A legkülső magyarok szétszórt igazsága
Romok, romok, mindenütt romok… „Lépni sem lehet anélkül, hogy ne rúgna az ember megpörkölődött kötésű könyvekbe, ne gázolna térdig a törmelékben, miközben torkát kaparja a koromszag.” Margittai Gábor szerint egy százhatvan évvel ezelőtti tudósítás így számolhatott volna be arról, ami 1849. január 8-án és az azt követő napokban történt, amikor az Avram Iancu és Axente Sever vezette fölhergelt móc felkelők elözönlötték az erdélyi kultúra egyik legfontosabb központját, Nagyenyedet, és lemészárolták a védtelen magyar polgárságot.
Trianoni menyecske egyik legmegrázóbb fejezete a népirtást idézi föl. De nemcsak a százhatvan évvel ezelőtt történtek miatt megrázó olvasmány, hanem azért is, ami azóta történt Dél-Erdélyben és egyebütt, mindenhol, ahol magyarok élnek (éltek) a Kárpát-medencében. Főként pedig talán azért, ami nem történt meg a legutóbbi években sem. A szerző a kétezres évek elején a pusztuló magyar templomok és az eltűnő kisebbség nyomait kutatva járt már a városban, s hét év után visszatérve azt tapasztalhatta, az állapotok azóta sem javultak.
A pusztulás okait kutatva járja egy évtizede Margittai Gábor, a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának társszerkesztője a Kárpát-medence tájait, írja riportjait, interjúit, elemzéseit, elszomorító, ám tanulságos utazásra csábítva olvasóit nyugat és kelet, dél és észak határain át az Őrvidék és Bácska, a Felvidék és a Gyimesek között. Utazásairól szóló, a Magyar Nemzetben korábban megjelent írásait néhány évvel ezelőtt Külső magyarok – Utazás a végeken címmel gyűjtötte kötetbe, a korábbi könyv címe mostanra sorozatcímmé vált, a Trianoni menyecske – Szórványlétünk a Kárpát-medencében című új kötet nemcsak folytatásnak tekinthető, de további írásokat, köteteket ígér. Ezért fölösleges méricskélni, mi szorul háttérbe a mostaniban. A szerző visszalép Trianon előttre is, amikor a Miért nem válhat múlttá, ami történelem? című bevezetőben Németh László 1935-ben írt sorait idézi: „Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák iskolás gyerekek minden reggel és délben a Magyar hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha.” A magyar politikai elit végzetes tévedéseire utal itt Németh László, aminek végzetes bizonyítéka az első világháborúba belépés volt – a trianoni diktátum mellett a sok-sok ezer névtelen baka sírja is erre emlékeztet, amelyeket Margittai az Isonzó (Soca) feletti hegyekben fölkeresett. De a Trianoni menyecskében az is olvasható, hogy e sírokat ma is nagyon kevés magyar keresi meg, ha az olaszok, szlovének nem gondoznák őket, talán már nyomtalanul eltűntek volna. Margittai Gábor keresi azokat is, akiknek szórványban élve is fontos a megmaradás, elmegy Torockóra, ahol még a románok is magyarul beszélnek, megszólaltatja az erős hitű Zichy Katalint, a felejthetetlen muzsikusokat: a gyimesi Zerkula Jánost és Fikó Reginát, a ruszti Ödenburgert, Wenczel Róbertet, aki osztrák létére megtanult magyarul, de valahogy úgy van, mint az Istenét kérlelő Lót: kevés igazat talál. A könyv ezért sokkal több, mint a romlás fölmutatása: figyelmeztetés a jelen magyar társadalma, politikai, kulturális elitje számára. Hogy a szerző által kedvelt terminológiát használjam: belsőből előbb külső, majd legkülső magyarok lennénk, mielőtt végleg elfogyunk?
P. Szabó Ernő
Megjelent a Magyar Nemzet november 18-i számában
Margittai Gábor: Trianoni menyecske – szórványlétünk a Kárpát-medencében. Scolar Kiadó, Budapest, 2010. Krónika (Kolozsvár)

?Az írott sajtó 365 napja
ÚMSZ-összeállítás
Az év vége a számadások időszaka – sorozatunkban górcső alá vesszük a romániai médiaélet legjelentősebb eseményeit, melyek az újságok, rádiók és televízióadók portáján történtek. Alább a lappiacot érintő eseményeket „játsszuk vissza”.
Elbocsátások, lemondások és „átigazolások”, drasztikusan csökkenő példányszámok és fizetések, illetve tranzakciók és lapindítások jellemezték a romániai újságírás idei esztendejét. A júniusban bemutatott Media Fact Book 2010 szerint tavaly az írott sajtó piaca óriási veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, ami idén tovább tetőzik. A jelentése szerint az újságok létét biztosító reklámbevételek idén tovább csökkentek, számításaik szerint csupán 27 millió eurót számolhatnak a gazdasági igazgatók.
Laphalál és Kamikaze
Az idei évi lapmegszűnéseket már tavaly decemberben megelőlegezte az egyik legtekintélyesebb országos napilap. A Sorin Ovidiu Vântu Realitatea-Caţavencu médiabirodalmához tartozó Cotidianul december 23-án jelent meg utoljára. Január 6-án és 7-én a Gardianul és a Ziua című lapok szűntek meg. Ugyanebben a hónapban a Jurnalul Naţional napilap 50 alkalmazottjától vált meg és lemondott szombati lapszámáról, illetve mellékletéről is.
Február 3-tól az Adevărul, Academia Caţavencu, Gazeta Sporturilor, Jurnalul naţional, Libertatea és Pro Sport című lapokat szerdánként a Moldovai Köztársaságban is terjesztik. Dinu Patriciu lapja, az Adevărul december 6-tól teljes szerkesztőgárdával, hétfőtől péntekig jelen van a Pruton túli országban. A hónap elején, Cornel Nistorescu, a tavaly megszűnt Cotidianul lapigazgatója bejelentette, hogy SOV trösztjének F5 nevű új média csoportjától „bérbe vette” a cotidianul.ro-t.
Ebben a hónapban történt a 2010-es esztendő egyik legnagyobb tranzakciója: a Ringier tulajdonába tartozó Evenimentul zileit és Capitalt megvásárolta a B1 TV-t működtető társaság, melynek többségi tulajdonosa Bobby Păunescu. Sajtóinformációk szerint a két lap több mint 8 millió euróért kelt el.
Március 4-én az Academia Caţavencu című élclap mintegy 20 szerkesztője, élükön Mircea Toma lapalapítóval otthagyta a kiadót és bejelentették, hogy „alternatív Caţavencu-t” indítanak. Lapjuk március 17-én jelent meg, Kamikaze címmel. Március 12-én 75 ezer példányban megjelent az OK! című nemzetközi bulvárlap román nyelvű változata. Ugyancsak márciusban jelentette be a Google nevű keresőóriás, hogy irodát nyit Bukarestben. (Erre novemberben került sor.)
Többdimenzió és Erő
Április elsején, korántsem áprilisi tréfából lemondott az Adevărul Holdingnál betöltött tisztségéből Răzvan Corneţeanu vezérigazgató, akit másnap több, a menedzsmentben és reklámszervezésben dolgozó vezető beosztású személy követett. Dinu Patriciu a tröszt élére Imre Pétert nevezte ki.
Április 14-én az elbocsátások, bezárások stb. ellenére új, országos napilap jelent meg Romániában, Puterea (Erő) címmel. A Gardianul, Ziua és Cotidianul vezető újságírói által alapított lap ünnepélyes indításán Mihail Gorbaciov volt szovjet elnök is részt vett.
Májusban szintén érdekes médiaeseménynek lehettünk tanúi: a DailyBusiness.ro című online gazdasági lap közel három év után nyomtatott havilapként is megjelent, DailyBusiness.ro Best of the Month címmel. 29-én a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tavaszi közgyűlésén Karácsonyi Zsigmondot szavazta meg új elnöknek. A Népújság lapszerkesztője a második mandátumát záró Ambrus Attilát váltotta.
Június 2-án a Pro Sport és a Gazeta Sporturilor című sportlapok, elsőként Romániában 3D-s kiadásban jelentek meg, fókuszban a dél-afrikai labdarúgó világbajnoksággal. A PubliMedia International tulajdonába tartozó gandul.info hírportálon, a Gândul című országos napilap honlapján 21-től magyar, angol és német nyelven is megjelennek a fontosabb cikkek. Júliusban Marius Hagger bejelentette, hogy legkésőbb 2011 január 31-ig távozik a Ringier Kiadó Románia ügyvezetői posztjáról. A svájci NZZ Grouphoz igazoló szakember utódját nem nevezték meg.
Padlón a sajtószabadság
Augusztus elején a Westdeutsche Allgemeine Zeitung (WAZ) német lapkiadó konszern bejelentette: kivonul Romániából, mivel „túlságosan torz a román médiapiac”, eladja részesedéseit a kelet-európai médiapiacról és Németországra koncentrál. A WAZ tulajdonában van többek között a România liberă című napilap is.
Szeptemberben Silviu Prigoană demokrata-liberális képviselő – akinek a fővárosi szemétszállító vállalata mellett Etno Tv és Taraf Tv néven két televíziós csatornája is van – beterjesztett egy törvényjavaslatot, amellyel a nyomtatott és online lapok ellenőrzését is az Országos Audiovizuális Hatóságra bízná. A javaslatot már a beterjesztéskor többen kritizálták, így nem csoda, hogy elbukott a szavazáson.
Október 14-én ismét megjelent a korábban több mint egy éves szünetre kényszerült Erdélyi Napló című hetilap. A kolozsvári, évek óta létminimumon tengődő hetilapot a magyarországi Magyar Nemzet című újságot kiadó Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. vásárolta meg. A Riporterek Határok Nélkül sajtószervezet ebben a hónapban megjelent sajtószabadság-rangsorában Románia az 52. helyen áll, olyan EU-tagállamokat előzve csak meg, mint Bulgária és Görögország.
November hónapban indította el a CorectNews hírportált Sorin Roşca Stănescu újságíró, a portál főrészvényese Dinu Patriciu üzletember. Decembertől – az időközben megszűnésre ítélt Szülőföld Alap őszi pályázati eredményeinek nyilvánosságra hozatalát követően – immár világossá vált a budapesti kormány által ellenségesnek tekintett határon túli sajtóorgánumok vezetői számára, hogy jövőre más támogatási források után kell nézniük. Ha még létezni akarnak 2011-ben... Új Magyar Szó (Bukarest)

Óvatoskodik a MÚRE
Romániai magyar újságírókat is érint a magyarországi médiatörvény
F. I.
Bár elítéli a sajtó és véleményszabadság korlátozását, a MÚRE kivár a magyar médiatörvénnyel kapcsolatos állásfoglalást illetően. A magyarországi lapok romániai tudósítóit nem „készítették fel” a törvényre.
„A tiltakozás semmilyen formájának nem vagyok híve” – jelentette ki lapunk megkeresésére Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke, akit arról kérdeztünk, miért nem foglalt állást a szervezet a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban. Mint elmondta, jelenleg belső vita zajlik a törvényről, amelyen MÚRE-tagok vesznek részt, hamarosan pedig az igazgatótanács is tárgyalni fogja.
„Sikerült az MÚRE-t egységesnek megtartani, nem politikai törésvonalak szerint rendezkedtünk be, mint Magyarországon, ezért sokkal átgondoltabban kell reagálnunk olyan esetekben, amikor úgy tűnik, hogy politikai felhang is társul az egyes eseményekhez” – érvelt a hallgatás mellett Karácsonyi.
Elmondta, a magyarországi médiaszervezetek nem voltak egységesek a tiltakozás terén, a MÚRE mindenikkel együttműködik, viszont csak a Magyar Újságírók Országos Szövetsége részéről láttak határozott állásfoglalást. Ugyanakkor kifogásolta azt, hogy a törvényalkotók nem konzultáltak a sajtószervezetekkel, hogy megnézzék, a bizonyos esetekben jogos elvárásaik miként érvényesülhetnének. Úgy véli, párbeszéddel elkerülhető lett volna az, hogy sajtószabadságot érintő és korlátozó rendelkezések kerüljenek be a törvénybe.
Tudósítókra is érvényes
A magyar médiatörvény rendelkezései egyébként értelemszerűen érvényesek a magyarországi lapok romániai tudósítóira is, mint ottani sajtóban közlő újságírókra. Szőcs Levente, a Népszabadság romániai tudósítója az ÚMSZ megkeresésére elmondta: sem figyelmeztetést, sem jelzést nem kapott arra vonatkozóan, hogy a január elsejétől életbe lépett médiatörvény miatt vigyázzon arra, hogy mit ír le.
„Úgy gondolom, hogy én innen nem foglalkozok olyan témákkal, amelyek a médiatörvény alapján kifogásolhatók lennének, habár az is igaz: Magyarországon mindenki attól retteg, hogy ez úgyis politikai alapon fog működni, és akkor bármi kikezdhető” – fogalmazott Szőcs.
A magyarországi baloldali ellenzékhez közel állónak tartott Népszava című napilap romániai tudósítója, Lokodi Imre lapunknak szintén azt nyilatkozta: sem szóbeli, sem írásbeli figyelmeztetést nem kapott arra vonatkozóan, hogy hogyan „viselkedjen” az új médiatörvény hatálybalépése után.
„Karácsony előtt voltam legutóbb a budapesti szerkesztőségben, akkor még vakon abban bíztunk, hogy a köztársasági elnök nem fogja aláírni a törvényt vagy pedig visszavonják a súlyosabb rendelkezéseket” – magyarázta lapunknak Lokodi. Mint mondja, ezután is ugyanúgy fogja írni a cikkeit, ahogy eddig, a cenzúrát pedig a médiahatóságra bízza.
Nem képezték ki a romániai munkatársakat
„Semmilyen felkészítést nem kaptam Budapestről az új médiatörvény érvénybe lépésével kapcsolatosan” – válaszolta lapunk megkeresésére Gazda Árpád, a magyarországi Heti Válasz jobboldali hetilap és a szintén magyarországi Info Rádió romániai tudósítója. Gazdát arról kérdeztük, felhívták-e a figyelmét szerkesztőségbeli felettesei arra, hogy az új jogszabály rendelkezéseihez igazítsa tudósításait.
„Nem szólt senki, hogy erre vagy arra a dologra figyeljek oda, sem a Heti Választól, sem az Info Rádiótól. Igaz, idén még nem is adtam le egyetlen tudósítást sem, egyik szerkesztőségnek sem, a médiatörvény pedig csak idéntől érvényes” – tette hozzá az újságíró. Mint kérdésünkre kifejtette: úgy tudja, ottani sajtótermékek külföldi tudósítójaként valóban a magyarországi jogszabály hatálya alá esik ő maga is, de nem tart attól, hogy emiatt „baja eshet”.
„Húszéves újságírói tapasztalatom azt mutatja, ha az ember tisztességesen végzi a munkáját, akkor akármilyen szigorúan, akármilyen szigorú törvény alapján bírálják el, nincs mitől félnie” – vágta ki magát Gazda.
Kevésbé volt bőbeszédű a budapesti kormányhoz közel állónak tartott Magyar Nemzet romániai tudósítója. Kérdésünkre, miszerint kapott-e utasításokat a lap szerkesztőségétől a médiatörvény életbe lépése után azzal kapcsolatosan, hogy cikkeiben vegye figyelembe annak rendelkezéseit, Rostás Szabolcs elzárkózott a válaszadástól. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Világos már most is, mit kér Erdély: figyelmet és beleszólást”
Ókovács Szilveszter, a Duna TV új vezérigazgatója nem enged az igényességből
Ókovács Szilveszter 2010. november 18. óta a Duna Televízió Zrt. új vezérigazgatója. A korábban operaénekesként, közíróként, rádiósként és tévésként tevékenykedő Ókovács Szilveszter tavaly Cselényi Lászlót váltotta a Duna TV élén. Az új vezérigazgató és helyettese, Amin Zoltán nemrég erdélyi körúton tartózkodott, amelynek célja az itt élő magyarságnak a Duna TV jövőbeni műsorpolitikájával kapcsolatos elvárásainak és igényeinek a felmérése volt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében Kolozsváron is zártkörű megbeszélésre került sor, amelyen a Duna TV vezetői egyetemi oktatókkal, politológusokkal, szociológusokkal, a szakma és a civil szféra képviselőivel folytattak eszmecserét. Ókovács Szilveszter és kollégája beszámoltak a magyar közszolgálati médiában bekövetkezett változásokról, hangsúlyozva: a jövőben az anyaország határain kívül élő magyarság, és az itt működő tévés műhelyek fontos szerepet fognak kapni a nemzet televíziójában, amely a Kárpát-medence meghatározó csatornájává kíván válni. A jelenlévők az erdélyi magyar közösségnek a kisebbségi sorsból adódó sajátos helyzetére, problémáik, gondjaik kibeszélésének és megjelenítésének fontosságára hívták fel a Duna Tv vezetőinek a figyelmét.
– Milyen átszervezések zajlottak a közelmúltban a magyar közszolgálati médiában, s ez milyen mértékben érintette a Duna TV-t? – kérdeztük a Duna TV új vezérigazgatóját, Ókovács Szilvesztert.
– Az új médiatörvény 2011. január elsejei életbe lépésével alapvetően változott meg a közmédia szerkezete. Szemponttá vált az erők koncentrálása, a párhuzamosságok felszámolása és a források hatékonyabb felhasználása. Ha ez nagyon politikusan hangzik, akkor néhány példa: a „sok stáb ugyanoda megy” pénzpazarló metodikáját a „sok stáb sokfelé megy” gyakorlata váltotta fel, így több hírt kapunk több felől. Azután lehetségessé vált az átdolgozás, és a „több stúdió dolgozik keveset” elve helyébe a „kevesebb stúdió dolgozik többet” elvárását tettük. Ami pedig a szerkezeti vázat illeti: négy úgynevezett megrendelő Zrt. jött létre (MTV, MR, MTI és Duna), amelyek az ötödiktől, a szinte a teljes dolgozói állományt és közvagyont átvett MTVA-tól kapják a kívánság szerint elkészített műsorokat. És valamennyi híradásért, honlapért és flash-ért az MTI Hírcentruma felel.
– Várhatóak-e lényegi változások az eddigiekhez képest a Duna TV műsorpolitikájában, és ha igen, akkor melyek lennének ezek? Milyen elképzelésekkel és tervekkel vágott neki az új feladatnak?
– A Duna Televízió 1992 karácsonyán II. János Pál áldásával lépett a minőségi televíziózás útjára. Büszke vagyok rá, pedig tizennyolc éven át csak nézője lehettem, hogy sosem tért le erről a csapásról, az időnként vargabetűk dacára sem. Pedig sokszor kellett utat taposni a médiadzsungelben: Csíksomlyóról búcsút például senki sem közvetített a Duna előtt. Magam most is azon vagyok, hogy se az igényességből, se az áldás erejéből ne veszítsünk: a Duna a politikai határok nélkül kezelt magyar nemzet orgánuma marad, míg második, tematikus csatornája dunART néven a magyar kultúra prémiumszintű gyűjtőhelye lesz. Ősztől ez lép az Autonómia nevű ismétlőprogram helyébe.
– Hogyan képzelik el megjeleníteni a televízióban az anyaország határain túl – az utódállamokban – élő magyarság sajátos gondjait? Miként kívánják bekapcsolni az összmagyar vérkeringésbe Erdélyt, létezik-e erre vonatkozóan valamilyen stratégia?
– Igen, hogyne. Nem célunk, hogy szellemi skanzenbe zárjuk a kárpáti karéjban élő, de az anyaországtól csaknem száz éve elcsatolt magyarságot. Minden műsorunk úgy gondolkozik majd, hogy a határon túli tematika szerves része legyen, határon túli vendég oda behívható legyen. Nem kipipálni szeretnénk Erdélyt sem, mondjuk, egy napi tizenöt perces híradócskával, hanem organikusan kötni az óhazához. Ez Önöknek is múlhatatlanul fontos, de – és engedje meg, hogy tízmillió potenciális célszemély miatt ezt is hozzátegyem – Kis-Magyarországnak is lételeme, ha megmaradni akar.
– Erdélyi körúton tájékozódtak arról, hogy milyen elvárásai vannak az itteni magyarságnak a nemzet televíziójával szemben. Többnyire milyen kérések fogalmazódtak meg, illetve figyelembe fogják-e venni az elhangzott szempontokat?
– Azért jöttünk, hogy beszélgessünk. Tizennyolc kisebb-nagyobb találkozás nettó másfél nap alatt nagyon sűrű program, de az otthoni átszervezések, az intézményépítés és az őszre tervezett vadonatúj műsorszerkezetek miatt most többre nem volt idő. Hamarosan visszatérünk, például egy műsorvezetői casting miatt is. De a feszített menetrend ellenére világos már most is, mit kér Erdély: figyelmet és beleszólást. Mindkettőt szívből ígértük meg, annyit hozzátéve a rendszeresen ide kilyukadó disputához, hogy Erdély belső, intim ügyei viszont nem egy öt kontinensre szóró összmagyar adóra tartoznak. Véleményem szerint nem kerülhető meg egy potens és nézett erdélyi televízió felépítése. Ha viszont egy Kolozs megyei problémának van kitekintése, nagy a hatósugara, és megoldása valamennyi magyar ember számára hordoz megszívlelendőt Canberrától akár Csángóföldig, akkor annak természetesen a Dunán lesz a helye ezután is. Konkrét vitaműsort tervezünk – hadd ne improvizáljak, hisz szeretnénk komolyan venni a dolgot, a többiről majd később.
– Friss közvélemény-kutatás szerint tájainkon a Duna TV háttérbe szorult. Az emberek többsége az RTL-t és a TV 2 kereskedelmi adókat nézik inkább. Mit kívánnak tenni annak érdekében, hogy a nézőket ismét visszacsábítsák a Duna csatornákra és növeljék a tévé nézettségét?
– Egész őszintén: még rosszabb helyzetre készültünk. Odahaza annyira nyomasztó a kereskedelmi fölény, és annyira lepusztult a közmédia televíziós szegmense, hogy ugyanazokat az arányokat vártam Erdélyben is. Meglepett, hogy még mindig mekkora nimbusza van a Dunának, és ezt Budapestről jőve most nagy pozitívumként élem meg. De világos, hogy a túldolgoztatott, válságoktól sújtott, nehezen élő magyar ember szemzsibbasztónak vagy háttérnek használja a televíziót a határ mindkét oldalán, és ezt a fura telekommunikációs ópiumot a kereskedelmi média nagy eredményességgel gyártja. Nekünk át kell mennünk a tű fokán: olyan csomagolásba tenni az igazi, nem évülő értékeket, mint hazaszeretet, család, istenhit, műveltség, hagyomány, művészet, sport és mások, hogy azok a toronymagasra felküldött ingerküszöböt valahogy átüssék. A Duna nem lehet lassú, áporodott, színtelen és halk. Mint az élet valamennyi területén, itt is az arányok helyes megtalálása lesz a mesterség lényege. Úgy érezzük, Erdélyben még megvan a bizalom, és mi nem szeretnénk eljátszani.
Ókovács Szilveszter 1969. december 31-én született Veszprémben. Operaénekes (lírai bariton), zenekritikus, publicista, rádiós és televíziós műsorvezető, szerkesztő. Tanult trombitán, harsonán, zongorán, több fúvószenekarral bejárta a fél Európát.
A Kincskereső című országos gyermeklap sci-fi pályázatán nyertes. Középiskolásként a Caranten és Tabu funky együttesek tagja (basszusgitár, szövegíró, énekes). A Győri Zeneművészeti Főiskolán 1992-től magán-énektanár és kamaraművész, majd 1997-től a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia operaénekese, énekművésze, magánének-művésztanár.
Énekesként Európa több országában fellépett (dalestek, oratóriumok, operák), 1996-tól a Budapesti Kamaraopera, 1997-től pedig a Nemzeti Filharmónia szólistája, 2000-ben színpadra állítja Mozart A színigazgató című darabját.
Oktatóként 1996–2000 között a váci konzervatórium tanára, 1999-től az Oktatási Minisztérium fejlesztési tanácsadója, 2000–2002 között a Miniszterelnöki Kabinet tanácsadója, 2001–2005-ben Operaházi tag, 2001-től az Erkel Színház vezetője, 2002-től a Magyar Állami Operaház kommunikációs igazgatója.
Közölt a Belváros, Heti Válasz, UFI, Gramofon, Operaélet, EMI-Hangjegyzet, Új Ember, Fidelio, Magazin, Magyar Nemzet, KépMás, Nagyítás című lapokban.
Rádiósként 1989-től a veszprémi Radio Jam-ben hallható, 2001 – 2004 között a Bartók Rádió, 2007-től a Lánchíd Rádió, 2009-től pedig a Klasszik Rádió munkatársa. Tévésként 1991-92 között a Magyar Televízió Mozart-vetélkedősorozaton győzelemre vezeti csapatát, majd 2001-től a Satelit TV riportere, a Hír TV műsorvezetője, szerkesztője.
Artisjus-díj-ban részesül 2007-ben, majd 2009-ben Mikszáth Kálmán-díjjal jutalmazzák, 2010-ben Szervátiusz Jenő-díjjal tüntetik ki. Ezen kívül az Országos Polgári Szövetség Sajtódíjában és Pest megye Sajtódíjában részesül.
Felesége Máthé Zsuzsa jogász, történész, három gyermek édesapja, Benedek 6, Zsombor 5 és Juliska 2 éves.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)

Diákhitel határon túli magyaroknak
Diákhitelt kaphat minden olyan erdélyi és felvidéki magyar fiatal, aki felveszi a magyar állampolgárságot, de továbbra is lakóhelyén jár egyetemre, és nem költözik Magyarországra - írta csütörtöki számában a Magyar Nemzet. A lapnak a Diákhitel Központnál megerősítették: azok a Romániában vagy Szlovákiában élő magyar hallgatók, akik teljesítik a feltételeket, jogosultak lesznek a magyar diákhitelre. A Vajdaságban, illetve Kárpátalján élő magyar fiatalok egyelőre nem tudják igénybe venni ezt a lehetőséget, ugyanis Ukrajna és Szerbia nem tagja az Európai Gazdasági Térségnek. A hitel igénybevételének feltétele ugyanis a magyar állampolgárság, illetve az, hogy a fiatalnak olyan európai gazdasági térségi tagállam valamely felsőoktatási intézményében kell tanulnia, amely Magyarországon elismerhető felsőfokú végzettséget ad - teszik hozzá. A lap szerint a diákigazolványt és az azzal járó kedvezményeket minden határon túli magyar diák igénybe veheti, aki felveszi a magyar állampolgárságot, vagy hazai köz-, illetve felsőoktatási intézményben tanul.
Krónika (Kolozsvár)

Az erdélyi diákok számára is biztosítana kölcsönt a magyar kormány
Az erdélyi és felvidéki fiatalok is részesülhetnek majd az anyaországi társaiknak biztosított diákhitelben, ha felveszik a magyar állampolgárságot, és továbbra is szülőföldjükön folytatják tanulmányaikat – közölte a Magyar Nemzet a magyarországi Diákhitel Központra hivatkozva. Máthé Szabolcs, a számos erdélyi magyar diákszervezetet tömörítő Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) elnöke a Krónika kérdésére úgy vélte, sokan élni fognak majd a lehetőséggel, főleg hogy Romániában nem létezik még hasonló rendszer.
A budapesti napilap szerint a kölcsönt csak a Romániában és Szlovákiában élő határon túli magyar diákok vehetik majd igénybe, a Vajdaságban, illetve Kárpátalján élő társaik egyelőre nem élhetnek a lehetőséggel, ugyanis Ukrajna és Szerbia nem tagja az Európai Gazdasági Térségnek. A diákhitel igénybevételének feltétele ugyanis, hogy a fiatalnak olyan európai gazdasági térségi tagállam felsőoktatási intézményén kell tanulnia, amely Magyarországon elismerhető végzettséget ad. A lap szerint a határon túli magyar diákoknak kedvez az a magyar Országgyűlés által nemrég elfogadott törvénymódosítás is, amely szerint az egyetemi hallgató külföldi lakóhelyét is bejelentheti a személyi adat- és lakcímnyilvántartásba, vagyis nem kell magyar lakcímmel rendelkeznie a kölcsön felvételéhez.
A lap utal Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes korábbi nyilatkozatára is, miszerint a magyar kormány az egyszerűsített honosítási eljárással a magyarországi diákigazolványhoz való jogosultságot és az öszszes ehhez kapcsolódó kedvezményt is biztosítja a határon túli magyar fiatalok számára, amennyiben ezek továbbra is szülőföldjükön, államilag elismert közoktatási vagy felsőoktatási intézményben folytatják tanulmányaikat. Azok a határon túli magyar diákok, akik ugyan nem rendelkeznek magyar állampolgársággal, de anyaországi közoktatási vagy felsőoktatási intézménnyel állnak jogviszonyban, szintén jogosultak a diákigazolványra. A magyarigazolvánnyal nem rendelkező és az anyaország határain túl tanuló társaik nem élhetnek ezzel a lehetőséggel, a diákkedvezmény azonban számukra is biztosított, és ezt a magyarigazolványba jegyzik be.
Lakbér, közköltség hitelből
Az erdélyi magyar diákszervezetek hasznosnak tartják a magyar állam ajánlatát, és úgy vélik, ez sokat segíthet az itteni magyar fiataloknak tanulmányaik elvégzésében, illetve az ezt követő családalapításban. Máthé Szabolcs, a számos erdélyi magyar diákszervezetet tömörítő Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) elnöke a Krónika kérdésére úgy vélte, nagyon sokan élni fognak majd a lehetőséggel, főleg hogy Romániában nem létezik még hasonló rendszer. Mint elmondta, a magyar és román diákszervezetek régóta szorgalmazzák egy hasonló rendszer kiépítését Romániában is, és bár maga az állami hatóság létrejött, még nem működőképes, már több mint egy éve zajlik a működési szabályzat és a hitelfolyósítási feltételek kidolgozása. Pedig nagy igény lenne a rendszerre, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a romániai egyetemisták jelentős része munkát vállal diákévei során, mondta az OMDSZ-elnök. „Nagyon sokan dolgoznak az egyetem mellett, időt és energiát fordítanak arra, hogy fedezni tudják tanulmányaik költségeit, hiszen sok esetben a szülők nem képesek erre” – mutatott rá Máthé Szabolcs, aki szerint a diákhitelből elsősorban a tandíjat, a lakbért, a közköltséget fedezhetnék az igénylők, illetve a tanulmányaik során nélkülözhetetlen tankönyveket vagy számítógépet vásárolhatnák meg belőle. A diákszövetség vezetője szerint problémák csak a kölcsön visszafizetése körül adódhatnak, erre ki kell dolgozni a megfelelő szabályrendszert, hisz nem azonos a gazdasági környezet, amelyben az erdélyi igénylők felhasználják, illetve törlesztik a hitelt. Olyan ajánlatot kell kidolgozni számukra, amely később nem lesz megterhelő számukra, hangsúlyozta.
Javítaná az itthonmaradási mutatókat
A hitelfolyósítás részleteiben látja a magyarországi kölcsön hazai sikerét Talpas Botond, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) elnöke is, aki szerint a jelenlegi gazdasági helyzetben a kölcsön számos diák számára jelenthetne segítséget. „Így az egyetem elvégzése után több pénz jutna a családalapításra, a továbbtanulásra is, és nem az lenne az első lépés, hogy a végzősök rohannak külföldre dolgozni. Az itthonmaradási mutatókat is javíthatja a hitel” – mondta lapunknak Talpas Botond. Rámutatott, a gazdasági válság az egyetemi hallgatók helyzetére is kihatott, tudomása szerint a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen több ezer diák készült abbahagyni tanulmányait szociális problémák miatt. Erről a felsőoktatási intézmény vezetőségével is egyeztettek, melynek hatására engedményeket tettek a tandíjak kifizetése kapcsán.
A kincses városban, ahol 10–11 ezer magyar egyetemista tanul, egyre népszerűbb a diákmunka, a dolgozó egyetemisták számáról azonban nincs pontos adat, mivel a diákszervezet vezetője szerint többségük a szürkegazdaságban vállal munkát. „Én például mesterképzőre járok, és az évfolyamtársaim több mint felének van munkahelye” – illusztrálta saját példájával a kolozsvári helyzetet Talpas Botond. Hasonlóan munkát vállalt Pápay Kamilla, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi kara Hallgatói Önkormányzatának (HÖK) elnöke is, aki maga is elismeri, hogy sokakra ráférne a hitelezési lehetőség. Ennek ellenére úgy véli, az erdélyi diákok nem fognak tömegesen élni ezzel, hiszen jobban ódzkodnak a kölcsönöktől.
A magyar kormány 2001 óta biztosít kedvezményes hitelt a felsőoktatási tanulmányaikat végzők számára a Diákhitel Központon keresztül. A tandíjmentes helyen tanulók félévente maximum 200 ezer forintos (mintegy 3060 lej), a tandíjkötelesek 250 ezer forintos (3800 lej) kölcsönért folyamodhatnak, melyet a hallgatói jogviszony megszűnése után kell törleszteniük.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá

Liszkay kezében a Hírlapok
„Az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben szerda este többségi tulajdont szerzett a budapesti bejegyzésű Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány” – erősítette meg lapunk korábbi értesülését Székely Róbert, az Udvarhelyi Híradó Kft. ügyvezető igazgatója. Kérdésünkre, hogy mi indokolta a magyarországi tőkeinjekciót, Székely elmondta: az akvizíciónak egyetlen célja van, megerősíteni az Udvarhelyi Híradó Kft. vezető piaci pozícióját.
Mint ismeretes, a társaság tulajdonában négy helyi lap van, (Udvarhelyi Híradó, Csíki Hírlap, Gyergyói Hírlap és Vásárhelyi Hírlap), illetve a szekelyhon.ro honlapot is működteti. Az ÚMSZ megtudta, az Udvarhelyi Híradó Kft. Háromszéken, Kolozsváron és Besztercén terjeszkedne. Székely hangsúlyozta: az alapítvány a Magyarország határain kívüli magyar nyelven folytatott sajtótevékenység, ezáltal a magyar nyelv ápolására jött létre.
Felvetésünkre, hogy annak nevét sem az internetes keresőkben, sem a magyarországi Társadalmi Szervezetek és Alapítványok Névjegyzékében nem találtuk, Székely meglepetésének adott hangot. „Ez egy magyarországi alapítvány, nem tudom, hogy miként nem hallottak róla eddig. Ott van például Liszkay Gábor (Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. tulajdonosa, a Magyar Nemzet című budapesti napilap igazgató-főszerkesztője – szerk. megj.), ő az egyik alapembere” – magyarázkodott.
Megjegyzésünkre, hogy a tranzakció során jobboldali beállítottságúvá válnak-e a Hírlapok, az ügyvezető igazgató határozott választ adott. „Ennek az alapítványnak semmi politikai színezete nincs. Hogy Liszkay Gáborék a Magyar Nemzetnél melyik párttal szimpatizálnak, az az alapítvány szempontjából semmit nem jelent. Azért vásárolták meg a Hírlapok többségi tulajdonrészét, hogy összefogják és erősítsék a határon túli magyar lapokat” – bizonygatta Székely.
F. I.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Magánsajtó közpénzekből
Az Orbán-kormány egy alapítvány mögé bújva épít politikai hátországot és sajtóbirodalmat Erdélyben – közölte a hét végén Karácsony Gergely és Dorosz Dávid, az LMP két politikusa.
A párt frakcióvezető-helyettese, valamint az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának tagja szerint az Udvarhelyi Híradó Kft. napilapjait felvásárló „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány minden valószínűség szerint törvénytelenül kapott 250 millió adóforintot a Szerencsejáték Zrt.-től, hogy azt a határon túli magyar sajtótevékenység ápolására és megsegítésére fordítsa.
„A Fidesz ezzel azt a megosztó politikát exportálja Erdélybe, amit az elmúlt húsz évben Magyarország alaposan megszenvedett. Ez ahhoz vezethet, hogy a magyarság parlamenti képviselete és több száz polgármesteri, helyi képviselő-testületi hely is veszélybe kerülhet” – írta közleményében a két politikus. Kitérnek arra is, hogy a „Fidesz ráadásul egy olyan alapítványon keresztül vásárolja fel az erdélyi lapokat”, amely bejegyzése szerint csak egy nappal azután alakult, hogy megkapta a Szerencsejáték Zrt.-től a 250 millió forintos adományt a „határon túli magyar sajtótevékenység ápolására és megsegítésére”.
A közleményhez mellékelték a Szerencsejáték Zrt. adománylevelét is. A párt birtokába került dokumentum szerint a Szerencsejáték Zrt. tavaly december 10-én, egy nappal a Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért Alapítvány hivatalos bejegyzése előtt már döntött a 250 millió forintos támogatásáról. A támogatás összegét a hivatalos indoklás szerint az alapítvány tevékenységi körében megfogalmazott cél érdekében, a határon túli magyar nyelvű sajtótevékenység ápolására és megsegítésére használhatják fel.
A bíróság honlapján szereplő alapítványi névjegyzék adatai szerint a Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért Alapítvány bejegyzése 2010. december 11-én emelkedett jogerőre. A Korda Éva Judit képviseletével működő szervezet a határon kívüli magyar nyelvű sajtótevékenység támogatására jött létre. A Budapesten működő alapítvány az Üllői út 102. szám alá van bejegyezve, ahová a Magyar Nemzet című napilap, a ClassFM és a Lánchíd Rádió is.
Mint ismert, az Udvarhelyi Híradó Kft. vezető székelyföldi médiavállalkozás, az Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap, a Gyergyói Hírlap című napilapok, illetve a Székelyhon.ro hírportál kiadója. A cég ügyvezető igazgatója kérdésünkre korában elmondta: az akvizíciónak egyetlen célja van, megerősíteni az Udvarhelyi Híradó Kft. vezető piaci pozícióját. Székely Róbert elismerte, a magyarországi alapítvány egyik „alapembere” Liszkay Gábor, a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. tulajdonosa, a Magyar Nemzet című budapesti napilap igazgató-főszerkesztője.
Új Magyar Szó (Bukarest)

„Mogulosodik” Tőkés?
„Tőkés László EP-alelnök érdekeltségébe kerül a Krónika napilap, illetve tárgyalások folynak több Bihar és Szatmár megyei rádióval és lappal is” – írja saját forrásaira hivatkozva a transindex.ro hírportál, amely szerint a Krónikát és az Erdélyi Napló hetilapot hamarosan ugyanaz a csapat fogja szerkeszteni.
„Nagyon szeretnénk, ha Tőkés László EP-alelnöknek lenne annyi pénze, hogy médiavásárlásban gondolkodhatnánk, de annak is örülünk, ha a saját kiadványaink, például a Szigorúan ellenőrzött evangélium nyomdaszámláját ki tudjuk fizetni” – cáfolta a portál értesüléseit Demeter Szilárd, Tőkés sajtófelelőse. Deák Attila, a Krónika napilap vezérigazgatója sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarta az információkat.
A hírportálnak a Tőkés Lászlóhoz és a Fideszhez közel álló két lap, a Krónika és az Erdélyi Napló „ráncfelvarrására” vonatkozó értesüléseit olyan erdélyi magyar sajtópiaci fejlemények előzték meg, mint az Udvarhelyi Híradót, a Csíki Hírlapot, a Vásárhelyi Hírlapot, a Gyergyói Hírlapot adja ki, illetve a Székelyhon.ro hírportált működtető Udvarhelyi Híradó Kft. tulajdonoscseréjére vonatkozó bejelentések.
Amint arról lapunkban beszámoltunk, a Budapesten 2010. decemberében bejegyzett Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány június 1-jén többségi tulajdont szerzett az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben. A cég ügyvezető igazgatója kérdésünkre korábban azt állította: az akvizíciónak egyetlen célja van, megerősíteni az Udvarhelyi Híradó Kft. vezető piaci pozícióját. Székely Róbert elismerte, a magyarországi alapítvány egyik „alapembere” Liszkay Gábor, a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. tulajdonosa, a Magyar Nemzet című budapesti napilap igazgató-főszerkesztője.
Karácsony Gergely és Dorosz Dávid, az LMP két politikusa közleményben bírálta az Orbán-kormányt, amely egy alapítvány mögé bújva épít politikai hátországot és sajtóbirodalmat Erdélyben”.
A két politikus szerint az Udvarhelyi Híradó Kft. lapjait felvásárló „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány minden valószínűség szerint törvénytelenül kapott 250 millió adóforintot a Szerencsejáték Zrt.-től, hogy azt a határon túli magyar sajtótevékenység ápolására és megsegítésére fordítsa. Kitérnek arra is, hogy „a Fidesz ráadásul egy olyan alapítványon keresztül vásárolja fel az erdélyi lapokat”, amely bejegyzése szerint csak egy nappal azután alakult, hogy megkapta a Szerencsejáték Zrt.-től a 250 millió forintos adományt a „határon túli magyar sajtótevékenység ápolására és megsegítésére”.
A Tőkés Lászlóhoz közel álló erdélyi magyar sajtó trösztösödéséről beszélt korábban lapunknak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács egyik vezető beosztású tisztségviselője is. A neve elhallgatását kérő politikus az ÚMSZ-nek azt mondta: a Krónika napilap és az Erdélyi Napló „még 2011-ben” egyetlen kiadóhoz kerül. Forrásunk azonban a létrehozandó kiadó tulajdonosi köréről nem árult el részleteket.
„Annyit tudok, hogy Orbán Viktor magyar kormányfő már meghozta erről a politikai döntést. A megvalósítás azonban késhet, mert a magyar kormánynak most mások a prioritásai” – magyarázta annakidején a politikus.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Tőkés-trösztben a Krónika
Újabb médiatermékkel bővült a Tőkés László EP-alelnökhöz, illetve a nemrégiben bejegyzett Erdélyi Magyar Néppárthoz közel álló lapokból álló sajtótröszt. Négy helyi napilap és egy internetes portál felvásárlása után a budapesti Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány információink szerint ezúttal a Krónika többségi tulajdonjogát szerezte meg
Értesüléseinket a napilap kiadójának gazdasági igazgatója, Deák Attila nem cáfolta, de nem is erősítette meg.
Amint arról korábban beszámoltunk, a Budapesten 2010. decemberében bejegyzett Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány június 1-jén többségi tulajdont szerzett az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben, amely a Csíki Hírlap, az Udvarhelyi Híradó, a Gyergyói Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap című nyomtatott lapok, valamint az ezeket összefogó Szekelyhon.ro portál kiadásáért felel. A budapesti alapítvány a Szerencsejáték Rt.-től kapott 250 milllió forint adományt használta fel erre a célra.
Az Udvarhelyi Híradó ügyvezető igazgatója kérdésünkre korábban azt állította: az akvizíciónak egyetlen célja van, megerősíteni a cég vezető piaci pozícióját – ennek érdekében Háromszéken, Kolozsváron és Besztercén is terjeszkedni fog a kiadó.
Székely Róbert elismerte, a magyarországi alapítvány egyik „alapembere” Liszkay Gábor, a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. tulajdonosa, a kormányközeli Magyar Nemzet című budapesti napilap igazgató-főszerkesztője. A szintén jobboldali beállítottságú Erdélyi Napló tavaly júliusban kelt el, a hetilapot a Magyar Nemzet című újságot kiadó Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. vásárolta meg – a tranzakció mögött szintén Liszkay Gábor áll.
Médiaháttér az EMNP-nek?
A napilapok felvásárlása után Karácsony Gergely és Dorosz Dávid, a Lehet Más a Politika képviselői közleményben bírálták az Orbán-kormányt, amely „egy alapítvány mögé bújva épít politikai hátországot és sajtóbirodalmat Erdélyben”.
A két politikus szerint Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány minden valószínűség szerint törvénytelenül kapott 250 millió adóforintot a Szerencsejáték Zrt.-től, hogy azt a határon túli magyar sajtótevékenység ápolására és megsegítésére fordítsa. Kitérnek arra is, hogy „a Fidesz ráadásul egy olyan alapítványon keresztül vásárolja fel az erdélyi lapokat”, amely bejegyzése szerint csak egy nappal azután alakult, hogy megkapta a Szerencsejáték Zrt.-től a 250 millió forintos adományt a „határon túli magyar sajtótevékenység ápolására és megsegítésére”.
Az alapítványi forma, valamint a megnevezésbe foglalt „határok nélkül” egyébként arra enged következtetni, hogy a befektetők pályázati úton költségvetési pénzekre számíthatnak. Az Üllői útra bejegyzett alapítvány körül sok a kérdőjel. A hivatalos bírósági honlapról a név és címen kívül csak az derül ki, hogy képviselője Dr. Korda Éva Judit. Korda korábban a Hír TV-t működtető rt. vezérigazgatója volt, majd igazgatósági tagja.
A jobboldali médiabirodalom terjeszkedése azt sugallja, hogy a jövő ősszel sorra kerülő parlamenti választásokra Budapest erős médiahátteret kíván biztosítani a Tőkés László bábáskodása alatt megalakult Erdélyi Magyar Néppártnak.
Erre utal az is, hogy a sajtótröszt irányításában kiemelt szerepet kap Tőkés László irodavezetője is. Értesülésünk szerint Demeter Szilárd ezekben a hetekben személyesen felkereste az Udvarhelyi Kiadó lapjait, mivel azt a feladatot kapta, hogy összehangolja a szerkesztőségek munkáját.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kritikus évtized a Kárpát-medencében
A 2011-es év a népszámlálások ideje nem csupán az Európai Unióban, de a Magyarországgal szomszédos utódállamokban is – s jól tudjuk, tájainkon a statisztikai adatok Trianon óta harcban állnak. Hogy egy adott településen vagy régióban hány magyar él, ez az adatsor évtizedekre határozhatja meg, akár el is pusztíthatja kisebbségi közösségek sorsát, ami hatványozottan igaz a többségi tengerben vegetáló szórványokra.
Margittai Gábor könyvei a két kritikus népszámlálás, a 2001-es, illetve a 2011-es között térképezték föl a határon túli magyarság legingatagabb helyzetű, többnyire a megszűnés határán álló csoportjait szerte a Kárpát-medencében, méghozzá olyan időszakban, amelynek szellemi értelemben mértani közepét jelentette a 2004. decemberi népszavazás – az elutasítás pillanata. Néhány hónappal ezt követően, 2005-ben jelent meg a Nemzet Kiadó gondozásában a Külső magyarok című munka, és összesen három utánnyomást ért meg, akkora lelki-lelkiismereti igény mutatkozott az elszakított részek magyarsága iránt. A kötet a Magyar Nemzet napilap Magazin mellékletében közölt riportsorozatok gyűjteménye, olyan egyedülálló fotókkal, amelyek sokszor többet nyomtak a latban a szövegeknél is, dokumentálva egy-egy azóta nyomtalanul eltűnt magyar épített örökség létét – sokszor utolsó bizonyítékaként magyar emlékhelyeknek.
A Külső magyarok-„projekt” egyedülálló abban a vonatkozásban is, hogy ilyen teljességgel senki nem térképezte fel (és sajnos már nem is fogja) ezt a veszendő világot. A könyv nyomán túrakörök alakultak, hogy bejárják a kevéssé ismert határon túli részeket. A példátlan siker indokolta, hogy 2011-ben megújult formában, kibővítve, színes és fekete-fehér fotókkal, térképekkel gazdagon illusztrálva újból megjelenjék a szórványlét krónikája. Margittai Gábor újságíró úttörő riporteri, útikönyv- és esszéírói vállalkozása nem kevesebbet tett, mint visszarajzolta a XX. század végi térképeinkről leradírozott Dél-Erdélyt, Máramarost, Csángóországot, Szepességet vagy éppen a távoli kárpátaljai magyar szigeteket mint lehetséges (idő)utazási célpontokat. Olyan tereket és időket mutat be a hajdani magyar világból, amelyek történelmünk ciklikus nagytakarításaiban (vagy pusztán lustaságból) egyszerűen elvesztek. Egyszersmind felvillantotta azokat az alkonyodó kis birodalmakat, amelyek határait birkahodálynak használt templomok, utolsó szálig kihaló gyülekezetek, eltulajdonított festők és festmények, kastélyaiból-váraiból kiebrudalt arisztokrácia, szemétdombbal fedett tömegsírok és elátkozott honfoglalási-nyelvészeti viták jelölnek ki.
Az Utazás a végeken – nemrégiben napvilágot látott „folytatásával”, a Trianoni menyecskével együtt – teljes körképet ad a III. évezred szórványmagyarságának esélyeiről. Akárcsak a „tömbmagyarokéiról” Krónika (Kolozsvár)

Hivatalos: pártlap lett a Krónika
A Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány tulajdonosai tegnap találkoztak a Krónika szerkesztőivel, miután megszerezték a kolozsvári napilap többségi tulajdonjogát – értesült a Transindex hírportál.
Amint arról lapunkban már beszámoltunk, a Krónika a felvásárlása a Tőkés László EP-alelnökhöz, illetve a nemrégiben bejegyzett Erdélyi Magyar Néppárthoz közel álló lapokból álló sajtótrösztöt erősíti.
Mint ismeretes, a Budapesten bejegyzett alapítvány június 1-jén többségi tulajdont szerzett az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben, amely a Csíki Hírlap, az Udvarhelyi Híradó, a Gyergyói Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap című nyomtatott lapok, valamint az ezeket összefogó Szekelyhon.ro portál kiadásáért felel. Az alapítvány a Szerencsejáték Rt.-től kapott 250 milllió forint adományt használta fel erre a célra.
Székely Róbert, az Udvarhelyi Híradó ügyvezető igazgatója kérdésünkre korábban azt állította: az akvizíciónak egyetlen célja van, megerősíteni a cég vezető piaci pozícióját – ennek érdekében Háromszéken, Kolozsváron és Besztercén is terjeszkedni fog a kiadó. Elismerte, a magyarországi alapítvány egyik „alapembere” Liszkay Gábor, a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. tulajdonosa, a kormányközeli Magyar Nemzet című budapesti napilap igazgató-főszerkesztője.
A szintén jobboldali beállítottságú Erdélyi Napló tavaly júliusban kelt el, a hetilapot a Magyar Nemzet kiadója – a tranzakció mögött szintén Liszkay Gábor áll. A napilapok felvásárlása után Karácsony Gergely és Dorosz Dávid, a Lehet Más a Politika képviselői közleményben bírálták az Orbán-kormányt, amely „egy alapítvány mögé bújva épít politikai hátországot és sajtóbirodalmat Erdélyben”.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Riportok külső magyarokról
Margittai Gábor fiatal író, esztéta, újságíró, oktató, a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettesének három kötetét mutatták be pénteken délután a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári főépületében, a Bocskai-házban.
Tonk Márton, a Természettudományi és Művészeti Kar dékánja reményét fejezte ki, hogy a magyar főkonzulátussal együttműködve első ízben megrendezett eseménynek folytatása lesz az elkövetkező időszakban. Szilágyi Mátyás főkonzul kifejtette: A külső magyarok riportsorozatban megjelent Utazás a végeken, a Trianoni menyecske és a Mi a madzsar? kötetek szerzőjét olyan elkötelezett magyarnak tekinti, aki a közeli vagy távoli területeken, szórványban, lemorzsolódásban élő nemzettársainkat, vagy azok nyomait keresi és kutatja, és hitelesen tár elénk tragikus és furcsa helyzeteket.
A továbbiakban ifj. Toró Tibor egyetemi tanár beszélgetett a szerzővel, aki mozgósítani kívánja honfitársait az elfeledett helyszínek felkeresésére. Kiderült: a könyvek címzettjei főleg a magyarországiak, akik vajmi keveset tudnak az elszakított nemzetrészekről. Dél-Erdélyt pedig, az ottani szórványok utolsó nemzedékeit még az észak-erdélyi magyarok sem ismerik. Margittai Gábor tíz éve járja ezeket a vidékeket, folyamatosan figyeli a változásokat, amelyek között elmondása szerint jóval több negatív, mint pozitív érhető tetten. Figyelmét Délvidék, Burgenland, Szlovénia, Felvidék, Bosznia, de a magyar tudatú néptöredékeknek otthont nyújtó Törökország, Egyiptom és Kazahsztán sem kerülte el. Az útikönyvek kategóriájába csomagolt kutatási eredményei, személyes beszámolói azt sugallják: a magyarságtudat kétszeres ellenközegben is megmaradhat.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Karácsonyi Zsolt: Könyvek, macskák, forradalmak – Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel – Mikor dőlt el, hogy irodalomtörténész lesz? Gondolt-e arra, pályája kezdetén, hogy verseket, drámákat vagy prózát írjon?
– Sohasem akartam író lenni, verset talán csak három alkalommal „követtem el”, valamikor érettségi előtt, akkor is kifejezetten gyakorlati célzattal, csaptam a szelet egy kislánynak, és elvárta tőlem, hogy versben fejezzem ki érzelmeimet. Novellát egyszer írtam, valamikor a hatvanas évek közepén, az is inkább anekdota volt, a Magyar Nemzet egy vasárnapi számában került az olvasók elé, kaptam néhány gratulációt – ennyi volt az egész. Az irodalom története viszont mindig érdekelt, a budapesti piarista gimnáziumban, tehát egy katolikus iskolában tanultam, kiváló magyartanáraim voltak, az elsőtől, Magyar Istvántól az irodalom szeretetét, a másodiktól, Fekete Antaltól a fogalmazás szabatosságát kaptam örökül. Így jelentkeztem azután 1953-ban a bölcsészkarra, ez az első Nagy Imre-kormány időszaka volt, tehát könnyebben bekerülhetett az egyetemre egy magamfajta „klerikális” jövevény. Azonban még így sem vettek fel, anyámnak, aki orvosként dolgozott, volt egy kedves betege, akkoriban neves operettszerző, Szenkár Dezsőnek hívták, az ő közeli barátja volt Tamás Lajos, a neves romanista, akkoriban a pesti egyetem rektora, az ő „rektori keretében” kerültem be a bölcsészkarra, amely éppen akkoriban költözött be a piaristák épületébe. Az egyetemi tanulmányaimat így ugyanazokban a padokban kezdhettem el, amelyekben a gimnáziumot befejeztem.
– Nemzedékének meghatározó élménye volt 1956. Ennek következményeire, akár irodalomtörténeti hatására miként tekint vissza?
– Az ötvenhatos forradalom kétségkívül legnagyobb történelmi (és személyes) élményem volt. Negyedéves bölcsészhallgató voltam, addig távol tartottam magam minden közéleti tevékenységtől, igaz, ötvenhat nyarán már eljártam a Petőfi Kör vitáira – az írószövetség munkája mellett ezek mozgatták meg a magyarországi közéletet. Azután elkövetkezett október 23-a, mondhatni „fejest ugrottam” az eseményekbe, jelen voltam azon a tömegdemonstráción, amely a forradalom akkor lelkesítő, reményekkel teli nyitánya volt, pár nap múlva, az Egyetemi Forradalmi Bizottság felszólítására, beköltöztem a bölcsészkarra, s részt vettem a bizottság, majd a kádárista hatalom berendezkedését követve a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) munkájában, az országos elnökség tagjaként. Nagyszerű élményt jelentett, hogy én képviseltem az írószövetség december 28-i közgyűlésén az egyetemista szervezetet, ott ismertem meg személyesen Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és Veres Pétert, a szövetség akkori elnökét. Ezután rengeteg kalamitás következett, befejeztem egyetemi tanulmányaimat, elhelyezkedtem az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében mint gyakornok, majd letartóztattak, s két hónapos vizsgálati fogság után internáltak a tököli internálótáborba, onnan az 1960-as amnesztia után szabadultam (ez az amnesztia szüntette meg az internálás intézményét). A magyar forradalom öröksége azóta is életem meghatározó élménye maradt; amikor már lehetett, több könyvemben is számot vetettem a forradalom tapasztalataival és szellemi (irodalmi) örökségével. Még a rendszerváltozás korai szakaszán, 1989 őszén jelent meg Irodalmunk szabadságharca – 1956 című könyvem, ezt azóta vagy nyolc olyan tanulmánykötet és szöveggyűjtemény követte, amely 1956-nak állít emléket.
– Anekdoták terjednek arról, hogy reggel Budapesten, délután Pozsonyban, este pedig már Kolozsváron tart előadást, egyazon napon. Miként alakult ki az anekdoták által is jelzett feszes életritmus? – Valóban elég sokat utaztam az elmúlt két évtizedben, korábban erre nem igen volt hivatalos megbízatásom, bár akkor is gyakran jártam külföldön, így többször Erdélyben is. Ezeket a korábbi utazásokat részben munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete tette lehetővé, midőn ösztöndíjjal küldött külföldre, hogy ottani könyvtárakban végezzek kutatásokat, illetve vegyek részt szakmai konferenciákon. A kilencvenes években aztán számos olyan posztra kerültem, amely gyakori utazással járt együtt. 1991-ben Lőrincze Lajos utódjaként megválasztottak az Anyanyelvi Konferencia elnökének, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltöttem be, közben szerepet kaptam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, amelynek később, közel öt éven keresztül az elnöke voltam. Mindez igen sok utazással, határokon túli szolgálatvállalással járt együtt. Volt olyan esztendő, amikor az év háromszázhatvanöt napjából száznegyvenet töltöttem a szomszédos országok magyar intézményeinél, illetve közösségeinél, legtöbbször, természetesen, Erdélyben. Valóban előfordult az, hogy Pozsonyból kellett Kolozsvárra utaznom, majd onnan tovább Szatmárnémetibe és Ungvárra, és csak egy-két hét múlva térhettem haza. Elmondhatom, hogy jó lelkiismerettel és jó kedvvel vállaltam ezeket az utazásokat, úgy éreztem, hogy a kisebbségi magyar közösségek szolgálatában vállalhatok szerepet. Ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az iskolákra, kulturális intézményekre, tudományos, irodalmi, egyházi konferenciákra és találkozókra, amelyek megalapozásában az alapítvány elnökeként működhettem közre. Elmondhatom, hogy mindig nagyon szívélyes és baráti fogadtatásban volt részem, bár azzal is találkoztam, hogy pénzszerző lehetőségeim megszűnte után alig akartak megismerni azok, akik korábban nagy összegű támogatásokat kaptak.
– Erdély, az erdélyi irodalom jeles ismerője, népszerűsítője. Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, egyszer majd Erdély-szakértő lesz?
– Korábban is érdekelt az erdélyi irodalom, mi a piarista gimnáziumban olyan írókról, például Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, Nyirő Józsefről is hallottunk, akiknek neve az állami oktatásban egyáltalán nem kapott szerepet. Az erdélyi irodalom iránti érdeklődésemet azonban 1956 őszének eseményei szabták meg: akkor kellett a budapesti bölcsészkaron szakdolgozati témát választanunk, és az akkori nemzeti felbuzdulástól biztatva úgy gondoltam, hogy erdélyi íróról fogom írni dolgozatomat. Anyám mint fiatal orvos ismerte Kuncz Aladárt, aki akkor egy budapesti klinikán feküdt, nem sokkal ezután el is távozott az élők közül. Tőle kapta az akkoriban megjelent Fekete kolostor egyik első példányát, ezt a könyvet én még diákkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Így aztán úgy gondoltam, hogy Kuncz Aladárról fogom írni egyetemi záródolgozatomat. A dolgozat elkészült, megkaptam a diplomámat, nem sokkal ezután, miként az előbb már elmondtam, letartóztattak, és csak 1960 őszén folytathattam irodalomtörténet-írói munkámat. Az első könyv, amit elkészítettem, így természetes módon Kuncz Aladár munkásságát dolgozta fel, 1968 nyarán jelent meg, vagy kétéves várakozás után. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, akkor jártam életemben először Erdélyben. Könyvem, amelyet akkor már több ismert erdélyi írónak, például Kós Károlynak, Molter Károlynak, Balogh Edgárnak, Beke Györgynek és másoknak, valamint néhány kolozsvári barátomnak, így Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak elküldtem, nyitotta meg előttem az ajtókat és a szíveket. Mondhatnám, ez volt az én igazi „erdélyi útlevelem”. Mindenütt testvéri érzésekkel fogadtak, ez döntötte el azt, hogy munkásságom egy igen nagy részét az erdélyi irodalom kutatásának szentelem. Azóta közel ötven könyvem (köztük önálló művek és részben szövegválogatások egyaránt) jelent meg az erdélyi irodalomról, részben magyarországi, részben erdélyi kiadóknál.
– Az elmúlt években mély merítésű, öszszefoglaló műveket jelentetett meg, mint például az erdélyi magyar irodalom történetét vizsgáló többkötetes munkája. Terv szerint jött el az ilyen munkák ideje, vagy most érkezett el a megfelelő pillanat?
– Valóban, készítem az erdélyi magyar irodalom összefoglaló történetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál eddig három terjedelmes kötet jelent meg, most készülök befejezni a negyedik kötetet, amely az 1989 utáni fejleményekről próbál számot adni. Ez a kötet remélhetőleg az idei év nyarára az olvasó elé kerül. Már régen terveztem azt, hogy írok egy irodalomtörténeti összefoglalást, s vagy két évtizede egy kisebb összefoglaló munkám az olvasó elé is került, azonban mégis most jött el az ideje egy nagyobb szabású összefoglalásnak. Ennek alighanem két magyarázata van, egyrészt az, hogy az erdélyi magyar irodalom felszabadult az alól a nyomás alól, amellyel a kommunista irodalompolitika ránehezedett, ez a teher nemcsak egy szektás politika, hanem a nagyromán nacionalizmus részéről is megjelent. Másrészt az elmúlt két évtized olyan új fejleményeket hozott az erdélyi magyar irodalom történetében, amelyek mindenképpen átértelmezik a korábbi évtizedek eredményeit, illetve azt a képet, amelyet ezekről az eredményekről alkotnunk kell. Talán ez jelenti munkám magyarázatát.
– Intézményekben való jelenléte hosszú történet, miként látja az irodalmi intézmények jelenlegi helyzetét, állapotát, vagy magának a kortárs irodalomnak az itt és mostját? – Nem látom kedvezőnek az irodalmi intézmények jelenkori állapotát: korábban az irodalom a közéletnek szinte egyetlen színterét jelentette, a kommunista korszakban ez volt a szabad véleménynyilvánítás, igaz, korlátozott, de mégiscsak lehetőségeket kínáló fóruma. Ez a helyzet az utóbbi két évtizedben radikálisan megváltozott. A politikai élet rendkívül magabiztosan, a kulturális értékekre és folyamatokra alig figyelve kívánja irányítani az ország életét. Ennek következtében az irodalom és általában a kultúra erősen háttérbe szorult. A magyar irodalom ma is kiváló műveket és életműveket mutat fel, Magyarországon és Erdélyben egyaránt, ezekre azonban a politikai közélet csak nagyon kevéssé figyel. Nem egyszer az a benyomásom támad, hogy a hatalom birtokosai nem is olvasnak szépirodalmi könyveket. Mindezek következtében megint szükség van arra, hogy az irodalom és az írótársadalom megvívja a maga „szabadságharcát”, minthogy nemcsak saját érdekeit, hanem az ország érdekeit is képviseli, és hiteles, normális politikai közélet nem képzelhető el az irodalom ellenőrzése és esetlegesen kritikája nélkül.
– Legendás hatalmas könyvtára – családi előtörténete is van vagy saját gyűjtés a teljes anyag?
– Természetesen én is sok mindent örököltem a családi könyvtárból, a jelenlegi könyvtáram legnagyobb részét azonban magam gyűjtöttem össze, most már több mint fél évszázadon keresztül. Az első könyv, amelyet magam választottam és vettem, Vörösmarty Mihály összegyűjtött műveinek Gyulai Pál-féle nyolckötetes kiadása volt. Ezt még hatodikos gimnazista koromban vettem meg egy antikváriumban, a piarista gimnázium mellett. Arra is emlékszem, hogy negyven forintba került, ma ennek körülbelül a kétszázszorosát éri. Ezután módszeresen vásároltam, főleg antikváriumokban, könyveket. Éppen az elmúlt hetekben rendeztem újra a könyvtáramat, amely mára nagyjából harmincezer kötetből áll. Nagy gondban vagyok amiatt, hogy mi lesz ennek a könyvtárnak a sorsa, hiszen már nyolcvanadik életévemhez közeledem. Valamikor elképzeltem, hogy ezt a könyvtárat, amely elsősorban szépirodalmi, irodalomtörténeti, történeti és néprajzi művekben gazdag, az egyszer majd létrehozandó kolozsvári magyar egyetemre hagyom. Ennek az egyetemnek az ügye azonban, ahogy látom, nem fog megoldódni az én életemben. Mindenképpen azt szeretném, hogy a könyveim Erdélybe kerüljenek, és egy ottani magyar intézmény könyvtárát gazdagítsák vagy alapozzák meg.
– A macskák gyakorta felbukkannak a magyar irodalomban is, az ön életének azonban különösen fontos részét képezik.
– A macskák évtizedek óta hozzátartoznak az életünkhöz, első macskánkat több mint negyven éve találtuk és fogadtuk be. Azóta igen sok macska fordult meg nálunk és élt velünk, jelenleg öt macskánk van. Mindegyiknek saját egyénisége, mondhatnám: személyisége van, mindegyik nagyon kedves, mindegyik békét tud lopni abba a zajló életbe, ami egyébként körülvesz bennünket. A macskáinkról szólván Ottlik Gézát szeretném idézni, aki a következőket írta: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Mindezzel magam is messzemenően egyetértek. Mindeddig négy olyan szöveggyűjteményt rendeztem sajtó alá, amely a magyar, illetve a világirodalomnak azokkal a műveivel foglalkozik, amelyek a macskákról szólnak. Jó kedvvel állítottam össze ezeket a gyűjteményeket, elég nagy sikerük is volt, egyszer egy irodalmi összejövetelen egy macskakedvelő írónő a következőket mondta: Önt tartom hazánk legnagyobb élő macskaírójának. Nagyon hízelgő volt ez a vélemény.
– Az ősszel még úgy tudtuk, hogy száz kötete van, de most már talán fél tucattal többet számlál az életmű. Honnan ered ez a munkabírás, milyen új művek kerülnek ki a keze alól a közeljövőben? – Valóban, mára több mint száz önálló könyvem gyűlt össze a polcokon, az utolsó éppen a napokban jelent meg: Egy eszme indul címmel egy tanulmánysorozat Reményik Sándor költészetéről. Ez volt a száznegyedik önálló kötetem, emellett nyolcvankét általam gyűjtött és szerkesztett antológia, dokumentumkötet is napvilágot látott, közöttük olyanok, mint az 1920-as trianoni békeszerződés Erdélyre vonatkozó anyaga vagy most legutóbb, Marosvásárhelyen, az 1968–1969-es úgynevezett „kettős kötődés” vita dokumentumai, ez a vita a határon túli magyar irodalmak helyzetét próbálta felmérni. Még négy önálló folyóiratszámot is szerkesztettem, ezek között a Caiete Europene című bukaresti román folyóirat számára egy összeállítást arról a képről, amelyet a huszadik századi magyar irodalom a Nyugat szerzőiről adott. Mindez együtt százkilencven könyvet jelent, s hamarosan megjelenik még néhány, ezek már a kiadóknál vannak. Szeretek dolgozni, és azt hiszem, hogy az évtizedek múlása és a közéletben szerzett tapasztalatok következtében érzett elégikus hangulatot is a folyamatos munka teheti elviselhetővé.
Pomogáts Béla
1934-ben született Budapesten. 1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960 között internálótáborban volt. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke volt. 1991-ben József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet, 1996-ban Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2003-ban Széchenyi-díjjal jutalmazták munkásságát.
Helikon (Kolozsvár)

Amit az elfogultság megírni enged, avagy egy ügyeskedő töprengései
Híres ember könyvét kézbe venni mindig valami pluszizgalmat jelent. Mondom ezt azért, mert sokaknak itt, a határ román oldala mellől a magyar tévéből régóta ismert Aczél Endre újságíró legalább olyan híres személyiség, mint a manapság egymással vacsorázgató, vagy őserdőkben bohóckodó celebek. Ez az ismertség azonban éppenhogy nem lett akadálya annak, hogy Aczél nagyváradi szereplése egy enyhe lefolyású (kultúr)politikai botrányba fulladjon.
Lakatos Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő elkövette ugyanis azt a könnyelműséget, hogy a Magyar Kultúra Ünnepe rendezvénysorozat keretében invitálta Nagyváradra hősünket, aki ha már eljött, magával hozta a nyomdából frissen kikerülő könyvét is, az Amit megírhatok címűt. Az ünnep alkalmából szintén Váradon tartózkodó Pomogáts Béla irodalomtörténész nem állhatta meg, hogy több nyilvános rendezvényen a Magyar Kultúra Ünnepéhez méltatlan meghívottnak és ügyeskedőnek nevezze Aczél Endrét, merthogy szerinte van elég író, költő, művész – egyszóval kultúrember –, akiket a Magyar Kultúra Ünnepére elhívhattak volna Váradra. Mikor aztán később Pomogáts fülébe jutott, hogy hullámokat kavartak váradi kiszólásai, akkor Pestről már egy Aczél irányába békülékenyebb, a váradiak felé pedig érdesebb hangvételű nyílt levelet írt, melyben Aczélt kitűnő publicistának nevezi, akit mégis inkább a Magyar Sajtó Napján kellett volna meghívni, és amelyben a kialakult polémiát a politikának a kultúrára való rátenyerelésének tekinti, és ezért – mint írja – egy ideig nem kívánja Váradon szolgálni a kultúra ügyét. Feltehetően arra gondolt Pomogáts, hogy a határon túl szabad, de Pesten már nem ajánlatos ujjat húzni az ügyeskedőkkel... Ezután a kis bonyodalom után fokozott kíváncsisággal vettem kézbe az „ügyeskedő” könyvét, melyet a végére érve felfokozott idegállapotban tettem le. E metamorfózis okaira talán rávilágítanak az alább következő szövegkiragadások.
Revansgondolkozás
Itt van máris a vajdasági magyarokról szóló passzus: „Azok, akik ma állampolgárságért üvöltöznek, nyilván nem is emlékeznek azokra az időkre, amikor a jugoszláviai (vajdasági) magyarok szegény rokonnak tekintették a magyarországi magyarokat, mert miközben azok még jórészt el voltak zárva a Nyugattól, ők szabadon utazgathattak, vállalhattak munkát s létesíthettek kisvállalkozásokat odahaza kint megkeresett pénzükből. (...) Nincs olyan emlékem, hogy a hetvenes vagy a nyolcvanas években a vajdasági magyarok magyar állampolgárságot akartak volna maguknak, olyan viszont igen, hogy büszkén az orrunk elé tolták a vívmányaikat...” (87. o). A határon túli magyarságról szólva Aczél még fokozni is tudja az előbbieket a történelmi materialista dialektikának olyan gyöngyszemével, mint amilyet a „Magyarverések” című idézőjeles alfejezetben találtam: „Az iskoláinkban (magyarországi iskolákban – szerk. megj.) pedig – úgy fest – diplomás történelemtanáraink elfelejtenek mesélni a gyerekeknek arról, hogy a fizikai erőszakba (is) torkolló magyarellenesség általános jelenségként kezelése puszta fikció; továbbá, hogy e téren semmilyen történelmi folytonosság nem mutatható ki, mert a kommunizmus évtizedeiben egyáltalán nem voltak »magyarverések«. (A diktatúrák nem tűrték az önkényeskedést, önnön korbácsaikon kívül senki másé fölött nem néztek el).” (267. o.) Ebben a számomra kissé túlcizellált okfejtésben a kitűnő publicista mintha azt mondaná, hogy köszönjük meg mondjuk a romániai kommunistáknak, hogy nem folyamatosan, hanem csak alkalomadtán betyárkodtak (példák: 1956 – a Sas Kálmán-csoport; falurombolási terv). De a ‘90 utáni helyzet aczéli értékelése is kételyeket ébreszt bennem. Hallgassuk meg például ezt a 298. oldalról: „Az egyházak, ha nem is kapták vissza birtokaikat (Romániában igen!), de teljesen szabaddá váltak az államtól.” Igen, Romániában valóban szabaddá váltak a történelmi magyar egyházak, nem úgy az ortodox, mely szinte tökéletes szimbiózisban él az állammal. Ennek köszönhető a mérhetetlenül gyarapodó ortodox vagyon, a területek, a gombamód szaporodó templomok, míg az ingatlan- és birtok-visszaszolgáltatás terén esetleg Fejes Anzelm Rudolf, a váradi premontrei prépostság prelátusa (és még hányan!) tudna mit mesélni Aczélnak, de ő hasznosabban tölti az időt, és inkább Strasbourgba küldözgeti a visszaszolgáltatási periratait, merthogy a román államnak esze ágában sincs visszaadni a rend korábbi ingatlanvagyonát.
Aránytévesztés és elfogultság
Szerzőnk hosszú oldalakon át ecseteli Orbán Viktornak a szerinte kizárólag lesajnálásra méltó tevékenységét, ebből kifolyólag róla egyetlen pozitívumot sem ír le. Önmagában véve ezért nincs miért szemrehányást tenni neki, azonban ez mégiscsak kínossá válik, ha figyelembe vesszük, hogy Aczél még Mao munkásságában is talál dicsérnivalót. „De Mao képe ott virít a Tienanmen téren (...) és jó okkal. Akármilyen kínokat zúdított is az országra több menetben, övé az örök érdem, hogy a kínai birodalom 1949-ben minden idegen hatalom cipőrongyából, egy feudális típusúnak mondott anarchiából, széttagoltságból, egységes, egyetlen központból irányított és – legfőképp – szuverén ország lett. Azok, akik a „kommunizmus” szó hallatán nyomban vértolulást kapnak, elfelejtik, hogy Mao Ce-tungnak, a kommunista forradalmárnak, alapvetően „nemzeti” érdeme van. Amikor a Mennyei Béke Kapujának mellvédjéről 1949. október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, nem azt mondta, hogy éljen a kommunista párt vagy hogy immár a munkások és parasztok állama vagyunk, hanem azt, hogy a „kínai nép talpra állt”. (104 o.)
Nofene; népnemzeti érdemeket hangoztat a kommunista Maoval kapcsolatban, míg a hazai népnemzeti (és nem népirtó) jobboldalt csak pocskondiázza. Elfogultságából is származtatható aránytévesztésének szimbolikusan (is) beszédes példáját adja Aczél, amikor könyve vége felé felteszi a kérdést, hogy miért nem maradhatott Budapesten köztéren Varga Imre Kun Béla-szobra, ha egyszer a Franco-diktatúrát „kiszolgáló” Dali-szobrokat sem tüntették el Spanyolország köztereiről. (305. o.). Erre már nekem is eszembe jut egy kérdés: ki a gyógyíthatatlan kommunista? Aki Kun Béla szobra után sír. Aczél elmeséli, hogyan került 1986. január 1-jei hatállyal az MTV Híradójának főszerkesztői tisztségébe, és azt, hogy milyen változtatásokat eszközölt a műsorban. Az egyik lényeges változtatásáról ekképpen számol be: „Azonnal likvidáltam a napi kül- és belpolitikai kommentárokat. Úgy gondoltam, hogy a magyar dolgozó nép elég érett már az önálló gondolkozásra, nem kell a szájába rágni, hogy mit gondoljon erről vagy arról.” Az idők változnak, mondhatni, hiszen Aczél Endre a rendszerváltás után a Nap-kelte műsorban hosszú évekig jelentkezett tévés jegyzeteivel, azzal a műfajjal, amit másokról szólva könyvében „hangos törprengésnek” aposztrofált. Egyébként az a mód, ahogy Aczélt a Magyar Televízióból 1990 januárjának legelején kirúgják – erről is beszámol könyvében –, valóban méltatlan, és emberileg tökéletesen meg lehet őt érteni, amiért a rendszerváltó erők nem nyerték el a szimpátiáját, de sajna ez az egyéni sérelem az ítélőképességére is kihatott, ezért nem is titkoltan minden szimpatikusabb neki a baloldalon, mint a jobboldalon, legyen szó akár bel-, akár külpolitikáról. A fenti megállapítás alátámasztására megemlítem még, hogy a könyv utolsó előtti, Magántörténelem című fejezetében megsokasodnak az idézőjeles alcímek, mintegy jelezve, hogy Aczél most mítoszokról, tévhitekről rántja le a leplet. Ilyen megközelítésben ír „A kommunizmus áldozatainak emléknapjáról”, „A hazugságról” vagy a már említett „Magyarverésekről”, de még a Teller- és a Szolzsenyicin-mítoszok tisztázására is futja az erejéből. Vannak azért jó meglátásai is, ilyenek például a kereskedelmi csatornák által gerjesztett kulturálatlanságspirálra vonatkozó megjegyzései (297. o.), és érdekes dolgokat említ pekingi vagy londoni tudósítóskodásának idejéből is.
Amit még elmondhatunk
Aczél egy interjúban kentaurnak nevezi könyvét, bennem azonban egy ennél halucinogénabb szörny képzetét kelti ez a kötet, amely nem csupán két, de sokkal több elem egybegyúrásából áll össze. A könyv ugyanis genealógiával indul, majd Aczél saját sorsának alakulását ismerteti az olvasókkal. Ezen tapasztalástaglalások során meglepően sokat foglalkozik gasztronómiai megfigyelésekkel, itt-ott egy-két vicc, anekdota is becsúszik a szövegbe, majd egészen váratlanul filmelemzésekbe bocsátkozik, hogy aztán kacskaringós úton-módon, könyve utolsó harmadában végérvényesen a politikai publicisztika terepére keveredjen. Ez a tematikai összevisszaság engem arra enged következtetni, hogy Aczél egy meghatározott terjedelmű, de meg nem határozott tartalmú könyv megírására kapott felkérést, melynek meglehetősen szűkös határidőn belül eleget kellett tennie. Egyébként a már említett interjúban Aczél be is vallja, hogy két hónap alatt írta meg a könyvet. Azért is lett ilyen, szerintem. A könyv címe látszólagos semmitmondása ellenére mégiscsak nagyon beszédes. Aczél megírhatta azt, amit elfogultsága, politikai el- és lekötelezettsége, öncenzúrája, szelektív memóriája megírni engedett. És ha figyelembe vesszük azt, amit az Acsádi nevű ügynökről tudni vélünk (érdekes, ebben a könyvben Aczél tagadja, hogy ügynök lett volna – 310. o.), akkor még az is feltételezhető, hogy azt írta meg, amit az állambiztonsági szervek megírni engedtek neki. E könyvből elfogulatlan elemzésre kevéssé kapható, de azért tehetséges, és a lehető legjobban élni kívánó ember képe rajzolódik ki, aki e vágyait teljesítendő megkötötte a maga nem is kompromisszumát, de baráti szerződését a kommunista rendszerrel, melynek nyomán kiélvezhette annak az előnyeit. És ezekről az előnyökről előszeretettel ír Aczél Endre. Persze csak azokról, amelyekről írhatott. Aczél Endre: Amit megírhatok, Alexandra Kiadó 2009
Pap István
----------------------
Aczél tagad, Pomogáts saját magát helyesbíti
Aczél Endre januári nagyváradi látogatása az anyaországi média egy szeletének érdeklődését is felkeltette, annak idején többek között a Magyar Nemzet számolt be a sokakban felháborodást és nemtetszést kiváltó könyvbemutatóról. A napilaphoz elküldött replikájában a publicista határozottan tagadja, hogy besúgó lett volna, ennek bizonyságául hivatkozik a Magyar Köztársaság „egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek ellenőrzésére létrehozott III. sz. bizottsága (közkeletű nevén átvilágítóbizottság) 3.B/XVI-427/2003-10 számú, 2004. január 13-án kelt határozatára, amely megállapította, hogy Aczél Endre a volt BM III/III-as csoportfőnökségénél semmilyen szolgálatot nem teljesített”. Ezen túlmenően Aczél azt is tagadja, hogy Amit megírhatok című kötetének váradi bemutatóján – mint ahogy arról a helyi sajtó beszámolt – nyíltan beszélt volna arról, hogy a Magyar Távirati Iroda pekingi és londoni tudósítójaként rendszeresen írt jelentéseket a kommunista titkosszolgálatnak. „Viszont soha nem tagadtam – Nagyváradon, az ottani közönségnek is elmondtam –, hogy „visszautasíthatatlan” felkérésre, hasonlóan a Nyugaton dolgozó magyarok ezreihez, készítettem politikai elemzéseket a brit bel- vagy külpolitika ilyen-olyan fordulatairól az akkori magyar szerveknek. Csináltam, amihez értettem, mást nem is kértek tőlem. A sors megkímélt attól, hogy „jelentsek” arról, mit mondott a magyar szomszéd, kolléga vagy munkatárs. Ezért nem voltam soha besúgó” – állítja Aczél. A publicista váradi szerepeltetését egyébként akkor Pomogáts Béla irodalomtörténész is helytelenítette, sérelmezve, hogy a Magyar Kultúra Hetéhez köthetően olyan budapesti újságírót hívtak meg, aki büszkén dicsekszik azzal, hogyan szervezte be őt a kommunista Magyarország titkosszolgálata. A Magyar Nemzethez elküldött válaszában viszont Aczél hivatkozik Pomogáts neki küldött e-mailjére, amelyben a Magyar Írószövetség volt elnöke már visszakozik: „Valóban szóvá tettem, egyébként név nélkül, hogy nem tartom igazán szerencsés dolognak, hogy Nagyváradon a hivatalos ünnepség középpontjába az újságírást és nem az irodalmi kultúrát állítják, minthogy a magyar sajtónak saját ünnepe van, a magyar kultúrának pedig ez az egyetlen napja. Minden egyéb információ téves, nem is tudom, hogy jelenhetett meg olyan írás, ami ezeket a kijelentéseket nekem tulajdonítja…”
Holott a jelen lévő váradiak pontosan emlékeznek, mit mondott valójában Aczél és Pomogáts…
(Krónika)
Krónika (Kolozsvár)

Ismét versek Dsida otthonából
Születésnapi beszélgetés Füzesi Magdával
Füzesi Magda 1952. május 3-án született a kárpátaljai Nagyberegen. Szülőfalujában érettségizett, majd Beregszászban nyomdász lett. 1975-től a kétnyelvű járási lap munkatársa, később a magyar kiadás felelős szerkesztője. Magyar nyelv- és irodalomszakos diplomát az Ungvári Állami Egyetemen szerzett. Írásai számos magyarországi és erdélyi lapban, illetve antológiában láttak napvilágot, verseiből oroszra és ukránra is fordítottak. Ezekből a nyelvekből magyarra ő is fordít. Mindeddig kilenc önálló verseskötete jelent meg. Az ukrán és a magyar írószövetségeknek, továbbá a Magyar Művészeti Akadémiának a tagja, újságírói tevékenységéért Táncsis Mihály-díjjal tüntették ki.
– Magyar–ukrán kétnyelvű versesköteted címe: „Szőttes pirossal, feketével”. A fekete-pirosnak mifelénk már van egy sajátos jelentése.
– Ismerem Kányádi Sándor „Fekete-piros” című versét, csábító is a gondolat, hogy azt mondjam: persze, az én versemben is tettenérhető a kárpátaljai őshonos magyarság passzív ellenállása. Adott esetben ez a „szőttes pirossal, feketével” fogalom sokkal prózaibb: szülőfalumban, Nagyberegen (a történelmi Bereg megye egykori „fővárosában”) készítik, szövik a híres-nevezetes beregi szőttest – pirossal, feketével. A piros az öröm színe, a fekete a bánaté. S talán nem kell hangsúlyoznom, hogy a kárpátaljai magyarság sorsában az öröm mellett (megmaradtunk!) jócskán benne van a bánat is („malenykij” robot, megtizedeltetés, szétszóródás). A vers különben így kezdődik: „A dolgok fáit szél tépázza / felriad a sok gond-madár. / A lovak össszebújnak fázva, / ki tudja, meddig tart a nyár?” A sorok között ott van a kolhozosítás (1949), a félnapokig sorbanállás a betevő falatért, vagy akár a cukorjegy is. Azt hiszem, az erdélyi olvasó magyarázat nélkül is érti: egyformán megéltük a piros-fekete időket, bár azt, hogy ez itt is így történt, én csak az utóbbi években tudatosítottam.
– A piros-fekete időket egyaránt megélték és versekben dolgozták fel mind Erdélyben, mind Kárpátalján. Költészeted legtömörebb összefoglalását Bertha Zoltántól olvastam. Idézem: „A kárpátaljai sorsviselés éles, metsző fájdalmassága, a konok, szigorú, csaknem engesztelhetetlen keserűség, a tájban-gyökerezettség kínzó-ambivalens elrendeltetésszerűsége mintegy kigyöngyözi a szenvedés, a kötődés és a reménytelenséggel határos megkönnyebbülésvágy sugallatos metaforáit és létszimbólumait”. Másik méltatódnak, Petrőczi Évának „Egy lenvirág reggeli imája” lett a kedvenc verse: „Ez az egyszerre paraszti és poétaasszonyi könyörgés olyan, mint egy, a ládafiából előkerült családi Biblia lapjain lévő régi imádság, olyan mint egy aszályos-kegyetlen évben született fohász.”
De térjünk vissza a jelenbe. Változatos irodalmi életpálya után kerültél Kolozsvárra, és itt sem akárhová, egyenesen Dsida Jenő hajdani otthonába.
– Ott kell kezdenem, hogy 2001-ben megözvegyülvén, magam is alig vártam a nyugdíjaztatást. Egyetlen lányom Magyarországon találta meg a párját egy kolozsvári fiatalember személyében, az unokák növögettek, úgy éreztem, ott van rám szükség. Édesanyám is biztatott, hogy akkor segítsek a lányomnak, amikor szükség van rám, egy idő után a családok amúgy is „szétfejlődnek”. Így aztán 2005-ben beadtam a letelepedési kérelmet. Aztán – mondjam, ne mondjam? – az ügyintézés malmai következtek. Volt is erről egy kis krokim „(T)örökbe fogadtak” címmel, amikor a magyarországi hivatalos okmányaimat Mahda névre állították ki, merthogy az ukránból így transzliterálták – előírás szerint. Na, de nem erről akartam beszélni, hanem Dsidáról. Időközben találkoztam egy új, kolozsvári társsal, aki történetesen Dsida Jenő egykori otthonában született. E kapcsolatnak köszönhetően kinyílt előttem a világ. Sokat utaztam Erdélyben, megismertem Csíkország nevezetességeit (ezekből az élményekből több versem született), és eljött az idő, amikor már elég erősnek éreztem magam, hogy kialakítsak egy új életteret Kolozsvárt. Dsida nevét ismertem már diákkoromban is, ugyanis (a most kárpátaljai) Beregszász a költő iskolavárosa volt: 1914–1918 között Dsida itt töltötte gyermekéveit, anyai nagyszüleinél. A beregszászi vasútállomás falán (a költő nagyapja állomásfőnök volt) tábla őrzi a majdani literátor emlékét. „Dsida-versek kárpátaljai olvasata” címmel írtam egy tanulmányt arról, mit üzenhet verseivel szűkebb pátriám irodalombarátainak a költő, aki „Tekintet nélkül” című költeményében kertelés nélkül leszögezte: „Krisztusnak és Pilátusnak, / .... / egyformán szolgálni / nem lehet”. Van egy dédelgetett álmom: a Dsida-ház kertjét a költő virágaival szeretném beültetni. Olyan virágokkal, amelyekben egykor örömét lelte, hiszen mintegy testamentumként hagyta ránk: „Orrodba édes illatot gyüjts / szívedbe békét és mosolygást, / szemedbe fényt, hogy az utolsó / napon is tudj örülni folyvást...” /. Lehet ennél szebben írni életről és halálról?
– Bár köteteidet nem találni sem magyarországi, sem erdélyi könyvesboltokban, a nevedet mégis ismerik a magyar olvasók a Kárpát-medencében. Tucatnyi verseskönyvedből jónéhány költemény került be az összmagyar antológiákba. A természetes, egyszerű, dallamos sorok szinte tálcán kínálják magukat az énekeseknek is. Nem csoda, hogy a Kalákától Dinnyés Józsefig, Kárpátaljától a Vajdaságig sokan ráharaptak...
– Nem vagyok jó sáfára a verseimnek, mai szóval élve: a marketing nagyon távol áll tőlem. Mindaz, ami verseimmel történt, Isten ajándéka. Időnként megkerestek antológiaszerkesztők, hogy adjam áldásomat egy-egy vers megjelentetésére. Volt úgy is, hogy egy-egy publikálást utólag fedeztem fel valahol. Ami a dallamosságot illeti: Posztmoderniában ez nem kifejezetten előnye egy költeménynek. Dinnyés József daltulajdonos volt az első muzsikus, akinek „megakadt a gitárja” a „Küzdelem” című versemen. Őt még abból az időből ismerem, amikor a nyolcvanas évek végén a Beregszászi Tanítók Házában egy hatalmas Lenin-portré alatt teli torokból énekelte, hogy „Határtalanul szeretném hazámat...” Időközben a verseimből dallá vált egy CD-nyi, bízom benne, hogy hamarosan a nagyközönség számára is hozzáférhető lesz. A kárpátaljai Credo verséneklő együttes tucatnyi versemet megzenésítette, legutóbb éppen az „Agyő, Kárpátalja!” címűt. Ez az a vers, amelyet Ivaskovics József, az együttes vezetője szerint a zenészek sem tudnak könnyek nélkül előadni.
– A peresztrojkát már tapasztalt lapszerkesztőként harcoltad végig. Hoztál-e ebből az időből egy saját történetet?
– Érdekes, hogy pont a napokban jutott eszembe egy ilyen történet. Dióhéjban: 1969-től (sikertelen egyetemi felvételi után) hat évig nyomdász, tördelő voltam, majd 1975-ben önérzetes kollégáim szerint tisztességes szakmunkásból firkász lettem. Végigjártam a szamárlétrát: korrektorból lettem szerkesztő egy kétnyelvű (magyar és ukrán) járási lapnál. Természetesen vezércikkeket is írtam, és az egyik ilyen „felszólamlásom” váltotta ki a hatalom nemtetszését. Történt pedig, hogy Katona József „Bánk Bánjából” Tiborcot hívtam segítségül: „mert ki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít”. (Valahogy így, nincs a kezem ügyében a kritikai kiadás...). Egyszóval másnap megjelent a szerkesztőségben egy rendőr (már peresztrojkát írunk!), aki a rendőrfőnök üzenetét hozta: szerkesztő asszony, tudhatná az eljárást, ha annek a Tiborcnak valami panasza van, akkor írjon beadványt, ne az újságban rágalmazza a milíciát. Persze, könnyű most ezen mosolyogni, de volt idő, amikor éjszakákat nem aludtam egy-egy meredekebb bíráló (tényfeltáró) publikáció megjelenése után. 2003-ban Táncsics-díjjal tüntetett ki az anyaország. Akkor a Magyar Nemzetben közölt interjúban meg is kérdezte az újságíró kolléga, hogy mit gondolok, miért keresett meg a kitüntetés? Azt mondtam: bizonyára jól szerepeltem „kötéltáncos” kategóriában. 1989-re viszont már a kötéltáncon is átlendültünk. Ekkor jelentettem meg a „Kósa Anna balladáját”, az első közvetlen utalást a háború utáni elhurcolásokra. Kósa Anna falumbeli öregasszony volt, a fiát elpusztították, anyai fájdalmában valóban megzavarodott.
– Az anyaországba kivándoroltak Kárpátaljai Szövetsége lapjának, a Kárpátaljai Hírmondónak a főszerkesztője vagy. Mi ez: hűtlen hűség, távolibb, tehát objektívabb rálátás, utóélet vagy csak nosztalgia?
– Ezen sokat lehetne morfondírozni, de én nem szeretném „megideologizálni” a helyzetet, annál is inkább, mert egykori ismerőseim között voltak olyanok is, akik lelkiismeret-furdalásukat azzal csillapították, hogy ők majd Magyarországon „a határok légiesítésén fognak munkálkodni”. Én nem tűztem ki magam elé ilyen nagy célt, de amikor nyolc évvel ezelőtt a több mint ezer tagot számláló Kárpátaljai Szövetség elnöksége fantáziát látott abban, hogy folyóiratot adjon ki, és engem megkerestek a főszerkesztői feladatra, hosszas lelki gyötrődés után („alkalmas vagyok én erre?”) elvállaltam. A lap életképes, az olvasók szeretik, jó visszajelzéseket kapunk. Sok anyaországi számára meglepetés, hogy mennyi minden történt az utolsó ezer esztendőben „azon a Kárpátalján”. Külön büszkeségem, hogy egy idős nyíregyházi főiskolai tanár minden lapszám után jelentkezik, hogy „már megint tanultam valamit”. És hadd legyek már egy kicsit hedonista: a sok politikum után, amely több mint három évtizedes újságírói pályafutásom alatt „rámszakadt”, örömmel szerkesztek egy olyan folyóiratot, amelyben kiélhetem a hűtlen hűséget, a távolibb, tehát objektívabb rálátást és a nosztalgiát is.
– Múzsákra még egy költőnőnek is szüksége van. Gyermekverseidet az egykori (örök) kisgyermek, a mama vagy a nagymama írja?
– A kérdés jó, különösen, hogy sosem gondolkodtam el még azon, hány ember is lakhat bennem egyszerre. Szerintem mindhárom „énem” ott van egy-egy gyermekvers születésénél. Bár egy alkalommal Kányádi Sándor azt mondta, nincs olyan fogalom, hogy gyermekvers: csak jó vagy rossz vers van. Több gyermekversíró korszakom is volt, Magdi lányomnak történetecskéket írtam (közülök többet megzenésítettek). Amióta a nagyberegi lányom és a kolozsvári vejem megajándékoztak két okos és – hangsúlyozom – érzékeny lelkű kislány unokával, Hajnalkával és Orsikával, ismét szóbaálltak velem a tündérek. Jó látni, hogy a lányom családjában fontos a nemzeti értékrend. Csak zárójelben jegyzem meg: a járókelőknek furcsa lehetett, amikor a budapesti születésű kisebbik unokám még óvodásként a Margit-hídon sétálva boldogan felkiáltott, „Nézd, nagymama, magyar zászló!” Ez is nevelés kérdése...
– A beszélgetésből kiderült, hogy beilleszkedtél az új környezetbe, lassan ennek a hazának is „ismered könnyét, sóhaját”. Ám szerintem még a kívülálló szemével látod az erdélyi magyarságot. Hadd kérdezzem meg végezetül: mi az, amitől jól érzed magad Kolozsvárt, Kalotaszegen, a Székelyföldön?
– Kezdetben vala a gyámoltalanság. Én Budapesten sokáig csak vendég voltam: emlékszem, a békásmegyeri református gyülekezetben az első alkalommal a legutolsó sor legszélső székére mertem csak leülni... Más kérdés, hogy azóta ott is barátokra találtam. Lehet, hogy furcsán hangzik egy olyan ember szájából, aki a határon túl egy tömbben élő magyarságból került a kincses városba, de Kolozsvár a magyar mentalitásával fogott meg. Nem mintha a beregvidéki nemzettársaink feladták volna identitásukat: nekem otthon magától értetődő, hogy Beregszászban a feliratok magyarul is ki vannak írva, hogy 1991 óta Kárpátalja magyarlakta települései polgármesteri hivatalainak épületein a törvény értelmében az ukrán mellett ott van a magyar trikolor is, és még sorolhatnám. S mindez nem azért van így, mert Ukrajna annyira barátja lenne a demokráciának: egy százötvenezres kisebbséggel az államalkotó nemzet nemigen számol... Más a helyzet Romániában, ahol egymillió kétszázezer magyar él. A 2011-es népszámlálás óta tudjuk, hogy Kolozsváron a magyarság százalékaránya 18-ról sajnos 16 százalékra csökkent, ezért itt minden magyar rendezvénynek jelentősége van. Örvendetes, hogy a városban a történelmi egyházak lelkipásztorai milyen összhangban munkálkodnak. A magyar kultúra napján, augusztusban, a városnap környékén, vagy emléktábla-avatáson és még hosszan sorolhatnám, hol mindenhol fognak össze, és ösztönzik híveiket az identitás megőrzésére. Kolozsvár egyenes derekú város. Méltósággal éli meg a mostani felemás időt is, hiszen annyi minden történt már itt a letűnt századok alatt. És mennyi minden történhet! A Házsongárdi temető eszünkbe juttatja, hogy „hol nemzet süllyed el”, de utána nyomban azt is, hogy „romon virág”. Ezt jelenti nekem Kolozsvár. Kalotaszeg és Székelyföld szavak nélkül is áll a vártán, áll kitartóan és megfellebbezhetetlenül, mintha az utóbbi száz esztendőben mi sem történt volna! Én tanulni jöttem Erdélybe. Nemcsak a látnivalókat fedeztem fel, kaptam ajándékba egy belső látást is. Ha Isten élni enged, ezt az ajándékot szeretném megosztani Erdély kisebb testvérével, az egykor éppen a fejedelmi Erdélyről leszakadt Kárpátalja magyarságával.
– Témáid így hát nálunk is akadnak bőven. Születésnapodra azt kívánjuk, hogy versekre serkentő jó tündéreid ezután is sűrűn felkeressenek.
KRAJNIK-NAGY KÁROLY. Szabadság (Kolozsvár)

Ahol a templomban erdő nő
Margittai Gábor újságíró, irodalomtörténész, egyetemi oktató olyasvalamire vállalkozott az eltelt majd másfél évtizedben, ami nála jóval korosabb és tapasztaltabb tudósoknak is a becsületére vált volna: őszintén és józanul szembenézni mindazzal, amit Trianon jelentett a magyarság számára, higgadt számvetést készíteni mindarról, ami volt, ami maradt, ami van, és ami a jövő számára még megmenthető, mindezt természetesen nem a szobában „duruzsoló” fűtőtestek melegében, mások által jegyzett tudósítások, fényképek és térképek alapján, hanem kitartó, kemény és szívós munkával, saját kezűleg és „szeműleg” elvégezve kinn a terepen, sokszor zord, sokszor fájdalmas, sokszor szívet melengető körülmények között, majd nagyszerű könyvekben összegezni és közzétenni a tapasztalatokat, biztos kézzel irányt mutatva a tekintetben, amit sokan és sokszor, de a leginkább különböző színű ködökben tapogatózva próbálnak, próbálunk megtalálni: hogy miként tudnánk és miként lenne érdemes nekünk, magyaroknak, megmaradni itt, a Kárpát-medencében. Margittai Gábor a Trianoni menyecske című kötete előszavaként közzéteszi a maga Kiáltó Szóját, és ez a Kiáltó Szó, az eredetihez híven, kóskárolyi okossággal, józansággal és higgadtsággal van megírva. Tekintete, értelemszerűen, elsősorban a magyarság peremvidékeit pásztázza, ott, ahol a szórványközösségek – a tömbmagyarság melegét nem, támogatását is csak szűkösen érezvén – az önfeladás határán a végóráikat élik, és ahol a magyar kultúra olyan emlékei enyésznek el méltatlan körülmények között, melyek már az utóbbi fél évszázadban sem képezték kollektív tudatunk részét. „Eltelt kilencven év a Kárpát-medencében, s valószínűleg a felének sem kell eltelnie eztán – írja Margittai Gábor – hogy soha többé ne leljük fel Árpád-kori templomainkat, reneszánsz főúri kastélyainkat, csatatereink emlékműveit, hősi halottainkat, nemrég még eleven tájnyelvi kincseinket, dédszüleink nyomait a hajdani kisvárosokban, Isonzótól kezdve a Délvidéken, Dél-Erdélyen, Máramaroson, a Szepességen át egészen a jelenleg ausztriai Őrvidékig.” “Szentélyeiket – folytatja – amelyekben hajdan imádkoztak, ma idegen nyelven énekelt zsoltárok töltik be. Jó esetben… Mert előfordulhat az is, hogy birkapásztorok vették birtokukba, az oltár előtt trágyadomb magasodik, a magyar szenteket ábrázoló freskókon obszcén vésetek, s a falakról levertek, elloptak mindent, ami pásztori otthonok ékessége lehet.”
Margittai Gábort – mint írja – nem az önigazoló és önsanyargató igazságkeresés vitte el ezekre a tájakra, hanem annak felismerése, hogy „írnunk kell ezekről a vidékekről, mert hamarosan nem lehet. Nem lesz, akit megszólaltassunk, aki utolsó lelkészként, szántóvetőként összefoglalja szétporlott gyülekezete históriáját. (…) S ha ők nem lesznek többé, az elgazosodott temetők, a tető nélküli, szentélyükben fiatal erdőket nevelő istenházák törmelékeiből nehéz lesz kihámozni, kik is éltek egykor e környéken, és milyen nyelven imádkoztak Istenhez. Hogy kik lehettek e határemberek határfalvaiban – kik is voltak a külső magyarok.”
Mert nélkülük – az egyébként is kiszolgáltatott emlékeink, épületeink – puszta „bizonyítékká” sorvadnak, amelyek aztán „pofonegyszerűen hamisíthatók”. Merthogy bizony nem elég, hogy egy traumatikus országvesztést kellett elszenvednünk kilenc évtizeddel ezelőtt, de a beköltözők, a minden történelmi illemszabályra fittyet hányó telepesek „ma már azt is sajátjuknak tekintik, az ő kezük munkájának, az ő történelmük elszakíthatatlan részének, ami soha nem volt az övék.”
Ez ellen pedig minden jóérzésű, józanul gondolkodó magyarnak tennie kell – mondja Margittai Gábor – és nem szobakuruckodással, a realitásoknak fittyet hányó vasárnapi szlogen-irredentizmussal, mert ezek minden másnál hatékonyabban tesznek azért, hogy Trianon következményei „visszafordíthatatlanok és mindent elsöprők legyenek”, hanem a szórványban élő nemzettársainkra való odafigyeléssel, hagyományaink és múltunk sorvadó emlékeinek rehabilitálásával, ápolásával és megőrzésével. S még csak világelsők sem leszünk ezzel, sokkal inkább a sor végén a helyünk, mert a szerző pl. Isonzónál, a mai Szlovénia területén járva kénytelen megállapítani, hogy: „azzal szembesül az ember, hogy magyarok nem vettek részt ebben a világháborúban.” Ugyanis „jóformán nem akad magyar nyelvű felirat, tájékoztató tábla, családnév, amely az Isonzó mentén elveszett sok tízezer honvédet idézné”… S míg a többi nemzet elesett katonáinak az emlékét gondosan ápolják, a gondoskodó magyar kéz nyoma kínosan hiányzik… Sajnos, a példa nem szabályt erősítő kivétel, hanem maga a szabály. Szóval, tennivaló van, lenne bőven – mondja a maga csendes módján Margittai.
Mindez számomra kellemesen meglepő módon egybecseng azzal, amit Margittai Gábor egyik pályatársa, L. Simon László költő és politikus fogalmazott meg Személyes történelem című esszéketötetében, azaz: „A cselekvő igén van itt a hangsúly: tenni valamit, cselekedni, elvégezni a kötelességet, a ránk rótt és önkéntes feladatokat. Mert a hazaszeretetnek a tettekben is meg kell nyilvánulnia, minden – látszólag a haza nagy dolgaitól függetlenül – cselekedetünk mögött búvópatakként kell jelen lennie: mikor kitakarítjuk a lakásunkat, rendesen felöltöztetjük az iskolai ünnepségre induló csemeténket, mikor megmetsszük a szőlőt, felássuk a konyhakertet, részt veszünk a templom kimeszelésében, mikor meglátogatjuk a nagyszüleinket, kimegyünk a temetőbe, virágot teszünk a vázába, mikor részeseivé válunk a szűkebb és tágabb közösségünk ünnepeinek. Aki szereti a hazáját, az nem elmegy, hanem visszajön, nem elvesz, hanem ad, nem egyedül akar boldogulni, hanem hozzá akar tenni valamit, egy kis darabot a közös nyelv, az együtt megélt dolgok emléke és a közös múlt által abroncsként összefogott valósághalmazhoz, a nemzethez, a hazához.”
És mivel mindketten – Margittai és L. Simon is – ahhoz a fiatal nemzedékhez tartoznak, amelynek szándékaitól, mentalitásától és tenni akarásától igen sok függ az elkövetkezendő két évtizedben, minden fölös hevültség, felhő- és ábrándkergetés nélkül egyszerűen azt mondhatom: bizakodás tölti el a lelkem.
(A 2012. június 3-án tartott székelyudvarhelyi közönségtalálkozó felvezetőjeként elhangzott előadás szerkesztett változata.)
Lakatos Mihály
Margittai Gábor (1973, Budapest) egyetemi tanulmányait Szegeden végezte, magyar-filozófia szakos végzettségét az újságírás területén hasznosította. Elsősorban a magyar-magyar kapcsolatokat, a más kultúrákban létező magyar vonatkozásokat, a magyar kultúrához fűződő emlékeket kutatta és kutatja a Kárpát-medencében, Európa más országaiban, Afrikában és Ázsiában. A Magyar Nemzet főmunkatársa. Székelyhon.ro

Duray: Egy lehetséges nemzetpolitikai program alapelvei
A kommunista hatalmi rendszer bukásával kapcsolatos történelmi események időrendi táblázatában már most, huszonegy-két év után is, de a későbbi jövőben még inkább leegyszerűsítő megállapítások fognak megjelenni.
Röviden annyi, hogy 1989 novemberében–decemberében megbukott a kommunista hatalmi rendszer. Lengyelországban a Solidarność emberei vették át az ország ügyeinek irányítását, Magyarországon október 23-án kikiáltották a köztársaságot, az NDK-ban, novemberben lebontották a diktatúra 1962 óta fennálló jelképét, a berlini falat és elküldték a csudába Honeckert, Csehszlovákiában december elején leváltották Miloš Jakeš-t és Gustáv Husák-ot, a hónap vége felé Romániában csemegeként kivégezték a Ceauşescu házaspárt stb. és a bukott politikai rendszer helyét a demokrácia váltotta fel.
Az eseményeket összefoglaló végső megállapítás a múlthoz képest annyiban igaz, hogy az egypártrendszert többpárti rendszer váltotta fel, ami viszonylagosan száz százalékkal demokratikusabb, mint az egypárti diktatúra. A megállapításnak a demokráciával kapcsolatos része a jövő viszonylatában azonban vitatható. Többek között azért is, mert a demokrácia nem csupán intézményeknek, hanem elveknek és ezzel összefüggően a gondolkodás rendszere. A többpártrendszer is lehet olyan diktatúra – a többség diktatúrája –, amelyben négyévenként egy napig létezik demokrácia, amikor megválasztják a következő négy év diktátorait. Viszont a rendszerváltoztató fordulatot egyértelműen demokratikusnak nevezni azért is vitatható, mert a kommunizmus bukását egy olyan kelet-nyugati paktum tette lehetővé, amelynek értelmében ennek a több mint negyven évig tartó, a nácizmussal mérhető Kelet-európai hatalmi-politikai rendszernek a bűneit senki sem fogja firtatni és elkövetőit senki sem fogja felelősségre vonni. Ahol azonban ilyen háttéralku létezik, ott nem egy demokratikus váltásról kell beszélnünk, hanem hatalomváltásról – azaz megszűnt az 1945 februárjában, Jaltában létrehozott kétpólusú világrendszer, aminek a Nyugat volt az egyetlen nyertese és helyébe többpárti rendszer lépett, aminek a nyertesei csak a korábbi nyertesek lehetnek. Ezért azoknak is értelemszerűen igazuk van, akik rendszerváltásról és nem változásról, változtatásról beszélnek, noha ez utóbbi lenne a helyes szóhasználat – ha ez történt volna. Összeurópai viszonylatban is helytálló a demokráciával szembeni kétely, hiszen az egész 20. századi európai stabilitás a hatalmak és a pénzügyi intézetek közötti paktumokon nyugszik – 1920-tól 1990-ig – nem az igazságosságon, a piacgazdaságon és a demokrácián, sőt még az erőviszonyokon sem. A paktum megszületése utáni erőviszonyokat ugyanis maga a paktum hozta létre. A történelmi 1989. évi novemberi hónapot lehet, hogy sokan, főleg a balliberálisok 17-éhez, Prágához és Václav Havel személyéhez fogják kötni, akit azon év decemberében – nem érdemtelenül – többször is az egek felé emelt a politika forgószele. Lehet, hogy ez az időmeghatározás módosulni fog és a berlini fal döntögetésének kezdete, 1989. november 9. lesz a meghatározó nap – ez ugyanis népi kezdeményezés volt, nem köthető semmilyen ideológiai- és párt-irányzathoz. De az sem volna a valóságtól elrugaszkodott vélemény, ha egy korábbi időpontot nyilvánítanánk történelmivé. Például az első páneurópai pikniket, ami 1989. augusztus 19.-én került megrendezésre, amikor a magyarországi Sopronkőhida és az ausztriai Szent Margit-bánya között az akkori MDF szervezésében a nép elsöpörte a kommunista hatalom által létrehozott „vasfüggönyt” és ezzel kivívta a szovjet-hű porosz kommunisták által elnyomott brandenburgi németek tömegei számára a szabadságot, mert akadálytalanul átjuthattak a „nyugaton” élő övéikhez. De az események időszerinti folyásában – akár tetszik, akár nem – az 1956. október 23. és november 4. közötti magyarországi történések a döntőek. Addig a kevésbé beavatottak Nyugat-Európában, a baloldali értelmiség kelekótya gőzében támolyogva, vagy Olaszországban és Franciaországban akár népi rétegként is még ábrándozhattak a kommunizmus emberi arculatáról, de attól kezdve aligha akadt tisztességes, értelmes, akár baloldali beállítottságú ember, aki azt ne gyilkos hatalmi diktatúraként fogta volna fel. Ha akadt, semmiben sem különbözött a nácikat korábban tudatlanul támogató megtévesztett csürhétől. A kommunista hatalmi rendszer megdöntéséért kijáró babérokat mégis az 1989. év második félévében tevékenykedő renyhe utókor aratja le – noha néhány kivételtől eltekintve őket korrumpálta leginkább a kommunista rendszer, még, ha a megbuktatásához tettlegesen is hozzájárultak. Viszont ha nem következett volna be az 1989/1990. év fordulóján a hatalmi és szerkezet váltás, semmi reményünk nem nyílt volna, hogy szellemi, lelki és fizikai erőnket egy új, egy megváltozott világ értelmes kialakítására használjuk. Az akkori változásnak ugyanis ez az igazi hozama. *** A történelmi fordulópontok időpontjának a megállapítása mindig doktrína, azaz élettől elrugaszkodott megállapítás. Ahogy Amerika, azaz a mai Nyugat India 1492-ben történt felfedezését tekintik az újkor kezdetének, vagy mint ahogy 1917. november 7-e (a pravoszláv naptár szerint október 25.-e) az Auróra hajóágyúiból leadott néhány lövés lett volna a világ történelemtudománya által ugyan soha el nem ismert, csak Közép Kelet-európai és a Szovjetunió béli ideológusok által hirdetett legújabb kor nyitánya. A történelemben semmi sem kezdődik egy pontban és semmi sem kötődik egy eseményhez. Még akkor sem, ha az adott eseményt megélők szempontjából az esemény sorfordítónak tekinthető. Főleg az ő életükben.
Ennek ellenére 1990. június 2-án, Antall Józsefnek az MDF III. Országos Gyűlésén elhangzott kijelentése, miszerint „törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”, a 20. századi magyar politikatörténet szemléletváltoztató pillanata volt.
Ezt a kijelentését Antall József senkivel sem egyeztette. Ismereteim szerint több évtizedes meggyőződésként tört ki belőle és nem volt pártpolitikai indíttatása. Ebben a kinyilatkoztatásszerű bejelentésben benne foglaltatott a nemzetben gondolkodó 20. századi magyar értelmiségi hitvallása, nem a pártpolitikusé és nem a miniszterelnöké, még ha frissen elfoglalt miniszterelnöki székkel a háttérben is hangzott el tőle. Ezért ezt a megnyilvánulást így kell kezelni, mert csak így hiteles és így érthető. Ennek a többszörösen bővített veretes antalli mondatnak alapján méltán mondhatjuk, hogy a kommunista hatalmi rendszer megbuktatása a magyarok számára nemzetpolitikai fordulattal kezdődött – még ha abban az időben, egészen 1996-ig, a nemzetpolitika kifejezést általánosan nem is használtuk. Három évvel az „első szabad választások előtt”, 1987 tájékán még nem létezett olyan magyarországi szervezett ellenzéki csoportosulás – egyik oldalon sem –, amelyik ezt az antalli szemléletet vállalta volna, noha Németh Miklós kormánya 1988-tól kimondatlanul is letette a voksát a szétdarabolt nemzet összefogásának az eszméje mellett, amelynek akkor elsősorban Tabajdi Csaba lett a megszemélyesítője (erről Tabajdi—Szokai 1988. február 13-án a Magyar Nemzetben közreadott tanulmánya tanúskodik).
Az innen számítandó és alakuló magyar politikában azonban ez az antalli kijelentés lett a szabvány, amely szerint megkísérelhetjük azt is meghatározni, melyik kormány csupán Magyarország kormánya, melyik érdemesült a magyar-kormány minősítésre, ki a magyar politikus és ki csupán magyarországi politikus, vagy csak romániai (erdélyi) magyar-, szlovákiai (felvidéki) magyar-, „délvidéki”-, „kárpátaljai” magyar politikus. Ez ma, huszonegynéhány év után sem egyszerű feladat. *** A nemzetpolitika csak fogalomként újdonság, politikafajtaként az alapjait a 19. század első harmadában a reformkor politikusai fogalmazták meg. Politikai tudatunkban azonban csak az 1990-es évek elején rögződött, magyarságpolitikaként.
A nemzetpolitika legfontosabb ismérve (kellene, hogy legyen), vagy inkább feltétele, hogy a pártpolitikáktól függetlennek kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy a pártok politikája nem tartalmazhat nemzetpolitikai célokat, de a nemzetpolitika nem ágyazódhat be a pártpolitikai tantételekbe, doktrínákba, főleg nem a párpolitikai érdekcélokba, hiszen azok elsősorban hatalomszerzésre használandók. A nemzetpolitika és a hatalmi politika között áthidalhatatlan szakadék tátong – még ha ezt sok politikus nem is veszi észre, vagy tudatosan áthidalja a kettő közötti elvi különbséget. A pártpolitikákban a nemzetpolitikai vonatkozásokat politikai párbeszédre alkalmas szövegösszefüggésben és tartalmi beágyazódásban kell megfogalmazni célként. A kinyilatkoztatás lehetetlenné teszi a szükséges párbeszédet. Nemzetpolitikát csak a politikai pártok közötti egyeztetéssel, a kompromisszumokra, tehát az együtt haladásra való törekvéssel szabad és kell megfogalmazni. Az erre irányuló szándék nélkül nincs esély a nemzetpolitika megvalósítására. Vagy pedig a kormány által képviselt nemzetpolitika pártpolitikává süllyed. Pártpolitikai cél tehát csak a nemzetpolitikai konszenzus kialakítására való törekvés lehet. Sőt, ez az egyetlen ajánlatos és elvárt pártpolitikai cél a nemzetpolitikában.
A nemzetpolitika minden politika fajtától különbözik. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzetpolitika és az állampolitika vagy az ország politika közé. A különböző politikafajtáknak az összemosása ugyan a 18. század óta, elsősorban a felvilágosult abszolutizmus korától folyamatosan létezik, de láthatjuk, hová vezetett a 20. században. A nemzetállam eszméje és az államnemzet kialakítására való törekvés alapozta meg a fasizmust és a nácizmust. Ezt a folyamatot erősítette fel az első világháborút lezáró békeszerződések rendszere. Mondhatnánk: a nyugati demokráciának és az államnemzetnek édes, de elfattyult gyermeke a fasizmus és a nácizmus. A magyar politikában 1920 óta teljességgel nyilvánvaló, hogy a nemzetpolitikának egészen sajátos helyzete van. Ez akkor is így van, ha akkor ez még nem, vagy talán később sem tudatosodott. Az 1918-1920-as államfordulat azonban nem csak arra mutatott rá, hogy a nemzetpolitika és az állampolitika korábbi egybemosása hamis azonosságra épült (és nem csak magyar vonatkozásban) és veszélyes is. Ekkor derült ki, hogy a nemzetpolitika alapvető elemeit a pártpolitikák, a mindenkori kormánypolitika, az állampolitika és az ország politika összessége teremtheti meg. Pontosabban: ezek egyes részeiből kell összeállnia a politikai erők közötti egyeztetés és egyetértés alapján a nemzetpolitikának. Minden kormánypolitika, ami csak a kormányzati erők politikai és eszmei meggyőződése vagy hatalmi technikai érdekei szerint fogalmazza meg a nemzetpolitikát, elhibázott – nem tartalmi okokból – amúgy lehet akár helyes is, hanem azáltal, hogy a kormányváltással törvényszerűen megbukik a kormány és a kormánypárt vagy pártok nemzetpolitikája is. *** A magyar nemzetpolitika sajátos helyzetben van amiatt, hogy a nemzetnek a Magyarországon élő kb. kétharmadán túl a magyar nemzet részei a Magyarországgal határos minden állam területén ugyancsak őshonosként élnek, nem önszántukból kerültek oda. Már csak ezért is alapvető követelmény a magyar nemzetpolitika alakítói irányába, hogy elválasszák egymástól az állampolitikát és a nemzetpolitikát. Magyarország vonatkozásában természetesen mind a kettőt egyenlő arányban kell művelni, de az ország államhatárain kívül élő magyarok irányába csak a nemzetpolitika érvényesíthető, megengedve ebben az esetben, hogy az államhatáron átívelő nemzetpolitika nem vonatkoztatható el az állam külpolitikájától. E sajátosság miatt pl. alapvetően fontos, hogy mind szóhasználatunkban, mind véleményalkotásunkban, mind nemzetpolitikai valamint a külpolitikai meghatározásainkban tudatosítsuk a különbséget a szomszédos állam és a szomszédos nemzet között. Elsősorban amiatt, hogy Magyarország 1920-ban megállapított államhatára zömmel olyan településeket, történelmi régiókat választ el egymástól, ahol magyarok őshonosként élnek, laknak – ezért mintegy nyolcvan százalékban igaz, hogy Magyarország közvetlenül a magyar nemzetrészekkel határos. De azért is, mert Európának ebben a térségében semmiképpen nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzet közössége és az állampolgárok közössége közé. Több millió olyan magyar él a térségben, akik más állam polgárai, de a magyar nemzet részét alkotják. *** Az 1990-es évek második felétől (1996-1997-től) van napirenden a magyar közbeszédben, majd a pártpolitikákban, legutóbb (2004 őszétől) pedig a kormánypolitikákban is az úgynevezett „kettős állampolgárság” kérdése, ami a Magyarország államhatárain kívül élő, magyarországi állampolgársággal nem rendelkező, de felmenőik révén magyarországi állampolgárságú elődökkel rendelkező személyek magyarországi állampolgárságának könnyített megszerzésére vonatkozik. Azzal csak egyet lehet érteni és támogatni kell, hogy minden valós személy, azaz mindenki, akinek felmenői az 1880. január elsején hatályba lépett első állampolgársági törvény értelmében Magyarország állampolgárai voltak, vagy akinek felmenői több nemzedékre visszamenően ezen törvény, valamint módosításai szerint Magyarország állami területén születtek, állampolgárságot nyertek és nem saját elhatározásukból veszítették el magyarországi állampolgárságukat, azt saját kérelmük alapján könnyített eljárásban visszakaphassák. Az állampolgárság ügye azonban csak részben tartozik a nemzetpolitika vonzáskörébe. A nemzeten belüli kapcsolatok ugyanis nem közjogi jellegűek, még ha a közjogi kapcsok rövidebb-hosszabb ideig erősíthetik is a nemzeti összetartozás érzését, főleg a történelmiség viszonylatában. Annál inkább ide tartoznak azok a napi politikához esetleg csak lazán kötődő kapcsolatok, amik a nemzeten belüli politikai összetartozást erősítik – a közös élmények, közös érdekek, közös jövőtervezés stb. Ezeket az érzelmileg aláfestett politikai kapcsokat azonban helytelen lenne besorolni az állampolgárok által alkotott „politikai nemzet” fogalomkörébe, már csak azért is, mert a közjogi háttérrel, az államjogászok által megalkotott „politikai nemzetnek” semmi köze sincs a hagyományosan (kulturálisan, nyelvileg, történelmileg, származásilag) alkotott nemzethez. A „közjogi nemzet” fogalmából ki kell iktatni a nemzetet, a nemzet fogalmát pedig nem szabad összezárni a közjog fogalmával. Ehelyett azonban létezik az állampolgárok közössége, ami a jogok és a kötelességek rendszerén épül fel, de ennek a fogalomnak a nemzeti eredethez vajmi kevés köze van, hiszen 1879-ben az alattvalót minősítették át állampolgárrá és nem a nemzetet. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a nemzeten belüli érzelmileg aláfestett politikai kapcsolatok ugyanannyira fontosak, mint a kulturális és nyelvi kapcsok. A nemzet ugyanis nyelvileg, kulturálisan, történelmileg és politikailag épül fel. Ha a történelmi és a politikai kapcsolatrendszer szétesik, a nyelv és a kultúra már nem tudja egyben tartani a nemzetet.
*** A magyar nemzetpolitikában természetszerűleg Magyarországnak kulcsszerepe van. Ezzel a helyzettel lehet visszaélni és lehet vele rosszul sáfárkodni. De az sem kizárt, hogy egyszer-egyszer a bölcs ítélőképességünk lép előtérbe.
Tudatosítanunk kell, hogy az elmúlt félezer évben – Mohácstól Trianonig – Magyarország országként és államként elég ritkán nyilvánult meg. A Trianon utáni Magyarország nyakába szakadt azonban a korábbi félezer év sajátos felelőssége a nemzetért. Ez időnként megoldhatatlan feladatok elé állította a maradék Magyarországot és a kormányait. De voltak feladatok, amiket megoldhatott volna, de rosszul oldott meg. A második világháború óta hivatalban lévő magyarországi kormányok nagy része ebből a szempontból gyatra teljesítményt nyújtott. Ez nem csak a Szovjetunió feljebbvalósága miatt történt így és a kommunizmus okán, hanem azért is, mert nem voltak rendszerbe szedve a feladatok, a kötelességek és nem voltak megfelelően osztályozva a politikai célok.
A most, 2012-ben Magyarországnak nevezett államalakulatnak két fontos feladata van: – gondját viselni a felségterületén élő embereknek, és
– gondját viselni a nemzetnek.
A jelenlegi Magyarország területén létező lakossági közösség kollektív érdekeinek a képviselete ugyanúgy nemzetpolitikai feladatként értendő, mint az államhatárokon kívül élő nemzetrészek fennmaradásának támogatása. Ez attól nemzetpolitikai feladat, hogy Magyarország állami és országi állapotának jó karban tartása és állampolgárai közösségének kielégítő módon való kormányzása az egy, és egyetemes magyar nemzet érdeke. Viszont ennek a két alapfeladatnak – ország politikai és nemzetpolitikai feladatnak – legalább két sajátos vetülete van, aminek meg kell jelennie a nemzetpolitikában is.
Az egyik az a tény, hogy Magyarország állami területén nem csak magyarok élnek, igaz nagy részük több mint félezer éve él ezen a területen, tehát az együttélésük a magyarokkal történelmi gyökerű. A közös történelmi múlt miatt ugyan ők is részei a magyar nemzetpolitikának az együttélés vetületében, de mégis egy más nemzeti kultúra és hagyományvilág részét alkotják, amit meg akarnak őrizni. Példaként: ha Magyarország kormánya nemzeti alaptantervet dolgoz ki, akkor az érzékletesség miatt ezt úgy kell megtenni, hogy van egy alaptanterv, aminek van egy magyarországi magyar nemzeti része és a sajátosságok és az oktatási intézmények szerint van – mondjuk – német, szlovák, román, horvát stb. ága. A nemzeti alaptantervvel kapcsolatban az is gond, hogy ez nem vonatkozhat az ország államhatárain kívül élő magyarokra – tehát máris sérül a nemzeti irányultsága, mert az államhatárnál véget ér az alkalmazhatósága, ezért abba az irányba csak segélyprogramokat lehet megfogalmazni. A másik sajátossága, hogy az ország államhatárán kívül, de annak közvetlen közelében élő, valamint a területileg behatárolható és közösségileg meghatározható magyar nemzetrészeket – akiknek lélekszáma mintegy két és félmillió – Magyarországgal egyetlen szomszédállamban sem tekintik közösségi jogalanynak. Ezért nem csupán szám szerint, hanem politikailag is kisebbségi helyzetben élnek, a közéletben csak az egyéni jogérvényesítés alapján vehetnek részt és megalázó alkuk árán juthatnak csak előbbre a közéletben, emiatt az adott államhatalommal szemben kiszolgáltatottak. Ezért Magyarországra – ezeknek a magyar közösségeknek képviselőivel egyeztetve – érdekképviseleti és jogvédelmi feladatok hárulnak.
A nemzetről való gondoskodásnak létezik egy gyakran elfelejtett harmadik sajátossága is, hogy származásilag mintegy kétmillió magyar él szórványban, szerte a világon. Az ő összefogásukat kiemelt nemzetpolitikai feladatnak kell tekinteni.
*** A nemzetpolitika legsúlyosabb tételét az 1920 óta Magyarország államhatárain kívül élő nemzetrészek sorsa alkotja.
Az első világháború lezárását jelentő Versailles-i békerendszernek Magyarországra vonatkozó része ellen tiltakozó magyar revíziós politika 1941-ig sikeresnek bizonyult, de a második világháború harctéri fejleményei hamarább jelentették ennek a csődjét, mintsem véget ért volna a háború. Ettől kezdve, gyakorlatilag a rendszerváltozásig a magyar politika a beilleszkedésen és a túlélésen kívül nem talált ki semmilyen megoldást az elszakított nemzetrészek megsegítésére, helyzetük javítására. Említettük, hogy ezért nem csak a szovjet típusú rendszert terheli a felelősség. Emiatt számított nemzetpolitikai fordulatnak Antall József idézett mondata, mert alapvető gondolkodásváltást jelentett és ez biztató hatással volt az akkori magyarságpolitika képviselőire, művelőire. Az 1990-es évek legelejétől működtek különféle nemzetpolitikai műhelyek, amelyekben magyarországi és az ország államhatárain kívül élő magyar szakpolitikusok, szakemberek működtek együtt a feladatok és a lehetséges célok rendszerezése érdekében. Ezekben a műhelyekben és az általuk szervezett konferenciákon került megfogalmazásra a csoport- vagy közösségi jogok fontossága, az önkormányzatiság illetve az autonómia kérdésköre, a Kárpát-medencei nemzetek társnemzeti kapcsolata és ennek kialakításában az elszakított magyar nemzetrészek szerepe és mindezek végkövetkeztetéseként a szülőföldön maradás és a szülőföldön boldogulás célja. Mindebben gyakorlatilag egyetértett az egész Kárpát-medence magyar politikai képviselete, mint ahogy erről tanúskodik az 1996. július 5-én az első Magyar-magyar csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozat. Ennek alapján alakult meg 1999 februárjában a Magyar Állandó Értekezlet és ez vezetett az ún. státustörvény megalkotásához valamint a Magyarigazolvány-rendszer kiépítéséhez. A 2001. évi népszámlálások azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy hiába tisztáztuk elméletileg a nemzetpolitikai feladatokat, hiába kezdődött el a nemzetpolitika intézményesítése és eszközökkel való ellátása, a korábbi évtizedek mulasztásainak keserű gyümölcse éppen a diktatúrától való megszabadulás után érik be. A Magyarország államhatárán kívül rekedt magyar emberek lelkébe fagyott félelmeket a szabadságérzés nem olvasztotta fel. Ezekre telepítette a szomszéd nemzeteknek immár felszabadult és demokratikusan, azaz nyíltan megnyilvánuló többségi sovinizmusa az új félelmeket. A magyarlakta területeknek az évtizedeken át gazdasági árnyékövezetbe szorított helyzetének súlyos következménye – a nélkülözés – a szabad választási lehetőségek között elviselhetetlenné vált. Az utazás szabadsága nem a turista forgalmat növelte, hanem a szülőföldről menekülők számát, főleg a fiatalokét. A státustörvény megalkotása után ismét bénultság telepedett a magyar közéletre, pedig ekkor kellett volna megvalósítani a szülőföldön megtartó gazdasági programokat és az oktatási valamint közművelődési közösségépítő támogatásokat. Az eltelt egy évtizedben nem a fejlődés volt tapasztalható, hanem a visszaesés – még ha helyenként sikerült is egy-egy részeredményt kiharcolni, a Felvidéken a magyar egyetemet, Erdélyben erdők, legelők, birtokok visszaadását és a román nyelvi kizárólagosság mérséklését, Délvidéken a Magyar Nemzeti Tanácsot. Ezek az apró sikerek azonban a napi életben nem jelentettek változást, ráadásul a kisebbségi helyzetben élő magyarok nemzeti önazonossága is megroppant, mert a teljes magárahagyatottság érzése hatotta át – saját életpályájának viszonylatában kezdett teherré válni a nemzetéhez való tartozás. Úgy érezte, hogy Magyarország is elpártolt, súlyos belpolitikai gondokkal küzd, közben gazdaságilag is meggyengült. Az Európai Unióba való belépéshez fűzött reménye is túlzott volt, sőt a tudatos félrevezetés áldozata lett. A Magyarországról a szomszéd államokba kitelepült működő töke és vállalatok ugyancsak cserbenhagyták az ott élő magyarokat, sőt hozzájárultak – ha nem is tudatosan, de érzéketlenségük folytán – a magyar közösségek további rombolásához. *** A klasszikus kérdés az ilyen összegzés után így hangzik: Mit kellene, mit kell, mit lehet tenni? Nem létezik bölcs válasz, Egy azonban biztos, hogy az 1990-es évek első felében volt egy magyar közösségi eszmélés, ami eredményt hozott, legalább a problémaföltárásban és az eszközök valamint az intézmények meghatározásában. Ez többek között azért volt lehetséges, mert a nemzetpolitikai műhelyek nem tartoztak a pártpolitikák közvetlen befolyása alá. Nem lenne ördögtől való alkalom, ha sikerülne visszatérni az 1996 és 2001/2 közötti nemzetpolitikai sikerkorszakhoz. Ennek azonban van egy alapfeltétele: ismét egyetértésre kell jutnia a Kárpát-medencei magyar nagy szervezeteknek, pártoknak. A jelenlegi politikai megosztottság és párt-klientúrák létezése alkalmatlan helyzetet teremt a hullámvölgyből való kilábalásra. Valamint Magyarország kormányának is legalább olyan megértéssel kellene lennie a nemzetrészek iránt, mint mondjuk 1998-2002 között volt.
Ezért a nemzet egyetemességéhez hasonló politikai egyetemességet és pártpolitika-mentes nemzetpolitikát kívánok a nemzetnek.
Felvidék.ma

Túl a kásahegyen – beszélgetés Bárdi Nándor történésszel.
„Szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető »ötödik hadoszlopra«. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.” Bárdi Nándor történésszel, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársával Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
– Nemrégiben az MTVA vezérigazgatója körlevélben kérte a munkatársakat, hogy ezentúl a határon túli kifejezés helyett a külhonit használják. Egy kisebbségkutató lát ebben valamiféle minőségi változást?
– Előrebocsátanám, hogy a magyar–magyar viszonynak nevezett tárgykört sűrű retorikai összevisszaság jellemzi. Célképzetek, amelyekről jelenvalóságként beszélnek és elvárásokká válnak; általánosítások; feldolgozatlan élmények, sértettségek és félreértett szerepek tömege bogozódik össze ebbe a tárgyban. Ahhoz, hogy a lényegi kérdésekről beszéljünk, egy kásahegyen kell keresztülverekedni magunkat. Sok publicisztika nem is jut tovább a politikai retorikák termelte képzetek leleplezésén.
A külhoni terminológia bevezetésének szerintem két értelmezési háttere lehetséges. Kövér László és Veress László 2010. június 4-én a Magyar Nemzetben megjelent Mi lesz belőlünk magyarokból? című identitáspolitikai cikke az egységes magyar nemzet mellett érvelt és a balliberális elit félrevezető kategóriájának tekintette a „nemzet szétfejlődését”. Ebben a gondolatkörben a magyar etnokulturális közösség egységes politikai térben értelmeződik. Van egy másik megközelítés is, ami legtisztábban Sólyom László az előbb említett cikk megjelenésének napján, a parlamenti Trianon-emlékülésen elmondott beszédében kristályosodik ki. E szerint a Kárpát-medence az itt élő népek közös hazája. Ez azt jelenti, hogy nem csak Szepesség vagy Brassó képezi a magyar kulturális örökség részét, hanem a román, szlovák stb. történelemhez is hozzátartoznak a budapesti, gyulai, békéscsabai stb. emlékhelyeik. Ebben a szellemben a külhoni megnevezés a határon túlihoz képest annyiban más, hogy például egy nagyváradi nem Budapesthez viszonyítva azonosítja magát. A mindennapi életben persze a romániai magyarok szimplán magyarnak tartják magukat és abban a pillanatban lesz belőlük romániai magyar, ahogy belépnek a magyar(országi) médiatérbe vagy fizikailag átlépik a határt. A Kárpát-medencében jó kétszáz éve párhuzamos nemzetépítések zajlanak, és lényegében a külhoni magyarok 1918-ban ezek közé szorultak. Ezekben önálló intézményi szerkezeteket építettek a két világháború között és 1989 után, az államszocializmusban pedig az adott ország magyarságpolitikáján belül próbált a magyar elit vélt vagy valós közösségi érdekeket kiharcolni. Ugyanekkor mindez egy környező népekkel közösen felépített toposz-rendszerben történik. Leegyszerűsítve: szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető „ötödik hadoszlopra”. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.
– Mik lehetnek ennek a „toposztalanításnak” az eszközei?
– Szaktörténészként jó néhány, a nemzeti kánonokon túlmutató kutatás megvalósítását ajánlhatom, de a kisebbségi magyar önszemlélet szempontjából nem a kutatói vágyakat, hanem a fogalmi tisztázást tartom fontosnak. Alapvetésként ki kell mondani: a külhoni magyarként definiált közösségek lényegében kényszerközösségek, mert nem társadalomtörténeti folyamatok révén, hanem egy politikai döntés következményeként születtek, majd regionális sorsközösségekké váltak. Ez az önértelmező fogalmak első szintje. A második: a külhoni magyarok számára magától értetődő, hogy őshonosak szülőföldjükön, az ottani etnikai viszonyok megváltoztatását életviszonyaik sérelmeként élik meg. A harmadik viszonyítási pont, hogy ezek a magyar közösségek nemzeti kisebbségként definiálták magukat, az intézményesülésen keresztül párhuzamos társadalmat képeznek azon az országon belül, ahol élnek. Azért nem használnám szívesen a kisebbségi társadalom kifejezést, mivel ez egy vízió, a teljes társadalmi intézményrendszerről, a közösség viszont létezik, amelynek megvannak a saját integráló adottságai, élményei. Ezzel szemben a többségi nemzetek jellemzően birodalmi kisebbségként, a Magyar Királyság maradványaként tekintenek a velük élő magyarságra, mivel ezen kisebbségi közösségek kulturális öröksége nem függetleníthető a történelmi Magyarországtól.
– Hogy néz ez ki a „magyar–magyar viszony” felől nézve?
– Vannak, akik Trianont egyfajta traumaközösségként élik meg. Ez identitáspótló, kibeszélő önterápia is lehet. Nem hiszem, hogy minden Nagy-Magyarország matricás autótulajdonos irredenta volna. Sokkal fontosabb az, hogy a Kádár-korszak történelmi és identitáspolitikai amnéziájában a történelmi Magyarországra való emlékezés, a külhoni magyarok iránti figyelem az ellenzékiség érzetét adta, és ennek keretei sokfelé elágazva tovább élnek ma is. Ehhez képest egy másik út az úgynevezett detrianonizálás avagy határtalanítás, melyben az etnokulturális közösségnek egyes részei partnerként ismét együtt működhetnek. Hogy ez megtörténhessen, le kell építeni bizonyos határtermelő különbségeket. Trianont a közvélemény Magyarországon jórészt történeti kérdésként kezeli. Így van ez persze Kézdivásárhelyen is, csakhogy ott ez egyben családok, életpályák sorsát határozta meg. Az ottaniak elődeivel a magyar állam nem tudta fenntartani az állampolgári „szerződést”, mert a magyar politikai osztály két világháborúból is vesztesen hozta ki az országot. Az ennek révén létrejött magyar közösségek a magyarországi viszonyokhoz képest nemzetiesítettebbek, a változó politikai viszonyoknak is kiszolgáltatottabbak, hiszen a nyelvi, kulturális, sorsközösségbeli összetartozás szervezi ezeket. Jelentős különbség mutatkozik a hazafelfogásbanis. A magyarországiak haza fogalma döntően megegyezik az ország jelenlegi területével, míg a külhoniak számára egyszerre jelenti a szülőföldet, illetve egy virtuális magyar kulturális és médiateret, amelyet a sajátjuknak éreznek. A harmadik, legkevesebbet emlegetett különbség abból adódik, hogy a külhoniak döntő többsége kétnyelvű. Ennek kulturális vonzataként jó részük tudatában van annak, hogy a sajátján túl létezik egy „másik igazság” is, akár a szomszéd lakásban vagy a munkatárs fejében. Ehhez képest Magyarország lényegében Trianonnal érte el a reformkori nagy álmot, a homogén nemzetállamot. A magyar politikai elit úgy érzi, értelmiségi felettes énként megmondhatja, hogyan is kell gondolkodni Nyíregyházától Kaposvárig. Ebből következően Magyarországon az uralomra, az egységesítésre, az erdélyi politikában a dominanciára való törekvés volt a meghatározó.
– Mit jelent ez a detrianonizálás avagy határtalanítás a gyakorlatban?
– Ezeket a kifejezéseket eredetileg nyelvészek találták ki, ebből kifolyólag nyelvészeti problémaként fogalmazták meg. Nevezetesen, hogy a külhoni nyelvváltozatokat miként viszonyítsák a magyarországi standardhoz. Végül, megharcolva a nyelvművelőkkel, beemelték őket. Így például a „hajtási” a „jogosítvány” szinonimájává válhatott. Ezzel a határtalanító, integráló gesztussal a nyelvi sík azonnal ki is tágult, mivel azt eredményezte, hogy a külhoni kultúra termékei egyenrangú alkotóelemei lettek az egyetemes magyar kultúrának. A határtalanítás programja számomra pontosan arról szól, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel az egyenrangú kulturális örökségekkel.
– A siker azon is múlik, hogy a szomszédos népek mit szólnak, ha mi határtalanításról beszélünk, főleg akkor, ha ők nem számolnak le a birodalmi kisebbség toposszal…
– Nagyon egyszerű, mint ahogy egy román mondás is tartja, nem beszélni, hanem cselekedni kell. Először azt kell tisztáznunk, hogy miért álságos, improduktív vagy hiteltelen a most használt beszédmód, mit csináltunk rosszul. Majd meg lehet keresni a helyzetleírás és az önértékelés új támpontjait. Ma az egyik legnagyobb probléma, hogy a külhoni magyar ügyeket a politikai retorika uralja. Gyakran a kommunikációs akciók önmagukért zajlanak. Az elmúlt húsz év tapasztalata egy hatalmas szakpolitikai deficitre mutat. Nincs meg a megfelelő szakmai és közigazgatási háttér a programok intézményesítéséhez és megvalósításához. Miért nincsenek Magyarországnak és a külhoni magyar közösségeknek a szomszédos országok nyelvén a magyarságról informáló honlapjaik? Miért nincs fent a neten a Madách, a Kriterion és a Fórum fordításirodalma? Médiaképesek-e a magyar külképviseletek munkatársai a szomszédos országok nyelvén? Soroljam?
– Az elmúlt időszak hibáinak feltárásakor milyen premisszák mentén lehetne elindulni?
– Nem egy interjú dolga ezt a kérdést mélységében feltárni. Most csak annyit tehetek, hogy történészként felhívom a figyelmet azokra a félreértett vagy félreérthető nézőpontokra, melyeket egy-két évtized múlva a politikai elemzők visszatekintve fontosnak tarthatnak. Az első ilyen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügye. A politikai közbeszéd átalakította a történéseket, és ma már a magyarságpolitika következetes és legfontosabb megvalósításaként jeleníti meg a honosítás ügyét, miközben az autonómiatörekvések kudarca, a magyar kisebbségi pártok kormányzati részvétele és a Fidesz-kormány nagy projektjei után a parlamenti pártok igazából csak belesodródtak a kapcsolódó kampány politikai hiszterizáltságába. A 2004. őszi–téli népszavazási kampány nem a külhoni magyarokról szólt, hanem egy pártpolitikai verseny volt, a szomszéd országi magyarság a szavazás után mégis úgy élte meg, hogy lényegében a nemzeti hovatartozásukat kérdőjelezték meg, ennek egyik következményeként nemcsak hogy elfogadottá vált Magyarország és a magyarországiak bírálata („anyások”, „táposok”), hanem egyben politikai legitimációs retorikaként is használták a kisebbségpolitikusok. Egy következő másként értelmezés a kettős állampolgárság és a második Orbán-kormány projektjei körül alakult ki. Magyarországon a kilencvenes években létrejött a többpártrendszer és a kapitalista piacgazdaság intézményrendszere, megvalósult a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, egy új alkotmányos politikai közösség azonban nem jött létre, sőt a környező országoknál is lassabban halad ez a folyamat. Ez a Kádár-korszak elfojtott emlékezetpolitikai örökségével együtt óriási identitáspolitikai deficitet hozott létre. Ezt próbálja kompenzálni a politikai osztály. A második Orbán-kormány nagy projektjei alapvetően Magyarországnak szólnak. A háttérben ott munkál az új közösségépítés és az a vágy, hogy ne ismétlődhessen meg a 2004-es fiaskó. Mindezt a nemzetesítést, de elsősorban a kettős állampolgárságot a külhoni magyarság mintegy emancipációként élheti meg. Maga a nemzetpolitika kifejezés is, amely a külhoni magyarokat érintő viszonyra (azaz a magyarságpolitikára) vonatkozik, mintegy leszűkíti Magyarország hosszú távú közösségi politikáját a nemzet és az ország határának egybe nem esésére. Ehhez kapcsolható, ahogyan „nemzeti táj”-ként egyre inkább a Székelyföld és a Gyimesek jelenik meg a magyar médiában. A nemzeti összetartozás dala pedig az ünnepi alkalmakon a Szózat helyett egyre inkább a Székely Himnusz lesz. A harmadik álságos adottság, hogy a magyarság- és a kisebbségpolitikai retorika még jelenleg is nagyrészt az úgynevezett veszteség narratívára épül, miközben a külhoni közösségekben komoly változások történtek. Ezt jól példázza, hogy Szlovákiában és Romániában láthatóan megváltozott a magyar népszavazási kampány hangulata. Jöttek a humoristák, a jó nők, a magyarság magától értetődő volta, természetesebb hangvételben próbáltak egy önképet megfogalmazni. Mindeközben a magyarországi, illetve bizonyos részben a külhoni politikai elitek nyelvezete még mindig az állandó félelem fenntartására épül, ahelyett hogy pozitív irányba mutató, konkrét és számon kérhető közösségi célokat fogalmaznának meg. Magyarországon arról sem vesznek tudomást, hogy a kilencvenes években a kisebbségi politikusoknak mind a társadalomképe, mind a pozíciója megváltozott. A kulturális életből építkező politikai elit helyett, a kormánykoalíciós részvételek nyomán, sokkal hangsúlyosabb szerephez jutottak a regionális gazdasági érdekcsoportok, majd az ezredforduló után – az önkormányzati jogosítványok bővülésével – megjelent egy új, önkormányzati elit. A legitimitást a forrásszerzés biztosítja, így az átfogó kisebbségpolitikai programok sem igen valósulnak meg, kiüresednek a politikai üzenetek. Ez, generációváltás által felerősítve, a különböző érdekeket becsatornázni képes politikai integrációs fórumok híján, az egységes politizálás végét jelenti, jóllehet a régi szlogenek még részben fennmaradtak.
– Körbejártunk fontos fogalmakat, beszéltünk a detrianonizálás lehetőségéről illetve szükségességéről illetve a magyar-magyar viszony közelmúltjának elemzéséhez is támpontokat adott a félreértett vagy félreérthető események hátterének rövid vizsgálatával. Lehet a külhoni magyar kisebbségekhez más módon is közelíteni?
– Igen. Ha a kívánsággondolkodáson túl akarunk lépni, akkor az egyes kisebbségi magyar közösségeket, mint társadalmi jelenségeket kell megközelíteni. Az egyik lehetőség a területi elv. Ha felállítjuk az erdélyi települések listáját aszerint, hogy mely településeken él abszolút számban a legtöbb magyar, akkor az első 150 települést számba véve kiderül, hogy a romániai magyarok több mint 80%-a él ezekben a helységekben. Ha csak az első ötvenet nézzük, akkor az is 780 ezer magyarnak ad otthont. Mit látunk így? Ma az erdélyi magyarok 53%-a él magyar többségű közigazgatási egységben. Az is érzékelhetővé válik, hogy pl. Arad, Temesvár magyarsága számban vetekszik több székelyföldi kisvároséval. Ugyanakkor a magyar intézménysűrűség meg sem közelíti azt. A harmadik fontos tanulság, hogy 6 megyében lehet politikailag meghatározó Romániában a magyarság. Hargita, Kovászna mellett Maros, Szatmár illetve Bihar és Szilágy megyékben. A lényeg, hogy az illető 150 település nyelvhasználati, az oktatási, közművelődési viszonyai konkrétan monitorizálhatók és így pontosan meg lehet nevezni a hiányosságokat vagy épp a jó példákat, a jogszabályok érvényesülését. Egy másik megközelítés, ha a kisebbségi „társadalmat” intézményi alrendszerek összességeként fogjuk fel. Azt vizsgálhatjuk, hogy a politikai érdekvédelem, az önkormányzati pozíciók, a vallási élet, a nyilvánosság, az oktatás, a közművelődés, a tudományos élet, az egyesületek milyen intézményi keretek között működnek és, mennyire hatékonyak. Azaz az adott intézményi alrendszer szakmai szabályai ebben mennyire meghatározóak. Egy példa: a határtalanítás érdekes mozzanata lenne a magyarországi iskolákban használatos kompetencia mérés önkéntes kiterjesztése a külhoni iskolákra is. Ez külön költségekkel sem járna, hiszen a tesztek és az azok feldolgozásához szükséges programok jól begyakorolva rendelkezésre állnak. Ezzel nem csak az iskolák és tanáraik teljesítménye lenne követhető, hanem a magyarországi szülőkhöz hasonlóan a külhoniak is megnézhetnék az interneten az adott iskola és akár saját gyerekük eredményeit. Ez tényleg integráció, amely az adott ország oktatási rendszerébe is egy fejlesztési és nem szeparációs elemként jeleníthető meg. Csakhogy mi van, ha az eredmények sokkolják a külhoni magyar közvéleményt, pedagógustársadalmat? Miért nem éri el ez az erdélyi oktatáspolitikusok és megyevezetők ingerküszöbét? De érdemes utánanézni az egyik legintenzívebb romániai magyar rendezvény, a Kolozsvári Magyar Napok gyökereinek, a monostori negyedben szerveződő kismama klub, levelezési lista, az Életfa Alapítvány tevékenységének. A gyerekprogramok révén a több mint tízezres monostor negyedi magyarságot, tavaly a száz tagú cigány zenekarral a környező falvakat és olyan tömegeket is képes volt megszólítani, akiket eddig a magyar közművelődés nem tudott elérni. Ebből következik a kérdés: miért nincs magyar ház (napközi otthonnal) a Monostoron vagy a nagyváradi Rogerius negyedben? A magyar intézmények miért csak a városközpontban léteznek? Mennyiben befolyásolhatja az iskolaválasztást lakótelepen, az a komoly dilemma, hogy miként oldják meg I-IV. osztályba a beszállítást? Ezek persze mind kiragadott példák, de „nemzet kérdései” mit sem érnek a mindennapi problémákra adott válaszok nélkül. Egy közösség csak hasznos intézményekkel tud magához vonzani embereket, ettől lesz életképes.
– Mit tudhatunk arról, hogy melyek a külhoni magyar kisebbségek sorsát leginkább formáló, meghatározó társadalmi folyamatok az utóbbi két évtizedben?
– A négy nagy magyar kisebbségi közösség (szlovákiai-, ukrajnai-, romániai-, szerbiai) esetében hat folyamatot emelhetünk ki. Az első a népességfogyás kérdése, ami egyébként a többségi társadalmakra is jellemző, de a magyar kisebbségi csoportok esetében fokozottan érvényes. Három fontos új tendenciára azonban fel kell hívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy Romániában a magyarság aránya az abszolút számban megjelenő 10 éves 194 ezres fogyás ellenére lényegében nem változott. Másrészt a kisebbségi magyarok népességfogyása 1918 óta folyamatosan kataklizmákkal járt együtt és azt lehet mondani, hogy ez az első olyan évtized, amikor alapvetően a természetes népmozgalom és a migrációs folyamatok voltak a meghatározók. A Barna Gergő, Kiss Tamás számította 6 ezres romániai asszimilációs veszteségnél jóval nagyobb várható Szlovákiában. A harmadik, egyáltalán nem új tapasztalat az, hogy a tömbterületeken jóval kisebb a magyar népességfogyás, mint szórványhelyzetben. (Tehát egy jól működő kisebbségi intézményrendszernek épp az lehetne a feladata a kisebbségi és szórványhelyzetben, hogy összegyűjtse, szocializálja a fiatalokat; a magyar dominanciájú helyeken pedig, hogy felszívja és a társadalmi mobilitást biztosítsa ezek számára is.) A második fontos évtizedes folyamat a reruralizáció: nő azon magyarok száma, akik kistelepülésen élnek, részben a nagyvárosi népességarányok romlása miatt. Romániában például a falvakban lakó magyarok aránya az utóbbi két népszámlálás között 38%-ról 44%-ra nőtt. Legalább ilyen fontos, hogy több nagyobb városban megszűnt a magyar többség, vagy jelentősen csökkent az arányuk, ugyanakkor a magyar intézményesség egyre inkább kisvárosi központokba került. Kolozsvár és Marosvásárhely mellett megerősödött a székelyföldi kisvárosok, különösen Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy intézményi súlya, ugyanekkor a Székelyföld alatt egyre inkább csak Hargita és Kovászna megyét értik. A harmadik lényeges pozíció romlás a kisebbségi magyarok lemaradása az adott ország új középosztályosodási folyamataiból. Ezt jelzi az, hogy a szomszédos országokban a magyarok körében a diplomások aránya még mindig az országos átlag felét éri el. Jelentős a lemaradás a szolgáltató szektorban, különösen a pénzügyi, kereskedelmi szolgáltatások körében. A következő fontos folyamat, a többes kötődéssel bírók – Erdélyben talán kevésbé érzékelhető – számának növekedése. Itt egyrészt a vegyes házasságok növekedéséről és az abból született gyerekek választásairól, másrészt a nem magyar intézményrendszerben szocializálódó, magyar médiát nem használó fiatalok Felvidéken és a Vajdaságban egyre jelentősebb csoportjáról van szó. Félig meddig még most is tabu kérdésnek számít a magyar anyanyelvű romák integrációja. Az Életünk fordulópontjai – Erdély 2006-os vizsgálat szerint 150 ezer magyarul beszélő roma él Erdélyben és közel 90 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Ez a romániai magyarság 6,5%-a. Itt az alapdilemma az: mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, ha a magyar szülők a cigány gyerekek miatt nem magyar iskolába viszik a gyerekeket? A székelyföldi I-IV. osztályos roma tanulók statisztikája, integrációja egy külön riportsorozat tárgya kell legyen – az ezt kutatókkal. Az utolsó, de az egyik legfontosabb téma az utóbbi 20 évben az összmagyar média tér létrejötte, amelyben a magyarországi tömegkommunikáció a meghatározó. Ez egy természetes folyamat, jelentős – ma már magától értetődő – eredmény, nagyon fontos következményekkel. Ezek közül a legfontosabb, hogy az 1989 után született külhoni magyar generációk jelentős része döntően magyar(országi) médiafogyasztóként szocializálódik. Részben ez nehezíti meg, különösen a magyar többségű területeken a honország nyelvének elsajátítását. Ugyanakkor szinte teljes hozzáférést biztosít a magyarországi politikai, kulturális információkhoz. Ennek hatását nem lehet túlbecsülni. A „politika Magyarországa” nem a nemzetegyesítő retorikával, a honosítási kampánnyal, hanem elsősorban a napi magyarországi hírfogyasztással terjeszkedik a határokon túl. Azt is megfigyelhetjük, hogy – pontosan ennek a közös médiatérnek a következtében – egy romániai magyar fiatal tulajdonképpen haza érkezik, ha eljön Budapestre. Ez a helyzet természetszerűen fokozza a külhoni magyarok magyarországi emancipációs igényeit. Itt azonban fontos azt is tudatosítani, hogy a külhoni magyar közösségekben nem alakultak ki meghatározó, a regionális vélemények, közszolgálati fórumaként elfogadott orgánumok. Egy-egy szomszédországi úgymond országos fórum hiányában a magyarországi médiát használják értelmiségiek, politikusok avagy teljesen elszigetelt, csak helyi vonatkozású vélemény és hírközlés folyik.
– A külhoni magyar kisebbségeket pár kérdés erejéig megpróbáltuk önmagukban vizsgálni, viszont nem hagyható figyelmen kívül a más szempontból már említett kettős állampolgárság kérdése. Nemrégiben beérkezett a 300 ezredik kérelem is, milyen hatással lesz ez az eddig boncolgatott folyamatokra?
– Nem vagyok jós. A helyzetet elemezni már csak azért is nehéz, mert konkrét vizsgálatok eddig tudtommal csak arra vonatkozóan születtek, hogy akik kettős állampolgárságot szereztek idáig, kire fognak szavazni. Az eddigi kérelmezők durván 60 százaléka Erdélyből származik, 20 százalék a Vajdaságból. Elég valószínű, hogy jelentős részük már huzamosabb ideje Magyarországon él, csak eddig nem sikerült elintéznie az állampolgárságot, és most kihasználja a lehetőséget. Bizonyára vannak olyanok is, akik a magyar útlevél miatt csinálják végig a procedúrát, mert például az amerikai vízumhoz ez nagy segítséget jelent. Jelentős a kérelmező nyugdíjasok száma, akik a gyerekeik után szeretnék megszerezni az állampolgárságot. Az igazi konfliktus a választójog körül van. Ugyanis a sokszor idézett külföldi példák esetében tudtommal valamennyi esetben azzal kapcsolatban az adott ország politikai osztályán belül konszenzus volt. Ez a választójog kiterjesztése esetében a magyarországi pártok között nincs meg, sőt a Jobbik és a Fidesz szavazók jelentős része is elutasítja azt. Ez egy kétélű fegyver: nem hiszem, hogy a baloldal kihagyná a következő választási kampányban azt a ziccert, hogy itt most olyan emberek is szavaznak, akik nem Magyarországon élnek. Ez lehet, hogy több szavazatot visz majd el a Fidesztől és a Jobbiktól, mint amennyit hoz a határokon túlról. Abban pedig biztos vagyok, hogy újabb stigmatizációk épülnek a magyar–magyar viszonyban. Arról már volt szó, hogy a magyar kisebbségi kérdésnek nem az állampolgárság megadása a kezelési módja, ez a külhoni magyarok magyarországi emancipációját biztosíthatja. Nem tudom, hogy a kettős állampolgárságnak milyen közvetlen kihatása lesz a kilencvenes évektől a kisebbségi elit által képviselt párhuzamos társadalomépítésre. Jelenleg nem ez, hanem a szomszédországi politikusi generációváltás, a kormányzati pozíciók elvesztése, a FIDESZ külhoni pártkonfliktusai együttesen hátráltatják ezt a folyamatot.
Erdélyi Riport

Elvándorolnak a betegek Romániából
Évről évre növekszik Romániában azoknak a betegeknek a száma, akik külföldi – többek között magyarországi – egészségügyi szolgáltatásokat vesznek igénybe. Az országos egészségbiztosítási pénztár adatai szerint miközben 2008-ban még alig több mint kétszáz román állampolgár külföldi kezelésének költségeit térítette meg a romániai biztosító, ez a szám tavaly meghaladta az 1300-at. Az általuk igénybe vett analízisekért, sebészeti beavatkozásokért, kórházi kezelésért összesen 700 ezer eurót térített meg a biztosítási pénztár. A külföldi szolgáltatásokat választókról szóló hivatalos nyilvántartás azonban csak a jéghegy csúcsa: becslések szerint évente több tízezerre rúg azoknak a román állampolgároknak a száma, akik más országokban igényelnek egészségügyi szolgáltatásokat.
Nagyon sok beteg nem érzi biztonságban magát a romániai kórházakban
Többségük ausztriai, magyarországi, németországi vagy törökországi kórházakban, klinikákon kezeltetik magukat. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbben a korszerű kórházi felszerelések, a szakszerű orvosi ellátás miatt választják a külföldi intézményeket, mivel nem bíznak a hazai egészségügyi szolgáltatásokban.
Előnyben a tehetős páciensek?
Jelenleg a román egészségbiztosító csak abban az esetben téríti meg a külföldön végzett kezelés, orvosi beavatkozás költségét – vagy ennek egy részét –, ha ez nem végezhető el az országban, továbbá ha a romániai beavatkozásra túl sokat kell várni a beteg egészségi állapotához, a kór valószínűsíthető lefolyásához képest. Elsősorban a krónikus, valamint a daganatos betegek keresik a gyógyulást külföldön, a román biztosító azonban csupán egy éves késéssel folyósítja a szolgáltatás ellenértékét, a legtöbb esetben ugyanakkor romániai irányár alapján történik a költségtérítés, ami akár tízszer alacsonyabb is lehet annál, mint amennyit a páciens külföldön kifizetett.
Sokak szerint a páciensmigráció még nagyobb méreteket ölt azután, hogy idén ősztől a román biztosítónak is meg kell térítenie a külföldön elvégzett egészségügyi ellátást. Októberben lép ugyanis hatályba az Európai Unió irányelve, amely lehetővé teszi, hogy a betegek a biztosítás helye szerinti országukban kérvényezzék a külföldön igénybe vett egészségügyi ellátás költségeinek megtérítését olyan mértékben, mint amennyibe a biztosítás helye szerinti országban került volna. Az Evenimentul Zilei bukaresti napilap szerint Magyarország lesz a „legkézenfekvőbb” ország a román betegek számára, hiszen az ottani kórházak könnyen megközelíthetők, ráadásul ott kétszer-háromszor olcsóbbak bizonyos egészségügyi szolgáltatások, mint Ausztriában vagy Németországban.
Tar Gyöngyi csíkszeredai orvos egyetért azzal, hogy nőni fog Romániából a betegelvándorlás, szerinte azonban többnyire a tehetősebb réteg megy majd külföldre gyógyulni. A Hargita megyei egészségügyi igazgatóság vezetője a Krónikának elmondta, mivel pontérték alapján fedezik a különböző betegségtípusok kezelésének költségét, nem hiszi, hogy egy nyugat-európai kórházban ellátnának ezer lejért például egy tüdőgyulladásban szenvedő pácienst – egy hazai egészségügyi intézmény ugyanis ekkora állami támogatást kap ennek a kórnak a kezelésére.
„Emiatt a betegtől pótlólagos költségeket is kérnek majd, ezt azonban csak az anyagilag jól szituált páciensek tudják megengedni maguknak, vagy azok, akik súlyos, Romániában kezelhetetlen betegségük miatt mindenüket feláldozzák a külföldi gyógyulás reményében” – állapította meg a szakember. Tar úgy véli, az uniós irányelv nem a betegek esélyegyenlőségéről, hanem inkább gazdasági érdekekről szól, a nyugat-európai országokban is egyre inkább érezteti hatását az orvos-, valamint forráshiány, a „páciensinfúzió” pedig kifejezetten jól jönne ezeknek az egészségügyi intézményeknek.
„Máris hírlik, hogy uniós berkekben ellenintézkedés is készül, miszerint a költségek megtérítéséhez szükség lesz a romániai biztosító előzetes jóváhagyására, amelyben a pénztár garantálja, hogy ki is fizeti a külföldön igénybe vett szolgáltatások ellenértékét. Márpedig ha ettől teszik függővé, akkor annyi, mintha nem lenne, mert ismét csak az úgymond befolyásos betegek részesülnek előnyben” – mutatott rá Tar Gyöngyi. Különben az irányelv nem minden esetben írja elő a külföldön igénybe vett egészségügyi ellátás költségeinek megtérítését. Annak érdekében, hogy az uniós tagállamok a betegek kiáramlását nyomon követhessék, továbbá az ellátórendszer finanszírozásával és tervezésével számolni tudjanak, az irányelv lehetővé teszi, hogy az országok úgynevezett előzetes engedélyezési rendszereket vezessenek be.
Ezeket akkor alkalmazhatják, ha az adott ellátás legalább egyéjszakás kórházi tartózkodást tesz szükségessé, illetve ha kiemelten speciális és költséges orvosi eszközök alkalmazását kívánja meg. Ezek az engedélyezési rendszerek azonban nem akadályozhatják indokolatlanul a betegek szabad mozgását. A tagállamoknak kell az Európai Bizottságot tájékoztatni arról, hogy az előzetes engedélyezést az ellátások mely körére vezetik be.
Biztonságos, szakszerű ellátás
A partiumi megyékben immár mindennapossá vált, hogy a lakosság egy része magyarországi orvoshoz fordul, ha betegséggel küszködik. „Beteg édesanyámat tavaly kénytelen voltam magyarországi kórházba átvinni, az itthoniban ugyanis nem volt szabad ágy, az orvosok nem állítottak fel diagnózist, csak antibiotikumot írtak fel neki. Ilyen körülmények között senki se csodálkozzék, hogy a páciensek átjárnak a határ túloldalára gyógyulni, ahol biztonságban érzik magukat, tisztességes egészségügyi ellátásban, jó szóban részesülnek” – magyarázta lapunknak egy Bihar megyei fiatal nő. A magyar ellátórendszer nyújtotta biztonságon túlmenően sokat nyom a latban, hogy például a szegedi vagy debreceni egyetemi központban igénybe vehető egészségügyi eszközök, gyakorlatok, technológiák, kezelésmódok Romániában nem léteznek. Arról nem beszélve, hogy az erdélyi magyar páciens számára rendkívül sokat jelent, hogy anyanyelvén mondhatja el panaszát kezelőorvosának.
Nagyon sok romániai kismama hozza világra gyermekét a szegedi, gyulai, debreceni kórházakban, a többletköltségek elkerülése érdekében pedig megtalálják a kiskapukat is. Noha az európai egészségügyi kártya birtokában a külföldi állampolgár csupán egy másik EU-s országban való átmeneti tartózkodás során orvosilag szükségessé vált szolgáltatást vehet igénybe, a szülész-nőgyógyásszal történt előzetes egyeztetés nyomán sürgősségi esetként tüntetik fel a romániai pácienst, aki ezáltal – a paraszolvencia fejében – mentesül a kórházi díjszabás megtérítése alól.
A Magyar Nemzet a napokban arról cikkezett, hogy tavaly Szegeden összesen 1380 olyan külföldi fekvőbeteget láttak el, aki saját maga fizetett az ellátásáért. A járóbeteg-ellátás részeként naponta átlagosan 12 fizető páciens jelentkezik, az ellátott külföldi betegek többsége, mintegy 70 százaléka Romániából érkezik, 10 százalékuk szerbiai. A romániai állampolgárok elsősorban a szülészeti-nőgyógyászati, a szemészeti, az idegsebészeti és a sebészeti ellátásokat veszik igénybe a Tisza-parti városban. Záborszki Annamária, a Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ egészségbiztosítási igazgatója a lapnak elmondta, a jövőben is csak a szabad kapacitás terhére látnak el külföldi fizető betegeket a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) klinikáin, elismerte ugyanakkor, hogy a más országból érkező páciensek többletbevételi lehetőséget jelentenek a klinikáknak.
A Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi centrum térítéses betegellátó központjába évente mintegy 40 térítéses beteg érkezik Romániából, további 20–30 beteg pedig EU-biztosítási kártyával jelentkezik. Fülesdi Béla klinikai elnökhelyettes a Magyar Nemzetnek elmondta, az elmúlt időszakban a betegek száma enyhén nőtt, jelentős emelkedésre viszont most sem számítanak. Tájékoztatása szerint a Romániából érkezők leggyakrabban szív-, ortopédiai és szemmutéteket vesznek igénybe, de előfordul, hogy szülésre is a debreceni intézményt választják a romániai kismamák, ennek levezetéséért negyedmillió forintot (3750 lej) kérnek.
Fülesdi Béla elmondta, a Romániából érkező fekvőbetegek – ezen belül a műtétet igénylők száma – kicsi, így ebből nem tesznek szert jelentős bevételre, járóbetegként többen érkeznek, ám ott jóval kevesebb, néhány ezer vagy tízezer forintos vizsgálati díjat kell fizetniük. A szintén debreceni Kenézy-kórházba évente mintegy száz térítéses beteg érkezik Romániából. Lénárt Beáta, a kórház szóvivője úgy tájékoztatott: ők elsősorban sebészeti ellátásokat vesznek igénybe, amiért a kórház MedCenterének díjtáblázata szerinti térítést fizetnek. Egy császármetszéses szülés háromszázezer, az alsóvégtagi érszűkület műtéti kezelése 650 ezer, végbéldaganat eltávolítása 660 ezer, egy nyak-, hát-, gerincműtét pedig 1,2 millió forintba kerül.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

Bevallásuk szerint a kampány körülbelül 100 ezer euró
Az EMNP Országos Választási Hatóság (BEC) honlapján közzétett beszámolójából kiderül, hogy a pártnak a 2012-es parlamenti választások során összesen 557 363 RON (127 ezer euró) jövedelme volt, a kiadásai 501 204 RON-ra (114 ezer euró) rúgtak, tehát sikerült enyhén pluszban zárni. Az EMNP jogi- és magánszemélyektől összesen 9200 RON (2100 euró) adományt kapott.
Csak találgatni lehet, mennyire tükrözi a valóságot ez a bevallás. Annyi bizonyos, hogy az EMNP-nek a parlamenti választások során egy jelölt után 3500 RON-t kellett letétbe helyeznie – 77 jelölttel számolva csak ez a letét egy 61 ezer eurós tétel (ezt az összeget csak akkor térítik meg, amennyiben a párt bejut a parlamentbe).
Az önkormányzati kampányt is „pluszban” zárták
Ami a 2012-es önkormányzati választásokat illeti, a BEC-hez leadott nyilatkozat szerint az EMNP-nek összesen 516 ezer 625 RON (118 ezer euró) jövedelme volt, kiadásai 491 ezer 681 RON-ra (112 ezer euró) rúgtak, tehát közel 25 ezer lej (6 ezer euró) maradt a pártkasszában.
Ami az adományokat illeti, ezek összege 16 603 RON (3800 euró).
Adatigénylésekkel kerestük meg a támogatókat
Feltételezésünk szerint ezek a számok csak részben tükrözik a valóságot, ezért az Atlátszo.hu magyarországi tényfeltáró portál által működtetett Kimittud-rendszeren keresztül egy sor közérdekű adatigénylést nyújtottunk be a magyar állami szervekhez illetve állami tulajdonú vállalatokhoz, keresve a Néppárt támogatóit.
Tényfeltáró munkánk eredményének ismertetése előtt azonban röviden összefoglalnánk, mi az, amit eddig az EMNT, illetve EMNP finanszírozásáról tudtunk.
Az EMNT-EMNP szövetség
„(Toró Tibor) jelezte, hogy az új alakulat legfőbb szövetségese az EMNT lesz. Utalt arra is, hogy az új pártot Erdélyben Tőkés László nevével hozzák jogosan összefüggésbe, hiszen éppen azokat az elveket vallja majd magáénak, mint amelyek érvényesüléséért az EMNT elnöke, az Európai Parlament alelnöke mindeddig maga is küzdött. (...)” Gergely Balázs, interjúrészlet
Ha a Néppárt pénzügyeiről beszélünk, akkor a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács magyarországi támogatásait sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ez azért fontos, mert minden jel arra mutat, hogy a két szervezet között igen szoros, szimbiózis-szerű viszony áll fenn. Úgy véljük, nem túlzás kijelenteni, hogy bár a két szervezet jogi háttere különbözik, erőforrásaik, céljaik tekintetében egyetlen érdekcsoportról beszélünk.
Az EMNT és EMNP viszonyát jól jelzi, hogy a párt bejegyzéséről az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2010. december 4-i, székelyudvarhelyi országos küldöttgyűlése döntött. Nem csak a bejegyzésről szóló elvi döntés mögött áll ott az EMNT: aktivistái a bejegyzéshez szükséges aláírások összegyűjtésében is segédkeztek.
Számtalan összefonódás
Az EMNP vezetősége kivétel nélkül az EMNT-ből érkezett. Az EMNP elnöke, Toró T. Tibor korábban ügyvezető elnöki tisztséget töltött be az EMNT-ben. Az alelnökök hasonlóképp: Gergely Balázs 2009-2011 között az EMNT közép-erdélyi régióelnöke volt, Papp Előd 2003-2011 között az EMNT alapító tagja volt, majd alelnöke lett.
Szilágyi Zsolt is az EMNT alapító tagja majd alelnöke volt évekig, Zatykó Gyula pedig 2008-2011 között volt az EMNT Bihar megyei szervezetének elnökségi tagja.
A választásokon EMNP-színekben induló jelöltek közül sokan jelen voltak/vannak valamilyen szinten az EMNT-ben. Feltűnő, hogy az EMNT és az EMNP honlapján szembeszökően sok az egymásra hivatkozó hír. És ha mindez nem elég, a Bihar megyei EMNT irodában így jelentkeznek be telefonon: EMNT-EMNP, tessék!
Az EMNT Demokrácia Központ-projektje
Amikor 2010 novemberében az EMNT aláírta a könnyített honosítás végrehajtásáról szóló szerződést, sokan azzal vádolták a szervezetet, hogy a Demokrácia Központok (DK) erdélyi irodahálózatát gyakorlatilag helyi EMNP-pártközpontokként használják majd.
„Mivel Magyarországról is jelentős támogatást kaptok a központok finanszírozására, olyan feltételezéseket is hallani, hogy a Fidesz nemcsak morálisan, hanem anyagiakkal is támogatja az új párt létrejöttét. Ezt hogyan kommentálod? – Én nem látok ilyen összefüggést. Nagyon tisztán és nyomatékosan el szeretném mondani, hogy a Demokrácia Központ hálózat az az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács hálózata, amely konkrét céllal és programmal jött létre, az esetleges pártalakításhoz gyakorlatilag nem kapcsolódik és nem is fog kapcsolódni.” Részlet egy Gergely Balázzsal, a DK-hálózat egykori vezetőjével készült interjúból
Itt dolgozik a második vonal
A 26 irodából álló hálózat címeit böngészve nyilvánvaló, hogy azok az EMNT területi szervezeteinek irodáiban működnek, vagy fordítva: az EMNT területi szervezeteit „fogadták be” a Demokrácia Központok.
A vezetők nyilatkozataiból kiderül, hogy a DK 110 személyt foglalkoztat rész- vagy teljes munkaidőben, fizetésük 870 és 1100 lej között mozog. 30 személy irodavezető igazgatói tisztséget tölt be, ők havi 1200 és 2000 lej közötti összeget kitevő bérben részesülnek. A DK irodahálózat legmagasabb funkcióiban hat személy dolgozik, ők 2000 és 2900 lej közötti összeget keresnek (nem világos, hogy ez az összeg nettó vagy bruttó).
És bár az irodavezetők listáját nem tették közzé, sajtóbeszámolókból össze lehet rakni a névsorukat, és világos, hogy azok rendszerint a helyi EMNT-szervezetek vezetői. Közülük sokan (Kovács Lehel István, Bákai Magdolna, Szász Péter, Hupka Félix, Nemes Előd, Bordás Sándor, Kali István, Turzai Orsolya, Nagy Pál, Nagy József Barna, Beksy Ida) indultak EMNP-színekben a tavalyi választásokon, illetve pártfunkciókkal is rendelkeznek.
>> A Demokrácia Központok irodavezetői és politikai szerepvállalásuk (sajtóbeszámolók alapján) (.xls) >>
A Demokrácia Központ-projekt költségvetéséről eddig nem sokat tudtunk – igaz, azt már elismerték, hogy magyar költségvetési támogatást kapnak.
Kérdésünkre, mely szerint miért nem számoltak be korábban erről a tényről (ti. a magyarországi támogatásokról – szerk. megj.), Toró elmondta, mindig érzékenyen érinti a román közvéleményt az az információ, mely szerint Magyarországról pénzek érkeznek a romániai magyar közösséghez, így létezett egy «gentleman’s agreement» arra vonatkozóan, hogy nem nyilatkoznak erről. Hozzátette, egyébként teljesen normális az, hogy a magyar állam támogatja a többek között a kedvezményes honosítások lebonyolításában szerepet vállaló Demokrácia Központokat. Hangsúlyozta, ezek a pénzek nem a magyar kisebbségnek szánt pénzeket kezelő Bethlen Gábor Alapból származnak, meghívásos pályázat alapján nyerték el az összeget. Toró T. Tibor interjúrészlet
Azonban a Demokrácia Központok honlapján a támogatók menüpont továbbra is üres (támogatásokról szóló információt az EMNT honlapján sem találni).
Mennyi lehet a Demokrácia Központok költségvetése?
Szász Péter irodaigazgató elmondta, a kolozsvári DK központ finanszírozása kapcsán nem tud konkrét adatokkal szolgálni. Az induló tőkét a magánszférából, pályázati pénzekből és egyéb adományokból biztosították, a továbbiakban is élni fognak a pályázási lehetőségekkel a központ fenntartása érdekében.
Egyedüli fogódzó egy Evenimentul Zilei-anyag, mely a román állami szervek ellenőrzése során készült, kiszivárgott dokumentumra hivatkozik. Eszerint az EMNT vagyonkezelője, az önálló jogi személyiséggel rendelkező EMNT Egyesület bankszámláira a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) kereteiben működő Irányító Szervezet 2010-ben és 2011-ben összesen 490 ezer eurót utalt a Demokrácia Központok működtetésére.
Az EMNT Egyesület támogatására vonatkozó igénylés elutasítva
A KIM az EMNT Egyesületnek folyósított magyarországi közpénzekre vonatkozó adatigénylésünkre a közpénzekből nyújtott támogatások átláthatóságáról szóló 2007. évi törvényre hivatkozva megtagadta a választ, mondván, hogy a határon túli magyar szervezetek vagy személyek számára nyújtott támogatások kívül esnek az információszabadságról szóló 2011. évi törvény hatályán. Ezügyben jogorvoslathoz folyamodtunk. Annyit azonban sikerült kideríteni, hogy az EMNT Egyesület 2011-ben sikeresen pályázott a népszámlálási kampánnyal, illetve a Mikó Imre terv népszerűsítésével a Külügyminisztériumnál: összesen mintegy 8 ezer eurót kaptak (a Mikó Imre terv támogatását 2012 novemberéig nem fizették ki).
A Magyar Fejlesztési Bank Zrt. ezen kívül 85 ezer euróval támogatta „Tematikus átfogó képzés közösségfejlesztésre 22 erdélyi helyszínen az Egyesület szervezésében (2012 december – 2013 február)” című programjukat.
A képzések néppártosoknak szólnak
Az EMNT honlapján nem találtunk hírt a pályázat címéhez hasonló nevű képzésről, nem tudni, hogy azt megszervezték-e, és ha igen, milyen formában.
A sajtóközleményekből azonban kiderül, februárban elindult egy Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetem nevű képzés az EMNT és a Bálványos Intézet szervezésében. A képzésre az EMNP önkormányzati tanácsosait várják (sajtóközlemény itt). Ezen kívül az EMNT és a Pro Partium Egyesület szervezésében március elején Érmihályfalván szintén képzést tartottak Politikai kommunikáció címmel. Ez a képzés is kifejezetten az EMNP Bihar és Szatmár megyei önkormányzati tanácsosainak szólt
(sajtóközlemény itt).
A Szilágy megyei néppártosok is voltak képzésen a közelmúltban (sajtóközlemény itt).
Ismerjük a kedvezményes honosítás összköltségvetését
Bár a Demokrácia Központok költségvetéséről nem sokat tudunk, egy másik, kedvezményes honosítással kapcsolatos adatigénylésünkre érdemi válasz érkezett. Kiderült, hogy az 1135/2011 és az 1164/2012 kormányhatározat rendelkezik az állampolgársági eljáráshoz kapcsolódó jogszabályok végrehajtásához szükséges költségvetési forrás biztosításáról. A kormányhatározatokból (a linkekre kattintva letölthetőek a .pdf dokumentumok, melyekben részletesebb bontás is szerepel) kiderül, hogy 2011-ben 11,3 millió euróba, 2012-ben pedig újabb 11 millió euróba került összesen a kedvezményes honosítás. A magyar kormány különféle minisztériumait érintő tételekből azonban nehéz bármilyen következtetést levonni az erdélyi Demokrácia Központok költségvetésére vonatkozóan.
A Szerencsejáték Zrt. adományai
Az utóbbi években az EMNT-EMNP érdekcsoport egyik legbőkezűbb támogatója a Szerencsejáték Zrt. volt. A látványosan profitábilis nemzeti lottótársaság 100 százalékos tulajdonosa a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. tartós tulajdonú társaság.
Honlapján közzétett ismertető szerint a magyar államot megillető tulajdonosi jogok és kötelezettségek összességét – az állami vagyonról szóló 2007. évi CVI. törvény alapján –, az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter (jelenleg Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter) gyakorolja, aki e feladatát a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zártkörűen Működő Részvénytársaság (MNV Zrt. ) tulajdonosi joggyakorló szervezet útján látja el.
A „Tőkés-sajtótröszt” legfőbb támogatója
A Szerencsejáték Zrt. legutóbb akkor került a romániai magyar média figyelmének a középpontjába, amikor két LMP-s politikus, Karácsony Gergely és Dorosz Dávid felhívta a figyelmet arra, hogy a "Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért" Alapítvány 850 ezer eurós adományban részesült (az adománylevél itt letölthető).
Ez az alapítvány vásárolta meg az Udvarhelyi Híradó Kft.-t (Udvarhelyi Hirado SRL), mely többek között az Udvarhelyi Híradó, Csíki Hírlap, Vásárhelyi Hírlap, Gyergyói Hírlap című napilapok, illetve a Székelyhon.ro hírportál kiadója.
A „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány képviselője Dr. Korda Éva Judit. Korda korábban a HírTV-t működtető Rt. (HírTV Műsorszolgáltató és Hirdetésszervező Zártkörűen Működő Részvénytársaság) vezérigazgatója volt 2005-2007 között, majd igazgatósági tagja 2008 közepéig. A „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány székhelye Budapesten, az Üllői út 102-es szám alatt található, (ugyanitt van a Magyar Nemzet és a Class Fm székhelye).
Azóta további támogatásokról döntöttek
A „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány a 2010 decemberi 850 ezer eurós támogatás óta 2011 decemberében újabb 670 ezer eurós támogatást kapott a Szerencsejáték Zrt.-től. Simicskához köthető vezérigazgató dönt az adományokról
Az adománylevél szerint az összeg „a határon túli magyar nyelvű sajtótevékenység ápolására és megsegítésére használható fel.” Egy újabb adatigénylésünkben arra kérdeztünk rá, hogy mi az adományokról döntő testület megnevezése, összetétele, melyek a pályázatok formai követelményei valamint az adományok odaítélésének kritériumai.
A válasz: a Szerencsejáték Zrt. „szponzorációs pályázatot nem ír ki, a Társasághoz beérkezett minden támogatást kérő levél egyformán kérelemnek minősül”. Az odaítélés kritériumaira vonatkozóan érdemi választ nem kaptunk.
Részlet a válaszból: „a támogatási kérelmek elbírálásában a Szerencsejáték Zrt. részére segítséget nyújtó, javaslattevő külső független szakértőkből álló tanácsadó testület megnevezése: Társadalmi Tanácsadó Testület. Tagjai az egészségügy, sport és kultúra területén végzik tevékenységüket. Javaslatuk alapján a végső döntést a Társaság vezérigazgatója hozza meg.”
Rákérdeztünk a Társadalmi Tanácsadó Testület tagjainak kilétére, azonban azt a választ kaptuk, hogy személyes adataik nem nyilvánosak. Közölték, a támogatások odaítéléséről a végső döntést Dr. Szentpétery Kálmán elnök-vezérigazgató hozza meg. Őt 2010-ben nevezték ki.
Szentpétery a Szerencsejáték Zrt. mellett a Magyar Fejlesztési Bank Zrt. felügyelőbizottsági tagja volt egy ideig (erről a tisztségről tavaly nyáron lemondott), valamint az Aranykor nyugdíjpénztár ellenőrző bizottságának tagja.
Korábban a Bizományi Áruház Vállalat vezérigazgatója, a Simicska Lajoshoz köthető ún. MFB-BÁV-csoport tagja.
(Szentpétery Kálmán a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatója. Saját közlése szerint mindig kívül állt a politikán, ehhez képest azonban 1999 óta ott találjuk nem csak a botrányos körülmények között a Simicska-Töröcskei érdekkörbe került BÁV Zrt. vezetésében, de a Főtaxi Zrt., illetve a Metal-Art Zrt., vezetőségében is. Kinevezése óta a Szerencsejáték Zrt. révén milliárdos nagyságrendű megrendelésekhez jutott a Simicska Lajos érdekkörébe tartozó HungIster Zrt. és Publimont Zrt., valamint a Patonai Péter tulajdonolta I.M.G. Kft. egyaránt. Szentpétery névjegye az Atlatszo.hu-n)
A Magyar Fejlesztési Bank Zrt. adományai
Véletlen vagy sem, de az EMNT-EMNP érdekcsoport, valamint a „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány másik nagy támogatója a Magyar Fejlesztési Bank Zrt., ahol 2012. június 15.-ig Dr. Szentpétery Kálmán az igazgatóság külső tagja volt.
Az MFB feletti tulajdonosi jogokat ugyancsak az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter (jelenleg Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter) gyakorolja, a társaság elnök-vezérigazgatója pedig Baranyay László (pályakép itt). Neki szintén van kapcsolata Simicska Lajossal.
A támogatások odaítélésében több olyan arcot is felfedezhetünk, akiket az Atlatszo.hu A Nemzeti Együttműködés Rendszere: Kik ejtették foglyul a magyar államot? című anyagában az MFB-BÁV-csoporttal azonosít.
(Baranyay László 2010 júniusa óta újra az MFB Zrt. vezérigazgatója. Az MFB igazgatóságának – akárcsak az első Orbán-kormány idején – újra tagja Orosz Ferenc, Vér Iván vagy a Vegyépszer körüli cégekben is gyakran felbukkanó Várady György. Az akkori alkalmazottak közül Németh Lászlóné miniszterként formálisan immár Baranyaynak is főnöke. Az akkori MFB-n keresztül több száz milliárd forint közpénz jutott autópálya-építő cégekhez, illetve bizonyos privatizációs manőverekben volt a szervezetnek kiemelkedően fontos szerepe az állami tulajdonú banknak. Ma a magyar állam nevében az MFB gyakorolja a tulajdonosi jogokat az összes nagyobb infrastruktárális beruházással és forráskihelyezéssel kapcsolatos tevékenységet végző állami vállalatnál a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt.-től Garantiqa Hitelgarancia Zrt.-ig, de az MFB szervezetéhez tartozik a Magyar Turizmus Zrt.-től a Diákhitel Központ Zrt.-ig több tucatnyi különböző egyéb állami vállalat is. Baranyai névjegye az Atlatszo.hu-n)
A Magyar Villamos Művek Zrt.
Az adományok egy kisebb része a Magyar Villamosművek Zrt.-től származik. A magyarországi áramsz

Krebsz János: Szellemi honvédelem
Erősödik a nemzeti összefogás, ugyanis fokozódik a külföld irányából érkező ellenséges nyomás, és ezért, aki felelősen gondolkodik civilként, az meg akarja védeni kies hazánkat a nemtelen támadásoktól. Különös és kiemelt feladata van ebben a gondolkodó embernek, az értelmiségnek.
A Civil Összefogás Fórum tett közzé egy felhívást Szellemi Honvédelem címmel, s már több mint kétezer értelmiségi jelentkezett, hogy szeretne részt venni a szervezet munkájában. Ez a szervezet nem azonos a Békemenet néven elhíresült kormánypárti demonstrációs mozgalommal, bár szellemileg mindenképpen belőle nőtt ki.
A magyar értelmiség színe-java követi a világban Magyarországról megjelenő véleményeket, támadásokat, ellenséges megnyilvánulásokat, s méltó módon meg fognak válaszolni mindenre.
Vegyük komolyan őket. Mindannyian fontosnak gondoljuk, hogy milyen kép él a külföldben kis hazánkról és dolgos népéről, a legendás hazaszeretetünkről és a génjeinkbe kódolt demokrata alapállásról. Büszke történelmünk a garancia minderre, amely a kereszténység védőbástyája volt évszázadokon át, és 1956-ban is megmutatta a világnak, hogy nem a számosság a vitézség. És vannak olyan elemek a múltunkban és jelenünkben, amelyekről nem beszélünk.
Nem véletlen a névválasztás. Szabó Zoltán használta nem éppen abban a jobbos értelemben, ahogy a civilek szóhasználatában válik békemenetes kormánytámogató mozgalommá. A fiatal író 1938 tavaszáig (amikor Hitler bevonult Ausztriába) szociográfiai munkákban számolt be a magyarság állapotáról (Tardi helyzet, Cifra nyomorúság), ettől a pillanattól kezdve a szellemi honvédelem a születő cikkeinek a témája. Ne feledjük: 1938-39-40-ben a magyar értelmiség nagyobb része németbarát, Trianon revízióját Hitlertől várják és kapják, hazánk Németország szövetségese a világháborúban … S ezekkel a többségi folyamatokkal száll szembe az ifjú író a Magyar Nemzet hasábjain.
Nem sokáig kell keresgélni a párhuzamokat. Egy zsidózó, fasizálódó országban a megrészegültek közt kell a józan hang, nehogy azt higgyék külföldön, hogy mind primitívek és rasszisták vagyunk. Most éppen a német közvélemény rója fel leginkább a demokrácia-deficitet az Orbán-kormánynak, de jönnek ilyenféle „észrevételek” a hazai állapotokat illetően angol és francia nyelvterületről is.
Hasonló szellemi invázió és belső elbutulás fenyegeti-e népünket, mint a második világháború előtt és folyamán, amikor önnön vágyaitól úgy elaljasult, „hogy önként, nem csak parancsra”?
Mit tehet a hazafias magyar értelmiség a jelen európai helyzetben? Tájékozódik (nem csak magyar ferdítésben olvassa a külföld véleményét), információi vannak arról, másutt hogyan működik a demokrácia (sajtó, kormány, alkotmánybíróság), össze tudja hasonlítani a sikeres és sikertelen országokat, hogy mégis miben fogható meg a különbség. S ennek alapján megtervezi a szellemi honvédelem aktuális tennivalóit.
És, ha mindezt nem haszonlesésből, a hatalom kritika nélküli kiszolgálásából teszi, akkor rátalál az egyetlen helyes honvédelmi magatartásra, és rászorítja a magyar politikai elitet az európai normákra és magatartásra, hogy megszűnjenek a külföldi negatív vélemények, elítélő, szégyenpadra ültető folyamatok.
Ezt jelentené a szellemi honvédelem ma. De elég lenne csupán tisztességnek nevezni.
maszol.ro.

Bukhat az erdélyiek magyar érettségije
Rendőrségi feljelentést tett az Emberi Erőforrások Minisztériuma az erdélyi fiatalokat magyarországi érettségire felkészítő Sziltop Nonprofit Kft. ellen. A Magyar Nemzet cikkezett arról, hogy a budapesti tárca szerint a társaság jogosan igényelhet normatív hozzájárulást az állami költségvetésből a magyar állampolgársággal rendelkező romániai diákok után is, a Székelyföldre kihelyezett osztály működtetéséhez azonban engedélyt kellett volna kérnie az oktatásért felelős minisztertől.
A napilap megtudta, mivel ez nem történt meg, a romániai oktatással és vizsgáztatással a cég szabálysértést követ el, amiért a tárca feljelentést tett.
Mint arról lapunkban beszámoltunk, a Sziltop tavaly jelentette be, hogy magyar állami normatív támogatással működtetne a Székelyföldön levelezői jellegű, ingyenes gimnáziumi oktatást, és készítene fel magyar állampolgársággal rendelkező erdélyi fiatalokat magyarországi érettségire. A cég az anyaország egyik legnagyobb, 160 tagiskolából álló, tizenhatezer diákot oktató magániskola-hálózatát működteti, és tizenhetedik éve folytat esti és levelező gimnáziumi felnőttoktatást. A Sziltop által fenntartott Kölcsey Ferenc Gimnázium vásárosnaményi levelező tagozata keretében tavaly szeptemberben indították be az oktatást: Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön 200 jelentkezőnek tartanak felkészítő konzultációt havonta egyszer. Mivel a cég bevallottan nem akar versenyezni a helyi középiskolákkal, oktatási ajánlata a felnőtteknek szólt, így a Székelyföld számos településéről beiratkozott fiatalok átlagéletkora 28–30 év közötti. Közülük mintegy százan rendelkeznek magyar állampolgársággal is, felkészítésükért a társaság 40 ezer forint (600 lej) normatív támogatást kap diákonként a magyar államtól havonta.
Szilasi György, a Sziltop Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója tegnap a Krónikának elmondta, nem értik, mit kifogásol erdélyi tevékenységükben a budapesti minisztérium, hiszen az illetékes magyarországi kormányhivataltól beszerezték a szükséges engedélyt, a székelyföldi diákokat a vásárosnaményi tagozatra íratták be. „Arra nem kell engedélyt kérnünk, hogy elküldjünk néhány vendégtanárt, és oktassuk az erdélyi diákokat. Semmiféle tájékoztatást nem kaptunk a minisztériumtól, mindössze azt tudjuk, hogy feljelentést tettek ellenünk Budapest V. kerületi rendőrkapitányságán” – nyilatkozta lapunknak Szilasi György. Az igazgató értetlensége annál nagyobb, hogy Erdélyben kifejtett tevékenységükhöz levélben gratulált Orbán Viktor kormányfő és Áder János köztársasági elnök, Bába Iván, a külügyminisztérium közigazgatási államtitkára pedig jóváhagyta, hogy a májusban esedékes, csaknem ötven diák részvételével tartandó érettségi vizsgát Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán szervezzék meg. Kérdésünkre, miszerint fennáll-e a veszélye, hogy a sikeresen vizsgázó erdélyi hallgatók ne kapjanak magyar érettségi oklevelet, Szilasi György úgy válaszolt, nem tudja elképzelni, miért ne kaphatnának, a társaság nem látja ennek semmi akadályát. „Szeretnénk alaposabban megismerni a minisztérium álláspontját, a feljelentés okát. Ha a tárca elgáncsolja a székelyföldi vizsgát, akkor erdélyi hallgatóink számára megrendezzük Magyarországon” – szögezte le az ügyvezető igazgató.
Különben a Sziltop Nonprofit Kft. vendégtanárai öt tantárgyból készítik fel a székelyföldi fiatalokat, és eddig összesen száz kihelyezett órát tartottak; a magyar rendszerű vizsgán románból idegen nyelvként érettségizhetnek. Szilasi Györgytől megtudtuk, bár a magyar államtól csak a magyar állampolgárságú hallgatók után kapnak támogatást, ingyenessé tették a levelezői konzultációt az egyelőre nem honosultak számára is, mivel nem akarnak különbséget tenni magyar és magyar között. Egyébként román politikusok tavaly a hazai oktatási rendszer elleni „szabotázsakciónak” nevezték a kezdeményezést, és a Sziltop tevékenységének kivizsgálására szólították a bukaresti oktatási minisztériumot. Szerintük a magyarországi oktatási intézmény olyan romániai magyar fiataloknak adna érettségi bizonyítványt, akik Romániában elbukták a vizsgát, ezért fennáll a veszélye, hogy a diákok felhagynak a tanulással a „könnyűszerrel megszerezhető” magyar oklevél láttán.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Orbán lerótta kegyeletét Szatmárnémetiben
Lerótta kegyeletét Orbán Viktor miniszterelnök a szatmárnémeti temetőben annak a férfinak a sírjánál, akit a gyanú szerint egy hónappal ezelőtt a magyarországi Izsákon annyira megvert két, azóta leszerelt rendőr, hogy belehalt sérüléseibe.
A kormányfő Facebook-oldalán szombatra virradóra közzétett videó tanúsága szerint Orbán Viktor egy szál, nemzeti színű szalaggal átkötött fehér rózsát helyezett el az áldozat sírján.
Ugyancsak szombaton a Magyar Nemzetben megjelent egy nyílt válaszlevél Tamás Gáspár Miklósnak címezve, „Netuddki” aláírással. A kolozsvári származású filozófus szerdán nyílt levelet írt a kormányfőnek ugyancsak a Magyar Nemzetben, arra kérve Orbán Viktort, menjen el Szatmárnémetibe, ha lehet, Áder János államfővel együtt, és tegyen egy szál virágot Bara József sírjára. „Kedves Gazsi! Nekem címzett nyílt leveledet megkaptam. Hagyjuk a felesleges udvariaskodást, jólesett. Tanácsodat megfogadtam. Az igazat megvallva, magamtól is eszembe juthatott volna. Sőt, talán eszembe kellett volna, hogy jusson. Akárhogy is, megvolt” – áll a szombaton közzétett válaszlevélben.
A miniszterelnök Facebook-oldalán szombatra virradóra közzétett videón az látható, hogy a kormányfő egy szál, nemzeti színű szalaggal átkötött fehér rózsát helyez el az áldozat sírján. Havasi Bertalan, a miniszterelnök sajtófőnöke közölte, Orbán Viktor péntek délután Szatmárnémeti Mátyás király utcai temetőjében emlékezett meg az izsáki rendőrőrsön történt kényszervallatás során elhunyt Bara József sírjánál.
A Bács-Kiskun megyei Orgoványon április 8-án délután szolgálatukat teljesítő rendőrök intézkedést kezdeményeztek a 47 éves férfival szemben motorosfűrész-lopás gyanúja miatt. Az izsáki rendőrőrsről este tettek jelentést, hogy az intézkedés alá vont férfi elhunyt. A gyanú szerint a két, azóta leszerelt rendőr annyira megverte egy kisebb súlyú bűncselekmény miatt előállított román állampolgárságú férfit, hogy az belehalt a sérüléseibe. A Kecskeméti Járásbíróság a napokban kilencven nappal meghosszabbította a két volt rendőr előzetes letartóztatását.
szekelyhon.ro

Jön a „magyar tavasz”?
A kilencvenes évek derekán a Magyarok Világszövetsége és más civil szerezetek közreműködésével rendezték azt a nemzetstratégiai konferenciasorozatot, amelynek keretében egy sor ma is aktív politikus és gondolkodó fejtette ki meglátásait a magyar jövő kívánatos alakítási módozataival kapcsolatban. Jelen volt Tőkés László, Markó Béla, Németh Zsolt, Szőcs Géza, Gál Kinga, Pokol Béla, Lovas István és Tőkéczki László is, hogy csak néhányukat említsem. A talán legsikeresebb, legszervezettebb – sorrendben a második – konferenciának Székesfehérvár adott otthont 1995-ben, amelyen Sebestyén István, Svájcban élő gondolkodó az euroszkepticizmusról beszélt. Ekkortájt nemhogy az euroszkepticizmus, de még a globalizmus problematikája is csak elvétve foglalkoztatta a nemzetstratégia iránt érzékeny közönséget, így a legtöbben értetlenül hallgatták a látnoki előadót.
Mire az európai uniós csatlakozás elérhető közelségbe került, már más volt a helyzet. Ha kizárólag azt a tényt említjük, hogy a magyar gazdák uniós támogatásként az osztrák gazdák támogatásának negyedére számíthatnak, s ennek saját forrásból való kiegészítését megtiltották a magyar kormánynak, már evidens, hogy mi is volt itt a cél: nem a felzárkóztatás, hanem a különbségek megőrzése, távlatilag pedig a magyar termőföld felvásárlása minél alacsonyabb áron.
Veszélyes kritikák
Gyarmatnak kellettünk, nem partnernek. A gyarmattartók pedig évszázados szokás szerint ezúttal is megtalálták a maguk helytartó elitjét a „bennszülöttek” között. A magát baloldalnak nevező politikai-hatalmi bűnszövetség ugyanolyan engedelmesen és készségesen hajbókolt új urai előtt, mint tette azt nem sokkal korábban a szovjetek felé.
A nemzeti érdekérvényesítés magatartásirányító politikai kategóriaként, motivációs értékbázisként éppúgy nem volt jelen sem a nyilatkozataikban, sem a politikájukban, mint ahogy korábban sem. Sőt, hatalmas médiaerejükkel sikerült olyan közhangulatot kialakítaniuk, hogy aki az uniós csatlakozás valódi arcáról mert beszélni, szakmai érvei dacára könnyen a politikai szalonokon kívül, az állítólagos szélsőségesek között találhatta magát.
Orbán Viktort is kitámadták akkor, aki annyit mert leszögezni, hogy a hátrányok és az előnyök között az előnyök nyomnak szerinte többet a latban. A hátrányok puszta említése is csípte a hangadók szemét. A Panasz című kötetben szereplő Vádlók és vádlottak című írásában Szabó Dezső által oly érzékletesen bírált kötelező optimizmus – amely akkor is országvesztésbe torkollott – elevenedett meg a szemünk előtt. Nemcsak a ballib rétoroktól hallhattunk hamis hozsannázó szólamokat az unió nagyszerűségéről és a magyar történelmi célok beteljesüléséről, de ugyanazt a nótát fújta teli tüdőből az MDF-es Dávid Ibolya is.
Rejtett kamerák
Az unió valódi természetével a 2010-es választási győzelem után ismerkedhetett meg a magyarság. Az Európai Parlamentben valóságos gyűlöletszeánszokat rendeztek a magyar médiatörvény és a magyar alkotmány kapcsán, úgy, hogy a hozzászólók többsége a legalapvetőbb tényekkel sem volt tisztában. Most a Tavares-jelentéssel revolvereznek, a néppárti Viviane Reding pedig szinte napi rendszerességgel támadja Magyarországot, s attól sem riad vissza, hogy új, az uniós szerződés aláírásakor még értelemszerűen nem létező „közbülső” szankciók megalkotását, és Magyarországgal szembeni foganatosítását javasolja. Mi több, a Magyar Nemzet című napilap információi szerint ugyanez a személy a globalista világhatalom egyik félhivatalos, a nyilvánosság kizárásával működő fórumán, a Bilderberg-csoport legutóbbi ülésén arról beszélt, hogy mindent megtesz a jövő évi magyar választások legitimitásának gyengítése érdekében, arra hivatkozva, hogy a választók legutóbb a szavazófülkékben sem merték kifejezni akaratukat. A Magyar Nemzetből azt is megtudhattuk, hogy az Európai Bizottság egyik, névtelenséget kérő olasz tisztségviselője szerint Reding a konferencia résztvevőinek kifejtette: már folytatott tervéről előzetes megbeszéléseket olyan magyarországi, nem kormányzati szervezetek képviselőivel, amelyek anyagi támogatásuk legnagyobb részét az Egyesült Államokból kapják. ők biztosították a bizottsági alelnököt arról, hogy olyan jelentéseket fognak kiadni, amelyek szerint akadtak, akik láttak a szavazófülkék fölé helyezett rejtett kamerákat.
Török forgatókönyv?
Ennyit hát az Európai Unióról, amelyről sokan azt remélték, hogy a globalizmus elleni európai bástya lehet. Ehelyett az EU nem más, mint a globalista háttérhatalom által irányított népszínház. Ha valaki nem hajlandó a neki szánt szerepet eljátszani, azt első menetben körbeugatással, politikai nyomással, majd intézményesített szankciókkal próbálják megregulázni, utána meg jöhetnek a Reding által emlegetett, konkrétan még nem körvonalazott „közbülső eszközök”. Legvégső esetben pedig a kívülről irányított „magyar tavasz”, mert biztosan találnak majd a destabilizációra törekvő háttérerők valami tetszetős nevet a török forgatókönyv mentén zajló, kívülről szított belső lázadásra (lásd még a hasonló forgatókönyv alapján zajló „őszirózsás forradalmat”). Nemrégiben már Tamás Gáspár Miklós is arról nyilatkozott, hogy „békés forradalomra” van szükség, a magyar „demokrácia” már nem állítható vissza szavazati úton, Viviane Reding pedig már most azt tervezi, miként fogja hitelteleníteni a magyar választás eredményét. Természetesen a „demokrácia” nevében semmisítve meg a demokráciát. „Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened” – nemdebár? Hogy Reding most tagad? Semmivel sem jelent többet, mint a napot az égről bármikor lehazudni kész leleplezett kommunista vezetők mosakodó nyilatkozatai.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Büntetésbe torkollott a kétnyelvűsítési akció
Ezerötszáz lejes büntetést róttak ki csütörtök délelőtt Lakó Péterfi Tündére, aki társaival immár másodjára osztogatott kétnyelvű ártáblákat Marosvásárhelyen a volt November 7. lakótelep piacán. A helyi rendőrség parancsnoka szerint uszítás a célja a kétnyelvűsítésnek, és amúgy „sem szabad engedély nélkül szórólapozni”.
Lakó Péterfi Tünde néhány marosvásárhelyi lakossal együtt olyan táblákat készített, amelyeken román és magyar nyelven szerepelt a termékek neve, és ezeket osztogatta szombaton a volt November 7. lakótelep piacán. A napokban mi is ellátogattunk a szóban forgó piacra, és megkérdeztük a termelőket, mit szólnak a táblákhoz. Mindannyian örültek a kezdeményezésnek, többen igényeltek újabb táblákat. Az aktivisták ezeket akarták pótolni csütörtökön, ám ottjártukkor a szombati táblák hűlt helyét találták. A termelők sajnálkozva vonogatták a vállukat, s mondták, hogy a piacigazgatóság levétette velük azokat.
A táblák hiánya mellett a rendőrség is „meglepte” Lakó Péterfi Tündét, 1500 lejes büntetést szabott ki rá, amiért nem volt engedélye „szórólapok” osztogatására. A hölgy nem írta alá a rendőrségi jegyzőkönyvet, és nem áll szándékában kifizetni a büntetést. Jelen pillanatban azon gondolkodik, hogy ügyvédet fogad, és úgy viszi, ha kell, egyre magasabb és magasabb szintre az ügyet. „Nem az én személyen a lényeg itt, hanem az ügy. Én ismerős árusoknak, akiktől nap mint nap vásárolok, adtam ajándékot, amelyet ők szívesen elfogadtak, a rendőrség meg szórólapozásként értékeli ezt az egészet, és pénzbüntetéssel sújt” – mondta felháborodottan az akció kezdeményezője, aki nem hiszi, hogy bárkinek is ártott volna a kétnyelvű terméktáblákkal.
A Székelyhon.ro megkeresésére a helyi rendőrség vezetője, Valentin Bretfelean először úgy nyilatkozott: a büntetésnek nincs etnikai indítéka, részéről lehetnének akár oroszul is azok a táblák. Később azonban idegesebbé vált a hangja, s úgy értékelt: azzal, hogy a magyar volt a két nyelv egyike, etnikai feszültséget gerjesztett az aktivista. „Tudta nagyon jól, hogy engedélyre van szüksége ahhoz, hogy szórólapokat és egyéb reklámanyagokat osztogasson. Ha a hölgy megpróbál nemzetek közötti problémákat előidézni Vásárhelyen, semmi esélye, mert a marosvásárhelyi románok és magyarok értelmes emberek” – mondta kurtán a rendőrfőkapitány, majd elköszönt és letette a telefont.
Az ügyben a Magyar Nemzet újságírója, Szőke László már feljelentést is tett az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, ugyanis a Magyarországon dolgozó újságíró szerint is jogtalanul tiltották be Marosvásárhelyen a kétnyelvű táblákat, ugyanakkor mondvacsinált okokra hivatkozva meg is büntették a kezdeményezőket.
A Diszkriminációellenes Tanács elnöke, Asztalos Csaba megkeresünkre elmondta, a regionális nyelvek chartája alapján (amelyet Románia is ratifikált, azaz jóváhagyott és beépített saját törvénykezésébe) a piaci árusnak, magáneladónak kötelessége, hogy termékeit több nyelven (az ország hivatalos nyelvén és az adott régióban használatos nyelveken) feliratozza, a romániai közigazgatási törvény szerint azonban – amely kimondja, hogy minden olyan településen, ahol egy adott kisebbség számaránya eléri a 20%-ot, az adott kisebbség nyelvén is közzé kell tenni a közérdekű információkat – nem, mivel a piaci árulásra nem vonatkozik. „A 137-es törvény értelmében senkit nem érhet hátrányos megkülönböztetés amiatt, hogy esélyegyenlőséget kér. Senkit nem lehet megbírságolni azért, mert jogait kérte. Márpedig a jogok betartásának bárminemű követelése beletartozik a szólásszabadságba, és mint ilyen, a kétnyelvű táblák kihelyezése is a jogok gyakorlatba ültetésére, ez esetben a kétnyelvű feliratok szükségességére hívta fel a figyelmet” – mondta Asztalos Csaba.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

Medgyessy nem bánja a koccintást
Medgyessy Péter megbánta, hogy eltitkolta ügynökmúltját, azt azonban nem, hogy 2002-ben Adrian Năstaséval koccintott a trianoni békediktátum évfordulóján.
A volt miniszterelnök a Magyar Nemzetnek adott, a napilap szombati számában megjelent interjúban elmondta, 2002 májusa és 2004 szeptembere között betöltött mandátuma idején a magyar–román viszony vonatkozásában nagyon tudatosan építkezett, hiszen maga is erdélyi származású (apja, Medgyessy Béla aljegyző volt a kolozsvári vármegyeházán – szerk. megj.), és a gyerekeit is ebben a szellemben nevelte. Medgyessy közölte, kormánya megbékélést keresett minden szomszédos országgal, minden magyarországi kisebbséget tisztelt, de elvárta, hogy a határon túli magyar kisebbségeket is tiszteljék. „Akkor ez nagyon helyénvaló volt, és én ma sem cselekednék másként, mint akkor. (…) Politikám része volt, hogy amikor először kint voltam Bukarestben, akkor az első mondatokat románul mondtam el. Ilyen gesztusokkal lehet szerintem megalapozni, hogy az ottani magyarokat tiszteljék, és békésen éljenek együtt. Amikor nemzeti ünnepük volt, és a román kormányfő gesztust gyakorolva Magyarország felé, Budapesten ünnepelt, akkor én meglátogattam. Nem az 1920-as döntést ünnepeltem vele, hanem én is gesztust gyakoroltam” – jelentette ki a szocialista politikus.
Mint ismeretes, annak idején jelentős felzúdulást keltett, hogy Medgyessy 2002. december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén, Erdély elcsatolása évfordulóján a budapesti Kempinski Hotelben pezsgővel koccintott román kollégájával, Adrian Năstaséval. Az ünneplők között volt többek között Göncz Árpád volt államfő és Kovács László külügyminiszter, valamint az RMDSZ több magas rangú politikusa, köztük Verestóy Attila szenátor és Kelemen Atilla képviselő. Napra pontosan nyolc évvel később Tőkés László EP-képviselő „korszakzáró sajtófogadást” tartott ugyanebben a budapesti szállodában, ahol koccintás helyett gyászharang csendült fel, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke pedig bocsánatkérésre szólította fel „a magyar nemzet rovására koccintgatókat”.
Medgyessy Péter azonban a Magyar Nemzet kérdésére úgy válaszolt: szerinte a romániai magyarokat nem érintette rosszul a 2002-es gesztus, mert azóta járt már Erdélyben, és soha nem kapott szemrehányást emiatt. „A következő év márciusában Adrian Năstase elment a magyar nemzeti ünnepre a bukaresti nagykövetségre március 15-én. Pedig tudta, hogy 1848-ban a kisebbségek ügyével az akkori magyar vezetés sem foglalkozott sokat, de ő összeszorította a fogát, és elment erre az eseményre, hogy gratuláljon a magyaroknak. A gesztuspolitika csak akkor működik, ha kölcsönös” – fogalmazott az exkormányfő az interjúban.
A politikus különben azt sem bánta meg, hogy D–209-es azonosító számmal szigorúan titkos ügynökként is tevékenykedett a Kádár-rendszerben. 2002 júniusában, hivatalba lépése után alig három héttel éppen a Magyar Nemzet közölte egy III/II-es, D-209-es kódszámú ügynök SZT-tiszti (szigorúan titkos tiszt) lapját, akiről kiderítette azt is, hogy valójában Medgyessy Péter. A kormányfő először még tagadta a róla megjelent adatok hitelességét, később azonban elismerte múltját, azt állítva, hogy csak kémelhárító volt a gazdasági hírszerzés területén 1977 és 1982 között, és akkori motivációjaként a haza szolgálatát jelölte meg. „Azt sajnálom, hogy amikor ez napfényre került, volt pár óra, amikor nem fogalmaztam egyértelműen hírszerzői múltam vonatkozásában. Amikor viszont kiálltam a nyilvánosság elé, a népszerűségem, meglepetésre, nőni kezdett. Tehát a hezitálásom indokolatlan volt” – idézte fel a történteket most Medgyessy, beismerve: nem cselekedett helyesen, jobb lett volna, ha már a választási kampányban kiáll az emberek elé.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro

Kétnyelvű terméktáblák: nem hagyják annyiban
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elé terjeszti a kétnyelvű piaci terméknévtáblák ügyét az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) marosvásárhelyi szervezete, az EMNP ugyanakkor a marosvásárhelyi piacigazgatóság vezetőjének menesztését is követeli.
Peti András, az RMDSZ helyi alakulatának vezetője hétvégén közleményben jelezte: indokolatlannak és jogtalannak tartják, hogy a rendőrség a kétnyelvű táblák odaajándékozása miatt bírságolta meg Lakó Péterfi Tündét. A szervezet a közeljövőben a kétnyelvű feliratok kötelező szabványozását fogja kezdeményezni, ugyanakkor követeli a kétnyelvűség biztosítását a közterületeken, a közintézményekben és az ezekhez tartozó szervezetek keretén belül.
Peti szerint elfogadhatatlan, hogy „a marosvásárhelyi intézményvezetők nem értik a nyelvi jogok alkalmazásának szükségszerűségét, fontosságát és törvényességét, és hatáskörüket túllépve, valamint a törvényt megsértve nyelvi jogaikat gyakorló polgárokat büntetnek.” Az RMDSZ vásárhelyi szervezete felhívta a figyelmet, hogy a piacigazgató hozzáállása diszkriminatív volt, ezért munkajogi fegyelmi eljárás beindítását kezdeményezik. Az ügy kivizsgálását kérik a helyi rendőrség vezetőségétől is, meggyőződésük szerint ugyanis a hatóság visszaélt hatalmával, és törvénytelenül járt el. Az alakulat ugyanakkor a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat ingyenes jogi képviseletét is felajánlotta Lakó Péterfi Tündének.
A piacigazgató leváltását kérik
Jakab István, az EMNP vásárhelyi szervezetének elnöke pénteki sajtótájékoztatóján beszélt arról, hogy magánszemélyként csütörtökön ő is jelen volt, amikor Lakó Péterfi Tünde a November 7 lakónegyed piacán kétnyelvű terméknévtáblákat ajándékozott a piaci árusoknak. Jakab segített a táblák kiosztásában, majd ezek betiltása után személyesen beszélt Vasile Filimonnal, a piacigazgatóság vezetőjével. „Az igazgató azt állította, hogy a kétnyelvű táblák törvénytelenek, majd mutatott egy általa legálisnak vélt mintát. Beismerte azonban, hogy ezeket sehol nem használják. Ez a magatartás diszkriminációnak minősül, véleményünk szerint csak a magyar nyelv megjelenése zavarta az igazgatót. Filimon úgy beszélt a piacokról, mint a saját tulajdonáról, így egyértelmű, hogy nem ő a megfelelő vezető” – fogalmazott Jakab István. Hozzátette: túlkapás volt, hogy a rendőrség szórólapozás jogcímen 1500 lejes bírságot rótt ki Lakó Péterfi Tündére, ezért a szervezet minden támogatást megad, hogy az érintett törvényes úton elérje a büntetés semmissé nyilvánítását, ha pedig ez nem sikerül, átvállalják a szankció kifizetését.
Kirsch Attila, a marosvásárhelyi demokráciaközpont irodavezetője azt is elmondta: a piacok a helyi tanács hatáskörébe tartoznak, a testület által jóváhagyott működési szabályzatban pedig nem szerepel, hogy a termékneveket nem szabad magyarul is kiírni. Vasile Filimon és Valentin Bretfelean, a helyi rendőrség vezetője ezzel szemben azt állítja: mindössze a törvény betartását kérték Lakó Péterfi Tündétől, az általa elkövetett kihágásért pedig 1500 lej a minimális bírság.
A főkonzul is ellátogatott a piacra
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja eközben elismerését fejezte ki Lakó Péterfi Tünde kétnyelvűség érdekében végzett munkájáért. A főkonzul hétvégén felkereste a kezdeményezőt, és arra kérte, hogy közösen vásároljanak a November 7 lakónegyed piacán. Magyar és román árusoktól egyaránt vásároltak, Zsigmond Barna Pál pedig megköszönte a román nemzetiségű termelőknek, hogy használják a kétnyelvű táblákat. Lakó Péterfi Tünde szerint ez jelentős gesztus volt a marosvásárhelyi magyarság felé, és jó példa az ígéretek helyetti cselekvésre. Elmondása szerint az elmúlt napokban magánszemélyek, szervezetek és politikai pártok is támogatásukról biztosították, segítséget azonban kizárólag civilektől fogad el. „Rendkívül nagy esélyünk van arra ezekben a napokban, hetekben, hogy a magyarság pártállástól függetlenül összefogjon, és végre egy nemzetként követeljük, és talán meg is kapjuk a jogainkat” – indokolta döntését a kezdeményező.
Mint ismeretes, csütörtökön 1500 lejre bírságolta a rendőrség engedély nélküli szórólap-osztogatás miatt Lakó Péterfi Tündét, aki a November 7 lakónegyed piacán kétnyelvű terméknévtáblákat ajándékozott a piaci árusoknak. Noha a termelők örömmel fogadták a táblákat, a Valentin Bretfelean úgy vélte: a kezdeményező tettével egymás ellen uszítja a megyeszékhely magyar és román közösségét. Az ügyben Szőke László, a Magyar Nemzet újságírója feljelentést tett az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál.
Krónika (Kolozsvár)

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 16-AI SZÁMÁBÓL
Szakembereket egy félig béna sajtórendszernek?
Csakhogy hiába oktatnánk korszerű értékszemlélettel, ha végzettjeinknek felemás, rosszul működő médiarendszerben kell állást keresniük, állást vállalniuk. Húsz évvel ezelőtt nagyon megszívleltük Mihai Coman professzornak, az 1989 után létesített bukaresti Média- és Kommunikációtudományi Kar dékánjának a szavait, amelyeket Rostás Zoltán bukaresti szociológiaprofesszor rögzített: „Az egyetem feladata nem az, hogy zsenit neveljen. Az egyetem szakembert képez. A mi karunk a mass-media intézményei számára készít fel szakembereket. Persze, az is igaz, hogy a román mass-media még nem igazi intézmény, még nem gazdasági törvények szabályozzák működését, még nincs intézményi öntudata. De az is igaz, hogy egy félig béna sajtórendszer számára mi nem oktathatunk. Mi egy majdan normalizálódó sajtó szakembereit készítjük fel.” (A Hét, 1993. 31.). Ez a sajtórendszer, mint tudjuk, azóta sem normalizálódott. Ami korántsem jogosítja fel az újságíróképzés szakembereit, a mai médiakutatókat, hogy felhagyjanak a „béna rendszer” kritikai ostromával, hogy ne éljenek a „hatalom nélküliek hatalmával”.
Ha kezdetben Mihai Coman professzor betájolására és intézményszervezési tapasztalataira figyeltünk, később a szegedi kollégáinkét sem kerülhettük meg. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán ugyancsak az 1993/94-es tanévtől indult média- és kommunikáció-tudományi szakirány Róka Jolán és Szajbély Mihály professzorok vezetésével. Kezdettől jó kapcsolatokat alakítottunk ki velük. Regionális igényeknek igyekeztek megfelelni ők is, mi is. Az alaptantárgyak is ugyanazok voltak: az általános elméleti stúdiumokkal – médiafilozófia, sajtó- és médiatörténet, kommunikáció-elmélet, szociológia, tömeglélektan, jeltudomány stb. – egyenlő arányban szerepeltek a gyakorlati tárgyak (sajtóműfajok, számítógépes szövegszerkesztés, médiaírás). Legfennebb a tantárgyak évenkénti elosztásában voltak eltérések.
Spectator Sajtóháztól a Zápolya utcáig
Amikor beindítottuk az egyetemi szintű újságíróképzést, a MÚRE vezetőségével egy olyan – civil társadalmi összefogással építendő – kolozsvári sajtóház tető alá hozásában reménykedtünk, amelyik helyet biztosíthat valamennyi kolozsvári magyar szerkesztőségnek, rádió- és tévéstúdiónak, magának a magyar újságíró-egyesületnek, az újságíróképzésnek és a médiakutatásnak egyaránt. Az alapítványi pénzekből megvásárolt Rákóczi úti telekre tervezett ötszintes épületnek végül is csak a mérnöki rajza készült el. De a telken lévő – már akkor renoválásra szoruló – épületben 1993 októberében elkezdhettük az oktatást, majd a szakkönyvtár kialakítását. A bútorzatot egy bécsi alapítvány küldte, írógépekkel és fénymásolóval az Erdélyi Református Egyházkerület püspöksége látott el. A Magyar Televíziótól vágógépet kaptunk, egyébként pedig pályázatok révén szereztük be a televíziós képzéshez szükséges műszaki eszközöket. A budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett Tárkányi János, a BBTE Színház- és Filmművészeti Karának tanszékünkön frissen doktorált tanársegéde vállalta a műhelygyakorlatok irányítását. Az önellátásban odáig jutottunk, hogy a Szabadságban megjelent apróhirdetésünk nyomán jólelkű kolozsváriaktól ágyakat és ágyneműt kaptunk, és így három-négy rászoruló hallgatónak tudtunk szállást biztosítani. Aminek az volt a fölöttébb nagy haszna, hogy „a bentlakók” télvíz idején befűtöttek, eltakarították a havat, könyvtárszolgálatot vállaltak.
A két világháború közötti időszak legjelentősebb magyar publicistájáról, az akkori újságíró-egyesület élén álló Spectatorról (Krenner Miklósról) elnevezett Sajtóház egy évtizedig szolgálta célkitűzéseinket. Addigra az épület állaga annyira megromlott, hogy ki kellett költöznünk belőle. Fél évig az Apáczai-líceum fogadott be. A Politikatudományi és Közigazgatási Kar új székhelyének és modern épületszárnyának a berendezése után már mi is a Zápolya utca végén folytathattuk a munkánkat. Ahol már jól felszerelt, korszerű eszközökkel ellátott stúdió (súgógép, normál felsőkategóriás-, négy középkategóriás és öt amatőrkamera, lámpapark, valamint fejlesztés alatt lévő műszaki vezérlő) várta pénteki napokon hallgatóinkat, terepgyakorlatokon viszont a Xantus Gábor rendező-operatőr segítségével korábban beszerzett műszaki felszereléssel szerezhettek szakmai tapasztalatokat. A közbeeső epizódokról csak annyit: első dékáni működésem idején az 1999/2000-es tanévben Xantus Gábor elképzelései szerint rádiós és tévés műhelyt alakítottunk ki a Piarista rendház („Echinox”-épület) 60-as és 61-es szobájában, mindhárom tagozat számára. Nem sokáig vehettük igénybe. Nem tudni, hogy milyen megfontolásból, az egyetem akkori vezetősége úgy döntött, hogy a Gerilla Rádió rendelkezésére bocsátja az oktatóstúdiót.
Tanulmányút, amikor Budapest még „messze” volt
Fontos része volt az újságíróképzésnek a kéthetes budapesti tanulmányutak megszervezése 1997-től kezdődően. Ezekről egy-két résztvevő minden évben beszámolt a Campus hasábjain. A Minerva Ház archívumában elhelyezett dokumentumok mind a pályázatok szövegét, mind az elszámolások beszámolóit és számláit őrzik. Az 1997. november 12-én megfogalmazott egyik pályázat szerint a tanulmányi út célja „a) a kolozsvári egyetem végzős újságíró szakos hallgatói ismerjék meg a magyar sajtó szerkezetét, működési alapelveit, intézményeit, meghatározó műhelyeit; b) szakdolgozatuk elméleti megalapozása és dokumentációjuk kiegészítése céljából az Országos Szécheényi Könyvtárban, a MÚOSZ könyvtárában, a Parlamenti Könyvtárban, az Eötvös Collegium könyvtárában stb. végezhessenek kutatásokat. Elképzeléseink szerint délelőttönként intézményeket, szerkesztőségeket keresünk fel, a délutánokat könyvtárakban töltjük. Szeretnénk felkeresni a Független Média Központot, a MÚOSZ-t, a Bálint György Újságíró Iskolát, a Magyar Írószövetséget, az Anyanyelvi Konferenciát, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, az Európai Utas, a Kortárs, a Magyar Napló szerkesztőségét, az MTI-t, a Duna Tévét, a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működő Kommunikációs Intézetet.” Az 1998. március 12-én kelt beszámolóból az derül ki, hogy a tanulmányút minden tervezett állomásán elidőztünk, és „bárhol jártunk, vendéglátóink figyelmét nem kerülte el: hallgatóink fontos kérdéseket tettek fel számukra; szakmai rátermettségüket éppen azzal bizonyították, hogy tudnak kérdezni.”
Ezeknek a kapcsolatoknak ma is hasznát vesszük, igaz, jóval kisebb anyagi támogatottsággal. Merthogy honnan is kértem én támogatást 1996. november végétől kezdve? A MÚOSZ-tól, az Illyés Alapítványtól, az Anyanyelvi Konferenciától, a Magyar Oktatási Minisztériumtól, a Határon Túli Magyarok Titkárságától, a Népszabadságtól, a Schola Rivulina Alapítványtól. Az így elnyert – jóval egymillió forint fölötti összegek – nagyjából fedezték (az utazás kivételével természetesen) a budapesti tanulmányutak minden költségét, a BKV-bérleteket és a színházjegyeket is beleértve. A Magyar Oktatási Minisztériumnak köszönhető, hogy hallgatóink számos évben a Márton Áron Szakkollégiumban lakhattak, illetve a Budapest Média Intézetben fejleszthették rádiós és tévés alapképzettségüket. Amelyekről az egyetemi tanévzárókon sem restelltek (olykor) önironikus videoklipeket bemutatni.
FOLYTATJUK
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)