Amikor Horthy bevonult Székelyudvarhelyre
A Magyar Honvédség bevonulásának 73. évfordulójára emlékezünk szeptember 17-én, kedden.
Hetvenhárom éve annak, hogy a Magyar Honvédség 1940. szeptember 17-én bevonult Székelyudvarhelyre, Horthy Miklós kormányzó vezényletével.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács udvarhelyszéki szervezete által tavaly útjára indított, Élő történelmünk előadássorozat újabb állomása ehhez az eseményhez kapcsolódik.
Kedden, szeptember 17-én 19 órai kezdettel a Gondűző étterem konferenciatermében Kovács László történész Horthy bevonulása Székelyudvarhelyre címmel tart előadást.
A belépés díjtalan, minden érdeklődőt várnak a szervezők, az udvarhelyszéki EMNT és a székelyudvarhelyi Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom.
LÁZÁR EMESE
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Becsület, helytállás, hazaszeretet, hősiesség (Bemutatják a Kereszthegy című dokumentumfilmet)
Az 1940-es bécsi döntés után a Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyt egyetlen hadtest felügyeletére bízták, ezen belül Székelyföldön két határvadász dandárt állítottak fel. Románia 1944. augusztus 23-i átállása után, 1944 szeptemberében szovjet csapatok törtek be a Gyergyói-medencébe.
A többszörös túlerővel szemben a magyar királyi 65. határvadász csoport vette fel a küzdelmet a Görgényi-havasok hegyláncához tartozó Kereszthegynél. A szülőföldjüket védő katonák helytállásáról, hősiességéről játékfilmes elemekkel tarkított dokumentumfilmet készített a HM Zrínyi Térképészeti és Kommunikációs Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Kft. Katonai Filmstúdiója Nagy József kezdeményezésére. A gyergyóremetei ifjú hadtörténésszel a Székely Akadémia 2012-es évzáró előadásán találkozhatott a sepsiszentgyörgyi közönség. A filmet a napokban mutatják be Székelyföldön, Háromszékre is elhozzák: Sepsiszentgyörgyön a Székely Akadémia előadás-sorozat keretében vasárnap 13 órakor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében, Kézdivásárhelyen ugyanaznap 17 órakor a Vigadó nagytermében vetítik. Az alábbiakban Zsalakó István, a Magyar Honvédelmi Minisztérium médiacégének kommunikációs vezetője tájékoztatása alapján kedvcsinálót nyújtunk a filmhez.
Erdély visszacsatolása után a Magyar Honvédség helyi alakulatokat hozott létre, köztük a gyergyótölgyesi 21. határvadász zászlóaljt és három székely határőr-zászlóaljt. Ezek alkották a magyar királyi 65. határvadász csoportot, amely 1944 szeptemberében a szovjet csapatokkal vette fel a harcot. Ezekben a katonai szervezetekben székely apák és fiúk együtt küzdöttek és gyakran együtt haltak hősi halált. A film emléket állít a hősi halottaknak, akiket a történelem elfeledett, hiszen róluk évtizedekig beszélni sem lehetett, mondja Nagy József, aki 2008 óta készít interjúkat a harcokban részt vett veteránokkal. Nagy József 2009-ben megszervezte a veteránok találkozóját. Mintegy ötven hadastyán jött össze, emlékezett a hősi múltra, s énekelte együtt az egykori katonadalokat. Berszán-Árus György, a gyergyószentmiklósi Rubin Stúdió tulajdonosa segítségével videóra vették a találkozót. Az interjúk egy része a filmben is látható.
A film forgatókönyvírója és társrendezője Bárány Krisztián újságíró, akivel Nagy József kolozsvári egyetemi évei alatt ismerkedett meg. A fiatalok ötletét Maruzs Roland őrnagy, a HM kegyeleti főosztályának munkatársa karolta fel, közvetítésével a HM Zrínyi Nonporfit Kft. ügyvezetője, Bozsonyi Károly a születendő alkotás lelkes támogatójává vált. Szakértőnek Illésfalvi Péter hadtörténészt kérték fel.
A forgatások két helyszínen folytak. 2013 nyarán a Gyergyói-medencében, Gyergyóremete, Gyergyóditró, Gyergyótölgyes, Borszék körzetében dolgozott a stáb. Ott, ahol a fájdalom és az emlékezés a házak falai közé szorult, alig akad család, melyet ne ért volna veszteség a második világháború alatt. Rég nem látott magyar katonai egyenruhák bukkantak fel a forgatás napjaiban Gyergyóremetén, a soproni Honvéd Hagyományőrző Egyesület tagjai viselték. Vasfegyelem, makulátlan egyenruha és felszerelés, a kor szolgálati és öltözködési szabályai szerint való megfelelés jellemezte a szakaszt. A fiúk zokszó nélkül, meghökkentő profizmussal hajtották végre, s olykor ismételték meg többször is a jeleneteket. A lakosság számára élményt jelentett, hogy – ha csak néhány napig is – újra magyar katonákat láthatott a faluban és környékén. Laczkó-Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere mozgósította a település lakosságát a forgatásra, Bakó Antal plébános kihirdette, hogy azon a napon jöjjön mindenki korabeli viseletben, mert bizony, Remetén ama napon két mise lesz. Az egyik kimondottan a forgatás kedvéért, a harctérre induló, búcsúzó katonákkal. És jöttek az emberek, statisztáltak. A helyi jelen és a múlt részesei ők, akik akarták, hogy jól sikerüljön ez a film. És ehhez önmagukat, arcukat, lelküket adták. A gyergyói forgatásokon fegyvermaketteket használtak.
A forgatás Magyarországon folytatódott, az Altiszti Akadémia csobánkai bázisán. Itt a maketteket felváltották a működő fegyverek. Dörögtek a hegyi ágyúk, kerepeltek a géppuskák, robbantak a tüzérségi imitációk. Ezekben a jelenetekben részt vett Csernák János színművész és filmbeli fiaként Fehér Tibor, a Nemzeti Színház tagja.
A film alkotói gyakran elgondolkodtak azon, vajon volt-e értelme a hallatlan túlerővel szembeni elkeseredett küzdelemnek. A becsület, a helytállás, a hazaszeretet, a hősiesség – nagyon fontos értékek. S ha mindez nem volna elég, vannak számokkal is mérhető tények. Ezeket a Kereszthegy című filmben Mécs Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész mondja el: „Ezeknek a székely fiúknak megkérdőjelezhetetlen szerepük volt abban, hogy fedezetük mellett Erdély területéről kivonhattak mintegy 150 000 katonát, a magyar 2., valamint a német 8. hadsereg maradványait. E haditett véráldozatát – a Székely Határvédelmi Erők részeként – a 65. határvadász-csoport is vállalta.”
A második világégés hősi emlékműveként tiszteli a környék népe a Kereszthegyet. Nemcsak, mert fentről kereszt alakúnak látszik. Főleg azért, mert itt vesztek el apák és fiúk a túlerő csapásai alatt a haza védelmében. A hősök emlékét immár három filmalkotás is őrzi. Utóbbi nem csak az emlékezést szolgálja. Talán választ ad az elmúlt hét évtized során sokakban megfogalmazódott, de nyilvánosan soha fel nem tett kérdésekre is.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sárándi Tamás
SZÉKELYFÖLD KÖZELLÁTÁSA 1940 ŐSZÉN
Amikor Székelyudvarhelyet csak ejtőernyővel lehetett megközelíteni Mi nehezítette Székelyföld közellátásának biztosítását 1940 őszén? Például az, hogy a kivonuló román hadsereg sok esetben minden mozdíthatót leszerelt és elszállított.
Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés révén visszakerült Magyarországhoz Észak – Erdély, beleértve a Székelyföld is. a kezdeti nehézségek áthidalására a magyar kormány katonai közigazgatás bevezetése mellett döntött, ami 1940. november 26-ig igazgatta a területet. Ezen időszak alatt a különböző szintű parancsnokságok több nehézséggel is szembetalálták magukat, a Székelyföld esetében azonban a legsúlyosabbnak a közellátás biztosítása bizonyult.
Mindennek több oka és előzménye volt. Jelen írásunkban ezen okokat vesszük számba, illetve a konkrét megvalósulást igyekszünk nyomon kísérni. Elsősorban a Székelyföld esetében követjük nyomon a fejleményeket, de igyekszünk rövid áttekintést is adni az egész visszacsatolt terület közellátására vonatkozóan is.
Az 1940 őszi gazdasági és közellátási nehézségek több okra vezethetők vissza. Egyrészt a román hadsereg az európai általános politikai és katonai helyzet – első bécsi döntés, majd Kárpátalja 1939-es megszállása, 1940. júniusi szovjet ultimátum – miatt 1938-tól kezdődően mozgósítva volt, ami oda vezetett, hogy a második bécsi döntést megelőző hónapokban a román hadsereg kétharmada Erdélyben állomásozott. A helyszínen állomásozó román csapatok felélték a lakossági készletet – a korabeli beszámolók folyamatosan a román hadseregben uralkodó rossz élelmezési helyzetre panaszkodtak, ami miatt a hadsereg tagjai folyamatosan megdézsmálták a lakosság készleteit – másrészt a kivonuláskor rekvirálásokat hajtottak végre. A Székelyföld esetében ez a probléma két szinten jelentkezett, a lakosság lóállományának jelentős részét elrekvirálták, valamint egyes gyárakat leszereltek, ami fokozta a munkanélküliséget. Sok esetben a román hadsereg minden mozdíthatót leszerelt és elszállított,
pl. a későbbi közellátás szempontjából kulcsfontosságú vasúti szállítóeszközökből 800 mozdonyt, 700 személyvagont és 10 ezer tehervagont vittek el. A helyi lakosság szempontjából nagyobb gondot okozott, amikor egész gyárakat szereltek le. Pl. Désről a szeszgyárat, Sepsiszentgyörgyről pedig a dohánygyárat vitték el.
Az ezt követően meghozott második bécsi döntés negatív hatása – gazdasági értelemben – hogy addig szorosan összefüggő régiókat s vidékeket vágott el egymástól. A Székelyföld esetében ennek ugyancsak két súlyos aspektusa volt, egyrészt Brassó „elvesztése”, másrészt a térségben elhelyezkedő két cukorgyárat elvágta termőterületeitől. Pl. Brassó és Háromszék megye kölcsönösen kiegészítette egymást, a város innen kapta a nyersanyagok (elsősorban fa), az élelmiszer (70%) és a munkások jelentős részét, míg a megye a várostól kapta a kész ipari termékek (főleg vas), a közszükségleti cikkeket és a cukrot. A botfalusi (Brassó megye) cukorgyár Romániában maradt, míg a termeléshez szükséges termőterület Magyarországhoz került, a marosvásárhelyi cukorgyár esetében pedig fordítva történt ugyanez. A Székelyföld esetében a másik súlyos gazdasági gondot a fakereskedelem lecsökkenése jelentette.
A nagyobb üzemek regáti román tulajdonosok kezében voltak, akik leállították a termelést a bizonytalanság miatt és a meglévő fakészletet sem tudták elszállítani a területről. A székelyföldi és Naszód megyei fatelepek összesen 20–25 ezer munkást foglalkoztattak, azonban 1940 végén a leállások miatt csak mintegy 6–7 ezren dolgoztak. Korabeli jelentés szerint a Székelyföldön 250 ezer köbméter faáru volt, ami elszállításra várt. A gazdasági problémák harmadik csoportját a kőolajtermékek és földgáz használata jelentette, ugyanis ez jobban el volt terjedve Romániában, mint Magyarországon (a földgázmezők közelsége miatt ez hangsúlyosabban volt jelen a Székelyföld esetében).
Mielőtt rátérnénk a Székelyföld 1940 téli közellátásának biztosításához hangsúlyoznunk kell, hogy a visszacsatolt észak-erdélyi megyék mindegyikében gondok voltak a közellátással, másrészt a Székelyföld – más hegyes vidékhez hasonlóan, mint pl. Máramaros és Beszterce-Naszód – az alapélelmiszerek tekintetében mindig is behozatalra szorult. Ez elsősorban a búza- és kukorica behozatalt jelentett, míg árpából, zabból és szénából folyamatos többlettel rendelkezett. 1940-ben sem a behozatal jelentette a nagy problémát, hanem annak fizikai eljuttatása. Az ellátási gondokat nehezítette, hogy a román hadsereg kivonását a magyar hadsereg bejövetele váltotta fel, aminek ellátására ugyancsak tetemes mennyiségű élelmet kellett beszállítani. A katonai közigazgatás időszakában a Székelyföldön 10 ezer katona és 1500 ló állomásozott, akik elsősorban a határvonal megerődítésén munkálkodtak.
A katonai közigazgatás időszakában a Székelyföld legnagyobb gondját a vasúti összeköttetés hiánya okozta, ugyanis azt – Kolozsvárról Aranyosgyéresen és Marosludason át Marosvásárhelyre tartó vonal – az új országhatár kettévágta. A Kolozsvártól délre elterülő kiszögelés – az úgynevezett Göring-zsák – a belga tulajdonban lévő szamosújvári szódagyár igazgatójának közbelépésére alakult ki, s maradt a terület Romániánál (lásd a térképet). A helyzetet csak fokozta, hogy október 23-ától kezdődően a román hatóságok leállították a peage – átmenő – vasúti forgalmat, így a Székelyföld ezt követően vasúton átmenetileg megközelíthetetlenné vált. A helyzet súlyosságát érzékeltetve – kis túlzással élve – Teleki Pál ezt úgy fogalmazta meg, hogy Székelyudvarhelyre csak ejtőernyővel lehet eljutni.
Az elszigeteltséget azonban jól jelzi, hogy a katonai közigazgatás időszakában a postai küldeményeket a fontosabb székelyföldi városokba repülőgéppel jutatták el, illetve fölé érve ejtőernyővel dobták azokat le. A légi posta Székelyudvarhelyt, Csíkszeredát, Kézdivásárhelyt és Sepsiszentgyörgyöt érintette.
A tél közeledtével az ellátás megszervezése a katonai közigazgatás egyik legsürgősebb és egyben legnagyobb volumenű kihívása is volt. A problémával már szeptember végén a legmagasabb szinten – Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsban – foglalkoztak, ahol csak azt állapították meg, hogy a terület nem képes az önellátásra, így azt az anyaországból fogják biztosítani, illetve elrendelték a meglévő készletek, illetve a bevitelre szükséges áruk mennyiségének összeírását, illetve döntöttek ennek fontossági sorendjéről. Ugyanakkor elhatároztak, hogy az ellátás megszervezését a helyi szövetkezetekre bízzák, s az anyaországi szövetkezetek tevékenységét egyelőre nem engedik meg a visszacsatolt területeken. Október 28-án ismét tanácskozást tartottak a kérdésről ekkor döntöttek, hogy a visszacsatolt területet két részre osztják, ellátásra szoruló térségekre – Székelyföld, Beszterce és Máramaros – illetve azon megyékre, amiket kereskedelmi tevékenység útján lehet ellátni. Ugyanitt döntöttek arról is, hogy míg a négy Székely megyét 100%-ban, addig a másik két – román többségű régiót – csak 50–60%-ban kívánják ellátni. A döntés értemében a Székelyföldre 16896 t, Máramarosba 748 t, Besztercére 3480 t élelmiszert terveztek szállítani. A két román többségű régió ellátása nem okozott gondot, így oda a szállítást a MÁV-ra bízták, a Székelyföld esetében azonban kombinált szállításra – vasúti és közúti – volt szükség. A térség ellátásához a leginkább használható közúti összeköttetés a Beszterce–Szászrégen út volt, így a Besztercéig vasúton érkező árút itt átpakolták tehergépkocsikra, majd Szászrégentől, illetve Marosvásárhelytől ismét a MÁV végezte a szállításokat
Nincsenek pontos kimutatásaink arra vonatkozóan, hogy miből mennyi készlet, illetve hiány volt a Székelyföld esetében, azonban – az eddig elmondottakból következően is – semmiképpen nem arról volt szó, hogy az ellátás biztosításához szükséges mennység 100%-át be kellett szállítani a területre. Több esetében előfordult, hogy olyan készleteket is beszállítottak, amikből elegendő volt a területen is. A helyzet inkább az volt, hogy míg egyes termékekből krónikus hiány volt, amit a katonai közigazgatás végéig sem siketül teljesen megoldani – pl. kőolajtermékek – addig másokból több ezer tonnányi felesleggel rendelkeztek. A helyzet illusztrálására bemutatjuk Háromszék megye terményeiről készült kimutatást, ami a bevonulás előtti állapotokat tükrözi (lásd a grafikont).
Ezen egyetlen eset tanulsága szerint is, még az élelmezésben kulcsfontosságú búza tekintetében is csak két járásban nem volt elégséges mennyiség, vagyis a kenyérellátást megoldható lett volna megyén belül, árpából pedig minden járás felesleggel rendelkezett. A kimutatásba nem vettük be a burgonyát, miből természetesen minden járásban több ezer tonna felesleg létezett. Kisebb hiány volt kukoricából és hüvelyesekből, amiből viszont semennyi készlettel nem rendelkeztek az a szalonna és petróleum volt, így ezen mennyiségeket 100%-ban az anyaországból kellett pótolni. A kukorica esetében számolni kellett azzal is, hogy ez ekkor még a lakosság táplálkozásában is jelentős szerepet játszott. A hadsereg lovainak az ellátására 60 vagonnyi kukorica volt előírva, azonban a Vezérkari Főnökség felvetette, hogy ezt inkább cseréljék ki zabra, ami a helyszínen is beszerezhető, s a kukoricát ajánlják fel a lakosság táplálkozásának biztosítására.
A közellátás nagy volumene révén jelentős üzletet is jelentett, így konfliktus alakult ki a szövetkezetek – erdélyrészi Hangya, illetve magyarországi Futura – illetve a különböző szállítási cégek – MÁVAUT és MATEOSZ – között. Mint láttuk első lépésként az a döntés született, hogy az ellátást a helyi szövetkezetek révén oldják meg, azonban ez alól kivételt jelentettek a partiumi járások, ahol az ellátást kezdetektől a Futura kapta meg. A Vezérkari Főnök erdélyi körútjának tapasztalataként azt a következtetést vonta le, hogy az erdélyrészi Hangya infrastruktúrája nem elég fejlett, így a közellátás zavartalansága érdekében vonják be a Futurát is. Mindez az erdélyrészi Hangya akarata ellenére történt, aki már ezt megelőzően is egyeztető tárgyalásokat folytatott a magyarországi szövetkezetekkel, így igyekezvén biztosítani pozícióit a visszacsatolt területeken. Ezt követően a beérkező árut a Hangya és a Futura együtt vette át és szállította a kijelölt raktárakba. A közúti szállítás lebonyolításába a Honvédség mellett bekapcsolódott a MÁVAUT és a MATEOSZ is. Az Erdélyrészi Gazdasági Tanács ülésén felmerült, hogy a MÁV elégedetlenségét fejezte ki, ha valaki nem az ő autóikkal – MÁVAUT – végzi a szállítást, holott a nagy forgalmat a vasúttársaság nem volt képes ellátni, ezért a minisztérium kérte a másik budapesti vállalatnak a MATEOSZ-nak a bekapcsolódását is. Nehézségek ezt követően is felmerültek, részben az anyagellátásban részben a fizetési kötelezettségek miatt. November végén a besztercei szállítási kirendeltség arra panaszkodott, hogy a hadsereg nem utalt ki motalkót, így a MÁVUT tehergépkocsik kénytelenek voltak ideiglenesen elállni. December végén a hadsereg teherutóin lévő gumiabroncsok kímélése miatt a szállítás csökkentéséről döntöttek. Folyamatos probléma volt a Beszterce–Szászrégen műút áteresztőképességével is, ami túl keskenynek bizonyult, illetve a túlzott terhelés miatt minősége hamar leromlott. Az út feljavítására a hadsereg zsidó munkaszázadokat rendelt ki, azonban ezeket sem tudták megfelelő felszereléssel ellátni. Ásót, csákányt és talicskát biztosítottak a számukra, de kővágót és kalapácsot már a helyszínen kellett beszerezniük. Mindezen nehézségek ellenére a Székelyföld közellátása egy sikertörténetnek tekinthető, s a katonai közigazgatás megoldotta a rá háruló feladatot. A közúti szállítás tehermentesítése érdekében 1940. december 20-áig elkészítették a Marosvásárhelyről kiinduló keskeny nyomtávú vasút Kolozsnagyida és Szászlekence közötti meghosszabbítását, ami napi 25 vagont volt képes átereszteni, majd ezt további bővítésekkel felvitték napi 50 vagonra (lásd a térképet). A vasútépítést a hadsereg végezte, 10 héten át hét vasútépítő század, két vasúti felépítmény század és hat vasúti építő munkásszázad vett részt. A közúti szállításban összesen 260 honvédségi, 100 MÁVAUT és 104 MATEOSZ tehergépkocsi segédkezett. A hadsereg emellett 16 vegyes munkaszázaddal is segítette a folyamatos átpakolásokat. Mindezen erőfeszítéseknek köszönhetően 4200 t búzát, 3000 t kukoricát, 31 t zsírt, 31 t szalonnát, 75 t tésztát, 75 t konzervet és 24 t étolajat jutattak el idejében a Székelyföldre. Ezen sikeres akciót követően is a katonai közigazgatás szerveinek – a visszacsatolt területek egészén – különböző technikákhoz kellett folyamodniuk a közellátás minimális szintjének biztosítása végett. Az ez irányba tett első lépések között volt az árak maximalizálása. Az árak maximalizálásának lényege, hogy a megszabott ártól drágábban elviekben nem lehetett árulni az illető cikket. Ezáltal az áremelkedést, illetve az inflációt akarták megakadályozni.
A közellátás biztosítása érdekében a katonai közigazgatás másik intézkedéssorozata a városokban található közellátási cikkek nyilvántartásba vétele, hiány esetén ezek zárolása volt. Emellett elrendelték a mezőgazdasági termények forgalmának a korlátozását is. Eszerint, ha valakinek a megadott mennyiség fölött volt terménye, azt be kellett jelentenie, illetve, ha el akarta azt adni, akkor azt csak a hadseregnek tehette meg. Később ezt a rendeletet is tovább szigorították és búza esetében már 50 kg feletti mennyiséget is be kellett jelenteni. Mivel egyes termékek esetében így sem rendelkeztek a lakosság ellátásához szükséges készletekkel, így a parancsnokok elrendelte ezek jegyrendszer alapján való adagolását. A heti fejadag az alábbiak szerint volt megállapítva: cukorból fejenként 12 dkg, kávéból 10 dkg családonként, teából 2 dkg családonként, rizsből 50 dkg családonként. Később ezt kiterjesztették a kenyérre és a zsírra is. A napi kenyéradag egy tisztviselő esetében 50 dkg, egy munkás esetében 1 kg volt, zsír esetében pedig egységesen 30 dkg. A későbbiekben tovább szigorították a kenyérre vonatkozó rendeltet, egyrészt korlátozták a malmok esetében a finomliszt őrlésének mennyiségét, illetve megtiltották fehér kenyér sütését, másrészt elrendelték, hogy burgonyát keverjenek a kenyérliszthez.
A húsfogyasztás korlátozása érdekében úgynevezett hústalan napokat vezettek be, amikor a piacon nem lehetett árulni, az éttermekben pedig felszolgálni olyan ételt, ami húst tartalmazott. Ez kezdetben heti két nap teljes, illetve két nap korlátozott húshoz való hozzáférést jelentett. Később ezen rendelkezést tovább szigorították és októbertől már három, teljesen hústalan nap volt. Ugyancsak a közellátás megkönnyítését, illetve a visszaélések megakadályozását szolgálta az az intézkedés, ami előírta, hogy minden családfő 48 órán belül jelentse be családját a hozzá legközelebb fekvő kereskedőnél, ahonnan a közszükségleti cikkeket be kívánta szerezni. A kereskedők ugyanis ezen lista alapján kaphattak árut. Ugyanakkor kikötötték, hogy azon családok, akik készletekkel rendelkeznek a zár alá vett közszükségleti cikkekből, csak az előírt fejadagoknak megfelelően fogyaszthatnak, illetve csak saját készleteik kimerülése után jelentkezhetnek a boltokban. Mindezen intézkedése ellenére egyes nyersanyagokból és ipari termékekből a katonai közigazgatás teljes időtartama alatt hiány volt (petróleum, benzin, gyufa, szappan, talpbőr). Ez azonban minden megyére jellemző volt, nemcsak a Székelyföldre. A terület nem piaci alapú ellátása azonban oda vezetett, hogy az árak tekintetében több esetben a Székelyföldön olcsóbban lehetett hozzájutni, mint Észak-Erdély más megyéiben.
Pl. a búza 1940 őszén Marosvásárhelyen 680 lej/q, addig Kolozsváron 840 lej/q, a zsír esetében Marosvásárhelyen 47 lej/kg, Kolozsváron pedig 88 lej/kg. Összegzésként elmondhatjuk, hogy az észak-erdélyi katonai közigazgatás egyik legnagyobb teljesítménye a négy székely megye ellátásának biztosítása tekinthető, amit minden nehézség ellenére sikeresen oldott meg. A nagy volumenű felvásárlások és szállítások felszínre hozták a regionális ellentéteket az erdélyi és anyaországi szövetkezetek közti különbséget. A közellátás nem piaci alapú megoldása következtében 1940 telén – habár folyamatosan voltak fennakadások – és mindenféle kényszerintézkedést kellett bevezetni, de nem a Székelyföldön volt a legrosszabb a közellátás színvonala.
Sárándi Tamás muzeológus-történész. Tanulmányait a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte 2005-ben, attól kezdve a Szatmár Megye Múzeum munkatársa. Jelenleg az ELTE doktori iskolájának hallgatója. Kutatási területe a nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben 1940-1944 között.
• Észak- Erdély politikai közigazgatási helyzete 1944 augusztus 23 után, in. Székelyföld, 2005 július, 73- 91 p. • A kisebbségek és a magyarságpolitika a romániai sajtóban 1944-1945, in. Pro minoritate, 2005 ősz, 112-131 p. • A magyar lakosságot ért sérelmek és az MNSZ politikája, in. Magyar kisebbség, 2005/1-2, 369-393 p. • Észak- Erdély 1940-1944 közötti történte a román történetírásban, in. Limes 2006/2, 131-138 p. • Evoluţia membrilor Uniunii Populare Maghiară în judeţul Cluj în perioada 1945- 1948, in. Satu Mare Studii şi comunicări, 2005-2006, pp. 237-253. • Kísérletek a szatmári svábok visszanémetesítésére a két világháború között, in. Németek a Kárpát- medencében konferencia anyaga, Bonyhádi evangélikus füzetek 2, Bonyhád 2009, 295-319. • Historia domus, ca sursă istorică. Unirea subiectivă, (Diana Iegarrel közösen), in. Satu Mare Studii şi comunicări 2008, p. 119-126. • Consideraţii privind primul val de recrutare SS din 1942 în judeţul Satu Mare, in. Satu Mare Studii şi comunicări 2008, p. 223-246. • Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben, in Limes, 2010/2, p. 75-96.
Transdindex.ro

Életjelek az orosz fogságból
1944. augusztus 23-án bekövetkezett az, amiről a Magyar Honvédség vezérkara már május óta számos beérkezett információk alapján tudomást szerzett: a készülő román kiugrás a szövetségi rendszerből.
Délután 16 órakor I. Mihály román király parancsára letartóztatták Antonescu marsallt. Az uralkodó bejelentette Románia kiválását a tengely szövetségi rendszerből és átállását az antifasiszta koalíció oldalára. Ennek hírére a Magyar Honvédség vezérkara elrendelte Székelyföld és Észak-Erdély határainak katonai biztosítását. Ez azt jelentette, hogy a rendelkezésre álló csapatoknak mindenütt meg kellett szállni a határt és le kellett zárni a Kárpátok átjáróit. Jómagam Marosvásárhelyt a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága keretében teljesítettem katonai szolgálatot, mint a besztercei 33-as székely honvéd határvadász zászlóalj átvezényelt honvédje. A vezérkar sürgősségi rendelettel parancsot adott a Székely Határvédelmi Erők parancsnokságának, hogy székhelyét gyorsan helyezze át Csíkszeredába, és onnan vezényelje az egész székely határvédelmi frontvonalat, kezdve Sepsiszentgyörgytől a Radnai hágókig.
Az erdélyi „hadak útjától” kezdve, majdnem Magyarország utolsó talpalatnyi földjének elestéig szolgáltam a frontot a visszavonuló maradék Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága keretében, a megmaradt székely határvadász zászlóaljak egységeivel együtt. Kőszegnél maradtam le és onnan az éj leple alatt lóháton visszavágtattam Szombathelyig, ott volt még annyi időm, hogy a szép honvéd ruhámat levessem és elrejtsem. Előtte megcsókoltam a parolinját és könnyes szemmel így búcsúztam tőle: „Isten veled mindörökre, székely határvadász honvéd egyenruhám”, s ezzel beöltöztem a szerzett civil ruhába, így estem orosz fogságba számtalan volt erdélyi honvéd bajtársammal Szombathelyen. Aztán az ottani nagy hadifogoly gyűjtőtáborban levő több ezernyi hadifogollyal, vegyesen az utcán összefogdosott civilekkel, gyalogosan és erős orosz fegyveres kísérettel megindítottak Székesfehérvár felé. Amikor többnapos gyalogolás után odaérkeztünk, ott nem fogadtak be a hadifogoly gyűjtőtáborba, mert kiütött a tífusz. Következésképpen a budapesti lovassági kaszárnyába hajtottak gyalogosan, ahol több ezernyi hadifogoly, civil és fogságba esett honvéd volt összezsúfolva. Egy pár napi pihenést követően, miután minden valamire való értékből kifosztottak, megkezdődött a marhavagonokba a bevagonírozás. Amint a kaszárnya kapuján kivonultunk százas csoportokban, egy tizenegy tagú hadifoglyokból álló zenekar ezzel a dallal búcsúztatott: „Hiába menekülsz, hiába futsz, sorsod elől futni, menekülni úgysem tudsz...”
Kolozsi Gergely István
Szabadság (Kolozsvár)

Bíró Béla: Templomot vagy iskolát…
A XXI. század Romániáját aligha jellemezhetnők találóbban, mint – a Cioloș-kormány költségvetés-tervezetének kapcsán fellobbant – országra szóló dilemmával: templomot vagy iskolát (urbánusabban: templomot vagy autópályát). A kérdést a Ponta-kormányt megbuktató tüntetők élezték ki, és juttatták el a közvéleményhez a „Templom helyett iskolát” jelszavával. A több tucatnyi ember halálát követelő bukaresti tűzesetet megelőzően jutott ugyanis nyilvánosságra, hogy Romániában 18.000 templom működik (az éppen épülőkről nem is beszélve). Az általános iskolák száma azonban mindössze 4.700, a kórházaké 425.
S az európai uniós szabályok miatt a 4.700-ból 1.160 iskola is működési engedély nélkül üzemel, ugyanis az épületekben nincs vezetékes víz és vízöblítéses illemhely. S a tűzesetben megsérült betegek egy része sem csupán égési sérüléseibe, hanem a bukaresti kórházak katasztrofális higiéniás állapotaiba (értsd: a velük járó fertőzésekbe) halt bele.
Ezek mellett már csak másodlagos jelentőségűnek tűnhetne, hogy az épülő autópályák 2016-os finanszírozása helyenként egyharmada, másutt alig egynegyede a 2015-ösnek.
Magától értetődőnek, azaz a normalitás jelének tűnt, hogy a parlament elé terjesztett költségvetés-tervezetben a Cioloş-féle – szakértőnek aposztrofált – kormány egyetlen lejt sem irányzott elő templomépítésekre. Csakhogy a tény nyilvánosságra kerülését követően a frissen kinevezett européer államfőt (az Európai Bizottság volt mezőgazdasági biztosát) maga a román pátriárka hívta fel telefonon. És láss csodát, a román nemzeti érdekeket Brüsszelben oly határozottan képviselő Cioloş késedelem nélkül beadta a derekát. Folytatódnak a templomépítések. Be fogják fejezni a Nemzeti Üdvösség Katedrálisának címzett 120 méter hosszú, 120 méter magas és 70 méter széles, egy milliárd lejbe (tehát egy jókora autópálya-szakasz árába) kerülő megaépítményt, a Ceauşescu-féle Nép Palotájának méltó párját.
Igaz, az egyház pénzügyeit vizsgáló (!) Számvevőszéket a kormány még nem rendelte vissza. Annak ellenére sem, hogy kiderült: az egyház, miközben az országban milliók nyomorognak, meglehetősen nagyvonalúan bánik az adófizetők pénzével. Vannak olyan egyházi személyek, akik papi munkájuk mellett az egyház keretén belül folytatott laikus tevékenységek, úgymint könyvelés, adminisztráció, lapszerkesztés stb. után is felveszik a – 60-80 százalékban az adófizetők pénzéből finanszírozott – javadalmazásukat. Az állam által folyósított szubvenciók elköltése is homályos. Úgy tűnik, az egyháznak eleddig nemigen kellett elszámolnia az állami támogatásokkal. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy ezután el kellene, hiszen az egyházfő őszentsége a pénzügyminisztert is felhívhatja telefonon, aki (ezek után) üdvözülésére való tekintettel, akárcsak Dacian Cioloş, késedelem nélkül beadja a derekát.
A magyarázat egyszerű. A román közvélemény számára – az üdvözülés kétségbe általam sem vont lehetőségétől (mert ugyebár ki tudja?) eltekintve is – a legfontosabb nemzeti intézmény nem az Elnöki Hivatal, nem a Kormány, még csak nem is a Parlament, hanem a Nemzeti Egyház és Hadsereg – a román nemzeti lélek, illetve a román föld legfőbb garantőrei.
Azaz, ismét ugyanahhoz a jól ismert nacionalizmushoz juthatunk vissza, melyből Románia minden problémája származik. Ez magyarázhatja azt a paradoxnak tűnő tényt is, hogy miközben országunk Európa egyik – természeti, sőt emberi adottságait tekintve is – leggazdagabb országa, a nemzeti jövedelem, s ebből következően az életszínvonal és az intézményi struktúra tekintetében az utolsók közé tartozik.
Az adófizetőknek nem csak egy túlméretezett egyházat és hadsereget kell üzemeltetniük, de egy szintén túlméretezett állami adminisztrációt is. A nemzet érdekeit kivont szablyával védelmező jó románokat ugyanis az államnak – kockázatos erőfeszítéseikért – valamivel kárpótolnia kell. Azaz: el kell tartania őket. Mert ha nem, a magyarok, a cigányok és más nemzetiségűek (a németek és zsidók immár kihulltak a pakliból) könnyen kiszoríthatják életterükből a „románokat”.
A nemzetinek deklarált egyház (a BOR) kiemelt szerepe és megbecsültsége „végső soron” érthető. Még akkor is, ha a román Alkotmány „nemzetállam” kitételét nyugatias „állampolgári nemzet” gyanánt aposztrofáló liberális értelmezéseket látványosan leleplezi. Az erdélyi románságot valóban (s itt iróniának nincs helye) évszázadokon át az ortodox egyház tartotta meg identitásában. S ezt a tényt a román értelmiség és – általa a román közvélemény – mindig is elismerte és értékelte. Rebreanu Ion című regényének Belciug pópája a regény zárlatában (mellesleg épp a templomépítés nagy művének köszönhetően) annak ellenére is egyfajta nemzeti hőssé magasztosul, hogy korábban a falu tetőtől talpig tisztességes tanítóját – közvetve ugyan, de tevékenyen – felfüggeszteti állásából és Iont, a regény imponálóan szorgalmas, bár Belciughoz hasonlóan rémisztően céltudatos paraszthősét magyar börtönbe juttatja. Ő, a román pópa!
A nemzeti egyház (immár a belciugi önvédelmen messze túllépve) azóta immár maga is a magyar hatalomnak egykor és azóta is joggal felrótt nemzeti térhódítás eszközévé vált. A horribilis templomszám egyebek közt abból is következik, hogy az ortodox egyház olyan településeken is templomokat épít, ahol ortodox hívők alig, vagy egyáltalán nincsenek, de a jövőben – a klérus felfokozottan szent meggyőződése szerint – lenniük kell majd.
A templom és – egy modern nemzet értékrendjében nem kevésbé szent – iskola, egészség- és közlekedésügy szembenállása tehát korántsem a román népesség (egyébként kétségtelen) vallásosságából, mint inkább az egyház nacionalizmusából következik. Ez az európai államok átlagához viszonyítva szinte már középkori, manapság legfeljebb a muszlimmal rokonítható, önmagában nem elítélendő vallásosság is magának a nacionalizmusnak az egyik következménye. Ebben a nem-román nyilvánosság elől gyakorlatilag elzárt szférában ugyanis a közbeszédből az Európai Unió elvárásai miatt némileg kirekesztett nemzeti elfogultságok továbbra is akadálytalanul virágozhatnak. S a román nacionalizmust a román átlagember épp úgy szívébe zárta, mint a magyar a sajátját. Legfeljebb az különös kissé, hogy mindezt az eltökélten antiklerikális Unió a románok esetében zokszó nélkül veszi tudomásul.
maszol.ro

A „kicsi magyar világ” adott lelkierőt Erdélyben
Babucs Zoltán hadtörténész Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szóló kötetét mutatták be a napokban Budapesten. A „kicsi magyar világ” szakavatott kutatójaként a budapesti történész számos cikkben és tanulmányban foglalkozik a második bécsi döntés nyomán visszaszerzett észak-erdélyi és székelyföldi területek történetével. A könyv júniusban székelyföldi író-olvasó találkozók keretében is megvásárolható lesz. A szerzővel az 1940-es történelmi eseményekről beszélgettünk.
- Legújabb kötete két székelyföldi város, Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szól. Hadtörténeti szempontból a magyar hadsereg számára mennyire volt nehéz feladat a második bécsi döntés alapján visszacsatolnia a Magyarország számára megítélt erdélyi területeket?
– Az észak-erdélyi területek birtokbevételére mindössze tizennégy nap állt rendelkezésre. A keleti határra felzárkózott mintegy félmillió honvéd a románok ellen 1940. augusztus 28-ra tervezett és aztán lefújt támadó hadművelet szerinti hadrendi csoportosításban, alárendeltségi viszonyaiban és meghatározott menetvonalait használva, teljes fegyverzettel és felszereléssel vett részt a megszálló műveletben.
Ekkora hadsereg számára a virágesős, „csókos háború” korántsem volt egyszerű feladat, mint gondolnánk, ugyanis a románok lepusztult infrastruktúrát hagytak maguk után, így a honvédek meghatározott menetvonalakon haladhattak. Előfordult, hogy egyes útszakaszokon a csapatok feltorlódtak, s akkor még nem szóltunk a domborzati és időjárási viszonyokról, amelyek próbára tettek embert, lovat, gépjárművet egyaránt.
– Milyen hadiutakon történt Észak-Erdély visszavétele?
– Az 1. hadsereg Nyíracsád–Kisvárda között felzárkózott részei a Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal átlépése után Dés–Marosvásárhely irányába meneteltek. A 2. hadsereg seregtestei – az V. hadtest kivételével, amely a Szeged és a Fekete-Körös közötti magyar–román határ biztosítására maradt vissza – Nagyvárad elhagyását követően az Érmihályfalva–Szilágysomlyó–Dés menetvonalon haladtak Szamosújvár felé. A 3. hadsereg Técsőnél lépte át a határt, s Besztercén és Szászrégenen át vonult a Székelyföldre. A Nagyváradon több ízben is tanácskozó magyar–román vegyes katonai bizottság megszabta a terület átadását és átvételét, illetve a bevonulás menetrendjét, és arról is határozott, hogy Kolozsvárt csak szeptember 11-én délben érhetik el a honvédek, azonban a második bécsi döntés által a Magyar Királyságnak visszaadott területeket szeptember 13-án 18 óráig kellett birtokba venni. Mivel erre az erőltetett menetekben kimerült gyalogos seregtesteket nem lehetett igénybe venni, a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal elérését követően a Székelyföld birtokbavételére a gyorshadtest részeit küldték előre. Szeptember 12-én a gyorshadtest csapatai elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott.
– Milyen területeken dokumentálódik a hadtörténész egy ilyen szakmunka elkészítésekor? Mennyire hozzáférhetőek a magyarországi és a romániai levéltári adatok?
– Elsődleges forrásbázisként a budapesti Hadtörténelmi Levéltár iratai szolgálnak, emellett érdemes kutatásokat végezni a Magyar Honvédség Központi Irattárában, ahol az 1900 után született tisztek és honvédek személyi anyagait, ill. a második világháborús magyar veszteségi dokumentumokat őrzik. Nem elhanyagolandó terület a szakirodalom alapos ismerete, ráadásul a könyvtárat a korabeli sajtóanyag tanulmányozása végett is érdemes keresni. A bukaresti katonai levéltárban nem végeztem kutatásokat, de székelyföldi kollégáktól tudom, hogy ott igen körülményesen lehet kutatómunkát folytatni.
– Az észak-erdélyi és a székelyföldi települések visszacsatolása másként él az erdélyi magyar és román emberek emlékezetében. Mennyire igazak azok a román vádak, hogy a magyar hadsereg súlyos visszaéléseket követett el a helyi románsággal szemben?
A visszakapott területek katonai megszállásának előkészületei során a Nagyváradon összeült román–magyar katonai vegyes bizottság a honvédség békés bevonulása érdekében több kérdésben is megállapodott. Rögzítették, hogy a bevonuló honvéd alakulatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, akiket a magyar katonai hatóságok partizánoknak tekintenek. A román tárgyaló fél vállalta, hogy a kiürítést végző hatóságok mindent elkövetnek a polgári lakosságnál kint lévő fegyverek begyűjtése érdekében, s a helyi lakosságot fenyegető magatartás, továbbá merényletek személyek és anyagi javak ellen, valamint a gyújtogatások és rombolások is megakadályozandók. Ennek szellemében adta ki a budapesti 2. gyalogdandár vezetője karhatalmi parancsát, amely szerint „román részről a csapatok és egyes katonai egyének ellen intézett mindennemű fegyveres vagy egyébként veszélyes támadás és ezek kísérletei esetén elrettentő példamutatás céljából azonnali, erélyes és kíméletlen megtorlásokat alkalmazzanak.”
– Hogyan élte meg a visszacsatolt területek magyarsága az anyaországgal történő újraegyesítést?
– Az észak-erdélyi városok és falvak magyar ajkú lakossága, különösen a Székelyföld színmagyar tömbje könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, nemzetiszínű zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Ezen fogadtatást a rendszerváltoztatás előtti kommunista kánon giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel, ám mindazok, akik részesei voltak – így a román impérium alól felszabadult magyar lakosság és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg.
– Honnan érkeztek az új magyar adminisztráció tagjai, illetve ezeket az intézményeket mennyire sikerült az erdélyi közhivatalnokok előtt is megnyitni?
– A visszatért erdélyi országrészben 1940 késő őszéig katonai közigazgatás működött, amelyet aztán a polgári váltott fel. A román uralom korábban igyekezett kizárni a közigazgatásból az erdélyi magyarságot, így értelemszerű, hogy az anyaországból kellett érkezniük a közigazgatási szakembereknek, akiket igyekeztek olyan módon összeválogatni, hogy származásuk okán erdélyi kötődésűek legyenek. Ez nem volt nehéz, hiszen 1918 és 1920 között számos erdélyi magyar tisztviselő menekült el szülőföldjéről. Időnek kellett eltelnie, amíg megismerkedtek a megváltozott otthoni viszonyokkal, miközben a helybéliek bizalmát is el kellett nyerniük, akik kezdetben érthető módon a közéjük pottyant hivatalnokokat az anyaországból érkezett „ejtőernyősöknek” vélték. A „kicsi magyar világ” idejében mindvégig meghatározó maradt az anyaországi közigazgatási tisztségviselői réteg vezető szerepe, amely törekedett az erdélyi magyar közigazgatási utánpótlás kinevelésére és valamelyest a román értelmiség beemelésére. Az Erdélyt kettéválasztó határt nem tekintették véglegesnek, ezért oly módon próbáltak a polgári élet szinte minden területén döntéseket hozni, amelyekkel nem riasztották el a román lakosságot.
– Hadtörténészként sokat publikál. Melyek azok a területek, amelyekkel behatóbban foglalkozik?
– Mivel tősgyökeres jászberényi családból származom, természetes, hogy a jászkun ősök hadi múltja érdekel leginkább, feleségem révén pedig a székelyek hadi múltját kutatom. Elsődleges szakterületem a Magyar Királyi Honvédség második világháborús története. Nem titkolt célom, hogy az e témában megjelent publikációimmal nagyapám generációjának szolgáltassak igazságot, bizonyítván, hogy a második világháborús honvédség nem „fasiszta brigantik” gyülekezete volt, hanem esküjüket mindhalálig teljesítő, derék magyar emberekből állott, akik becsülettel álltak helyt a világégés poklában. Természetes, hogy az 1848–1849-es magyar szabadságharc hadtörténeti eseményei is foglalkoztatnak, főleg egyenruházati és alakulattörténeti szinten. A fenti területek mellett igyekszem múltunk azon eseményeiről hírt adni, amelyekkel az elszakított nemzetrészek magyarságtudatát erősíthetem.
– Hogyan látja a mai magyar történelemírás nyitottságát? Mennyire kezeli helyén hadtörténeti múltunkat? Vannak-e olyan tabutémák, amelyekkel ma sem illik foglalkozni?
– Létezik a hivatalos akadémiai történetírás, amely sok tekintetben megosztja a közvéleményt. Elegendő, ha például az őstörténet-kutatásra utalok. Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami újabb számvetésre késztet bennünket. Ám félő, hogy az azzal foglalkozó történész-munkacsoport inkább az utódállamok öntömjénezését fogja szolgálni, semmint a mi igazságérzetünket és hitünket erősíteni. Megemlíthetjük az országgyarapítások időszakát is, hiszen az anyaországi hivatalos történetírás egyes képviselői inkább a „kicsi magyar világ” negatívumait igyekeznek hangsúlyozni, bizonyítandó, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak. Pedig biztosan állítható, hogy az a négy esztendő olyan lelki és szellemi erőt adott az erdélyi székelyeknek és magyaroknak, amely az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítette őket, s jelenünkben is erőt és hitet ad számukra. A második világháborús magyar történetírásban egyre inkább két új kutatási irány dominál a leginkább: méghozzá a holokauszt és a magyar háborús bűntettek kidomborítása, amelyek veszélyes tendenciákat hordoznak magukban, hiszen azt a látszatot igyekeznek kelteni, miszerint az akkori magyar társadalom minden egyes tagja – köztük apáink, anyáink, nagyapáink, nagyanyáink – kollektív háborús bűnösséggel vagy hallgatólagos cinkossággal vádolhatók.
– Van-e valamilyen intézményes kapcsolattartás az utódállamokban élő és a magyar hadtörténészek között? Mennyire különböznek az álláspontok, illetve kialakulnak-e ezekről érdemi szakmai viták?
– A Hadtörténeti Intézet és Múzeum törekszik a szomszédos államok hasonló intézményeivel jó szakmai kapcsolatot ápolni. Be kell azonban látnunk: vannak olyan kérdések, amelyekben a román, szerb és szlovák hadtörténészek homlokegyenest más álláspontot képviselnek. Legkiválóbb példa a szlovák és román történetírás mai napig zajló azon tudatos tevékenysége, amellyel a magyarság történeti múltjának meghamisításával akarják írni a saját történelmüket – természetesen a mi rovásunkra. Más lapra tartoznak az elszakított nemzetrészek hadtörténészei, akikkel az anyaországi kollégák többsége igyekszik jó szakmai kapcsolatot ápolni és segíteni őket kutatási munkáikban.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A mindig újrakezdő honvédtábornok (Czetz Jánosra emlékeztek Budapesten)
„A szegény legény elindult a faluból, és meghódította a világot” – mutatták be Czetz Jánost a gidófalvi hagyományőrzők a honvédtábornok születésének 195. évfordulója alkalmából tartott emlékkonferencián – olvasható a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karának honlapján közölt tudósításban. A budapesti rendezvényen Gidófalvát Kövér György és Zsigmond Zoltán képviselte.
Mint írják, Czetz János volt a 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legfiatalabb tábornoka, Bem József altábornagy táborkari főnöke, kitűnő stratéga, Argentína déli határvidékének feltérképezője és védelmének szervezője, a Buenos Aires-i Katonai Akadémia első igazgatója. A konferencia során különböző szempontokból ismertették az előadók a szabadságharc után emigráló, majd kalandos úton Dél-Amerikában letelepedett, magyar-székely-örmény származású honvédtábornok életútját. Nagy Péter alezredes, a Magyar Honvédség Geoinformációs Szolgálatának főmérnöke kifejtette, a honvédtábornok kitűnő katonai szakember, szervező és térképész volt, akinek élét nem törték meg a történelem viharai, mindig képes volt az újrakezdésre. Argentína szabadságát számos külföldi vándor háborús közreműködése szilárdította meg, ilyen volt Czetz János is – emelte ki Maximiliano Gabriel Gregorio-Cernadas, az Argentin Köztársaság nagykövete. Rávilágított, hogy Argentínát a „bevándorlók országának” is nevezik, hiszen sok külföldi munkásságából építkezett. „Köztük voltak szép számban azok a magyarok is, akik a szabadság és a kreatív munka országát kívánták felépíteni” – mondta. A konferenciára a latin-amerikai országból is üzentek, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége Argentínai Czetz János Főcsoportja tizenháromezer kilométerről üdvözölte az előadáson részt vevőket: „Czetz János, ahogy Magyarországon sikeresen tevékenykedett és harcolt élete fiatal éveiben, úgy ragyogott fel Argentínában érett korában. Élete mérföldköveket tett le az argentin katonai intézményekben.” A konferencián az előadók részletesen bemutatták a honvédtábornok hazai és külhoni életútjának, katonai pályájának különböző vetületeit. Az örmény diaszpóra magyarországi és erdélyi jelenlétéről, kultúrájáról és Czetz János emlékének őrzéséről Esztergály Zsófia Zita és Issekutz Sarolta tartott előadást, amelyet Bereczkiné Máté Judit, a Czetz család leszármazottja egészített ki személyes élményeivel. Az erdélyi katonai hagyományokat a honvédtábornok szülőfalujából származó gidófalvi hagyományőrzők mutatták be. Czetz János katonai karrierjének kezdetét és a kor császári-királyi hadseregének szervezetét Csikány Tamás ezredes ismertette. Czetz nem csak hadtudományok művelője volt, honvédtiszti tevékenysége mellett előszeretettel foglalkozott földrajztudománnyal, térképészettel és nyelvműveléssel. A Magyar Hadnyelvtan elkészítésének folyamatát Balázs Géza, az ELTE egyetemi tanára mutatta be. Kedves Gyula ezredes, az Országgyűlési Múzeum vezetője kifejtette, hogy Czetz János az erdélyi hadjárat és haderőszervezés egyik kulcsfigurája volt. Czetz János számos országban megfordult: európai tevékenységét Csorba László, a Nemzeti Múzeum volt főigazgatója, argentin katonai pályafutását pedig Siposné Kecskeméthy Klára ezredes ismertette. Ha áttekintjük Czetz János életét, megállapíthatjuk, hogy a honvédtábornok méltán kelthet elismerést és tiszteletet az utókorban, hiszen ő a kiapadhatatlan tenni akarás és az eltántoríthatatlan újrakezdés egyik 19. századi nagy magyar alakja – olvasható a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tájékoztatójában. (mol) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bogdánffy Szilárd Ignác vértanú (1911–1953)
Az egyik házkutatás során a római katolikus püspöknél „szegeket és különféle csavarokat tartalmazó készletet találtak; a börtönparancsnokhoz vitték, ahonnan piros arccal tért vissza, vagyis felpofozták.”
Bogdánffy Szilárd Ignác 1911. február 21-én született, a Torontál vármegyei Feketetón (ma Crna Bara, Szerbia). Elemi iskoláit Temesváron végezte, az állami iskolában, majd tanulmányait, a IV. osztálytól, 1929-ig, a temesvári Piarista Főgimnáziumban folytatta. Érettségi után előbb a műszaki egyetemre jelentkezett, majd ugyanazon év őszén felvételét kérte a nagyváradi teológiára, ahol már az első két évben kivívta a szeminárium tanári karának osztatlan elismerését.[1] Teológiai tanulmányait később a Budapesti Központi Papnevelő Intézetben folytatta. 1934 nyarán hazatért Nagyváradra, ahol, június 29-én, az újonnan épített várad-őssi Lisieux-i Szent Teréz plébániatemplomban, Fiedler István püspök pappá szentelte.[2] Életének következő másfél évtizedét a katolikus ifjúság oktatásának és lelki nevelésének szentelte. Felszentelésének évében püspöke a szatmári papneveldébe helyezte helyettes tanárnak és tanulmányi felügyelőnek. Egy évvel később hittanári kinevezést kapott a nagyváradi Gozsdu-líceumba, egyidejűleg pedig a helyi püspöki konviktus, a Szent József Intézet tanulmányi felügyelője és lelki vezetője lett. Három évvel később az Orsolya-rend Tanítóképző Intézetének hittanári és lelkészi teendőit is elvállalta. Ezzel gyakorlatilag a nagyváradi katolikus diákság zömének szellemi és lelki gyarapodását irányította, beleértve a város területén szétszórtan tanuló és a Szent József Intézetben elhelyezett váradi kisszeminaristákat is.[3] 1939 végétől, kilenc hónapon át, Magyarországon, a Ranolder Intézet hitoktatójaként és spirituálisaként működött, majd 1940 szeptemberétől 1943. augusztus 31-ig a Hittudomány Főiskola tanára és lelki igazgatója volt Nagyváradon.[4] Mindeközben 1936 és 1943 között több alkalommal is szigorlatot tett a budapesti Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karán, majd 1943-ban megvédte A szinoptikus apokalipszis című doktori értekezését.
 A második világháború vége fele, a szemináriumi katedrája mellett, Bogdánffy Szilárd a nagyváradi katolikus középiskolai oktatás újraindításán dolgozott. Részt vett a Premontrei Gimnázium és az Orsolya-rendi leánygimnázium újjászervezésében. A háborúban elhurcolt tanárok helyett, 1945 és 1947 között, nemcsak hittant, de szükség esetén latint, franciát és matematikát is tanított. 1945 őszén, az Orsolya-rend lelki vezető nélkül maradt növendékei számára, pápai jóváhagyással megalapította a Merici Szent Angéla harmadrendet.[5]
Scheffler János püspök kérésére, 1947 tavaszán, tanári működését félbeszakítva, Szatmárra költözött, ahol tanácsosi és püspöki titkári minőségben a püspöki aula sokoldalú és nélkülözhetetlen tagja lett. A papneveldék 1948. évi államosítását követően, a papi utánpótlás biztosítására, Felsőbányán és Színfaluban titkos szemináriumot szervezett. 1947 áprilisától püspöki vikárius volt, 1949 elején (február 14-én) pedig Nagyvárad-Szatmár titkos segédpüspökévé szentelték.
A hatóságok gyanakodtak rá, hogy részt vett az Erdélyi Önvédelmi Szervezet[6] tevékenységében, ezért első alkalommal 1939 októberében tartóztatták le, és a Kolozsvári Börtönben tartották fogva. 1939. december 21-én, a román állampolgárságának megvonása után Magyarországra száműzték, ahonnan 1940 szeptemberében, Észak-Erdélynek a második bécsi döntéssel történt visszacsatolása után tért vissza.[7]
A második világháború utáni, 1949. április 5-én bekövetkezett letartóztatásakor, Bogdánffy Szilárdot azzal vádolták, hogy „tudomása volt Scheffler János püspöknek a Vatikán javára végzett kémtevékenységéről, és e célból segítette őt”.[8] Egyes tanúvallomások szerint, a vonatról szedték le, Nagyvárad előtt, miközben egyik kárpátaljai papnak az ottani egyházüldözésekről szóló jelentését vitte Bukarestbe, a nunciatúrára. Amikor észrevette, hogy követik, megpróbálta összetépni a levelet, de ez nem sikerült neki. Ezért csak kidobta az ablakon. A legközelebbi állomáson aztán leszállították, és visszamentek a bűnjelet megkeresni.[9] Ezt mások is így vélték, hozzáfűzve azt, hogy Bogdánffy püspököt régóta figyelhették már, és a kárpátaljai pap jelentésén kívül más fontos iratok is lehettek nála. E tanúságok szerint, amikor észrevette, hogy követik, összetépte a dokumentumokat, és kidobta azokat az ablakon. Nagyváradon pedig leszállt, bement a kanonoksorra, és ott tartóztatták le.[10]
A Nagyváradi Szekuritáté fogdájában töltött nyolc hónapnyi vizsgálati fogság után, 1949. december 14-én, a bukaresti belügyminisztérium (Ministerul Afacerilor Interne – M. A. I.) fogdájába költöztették.[11] Onnan pedig, 1950. október 26-án, a Máramarosszigeti Börtönbe szállították.[12] Vasile Ciolpan, a szigeti börtön igazgatója, 1950. október 26-án, a szekuritáté vezérigazgatóságának (Direcția Generală a Securității Poporului –D. G. S. P.) jelentette az újabb katolikus elöljáróból és papból álló csoport fogadását, amelynek tagjai Ioan Suciu, Rafael Haag, Ion Ploscaru, Ion Raţă-Tarcisius és Constantin Bogdanfi (értsd: Bogdánffy Szilárd) voltak.[13] Ioan Ploscaru püspök ekképpen írta le a Szigetre történő átszállítás pillanatát: „Adott pillanatban bejön egy milicista, aki vakszemüveget viselő reverendás papot ráncigált maga után. Amikor a szemüvegét levették, megismertem a balázsfalvi Ioan Suciu püspököt. Bőröndjei voltak és több holmija, mert a lágerből hozták ide. Vele tisztelettudóbban bántak. Meghagyták a reverendáját, és a mellén viselt keresztjét. A motozás végén bilincsbe vertek, és kettesével egymáshoz kötöttek bennünket. Egyedül Suciu püspök maradt bilincs nélkül. Terepjárókba ültettek, és az Északi Pályaudvarra szállítottak. Itt a vasútállomás milíciájára vittek. Az állomásban tartottak mindaddig, amíg a szatmári személyvonat betolatott. Miután valamennyi utas beszállt, bennünket is elvittek a számunkra fenntartott másodosztályú fülkébe. Szatmárnémetibe 1950. október 26-án este érkeztünk meg. Itt a szekuritátéra vittek, s másnap reggelig mindegyikünket külön cellában helyeztek el. A helyi szekuritáté lefoglalt egy tehergépkocsit, arra pakoltak fel bennünket. A gépkocsit ponyvával letakarták, így tehát a sötétben ültünk. Ioan Suciu püspök urat is megbilincselték. Őt nem láncolták a többiekhez, hanem két kezén hordta a bilincset. A kamion számunkra ismeretlen úti céllal elindult.  Egy idő után éreztük, hogy a hideg a csontjainkig hatol. Már a máramarosi erdős vidéken jártunk. Amint Máramarosszigetre érkeztünk, szintén a szekuritáténál hagytak bennünket. Egy garázsban, vigyázban állva vártunk néhány órát, amíg besötétedett. Este elvittek a börtönbe. Kíséretünk megkapta az átadási-átvételi aláírásokat, és eltávozott. Bennünket, valamennyiünket együtt, a bejárattól balra nyíló második szobába vittek. Itt saját matracaink és ágyaink voltak. Másnap elvittek a ruharaktárba. Egyenként engedtek be, hogy leadjuk civil ruháinkat, és felöltsük a csíkos rabruhát.”[14]
Úgy tűnik, hogy Bogdánffy Szilárdot Máramarosszigetről Szatmárnémetibe vitték, a püspöki levéltár archívumában tartott házkutatás idejére, hogy a terhelő okiratok megtalálásában, lefordításában és megfejtésében segédkezzen. A bukaresti hatósági emberek egész éjszaka azzal foglalatoskodtak, hogy az archívum anyagának egy részét átnézzék, és ezáltal a Bogdánffy küszöbön álló peréhez anyagot keressenek.[15]
Kilenc hónappal később, 1951. július 31-én, személyes tárgyai is Máramarosszigetre érkeztek: „egy 5686 lejes CEC (takarékpénztári) letéti jegy, egy Omega márkájú zsebóra és egy bőrtárca különféle iratokkal”.[16] Egykori szigeti cellatársa, Ioan Ploscaru görög katolikus püspök, így jellemezte: „Mindannyiunk közül ő volt a legtestesebb. Emiatt őt vitték a nehezebb robotmunkára. Mindent összegyűjtött, amit talált: cigarettacsikkeket, bár ő maga nem dohányzott, de odaadta másoknak; egy szeget, egy ceruzát. Szelíd és alázatos ember volt. Kiváló lélek volt, ám úgy tűnik, óvatlanságából sok baja származott”.[17] 1951. november 19-én átszállították a D. G. S. S. (a D. G. S. P. 1951. március 30-án kapott új nevet: Direcția Generală a Securității Statului – D. G. S. S.) fogdájába kivizsgálásra,[18] majd 1952. április 11-én a Zsilávai Börtönbe küldték.[19] A nyomozás lezárása után,[20] 1952. augusztus 15-i keltezésű jelentésében, Matusei Andreescu szekuritáté őrnagy „a Vatikán javára végzett kémtevékenység” miatti perbe fogását javasolta.[21]
1953. február 24-én, az előzetes letartóztatottak közé helyezték át, a Nagyváradi Tartományi Katonai Bíróság pedig, „hazaárulás vádjával”, kiállította nevére a 44/953. számú letartóztatási parancsot.[22] A Nagyváradi Katonai Bíróság 1953. április 8-án kérte a Zsilávai Börtöntől a katolikus elöljárónak az áthelyezését a Nagyváradi Börtönbe.[23] A Scheffler János püspök ellen indított perben, érintettként, 1953. április 24-én, 12 évnyi kényszermunkára ítélték, „hazaárulás bűntettében elkövetett részesség” miatt.[24] Április 30-án visszafogadták Zsilavára, majd május 12-én áthelyezték Capul Midiára.[25] A Duna‒Fekete-tenger Csatorna munkálatainak 1953 nyarán történt felfüggesztésekor, 1953. július 20-án, Nagyenyedre helyezték át, és ott hunyt el, 1953. október 1-jén, 42 éves korában, „tüdőgyulladásban”.[26]
A Szentté Avatási Ügyek Kongregációja 2010. március 27-én kapta meg XVI. Benedek pápa jóváhagyását Bogdánffy Szilárd püspök mártíromságára vonatkozó rendelet kihirdetésére. A Romániai Római Katolikus Egyház mártíromságot szenvedett első egyházi személyének boldoggá avatására 2010. október 30-án került sor.
Az alábbiakban korabeli dokumentumok fordítását közöljük.
NAGYENYED VÁROS NÉPTANÁCSÁNAK
VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGA                                                Csak az állami szervek használatára.
NAGYENYED RAJON, KOLOZS TARTOMÁNY             
145. sz. HALOTTI KIVONAT
Családneve          BOGDANFI     Keresztneve        CONSTANTIN
Apja család- és keresztneve          BOGDANFI IGNAT
Születési helye és időpontja  JUGOSZLÁVIA, TARNA-VARA, 1911. február 21.
Életkora      42 év       Neme        férfi
Halálának időpontja        1953. év október hó 1. nap
Halálának oka       TÜDŐGYULLADÁS Utolsó lakhelye       SZATMÁRNÉMETI I. C. FRIMU utca 2. szám
A halálesetet bejegyezték a NAGYENYEDI anyakönyvi hivatal nyilvántartásába, 145. számmal
1953. év október hó 3. napon
Haláleset helyszíne:  a NAGYENYEDI börtönben
Augusztus 23. utca 7. szám
Kiállítva ma, 1961. szeptember 30-án, 1299. számmal
MEGJEGYZÉSEK
(nincsenek)
Tanúsítjuk jelen kivonat pontosságát
Anyakönyvi hivatal megbízottja,
M. Curdoș, pecsét, aláírás
-
JELENTÉS
Dr. Bogdánfy szatmárnémeti pap, akit a Szekuritáté megfigyelt és el is fogott a vonaton, miközben kereste a pénzt, amit állítólag segélyként kapott olaszországi közvetítéssel az angloamerikaiaktól, de a Szekuritáté által keresett pénzösszeg nem került elő, ugyanis a pénz egy másik papnál volt a vonaton, éppen a szóban forgó vonaton.
Nevezett pap nagyváradi illetőségű, kapcsolatai vannak Szatmárnémetiben más személyekkel is, akik állítólag államellenes és kémszervezet tagjai, s akik az angloamerikaiak javára, Olaszországon keresztül, kémkednek. /NEMECSEK plébános Nagyváradról/
(géppel áthúzott szöveg)
RNK [Román Népköztársaság]
TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK                              236/1953. sz. üi.
NAGYVÁRAD
RNK [Román Népköztársaság]
TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK                              236/1953. sz. üi.
NAGYVÁRAD
259/1953. sz. ÍTÉLET
            Ma, 1953. április 24-én, a NAGYVÁRADI TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK, amelynek tagjai:
ELNÖK:          LAZAR TUDORACE igazságügyi százados
TAGOK:         KASZA STEFAN főhadnagy
                                    COLCERIU SIMION hadnagy
KATONAI ÜGYÉSZ: MARCEL OLTEANU igazságügyi hadnagy
JEGYZŐ: ELENA SPIRIDON
Nyilvános ülésre összegyűltek, a katonai törvénykönyv (C. J. M.) 253. cikkelyének előírásai szerint, az esküjüket is a törvényben meghatározott formában tették le, az alábbi vádlottak ügyének tárgyalása céljából:
 1/ BOGDANFI CONSTANTIN, született 1911. február 21-én Târnabara községben, Jugoszláviában, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség volt titkára, vagyontalan, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, román állampolgárságú, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet.
            2/ SZEMES FRANCISC, született 1908. december 19-én, Csanáloson (Urziceni), Nagykároly rajonban, Nagybánya tartományban, Francisc és Emma fia, román állampolgár, magyar nemzetiségű, nőtlen, szakmáját tekintve római katolikus pap, társadalmi származása szerint kispolgár, vagyontalan, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, 1949-ben 4 /négy/ hónap szabadságvesztésre ítélték tiltott határátlépési kísérlet miatt, utolsó lakhelye Máramarossziget, Libertății [Szabadság] tér 19. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet.
            3/ SIPOS FRANCISC, született 1916. október 8-án, Ioan és Emilia fia, társadalmi származását tekintve szegény földműves, szakmáját tekintve római katolikus pap, román állampolgár, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Máramarossziget, I. C. Frimu utca 2. sz., az ellene felhozott vád feljelentés elmulasztása, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 228. cikkelye ír elő és büntet, a Btk. 1. cikkelyének alkalmazásával.
            4/ STRAFCIK ALEXANDRU, született 1902. október 26-án, Gheorghe és Sofia fia, szakmáját tekintve könyvelő, társadalmi származását tekintve kispolgár, magyar nemzetiségű, román állampolgár, büntetlen előéletű, politikailag nem elkötelezett, utolsó lakhelye Máramarossziget, Gh. Doja [Dózsa György] utca 49. sz., az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 123. cikkelyével kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet, a Btk. 191. cikkelyéhez viszonyítva.
            5/ SCHEFFLER IOAN, született 1887. október 29-én, Mihai és Elena fia, szakmáját tekintve római katolikus püspök, társadalmi származását tekintve szegény földműves, vagyontalan, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Körösbánya, Brád rajon, Vajdahunyad tartomány, az ellene felhozott vád hazaárulás, amelyet a Büntető Törvénykönyv 191. cikkelye ír elő és büntet (...)
(…) a Szocialista Állam védelmének szükségességéből a forradalomellenes bűncselekményekkel szemben, ami lehetővé tette és teszi, hogy Népi Demokratikus Államunk fellépjen az osztályharc új formáiból született bűncselekmények ellen, lehetőséget biztosítva a bíróságoknak arra, hogy teljes szigorral alkalmazzák a büntető törvényeket az országunk proletáriátusa által kiharcolt forradalmi megvalósítások fejlesztése és megszilárdítása érdekében.
            Mivel a vádlott tudomással bírt Scheffler János vádlott forradalomellenes tevékenységéről, a Vatikán szolgálatába állított kémhálózat létrehozói és működtetői minőségéről, amelyhez passzívan viszonyult, és mivel a főbűn magas veszélyességi fokú, a törvényhozó úgy látta jónak, hogy azokat is megbüntesse, akik ilyen magatartást tanúsítanak, a Törvényszék úgy ítéli meg, hogy e vádlott javára semmilyen enyhítő körülmény nem szól.
            Következésképpen:
A TÖRVÉNYSZÉK
A NÉP NEVÉBEN
ELHATÁROZZA:
 Egyhangúlag és az enyhítő körülmények figyelembe vételével elítéli a vádlottakat:
1/ BOGDANFI CONSTANTIN [Bogdánffy Szilárd – ford. megj.], aki született 1911. február 21-én, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, vagyontalan, politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz.
            ‒ 12 /tizenkét/ év kényszermunkára hazaárulásban való bűnrészesség miatt, amelyet bü

Könyv jelent meg a „kicsi magyar világ” kezdetéről
„Lehet máskor es!”
Június 21-én a kézdivásárhelyi Kosztándi Galériában mutatták be Babucs Zoltán hadtörténész Csíkszereda és Kézdivásárhely hazatérése – 1940 című kötetét. A szerző beszélgetőtársa Tóth László, a Székhelyek hírportál főszerkesztője volt.
A szép számban megjelent érdeklődőket Demeter László köszöntötte, majd az általa létrehozott Tortoma Kiadó legutóbbi kiadványait ismertette. A bemutatott könyv témája kapcsán elmondta, „volt szerencsém olyan idős személyekkel beszélgetni, akik részt vettek a Magyar Honvédség 1940. szeptember 12-ei baróti bevonulásán, és lelkesedéssel szóltak azokról az időkről”.
Tóth László a „miért éppen Csíkszeredára és Kézdivásárhelyre esett Babucs Zoltán választása” kérdéssel indította a beszélgetést. A „kicsi magyar világ” (Észak-Erdély 1940–1944 között) szakavatott kutatója, akinek felesége kézdivásárhelyi, válaszában elmondta: „az erdélyi bevonulás 75. évfordulója közeledtével úgy véltem, méltó kiadvánnyal kellene tisztelegni e nemes időszak előtt, ugyanis ez talán az utolsó kerek évforduló, amikor olyan személyek élnek, akik katonaként vagy erdélyi magyarként, székelyként megélték ezt a gyönyörű, virágesős szeptemberi időszakot. Demeter Lászlónak javasoltam, adjunk ki egy kötetet, amely nem csak egy adott székely településről szól, így esett a választás az erdélyi 20. gyalogdandár bevonulási útvonalára, amely Kár­pát­aljáról mintegy ötszáz kilométert gyalogolt, hogy Székelyföldre érkezzen.” Hozzátette, az elmúlt huszonöt évben több mint 150 egykori katonával készített interjút, akik a Magyar Királyi Honvédség kötelékében teljesítettek szolgálatot.
A kiadványról szólva kifejtette, a levéltári, könyvészeti források és korabeli sajtóanyagok mellett a legnagyobb részét fényképek teszik ki, hiszen a mai kor emberének érdeklődését leginkább vizuálisan lehet felkelteni. „Ha jól számoltam, 400 fotó került a kötetbe, amelyek java részét az elmúlt néhány év során sikerült begyűjtenem.” Érdekességként mondta el, hogy Ausztráliából is kapott korabeli felvételeket – a 44. gyalogezred egyik géppuskaszázada parancsnokának hagyatékából. „A 44/1-es géppuskaszázad volt az, amely kézdivásárhelyi bevonulásakor egy hímzett zászlót kapott ajándékba, amely a mai napig megvan Dankó Ferenc százados családja birtokában. A zászló átvészelte a világháborús viharokat, túl a szovjet megszállást, és 2013-ban, a doni áttörés 70. évfordulója alkalmával egy egri kiállításon is látható volt.”
Tóth László a rendkívül olvasmányos kötetet méltatva megjegyezte, hiányolja abból Horthy látogatásának történetét, „aki a céhes városbeli Bajkó családnál szállt meg, ezért Sepsiszentgyörgyön Szentkereszty báró nem akart vele szóba állni, amiért nem hozzá ment Kálnokra vacsorázni.” Babucs Zoltán a csupán négy évig tartó észak-erdélyi és székelyföldi „kicsi magyar világ” kapcsán zárszóként elmondta, „ami már egyszer volt, lehet máskor es! Adja a Fennvaló, hogy egyszer még közös legyen a határ.” A könyv 45 lejért megrendelhető a www.erdelyikonyv. hu honlapon vagy az erdelyikonyv.hu@gmail.com e-mail-címen.
Daczó Hodor Barna Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)