áldozzon az állam, semmint a fegyverkezésre, mert „a kulturális diplomáciával több mindent el lehet érni, mint a hagyományos diplomáciával”. Emellett kitartott, mert nem akart „kultúrpolitikai Nagymajtény, vagy Világos” részese lenni. „Lassan megtérülő befektetés az oktatás, de busásan megtérül” – mondta Ujváry Gábor. Klebelsberg államférfiúi nagyságát az jellemzi a legjobban – tette hozzá –, hogy tisztában volt a korlátaival, nem akart mindenben ő maga dönteni, hanem szakemberekkel vétette körül magát, és azokra hagyatkozott.
Szűcs Zoltán kolozsvári magyar konzul köszöntő szavai után Horváth László, a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatója emlékezett a szoborállítás történetére. 1999-ben több mint egy tucat diákkal és Katona Kálmán akkori környezetvédelmi, közlekedési és hírközlési miniszterrel kerékpártúrát szervezett Aradra, a 13 vértanú kivégzésének 150. évfordulójára, és az emlékünnepség előestéjén Pécskán Heinrich József akkori plébános látta vendégül a csapatot. Továbbindulás előtt látta a templom falán a Klebelsberg-emléktáblát, és akkor megszületett az elhatározás a szoborállításra. A technikum akkori és volt diákjai adták össze a pénzt a szoborra, amit Pokorni Zoltán akkori magyar tanügyminiszter avatott fel. „A szobornak ma is olyan a kisugárzása, mint tíz évvel ezelőtt, és hű mása Kunónak, aki valóban egy ilyen morcos, kubista tekintetű kemény ember volt, aki ötezer iskolát kitalált, pénzt szerzett hozzá, és utána ellenőrizte. Azt szoktam mondani a diákjaimnak, hogy köszönjétek meg Klebelsbergnek, hogy ennyi tantermet épített, különben a nagyszüleitek analfabéták lettek volna, a szüleitek talán jártak volna iskolába, de belőletek biztos nem lett volna középiskolás vagy főiskolás hallgató” – mondta az igazgató.
A rendezvény második felében Mester Jánosra emlékeztek a jelenlévők, a pécskai és szegedi leszármazottak, hozzátartozók. Bella Ibolya, a 2-es iskola vallástanára és Pakott Géza farkaslaki származású szegedi jezsuita atya a rend történetéről és tevékenységéről értekezett, és előadást tartott a makói Bogoly József Ágoston irodalomtörténész. „1994-ben a Temesvári Ormós Zsigmond Társaság avatott emléktáblát a Pécskán született Ormósnak, 1999-ben a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület a névadójának, és ott éreztük a helyét Mester János emléktáblájának is, aki tavaly kapott egy emléktáblát, de az a családi háza helyén álló ház falára került – mondta Nagy István. – A sort folytatni fogjuk, hiszen a nagybányai festőiskola egyik jeles tagja, Nagy Oszkár is itt született. Ápolnunk kell a múltunkat, mert aki a múltját elfelejti, az elvész, és látjuk, hogy a múltunk elfeledtetéséért egyesek ádáz küzdelmet folytatnak.”
Mester János Pécskán született, de hatodik osztálytól Zádorlakra íratták iskolába, hogy németül tanuljon; Rómában végezte az egyetemet, Belgiumban volt szerzetes, de 1921-től 1950-ig Magyarországon oktatott pedagógiát, pszichológiát és filozófiát. Nagy István szerint a jezsuita szerzetes kedvenc mondása – amely az emléktáblára is felkerült – mindenkinek irányadó lehetne: „Úgy kell élnünk, ahogy hiszünk, mert különben úgy kezdünk hinni, amint élünk”.
Mester János életútját Oláh János szegedi nyugalmazott főiskolai tanár –, Mester János kutató – dolgozatának felolvasásával mutatták be. De minden jelenlévő megkapta azt az alkalomra készült füzetet, amely Mester Jánosnak a rendjéről 1941-ben írott tanulmányát tartalmazta, de Loyolai Szent Ignác életét és művét is bemutatta.
Az emléktáblát Dr. Horváth László budapesti és Bacsilla Sándor pécskai iskolaigazgatók leplezték le, és Király Árpád marosi főesperes és Czeglédi Ferenc helyi plébános áldotta meg.
A Pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület köszöni a Nyugati Jelen médiatámogatását, valamint a Városháza és tizenhat pécskai család támogatását, amelynek köszönhetően megtarthattuk a rendezvényt, és emléktáblát helyezhettünk el Mester János emlékére, amelyet Tóth János kőfaragó készített. Pataky Lehel Zsolt
www.nyugatijelen.com
Mester János /Magyarpécska, 1879- Budapest, 1954/ Erdély.ma

Elhunyt Pávai Gyula
Désen született, 1939. január 17-én. A középiskolát szülővárosában végezte, majd a Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett gyógypedagógus–magyar szakos tanári oklevelet. 
Bálványosváralján, Árpástón, Enyedszentkirályon, majd Aradon tanító, logopédus, magyartanár. 1990-től az újjáalakult Kölcsey Egyesület elnöke, az úgynevezett Kölcsey-csütörtök rendezvényeire számos hazai és magyarországi irodalmárt hívott meg. Az egyesület Ifjúsági Színpadának és Irodalmi Stúdiójának lelkes szervezője és rendezője.
Első írását az Ifjúmunkás közölte (1964). Helytörténeti írásai, emlékezései, zenekritikái az Új Szó, Előre, Romániai Magyar Szó, a Vörös Lobogó, majd 1989 után a Jelen/Nyugati Jelen hasábjain jelentek meg. 1990-ben Péterfi Árpáddal és Ujj Jánossal közösen szerkesztette az újraindított Havi Szemlét, amely négy szám után a Jelen mellékletévé alakult. 1992-ben elnyerte a Ioan Slavici-díjat, 1997-ben a Márki Sándor-díjat.
Ficzay Dénes irodalmi hagyatékának rendezését végezte.
Szerkesztésében jelent meg Aradon 1997-ben Kató Sándor Megmaradt versek című kötete, Varga Domokossal társszerkesztésben Feltámadunk! címmel az aradi Kölcsey Egyesület antológiája (Budapest 1997), valamint önálló kiadásban két tanulmánya: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc aradi emlékei, emlékhelyei (Arad 1998); Kálvária a halál után (Az aradi vértanúk földi maradványainak hányattatása. Arad 1998).
Több elbeszéléskötet, kisregény, regény szerzője.
Pávai Gyula /Dés, 1939. jan. 17. – Debrecen, 2011. Április

Tíz év múlva…
Egy hónap híján tíz évvel ezelőtt, 2001. május 18-án a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének akkori elnöke, Csép Sándor publicista, író félszáz meghívott jelenlétében vágta el a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségének avatószalagját. 
Jelentős nap volt ez a Nyugati Jelen és a Temes megyei olvasók számára egyaránt – hiszen 2001 májusában, hála a szerkesztőség alapjait hosszabb ideje lelkesen és fáradhatatlanul építő Sipos Erzsébetnek és Jánosnak, a Nyugati Jelen Temes megyében már jelentős olvasótáborral rendelkezett. A korszerűen berendezett szerkesztőség a tíz év alatt nemcsak a szerkesztőségi tevékenységnek adott otthont, de számos rendezvénynek is, keretet teremtve a lap munkatársainak a szórványmagyarság kultúrájának, hagyományainak bemutatására, ápolására, a megmaradás és szülőföldön maradás ügyének erősítésére. Sipos János, a temesvári szerkesztőség oszlopos tagja és egyben első vezetője – a fiatalabb kollégák szeretett János bácsija, akinek jó szavára, bölcs tanácsaira mindig lehetett számítani – ma már nem lehet velünk.
Az évek folyamán a szerkesztői és munkatársi gárda is változott. Böszörményi Szabolcs, Darida Zoltán, Demendi Ferenc, Jantó Petneházi István, Joó Imre, Laslavic Tímea, László Árpád, Lukic Andrea, Nagyálmos Ildikó, Nemeşan Enikő, Ordodi Piroska, Pataky Lehel Zsolt, Pataki Zoltán, Pongrácz Mária, Sipos Erzsébet, Sipos János, Spânu Lucian, Szekeres Gábor, Szekernyés Irén, valamennyien hozzájárultak/nak a Nyugati Jelen és a temesi olvasók kapcsolatának elmélyítéséhez. Köszönet érte. És köszönet azoknak a külmunkatársaknak, szervezeteknek, intézményeknek, akiknek nevét hely hiányában ugyan nem tudjuk felsorolni, de hozzáállásukkal, munkájukkal partnereinknek bizonyultak/nak.
Köszönet illeti a laptulajdonos Böszörményi Zoltánt, aki nem csupán a szerkesztőség megszületését tette lehetővé – a lap Temes megyei terjesztésének ötlete is tőle származik –, de számtalan rendezvény, kulturális intézmény támogatásával segítette az itteni magyar közösséget.
És nem utolsósorban köszönet illeti az Olvasókat, akik befogadták és megszerették a Nyugati Jelent, akikért az újság nap mint nap íródik, és akikkel reméljük – minden nehézség ellenére –, tíz év múlva is együtt ünnepelhetünk.
**** A Csiky Gergely Állami Magyar Színház jóvoltából előfizetőink ma ingyenesen tekinthették meg az Ájlávju című musicalt. Az előadás után kisorsoltuk a meghirdetett nyereményeket. A nyertesek: főnyeremény: kétszemélyes wellness-hétvége a ceglédi Aquarell Hotelben – Bárányi Erzsébet, Temesvár – könyvcsomag: Szalai Sándor, Végvár; Bulényi Ferenc, Szentmiklós; Kardos Erzsébet, Temesvár; Gordán Magdaléna, Temesvár; Szűcs István, Szentmiklós; Béres Margit, Temesvár – színházjegy: Vince János, Temesvár; Kiss Sándor, Végvár; Zsamboki Erzsébet, Gátalja – egy-egy palack bor: Toth Anton, Végvár; Magyari László Erzsébet, Temesvár; Boér Dezső, Szentmiklós; Mike Klára, Temesvár; Nyeste János, Zsombolya.
Az ünnepségre és az előadásra holnapi lapszámunkban visszatérünk.
Nyugati Jelen (Arad)

Köszönjük a tíz esztendőt!
Lapunk temesvári szerkesztősége kedden este a magyar színházban, az olvasók körében ünnepelte tizedik születésnapját. 
A Csiky Gergely Színház jóvoltából hűséges előfizetőinket az Ájlávju című musical előadásával ajándékoztuk meg, utána az előcsarnokban megtartott ünnepség keretében kisorsoltuk az évforduló alkalmából meghirdetett nyereményeket.
Rendezvényünket megtisztelte jelenlétével Marossy Zoltán Temes megyei alispán, Böszörményi Zoltán laptulajdonos, a Nyugati Jelen regionális napilap vezetői, közéleti személyiségek, lapunk hűséges olvasói.
A magyar napilapot Temes megyében újból elindító Böszörményi Zoltán felidézte a kezdeti lendület időszakát, amikor Sipos Jánossal az élén tekintélyes létszámú, lelkes csapat dolgozott a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségében. A Nyugati Jelen napilap tulajdonosa megköszönte a tíz év alatt itt dolgozott újságíróknak és lapterjesztőknek áldozatos munkáját, hangsúlyozva, hogy a temesvári csapat megfogyatkozott ugyan, de a lelkesedés töretlen. Balta János, a Nyugati Jelen imázs- és lapterjesztési igazgatója arról beszélt, hogy tíz esztendővel ezelőtt nem jövedelemszerzés céljából jött Temes megyébe a Nyugati Jelen, hanem a bánsági magyar közösséget szolgálni. A jelenlevők néma főhajtással emlékeztek meg az élők sorából eltávozott Sipos János szerkesztőségvezetőre és azokra az újságolvasókra, akik már nem vehettek részt a jubileumi rendezvényen.
Köszönjük a Csiky Gergely Színház igazgatójának, Balázs Attilának és a fiatal művészeknek – Borbély B. Emíliának, Éder Enikőnek, Kiss Attilának és Molnos András Csabának – az emlékezetes színházi estét! Köszönjük a Fornetti Romániának és a Cramele Recaş Rt.-nek, hogy támogatták rendezvényünket! Köszönjük olvasóinknak, hűséges előfizetőinknek, hogy tíz év elteltével is vagyunk és szolgálhatjuk lapunkkal a Temes megyei magyar közösséget!
„Úgy várom az újságot, mint egy falat kenyeret!”
A jubileumi nyereménysorsolás nyerteseinek listáját tegnapi lapszámunkban tettük közzé, amit azzal egészítünk ki, hogy színházi belépőket nyertek Vincze János (Temesvár), Kiss Sándor (Végvár) és Zsámboki Erzsébet (Gátalja).
A 99 éves Kardos Erzsébetet, az egyik könyvcsomagunk nyertesét szerdán személyesen kerestük fel temesvári otthonában. „Úgy várom az újságot minden nap, mint egy falat kenyeret!” nyilatkozta lapunknak Kardos Erzsébet, aki maga nyitott ajtót és hálásan megköszönte az értékes könyvnyereményt. „Az elsőtől az utolsó betűig elolvasom az újságot, mindenről a Nyugati Jelenből értesülök!” – mondta az aurélházi születésű Kardos néni, aki idén november 20-án 100 születésnapja megünneplésére készül. Isten éltesse sokáig lapunk legidősebb Temes megyei előfizetőjét!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Zizegő újságok múltja, jelene és jövője
„Amikor már hivatásos újságíróként dolgoztam, mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani.” - Beszélgetés Puskel Péter aradi közíróval, helytörténésszel. (1941. április 16-án született Aradon, a helyi magyar gimnáziumban érettségizett 1959-ben. Egyetemi tanulmányai után Nagyiratoson tanított, 1968–2003 között az aradi Vörös Lobogó, a Jelen, a Nyugati Jelen napilapok munkatársa, a művelődési rovat vezetője. Közírói munkája mellett az aradi magyar művelődéstörténet kutatójaként több száz cikket, tanulmányt jelentetett meg hazai és magyarországi lapokban, folyóiratokban, antológiákban. Szenvedélyes gyűjtője a kistérség anekdotakincsének. Tagja a Romániai Írószövetségnek. Önálló kötetei: Arad marad (1997), Arad redivivus (1998), Emléklapok a régi Aradról (2005) – a 2. Szegedi Könyvkiállításon 2006-ban és Vásáron megkapta a Legjobb Külföldi Könyv díját, 150 év a Gutenberg-galaxison – aradi napilapok és periodikák (2011). Díjai: Fényes Elek-, Kiválósági-, Kölcsey- és MÚRE-díj.)
150 év a Gutenberg-galaxison címmel foglalta kötetbe az aradi magyar sajtó történetet. Miért 1861. augusztus elsejétől számítják a kezdeteket, amikor már korábban is adtak ki lapot a vértanúk városában?
– Mert akkor jelent meg az Alföld, amely közel négy évtizedig az egyik legjelentősebb újság volt a 19. században. Ez az első vidéki magyar napilap, és bár Aradon adták ki, az egész régió lapja kívánt lenni. Az Alföld tekintélye, komolysága, súlya miatt tartjuk 1861. augusztus elsejét az aradi magyar sajtó kezdetének. Igaz, hogy 1839-ben már megjelent az Aradi Hirdető, és 1859-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal napvilágot látott, de szerkesztése, grafikai kivitelezése és tartalma nem volt annyira komoly, hogy a lapot a modern aradi magyar újságírás igazi elődjének tekintsük.
– Voltak-e a versenytársai az Alföldnek?
– Némi lokálpatrióta büszkeséggel mondhatom, hogy a 19. század utolsó harmadában három rangos napilapot is rendszeresen kiadtak Aradon. Az Alföldön kívül az Arad és Vidékét, továbbá az Aradi Közlönyt, amely 1883-tól 1940-ig folyamatosan megjelent. De az Alföld volt az 1848-as eszméknek a szócsöve, és csak a megszűnése előtt öt-hat évvel vált a kiegyezést pártoló lappá. Emellett több olyan kezdeményezés fűződik az újsághoz, amely történelmi jelentőségű volt Aradon: a lap által 1867 nyarán közzétett felhívás nyomán országos gyűjtés indult az aradi tizenhárom vértanú emlékének tisztes megőrzésére, egy emlékoszlop, majd a vértanúszobor felállítására, és nem utolsósorban az országos hírű 1848-as Ereklyemúzeum létrehozására.
– Milyen volt akkoriban Arad lakosságának összetétele, vásárlóereje, és milyenek voltak az olvasói igények?
– A szabad királyi város kiváltságlevél megszerzése, 1834 után mezővárosból rohamosan fejlődött iparvárossá. Ehhez fogható gyors felemelkedést nem is tudok a többi erdélyi vagy partiumi, bánsági város fejlődéstörténetében. Nagyon sokáig nem volt hangsúlyosan magyar város: inkább németek és rácok, azaz szerbek lakták, illetve románok is éltek itt. A 19. század hatvanas–hetvenes éveiben viszont számbelileg is megerősödött a magyar lakosság, megjelent a tehetős polgárság, és az iparosok nemcsak sznobságból járattak lapokat, fitogtatták, hogy előfizetők, hanem a státusukhoz tartozott az újságolvasás, és valós szükségét érezték annak, hogy áldozzanak a kultúrára. Ennek jele, hogy a könyvekre előfizetők többsége is az iparosok közül került ki. A három aradi lapnak hat-hétezer állandó olvasója volt, ami egy hetvenezer lakosú városban jelentős szám. Főleg, hogy ugyanakkor létezett német nyelvű napilap, és megjelentek román újságok is.
– Szenvedélyes gyűjtője a város anekdotáinak is: fennmaradt valamilyen történet, sztori a három újság vetélkedéséről?
– Az Aradi Közlöny indulásakor a másik két napilap összefogott, hogy a kormánypártinak és konzervatívnak nevezett újságot ellehetetlenítsék. Például újságírókat csábítottak át a Közlöny szerkesztőségéből. Eleinte úgy tűnt, hogy sikerrel jár ez a „konspiráció”, de amikor a lap élére egy Budapestről érkezett, anyagilag is tehetős, kiváló gazdasági érzékkel rendelkező felelős szerkesztő, Stauber József került, olyan gyorsan fellendült a lap, hogy ezután az újságírók elszipkázása nem sok sikerrel járt.
– Kik azok a tollforgatók, hírlapírók és publicisták, akik beírták nevüket Arad sajtótörténetébe?
– Tiszti Lajost említeném mindenekelőtt, mert ő fogalmazta meg azt a kiáltványt, aminek nyomán kibontakozott az országos gyűjtés a vértanúk emlékműveire és az ereklyemúzeumra. Bolgár Lajos vagy a már említett Stauber József nevét emelném még ki, a későbbi időkből pedig Krenner Miklóst, aki Spectator néven jegyezte írásait, és aki harminc évig dolgozott Aradon. De említhetem Zima Tibort, Fekete Tivadart, Erdős Györgyöt – nagyon hosszú lenne a névsor. Tény, hogy Arad legalább egy tucat olyan újságírót adott a százötven év alatt, akik koruk bármelyik lapjánál megállták volna a helyüket, sőt az élvonalba tartoztak volna. Mindig voltak a lapokhoz közelálló, köztiszteletnek örvendő személyiségek, tanárok, ügyvédek, akik írásaikkal emelték az újság presztízsét és tekintélyét. Ilyen volt például Márki Sándor és Jancsó Benedek: előbbi országos hírű történész és akadémikus, utóbbi szintén neves irodalmár, de ide sorolhatom Lakatos Ottót, a minorita rendház tudós-főnökét is, aki Arad egyik monográfiáját írta meg.
– Milyen volt a sajtó és az újságíró megítélése a különböző időszakokban?
– A 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben az erősödő polgárság felnézett a sajtómunkásokra. A korabeli főszerkesztők elvárták, hogy az újságíró mindig ápoltan, elegánsan, tekintélyt parancsolóan jelenjen meg, lehetőleg bérkocsival utazzék, noha nem voltak olyan jól megfizetve.
– Mit jelentett az impériumváltás az aradi magyar sajtó számára?
– Hidegzuhanyként érte a magyar értelmiséget, és el kellett telnie egy kis időnek, amíg ebből a sokkból magához tért. Kós Károly 1921-ben megjelentetett lelkes felhívása, a Kiáltó Szó megadta azt az irányt, amelyet a kisebbségbe került sajtónak követnie kellett, majd ehhez Krenner Miklós is hozzájárult, amikor megfogalmazta a „kisebbségi ildomot”, hogy nem a sebek nyalogatása, az örökös siránkozás a követendő út, hanem az, hogy a romániai magyarság megtartsa önazonosságát, nyelvét és kulturális intézményeit.
– A kisebbségi újságíró sorsát, az elnyomás éveit ismerte meg ön is…
– Nehézsége sok volt annak az időnek, szépsége már kevesebb. Arra törekedtünk, hogy a sorok közé mindig becsempésszünk valami üzenetet, és eljuttassuk a magyar olvasóhoz, de azért vigyáztunk, hogy ne okozzon botrányt, ne váltsa ki a Szekuritáté zaklatását. Talán dicsekvésnek tűnik, de már egészen sportot űztünk belőle, és volt, hogy kitaláltunk egy szót, amit a következő cikkbe valamelyikünknek bele kellett írnia…
– Mikor került kapcsolatba a sajtóval?
– Nagyon korán, ugyanis nyomdászcsaládban születtem, és apám mindig hazahozta az újságot. A háború utáni első magyar napilapból, a Jövőből tanultam meg olvasni, és nem az ábécéskönyvből. Amikor már ismertem a betűket, játékból mindig újságot szerkesztettem, egy nagy fehér lapra írtam. Hamar felébredt bennem az írásvágy – sokan úgy mondjak: grafománia –, és az 1950-es évek elején, egy elég sötét korszakban felkértek, hogy tudósítsam a Pionír című gyermeklapot. Kisiskolás voltam, és nagyon örvendtem. Akkor szakadt meg a kapcsolat, amikor azt akarták, hogy írjam meg, kik a rossz gyerekek, akik akadályozzák a jó tanulókat, amihez nekem nem fűlött a fogam. Minden politizálás nélkül, egyszerűen nem akartam, hogy kinézzenek maguk közül a társaim. A középiskolai, majd az egyetemi évek idején hamu alatt izzott ez a szenvedély, de négyéves tanári pályafutás után ismét fellángolt, és akkor végképp az újságírásra adtam a fejem. Több mint négy évtizede dolgozom a sajtóban, igaz, most már nyugdíjasként közlök. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy találkozhattam a régi neves újságírókkal és lapszerkesztőkkel: Erdős Györggyel, Schauer-Sós Aladárral, Messzer Sándorral, Franyó Zoltánnal, aki ugyan Temesváron élt, de Aradon is szerkesztett egy darabig, vagy Anavi Ádámmal. Igaz, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy valaha róluk és az aradi magyar sajtó történetéről írhatok. Ha tudtam volna, sokkal jobban figyelek ezekre a baráti beszélgetésekre, a nosztalgiázásokra, több mindent kérdeztem volna.
– A helytörténészi pályára később már tudatosan készült az újságírás mellett?
– Kisdiákként felébredt bennem az érdeklődés, illetve felébresztették tudós tanáraim. Voltak időszakok, amikor alábbhagyott, hogy aztán fokozott erővel visszatérjen. Hivatásos újságíróként mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani. Az 1970-es évek elején volt egy – mai szemmel nézve szerény – próbálkozásom a lapban, amikor valamelyik régi aradi épületet lefényképeztettem a fotóssal, néhány sor építészeti-urbanisztikai érdekességet fűztem hozzá, és az olvasóknak kellett kitalálniuk, hol található az épület. Nagyon népszerű rovat volt, talán tovább is merészkedtem volna, de két év után felhívtak a megyei pártbizottsághoz, és rettenetesen leteremtettek, hogy visszasírom a múltat, az Osztrák–Magyar Monarchiát, és hajszálon múlt, hogy ki nem rúgtak.
– A százötven éves évfordulón mi a véleménye a mai aradi magyar újságírásról?
– Fáj, hogy megcsappant az olvasói érdeklődés, emiatt csökken a helyi lap példányszáma, aminek egyenes következménye, hogy kevesebb újságíróra van szükség. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy mindent szabadon megírjunk, kimondjunk, egy szalmalángnyi fellángolás után lankadt az érdeklődés, és sajnos ma már temetik az írott sajtót. Ebben közrejátszott az is, hogy a rendszerváltás után sorra jelentek meg a különböző kiadványok, majd hangsúlyosabb szerepet kapott az emberek hétköznapjaiban a televízió, a számítógép és az internet. Ezekkel nehéz felvenni a versenyt, ráadásul a vásárlóerő is csökkent. De bízom benne, számít valamit, hogy négy és fél-öt évtől eltekintve, a százötven év alatt folyamatosan jelent meg magyar napilap Aradon. Remélem, jó néhány évig még szükség lesz arra, hogy az aradi magyarság kezébe vegye azt a nyomdafestékszagú, zizegő újságot, amelyben meg lehet keresni azokat az írásokat, amelyekre szüksége van az aradi magyarságnak ahhoz, hogy ne veszítse el hitét és bizakodását a jövőben.
Pataky Lehel Zsolt. Krónika (Kolozsvár)

150 év a Guttenberg-galaxison, Aradon 
Időnként, alkalomhoz szabottan ünnepelünk.
Szombaton 80-100 ember ünnepelt Aradon. Megülték az Aradi Magyar Sajtó Napját. A 70 éves Puskel Péter aradi újságíró, közíró, művelődéstörténész 150 évre teszi az aradi magyar sajtó történetét, és annak kezdetét az Alföld 1861. augusztus elsejei megjelenésétől számolja.
Az ünnep keretét az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap biztosította, és – mintegy hatvanan – a mai és egykori főszerkesztők, újságírók és alkalmi munkatársak, valamint a lap megjelenésében közreműködő alkalmazottak, és politikusok voltak jelen. Sokan megkapták az alkalomra készült emléklapot.
Szinte mindenki szót kapott és egy-két percben elmondhatta ünnepi gondolatait. A szóra bíró a lap főszerkesztője, Bege Magdolna volt, és a sort olykor Böszörményi Zoltán író, költő, mecénás, laptulajdonos törte meg.
A hozzászólások között elfogyott a három fogásos ebéd, amit a lapelőd Vörös Lobogó egykori főszerkesztője, Péterfi Rozália által fölvágott születésnapi torta zárt. Az aradi magyar sajtósok ünnepén a korona Puskel Péter – 150 év a Guttenberg-galaxison, aradi magyar napilapok és periodikák című könyvének a bemutatója volt, amelyre szép számú érdeklődő érkezett. Az Irdodalmi Jelen könyvek sorozatának darabja, a kétszáz oldalas, kis formátumú (12x20 cm), képekkel, karikatúrákkal illusztrált könyv 27 fejezetben foglalja össze az Aradon és a megyében 1861. óta megjelent lapokról fontos tudnivalókat.
Puskel Péter sajtótörténete nem monográfia, hanem olykor szubjektív látásmóddal megírt cikkgyűjtemény benyomását kelti. Tudományos alapossággal vázolta föl mindazt, amit érdemes tudni az Aradon megjelent lapokról, íróikról, szerkesztőikről és megjelenésük körülményeiről. A kötet könyvészettel és címtárral zárul.
Nagy István. Erdély.ma

Égető probléma a magyar diákhiány
Amint azt lapunkban is olvashatták, a prefektúra, a közegészségügyi igazgatóság és a tanfelügyelőség képviselői szeptember elsejétől ellenőrzik a tanévkezdésre készülő iskolákat, óvodákat. 
Pellegrini Miklós Arad megyei helyettes főtanfelügyelő a Nyugati Jelennek elmondta, leginkább azokat a létesítményeket látogatják meg, melyeknek már a korábbi években is problémát okozott a működésükhöz szükséges egészségügyi engedélyek megszerzése. Arad megyében tavaly a tanintézmények 13%-a egészségügyi engedély nélkül működött, legfőképp az ivóvízgondok miatt. Ezeket fogják most sorra venni, bár a hatóságiak szerint az érintett iskolákat működtető kistelepülési önkormányzatok java továbbra sem rendelkezik megfelelő anyagi forrással a helyi ivóvízproblémák megoldására.
Az Arad Megyei Tanfelügyelőség nyilvántartása értelmében a 2011–2012-es tanévben összesen 13 892 óvodást, 17 008 elemistát, 17 192 gimnazistát és közel 16 000 líceumi diákot várnak. Utóbbiak száma még nem végleges, hisz még hátra van egy utolsó számítógépes elosztás a betöltetlen helyekre. Pellegrini helyettes főtanfelügyelő szerint várhatóan mintegy 2500 diákra számítanak a magyar tagozaton. Az alacsony gyereklétszám miatt több magyar iskola, illetve magyar tagozatot működtető létesítmény kérte azt a tanfelügyelőségtől, hogy csökkenthessék a minimális osztályonkénti gyereklétszámot (ami jelenleg 10 diák). Ezt a problémát minisztériumi szinten kell megoldani, de mivel Arad megyének van egy magyar oktatási államtitkára, remélhetően ennek nem lesz akadálya. Több magyarlakta település is küszködik ezzel a gonddal, például Majláthfalva, illetve Zimándújfalu, vagy a megye egyetlen magyar középiskolája, a Csiky, ahol – diákhiány miatt – még kérdéses, hogy beindul-e a líceumi filológia szak.
A főtanfelügyelő-helyettestől azt is megtudtuk, hogy elkészült a román tankönyvek fordítása; mint ismeretes a nyolcadikos és tizenkettedikes magyar tagozatos diákok az elkövetkező tanévtől magyarul tanulhatják Románia történelmét és földrajzát. A magyarra fordított tankönyvekkel kapcsolatban szeptember 3-án, szombaton lesz egy bemutató Marosvásárhelyen, az eseményen Arad megye is képviseltetik, így jövő héten minden bizonnyal mi is többet tudunk majd minderről.
Sólya R. Emília. Nyugati Jelen (Arad)

150 év a Gutenberg-galaxison, Aradon
Időnként, alkalomhoz szabottan ünnepelünk.
Szeptember 10-én, szombaton 80-100 ember ünnepelt Aradon. Megülték az Aradi Magyar Sajtó Napját. A 70 éves Puskel Péter aradi újságíró, közíró, művelődéstörténész 150 évre teszi az aradi magyar sajtó történetét, és annak kezdetét az Alföld 1861. augusztus elsejei megjelenésétől számolja.
Az ünnep keretét az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap biztosította, és – mintegy hatvanan – a mai és egykori főszerkesztők, újságírók és alkalmi munkatársak, valamint a lap megjelenésében közreműködő alkalmazottak, és politikusok voltak jelen.
Sokan megkapták az alkalomra készült emléklapot.
Szinte mindenki szót kapott és egy-két percben elmondhatta ünnepi gondolatait. A szóra bíró a lap főszerkesztője, Bege Magdolna volt, és a sort olykor Böszörményi Zoltán író, költő, mecénás, laptulajdonos törte meg.
A hozzászólások között elfogyott a három fogásos ebéd, amit a lapelőd Vörös Lobogó egykori főszerkesztője, Péterfi Rozália által fölvágott születésnapi torta zárt.
Az aradi magyar sajtósok ünnepén a korona Puskel Péter – 150 év a Guttenberg-galaxison, aradi magyar napilapok és periodikák című könyvének a bemutatója volt, amelyre szép számú érdeklődő érkezett. Az Irodalmi Jelen könyvek sorozatának darabja, a kétszáz oldalas, kis formátumú (12x20 cm), képekkel, karikatúrákkal illusztrált könyv 27 fejezetben foglalja össze az Aradon és a megyében 1861. óta megjelent lapokról fontos tudnivalókat.
Puskel Péter sajtótörténete nem monográfia, hanem olykor szubjektív látásmóddal megírt cikkgyűjtemény benyomását kelti. Tudományos alapossággal vázolta föl mindazt, amit érdemes tudni az Aradon megjelent lapokról, íróikról, szerkesztőikről és megjelenésük körülményeiről. A kötet könyvészettel és címtárral zárul.
Nagy István. Erdély.ma

Irodalmi Jelen-évforduló a Fészekben
Tíz év múlt – tíz év Jelen
A főszerkesztői ígéret nem szállt el a semmibe: az ötéves születésnapon Böszörményi Zoltán azzal búcsúzott: a tizediken újra együtt, itt. És így lett. A Fészek Művészklub színházterme egykori és jelenlegi szerzőkkel, munkatársakkal, barátokkal telt meg.
Az Irodalmi Jelen egy napilap, a Nyugati Jelen „fiatalabb testvéreként” született tíz évvel ezelőtt, s a kezdeti szakaszban Hudy Árpádot, a folyóirat jelenlegi olvasószerkesztőjét kérte meg Böszörményi Zoltán a lap ügyeinek dirigálására, mielőtt ő maga vette át ezt a feladatkört – emlékezett vissza a főszerkesztő köszöntőjében az első lépésekre, de a múltra, az elődökre is. „Irodalomtörténetünk során két alkalommal indult irodalmi lap Aradon. Ez a múlt században, a két világháború között történt. Az első a Franyó Zoltán szerkesztésében 1924-ben megjelent havilap, a Genius, majd utóda, az 1925-ben három alkalommal kiadott Új Genius. Ezt követte a Szántó György szerkesztette Periszkop, mely 1925-ben négy, 1926-ban pedig egyetlen számot élt meg. Időben, legalábbis,az Irodalmi Jelen minden eddigi statisztikát megdöntött. Az eljövendő generációk majd megállapítják, volt-e, s ha igen, milyen szerepe a magyar irodalomban.”
A tízéves születésnap fordulópontot is hozott a folyóirat életében: online változata mellett újra megjelenik nyomtatásban is: a szeptemberi lapszámot a meghívottak magukhoz is vehették a Fészek Művészklubba érkezve.
Miután megköszönte minden volt és jelenlegi munkatársnak a közreműködést, Böszörményi Zoltán egy tréfás, közismert anekdotával írta le a magyar irodalom jelenlegi helyzetét, amelyben a folyóirat-szerkesztés, az irodalom maga az abszurdum: kicsit olyan, mint amikor a bolond úgy jut az orvosa által elé tett feladvány végeredményére, hogy kivonja egymásból a másik két bolond eredményét: a 27-ből a csütörtököt, s lesz belőle kilenc. A kortárs magyar irodalomban „(…) nem történik semmi. Azaz mégis történik. Csend van. Vihar előtti csend” – összegezte keményen, mégis humorral a főszerkesztő, de hogy mindjárt cáfolata is szülessen a szavainak, a színpad a verseké és a prózáé lett, ahol az elhangzó szövegek meg is történtek – a Radikális Szabadidőszínház előadásában.
A műveket Boldog Zoltán, Weiner Sennyey Tibor, valamint a színtársulat rendezője, Formanek Csaba válogatta az elmúlt évek során az Irodalmi Jelenben megjelent versekből és prózákból. A társulat néhány tagja már ismerős lehetett korábbról, A nagy eretnek című kötet bemutatójáról; az akkori „kamarazenakar” azonban most kibővült, és „szimfonikus” hangzásban szólaltatta meg a költők-írók műveit. Formanekék előadásai valóban zenei hatásúak: hol valós hangszeres támogatással csendülnek fel a művek, hol az ének és a próza közös mezsgyéjén játszva nyúlnak vissza a líra ősi hangzásának gyökereihez, és alkotnak a hangokból versengő-harmonizáló-felelgető „szókórust”.
Az életre keltett művek között volt monológszerű életkép (Boldog Zoltán: Balsors, ahogy szirmot tép), zenében újjászülető líra (Jónás Tamás: Vendetta), katartikus pillanat (Faludy György: Fehér egerek), kacagtatóan dramatizált vallomás (Jász Attila: Tíz tétova tanács egy Szerkesztőtől), klasszikussá lett kortárs (Kányádi Sándor: Fekete-piros Havas Judit előadóművész tolmácsolásában), vagy élő versfolyó (Tóth Krisztina: Hangok folyója). És megszólaltak még Böszörményi Zoltán, Jancsó Noémi, Papp Attila Zsolt, Szálinger Balázs, Tóth Erzsébet, Vasadi Péter, Weiner Sennyey Tibor, Zalán Tibor sorai – a megszokotthoz képest radikálisan másként, a Radikálisoktól.
Az étteremben két meglepetés is hozzájárult a születésnap fénypontjához: Csernik Szende mesemondó Sepsiszentgyörgyről védjeggyé lett kalapjában, bábokkal, jelmezekkel, s nem utolsó sorban végtelen kásahegy-imitációval felszerelkezve szórakoztatta az egybegyűlteket, akiket „be is fogott” egy kis szereplésre (bár ebben inkább a jelenlévő hivatásos színészek voltak aktívabbak). Szende hangja korántsem szende: mikrofon nélkül is vígan bekiabálta az egész termet, és nem feledkezett el mesemondó kolléganőjének, Hargitai Ildikónak a megemlítéséről sem, aki csak azért nem szórakoztatta pajzán meséivel a közönséget, mert azt legfeljebb éjjel 11 után tehette volna. Mint a rövid szünetben elmesélték, Csernik Szendére még a Művészetek Völgyében bukkant rá Boldog Zoltán, s a közös pálinkázásuknak köszönhettük, hogy Szende immár vendég lehetett a születésnapon.
Hasonló, szintén Völgy-béli szerencsés találkozás eredménye volt a MeloDisztik együttes koncertje is az ünnepség záróakkordjaként: Szabó Krisztina és Turchányi Dániel duója francia és magyar sanzonokkal adta meg a hangulatot az asztalok körüli beszélgetéshez. Az előtérben szivar- és cigarettafüst illata keveredett, az étteremben vörösbor mellett folyt a szó, a háttérben Edit Piaf-dalok szóltak, az Irodalmi Jelen pedig elmúlt tízéves, végleg átlépve nem csak az irodalmi, de az emberi lépték szerinti zsenge kort is, egy még érettebb, felnőttebb évtizedet kezdve meg.
Laik Eszter. Nyugati Jelen (Arad)

85 éves születésnap
A valamikori Vörös Lobogó és a Nyugati Jelen mai munkatársai ünnepelték meg ma délután a Jelen Ház kávézójában Péterfi Rozália, az aradi magyar napilap egykori főszerkesztője 85. születésnapját. A bensőséges hangulatú összejövetelen Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és régi munkatársai köszöntötték az ünnepeltet, aki a torta felvágása előtt élete és az aradi magyar újság élén töltött majdnem negyedszázad néhány mozzanatát elevenítette fel. 
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Gazdamozgalmi napló a végekről
A Kós Károly Közösségi Központban múlt pénteken tartották meg Kiss Károly: A Temes megyei magyar gazdamozgalom kronológiája 1990 és 2010 között című kötetének bemutatóját. 
„Rendhagyó ez a kötet. Nem tűri a szokásos műfaji besorolást. Krónika? Jórészt, és még sok egyéb. Beszámoló, számvetés: napló, társadalmi-politikai állásfoglalás. Rövid és hosszabb távra szóló gazdaság és falufejlesztési elképzelések, pályázati javaslatok, kérvények és elszámolások. Szaktanfolyamok programjai és záróvizsgák. Vetőmag, baktérium műtrágyák beszerzése, forgalmazása a térségben. Gazdaköri megbeszélések, újak alakítása, törvényes bejegyzése. Tanulmányi utazás, kirándulások, tapasztalatcserék itthon és külföldön. Csupán szemelvények egy szervezet szerteágazó tevékenységéről, a teljesség bármilyen szerény igénye nélkül.” – írja a vaskos kötet bevezetőjében dr. Albert Ferenc ny. egyetemi tanár, aki ezúttal is elvállalta a könyv bemutatását a szép számú érdeklődőnek, a Kiss Károly alapította bánsági magyar gazdakörök képviselőinek és az Orosházáról érkezett magyarországi vendégeknek. „Ez a kötet olyan sokrétű, mint maga a 15 éves tevékenység, amelynek első tükröződésére vállalkozik a szerző, Kiss Károly agrármérnök.” – mondta dr. Albert Ferenc professzor.
Kiss Károly megköszönte Albert Ferenc professzornak a kötet méltatását és Kiss András tudományos kutatónak a szerkesztői munkát, majd beszámolt a különleges könyv születésének körülményeiről. „Ez a könyv önökről szól, akik itt vannak a teremben, a bánsági magyar gazdákról – mondta Kiss Károly –, én csak papírra vetettem az elmúlt 15-20 év gazdakörök alapításával, működtetésével, a gazdatanfolyamokkal, külföldi tanulmányutakkal kapcsolatos események krónikáját, időrendi sorrendben. Jegyzőkönyvek, az Erdélyi Gazdában, a Heti Új Szóban és a Nyugati Jelenben megjelent újságcikkek, a különböző rendezvényeinken készült fotók vannak ebben a könyvben, kordokumentumok, amelyeknek gyűjteményét ajándéknak szántam a gazdamozgalomnak!” Az elsőkötetes szerző következő könyveinek terveit is ismertette a hallgatósággal: könyvet ír a nagybodófalvi gazdakör történetéről, a legöregebb bánsági magyar gazdától kapott információk alapján és az erdélyi „hungarikumokról”.
Elismerő szavakkal beszélt Kiss Károly áldozatos gazdamozgalmi munkájáról Kocsik József, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének elnöke és Csősz János, a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületének elnöke. 
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Tízéves az Irodalmi Jelen
Tizedik születésnapját ünnepli az Irodalmi Jelen című, Aradon megjelenő irodalmi folyóirat.
A havonta új számmal jelentkező Irodalmi Jelen először 2001 novemberében jelent meg a Nyugati Jelen című, aradi központú regionális napilap mellékleteként, 16 oldalon – mondta el az MTI-nek Bege Magdolna, a lap főszerkesztő-helyettese, hozzátéve, hogy egy év után vált önálló folyóirattá az Irodalmi Jelen és 2008-ig folyamatosan bővült a kiadvány oldalszáma.
Amikor három éve egyrészt az internetre költözött (www.irodalmijelen.hu), másrészt ismét a Nyugati Jelen melléklete lett a lap, akkori, utolsó nyomtatott verzióját 32 oldalon adták ki.
Szeptember óta újra megjelenik nyomtatva is a folyóirat, 120 oldalon, és továbbra is az a fő célkitűzése, hogy fiatal, akár pályakezdő írókat, költőket karoljon fel, természetesen helyet adva más kortárs szerzőknek is. Emellett egyre hangsúlyosabb az Irodalmi Jelenben a különböző művészeti ágak összekapcsolása, az írások mellé rendszeresen kerülnek képzőművészek munkái.
A lapnak tíz év alatt eddig 32 munkatársa volt, köztük az azóta elhunyt Faludy György és Méhes György vagy például Kukorelly Endre, L. Simon László és Szőcs Géza. Az Irodalmi Jelent Böszörményi Zoltán alapította, aki 2002 óta főszerkesztője a lapnak, amelyben az eltelt tíz év alatt több mint 600 szerző publikált már.
MTI 
Erdély.ma

Az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen köszönti a 70 éves Pongrácz P. Mária írót.
Isten éltessen, Marika!
Pongráczék Székelyudvarhelyen 1941 karácsonyán két születést ünnepeltek: a Jézusén kívül a Máriának keresztelt kislányukét is.
Jó húsz évvel később, amikor egy napfényes késő őszi délutánon a kolozsvári Marianum, azaz a filológia, magyarosabban a bölcsészkar épülete előtt először láttam – ugyancsak gólya, de a felsőbbévesek nevesebbjeit már látásból ismerő bölcsész barátomtól tudtam meg, hogy ő Pongrácz Marika –, feltűnően csinos lány volt. És már akkor, 1962-ben, negyedéves korában, pályadíj-nyertes novella szerzője, ígéretes tehetség.
Az később vált bizonyossággá, hogy nem kallódott el, mint annyian mások.
Jó tíz-tizenöt évvel később újságírókként találkoztunk, amikor a temesvári és az aradi magyar lap szerkesztősége néhány, baráti poharazgatással egybekötött tapasztalatcserén a Bega- és a Maros-parti városban összejött. Akkor már rég túl volt első kötetén, amelyben Gozsdu Elek prózaíró Weisz Annához írt leveleinek gyűjteményét adta közre. A kollégák – de az aradiak biztosan –, némi irigységgel vegyes elismeréssel olvasták a temesvári lapban megjelent írásait, később elmorfondíroztak azon, hogy az újságírói, rovatvezetői, majd főszerkesztői munkán, a napi „kötelező” penzumokon túl honnan vette az időt és energiát a további, nem „egy napig élő” műfajokban alkotott munkáihoz. Írt ugyanis előszót és jegyzeteket Mikszáth Kálmán Temesváron kiadott kisregényeihez, szerkesztett emlékkönyvet a költő Endre Károly 90. születésnapjára, publikált kisregényt, regényt, novelláskötetet; románból regényt, színdarabot fordított, „mellesleg” 1881-ben doktorált a két világháború közötti romániai nemzetiségi sajtóból. (Neve mellett magam soha nem láttam a dr-t. Talán hivalkodónak tartja? Kérkedni biztosan nem akar vele.) 1990-től a Temesvári Új Szó, az Agenda, majd a Nyugati Jelen és az Irodalmi Jelen (pontos, megbízható, lelkiismeretes) munkatársa, s közben újabb könyveket ad közre, kisregényt, regényt, novellákat, tanulmányt, fordításokat románról magyarra és magyarról románra. „Sallangoktól mentes nyelven megírt, a többsíkú szerkesztés lehetőségeit kihasználó irodalmi műveit, amelyek a modern realizmus jegyében fogantak” – mondják a kritikusok –, „lírai betétek, burleszk és fantasztikus elemek szövik át, oldják és színezik a tömény epikát”. Biztosan így van. Szerintem ezeket a műveket olvasni kell, s akkor a legfőbb ítész, az Olvasó azt érzi majd: Pongrácz P. Mária értékes életművéből az ember jobban megismeri önmagát, lelkének sokszor maga előtt is rejtett bugyrait, vágyait, második, netán harmadik énjét, és nemcsak elszórakozik, de el is gondolkodik egy-egy novellán, regényen. Az olvasói elismeréshez a Romániai Írószövetség Temesvári Szervezetének 1979. és 2001. évi díjai, az Irodalmi Jelen 2005. évi prózadíja csak amolyan ráadás.
Az utóbbi időben a napi újságírástól mintha visszavonult volna, nem csodálkoznék, ha valami nagyobb szabású elképzelésén dolgozna. Ami bizonyos: Pongrácz P. Mária hetvenéves. Ebből az alkalomból jó egészséget, munkabírást kívánunk neki, hogy még sok jó írással örvendeztesse meg olvasóit. 
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A megértés vidékein
Böszörményi Zoltán író, költő úgy véli, a sikeres kommunikáció képes otthonosságérzetet teremteni manapság
Aradi származású beszélgetőtársunk változatos életutat mondhat magáénak, szakmai pályája is több fordulóponton vezetett át máig, amikor több időt és alkotó energiát szentelhet már az írásnak, illetve az Irodalmi Jelennél végzett főszerkesztői munkájának. Az utóbbi években gyakoribbá vált megjelenésű, más nyelvekre is lefordított köteteinek egyfajta következménye is lehet az idén számára odaítélt József Attila-díj. Ennek az elismerésnek az elnyeréséről, irodalmi munkájáról, annak társadalmi hátteréről kérdeztük Böszörményi Zoltánt.
Az idei József Attila-díj kiosztása körül megbolydult az írótársadalom. Hogyan látja, miért?
- A témáról sok helyen, az Irodalmi Jelenben is bőséges anyag olvasható. Jegyzetek, hozzászólások tömkelege jelent meg. Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke közvetlenül a díjak kiosztása után a Népszabadság munkatársának megjegyezte: valamennyi, idén díjazott alkotó munkásságát nagyra becsüli… Szerintem ez a fontos.
Az Irodalmi Jelen kezdőoldalán örökös munkatársként szerepel Faludy György és Méhes György. Mi ennek a magyarázata? Világirodalmi nagyságuk? Vagy személyes kötődések is?
- Mindketten az Irodalmi Jelen munkatársai voltak életük végéig. Faludyval, ha nem is szoros, de baráti kapcsolatban voltam. Többször meghívtam Aradra, kétszer el is jött. Az Irodalmi Jelen harmadik oldala az övé volt. Sok versét első közlésben hoztam. Méhes Györggyel már nem voltam ennyire szerencsés. Amikor a laphoz került, már válságossá vált az egészségi állapota, így kevés irodalmi szöveg jelent meg tőle.
Az Örvényszárnyontól a Regálig ível eddigi szerzői pályája. Hol jelent meg az első kötete?
- Első két kötetem a bukaresti Litera Kiadónál jelent meg, saját költségemen. Messze voltam Kolozsvártól, Marosvásárhelytől, Bukaresttől, nem tartoztam semmilyen irodalmi táborhoz. Ahogy Kányádi Sándor egyszer megjegyezte, nem voltam senkinek „fia-borja”, vagyis rokona, ismerőse.
Élete meghatározó döntése volt határátlépése. Milyen okok, körülmények játszottak közre ebben?
- Regál című regényemet hozom fel válaszul. Erről szól. Ámokfutás volt. Talán azért is sikerült. Az érzés, a soha vissza nem térő hangulat, a reménytelenségnek a megismételhetetlensége még feldereng, néha megjelenik álmomban. Harminc év távlatából azonban megszelídülnek az emlékek is. Átlényegül a megélt tragédia. Elidegenedik az ember tőle.
Aradtól Torontóig hosszú volt az út, hát még aztán vissza...
- Sok mindent kiírtam magamból. A Míg gondolom, hogy létezem (Vanda örök) és Az éj puha teste szövegkorpuszában ez benne van. Az önéletrajzi elemek, a valóság és a fikció keveréke nem díszítőelemek, hanem az életem mozaikkockái.
Mi kell a meggazdagodáshoz: tehetség, szorgalom, szerencse? Ön gazdagnak érzi-e magát?
- Az anyagi helyzetemnek semmi köze hozzám, az alkotóhoz. A megírt szövegeimhez sem. Úgy vélem, lelkileg nagyon gazdag ember vagyok, és odafigyelek másokra is. Anyagi forrásaim egy részét pedig arra fordítom, hogy fenntartsam a Nyugati Jelen című régiós napilapot. Öt megyében jelenik meg, szórványban. 1997 óta – akkor vettem meg – sokszor tönkrement, meg kellett mentenem, hogy magyar nyelvű újságunk legyen, hogy folytassuk elődeink munkáját, továbbvigyük a hagyományt. Az Irodalmi Jelent is én finanszírozom. Büszke vagyok irodalmi lapunkra. Hányatott történelmünk során nem sok ehhez hasonló indult Aradról.
Most már akár nyugodtan pihenhetne a babérjain - ehelyett alig látszik ki teendői közül.
- Már gyerekkoromban is sokat dolgoztam. Számomra a munka olyan, mint másoknak a levegő. Nem tudok meglenni nélküle. Az értelmes munkát szeretem, amelyiknek van látszatja, hozadéka. Az írás számomra mindennél nehezebb. Ha kiállsz egy könyvvel a nagyközönség elé, az olyan, mintha gondolataidat, testedet pőrére vetkőztetnéd.
Ha újrakezdhetné, mit tenne másképpen?
- Ez meg sem fordult a fejemben. Minek kezdeném újra? Még tetemes anyag van bennem, amit meg szeretnék írni.
Az aradi magyar sajtó nemrég volt százötven éves. Alkalomhoz illő emléklappal tisztelgett a Nyugati Jelen. Mikor és hogyan indult a Jelen, a Nyugati Jelen, majd az Irodalmi Jelen? Miért éppen Aradon?
- Ezt az előbb részben már érintettem, az Irodalmi Jelen Könyvekről azonban nem beszéltem. Az ezredforduló évében Szőke Mária nagyváradi írónő adta az ötletet. Az ő novelláskötete volt az első könyvünk. Azóta közel hetven címünk jelent meg. Csak a nota bene kedvéért: Aradnak soha nem volt ilyen jelentékeny könyvkiadója... Az Irodalmi Jelennel pedig több lábon állunk. Van a portálunk, amely naponta frissül, nyomtatásban pedig a nyolcoldalas mellékletünk olvasható, ez havonta jelenik meg a Nyugati Jelenben. A százhúsz oldalas folyóiratunk szintén havi rendszerességgel lát napvilágot. Ez kapható a történelmi Magyarország területén. Ezen kívül elektronikusan lapozható formában és iPad-en is elérhetőek vagyunk.
Kányádi Sándor önnek régi barátja. Tavaly ön volt Budapesten, a születésnapján, legutóbb ő volt jelen az Irodalmi Jelen tizedik évfordulóján, a Fészek Klubban. Nemrég terjedelmes interjúval tisztelte meg az Irodalmi Jelent. Mióta ismeri, tiszteli, hogyan látja őt?
- Kányádi Sándort gyerekkorom óta ismerem. Akkoriban feljártam a Napsugárhoz. Ott jelentek meg első verseim és írásaim. Azóta kedves nekem. Sok jó tanácsot kaptam tőle az évek folyamán. Segített, ahol tudott. Teljesítménye a magyar irodalomban egyedülálló. Nemcsak költészete kimagasló és értékes, hanem nevelő szerepe is példátlan. Nem ismerek olyan költőt történelmünk folyamán, aki annyi generációt nevelt, oktatott, tanított, nem csupán versre, de anyanyelvre és hazaszeretetre is. Szorítok neki, hogy megkapja az irodalmi Nobel-díjat.
Ismert, hogy ön Lászlóffy Aladár felfedezettje, és az is, hogy egész fiatalon Kolozsváron tanult. Milyen volt akkor a „kincses városban”?
- Ötvenegy évvel ezelőtt kerültem a kolozsvári balettintézetbe. Akkor csak ez és a bukaresti működött Romániában. Apám íratott be, majd hét évre rá ő vett ki onnan. Azok voltak gyermekkorom legszebb évei. Két színházba, két operába, két irodalmi körre jártam osztálytársammal, Molnár Gusztival. (Nem a filozófus és politológus Molnár Gusztávról van szó.) Vasárnap délelőttönként pedig koncertre kellett mennünk, mert zongoratanárnőnk ezt parancsolta. A filmszínházak azokban az években vetítették Antonioni, Fellini, Pier Paolo Pasolini, Zeffirelli, Vittorio de Sica, Truffaut, Buñuel alkotásait. Tüntettünk a vietnami háború ellen, írtuk a verseket, s szaladtunk a Napsugár szerkesztőségébe, hogy ott megmutassuk valakinek. Így kerültem egy szép napon Lászlóffy Aladár elé. Három versemből egyet kiválasztott, az meg is jelent egy hónapra rá. Ezt követően kaptam egy mesekönyvet, Fodor Sándornak a Csipike, a gonosz törpéjét, és gyöngybetűkkel ezt írták az első oldalra: Böszörményi Zoltánnak, a Napsugárban megjelent ügyes verséért. A szerkesztőség. Pecsét, aláírás. Ez volt az első irodalmi sikerélményem.
Valójában hol él most, hol az otthona? Barbadostól Monacóig és Aradig hétköznapi szemmel fényévnyi a távolság. Hogyan bírja az utazást, a munkát, mindazt, ami ezzel jár?
- Ahol meg tudom értetni magam, és ahol megértenek, otthon érzem magam. A sikeres kommunikáció otthonérzetet teremt. A repülőjáratok megszüntették a távolságokat. Már nem idegesít az utazás. Tavaly ősszel egy hónapra Barbadosra hoztam kisebbik lányomat, Pannát. Aztán vissza kellett vinnem Pestre. Este hatkor felültünk a londoni járatra, másnap délben Pesten voltunk. Következő reggel hatkor felszálltam a londoni gépre, két óra múlva járatot cseréltem, és aznap délután megérkeztem Barbadosra. Egyáltalán nem voltam fáradt.
További tervei?
- Meg szeretnék írni még néhány könyvet, és jól érezni magam ebben a világban.
Böszörményi Zoltán (1951, Arad)
Író, költő, lap- és könyvkiadó-tulajdonos, szerkesztő. Tanulmányait a Kolozsvári Balettintézetben kezdi, az aradi 3-as számú líceumban (ma: Csiky Gergely Főgimnázium) érettségizik. Pedagógusként, majd építőtelepen dolgozik, aztán 1975-től Nyugatra szökéséig az aradi Vörös Lobogó napilap korrektora. Torontóban, a York egyetemen diplomázik, jelenleg is kanadai állampolgár. A Luxten Lighting Co. vállalat alapítója (1993) és főrészvényese 2003-ig. 1998-tól az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap, 2003-tól az Irodalmi Jelen Könyveket kiadó vállalkozás tulajdonosa. 2001-től az Irodalmi Jelen című irodalmi-művészeti kiadvány főszerkesztője. Utóbbi könyvei közül: Az éj puha teste (2008), A semmi bőre (2008), Halálos bűn – Párpercesek (2010), Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról (2010), Regál (2011).
Hevesi Mónár József. Új Magyar Szó (Bukarest)

Remember – 150 év aradi magyar sajtó
Augusztus 4-én ünnepli az aradi magyar sajtó fennállásának 151. évfordulóját. A PRO PRESENS Alapítvány által szervezett és az Aradi Polgármesteri Hivatal által támogatott esemény magját a Remember – 150 év aradi magyar sajtó című konferencia adja.
A rendezvény alkalmából jelenik meg a hasonló című 2011–2012-es sajtó évkönyv, melyek mind a résztvevők/meghívottak, ingyenesen kapnak meg, de jut belőlük a Nyugati Jelen olvasóinak is, akik azt a Jelen Könyvesboltban igényelhetik.
A rendezvény által szeretnénk megteremteni az alkalmat, hogy újságírók, írók, a kultúra jeles személyiségei találkozhassanak, megvitathassák az aradi magyar újságírás múltját, jelenét és jövőjét.
Nyugati Jelen (Arad)

Nincs is 18 millió szavazó..
Victor Ponta miniszterelnök kedden a Realitatea tévében arról beszélt, hogy milyen lépések követik a referendumot.
Elmondta, jelenleg Romániában – a népszámlálás nem végleges adatai szerint – már csak 15 millió szavazati joggal rendelkező személy él, erre az adatra az Alkotmánybíróság figyelmét is felhívják.
„Abban a paradoxális helyzetben vagyunk, hogy létezik egy többség, amely menesztené az államfőt, azonban nem létezik kvórum. Nem számítottam arra, hogy ilyen sokat jönnek el szavazni, és most ezeket az embereket Băsescu azzal vádolja, hogy hozzájárultak az államcsíny megvalósításához, míg azoknak, akik otthon maradtak, azt mondja, hogy az ő támogatói.
Amit az Alkotmánybíróság eldönt, azt a kormány tiszteletben tartja. Nem tudom megmondani, mi lesz a döntés, azonban ennek megszületése előtt mindkét fél – a parlament és a hivatalából felfüggesztett államfő is – elmondja érveit a testületnek. A parlament részéről az Alkotmánybíróság azt fogja hallani, hogy a részvételi arány szempontjából túl magasra tette a mércét, erre Európa-szerte nincs példa. Emellett létezett egy bojkott, továbbá az országban sokkal kevesebb szavazati joggal rendelkező állampolgár él, tehát semmiképpen sem éri el számuk a választási listákon szereplő 18 milliót” – mondta.
Realitatea/nyugatijelen.com
Erdély.ma

Az Aradi magyar sajtó napja
Nemcsak tájékoztatás – szolgálat!
Az Alföld című napilap első számának 1861. augusztus 1-jei megjelenése 140. évfordulója alkalmából került első alkalommal megrendezésre az Aradi magyar sajtó napja. Ezt azóta minden évben megrendezzük, mikor szerényebb, mikor bőségesebb körülmények között.
Bár a tavalyi, 150. évforduló ez utóbbira adott lehetőséget, az idei is igyekezett kitenni magáért, ami – hála a szervező PRO PRESENS Alapítványnak és a támogató Polgármesteri Hivatalnak – sikerült is.
Szombaton délelőtt a Jelen Háznak az erre az alkalomra külön berendezett teraszán előbb Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője köszöntötte a megjelenteket, meghívottakat, olvasókat, no meg korábbi és jelenlegi újságírókat.
Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad megyei elnöke annak a reményének adott hangot, hogy az aradi magyar sajtónak nemcsak múltja és jelene volt, illetve van, hanem jövője is lesz. Naponta kézbe véve a Nyugati Jelent, érezzük, hogy vagyunk – tette hozzá.
A Remember – 150 év aradi magyar sajtó című konferencia keretében elsőként Jámbor Gyula az aradi magyar sajtó múltjáról és jelenéről tartott összefoglaló előadást, ám nem ragadt le szigorúan e témánál, hanem ennél sokkal bővebb kitekintést nyújtott az írott sajtó első nyomainak világszintű megjelenésétől egészen napjainkig, amikor sokan már annak halálát jósolják.
Balta János imázs- és terjesztési igazgató egy, a szórványban, öt megyében megjelenő magyar napilap mindennapos küzdelmének a hátterébe nyújtott betekintést, az anyagi háttér biztosításától – főként a jelenlegi gazdasági válság idején – egészen a terjesztés nehézségéig. Meggyőződését fejezte ki, hogy munkánk nemcsak a tájékoztatásban merül ki, hanem azt szolgálatként kell felfogni. Nem hagyhatta megjegyzés nélkül a technika fejlődése nyújtotta előnyöket, de azt sem, hogy a fiatalok inkább fordulnak a világháló felé, semmint, hogy kézbe vegyenek egy újságot.
A szombati ünnepet megtisztelte jelenlétével dr. Havasi János, a magyarországi Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) igazgatóhelyettese, határon túli különmegbízott, aki hozzászólásában vázolta az anyaországi írott sajtó helyzetét, valamint a közmédia körülményeinek az alakulását, átmeneti állapotnak minősítve a jelenlegit. Egyúttal jelezte: csodálattal figyeli az erdélyi magyar lapok erőfeszítéseit az olvasóréteg kiszolgálása érdekében. Kérdésre válaszolva elmondta: ha azt akarjuk, hogy a Kossuth Rádió középhullámú adása ne szűnjön meg romániai idő szerint 22 órakor, akkor levelekkel, e-mailekkel kell „bombázni” az MTVA legfelsőbb vezetőségét, hadd lássák az igényt...
Rövid kávészünet után – miközben a résztvevők meglátogathatták az ez alkalommal berendezett sajtótörténeti kiállítást – előbb Ujj János tartott átfogó történelmi áttekintést arról, hogy jutott el Arad arra a szintre, hogy a helyi polgárság felkarolja a kulturális kezdeményezéseket, így előbb a napilapok, majd a kulturális kiadványok megjelenését is. Puskel Péter – aki a tavalyi kerek évfordulóra jelentette meg 150 év a Gutenber-galaxison című kötetét – ezúttal aradi, nemcsak sajtótörténeti kuriózumokat idézett fel, amolyan előzetesként újabb készülő könyvéből, amely aradi elsőbbségekről szól majd.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke – a sajtó témakörénél maradva – azt a kérdést vetette fel, hogy közművelődési kiadványuknak, a Havi Szemlének hol a helye: csak Arad és környéke alkotóira figyeljen, vagy tekintsen ki az egész Kárpát-medencére? Egy azonnali reagálás szerint ajánlatosabb lenne szűkebb pátriánkra korlátozódnia.
Faragó Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő a sokrétű informálódási lehetőségre utalva úgy vélte, ezen a piacon kell megtalálnia helyi, pontos és friss tudósításokkal a helyét a Nyugati Jelennek. Ugyanakkor kifejezte azt a meggyőződését is, hogy az online-é a jövő.
A különböző felekezetek képviselői közül Király Árpád római katolikus marosi főesperes kért szót, értékelve a Nyugati Jelen Hitélet oldalát, amely gazdag egyházi hírekkel szolgál.
A kialakult beszélgetés során felmerült a fiatalok minél hatékonyabb bevonása a különböző művelődési tevékenységekbe, többek között azért is, hogy ne vesszen ki az olvasás kultúrája.
A rendezvény alkalmából megjelent A Remember – 150 év aradi magyar sajtó című 2011–2012-es sajtó évkönyv is, amelyet valamennyi résztvevő ingyen kapott meg, és a Jelen könyvesbolt melletti olvasóteremben augusztus 10-ig naponta 10–17 óra között nyitva tartó sajtótörténeti kiállításon is hozzá juthat.
Ebéd után borkóstoló következett a Wine Princess közreműködésével, amelyen Bálint Zoltán élvezetes előadása kíséretében ismerkedhettünk meg egy fehér, egy rosé és három vörös borral.
És nyilván, nem hiányozhatott az ünnepi torta sem.
Aztán előkerült Simonfi Imre hegedűje is, és kezdődhetett a nótázás.
Egy biztos: az idei aradi magyar sajtónap is jól sikerült, amit mi sem bizonyít jobban, mint a már közhelyként gyakran elhangzó búcsúzkodás: Jövőre ugyanitt!
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

A „funarióta” táblák ma is mérgezik a kolozsvári etnikumközi kapcsolatokat
Az elmúlt hét végén a Szórvány Alapítvány Köztéri szimbólumok és interetnikus kapcsolatok Erdélyben címmel szervezett konferenciát a temesvári Kós Károly Közösségi Központban.
A rendezvény első napján, pénteken délután dr. Daniel Vighi (Temesvári Tudományegyetem), dr. Corina Ilin (Temesvári Tudományegyetem), Szekernyés János (Képzőművészek Szövetsége), dr. Bodó Barna (Kolozsvári Sapientia Egyetem) és dr. Călin Rus (Temesvári Interkulturális Intézet) tartottak vitaindító előadásokat a nyilvános terek lélektanáról, kulturális funkcióiról és a köztéri szimbólumok üzenetéről. A konferencia szombaton az előadásokon elhangzottak megvitatásával – moderátor dr. Bakk Miklós volt – és dr. Delesega Gyula Temesvári kalauz című könyve román nyelvű változatának (Ghidul Timişoarei) a bemutatójával folytatódott.
Dr. Daniel Vighi azokról a polgári kezdeményezésekről számolt be, amelyeknek célja Temesvár műemlék épületei, a belvárosi utcák történelmi múltjának megismertetése és sétáló zónává, kulturális rendezvények színhelyévé való átalakítása. Dr. Corina Ilin a temesvári nyilvános terek lélektanáról, köztéri szimbólumoknak a közfelfogásban való tükröződéséről tartott előadást.
Szekernyés János a soknemzetiségű Temesvár emlékműveiről, szobrairól és emléktábláiról tartott vetített képekkel illusztrált előadást. Dr. Bodó Barna előadásában azoknak a kolozsvári műemlékeknek, szobroknak és emléktábláknak a bemutatására helyezte a hangsúlyt, amelyeket a nemzeti közösségek közötti versengés, harc céltáblájává változtattak, és üzenetüket önkényes módon megpróbálták megváltoztatni. Dr. Călin Rus az interetnikus kapcsolatoknak a hazai és a külföldi médiákban való torzított tükrözéséről értekezett.
„Ennek a tanácskozásnak az apropója régóta érlelődik – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke –, a helyi közösségek szintjén az etnikai kapcsolatok kérdése egészen másként tevődik fel, mint a nagypolitikában. Van ennek a kérdésnek egy sajátos kivetülése: azok a szimbólumok, azok a szobrok, emléktáblák, amelyek egy-egy települést meghatároznak, mint a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, olykor versengés, sőt harc célját is képezhetik. Temesváron, amikor a személyiségek sétányának a javaslata fölmerült, a polgármesteri hivatal megengedte, hogy a közvélemény, a kisebbségi közösségek beleszóljanak a sétány kialakításába és javaslatokat tegyenek.
Kolozsváron ezzel szemben kimondottan arról szól a történet, hogy a köztér-használatban miként lehet kiszorítani a másik felet, emberségében megalázni, megsérteni, háttérbe szorítani etnikai szempontból. Az én előadásom azokat a kirívó eseteket mutatta be – a Mátyás-szoborcsoporton, Biasini házon, Baba Novac szobrán törvénytelenül elhelyezett táblák –, amelyeket normális állampolgárként nem tudunk elfogadni és ellenük föl kell lépni. Ezzel a tanácskozással az volt a célunk, hogy a kisebbségi államtitkárságot valamilyen módon vegyük rá arra, hogy mérje föl az emlékhelyek szintjén, hol vannak olyan táblák, feliratok, amelyeket nem szabad a mai állapotukban megtartani.” Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Kövér Gábor (1910–2012)
Valamennyien tudjuk, hogy az élet véges. Ismerve Kövér Gábor vitalitását, a 102. életéve betöltésekor, idén augusztusban felköszöntöttük, és reménykedtünk abban, hogy a Mindenható megtartja közöttünk még néhány évig. Nem így alakult, december 15-én hajnalban átszenderedett egy másik, az itteninél jobb világba.
Aki ismerte, tanúsíthatja: a környezete, a társadalom kérdései, a nagyvilág sorsa iránt érdeklődő, azért aggódó embertársunk távozott közülünk. Jó humorú, igazi közéleti ember volt, aki nem rejtette véka alá véleményét, annak hangot is adott. A Nyugati Jelenben, illetve elődjében, de az Erdélyi Naplóban és a Szövétnekben is.
Valószínűleg rekordnak számít a tény, hogy 97 évesen jelent meg első könyve (Eretnek mesék), s most novemberben bocsátották útjára a negyediket Marosmenti krónika címmel.
S mert nagyon szerethette, a Mindenható tiszta, világos elmével rendelte ítélőszéke elé.
A Nyugati Jelen (valószínűleg) legidősebb előfizetőjét, az aradi magyar közösség egy kiváló embert gyászol személyében.
Nyugodjék békében!
Nyugati Jelen (Arad)

Több mint ezer bánsági magyar köszöntötte együtt az újévet
Temesvár – Az óév utolsó napján közel ezer temesvári magyar vett részt a közös óévbúcsúztató-újévköszöntő szilveszteri mulatságokon, a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet, a 4+2 Asszinkron és a Szinkron zenekarok szervezésében.
A magyar színház nagytermében – az egykori Vigadó teremben – mintegy 250 temesvári magyar vett részt a TEMISZ hangulatos szilveszteri bálján, ahol az aradi Kvint zenekar szolgáltatta a talpalávalót. A batyus mulatság résztvevőit szépen feldíszített terem, terített asztal, pezsgő és gyümölcs fogadta. Éjfél előtt a házigazda Csiky Gergely Színház művészei – Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Aszalos Géza, Magyari Etelka – a “világvége” eseményeit felidéző kabarészámokkal szórakoztatták a bál közönségét. Éder Enikő örökzöld slágereket, sanzonokat, Molnos András Csaba operettslágereket énekelt, átütő sikerrel. A színvonalas műsor keretében a Harmónia Tánccsoport ifjú táncosai is felléptek, megérdemelt tapsot aratva. A “bukaresti” újévet a bálozók közül többen a közeli Opera téren köszöntötték, majd egy órával később a “magyar éjfél” újabb alkalom volt a közös koccintásra, újévi jókívánságokra. Jóval éjfél után, emelkedett hangulatban került sor az ünnepi tombolahúzásra, ahol a szponzorok jóvoltából értékes ajándéktárgyakat sorsoltak ki a szervezők. A nyeremények jelentős része – köztük egy értékes kávéskészlet – az Erdélyi Kárpát Egyesület tagjainak asztalához vándorolt, nem véletlenül, hiszen ők ültek a XIII.-as asztalnál... Nagy volt a derültség, amikor Balázs Attila színházigazgató belépőt nyert a következő Peer Gynt előadásra, amelynek éppen ő lesz a főszereplője! A TEMISZ kulturált környezetben megszervezett szilveszteri báljának közönsége kiváló hangulatban hajnalig táncolt, együtt mulatott a Kvint együttes zenéjére.
Az Ifjúsági Ház előcsarnokában került sor a 4+2 Asszinkron zenekar baráti körének és a Kohézió Egyesület baráti körének hagyományos szilveszteri mulatságára, ahol több mint 350 temesvári és környékbeli (vöröscsárdai, végvári, csenei, varjasi) magyar búcsúztatta jókedvvel az óesztendőt. A résztvevőket, az évek során kialakult asztaltársaságokat, baráti köröket az alkalomhoz illően feldíszített asztalok és terem várta. A mókázás, a jókedv, a változatos zene, a baráti hangulat kedvéért az anyaországból is érkeztek papírcsákókkal, trombitákkal, konfettivel felszerelkezett vendégek. Pezsgőbontáskor konfetti eső zúdult a teremben lévőkre, majd egy órával később az anyaországból érkezett vendégekkel koccintottak a szilveszteri mulatság résztvevői, egy jobb és reményteljesebb új évben bízva. A tombolahúzás előtt Sipos Ilona a szervezők nevében a következő jókívánsággal köszöntötte a jelenlevőket: “Kívánok én hitet, kedvet / Szép szerelmet, hű türelmet. / Utadhoz fényt, csodát, álmot / Békességet, boldogságot. / Magyar szót és égre kéket, / Emberarcú emberséget. / Verset, célt, igazságot / Daltól derűs, jobb világot. / Kézfogáshoz tiszta csendet / És mosolyból minél többet. / Kívánok egészségben gazdag új évet”. A hagyományos tombolahúzás során értékes nyeremények találtak gazdára, köztük a Csiky Gergely Színház által felajánlott páros színházi belépők. A kellemes baráti társaságban megszervezett óévbúcsúztató mulatság reggelig tartott. Zsúfolásig telt ház, kiváló hangulat volt a Szabó Ferenc vezette Szinkron zenekar hagyományos szilveszteri bálján is, amelyre a Henri Coandă Líceum dísztermében került sor a Bokréta néptáncegyüttes baráti köre tagjainak részvételével. A bánsági magyarok együtt köszöntötték az újévet több vidéki településen is, köztük Igazfalván, Óteleken és Végváron.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

15 éves a Szövétnek
Arad – A Szövétnek legújabb számának (2012. december) borítóján ez áll: Aradi Kulturális Szemle, XVI. évfolyam, 6. (91.) szám. Ami önmagában is jelzi: az aradi, kéthavonta megjelenő kulturális szemle – így határozza meg önmagát – fennállásának 16. évébe lépett, legutóbbi száma másfél évtizedes létéről is számot ad.
Ujj János szerkesztő vezércikke (Ünnepelünk?) címének végéről a kérdőjelet szerintem nyugodtan elhagyhatjuk, mert ünnep a december utolsó napjaiban megjelent aradi kulturális folyóirat 15. évfordulójáról való megemlékezés. Amikor indult, bár azóta történelmi léptékben számolva igen kevés idő telt el, hatalmasat változott a világ, a nyomtatott sajtó – bármilyen változatáról is legyen szó – soha nem látott zsugorodást élt és él át. Azóta valamikor világhírű sajtótermékek tűntek át a valóságos megjelenésből a virtuálisba, a nyomtatott formából az internetes változatba, és ennek a tendenciának távolról sincs vége, sőt egyre erőteljesebb.
Ilyen körülmények között a magyar szórványvidéken, potenciálisan és valóságosan is mind kisebb olvasóközönségnek szóló Szövétnek 15 éve nemcsak esemény, hanem igazi ünnep. A szerkesztő, az aradi sajtótörténet szakembere megírja: Aradon mindeddig egyetlen kulturális sajtóterméknek, a Vasárnapnak (1918–1940) sikerült ennél hosszabb ideig fennmaradnia, az összes többi próbálkozás, bár volt belőlük bőven, jóval hamarabb megbukott.
Hogy miért tudott megmaradni a Szövétnek?
Azon túl, hogy másfél évtizede egy gondosan, hozzáértéssel szerkesztett érdekes lap, amely mindenekelőtt a helyi kulturális eseményekre és múltra összpontosít főleg helyi szerzők foglalkoztatásával, azért, mert az Alma Mater több aradi, rég külföldön élő szponzorának, az egykori aradi középiskola volt diákjainak támogatását is élvezi. Manapság egy – főleg kis példányszámú – kulturális szemlét anyagilag eltartani lehetetlenv szponzorok nélkül, még akkor is, ha a szerzőknek nem fizetnek tiszteletdíjat. Mindmáig azonban, szerencsére, akadtak megfelelő számban olyanok – a mindenkori szerkesztőkkel az élen –, akik szívügyüknek tekintették és tekintik a Szövétnek éltetését, és ezzel az aradi magyar közönség fenntartásának támogatását. Talán nagy szavak, de igazak, és merjünk bízni abban, hogy még nagyon sokáig igazak lesznek, s a LAP még sok kerek évfordulót megér, olvasóinak és a fogyó aradi magyarságnak az örömére.
Magam, bevallom, mindig nagy érdeklődéssel, és – miért hallgatnám el – gyakorta némi szakmai irigységgel lapozom át a Szövétnek legfrissebb számait, magamban dicsérve szerkesztőt és szerzőket. Van valamelyes fogalmam arról, mekkora munka árán születik meg egy-egy új lapszám, mekkora erőfeszítés csupán a nyomdaköltségek előteremtése mondhatni a semmiből, milyen horderejű az a feladat, amelyet a Szövétnek felvállal és sikerrel teljesít másfél évtizede. Tiszta szívből gratulálunk az elmúlt 15 évhez (nem mellesleg a nagyon tartalmas, a szokásosnál terjedelmesebb legutóbbi számhoz) és azt kívánom a Nyugati Jelen nevében is, minél hosszabb ideig számolhassunk be egy-egy újabb számának megjelenéséről. Talán sejtik: ezzel magunknak is minél tovább tartó jövőt kívánok – az aradi magyarság javára.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Igazi laudációt a szekus besúgók írtak
Születésnapi beszélgetés Tokay Györggyel
E beszélgetés aláírója nagyon jól tudja, hogy „nem illik” egy interjú során tegeződni – de mindkét fél ugyanúgy szemforgatásnak minősítené, ha több mint negyvenéves ismeretség után a látszat kedvéért magázódnánk. Pláne akkor, ha a házigazda egy pohár itallal is megkínál. – Március 27-én van a születésnapod, amelyen a Nyugati Jelen és olvasói, tulajdonosa nevében is köszönteni szeretnélek. Hogy érzed magad hetvenes éveid majdnem közepén? – Hogy mondjam, nem érzem az öregséget tehernek, pedig lenne okom rá. De ne részletezzük, hogy mit jelent ágyba feküdni, a kerekesszék Schumacherének lenni. Ez van, az embernek ezzel ki kell egyeznie, de engem nem zavar, mert megvannak a könyvek, megvan a televízió, az internet – az ember nézegeti a világot, és csodálkozik. Még mindig csodálkozom.
– Min csodálkozol?
– Hogy semmit nem tanulunk, és mindent elfelejtünk. Ugyanazokat a hibákat látom elkövetni, egy kicsit aktualizálva, az utóbbi 22 esztendőben. A politikai életnek a hordozói tulajdonképpen a politikai akaratot megfogalmazó pártok. Azok pedig olyan társadalmi tömörülések, amelyek értékek és érdekek mentén szerveződnek – például a munkaadók, a munkáltatók stb. stb. Hogy 22 év alatt ezt miért nem tudtuk megtanulni mind a mai napig ebben az országban, azt nem tudom. De itt személyek mögött tömörülnek az emberek, s ebből kifolyólag aztán a politika, sajnálatos módon szégyenteljesen sekély. Néha az a benyomásom, a tévéhíradót nézve, hogy ha valaki kellőképpen meg van borotválva, egy rendes öltönyt vesz magára, és mondjuk egy lila nyakkendőt, az már politikai személyiség. A semmiből is csinálunk politikai személyiségeket, akik jönnek, mennek, eltűnnek, megjelennek, körülöttük pártok szerveződnek, az emberek az egyik pártból a másikba mennek, s az ország marad ott, ahol van. Ez egy kicsit kiábrándító. Kiábrándító az is, hogy a magyarok – legyen az RMDSZ vagy más politikai tömörülés – hiába próbálják az országban megvalósítani az európai gondolkodás normáit, tiszteletben tartatni ezeket, mert a politikai élet társszereplői egyszerűen nem látnak partnereket a magyarokban, önmaguk pedig csak ritkán politizálnak értékek és érdekek mentén. Az isten szerelmére: melyik társadalmi osztályt képviseli, mondjuk, a Szociáldemokrata Párt? Az alkalmazottakat? Ahogy elnézem a vezetőséget és adóbevallásait, nem egészen úgy néz ki, mintha az alkalmazottak pártja lenne. A jobboldali liberálisok lennének a munkáltatók – de ha jól látom, a szociáldemokratákkal vannak együtt, holott az érdekek, elvben, nehezen kibékíthetők, hogy ne mondjam: egyáltalán. Rendben van: mondjuk, hogy elegünk volt az ideológiai alapon szerveződő pártokból (nekem speciel ez a véleményem), elég volt nekem a Kommunista Pártból, még sok is. Akkor maradjunk egy olyan pártnál, amelyik programok körül szerveződik, ahova besorolnánk magunkat, s Romániában vagy még két pártot. Melyik az a program, amelyiket meg akarjuk valósítani, hogy mindenkinek jó legyen? Ennél közelebbi meghatározást nemigen tudok. Hogyan legyen mindenkinek jó? No, ez az, amire nem válaszoltak. Kitört a nagy válság – ebből a kifelé menet a nagy probléma, mert beleesni beleestünk. Elmúlt 4-5 év, és nem látok egyetlen politikai szerveződést, amely azzal állt volna elő, hogy mi úgy akarunk a válságból kitörni, hogy a következő koherens programot valósítjuk meg… Ennek a programnak vannak nagyon kellemetlen részei, például csökkenni fognak az ilyen-amolyan juttatások, kisebb lesz a… de: ezen az úton ez meg az meg fog megvalósulni. Nincs ilyen. Ha erre gondolok... – De egyébként jól érzed magad…
- Jól érzem, de ha magam csinálnám, akkor biztosan nem érezném jól. Ám most, hogy kívülről látom a dolgokat, mint magánember, jól érzem magam.
– Menjünk tovább. Az utóbbi időben ritkán jelensz meg a nyilvánosság előtt, legutóbb a Kölcsey-díjad átvételén láthattunk, és gondolom, érezted magad is, mennyi szeretet és megbecsülés vesz körül az aradiak részéről. „Életművem az, hogy önökkel lehetek, életművem az, hogy önöknek legyen magyarhoz és emberhez méltó életük” – mondtad akkor szerényen. Csakhogy sokan jól emlékszünk, például, 1990 szeptemberére, amikor parlamenti képviselőként betegséged dacára éhségsztrájkba kezdtél az aradi magyar középiskoláért, vagy arra, hogy amikor már reménytelennek látszott a dolog, határozottan kimondtad: a Szabadság-szobor állni fog. Az életműved sok ilyen konkrétumból tevődik össze. Vagy egy díjazottnak illik szerénynek lennie?
– Született optimista vagyok, nyilván a megbecsülés, ami körülvesz, ehhez hozzájárul. Tudod, ahogy volt ez a Kölcsey-díj – legyen Kölcsey-díj, vagy Simonyifalva díszpolgársága – mert én is díszpolgár vagyok ám, és nem fogom elfelejteni, míg a világ világ –, ezeket azért kaptam, mert az emberek megbecsülnek, és ennél nagyobb öröme nem kell legyen valakinek. Persze jó lenne, ha egy kicsivel több pénzem is lenne, de inkább ezt választom, a megbecsülést és a szeretetet, mint a sok pénzt és a megvetést, amivel én is nézem azokat, akik, hát, nagyon görbe utakon jutottak az anyagi javakhoz. De én nagyon nem szeretem ezeket a témákat, nagyon nem szeretek beszélni se róluk, olyan prédikáció- és vasárnapi igehirdetés-, olyan osztályfőnöki óra-szerű szavak ezek. Csinálni kell, s akkor meglátjátok, hogy jó lesz. Nem kell erről sokat beszélni, csak azért mondtam most is, mert megkérdeztél. Persze, hogy örültem a díjaknak. De ezzel kapcsolatban hadd mondjak el valamit. Nagyon szépen beszélt a laudációban Borbély Laci barátom, amikor aradi barátaim megtiszteltek a Kölcsey-díjjal. Néhány nappal azután kezembe jutott, 22 év után, a szekuritátés dossziémnak egy része, pontosabban a ’82–84-es évekből. Hát, kedves barátaim, az én laudációmat ott írták meg, ti. amit ott felsorolnak, kb. így: „a magyar nyelv és kultúra fanatikus propagálója”, írja a spicli főhadnagy, „a magyar iskolákért harcoló nacionalista sötét alak”, mondja az őrnagy úr – tehát már 1984-ben elismernek olyan dolgokat, amikre nagyon büszke vagyok. Laci barátom elmondta, mit csináltam az RMDSZ-ben – de hogy előtte mit csináltam… tulajdonképpen a laudációmat 1982 után írták, itt vannak a dossziék, aláírva, gyönyörű pecsétekkel. Megáll az ember esze, hogy mit hoztak fel ellenem, mint gonosz, átkos tevékenységet: hogy szeretem a fajtámat, az anyanyelvemet, a saját kultúrámat – ez a legsötétebb bűnök közt szerepelt. Az, hogy ezt a kultúrát hirdetem, az bűn volt, hogy az iskoláinkért „tűzbe megyek”, az is bűn volt. És most itt van ez a laudáció, ami ezelőtt 30 évvel majdnem egy vádirathoz elég volt. Nem kerültem börtönbe, de oda akartak. – Közel két évtizedes politikusi pályafutásod alatt biztosan sok elégtételed is volt, de csalódnod is jócskán kellett – gondolok, például, a Neptun-üggyel kapcsolatos támadásokra, vagy a kisebbségügyi miniszterségből való távozásodra. Az aktív politizálás befejezésével hogyan gondolsz minderre? Mi az, amire a legszívesebben emlékszel, s van-e olyan, amit elfelejtenél?
– Ha azt kérdezed, mit szeretnék elfelejteni, vagy a Neptun-ügyre gondolok: mindig is akadnak olyan emberek, akik kitartanak bizonyos értékek, érdekek fenntartása mellett, ezeknek pedig vannak ellenségeik. Normális dolog. Valamikor a szekus tiszt volt az ellenség. Azt hiszem, 1992-ben, amikor C. V. Tudor az egyik versében Domokos Géza mellett szerénységemet is akasztófára javasolta, akkor összehívtam egy gyűlést, vettem két üveg whiskyt, és azt mondtam: uraim, ettől a perctől fogva ember vagyok, ha C. V. Tudor azt mondja, hogy engem fel kell akasztani, akkor valóban csináltam valamit. Lent voltunk a parlament étkezdéjében, s megkérdezték a román kollégák, hogy mit művelünk, akkor azt mondtam: megünnepeljük azt, hogy engem Corneliu Vadim Tudor kötélre javasolt egy újévi versében. Hogy azután a saját fajtámtól is kaptam a szemem közé, hogy árulónak, vagy baleknek neveztek – vagy gazember, vagy balek, mondotta az egyik ellenfelem –, és a neptunizmus után azt akarták egyesek, hogy ne vehessek részt az RMDSZ politizálásában…, de az RMDSZ úgy döntött, hogy mégis szüksége van rám, és nem azokra, akik ezt a vonalat úgy látták, hogy egy autodaféval a máglyán megégettessek. A mai napig is híve és fenntartója vagyok a tárgyalások elméletének a konfliktusos megoldásokkal szemben. Egyszerűen azért, mert alapvető katonai, stratégiai és politikai alapelv az, hogy ha a kisebbik erő egy nagyobb erővel csap össze, abból többnyire vesztesen kerül ki. A konfliktusos megoldás nem kedvez a számbeli kisebbségben lévőnek – ezt bizonyítja a történelem, ezt bizonyítja az ETA, IRA és egyéb szervezetek évtizedekig elhúzódó politikai gyakorlata is. Én magam a békés tárgyalások híve voltam, vagyok és maradok, úgyhogy evvel szépen megnyugodtam, ezzel mentem nyugdíjba és ezzel maradok továbbra is. Nem találtam elvet még, amely bebizonyítsa, hogy nekem nincs igazam. Nyitott vagyok mindenféle érvelésre s várom, hogy jöjjön valaki, aki bebizonyítsa, hogy miért nincs. Ami az aktív politizálás befejezését illeti: vannak egyesek, akik nem tudnak elbúcsúzni attól az érzéstől, hogy ők fontos személyiségek. Ha egyszer képviselő voltál, vagy miniszter, avagy nagykövet, az újságírók hajkurásztak és a televízióban osztottad a malasztot, és igét hirdettél, akkor az idők végeztéig ott kell lenni, s ha véletlenül nem vagy ott 75 éves korodban, amikor a hamut is mamunak mondod, vagy arrafelé irányulsz, akkor neked feltétlenül boldogtalannak kell lenned. Én ezt nem hiszem. Én azt hiszem, hogy, amint az Írás mondja, mindennek megvan a maga ideje. Mindennek. Én rengeteg követ összegyűjtöttem, de a kődobálást el fogom hagyni. Ha valóban írok még, nem fogok köveket hajítani, megvárom, amíg a földön lévőkbe egyesek belebotlanak. Mert belebotlanak, higgyétek el. A valóság olyan kemény, ha marhaságokat vagy aljasságokat hirdetsz, végül belebotlasz. Én ezt megvárom. Minek kell nekem köveket dobálni?!
– Nem is kődobálásról lenne szó, hanem arról, hogy jó másfél évtizedig benne voltál, közvetlenül a nagypolitika első vonalában (nagykövetként talán már nem annyira a közepében), ismerted az összes „nagykutyát”, minden mozgást tudtál, a pletykákat is. Ezt – nyilván egy racionális szűrőn áteresztve – nem lenne érdekes megírni?
– Hadd kérdezzem meg: minek? Vagy van egy olyan üzenet, ami az egyedi történésekből levonható – és ez fontos –, vagy nincs üzenet, csak érdekesség. Viszont azt megírják a bulvárlapok, az Isten szerelmére. Hogy ki kivel, miért és hogyan – az végső soron nem igazán fontos, a miért és hogyan talán fontosabb lenne. Ha magamat meggyőzöm arról, hogy vannak olyan dolgok, amiket el kellene mondani a politizálás mikéntjével, erkölcsével kapcsolatban, elmagyarázni az embereknek, hogy nem a büntetés nagysága, hanem a büntetés elkerülhetetlensége fogja megállítani a korrupciót, akkor igen. Ha valaki hajlamos lenne megkérdezni, elmondanám, hogy az önkényuralom felé vezető úton a titkos hírszerző szervek vérre menő ellenőrzése létfontosságú, és hogy ennek az ellenőrzésnek az egyik leghatékonyabb módja a költségvetés ellenőrzése, az nagyon jó lenne. De erre nem hiszem, hogy lenne olvasói igény.
Készült veled egy érdekes interjúkötet, amelyből azonban, ismétlem, sok minden kimaradt. Világos választ várok: írsz-e, ahogy régebben fontolgattad, vagy nem írsz? – Talán írok, s ha igen, valami nagyon személyeset. Biztosan csak azt tudhatom, amit én láttam, amit én éreztem. Hogy mások mi éreztek, mit láttak, az kérdéses. Hát erről lehet szó. Kérdés, hogy van-e időm rá.
– Születésnapodon kívánunk jó egészséget, hogy maradjon idő rá.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Elosztották a sajtótámogatást
Az RMDSZ által alapított és működtetett Communitas Alapítvány az adólejeinkből a magyar közösségnek visszaosztott pénzből az alábbi napilapokat támogatja 2013-ban: Hargita Népe – 5 000 lej, Hargita Népe Műhely című kulturális melléklete – 20 000 lej,
Hargita Népe Aranyalma című heti gyermekrovata – 5 000 lej, az aradi Nyugati Jelen Irodalmi Jelen című melléklete – 30 000 lej, a kolozsvári Szabadság napilap Művelődés melléklete – 30 000 lej, a marosvásárhelyi Népújság Múzsa című irodalmi, művészeti melléklete – 30 000 lej, a nagyváradi Reggeli Újság – 10 000 lej, a Székely Hírmondó – 25 000 lej. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 23 000 lejt, kiadványa, a Romániai Magyar Sajtó 10 000 lejt kapott. Az időszakos kiadványok közül a legnagyobb összegű támogatást a Látó (45 000 lej), a Korunk (40 000 lej) és a Brassói Lapok hetilap (40 000 lej) kapta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nyugati Jelen – Kovách Géza Baráti Társaság”
Tisztelt olvasók, lapunk barátai, aradiak!
A Nyugati Jelen munkatársai – de már lapunk elődei is – igyekeztek összetartó („integráló”) tényezőkként fellépni. Mindig kerültük az aradi magyarságot megosztó hangot és hangulatkeltést.
Most egy kezdeményezéssel jelentkezünk. Úgy érezzük, igény van egy, a politikumot elkerülő, az összetartást elősegítő, a szabadidő tartalmas, mégis könnyed felhasználását elősegítő baráti társaságra.
Szándékunkban van életre hívni a „Nyugati Jelen – Kovách Géza Baráti Társaság”-ot, amelynek tevékenységében az érdeklődők, aradi polgárokként vehetnek részt, nem képviselnek politikai, vagy civilszervezetet, intézményt, egyházat.
A társaság léte nem érinti, nem csorbítja egyetlen politikai vagy civilszervezet létét, célkitűzéseit, de támogatni szándékszik minden értelmes, az aradi magyarságot érintő kezdeményezést.
Csoportosulásunk, amennyiben megvalósul, sohasem alakul politikai párttá – nem is csatlakozik politikai jellegű formációhoz –, civilszervezetnek sem tekinti magát.
Csak társaság. Esetleg asztaltársaság.
Laza, könnyed csoportosulást szeretnénk, derűs időtöltést ígérünk.
Meggyőződtünk, bár kezdeményezésünk első hallásra anakronisztikusnak tűnik, van rá igény. Van igény, még akkor is, ha a televíziózás, az internetezés mértéken felül tért hódított.
Az iparos- és munkásotthonok, a falusi olvasókörök, a kiskocsmák melletti kuglizók, a kávéházak, az „úri kaszinók”, az egykori hegyaljai kirándulások hangulatát kívánjuk visszahozni. Az „együttlevésnek”, a közös sörözésnek, a „zónapörköltes” fehér asztalnak a sajátos „ízét” szeretnénk a fiatalokkal is megkedveltetni.
A társaság két irányba „nyílik”: SPORT és TURIZMUS, valamint TÁRSASÁGI és KLUBÉLET (tánc, zenehallgatás, sakk, römi, kártya, dominó, tablé stb.), mindkét iránynak felnőtt és ifjúsági elágazásában gondolkodunk.
Hátterünk a JELEN HÁZ.
Kovách Géza nevét „cégérként”, (inkább) védjegyként használjuk.
A Társaság logóját Fritz Mihály készítette.
Jelszavunk: „Szórakozzunk együtt, örömpénzért, és jól.” (Vagy valami más.)
Elképzeléseink a kristályosodás állapotában vannak. Az előkészítő munka folyik. Érdeklődő barátaink véleményét messzemenően figyelembe vesszük, csak azután döntünk az „indulásról”.
Véleményüket élőszóban, vagy írásban juttassák el a Nyugati Jelen szerkesztőségébe (310085 Arad, Eminescu utca 55–57.).
(A) Nyugati Jelen (és Barátai)
Nyugati Jelen (Arad)

Anyanyelvű oktatás Borossebesen?
Elindult a magyar könyvészeti anyag
Amint azt már régebben megírtuk, a borossebesi Babál Andrea a példaképe, néhai Gabnai Erzsébet tanárnő nyomdokain járva, valamilyen formában szeretné újraéleszteni a városka maroknyi magyarsága körében az évtizedek óta szünetelő anyanyelvű oktatást.
Ehhez azonban feltétlenül szüksége lenne könyvészeti anyagra, azaz magyar nyelvű ábécés, olvasó, illetve meséskönyvekre, hogy a településen élő 7-8 magyar vagy magyar származású gyermeket bevezethesse az anyanyelvű oktatás és kultúra varázslatos világába. Tulajdonképpen nem a könyvészeti anyag összegyűjtése, hanem annak a helyszínre történő kijuttatása bizonyult bonyolult feladatnak. Ezt azonban felvállalta az aradi műkedvelő képzőművész, Szabó István, akinek a feleségét rokoni szálak fűzik az önkéntes pedagógushoz, Babál Andreához, akihez eljuttatja a Csiky Gergely Főgimnázium, az Aradi Kölcsey Egyesület és a Nyugati Jelen közös könyvadományát.
Megköszönve az adományozók nemes gesztusát, sok sikert és kitartást kívánunk Babál Andreának és kicsiny csapatának.
Szabó István a könyvészeti anyagot kijuttatja Borossebesre
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Elhunyt Kinde Annamária nagyváradi költő, újságíró, szerkesztő
Kinde Annamária költő, újságíró, szerkesztő 2014-ben lett volna 58 éves. Január 5-ére virradóra érte a halál.
Kinde Annamária /Nagyvárad, 1956. jún. 10. – Nagyvárad, 2014. január 5./ költő, műfordító, lapszerkesztő, a Várad című irodalmi folyóirat és az Erdélyi Riport szerkesztője Nagyváradon született 1956-ban. Nyolc önálló kötete jelent meg.
Az érettségit követően Brassóban az Erdőmérnöki Egyetemen folytatta tanulmányait, majd Nagyváradon szerzett újságírói diplomát. 1990-ben a Majomsziget című ifjúsági lap főszerkesztője lett. 1992 és 1996 között az Erdélyi Napló munkatársa volt. 1996 és 2002 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium igazgatójaként, 2002-ben a Nyugati Jelen aradi napilap főszerkesztőjeként, 2003-tól az Erdélyi Riport szerkesztőjeként dolgozott. 2006-tól a Várad című irodalmi heti folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedett. Kezdetben az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségének is tagja volt. Kötetei: A hiúzok természetéről, versek, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1997; Egy másik arc, versek, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Szandra May kertje, versek, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002; Szandra May a sivatagban, versek, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004; Mondhatatlan, versek, Nagyváradi Ady Társaság. Nagyvárad 2006; Rózsavér, versek, a pozsonyi AB-ART Kiadó és a Várad kulturális folyóirat közös kiadása, Pozsony-Nagyvárad, 2009; Szandra May és Tom Vanguard igaz története, versek, Mákvirág Kiadó, Nagyvárad, 2010; Hóbanévad, versek, Riport Kiadó, Nagyvárad, 2011.
Elnyerte a Romániai Írók Szövetségének irodalmi külön díját vers kategóriában, 2011-ben, Nagyvárad megyei jogú város Kiválósági oklevelét irodalom kategóriában (2007), a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat nívódíját vers kategóriában 2001-ben.
litera.hu
Erdély.ma,

Rudolf Ágnes magyar tanárnővel, a Csiky-Csuky projektvezetőjével beszélgettünk
Egy színvonalas diáklap presztízs az iskolának
„A Csiky-Csuky a Csiky Gergely Iskolaközpont diáklapja, amely 1991-ben látott napvilágot. Eleinte rendszeresebben jelent meg, később azonban voltak olyan tanévek, amikor teljesen szünetelt, vagy csupán egyetlen lapszám látott napvilágot.
2005-ben Aradon rendezték meg a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos szakaszát, amelynek tiszteletére a Csiky-Csukynak két száma is megjelent. Ezután három év szünet következett.
2008 szeptemberében az akkori XI. A osztály elvállalta a lap újraindítását, és azóta a csikys diákok havonta kézbe vehetik és olvashatják iskolánk színes havilapját.
A szerkesztőség tagjai – annak ellenére, hogy érettségire kellett készülniük – a 2009–2010-es tanévben is vállalták a munkát. Tavasszal meghirdettük, hogy megújul a szerkesztőség, és kreatív, energikus, kitartó diákok jelentkezését várjuk. Ennek eredményeként a tanév utolsó, májusi számában már bemutatkozott az új szerkesztőség. A 2010–2011-es tanév elején még két-három emberrel bővült a szerkesztőség.”
A fenti szöveggel „mutatkozik be” Arad megye egyetlen magyar tannyelvű középiskolájának diáklapja a tanintézmény internetes oldalán.
Rudolf Ágnes magyar nyelv és irodalom szakos tanárnő 2000-től dolgozik a tanintézményben, 2008-tól a Csiky-Csuky szerkesztőségi vezetője – ha lehet így fogalmazni.
Minden iskola életében nagy dolog egy diáklap, és bizony sokan nem tudják, hogy kemény munka áll mögötte még így is, hogy egy diáklap nem naponta jelenik meg.
Rudolf Ágnestől érdeklődtünk, hogy betekintést kapjunk egy iskola diáklapjának szerkesztőségi munkájába.
– Huszonhároméves múlt, kisebb-nagyobb kihagyásokkal... Követted-e, hogy az idők során hogyan változott a lap arculata, szerkezete, tartalma stb.?
– Vannak korábbi lapszámaim, van hasonlítási alapom, mondhatom hát, hogy a mostani diáklap egészen más. Ebben megvannak a konkrét rovatok, eléggé egységes – talán már túlságosan is egységes – és kiszámítható, lehet tudni, hogy a következő hónapban megint ugyanazok a rovatok lesznek. A 2008. előttiekben inkább egy-egy írás dominált, de talán éppen ezért volt nehezebb régen rendszeresen megjelentetni, mert nem gyűlt össze annyi írás. Most 12 oldalon jelenik meg, azelőtt is talán 12 oldal volt, de akkor A5-ös formátum, tehát a mostaninál kisebb. A régebbi lapszámok fekete-fehérek voltak, mi most már elértük, hogy a 12-ből négy oldalt színesben nyomtatunk.
– Az újság szerkezeti felépítését a mostani munkatársak találták ki, vagy ezt így örököltétek?
– Csak a címet örököltük, és amikor 2008-ban, az akkori XI. A osztállyal elkezdtük a munkát, akkor a diákoktól kértem javaslatokat, hogy ki milyen rovattal, témával szeretne foglalkozni. Ők ügyesen tömörültek kettesével, hármasával, mindenki kitalált egy rovatot, annak egy frappáns kis címet, elmondták, hogy mire gondolnának, és akkor mindenki a maga rovatát elkészítette minden hónapban. Kezdetben még logója is volt a Csiky-Csukynak, amit most már elmaradt, szlogenünk is volt – Csikysektől Csikyseknek –, ezt is a diákok találták ki 2008-ban. Ez a szlogen még benne van az újságban.
– A logó miért maradt el időközben?
– Volt egy időszak, amikor a tördelőnek más ötletei voltak a borítólappal kapcsolatban s akkor egy párszor lemaradt a logó, utána már meg is feledkeztünk róla.
– Hányan dolgoztok most a diáklapon? Ők állandó munkatársak, vagy havonta változik az „alkotó brigád”?
– Állandó tagokkal dolgozunk, akik a IX–XII. osztályból kerülnek ki. Jelenleg 23 szerkesztő van, ezért kicsit nehéz összefogni a munkájukat. Mindegyikük önként jelentkezett. Általában tavasszal – amikor a végzősök már leadják a rovatot, mert az érettségire készülnek – szoktuk meghirdetni, hogy új jelentkezőket várunk a megüresedett helyekre. Ekkor elég sokan jelentkeznek, zömében IX. osztályosok.
– A lapban az írások mellett rajzokat, „festményeket”, grafikákat is találunk.
– Úgy gondoltuk, hogy nem mindenkinek a nyelv, az írás az erőssége, van, aki jobban szeret és tud rajzolni, és akkor egy oldalt szenteltünk ezeknek az alkotásoknak. Volt időszak, amikor ugyanabban a rovatban fotóversenyre beérkezett fotókat is megjelentettünk.
– Hogy kell elképzelni egy lapszám összeállítását? Hogyan zajlik a folyamat az anyaggyűjtéstől a nyomdáig?Mi a te szereped ebben a szerkesztésben?
– Az újság megjelenése mindig attól függ, hogy van-e még olyan fontos esemény az iskolában, amit meg kell várnunk. Igazodunk az eseményekhez, de azért igyekszünk, hogy lehetőleg a hónap vége előtt már megjelenjen az újság.
Nagyon jó kis csapat van, mindenki teszi a dolgát, a szerkesztők önállóan dolgoznak, én koordinálom a munkájukat. Kiosztani nem kell nekik a feladatokat, maximum felhívom a figyelmüket egy-két eseményre, melyekre jobban oda kell figyelni. Megadom nekik, hogy milyen napra kérem a cikkeket, persze ezt nem mindig tartják be, általában 2–3 nap késés van. Aztán kijavítom és továbbítom a tördelőnek, akinek jó esetben egy hét áll a rendelkezésére, vagy ennél is kevesebb idő. Aztán mikor be van tördelve, leadjuk a nyomdának, ott is kell legalább egy hét, amíg kinyomtatják. Ezért is történik meg néha, hogy – főleg sport rovatban – egy-egy esemény már aktualitását veszti mire megjelenik az újság, de én mondtam a diákoknak, hogy idővel azért igyekezzenek általánosabb dolgokról írni, hogy ne legyen az, hogy már rég tudja mindenki a focimeccs eredményét, amit mi csak beharangoztunk, hogy lesz.
– A diákok szeretik ezt csinálni? Aki nem vesz részt a szerkesztésben, annak is fontos, hogy megjelenjen a Csiky-Csuky?
– Én úgy látom, hogy a szerkesztők szeretik csinálni, és nem azért, mert bárki is kényszeríti őket. Mindenki otthon, a szabadidejében foglalkozik ezzel, és senkinek nem jelent ez gondot. A többiek pedig várják az újság megjelenését, hiszen ha néha kicsit késik a nyomtatás, akkor már érdeklődnek, hogy mikor lesz lap. Mondjuk, ha a számokat nézzük, akkor nem mondhatom, hogy az érdeklődés jajdenagy, hiszen 250 példányban nyomtatjuk a Csiky-Csukyt, az iskolának pedig van vagy 600 diákja és 50 lapszám általában meg szokott maradni.
– Miért szeretsz ezzel foglalkozni?
– Amikor elindult, akkor láttam, hogy mennyire megmozgatta az osztályt. Utána már a diákok igényelték a folytatást, plusz az iskolának is növeli a tekintélyét, ha van egy színvonalas diáklapja. Úgy gondolom, hogy 12 oldal színes oldalakkal és érdekes írásokkal az iskola büszkesége, és kár lenne abbahagyni.
***
A Csiky-Csuky szerkesztőségében 23 diák dolgozik, helyhiány miatt nem tudtuk megszólaltatni mindannyiukat, ezért választásunk a fotósra és a tördelőre esett. Megkértük őket, meséljék el milyen érzés egy diáklap munkatársának lenni.
Bortoș Júlia (X. C osztály, a Csiky-Csuky fotósa)
XI. osztály óta vagyok a Csiky-Csuky diáklap fotósa. Nagyon jól érzem magam, hogy ezt a feladatot végezhetem, és jó érzéssel tölt el az, mikor az olvasók meg vannak elégedve azzal, amit én vagy a szerkesztőség többi tagja kínál fel minden egyes lap megjelenésével. Időközben a szerkesztőség egy igen kiegyensúlyozott és együttműködő csapattá vált. Örülök, hogy a tavalyi tanév elején jelentkeztem a Csiky-Csuky szerkesztőségébe, és mai napig tagja vagyok.
Tóthpál Béla (X. A osztály, a Csiky-Csuky tördelője)
2012 őszétől tördelem a diáklapot. Nem foglalkoztam még ilyesmivel, hetedikes koromban tanítottak meg a szüleim az Adobe InDesign tördelő programot használni pusztán szórakozásból, akkor még nem gondoltam, hogy hasznát veszem majd... Az akkori „munkám” a húgomnak készített karácsonyi ajándék volt, egy kis mesefüzet, amely általam írt mesét és illusztrációkat tartalmazott.
A Csiky-Csukyhoz úgy kerültem, hogy elballagott az előző tördelő és kihirdették az iskolában, hogy keresik az utódját. Úgy éreztem, hogy szívesen foglalkoznék ilyesmivel, és jó tanulási lehetőségnek tűnt. Nem gondoltam, hogy kilencedikesként esélyem van megkapni az „állást”. Nem volt túljelentkezés. Amikor szembesültem a munkamennyiséggel és a tényleges feladattal rájöttem, hogy miért nem... Az első számokat megizzadtam, de aztán egyre jobban ment, és Rudolf Ágnes tanárnő is nagyon türelmes volt hozzám.
Nagyon jó kis közösség van, szeretek csapatban dolgozni. Jó érzés volt, hogy a tanárnő és a nagyobb diáktársak bátorítottak az elején, amikor izgultam, hogy helyt tudok-e állni.
Nagyon jó érzés tördelőnek lenni, mert minden elkészült lapszám egy kicsit az enyém is... Viszont felelősség is, hogy milyen lesz, tetszik-e majd az olvasóknak, tanároknak, és az sem könnyű, hogy mindig valami új arculattal kell előállni, hogy színes és vonzó legyen a diáktársak számára.
***
A Nyugati Jelen napilap a Csiky-Csuky diáklapnak felajánlotta 2014-es Nyugati Jelen falinaptár novemberben eladott példányszámaiból befolyt összegnek a 10%-át mintegy támogatásként. Beszélgetésünk végén Rudolf Ágnes megköszönte a Jelennek a támogatást, és biztosította szerkesztőségünket, hogy a pénz jó helyre ment, hiszen nagy szükségük van rá és sokat jelent számukra mindenféle támogatás.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Könyvbemutató a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségében
Karácsony Benőről és irodalmi kánonokról
Kezdjük egy jó hírrel: január 22-én, a Magyar Kultúra Napján szűknek bizonyult a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségének tanácsterme Az irónia Karácsony Benő regényeibencímű könyve bemutatójának a közönsége számára, amelynek szerzője dr. Balogh Andrea, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója.
Bevallom férfiasan, hogy a könyvbemutató előtt a szerzőről, dr. Balogh Andreáról majdnem olyan keveset tudtam, mint Karácsony Benőről, aki – mint ez alkalommal kiderült – nem fért bele a két világháború közötti irodalmi kánonokba, és mivel nem foglalkoztak vele, felejtésre ítéltetett.
A temesvári Start – Tanácsadó és Továbbképző Iroda szervezésében megtartott könyvbemutató közönségét Magyari Sára nyelvész köszöntötte, Balogh Andrea, a Bartók Líceum volt tanárának „szellemi társa”, akivel közösen indították el Temesváron a Közérthető Tudomány rendezvénysorozatot. Magyari Sára felvezetőjéből megtudtuk: Balogh Andrea tanítónőként indult, 2001-ben végezte el a Pedagógiai Líceumot Zilahon, 2005-ben szerzett néprajz–magyartanári diplomát a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem filológia karán, és 2011-ben doktorált Karácsony Benőből, a most bemutatott kötet doktori disszertációjának könyv változata.
A doktori dolgozatok sorozatban megjelent, egy cseppet sem látványos külsejű kötetet Mészáros Ildikó magyartanár mutatta be, nem véletlenül, hiszen mint kiderült, szerző és méltató egyaránt Cs. Gyimesi Éva, a Mester tanítványai. A könyvet méltató Mészáros Ildikónak nemcsak arról sikerült meggyőzni a hallgatóságot, hogy miért érdemes elolvasni egy komoly, látszólag csak vájt fülűek számára írt tudományos értekezést, amely Karácsony Benőről, „A koránjött polgárról” (Cs. Gyimesi Éva) szól, hanem arról is, hogy az irodalom célja ugyanaz, mint a teremtésé: szabadság, játék, öröm. „Azért választottam ezt a mottót – mondta Mészáros Ildikó – mert Cs. Gyimesi Éva a Mesterünk – az enyém és a Balogh Andreáé. Balogh Andrea a professzor asszonytól megtanult mindent, és olyan értelemben is a tanítványa, hogy folytatója a munkájának. Megtanulta tőle azt az irodalmi gondolkodásmódot, ami bevilágít, aminek a fényénél járni lehet. Mit jelent az irodalommal foglalkozni? Nagyfokú érzékenységet, nyitottságot, nem csak háttértudást!” Ezt a könyvet azért érdemes elolvasni, mert egy jó kis szellemi élmény – mondta Mészáros Ildikó –, és azért is, mert Karácsony Benő rendkívül időszerű. Íme egy aktuális idézet Karácsony Benőtől: „A makacs erdélyiség olyan súlyos fogyatékosság, mint az a vágy, hogy mentől európaiabbaknak hassunk”. Nem mindennapi szellemi élmény volt a hallgatóság számára Mészáros Ildikó saját bevallása szerint kissé csapongó eszmefuttatása a „kissé kínos” iróniáról, a „párás szemről”, „rommagyarról”, a zsidó humorról, a Karácsony Benőt a perifériára szorító irodalmi kánonokról és magáról az irodalomról, arról, hogyan olvassunk egy ironikus olvasmányt. „Mi kell ahhoz, hogy jól olvassunk? – tette fel a kérdést Mészáros Ildikó. – Érzékenység, fogékonyság és ironikus hangoltság, mert enélkül előítélet mentes olvasat nincs. Figyelni arra, mit mond nekünk ez a szöveg, nyissuk meg a lelkünket, az eszünket (...)”
Kérdésre válaszolva, dr. Balogh Andrea elmondta: Cs. Gyimesi Évának, a Mesternek nagy szerepe volt abban, hogy Karácsony Benőt választotta doktori disszertációja témájának. „Több szerzőtől olvastam akkoriban, amikor el szerettem volna indulni a kutatás felé, Makkai Sándort, Molter Károlyt, végül Karácsony Benőt választottam, mert nagyon megfogott az ironikus hangnem, ennek a játékossága, a nyitott szemléletmód, ami a regényeiből sugárzik. Gyimesi Évának is egyik nagy kedvence volt Karácsony Benő, ezért nagyon támogatott ebben az ötletemben, hogy vele foglalkozzam, így kerültem a Karácsony-kutatás közelébe”. Balogh Andrea volt Cs. Gyimesi Éva utolsó tanítványa, a disszertációját vele kezdte el, de már a halála után fejezte be. „A Mester leginkább a szemléletmódom kialakítását segítette – mondta Dr. Balogh Andrea –, a dolgozatom utolsó fejezete, amelyik a kánonról szól, az egyik hipotézisében átveszi Cs. Gyimesi Éva gondolatmenetét A koránjött polgár című tanulmányából, hogy Karácsony Benőt éppen a szabadelvű, nyitott gondolkodásmódja miatt rekesztik ki az irodalmi kánonból. A munkámban ezt a hipotézist tovább gondolom és bizonyítom.”
Az izgalmas könyvbemutató végén dr. Balogh Andrea dedikálta nagy érdeklődést kiváltó könyvét.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

In memoriam Bereczki Károly
Döbbenten olvastuk a hírt, hogy Bereczki Károly életének 66. évében, 2014. február 16-án egy budapesti kórházi ágyon elhunyt. Bereczki Károlyt – szolgálati nevén Csárlit – elsősorban székelyföldi írói és újságírói tevékenysége kapcsán ismertük.
Szovátán született 1948. április 4-én, értelmiségi-hivatalnoki családban, Gyergyószentmiklóson érettségizett, Kolozsváron történelem-filozófia szakon szerzett tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Újságírói tevékenységét az aradi Vörösi Lobogónál kezdte, majd Csíkszeredába, a Hargita napilaphoz szerződött (1971). Akkortájt rendszeresen jelen volt írásaival a Korunk, az Új Élet és a Művelődés hasábjain is. Elsősorban szatíráival, humoreszkjeivel és meglepően merész hangú, nagy tájékozottságról árulkodó honismereti riportjaival tűnt fel a „szocialista sajtóban”. Miután eltávolították a Csíkban megjelenő napilap szerkesztőségéből, előbb revizorként, majd fordítóként működött Cskszeredában, illetve Székelyudvarhely környéki településeken tanított.
A rendszerváltozást követően alapítója volt a Tromf nevű élclapnak, majd annak megszűnte után családjával együtt Magyarországra költözött. Debrecenben a Hajdú-Bihari Naplónál, a Pest Megyei Hírlapnál, a budapesti Kis Újságnál, később a Világ Magyarsága című lapnál dolgozott. Távozása után is ápolta kapcsolatait az erdélyi és székelyföldi sajtóval. Munkatársa volt az aradi Nyugati Jelennek, írásait a Hargita Népének és az Udvarhelyi Híradónak is rendszeresen elküldte a kilencvenes évek közepén és az ezredfordulót követő időkben. Életében két prózakötete látott napvilágot.
Bereczki Károly hamvasztás utáni temetéséről később intézkednek a hozzátartozók.
Isten nyugtasson, Csárli!
Székelyudvarhely, 2014. február 18.
Simó Márton
Székelyhon.ro,