Csíkszeredában, a Székelyföld folyóirat székhelyén ünnepélyes keretek között átadták a Bálint András-emlékdíjat. Az idei díjazott Balázs Árpád székelyudvarhelyi újságíró. A díjat – ahogy a Hargita Népe volt kollégájának halála és a róla elnevezett díj alapítása óta mindig – az özvegy, Bálint Jolán adta át. György Attila köszönetet mondott a kuratórium nevében Borsodi Zoltán vállalkozónak, aki minden évben a díjjal járó adományt biztosítja. /Takács Éva: Átadták a Bálint András-díjat. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 24./

Romániai magyar lapok: az RMDSZ-nek sem a kormányból való kihátrálás, sem a bennmaradás nem előnyös
A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek (RMDSZ) nem könnyű eldöntenie, hogy a jelenlegi súlyos megszorító intézkedések nyomán a kormánykoalícióból való kihátrálás vagy a bennmaradás lenne-e előnyösebb - olvasható az Új Magyar Szó (ÚMSZ) hétfői számában, a csíkszeredai Hargita Népe ugyanakkor következetes gazdasági javaslatcsomagot hiányol a szövetség részéről.
Az ÚMSZ kommentátora, Székely Ervin emlékeztet rá, hogy tavaly decemberben a kisebbségvédelmi érdek azt diktálta, hogy a szövetség lépjen be a kormányba, folytatódjanak az olyan nemzetiségi programok, mint a régiófelosztás, a kulturális autonómiát is szabályozó kisebbségi törvény vagy a korlátozásoktól mentes oktatási törvény. A szerző, a korábbi Tariceanu-kormány államtitkára rámutat: ugyanezt az érdeket szolgálta a magyar tisztségviselők visszakerülése is a helyi és központi közigazgatási tisztségekbe, akik ezáltal befolyásolni tudják az erőforrások arányos elosztását.
Amikor az egész Európában példa nélküli szigorúságú romániai megszorító intézkedések nyomán a lakossági bizalomvesztés a kormánypártokat egyenlő mértékben éri, fel kell tenni a kérdést, hogy érdemes-e kockára tenni a szövetség támogatottságát olyan kormányzati hibákért, amelyeket nem az RMDSZ követett el. Hiszen a 2009-es nagy választási "eladósítás" idején nem volt kormányon, és nem tehető felelőssé a takarékossági intézkedések halogatásáért. Ráadásul a fent említett nemzetiségi programok késlekednek - olvasható a kommentárban.
"Mindkét döntésnek jelentős hátrányai vannak" - állapítja meg a szerző. Úgy véli, elvi, politikai szempontból könnyen megindokolható lenne a kilépés, mégpedig a vezető kormánypárt, a Demokrata Liberális Párt (PD-L) antidemokratikus intézkedései, alkotmánymódosítási elképzelései miatt. Azt is jogos szempontnak tartja , hogy ez a párt viselje egyedül egy szakmailag alapvetően elhibázott gazdaságpolitika következményeit.
Úgy véli azonban, hogy egy ilyen gesztusnak csekély lenne a gyakorlati haszna, "a baj már megtörtént, az RMDSZ kilépése sem segítene a bér- és nyugdíjcsökkentéseken". Ha pedig a szövetség csatlakozna az ellenzék által meghirdetett bizalmatlansági indítványhoz, és történetesen ismét megbukna Emil Boc kormánya, akkor a következő kormányt a parlament úgyis megszavazná (elkerülendő az előrehozott választásokat), és az ezzel járó presztízsveszteség nagyobb lenne, mint a remélt politikai haszon - teszi hozzá.
Nem lenne célravezető a harmadik út sem, a "benn is vagyok, kinn is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok" - írja Presser Gábor szavait idézve Székely Ervin. Nem hiteles az a kormánypárt, amelyik bírálja saját döntéseit, miközben megszavazza - szögezi le az Új Magyar Szóban.
A Csíkszeredában kiadott Hargita Népe úgy véli, hogy az RMDSZ-ben sincs legalább egy olyan gazdaság-szakpolitikus, aki körül kiépült volna egy olyan műhely, amelynek munkája konkrét tervekben, alkalmazható javaslatokban nyilvánulna meg. Voltak, akik próbálkoztak a gazdaságpolitikus személy eljátszásával, de tevékenységük nem volt eredményes, mert nem vették komolyan a feladatot- fűzi hozzá a kommentár.
"Így ott van az RMDSZ kormányon, egy nagyon komoly gazdasági válság közepette (amelynek sokkal több belső, mint külső oka van), és nem tud előállni egy koherens javaslatcsomaggal. Inkább hallgatnak, és várják, hátha elmúlik ez a rossz időszak" - áll a kommentárban.
Garzó Ferenc
MTI

Egyszerűsített honosítási eljárásról
Január elsejétől érvénybe lép az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvény. A magyar hatóságok ezekben a hónapokban készítik elő a feltételeket az igénylések benyújtásához és az állampolgárság megadásához. Balogh György csíkszeredai konzul az egyszerűsített honosítással kapcsolatos kérdésekre válaszolt.
Nem kampányidőszakra szól a magyar állampolgárság igénylése, a lehetőség január elsejétől folyamatosan biztosított lesz – hangsúlyozta Balogh György azzal kapcsolatban, hogy mennyire tudnak felkészülni az igénylések fogadására. Nagy gondot jelent számukra, hogy nem lehet előre látni a jelentkezések ritmusát. Tekintettel arra, hogy a folyamat elindítása téli hónapokra esik, amikor mind az utazás, mind a várakozási idő eltöltése nehézségekbe ütközik, azt tervezik, hogy kizárólag előzetes bejelentkezés alapján fogadják az ügyfeleket: telefonon vagy interneten lehet majd időpontot kérni a magyar állampolgárság igénylésének benyújtására. Balogh György konzul hangsúlyozta: nem változott meg a magyar végrehajtó szervek elkötelezettsége az ügy iránt, mindössze azt igyekeznek elérni, hogy a jelentkezők a lehető legegyenletesebb elosztásban tudják benyújtani kérelmeiket. A jelentkezők programálásával tudják megelőzni a hosszas várakozásokat.
Új irodát nyit a konzulátus
A Hargita Népe értesülése szerint a magyar konzulátus új irodáját a Lazarus Házban nyitják meg. Ezt az információt Balogh György nem kívánta sem cáfolni, sem megerősíteni. Kis türelmet kért az új iroda hollétének bejelentéséig, államtitkári szintű döntés az épületről ugyanis ezen a héten történik.
Arra vonatkozóan pedig, hogy hány új alkalmazottja lesz ennek az irodának, elmondta: a magyar külügyminisztérium részéről az új főkonzul mellé még egy új konzult neveznek ki erre a munkára (tehát három konzul fog dolgozni Csíkszeredában), és december közepén hat új adminisztratív ügyintéző érkezik. Amennyiben az igénylések száma nagyobb személyzetet kíván, a külügyminisztérium állományának tartalékából azonnal munkába állíthatók további munkatársak. Ami pedig a helyi alkalmazottakat illeti, a konzul elmondta: anélkül, hogy meghirdették volna, milyen állásokra várnak jelentkezőket, ötven önéletrajz van máris az asztalán. Ezeknek átvizsgálását, kiválogatását a héten kezdik el. Egyelőre nem tisztázott, hány személyt tudnak alkalmazni, mindenkit interjúra sem hívnak be, de azt megígérte Balogh György, hogy minden kérelmezőnek választ adnak.
Friss hír, hogy minden valószínűség szerint szombattól lesz élő a www.allampolgarsag.gov.ro portál, ahol az érdeklődők minden, a magyar állampolgárság igényléséhez szükséges tudnivalót megtalálnak.
Takács Éva, Hargita Népe (Csíkszereda)

Szöveg és rajz összjátékával
A karcolat és a humoreszk műfajainak legkiválóbb magyar művelőit követte munkáiban. Karinthy Frigyes, Tomcsa Sándor, Bajor Andor groteszk világának ismerői megsejthetnek valamit abból is, milyen szövegekkel találkozik az olvasó e kötetben, és miért válhatott számára az állandó szótársítás: "írta és rajzolta Balázs Imre".
Balázs Imre 1926. február 15-én született Székelyudvarhelyen, és ott is hunyt el 2003. szeptember 24- én. Szülővárosában tanult, majd 1972-ben magántanulóként román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi tanárképző főiskolán. A háború idején, 1944-ben leventeként menekülnie kell, francia fogságba esik, és csak 1946-ban kerül haza. Ettől a kis "kitérőtől" eltekintve életét – akárcsak irodalmi elődje és példaképe, Tomcsa Sándor – szülővárosában élte le. 1986-os nyugdíjba vonulásáig volt gimnáziumi titkár, néptanácsi vezető technikus, tisztviselő, főgépészeti osztályvezető, tervosztályvezető a készruhagyárban, s közben kultúrcsoportokat szervezett és irányított, irodalmi összeállítást tanított, s talán nem mellesleg: karikatúrákat és humoreszkeket írt és közölt, első karcolata 1964-ben jelent meg az Igaz Szóban. Szerepel a Marosvásárhelyen 1968-ban kiadott antológiában (Megtalált világ), cikkeit, riportjait a csíkszeredai Hargita és a vásárhelyi Vörös Zászló napilapok közlik nagyobb rendszerességgel.
Az "írta és rajzolta" jellegzetes műfajának továbbéltetője így vall elődjéről, Tomcsa Sándorról: "Úgy hozzátartozott a város képéhez, akár a Nagy- Küküllő. Köztünk élt, köztünk vizsgálódott, köztünk alkotott. Szarkalábaktól körülvett szeme a gunyorosan csillogó szemüveg mögül mindent észrevett. Nem kerülte el figyelmét a téli estéken fagyoskodó koldusasszony, sem a saját zsírjában fulladozó nagykereskedő. A mindennapi gondokkal küszködő kistisztviselő lelkivilágát éppúgy ismerte, mint a bevásárlását végző iparosné gondolkodását. Ösztövér alakja hol itt, hol ott tűnt fel. Nem mondta senkinek, mit keres, mit akar. Hosszú sétái alatt gyűjtötte a témát, találta meg az ötletet, vette észre a fonákságokat. Tehetségének éppen ez a fokmérője: meglátta azt, ami mellett ezrek sétáltak el gyanútlanul."
Ez a frappáns jellemzés érvényes arra is, aki megfogalmazta. Aki ismerte Balázs Imrét, tudhatja: ő maga is csendes, szófukar, szemlélődő természet volt. A kis kötet szerkesztője, utószavának írója, Balázs Imre József huszonöt írást választott ki, a hozzájuk kapcsolódó rajzokkal. "A szerző unokaöccseként, jó ismerőjeként személye iránti elfogultságom tagadhatatlan – írja. – Mégis azt remélem, hogy a könyv megjelenése, amellett, hogy méltóképpen állít emléket neki, egy műfaj és egy szerzőtípus (talán ideiglenes) eltűnésére hívja fel a figyelmet: azon tárca- és humoreszkírókra, akik rajzaikkal egészítették ki műveik hatását, szöveg és rajz összjátékával alakítva ki saját, jellegzetes alkotói világukat." (Balázs Imre. Bocsánatot kérek! Karcolatok, humoreszkek. Szerkesztette és az utószót írta Balázs Imre József. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2010)
(bölöni) Népújság (Marosvásárhely)

Bálint András-díj bloggernek
A Hargita Népe volt munkatársának tiszteletére alapított Bálint András-díjat osztották ki tizenhatodik alkalommal Csíkszeredában. Szőke László blogger és Csíki Sándor újságíró részesültek a kitüntetésben „a közösségért végzett munkájukért”.
Szőke László blogger és Csíki Sándor újságíró kapta a tizenhatodik alkalommal kiosztott Bálint András-díjakat. A Hargita Népe volt munkatársa emlékére alapított díjat Csíkszeredában osztották ki szerda este a Székelyföld folyóirat székházában.
Bár eleinte a Bálint András-díjat pályakezdő újságíróknak ítélték oda, néhány éve lazítottak a szabályokon, és több éve munkálkodó újságírókat is elismernek. Az idén Szőke László bloggert, a Fekete-fehér blog szerzőjét, a Magyar Nemzet munkatársát, valamint Csíki Sándor közírót díjazták. A székelyudvarhelyi származású, Magyarországon élő Szőke László újságíró és blogger neve nem ismeretlen az olvasók előtt, ő ugyanis a Fekete-fehér internetes napló működtetője, ahol nyilvánosságot próbál biztosítani az udvarhelyi közbiztonságot zavaró, gyakran egészen az alvilágból eredő eseteknek.
„Alapvetően mindig jobban fénylenek azok az elismerések, amelyeket azon a helyen kapsz, ahol születtél, és amely hely kedves számodra. Érdekes, hogy egy ilyen elismerést 700 km-rel odébb kapok, mint ahol élek. Természetesen jól esett, örülök minden elismerésnek, és köszönöm szépen” – mondta lapunknak Szőke László, aki hozzátette, egy évig még biztosan folytatja az alvilági erőszakszervezetek és bűnhálózatok elleni harcot.
A Bálint András-díjat Csíki Sándor tanár, közíró is átvehette. Az Erdélyi Naplóban, a Polgári Életben és a Népújságban jelentek meg cikkei. „Szeretném, ha írásaimmal és egész értelmiségi létemmel egy akadályt gördíthetnék fogyásunk útjába. Hiszem és vallom, hogy nekünk nem szabad elfogyni, nem lehet erről a szép hazáról lemondani. Úgy kell élnünk, dolgoznunk, alkotnunk itt ezen a földön, hogy Erdélyt megtartsuk magunknak” – mondta el magáról Csíki Sándor.
Baloga-Tamás Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Semjén: az RMDSZ-nek változtatnia kell az egyenlő távolságtartás elvén
A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek (RMDSZ) változtatnia kell a magyarországi pártokkal szemben alkalmazott egyenlő távolságtartás elvén a jobb együttműködés érdekében – jelentette ki Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes, aki a KDNP elnökeként nyilatkozott erről a kérdésről.
A magyar politikussal a Hargita Népe című csíkszeredai napilap közölt interjút szerdán. Arra a felvetésre, hogy az RMDSZ új elnöke, Kelemen Hunor megígérte, rendezi a Fidesz és a romániai magyar szervezet kapcsolatát, és beindult-e már ez a folyamat, Semjén kijelentette: az új kezdet mindenkinek adott. “Mi mindenkivel nagyon szívesen együttműködünk annak érdekében, hogy a magyarság érdekei minél jobban képviselve legyenek” – mondta a politikus.
Ugyanakkor hozzátette – és hangsúlyozta, hogy a KDNP elnökeként mondja ezt -, azRMDSZ által vallott egyenlő távolságtartás elvével nem értenek egyet. Rámutatott: a Fidesz és a KDNP az Európai Néppárt tagja, Romániából pedig ennek a politikai családnak az RMDSZ, Tőkés László és a Demokrata Liberális Párt (PD-L) a tagjai. “Ha egy pártcsalád tagjai vagyunk, akkor miért tartana az RMDSZ tőlünk is és a szocialistáktól is egyenlő távolságot? Ezen az elven változtatni kell egy jobb együttműködés érdekében” – mondta Semjén Zsolt.
Kelemen Hunort február végén választották meg az RMDSZ élére, miután az RMDSZ elnöki posztját tizennyolc évig betöltő Markó Béla nem vállalt újabb mandátumot. Kelemen közvetlenül megválasztása után úgy nyilatkozott az MTI-nek, hogy szoros kapcsolatokra és partnerségre törekszik a magyar kormánnyal, a kormányzó pártokkal. Az RMDSZ elnöke kedden Semjén Zsolttal és Tőkés Lászlóval együtt vett részt a március tizenötödikei erdélyi központi ünnepségen, amelyet Csíkszeredában rendeztek meg. erdon.ro

Leragasztotta díjnyertes alkotásaikat az LMP, tiltakoznak az erdélyi fotósok
Tiltakozást váltott ki erdélyi magyar fotósok körében, hogy a Lehet Más a Politika aktivistái a napokban Orbán Viktor miniszterelnököt a 2007. februári fideszes kordonbontás közben ábrázoló fénymásolt képeket ragasztottak a Kossuth téri EGYÜTT-Lét című kiállításon bemutatott fotóikra.
Vágó Gábor, az Országgyűlésbe az egy évvel ezelőtti választásokon bejutott alakulat választmányának szóvivője azzal indokolta a villámcsődület keretében lebonyolított akciót, hogy szerintük az Orbán-kormány megpróbálja elejét venni a Kossuth téri tüntetéseknek. Az LMP szerint ugyanis a gyülekezési jog korlátozásának minősül, hogy a téren senki nem kap engedélyt tüntetésre a tárlat miatt.
„Orbán Viktor most kiállításkordont vont a Kossuth tér elé, ami semmivel sem jobb, mint amikor Gyurcsány Ferenc rakott ide egy kordont” – hangoztatta Vágó, hozzátéve: miközben az akkori kordont Orbán Viktor csavarhúzóval bontotta le, ők jelképes módon próbálják a „kiállításkordont” lebontani. Csakhogy az LMP-sek a magyar Országgyűlés és a Magyar Fotográfusok Háza Együtt-lét – Hagyományos kultúrák együttélése a Kárpát-medencében nemzetközi fotópályázatának díjnyertes alkotásait takarták le. Közöttük a székelyudvarhelyi Balázs Attiláét és Haáz Sándorét, akik a Hargita Népe napilapnak elmondták: a pártaktivisták gúnyolódtak alkotásaikkal és méltóságukat sértették meg a megmozdulással. Az üggyel kapcsolatban különben az Országgyűlés sajtószolgálata közölte: a magyar EU-elnökség kiemelt rendezvényének minősülő kiállítást még 2009-ben hagyta jóvá az EU-elnökségi munkacsoport, emiatt nem lehet demonstrációkat rendezni a Parlament előtti téren március 17. és augusztus 1. között.
Krónika (Kolozsvár)

Hollóavatás és médiaklub Maroshévízen
Sarány István törékeny Székelyföld-tükre
Június 17-én, pénteken délután a Maroshévízi Kemény János Gimnázium dísztermében mintegy harminc érdeklődő jelenlétében bemutatásra került a Fehér Holló újságírósorozat tizenkettedik kötete: Sarány István Zászlópengetés című jegyzetfüzére. A bemutatót média-kerekasztal követte, melynek során a maroshévízi magyarság mindennapi gondjaival ismerkedett a kolozsvári Szórványtengely-mozgalom médiaklubja.
A nagycsaládias hangulatú könyvbemutatót eredetileg Csíkszeredába tervezte a kiadó – Sarány István ugyanis a Hargita Népénél dolgozott sokáig, s egy ideig ennek főszerkesztője is volt –, de a szerző szerette volna tiszteletben tartani a Fehér Holló sorozat erősen szórványbarát szóráspolitikáját, így szülővárosát, a háromnegyed részben románok által lakott Hargita megyei Maroshévizet jelölte meg avatása színhelyéül. A kisváros – mely szülővárosa is a szerzőnek – nagy szeretettel fogadta a Szórványtengely-mozgalmat, valamint magát a könyvet megjelentető kolozsvári Világhírnév Kiadót. Szabó Csaba (Kolozsvári TV) sorozatszerkesztő felsorolta az eddig megjelent „hollóköteteket” és szerzőiket (Mihály István – Kolozsvári Rádió, Szabó Csaba – Kolozsvári TV, Tamási Attila – Bányavidéki Új Szó, Ambrus Attila – Brassói Lapok, Balázs János – RTV Bukarest, Simon Ilona ex-Fiatal Fórum, Bodolai Gyöngyi – Népújság), majd magát a „fehér hollóságot” mint transzszilván állapotot határozta meg: „a médiapróza, mint olyan – találmány, teremtés-finalitás. Jó minőségű, füzérbe kötve összefüggő próza benyomását keltő műfajtalálmány. Otthonát a minőségi publicisztika és az irodalom közötti senkiföldjére teremtettük meg”.
A Zászlópengetés című kötet kapcsán abból a posztmodern recenziólevélből olvasott fel, amely a Caffé stockholmi világhálós kulturális folyóiratban jelent meg: „A régi világ magyar újságíróit juttattad eszembe, amikor rátalálni véltem arra az útra, amelyen rendszeresen – és egyéni lépésritmusban – haladsz a problémafelvetésben. Szerettem, hogy nem magadnak írsz, hogy közösségedet szolgálod, hogy nem magadért, hanem szűkebb hazádért aggódsz, és ezen aggodalmadat néha szorongásos jegyzetekben vezeted le. Szorongást konvertálsz médiaprózába, ami nem leányálom, hiszen a műfaj köt, és a hírlapírásban nincs pardonkodás, hogy püpü, most én nem a holnapi lapba írok, hanem… kötetbe.”
A hollóvá avatás ceremóniája Bodolai Gyöngyi (Népújság) pályatárs Vásárhely–Maroshévíz iskolapárhuzam, valamint László Edit (Marosvásárhelyi Rádió) szórvány- és élethelyzet gyorselemzésével folytatódott. A jövendőbeli fehér hollókat Ötvös József egyházi újságíró, generális direktor képviselte, aki ősszel megjelenő vizitációs riportkötetét próbálta térben és időben Sarány István könyvbemutatójához és természetesen ahhoz a Maroshévízhez kötni, amelynek léte szorosan összefügg a Bánffyakkal és Urmánczyakkal.
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnökének – egyben a Fehér Holló újságírósorozat egyik kötete (Táltos erő) támogatójának – üdvözlő beszédét magának a szerzőnek a felszólalása követte. Sarány István Fogyjon a magyar című jegyzetét olvasta fel – megmosolyogtatva az egybegyűlteket.
A dedikálások után a Maros és Kolozs megyei újságírók elkezdték munkájukat: interjúk, riportok sora készült el a maroshévízi magyarság intézményeiről, és természetesen az Urmánczy-strandról, ahol az Urmánczyak utóda, Szabó Kálmán fogadta a médiaklubot.
Népújság (Marosvásárhely)

Az írók unalmas emberek
Születésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal
Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011).
Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek.
– Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre...
– A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben…
Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor.
– Ír verset is, prózát is…
– A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát.
Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik.
Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson…
– Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről.
– Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott!
Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost.
– Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is?
– Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni.
Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség.
(Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.")
Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt.
Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is.
Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például?
Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám.
– Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján?
– Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!...
– Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal?
– Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve.
– Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább?
– Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim.
De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az.
Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit.
Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak.
Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem.
Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni.
Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász.
És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!…
Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája.
Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek.
– Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az?
– Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé.
Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.)
– Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet?
– Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást.
Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha…
Ha, ha, ha. Há!
Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk?
Hagyjátok békén őket!
Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Ismét eltűnt a tábla Sólyom László nyergestetői kopjafájáról
Ismét ellopták ismeretlen tettesek a Sólyom László, akkor hivatalban levő magyar köztársasági elnök által, 2009 márciusában a Nyergestetőn állított kopjafáról az emléklapot. A csíkkozmási önkormányzat illetékesei jelentették a plakett eltűnését a rendőrségnek, illetve értesítették a Magyar Köztársaság csíkszeredai konzulátusát a rongálásról.
Ismeretlen tettesek ellopták a Sólyom László által 2009. március 14-én a Nyergestetőn állíttatott kopjafa tábláját. Az olvasónak deja vu érzése támadhat a fenti mondat olvastán, de sajnos nem a tavalyelőtt október 13-án megjelent lapszámunkat szemléztük, az elszomorító eset megismétlődött. Bodó Dávidot, Csíkkozmás polgármesterét éppen kopjafa-ügyben kerestük fel tegnap, arról készültünk beszámolni, hogy a helyi önkormányzat a nyár folyamán felleltározta a nyergestetői kopjafapark összes emlékoszlopát, az egyes darabokról fotók készültek, az összegyűlt anyagról egy kiadványt szándékoznak megjelentetni. Nagy Gábor kovácsmester vállalta, hogy elkészíti a sorszámozott kopjafák azonosítószámait műhelyében, az egyedi, a kézműves kovácsolás stílusjegyeit magukon hordozó darabok feltehetően ősszel kerülnek a fákra.
– Kétszáznyolcvan darab kopjafát vettünk leltárba, de a hétvégére egy debreceni küldöttség kért engedélyt egy újabb állítására, tehát közelebbről 281- re emelkedik az emlékoszlopok száma. Sajnos negatívum is van, ismeretlen tettesek újfent megrongálták Sólyom László ajándékát, augusztus végén vettük észre, hogy ismét eltűnt róla az emlékplakett – számolt be az elszomorító eseményről Bodó. Az elöljáró elmondta, a plakett eltűnését jelezte a rendőrségnek, illetve a Magyar Köztársaság csíkszeredai konzulátusának. A 2009 őszén történt lopást talán még lehetett a színesfém-tolvajok tevékenységéhez kötni, hiszen az első plakett bronzból készült. Ezúttal azonban kizárt, hogy ócskavastelepre szánták volna az emléklapot, hiszen éppen a fémtolvajok miatt a második számú plakett műanyagból készült.
A 2009-ben történt lopás miatt akkor a rendőrség hivatalból eljárást indított, amelyet később megszüntettek. A kivizsgálás során megállapították, hogy a plakett nem szerepelt Csíkkozmás község nyilvántartásában, illetve vagyonállományi leltárában. Az eljárás során nem lehetett meghatározni az okozott kár értékét, sem az esetleges sértett személyt. Mindezek tükrében és a büntetőeljárási törvénykönyv vonatkozó szakaszainak előírásaival összhangban az ismeretlen tettesek által elkövetett lopás bűntényének ügyében a csíkszeredai ügyészség az eljárás megszüntetéséről rendelkezett – állt a megyeszékhelyi ügyészség által a Hargita Népének címzett akkori hivatalos értesítésben.
Hompoth Loránd. Hargita Népe (Csíkszereda)

Székely Gazda a Háromszékben
A háromszéki gazdák iránti kiemelt figyelmét bizonyítandó, lapunk ajándékkal kedveskedik az elsősorban vidéki környezetben élő hűséges olvasóinknak.
A Hargita Népe csíkszeredai napilappal együtt kiadott Székely Gazda című szakmai havilap közös érdekünk, a székelyföldi mezőgazdaság felvirágoztatását igyekszik szolgálni. Tudósítások, körképek, szakmai tanácsadás, pályázati és pénzlehívási információk révén igyekszünk segíteni abban, hogy gazdáink egyre felkészültebben vegyék fel a harcot a konkurenciával, az idejétmúlt, hatékonyságot csökkentő rossz rutinnal. Sikerük, egzisztenciális fejlődésük mindannyiunk érdeke, önrendelkezési törekvéseink fontos eleme. A Székely Gazdát előfizető olvasóink a Covalact Rt. tejbegyűjtő központjaiban, lapterjesztőink révén, illetve a szerkesztőségben ingyen szerezhetik be.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kormányalkalmazott az Új Magyar Szó felelős szerkesztője
A távközlési és informatikai minisztérium tanácsosaként dolgozik Salamon Márton László, a Bukarestben kiadott Új Magyar Szó (ÚMSZ) felelős szerkesztője. Az újságíró 2010 elejétől, félállásban dolgozik a minisztériumi apparátusban. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) szerint önmagában nem jelent etikai vétséget, ha egy újságíró állami, kormányzati munkakörben is tevékenykedik, csak akkor, ha egyértelmű, hogy újságírói munkájával állami munkaadójának érdekeit részesíti előnyben. Az ÚMSZ egyébként idén március 15-én üres címlappal jelent meg, tiltakozva a sajtószabadság megsértése ellen. A lap jelenleg nehéz anyagi helyzetben van, a munkatársak fizetését 25 százalékkal csökkentették.
Az önmagát „országos közéleti lapként” meghatározó magyar nyelvű napilap felelős szerkesztője az informatikai és távközlési minisztérium honlapja szerint tanácsadóként (consultant) dolgozik a szaktárcánál. A minisztérium egyik államtitkára az RMDSZ-es Moldován József.
Salamon Márton Lászlót pénteken nem sikerült telefonon elérnünk.
Moldován József államtitkártól megtudtuk, Salamon 2010 elejétől alkalmazottja a távközlési minisztériumnak, Moldován szerint tanácsosként (consilier). Feladatai közé tartozik a lapszemlék készítése, valamint olyan dokumentumok lefordítása románról magyarra, illetve magyarról románra, amelyek „fontosak a magyar közösség szempontjából” – magyarázta Moldován. Az államtitkár a Krónika kérdésére azt is elmondta, az állás nem feltételez fizikai jelenlétet, Salamon félállásban, napi négy órás munkaidővel, távmunkaként teljesíti kötelezettségeit.
Az RMDSZ nemrég megújult honlapján Salamon neve nem szerepel a távközlési és informatikai minisztérium tanácsosainak listáján.
A Krónika egyébként úgy tudja, hogy Salamon Márton László nem az egyetlen ÚMSZ-újságíró, aki állami alkalmazásban áll.
A minisztérium honlapján három vagyonnyilatkozata szerepel Salamonnak – megtekinthetők az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) internetes oldalán is –, az elsőt 2010 március 24-én nyújtotta be. A legutóbbi, idén májusban kitöltött nyilatkozata szerint az ÚMSZ felelős szerkesztője 3251 lejes éves fizetést kapott a távközlési minisztériumtól.
Salamon a napilapot kiadó Scripta Kiadótól 16788 lejt kapott fizetésként, 37052 lejt pedig szerzői jogi szerződés alapján. A Román Televízió Társaságtól Salamon 1147 lejt kapott 2010-ben, idén májusi vagyonnyilatkozata szerint.
Salamon felesége szintén állami alkalmazott, Salamon-Paven Rodica Elisabeta a pénzügyminisztérium tanácsosa, munkájáért 2010-ben 62993 lej fizetést kapott.
MÚRE-elnök: ez önmagában nem összeférhetetlenség
A Krónika megkereste a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) – amelynek Salamon is tagja – annak kapcsán, hogy van-e valamilyen újságíró-etikai vetülete annak, hogy aktív újságíró egyidejűleg kormányzati állást is betölt. Kérdésünket arra alapoztuk, hogy a MÚRE Etikai kódexének 4. paragrafusa szerint „a szakma gyakorlása közben, a közhatóságokkal vagy gazdasági, szolgáltatási tevékenységet folytató cégekkel való kapcsolattartásban az újságírónak tilos bármilyen megegyezést kötnie, amely pártatlanságát vagy függetlenségét befolyásolja”.
Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke érdeklődésünkre elmondta: értelmezésükben a kettős szerep önmagában nem jelent etikai vétséget vagy összeférhetetlenséget. A romániai magyar újságíró szervezet Alapszabálya ezzel kapcsolatban annyit köt ki, hogy az összeférhetetlenségi helyzetben levő újságíró nem lehet tagja a MÚRE igazgatótanácsának, vagy becsületbíróságának.
A szervezet Alapszabálya szerint összeférhetetlenségi helyzet az, ha az újságíró „politikai szerepet vállal, vagyis mandátumot nyert politikai szervezetben, fizetett vagy fizetetlen politikai tisztséget tölt be a közigazgatásban, a pártoknál és más politikai szervezetekben, a pártok helyi vagy országos kormánystábjában dolgozik vagy tevékenykedik”.
Karácsonyi szerint az összeférhetetlenségi kritériumok meghatározása során az Etikai kódex és az Alapszabály kidolgozói azt az elvet követték, hogy az újságírói munka akkor inkompatibilis az egyidejűleg vállalt állami tisztséggel, ha konkrétan tetten érhető, hogy az újságíró állami munkaadójának érdekeit követi újságírói munkája során, tehát egyértelmű, hogy ferdít, tényeket hamisít vagy megmásít, illetve állami munkaadóját igyekszik kedvező fényben feltüntetni.
A MÚRE elnöke szerint a Salamon Márton László konkrét esete önmagában nem von maga után semmiféle szankciót vagy elmarasztalást. A MÚRE etikai bizottságának ugyanakkor kötelessége kivizsgálni az esetet megkeresés esetén.
Karácsonyi Zsigmond mindennek kapcsán fontosnak tartja hangsúlyozni: ilyen esetek azért fordulnak elő, mivel a romániai magyar újságírók többségének gazdasági-pénzügyi helyzete más munkák elvégzésére is kényszerítheti őket.
Ugyanakkor azt is hangsúlyozta: azért sem lehet pusztán az állami alkalmazás vagy finanszírozás miatt elmarasztalni újságírókat, mivel léteznek vagy léteztek olyan – főleg megyei vagy regionális – napilapok, amelyek önkormányzati finanszírozással működnek. Karácsonyi példaként említette a Csíkszeredában megjelenő Hargita Népét, amely korábban a Hargita Megyei Tanács kiadásában jelent meg.
A témakezelésében és hangvételében RMDSZ-közelinek tartott ÚMSZ felelős szerkesztője – a lap több másik publicistájával együtt – régóta támadja írásaiban a szövetségen kívüli romániai magyar politikai szervezeteket, idén cikksorozatot írt az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzése körüli állítólagos törvénytelenségektől „Tőkés Párti turpisságok” sorozatcímmel.
A manna.ro portál úgy tudja, hogy az Új Magyar Szó nehéz anyagi helyzetben van, állandó munkatársainak fizetését novemberben 25 százalékkal csökkentették három hónapra visszamenőleg, több munkatárs esetében pedig egyoldalú szerződésmódosítás történt.
A portál azt is megemlíti: Salamon idén többször is cikkezett az ÚMSZ – mint írta: „az egyetlen országos romániai magyar napilap” – nehéz pénzügyi helyzetéről, és arról, hogy a Fidesz-kormány nem támogatta a finanszírozási kérelmeit.
Üres címlappal a sajtószabadságért
Az Új Magyar Szó egyébként idén március 15-én üres címoldallal jelent meg, így szolidarizálva a magyarországi médiatörvény ellen tüntető budapesti demonstrálókkal. A magyar sajtószabadság napján az ÚMSZ több munkatársa vett részt azon a bukaresti akción, amelyet Magyarország bukaresti nagykövetsége előtt tartottak mintegy ötven, zömmel román újságíró részvételével.
Salamon Márton László, a bukaresti akció egyik kezdeményezője – aki akkor már mintegy egy éve a bukaresti kormány alkalmazottja volt – a budapesti demonstráció szervezőinek blogján, videoüzenetben fejtette ki véleményét a sajtószabadsággal és az új magyarországi médiatörvénnyel kapcsolatban.
„A politikusok időnként ellenállhatatlan kísértést éreznek, hogy a sajtót megrendszabályozzák. Én azt hiszem, hogy nagy szerepzavarban vannak. Ez azért szereptévesztés, mert igazából a sajtó dolga ellenőrizni a politikát” – mondja videoüzenetében Salamon.
„A sajtó dolga a közvélemény számára képet adni arról, és elszámoltatni a választottakat azzal, amit ígértek és amit tesznek. Ez most valahogy úgy van, minthogyha a bűnöző igazoltatná a rendőrt. Ezt próbáljuk mi elmondani itt Bukarestben a Magyar Nagykövetség elé szervezett tüntetésen” – fogalmaz az ÚMSZ felelős szerkesztője.
Fall Sándor
Krónika (Kolozsvár)

HÍRADÁS NÉLKÜL
Felmondásra kényszeríti az új tulaj a Krónika újságíróit?
Értesüléseink szerint a Krónika szerkesztőit hamarosan az Udvarhelyi Híradó Kft. alkalmazza, amelynek több ingóságát árverezik szombaton tartozásai miatt.
Nagy a bizonytalanság a Krónika szerkesztőségében: a Kolozsváron szerkesztett országos magyar napilap munkatársait az Udvarhelyi Híradó Kft. (UH) veszi át, ugyanis a lapot megjelentető Krónika Kiadó Zrt.-t hamarosan felszámolják. A Székelyhon hírportált, a Vásárhelyi Hírlap, a Csíki Hírlap, a Gyergyói Hírlap és az Udvarhelyi Híradó napilapokat kiadó Udvarhelyi Híradó Kft.-ben egy magyarországi alapítvány a többségi tulajdonos.
A Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány tavaly decemberben, rögtön létrehozásakor 250 millió forintos adományt kapott a Szerencsejáték Zrt.-től. Júniusban 90%-os tulajdonrészt szerzett az Udvarhelyi Híradóban.
Információink szerint néhány hónapja a Krónika is a Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány érdekeltségi körébe tartozik.
Bizonyos vélemények szerint a magyar nyelvű sajtóorgánumok alapítványon keresztül lebonyolított akvizíciója által a Fidesz-kormány épít magának hátországot Erdélyben. Értesüléseink szerint a Krónikában bekövetkezett változások után az új tulajdonos nem jelentkezett, nem ismertette a szerkesztőséggel szándékait, jelenleg Deák Attila, a Krónika vezérigazgatója a kapcsolattartó személy az új tulajdonos és a szerkesztőség tagjai között.
Forrásaink szerint Deák Attila december 7-én este közölte a szerkesztőség tagjaival: mondjanak fel a lapnál önszántukból, hogy az Udvarhelyi Híradó alkalmazhassa őket. A szerkesztőség egyelőre nem sieti el a felmondást, ugyanis szerintük nincs arra garancia, hogy ismét és azonos feltételek mellett alkalmazza őket az UH. Emellett nehezményezik, hogy az UH vezetősége részéről senki sem érkezett Kolozsvárra tájékoztatni a szerkesztőséget arról, hogy az elkövetkezőkben milyen terveik vannak a lappal.
Úgy tudjuk, a Krónika Kiadó adminisztratív osztályának nagy részét már leépítették, ugyanis szolgáltatásaikra az új felállásban már nem lesz szükség. Állítólag a leépítés viszonylag békésen zajlott, volt, aki nyugdíjba vonult, mások új munkahelyet kerestek. Forrásaink szerint a szerkesztőség tagjait érintő átszervezést a vezérigazgató elutasította.
A szerkesztőség további aggodalmaira az ad okot, hogy az új tulajdonos az átvételüket követő időszakban újratárgyalná a béreket, és szerintük ennek célja a kiadások csökkentése: attól tartanak, hogy jelenlegi fizetésüknél kevesebbet ajánl meg nekik az új alkalmazó. A titokzatosság miatti feszültséget tovább növeli az a tény, hogy az Udvarhelyi Híradó Kft. több ingósága is kalapács alá kerül pénteken, mivel a cég 564 319 lejre rúgó adósságot halmozott fel az állam felé. A Hargita Népe napilapban közölt információk szerint a pénteki árverésen összesen 394 100 lej értékben egyebek mellett kalapács alá kerül 14 gépjármű, egy hőközpont, egy légkondicionáló berendezés, továbbá készülékek, berendezések, számítógépek kerülhetnek új tulajdonoshoz.
A tartozásokról és a cég jelenlegi anyagi helyzetéről az Udvarhelyi Híradó kft. vezetőségénél érdeklődtünk. Azt szerettük volna megtudni, hogy az UH milyen pénzügyi forrásokból kívánja a Krónika szerkesztőségére fordítandó költségeket fedezni, azonban a következő választ kaptuk:
"Az Udvarhelyi Híradó Kft. a hivatalosan bejegyzett, romániai pártoktól független magánvállalkozás, amelynek finanszírozását a tulajdonosok végzik. Kiemelve ismét a médiavállalkozás jellegét, úgy gondoljuk, hogy a cég üzlet politikája meg egyéb, ehhez kapcsolodó döntések nem publikusak. Az ANAF honlapján közétett információkkal kapcsolatosan csak annyit, hogy jobban tennék, ha a világhálóról szerzett adatoknak tüzetesebben útánajárnának, ezt ugyanis az újságírói etika megköveteli. Egyébként is az Udvarhelyi Híradó Kft. nem egy frissen induló vállalkozás, hiszen már több éven keresztül megállta helyét ezen a folyamatosan változó piacon és ez a szervezet víziója a közeljővőben is, mindezt továbbra is úgy kívánja elérni, hogy betartja az érvényben levő törvényeket." Kifizette az állam felé a tartozását az Udvarhelyi Híradó Kft.
A Krónika szerkesztősége jelenleg az Udvarhelyi Híradó Kolozsváron létrehozott kirendeltségének székházában szerkeszti a lapot. A kirendeltség létrehozásáról a Hivatalos Közlöny idei, október 21-i kiadásában tájékoztat. A kirendeltség az Eperjes (Onisifor Ghibu) utca 14. szám alatt található, egy akkora felületű irodában, amelyben legfennebb tíz személy férhetne el kényelmesen, ehhez képest - az Erdélyi Napló szerkesztőivel együtt - ennek duplája a helyiségben dolgozók száma.
(Tulajdonosi viszonyok. A 2004-ben bejegyzett UH kiadón a Bap Agecyben érdekelt Albert András és Petroczki Géza üzletemberek illetve a Limoon Limited ciprusi cég osztozott. 2008. április 17-én a Hivatalos Közlönyben megjelent információk szerint az UH Kiadó kft. társtulajdonosi viszonyai megváltoztak: a ciprusi cég és Petroczki kilépett. Az üzletember a Bap Agency Kft.-ből is kivonult, tulajdonrészét pedig Albert vette át. Az egy évvel később, szeptember 17-én megjelenő Hivatalos Közlönyben szereplő adatok szerint a Bap Agency alaptőkéjét megemelték. Továbbra is Albert maradt a tulajdonos, ám magánszemélyként is belépett, a társasági tőke 25%-ának tulajdonosaként, 75% a Bap Agency kft. birtokában maradt. Ugyancsak 2009-ben adminisztrátor-csere ment végbe az UH-nál, az új adminisztrátor Székely Róbert lett, aki Köllő Bálintot váltotta a tisztségben. Az augusztus 19-én megjelent Hivatalos Közlöny szerint Albert András az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben magánszemélyként birtokolt tulajdonrészét és a Bap Agency által birtokol tulajdonrészének nagyobb részét eladta a Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítványnak, cserébe 553 500 lejt kapott. A Bap Agency-nek az UH-ban jelen pillanatban 10%-os részesedése van, miközben a magyarországi alapítványé a 90%.) Kertész Melinda
Transindex.ro

Hetvenéves Komoróczy György nyelvművelő
Hetvenéves február 10-én Komoróczy György erdélyi nyelvművelő. Ebből az alkalomból interjút közölt a Hargita Népe című székelyföldi napilap pénteki számában.
„A Hargita Népében – elődjét, a Hargitát is beleszámítva – bő 40 éve éltetem a heti rendszerességgel megjelenő anyanyelvápoló rovatot, a Helyesent. Ebben a munkában a korábbi és mostani szerkesztőségnek is érdeme van. Nyelvművelő írásokat szoktam még közölni a Székely Újságban, ritkábban a Krónikában, és erdélyi tudósítóként, munkatársként meg-megjelennek cikkeim a budapesti Édes Anyanyelvünk című folyóiratban is. A Székely Újságban, a korábbi Polgári Életben kulturális eseményekről szoktam írni” – foglalta össze eddigi munkásságát az 1942. február 10-én a Szatmár megyei Domahidán született Komoróczy György, aki további legalább 18 különböző újságban, folyóiratban, periodikában tette közzé eddig írásait.
Ahogy sajtóbeli írásai, úgy kötetei is többféle témával foglalkoznak. Első könyve 1975-ben Anyanyelvünk művelése címmel jelent meg.
Az interjúban Komoróczy elmondta, hogy hétéves korában, 1949-ben földbirtokos családja minden ingatlanját és ingóságát elkobozva kitelepítették, deportálták őket, így kerültek Székelyudvarhelyre. Később felsőfokú tanulmányokat származása miatt nem folytathatott.
A vegyésztechnikusi végzettségű nyelvművelő nyelvtudományi ismereteit autodidakta úton szerezte. Egyik nagybátyja magyar szakos tanárként, budapesti rokona, az ókortörténész Komoróczy Géza pedig minden, a magyar szakon szükséges egyetemi jegyzetet, tankönyvet és sok-sok nyelvészeti szakkönyvet megszerzett neki.
Komoróczy György munkásságában különösen a műszaki és a hivatalos nyelvhasználat sajátosságaival, hibáival foglalkozik, ugyanakkor kutatási területe a román–magyar kétnyelvűség, a nyelvi erózió kérdése is.
”Bármennyire derűlátó legyen is az ember, a nyelvromlást lassítani, esetleg megállítani csak a család–óvoda–iskola–egyház–tudományos műhelyek–tömegtájékoztatás nagyjából egybehangolt, összefogó munkájával lehet és lehetne. A baj a családban kezdődik. Sok helyen nem magyarul szól a rádió és a televízió, és nem jár magyar iskolába a gyermek. A hivatalokban és a közéletben még a Székelyföldön is számos helyen csak lélegeztetőgépen van a magyar nyelv” – mondta el az erdélyi magyarság nyelvi helyzetéről Komoróczy, hozzátéve, hogy szerinte „magyarként csak anyanyelvünkkel együtt tudunk megmaradni, ahhoz pedig a nyelvünk iránti hűségünkre, szeretetünkre, és a magyar nyelv presztízsének növelésére van szükség.”
Az interjúban felhívta a figyelmet arra, hogy az anyanyelv megtartásához úgy tudnak hozzájárulni Erdélyben, ha a magyarok élnek is törvény adta lehetőségükkel, és hivatalokban is használják a magyar nyelvet. „A hazai magyar politikának pedig egyebek mellett az volna a dolga, hogy szorgalmazza a törvényhozásban Bukaresttől Brüsszelig a magyar nyelv hivatalossá tételét az erdélyi régióban” – tette hozzá.
Terveiről Komoróczy György elmondta, hogy már nyomdába került a Székelyudvarhelyért Könyvek sorozatban megjelenő portrékötete néhai id. Hegyi István udvarhelyi református lelkipásztorról, és tervezi egy interjúkötet megírását is.
MTI
Erdély.ma

A Tulipédián olvasható Ráduly Róbert „betiltott” interjúja
Nyilvánosságra hozta a Tulipédia nevű internetes portál a Hargita Népe által Ráduly Róberttel, Csíkszereda RMDSZ-es polgármesterével készített interjút, melyet a megyei önkormányzat birtokában lévő csíkszeredai napilap végül nem jelentetett meg.
A Tulipédia szerint az elmúlt év végén készült sajtóanyagban az újabb mandátumra pályázó Ráduly még arról beszél, hogy nem indul egy újabb polgármesteri székért. Az elöljáró szerint a közigazgatás tarthatatlan állapotba került a bérek csökkentésével, miközben „az 1989 előtti kommunista rezsimet messze meghazudtoló szekusrendszert építettek kemény pénzen”.
„Akkor, amikor a városban és a térségben több szekus dolgozik, mint mondjuk városházi alkalmazott vagy rendőr, akkor nekem nagyon el kell gondolkodnom, hogy ez-e az az út, amelyen én tovább akarok menni” – fogalmazott egyik válaszában az elöljáró.
„Természetes-e, hogy a városban, ha valaki román, azonnal állást kap, és a 21. században természetes-e az a tény, hogy valaki, ha a többséghez tartozik Romániában, Székelyföldön mindjárt lakáshoz és lehetőséghez juttatják?” – teszi fel a kérdést a csíkszeredai polgármester.
Ráduly továbbá az igazságszolgáltatásban uralkodó állapotokra is panaszkodik, illetve arra, hogy „az egész államapparátust a nagyszakállú püspök irányítja” (az elöljáró minden bizonnyal Ioan Selejanra, Hargita és Kovászna megye ortodox püspökére gondol – szerk. megj.).
A csíkszeredai elöljáró továbbá úgy fogalmaz: nem tartja természetesnek, hogy az RMDSZ-en belül „olyan emberek, akik még semmit nem tettek le az asztalra – ifjabb Hajdu Gáborral az élen – két és fél éve azon munkálkodnak, hogy átvegyék a hatalmat a városban”.
„Amennyiben azt kéri tőlem az RMDSZ vagy a mostani városvezetési csapat, hogy ne várjuk meg a választásokat, hanem hamarabb történjen meg a váltás, én hajlandó vagyok már holnaptól is felajánlani a lemondásomat” – mondta Ráduly.
A csíkszeredai polgármester a Transindex portálnak azt nyilatkozta, ő kérte a Hargita Népétől, hogy ne publikálják a beszélgetést, mert időt szeretett volna nyerni, hogy eldöntse, indul-e a választásokon, vagy kilép a közéletből. Krónika (Kolozsvár)

Kovács Péter: nincs politikai jellege a sajtótámogatásnak
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára elutasítja azokat a vádakat, miszerint a szövetség által működtetett Communitas Alapítvány politikai alapon osztotta el a magyar sajtó részére a román költségvetésből juttatott támogatást.
Mint arról beszámoltunk, Szekeres Attila, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) alelnöke nyílt levélben kifogásolta, hogy a Communitas sajtószaktestületének döntésében egyetlen kritérium érvényesült a grémium rendelkezésére bocsátott 725 ezer lej elosztása során: az RMDSZ-szel ápolt jó viszony.
Kovács Péter az MTI-nek nyilatkozva elutasította a vádakat. Kijelentette, míg a Communitas által lebonyolított pályázatoknak több ezer nyertese és több tízezer kedvezményezettje van, valóban vannak olyanok is, akiknek nem jut támogatás, emiatt érthető, hogy ők elégedetlenek az eredménnyel. A főtitkár elmondta: a sajtópályázatokat véleményező szaktestületben újságírók vesznek részt, tagja a testületnek a MÚRE korábbi és jelenlegi elnöke is, Ambrus Attila, illetve Karácsonyi Zsigmond. „Nincsen politikai jellege az elbírálásnak, a nem nyerő pályázatok forrás hiányában nem kaptak támogatást” – jelentette ki Kovács.
Napilapok kategóriában egyébként a szaktestület idén a 21 pályázat közül kilencet részesített pozitív elbírálásban. Közülük 29 ezer lejt kapott például a Hargita megyei önkormányzat tulajdonában lévő Hargita Népe, 30 ezret a marosvásárhelyi Népújság (főszerkesztő Karácsonyi Zsigmond), 30 ezer lejt a kolozsvári Szabadság, érdekes módon pedig 34 ezret az Új Magyar Szó, holott az RMDSZ-hez közeli lap július elsejétől már nem jelenik meg nyomtatásban. Az általános sajtócsomagban a 120 pályázat közül 65 kapott pénzt, a legnagyobb összegű támogatásban részesült többek között a Brassói Lapok (37 ezer lej, főszerkesztő Ambrus Attila), az Erdélyi Riport hetilap (27 ezer lej, főszerkesztő Szűcs László, a Communitas sajtó szaktestületének tagja), a Várad folyóirat (25 ezer, főszerkesztő Szűcs László), a Transindex hírportál (23 ezer), a kulturális lapok közül a Székelyföld (28 ezer), a Helikon (25 ezer), Korunk (40 ezer), Látó (40 ezer).

Megfékezték a kászonaltízi erdőtüzet
Öt nappal a tűz fellángolása után már csak pár gócpontban füstölög az erdő a székelyföldi Kászonaltíz közelében – tudta meg az MTI Kászonaltíz polgármesterétől.
András Zoltán elmondta, mintegy hatvan hivatásos és önkéntes tűzoltó, valamint önként jelentkezett polgár felügyeli továbbra is a területet, hogy a helyenként még füstölgő csutakok ne kapjanak újra lángra. Az erdészek becslései szerint a tűz mintegy száz hektáros területre terjedt ki, ennek nagyobb része fiatal fenyőerdő volt.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke szerdán még tűzoltó helikopter bevonását sürgette. Végül azonban a Hargita megyei hegyi mentő szolgálat nyolckerék-meghatású kvadjai bizonyultak a leghatékonyabb eszköznek. Ezekkel ugyanis vizet tudtak szállítani a nehezen megközelíthető helyekre is.
„Szenzációs volt megtapasztalni a segítők összefogását" – jegyezte meg András Zoltán polgármester, aki a hivatásosok mellett az önkéntes tűzoltók segítségét is méltatta. Mint elmondta, az alcsíki régió településeinek az önkéntes tűzoltócsapatai egymást váltva biztosították, hogy mindvégig mintegy százan küzdjenek a helyszínen a lángokkal.
Alina-Maria Ciobotariu, a Hargita megyei katasztrófavédelmi felügyelőség szóvivője az Agerpres hírügynökségnek elmondta, szerdán háromszor is eleredt az eső Kászonaltíz térségében, de csak kis mennyiségű csapadék hullott, amely nem nyújtott jelentős segítséget a tűzoltóknak. Szerdán egy repülőt is a helyszínre vezényeltek, hogy a levegőből próbálják jobban átlátni, hány gócpontban kell még beavatkozni, és azokból milyen irányba terjed a tűz. A földi helyzetértékelést ugyanis rendkívüli módon megnehezítette a hegy-völgyes terep, és a sűrű füst.
A katasztrófavédelem egyébként szerdán helyszíni koordinációs pontot hozott létre. Amint a Hargita Népe napilap csütörtöki számában közölt helyszíni riportjából kiderült, erre azért volt szükség, mert rendkívül nehéznek bizonyult az egymástól távol dolgozó tűzoltó csoportok munkájának az összehangolása. A térségnek csak bizonyos részeit fedik le a mobilhálózatok, és a domborzati viszonyok miatt a rádió adó-vevők is alig voltak használhatók.
MTI
Erdély.ma

RURBANIZÁCIÓ Amikor a falu elfoglalta a várost. Szocialista életmódváltás Székelyföldön Az 1960-as évektől egyre többen költöztek városokba, munkahely, továbbtanulási lehetőség, kényelmesebb élet reményében. Az eredmény meglehetősen visszás.
Az elszigeteltebb Hargita és Kovászna megyékben az 1960-70-es években bontakozott ki a nagyfokú urbanizáció, amely az addigi hagyományos foglalkoztatási ágakat teljes mértékben átalakította. Ekkor nőtt a legnagyobb arányban az ipari termelés, az alkalmazottak létszáma, a fogyasztás és a reáljövedelem.
Természetesen nemcsak a városok arculatát módosították a rohamos fejlesztések, hanem a lakosság életformáját és életminőségét is, hiszen eddig nem ismert elvárásoknak kellett eleget tenniük. Az eddig többnyire gazdálkodásból élő székelység nagy része először ismerkedett meg az urbanizáció adta előnyökkel és nehézségekkel:
a helyi karrier-lehetőségek változatosságával, a városba költözéssel, az ingázással, a diplomaszerzési lehetőségek kibővülésével, a biztos munkahelyek és a családok gyors életmódváltozásával. A szocialista urbanizáció egyik legjelentősebb következménye a belső migráció és a társadalmi mobilitás volt, amely átalakította a régió hagyományos kultúra- és családi élet-képét. A szocialista országok városainak kialakulása nem egy organikusan lezajló folyamat eredménye volt. A városokba tömegesen vándoroltak be különféle csoportok, melyeket így a központosított hatalom könnyebben tudott ellenőrizni.
A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom eszméje tehát nemcsak a települések formáját változtatta meg, hanem a bennük élő lakosság összetételét és életvitelét is, hiszen egy sokkal dinamikusabb és mindenben aktívan részt vevő embertípust követelt meg.
Székelyföldön az 1968-as területi-közigazgatási átszervezés lehetőséget adott arra, hogy olyan települések is központokká váljanak, amelyek azelőtt semmilyen, vagy nagyon kevés urbanizációs hagyománnyal rendelkeztek. Ezeken a településeken a lakosság létszámának a növelését betelepítésekkel, települések összevonásával próbálták megoldani.
A. Gergely András szociológus erre a folyamatra a következő magyarázattal szolgált: „Az ilyen mértékű gyarapodást és városnövekedést, a kiemelések és összevonások mértéktelen tömegét csakis a központosító, bürokratikus hatalom erősítésének szándéka magyarázhatja, városteremtő ésszerűség nem.”
Mindezeknek köszönhetően egyes települések lélekszáma 20-25 év alatt megtöbbszöröződött, más, főleg félreeső falvak pedig elnéptelenedtek. A statisztikák szerint 1960-1970 között a városokba való bevándorlás 23, 91%-ot, 1970-1977 között pedig 35, 82%-ot mutatott.
Példának Kovászna megye székhelyét, Sepsiszentgyörgyöt említhetjük, amely a következő lakosságszámmal rendelkezett: 1975-ben 32 015 főt regisztráltak, míg 1985-ben 65 868-at. Ez azt jelentette, hogy évente 2 293 fővel gyarapodott az átlagos évi lakosságszám.
A település-összevonások mértéke a hetvenes években olyan nagy volt, hogy a városok a peremterületeiket nem tudták ellátni megfelelő lakásokkal, közművesítéssel, szolgáltatásokkal. Ez jelentősen csökkentette az életminőséget.
Kiindulópontként két olyan mobilitási tényezőről kell beszélnünk, amelyek jelentősen meghatározták a térség életformáját: a városba költözésről és az ingázásról.
A városba költözést választó vidéki lakosság jobb tanulási és megélhetési feltételek megszerzését remélte a városoktól, viszont ezáltal elszakadtak a hagyományos életközösségeiktől, gyökértelenekké váltak.
Az urbanizáció meggyengítette a hagyományos családi és rokonsági kapcsolatokat. Ez abban nyilvánult meg, hogy az egyén életében a korábban domináns elsődleges kapcsolatok (család, szűkebb rokonság) helyét a másodlagos, interperszonális viszonyok veszik át. A városi társadalomban élő egyén
egy időben több csoporthoz is tartozik, a közszférában jelentkező problémákat így egyre nagyobb mértékben az állami intézmények oldják meg. A hatalom tudatosan próbálta alakítani a társadalom és a család belső viszonyát, modernizációs folyamatként határozva meg ezt a tevékenységét. Ennek az egyik jelentős következménye a nők tömeges belépése a munkaerőpiacra, ami megváltoztatta a korábbi klasszikus patriarchális viszonyt.
A domináns családminta a kétkeresős forma lett, ami átengedte a hagyományos funkciók (fogyasztás, termelés, szocializáció) egy részét az állami intézményeknek. Tehát a hagyományos családok tevékenységét a bürokratikus irányítás alatt álló intézmények (vállalatok, üzemek, szövetkezetek, ifjúsági szervezetek) vették át. Ezt szolgálta pl. a vállalati étkezdék (kantinok) szervezésének törvénye is, amely a munkahelyen való étkezést biztosította, háttérbe szorítva a hagyományos családi szokásokat. A szociológiai és antropológiai kutatások azt erősítették meg, hogy a városba költöző fiatalok a családalapítást későbbre halasztották, mint a falun maradó társaik. Ez azzal is magyarázható, hogy a beköltözött ifjúság a munkástelepeken elmagányosodott, idegen környezetben nehézzé vált számukra az ismerkedés, beilleszkedésüket akadályozta a falusi értékítéletük.
Megváltozott az ismerkedési szokások értékrendje is. A megkérdezett dolgozó hölgyek nagy része kedvességet, ügyességet igényelt a jövendőbeli társától, legyen jó a családjához, vagyis ne igyon, ne dohányozzon, ne dolgozzon életveszélyes munkahelyen. Ami az intellektuális szférát illeti, általában az volt a kikötés, hogy a jövendőbeli férjnek ne legyen nagyobb végzettsége.
Megértésről, közös érdeklődési körről alig esett szó. A megkérdezett személyek elutasították a válást, kivéve, ha muszáj, és általában nem értettek egyet a házasság előtti szexuális élettel sem.
A helyi szervek ezért tanácsokkal próbálták ellátni a lakosságot és felhívni a figyelmet arra, hogy a városi civilizáció egy más életformát követel. Ennek ellenére a legtöbb panasz a lakóbizottságoktól a nem megfelelő viselkedésű tömbházlakók magatartására hívta fel a figyelmet.
„A lépcsőházban olyan személyek laknak, akik viselkedésükkel zavarják a többi lakót. L. K. és K. L. lakók viselkedése véleményünk szerint megengedhetetlen, L. K. részegen több alkalommal egész éjszaka zavarta a csendet. Feleségével, fiával verekednek, máskor énekelnek egészen reggelig.
K. L. pedig szinte mindenkivel összeveszett már a lakók közül, veréssel fenyegetett, és volt, akit meg is vert. Mindenkivel veszekszik, alaptalanul jelentgeti a lakókat, s ha valaki ellene szólna, azzal fenyegetőzik, hogy ő mindenkit elintéz, mert neki a milícián és a törvényben is vannak jó emberei, akik neki mindig igazat adnak. Így aztán mindenki fél tőle, és elnézik a durvaságait és minden annyiba marad…”
Egy szélsőséges esetként említhetjük meg a szentegyházi József Attila utca egy részének mostoha körülményeit, ahol ügyvédek, orvosok, tanárok laktak, majd a vasgyár és a pártbizottság közös döntése alapján az üzemben dolgozó romák kerültek a helyükre. A beköltözésüket követő egy-két év alatt tönkretették a lakásokat.
A falakat kiverték, a parkettet felszedték, a fürdőszoba tartozékait eladták. A vidékről beköltözött lakóknak olyan egyszerűnek tűnő dolgokat is meg kellett magyarázni, mint a közterhek rendszeres kifizetése, a lakossági gyűléseken való részvétel vagy az önadó-hozzájárulás.
A lakók egy részének semmiképpen sem lehetett bebizonyítani, hogy a különféle szolgáltatásokat ki kell fizetni, panaszolta egy sepsiszentgyörgyi lakóbizottsági tag. Például a 7-es tömbház D lépcsőházának 30 lakója közül mindössze ötnek nincs hátraléka, az egyhavi 1 100 lejes költséghez viszonyítva a 3 499 lejes elmaradás a lakók hanyagságát bizonyítja.
Elmondása alapján ilyen körülmények között, saját képviseletű szervük sem tudja gyorsan intézni az ügyeket – egyszerűen fizetésképtelenekké válnak a szolgáltatási vállalatokkal szemben, nem beszélve arról – s ez a múlt évben már előfordult – hogy a lakásgazdálkodási vállalat több fűtőanyagot próbált számlázni.
A faluról városra való migrációt ugyanakkor támogatta az állam. A személyek beköltözése leggyakrabban spontánul, egyéni stratégiák révén zajlott le. A betelepülés megvalósulása több feltételt is megkövetelt: információszerzést, tájékozódást, a városon található erőforrások (munkahely, lakás) megszerzését.
A megfelelő intézmények hiánya miatt a már letelepedett rokonok vagy volt szomszédok olyan erőforrássá váltak, amelyek nemcsak a migráció lebonyolítását segítették elő, hanem egyszersmind szocializációs közegként is működtek.
A migrációs folyamatok egyik legfontosabb térségi sajátossága az úgynevezett interregionális migráció, amely során távoli vidékről toborozták a munkaerőt az ipari fejlesztésekhez, s ehhez különféle juttatásokat, engedményeket (letelepedési segélyt, kedvező bérezést stb.) helyeztek kilátásba. Az előző évtizedhez hasonlóan a hetvenes években Erdély-szerte intenzívvé vált a Kárpátokon túli román lakosság betelepítése a többnyire magyar és szász ipari központokba. Ez jelentősen megváltoztatta a lakosság nemzetiségi összetételét.
A román nemzetiségűek arányának megnövekedése két folyamatnak volt köszönhető. Az első a román többségű szomszédos települések lakóinak beáramlása, a második pedig az említett tervszerű betelepítések következménye.
Nem szabad viszont elfelejteni a jelentős kivándorlási tényezőket sem. Tulajdonképpen az történt, hogy az ötvenes évektől tudatosan, törvények segítségével próbálják korlátozni a lakosság mobilitási lehetőségét.
A Székelyföldre betelepülő románokat még azzal is ösztönözték, hogy amennyiben hajlandó volt valamelyik erdélyi városba költözni, munkahelyet és lakást biztosítottak számára, ugyanakkor a diplomásoknak 5-10 havi átlagbérnek megfelelő letelepedési segélyt is adtak, ami 15-30 ezer lejt jelenthetett. Ezzel szemben pedig a magyar értelmiségieket a Kárpátokon kívülre helyezték. Ha nem töltötték ott a szakmai gyakorlatként kitűzött 3-5 évet, elveszíthették diplomájukat.
Az 1977-es népszámlálást figyelembe véve Kovászna és Hargita megyékből 107 ezer személy települt ki (20,4%), míg más közigazgatási egységekből 67 ezer személy települt be (12,8%). Feltehetően a kivándorlók 90 százaléka magyar, a bevándorlók hasonló aránya pedig román, legalábbis ezzel magyarázható, hogy Székelyföldön a tárgyalt 67 év alatt a románság számaránya 202,7%-kal nőtt. Erre a legjobb példa Marosvásárhely, Székelyföld egyetlen kijelölt zárt nagyvárosa, amelynek lakossága a nyolcvanas években meghaladta a 100 ezer főt. Az RKP Maros megyei bizottságának egyik titkos jelentéséből tudhatjuk meg:
„Ahhoz, hogy Marosvásárhely municípiumban a románok száma a következő két évben elérje, vagy éppen meghaladja az összlakosság 50%- át, szükséges elérnünk kb. 7 600 román nemzetiségű személy szocialista egységekben való alkalmazásának jóváhagyását (családonként átlag 3 személyt számítva, ez összesen 22 800 személy), hogy a következő ötéves terv végéig a municípiumban a román nemzetiség az összlakosság 58-60% legyen. Marosvásárhely, 1985. nov. 1.”
A rendelkezések összhangban tudták tartani a városi lakosság számát a lakásépítkezésekkel, tudták irányítani a beköltözéseket és a népesség keveredését. Sok helyen viszont 10-20%-kal is meghaladta az illegális beköltözők száma a bejelentett lakosságét, aminek következtében nagy problémává vált a lakáshiány.
Mindezen nehézségek késztették arra a lakosságot, hogy az ingázást vagy a kétlakiságot válasszák. Az ingázók számára vonatkozóan is megdöbbentő adatok jelentek meg egyes elemzésekben.
A hetvenes években, Kolozs megyében naponta 50 ezer ember járt Kolozsvárra dolgozni vagy tanulni. Csíkszeredában a nyolcvanas évekre ez a szám 25 ezerre tehető. A székelyföldi ingázók számára nem jelentett a korban olyan nagy gondot az állandó utazás, hiszen már hozzászoktak a családok ahhoz, hogy máshol keressék meg a megélhetésükhöz szükséges jövedelmet.
Hargita megyében Székelyudvarhely is hasonló munkaerő felszívó hatással bírt, hiszen 1978-ban 4 354, míg 1979-ben 5 119 ingázót tartottak számon a statisztikák. A naponta bejárók 76%-át a város közvetlen környeztében lévő falvak adták. Ezek az ingázók naponta átlagosan 2 órát utaztak.
A családalapítás után a betelepültek és az ingázók számára is fontossá vált a vidéki szülők szerepe. A háztáji gazdálkodás révén segíteni tudták élelmiszerrel (ennek a legnagyobb szerepe a nyolcvanas években lesz), illetve különböző termékekkel a városi gyermekeiket.
Az unokák számára pedig otthont nyújtottak az iskolai szünidők alatt, így tehermenetesítve az iparban dolgozó szülőket. A szülői ház és a hozzá tartozó ingatlanok megőrzése és művelése biztonságot jelentett arra az esetre, ha nem sikerülne beilleszkedniük a városi társadalomba. Ugyanakkor viszont megjelentek a vidéki településeken is a városi kultúra jelei mind az építkezésben, lakásberendezésben, mind a viselkedésben és öltözködésben. Az ingázás jelentős mértékben tapasztalható a diákok körében is, hiszen a városra járó, jobb oktatási körülményekben bízó iskolások száma évről évre növekedett. Gyakorta megesett, hogy az apa és a fia egyazon vonattal vagy busszal érkezett minden reggel a központi állomásra.
A nyilvánosság előtt megjelentek a városi életnek a negatív és pozitív hatásai is. Az előnyös tényezőkhöz sorolhatók: a közegészségügyi viszonyok jobb megoldása, komfortosabb lakások, meleg víz, távfűtés, elektromos hálózat, korszerű úthálózat, szórakozási, sportolási és tanulási lehetőségek. A hátrányos hatások között a levegőszennyeződést, a zsúfoltságot, a zöldövezet hiányát említhetjük meg.
Az egyik legégetőbb problémát a helységek köztisztaságának, higiénizálásának és szépítésének a megvalósítása jelentette. A lakótelepi sárról, földhalmokról, szemetes utcákról, vízben úszó játszóterekről, gödrökről számol be Koszta István, a Hargita napilap szerkesztője a megyeszékhelyen való látogatásakor.
A városi életforma pedig akaratlanul is magával hozta a civilizált társadalom rákfenéjét, vagyis gyakorivá váltak a deviáns jelenségek, a bűnözés és az alkoholizmus. Cikkek íródtak a rendezetlen családi körülményekről, a gyakori válásról, családon belüli erőszakról, a térségre jellemző nagyfokú öngyilkosságokról. A legtöbb székelyföldi kisváros esetében az urbanizáció következménye az, hogy a „falu elfoglalja a várost”. A városok a megyésítést megelőzően nem rendelkeztek urbánus jelleggel, és így a betelepülők formálták saját ízlésvilágukra az adott települést.
Ennek a szélsőséges eseteként említik a „városok ruralizálódását” vagy „rurbanizálódását”, amely olyan életmódbeli elemeket tulajdonít a betelepülő városlakóknak, amely sajátosságai révén az urbanizálódott életformát is veszélyezteti. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az urbanizáció és a félurbanizáció is azt a célt szolgálta, amit a szocializmus eszméje megkívánt tőle: a falu és a város közötti különbség megszüntetését.
Demeter Csanád
Demeter Csanád 1981-ben született Csíkszeredában. 2004-ben történelem szakos oklevelet szerzett 2004–2005 között mesteri képzésen vett részt, majd 2009-ben doktori fokozatot ért el a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
Jelenleg történelem szakos tanárként dolgozik, valamint óraadó a Sapientia EMTE csíkszeredai karán. Kutatási területe: Székelyföld gazdasági és társadalmi helyzete a szocialista Romániában, sajtó és média történet (propaganda és cenzúra a kommunizmusban).
Transindex.ro

Kampány és valóság
Lehangoló, de annál markánsabb, szakmailag is alátámasztott igazság, hogy a tömegdemokráciában a választási kampányok törvényszerűségei a kereskedelmi reklámkampányokéval azonosak. A választók úgy teszik le voksukat egyik vagy másik párt mellett, ahogy fogkrémet, mosóport vagy sört választanak. Mindkét esetben van egy tudatos vásárlói/választói réteg, amely szinte elenyésző, a fennmaradt nagyobbik hányadhoz tartozók esetében azonban az a meghatározó, hogy ki tudta rafináltabb, a valósághoz jellemzően nem is közelítő kampányüzenettel minél több síkon megszólítani a nagyérdeműt.
A legcinikusabb ebben a kérdésben Torgyán József volt, aki minden választáson, melyen pártja részt vett, megjósolta a Független Kisgazdapárt mindent elsöprő – az 1945-ös váltást idéző –győzelmét. Miután pártja szerény – mindössze 10 százalék körüli – eredményt ért el, egy riporter szembesítette a magát Kossuthhoz hasonlító rétort korábbi jövendöléseivel. Torgyán mosolyogva válaszolta: hát persze, azt kampányidőszakban mondtam, amikor egy pártvezérnek a lelkesítés a dolga. Mindazonáltal abban is van valami, hogy nem szabad a választót hülyének nézni. Mert ha az ellenfél kiszúr egy vagy több ilyen esetet, és kellően felhangosítja azokat, abból bizony bukás lehet. Az RMDSZ magabiztos, mert médiafronton ura a helyzetnek. Nem tartanak attól, hogy elnökük demagóg és teljességgel alaptalan kijelentései – „minden olyan magyar szavazat, amelyet nem az RMDSZ-re adnak le, román mandátumot jelent” – visszacsapnak rájuk. Hadd idézzük fel az Udvarhelyért Polgári Egyesület (UPE) esetét. Az egyesületet – viszonylagos választási sikere után – az RMDSZ által irányított kisebbségvédelmi minisztérium helyezte törvényen kívül, a román bíróság mulasztására hivatkozva. Az UPE bejegyzését megsemmisítő román justizmord után a már megválasztott UPE-s tanácsosoknak az RMDSZ semmisítette meg a mandátumát. Ez viszont nem alaptalan spekuláció, mint Kelemen Hunor Antal Árpádtól kölcsönzött választási szövege, ez dokumentált politikatörténeti tény.
Médiaereje birtokában az RMDSZ attól sem tart, hogy aki követte a politikai eseményeket az utóbbi két évtizedben, könnyűszerrel megcáfolhatja a szövetség azon kijelentését, miszerint „az RMDSZ az egyetlen romániai politikai alakulat, amely kitartott identitása és céljai mellett”. Ha állításuk igaz lenne, ma egyetlen párt indulna harcba az erdélyi magyarok voksaiért. Ehhez nem kellett volna mást tenni, mint hűnek maradni a húsz évvel ezelőtt letett eskühöz, a Kolozsvári Nyilatkozat szelleméhez, betartani a brassói kongresszus határozatait, és megmaradni a nemzeti önkormányzat keretei között. Sajnos nem így történt, a szövetség pedig kénytelen abszurd és betarthatatlan kijelentésekkel urnához csábítani a szavazókat. Kelemen Hunor nemrég az alábbi érvekkel élt Aradon: „Csak az RMDSZ erős parlamenti képviselete tudja szavatolni, hogy iskoláink nem fognak megszűnni, hogy anyanyelvünket szabadon használhatjuk, kulturális értékeinket pedig nem veszítjük el. Úgy kell dolgoznunk, hogy nélkülünk ne lehessen dönteni sem az alkotmány módosításáról, sem a közigazgatási vagy adóreformról!” Az a sajnálatos helyzet, hogy ha minden magyar elfogadná legitim képviseletnek az RMDSZ-t, a szövetség képviselői pedig a lehető legkövetkezetesebben és leghatékonyabban dolgoznának közös ügyeinkért, akkor sem tudnánk elérni, hogy nélkülünk ne lehessen dönteni a megjelölt tárgykörökben. Részben a fentiek szellemében fogant Szász Jenőnek a négy évvel ezelőtti választásokat követő nyilatkozata is. A Hargita Népe című napilap 2008. december 5-i számában a következőket olvashatjuk: „Szász kifejtette, hogy a választások lehető legnagyobb vesztesége, hogy nem jött létre a választási koalíció. »Ha közösen tudtuk volna elvinni a 630 ezer szavazót az urnákhoz, az ma 9 százalékos eredményt jelentett volna, s ha ezt számoljuk, akkor a hiányzó három százaléknak köszönhetően kihagyhatatlan volna a magyarság képviselete a kormányzásból, s ez 40-45 mandátumot jelentett volna« – fogalmazott Szász Jenő, aki azt is elmondta: bölcs döntésnek tartja, hogy pártja nem indult a választásokon, mivel így szabad utat engedett az RMDSZ-nek a parlamenti bejutáshoz.” Nem akármilyen teljesítmény ilyen rövid szövegben ennyi abszurdumot állítani, illetve ily mértékben ellenmondásba kerülni a párt legfőbb politikai krédójával. Szász vélekedése szerint tehát bölcs döntés szabad utat engedni annak a szervezetnek, mely az MPP – egyébként megalapozott – retorikája szerint elárulta az erdélyi magyar autonómia ügyét, a román diplomácia eszközévé vált, nemzeti önkormányzatból pedig román versenypárt lett. Mondta mindezt annak a pártnak az elnöke, amely „A választás szabadsága” jelszavakkal robbant be az erdélyi magyar közéletbe. Az is érdekes, hogy miközben Szász Jenő a párt berkeiben azzal hitelesítette személyét a 2010-es MPP-kongresszuson, hogy Tőkés Lászlóval és követőivel ellentétben ő bezzeg nem alkudott meg az RMDSZ-szel, e nyilatkozatban arról beszél, hogy kívánatos lett volna a kiegyezés az MPP és az RMDSZ között. Vagyis önfeladás, ha az EMNT egyezik meg eseti jelleggel a legnagyobb erdélyi magyar szervezettel, ha viszont az MPP teszi ugyanazt, akkor az felelős nemzeti politizálásnak minősül. Elég szomorú, hogy Szász Jenő távozása után is hasonló szellemben cselekedett az MPP. Fontosabb volt nekik a huszonnegyedik órában – néhány nappal a jelöltdossziék leadása előtt – az általuk joggal és következetesen, elvi alapon bírált RMDSZ-szel tárgyalni, mint megegyezni az azonos politikai krédót valló EMNP-vel. Végül, de nem utolsó sorban: Szász ugyanabba a kommunikációs csapdába esett, mint Kelemen Hunor: amit ők állítanak, egyszerűen abszurdum. Az RMDSZ 40-45 mandátum és 9 százalék birtokában sem lesz megkerülhetetlen tényező, ez parlamenti matematika.
A román politikum csak akkor lesz hajlandó legfontosabb céljainkról tárgyalni, ha erőt mutatunk, ha külpolitikai nyomást gyakorolunk rá. Azt viszont csak közös cselekvések révén lehet. Úgy semmiképp sem, hogy miközben a Székely Nemzeti Tanács küldöttsége az Európa Tanács elnökével tárgyal, az RMDSZ képviseletében betoppan Frunda György, és megpróbálja semlegesíteni a hiteles székely álláspontot, szembeszegezve azzal a román kormánypropagandát.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elosztották a sajtótámogatást
Az RMDSZ által alapított és működtetett Communitas Alapítvány az adólejeinkből a magyar közösségnek visszaosztott pénzből az alábbi napilapokat támogatja 2013-ban: Hargita Népe – 5 000 lej, Hargita Népe Műhely című kulturális melléklete – 20 000 lej,
Hargita Népe Aranyalma című heti gyermekrovata – 5 000 lej, az aradi Nyugati Jelen Irodalmi Jelen című melléklete – 30 000 lej, a kolozsvári Szabadság napilap Művelődés melléklete – 30 000 lej, a marosvásárhelyi Népújság Múzsa című irodalmi, művészeti melléklete – 30 000 lej, a nagyváradi Reggeli Újság – 10 000 lej, a Székely Hírmondó – 25 000 lej. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 23 000 lejt, kiadványa, a Romániai Magyar Sajtó 10 000 lejt kapott. Az időszakos kiadványok közül a legnagyobb összegű támogatást a Látó (45 000 lej), a Korunk (40 000 lej) és a Brassói Lapok hetilap (40 000 lej) kapta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megváltoztatni a változatlanság társadalmát
Az árkosi Európai Tanulmányok Központjában 2008 nyarán – másfél évvel az uniós csatlakozásunk után – arról beszéltünk, hogy „egy hathatós fejlesztési stratégiához politikai akaratra, szakmai megalapozottságra és társadalmi aktív részvételre van szükség.” Akkor Bíró A. Zoltán professzor, a Sapientia Társadalomtudományi Intézet dékánja így fogalmazott: „először látok nyitottságot a politikum részéről arra, hogy a politika partner akar lenni a szakmával az együtt munkálkodásban.”
Így igaz, a teremben egymást érték még akkor a politikusok. Sőt, 2008 januárjában Csutak István által közzétett vitairat megjelenése után (Székek földje – Székelyföld?, Hargita Népe, Háromszék, Szabadság 2008. január 8.) még politikusok is tollat ragadtak. Képviselők, szenátorok, Kovászna megye politikus tandemje, Antal és Tamás cikkezett a témáról, megszólalt Székely István, az RMDSZ orákuluma is. Salat Levente is jelezte Kolozsvárról: igenis, fontos a téma! Beleszóltak újságírók, és mások is, amiből kiderült: érdemes Székelyföld fejlesztési stratégiájáról vitázni.
Nem egypártos buli
Ezek után 2008. szeptemberében mintegy 120 érdeklődő vett részt a Hargita és Kovászna megye tanácsa, a Sapientia EMTE, a KAM – Antropológiai kutatások Központja valamint a Székelyföld Fejlesztési Intézet által szervezett Vidék és tudás konferencián. Azon a rendezvényen az akadémiai szféra mellett a politikum valamint a sajtó is jelentős arányban képviseltette magát.
2009 júliusában a Hargita és a Kovászna Megyei Tanács már a Sikeres Székelyföld című fórumsorozat első rendezvényére hívta meg az érdeklődőket Csíkszeredába. A vitaindító természetesen a Székelyföldi Fejlesztési Intézet berkeiből származott, de ahogyan haladtunk előre a sikerek fórumsorozatával, lassan gyakorlattá vált, hogy az első hozzászóló már a helyi illetékes párttitkár legyen, aki mintegy alapszervezeti beszámolóban eldicsekedte magát. S az is gyakorlattá vált, hogy a tényleges vitán a párttitkár már ne vegyen részt. Nota bene: az RMDSZ-es párttitkár. Mert azért akkoriban sem szerették különösebben egymás rendezvényeit magyar pártjaink, holott – ha figyelmesen elolvasták volna a korábban megjelent írásokat – tudhatták volna, hogy egy székelyföldi fejlesztési stratégia közel sem egypártos buli. Ha rosszindulatú lennék, azt írnám, hogy politikai akaratra igen, ilyen politikusokra azonban nincs szükség e stratégiák kidolgozásához.
Pedig a vitairatokban elhangzott elég sok nyugtalanító kijelentés. Elsősorban a diplomata módon fogalmazó Bíró A. Zoltán tollából, aki már 2008 januárjában leírja, hogy 2008-ig nem telepítettek a térségbe olyan intézményeket, amelyek autoritásukkal és pragmatikusságukkal megtörik az amúgy anakronisztikus „széki paradigmát”, nem indítottak be olyan, térségre szabott információs és egyéb szolgáltatásokat, amelyek lehetővé tették volna a sok-sok pontszerű fejlesztési modell mögött álló szakember egymáshoz kapcsolódását, hatékony projekt-elitté formálódását.
Hiányzó Székelyföld-stratégia
Már öt évvel ezelőtt megfogalmazódott, hogy – virtuális vagy valóban létező Székelyföldről légyen szó – a kifejezés egy védekező, a változásokat lassan elfogadó társadalmi szerkezetet takar. Egy olyan társadalomét, amelyik a változatlanságra játszva az elmúlt másfél évszázad folyamán következetesen megemésztette vagy csak megszelídítette a modernizációs törekvéseket, kikényszerítve valamiféle kiegyezést – még akkor is, ha ezeknek a kiegyezéseknek a számláját még nem is tisztáztuk eléggé.
Erre a hazai magyar politikának stratégiája nincs. Ha lett volna, nem elképzelhető, hogy mostanában is még rejtegetnék, tehát vissza kell kanyarodnunk az aktív társadalmi részvétel esélyeihez, leszűkítve a közösség szerepéhez, és fel kell kutatnunk, mit akar az erdélyi magyar, szűkebben a székelyföldi magyar közösség. Civilizált életfeltételeket, versenyképes gazdaságot, felzárkózást legalább a fejlettebb román vidékek szintjére?
Jó kérdések ezek, és aligha lehet őket kikerülni, ezért is volt fontos a Kárpát Régió Üzleti Hálózat sepsiszentgyörgyi irodája által szervezett árkosi konferencia, amelyikre ugyanott, az Európai Tanulmányok Központjában került sor a közelmúltban. Az ökoszemléletű közösségi vállalkozások lehetőségeiről Kilián Imre, a Gyűrűfű Egyesület elnöke és a Pécsi Tudományegyetem oktatója, T. Kovács Áron, a GEN Europe Romániai nagykövete és Kolumbán Gábor, az Élő Szövet Alapítvány és a Civitas elnöke (portrénkon) beszélt. Az utóbbi előadását azért is tartottuk különösen érdekesnek, mert alternatíváról beszélt, közösség alapú, szolidáris gazdaságról.
– Mindenki egyetért azzal, hogy közösség alapú életet kell élni, azzal, hogy a közösség fontos, ez gyűjtött bennünket ide – mondta az előadó. Éppen ezért fontos lenne tisztázni, hogy mit értünk közösségen, ugyanis a fogalom átalakulóban van.
A közösségi élet alapelve, a hűség
Kolumbán szerint a közösséget elsősorban egy minőség határozza meg, ez pedig a hűség. Ahol nincs hűség, ott nincs közösség – terítette axiómaként a hallgatóság elé. És két definíciót is említett. Egy etológusét, a közismert Csányi Vilmosét, miszerint a hűség „az, amikor a közösség érdekeit a tag egyéni érdekei elé hajlandó helyezni”. Egy racionálisabb, lexikoni meghatározással is előrukkolt a Pallas Nagylexikonból: a hűség „állandó, tudatos, szeretettel való ragaszkodás azokhoz, kikhez kötelezettségeink csatolnak bennünket.”
Kolumbán szerint, ha valaki tudni szeretné, tartozik-e valahova, egyszerű próbával megoldható. Fel kell tennie magának a kérdést: hű vagyok-e ahhoz a közösséghez? Hajlandó vagyok-e egyéni érdekeimet a közösség érdekei után helyezni? Ha e kérdésekre nemleges válaszokat adunk, akkor nem vagyunk tagjai a közösségnek vagy nincs közösség.
Ha száz évvel ezelőtt egy közösségi tag nem volt hű, akkor azt a személyt különböző módszerekkel megleckéztették: a kiharangozástól a házfelégetésig. A székely rendi társadalomban voltak morális-etikai törvények, amelyek segítségével a közösség gondoskodott az egyénről, aki cserében ezért hűséggel tartozott a közösségnek.
Ezt a gondolatmenetet tovább folytatva és levonva a mára érvényes következtetéseket Kolumbán arra szűkítette le a közösség meghatározását, hogy annak csupán az életet kell szolgálnia, mert az a legfontosabb. És ugyanennek a gondolatmenetnek az alapján ki is bontja a közösségnek, mint helyi, regionális és globális együttműködés önszerveződési rendszerének a jellemzőit is. Meglátása szerint a közösség nevű entitást, amelyik a remény forrása, csakis a hűség tartja egyben, és képes a gazdaságot és a természeti környezetet társadalmi ökológiai szerveződésbe integrálni. Képes kölcsönösségek komplex hálózatát működtetni – biztonságos és kiszámítható feltételek mellett –, s az erőforrások végességének tudatát átalakítja vagy lefordítja morális kényszerekre, amelyek az emberi magatartás és gazdálkodás számára motiváló erővel hatnak.
Így jut el a közösség alapú szolidáris gazdaság modelljének a megvillantásáig, amiről már eddig is kiderült, hogy aktív társadalmi részvételből épülhet ki. Csak önvizsgálatra van szükségünk.
Willmann Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közpénzből alapít lapot Székelyudvarhely polgármestere
A néppárti és polgári párti tanácsosok felháborodása közepette önkormányzati tulajdonban lévő napilap létrehozásáról döntött csütörtöki ülésén a székelyudvarhelyi tanács.
A Bunta Levente RMDSZ-es polgármester által láttamozott határozattervezetet csak a szövetség képviselői szavazták meg, miután a két ellenzéki frakció tagjai tiltakozásképpen kivonultak a teremből. Egyébként a médiavállalkozás elindításáról az elöljáró távollétében folyt parázs vita, Bunta Levente ugyanis immár sokadszor nem vett részt a tanácsülésen, amit többen szóvá is tettek.
A határozat értelmében 300 ezer lejes törzstőkével megalakul az önkormányzat napilapjának kiadásáért és terjesztéséért felelős Udvarhelyi Média Kft. A cég ügyvezetésével a polgármester Farkas György városmenedzsert bízta meg, a társaság tevékenységi körébe tartozik ugyanakkor a könyvforgalmazás, a honlapkészítés, a közvélemény-kutatás készítése és a hirdetészszervezés is.
Miközben a tervek szerint az újságot a Hargita megyei önkormányzat tulajdonában lévő Hargita Népe székelyudvarhelyi kiadásából fejlesztenék napilappá, a kezdeményezésről az EMNP-ben és az MPP-ben, de szakmai körökben is úgy vélekednek, hogy egyértelműen politikai érdekeknek kívánják alávetni. Bunta Levente a napokban „közérdekűnek és mértéktartónak” nevezte a leendő napilapot, amely szerinte azáltal is a közösség érdekeit fogja szolgálni, hogy versenyhelyzetet teremt a jelenlegi médiapiacon. Holott a csütörtöki tanácsülésen is elhangzott: a médiavállalkozás ésszerűtlen lépés egy önkormányzat részéről, amelynek különben sem feladata szerepet vállalni, egyensúlyt teremteni az amúgy is telített sajtóprérin.
Az ellenzéki tanácsosok egybehangzó véleménye szerint a szándék nyilvánvalóan az, hogy közpénzből működtessen pártlapot az RMDSZ-es irányítású városvezetés. Különben a csütörtöki ülésen a többséget alkotó RMDSZ-frakció megszavazta azt is, hogy 2014-ben tíz százalékkal emelkedik a terület- és ingatlanadó a városban. A nemmel voksoló ellenzéki tanácsosok szerint az adóemelésből remélt 310 ezer lejt azáltal lehetett volna előteremteni, ha a polgármester eltekint a lapalapítástól.
Krónika (Kolozsvár)

Évtizedek viharaiban (A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője)
Sokféle jelzővel illették a sepsiszentgyörgyi köztemetőben kialakított Hősök temetője központi emlékoszlopának felújítását, az elmúlt napokban lapunk hasábjain, de internetes fórumokon is folyt a vita, mely során sokan megkérdőjelezték a munkálat szakszerűségét és a történelmi igazsághoz való közét. Utánajártunk a történteknek.
A sepsiszentgyörgyi köztemetőben levő Hősök temetőjének állapota egyre romlott, főként a világháborús emlékműként emlegetett központi obeliszk festett rosszul. Sarkai letöredezve, két oldalán a bevésett nevek kopottak. Szemből nézve legfelül még éppen ki lehetett silabizálni a feliratot: VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE. Alatta kidudorodás. Magyarország összetört címerét takarták el a II. világégés után – tudja a közvélemény, s megtoldja: világháborús magyar emlékmű. Még lennebb újabb felirat: A HAZÁÉRT. Ez már jól olvasható. A legalsó, szélesebb tömbön hegyével lefelé mutató, álló kard az 1914-es és 1918-as szám között. Az első világháború kezdetének és végének évei. Az obeliszk két oldalára neveket és rendfokozatokat véstek. A betűk kopottak, de nagy részük még olvasható. A ravatalozó felőli oldalon idegen csengésű, a Csíki negyed felől magyar nevek. Az emlékoszlop s az egész Hősök temetője megérett a rendezésre. A levegőben volt a restaurálás szükségessége, itt-ott el is hangzott, hogy meg kellene oldani.
Felújítani az emlékoszlopot
2008. október végén Háromszéken járt az illetékes központi közigazgatási hivatal: a védelmi minisztérium alárendeltségébe tartozó Hősök Kultuszát Ápoló Országos Hivatal – röviden a kegyeleti hivatal – küldöttsége. Tagjai jártak Bereckben, Gelencén, megtekintették Grigore Bălan tábornok, Păiuș David hadnagy sírját, az aldobolyi hősi temetőt, melynek felújítási munkálatait támogatta a hivatal, továbbá Sepsiszentgyörgyön a Bronz Bélaként ismert Román katona emlékművét és a Hősök temetőjét. Találkoztak Antal Árpád András polgármesterrel is. Szóba került többek között a hősi temető kérdése. Ennek rendbetételét sürgette a küldöttség, sőt, esetleges támogatást is meglebegtettek. (Szekeres Attila: Fel kell újítani a hősök emlékművét – Háromszék, 2008. okt. 31.)
2010 elején már komolyan szóba került az emlékmű – melyről tudni vélték, hogy Kós Károly tervezte – restaurálása. Volt egy polgári kezdeményezés, melynek során Bereczki Kinga, a Civilek Háromszékért Szövetség elnöke – akkor a Magyar Polgári Párt színeiben – a városi tanács tagja megszerezte a magyarországi Vay Ádám Logisztikai Ezred és a Társadalom Baráti Kör támogatását. A városháza is lépett, s felmérette a temető és emlékmű állapotát a restaurálási tervekhez. Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser a Háromszéknek akkor úgy nyilatkozott, a műemlékvédelmi előírásoknak megfelelő terv elkészülte után, remélhetőleg még abban az évben megújul az emlékmű.
Két nappal március idusa után az országos levéltár megyei fiókja székhelyén sajtótájékoztatót tartott Ioan Lăcătușu, több Kovászna megyei román civil szervezet vezetője, akkoriban a levéltár főtanácsosa. A levéltárban a városházi iratok között egy névsorra bukkant: megtalálta annak a 147 katonának a névjegyzékét, aki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban berendezett tábori kórházban hunyt el 1917–1918 között. Az osztrák–magyar, német, olasz, román hadseregek katonái voltak, tíz jelenlegi ország területéről származtak. Lăcătușu kérte, hogy az emlékművet állítsák vissza eredeti alakjában. Szerinte a két világháború között állított obeliszkről ,,1940 után eltávolították a román feliratot és szimbólumot, oda írtak valamit Horthyról, amit majd a kommunizmus idején vakartak olvashatatlanná”. Cristian Liviu és Ioachim Grigorescu tartalékos ezredessel közösen kezdeményezték, hogy minden évben a román hősök napján, a mennybemenetel ünnepén méltóképpen emlékezzenek meg a háborúban elesettekről nemzetiségre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. (Szekeres Attila: Milyen jelkép kerüljön a honvédemlékműre? – Háromszék, 2010. márc. 18.) Ioan Lăcătușu később tanulmányt közölt kutatási eredményeiről: Az igazság a sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjéről levéltári források tükrében. (Megjelent az Angustia 15. számában 2011-ben, olvasható a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Polgári Fórumának honlapján – Forumharghitacovasna.ro)
Háborgás Tavaly október utolsó napjaiban felújították az obeliszket. November 1-jén a köztemetőben világítók meglepődve tapasztalták: szokatlan, vadonatúj, fényesre csiszolt, szürkés kőbevonatúvá vált az oszlop. Az idén január 12-én a Hősök temetőjében a II. Magyar Királyi Hadsereg 1943-as tragikus kimenetelű doni vereségére emlékezők latolgatták, vajon miért nem került vissza az obeliszkre A HAZÁÉRT felirat, Magyarország címere és a fölötte álló, VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE emlékfelirat. Silabizálták, hogy „a magyar katonák nevét magyartalanították”, s csodálkoztak a város hősi halottait felsoroló táblák előtt, mennyi az idegen név. Történelemhamisításról beszéltek. Az észrevételeknek a lapban való jelzését követően a felháborodás az internetes hozzászólók körében gyűrűzött. Ezek után – szintén a lap hasábjain – Bereczki Kinga feltette a kérdést: ki a felelős? Meg is válaszolta: Elsősorban az ún. szakértők, akik megfelelési kényszerből mellőzik a valós tényeket, és nem állnak ki a történelmi igazságért. (Bereczki Kinga: Ki a felelős a történelemhamisításért? – Háromszék, 2014. január 15.) Ezek után folytatódott a háborgás az internetes hozzászólók körében. Az önkormányzat nevében Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser visszajelzést közölt: Az emlékművek helyreállítási alapelve értelmében az ismert legrégebbi állapotot kell visszaállítani. A várostörténeti kutatások azt bizonyították, hogy az eredeti műemléken semmilyen címer vagy a hősök nevének felsorolása nem szerepelt. A felújított emlékművön annak legrégebbi ismert állapotától eltérő új szimbólum vagy szöveg megjelenítését a bukaresti kegyeleti hivatal nem engedélyezi, a nemzetközi szabályok és gyakorlat nem teszik lehetővé. A bukaresti hivatal a magyar címert és a Horthy Istvánnak emléket állító feliratot is tartalmazó kérést az említett okokból visszautasította. A felújítás során a megbízott cég tévedésből felcserélte a keleti és nyugati oldal legfelső kőlapjait. Ennek a tévedésnek tudható be, hogy A város hősi halottai felirat alatt számos különböző nemzetiségű személy neve szerepel, az Itt nyugszanak felirat alatt pedig a magyar katonák neve. Amint az időjárási viszonyok lehetővé teszik, a cég a hibát kiküszöböli. Az önkormányzat a felújított emlékmű hivatalos, ünnepélyes átadását ez év második felére tervezte, amikorra a körülötte lévő sírkert rendezése is elkészül. (Czimbalmos Kozma Csaba: Az emlékmű eredeti állapotát kellett helyreállítani – Háromszék, 2014. január 17.)
Helytörténeti kutatás
2010-ben a Hősök temetőjéről még keveset tudtak. Úgy hírlett, a temetkezés ott már 1916-ban, a román betöréskor megkezdődött, s a mindenféle nemzetiségű elesetteket oda temették. A temető tervét a város Kós Károllyal készíttette. Hogy a sírkereszteket ki faragta, nem lehetett tudni, de úgy vélték, a Magyarország területén is fellelhető keresztekre hasonlítanak leginkább. Egy 1942-es irat szerint Puskás István uzoni mesterember vállalta az emlékmű restaurálását s arra Magyarország címerének kifaragását – mondotta akkor Demeter Lajos helytörténész. Az önkormányzat helytörténeti kutatást rendelt a történelmi igazság feltárására. A munkával Demeter Lajost bízta meg. A kutatást összegző tanulmány megjelent a magyarországi Hadtörténeti Múzeum Értesítőjének 13. számában 2012-ben (Demeter Lajos: A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője). A Hősök temetőjének teljes rendezését követő őszi avatóra a városháza kiadja a tanulmányt magyar és román nyelvű füzetekben.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában
Az első világháború kitörése után Sepsiszentgyörgyön mintegy hatvan-hetven orosz hadifoglyot útépítésre irányítottak. Közülük egy 1915-ben meghalt, a baromhegyi román ortodox temetőben temették el – meséli lapunknak Demeter Lajos. 1916-ban Erdélybe betört a román hadsereg, s itt jóformán katonaság nem lévén, elfoglalta a várost. Rövid ideig a Ferencz József Közkórházban hadikórházat működtettek. Itt két román katona halt meg – betegségben –, őket is a román temetőbe temették. A német hadsereg egy nagyobb egysége és magyar huszárok visszafoglalták a várost. Egyetlenegy hősi halottja volt az összecsapásnak, Lakatos Mihály huszár, akit lelőttek a román katonák. Őt a vártemplomi református temetőben, Pap Lehel helyi cementgyáros kriptájában helyezték el időlegesen. Oda még elhelyeztek néhány, az ojtozi szoros–Sósmező vonalán zajló harcokban megsebesült, a sepsiszentgyörgyi katonai kórházban elhunyt honvédet. A Monarchia császári és királyi hadtápállomás-parancsnoksága 1916 karácsony szombatján lefoglalta a Székely Nemzeti Múzeumot, ahol katonai járványkórházat rendezett be. Az itt elhunytakat 1917-től a köztemetőben kijelölt parcellán temették el. Ez a német emlékműként ismert obeliszk környéke, ahol hősi temetőt alakítottak ki. A kórházban betegségben elhunyt német, szerb, horvát, bosnyák, olasz, orosz, ukrán, rutén, ruszin, a honvédségnél szolgáló román katonákat és hadifoglyokat temettek. A háború végéig 297-re nőtt az elhantoltak száma, s négyen a Pap Lehel kriptájában voltak időlegesen. Lőtt seb következtében egy orosz katona és a már említett Lakatos Mihály hunyt el. A holtak nyilvántartását a katonakórház vezette. A jegyzéknek csupán egy része került elő a levéltárban: 147 katona nevét, rendfokozatát és hovatartozását jegyezték fel a német és az osztrák–magyar hadsereg hivatalos nyelvén, németül. A sírokra fakereszteket állítottak, s a német katonák a személyi igazolójegy, az ún. dögcédula alapján azokra felírták az adatokat. Demeter Lajos szerint már ekkor történhettek torzulások, bizonyos nevek németesítve kerülhettek fel a dögcéduláról a kimutatásba, onnan meg némely tévesen kerülhetett át a keresztre. 1917-ben állította az első hősi emlékoszlopot a német hadtápállomás-parancsnokság, innen a német emlékmű elnevezés. Két szomszédos oldalára a német vaskeresztet és Magyarország kiscímerét (így néz ki Magyarország mai címere – Sz. A.) helyezték. Föléjük két oldalon átfolyó német feliratot véstek: Den tapferen Helden (A vitéz hősöknek), alájuk két évszámot: 1914–1917.
Nagy-Romániában Az impériumváltást követően a hősi temető hanyatlásnak indult. 1921-ben csupán 34 kereszt felirata volt teljesen vagy részben olvasható. A nemzetközi békeszerződések értelmében a román hadügyminisztérium utasította a helyi közigazgatást a hősi temetők rendbetételére, ápolására és a hősökről való megemlékezésre. A hiányzó vagy megrongálódott kereszteket nyírfából készített újakkal pótolták, illetve cserélték ki. Zátyi József városgazda 1921. decemberi felmérésében 295, nagyrészt névtelen rendezett sír és az emlékmű előtt Carl Gersinich alezredes sírja szerepel. A hősi temető rendezésére Kós Károly előtervet készített, azt a városi tanács ülésén bemutatta, s el is fogadták. Ám máig ismeretlen okból nem valósult meg, s később Szász István városi mérnökkel készíttettek új tervet. De ez sem valósult meg.
1927-ben országos rendelet született a hősi halottak egy helyre gyűjtéséről és hősi temető kiképzéséről. Sepsiszentgyörgynek már volt rendezett hősi temetője, ahol minden évben mennybemenetel ünnepén, a román hősök napján megemlékezést tartottak. Akkor miért kellett új hősi temetőt létesíteni a meglévőtől félszáz méterre? – merül fel a kérdés. Demeter Lajos abban látja ennek magyarázatát, hogy kellett egy olyan kegyeleti hely, ahol a románság – abban az időben ez leginkább a megye és a város vezetőségéből, az állami iskolák tantestületének egy részéből, az itt állomásozó katonaságból, a rendőrségből stb. állt – lelki nyugodalmára ünnepelhette a „nagy háborúban” elesett hőseit, és azt, hogy Erdélyt Romániához csatolták. Igaz, hogy a régi hősi temető a román hősök napján megemlékezések színtere lett, de zavaró volt a románság részére az az emlékoszlop, amelyet éppen az ellenséges országok jelképei díszítettek. A sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjének tervrajzát a Hősök Kultusza Egyesület központi vezetősége Bukarestben rendelte meg, s az a helyőrségen keresztül jutott el a városházára. A terv, melynek kivitelezését 100 000 lejre becsülték, a központi obeliszk két oldalára 42–42 kereszttel megjelölendő katonasírt, az oszlop alá tömegsírt írt elő. A kivitelezés során a régi temetőből kiásták a halottakat, az újban végül 86 sírt alakítottak ki. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy az az áttemetéskor az új sírokba hantolt csontok fölé a megfelelő név került. A megmaradt csontokat a központi tömegsírba helyezték. Oda költöztették a Pap Lehel kriptájában időlegesen elhelyezett négy honvéd holttestét is. Demeter Lajos az egész műveletet sírgyalázásnak minősíti. Tíz katonáért elköltöztették közel háromszáz földi maradványait. Ez olyan, mint amikor a gombhoz igazítják a kabátot – véli.
A bukaresti egyesülettől rendelt keresztekre a neveket itt vésték fel. Egyes neveket románosítottak. Az egyesület négy bronzplakettet is felajánlott. Az átirat szerint a Román Királyság középcímere (a Keöpeczi Sebestyén József által megalkotott nagy-, közép- és kiscímer közül az, amelyen a királyi koronával fedett pajzsot két oroszlán tartja – Sz. A.) vagy az emlékezés jelképe, a babérág és katonasisak kerüljön az obeliszkre. Valószínűleg pénzhiány miatt a plaketteket nem rendelték meg. Az emlékoszlop, melyet Pap Lehel épített, teljesen csupasz maradt. A temető kialakításához Magyarország és Sepsiszentgyörgy városa is hozzájárult 5000–5000 lejjel. A költségek zömét a Hősök Kultusza Egyesület és az ortodox egyház tette ki. A hősi temetőt 1931. október 25-én avatták fel. Következő évben a hősök napján, mely június 9-re esett, újból megemlékezés helyszíne volt. Erről beszámolót közöl a Székely Nép június 12-i számában: „A roppant tömeg, mely a főtéren tartott Istentiszteleten áhítatoskodott, a lehető legkedvezőbb légkörben vonulhatott a Debren-tetői Köztemetőben újonnan berendezett, magasan ég felé nyúló emlékműhöz.”
A kicsi magyar világban
A második bécsi döntést követően Sepsiszentgyörgy Észak-Erdély részeként ismét Magyarországhoz került. Ekkor módosítottak a hősi emlékműveken. 1941-ben a német emlékműre, az évszám alá magyar feliratot véstek – helytelenül: A VITÉZ HŐSIHALOTTAKNAK. Szotyori Nagy Áron, a Magyar Királyi Hadimúzeum igazgatója az észak-erdélyi hősi emlékművek felmérése során 1941. november 5-én kelt jelentésében írja, hogy Sepsiszentgyörgyön „a városi köztemetőben áll egy felírás nélküli, románok által emelt világháborús emlékmű”. Koncz Árpád polgármester 1942. március 21-én kelt átirata is igazolja, hogy a Hősök temetőjében levő obeliszk „semmi feliratot vagy ábrázatot nem tartalmaz”. Az oszlopra még ebben az évben felszerelték Magyarország 90 cm magas kiscímerét, melyet Puskás István uzoni mesterember faragott gödemesterházi kőből. Az előlapra ugyanakkor bevésték A HAZÁÉRT feliratot, alája az 1914-es és 1918-as évszámot, közéjük a vesztes háborút idéző, lefelé fordított kardot. Az obeliszk ravatalozóház felőli oldalára bevésték az ide átköltöztetett holtak nevét és rendfokozatát. Igen ám, de azok nevét, akik nem az Osztrák–Magyar Monarchia területén születtek, és nem tudták helyességüket anyakönyvben ellenőrizni, a polgármester magyarította: a román, olasz és orosz hadifoglyok, a cseh, bosnyák, galíciai és német katonák esetében a névjavításokat a polgármester végezte el. Például Kohler Ernest helyett Kohler Ernő, Constantin Ioan helyett Konstantin János, Gheorghe Alexandru helyett György Sándor került az obeliszkre. Koncz Árpád egy levélben magyarázza: mivel a románok románosították a neveket, ő visszamagyarosította azokat. 1942. augusztus 20-án repülőszerencsétlenségben elhunyt Horthy Miklós kormányzó fia, helyettese. Magyarország területén elrendelték, hogy emléket kell állítani a hősi halottnak. Háromszéken több településen megtették, Gidófalván ma is látható. Sepsiszentgyörgyön a hősi temető obeliszkjére, a címer fölé vésték be az emlékfeliratot. 1943-ban újabb módosítás történt. Összegyűjtötték Sepsiszentgyörgy hősi halottainak nevét, azokét, akik távol, harctéren estek el vagy fogolytáborban hunytak el, és bevésték az oszlop Csíki negyed felőli oldalába.
A második világháború után
Az ismét Romániához került Sepsiszentgyörgyön a német emlékműről leverték a német vaskeresztet és Magyarország címerét. A jelképek helye megmaradt, közelről most is jól kivehető, mit is ábrázoltak ott egykor. A hősi obeliszkről szintén leverték Magyarország címerét, maradványait, valamint a Horthy István emlékét őrző feliratot cementes habarccsal eltakarták. Az 1989-es fordulatot követően a feliratról levakarták a maltert, a német emlékmű csúcsára fekete vaskeresztet szereltek.
A temető felújítása
Demeter Lajos javaslatára a városháza felterjesztette a kegyeleti hivatalhoz a felújítási tervet. Az 1943-as állapot visszaállítását kérte, azaz, Magyarország címerével, A HAZÁÉRT és Horthy-emlékfelirattal. A hivatal – melyet Ioan Lăcătușu jó idejében tájékoztatott saját kutatási eredményeiről – visszautasította a felterjesztett változatot. Másodszor elhagyták a Horthy-feliratot, és két címert javasoltak. Mivel a temetőnek két bejárata van, egyfelől álljon Magyarország kiscímere, az ellentétes oldalon a Román Királyság középcímere. Ezt is elutasították, ám a kard az évszámokkal maradhatott. A hősök neveinek bevésését elfogadták, a kereszteken való újjáírását viszont románul várták el. Azt ki tudták eszközölni, hogy a románoké románul, a magyaroké magyarul, a többieknek az akkor használt hivatalos nyelven, németül kerüljön fel a rendfokozata, a hovatartozás megjelölésével – magyarázta Czimbalmos Kozma Csaba. A munkálatot nem lehet restaurálásnak nevezni, mert a betonoszlopon azt a mozaikot nem lehetett visszaállítani, főleg a betűket újraírni, magyarázza a városgondnok. Ha már felújításról van szó, akkor szakemberek véleményének kikérésével amellett döntöttek, hogy kőlapokkal borítsák az oszlopot, s azokba véssék a neveket. A sepsiszentgyörgyi hősök névsorát a kutatás során bővítették s kiegészítették. Így annyira megduzzadt a lajstrom, el kellett hagyniuk a rendfokozatokat, hogy a keleti oldalra kiférjenek. A nyugati oldalon is – ahova 1942-ben nem véstek fel rendfokozatot – kiegészítették a névsort. A restaurálás során a kőkereszteken majd feltüntetik a megfelelő rangot. Egy emlékművel nem lehet bármit tenni, hanem csak azt, amit az írott és íratlan szabályok megkövetelnek, illetve megengednek – mondja a városgondnok, hangsúlyozva, ez nemcsak a város magyar hőseinek emlékműve, hanem az elhunyt sok más nemzetiségű hősök sírhelye is. Nem kell sem magyarkodni, sem románkodni: amikor elvárjuk, hogy a mi hozzátartozóink távoli sírját ápolják, gondozzák, mi is megteszünk mindent, hogy rendben tartsuk az idegenek nyughelyét. Sajnos, későn vették észre, hogy a mester összecserélte a felső lapokat, s már nem lehetett kijavítani, de tavasszal megteszik ezt. Ott hibáztak, hogy nem takarták le a rosszul felszerelt feliratot, tette hozzá. Az összecserélt kőlapokon ez áll: A VÁROS HŐSI HALOTTAI – EROII ORAȘULUI – 1914–1918, illetve: ITT NYUGSZANAK – AICI SE ODIHNESC – 1914–1918. Antal Árpád András polgármester is úgy érzi, ha eltakarták volna a hibásan felszerelt kőlapokat, sok vitát megelőzhettek volna. De a munkálatot még nem vették át – hangsúlyozza. Az emlékművet abban a lerobbant állapotában nem hagyhatták, az már szégyen volt a város részére. Engedély nélkül sem újíthatták fel. Mivel nem az a típusú ember, aki mindenhez ért, nem ő döntött, szakemberekkel tárgyalt, s megbízták Demeter Lajost, végezze el a kutatást. Számítottak a bukaresti visszautasításokra, mondja, hiszen a hivatal ismerte az emlékmű eredeti állapotát. Az adott körülmények között a lehető legjobban taktikáztak, vélekedik.
Tervek Őszre befejezik a Hősök temetőjének rendezését. Ezek után elsőbbséget élvez az Erzsébet parkban levő szovjet emlékmű kérdése – vázolta a polgármester. Azt el szeretnék költöztetni onnan a Köztemetőbe. A városban járt az orosz nagykövetség képviselője, akivel tárgyaltak az ügyről. Demeter Lajost már megbízták az újabb kutatással, hisz be kell bizonyítani, hogy ott nem nyugszanak orosz katonák, nincs temető, csupán emlékoszlop. Remélhetőleg májusban megszületik az összegzés. Utána jöhet a német emlékmű történetének kutatása, majd a rendezése. Kíváncsian várjuk, a bukaresti hivatal ezúttal is ragaszkodik-e az eredeti állapot visszaállításának elvéhez, hiszen az obeliszken a német vaskereszt és Magyarország címere állt.
Sírjaik hol domborulnak…
Összegzésként elmondhatjuk, az emlékművet nem Kós Károly tervezte, hanem bukaresti szakember, nem „a magyarok” állították, sem a város, hanem az impériumváltást követően a román közigazgatás alatt emelték, eredetileg jeltelen, felirat nélküli oszlop volt. Magyarország címere, A HAZÉRT felirat, a Horthy István emlékére bevésett felirat, a kard, az első világháborút jelölő évszámok, a hősök – sok esetben durván magyarosított – neve és rendfokozata 1942–1943-ban került az oszlopra. Alatta és a Hősök temetőjének keresztjei alatt legalább tíz nemzet fiai nyugodnának. Az emlékműre felkerült a sepsiszentgyörgyi, de másutt elesett első világháborús hősök neve is. Azok, akiknek nevét itt kőbe vésték, s mások, akiket ismeretlenül itt hantoltak el, vagy sepsiszentgyörgyiek, és ki tudja, hol nyugszanak – akaratukon kívül, felsőbb hatalmak parancsára és érdekeiért hagyták el családjukat és mentek küzdeni, azt állítva, hogy a hazáért, pedig attól nagyon távol.
Két, egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazott gondolatot elevenítünk fel. A Székely Nép 1915. november 27-i számából Ádám Annát idézzük: „Ezt is, azt is felsőbb parancsra kergetik halálba, s egyiknek úgy, mint a másiknak az a kötelessége, hogy pusztítsák az előtte állót. Nem a katona a bűnös, hanem a kor, a rendszer. A katonára emberséggel nézzen mindenki, akármelyik nemzetből szakadt idegenbe.” Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében 1917. július 30-i keltezéssel kiadott körrendelet hangsúlyozta: a legszentebb hazafiúi kötelességük teljesítése közben áldozatul esett hősök, legyenek azok saját fiaink, szövetségeseink, avagy ellenségeink, a hozzájuk méltó eltemetésre, sírjaik megjelölésére és állandó gondozásra érdemesek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

KISEBBSÉGBEN: A Fehér Holló szárnyrebbenései
Cseke Gábor olvasónaplója
Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából. Jelen volt ugyanis, házigazdaként, az a Sarány István közíró is, aki az eseményen a Fehér Hollónak elnevezett, egyre terebélyesedő könyvsorozat kiadóját (Világhírnév) képviselte. Megtudhattuk tőle, hogy a Fehér Holló tulajdonképpen egy erdélyi médiacsoportosulás, amelynek feltett szándéka, hogy a napjainkban erőteljes sorvadásnak indult - netán divatja vesztett? - nemes zsurnalizmust, a publicisztika műfaját átmentse a számára csöppet sem kedvező időn. A szerény kivitelezésű, önerőből támogatott Fehér Holló-kötetek száma immár több tucatra rúg, s immanens, saját értékeik mellett igen fontos szempont, hogy egymásra hatásuk ráadásul további új minőséget, valóságmegközelítést eredményez.
Zászlópengetés
A Bolyaiak életét és korát övező komplex problémakörben mozgó kötet bemutatója közben, egyáltalán nem mellesleg eszembe jutott az, hogy a beszélgetést irányító Sarány István igazából az első szerzők között volt, aki legjobb publicisztikai írásait egybegyűjtve, megválogatva és célirányos eszmei rendbe sorolva részt vett a Fehér Holló-mozgalom elindításában, terebélyessé válásában. A 2011-ben napvilágot látott Zászlópengetés című kötete (szerkesztette: Szabó Csaba - a Fehér Holló megálmodója -, lektorálta Ambrus Attila - maga is az alapítók egyike) mindenekelőtt nézőpontjával tűnik ki a megszokott publicisztikai gyűjtemények közül. A könyv Szórványlét című bevezetőjében a szerző arra próbál meggyőzően fényt vetni, hogy az erdélyi magyarság - és általában minden emberi közösség, akárcsak úgy általában is, maguk a dolgok - többféle nézőpontból szemlélhető, s alaptudnivaló, hogy ami az egyik szögből netán soknak látszik, az máshonnan tekintve nyugodtan lehet már-már elenyészően kevés. Többség és kisebbség egymásba játszó dialektikájának mindennapi alkalmazásában segíti tehát az olvasót azzal, hogy mindjárt a könyv első lapjain leszögezi:
„A Székelyföld magyarságát tömbmagyarságnak könyveli el a politikai diskurzus, s így él a köztudatban is a székelyföldi lét. A vaslábi magyarság szórvány-e? Vagy netán a vaslábi románság él szórványban? Vagy mi a helyzet a Székelyföld déli, a Barcasággal határos peremének magyarságával? A bölöni magyar tömbben él-e vagy szórványban a román ajkú cigányok között? A moldvai Klézsén a magyarok tömbben élnek-e avagy szórványban? Tovább ragozva: szórványban él-e a csíkszeredai unitárius vagy a homoródalmási katolikus?
A szórványkérdés tehát nézőpont kérdése, akkor is, ha csak etnikai vagy felekezeti vonatkozásban vizsgáljuk. Vagy annak függvényében is változhat a megítélés, hogy mekkora területre — településre, tájegységre, megyére, történelmi régióra vagy országos szintre — vetítve boncolgatjuk a kérdést. A hévízi román például többségi a városában, kisebbségi a megyében és többségi Erdély-szinten meg országos szinten. Akkor a hévízi román most többségi-e vagy kisebbségi? A hévízi magyar számbeli kisebbségben él településén, megyeszinten a számbeli többséghez tartozik, országos szinten pedig egy kisebbségi közösség tagja. Most már mi ő? Többségi vagy kisebbségi?”
Érdekes módon, Sarány István ezúttal nem is annyira a kijelentéseivel, mint inkább a kérdéseivel ülteti el bennünk a szemléleti rugalmasság igényét, s bevezetője után jobban értjük - nem egy esetben a bőrünkön is érezzük - publicisztikai látleleteinek igazságtartalmát. Ugyancsak javára válik, hogy rövid lefutású, igazából mindennapi jelzés értékű írásait kifogyhatatlan rendszerező kedvvel csoportosítja ciklusokba, amelyek címei önmagukért beszélnek. S ha nem is mindig tudatosan, de a sejtés szintjén föltétlen eligazodunk, ha ilyesmiket olvasunk az írások fölött: Délibábok helyett, Román feltámadás, Zászlópengetés, Iskolai agresszió, Visszaszolgáltatás, Operett és operáció, Tüzelünk, Fogyjon a magyar, Ünnep lélekben, Statisztika és tragédia...
A kötetben tárgyalt problémák mindennapi sokasága és sokrétűsége mindegyre arról győzik meg az olvasót, hogy a vérbeli közírónak lételeme a valóságra való állandó ráhangolódás és -kapcsolódás, a látszólag önmagukban megoldandó gondnak minősülő jelenségek ugyanis legtöbbször a fű alatt és akár jóval mélyebben is, végső soron összefüggnek, egymást erősítve vagy gyengítve. Előszeretettel mutat rá a délibábkergetés meddő gyakorlatára mindennapjainkban, amikor nem a józanul megálmodott tervek vezérlik a cselekvést, hanem a terméketlen vágyálmok, az örökölt illúziók, az önmagunkba zárkózás ellentmondásos, vitatható védőpajzsa mögött. Problémaláttatása mindvégig igazodik ahhoz a kettős szemlélethez, amit könyve bevezetőjében magára nézve is érvényesnek fogalmazott meg - józan önértékelésre és önbecsülésre buzdítva az olvasót, mind egyéni, mind szűkebb-tágabb közösségi összefüggésben.
Elvégre Sarány István „fehér hollósága” is relatív a maga nemében; s inkább olyan szempontból ritka madár ő, hogy mifelénk egyre kevesebben és szakszerűtlenebbül művelik a publicisztikai elemzés, az újságírói avatott véleménymondás műfaját. Sarány esetében viszont ez az állítás nem áll: a lap, ahol dolgozik (Hargita Népe) szerencsére még nem adta fel azt az eszményét, hogy a hírek, az idők járása befogadását és értelmezését az újságírónak kutyakötelessége elősegíteni, állásfoglalásával befogadhatóvá tenni. Szerzőnk továbbra is jelen van szinte naponta lapja hasábjain, ugyanakkor a fentebb említett médiaklubhoz tartozása révén felelősséget vállal az újabb tagok toborzásában, felkarolásában. A szabály ugyanis pofonegyszerű: a Fehér Holló-sorozatban kiadott bármely szerzőnek kijár a klubtagság - más szavakkal, a tagság gyarapodásával egyidőben egyre több azon művek száma, melyek mai valóságunk kérdéseiben és jelenségeiben segítenek eligazodni. Ezt ünnepelhettük a Bolyaiakról szóló kötet megjelenése ürügyén.
Dokumentarista látásmód
Fehér hollóságra ugyan még nem vállalkozott, bár több könyves szerző Daczó (Szabó) Katalin, s minden további nélkül akár ma is összeállna egy izgalmas interjúkötet azokból az írásaiból, melyek heti rendszerességgel jelennek meg közel egy éve a Hargita Népe hasábjain.
Alkalmam volt írni nemrégiben Daczó Katalin több munkájáról, évekkel ezelőtt pedig interjút is készítettem vele, amikor alkotóként éppen dokumentumfilmek, filmriportok készítésére rendezkedett be, rendszeresen benevezve a Film.dok fesztiválra, amelyen szép sikereket ért el. A mindenekelőtt a Duna televíziót tudósító filmestől akkor megkérdeztem: számára mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja? Válasza némileg tétovázó volt, de pontos, és ma is érvényesnek tartom:
„Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998 és 2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, de csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.”
Ezt a műhelyvallomást azóta sem írta felül az élet, sőt! Még úgy sem, hogy a filmes lendület időközben kényszerűségből alább hagyott - és ez mindenek előtt nem Daczó Katalinon múlott, intézményes betegségről van szó, melynek nyomán a Film.dok is máról holnapra kimúlt -, de a dokumentarista érdeklődés továbbra sem pihen, új és újabb megnyilvánulási területeket keres és talál magának. Az egyik ilyen érvényes kifutópálya a Morfondir.ro weboldal, amelynek Derítés című rovatában Daczó Katalin érdekesebbnél érdekesebb helytörténeti dokumentumokat idéz fel és kommentál Csíkszereda és környéke múltjából, levéltári kutatásokra alapozva.
A másik területet éppen a Hargita Népének szánt gyakori riportok, beszélgetések jelentik, amelyek a székelyföldi valóságnak egy-egy kevésbé ismert személyiségét, eseményét, emlékezetes pillanatát idézik föl, a minden részletben elmélyülő, minden összefüggés iránt érdeklődő oknyomozó riporter szemével. Daczó Katalinra fokozottan jellemző: nem igazán lehet tetten érni, hogy írásaiban netán engedne bármiféle üresjáratnak. Már témaválasztásai is kellően rendhagyóak - anélkül, hogy a szerző engedne az olcsó szenzációhajhászás divatjának.
Egyszer a híres romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs székely-magyar gyökerei után nyomoz, bemutatva eközben a széles körben, nemzetközileg is ismert szakember életének eddig „láthatatlan” oldalát, máskor viszont a méltatlanul háttérbe szorított, már-már elfeledett erdélyi költő, Salamon Ernő portréjához kutat fel eddig ismeretlen életrajzi adalékokat... Már-már elfeledett székely festő, János László nyomaira bukkan, aki valamikor Szépvízről indult nehéz körülmények között és ugyanott futott be egy gyűjteményes kiállítással, amit aztán a csíkszeredai múzeum is bemutatott... Hogy majd a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szóljon - nem mindennapi hitelességgel. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. A vele készített interjú minden tekintetben emelte a lap információs értékét...
Sorra szólaltatja meg, alapos kérdezz-felelek alapján a kiteljesedő életpályájú székelyföldi személyiségeket - volt orvos-polgármestert, fotografáló geológust, a nyugalmazott versmondó könyvtárigazgatót, a csángóföldön oktató, népszolgálatot végző pedagógus házaspárt, a Nagy Imre festőművész hagyatékát kezelő és felügyelő, dizájner és művészeti közíró kurátort stb. -, s ugyancsak ő az, aki nélkülözhetetlen aprómunkával segíti a madéfalvi Siculicidium 250. évfordulója alkalmával rendezett emlékév dokumentáris megalapozását. Évek óta következetes összeállítója a csíkszeredai városvezetés által támogatott helytörténeti évfordulós naptárnak, ami legtöbbször izgalmas felfedezésekkel, elfeledett adatokkal és eseményekkel lepi meg nem csupán a nagyközönséget, de olykor a szakmát is.
Daczó Katalin legutóbbi években született legjobb írásai - véleményem szerint - önként kínálják magukat ahhoz, hogy kötetté szerveződve gazdagíthassák a Fehér Holló-sorozat eddigi palettájának színárnyalatait, ezáltal újabb taggal bővítve a szépreményű médiaklubot.
Csíkszereda, 2014. január 27.
maszol.ro,

Kápolnák és anekdoták
Csütörtök este Szépvízen A Kápolnák az Úr dicséretére című dokumentumfilmet vetítették, melyet Daczó Katalin, a Hargita Népe munkatársa szerkesztett, illetve P. Buzogány Árpád író, újságíró kollégánk Ötven lóerős pálinka című kötetét mutatták be.
Habár két különböző műfajt láthattak az érdeklődők, ami a filmet és a könyvet összeköti, az a szerzők közti közös vonás – jegyezte meg az est moderátora, Ferencz Angéla a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója. Hozzátette, azt kell tudni róluk, hogy nagyon jó emberismerők, míg Daczó csíkszéki, addig Buzogány udvarhelyszéki falvakban szokta faggatni az értéket őrző embereket. Ezenfelül mindketten jól ismerik életkörnyezetük helytörténetét, és ezt a tudást, ismeretet szokták filmjeik, könyveik által a közzel megosztani.
Felértékelődtek Csíkban a kápolnák
Daczó Katalintól megtudtuk, régi terve, hogy a kápolnákról dokumentumfilmet készítsen. „Úgy éreztem, hogy szükség lenne erre, mert kapcsolatban lévén régészekkel, tudtam, hogy nem létezik megfelelő ismeretanyag ezekről a kápolnákról vagy kápolnahelyekről. Csíkszék nagyon gazdag, közel ötven ilyen kápolna, kápolnahely található ebben a régióban. Pályáztam is több helyre sikertelenül. Tavaly megtudtam, hogy a megyei önkormányzathoz tartozó Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpontnak létezik egy dokumentumfilm-készítést finanszírozó programja, erre is beneveztünk, és innen kaptunk végül támogatást.”
Tizenegy csíki kápolna esetében végezte el a dokumentálódást, és mindegyiknél filmeztek is. Először úgy tervezte, hogy mindenikről rövid, három-négy perces ismeretterjesztőt készít, de rájött, ez túl kevés lenne ahhoz, hogy ezek történetét, főként aktuális helyzetét megértethesse. „Csak az utóbbi tíz évben sokat változott a kápolnák, kápolnahelyek helyzete, volt olyan, hogy a romra új kápolnát építettek, ezért próbálom a jelenlegi állapotokat dokumentálni. Kiválasztottam azokat, amelyeket a legjobban ismertem. Természetesen azoknak a kápolnáknak a története körvonalazódott a legjobban, amelyeknél az elmúlt évtizedben régészeti ásatások zajlottak, vagy amelyek fel voltak újítva” – emelte ki Daczó.
Úgy észlelte, hogy az utóbbi időszakban legtöbb csíki település kezdett újra a kápolnáival foglalkozni. Szinte mindenhol történt valami, vagy kutatás folyt, vagy felújítás, vagy ahogy említettük, a régi romra emeltek új épületet.
A Kápolnák az Úr dicséretére című dokumentumfilmet a Mementó Stúdió készítette. A Csíki-medence kápolnáiról szóló sorozat első része részletesen bemutatja a hargitafürdői Szent István-kápolnát, a pásztorbükki Báthory-emléket, a Szent László-emlékhelyet és a széphavasi Szentlélek-kápolnát. Készítették: Daczó Dénes, Daczó Katalin, Ferencz Hunor, T. Bányai Péter.
Nem csak autóban, hanem pálinkában is van 50 lóerős
P. Buzogány Árpád ezúttal nem riport- vagy helyismereti kötetet, hanem egy anekdotagyűjteményt ismertetett, amely Ötven lóerős pálinka címmel az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület kiadásában jelent meg. Tizenöt éve gyűjti a Gagy mentéről és Sóvidékről ezeket a humoros történeteket, mint hangsúlyozta, számára csak azok érdekesek, amelyeknek van valóságalapjuk, vagyis valakivel megeshettek, legalábbis az alanyai így mesélik. Régi jó, már-már klasszikusnak számító történetek is szerepelnek szép számmal a kötetben, de egyes anekdotákban a technika vívmányai, mint a maroktelefon vagy a számítógép és egyebek is megjelennek. Például az egyik anekdotából kiderül, hogy a technikai fejlődés még az értelmiségiek körében is néha követhetetlen. Például egy autókhoz értő gyereket, aki azt fejtegette, hogy szerinte a Dacia Solenza sokkal jobb, mint a Tico, egy idősebb tanító kijavított, hogy az nem Tico, hanem Trikó.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,

In memoriam Bereczki Károly
Döbbenten olvastuk a hírt, hogy Bereczki Károly életének 66. évében, 2014. február 16-án egy budapesti kórházi ágyon elhunyt. Bereczki Károlyt – szolgálati nevén Csárlit – elsősorban székelyföldi írói és újságírói tevékenysége kapcsán ismertük.
Szovátán született 1948. április 4-én, értelmiségi-hivatalnoki családban, Gyergyószentmiklóson érettségizett, Kolozsváron történelem-filozófia szakon szerzett tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Újságírói tevékenységét az aradi Vörösi Lobogónál kezdte, majd Csíkszeredába, a Hargita napilaphoz szerződött (1971). Akkortájt rendszeresen jelen volt írásaival a Korunk, az Új Élet és a Művelődés hasábjain is. Elsősorban szatíráival, humoreszkjeivel és meglepően merész hangú, nagy tájékozottságról árulkodó honismereti riportjaival tűnt fel a „szocialista sajtóban”. Miután eltávolították a Csíkban megjelenő napilap szerkesztőségéből, előbb revizorként, majd fordítóként működött Cskszeredában, illetve Székelyudvarhely környéki településeken tanított.
A rendszerváltozást követően alapítója volt a Tromf nevű élclapnak, majd annak megszűnte után családjával együtt Magyarországra költözött. Debrecenben a Hajdú-Bihari Naplónál, a Pest Megyei Hírlapnál, a budapesti Kis Újságnál, később a Világ Magyarsága című lapnál dolgozott. Távozása után is ápolta kapcsolatait az erdélyi és székelyföldi sajtóval. Munkatársa volt az aradi Nyugati Jelennek, írásait a Hargita Népének és az Udvarhelyi Híradónak is rendszeresen elküldte a kilencvenes évek közepén és az ezredfordulót követő időkben. Életében két prózakötete látott napvilágot.
Bereczki Károly hamvasztás utáni temetéséről később intézkednek a hozzátartozók.
Isten nyugtasson, Csárli!
Székelyudvarhely, 2014. február 18.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Az Udvarhelyi Híradó olvasottsága a mérce
A Hargita Megye Tanácsa által fenntartott Hargita Népe Udvarhely napilapot csupán az udvarhelyiek mintegy tíz százaléka olvassa – derül ki a székelyudvarhelyi Civil Kurázsi Egyesület által megrendelt, a médiafogyasztási szokásokról készíttetett felmérésből. Az eredmények tükrében a néppárti helyi képviselők választ várnak az udvarhelyi városvezetőségtől: hogyan, milyen üzleti mutatók alapján lesz nyereséges, és mennyi pénzből lesz fenntartható az Udvarhelyi Média Kft. által, a Hargita Népe Udvarhely átszervezése révén kiadandó újabb napilap. Ugyanez a felmérés megerősíti az Udvarhelyi Híradó piacvezető szerepét: a megkérdezettek közel hetven százaléka hetente többször olvassa kiadónk udvarhelyi napilapját.
A Civil Kurázsi Egyesület megbízásából 634 székelyudvarhelyi lakos megkérdezésével készített közvélemény-kutatást a Bálványosi Intézet 2013 júliusában: a rétegzett felmérésben egyebek (a nemzeti öntudat, az elvándorlás, a kettős állampolgárság és az udvarhelyi közügyek) mellett a helybéliek médiafogyasztási szokásait is feltérképezték. A magyarországi és az erdélyi tévécsatornák, illetve az anyaországi és helyi, valamint regionális rádiók nézettsége és hallgatottsága mellett a kutatás az udvarhelyi napilapok és honlapok, hírportálok olvasottsági mutatóit is magába foglalja.
A felmérésből kiderül: a napilapok körében az Udvarhelyi Híradó olvasottsága a legmagasabb, a megkérdezettek közel ötven százaléka naponta, a felmérésben részt vevők majd hetven százaléka pedig hetente többször olvassa lapunkat – emelte ki Jakab Attila néppárti önkormányzati képviselő, az Erdélyi Magyar Néppárt udvarhelyi szervezetének elnöke a felmérés eredményeinek szerdai ismertetése során. A Hargita Népe Udvarhely napilapot a megkérdezettek mintegy tíz százaléka olvassa napi rendszerességgel, összesítve pedig a felmérésben részt vevők közel 15 százaléka szemlézi rendszeresen Hargita Megye Tanácsának kiadványát.
„A helyi sajtótermékek többsége magánvállalkozás formájában működik, vagy közvetlen módon nem érinti a városlakók adójeleit. Ezzel szemben Bunta Levente polgármester saját, a város költségvetéséből finanszírozandó napilap kiadását tervezi, állítólag a Hargita Népe Udvarhely átszervezése által, hisz ilyen tekintetben sem tudni konkrétumokat” – tette hozzá Jakab Attila.
A Hargita Népe lapkiadó – amely a csíkszeredai központú Hargita Népe és a Hargita Népe Udvarhely napilapok kiadásáért felel – 2013-as éves működési költsége 2,7 millió lej volt, ebből 610 962 lejt a személyzeti költségek, 683 742 lejt a nyomdaköltségek, 1 006 074 lejt a tartalomgyártási szolgáltatások, 81 250 lejt a szállítási költségek, 329 368 lejt pedig az egyéb fenntartási költségek tettek ki. „Amennyiben az összeg csupán egyharmadát számoljuk is a Hargita Népe Udvarhely fenntartási költségeinek, akkor is 813 418 lejbe került az újság működtetése évente, ennek ellenére a lap napi olvasottsága nem éri el a tíz százalékot. Kérjük tehát Bunta Leventét, mutassa be az új lap üzleti tervét, azt, hogy milyen módon fog nyereséges újságot csinálni évi 200 ezer lejből, ha a megyei önkormányzat évi 800 ezerből is csak ennyit ért el” – hangsúlyozta a továbbiakban. Jakab hozzátette: bebizonyosodni látszik, hogy bár a napilap fenntartásában az udvarhelyszéki önkormányzatok hozzájárulására is számít az udvarhelyi városvezetőség, „egyre több vidéki, RMDSZ-többségű önkormányzat utasítja el az új lap pénzügyi támogatását”. Majd feltette a kérdést: „mennyibe fog kerülni az udvarhelyi adófizetőknek, hogy a polgármesternek saját napilapja legyen?”.
Honlap is közpénzből?
Az Udvarhelyi Média Kft. tevékenységi körében a lapkiadás mellett az online hírportál működtetését is megjelölték, dacára annak, hogy e téren igencsak telítettnek látszik az udvarhelyi médiapiac. Eltekintve a Facebooktól, gyakorlatilag fej fej mellett halad a Székelyhon.ro, illetve az Uh.ro portálok olvasottsága 60–70 százalék között – míg az udvarhelyi fiatalok körében az utóbbi, addig a szintén helyi felsőfokú végzettséggel rendelkezők körében a Székelyhon.ro az olvasottabb – állapítják meg a közvélemény-kutatásban. A teljes képhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy míg az Uh.ro átlagban napi több mint 6500 egyedi látogatót számol, addig a Székelyhon.ro több mint 20 ezret.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

Újságírói díjak leltek gazdára Kolozsváron
Keresztény Szó és a Világhírnév Kiadó által szervezett szombat délutáni újságírói kerekasztalon az egyházi és közéleti média kapcsolatairól, közös ablakairól, átjárhatóságáról, az újságírói felelősségről, a fiatalok és lelkes kezdeményezők felkereséséről és az öröm által átitatott közösségépítő munkáról cseréltek eszmét Kolozs, Maros és Hargita megyei publicisták – írja szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében a Fehér Holló Médiaklub sajtóirodája.
Keresztény Hírnév címet viselő nagycsaládias jellegű értekezleten két díjat is átadtak. A Keresztény Szó szerkesztőségének nívódíját Simon Ilona, az RTV Kolozsvári Stúdiójának munkatársa kapta a folyóiratban 2013-ban megjelent meselélektani sorozatáért.
Simon Ilona munkásságát a lap főszerkesztője, Bodó Márta méltatta. A Fehér Holló Médiaklub 600 lejes Szórványhűség-díját Főcze János, a Transindex munkatársa kapta Hajnali ingázók – „Ha végzek a sulival valaha, örökké csak aludni fogok" című riportjáért.
A 600 lejes díjat a Fehér Holló Médiaklub tagsága (Tamási Attila - Bányavidéki Új Szó; Sarány István - Hargita Népe; Ambrus Attila - Brassói Lapok; Bodolai Gyöngyi - Népújság; Ötvös József - Üzenet; Szilágyi Szabolcs - Kolozsvári Rádió; Bodó Márta - Keresztény Szó; Lőwy Dániel - Amerikai Magyar Népszava; Oláh-Gál Róbert - a Természet Világa külső munkatársa; Benkő Levente - Művelődés; Szabó Csaba - RTV Kolozsvár) maga finanszírozta.
„Reméljük, hogy Főcze János továbbra is a terepriportok bűvkörében marad, és lesznek még szép számmal olyan témái, amelyek emberi sorsokat befolyásolnak majd jobb irányba” - mondta a díj átadásakor Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója.
maszol.ro,

Az író és a témahűség
Lőrincz György írót (1946, Kápolnásfalu) és munkásságát nem kell különösebben bemutatni Udvarhelyszéken, hiszen irodalmi eszmélése óta – első novellája 1970 karácsonyán jelent meg az Utunkban – minden betűjével a helyhez és az itt élő emberekhez kapcsolódik. „Immár bő negyven esztendeje, hogy a fiatalon kiválasztott témák körül mozgolódom, amikor írok – mondotta a közelmúltban –, novellákkal, karcolatokkal kezdtem az akkor rendelkezésre álló szépirodalmi orgánumokban, az Utunkban, az Igaz Szóban, a Korunkban, a Falvak Dolgozó Népében, később A Hétben is, de épp ilyen erővel vonzott az irodalmi és szociográfiai igényességgel megírt riport is. Magától értetődő, hogy azokban Beke György volt a példaképem, aki majdhogynem egyedüliként barangolta be magyar író-riporterként Erdélynek a Székelyföldön kívülre eső tájait. Ő hozta minden félreeső vidékről, elfogulatlanul és meglepő merészséggel a szórványban élők mindennapjait bemutató riportokat.
Én sokáig gyárban dolgoztam, sokkal szűkebb mozgásterem volt, de szülőfalumban, a két Homoród között, Udvarhelyen magam is a Beke Györgyéhez, s a másik nagy mesteremhez, a Bözödi György-féle látás- és szemléletmódhoz igazodva nyitott szemmel járkáltam és működtem.”
– Első könyved a Forrás-sorozatban megjelent Amíg csak él az ember tulajdonképpen riportsorozat (Székelyföldi tájak, sorsok a mű alcíme), 1980-ban látott napvilágot. Akkor már novellákból és karcolatokból is össze lehetett volna állítani egy könyvre valót…
– Így van. Valahogy mégis úgy alakult, Csíki László volt a szerkesztőm. Én vidéki emberként kívül estem az irodalmi élet fősodrán, megfogadtam a tanácsát, amikor azt javasolta, hogy az irodalmi riport abban a pillanatban inkább belefér a kiadói politikába a Kriterionnál, és át is megy a cenzúra szűrőjén. Aztán nemsokára megjelentek a novellák is kötetben (A hallgatás csöndje, 1983), de riportírást soha nem hagytam abba. Mindettől függetlenül jó volt ez az indulás.
– A nyolcvanas években s aztán a rendszerváltozás után úgyszólván minden prózai műfajt kipróbáltál. Írtál továbbra is riportokat, karcolatokat, novellákat, elbeszéléseket, kis- és nagyregényeket. Verssel próbálkoztál-e?
– Igen. Körülbelül öt verset mutattam meg pályám során irodalmi szerkesztőnek, de nyomtatásban egyetlenegy jelent meg. Édesanyámnak írtam, s valamikor a kilencvenes évek közepén közölte valamelyik Hargita kalendárium. Úgyhogy az a veszély nem áll fenn ezen a téren, hogy költőként skatulyázzanak be az irodalomtudósok. Bár, ki tudja, még változhatok a hátralevő nem túl hosszú időben, de nem nagyon hiszem.
Most is prózában gondolkodom, nagyobb lélegzetű és rövidebb írások egyaránt készülnek.
– A publicisztika egészen más dolog… Vagy kipattan az emberből, csak úgy, vagy pedig várni kell a megfelelő pillanatra.
– Így van. Rokon, ám teljesen más fogantatású, mint a próza, de nem alábbvaló! Publicisztikát a rendszerváltozás előtt is írtam, de aztán a fordulat után vált majdhogynem rendszeressé. A csíkszeredai Hargitába, az Előrébe, aztán a Hargita Népébe, a Romániai Magyar Szóba, és olyan tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt igen gyakran publikáltam az Udvarhelyi Híradó korábbi változatában, amely furcsa átmenet volt akkor a napi és hetilap között, előbb hetente kétszer, majd háromszor jelent meg, mielőtt „igazi” napilappá változott volna a heti ötszöri megjelenéssel.
Ez a mostani könyv, az Időrendben az utóbbi három-négy esztendőben keletkezett hétfői jegyzetekből, néhány alkalmi beszédből, illetve másutt – a Magyar Naplóban, a Bárkában, az Agriában közölt kisesszékből, tárcákból áll. Majdnem háromszáz oldal. A tizennyolcadik köteted. És majdnem háromszáz oldal. Foglalatai a közelmúltnak. Prózai írások, esetleg „nagylélegzetű” regények vannak-e a tarsolyban?
– Vannak. A Budapesti Magyar Napló újra kiadja a Sóvárgás című kisregényemet, a csíki Pro-Print Kiadónál, amellyel immár évtizedek óta együttműködök – „embrionális” fázisban van egy két kisregényt és néhány novellát magába foglaló újabb mű. Ennek a tartalma és a terjedelme attól is függ, hogy sikerül-e megfelelő támogatáshoz jutnia a közeljövőben a kiadónak. Kis pénz, kisebb kötet. Ha a focira ez a mondás igaz, akkor az irodalomra hatványozottan ráillik. Most már „igazi” nyugdíjas vagyok, csak az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány körüli ügyvezetés teendőit végzem, s annyit írhatok, amennyit bírok és akarok. A hitem és az elkeseredettségem a régi.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Választás 2014 – Határon túli magyar és külföldi lapok a választásokról –
Az erdélyi magyar lapok szerint a Romániából leadott szavazatok is hozzájárultak a magyarországi országgyűlési választások eredményéhez, de „a tősgyökeres magyarországi szavazók" döntötték el, hogy továbbra is a Fidesz-KDNP szövetség kormányozzon Magyarországon.
Háromszék: megőrizték a lakosság bizalmát
A székelyföldi Háromszék napilap vezércikkében igazi hungarikumnak minősítette, hogy a kormányzó pártok „úgy vezették ki a legmélyebb gödörből az országot, hogy a lakosság bizalmát mindvégig megőrizték". Ezt a lap azért tartotta rendkívüli eredménynek, mert – mint fogalmaz – Európa legtöbb országában a kormányok megfizették az árát a sokszor elkerülhetetlennek tűnő kiigazító intézkedéseknek. A vezércikkíró a hungarikumot kiegészítő sajátosságnak, egyfajta „transzilvanikumnak” minősítette, hogy „a külhoni magyarság körében 95 százalék körüli a Fidesz támogatottsága". Szabadság: nem lehet a határon túliak szavazati jogával magyarázni az eredményt
A kolozsvári Szabadság napilap vezércikkírója szerint nem lehet a határon túliak szavazati jogával magyarázni a Fidesz nagy arányú győzelmét. A magyarországi „baloldal megnyugodhat: ezt a kormányt a tősgyökeres magyarországi szavazó választotta újra ekkora arányban" – olvasható a lapban. A Szabadság cikkírója szerint az erdélyi szavazók nem elsősorban az egyik vagy a másik politikai érdekcsoport győzelméhez akartak hozzájárulni. Szerinte a szavazást „afféle késve érkezett történelmi igazságtételként", „a magyar nemzethez tartozás szimbolikus gesztusaként" élték meg az erdélyi magyar választók.
Hargita népe: nem volt döntő a külhoni magyarok szavazata
A székelyföldi Hargita népe vezércikkírója szerint most még nem volt döntő a külhoni magyarok szavazata, de a későbbiekben lehet ez másképpen is. Azért tartotta fontosnak a külhoniak szavazati jogát, mert – mint írja – „így minden magyar politikusnak kötelező lesz eljönnie Erdélybe, szóba állni az itteni szavazókkal: ha színből, ha szívből".
Adevarul: antidemokratikus kisiklások
A román lapok többsége az AFP francia hírügynökségnek a – román Agerpres hírügynökség által is átvett – megfogalmazását használva az „antidemokratikus kisiklásokkal vádolt populista Orbán Viktor konzervatív pártjának" győzelméről számolt be.
Az Adevarul című liberális lap címsorban emelte ki a választásokról szóló tudósításában, hogy mintegy százezer Romániában élő magyar is részt vett a voksoláson, akiknek levélszavazatait főleg a csíkszeredai és kolozsvári főkonzulátus gyűjtötte össze. A Gandul című független lap azt hangsúlyozta, hogy a Jobbik „szélsőségesei" nagyon magas százalékot értek el.
Evenimentul: harmadszor nyert Orbán
A jobboldali román államfőhöz közel álló Evenimentul Zilei azt írta: Budapest „erős embere" harmadik mandátumára készül. A lap úgy értékelte: Orbán Viktornak, aki a pénzügyi katasztrófa küszöbén vette át az országot 2010-ben, sikerült rendbe tennie a gazdaságot, még ha a külföldi vállalatok kárára is, és újraválasztása elsősorban a rezsi húsz százalékos csökkentésének köszönhető. Romania Libera: oroszbarát politika nyert teret
A jobboldali Romania Libera arról közölt elemzést, hogy a Fidesz győzelmével és a Jobbik megerősödésével egy olyan „oroszbarát" politika nyert teret Magyarországon, amely a krími válság közepette a kétoldalú magyar-román kapcsolatokban is feszültségekhez vezethet.
Hospodárské Noviny: ráfizethet a gazdaság
A hétfői szlovákiai lapok a viszonylag korai lapzárták miatt többnyire csak eredmény ismertető, illetve a Magyar kormány elmúlt négy évére visszatekintő írásokban számoltak be a Fidesz-KDNP győzelméről. „Orbán egyértelműen nyert, ráfizethet a gazdaság" – címmel kétoldalas hétfői összeállításában a Hospodárské Noviny (HN) szlovák gazdasági-közéleti napilap a választások előzetes eredményeit ismerteti. A magyar kormány elmúlt négy évének legjelentősebb gazdasági lépéseit felidézve megjegyzi: a választás eredményei azt jelzik, hogy a magyaroknak megtetszett Orbán Viktor kormányának gazdaságpolitikája, amely egyebek mellett csökkentette a magánszemélyek jövedelemadóját, és új adókat vezetett be a nagy külföldi cégek és bankok, azaz „az állam első számú ellenségei" számára. A HN szerint a magyar gazdaság „hosszú távon rossz pályára van állítva", és ha nem változik az irány – írja -, akkor „déli szomszédainkra még nehéz pillanatok várnak." A HN hétfői, „Orbán mint Fico" című kommentárjában a magyar és a szlovák miniszterelnök, valamint a kormányaik politikája közötti „hasonlóságokra" mutat rá. Megjegyezi: „álszent módon" a Fidesz jobboldali, Fico kormánypártja pedig baloldali pártnak nevezi magát, holott a deficitcsökkentést Magyarország esetében részben az államosítás, Szlovákiában pedig részben a privatizáció segítségével valósították meg.
Pozsonyi Pravda: borostás lázítóból populista konzervatív
Orbán Viktornak vasárnapi győzelmével azt sikerült elérnie, amit még egy magyar kormányfőnek sem a történelmi Magyarország szétesése óta: harmadszor vezette győzelemre pártját a parlamenti választásokon – írta a pozsonyi Pravda. A lap megjegyzi: Orbán Viktor 1989 óta „borostás lázítóból és fékezhetetlen liberálisból, keresztény irányzatú populista konzervatívvá vált", ám egyben nem változott, vagyis „továbbra is csak a győzelmet tartja szem előtt."
Új Szó: a baloldalnak többet és jobbat kellene produkálnia
Nem volt tétje a vasárnapi választásnak, nem azért, mert a győztes biztos eleve befutónak számított, hanem mert „senki nem ígért semmit" a leváltáson vagy a folytatáson kívül – írta hétfői kommentárjában a pozsonyi Új Szó. A szlovákiai magyar nyelvű lap „Tét nélkül" című kommentárjának írója a jövőbeli lehetőségeket elemezve úgy véli: „nyolc év kormányzás után a legjobban kommunikáló pártot is megutálják az emberek", a baloldal pedig várhatóan külön-külön kezd majd új életet, a következő választáson e „logika alapján nekik kellene nyerniük." Hozzáteszi: ehhez viszont (a baloldalnak) többet és jobbat kellene produkálnia mint az utóbbi időszakban, mert ha nem, könnyen előfordulhat, hogy 2018-ban a Fidesz fő ellenfele a Jobbik lesz.
Lidové Noviny: Orbán belépett a történelembe
„Orbán Viktor belépett a történelembe. Hatalmas fölénnyel egymás után másodszor is megnyerte a választást Magyarországon, és harmadszor lesz miniszterelnök" – írja az Orbán újabb sikert ünnepel című riportjában a Lidové Noviny című prágai napilap. Azt is megjegyzi, hogy a választás új rendszer szerint zajlott le, amely bónuszt ad a legsikeresebb pártnak.
A konzervatív újság Orbán – egy férfi, aki megváltoztatja Magyarországot cím alatt portrét közöl a magyar miniszterelnökről. „Közép-Európa legsikeresebb politikusává válhat. Még egyetlen kormányfőnek sem sikerült háromszor győznie, még senkinek sem sikerült olyan hatalmas támogatást szereznie, még senki sem változtatta meg négy év alatt az országot úgy, ahogy Orbán Viktor" – írja Lubos Palata, a lap kiküldött tudósítója Budapestről.
Hospodárské Noviny: Orbánnak nincs egyenrangú vetélytársa
Orbán megerősíti hatalmát és az államot is, de nagyobb változásokat továbbra sem lehet kizárni – véli a Hospodárské Noviny. A következő négy év kulcsszava a konszolidáció lesz – írja magyarországi politikusokra és elemzőkre hivatkozva Martin Ehl, a gazdasági és politikai napilap külpolitikai rovatának vezetője. „Orbánnak a hazai politikai színtéren nincs egyenrangú vetélytársa" – jegyezte meg.
Právo: az urnáknál megjutalmazták Orbánt
A magyarok az urnáknál megjutalmazták Orbánt – e címmel számol be a voksolásról a Právo. A baloldali napilap összeállításában kiemeli, hogy most először szavazhattak a határon túli magyar állampolgárok is.
Corriere della Sera: Orbán Magyarország ura
A Corriere della Sera című olasz konzervatív napilap Orbán Magyarország ura, de a szélsőjobb nem tört át címmel közölt beszámolót. A győzelmet a populizmus, protekcionizmus és liberalizmus „furcsa receptjével" magyarázva megjegyezve, hogy Orbán eddigi kormánya 5 ezer milliárd euró EU-forrást „kasszírozott be, mégis az EU-diktatúrát ostorozta".
A balközép La Repubblica online kiadása Kumin Ferenc és Konrád György interjújával kommentálta az eredményeket.
La Stampa: Orbán új csodát ígért
Orbán győzelmének titka a gazdaságban rejlik – írta a La Stampa, mely szerint az utóbbi négy évben Magyarország kiemelkedett a válságból, nőttek a bérek és csökkent a munkanélküliség. „Most Orbán új csodát ígért, és a magyarok úgy döntöttek, hisznek neki" – szűrte le a torinói napilap. Il Giornale: Orbán megijeszti Brüsszelt
A Berlusconi család birtokolta Il Giornale szerint „Orbán megijeszti Brüsszelt, de tetszik Budapestnek". Il Messaggero: Orbán Oroszországot választotta
A római Il Messaggero úgy vélte, Orbán az EU helyett Oroszországot választotta partnerként. A római napilap hangsúlyozta, hogy a következő európai parlamentet az euroszkeptikusok fogják megtölteni. Az EUObserver című, uniós ügyekkel foglalkozó brüsszeli hírportál választási beszámolójában egyebek közt kiemelte Orbán Viktor beszédéből azt a részt, amelyben a miniszterelnök megállapította: a magyarok nemet mondtak az EU-ból való kilépésre, ha az országnak erős nemzeti kormánya van. Ez a szélsőjobboldali Jobbiknak szóló üzenet volt – olvasható a hírportál tudósításában, amely szerint a Jobbik által elért 21 százalék – szemben a 2010-es 17 százalékkal – jobb eredmény, mint amire a közvélemény-kutatások számítottak.
WSJ: mérsékelt reakciók várhatók a piacok részéről
A The Wall Street Journal (WSJ) című amerikai politikai-üzleti napilap internetes beszámolója szerint a Fidesz győzelme megfelel az előzetes várakozásoknak, így csak mérsékelt reakciót vált ki hétfőn a piacok részéről. Timothy Ash, a Standard Bank közgazdásza úgy véli, egyelőre nem látható, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök vezette Fidesz az újjáválasztás nyomán békét akar-e kötni a nagy külföldi üzleti körökkel, amire szüksége lesz ahhoz, hogy felpörgesse a gazdasági növekedéshez nélkülözhetetlen beruházásokat.
Az elemzők és a kormányzat idén 2 százalék körüli GDP-növekedést vár, de közgazdászok szerint gyengék a növekedési kilátások, részben annak betudhatóan, hogy a kormány 2010 óta új adókkal terhelte a bank- és az energiaszektort, ahol a nagy külföldi cégek dominálnak – írta a The Wall Street Journal online kiadása.
FT: a budapesti nagykövetségeknél panaszkodott a baloldal
A Financial Times értesülése szerint a baloldali ellenzéki szövetség Budapesten működő külföldi nagykövetségeknek írt levélben sorolta fel panaszait a választási rendszerrel kapcsolatban. Kester Eddy, a londoni gazdasági napilap budapesti tudósítója az újság online kiadásán hétfő délelőtt megjelent cikkében idézett a Financial Times birtokába került levélből, amely szerint a baloldali szövetség nem tudta kommunikálni üzenetét, mivel az új választási törvények megtiltották a fizetett televízió- és rádióhirdetéseket, a szabadtéri reklámfelületeket pedig Fidesz-közeli cégek ellenőrzik.
A nagykövetségeknek küldött levél felveti az ellenzéki nagygyűlést közvetítő ATV-re tiltott politikai reklám címén kirótt egymillió forintos bírság ügyét, és kiemeli azt a rendelkezést, amely szerint csak akkor lehetséges miniszterelnök-jelölti vita, ha arra mind a 18 párt megvívást kap. A levél szerint a 18 párt közül nyolc „bizniszpárt", amelyeket csak az állami finanszírozásért és a Fidesz-ellenes szavazótábor megosztására hoztak létre. Az ellenzék a levélben felrója azt is, hogy az újonnan állampolgárságot szerzett külhoni magyarok levélben is szavazhattak, a külföldön dolgozó magyaroknak viszont a legközelebbi nagykövetségre kellett utazniuk.
The Daily Telegraph:
A The Daily Telegraph című tekintélyes konzervatív brit napilap szerint „a bírálói által antiszemitizmussal vádolt" Jobbik választási eredményét szoros figyelem övezi abból a szempontból, hogy ad-e iránymutatást más nacionalista jobboldali pártok várható teljesítményére a jövő havi európai parlamenti választásokon. A Telegraph szerint a Jobbik már az előző választásokon is sokakat megdöbbentett Európában azzal, hogy parlamenti mandátumokhoz jutott.
Die Presse: nehéz feladat elé néz Orbán
A könnyű győzelem ellenére nehéz feladat elé néz Orbán címmel közölt írást a Die Presse című konzervatív osztrák napilap. „Ha a lakosság számára nem sikerül visszahoznia a fejlődést és a jólétet, az országot további politikai radikalizálódás fenyegeti – írja a szerző. Úgy véli, Orbánnak át kell gondolnia a külföldi vállalatokkal szembeni politikáját, mivel nemcsak a szakemberek, hanem a befektetők is kivonulnak az országból. A nemzetközi cégekre kivetett különadó csak egy a sok „önkényes" törvényalkotási gyakorlat közül. A választások előtt meghirdetett tízpontos programról megjegyzi: „Kétségtelenül nagyravágyó a politikai program. Azt azonban, hogy a nacionalista politika folytatása és a szükséges gazdasági nyitás között (Orbán) összhangot tud-e teremteni, nemcsak a legélesebb bírálói kétlik" – zárja írását a szerző.
Der Standard: „putyinizálódás" Közép-Európában
A Der Standard című osztrák liberális lap párhuzamot vont Orbán Viktor magyar és Robert Fico szlovák miniszterelnök politikája között. Ficót „Orbán baloldali párjának" nevezi. Az EU megint elfeledkezett Kelet-Európáról című cikk utal a Frankfurter Allgemeine Zeitung című konzervatív német lap tudósítójára, aki szerint Közép-Európában „putyinizálódás" figyelhető meg. Orbán rendszerének veszélye nemcsak Magyarországon érezhető, számos országban „repedés" keletkezett a demokráciában, főleg Kelet-Európában – véli a szerző. A probléma mélyebben gyökerezik, hiszen a magyar törvényeket mindig „javítani" és EU-konformmá kellett tenni. Ezt azonban Orbán nem látja be és „tovább provokál" – teszi hozzá a kommentárjában Thomas Mayer.
Kurier: semmit sem tudott felmutatni az erőtlen és egymással civakodó baloldal
Viktátor nem fog hidat építeni címmel közölt cikket a Kurier osztrák lap. A magyar miniszterelnök egy korábbi, a Kuriernak adott interjúját idézi, amelyben Orbán Viktor úgy megjegyezte: minden európai politikus titokban ilyen (kétharmados) hatalomról álmodik, mint amilyet most ő magánénak tudhat. A mostani választáson Orbán kezére játszott az erőtlen és egymással civakodó baloldali ellenzék, amely semmit sem tudott felmutatni az „öntudatos populistával" szemben – véli a szerző, aki szerint a győzelem mértékét viszont a kormányfő a rá és a Fideszre szabott választási törvénynek köszönheti. A magyar választók fele, akik nem rá szavaztak, arra készülhetnek, hogy Orbán nem fog hidat építeni ellenfeleihez, nem fog kompromisszumot keresni, ez távol áll „Viktator" Orbán természetétől – írta jegyzi meg a lap. Ellentámadásokkal, védekezéssel és agresszív retorikával mutatja meg majd az erejét – olvasható a vezércikkben.
FAZ: a Fidesz kétszer erősebb, mint a baloldali összefogás és a Jobbik
Németországban valamennyi sajtóorgánum közölt jelentést a magyarországi választásokról, kiemelve, hogy a Fidesz várhatóan ismét kétharmados parlamenti többséggel kormányozhat.
A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) Orbán megnyeri a választást Magyarországon címmel közölte nyomtatott kiadásában Stephan Löwenstein beszámolóját, aki kiemelte, hogy a Fidesz a szavazatoknak „csak" nagyjából a 46 százalékát szerezte meg, de így is majdnem kétszer erősebb, mint a baloldali összefogás és a Jobbik, és elérhető közelségbe került számára a kétharmados parlamenti többség. A baloldal egy „maroknyi" egyéni mandátumot visszahódított, és erősödött a „szélsőjobboldali" Jobbik is, amelynek keleten és délen vannak fellegvárai, de a „külsőleg mérsékelt" kampánya révén a fővárosban és a nyugati választókerületekben is előretört – tette hozzá.
Die Welt: összefogás nélkül bánkódott az ellenzék
A konzervatív Die Welt az online kiadásában Boris Kálnoky cikkét közölte Orbán a kétségbeesett ellenzéknek köszönhetően nyert címmel. A szerző kiemelte, hogy a baloldali ellenzék Összefogás néven kívánt indulni, de még ezt sem sikerült elérnie, mert a név már foglalt volt, és amikor az urnák lezárása után „kirajzolódott a totális vereség", az ellenzéki szövetség tagjai „mindenféle összefogás nélkül bánkódtak".
Az eredmények azt mutatják, hogy „a balliberális szellemiség" már csak Budapesten létezik, „és ott is csak a pesti belső kerületekben" – tette hozzá Kálnoky. Kifejtette, hogy a Jobbik „megfékezte a rasszista kirohanások iránti hajlamát" és „valamivel civilizáltabban lépett fel" a kampányban, ami hozzájárult „jelentősen javuló" eredményéhez. Ugyanakkor az is segített, hogy a Jobbikon kívül nem volt más választható párt azok számára, akik „nemrégiben csalódtak a Fideszben, de még mindig csalódottak a baloldalban", amely 2002 és 2010 között a „szánalmas" gazdaságpolitikájával és korrupciós botrányaival „alaposan lejáratta magát". Kiemelte: „a Fidesznek is meg kellett emésztenie néhány botrányt, de a gazdaság stabilizálódott, a munkanélküliség csökken, a foglalkoztatottság emelkedik", és „úgy tűnik, a választók mindezt honorálják".
Frankfurter Rundschau: rossz mellékíze van Orbán Győzelmének
A baloldali Frankfurter Rundschau Nem korrekt választás címmel közölte Ulrich Krökel kommentárját, aki kiemelte, hogy Orbán Viktor győzelmének „rossz mellékíze" van, mert a választás „ugyan szabad és titkos volt, de nem volt korrekt". Orbán az utóbbi négy évben „az egyeduralmát olyan irányított demokráciává alakította át, mint amilyet Vlagyimir Putyin hozott létre Oroszországban". A Kreml vezetője végül „autokráciát" épített rendszeréből, „amelytől Magyarország távol van".
A legfontosabb „fékező erő az EU", amely ugyan „tétován reagált Orbán antidemokratikus dühöngésére", de megakadályozta, hogy elfajuljon a helyzet. Ugyanakkor mindez nem elég Orbán „tartós hatalmának megakadályozásához" – tette hozzá Krökel, hangsúlyozva: „az lesz a döntő, hogy a megosztott baloldali ellenzék képes lesz-e végre újjászervezni magát".
SZ: Orbán kinyitotta Pandora szelencéjét
A liberális Süddeutsche Zeitung hírösszefoglaló mellett kommentárt is közölt Cathrin Kalhweittől, aki kiemelte, hogy Orbán Viktor szerint „15-20 évig" kell egyetlen politikai „erőtérnek" vezetnie az országot, és ezzel „a Fideszre és saját magára gondol", de „meglehet, hogy téved". Nem azért, mert „a kevéssé meggyőző baloldali ellenzék keresztülhúzza számításait", hanem azért, mert „soviniszta" politikájával „kinyitotta Pandora szelencéjét, ami a jobboldali radikális Jobbik megerősödésében mutatkozik meg" – írta a liberális lap szerzője, kiemelve, hogy Orbán „soha nem tett kifejezetten antiszemita vagy rasszista megjegyzéseket", de „megdöntött egyes tabukat", és „hosszútávon a Jobbik lehet az (a párt), amelyik megtorpedózza a jövőre vonatkozó terveit".
Rzeczpospolita: Egész Magyarország újra Orbán Viktoré
Ha az előzetes eredmények megerősítést nyernek, az egyéni választókerületekkel együtt a Fidesz 133 mandátumot szerezhet, éppen annyit, amennyi a kétharmados többséghez kell – jelentette helyszíni tudósításában Jaroslaw Gizinski, a konzervatív lengyel lap külpolitikai szerkesztője. A szerző politológusi véleményekre hivatkozva megállapítja: a Fidesz „győzelemre volt ítélve", mert csak egyedül kormányozhat. Ha 100 mandátumnál kevesebbet nyert volna, meg kellett volna ismételni a választásokat, hiszen nem tudott volna egyetlen párttal sem koalícióra lépni.
A lap egy másik cikkében Lukasz Kozlowski az Orbán-kormány gazdasági intézkedéseit veszi górcső alá abból a szempontból, hogy ezek közül melyeket lenne érdemes megvalósítani Lengyelországban. Bírálja a 2002 és 2008 közötti baloldali kormányokat, amelyek szerinte felelőtlenül költötték a közpénzeket, és hitelekből próbálták ösztönözni a gazdaságot. Amikor 2008-ban beütött a gazdasági válság, Magyarország már súlyosan el volt adósodva – írta.
Az Orbán-kormány által az elmúlt négy évben alkalmazott megoldások közül a legrosszabbnak a válságadókat tartja. Úgy értékeli, hogy ezen a területen a kormány gyakran kapkodva és meggondolatlanul intézkedett. Először azt ígérte, hogy ezek az adók átmenetiek lesznek, aztán meghosszabbította határidejüket, majd pedig állandósította őket. A kormánynak nem lenne olyan rossz a reputációja, ha azonnal bevezette volna, amit akart, és nem változtatta volna folyton a döntéseit, káoszt idézve elő.
A szerző bírálja a kormányt amiatt is, hogy hajlamos a gazdaság „kézi vezérlésére". A kamatok csökkentése érdekében nem riadt vissza a jegybank függetlenségének megsértésétől. A piacot egyre nagyobb mértékben az állam szabályozza, ennek egyik megnyilvánulási formája a rezsiköltségek csökkentése, ami a szerző szerint nyilvánvalóan választási célokat szolgált.
A költségvetési hiány és az államadósság csökkentésében a kormánynak vannak sikerei, de nem szabad elfelejteni, hogy a fiskális konszolidációt Magyarország részben a magán-nyugdíjpénztárak államosításának köszönheti – írja. Lengyelország által is követhető példának tekinti viszont a cikk szerzője a 16 százalékos egykulcsos adó bevezetését és a társasági adó 19-ről 10 százalékra csökkentését. Megjegyzi viszont, hogy az így keletkezett költségvetési hiányt a kormány az áfakulcs 27 százalékra növelésével és a jövedéki adó felemelésével pótolta, és ezzel a munka és a tőke helyett a fogyasztási adókra helyezte a hangsúlyt. Ezt a szerző nagyon jó megoldásnak tartja. Ugyancsak dicséri a munkára rakódó béren kívül adóterhek korlátozását, ami szerinte hozzájárul a foglalkoztatás növeléséhez.
Lukasz Kozlowski az Orbán-kormány legnagyobb sikerének éppen a foglalkoztatás folyamatos növelését tekinti. Az elmúlt évek gyenge gazdasági növekedése ellenére csaknem 300 ezerrel nőtt a foglalkoztatottak száma, és a kormány 2020-ig 75 százalékra akarja emelni a produktív korban lévő munkavállalók számát. Ezt Lengyelország számára is követendő példának látja.
Háárec: figyelmeztető a Jobbik eredménye
Izraelben nem elsősorban a Fidesz győzelmével, hanem legalább akkora mértékben a Jobbik előretörésével foglalkoznak a hétfői lapok.
A Háárec című újság nyomtatott változatának cikke „a szélsőjobb mérsékelt erősödése” címmel még csak a vasárnapi előrejelzéseket, de a hétfői internetes változata már az „antiszemita párt erősödését” ismerteti. Az újság a párt sikerének értékelésekor Móse Kantornak, az Európai Zsidó Kongresszus vezetőjének a véleményét idézi, amely szerint „egész Európa számára figyelmeztető jellé kell válnia a nyíltan antiszemita Jobbik eredményének”.
Jediót Ahronót: Európa legerősebb szélsőjobboldali pártja a Jobbik
A ynet, a Jediót Ahronót című lap internetes kiadása szerint hatalmas eredményt értek el a szélsőjobb antiszemitái, a Jobbik 21 százalékos sikerével Európa legerősebb szélsőjobboldali pártjává lett. A szerkesztőség jegyezte cikk emlékeztet Orbán Viktornak a zsidók védelmét ígérő kijelentéseire, Szegedi Csanád esetére és Jaír Lapid tavaly Budapesten elhangzott beszédére, amely szerint a második világháború idejének antiszemita törvénykezése miatt folt esett a magyar parlamenten. Jiszráél Hajóm: arculatváltás a Jobbiknál
A kormányhoz közeli Jiszráél Hajóm (Izrael ma) című lap a Jobbik és vezetője sikeres arculatváltását hangsúlyozza, ami szerinte a legnépszerűbb ellenzéki politikussá tette Vona Gábort.
MTI. Erdély.ma