Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. november 23.
„Tiszta” Romániát! - 18.
Magyartalanítási törekvések
Az etnikai arányok megváltoztatását Észak-Erdélyben már 1944 őszén beindítják, 1945-ben ez folytatódik – részben spontánul, részben szervezetten –, és tömegjelleget ölt. Megkezdik a magyar városok, köztük Kolozsvár elrománosítását.
Itt 1941-ben csupán 9814 (8,9 százalék) román él, de számuk 1948-ig eléri a 47 ezret. A románosítást a tömeges betelepítéssel és a magyar lakosság zaklatásával érik el. A „magyartalanítás” eszköze az elmenekültek visszatérésének akadályozása, az állampolgárságról való lemondásra kényszerítés. A katonai szolgálatra való behívást suttogó propagandával terjesztik, és azt is, hogy a leventéket le fogják tartóztatni. Érthető, hogy a magyar fiatalok tömegével mennek el, vagyonukat a román hatóságok elkobozzák. Ebben az ügyben a magyar külügyminisztérium is tiltakozni kényszerül, 1945. augusztus 28-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottsághoz fordul. A Groza-kormány kommunista igazságügy-minisztere, Lucreţiu Pătrăşcanu sem rejti véka alá, hogy több százezer magyar kitelepítését tervezi, és ezt szolgálja az 1945. április 4-én kiadott 261. számú állampolgársági törvény. Ennek értelmében nem kaphatnak állampolgárságot azok, akik Trianon (1920. június 4.) után a két háború közti időben sem nyerték el. Számuk mintegy 100 ezer körüli. Hasonlóképp azok sem, akik Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között folyamodtak magyar állampolgárságért. 1946 áprilisában a Román Kommunista Párt az állampolgársági törvényre hivatkozva kéri a Szovjetuniót, hogy engedélyezze 400–450 ezer magyar kitelepítését. Szerencsére a szovjet legfelsőbb vezetés elutasítja e kitelepítési programot. Az állampolgárság kérdését végül a román állam kénytelen 1948 júliusában – a párizsi békeszerződés aláírása után – rendezni.
Ígéretek, engedmények kora
Amikor Észak-Erdélybe 1944. november 14-én bevezetik a szovjet közigazgatást, az 575. számú törvény alapján megszervezik a Kisebbségi-Nemzetiségügyi Minisztériumot. 1945. február 7-én közzéteszik a február 6-án elfogadott 86. számú törvényt is, a Kisebbségi Statútumot (Nemzetiségi Statútum). Ez a dél-erdélyi magyarság számára bizonyos többletjogokat biztosít a korábbi jogfosztottsághoz mérve, de az észak-erdélyiek számára a meglévő jogaik korlátozását, szűkítését jelenti. A Statútum legfőbb hiányossága, hogy legtöbb előírása gyakorlatban nem érvényesül, mert azok többsége ellentétes az 1923-as alkotmány szellemiségével. A király is azért írja alá, hogy „legyen” egy ilyen, nem azért, hogy a nemzetiségi problémákat megoldja. Ez tehát külföldnek szól, gyakorlatilag kirakat-törvény. Ki tudja, hogy mikor veszik hasznát párizsi béketárgyalásokon, amikor érvekkel kell bizonyítani, hogy az erdélyi magyarság jogai széles mértékben biztosítottak. A Kisebbségi Statútum kiadásával megszűnt az a korábbi jogi lehetőség, hogy a kisebbségi panaszokkal a nemzetközi fórumokhoz lehessen fordulni, miként a háború előtt a Népszövetséghez. Mivel 1945. március 6-án megalakul a kommunista befolyás alatt álló Groza-kormány, Sztálin engedélyezi a román közigazgatás észak-erdélyi bevezetését. Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke a demokrácia bizonyítékát látja abban, hogy – az udvarhelyi népgyűlés idején – 1945. március 27-én „a magyar szín [a magyar zászló a] szervezetünk székházán” már szabadon lenghet. Az 1946. október 25-i választási kiáltványban a szövetség az általa elért sikereket így foglalja össze: feloszlatják a munkásszázadokat, az emberek hazatérhetnek. Megszüntetik a katonaságnál működő külön bíróságokat, hazasegítették és hazasegítik a hadifoglyokat. Az MNSZ-et a Groza-kormány támogatásáért a magyarság egy része meggondolatlan behódolónak tartja. Bár a jogszabályok – így az 1945. augusztus 6-i – tiltják a diszkriminációt etnikai, nyelvi és vallási alapon, megszabják az anyanyelvhasználat jogát, a nemzeti kisebbségek iskoláit egyenlővé teszik a többségivel, a változások alig észlelhetők. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Erdélyben a visszatért hatóságok nacionalista magyargyűlölők, bojkottálják a magyarságra vonatkozó pozitív rendelkezések végrehajtását, miközben elsősorban magyarokat sújtó törvények is születnek. Így például az erőszakos sorozások, a munkaszolgálat, a bűnvádi eljárások, a kisajátítások, a földreform, az állampolgársági törvények, a szövetkezeti tulajdon felszámolása, az „idegen vagyonok” kisajátítása mind-mind a magyarokat hozzák hátrányos helyzetbe, mutatják az ígéretek és a valóság közti távolságot. Az illúziók a Groza-kormány nemzetiségi politikájának demokratizmusáról hamar szertefoszlanak. Tudomásul kell venni, hogy a visszatért „reakciós, soviniszta közigazgatás” feladatának érzi, hogy „apránként lerombolja a nemzeti egyenjogúságnak és megbékélésnek azt a nagy reményekre jogosító művét, amelyet széleslátókörű és humánus szellemtől áthatott férfiak alig egy negyedév leforgása [1944. november 14. és 1945. március 8. között – a szerző megj.] alatt alkottak”.
A magyar iskolahálózat
A demokrácia legnagyobb akadálya a sokat emlegetett „restitutio in integrum” elv érvényben maradása, amely az 1940. augusztus 30. előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ennek szellemiségében – az 1945. május 29-én kiadott 406-os számú törvény értelmében – mindazokat az iskolákat, amelyeket a románok a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után hagytak el, ismét visszaveszik. Senkit nem érdekel, hogy azokat még korábban a magyaroktól vették el. Ilyen intézmény volt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, valamint az 1920 és 1940 közt erőszakkal kisajátított magyar iskolaépületek sora. Minden gáncsoskodás ellenére 1945 májusától 1946 májusáig kiépül, megvalósul az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig. Beindul a könyvkiadás, a színházak, a tudományos műhelyek, a gazdasági szervezetek, a szövetkezetek tevékenysége. 1945 őszén hozzáfognak az 1943-ban betiltott dél-erdélyi magyar iskolák visszaállításához. Az MNSZ 1946-ban kiadja a jelszót: „Minden magyar gyereket magyar iskolába!” A magyar iskoláztatás fejlesztése irányába jelentős lépést jelent az 1946. március 13-i törvény, amely lehetővé teszi minden tantárgy – ideértve Románia történelmét, földrajzát és az alkotmánytant – magyar nyelvű oktatását. A román nyelv tanítása csak a harmadik osztálytól kötelező. Két központtal: Brassó és Kolozsvár önálló magyar főtanfelügyelőségek, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmáron és Temesváron magyar nyelvű tanfelügyelőségek alakulnak. A magyar tannyelvű óvodák, az egy-négy osztályos iskolák, a gimnáziumok, a líceumok állami és egyházi kezelésben átfogják a magyarlakta településeket. 1946 és 1948 között az Oktatásügyi minisztériumban a nemzetiségi iskolákat dr. Felszeghy Ödön, majd Czikó Lőrincz magyar államtitkár irányítja. 1947 őszén Moldvában megnyílnak az első magyar iskolák, számuk a következő években fokozatosan növekszik.
1945-ben visszaállítják a magyar egyetemet, amely egyszerre nyitja meg kapuit Kolozsváron és Marosvásárhelyen Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem néven. Dr. Csőgör Lajos, a Bolyai Egyetem első rektora írja, hogy ennek megnyitása a „mostoha körülmények, a tudatos akadályozás és sokszor ellenséges légkör” ellenére történt. Érdekes az a tisztánlátás, ahogy Márton Áron püspök 1945/46 fordulóján az egyetem jövőjét látja. Csőgör a püspökkel való egyik találkozóján tapasztalja, hogy – bár frissiben beindult a magyar egyetem és nagy ütemben folyik a magyar intézményrendszer kiépülése – Márton Áron az egyházi és az állami magyar iskolák jövőjét bizonytalannak tartja. A kiépülő magyar intézményekre hivatkozva arról győzködi a püspököt, hogy nincs miért aggódni. Később gyakran eszébe jutnak a püspök szavai: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk”.
Csőgör nem volt az egyedüli, aki bizakodott. 1946. október 25-én az MNSZ választási kiáltványának 5. pontjában lelkendező szavakat olvashatunk, melyek mutatják a jövőbe vetett hitet: „Létrehoztuk hatalmas iskolai hálózatunkat. Az óvodától az egyetemig biztosítottuk a magyar anyanyelven való oktatást gyermekeink számára”. A 7. pont a közművelődés feltételeiről szinte büszkén említi: „Két főiskolánk van: a Bolyai Tudományegyetem és a Zeneművészeti Főiskola, s állami támogatásban részesül két színházunk.”
Az 1948-as tanügyi reform
Az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform államosítja az egyházi iskolákat, megszűnik az önálló magyar intézményrendszer. A magyar egyházak mintegy 2000 épületét és a teljes magyar iskolarendszert a román állam veszi át. Felszámolják a nagy múltú magyar egyesületeket, köztük az Erdélyi Múzeum Egyesületet, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A színházak, a kulturális és közéleti folyóiratok, a könyvkiadás szintén a román állam politikájának függvénye lesz, mert a magán- és az egyházi tulajdon államosításával, a magyar szövetkezeti tulajdonnak a románba való beolvasztásával anyagi háttér nélkül maradt a magyar kultúra- és iskolarendszer. Megszűnnek a magyar tanfelügyelőségek, helyüket vegyes, azaz román és magyar tanfelügyelőségek veszik át. A román nyelv oktatását már az első osztálytól kötelezővé teszik. Immár senkit nem zavar, hogy két évvel korábban, 1946-ban csak a harmadik osztálytól követelték ezt, amikor még az volt a szakmai álláspont: tömeges oktatásban egy kisgyermek egy idegen nyelvet, mint a román is, csak úgy sajátíthat el, ha alaposan ismeri saját anyanyelvét és a fogalmakat. A reform következménye még, hogy a nagyszámú elméleti líceumból csak 22 működhet tovább. Magyar elméleti líceum nélkül marad Nagyszalonta, Szamosújvár, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szászrégen, Medgyes, Kézdivásárhely, Gyulafehérvár, Nagybánya és Máramarossziget. Helyükbe román és magyar tagozatú műszaki középiskolákat szerveznek. A tanügyi reform negatívuma még, hogy több magyar egyházi iskolába román tagozatokat telepítettek. A közoktatásügyi minisztérium átszervezésekor megszüntették a nemzetiségekért felelős főosztályt is. A tanügyi reform utáni helyzetről az MNSZ új elnöke, Kacsó Sándor 1948-as kongresszusi beszédében megemlíti, hogy a teológiai főiskolákat leszámítva Romániában négy magyar főiskola és egyetem működik. A „Bolyai Tudományegyetem nyolc karral, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet öt karral, a kolozsvári Művészeti Főiskola négy karral s a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet egyelőre egy karral”.
Elmondható, hogy a Romániában 1948-ig kiépült önálló magyar iskolarendszert az államosítással alapjaiban rendítik meg, így felszámolva a kulturális autonómiát. Megkezdődik a magyar iskolarendszer elsorvasztása. Az elméleti líceumok egy részének megszüntetése után 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek román és magyar tagozatúvá alakulnak. Egyértelmű: túl vagyunk az Észak-Erdélyt visszaadó 1947-es párizsi békeszerződés aláírásán, lejárt az ígérgetések és engedmények kora.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Magyartalanítási törekvések
Az etnikai arányok megváltoztatását Észak-Erdélyben már 1944 őszén beindítják, 1945-ben ez folytatódik – részben spontánul, részben szervezetten –, és tömegjelleget ölt. Megkezdik a magyar városok, köztük Kolozsvár elrománosítását.
Itt 1941-ben csupán 9814 (8,9 százalék) román él, de számuk 1948-ig eléri a 47 ezret. A románosítást a tömeges betelepítéssel és a magyar lakosság zaklatásával érik el. A „magyartalanítás” eszköze az elmenekültek visszatérésének akadályozása, az állampolgárságról való lemondásra kényszerítés. A katonai szolgálatra való behívást suttogó propagandával terjesztik, és azt is, hogy a leventéket le fogják tartóztatni. Érthető, hogy a magyar fiatalok tömegével mennek el, vagyonukat a román hatóságok elkobozzák. Ebben az ügyben a magyar külügyminisztérium is tiltakozni kényszerül, 1945. augusztus 28-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottsághoz fordul. A Groza-kormány kommunista igazságügy-minisztere, Lucreţiu Pătrăşcanu sem rejti véka alá, hogy több százezer magyar kitelepítését tervezi, és ezt szolgálja az 1945. április 4-én kiadott 261. számú állampolgársági törvény. Ennek értelmében nem kaphatnak állampolgárságot azok, akik Trianon (1920. június 4.) után a két háború közti időben sem nyerték el. Számuk mintegy 100 ezer körüli. Hasonlóképp azok sem, akik Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között folyamodtak magyar állampolgárságért. 1946 áprilisában a Román Kommunista Párt az állampolgársági törvényre hivatkozva kéri a Szovjetuniót, hogy engedélyezze 400–450 ezer magyar kitelepítését. Szerencsére a szovjet legfelsőbb vezetés elutasítja e kitelepítési programot. Az állampolgárság kérdését végül a román állam kénytelen 1948 júliusában – a párizsi békeszerződés aláírása után – rendezni.
Ígéretek, engedmények kora
Amikor Észak-Erdélybe 1944. november 14-én bevezetik a szovjet közigazgatást, az 575. számú törvény alapján megszervezik a Kisebbségi-Nemzetiségügyi Minisztériumot. 1945. február 7-én közzéteszik a február 6-án elfogadott 86. számú törvényt is, a Kisebbségi Statútumot (Nemzetiségi Statútum). Ez a dél-erdélyi magyarság számára bizonyos többletjogokat biztosít a korábbi jogfosztottsághoz mérve, de az észak-erdélyiek számára a meglévő jogaik korlátozását, szűkítését jelenti. A Statútum legfőbb hiányossága, hogy legtöbb előírása gyakorlatban nem érvényesül, mert azok többsége ellentétes az 1923-as alkotmány szellemiségével. A király is azért írja alá, hogy „legyen” egy ilyen, nem azért, hogy a nemzetiségi problémákat megoldja. Ez tehát külföldnek szól, gyakorlatilag kirakat-törvény. Ki tudja, hogy mikor veszik hasznát párizsi béketárgyalásokon, amikor érvekkel kell bizonyítani, hogy az erdélyi magyarság jogai széles mértékben biztosítottak. A Kisebbségi Statútum kiadásával megszűnt az a korábbi jogi lehetőség, hogy a kisebbségi panaszokkal a nemzetközi fórumokhoz lehessen fordulni, miként a háború előtt a Népszövetséghez. Mivel 1945. március 6-án megalakul a kommunista befolyás alatt álló Groza-kormány, Sztálin engedélyezi a román közigazgatás észak-erdélyi bevezetését. Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke a demokrácia bizonyítékát látja abban, hogy – az udvarhelyi népgyűlés idején – 1945. március 27-én „a magyar szín [a magyar zászló a] szervezetünk székházán” már szabadon lenghet. Az 1946. október 25-i választási kiáltványban a szövetség az általa elért sikereket így foglalja össze: feloszlatják a munkásszázadokat, az emberek hazatérhetnek. Megszüntetik a katonaságnál működő külön bíróságokat, hazasegítették és hazasegítik a hadifoglyokat. Az MNSZ-et a Groza-kormány támogatásáért a magyarság egy része meggondolatlan behódolónak tartja. Bár a jogszabályok – így az 1945. augusztus 6-i – tiltják a diszkriminációt etnikai, nyelvi és vallási alapon, megszabják az anyanyelvhasználat jogát, a nemzeti kisebbségek iskoláit egyenlővé teszik a többségivel, a változások alig észlelhetők. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Erdélyben a visszatért hatóságok nacionalista magyargyűlölők, bojkottálják a magyarságra vonatkozó pozitív rendelkezések végrehajtását, miközben elsősorban magyarokat sújtó törvények is születnek. Így például az erőszakos sorozások, a munkaszolgálat, a bűnvádi eljárások, a kisajátítások, a földreform, az állampolgársági törvények, a szövetkezeti tulajdon felszámolása, az „idegen vagyonok” kisajátítása mind-mind a magyarokat hozzák hátrányos helyzetbe, mutatják az ígéretek és a valóság közti távolságot. Az illúziók a Groza-kormány nemzetiségi politikájának demokratizmusáról hamar szertefoszlanak. Tudomásul kell venni, hogy a visszatért „reakciós, soviniszta közigazgatás” feladatának érzi, hogy „apránként lerombolja a nemzeti egyenjogúságnak és megbékélésnek azt a nagy reményekre jogosító művét, amelyet széleslátókörű és humánus szellemtől áthatott férfiak alig egy negyedév leforgása [1944. november 14. és 1945. március 8. között – a szerző megj.] alatt alkottak”.
A magyar iskolahálózat
A demokrácia legnagyobb akadálya a sokat emlegetett „restitutio in integrum” elv érvényben maradása, amely az 1940. augusztus 30. előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ennek szellemiségében – az 1945. május 29-én kiadott 406-os számú törvény értelmében – mindazokat az iskolákat, amelyeket a románok a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után hagytak el, ismét visszaveszik. Senkit nem érdekel, hogy azokat még korábban a magyaroktól vették el. Ilyen intézmény volt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, valamint az 1920 és 1940 közt erőszakkal kisajátított magyar iskolaépületek sora. Minden gáncsoskodás ellenére 1945 májusától 1946 májusáig kiépül, megvalósul az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig. Beindul a könyvkiadás, a színházak, a tudományos műhelyek, a gazdasági szervezetek, a szövetkezetek tevékenysége. 1945 őszén hozzáfognak az 1943-ban betiltott dél-erdélyi magyar iskolák visszaállításához. Az MNSZ 1946-ban kiadja a jelszót: „Minden magyar gyereket magyar iskolába!” A magyar iskoláztatás fejlesztése irányába jelentős lépést jelent az 1946. március 13-i törvény, amely lehetővé teszi minden tantárgy – ideértve Románia történelmét, földrajzát és az alkotmánytant – magyar nyelvű oktatását. A román nyelv tanítása csak a harmadik osztálytól kötelező. Két központtal: Brassó és Kolozsvár önálló magyar főtanfelügyelőségek, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmáron és Temesváron magyar nyelvű tanfelügyelőségek alakulnak. A magyar tannyelvű óvodák, az egy-négy osztályos iskolák, a gimnáziumok, a líceumok állami és egyházi kezelésben átfogják a magyarlakta településeket. 1946 és 1948 között az Oktatásügyi minisztériumban a nemzetiségi iskolákat dr. Felszeghy Ödön, majd Czikó Lőrincz magyar államtitkár irányítja. 1947 őszén Moldvában megnyílnak az első magyar iskolák, számuk a következő években fokozatosan növekszik.
1945-ben visszaállítják a magyar egyetemet, amely egyszerre nyitja meg kapuit Kolozsváron és Marosvásárhelyen Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem néven. Dr. Csőgör Lajos, a Bolyai Egyetem első rektora írja, hogy ennek megnyitása a „mostoha körülmények, a tudatos akadályozás és sokszor ellenséges légkör” ellenére történt. Érdekes az a tisztánlátás, ahogy Márton Áron püspök 1945/46 fordulóján az egyetem jövőjét látja. Csőgör a püspökkel való egyik találkozóján tapasztalja, hogy – bár frissiben beindult a magyar egyetem és nagy ütemben folyik a magyar intézményrendszer kiépülése – Márton Áron az egyházi és az állami magyar iskolák jövőjét bizonytalannak tartja. A kiépülő magyar intézményekre hivatkozva arról győzködi a püspököt, hogy nincs miért aggódni. Később gyakran eszébe jutnak a püspök szavai: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk”.
Csőgör nem volt az egyedüli, aki bizakodott. 1946. október 25-én az MNSZ választási kiáltványának 5. pontjában lelkendező szavakat olvashatunk, melyek mutatják a jövőbe vetett hitet: „Létrehoztuk hatalmas iskolai hálózatunkat. Az óvodától az egyetemig biztosítottuk a magyar anyanyelven való oktatást gyermekeink számára”. A 7. pont a közművelődés feltételeiről szinte büszkén említi: „Két főiskolánk van: a Bolyai Tudományegyetem és a Zeneművészeti Főiskola, s állami támogatásban részesül két színházunk.”
Az 1948-as tanügyi reform
Az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform államosítja az egyházi iskolákat, megszűnik az önálló magyar intézményrendszer. A magyar egyházak mintegy 2000 épületét és a teljes magyar iskolarendszert a román állam veszi át. Felszámolják a nagy múltú magyar egyesületeket, köztük az Erdélyi Múzeum Egyesületet, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A színházak, a kulturális és közéleti folyóiratok, a könyvkiadás szintén a román állam politikájának függvénye lesz, mert a magán- és az egyházi tulajdon államosításával, a magyar szövetkezeti tulajdonnak a románba való beolvasztásával anyagi háttér nélkül maradt a magyar kultúra- és iskolarendszer. Megszűnnek a magyar tanfelügyelőségek, helyüket vegyes, azaz román és magyar tanfelügyelőségek veszik át. A román nyelv oktatását már az első osztálytól kötelezővé teszik. Immár senkit nem zavar, hogy két évvel korábban, 1946-ban csak a harmadik osztálytól követelték ezt, amikor még az volt a szakmai álláspont: tömeges oktatásban egy kisgyermek egy idegen nyelvet, mint a román is, csak úgy sajátíthat el, ha alaposan ismeri saját anyanyelvét és a fogalmakat. A reform következménye még, hogy a nagyszámú elméleti líceumból csak 22 működhet tovább. Magyar elméleti líceum nélkül marad Nagyszalonta, Szamosújvár, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szászrégen, Medgyes, Kézdivásárhely, Gyulafehérvár, Nagybánya és Máramarossziget. Helyükbe román és magyar tagozatú műszaki középiskolákat szerveznek. A tanügyi reform negatívuma még, hogy több magyar egyházi iskolába román tagozatokat telepítettek. A közoktatásügyi minisztérium átszervezésekor megszüntették a nemzetiségekért felelős főosztályt is. A tanügyi reform utáni helyzetről az MNSZ új elnöke, Kacsó Sándor 1948-as kongresszusi beszédében megemlíti, hogy a teológiai főiskolákat leszámítva Romániában négy magyar főiskola és egyetem működik. A „Bolyai Tudományegyetem nyolc karral, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet öt karral, a kolozsvári Művészeti Főiskola négy karral s a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet egyelőre egy karral”.
Elmondható, hogy a Romániában 1948-ig kiépült önálló magyar iskolarendszert az államosítással alapjaiban rendítik meg, így felszámolva a kulturális autonómiát. Megkezdődik a magyar iskolarendszer elsorvasztása. Az elméleti líceumok egy részének megszüntetése után 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek román és magyar tagozatúvá alakulnak. Egyértelmű: túl vagyunk az Észak-Erdélyt visszaadó 1947-es párizsi békeszerződés aláírásán, lejárt az ígérgetések és engedmények kora.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. november 28.
Magyar kulturális szótár románoknak
Egymás kultúrájának kölcsönös ismeretére, egymás elismerésére van szükség Erdély versenyképességéhez – jelentette ki Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa a Magyar–román kulturális szótár szerda esti kolozsvári könyvbemutatóján.
A kötet jelentőségét méltatva kifejtette: a magyar–román történelmi megbékélés a politika foglya, ezért a két nép megbékélésének a civil társadalom szintjén kell megtörténnie. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége gondozásában megjelent kötetet Péntek János és Benő Attila nyelvész szerkesztette.
A Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson megtartott eseményen Lucian Năstasă, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára úgy fogalmazott: neki személyesen „nincs semmi megbékélni valója”, sőt a történelemben is több példa van a békés együttélésre, mint a konfliktusra. Kifejtette: a szótár megalkotása azért is hasznos, mert a magyar és román nyelv között kevés a kompatibilitás, hiszen nagyon sok olyan szó van mindkét nyelvben, amelynek a másikban nincs megfelelője.
Lucian Năstasă hozzáfűzte: a románok is sok magyar szót használnak: ilyen például a borvíz, amelyet gyerekkorában úgy használt, hogy nem volt tisztában az összetett szó jelentésével. Leszögezte: a Magyar–román kulturális szótár – annak dacára, hogy csak 200 oldalas – információban rendkívül gazdag.
Benő Attila ugyanakkor kifejtette: a kulturális szótár abban különbözik az átlagos szótáraktól, hogy enciklopédikus jellege van. Hozzáfűzte: ez a szótár nem a nyelvészek szűk szakmai körének, hanem a nagyközönségnek szól, az első román nyelvű kiadvány, amely átfogóan jeleníti meg a magyar kultúrát.
Péntek János, a szótár főszerkesztője úgy fogalmazott: a szótár elkészítése nem bátorság kérdése, hanem „a normalitás gesztusa”. Hozzáfűzte: naponta tesznek fel neki olyan kérdéseket a románok, hogy kik a székelyek, meg kik vagytok ti, magyarok, a könyv alcíme éppen ezért Tájékozódási kalauz a magyar kultúrában. Mint részletezte: minden szócikk úgy néz ki, hogy megadnak egy magyar szót, kifejezést annak fonetikus kiejtésével együtt, majd következik a román nyelvű megfelelője és a hozzá kapcsolódó magyarázat.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Egymás kultúrájának kölcsönös ismeretére, egymás elismerésére van szükség Erdély versenyképességéhez – jelentette ki Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa a Magyar–román kulturális szótár szerda esti kolozsvári könyvbemutatóján.
A kötet jelentőségét méltatva kifejtette: a magyar–román történelmi megbékélés a politika foglya, ezért a két nép megbékélésének a civil társadalom szintjén kell megtörténnie. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége gondozásában megjelent kötetet Péntek János és Benő Attila nyelvész szerkesztette.
A Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson megtartott eseményen Lucian Năstasă, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára úgy fogalmazott: neki személyesen „nincs semmi megbékélni valója”, sőt a történelemben is több példa van a békés együttélésre, mint a konfliktusra. Kifejtette: a szótár megalkotása azért is hasznos, mert a magyar és román nyelv között kevés a kompatibilitás, hiszen nagyon sok olyan szó van mindkét nyelvben, amelynek a másikban nincs megfelelője.
Lucian Năstasă hozzáfűzte: a románok is sok magyar szót használnak: ilyen például a borvíz, amelyet gyerekkorában úgy használt, hogy nem volt tisztában az összetett szó jelentésével. Leszögezte: a Magyar–román kulturális szótár – annak dacára, hogy csak 200 oldalas – információban rendkívül gazdag.
Benő Attila ugyanakkor kifejtette: a kulturális szótár abban különbözik az átlagos szótáraktól, hogy enciklopédikus jellege van. Hozzáfűzte: ez a szótár nem a nyelvészek szűk szakmai körének, hanem a nagyközönségnek szól, az első román nyelvű kiadvány, amely átfogóan jeleníti meg a magyar kultúrát.
Péntek János, a szótár főszerkesztője úgy fogalmazott: a szótár elkészítése nem bátorság kérdése, hanem „a normalitás gesztusa”. Hozzáfűzte: naponta tesznek fel neki olyan kérdéseket a románok, hogy kik a székelyek, meg kik vagytok ti, magyarok, a könyv alcíme éppen ezért Tájékozódási kalauz a magyar kultúrában. Mint részletezte: minden szócikk úgy néz ki, hogy megadnak egy magyar szót, kifejezést annak fonetikus kiejtésével együtt, majd következik a román nyelvű megfelelője és a hozzá kapcsolódó magyarázat.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2013. november 30.
Könyv Nagyvárad békebeli kávéházi világáról
Új könyvében Nagyvárad kávéházainak világát eleveníti fel az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből Péter I. Zoltán helytörténész. A kötetben az érdeklődők Ady Endre kedvenc kávéházáról és a gardedám nélkül látogatható női szeparékról is olvashatnak.
A szerző elmondta, hogy Főúr, fizetek! - Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében című könyvében virtuális sétára invitálja az olvasókat: a vasútállomástól indulva a belváros felé sorra veszi az egykori és máig működő kávéházakat, miközben a városképnek a dualizmus ideje alatt, vagyis 1867 és 1918 között végbement változásait is felvázolja.
Nagyváradon az 1800-as évek elején jelentek meg az első kávéházak, de szellemi központokká a század második harmadában, vagyis az után váltak, hogy az irodalmi élet is fellendült a városban. A törzsközönséget - a bécsi és budapesti kávéházakhoz hasonlóan - itt is az irodalmárok, írók, művészek, újságírók képezték. A kávéházak társadalomban betöltött szerepét jól mutatja, hogy a szerző eredetileg a nagyváradi 4-es honvéd gyalogezred történetét szerette volna feltárni, ám kutatásai során újra és újra felbukkantak a kávéházak, érdeklődése így fordult azok felé.
A korabeli, levéltárból összegyűjtött dokumentumok, visszaemlékezések, újságcikkek alapján összeállított kötetből kirajzolódik a kávéházak fejlődéstörténete. Míg az 1870-es években a Magyar Király afféle "gyűjtőkávéház" volt, ahol minden társaságnak, így a katonatiszteknek vagy a tanároknak saját asztaluk volt, addig a századforduló idejére ugyanezeknek a csoportoknak már külön kávéháza volt, a Pannónia például a kereskedők, vidéki emberek helye volt - mondta a helytörténész.
Szó esik a könyvben az EMKE kávéház irodalmi életben betöltött szerepéről is, hiszen amellett, hogy Ady Endre Lédával való első találkozása és így költői hangjának megtalálása is ehhez a kávéházhoz kötődik, a mások mellett Juhász Gyula pályakezdésének teret adó Holnap antológia ötlete is itt született meg - emlékeztetett a szerző.
Az is érdekes, hogy a bérlők hogyan próbálták a nőket is bevonni a kávéházak-cukrászdák világába. A Magyar Király kávéház az 1870-es években forradalmi újdonságként vezette be például a szeparéhelyiséget a hölgyeknek, ahová gardedám nélkül, egyedül is elmehettek, anélkül, hogy "rossz nőnek" nézték volna őket. Az 1900-as évek elején a bérlője után játékosan Müllereiként emlegetett kávéház délután a hölgyeké volt, majd estére átalakult a férfiak füstös birodalmává.
Péter I. Zoltán beszámolt arról, hogy eredetileg a vendéglőket és kerthelyiségeket is bemutatta volna a kötetben, de így túlságosan szerteágazó lett volna az anyag. Ezeket külön könyvben fogja tárgyalni, amely jövőre jelenik meg.
A nagyváradi Riport és a Noran Libro Kiadó gondozásában megjelenő kötetet kedden délután mutatja be Wilhelm Droste Magyarországon élő német irodalomtörténész a budapesti Örkény István Könyvesboltban.
maszol/MTI
Új könyvében Nagyvárad kávéházainak világát eleveníti fel az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből Péter I. Zoltán helytörténész. A kötetben az érdeklődők Ady Endre kedvenc kávéházáról és a gardedám nélkül látogatható női szeparékról is olvashatnak.
A szerző elmondta, hogy Főúr, fizetek! - Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében című könyvében virtuális sétára invitálja az olvasókat: a vasútállomástól indulva a belváros felé sorra veszi az egykori és máig működő kávéházakat, miközben a városképnek a dualizmus ideje alatt, vagyis 1867 és 1918 között végbement változásait is felvázolja.
Nagyváradon az 1800-as évek elején jelentek meg az első kávéházak, de szellemi központokká a század második harmadában, vagyis az után váltak, hogy az irodalmi élet is fellendült a városban. A törzsközönséget - a bécsi és budapesti kávéházakhoz hasonlóan - itt is az irodalmárok, írók, művészek, újságírók képezték. A kávéházak társadalomban betöltött szerepét jól mutatja, hogy a szerző eredetileg a nagyváradi 4-es honvéd gyalogezred történetét szerette volna feltárni, ám kutatásai során újra és újra felbukkantak a kávéházak, érdeklődése így fordult azok felé.
A korabeli, levéltárból összegyűjtött dokumentumok, visszaemlékezések, újságcikkek alapján összeállított kötetből kirajzolódik a kávéházak fejlődéstörténete. Míg az 1870-es években a Magyar Király afféle "gyűjtőkávéház" volt, ahol minden társaságnak, így a katonatiszteknek vagy a tanároknak saját asztaluk volt, addig a századforduló idejére ugyanezeknek a csoportoknak már külön kávéháza volt, a Pannónia például a kereskedők, vidéki emberek helye volt - mondta a helytörténész.
Szó esik a könyvben az EMKE kávéház irodalmi életben betöltött szerepéről is, hiszen amellett, hogy Ady Endre Lédával való első találkozása és így költői hangjának megtalálása is ehhez a kávéházhoz kötődik, a mások mellett Juhász Gyula pályakezdésének teret adó Holnap antológia ötlete is itt született meg - emlékeztetett a szerző.
Az is érdekes, hogy a bérlők hogyan próbálták a nőket is bevonni a kávéházak-cukrászdák világába. A Magyar Király kávéház az 1870-es években forradalmi újdonságként vezette be például a szeparéhelyiséget a hölgyeknek, ahová gardedám nélkül, egyedül is elmehettek, anélkül, hogy "rossz nőnek" nézték volna őket. Az 1900-as évek elején a bérlője után játékosan Müllereiként emlegetett kávéház délután a hölgyeké volt, majd estére átalakult a férfiak füstös birodalmává.
Péter I. Zoltán beszámolt arról, hogy eredetileg a vendéglőket és kerthelyiségeket is bemutatta volna a kötetben, de így túlságosan szerteágazó lett volna az anyag. Ezeket külön könyvben fogja tárgyalni, amely jövőre jelenik meg.
A nagyváradi Riport és a Noran Libro Kiadó gondozásában megjelenő kötetet kedden délután mutatja be Wilhelm Droste Magyarországon élő német irodalomtörténész a budapesti Örkény István Könyvesboltban.
maszol/MTI
2013. november 30.
Hadnagy Jolán: Új közművelődési létesítmény a Székelyföldön. A Tamási Áron Alkotóházról
Tamási Áron szülőháza és az egykori elemi iskola mellett egy harmadik épület is őrzi nagy írónk emlékét Farkaslakán. Ez a ház az író húgáé, Ágnesé. Tamási Ábelét idézve – „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – elmondhatjuk, hogy mindannyian otthonkeresők vagyunk. Hiszen otthont keresünk a magunk számára, sokan a szavak számára, a kultúra számára; ahol otthon van, ott hon van, és ahova hazatérhetsz, ott haza épülhet. A ház, amely otthon lehet egy kis közösség számára, egy kis sziget, amely(b)en a nemzet legapróbb, legfontosabb láncszeme formálódik: a család. A ház emlékeket őriz, falaiba beivódik azoknak az embereknek a kisugárzása, akik hosszabb időt töltöttek benne. Ezeket az épületeket nem pénzért építették mesterek, hanem szeretettel a rokonság, az atyafiság, és amikor a háztetőre friss virágcsokor került, örömünnepet ültek az emberek. Az így épült és belakott háznak lelke volt és van. Farkaslakán ilyen az Ágnes néni háza.
De hol is van ez a ház, mitől olyan nagy a lelke? Tamási így vall szülőfalujáról: „Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” Húgáról, Ágnes néniről azt írja Szülőföldem című könyvében Tamási: „Ágnessel csak az öröm gyarapodik, mert testvérem ő is, a középső húgom. Minden emlékemet csak jónak mondhatom, ami véle kapcsolatos. Sőt testileg és eszemben egyaránt fürgébb vagyok, ha csak a nevit is hallom. Mert a gyorsaságnak, észjárásban és mozdulatban mindig Ágnes volt a példaképem, amióta embereket ismerek.” Hazatérései alkalmával Tamási Áron nem a zsúfoltabb szülői háznál szállt meg, hanem többnyire Ágnes néninél, aki a „szilaj sógorral” mindig szeretettel fogadta őt; nem számított, hogy a „Szűzmáriás királyfi” kivel és mennyi időre érkezett a hajlékukba. „(…) Szűk volt a hely a szülői házban. Mindössze három szoba van itt: az egyikben Gáspár lakik a feleségével és két gyermekével. A másikban édesanyám, s nagyanyám a harmadikban. Miért nyomorítanám meg tehát akármelyiket is, amikor Ágnesnél kettőnket két szoba vár!” – írja Tamási, ugyancsak a Szülőföldemben. Az író harmadik felesége, Basilides Aliz Teréz így ír egyik levelében: „(…) Mindenki mondja, Édesapámék is, meg én is látom, hogy Áronnak milyen jót tett az otthonlét, ami elsősorban az Ágnes ángyom gondoskodásának érdeme.” Nos, a nagy „otthonkereső” ebbe a házba tért haza, itt talált otthonra, itt alkotott, itt pihent, itt gyűjtött a nappali és estéli beszélgetések alkalmával szógyöngyöket, amelyeket aztán szépen kifényesített, felfűzött és elénk tett igazgyöngyként.
Ez a ház a múlt század 20-as éveiben épült. Tamási társaságában sok ismert személyiség is járt és alkotott ebben a házban, köztük: Illyés Gyula, Féja Géza, Németh László, Tímár Máté, Sütő András, Nagy Imre, Tompa László, Czine Mihály, Izsák József és még sokan mások. Ezt az ingatlant Ágnes néni halála után Tamási özvegye, negyedik felesége, Bokor Ágota segítségével, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) többségi tulajdonjoggal megvásárolta az örökösöktől. A házhoz tartozó csűrt már régen lebontották, a ház is az omladozás szélén állt, de a 2010-ben újraindult Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület egyik fontos célkitűzésének tekintette a megmentését. 2011-ben, az EMKE Országos Elnöksége átadományozta az ingatlan tulajdonjogát egyesületünknek, a Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesületnek és a helyi polgármesteri hivatalnak, abban bízva, hogy a helyi közösség hatékonyabban tud tenni a mentés érdekében. A felújítás kezdetekor nem volt elegendő pénz, de Istenben bízva hozzáfogtunk. Az aládúcolt faház alapjait megerősítettük, az eredeti boronafalat, mennyezetet, ajtókat és ablakokat felújítottuk, az új tetőszerkezetre pedig a farkaslaki templom régi cserepeit raktuk fel. A fedésnél az egyesületi tagok is részt vettek, ahogyan régen is szokták: kalákában segítettek. Megható pillanatnak lehettünk szemtanúi, amikor már a virágcsokor is felkerült az újrafedett házra: egy galamb repült be a nyitott ajtón. Ő volt az első látogató.
Ágnes néni felújított házát a múlt év őszén avattuk fel és szenteltük meg, a nagy írónk születésének 115. évfordulóján szervezett ünnepségen. Ezt a házat a jövőben mi is élettel szeretnénk megtölteni, a hajlékot elneveztük tehát Tamási Áron Alkotóháznak. A felújított ház mellé csűrt is álmodtunk, ez egy sikeres, ún. leader-pályázatnak köszönhetően hamarosan felépülhet, és helyet kaphat majd benne Váradi Péter Pál Székelyföld 1000 pillanata című állandó fényképkiállítása. Hiszen Tamási Áronunkat idézve: nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal.
Hadnagy Jolán
Művelődés (Kolozsvár),
Tamási Áron szülőháza és az egykori elemi iskola mellett egy harmadik épület is őrzi nagy írónk emlékét Farkaslakán. Ez a ház az író húgáé, Ágnesé. Tamási Ábelét idézve – „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – elmondhatjuk, hogy mindannyian otthonkeresők vagyunk. Hiszen otthont keresünk a magunk számára, sokan a szavak számára, a kultúra számára; ahol otthon van, ott hon van, és ahova hazatérhetsz, ott haza épülhet. A ház, amely otthon lehet egy kis közösség számára, egy kis sziget, amely(b)en a nemzet legapróbb, legfontosabb láncszeme formálódik: a család. A ház emlékeket őriz, falaiba beivódik azoknak az embereknek a kisugárzása, akik hosszabb időt töltöttek benne. Ezeket az épületeket nem pénzért építették mesterek, hanem szeretettel a rokonság, az atyafiság, és amikor a háztetőre friss virágcsokor került, örömünnepet ültek az emberek. Az így épült és belakott háznak lelke volt és van. Farkaslakán ilyen az Ágnes néni háza.
De hol is van ez a ház, mitől olyan nagy a lelke? Tamási így vall szülőfalujáról: „Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” Húgáról, Ágnes néniről azt írja Szülőföldem című könyvében Tamási: „Ágnessel csak az öröm gyarapodik, mert testvérem ő is, a középső húgom. Minden emlékemet csak jónak mondhatom, ami véle kapcsolatos. Sőt testileg és eszemben egyaránt fürgébb vagyok, ha csak a nevit is hallom. Mert a gyorsaságnak, észjárásban és mozdulatban mindig Ágnes volt a példaképem, amióta embereket ismerek.” Hazatérései alkalmával Tamási Áron nem a zsúfoltabb szülői háznál szállt meg, hanem többnyire Ágnes néninél, aki a „szilaj sógorral” mindig szeretettel fogadta őt; nem számított, hogy a „Szűzmáriás királyfi” kivel és mennyi időre érkezett a hajlékukba. „(…) Szűk volt a hely a szülői házban. Mindössze három szoba van itt: az egyikben Gáspár lakik a feleségével és két gyermekével. A másikban édesanyám, s nagyanyám a harmadikban. Miért nyomorítanám meg tehát akármelyiket is, amikor Ágnesnél kettőnket két szoba vár!” – írja Tamási, ugyancsak a Szülőföldemben. Az író harmadik felesége, Basilides Aliz Teréz így ír egyik levelében: „(…) Mindenki mondja, Édesapámék is, meg én is látom, hogy Áronnak milyen jót tett az otthonlét, ami elsősorban az Ágnes ángyom gondoskodásának érdeme.” Nos, a nagy „otthonkereső” ebbe a házba tért haza, itt talált otthonra, itt alkotott, itt pihent, itt gyűjtött a nappali és estéli beszélgetések alkalmával szógyöngyöket, amelyeket aztán szépen kifényesített, felfűzött és elénk tett igazgyöngyként.
Ez a ház a múlt század 20-as éveiben épült. Tamási társaságában sok ismert személyiség is járt és alkotott ebben a házban, köztük: Illyés Gyula, Féja Géza, Németh László, Tímár Máté, Sütő András, Nagy Imre, Tompa László, Czine Mihály, Izsák József és még sokan mások. Ezt az ingatlant Ágnes néni halála után Tamási özvegye, negyedik felesége, Bokor Ágota segítségével, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) többségi tulajdonjoggal megvásárolta az örökösöktől. A házhoz tartozó csűrt már régen lebontották, a ház is az omladozás szélén állt, de a 2010-ben újraindult Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület egyik fontos célkitűzésének tekintette a megmentését. 2011-ben, az EMKE Országos Elnöksége átadományozta az ingatlan tulajdonjogát egyesületünknek, a Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesületnek és a helyi polgármesteri hivatalnak, abban bízva, hogy a helyi közösség hatékonyabban tud tenni a mentés érdekében. A felújítás kezdetekor nem volt elegendő pénz, de Istenben bízva hozzáfogtunk. Az aládúcolt faház alapjait megerősítettük, az eredeti boronafalat, mennyezetet, ajtókat és ablakokat felújítottuk, az új tetőszerkezetre pedig a farkaslaki templom régi cserepeit raktuk fel. A fedésnél az egyesületi tagok is részt vettek, ahogyan régen is szokták: kalákában segítettek. Megható pillanatnak lehettünk szemtanúi, amikor már a virágcsokor is felkerült az újrafedett házra: egy galamb repült be a nyitott ajtón. Ő volt az első látogató.
Ágnes néni felújított házát a múlt év őszén avattuk fel és szenteltük meg, a nagy írónk születésének 115. évfordulóján szervezett ünnepségen. Ezt a házat a jövőben mi is élettel szeretnénk megtölteni, a hajlékot elneveztük tehát Tamási Áron Alkotóháznak. A felújított ház mellé csűrt is álmodtunk, ez egy sikeres, ún. leader-pályázatnak köszönhetően hamarosan felépülhet, és helyet kaphat majd benne Váradi Péter Pál Székelyföld 1000 pillanata című állandó fényképkiállítása. Hiszen Tamási Áronunkat idézve: nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal.
Hadnagy Jolán
Művelődés (Kolozsvár),
2013. december 10.
A könyv ajtó a világra
Sajtótájékoztatón indította útnak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség "Minden magyar számít" mottó alatt könyvadományozási körútját. Az RMDSZ Főtitkársága A könyv ajtó a világra kezdeményezése idén december 9–12-én zajlik, amely során magyar nyelvű könyveket juttatnak el a szórványban működő 9 magyar ház könyvtárainak – hangzott el december 9-én a kisbácsi magyar ifjúsági házban, a karaván első állomásán.
Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese elmondta: a Communitas Alapítvány által támogatott könyvek és folyóiratok, valamint az RMDSZ Főtitkárságának különböző rendezvényei során adományokból összegyűlt mintegy 4000 könyvet – amelyből kétezer a Communitas Alapítvány által támogatott kiadvány és ugyanennyi az RMDSZ Főtitkársága különböző rendezvényein összegyűlt könyv – valamint 5000 folyóiratot tartalmazó állományt nyolc észak- erdélyi magyar ház, illetve egy moldvai csángó- magyar ház között osztják fel.
,,A ma induló karaván célja, hogy a szórványban működő magyar házak könyvtárait könyvekkel támogassuk, új könyvtárak létrejöttéhez járuljunk hozzá, ugyanakkor felmérjük azokat a kulturális igényeket és hiányosságokat is, amelyeket egy-egy településen észlelünk" – fejtette ki a főtitkárhelyettes, majd emlékeztetett, hogy a tavalyelőtt útnak indított program folyamán az RMDSZ Főtitkársága 2011-ben összesen 16 szórványkollégiumot támogatott, egyenként 2100 példányszámú adománnyal. ,,Ennek a körútnak pozitív tapasztalatai voltak, hiszen időt tudtunk szánni arra, hogy bepillantsunk a szórványkollégiumok tevékenységeibe, feljegyezzük az általuk elmondott problémákat, továbbá, hogy figyeljünk a javaslataikra, ötleteikre és kéréseikre, amelyek mentén a jövőben a szórványmagyarság felkarolására koncentráló törekvéseinket kialakíthatjuk"– számolt be Bodor László főtitkárhelyettes.
Száfta Szende, A könyv ajtó a világra program koordinátora ismertette a karaván ütemezését, valamint felsorolta a könyvadományban részesülő magyar házak névsorát: ,,A mai nap folyamán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület zilahi magyar házát, a zsibói magyar házat és a szilágycsehi magyar házat keressük fel, december 10-én a nagybányai Teleki Magyar Ház, a máramarosi Hollósy Simon Művelődési Egylet és a besztercei magyar ház szerepel az állomások között, ezt követően szerdán, december 11-én a pusztinai közösségi magyar házba, csütörtökön, december 12-én pedig a dési magyar házba viszünk könyvcsomagokat – ez összesen 1500 megtett kilométert jelent."
A körút első kedvezményezettje a kisbácsi magyar ifjúsági ház. Az RMDSZ kisbácsi szervezetének elnöke, Kisbács alpolgármestere, id. Deák Ferenc megköszönte az adományt, és hangsúlyozta: Kisbácsban nemcsak hagyománya van a könyvgyűjtésnek, hanem nagy igény is mutatkozik a könyvek kölcsönzésére, erre pedig jó helyet és keretet nyújt a magyar ifjúsági ház eddigi ezer példányszámú könyvtára, amely a mostani segítséggel hiánypótló könyvekkel és folyóiratokkal bővül.
"A program a jövő évben is folytatódni fog, ekkor a dél-erdélyi magyar településeket fogjuk könyvadományokkal támogatni" – összegzett Bodor László.
Népújság (Marosvásárhely)
Sajtótájékoztatón indította útnak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség "Minden magyar számít" mottó alatt könyvadományozási körútját. Az RMDSZ Főtitkársága A könyv ajtó a világra kezdeményezése idén december 9–12-én zajlik, amely során magyar nyelvű könyveket juttatnak el a szórványban működő 9 magyar ház könyvtárainak – hangzott el december 9-én a kisbácsi magyar ifjúsági házban, a karaván első állomásán.
Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese elmondta: a Communitas Alapítvány által támogatott könyvek és folyóiratok, valamint az RMDSZ Főtitkárságának különböző rendezvényei során adományokból összegyűlt mintegy 4000 könyvet – amelyből kétezer a Communitas Alapítvány által támogatott kiadvány és ugyanennyi az RMDSZ Főtitkársága különböző rendezvényein összegyűlt könyv – valamint 5000 folyóiratot tartalmazó állományt nyolc észak- erdélyi magyar ház, illetve egy moldvai csángó- magyar ház között osztják fel.
,,A ma induló karaván célja, hogy a szórványban működő magyar házak könyvtárait könyvekkel támogassuk, új könyvtárak létrejöttéhez járuljunk hozzá, ugyanakkor felmérjük azokat a kulturális igényeket és hiányosságokat is, amelyeket egy-egy településen észlelünk" – fejtette ki a főtitkárhelyettes, majd emlékeztetett, hogy a tavalyelőtt útnak indított program folyamán az RMDSZ Főtitkársága 2011-ben összesen 16 szórványkollégiumot támogatott, egyenként 2100 példányszámú adománnyal. ,,Ennek a körútnak pozitív tapasztalatai voltak, hiszen időt tudtunk szánni arra, hogy bepillantsunk a szórványkollégiumok tevékenységeibe, feljegyezzük az általuk elmondott problémákat, továbbá, hogy figyeljünk a javaslataikra, ötleteikre és kéréseikre, amelyek mentén a jövőben a szórványmagyarság felkarolására koncentráló törekvéseinket kialakíthatjuk"– számolt be Bodor László főtitkárhelyettes.
Száfta Szende, A könyv ajtó a világra program koordinátora ismertette a karaván ütemezését, valamint felsorolta a könyvadományban részesülő magyar házak névsorát: ,,A mai nap folyamán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület zilahi magyar házát, a zsibói magyar házat és a szilágycsehi magyar házat keressük fel, december 10-én a nagybányai Teleki Magyar Ház, a máramarosi Hollósy Simon Művelődési Egylet és a besztercei magyar ház szerepel az állomások között, ezt követően szerdán, december 11-én a pusztinai közösségi magyar házba, csütörtökön, december 12-én pedig a dési magyar házba viszünk könyvcsomagokat – ez összesen 1500 megtett kilométert jelent."
A körút első kedvezményezettje a kisbácsi magyar ifjúsági ház. Az RMDSZ kisbácsi szervezetének elnöke, Kisbács alpolgármestere, id. Deák Ferenc megköszönte az adományt, és hangsúlyozta: Kisbácsban nemcsak hagyománya van a könyvgyűjtésnek, hanem nagy igény is mutatkozik a könyvek kölcsönzésére, erre pedig jó helyet és keretet nyújt a magyar ifjúsági ház eddigi ezer példányszámú könyvtára, amely a mostani segítséggel hiánypótló könyvekkel és folyóiratokkal bővül.
"A program a jövő évben is folytatódni fog, ekkor a dél-erdélyi magyar településeket fogjuk könyvadományokkal támogatni" – összegzett Bodor László.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. december 17.
Gyöngykoszorúk gyöngye
Adventi néptánctalálkozó Marosvásárhelyen
December 21-én, szombaton, a Maros Művészegyüttes, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete, valamint a Folk Dancing and Music Egyesület szervezésében ismét sor kerül a Gyöngykoszorúk gyöngye című néptánctalálkozóra. A több mint két évtizedes múlttal rendelkező néptánc-mozgalom közelgő, marosvásárhelyi rendezvényével kapcsolatosan hétfőn délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a szervezők a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában.
Mint azt Barabási Attila Csaba igazgató elmondta, sikeres évet tudhat maga mögött az együttes, amelynek kiemelkedő momentuma volt a nemrég Marosvásárhelyen megszervezett hivatásos néptáncegyüttesek találkozója. Azt követően partiumi turnén vettek részt, a soron következő rendezvényük pedig a Gyöngykoszorúk gyöngye lesz, amelyet annak idején a Szabó házaspár – György és Éva –, illetve az EMKE kezdeményezett. Hosszú évek óta az utóbbival közösen szervezik, egy hároméves kihagyást követően úgy gondolták: ha az EMKE és a Maros Művészegyüttes összefog, ismét lehet Gyöngykoszorú- találkozót szervezni Marosvásárhelyen. – Az első Gyöngykoszorút hét évvel ezelőtt szerveztük a városban, a hagyományt a továbbiakban is folytatni kívánjuk. Régi és újabban alakult néptáncegyütteseket is meghívunk, az idei találkozó nyitóünnepségén pedig megemlékezünk a Szabó házaspárról, akik 1991-ben elindították ezt a nemes és szép mozgalmat. Az idei Gyöngykoszorún szakmai kiértékelőt is tartunk, elsősorban az együttesek nyilvántartása végett, hiszen Maros megye rendelkezik az erdélyi megyék közül a legtöbb magyar néptáncegyüttessel. Az idei találkozónkra is több olyan formáció érkezik, amelyek eleddig még nem vettek részt a Gyöngykoszorún, és meghívjuk a nemrég lezajlott I. Széllyes Sándor Népdalvetélkedő felnőtt-, illetve gyerekkategóriáinak első és második helyezettjeit is. A magam részéről a Gyöngykoszorú-találkozók mindegyik részét átéltem, voltam résztvevő, szervező, újjáindító egyaránt, és fontosnak tartom megjegyezni, hogy a mozgalom mindmáig önkéntes jelleggel működik. A Szabó György elképzelése szerint folytatjuk a hagyományt, a cél továbbra is az, hogy ne a pénz vezessen minket, a rendezvény maradjon meg találkozónak. A hagyományőrzésen túl sok szép emberi kapcsolat, házasság is született a Gyöngykoszorúnak köszönhetően. Erre a találkozóra szüksége van az erdélyi magyarságnak, a különböző településeken élő szervezők értéket mentenek a jövőnek. Megérdemelnék a kitüntetést. Az idei Gyöngykoszorúk gyöngye házigazdája a Napsugár táncegyüttes – Marosvásárhelyen közel húsz együttes lép majd fel, 300-400 táncost láthat majd a közönség. A találkozó hagyományai szerint ökumenikus istentisztelettel nyitjuk a rendezvényt. Ez egyrészt hangsúlyozza a rendezvény fontosságát, másrészt a Gyöngykoszorú szellemisége szerint való. Az idei esztendőben e találkozó lesz az utolsó rendezvényünk, de februárban már magyarországi turnéra indulunk, akkor Nyíregyházára, márciusban pedig Budapestre, majd Celldömölkre, Sátoraljaújhelyre és Pápára utazik az együttes, a továbbiakban pedig európai körútra is van esélyünk, és reményeink szerint hamarosan a táncvezetőképzésünket is elindíthatjuk – de ezekről bővebbet most nem szeretnék mondani.
Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke hozzátette: Szabó Éva temetésére holnap (ma – a szerk.) kerül sor, az egyesület saját halottjának tekinti. – 1991-ben volt az első Gyöngykoszorú, akkor Nyárádszeredában. Azóta a mozgalom keretében több mint száz találkozó került megszervezésre és tíznél több Gyermek- Gyöngykoszorún is részt vehettek az érdeklődők. Öröm látni felcseperedni, majd a szakmában elhelyezkedni azokat a fiatalokat, akik régen, gyermekként táncoltak a találkozókon. A találkozók az évek során több ezer embert szólítottak a Gyöngykoszorúk színpadaira. Nagy mozgalommá nőtte ki magát, viszonylag kis anyagi befektetéssel – és követendő példává vált. Marosvásárhelyen annak idején az adventi találkozóval indult a mozgalom, de ezt az egykori népi alkotások háza kisajátította magának, ezért lemondtunk róla. Utána találtuk meg Barabási Csaba Attilát és a Maros Művészegyüttest, és szép együttműködés vette kezdetét, amelynek köszönhetően mindmáig sikerült fenntartanunk a táncházmozgalmat. Mindezekhez hozzátenném, hogy hamarosan véget ér az EMKE Maros megyei szervezeténél töltött harmadik mandátumom, amelyet követően a visszalépés időszaka következik az életemben. De továbbra is vallom az EMKE jelmondatát – "Aki a köznek él, annak élni érdemes" – és a Gyöngykoszorúk szervezői az elkövetkezőkben is számíthatnak a támogatásomra – árulta el Ábrám Zoltán.
A Gyöngykoszorúk gyöngye marosvásárhelyi találkozójára december 21-én, szombaton kerül sor a művészegyüttes kövesdombi székházának előadótermében. A néptánccsoportok ünnepi műsora 11.30 órakor kezdődik és 16 óráig tart, ezt követően, 17 órától szakmai kiértékelő, valamint táncház lesz a Blue Pearl vendéglőben. A szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
Adventi néptánctalálkozó Marosvásárhelyen
December 21-én, szombaton, a Maros Művészegyüttes, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete, valamint a Folk Dancing and Music Egyesület szervezésében ismét sor kerül a Gyöngykoszorúk gyöngye című néptánctalálkozóra. A több mint két évtizedes múlttal rendelkező néptánc-mozgalom közelgő, marosvásárhelyi rendezvényével kapcsolatosan hétfőn délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a szervezők a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában.
Mint azt Barabási Attila Csaba igazgató elmondta, sikeres évet tudhat maga mögött az együttes, amelynek kiemelkedő momentuma volt a nemrég Marosvásárhelyen megszervezett hivatásos néptáncegyüttesek találkozója. Azt követően partiumi turnén vettek részt, a soron következő rendezvényük pedig a Gyöngykoszorúk gyöngye lesz, amelyet annak idején a Szabó házaspár – György és Éva –, illetve az EMKE kezdeményezett. Hosszú évek óta az utóbbival közösen szervezik, egy hároméves kihagyást követően úgy gondolták: ha az EMKE és a Maros Művészegyüttes összefog, ismét lehet Gyöngykoszorú- találkozót szervezni Marosvásárhelyen. – Az első Gyöngykoszorút hét évvel ezelőtt szerveztük a városban, a hagyományt a továbbiakban is folytatni kívánjuk. Régi és újabban alakult néptáncegyütteseket is meghívunk, az idei találkozó nyitóünnepségén pedig megemlékezünk a Szabó házaspárról, akik 1991-ben elindították ezt a nemes és szép mozgalmat. Az idei Gyöngykoszorún szakmai kiértékelőt is tartunk, elsősorban az együttesek nyilvántartása végett, hiszen Maros megye rendelkezik az erdélyi megyék közül a legtöbb magyar néptáncegyüttessel. Az idei találkozónkra is több olyan formáció érkezik, amelyek eleddig még nem vettek részt a Gyöngykoszorún, és meghívjuk a nemrég lezajlott I. Széllyes Sándor Népdalvetélkedő felnőtt-, illetve gyerekkategóriáinak első és második helyezettjeit is. A magam részéről a Gyöngykoszorú-találkozók mindegyik részét átéltem, voltam résztvevő, szervező, újjáindító egyaránt, és fontosnak tartom megjegyezni, hogy a mozgalom mindmáig önkéntes jelleggel működik. A Szabó György elképzelése szerint folytatjuk a hagyományt, a cél továbbra is az, hogy ne a pénz vezessen minket, a rendezvény maradjon meg találkozónak. A hagyományőrzésen túl sok szép emberi kapcsolat, házasság is született a Gyöngykoszorúnak köszönhetően. Erre a találkozóra szüksége van az erdélyi magyarságnak, a különböző településeken élő szervezők értéket mentenek a jövőnek. Megérdemelnék a kitüntetést. Az idei Gyöngykoszorúk gyöngye házigazdája a Napsugár táncegyüttes – Marosvásárhelyen közel húsz együttes lép majd fel, 300-400 táncost láthat majd a közönség. A találkozó hagyományai szerint ökumenikus istentisztelettel nyitjuk a rendezvényt. Ez egyrészt hangsúlyozza a rendezvény fontosságát, másrészt a Gyöngykoszorú szellemisége szerint való. Az idei esztendőben e találkozó lesz az utolsó rendezvényünk, de februárban már magyarországi turnéra indulunk, akkor Nyíregyházára, márciusban pedig Budapestre, majd Celldömölkre, Sátoraljaújhelyre és Pápára utazik az együttes, a továbbiakban pedig európai körútra is van esélyünk, és reményeink szerint hamarosan a táncvezetőképzésünket is elindíthatjuk – de ezekről bővebbet most nem szeretnék mondani.
Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke hozzátette: Szabó Éva temetésére holnap (ma – a szerk.) kerül sor, az egyesület saját halottjának tekinti. – 1991-ben volt az első Gyöngykoszorú, akkor Nyárádszeredában. Azóta a mozgalom keretében több mint száz találkozó került megszervezésre és tíznél több Gyermek- Gyöngykoszorún is részt vehettek az érdeklődők. Öröm látni felcseperedni, majd a szakmában elhelyezkedni azokat a fiatalokat, akik régen, gyermekként táncoltak a találkozókon. A találkozók az évek során több ezer embert szólítottak a Gyöngykoszorúk színpadaira. Nagy mozgalommá nőtte ki magát, viszonylag kis anyagi befektetéssel – és követendő példává vált. Marosvásárhelyen annak idején az adventi találkozóval indult a mozgalom, de ezt az egykori népi alkotások háza kisajátította magának, ezért lemondtunk róla. Utána találtuk meg Barabási Csaba Attilát és a Maros Művészegyüttest, és szép együttműködés vette kezdetét, amelynek köszönhetően mindmáig sikerült fenntartanunk a táncházmozgalmat. Mindezekhez hozzátenném, hogy hamarosan véget ér az EMKE Maros megyei szervezeténél töltött harmadik mandátumom, amelyet követően a visszalépés időszaka következik az életemben. De továbbra is vallom az EMKE jelmondatát – "Aki a köznek él, annak élni érdemes" – és a Gyöngykoszorúk szervezői az elkövetkezőkben is számíthatnak a támogatásomra – árulta el Ábrám Zoltán.
A Gyöngykoszorúk gyöngye marosvásárhelyi találkozójára december 21-én, szombaton kerül sor a művészegyüttes kövesdombi székházának előadótermében. A néptánccsoportok ünnepi műsora 11.30 órakor kezdődik és 16 óráig tart, ezt követően, 17 órától szakmai kiértékelő, valamint táncház lesz a Blue Pearl vendéglőben. A szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. január 3.
Illegális megemlékezések? – Megosztó rendezvények Petőfi születésnapján
Január elsején, Petőfi Sándor születésének 191. évfordulóján a hagyományokhoz híven az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület délben szervezett megemlékezést a költő marosvásárhelyi szobránál. Délután pedig a Lakó Péterfi Tünde köré csoportosuló, önmagukat Vásárhelyért Társaságnak titulálók tartottak rendezvényt, mint kiderült, mindkettőt engedély nélkül.
Az EMKE délelőtti rendezvényére közel 100-an gyűltek össze. Bevezetőként Kilyén Ilka színművész az EMKE nevében üdvözölte a megjelenteket, majd elmondta, a város 2000-ben állíttatta a szobrot, az EMKE 2001-től január elsején a költő születésnapjára emlékezik.
Az idén Sebestyén Spielmann Mihály történész olvasta fel rövid, a költőről szóló jegyzetét, amelyben többek között kifejtette: „Az új év ajándéka szlovák anyától és délszláv, szerb apától minden magyarnak, a világ-(irodalom)nak szánt ajándék. Az a kérdés, miként becsüljük, miként bánunk ezzel a különleges ajándékkal.
Élő-eleven-e, vagy a tankönyvekbe és megcsontosodott hagyományba ágyazott, múzeumok számára preparált irodalom Petőfi költészete? Úgy látom, mintha manapság maga a költészet lenne félárnyékban. Petőfi egy név, amely azonosságunk jele. Inkább jelszó, mint vers”.
Ezt követően Szöllösi Kata népdalénekes, diák Petőfi-vers alapú dalt énekelt, majd Hajlák Attila plébános mondott rövid beszédet és imát, amelynek végén a maga és minden vallásfelekezetű paptársa nevében kívánt boldog új esztendőt a jelenlevőknek és nem csak. A végén a Vártemplom Psalmus kórusa énekelt több közismert „Petőfi-dalt”. A zárást követően a megemlékezők spontánul elénekelték a magyar illetve a székely himnuszt.
Ahogy befejeződött a rendezvény, az addig gépkocsiban szemlélődő rendőrök a szervezőkhöz léptek, és az engedélyt kérték, illetve afelől érdeklődtek, hogy melyik szervezet készül még megemlékezésre. A beszélgetés nyomán kiderült, hogy bár már több mint egy évtizede az EMKE is kivonul a szobor elé, az idén nem jelentették be a rendezvényt, „hiszen eddig sohasem volt gond”. Kilyén Ilka elmondta, a főszervező Ábrám házaspár nincs a városban, ő vette át a szervezést, s biztos volt abban, hogy a szervezet Maros megyei vezetője „intézkedett”.
A délutáni összejövetellel kapcsolatban pedig kifejtette, az említett társaság tagjai valóban megkeresték őt, mivel nincsenek hivatalosan bejegyezve, hogy szervezzék együtt a rendezvényt. Tekintettel arra, hogy az EMKE hagyományosan a déli órákban rendezi a „születésnapot”, nem akarták megváltoztatni az időpontot, s mivel a társaság, azzal az indoklással, hogy sötétségre van szükségük, hiszen valójában egy színpadi előadásról van szó, ragaszkodott az estéhez. Miután az EMKE képviselője felajánlotta, hogy emlékezzenek meg közösen délelőtt, majd az irodalmi jellegű műsort tartsák meg teremben, a társaság egyik főszervezője azt válaszolta, nem bújhatnak el, mert „vissza akarják foglalni a teret”. Lapunknak azt mondták, hogy „beadták ugyan a kérvényt az engedélyre, de még nem jött válasz”...
Az esti műsorra mintegy 70 személy jött el, a sorokban láthattuk többek között Lakó Péterfi Tündét, de a Hatvannégy Vármegye, illetve a Jobbik (sz. m.: nem hivatalos) és az MPP megyei képviselőit is. Kozsik József mintegy 30 perces egyéni produkcióját követően, amelyben dalok és versek szerepeltek, gépzenei aláfestéssel hangzottak el a himnuszok, s bár a rendezvény ideje alatt a helyszínen cirkáltak a rendőrség és a helyi rendőrség járőrautói, ezúttal nem szálltak ki a járműből a hatóságok képviselői. Az esti előadás végén Kozsik József sajnálattal jegyezte meg, hogy „egyesek megosztják a magyarságot, mert nem engedték, hogy közös rendezvény legyen”. A replika azonnal jött a sorokból, mivel az EMKE délelőtti rendezvényét szervező Kilyén Ilka este is kijött, s azonnal válaszolt: nem ők a megosztók.
A két rendezvény nyomán a következtetést Fodor Imre volt polgármester vonta le, aki délelőtt is jelen volt, majd délután csak körülnézett: „Petőfi szobrát nem azért állíttattuk Marosvásárhelyen, hogy egy nap kétszer egy-egy maroknyi magyar emlékezzen!”
Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma,
Január elsején, Petőfi Sándor születésének 191. évfordulóján a hagyományokhoz híven az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület délben szervezett megemlékezést a költő marosvásárhelyi szobránál. Délután pedig a Lakó Péterfi Tünde köré csoportosuló, önmagukat Vásárhelyért Társaságnak titulálók tartottak rendezvényt, mint kiderült, mindkettőt engedély nélkül.
Az EMKE délelőtti rendezvényére közel 100-an gyűltek össze. Bevezetőként Kilyén Ilka színművész az EMKE nevében üdvözölte a megjelenteket, majd elmondta, a város 2000-ben állíttatta a szobrot, az EMKE 2001-től január elsején a költő születésnapjára emlékezik.
Az idén Sebestyén Spielmann Mihály történész olvasta fel rövid, a költőről szóló jegyzetét, amelyben többek között kifejtette: „Az új év ajándéka szlovák anyától és délszláv, szerb apától minden magyarnak, a világ-(irodalom)nak szánt ajándék. Az a kérdés, miként becsüljük, miként bánunk ezzel a különleges ajándékkal.
Élő-eleven-e, vagy a tankönyvekbe és megcsontosodott hagyományba ágyazott, múzeumok számára preparált irodalom Petőfi költészete? Úgy látom, mintha manapság maga a költészet lenne félárnyékban. Petőfi egy név, amely azonosságunk jele. Inkább jelszó, mint vers”.
Ezt követően Szöllösi Kata népdalénekes, diák Petőfi-vers alapú dalt énekelt, majd Hajlák Attila plébános mondott rövid beszédet és imát, amelynek végén a maga és minden vallásfelekezetű paptársa nevében kívánt boldog új esztendőt a jelenlevőknek és nem csak. A végén a Vártemplom Psalmus kórusa énekelt több közismert „Petőfi-dalt”. A zárást követően a megemlékezők spontánul elénekelték a magyar illetve a székely himnuszt.
Ahogy befejeződött a rendezvény, az addig gépkocsiban szemlélődő rendőrök a szervezőkhöz léptek, és az engedélyt kérték, illetve afelől érdeklődtek, hogy melyik szervezet készül még megemlékezésre. A beszélgetés nyomán kiderült, hogy bár már több mint egy évtizede az EMKE is kivonul a szobor elé, az idén nem jelentették be a rendezvényt, „hiszen eddig sohasem volt gond”. Kilyén Ilka elmondta, a főszervező Ábrám házaspár nincs a városban, ő vette át a szervezést, s biztos volt abban, hogy a szervezet Maros megyei vezetője „intézkedett”.
A délutáni összejövetellel kapcsolatban pedig kifejtette, az említett társaság tagjai valóban megkeresték őt, mivel nincsenek hivatalosan bejegyezve, hogy szervezzék együtt a rendezvényt. Tekintettel arra, hogy az EMKE hagyományosan a déli órákban rendezi a „születésnapot”, nem akarták megváltoztatni az időpontot, s mivel a társaság, azzal az indoklással, hogy sötétségre van szükségük, hiszen valójában egy színpadi előadásról van szó, ragaszkodott az estéhez. Miután az EMKE képviselője felajánlotta, hogy emlékezzenek meg közösen délelőtt, majd az irodalmi jellegű műsort tartsák meg teremben, a társaság egyik főszervezője azt válaszolta, nem bújhatnak el, mert „vissza akarják foglalni a teret”. Lapunknak azt mondták, hogy „beadták ugyan a kérvényt az engedélyre, de még nem jött válasz”...
Az esti műsorra mintegy 70 személy jött el, a sorokban láthattuk többek között Lakó Péterfi Tündét, de a Hatvannégy Vármegye, illetve a Jobbik (sz. m.: nem hivatalos) és az MPP megyei képviselőit is. Kozsik József mintegy 30 perces egyéni produkcióját követően, amelyben dalok és versek szerepeltek, gépzenei aláfestéssel hangzottak el a himnuszok, s bár a rendezvény ideje alatt a helyszínen cirkáltak a rendőrség és a helyi rendőrség járőrautói, ezúttal nem szálltak ki a járműből a hatóságok képviselői. Az esti előadás végén Kozsik József sajnálattal jegyezte meg, hogy „egyesek megosztják a magyarságot, mert nem engedték, hogy közös rendezvény legyen”. A replika azonnal jött a sorokból, mivel az EMKE délelőtti rendezvényét szervező Kilyén Ilka este is kijött, s azonnal válaszolt: nem ők a megosztók.
A két rendezvény nyomán a következtetést Fodor Imre volt polgármester vonta le, aki délelőtt is jelen volt, majd délután csak körülnézett: „Petőfi szobrát nem azért állíttattuk Marosvásárhelyen, hogy egy nap kétszer egy-egy maroknyi magyar emlékezzen!”
Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma,
2014. január 8.
Könyv jelent meg Erdőcsinádról
Az elmúlt esztendő utolsó napjaiban látott napvilágot egy falukönyv a Gyöngykoszorú néptánctalálkozók bölcsőjéről, számos sikeres művésztábor helyszínéről, Erdőcsinádról. A kötetet Molnár Dénes, Szász Albert és Mihály Attila állították össze, a település református lelkipásztorának, Bálint Csabának kezdeményezésére.
Erdőcsinád régi marosszéki település, amelyről az első írásos feljegyzések a XIV. századból maradtak ránk. Ennek ellenére még nem jelent meg hagyományos falumonográfiája. A közelmúltban azonban sikerült kiadni egy könyvet, amely Erdőcsinád történeti anyagjait, az utóbbi évek többnyire egyházi jellegű tevékenységeit, valamint a faluval kapcsolatos hagyományőrző rendezvényeket foglalja magába, részletesen beszámolva a legutóbbi művésztáborról.
Tavaly újraindult az alkotótábor
Aki már járt Erdőcsinádon, az EMKE által szervezett Gyöngykoszorú találkozók alkalmával, meggyőződhetett az itt élő emberek népi értékeket és hagyományokat ápoló erényeiről, vendégszeretetéről. A néptánctalálkozók megszervezése mellett a település lakói arra is büszkék, hogy tavaly ősszel újraindulhatott a néhány évig szünetelő erdőcsinádi alkotótábor. Oroszlánrészt vállalt ennek megszervezésében Bálint Csaba tiszteletes, aki érdeklődésünkre elmondta, hogy kettős céllal folytatják a művésztáborok megszervezését. „Fő célunk segíteni a művészet kibontakozását a művészeti alkotásokban – festmények, rajzok, faragványok, agyagformázás, fényképek, vagy más művészeti technikák által –, kihasználva az őszi évszak gyönyörűséges tájai nyújtotta lehetőségeket, hiszen az itt részt vevő művészek igyekeztek megalkotni mindazt, ami a falu és környezete természeti szépségéből ered. Másik célunk, hogy a helyi és a környékbeli iskolások látogatása alkalmával megmutatni és a tanulók számára érdekessé tenni a művészet szépségeit” – fogalmazott a lelkipásztor.
Katalógus vagy falukönyv?
A tiszteletes elmondta, az alkotótábor megszervezésében személyén kívül Molnár Dénes erdőcsinádi lakos és festőművész, valamint Miholcsa József Marossárpatakon élő művész vállaltak szerepet. „A Bethlen Gábor Alap segítségével is létrejövő alkotótábor utólagos elszámolásához, bemutatásához hozzá tartozott elsősorban a tábori tevékenységeket, alkotásokat bemutató kis könyv is. Ennek a katalógusnak a megszerkesztésére Molnár Dénes festőművészt kértem meg. Persze, ezt a katalógust akár egy erdőcsinádi falukönyvnek is nevezhetjük, hiszen településünk múltjáról és jelenéről szól. A szerkesztésben Molnár Dénes két megbízottja segédkezett: Szász Albert és Mihály Attila, akiknek ezúttal is köszönjük odaadó munkájukat” – mondta el Bálint Csaba.
Egyelőre nem lesz könyvbemutató
A könyvben olvashatunk Erdőcsinád földrajzi elhelyezkedésről, az Árvácska tánccsoportról, a színjátszócsoportról, a Búzavirág citeraegyüttesről, a borszéki ifjúsági táborról, a helyi IKE csoport tevékenységeiről, a sikeres biblia hetekről, a helységben szervezett citera és furulyatáborokról, húsvét és karácsony erdőcsinádi megünnepléséről, szüreti bálokról. „Szeretettel ajánlom e kis kiadványt azok számára, akik szeretik a művészetet, a művészeti alkotások nyújtotta természeti szépségeket valamint szívesen látogatnak Erdőcsinádra, illetve olvasnak rólunk” – mondta a tiszteletes. A szerzők egyelőre nem terveznek könyvbemutatót, de a több mint 700 fényképpel díszített kiadvány megrendelhető Molnár Dénes festőművésznél.
Berekméri Edmond
Székelyhon.ro,
Az elmúlt esztendő utolsó napjaiban látott napvilágot egy falukönyv a Gyöngykoszorú néptánctalálkozók bölcsőjéről, számos sikeres művésztábor helyszínéről, Erdőcsinádról. A kötetet Molnár Dénes, Szász Albert és Mihály Attila állították össze, a település református lelkipásztorának, Bálint Csabának kezdeményezésére.
Erdőcsinád régi marosszéki település, amelyről az első írásos feljegyzések a XIV. századból maradtak ránk. Ennek ellenére még nem jelent meg hagyományos falumonográfiája. A közelmúltban azonban sikerült kiadni egy könyvet, amely Erdőcsinád történeti anyagjait, az utóbbi évek többnyire egyházi jellegű tevékenységeit, valamint a faluval kapcsolatos hagyományőrző rendezvényeket foglalja magába, részletesen beszámolva a legutóbbi művésztáborról.
Tavaly újraindult az alkotótábor
Aki már járt Erdőcsinádon, az EMKE által szervezett Gyöngykoszorú találkozók alkalmával, meggyőződhetett az itt élő emberek népi értékeket és hagyományokat ápoló erényeiről, vendégszeretetéről. A néptánctalálkozók megszervezése mellett a település lakói arra is büszkék, hogy tavaly ősszel újraindulhatott a néhány évig szünetelő erdőcsinádi alkotótábor. Oroszlánrészt vállalt ennek megszervezésében Bálint Csaba tiszteletes, aki érdeklődésünkre elmondta, hogy kettős céllal folytatják a művésztáborok megszervezését. „Fő célunk segíteni a művészet kibontakozását a művészeti alkotásokban – festmények, rajzok, faragványok, agyagformázás, fényképek, vagy más művészeti technikák által –, kihasználva az őszi évszak gyönyörűséges tájai nyújtotta lehetőségeket, hiszen az itt részt vevő művészek igyekeztek megalkotni mindazt, ami a falu és környezete természeti szépségéből ered. Másik célunk, hogy a helyi és a környékbeli iskolások látogatása alkalmával megmutatni és a tanulók számára érdekessé tenni a művészet szépségeit” – fogalmazott a lelkipásztor.
Katalógus vagy falukönyv?
A tiszteletes elmondta, az alkotótábor megszervezésében személyén kívül Molnár Dénes erdőcsinádi lakos és festőművész, valamint Miholcsa József Marossárpatakon élő művész vállaltak szerepet. „A Bethlen Gábor Alap segítségével is létrejövő alkotótábor utólagos elszámolásához, bemutatásához hozzá tartozott elsősorban a tábori tevékenységeket, alkotásokat bemutató kis könyv is. Ennek a katalógusnak a megszerkesztésére Molnár Dénes festőművészt kértem meg. Persze, ezt a katalógust akár egy erdőcsinádi falukönyvnek is nevezhetjük, hiszen településünk múltjáról és jelenéről szól. A szerkesztésben Molnár Dénes két megbízottja segédkezett: Szász Albert és Mihály Attila, akiknek ezúttal is köszönjük odaadó munkájukat” – mondta el Bálint Csaba.
Egyelőre nem lesz könyvbemutató
A könyvben olvashatunk Erdőcsinád földrajzi elhelyezkedésről, az Árvácska tánccsoportról, a színjátszócsoportról, a Búzavirág citeraegyüttesről, a borszéki ifjúsági táborról, a helyi IKE csoport tevékenységeiről, a sikeres biblia hetekről, a helységben szervezett citera és furulyatáborokról, húsvét és karácsony erdőcsinádi megünnepléséről, szüreti bálokról. „Szeretettel ajánlom e kis kiadványt azok számára, akik szeretik a művészetet, a művészeti alkotások nyújtotta természeti szépségeket valamint szívesen látogatnak Erdőcsinádra, illetve olvasnak rólunk” – mondta a tiszteletes. A szerzők egyelőre nem terveznek könyvbemutatót, de a több mint 700 fényképpel díszített kiadvány megrendelhető Molnár Dénes festőművésznél.
Berekméri Edmond
Székelyhon.ro,
2014. január 10.
Ezekre büszke Székely István főosztálya 2013-ból
,,2013 egyik fontos előrelépése a hiánypótló programként induló, Magyar házak hálózatba szervezéséhez szükséges átvilágítás befejezése volt” – emelte ki Székely István RMDSZ-főtitkárhelyettes a társadalomszervezési főosztály évi beszámolójából.
Az átvilágítás fő célja az intézmények infrastrukturális hátterének, jogi, finanszírozási és szakmai helyzetének felmérése volt, valamint a magyar házak által rendezett programok számbavétele. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület közreműködésével elkészült felmérés alapján 30 magyar ház részletes adatsorát összesítették, ezek ismeretében pedig folyamatban van a különböző célzott programok kidolgozása.
Az RMDSZ Főtitkársága a megyei és területi szervezeteivel együttműködve, civil szervezetek bevonásával, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság partnerségével összeállította a működő tájházak, emlékházak, helytörténeti kiállítások jegyzékét, majd ezt követően elkezdte az intézmények funkciójuk szerinti csoportosítását.
„Ezen intézmények kiemelten fontosak a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában, ezért a 229 intézmény többségét belefoglaljuk a készülő Erdélyi Kalauzba, amely részletesen kitér az erdélyi települések kulturális örökségére, különös hangsúlyt fektetve a szórványban létező intézményekre” – mondta a főtitkárhelyettes.
Székely István a 2013-as év sikeres megvalósításai közé sorolta az RMDSZ Főtitkárság Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel közösen, decemberben megszervezett Nagyvárosi szórvány műhelykonferenciát, amely az ezzel kapcsolatos elméleti tudást leltározta fel, és a nagyvárosi szórvány kérdésében elért eredményeket, tapasztalatokat gyűjtötte össze. ,,A nagyvárosi szórvány témakörében a következő lépés egy koherens cselekvési stratégia kidolgozása lesz, majd ennek elsőként Kolozsváron való gyakorlatba ültetése” – vázolta fel a főosztály 2014-es tevékenységi terveit, az RMDSZ főtitkárhelyettese.
maszol/közlemény,
,,2013 egyik fontos előrelépése a hiánypótló programként induló, Magyar házak hálózatba szervezéséhez szükséges átvilágítás befejezése volt” – emelte ki Székely István RMDSZ-főtitkárhelyettes a társadalomszervezési főosztály évi beszámolójából.
Az átvilágítás fő célja az intézmények infrastrukturális hátterének, jogi, finanszírozási és szakmai helyzetének felmérése volt, valamint a magyar házak által rendezett programok számbavétele. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület közreműködésével elkészült felmérés alapján 30 magyar ház részletes adatsorát összesítették, ezek ismeretében pedig folyamatban van a különböző célzott programok kidolgozása.
Az RMDSZ Főtitkársága a megyei és területi szervezeteivel együttműködve, civil szervezetek bevonásával, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság partnerségével összeállította a működő tájházak, emlékházak, helytörténeti kiállítások jegyzékét, majd ezt követően elkezdte az intézmények funkciójuk szerinti csoportosítását.
„Ezen intézmények kiemelten fontosak a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában, ezért a 229 intézmény többségét belefoglaljuk a készülő Erdélyi Kalauzba, amely részletesen kitér az erdélyi települések kulturális örökségére, különös hangsúlyt fektetve a szórványban létező intézményekre” – mondta a főtitkárhelyettes.
Székely István a 2013-as év sikeres megvalósításai közé sorolta az RMDSZ Főtitkárság Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel közösen, decemberben megszervezett Nagyvárosi szórvány műhelykonferenciát, amely az ezzel kapcsolatos elméleti tudást leltározta fel, és a nagyvárosi szórvány kérdésében elért eredményeket, tapasztalatokat gyűjtötte össze. ,,A nagyvárosi szórvány témakörében a következő lépés egy koherens cselekvési stratégia kidolgozása lesz, majd ennek elsőként Kolozsváron való gyakorlatba ültetése” – vázolta fel a főosztály 2014-es tevékenységi terveit, az RMDSZ főtitkárhelyettese.
maszol/közlemény,
2014. január 12.
„Lelkünkben van az emlékezés”
A marosvásárhelyi megemlékezés után a Nyárádmente felé vette útját a Don-kanyari áldozatokra emlékezők egy része, többségük gyalog tette meg a távot Székelybőig, ahol Nyárádszereda vezetői várták őket. A világháborús hősök emlékművének megkoszorúzása után Székelytompára indultak.
Január 12. gyásznap – kezdte ünnepi beszédét Gáspár István tompai református lelkész, aki a szép számú helyi és gyalogló emlékező előtt azt hangsúlyozta: 71 évvel a katasztrófa után is feltehető a kérdés: mi lett volna, ha a történelmi események másként alakultak volna, ha Magyarország nem a németek, olaszok és japánok mellé sodródott volna a második világháborúban, ha a kétszázezres magyar honvédségnek nem a keleti frontra kellett volna menni, hanem a Kárpátok határait őrizte volna. Valószínűleg másként alakultak volna a határok is. De ma azokra gondolunk, akik hősök és áldozatok lettek, és akik esetleg még hazatértek. És egymás kezét fogva az ige és szeretet fegyverével kell megharcoljuk a mi Don- és Kárpát-kanyarjainkat – mondta a lelkész, mielőtt az emlékezők koszorút helyeztek volna el a háborús hősöknek a templom falán álló emléktáblájánál.
Hősök, áldozatok és emlékezők
A marosvásárhelyi 23. határvadász zászlóalj hagyományőrző csoportjának gyalogosaihoz Nyárádszeredában csatlakozott a magyar királyi 9. marosvásárhelyi hagyományőrző huszáerzred, a gyergyói 11. székely huszárezred, a 15. Mátyás huszárezred gernyeszegi, sárpataki és havadi csapatai, valamint az erdőszentgyörgyi 6. Württemberg-huszárok. Az unitárius templomban Sándor Szilárd lelkész köszöntötte az ünneplőket, míg Köllő Gábor nyárádremetei plébános kiemelte: a hős azért hős, mert vállalja önmagát, és felkiáltó jel minden olyan ember, aki nemzetiségét nemcsak nyelvével, hanem hőstettével mutatja ki, mi pedig ma minden háborút csak a gyermekáldással tudunk megnyerni.
Benkő József hadtörténész, a határvadász csapat vezetője részletesen felidézte a Don-kanyari csata előzményeit, körülményeit és következményeit, míg Miholcsa József huszár alezredes a hagyományok és hitünk megőrzéséről szólt.
Vannak a magyar történelemben Golgoták, ezek közé tartozik a Don-kanyar is, ahol mintegy kétszázezer magyar katona fele elesett, eltűnt vagy fogságba került – mondta Ábrám Zoltán, az EMKE elnöke, aki a 2003 óta tartó évenkénti megemlékezésekről is szólt, kiemelve: ezek nemcsak a múltba, hanem a jövőbe is mutatnak, felhívva a figyelmet a hazaszeretetre és a szeretetre, amelyre nagy szükség van ebben az elértéktelenedő világban.
Még mindig fél az állam?
Az államhatalom még mindig félni látszik az ártatlan hagyományőrző megemlékezésektől. Az ünnepség előtti napokban Csíkfalván, Nyárádgálfalván is érdeklődtek a rendőrök az esemény felől, míg Nyárádszeredában azt is szerették volna tudni, hogy hány megemlékező érkezik, és hol lesznek elszállásolva. Állítólag a megyeközponti feletteseik kérték az információkat. Ennek ellenére a nyárádszeredai megemlékezés helyszínén szombaton csak egy szolgálatos rendőr volt jelen, bár az emlékezők némelyike azt állítja, hogy Marosvásárhelyen végig figyelték ismeretlenek az ünneplést.
Az ünneplés a református templomnál folytatódott, ahol Székely Endre lelkész arról beszélt, hogy a múlt és az emlékezés a lelkünkben van, mert enélkül gyökértelenné válik egy nemzet. A háborús hősök emléktáblájánál koszorúkat helyeztek el a határvadászok, a huszárok és az EMKE, majd Ábrám Zoltán emléklapokat nyújtott át a lelkészeknek, szervezőknek, elöljáróknak, de nem feledkezett meg két idős helyiről sem, akik a második világháborúban megjárták a poklok poklát: Rigmányi József 43. határvadász és Iszlai Albert egykori katonák is oklevelet kaptak. Este az emlékezők huszár- és katonadalokat énekeltek, míg Balogh József huszárkapitány bemutatta azt a kardot, amellyel állítólag Bem apó aprította Erdélyben az ellenséget.
Fontos és hasznos volt Nyárádszeredának
A megemlékezés vasárnap is folytatódott, a hagyományőrző katonai és huszárcsapatok a város szentannai részén gyalogoltak végig, ahol a világháborús hősök emlékművénél koszorúztak, majd az andrásfalvi városrészbe mentek át, ahol a református templomban Gecző András lelkész tartott ünnepi istentiszteletet, míg a vendégek itt is emlékeztek a doni eseményekre, majd koszorút helyeztek el a templom portikusában álló háborús emléktáblánál.
Tóth Sándor polgármester, házigazda elmondta: a tavalyi emlékezés után eldöntötte, hogy idén Nyárádszereda szívesen ad helyet a rendezvénynek, és ezt fontosnak is tartja, mert sokan szerezhettek így tudomást és hasznos információkat a felidézett világháborús pillanatokról.
Gligor Róbert László |
Székelyhon.ro,
A marosvásárhelyi megemlékezés után a Nyárádmente felé vette útját a Don-kanyari áldozatokra emlékezők egy része, többségük gyalog tette meg a távot Székelybőig, ahol Nyárádszereda vezetői várták őket. A világháborús hősök emlékművének megkoszorúzása után Székelytompára indultak.
Január 12. gyásznap – kezdte ünnepi beszédét Gáspár István tompai református lelkész, aki a szép számú helyi és gyalogló emlékező előtt azt hangsúlyozta: 71 évvel a katasztrófa után is feltehető a kérdés: mi lett volna, ha a történelmi események másként alakultak volna, ha Magyarország nem a németek, olaszok és japánok mellé sodródott volna a második világháborúban, ha a kétszázezres magyar honvédségnek nem a keleti frontra kellett volna menni, hanem a Kárpátok határait őrizte volna. Valószínűleg másként alakultak volna a határok is. De ma azokra gondolunk, akik hősök és áldozatok lettek, és akik esetleg még hazatértek. És egymás kezét fogva az ige és szeretet fegyverével kell megharcoljuk a mi Don- és Kárpát-kanyarjainkat – mondta a lelkész, mielőtt az emlékezők koszorút helyeztek volna el a háborús hősöknek a templom falán álló emléktáblájánál.
Hősök, áldozatok és emlékezők
A marosvásárhelyi 23. határvadász zászlóalj hagyományőrző csoportjának gyalogosaihoz Nyárádszeredában csatlakozott a magyar királyi 9. marosvásárhelyi hagyományőrző huszáerzred, a gyergyói 11. székely huszárezred, a 15. Mátyás huszárezred gernyeszegi, sárpataki és havadi csapatai, valamint az erdőszentgyörgyi 6. Württemberg-huszárok. Az unitárius templomban Sándor Szilárd lelkész köszöntötte az ünneplőket, míg Köllő Gábor nyárádremetei plébános kiemelte: a hős azért hős, mert vállalja önmagát, és felkiáltó jel minden olyan ember, aki nemzetiségét nemcsak nyelvével, hanem hőstettével mutatja ki, mi pedig ma minden háborút csak a gyermekáldással tudunk megnyerni.
Benkő József hadtörténész, a határvadász csapat vezetője részletesen felidézte a Don-kanyari csata előzményeit, körülményeit és következményeit, míg Miholcsa József huszár alezredes a hagyományok és hitünk megőrzéséről szólt.
Vannak a magyar történelemben Golgoták, ezek közé tartozik a Don-kanyar is, ahol mintegy kétszázezer magyar katona fele elesett, eltűnt vagy fogságba került – mondta Ábrám Zoltán, az EMKE elnöke, aki a 2003 óta tartó évenkénti megemlékezésekről is szólt, kiemelve: ezek nemcsak a múltba, hanem a jövőbe is mutatnak, felhívva a figyelmet a hazaszeretetre és a szeretetre, amelyre nagy szükség van ebben az elértéktelenedő világban.
Még mindig fél az állam?
Az államhatalom még mindig félni látszik az ártatlan hagyományőrző megemlékezésektől. Az ünnepség előtti napokban Csíkfalván, Nyárádgálfalván is érdeklődtek a rendőrök az esemény felől, míg Nyárádszeredában azt is szerették volna tudni, hogy hány megemlékező érkezik, és hol lesznek elszállásolva. Állítólag a megyeközponti feletteseik kérték az információkat. Ennek ellenére a nyárádszeredai megemlékezés helyszínén szombaton csak egy szolgálatos rendőr volt jelen, bár az emlékezők némelyike azt állítja, hogy Marosvásárhelyen végig figyelték ismeretlenek az ünneplést.
Az ünneplés a református templomnál folytatódott, ahol Székely Endre lelkész arról beszélt, hogy a múlt és az emlékezés a lelkünkben van, mert enélkül gyökértelenné válik egy nemzet. A háborús hősök emléktáblájánál koszorúkat helyeztek el a határvadászok, a huszárok és az EMKE, majd Ábrám Zoltán emléklapokat nyújtott át a lelkészeknek, szervezőknek, elöljáróknak, de nem feledkezett meg két idős helyiről sem, akik a második világháborúban megjárták a poklok poklát: Rigmányi József 43. határvadász és Iszlai Albert egykori katonák is oklevelet kaptak. Este az emlékezők huszár- és katonadalokat énekeltek, míg Balogh József huszárkapitány bemutatta azt a kardot, amellyel állítólag Bem apó aprította Erdélyben az ellenséget.
Fontos és hasznos volt Nyárádszeredának
A megemlékezés vasárnap is folytatódott, a hagyományőrző katonai és huszárcsapatok a város szentannai részén gyalogoltak végig, ahol a világháborús hősök emlékművénél koszorúztak, majd az andrásfalvi városrészbe mentek át, ahol a református templomban Gecző András lelkész tartott ünnepi istentiszteletet, míg a vendégek itt is emlékeztek a doni eseményekre, majd koszorút helyeztek el a templom portikusában álló háborús emléktáblánál.
Tóth Sándor polgármester, házigazda elmondta: a tavalyi emlékezés után eldöntötte, hogy idén Nyárádszereda szívesen ad helyet a rendezvénynek, és ezt fontosnak is tartja, mert sokan szerezhettek így tudomást és hasznos információkat a felidézett világháborús pillanatokról.
Gligor Róbert László |
Székelyhon.ro,
2014. január 22.
Rendezvények a magyar kultúra napja alkalmából
Egyháztörténeti előadás
A marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete könyvbemutatót szervez. Meghívott Nagy Alpár-Csaba református teológiai tanár. A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész története 1940–1945 című, a L`Harmattan kiadó gondozásában megjelent könyvet Berekméri Árpád-Róbert levéltáros és hadtörténész valamint László Lóránt könyvtáros ismerteti január 22-én este 6 órától a Bolyai Klubban, a Mihail Kogalniceanu (Kazinczy Ferenc) utca 18b szám alatt.
Fotókiállítás Szászrégenben és Segesváron
Vasárnap nyílt Szászrégenben, csütörtökön pedig Segesváron lesz gyűjteményes fotókiállítása dr. Ábrám Zoltánnak, az EMKE Maros megyei elnökének. Szászrégenben szerdáig látogatható a kiállítás a DIO Házban, míg Segesváron a Gaudemus ház lesz a vendéglátó. A munkákat Szászrégenben Both Gyula, a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub elnöke méltatta.
Örökségünk védelme
A marosvásárhelyi Kultúrpalota mögé tervezett parkolóház kapcsán szervez szakmai kerekasztal- beszélgetést a Maros Megyei Múzeum Örökségünk védelme. Hogyan tovább, Kultúrpalota? címmel. Az akcióra január 22-én 18 órától kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Meghívottak: Guttmann Szabolcs építész-urbanista, műemlékvédelmi szakember, Nagyszeben volt főépítésze, Hegedűs Csilla, a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium főtitkárhelyettese, műemlékvédelmi szakember, Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakember, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze.
Az ETV műsorán
Az Erdélyi Magyar Televízió ma 20 órától különkiadással jelentkezik, amelyben a kultúra területén jártas erdélyi magyar újságírókat lát vendégül. Antal Erika, Gergely Zsuzsa, Gy. Turoczki Emese, Kiss Dénes és Székely Blanka újságírókkal kulturális témákról, problematikáról, az erdélyi magyar kultúra helyéről, szerepéről, fontosságáról beszélget Máthé Kincső. Emellett több olyan dokumentumfilmet is műsorra tűzött a televízió, amelyek a magyar kultúra sokszínűségét, kiválóságait mutatják be.
Zongorajáték a Bolyai Klubban
Január 22-én a Kultúrstaféta vetélkedő eredményhirdetésével, díjazásával egybekötött rendezvényen hivatalosan is átadják a Bolyai Klub új elektromos zongoráját, amely ezentúl rendszeres időközönként várja majd a zenekedvelőket a klubba. 19 órától Andrada Badi, Osváth Hunor és Péntek Attila zongorajátékát, illetve Madaras Ildikó szopránénekesnőt hallgathatják meg az érdeklődők. Műsoron: D. Scarlatti, Fr. Chopin és G. F. Haendel szerzeményei.
Népújság (Marosvásárhely),
Egyháztörténeti előadás
A marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete könyvbemutatót szervez. Meghívott Nagy Alpár-Csaba református teológiai tanár. A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész története 1940–1945 című, a L`Harmattan kiadó gondozásában megjelent könyvet Berekméri Árpád-Róbert levéltáros és hadtörténész valamint László Lóránt könyvtáros ismerteti január 22-én este 6 órától a Bolyai Klubban, a Mihail Kogalniceanu (Kazinczy Ferenc) utca 18b szám alatt.
Fotókiállítás Szászrégenben és Segesváron
Vasárnap nyílt Szászrégenben, csütörtökön pedig Segesváron lesz gyűjteményes fotókiállítása dr. Ábrám Zoltánnak, az EMKE Maros megyei elnökének. Szászrégenben szerdáig látogatható a kiállítás a DIO Házban, míg Segesváron a Gaudemus ház lesz a vendéglátó. A munkákat Szászrégenben Both Gyula, a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub elnöke méltatta.
Örökségünk védelme
A marosvásárhelyi Kultúrpalota mögé tervezett parkolóház kapcsán szervez szakmai kerekasztal- beszélgetést a Maros Megyei Múzeum Örökségünk védelme. Hogyan tovább, Kultúrpalota? címmel. Az akcióra január 22-én 18 órától kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Meghívottak: Guttmann Szabolcs építész-urbanista, műemlékvédelmi szakember, Nagyszeben volt főépítésze, Hegedűs Csilla, a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium főtitkárhelyettese, műemlékvédelmi szakember, Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakember, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze.
Az ETV műsorán
Az Erdélyi Magyar Televízió ma 20 órától különkiadással jelentkezik, amelyben a kultúra területén jártas erdélyi magyar újságírókat lát vendégül. Antal Erika, Gergely Zsuzsa, Gy. Turoczki Emese, Kiss Dénes és Székely Blanka újságírókkal kulturális témákról, problematikáról, az erdélyi magyar kultúra helyéről, szerepéről, fontosságáról beszélget Máthé Kincső. Emellett több olyan dokumentumfilmet is műsorra tűzött a televízió, amelyek a magyar kultúra sokszínűségét, kiválóságait mutatják be.
Zongorajáték a Bolyai Klubban
Január 22-én a Kultúrstaféta vetélkedő eredményhirdetésével, díjazásával egybekötött rendezvényen hivatalosan is átadják a Bolyai Klub új elektromos zongoráját, amely ezentúl rendszeres időközönként várja majd a zenekedvelőket a klubba. 19 órától Andrada Badi, Osváth Hunor és Péntek Attila zongorajátékát, illetve Madaras Ildikó szopránénekesnőt hallgathatják meg az érdeklődők. Műsoron: D. Scarlatti, Fr. Chopin és G. F. Haendel szerzeményei.
Népújság (Marosvásárhely),
2014. január 24.
A magyar népi kultúra estéje
Sohasem volt ennyire színesen, gazdagon szép a Maros Művészegyüttes előcsarnoka, mint január 22-én, szerdán, a magyar kultúra napján. Az együttes vezetősége és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervezésében a tulajdonukban levő legszebb népi ruhákat állították ki, amelyek megyénk és Erdély népi kultúrájának változatosságát, felbecsülhetetlen értékét tárták az érdeklődők elé. Akik az esős esti óra ellenére szép számban vettek részt a szakszerű magyarázatokkal bemutatott kiállításon, majd azt követően az együttes műsoraiból készült válogatáson, amely változatos programkínálatukról tanúskodik.
– A néptánc, a népzene mellett a népviselet megőrzését is feladatunknak tekintjük – hangzott el Barabási Attila Csaba, az együttes vezetőjének köszöntőjében, aki hozzátette, hogy nagy örömmel válaszoltak az EMKE, s személyesen Kilyén Ilka ötletére, azzal a gondolattal, hogy a tulajdonukban levő kincs felmutatásával sikerül régi szép emlékeket felidézni, s nosztalgiát ébreszteni azokban, akik gyermekként, a konfirmáció alkalmával, bálokban ezeket a ruhákat viselték.
AZ EMKE-t képviselő Kilyén Ilka elmondta, hogy sohasem volt ilyen jó dolga, mivel elképzelését az igazgató irányításával az együttes dolgozói (Incze Tünde és munkatársai) öt nap alatt valósították meg: a ruhákat kiválogatták, mosták, keményítették, vasalták, s nagy műgonddal falra tették vagy a próbababákra adták.
Örvendünk, hogy az elképzeléshez az ihletet a lapunk Harmónia összeállításában megjelenő sorozat adta. Ahogy annak is, hogy arra gondolva, hogy a gazdag anyagot ne csak papíron, hanem a valóságban is láthassa a közönség, jövőre szeretné, ha a magyar kultúra napján a megyénk különböző falvaiból érkező idős asszonyok, férfiak és fiatalok mutatnák be viseletüket a Kultúrpalota színpadán a hozzáillő műsorral fűszerezve. Ma, amikor virágkorát éli a népdal és a néptánc, itt az ideje, hogy a néhol elfelejtett, lenézett népviselet is az őt megillető helyre kerüljön, ahogy Ausztria és Németország sok tartományában büszkén hordják ünnepekkor vagy akár a vasárnap esti sétán is – hangsúlyozta a színművésznő.
Virágoskertbe csöppentünk – utalt a kiállításra és a szép nyárádselyei viseletben pompázó táncosokra Asztalos Enikő néprajzkutató, aki a népviselet eredetéről, kialakulásáról beszélt, a ruhákról, amelyek valamikor pontosan elárulták, hogy viselője hova való. Azt is megemlítette, hogy ma, amikor sok faluban szándékosan lemondtak, s feledésre ítélték a népviseletet, milyen nehéz 75-90 éves idős emberek emlékezetéből kicsalogatni az eredeti viselet jellegzetességeit.
A továbbiakban a kiállított ruhákról mondott el érdekes tudnivalókat: a Nádas menti cifra kalotaszegi ruha szimbólumrendszeréről, amelynek óvó, védő szerepe volt, a színes mezőpaniti viselet alakulásáról, a nyárádselyei népi ruha gazdag díszítéséről, s a férfiak szép lájbijáról, a Felső-Maros menti Magyaró kék-piros mintás keresztszemes kötényéről, a gazdagon díszített férfiingről, a fekete-piros mintás sóvidéki kötényről, az ízlésesen díszített, kartonból varrt mezőségi női ruháról, a különleges széki viseletről, a mesés kibédi lájbiról, a mellkendő és a mellény szerepéről, a gyimesi csángó öltözet lepelszoknyájáról, és még sok érdekes részletről.
A népviseleti bemutatót követő előadás is olyan színes volt, mint az előcsarnokbeli kiállítás. A téli népszokások elevenedtek meg az együttes színpadán, regölés, karácsonyi ének, István-napi köszöntő, cigánytánc valamint a farsang és annak temetése – énekek és táncok nagy szakértelemmel, pontosan kidolgozott mozdulatokkal, komolyan előadva vagy megnevettetve a hallgatóságot, akik a jó hangulatot vitték haza a rendezvényről.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),
Sohasem volt ennyire színesen, gazdagon szép a Maros Művészegyüttes előcsarnoka, mint január 22-én, szerdán, a magyar kultúra napján. Az együttes vezetősége és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervezésében a tulajdonukban levő legszebb népi ruhákat állították ki, amelyek megyénk és Erdély népi kultúrájának változatosságát, felbecsülhetetlen értékét tárták az érdeklődők elé. Akik az esős esti óra ellenére szép számban vettek részt a szakszerű magyarázatokkal bemutatott kiállításon, majd azt követően az együttes műsoraiból készült válogatáson, amely változatos programkínálatukról tanúskodik.
– A néptánc, a népzene mellett a népviselet megőrzését is feladatunknak tekintjük – hangzott el Barabási Attila Csaba, az együttes vezetőjének köszöntőjében, aki hozzátette, hogy nagy örömmel válaszoltak az EMKE, s személyesen Kilyén Ilka ötletére, azzal a gondolattal, hogy a tulajdonukban levő kincs felmutatásával sikerül régi szép emlékeket felidézni, s nosztalgiát ébreszteni azokban, akik gyermekként, a konfirmáció alkalmával, bálokban ezeket a ruhákat viselték.
AZ EMKE-t képviselő Kilyén Ilka elmondta, hogy sohasem volt ilyen jó dolga, mivel elképzelését az igazgató irányításával az együttes dolgozói (Incze Tünde és munkatársai) öt nap alatt valósították meg: a ruhákat kiválogatták, mosták, keményítették, vasalták, s nagy műgonddal falra tették vagy a próbababákra adták.
Örvendünk, hogy az elképzeléshez az ihletet a lapunk Harmónia összeállításában megjelenő sorozat adta. Ahogy annak is, hogy arra gondolva, hogy a gazdag anyagot ne csak papíron, hanem a valóságban is láthassa a közönség, jövőre szeretné, ha a magyar kultúra napján a megyénk különböző falvaiból érkező idős asszonyok, férfiak és fiatalok mutatnák be viseletüket a Kultúrpalota színpadán a hozzáillő műsorral fűszerezve. Ma, amikor virágkorát éli a népdal és a néptánc, itt az ideje, hogy a néhol elfelejtett, lenézett népviselet is az őt megillető helyre kerüljön, ahogy Ausztria és Németország sok tartományában büszkén hordják ünnepekkor vagy akár a vasárnap esti sétán is – hangsúlyozta a színművésznő.
Virágoskertbe csöppentünk – utalt a kiállításra és a szép nyárádselyei viseletben pompázó táncosokra Asztalos Enikő néprajzkutató, aki a népviselet eredetéről, kialakulásáról beszélt, a ruhákról, amelyek valamikor pontosan elárulták, hogy viselője hova való. Azt is megemlítette, hogy ma, amikor sok faluban szándékosan lemondtak, s feledésre ítélték a népviseletet, milyen nehéz 75-90 éves idős emberek emlékezetéből kicsalogatni az eredeti viselet jellegzetességeit.
A továbbiakban a kiállított ruhákról mondott el érdekes tudnivalókat: a Nádas menti cifra kalotaszegi ruha szimbólumrendszeréről, amelynek óvó, védő szerepe volt, a színes mezőpaniti viselet alakulásáról, a nyárádselyei népi ruha gazdag díszítéséről, s a férfiak szép lájbijáról, a Felső-Maros menti Magyaró kék-piros mintás keresztszemes kötényéről, a gazdagon díszített férfiingről, a fekete-piros mintás sóvidéki kötényről, az ízlésesen díszített, kartonból varrt mezőségi női ruháról, a különleges széki viseletről, a mesés kibédi lájbiról, a mellkendő és a mellény szerepéről, a gyimesi csángó öltözet lepelszoknyájáról, és még sok érdekes részletről.
A népviseleti bemutatót követő előadás is olyan színes volt, mint az előcsarnokbeli kiállítás. A téli népszokások elevenedtek meg az együttes színpadán, regölés, karácsonyi ének, István-napi köszöntő, cigánytánc valamint a farsang és annak temetése – énekek és táncok nagy szakértelemmel, pontosan kidolgozott mozdulatokkal, komolyan előadva vagy megnevettetve a hallgatóságot, akik a jó hangulatot vitték haza a rendezvényről.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),
2014. január 27.
. Az erdélyi magyar közgyűjtemények rendszerezéséről egyeztettek
Az erdélyi magyar közgyűjtemények gyűjtési területének összehangolásáról tartott megbeszélést Kolozsváron az RMDSZ kezdeményezésére létrejött Kulturális Autonómia Tanács (KAT) és az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) a hét végén.
A magyar többségű irányítás alatt álló múzeumok, könyvtárak, felsőoktatási intézmények és egyházi levéltárak képviselőivel folytatott egyeztetés célja egy minden területet lefedő intézményi gyűjtési kör létrehozása, amely segít megőrizni az erdélyi magyarság szellemi hagyatékát, megőrzésére, jövőjének biztosítására.
„Sajnos nagyon sok olyan – elsősorban levéltári jellegű – hagyaték található Erdély-szerte, amelynek bizonytalan a jövője. A közvélemény számára nem egyértelmű, hogy a különböző hagyatékok elhelyezése hol biztosítja azok megőrzését, szakszerű tárolását, feldolgozását, kutathatóvá tételét, ezért egyre többen magyarországi elhelyezésében gondolkodnak" – hangsúlyozta Székely István, a KAT elnöke. Hozzátette, több olyan esetről is tudnak, amikor egyik-másik intézmény – elsősorban helyhiány miatt, vagy pedig a gyűjtési terület jellege okán – visszautasította az örökösök értékes felajánlását.
„A mostani tanácskozást egy hosszabb egyeztetés első lépésének szántuk. Kitértünk az erdélyi nagyvárosok intézményeivel való együttműködésre, a levéltári hagyatékok digitalizálására, a fondjegyzékek – a levéltár nyilvántartási segédletei – összeállításának nehézségeire" – fejtette ki Székely István. A KAT elnöke rámutatott, elkezdték a gyűjtési területek pontosítását, e tekintetben az okoz gondot, hogy a múzeumok jelentős része egy-egy régió teljes lefedésében gondolkozik, és nem valamely szakterület összerdélyi gyűjtésében.
„Jelenleg is vannak szakosodott intézmények: az EME a tudományos jellegű hagyatékokat gyűjti, az EMKE az irodalmi jellegűeket, a Székely Nemzeti Múzeum új részleget hozott létre az 1945 utáni kortárs és modern erdélyi magyar képzőművészet összegyűjtésére. Halaszthatatlannak tűnik az 1989 utáni kiadványokat összegyűjtő könyvtár létrehozása, ugyanakkor jelenleg esetleges a természettudományi jellegű hagyatékok befogadása" – fogalmazott a KAT elnöke.
Krónika (Kolozsvár),
Az erdélyi magyar közgyűjtemények gyűjtési területének összehangolásáról tartott megbeszélést Kolozsváron az RMDSZ kezdeményezésére létrejött Kulturális Autonómia Tanács (KAT) és az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) a hét végén.
A magyar többségű irányítás alatt álló múzeumok, könyvtárak, felsőoktatási intézmények és egyházi levéltárak képviselőivel folytatott egyeztetés célja egy minden területet lefedő intézményi gyűjtési kör létrehozása, amely segít megőrizni az erdélyi magyarság szellemi hagyatékát, megőrzésére, jövőjének biztosítására.
„Sajnos nagyon sok olyan – elsősorban levéltári jellegű – hagyaték található Erdély-szerte, amelynek bizonytalan a jövője. A közvélemény számára nem egyértelmű, hogy a különböző hagyatékok elhelyezése hol biztosítja azok megőrzését, szakszerű tárolását, feldolgozását, kutathatóvá tételét, ezért egyre többen magyarországi elhelyezésében gondolkodnak" – hangsúlyozta Székely István, a KAT elnöke. Hozzátette, több olyan esetről is tudnak, amikor egyik-másik intézmény – elsősorban helyhiány miatt, vagy pedig a gyűjtési terület jellege okán – visszautasította az örökösök értékes felajánlását.
„A mostani tanácskozást egy hosszabb egyeztetés első lépésének szántuk. Kitértünk az erdélyi nagyvárosok intézményeivel való együttműködésre, a levéltári hagyatékok digitalizálására, a fondjegyzékek – a levéltár nyilvántartási segédletei – összeállításának nehézségeire" – fejtette ki Székely István. A KAT elnöke rámutatott, elkezdték a gyűjtési területek pontosítását, e tekintetben az okoz gondot, hogy a múzeumok jelentős része egy-egy régió teljes lefedésében gondolkozik, és nem valamely szakterület összerdélyi gyűjtésében.
„Jelenleg is vannak szakosodott intézmények: az EME a tudományos jellegű hagyatékokat gyűjti, az EMKE az irodalmi jellegűeket, a Székely Nemzeti Múzeum új részleget hozott létre az 1945 utáni kortárs és modern erdélyi magyar képzőművészet összegyűjtésére. Halaszthatatlannak tűnik az 1989 utáni kiadványokat összegyűjtő könyvtár létrehozása, ugyanakkor jelenleg esetleges a természettudományi jellegű hagyatékok befogadása" – fogalmazott a KAT elnöke.
Krónika (Kolozsvár),
2014. január 31.
ÖSSZEHANGOLT GYŰJTÉS
Hova kerüljenek az erdélyi magyar közgyűjtemények?
Egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, ezért is szükséges törődni a gyűjtéssel, elhelyezéssel - mondja Székely István.
A közgyűjtemények gyűjtési területének összehangolásáról tanácskozott múlt héten a Kulturális Autonómia Tanács és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az egyeztetés fő céljaként egy olyan gyűjtési kör megszervezését nevezték meg, amely a hagyatékok kezelését, elhelyezését megkönnyítené, vagy egyáltalán, lehetővé tenné. A részletekről Székely Istvánt, a KAT elnökét kérdeztük.
Mi a legnagyobb probléma jelenleg a gyűjteményekkel, hagyatékokkal?
Székely István: Azt tapasztaljuk, hogy egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, olyanokat is, amelyek az erdélyi magyar kultúra, tudományosság, művelődés részét képezik. Az örökös, vagy a hagyatékkezelő legfontosabb szempontja a hagyaték biztonságba helyezése – azt keresik, hol adottak a feltételek ahhoz, hogy ezek a szellemi teljesítmények túléljék az alkotó fizikai létét, hol biztosítottak hosszútávon a feldolgozás, a kutathatóvá tétel feltételei, hogyan lehetséges visszaforgatni ezeket az értékeket az egyetemes szellemi életbe.
Ha azt szeretnénk, hogy ezek a hagyatékok Erdélyben maradjanak, több feltételt kell teljesíteni. Többek között tisztázni kell, hogy melyik múzeum, levéltár, könyvtár rendelkezik bizonyos területeken összerdélyi gyűjtési körrel, szükséges egyfajta szakosodás. Például a székelyföldi közintézmények többsége egy-egy régiót fed le a teljesség igényével, legyen az a Csíki- vagy a Gyergyói-medence; nem gondolkodnak valamely szakterület összerdélyi gyűjtésében.
Ennek pontosítása a jogi háttér miatt is fontos. A '90-es évek elején azt gondoltuk, hogy azt az intézményrendszert, amely autonómia kapcsán jogköröket vesz át az államtól, a civil társadalomból tudjuk felépíteni. Tehát civil szervezeteket kel létrehozni és megerősíteni annyira, hogy alkalmasak legyenek bizonyos állami feladatkörök átvételére. Viszont már a '90-es évek végén látszott, hogy ez az elképzelés Kelet-Európában sehol se vált valóra, az államközpontú elit nem számít a civil szervezetek partnerségére. Olyannyira nem, hogy ezek finanszírozása sem megoldott, a hozzáférhető pályázati pénzek nem alkalmasak hosszú távú, nagyobb lélegzetű fejlesztésekre. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az önkormányzati intézmények előtt szabad az út: jó eséllyel pályázhatnak EU-s támogatásokra, haszonélvezői lehetnek kormányhatározatoknak, eseti adminisztratív döntéseknek.
Az első beszélgetésre azokat az intézményeket hívtuk meg, ahol jelenleg biztosított a “magyar többségű” döntéshozás: a székelyföldi megyei és városi múzeumokat, könyvtárakat, az egyházi levéltárakat, illetve a Sapientiát és a Partiumi Keresztény Egyetemet. A civil társadalom esetében az első körben az EME-re és az EMKE-re gondoltunk, az ő esetükben beszélhetünk egy olyan fokú stabilitásról, amely valamely feladat hosszú távú ellátásához szükséges.
Miben sikerült eddig egyeztetni?
- Az egyeztetés során megvizsgáltuk azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetében el lehet helyezni bizonyos hagyatékokat olyan intézményekben, mint mondjuk a Maros Megyei Múzeum vagy a nagyváradi, kolozsvári múzeumok, ahol nem beszélhetünk arról, hogy hosszú távon biztosított a magyar többségű képviselet a döntéshozatalban. Ezekben az esetekben az a kérdés, hogy a múzeumok melletti alapítványok tudnak-e fogadni hagyatékokat, illetve letétként, a tulajdonjog fenntartása mellett be tudják-e vinni a múzeumokba.
A másik téma az volt, hogy az – elsősorban székelyföldi – múzeumok, könyvtárak fel tudnak-e vállalni egyes szakterületek összerdélyi gyűjtését. Van erre egy jó példa: a Székely Nemzeti Múzeum létrehozta az 1945 utáni időszakra fókuszáló modern és kortárs képzőművészeti közgyűjteményt, amely gyűjtési területként megpróbálja teljes Erdélyt lefedni. Tehát van egy adott témára szakosodott intézmény, ahová mindent össze lehet gyűjteni, ami fontos az 1945 utáni képzőművészetben. Másik jó példa a Sapientia, ahol az egyes szakoknak megfelelő gyűjtési kört vállalják; ami például azt jelenti, hogy a kolozsvári jogi szakon a jogi természetű hagyatékokat fogadják be.
Milyen természetű hagyatékok elhelyezése élvez prioritást?
- Elsősorban levéltári anyag elhelyezéséről van szó. A jelentős piaci értéket képviselő tárgyak megszerzésére anyagi erőforrásra lenne szükség, ezzel kevés intézmény rendelkezik. A levéltári típusú hagyatéknak van igazán jelentősége: levelezések, feljegyzések, kéziratban maradt tanulmányok, kutatások adatai. Piaci értékük ezeknek ritkán van, ezért ezek kallódnak el leghamarabb. A könyvek esetében az tapasztaljuk, hogy ha ilyen ütemben haladnak a digitalizálási programok, 20-30 év múlva minden digitalizálva lesz, ami fontos, tehát a múzeumi értéket nem képviselő könyvek megőrzése nem kiemelt prioritás. Kiemelt fontosságúak azonban a '90 után kiadott kiadványok. Régebb azt gondoltuk, az Országos Széchényi Könyvtár célzott gyűjtése elegendő lesz, viszont világossá vált, hogy Budapestről ezeket nem lehet utólag összegyűjteni. Nagy kihívás egy olyan országos gyűjtőkönyvtár, amely a '89 utáni magyar nyelven megjelent könyveket gyűjti össze, hiszen ekkor robbanásszerűen fejlődött a könyvkiadás, lapkiadás. Van olyan folyóirat, amelynek 1-2 száma jelent meg, ezeket is össze kellene gyűjteni.
Egyetemi, városi könyvtárakból nem lehetne ezt megoldani?
-'89 után Kiss Jenő vezetésével a Kovászna megyei könyvtár próbálkozott a teljes körű gyűjtéssel, de ez csak akkor lehet eredményes, ha Erdély összes könyvtára segít nekik ebben. 1989 előtt, a köteles példány-rendszer miatt azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé rend van, de utána összeomlott ez a rendszer, a könyvtárak pedig elsősorban a saját vonzáskörzetükben levő kiadványokat próbálták összegyűjteni. Nem beszélve arról, hogy interetnikus környezetben a magyar nyelvű kiadások gyűjtése nem volt prioritás. Nehéz téma, jelenleg az Erdélyi Múzeum-Egyesület, és a Kovászna megyei könyvtár gondolkodik ilyen feladat vállalásában.
Említene néhány konkrét példát olyan hagyatékokra, amelyeket el szerettek volna helyezni az örökösök, de nem volt megoldható?
- Egy példát a sok közül: a Jakabffy Elemér Alapítványnál van egy nagyobb gyűjtemény a kilencvenes évek elő felének periodikáiból, amit Kuszálik Pétertől vettek át. Kérdés, hogy hol kellene ezt elhelyezni, ha már egy összerdélyi gyűjtőkönyvtár eleve túlmutat rajtuk. Itt van elhelyezve László Kálmán háromszéki mikológusnak igen érdekes levéltári természetű hagyatéka, ennek kapcsán is az a kérdés, hogy melyik közgyűjtemény gyűjti a természettudományi jellegű hagyatékokat? A közvélemény számára nem világos, melyik intézménynek mi a gyűjtési területe, ezért is nem látják biztosítva a hagyatékok jövőjét Erdélyben. Kár lenne, hogy ezek a hagyatékok szétszóródjanak, vagy Magyarországra kerüljenek, hiszen az erdélyi szellemi teljesítmény, tudományosság részét képezik.
A közgyűjteményi egyeztetést az is aktuálissá tette, hogy a magyar kormány elindította az Ithaka-programot, idén már költségvetést is biztosítva számára. A program a Kárpát-medencén kívüli hagyatékok összegyűjtéséről szólt, de azt látjuk, hogy sok erdélyi magyar hagyatékot is felajánlottak magyarországi elhelyezésre. Nem tartanám jónak, ha például a marosvásárhelyi orvosi egyetem alapító professzorainak hagyatéka kikerülne Magyarországra.
Kezdetben nem lehetne egy központi adatbázist létrehozni? - A tanácskozáson érintettük ennek kérdését is: a digitalizálást kellene összehangolni, hiszen információ hiányában sok a párhuzamosság. A másik kérdés a különböző gyűjtemények fondjegyzékének egyesítése, amely egy mindenki számára elérhető, nyilvános adatbázist eredményezne.
Transindex.ro,
Hova kerüljenek az erdélyi magyar közgyűjtemények?
Egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, ezért is szükséges törődni a gyűjtéssel, elhelyezéssel - mondja Székely István.
A közgyűjtemények gyűjtési területének összehangolásáról tanácskozott múlt héten a Kulturális Autonómia Tanács és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az egyeztetés fő céljaként egy olyan gyűjtési kör megszervezését nevezték meg, amely a hagyatékok kezelését, elhelyezését megkönnyítené, vagy egyáltalán, lehetővé tenné. A részletekről Székely Istvánt, a KAT elnökét kérdeztük.
Mi a legnagyobb probléma jelenleg a gyűjteményekkel, hagyatékokkal?
Székely István: Azt tapasztaljuk, hogy egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, olyanokat is, amelyek az erdélyi magyar kultúra, tudományosság, művelődés részét képezik. Az örökös, vagy a hagyatékkezelő legfontosabb szempontja a hagyaték biztonságba helyezése – azt keresik, hol adottak a feltételek ahhoz, hogy ezek a szellemi teljesítmények túléljék az alkotó fizikai létét, hol biztosítottak hosszútávon a feldolgozás, a kutathatóvá tétel feltételei, hogyan lehetséges visszaforgatni ezeket az értékeket az egyetemes szellemi életbe.
Ha azt szeretnénk, hogy ezek a hagyatékok Erdélyben maradjanak, több feltételt kell teljesíteni. Többek között tisztázni kell, hogy melyik múzeum, levéltár, könyvtár rendelkezik bizonyos területeken összerdélyi gyűjtési körrel, szükséges egyfajta szakosodás. Például a székelyföldi közintézmények többsége egy-egy régiót fed le a teljesség igényével, legyen az a Csíki- vagy a Gyergyói-medence; nem gondolkodnak valamely szakterület összerdélyi gyűjtésében.
Ennek pontosítása a jogi háttér miatt is fontos. A '90-es évek elején azt gondoltuk, hogy azt az intézményrendszert, amely autonómia kapcsán jogköröket vesz át az államtól, a civil társadalomból tudjuk felépíteni. Tehát civil szervezeteket kel létrehozni és megerősíteni annyira, hogy alkalmasak legyenek bizonyos állami feladatkörök átvételére. Viszont már a '90-es évek végén látszott, hogy ez az elképzelés Kelet-Európában sehol se vált valóra, az államközpontú elit nem számít a civil szervezetek partnerségére. Olyannyira nem, hogy ezek finanszírozása sem megoldott, a hozzáférhető pályázati pénzek nem alkalmasak hosszú távú, nagyobb lélegzetű fejlesztésekre. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az önkormányzati intézmények előtt szabad az út: jó eséllyel pályázhatnak EU-s támogatásokra, haszonélvezői lehetnek kormányhatározatoknak, eseti adminisztratív döntéseknek.
Az első beszélgetésre azokat az intézményeket hívtuk meg, ahol jelenleg biztosított a “magyar többségű” döntéshozás: a székelyföldi megyei és városi múzeumokat, könyvtárakat, az egyházi levéltárakat, illetve a Sapientiát és a Partiumi Keresztény Egyetemet. A civil társadalom esetében az első körben az EME-re és az EMKE-re gondoltunk, az ő esetükben beszélhetünk egy olyan fokú stabilitásról, amely valamely feladat hosszú távú ellátásához szükséges.
Miben sikerült eddig egyeztetni?
- Az egyeztetés során megvizsgáltuk azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetében el lehet helyezni bizonyos hagyatékokat olyan intézményekben, mint mondjuk a Maros Megyei Múzeum vagy a nagyváradi, kolozsvári múzeumok, ahol nem beszélhetünk arról, hogy hosszú távon biztosított a magyar többségű képviselet a döntéshozatalban. Ezekben az esetekben az a kérdés, hogy a múzeumok melletti alapítványok tudnak-e fogadni hagyatékokat, illetve letétként, a tulajdonjog fenntartása mellett be tudják-e vinni a múzeumokba.
A másik téma az volt, hogy az – elsősorban székelyföldi – múzeumok, könyvtárak fel tudnak-e vállalni egyes szakterületek összerdélyi gyűjtését. Van erre egy jó példa: a Székely Nemzeti Múzeum létrehozta az 1945 utáni időszakra fókuszáló modern és kortárs képzőművészeti közgyűjteményt, amely gyűjtési területként megpróbálja teljes Erdélyt lefedni. Tehát van egy adott témára szakosodott intézmény, ahová mindent össze lehet gyűjteni, ami fontos az 1945 utáni képzőművészetben. Másik jó példa a Sapientia, ahol az egyes szakoknak megfelelő gyűjtési kört vállalják; ami például azt jelenti, hogy a kolozsvári jogi szakon a jogi természetű hagyatékokat fogadják be.
Milyen természetű hagyatékok elhelyezése élvez prioritást?
- Elsősorban levéltári anyag elhelyezéséről van szó. A jelentős piaci értéket képviselő tárgyak megszerzésére anyagi erőforrásra lenne szükség, ezzel kevés intézmény rendelkezik. A levéltári típusú hagyatéknak van igazán jelentősége: levelezések, feljegyzések, kéziratban maradt tanulmányok, kutatások adatai. Piaci értékük ezeknek ritkán van, ezért ezek kallódnak el leghamarabb. A könyvek esetében az tapasztaljuk, hogy ha ilyen ütemben haladnak a digitalizálási programok, 20-30 év múlva minden digitalizálva lesz, ami fontos, tehát a múzeumi értéket nem képviselő könyvek megőrzése nem kiemelt prioritás. Kiemelt fontosságúak azonban a '90 után kiadott kiadványok. Régebb azt gondoltuk, az Országos Széchényi Könyvtár célzott gyűjtése elegendő lesz, viszont világossá vált, hogy Budapestről ezeket nem lehet utólag összegyűjteni. Nagy kihívás egy olyan országos gyűjtőkönyvtár, amely a '89 utáni magyar nyelven megjelent könyveket gyűjti össze, hiszen ekkor robbanásszerűen fejlődött a könyvkiadás, lapkiadás. Van olyan folyóirat, amelynek 1-2 száma jelent meg, ezeket is össze kellene gyűjteni.
Egyetemi, városi könyvtárakból nem lehetne ezt megoldani?
-'89 után Kiss Jenő vezetésével a Kovászna megyei könyvtár próbálkozott a teljes körű gyűjtéssel, de ez csak akkor lehet eredményes, ha Erdély összes könyvtára segít nekik ebben. 1989 előtt, a köteles példány-rendszer miatt azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé rend van, de utána összeomlott ez a rendszer, a könyvtárak pedig elsősorban a saját vonzáskörzetükben levő kiadványokat próbálták összegyűjteni. Nem beszélve arról, hogy interetnikus környezetben a magyar nyelvű kiadások gyűjtése nem volt prioritás. Nehéz téma, jelenleg az Erdélyi Múzeum-Egyesület, és a Kovászna megyei könyvtár gondolkodik ilyen feladat vállalásában.
Említene néhány konkrét példát olyan hagyatékokra, amelyeket el szerettek volna helyezni az örökösök, de nem volt megoldható?
- Egy példát a sok közül: a Jakabffy Elemér Alapítványnál van egy nagyobb gyűjtemény a kilencvenes évek elő felének periodikáiból, amit Kuszálik Pétertől vettek át. Kérdés, hogy hol kellene ezt elhelyezni, ha már egy összerdélyi gyűjtőkönyvtár eleve túlmutat rajtuk. Itt van elhelyezve László Kálmán háromszéki mikológusnak igen érdekes levéltári természetű hagyatéka, ennek kapcsán is az a kérdés, hogy melyik közgyűjtemény gyűjti a természettudományi jellegű hagyatékokat? A közvélemény számára nem világos, melyik intézménynek mi a gyűjtési területe, ezért is nem látják biztosítva a hagyatékok jövőjét Erdélyben. Kár lenne, hogy ezek a hagyatékok szétszóródjanak, vagy Magyarországra kerüljenek, hiszen az erdélyi szellemi teljesítmény, tudományosság részét képezik.
A közgyűjteményi egyeztetést az is aktuálissá tette, hogy a magyar kormány elindította az Ithaka-programot, idén már költségvetést is biztosítva számára. A program a Kárpát-medencén kívüli hagyatékok összegyűjtéséről szólt, de azt látjuk, hogy sok erdélyi magyar hagyatékot is felajánlottak magyarországi elhelyezésre. Nem tartanám jónak, ha például a marosvásárhelyi orvosi egyetem alapító professzorainak hagyatéka kikerülne Magyarországra.
Kezdetben nem lehetne egy központi adatbázist létrehozni? - A tanácskozáson érintettük ennek kérdését is: a digitalizálást kellene összehangolni, hiszen információ hiányában sok a párhuzamosság. A másik kérdés a különböző gyűjtemények fondjegyzékének egyesítése, amely egy mindenki számára elérhető, nyilvános adatbázist eredményezne.
Transindex.ro,
2014. február 20.
A színházban is el kellett menni a falig
Bár az egyetemen magyar irodalom szakra járt, és a diákévei alatt elért sporteredményei sem elhanyagolhatók, két évtizeden át volt a kolozsvári színház irodalmi titkára, majd öt évig az intézmény igazgatója. A 75. életévét betöltő Kötő József színháztörténésszel beszélgettünk.
– Mi döntötte el, hogy ma nem egy neves atlétával, hanem a sokak által ismert színházi szakemberrel beszélgetek?
– A gének döntik ezt el. Amikor 1958-ban megnyertük az akkor még tartományi ifjúsági bajnokság 4×400 méteres stafétaszámát, az olyan szintet jelzett, ahonnan csak teljes erőbedobással és szabadidő-lekötéssel dolgozva lehetett volna tovább lépni. Akkoriban viszont mocorogtak már bennem a kutatói ösztönök. Másodéves voltam a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, egy tudományos diákkonferencián a következő csapat képviselte a kart: az akkor ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv és Kántor Lajos, valamint jómagam, aki valamivel fiatalabb voltam. A diákkonferencia után eldőlt: szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom.
– És mi terelgette érdeklődését a színházművészet felé?
– A színház már a tanulmányaim elején érdekelt. Az első „löketet” ugyancsak másodéves koromban kaptam, amikor szemináriumi dolgozatként elvállaltam Janovics Jenőnek a Farkas-utcai színházról írt könyve bemutatását. Döbbenetes élmény volt megismerni ezt a gazdag színháztörténeti múltat, az egyetemen csodaszámba ment, hogy kértem még egy szemináriumi órát, hadd mutathassam be még alaposabban és elmélyültebben azt a könyvet. Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat. Azon a bizonyos szemináriumon, 1958-ban fogalmazódott meg bennem az is: miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentős színháztörténeti eseményt, mint az első magyar kőszínház megalapítása, nem jelez emléktábla. A Farkas utcában a magyar művelődéstörténet nagyon fontos emléke volt elrejtve, hiszen miután lebontották, teljesen nyomtalan lett, és úgy nézett ki, kezd kihullani a köztudatból. Egyetemistaként határoztam el: amíg élek, ütöm a vasat, hogy ennek a kőszínháznak emléket állítsunk. A diktatúrában persze nem lehetett, a 200. évfordulóra elkészítettük ugyan az emléktáblát, de az meg Funar uralkodásának idejére esett, nem kaptunk engedélyt a kihelyezésre. Végül 2012-ben, a 220. évforduló alkalmából sikerült felavatnunk az emléktáblát, így több mint félévszázados álmom teljesült. Az épület jelenlegi tulajdonosa az egyetem, a vezetőknek egyetlen kifogásuk volt: miért nem nagyobb és impozánsabb a tábla?
– Egyetemista volt, amikor 1959-ben egyesítették a magyar és román egyetemet. Hogyan hatott ez a pályájára?
– Arról volt szó, hogy a diplomázás után itt maradok az egyetemen. Bukarestben államvizsgáztam, de mire visszatértem Kolozsvárra, „eltűnt” az állásom. Gyanítom, addigra megérkezett a dossziém is, amelyben benne volt, hogy amikor összevonták a Babeș és a Bolyai egyetemet, én is „vitézkedtem”. Öt évig tanár voltam Zsobokon, nagyon keserves volt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülök ki belőle. Színház iránt érzett vonzalmamat úgy éltem ki, hogy színjátszó csoportot irányítottam a faluban. Tulajdonképpen itt történt meg végleges eljegyzésem is a színházzal: Kolozsvárra hívták továbbképzésre azokat a tanárokat, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak. Senkálszky Endre, Orosz Lujza és Bereczky Júlia tartotta az órákat, és lassan partnerükké fogadtak. Ők képeztek engem a színpadi munka rejtelmeire, én pedig tájékoztattam őket arról, ami külföldön, a színházak világában végbement. Akkoriban jelentős szemléletváltás történt, megfogalmazódott a látványszínház igénye. 1965-ben elhunyt Hobán Jenő költő, a kolozsvári színház irodalmi titkára, jelentkeztem a versenyvizsgára, és én nyertem el az állást. Ezzel megkaptam azt a keresztet, amit a mai napig viselek.
– Mennyire volt szabad keze egy irodalmi titkárnak a darabválasztásban, és mennyire működött keményen a cenzúra?
– Abban az időben a játékrendben szigorúan megszabott arányok voltak. Kötelező volt a hazai, illetve a szocialista országokbeli darab, a mai témájú és klasszikus román darab. Egy évadban hat-hét bemutatót lehetett színre vinni, ennyit engedett meg a pénzügyi keret. Az már a színházi vezetés kreativitásán, közéleti bátorságán, kísérletező kedvén múlott, hogyan lehet ezeket a kereteket tovább tolni. Ahogyan Csíky András színművész mondta: elmenni a falig. A keretekből kitörni nem lehetett, de az már erkölcsi kötelesség és politikai bátorság kérdése volt, hogy mindig elmenjünk a falig. Mindig megpróbáltuk azokat a darabokat választani, amelyek hordoztak valamiféle üzenetet a korról. Például Sütő András Szúzai menyegzője az asszimiláció kellős közepén az asszimilációról szólt, ez ellen emelte fel a szavát. Felterjesztettük, és kezdődött a nyomás: mondjon le róla a színház önként, vonja vissza a felterjesztést. Az nekik is kellemetlen volt, hogy felülről tiltsanak le, Sütőnek jelentős nemzetközi hírneve volt már. Azt válaszoltuk, mi nem vonjuk vissza, tiltsák le ők. Kijött a vizionálási bizottság, amely jegyezgetett: ez a replika mehet, amaz nem, ezt kihúzzuk, azt átírjuk. Már senki sem ismerte ki magát a szövegen, és, hogy tényleg úgy mondják el a színészek, ahogyan azt jóváhagyták, a premier napján egy cenzor beült a meghuzigált szövegkönyvvel, és szóról-szóra végigkövette az előadást. Átalakított szöveg került a színpadra, de úgy érzem, ma is vállalható. Alapvető ferdítés, ami más irányba vitte volna azt az üzenetet, amiért Sütő megírta a darabot, és amiért színpadra vittük, nem történt.
– 1985-ben felújították Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Akkor már kemény időket éltünk Romániában, a közönség hogyan fogadta a darabot?
– Engem abban az évben bíztak meg a színház vezetésével, de csak jóval később neveztek ki igazgatónak, és ebben az említett darab bemutatása is közrejátszott. Akkoriban már erősen sorsfordító időket kezdtünk élni, én az 1985-89 közötti korszakot a végjáték, vagy a „játszma vége” időszakának nevezem. Számot kellett vetnem azzal, hogy ha továbbviszem ezt a falig elmenő játékot, akkor kiderül majd, a fal erősebb vagy a fejem. Kapóra jött, hogy 1985. április 4-én volt tíz éve, hogy bemutattuk a Lócsiszárt. Már a készülődés óriási visszhangot váltott ki, és a végén szinte forradalom lett belőle. Botrány kerekedett már abból, hogy Sütő válaszlevelét a mi meghívásunkra a helyi lap az első oldalon közölte, ahol tudjuk, kizárólag ki szerepelhetett. Ránk küldték Hajdú Győzőt, a bizalmi embert, hogy intézkedjen, nehogy az előadásból baj legyen. Hajdú kitalálta, úgy jelezzük, hogy csak felújítása volt a darabnak, hogy az előadás végén sem Sütő András, sem Harag György nem megy ki a vastapsra. Olaj volt a tűzre: amikor nyolcadszor is meghajoltak a színészek, és ők ketten nem jelentek meg, a nézők skandálni kezdték a nevüket, majdnem elszabadult a pokol. Végül kiment Sütő és Harag, de ha betartjuk Hajdú Győző „értékes útmutatásait”, nem tudom, mi lett volna ebből.
– Milyen volt azokban az években a színház anyagi támogatottsága?
– Éppen akkoriban – 1985 körül – kezdték meg a színház szubvenciójának megvonását. Pedig kultúrát is csak pénzzel lehet művelni. Az előző évek költségvetésének hét (!) százalékát kaptuk, a színészek pedig a fizetésük 75 százalékát. Nyugati darabokat nem játszhattunk, mert nem volt pénz a jogdíjakra, a magyar darabok világirodalomnak számítottak. Már a hazai magyar szerzők sem számítottak hazainak, így szinte lehetetlen volt magyar darabokat bemutatni.
– A 80-as években távozott külföldre a legtöbb kolozsvári színész. Ez mennyire rázta meg a társulatot?
– Nagyon, hiszen pótolhatatlan emberek voltak. Egyesek értékmentés címen távoztak, másoknak az egzisztenciájukat fenyegette volna, ha itt maradnak. Amikor egy társulati ülésen bejelentették, hogy magyar darabokat nem lehet játszani, a nagyszerű színész, Héjja Sándor felállt, és azt mondta, akkor ez nem magyar színház, itt nincs keresnivalója. De nagyon sokan, jelentős színészek mentek el. Fiatalokat nem tudtunk hozni, de nem is volt honnan: Kolozsvár „zárt” város volt, a főiskolán egy-két növendék végzett. A társulat néhány fontos személyisége – Köllő Béla, Vadász Zoltán, Pásztor János, Horváth Béla – elhunyt. Borzasztóan nehéz periódus volt. Próbáltuk úgy leróni a kötelező feladatokat, hogy ne lépjünk az önfeladás ösvényére. Ragaszkodtunk viszont ahhoz, hogy minden évben bemutassunk egy olyan előadást, ami jelezte a színház igazi potenciálját, a társulat erkölcsi tartását, politikai bátorságát. A„játszma vége” korszakot a maga kompromisszumaival és nagy veszteségeivel együtt emelt fővel lehet vállalni, hiszen a magyar színház életben maradt.
– Közéletünk személyiségei közül ön az, aki talán a legkevesebbet foglalkozik az egykori besúgókkal, volt szekusokkal. Pedig lenne oka bőven. Ez a fajta múlt nem foglalkoztatja?
– Volt olyan, hogy a feleségem éjjel háromkor érdeklődött: dolgom van vagy bevittek? Sokszor kísértett, hogy kikérjem a személyi és intézményi dossziét is. De elgondolkoztam azon: ha ezt az ügyet társadalmi méretekben nem tudjuk megoldani, akkor igazságtalanságokhoz is vezethet előrángatni hajától fogva egyenként az embereket. Kisebb ügyekért egyesek megbűnhődnek, az igazi nagy bűnösök lapulnak. Furcsa aránytalanságok vannak: a nemzeti önazonosság idoljait – Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét – sárba tiporunk, holott a kérdés árnyaltabb. Ugyanakkor napirendre kerültek a Szőcs István, Marosi Barna, Marosi Péter és mások nevei, akikről kiderült, tényleg ártottak és tragédiákat okoztak. Úgyhogy én végzem a dolgomat, foglalkozzanak mások ezzel.
– Fontos szerepet töltött és tölt be az erdélyi magyar közéletben, megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt, könyvet írt. Önéletrajzot nem készül írni?
– Nem készülök meghalni.
Kötő József
1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti könyv és több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. 2006 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Bár az egyetemen magyar irodalom szakra járt, és a diákévei alatt elért sporteredményei sem elhanyagolhatók, két évtizeden át volt a kolozsvári színház irodalmi titkára, majd öt évig az intézmény igazgatója. A 75. életévét betöltő Kötő József színháztörténésszel beszélgettünk.
– Mi döntötte el, hogy ma nem egy neves atlétával, hanem a sokak által ismert színházi szakemberrel beszélgetek?
– A gének döntik ezt el. Amikor 1958-ban megnyertük az akkor még tartományi ifjúsági bajnokság 4×400 méteres stafétaszámát, az olyan szintet jelzett, ahonnan csak teljes erőbedobással és szabadidő-lekötéssel dolgozva lehetett volna tovább lépni. Akkoriban viszont mocorogtak már bennem a kutatói ösztönök. Másodéves voltam a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, egy tudományos diákkonferencián a következő csapat képviselte a kart: az akkor ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv és Kántor Lajos, valamint jómagam, aki valamivel fiatalabb voltam. A diákkonferencia után eldőlt: szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom.
– És mi terelgette érdeklődését a színházművészet felé?
– A színház már a tanulmányaim elején érdekelt. Az első „löketet” ugyancsak másodéves koromban kaptam, amikor szemináriumi dolgozatként elvállaltam Janovics Jenőnek a Farkas-utcai színházról írt könyve bemutatását. Döbbenetes élmény volt megismerni ezt a gazdag színháztörténeti múltat, az egyetemen csodaszámba ment, hogy kértem még egy szemináriumi órát, hadd mutathassam be még alaposabban és elmélyültebben azt a könyvet. Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat. Azon a bizonyos szemináriumon, 1958-ban fogalmazódott meg bennem az is: miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentős színháztörténeti eseményt, mint az első magyar kőszínház megalapítása, nem jelez emléktábla. A Farkas utcában a magyar művelődéstörténet nagyon fontos emléke volt elrejtve, hiszen miután lebontották, teljesen nyomtalan lett, és úgy nézett ki, kezd kihullani a köztudatból. Egyetemistaként határoztam el: amíg élek, ütöm a vasat, hogy ennek a kőszínháznak emléket állítsunk. A diktatúrában persze nem lehetett, a 200. évfordulóra elkészítettük ugyan az emléktáblát, de az meg Funar uralkodásának idejére esett, nem kaptunk engedélyt a kihelyezésre. Végül 2012-ben, a 220. évforduló alkalmából sikerült felavatnunk az emléktáblát, így több mint félévszázados álmom teljesült. Az épület jelenlegi tulajdonosa az egyetem, a vezetőknek egyetlen kifogásuk volt: miért nem nagyobb és impozánsabb a tábla?
– Egyetemista volt, amikor 1959-ben egyesítették a magyar és román egyetemet. Hogyan hatott ez a pályájára?
– Arról volt szó, hogy a diplomázás után itt maradok az egyetemen. Bukarestben államvizsgáztam, de mire visszatértem Kolozsvárra, „eltűnt” az állásom. Gyanítom, addigra megérkezett a dossziém is, amelyben benne volt, hogy amikor összevonták a Babeș és a Bolyai egyetemet, én is „vitézkedtem”. Öt évig tanár voltam Zsobokon, nagyon keserves volt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülök ki belőle. Színház iránt érzett vonzalmamat úgy éltem ki, hogy színjátszó csoportot irányítottam a faluban. Tulajdonképpen itt történt meg végleges eljegyzésem is a színházzal: Kolozsvárra hívták továbbképzésre azokat a tanárokat, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak. Senkálszky Endre, Orosz Lujza és Bereczky Júlia tartotta az órákat, és lassan partnerükké fogadtak. Ők képeztek engem a színpadi munka rejtelmeire, én pedig tájékoztattam őket arról, ami külföldön, a színházak világában végbement. Akkoriban jelentős szemléletváltás történt, megfogalmazódott a látványszínház igénye. 1965-ben elhunyt Hobán Jenő költő, a kolozsvári színház irodalmi titkára, jelentkeztem a versenyvizsgára, és én nyertem el az állást. Ezzel megkaptam azt a keresztet, amit a mai napig viselek.
– Mennyire volt szabad keze egy irodalmi titkárnak a darabválasztásban, és mennyire működött keményen a cenzúra?
– Abban az időben a játékrendben szigorúan megszabott arányok voltak. Kötelező volt a hazai, illetve a szocialista országokbeli darab, a mai témájú és klasszikus román darab. Egy évadban hat-hét bemutatót lehetett színre vinni, ennyit engedett meg a pénzügyi keret. Az már a színházi vezetés kreativitásán, közéleti bátorságán, kísérletező kedvén múlott, hogyan lehet ezeket a kereteket tovább tolni. Ahogyan Csíky András színművész mondta: elmenni a falig. A keretekből kitörni nem lehetett, de az már erkölcsi kötelesség és politikai bátorság kérdése volt, hogy mindig elmenjünk a falig. Mindig megpróbáltuk azokat a darabokat választani, amelyek hordoztak valamiféle üzenetet a korról. Például Sütő András Szúzai menyegzője az asszimiláció kellős közepén az asszimilációról szólt, ez ellen emelte fel a szavát. Felterjesztettük, és kezdődött a nyomás: mondjon le róla a színház önként, vonja vissza a felterjesztést. Az nekik is kellemetlen volt, hogy felülről tiltsanak le, Sütőnek jelentős nemzetközi hírneve volt már. Azt válaszoltuk, mi nem vonjuk vissza, tiltsák le ők. Kijött a vizionálási bizottság, amely jegyezgetett: ez a replika mehet, amaz nem, ezt kihúzzuk, azt átírjuk. Már senki sem ismerte ki magát a szövegen, és, hogy tényleg úgy mondják el a színészek, ahogyan azt jóváhagyták, a premier napján egy cenzor beült a meghuzigált szövegkönyvvel, és szóról-szóra végigkövette az előadást. Átalakított szöveg került a színpadra, de úgy érzem, ma is vállalható. Alapvető ferdítés, ami más irányba vitte volna azt az üzenetet, amiért Sütő megírta a darabot, és amiért színpadra vittük, nem történt.
– 1985-ben felújították Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Akkor már kemény időket éltünk Romániában, a közönség hogyan fogadta a darabot?
– Engem abban az évben bíztak meg a színház vezetésével, de csak jóval később neveztek ki igazgatónak, és ebben az említett darab bemutatása is közrejátszott. Akkoriban már erősen sorsfordító időket kezdtünk élni, én az 1985-89 közötti korszakot a végjáték, vagy a „játszma vége” időszakának nevezem. Számot kellett vetnem azzal, hogy ha továbbviszem ezt a falig elmenő játékot, akkor kiderül majd, a fal erősebb vagy a fejem. Kapóra jött, hogy 1985. április 4-én volt tíz éve, hogy bemutattuk a Lócsiszárt. Már a készülődés óriási visszhangot váltott ki, és a végén szinte forradalom lett belőle. Botrány kerekedett már abból, hogy Sütő válaszlevelét a mi meghívásunkra a helyi lap az első oldalon közölte, ahol tudjuk, kizárólag ki szerepelhetett. Ránk küldték Hajdú Győzőt, a bizalmi embert, hogy intézkedjen, nehogy az előadásból baj legyen. Hajdú kitalálta, úgy jelezzük, hogy csak felújítása volt a darabnak, hogy az előadás végén sem Sütő András, sem Harag György nem megy ki a vastapsra. Olaj volt a tűzre: amikor nyolcadszor is meghajoltak a színészek, és ők ketten nem jelentek meg, a nézők skandálni kezdték a nevüket, majdnem elszabadult a pokol. Végül kiment Sütő és Harag, de ha betartjuk Hajdú Győző „értékes útmutatásait”, nem tudom, mi lett volna ebből.
– Milyen volt azokban az években a színház anyagi támogatottsága?
– Éppen akkoriban – 1985 körül – kezdték meg a színház szubvenciójának megvonását. Pedig kultúrát is csak pénzzel lehet művelni. Az előző évek költségvetésének hét (!) százalékát kaptuk, a színészek pedig a fizetésük 75 százalékát. Nyugati darabokat nem játszhattunk, mert nem volt pénz a jogdíjakra, a magyar darabok világirodalomnak számítottak. Már a hazai magyar szerzők sem számítottak hazainak, így szinte lehetetlen volt magyar darabokat bemutatni.
– A 80-as években távozott külföldre a legtöbb kolozsvári színész. Ez mennyire rázta meg a társulatot?
– Nagyon, hiszen pótolhatatlan emberek voltak. Egyesek értékmentés címen távoztak, másoknak az egzisztenciájukat fenyegette volna, ha itt maradnak. Amikor egy társulati ülésen bejelentették, hogy magyar darabokat nem lehet játszani, a nagyszerű színész, Héjja Sándor felállt, és azt mondta, akkor ez nem magyar színház, itt nincs keresnivalója. De nagyon sokan, jelentős színészek mentek el. Fiatalokat nem tudtunk hozni, de nem is volt honnan: Kolozsvár „zárt” város volt, a főiskolán egy-két növendék végzett. A társulat néhány fontos személyisége – Köllő Béla, Vadász Zoltán, Pásztor János, Horváth Béla – elhunyt. Borzasztóan nehéz periódus volt. Próbáltuk úgy leróni a kötelező feladatokat, hogy ne lépjünk az önfeladás ösvényére. Ragaszkodtunk viszont ahhoz, hogy minden évben bemutassunk egy olyan előadást, ami jelezte a színház igazi potenciálját, a társulat erkölcsi tartását, politikai bátorságát. A„játszma vége” korszakot a maga kompromisszumaival és nagy veszteségeivel együtt emelt fővel lehet vállalni, hiszen a magyar színház életben maradt.
– Közéletünk személyiségei közül ön az, aki talán a legkevesebbet foglalkozik az egykori besúgókkal, volt szekusokkal. Pedig lenne oka bőven. Ez a fajta múlt nem foglalkoztatja?
– Volt olyan, hogy a feleségem éjjel háromkor érdeklődött: dolgom van vagy bevittek? Sokszor kísértett, hogy kikérjem a személyi és intézményi dossziét is. De elgondolkoztam azon: ha ezt az ügyet társadalmi méretekben nem tudjuk megoldani, akkor igazságtalanságokhoz is vezethet előrángatni hajától fogva egyenként az embereket. Kisebb ügyekért egyesek megbűnhődnek, az igazi nagy bűnösök lapulnak. Furcsa aránytalanságok vannak: a nemzeti önazonosság idoljait – Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét – sárba tiporunk, holott a kérdés árnyaltabb. Ugyanakkor napirendre kerültek a Szőcs István, Marosi Barna, Marosi Péter és mások nevei, akikről kiderült, tényleg ártottak és tragédiákat okoztak. Úgyhogy én végzem a dolgomat, foglalkozzanak mások ezzel.
– Fontos szerepet töltött és tölt be az erdélyi magyar közéletben, megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt, könyvet írt. Önéletrajzot nem készül írni?
– Nem készülök meghalni.
Kötő József
1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti könyv és több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. 2006 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. február 26.
Dáné Tibor Kálmán
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
A magyar házak szerepvállalása a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában
Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények - szögezi le szakpolitikai vitaindítójában Dáné Tibor Kálmán.
A Magyar Ház fogalma
Magyar Háznak tekinthető az az épület, mely egy civil szervezetnek vagy valamelyik történelmi magyar egyháznak a tulajdonában van, s melyben kultúrát közvetítő tevékenység folyik magyar nyelven, a szakrális gyülekezeti közösségeknél szélesebb csoportokat is elérni szándékozó művelődési rendszerben. A Magyar Ház fogalom egyértelműen jelzi az intézmény magyar jellegét egy magyar szempontból etnikailag alulképviselt közegben. Ilyen intézmények Romániában ott jöttek létre, ahol magyar közösségünk kisebbségben vagy szórványban él. Az előbbi feltételeket kielégítő intézmény Magyar Háznak tekinthető még akkor is, ha ezt a hivatalos intézményi megnevezésében nem tünteti fel, vagy az épület a működése során nem került be ilyen elnevezéssel a közösségi tudatba.
I.2. Történelmi háttér
Az elmúlt közel huszonöt esztendőben az önerőből intézményesülő romániai magyar közösségünk egyik legjelentősebb megvalósítása a Magyar Házak intézményeinek a létrehozása volt. Ezek ma amolyan független magyar kulturális autonómia szigetek, hisz egyrészt a településbeli és a régióbeli magyar közösségek működtetik és tartják fenn, másrészt semmilyen szempontból nincsenek helyi vagy országos, azaz önkormányzati vagy állami, szerv(ek)nek alárendelve. Cselekvési szabadság, de korlátozott anyagi lehetőség jellemzi a hazai magyar házak működését. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a megalakulásától kezdve cselekvési programjába iktatta és kiemelten kezelte a hazai magyar házak alapítását, és jelenleg is számtalan ilyen intézmény működéséhez szükséges anyagi források előteremtésében vállal szerepet. Az elmúlt negyed évszázadban ugyancsak jelentős szerepe volt a hazai Magyar Házak létrejöttében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE). A romániai Magyar Házak létrejöttének anyagi feltételeit a magyar állam (főleg az egykori Illyés Közalapítványon és a Szülőföld Alapon keresztül), az RMDSZ, a Kisebbségi Tanács pénzalapjaiból, valamint a történelmi egyházak és a helyi közösségek saját adományaikból teremtették elő. Fontos megjegyezni, hogy néhány ilyen intézmény a kommunista rendszer idején eltulajdonított (államosított) épületeknek, az egykor működött és az elmúlt időszakban újraalapított társadalmi szervezeteknek a jogfolytonosság révén visszaszolgáltatott ingatlanaként vált a közelmúltban újra magyar közösségi tulajdonná.
A hazai Magyar Házak jelenleg meghatározó szerepet töltenek be egy-egy helyi vagy kistérségi romániai szórványmagyar közösség életében, mind kulturális, mind közösségszervező és fejlesztő, de akár vidékfejlesztő szempontból is. Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények, hazai viszonylatban a több mint ötven százalékban szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségeink körében. Beszélhetünk tehát egy kiépült Magyar Ház láncolatról Romániában, de sajnos nem beszélhetünk ezeknek az intézményeknek a hálózatáról. Ugyanis ezen intézmények jelenleg egymástól függetlenül, elszigetelten tevékenykednek (nagyon kevés között jött létre valamilyen intézményi kapcsolat), s ennek okát egyértelműen nem a Magyar Házak közötti földrajzi távolságban kell keresni. Bár a Magyar Házak főleg az erdélyi szórványvidékek jellegzetes társadalomszervező intézményei, mégis romániai Magyar Házakról beszélünk a stratégia-tervezetben, hisz ehhez az intézmény rendszerhez hozzátartózik Moldovában a Bákó-megyei Pusztinán működő Közösségi Magyar Ház, valamint a bukaresti magyar közösség székháza, a Petőfi Ház is.
II. A cél megfogalmazása
A magyar identitás megőrzésében, ápolásában és továbbadásában a Magyar Házak szerepvállalása jelenleg főleg lokális, vagy kistérségi szintén működik. Ahhoz, hogy ezek a nemzetstratégia szempontból nagyon jelentős, de egyelőre egyedi feladatokat felvállaló intézményeink a hazai magyar közösség összkulturális értékeit is képviselhessék, szükséges a romániai Magyar Házak hálózatba szervezése. Ezzel egy olyan kapcsolati rendszert lehetne kiépíteni ezen intézmények között, mely lehetővé tenné az egyedi, a partikuláris tapasztalatok egymás közötti gyors átadását, a rugalmasan működő kulturális értékcserét. De ugyanakkor a közös cselekvések megtervezésére egy jó koordinációs és logisztikai rendszer felállítására és működtetésére is szükség lenne. egy közös érdekvédelem és érdekképviselet megteremtése. Vagyis az intézmények közötti hálózat leghatásosabb működtetését egy önálló jogi személyiséggel rendelkező Magyar Ház Szövetség (MaHáSz) tudná megvalósítani, mely a közös érdekvédelem és érdekképviselet feladatkörét is ellátná, s melynek kulturális stratégiájának a kidolgozásában és működtetésében az EMKE közel harmadfél évtizedes közösségi szolgálata is segíthet.
III. Környezetelemzés
III.1. Makrokörnyezet
III.1.1. Politikai környezet
Tudomásul kell venni, hogy ahol kisebbségi közösség él, ott a társadalomban politikai erőtér jön létre, amely gyakran nem feszültség mentes. Az eltelt közel huszonöt évben a hazai Magyar Házak létrejöttét is gyakran politikai tényezők idézték elő, nevezetesen: a szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségek kiszorultak a helybéli kulturális (például művelődési otthon), vagy adminisztratív (például polgármesteri hivatal) színterekről. Ez vagy annak köszönhetően alakult így, mert a többségi nemzet képviselői figyelmen kívül hagyták a magyar közösség sajátos társadalomszervező igényeit, vagy pedig - kulturális szempontból még azért is - mert a művelődési ház más, nem a helyi közösség kulturális életét támogató, rendeltetést kapott. Vagyis nem túl barátságos, gyakran feszültségektől sem mentes társadalmi hangulatban jöttek létre ezek az intézmények, melyek azóta a legtöbb településen ahol működnek, a szolid és kitartó közösségszervező tevékenységükkel, kivívták a többségi nemzet elismerését, sőt helyenként az együttműködő szimpátiáját is. A politikai érdekvédő egyesületünk, az RMDSZ, társadalomszervező programjában is szerepel a Magyar Házak támogatása, nem is beszélve arról, hogy számtalan ilyen intézményben a Szövetség helyi irodája is ott működik. Az elmúlt időszakban a mindenkori magyarországi kormányok támogató szándékkal viszonyultak a Magyar Házak intézményes hazai kiépítéséhez, hisz számtalan ilyen létesítmény az anyaország anyagi hozzájárulásával jött létre. Romániában a Magyar Házak láncolatát hungarikumnak lehet tekintetni. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy számszerűen a hazánkban létező Magyar Házak hozzávetőleg a világ magyar diaszpórájában működő ilyen intézmények számával közel azonos.
III.1.2. Gazdasági környezet
Romániában a szórvány és kisebbségben élő magyar közösségek általában az országos átlaghoz viszonyítva alacsonyabb gazdasági mutatókkal rendelkező környezetben élnek. Ez egyértelműen kihat a Magyar Házak működésére is. Az eddigi gyakorlat alapján, hazai viszonylatban, ezek az intézmények működésükhöz főleg a Romániai Nemzetiségek Kisebbségi Tanácsa pénzalapjaira számíthatnak, melynek hazai kezelője az RMDSZ, valamint különböző programjaikra még támogatást nyerhetnek a helyi tanácsok pénzalapjaiból is. Magyarországi viszonylatban - bár az utóbbi időben megszorító intézkedések léptek életbe az állami költségvetés szintjén - a határon kívüli régiókban élő magyar nemzeti közösségek identitás megőrző tevékenységére, a szülőföldön való boldogulásra elkülönített pénzalapok vannak. Jelenleg ebből részesülnek – a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. közvetítésével - az eddig is nemzeti értékeket hordozó hazai Magyar Házak intézményeinek egy csoportja, s reméljük, hogy a jövőbeni normatív támogatások figyelme további ilyen intézményre is kiterjed. Hisz egyértelmű, hogy a kifejezetten identitásmegőrző tevékenységet végző kulturális intézményeket – mint amilyenek a Magyar Házak is – csakis magyar illetve román állami költségvetésből lehet fenntartani. Mert az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy egy kisebbségi művelődési intézmény csakis multikulturális programokra kérhet és esetleg kaphat támogatást az EU pénzalapjaiból, mely programoktól egyértelműen nem kell elzárkóznia ezeknek az intézményeknek, de fő tevékenységi körükben, éppen sajátságos helyzetük miatt, nem az ilyen típusú programok kell, hogy domináljanak.
III.1.3. Technológiai környezet
A romániai Magyar Házak technológiai felszereltsége ugyancsak heterogén. Kitűnik ez az RMDSZ Társadalom Szervező Főosztálya és az EMKE által 2013-ban ezen intézményekről készített részletes felmérésből is.(Megjegyezzük, hogy még vannak olyan Magyar Házak, amelyek kimaradtak ebből a felmérésből, például a Tűri Magyar Ház Fehér-megyéből, a Tranzit Ház Kolozsvárról, a Petőfi Ház Bukarestből, stb, melyekkel tovább folytatva a felmérést még árnyaltabbá lehet tenni a hazai Magyar Házakról alkotott összképet.) A kiépített technológiai környezete, infrastruktúrája döntő módon befolyásolja egy Magyar Ház életét. Megjegyezzük, hogy azokban az intézményekben, amelyekben a művelődésszervezés és a különböző helyi magyar civil szervezetek tágabb értelemben vett társadalomszervezése közösen folyik, infrastrukturális szempontból sokkal jobban felszereltek, mint csak a kultúraközvetítéssel foglalkozó Magyar Házak.
III.1.4. Társadalmi környezet
1989 karácsonya után a romániai magyar társadalomban gombamód kezdtek elszaporodni a civil szervezetek, országos, régiós, vagy helyi működési lefedettséggel. Ez természetes, hisz a kisebbségi létben, különösen a kultúra területén, a szakmai intézményesülés támogatását az állam vagy egyáltalán nem vállalta fel, vagy csak részben biztosított hozzá anyagi feltételeket, s így közösségünknek a belső energiáinak a mozgósításával magának kellett megoldania civil társadalmán keresztül ezeket a feladatokat. Ugyanakkor ezek a társadalmi szervezetek a demokrácia gyakorlásának az intézményei lettek, az önkormányzati eszme iskoláivá váltak. A hazai magyar civil szervezeteknek jelentős hányada, jóval több, mint a fele, kulturális profillal jöttek létre, ezen belül is számtalan olyan tevékenységi körökkel, amelyek a különböző magyar közösségek helyi és kollektív identitástudatának az ápolását és továbbadását mozdítják elő. Szórvány területen, ahol Magyar Házak működnek, egy-egy ilyen intézmény gyűjtő központja lett a régióban tevékenykedő társadalmi szervezeteknek, vagy éppen civil kezdeményezéseknek. Nem is beszélve arról, hogy ezek az intézmények helyenként hagyatéki könyvtárakat, képtárakat, levéltárakat gondoznak, néprajzi múzeumot működtetnek, vagy más jellegű tárgyi kulturális értékmegőrző tevékenységet folytatnak. Ily módon a civil szervezetek kollektív fellépése egy Magyar Ház életében, nemcsak a működéshez szükséges anyagi feltételek megteremtésében jelentenek előnyt és biztonságot, de nagyobb társadalmi elismertséget is hoznak az intézménynek, nem is beszélve a politikai védettségről. Ezzel ellentétben csak egy szűk helybéli elit, grémium által igazgatott ilyen intézmény nagyon sok támadásnak lehet kitéve, különösen a magukat kirekesztettnek érzett csoportok részéről. Továbbá számtalan hazai Magyar Ház társadalomszervező tevékenysége túllépett az intézménynek otthont adó település határain, hatáskörzete régiós szintre emelkedett, s ez hatalmas társadalmi tőkét jelent az intézmény részére.
III.2. Mikrokörnyezet - Szervezeti kultúra elemzése
III.2.1. Szervezés:
Jelenleg a magyar házak működésének szervezése ugyancsak heterogén. Egyrészt személyfüggő, másrészt az épület jellegétől: méretétől, közművesítésétől, infrastrukturális felszereltségétől is függ. Azok a Magyar Házak működnek hatékonyan ahol a kulturális szolgáltatáson túl más jellegű társadalomszervező szolgáltatásokat is tudnak nyújtani. Ahol a magyar közösség tagjai nem csak szórakozni járnak, hanem az ügyes-bajos intézendő dolgaikra is megoldást találnak. Vagyis az intézmény partnere tud lenni a magyar közösség minden tagjának, vagy bárkinek, akinek a személyes problémáit, adminisztratív gondjait orvosolni tudják. Szervezés szempontjából minél szélesebb körű partneri kapcsolatot alakított ki a Magyar Ház személyekkel, civil szervezetekkel, helybéli intézményekkel, annál hatékonyabban tudja társadalomszervező feladatait betölteni a településen, vagy akár a régióban. Az eddigi tapasztalatok azt igazolják, hogy a szervezési hatékonysághoz nélkülözhetetlen az intézmény megválasztott tisztségviselőinek, irányítóinak a cselekvési szabadsága, de ugyanakkor fontos a vezetőség közösségi számonkérhetőségi fórumainak a megteremtése is.
III.2.2. Menedzsment:
Azok a Magyar Házak tudnak jelentős eredményeket felmutatni, ahol egyrészt a művelődés szervezésben jártas, másrészt a modern forrásteremtésben (pályázatírás, lebonyolítás, elszámolás) otthonosan mozgó, az információs rendszereket jól kihasználni tudó szakember gárda működik. Továbbá az intézeten belül van csapatmunka, olyan, ami nem vezetett az egyes munkakörök felelősségének, vagy az egyéni felelősségeknek a rovására. Egy-egy ház eredményes tevékenységéhez a hatékony belső kommunikáció is hozzájárul, olyan, amelyik lehetővé teszi az új eredmények egymás közötti gyors kicserélését és beépülését az intézet munkába. A rendszeresség, az eredményesség és a hatékonyság hármas kritériuma működik ezekben a Magyar Házakban.
III.2.3. Adminisztráció, finanszírozás
Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a Magyar Ház működtetéséhez mindenekelőtt legalább egy jó szervezőkészséggel megáldott, a településen köztiszteletben álló, munkabírással rendelkező személy kell hogy álljon, mint alkalmazott. Ugyanakkor azok a Magyar Házak tudnak a közösségszervezés terén jelentős eredményeket felmutatni, amelyek az alaptevékenységük ellátásához szükséges anyagiakkal valamilyen forrásból rendelkeznek. Mert a működéshez szükséges bizonytalan, pályázatfüggő pénzügyvitel elszívja az Intézet vezetőségének az energiáját az érdemi kulturális szervező munkától. Viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az intézeti munka hatékonyságának, a menedzsmentnek, az egyik fokmérője a pályázati úton szerzett pénzeknek a mennyisége és ésszerű elköltése. Ezen az úton azt is ellenőrizni lehet, hogy az állandóan változó gazdasági mozgástérhez milyen hatékonysággal tud alkalmazkodni a Magyar Ház. Ugyanakkor egy ilyen intézet elismertségét az egyes tevékenységekre mozgósítható önkéntesek száma is igazolja, különös tekintettel ha azok a fiatalok köréből kerülnek ki.
III.2.4. Szolgáltatások
Azok a Magyar Házak tudnak kielégítő szolgáltatást nyújtani az őket fenntartó közösségnek, amelyek megfelelő infrastruktúrával rendelkeznek. Mint arról már szó esett, legnagyobb elismertségnek azok az intézmények örvendenek, amelyek szolgáltatásai a kulturális programok megrendezésén túlmutatnak. A széles sávú internet használata például lehetővé teszi, hogy a számítógéppel nem rendelkező idős személyek is a Magyar Ház szolgáltatása révén kapcsolatba léphessenek a távolban élő családtagjaikkal. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy vannak intézmények, amelyekben a magyar közösség gazdasági életének a fellendítését szolgáló felnőttképző tevékenységek is folynak. Továbbá azok a Magyar Házak amelyek a fiataloktól kezdve a középgeneráción át az idősekig, vagyis korosztályok szerint is, képesek minőségi szolgáltatásokat nyújtani, tudják társadalomszervező feladatukat a leghatékonyabban ellátni.
III.2.5. Személyzeti feltételek
Jelenleg azok a Magyar Házak tudnak kimagasló teljesítmény nyújtani, ahol a különböző munkakörben önállóan cselekvő, döntéseit nem csak vállalni, de kivitelezni is tudó, munkatársak tevékenykednek. És ahol létezik legalább egy, teljes munkakörben dolgozó személy, aki összehangolja a ház sokrétű tevékenységét. Jelenleg a Magyar Házak tevékenysége elképzelhetetlen bedolgozói státusok nélkül (leggyakoribb a gazdasági felelős), de az intézmény igazi fenntartói az önkéntesek, akik szakmai tudásukkal, vagy fizikai munkájukkal végeznek el felbecsülhetetlen értékű feladatokat. Számtalan esetben az önkéntesek látják el a ház rendezvényei számára a PR feladatokat is, például plakátolás, vagy szórólapoknak az érdekeltekhez való eljuttatását, stb. Hisz ne feledjük, kis létszámú szórványközösségekről van szó, ahol hatékonyan lehet alkalmazni rendezvények szervezésekor meghívások esetében a személyes megszólítást.
III.2.6. Tervezés:
Amikor a Magyar Házak több mint húsz évvel ezelőtt kezdtek megjelenni, akkor az intézményesülés folyamatában egy addig ismeretlen, járatlan úton kellett elindulni, hisz ilyen jellegű intézmények addig még nem működtek Romániában. Az intézménytervezésben gyakran egyszerre kellett ötvözni a civil szervezeti adminisztrációt, az állami jellegűvel, és létrehozni a kettő között az optimális egyensúlyt. Hisz mindig meg kellett találni azt a jogi hátteret, amely biztonságosan tudta működtetni a Magyar Házat, különösen az állandóan változó, alakuló hazai jogrendszerben. Az elmúlt esztendőben azok a Magyar Házak tudtak a leghatékonyabban működni, amelyek önálló jogi személyiséget szereztek, vagy az épületet fenntartó, a tulajdonjogot gyakoroló civil szervezet házvásárláskor már rendelkezett ezzel a státussal. Egyértelmű, hogy egy nyugodt bel- és külpolitikai háttérrel ezen Intézetek tevékenységeinek a tervezése eredményesebben folyik, például a kapcsolattartás a hazai román és kisebbségi kulturális intézményekkel, civil szervezetekkel, nemzetközi téren együttműködés a magyarországi és az anyaországon kívüli régiók hasonló intézményeivel, valamint a világ magyar diaszpórájában tevékenykedő Magyar Házakkal.
IV. Stratégiai elképzelések
Romániai magyar nemzetstratégiában a szórványkérdés prioritást kell hogy élvezzen. Az elmúlt közel negyed évszázadban a szórványkollégiumok kiépítése mellett a Magyar Házak intézményeinek a megjelenése és fenntartása a hazai magyar közösségünk legnagyobb megvalósításai közé tartóznak. A szórványosodás problémáját nem csak nálunk, de a Kárpát-medence egész területén, csak úgy lehet csökkenteni, ha összmagyar kérdésként kezeljük. Nem elég nemzettudat erősítő programok kitalálása és levezetése a szórványközösségek számára (ezeknek inkább szimbolikus hatásaik vannak), hanem: egyrészt magyar (kulturális) intézményeket kell ezeken a területeken felállítani és a hosszútávú működésüket összmagyar összefogással biztosítani, másrészt az ezekben a közösségekben megjelenő magyar vállalkozó rétegnek a munkáját kell erősíteni és támogatni. Kultúra és gazdaság egyszerre történő felélesztése tud életképessé tenni egy közösséget, így a szórványban is pozitív demográfiai változást hozni. A szórványban az intézményesülés folyamatára számos mai hazai példát is hozhatunk, mint a Kallós Zoltán Alapítvány tevékenysége Válaszúton, a Téka Alapítvány munkája Szamosújváron, Böjte Csaba atya áldásos országos lefedettségű ügyködése a magyar hátrányos helyzetű gyerekek megmentése érdekében és még folytathatnánk a sort. Történeti visszatekintésben pedig ott van Kún Kocsárd gróf által az EMKE-nek adományozott és 1892-ben Algyógyon, (Hunyad Vármegyében) a nagyon elszórványosodott magyarság körében létrehozott Székely Mezőgazdasági Iskola. Ennek az intézménynek a megjelenése mint mezőgazdasági tanintézet abban az időben rövid időn belül jelentős pozitív demográfiai változást hozott az egész vármegye magyar közössége számára. Igaz, az iskola működtetésében és fenntartásában az EMKE mellett a Magyar Állam is jelentősen kivette a részét.
A romániai Magyar Házak tevékenységének erősítése - főleg a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában, mint célkitűzés - érdekében ezeket az intézményeket hálózatba kell szervezni. Véleményünk szerint az EMKE által 2009-ben elkezdett hálózatépítő folyamatot kell továbbépíteni. A hálózattal a hazai szórványon belül egy élő kulturális szövetet lehetne létrehozni, melynek minden egyede öntevékeny és önálló intézmény, együtt viszont a tömbmagyarság kulturális erejével bíró magyar entitássá válhat. A hálózat lehetővé teszi ezen intézmények közös fellépését a saját kultúrpolitikájuk megvalósítása érdekében, vagy adott esetben éppen a politikával szembeni érdekérvényesítést tudják így jobban képviselni. A hálózat működtetésére egy önálló jogi személyiséggel rendelkező intézményt kell létrehozni (a már említett Magyar Házak Szövetsége - MaHáSz), mely az EMKE égisze alatt működve, az ernyőszervezetnek az eddigi hálózatépítő tevékenységét használná ki. A MaHáSz hálózatépítő tevékenysége pedig a jövőben kiterjedhetne a Kárpát-medence Románián kívüli térségében működő Magyar Házaira, vagy akár a nyugati magyar diaszpóra ilyen intézményeire is.
Az EMKE által elkezdett Magyar Házak hálózatépítő tevékenységének következő lépése a III. Romániai Magyar Házak találkozójának a megszervezése kell hogy legyen. Ennek a tanácskozásnak a programpontjai:1. Az EMKE –RMDSZ által 2013-ban elkészített felmérés bemutatása, kiértékelése az érdekeltekkel közösen a kiegészítése. 2. Újabb kulturális börze, a Magyar Házak, tapasztalatcsere az intézményvezetők között. 3. A Magyar Házak Szövetségének, a MaHáSz-nak a létrehozása (az alapszabály-tervezet bemutatása, a közös célkitűzések kidolgozása, a vezetőség megválasztása).
A hálózatmenedzsernek vagy a MaHáSz működtetőnek lehetséges feladatkörei:
- a hálózat működtetése a tagintézmények működési autonómiájának a tiszteletben tartásával - az intézmények problémáinak az állandó ismerete, közös megoldások keresése - a hazai Magyar Házak érdekképviseletének a felvállalása - kulturális értékcsere irányítása a hálózaton belül (például valamelyik intézmény jó programjának a tájolása a hálózaton belül) - közös programok menedzselése a hálózaton belül - a hálózati tevékenységhez források teremtése - állandó információcsere
- MaHáSz honlap működtetése, a hálózat és tagjainak a világhálón történő megismertetése, az egyes intézményi honlapok autonómiájának a tiszteltben tartásával - kapcsolattartás (akár a hálózatba való bevonás) a Kárpát-medence és a nyugati diaszpóra Magyar Házaival - a közös problémákat érintő tanfolyamok megszervezése (például a fiatal magyar vállalkozói réteg képzése) - a tanuló társadalom fogalomkörének a megismertetése, felnőttképzés megszervezése - a Magyar Házak intézményeit a kulturális turizmus tevékenységi körébe bevonni (folytatni az EMKE és az EMKE Sárospatakon működő Észak-magyarországi képviselete által elindított programot). - a hálózati munka keretében segíteni és serkenti a kevésbé aktív magyar házak kultúra közvetítő munkáját. V. A hálózat (MaHáSz) SWOT analízise. Belső erőforrások és külső környezet viszonyának elemzése V.1. Erősségek
- Már létező és működő magyar érdekeket képviselő vagyon kezelése (Magyar Házak épületei) - A magyar identitás megőrzésében és továbbadásában vállalt erős elkötelezettség. Motiváció a jó értelemben vett másság felmutatása a többségi nemzet fele. - A magyar kultúra iránti állandó igény, érdeklődés. - A közös alapértékek állandó keresése, amely a közösségi érzést is erősíti és nemzetmegtartó erővel bír. - A helyi szórványmagyar történelmi értékek felkutatása, megőrzése és közkinccsé tétele. Erdély történelmének legjelentősebb mozzanatai a szórványhoz kötődnek. - Intézményi sok lábon állás, az egyéni tapasztalok közkinccsé tétele. - Az EMKE eddig szerzett koordinációs tevékenységének a beépítése a hálózatépítő és fenntartó munkában. - A túlélésben szerzett kisebbségi rutin. A taktikai érzék kialakulása a többségi nemzettel való együttélésben. Kisebbségi képviseletben szerzett tapasztalatok az önkormányzatok különböző szintjén. - Multikulturális és interkulturális tapasztalatok.
V.2. Gyengeségek
- Viszonylag kevés intézmény rendelkezik a fenntartáshoz szükséges kellő szakmaisággal.
- Kevés és esetleges a pénzügyi támogatás. Néhol az alapműködéshez szükséges anyagi feltételek sincsenek meg.
- Anyagi támogatást csak az RMDSZ kisebbségi tanácsi alapjaitól és Magyarországtól várnak. Nincsenek kellő képen kialakulva a forrásteremtésnek más módozatai. - Nem egységes és végiggondolt a kommunikáció egyrészt a romániai magyarság fele, illetve az anyaország fele, a nyugati magyar diaszpóra fele még kevésbé. - Projektalapú gondolkodás hiánya. Hiányoznak a helyi hosszutávú stratégiák, amelyek hozzásegítenének hálózati közös tervek készítéséhez. - Sekélyesebb, csak érzelmeket keltő kulturális tevékenységek előnybe részesítése (látványosabb ezeknek a szervezése, hatékonysága nagy lehet, eredményessége annál gyengébb.) - Jelenleg a Magyar Házak jórészt még egymásról is keveset tudnak. A kommunikáció hiányában a tömbmagyar területek sem ismerik eléggé ezen intézmények munkáját. - Gyakori a zárványosodás jelensége, hiányzik a többségi nemzet fele való kellő nyitottság.
V.3. Lehetőségek
- Hálózatosodás megteremtése, fejlesztése. - Szakmaiság fejlesztése. - Közös képzések megszervezése. - Egységes kommunikáció megjelenése. - Egységes alapértékek, alapüzenetek megfogalmazása és közös képviselete. - Közös arculat kialakítása és felmutatása, az egység és egyediség összhangjának a megteremtésével. - Közös fellépés az anyagi alapok megteremtésében. - Az intézmények közötti kapcsolati tőke erősítése. A világhálón való közös megjelenés. - Közös tudásbázis megteremtése és kihasználása. V.4. Veszélyek - Kitettség a román és a magyar politikai élet széljárásainak. - Kitettség a szélsőségek megjelenésének (mind magyar, mind pedig román vonalon). - Romló gazdasági helyzet. - Értelmiség elvándorlása. - A közös érdekvédelem megszervezése, a koordináció hiánya. - A sekélyesebb magyar kulturális értékek terjedése. - Helytelen magyarországi megközelítés, a tömbmagyarság előnyben részesítése. - Új eszközök hiányában nem képesek megszólítani a fiatalokat.
Dáné Tibor Kálmán
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
A magyar házak szerepvállalása a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában
Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények - szögezi le szakpolitikai vitaindítójában Dáné Tibor Kálmán.
A Magyar Ház fogalma
Magyar Háznak tekinthető az az épület, mely egy civil szervezetnek vagy valamelyik történelmi magyar egyháznak a tulajdonában van, s melyben kultúrát közvetítő tevékenység folyik magyar nyelven, a szakrális gyülekezeti közösségeknél szélesebb csoportokat is elérni szándékozó művelődési rendszerben. A Magyar Ház fogalom egyértelműen jelzi az intézmény magyar jellegét egy magyar szempontból etnikailag alulképviselt közegben. Ilyen intézmények Romániában ott jöttek létre, ahol magyar közösségünk kisebbségben vagy szórványban él. Az előbbi feltételeket kielégítő intézmény Magyar Háznak tekinthető még akkor is, ha ezt a hivatalos intézményi megnevezésében nem tünteti fel, vagy az épület a működése során nem került be ilyen elnevezéssel a közösségi tudatba.
I.2. Történelmi háttér
Az elmúlt közel huszonöt esztendőben az önerőből intézményesülő romániai magyar közösségünk egyik legjelentősebb megvalósítása a Magyar Házak intézményeinek a létrehozása volt. Ezek ma amolyan független magyar kulturális autonómia szigetek, hisz egyrészt a településbeli és a régióbeli magyar közösségek működtetik és tartják fenn, másrészt semmilyen szempontból nincsenek helyi vagy országos, azaz önkormányzati vagy állami, szerv(ek)nek alárendelve. Cselekvési szabadság, de korlátozott anyagi lehetőség jellemzi a hazai magyar házak működését. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a megalakulásától kezdve cselekvési programjába iktatta és kiemelten kezelte a hazai magyar házak alapítását, és jelenleg is számtalan ilyen intézmény működéséhez szükséges anyagi források előteremtésében vállal szerepet. Az elmúlt negyed évszázadban ugyancsak jelentős szerepe volt a hazai Magyar Házak létrejöttében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE). A romániai Magyar Házak létrejöttének anyagi feltételeit a magyar állam (főleg az egykori Illyés Közalapítványon és a Szülőföld Alapon keresztül), az RMDSZ, a Kisebbségi Tanács pénzalapjaiból, valamint a történelmi egyházak és a helyi közösségek saját adományaikból teremtették elő. Fontos megjegyezni, hogy néhány ilyen intézmény a kommunista rendszer idején eltulajdonított (államosított) épületeknek, az egykor működött és az elmúlt időszakban újraalapított társadalmi szervezeteknek a jogfolytonosság révén visszaszolgáltatott ingatlanaként vált a közelmúltban újra magyar közösségi tulajdonná.
A hazai Magyar Házak jelenleg meghatározó szerepet töltenek be egy-egy helyi vagy kistérségi romániai szórványmagyar közösség életében, mind kulturális, mind közösségszervező és fejlesztő, de akár vidékfejlesztő szempontból is. Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények, hazai viszonylatban a több mint ötven százalékban szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségeink körében. Beszélhetünk tehát egy kiépült Magyar Ház láncolatról Romániában, de sajnos nem beszélhetünk ezeknek az intézményeknek a hálózatáról. Ugyanis ezen intézmények jelenleg egymástól függetlenül, elszigetelten tevékenykednek (nagyon kevés között jött létre valamilyen intézményi kapcsolat), s ennek okát egyértelműen nem a Magyar Házak közötti földrajzi távolságban kell keresni. Bár a Magyar Házak főleg az erdélyi szórványvidékek jellegzetes társadalomszervező intézményei, mégis romániai Magyar Házakról beszélünk a stratégia-tervezetben, hisz ehhez az intézmény rendszerhez hozzátartózik Moldovában a Bákó-megyei Pusztinán működő Közösségi Magyar Ház, valamint a bukaresti magyar közösség székháza, a Petőfi Ház is.
II. A cél megfogalmazása
A magyar identitás megőrzésében, ápolásában és továbbadásában a Magyar Házak szerepvállalása jelenleg főleg lokális, vagy kistérségi szintén működik. Ahhoz, hogy ezek a nemzetstratégia szempontból nagyon jelentős, de egyelőre egyedi feladatokat felvállaló intézményeink a hazai magyar közösség összkulturális értékeit is képviselhessék, szükséges a romániai Magyar Házak hálózatba szervezése. Ezzel egy olyan kapcsolati rendszert lehetne kiépíteni ezen intézmények között, mely lehetővé tenné az egyedi, a partikuláris tapasztalatok egymás közötti gyors átadását, a rugalmasan működő kulturális értékcserét. De ugyanakkor a közös cselekvések megtervezésére egy jó koordinációs és logisztikai rendszer felállítására és működtetésére is szükség lenne. egy közös érdekvédelem és érdekképviselet megteremtése. Vagyis az intézmények közötti hálózat leghatásosabb működtetését egy önálló jogi személyiséggel rendelkező Magyar Ház Szövetség (MaHáSz) tudná megvalósítani, mely a közös érdekvédelem és érdekképviselet feladatkörét is ellátná, s melynek kulturális stratégiájának a kidolgozásában és működtetésében az EMKE közel harmadfél évtizedes közösségi szolgálata is segíthet.
III. Környezetelemzés
III.1. Makrokörnyezet
III.1.1. Politikai környezet
Tudomásul kell venni, hogy ahol kisebbségi közösség él, ott a társadalomban politikai erőtér jön létre, amely gyakran nem feszültség mentes. Az eltelt közel huszonöt évben a hazai Magyar Házak létrejöttét is gyakran politikai tényezők idézték elő, nevezetesen: a szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségek kiszorultak a helybéli kulturális (például művelődési otthon), vagy adminisztratív (például polgármesteri hivatal) színterekről. Ez vagy annak köszönhetően alakult így, mert a többségi nemzet képviselői figyelmen kívül hagyták a magyar közösség sajátos társadalomszervező igényeit, vagy pedig - kulturális szempontból még azért is - mert a művelődési ház más, nem a helyi közösség kulturális életét támogató, rendeltetést kapott. Vagyis nem túl barátságos, gyakran feszültségektől sem mentes társadalmi hangulatban jöttek létre ezek az intézmények, melyek azóta a legtöbb településen ahol működnek, a szolid és kitartó közösségszervező tevékenységükkel, kivívták a többségi nemzet elismerését, sőt helyenként az együttműködő szimpátiáját is. A politikai érdekvédő egyesületünk, az RMDSZ, társadalomszervező programjában is szerepel a Magyar Házak támogatása, nem is beszélve arról, hogy számtalan ilyen intézményben a Szövetség helyi irodája is ott működik. Az elmúlt időszakban a mindenkori magyarországi kormányok támogató szándékkal viszonyultak a Magyar Házak intézményes hazai kiépítéséhez, hisz számtalan ilyen létesítmény az anyaország anyagi hozzájárulásával jött létre. Romániában a Magyar Házak láncolatát hungarikumnak lehet tekintetni. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy számszerűen a hazánkban létező Magyar Házak hozzávetőleg a világ magyar diaszpórájában működő ilyen intézmények számával közel azonos.
III.1.2. Gazdasági környezet
Romániában a szórvány és kisebbségben élő magyar közösségek általában az országos átlaghoz viszonyítva alacsonyabb gazdasági mutatókkal rendelkező környezetben élnek. Ez egyértelműen kihat a Magyar Házak működésére is. Az eddigi gyakorlat alapján, hazai viszonylatban, ezek az intézmények működésükhöz főleg a Romániai Nemzetiségek Kisebbségi Tanácsa pénzalapjaira számíthatnak, melynek hazai kezelője az RMDSZ, valamint különböző programjaikra még támogatást nyerhetnek a helyi tanácsok pénzalapjaiból is. Magyarországi viszonylatban - bár az utóbbi időben megszorító intézkedések léptek életbe az állami költségvetés szintjén - a határon kívüli régiókban élő magyar nemzeti közösségek identitás megőrző tevékenységére, a szülőföldön való boldogulásra elkülönített pénzalapok vannak. Jelenleg ebből részesülnek – a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. közvetítésével - az eddig is nemzeti értékeket hordozó hazai Magyar Házak intézményeinek egy csoportja, s reméljük, hogy a jövőbeni normatív támogatások figyelme további ilyen intézményre is kiterjed. Hisz egyértelmű, hogy a kifejezetten identitásmegőrző tevékenységet végző kulturális intézményeket – mint amilyenek a Magyar Házak is – csakis magyar illetve román állami költségvetésből lehet fenntartani. Mert az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy egy kisebbségi művelődési intézmény csakis multikulturális programokra kérhet és esetleg kaphat támogatást az EU pénzalapjaiból, mely programoktól egyértelműen nem kell elzárkóznia ezeknek az intézményeknek, de fő tevékenységi körükben, éppen sajátságos helyzetük miatt, nem az ilyen típusú programok kell, hogy domináljanak.
III.1.3. Technológiai környezet
A romániai Magyar Házak technológiai felszereltsége ugyancsak heterogén. Kitűnik ez az RMDSZ Társadalom Szervező Főosztálya és az EMKE által 2013-ban ezen intézményekről készített részletes felmérésből is.(Megjegyezzük, hogy még vannak olyan Magyar Házak, amelyek kimaradtak ebből a felmérésből, például a Tűri Magyar Ház Fehér-megyéből, a Tranzit Ház Kolozsvárról, a Petőfi Ház Bukarestből, stb, melyekkel tovább folytatva a felmérést még árnyaltabbá lehet tenni a hazai Magyar Házakról alkotott összképet.) A kiépített technológiai környezete, infrastruktúrája döntő módon befolyásolja egy Magyar Ház életét. Megjegyezzük, hogy azokban az intézményekben, amelyekben a művelődésszervezés és a különböző helyi magyar civil szervezetek tágabb értelemben vett társadalomszervezése közösen folyik, infrastrukturális szempontból sokkal jobban felszereltek, mint csak a kultúraközvetítéssel foglalkozó Magyar Házak.
III.1.4. Társadalmi környezet
1989 karácsonya után a romániai magyar társadalomban gombamód kezdtek elszaporodni a civil szervezetek, országos, régiós, vagy helyi működési lefedettséggel. Ez természetes, hisz a kisebbségi létben, különösen a kultúra területén, a szakmai intézményesülés támogatását az állam vagy egyáltalán nem vállalta fel, vagy csak részben biztosított hozzá anyagi feltételeket, s így közösségünknek a belső energiáinak a mozgósításával magának kellett megoldania civil társadalmán keresztül ezeket a feladatokat. Ugyanakkor ezek a társadalmi szervezetek a demokrácia gyakorlásának az intézményei lettek, az önkormányzati eszme iskoláivá váltak. A hazai magyar civil szervezeteknek jelentős hányada, jóval több, mint a fele, kulturális profillal jöttek létre, ezen belül is számtalan olyan tevékenységi körökkel, amelyek a különböző magyar közösségek helyi és kollektív identitástudatának az ápolását és továbbadását mozdítják elő. Szórvány területen, ahol Magyar Házak működnek, egy-egy ilyen intézmény gyűjtő központja lett a régióban tevékenykedő társadalmi szervezeteknek, vagy éppen civil kezdeményezéseknek. Nem is beszélve arról, hogy ezek az intézmények helyenként hagyatéki könyvtárakat, képtárakat, levéltárakat gondoznak, néprajzi múzeumot működtetnek, vagy más jellegű tárgyi kulturális értékmegőrző tevékenységet folytatnak. Ily módon a civil szervezetek kollektív fellépése egy Magyar Ház életében, nemcsak a működéshez szükséges anyagi feltételek megteremtésében jelentenek előnyt és biztonságot, de nagyobb társadalmi elismertséget is hoznak az intézménynek, nem is beszélve a politikai védettségről. Ezzel ellentétben csak egy szűk helybéli elit, grémium által igazgatott ilyen intézmény nagyon sok támadásnak lehet kitéve, különösen a magukat kirekesztettnek érzett csoportok részéről. Továbbá számtalan hazai Magyar Ház társadalomszervező tevékenysége túllépett az intézménynek otthont adó település határain, hatáskörzete régiós szintre emelkedett, s ez hatalmas társadalmi tőkét jelent az intézmény részére.
III.2. Mikrokörnyezet - Szervezeti kultúra elemzése
III.2.1. Szervezés:
Jelenleg a magyar házak működésének szervezése ugyancsak heterogén. Egyrészt személyfüggő, másrészt az épület jellegétől: méretétől, közművesítésétől, infrastrukturális felszereltségétől is függ. Azok a Magyar Házak működnek hatékonyan ahol a kulturális szolgáltatáson túl más jellegű társadalomszervező szolgáltatásokat is tudnak nyújtani. Ahol a magyar közösség tagjai nem csak szórakozni járnak, hanem az ügyes-bajos intézendő dolgaikra is megoldást találnak. Vagyis az intézmény partnere tud lenni a magyar közösség minden tagjának, vagy bárkinek, akinek a személyes problémáit, adminisztratív gondjait orvosolni tudják. Szervezés szempontjából minél szélesebb körű partneri kapcsolatot alakított ki a Magyar Ház személyekkel, civil szervezetekkel, helybéli intézményekkel, annál hatékonyabban tudja társadalomszervező feladatait betölteni a településen, vagy akár a régióban. Az eddigi tapasztalatok azt igazolják, hogy a szervezési hatékonysághoz nélkülözhetetlen az intézmény megválasztott tisztségviselőinek, irányítóinak a cselekvési szabadsága, de ugyanakkor fontos a vezetőség közösségi számonkérhetőségi fórumainak a megteremtése is.
III.2.2. Menedzsment:
Azok a Magyar Házak tudnak jelentős eredményeket felmutatni, ahol egyrészt a művelődés szervezésben jártas, másrészt a modern forrásteremtésben (pályázatírás, lebonyolítás, elszámolás) otthonosan mozgó, az információs rendszereket jól kihasználni tudó szakember gárda működik. Továbbá az intézeten belül van csapatmunka, olyan, ami nem vezetett az egyes munkakörök felelősségének, vagy az egyéni felelősségeknek a rovására. Egy-egy ház eredményes tevékenységéhez a hatékony belső kommunikáció is hozzájárul, olyan, amelyik lehetővé teszi az új eredmények egymás közötti gyors kicserélését és beépülését az intézet munkába. A rendszeresség, az eredményesség és a hatékonyság hármas kritériuma működik ezekben a Magyar Házakban.
III.2.3. Adminisztráció, finanszírozás
Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a Magyar Ház működtetéséhez mindenekelőtt legalább egy jó szervezőkészséggel megáldott, a településen köztiszteletben álló, munkabírással rendelkező személy kell hogy álljon, mint alkalmazott. Ugyanakkor azok a Magyar Házak tudnak a közösségszervezés terén jelentős eredményeket felmutatni, amelyek az alaptevékenységük ellátásához szükséges anyagiakkal valamilyen forrásból rendelkeznek. Mert a működéshez szükséges bizonytalan, pályázatfüggő pénzügyvitel elszívja az Intézet vezetőségének az energiáját az érdemi kulturális szervező munkától. Viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az intézeti munka hatékonyságának, a menedzsmentnek, az egyik fokmérője a pályázati úton szerzett pénzeknek a mennyisége és ésszerű elköltése. Ezen az úton azt is ellenőrizni lehet, hogy az állandóan változó gazdasági mozgástérhez milyen hatékonysággal tud alkalmazkodni a Magyar Ház. Ugyanakkor egy ilyen intézet elismertségét az egyes tevékenységekre mozgósítható önkéntesek száma is igazolja, különös tekintettel ha azok a fiatalok köréből kerülnek ki.
III.2.4. Szolgáltatások
Azok a Magyar Házak tudnak kielégítő szolgáltatást nyújtani az őket fenntartó közösségnek, amelyek megfelelő infrastruktúrával rendelkeznek. Mint arról már szó esett, legnagyobb elismertségnek azok az intézmények örvendenek, amelyek szolgáltatásai a kulturális programok megrendezésén túlmutatnak. A széles sávú internet használata például lehetővé teszi, hogy a számítógéppel nem rendelkező idős személyek is a Magyar Ház szolgáltatása révén kapcsolatba léphessenek a távolban élő családtagjaikkal. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy vannak intézmények, amelyekben a magyar közösség gazdasági életének a fellendítését szolgáló felnőttképző tevékenységek is folynak. Továbbá azok a Magyar Házak amelyek a fiataloktól kezdve a középgeneráción át az idősekig, vagyis korosztályok szerint is, képesek minőségi szolgáltatásokat nyújtani, tudják társadalomszervező feladatukat a leghatékonyabban ellátni.
III.2.5. Személyzeti feltételek
Jelenleg azok a Magyar Házak tudnak kimagasló teljesítmény nyújtani, ahol a különböző munkakörben önállóan cselekvő, döntéseit nem csak vállalni, de kivitelezni is tudó, munkatársak tevékenykednek. És ahol létezik legalább egy, teljes munkakörben dolgozó személy, aki összehangolja a ház sokrétű tevékenységét. Jelenleg a Magyar Házak tevékenysége elképzelhetetlen bedolgozói státusok nélkül (leggyakoribb a gazdasági felelős), de az intézmény igazi fenntartói az önkéntesek, akik szakmai tudásukkal, vagy fizikai munkájukkal végeznek el felbecsülhetetlen értékű feladatokat. Számtalan esetben az önkéntesek látják el a ház rendezvényei számára a PR feladatokat is, például plakátolás, vagy szórólapoknak az érdekeltekhez való eljuttatását, stb. Hisz ne feledjük, kis létszámú szórványközösségekről van szó, ahol hatékonyan lehet alkalmazni rendezvények szervezésekor meghívások esetében a személyes megszólítást.
III.2.6. Tervezés:
Amikor a Magyar Házak több mint húsz évvel ezelőtt kezdtek megjelenni, akkor az intézményesülés folyamatában egy addig ismeretlen, járatlan úton kellett elindulni, hisz ilyen jellegű intézmények addig még nem működtek Romániában. Az intézménytervezésben gyakran egyszerre kellett ötvözni a civil szervezeti adminisztrációt, az állami jellegűvel, és létrehozni a kettő között az optimális egyensúlyt. Hisz mindig meg kellett találni azt a jogi hátteret, amely biztonságosan tudta működtetni a Magyar Házat, különösen az állandóan változó, alakuló hazai jogrendszerben. Az elmúlt esztendőben azok a Magyar Házak tudtak a leghatékonyabban működni, amelyek önálló jogi személyiséget szereztek, vagy az épületet fenntartó, a tulajdonjogot gyakoroló civil szervezet házvásárláskor már rendelkezett ezzel a státussal. Egyértelmű, hogy egy nyugodt bel- és külpolitikai háttérrel ezen Intézetek tevékenységeinek a tervezése eredményesebben folyik, például a kapcsolattartás a hazai román és kisebbségi kulturális intézményekkel, civil szervezetekkel, nemzetközi téren együttműködés a magyarországi és az anyaországon kívüli régiók hasonló intézményeivel, valamint a világ magyar diaszpórájában tevékenykedő Magyar Házakkal.
IV. Stratégiai elképzelések
Romániai magyar nemzetstratégiában a szórványkérdés prioritást kell hogy élvezzen. Az elmúlt közel negyed évszázadban a szórványkollégiumok kiépítése mellett a Magyar Házak intézményeinek a megjelenése és fenntartása a hazai magyar közösségünk legnagyobb megvalósításai közé tartóznak. A szórványosodás problémáját nem csak nálunk, de a Kárpát-medence egész területén, csak úgy lehet csökkenteni, ha összmagyar kérdésként kezeljük. Nem elég nemzettudat erősítő programok kitalálása és levezetése a szórványközösségek számára (ezeknek inkább szimbolikus hatásaik vannak), hanem: egyrészt magyar (kulturális) intézményeket kell ezeken a területeken felállítani és a hosszútávú működésüket összmagyar összefogással biztosítani, másrészt az ezekben a közösségekben megjelenő magyar vállalkozó rétegnek a munkáját kell erősíteni és támogatni. Kultúra és gazdaság egyszerre történő felélesztése tud életképessé tenni egy közösséget, így a szórványban is pozitív demográfiai változást hozni. A szórványban az intézményesülés folyamatára számos mai hazai példát is hozhatunk, mint a Kallós Zoltán Alapítvány tevékenysége Válaszúton, a Téka Alapítvány munkája Szamosújváron, Böjte Csaba atya áldásos országos lefedettségű ügyködése a magyar hátrányos helyzetű gyerekek megmentése érdekében és még folytathatnánk a sort. Történeti visszatekintésben pedig ott van Kún Kocsárd gróf által az EMKE-nek adományozott és 1892-ben Algyógyon, (Hunyad Vármegyében) a nagyon elszórványosodott magyarság körében létrehozott Székely Mezőgazdasági Iskola. Ennek az intézménynek a megjelenése mint mezőgazdasági tanintézet abban az időben rövid időn belül jelentős pozitív demográfiai változást hozott az egész vármegye magyar közössége számára. Igaz, az iskola működtetésében és fenntartásában az EMKE mellett a Magyar Állam is jelentősen kivette a részét.
A romániai Magyar Házak tevékenységének erősítése - főleg a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában, mint célkitűzés - érdekében ezeket az intézményeket hálózatba kell szervezni. Véleményünk szerint az EMKE által 2009-ben elkezdett hálózatépítő folyamatot kell továbbépíteni. A hálózattal a hazai szórványon belül egy élő kulturális szövetet lehetne létrehozni, melynek minden egyede öntevékeny és önálló intézmény, együtt viszont a tömbmagyarság kulturális erejével bíró magyar entitássá válhat. A hálózat lehetővé teszi ezen intézmények közös fellépését a saját kultúrpolitikájuk megvalósítása érdekében, vagy adott esetben éppen a politikával szembeni érdekérvényesítést tudják így jobban képviselni. A hálózat működtetésére egy önálló jogi személyiséggel rendelkező intézményt kell létrehozni (a már említett Magyar Házak Szövetsége - MaHáSz), mely az EMKE égisze alatt működve, az ernyőszervezetnek az eddigi hálózatépítő tevékenységét használná ki. A MaHáSz hálózatépítő tevékenysége pedig a jövőben kiterjedhetne a Kárpát-medence Románián kívüli térségében működő Magyar Házaira, vagy akár a nyugati magyar diaszpóra ilyen intézményeire is.
Az EMKE által elkezdett Magyar Házak hálózatépítő tevékenységének következő lépése a III. Romániai Magyar Házak találkozójának a megszervezése kell hogy legyen. Ennek a tanácskozásnak a programpontjai:1. Az EMKE –RMDSZ által 2013-ban elkészített felmérés bemutatása, kiértékelése az érdekeltekkel közösen a kiegészítése. 2. Újabb kulturális börze, a Magyar Házak, tapasztalatcsere az intézményvezetők között. 3. A Magyar Házak Szövetségének, a MaHáSz-nak a létrehozása (az alapszabály-tervezet bemutatása, a közös célkitűzések kidolgozása, a vezetőség megválasztása).
A hálózatmenedzsernek vagy a MaHáSz működtetőnek lehetséges feladatkörei:
- a hálózat működtetése a tagintézmények működési autonómiájának a tiszteletben tartásával - az intézmények problémáinak az állandó ismerete, közös megoldások keresése - a hazai Magyar Házak érdekképviseletének a felvállalása - kulturális értékcsere irányítása a hálózaton belül (például valamelyik intézmény jó programjának a tájolása a hálózaton belül) - közös programok menedzselése a hálózaton belül - a hálózati tevékenységhez források teremtése - állandó információcsere
- MaHáSz honlap működtetése, a hálózat és tagjainak a világhálón történő megismertetése, az egyes intézményi honlapok autonómiájának a tiszteltben tartásával - kapcsolattartás (akár a hálózatba való bevonás) a Kárpát-medence és a nyugati diaszpóra Magyar Házaival - a közös problémákat érintő tanfolyamok megszervezése (például a fiatal magyar vállalkozói réteg képzése) - a tanuló társadalom fogalomkörének a megismertetése, felnőttképzés megszervezése - a Magyar Házak intézményeit a kulturális turizmus tevékenységi körébe bevonni (folytatni az EMKE és az EMKE Sárospatakon működő Észak-magyarországi képviselete által elindított programot). - a hálózati munka keretében segíteni és serkenti a kevésbé aktív magyar házak kultúra közvetítő munkáját. V. A hálózat (MaHáSz) SWOT analízise. Belső erőforrások és külső környezet viszonyának elemzése V.1. Erősségek
- Már létező és működő magyar érdekeket képviselő vagyon kezelése (Magyar Házak épületei) - A magyar identitás megőrzésében és továbbadásában vállalt erős elkötelezettség. Motiváció a jó értelemben vett másság felmutatása a többségi nemzet fele. - A magyar kultúra iránti állandó igény, érdeklődés. - A közös alapértékek állandó keresése, amely a közösségi érzést is erősíti és nemzetmegtartó erővel bír. - A helyi szórványmagyar történelmi értékek felkutatása, megőrzése és közkinccsé tétele. Erdély történelmének legjelentősebb mozzanatai a szórványhoz kötődnek. - Intézményi sok lábon állás, az egyéni tapasztalok közkinccsé tétele. - Az EMKE eddig szerzett koordinációs tevékenységének a beépítése a hálózatépítő és fenntartó munkában. - A túlélésben szerzett kisebbségi rutin. A taktikai érzék kialakulása a többségi nemzettel való együttélésben. Kisebbségi képviseletben szerzett tapasztalatok az önkormányzatok különböző szintjén. - Multikulturális és interkulturális tapasztalatok.
V.2. Gyengeségek
- Viszonylag kevés intézmény rendelkezik a fenntartáshoz szükséges kellő szakmaisággal.
- Kevés és esetleges a pénzügyi támogatás. Néhol az alapműködéshez szükséges anyagi feltételek sincsenek meg.
- Anyagi támogatást csak az RMDSZ kisebbségi tanácsi alapjaitól és Magyarországtól várnak. Nincsenek kellő képen kialakulva a forrásteremtésnek más módozatai. - Nem egységes és végiggondolt a kommunikáció egyrészt a romániai magyarság fele, illetve az anyaország fele, a nyugati magyar diaszpóra fele még kevésbé. - Projektalapú gondolkodás hiánya. Hiányoznak a helyi hosszutávú stratégiák, amelyek hozzásegítenének hálózati közös tervek készítéséhez. - Sekélyesebb, csak érzelmeket keltő kulturális tevékenységek előnybe részesítése (látványosabb ezeknek a szervezése, hatékonysága nagy lehet, eredményessége annál gyengébb.) - Jelenleg a Magyar Házak jórészt még egymásról is keveset tudnak. A kommunikáció hiányában a tömbmagyar területek sem ismerik eléggé ezen intézmények munkáját. - Gyakori a zárványosodás jelensége, hiányzik a többségi nemzet fele való kellő nyitottság.
V.3. Lehetőségek
- Hálózatosodás megteremtése, fejlesztése. - Szakmaiság fejlesztése. - Közös képzések megszervezése. - Egységes kommunikáció megjelenése. - Egységes alapértékek, alapüzenetek megfogalmazása és közös képviselete. - Közös arculat kialakítása és felmutatása, az egység és egyediség összhangjának a megteremtésével. - Közös fellépés az anyagi alapok megteremtésében. - Az intézmények közötti kapcsolati tőke erősítése. A világhálón való közös megjelenés. - Közös tudásbázis megteremtése és kihasználása. V.4. Veszélyek - Kitettség a román és a magyar politikai élet széljárásainak. - Kitettség a szélsőségek megjelenésének (mind magyar, mind pedig román vonalon). - Romló gazdasági helyzet. - Értelmiség elvándorlása. - A közös érdekvédelem megszervezése, a koordináció hiánya. - A sekélyesebb magyar kulturális értékek terjedése. - Helytelen magyarországi megközelítés, a tömbmagyarság előnyben részesítése. - Új eszközök hiányában nem képesek megszólítani a fiatalokat.
Dáné Tibor Kálmán
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,
2014. február 27.
Meghirdette 2014-es pályázatait az RMDSZ- Meghirdette a román költségvetési támogatásból finanszírozott 2014-es pályázatait a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ).
A pályázatok lebonyolításával az RMDSZ idén is a korábbi és jelenlegi vezetői által alapított Communitas Alapítványt bízta meg. Az alapítvány honlapján a napokban kilenc pályázati felhívást tettek közzé.
Támogatást nyújtanak egyebek között az ifjúság közéleti tevékenységéhez, művelődési tevékenységekhez, sporttevékenységekhez. Támogatásért pályázhatnak például a magyar nyelvű újságok, könyvkiadók, tudományos tanácskozásokon részt vevő oktatók, kutatók, a szórványban dolgozó lelkészek, ösztöndíjat kaphatnak a 35 év alatti alkotók. A pályázatokat szakértőkből és RMDSZ-politikusokból álló szaktestületek bírálják el.
Románia a 2014-es költségvetés törvény alapján 85,6 millió lejt (5,69 milliárd forint) fordít a nemzeti kisebbségek szervezeteinek támogatására, öt százalékkal többet, mint egy évvel korábban. A magyar nemzeti kisebbségnek juttatott 18,5 millió lejes (1,3 milliárd forint) támogatást az RMDSZ kapja.
Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke az MTI-vel közölte: a 2014-es pályázatok költségkerete 3,76 millió lej (250 millió forint). Az összeg az idei támogatás 20,34 százalékát teszi ki. Az alapítvány kuratóriuma további közel 300 ezer lejes (20 millió forint) keret fölött rendelkezik, ebből az év kiemelt rendezvényeit támogatja.
A romániai kisebbségek 1994 óta kapnak költségvetési támogatást. A magyarságnak szánt összeget 1997-ig az RMDSZ, 1997 és 2000 között az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), 2001 és 2009 között a Communitas Alapítvány, azóta ismét az RMDSZ kapja. Az RMDSZ 2009-től lemondott arról a költségvetési támogatásról, amelyet parlamenti pártként kaphatna, hogy a magyar kisebbségnek járó, lényegesen nagyobb támogatás fölött rendelkezhessen. A törvény értelmében ugyanis ugyanaz a szervezet nem kaphat pártként és egy kisebbség megjelenítőjeként is támogatást.
http://www.communitas.ro/palyazatok/2014/
Gazda Árpád
(MTI)
A pályázatok lebonyolításával az RMDSZ idén is a korábbi és jelenlegi vezetői által alapított Communitas Alapítványt bízta meg. Az alapítvány honlapján a napokban kilenc pályázati felhívást tettek közzé.
Támogatást nyújtanak egyebek között az ifjúság közéleti tevékenységéhez, művelődési tevékenységekhez, sporttevékenységekhez. Támogatásért pályázhatnak például a magyar nyelvű újságok, könyvkiadók, tudományos tanácskozásokon részt vevő oktatók, kutatók, a szórványban dolgozó lelkészek, ösztöndíjat kaphatnak a 35 év alatti alkotók. A pályázatokat szakértőkből és RMDSZ-politikusokból álló szaktestületek bírálják el.
Románia a 2014-es költségvetés törvény alapján 85,6 millió lejt (5,69 milliárd forint) fordít a nemzeti kisebbségek szervezeteinek támogatására, öt százalékkal többet, mint egy évvel korábban. A magyar nemzeti kisebbségnek juttatott 18,5 millió lejes (1,3 milliárd forint) támogatást az RMDSZ kapja.
Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke az MTI-vel közölte: a 2014-es pályázatok költségkerete 3,76 millió lej (250 millió forint). Az összeg az idei támogatás 20,34 százalékát teszi ki. Az alapítvány kuratóriuma további közel 300 ezer lejes (20 millió forint) keret fölött rendelkezik, ebből az év kiemelt rendezvényeit támogatja.
A romániai kisebbségek 1994 óta kapnak költségvetési támogatást. A magyarságnak szánt összeget 1997-ig az RMDSZ, 1997 és 2000 között az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), 2001 és 2009 között a Communitas Alapítvány, azóta ismét az RMDSZ kapja. Az RMDSZ 2009-től lemondott arról a költségvetési támogatásról, amelyet parlamenti pártként kaphatna, hogy a magyar kisebbségnek járó, lényegesen nagyobb támogatás fölött rendelkezhessen. A törvény értelmében ugyanis ugyanaz a szervezet nem kaphat pártként és egy kisebbség megjelenítőjeként is támogatást.
http://www.communitas.ro/palyazatok/2014/
Gazda Árpád
(MTI)
2014. február 28.
EMKE, a magyar nemzeti öntudat ápolója
„Ki a köznek él: annak élni érdemes!” (Szász Károly)
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1885-ben alakult Kolozsváron, azzal a céllal, hogy ápolja a magyar nyelvet, érősítse a magyar nemzeti öntudatot, kulturális intézményeket hozzon létre és segítse a gazdasági felemelkedést az erdélyi magyar közösség körében. Magyarország szétdarabolása után, az 1920–1940 közötti időszakban, az Erdélyt megszálló hatalom gáncsoskodása miatt az egyesület működése ellehetetlenedett, de az intézmény nem szűnt meg. 1941–1944 között, Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása révén az igában tartott magyar kultúra újra fejlődésnek indult, így az EMKE is szabadon fejthette ki a tevékenységét. A második világháború befejeztével a kommunista berendezkedés és hatalomátvétel után az egyesület nem folytathatta tovább munkáját, 1948–1990 között nem működött. Az újraindulásra 1991-ben adódott lehetőség, április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE, beindultak a megyei szervezetek.
Az egyesület Maros megyei szervezetének elnöke 2001-ig Szabó György Pál volt, 2001-től 2014 áprilisáig dr. Ábrám Zoltán töltötte be ezt a tisztséget, napjainkban Kilyén Ilka színművésznő megyénk EMKE elnöke. Dr. Ábrám Zoltán volt elnök, jelenlegi alelnök a helyi szervezet gazdag tevékenységéről számolt be lapunknak.
„Az EMKE tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült”
„Ha egy múltba tekintő rövid összegzést végezve néhány eredményt számba veszek, akkor a következőkről kell beszámolnom:
Március 15-én évről évre három helyszínen ünnepel Marosvásárhely magyarsága, kettőt közülük az EMKE hozott létre: Petőfi-plakett a Teleki-házon, Petőfi-szobor a Kossuth és Arany János utcák találkozásánál.
Maros megyében 1991 óta immár több mint száz Gyöngykoszorú néptánc-, népdal-, népzene- és népviselet-találkozóra került sor, az EMKE szervezésében.
A Don-kanyari emlékmű felállításával nemcsak egy nálunk is elhallgatott tragédiára emlékezünk évről évre, hanem az 577 Maros megyei áldozaton túl minden erdélyi áldozat számára emlékművet emeltünk.
A Marosvásárhelyi Napok kulturális eseményeinek a bővítésén, minőségi és nagy tömegeket megmozgató események szervezésén túl – nótaest, testvérvárosi kapcsolatok stb. – tisztelettel emlékezünk több évtizedes kulturális tevékenységet folytató, közművelődés-szervező személyiségekre. Javaslatunkra öt személy vált Marosvásárhely díszpolgárává.
Maros megyében elsőkként szerveztünk ünnepi műsort a Magyar Kultúra Napja tiszteletére.
A számadatok, az aktivitás, a pénzügyi mutatók azt bizonyítják, hogy nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk: az EMKE Maros megyei szervezetére, annak tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült” – mondta el dr. Ábrám Zoltán.
A magyar közösség szolgálatáért
Továbbá megtudtuk, hogy az EMKE 2008-tól ünnepli minden év április 12 körül születésnapját – 1885. április 12-én alakult meg az EMKE – valamint az Erdélyi Közművelődés Napját, melynek keretén belül Maros megyei személyiségeket tüntet ki. 2008-tól a következő személyeknek nyújtottak át oklevelet:
2008
Mester Zoltánnak, a szovátai Bernády Közművelődési Egylet elnökének közösségmegtartó, népművelő tevékenységéért.
Jenei Sándornak, Szabéd unitárius lelkészének és az egész faluközösségnek a Szabédi László emlékének a megőrzéséért kifejtett tevékenységért.
Barabási Attila tanárnak, a kibédi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Lukácsy Szilamér lelkésznek, az erdőcsinádi Gyöngykoszorú-találkozók lelkes szervezőjének.
2009
Nagy Lászlónak, Marosvásárhely unitárius lelkész-esperesének az EMKE működésének támogatásáért.
Sinkó András tanárnak, a Cinige és a Picinige ifjúsági-gyermek népi zenekarok megalapításáért és fenntartásáért.
Papp György kultúrigazgatónak, a holtmarosi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Hajdó Károly karnagynak, a marosvásárhelyi és marosszentgyörgyi zenei kultúra és kórusmozgalom fellendítésére irányuló tevékenységéért.
2010
Tófalvi Zoltán újságírónak, az EMKE működése elősegítéséért.
Szekeres Erzsébetnek, az EMKE társult szervezeteként működő Lórántffy Zsuzsanna Egyesületben kifejtett áldozatos tevékenységéért.
Szász Teréz tanítónőnek, a görgényüvegcsűri Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Bartha József holtmarosi református lelkésznek, Wass Albert irodalmi és szellemi hagyatékának ápolására irányuló tevékenységéért.
Keresztes Géza műépítésznek, a Kelemen Lajos Társaság működése gazdagításáért.
2011
Kovács András karnagynak, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Vegyeskar, valamint a Psalmus kórus irányítójának.
Ötvös József lelkész-esperesnek, a marosvásárhelyi Vártemplomi gyülekezet keretében zajló közművelődési események méltatásaként.
Suba Gyöngyi kultúrház-igazgatónak, a néptánc értékeinek a megőrzése érdekében kifejtett erőfeszítéseiért.
2012
Bíró István lelkésznek, a segesvári közművelődési életben való részvételéért.
Tóth Sándor tanárnak, közművelődés-szervezőnek, a marosludasi Hajdina néptánccsoport vezetőjének.
Demeter József vállalkozónak, a marosvásárhelyi Jazz & Blues Klub működtetőjének.
2013
Gagyi Zoltán közösségszervezőnek, a dicsőszentmártoni és környékbeli közművelődési életben való részvételéért.
Both Gyula fotóművésznek, a Marosvásárhelyi Fotóklub elnökének, az egyesület tagjai által elért sikerek méltatásaképpen.
2014
Mezei Ildikónak, a Mustármag közösségben vállalt szolgálataiért.
Demeter József lelkésznek, a szászrégeni Diakónia-Ifjúság-Oktatás Háza (DIO-Ház) megálmodójának és megalkotójának.
Farkas Miklós tanárnak, a Gaudeamus Alapítvány létrehozójának.
Ugyanakkor az EMKE neves személyiségek születésnapját is megszervezi, melynek keretén belül méltatások hangzanak el. Ilyen esemény volt például az idén Asztalos Enikő néprajzkutató, Boros Zoltán televíziós szerkesztő, és Tófalvi Zoltán újságíró-történész születésnapjának ünneplése a Vártemplomi Diakóniai Otthon Bocskai-termében.
A jövőbeni kihívásokkal kapcsolatban Ábrám Zoltán alelnök a következőket mondta: „A civil szférában a közművelődési szervezet megmaradása és fennmaradása minél jobban kibontakozó intézményes kereteket, közművelődési szakembereket, a mai elvárásokhoz igazodó pályázatokat kíván meg. Ezért fontos feladatunknak tekintjük az intézményesülés folytatását, ami az igazi fellendülést jelenthetné, és biztosíthatná a meglevő, sikeresnek bizonyuló programok folytatását, a hagyományos rendezvények megtartását, sőt újabb tevékenységek beindítását is.”
kozpont.ro,
„Ki a köznek él: annak élni érdemes!” (Szász Károly)
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1885-ben alakult Kolozsváron, azzal a céllal, hogy ápolja a magyar nyelvet, érősítse a magyar nemzeti öntudatot, kulturális intézményeket hozzon létre és segítse a gazdasági felemelkedést az erdélyi magyar közösség körében. Magyarország szétdarabolása után, az 1920–1940 közötti időszakban, az Erdélyt megszálló hatalom gáncsoskodása miatt az egyesület működése ellehetetlenedett, de az intézmény nem szűnt meg. 1941–1944 között, Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása révén az igában tartott magyar kultúra újra fejlődésnek indult, így az EMKE is szabadon fejthette ki a tevékenységét. A második világháború befejeztével a kommunista berendezkedés és hatalomátvétel után az egyesület nem folytathatta tovább munkáját, 1948–1990 között nem működött. Az újraindulásra 1991-ben adódott lehetőség, április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE, beindultak a megyei szervezetek.
Az egyesület Maros megyei szervezetének elnöke 2001-ig Szabó György Pál volt, 2001-től 2014 áprilisáig dr. Ábrám Zoltán töltötte be ezt a tisztséget, napjainkban Kilyén Ilka színművésznő megyénk EMKE elnöke. Dr. Ábrám Zoltán volt elnök, jelenlegi alelnök a helyi szervezet gazdag tevékenységéről számolt be lapunknak.
„Az EMKE tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült”
„Ha egy múltba tekintő rövid összegzést végezve néhány eredményt számba veszek, akkor a következőkről kell beszámolnom:
Március 15-én évről évre három helyszínen ünnepel Marosvásárhely magyarsága, kettőt közülük az EMKE hozott létre: Petőfi-plakett a Teleki-házon, Petőfi-szobor a Kossuth és Arany János utcák találkozásánál.
Maros megyében 1991 óta immár több mint száz Gyöngykoszorú néptánc-, népdal-, népzene- és népviselet-találkozóra került sor, az EMKE szervezésében.
A Don-kanyari emlékmű felállításával nemcsak egy nálunk is elhallgatott tragédiára emlékezünk évről évre, hanem az 577 Maros megyei áldozaton túl minden erdélyi áldozat számára emlékművet emeltünk.
A Marosvásárhelyi Napok kulturális eseményeinek a bővítésén, minőségi és nagy tömegeket megmozgató események szervezésén túl – nótaest, testvérvárosi kapcsolatok stb. – tisztelettel emlékezünk több évtizedes kulturális tevékenységet folytató, közművelődés-szervező személyiségekre. Javaslatunkra öt személy vált Marosvásárhely díszpolgárává.
Maros megyében elsőkként szerveztünk ünnepi műsort a Magyar Kultúra Napja tiszteletére.
A számadatok, az aktivitás, a pénzügyi mutatók azt bizonyítják, hogy nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk: az EMKE Maros megyei szervezetére, annak tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült” – mondta el dr. Ábrám Zoltán.
A magyar közösség szolgálatáért
Továbbá megtudtuk, hogy az EMKE 2008-tól ünnepli minden év április 12 körül születésnapját – 1885. április 12-én alakult meg az EMKE – valamint az Erdélyi Közművelődés Napját, melynek keretén belül Maros megyei személyiségeket tüntet ki. 2008-tól a következő személyeknek nyújtottak át oklevelet:
2008
Mester Zoltánnak, a szovátai Bernády Közművelődési Egylet elnökének közösségmegtartó, népművelő tevékenységéért.
Jenei Sándornak, Szabéd unitárius lelkészének és az egész faluközösségnek a Szabédi László emlékének a megőrzéséért kifejtett tevékenységért.
Barabási Attila tanárnak, a kibédi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Lukácsy Szilamér lelkésznek, az erdőcsinádi Gyöngykoszorú-találkozók lelkes szervezőjének.
2009
Nagy Lászlónak, Marosvásárhely unitárius lelkész-esperesének az EMKE működésének támogatásáért.
Sinkó András tanárnak, a Cinige és a Picinige ifjúsági-gyermek népi zenekarok megalapításáért és fenntartásáért.
Papp György kultúrigazgatónak, a holtmarosi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Hajdó Károly karnagynak, a marosvásárhelyi és marosszentgyörgyi zenei kultúra és kórusmozgalom fellendítésére irányuló tevékenységéért.
2010
Tófalvi Zoltán újságírónak, az EMKE működése elősegítéséért.
Szekeres Erzsébetnek, az EMKE társult szervezeteként működő Lórántffy Zsuzsanna Egyesületben kifejtett áldozatos tevékenységéért.
Szász Teréz tanítónőnek, a görgényüvegcsűri Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Bartha József holtmarosi református lelkésznek, Wass Albert irodalmi és szellemi hagyatékának ápolására irányuló tevékenységéért.
Keresztes Géza műépítésznek, a Kelemen Lajos Társaság működése gazdagításáért.
2011
Kovács András karnagynak, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Vegyeskar, valamint a Psalmus kórus irányítójának.
Ötvös József lelkész-esperesnek, a marosvásárhelyi Vártemplomi gyülekezet keretében zajló közművelődési események méltatásaként.
Suba Gyöngyi kultúrház-igazgatónak, a néptánc értékeinek a megőrzése érdekében kifejtett erőfeszítéseiért.
2012
Bíró István lelkésznek, a segesvári közművelődési életben való részvételéért.
Tóth Sándor tanárnak, közművelődés-szervezőnek, a marosludasi Hajdina néptánccsoport vezetőjének.
Demeter József vállalkozónak, a marosvásárhelyi Jazz & Blues Klub működtetőjének.
2013
Gagyi Zoltán közösségszervezőnek, a dicsőszentmártoni és környékbeli közművelődési életben való részvételéért.
Both Gyula fotóművésznek, a Marosvásárhelyi Fotóklub elnökének, az egyesület tagjai által elért sikerek méltatásaképpen.
2014
Mezei Ildikónak, a Mustármag közösségben vállalt szolgálataiért.
Demeter József lelkésznek, a szászrégeni Diakónia-Ifjúság-Oktatás Háza (DIO-Ház) megálmodójának és megalkotójának.
Farkas Miklós tanárnak, a Gaudeamus Alapítvány létrehozójának.
Ugyanakkor az EMKE neves személyiségek születésnapját is megszervezi, melynek keretén belül méltatások hangzanak el. Ilyen esemény volt például az idén Asztalos Enikő néprajzkutató, Boros Zoltán televíziós szerkesztő, és Tófalvi Zoltán újságíró-történész születésnapjának ünneplése a Vártemplomi Diakóniai Otthon Bocskai-termében.
A jövőbeni kihívásokkal kapcsolatban Ábrám Zoltán alelnök a következőket mondta: „A civil szférában a közművelődési szervezet megmaradása és fennmaradása minél jobban kibontakozó intézményes kereteket, közművelődési szakembereket, a mai elvárásokhoz igazodó pályázatokat kíván meg. Ezért fontos feladatunknak tekintjük az intézményesülés folytatását, ami az igazi fellendülést jelenthetné, és biztosíthatná a meglevő, sikeresnek bizonyuló programok folytatását, a hagyományos rendezvények megtartását, sőt újabb tevékenységek beindítását is.”
kozpont.ro,
2014. március 1.
Kiss Jenő
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
Bizonyosságok és bizonytalanságok a romániai magyar könyvtárügyben
Az utóbbi 2-3 évtizedben többet változott a könyv megjelenési formája, a könyvtár szerkezete, mint az előbbi évezredekben összesen - írja szakpolitikai vitaindítójában Kiss Jenő.
Könyvtár: könyvtárnok/könyvtáros tárolja a könyvet. Vigyáz, nehogy elázzon (az agyagtábla), meggyúljon (a papirusz, a papír), eltűnjön, elkallódjon a könyv. Mindig gyűjt, rendez. Tájékozódik és tájékoztat az egyre szaporodó állományban, állományról. Jegyzékek, katalógusok, bibliográfiák készülnek, könyvek könyvekről, könyvekből – a munkája által.
Így ment ez sok ezer éve, mióta a feltalálták az írást, az pedig fokozatosan hordozót változtatott, kőoszlopokról, falakról agyagtáblákra került.
Az utóbbi 2-3 évtizedben többet változott a könyv megjelenési formája, a könyvtár szerkezete, mint az előbbi évezredekben összesen. A digitalizálás és az internet kivitte a könyvet a kibertérbe. Létezik már könyvek nélküli könyvtár, amelyik csak e-könyvolvasókat kölcsönöz, és jogot a kibertérben létező állománya darabjainak letöltésére. Ha pl. a magyar kormány 8 milliárd forintot digitalizálásra költene, az összes létező magyar könyv a már bárhonnan elérhető társai közé kerülne. Bizonyos, hogy ez az elképzelés megvalósul, mert a pénz, ha nem is nagyvonalú gyorsasággal, de lassacskán csordogált eddig is, és ezután is fog erre a munkára.
Ha a felhők fölötti könyvtár elvileg bárhonnan elérhető, szükség lesz-e még a sok könyvtárra, könyvtárosra? Olyan kérdések ezek, amelyek nem csak a könyvtáros társadalmat, hanem mindenkit egyaránt foglalkoztatnak, aki a könyvvel kapcsolatban áll: alkotót, előállítót, olvasót.
Egyetértés csak két kérdésben van: könyv lesz, ameddig ember él a földön, s a könyvet tárolni kell, akár hagyományos formában létezzen, akár a kibertérben. Az olvasót is hozzáértő embernek kell tájékoztatnia, mert az információhalmazban navigálni aligha sikerülhet mindenkinek. Ez a szakember, ez az információmenedzser, vagy bárhogy is nevezzék majd, a könyvtáros lesz!
A romániai magyar könyvtárügy jelene
Erdély nagy egyházi-, iskolai-, magánkönyvgyűjteményei kialakulásának története színes, szinte regényes. A XIX. században felgyorsult fejlődésének, mint annyi minden másnak, az első világháború kitörése vetett véget. Következett 75 év vegetálás, amikor a megőrzésre tolódott a hangsúly. Négy évre ugyan fellendült fél Erdély magyar könyvtárügye – Kolozsvár könyvtára köteles példányú lett, gazdakönyvtárak alakultak a falvakon, pótolt minden könyvtár, amennyire csak lehetett. Aztán a káosz, könyvégetés, ziláltság évei következtek. Az '50-es, '60-as években paradox módon egyidőben pusztult és gyarapodott a könyvállomány. A könyvkiadás, a könyvtár hálózat látványosan fellendült: a magyar- és világirodalom klasszikusait soha nem álmodott példányszámban és olcsón adták ki. Minden községben, kisvárosban közkönyvtár és iskolai könyvtár létesült, akkor alakult ki a ma is használható törzsállományuk, alig két évtized alatt.
Aztán következett a 70’ évek zuhanása: megszűnt az addig is szerény, kétéves könyvtárosképző technikum, megszűnt a magyar szaklap, a Könyvtáros, megszűnt a főállású községi könyvtárosi állás (tanügyi káderek nyakába sózták a munkát), a megyei és városi könyvtárak munkatársainak létszámát két erős leépítési hullám minimálisra csökkentette. Meggyérültek a könyvtári rendezvények, szaporodtak a kedvszegő tiltások, a magyar könyvek beszerezhetősége állandóan csökkent, a magyarországi import a nulla felé tartott.
A ’89-es fordulat alapvető változásokat hozott a romániai magyar könyvtár ügyében. Az országosnál kedvezőbb változások a szabaddá vált magyarországi kapcsolattartásból fakadtak. A Könyvet Romániának mozgalom, testvérkönyvtári adományok és a legváltozatosabb hajszálérrendszeren át, jelentős mennyiségű magyar könyv áramlott könyvtárainkba. Törvény emelte elfogadható szintre az alkalmazottak számát, visszaállították a főállású községi könyvtárosi állást. 1991-ben, az EMKE keretében létrejött a Könyvtári Szakosztály, amiből később kialakult a Romániai Magyar Könyvtáros Egyesület (továbbiakban RMKE). Ez a szervezet a romániai magyar olvasók és könyvtárosok érdekvédelmét vállalta. Az RMKE szerepet vállalt a könyvadományok szállításában, szétosztásában, a hazai magyar könyvtárosok nyilvántartásában, szakmai öntudatának, elkötelezettségének, szakismereteinek erősítésében. A jóval fejlettebb magyarországi könyvtárak megismerése nemcsak ismereteit gyarapította könyvtárosainknak, hanem még ennél is fontosabb volt, hogy munkájuk iránti igényszintjük emelkedett. Az RMKE évente szervezett könyvtárosi olvasótáborokat, szakmai továbbképzések, tapasztalatcsere célzatával, éves szakmai vándorgyűléseket. A Művelődés Könyvesház című mellékletét saját lapjaként társszerkesztette, kiadását anyagilag támogatta, és a Romániában megjelenő magyar könyvek jegyzékét is összeállította. Jó néhány eredményes év után tevékenysége azonban összeszűkült: pénzügyi lehetőségei megfogyatkoztak, függetlenített munkatársat nem tudott alkalmazni, a szervezet normatív támogatást sehonnan sem kapott, pedig eredményei erre feljogosították volna. Tevékenységének beszűkülése főleg a szórványban dolgozó magyar könyvtárosokat érintette érzékenyen, hisz ők szakmai információt, támogatást máshonnan nem remélhettek.
1997-től a közkönyvtárak fenntartását az önkormányzatok vették át. Elsősorban a községi könyvtárakat és könyvtárosokat érintette nagyon negatívan az új fenntartó felelőtlensége. A magyar többségű községek RMDSZ-es polgármesterei nem tartották tiszteletben a törvényt, amely egész állású, főfoglalkozású könyvtáros alkalmazását írja elő. Egyre több a fél- vagy negyedállású könyvtáros, sőt, a községek mintegy 20%-ban egyáltalán nincs alkalmazva. A községi könyvtárak kevesebb, mint felében vásároltak új könyvet (2013-as székelyföldi adat!). Sok községben a könyvtárost tanácsi munkák elvégzésére használják, ezért is hiányzik a legtöbb helyen a kifüggesztett nyitva tartási rend.
A polgármestereknek nem fontos a könyvtár. A tanácsosok pont olyan felelőtlenül viszonyulnak a könyvtárhoz, mint a falu értelmiségei vagy vállalkozói. Pedig a Bill és Melinda Gates által finanszírozott Biblionet Program sok könyvtárat kimozdított a vegetálásból. Minden résztvevő négy számítógépet, szkennert, nyomtatót, vetítőt kapott. A feltétel az volt, hogy a fenntartó tanács biztosítson főállású könyvtárost, megfelelő fűtést, biztonságot, WC-t, internet-előfizetést. Erre csak a vidéki önkormányzatok alig fele volt hajlandó. A megyei könyvtárak csak szakmai tanácsadásra, a községi könyvtárosok továbbképzésre jogosultak.
Általánosan jellemző, hogy Romániában a szakmai ellenőrzés hiányzik, a tanácsok a megyei és városi könyvtárakat csak gazdasági szempontból tudják többé-kevésbé szakszerűen ellenőrizni, nincsenek abban a helyzetben, hogy érvényes szakvéleményt mondjanak, így ezek értékelése meglehetősen ötletszerű, leginkább a könyvtári rendezvények mutatóssága, vezetőik helyezkedése szabja meg.
A könyvtárak az identitásválság ellenére is meglehetősen jól teljesítenek, ami munkatársaik elkötelezettségére utal. A közművelődés ágazatai közül a könyvtári bérek a legalacsonyabbak, ezért csak azok maradnak a pályán, akik szeretik ezt a munkát, hisznek benne, és azok, akik máshol nem lennének versenyképesek. Szerencsére többségük az első csoportba tartozik. Nagyobb könyvtárakban a könyvtárosok zöme felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Nem ritka a több diplomával, egyetem utáni képzéssel, tudományos fokozattal rendelkező könyvtáros. Ezért is jobb a könyvtárosi munka minősége, több a könyvtári kiadvány, sikeresebbek a rendezvények.
Az olvasók száma a '90-es évek elejéhez képest csökkent, ugyanakkor stabilizálódott egy könyvtárat látogató kör, többségük tanuló, de jelentős a felnőtt olvasók száma is.
A nagyobb könyvtárak állománya folyamatosan növekedett, feldolgozottsági szintjük emelkedését jelzi, hogy legtöbbjük nyilvántartása elérhető az interneten. Több könyvtár digitalizál is, elsősorban helyi kiadványokat. Ezek egy része elérhető az interneten a Magyar Elektronikus Könyvtárral (MEK) való együttműködés eredményeként.
A körülbelül 300 romániai magyar könyvtáros nagy többségét a községi könyvtárosok adják. Szinte valamennyien csak érettségivel rendelkeznek. A kontraszelektáltság elég gyakori közöttük, szakmai alkalmassága sokuknak labilis. Szakképzésük, szakmai öntudatuk, elkötelezettségük erősítése folyamatosan szükséges. Az előbbiekben említett hiányosságok miatt egyre nő a szakadék a községi könyvtárak és városi könyvtárak között.
A román többségű községek könyvtárairól kevés az információnk, de tudjuk, hogy némelyekben évek óta nem vásároltak magyar könyvet.
Érdemes pozitív példaként megemlíteni a Brassó Megyei Könyvtárat, ahol néhány ezer kötetes magyar részleget rendeztek be (a többi, raktárban tartott magyar könyvük is elérhető persze), magyar könyvtárossal, akinek feladata magyar rendezvények szervezése is.
Hosszútávú feladatok
A romániai magyarságnak belátható ideig szüksége van könyvtáraira és a magyar nyelvű könyvvel való kiszolgálásra. A könyvtárnak információs intézménynek kell lennie, az olvasók továbbra is itt találják meg a hagyományos hordozójú gyűjteményeket, itt kaphatnak eligazítást, segítséget a virtuális könyvtárakban való tájékozódáshoz.
Szükséges ehhez, hogy a könyvtári állomány legyen elérhető elektronikus katalógus formájában is, a könyvtárosok pedig magas szintű szakmai, célirányos informatikai ismeretekkel bírjanak, profi keresők legyenek az interneten. A cél az, hogy a könyvtáros tudja, mire van vagy lehet szüksége az olvasónak, és minél több széles műveltségű, olvasott könyvtáros legyen, olyan is, aki a kortárs irodalomban és művészetben is jártas.
A könyvtár egyre fokozottabban legyen közösségi tér, de valamilyen formában minden rendezvénye kapcsolódjon a könyvhöz, különben valamiféle játszóházzá, művelődési házzá alakul, ami nem lehet célja még a községi könyvtáraknak sem.
A könyvtárosok feladta, hogy megfogalmazzák az olvasók igényeit a fenntartó hatalom, intézmény felé. A fenti célkitűzések és sok más aktuális feladat megvalósítása nem képzelhető el a működő RMKE nélkül. Azonnali feladat, hogy az RMKE saját költségvetéssel rendelkező, legalább két független munkatárssal működő intézmény legyen. A romániai magyar érdekeltségű könyvtárak különféle hálózatokhoz tartoznak (köz-, iskolai, szakkönyvtári, egyházi és egyesületi könyvtárak), s a szórványban csak egy, vagy néhány magányos magyar könyvtáros tud a magyar nyelvű állománnyal foglalkozni. Ezek munkájának, gondjainak áttekintése, együttműködésének megszervezése egy ilyen intézmény nélkül nem képzelhető el. Központja, ahogy ez kezdettől is volt, a Hargita, illetve Kovászna megyei könyvtár mellett képzelhető el, mert működőképességéhez azok infrastruktúráinak támogatása szükséges.
Kiemelt fontossággal bír a községi könyvtárosok elkötelezettségének, szakmai, műveltségi szintjének, olvasottságának erősítése. E cél megvalósítására fel kell újítani az RMKE szervezésében a könyvtárosi olvasótáborokat. Az RMDSZ-nek szorgalmaznia kell, hogy finanszírozásukat támogassák a székely megyék tanácsai. Az RMKE koordinálásával arra kell törekedni, hogy a hazai magyar nyelvű könyveket csak egy könyvtár írja le, s ezt a rekordot (leírást) a többi könyvtár átvehesse. Az RMKE mérje fel azoknak a településeknek könyvtáraiban a magyar könyvvel való ellátottságot, ahol a magyarság kisebbségben van.
Jelenlegi ismereteink szerint a kormány 2015-ben szándékszik újraszabályozni a tanácsok és a fenntartásukban működő intézmények bérskáláját, ezért fontos, hogy az RMDSZ parlamenti képviselete jó előre keresse a kapcsolatot azokkal a román képviselőkkel, akik támogatnák azt a módosítást, amely szerint a könyvtárosok fizetését a többi művelődési intézményekéhez igazítanák, és a minőségi munka árnyaltabb bérezését lehetővé tennék.
Az RMKE elemezze, hogy követendő-e a Brassó Megyei Könyvtár példája (magyar részleg, magyar könyvtárossal). Ha pozitívnak ítéli, javasolja az RMDSZ vezetésnek, hogy tegyen lépéseket az általánosítás érdekében.
A közeljövő feladatai
Az RMDSZ-képviselet kezdeményezzen törvénymódosítást a könyvtárak külföldi könyvvásárlásának megkönnyítése terén (számlázás – könyvelés), nyithassanak valutaszámlát. (Szánalmas, hogy az EU-n belül egy ilyen egyszerű kérdés megoldását ennyi ideig lehet halogatni!) Lehetővé kell tenni továbbá, hogy a könyvtári rendezvények meghívottjainak honoráriumot fizethessenek, étkeztetésüket ne maximálják napi 13 lejben!
Szintén az RMDSZ-képviselet törvénymódosítási kezdeményezésére van szükség a kötelespéldány-törvényt illetően, amelyik jelen formájában működésképtelen. A javított változatra tegyen javaslatot az RMKE, mert úgy tűnik, a román könyvtáros szervezet hallgat.
Egy erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár létrehozása már hosszú ideje kulcsfontosságú feladat. Könyves szellemi örökségünket kell valahol gyűjteni, nyilvántartani! Az RMKE támogassa a Kovászna Megyei Könyvtárban elindult munkát, kérje hozzá az RMDSZ segítségét!
Az RMKE kezdeményezzen szakmai vitát a romániai magyar integrált könyvtári rendszer létrehozásának kérdésében, az MKE és a MEK bevonásával.
Az RMDSZ vállalja fel, hogy megyei területi szervezetei révén, a színeiben megválasztott polgármesterekkel betartatja a törvényt: minden községközpontban teljes állású könyvtárost alkalmazzanak, azokat a könyvtári munkától ne vonják el, az állomány gyarapításra, a könyvtár épületének karbantartására, irányoznak elő költségvetési pénzt.
Kiss Jenő
A szerző az RMKE tiszteletbeli elnöke.
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
Bizonyosságok és bizonytalanságok a romániai magyar könyvtárügyben
Az utóbbi 2-3 évtizedben többet változott a könyv megjelenési formája, a könyvtár szerkezete, mint az előbbi évezredekben összesen - írja szakpolitikai vitaindítójában Kiss Jenő.
Könyvtár: könyvtárnok/könyvtáros tárolja a könyvet. Vigyáz, nehogy elázzon (az agyagtábla), meggyúljon (a papirusz, a papír), eltűnjön, elkallódjon a könyv. Mindig gyűjt, rendez. Tájékozódik és tájékoztat az egyre szaporodó állományban, állományról. Jegyzékek, katalógusok, bibliográfiák készülnek, könyvek könyvekről, könyvekből – a munkája által.
Így ment ez sok ezer éve, mióta a feltalálták az írást, az pedig fokozatosan hordozót változtatott, kőoszlopokról, falakról agyagtáblákra került.
Az utóbbi 2-3 évtizedben többet változott a könyv megjelenési formája, a könyvtár szerkezete, mint az előbbi évezredekben összesen. A digitalizálás és az internet kivitte a könyvet a kibertérbe. Létezik már könyvek nélküli könyvtár, amelyik csak e-könyvolvasókat kölcsönöz, és jogot a kibertérben létező állománya darabjainak letöltésére. Ha pl. a magyar kormány 8 milliárd forintot digitalizálásra költene, az összes létező magyar könyv a már bárhonnan elérhető társai közé kerülne. Bizonyos, hogy ez az elképzelés megvalósul, mert a pénz, ha nem is nagyvonalú gyorsasággal, de lassacskán csordogált eddig is, és ezután is fog erre a munkára.
Ha a felhők fölötti könyvtár elvileg bárhonnan elérhető, szükség lesz-e még a sok könyvtárra, könyvtárosra? Olyan kérdések ezek, amelyek nem csak a könyvtáros társadalmat, hanem mindenkit egyaránt foglalkoztatnak, aki a könyvvel kapcsolatban áll: alkotót, előállítót, olvasót.
Egyetértés csak két kérdésben van: könyv lesz, ameddig ember él a földön, s a könyvet tárolni kell, akár hagyományos formában létezzen, akár a kibertérben. Az olvasót is hozzáértő embernek kell tájékoztatnia, mert az információhalmazban navigálni aligha sikerülhet mindenkinek. Ez a szakember, ez az információmenedzser, vagy bárhogy is nevezzék majd, a könyvtáros lesz!
A romániai magyar könyvtárügy jelene
Erdély nagy egyházi-, iskolai-, magánkönyvgyűjteményei kialakulásának története színes, szinte regényes. A XIX. században felgyorsult fejlődésének, mint annyi minden másnak, az első világháború kitörése vetett véget. Következett 75 év vegetálás, amikor a megőrzésre tolódott a hangsúly. Négy évre ugyan fellendült fél Erdély magyar könyvtárügye – Kolozsvár könyvtára köteles példányú lett, gazdakönyvtárak alakultak a falvakon, pótolt minden könyvtár, amennyire csak lehetett. Aztán a káosz, könyvégetés, ziláltság évei következtek. Az '50-es, '60-as években paradox módon egyidőben pusztult és gyarapodott a könyvállomány. A könyvkiadás, a könyvtár hálózat látványosan fellendült: a magyar- és világirodalom klasszikusait soha nem álmodott példányszámban és olcsón adták ki. Minden községben, kisvárosban közkönyvtár és iskolai könyvtár létesült, akkor alakult ki a ma is használható törzsállományuk, alig két évtized alatt.
Aztán következett a 70’ évek zuhanása: megszűnt az addig is szerény, kétéves könyvtárosképző technikum, megszűnt a magyar szaklap, a Könyvtáros, megszűnt a főállású községi könyvtárosi állás (tanügyi káderek nyakába sózták a munkát), a megyei és városi könyvtárak munkatársainak létszámát két erős leépítési hullám minimálisra csökkentette. Meggyérültek a könyvtári rendezvények, szaporodtak a kedvszegő tiltások, a magyar könyvek beszerezhetősége állandóan csökkent, a magyarországi import a nulla felé tartott.
A ’89-es fordulat alapvető változásokat hozott a romániai magyar könyvtár ügyében. Az országosnál kedvezőbb változások a szabaddá vált magyarországi kapcsolattartásból fakadtak. A Könyvet Romániának mozgalom, testvérkönyvtári adományok és a legváltozatosabb hajszálérrendszeren át, jelentős mennyiségű magyar könyv áramlott könyvtárainkba. Törvény emelte elfogadható szintre az alkalmazottak számát, visszaállították a főállású községi könyvtárosi állást. 1991-ben, az EMKE keretében létrejött a Könyvtári Szakosztály, amiből később kialakult a Romániai Magyar Könyvtáros Egyesület (továbbiakban RMKE). Ez a szervezet a romániai magyar olvasók és könyvtárosok érdekvédelmét vállalta. Az RMKE szerepet vállalt a könyvadományok szállításában, szétosztásában, a hazai magyar könyvtárosok nyilvántartásában, szakmai öntudatának, elkötelezettségének, szakismereteinek erősítésében. A jóval fejlettebb magyarországi könyvtárak megismerése nemcsak ismereteit gyarapította könyvtárosainknak, hanem még ennél is fontosabb volt, hogy munkájuk iránti igényszintjük emelkedett. Az RMKE évente szervezett könyvtárosi olvasótáborokat, szakmai továbbképzések, tapasztalatcsere célzatával, éves szakmai vándorgyűléseket. A Művelődés Könyvesház című mellékletét saját lapjaként társszerkesztette, kiadását anyagilag támogatta, és a Romániában megjelenő magyar könyvek jegyzékét is összeállította. Jó néhány eredményes év után tevékenysége azonban összeszűkült: pénzügyi lehetőségei megfogyatkoztak, függetlenített munkatársat nem tudott alkalmazni, a szervezet normatív támogatást sehonnan sem kapott, pedig eredményei erre feljogosították volna. Tevékenységének beszűkülése főleg a szórványban dolgozó magyar könyvtárosokat érintette érzékenyen, hisz ők szakmai információt, támogatást máshonnan nem remélhettek.
1997-től a közkönyvtárak fenntartását az önkormányzatok vették át. Elsősorban a községi könyvtárakat és könyvtárosokat érintette nagyon negatívan az új fenntartó felelőtlensége. A magyar többségű községek RMDSZ-es polgármesterei nem tartották tiszteletben a törvényt, amely egész állású, főfoglalkozású könyvtáros alkalmazását írja elő. Egyre több a fél- vagy negyedállású könyvtáros, sőt, a községek mintegy 20%-ban egyáltalán nincs alkalmazva. A községi könyvtárak kevesebb, mint felében vásároltak új könyvet (2013-as székelyföldi adat!). Sok községben a könyvtárost tanácsi munkák elvégzésére használják, ezért is hiányzik a legtöbb helyen a kifüggesztett nyitva tartási rend.
A polgármestereknek nem fontos a könyvtár. A tanácsosok pont olyan felelőtlenül viszonyulnak a könyvtárhoz, mint a falu értelmiségei vagy vállalkozói. Pedig a Bill és Melinda Gates által finanszírozott Biblionet Program sok könyvtárat kimozdított a vegetálásból. Minden résztvevő négy számítógépet, szkennert, nyomtatót, vetítőt kapott. A feltétel az volt, hogy a fenntartó tanács biztosítson főállású könyvtárost, megfelelő fűtést, biztonságot, WC-t, internet-előfizetést. Erre csak a vidéki önkormányzatok alig fele volt hajlandó. A megyei könyvtárak csak szakmai tanácsadásra, a községi könyvtárosok továbbképzésre jogosultak.
Általánosan jellemző, hogy Romániában a szakmai ellenőrzés hiányzik, a tanácsok a megyei és városi könyvtárakat csak gazdasági szempontból tudják többé-kevésbé szakszerűen ellenőrizni, nincsenek abban a helyzetben, hogy érvényes szakvéleményt mondjanak, így ezek értékelése meglehetősen ötletszerű, leginkább a könyvtári rendezvények mutatóssága, vezetőik helyezkedése szabja meg.
A könyvtárak az identitásválság ellenére is meglehetősen jól teljesítenek, ami munkatársaik elkötelezettségére utal. A közművelődés ágazatai közül a könyvtári bérek a legalacsonyabbak, ezért csak azok maradnak a pályán, akik szeretik ezt a munkát, hisznek benne, és azok, akik máshol nem lennének versenyképesek. Szerencsére többségük az első csoportba tartozik. Nagyobb könyvtárakban a könyvtárosok zöme felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Nem ritka a több diplomával, egyetem utáni képzéssel, tudományos fokozattal rendelkező könyvtáros. Ezért is jobb a könyvtárosi munka minősége, több a könyvtári kiadvány, sikeresebbek a rendezvények.
Az olvasók száma a '90-es évek elejéhez képest csökkent, ugyanakkor stabilizálódott egy könyvtárat látogató kör, többségük tanuló, de jelentős a felnőtt olvasók száma is.
A nagyobb könyvtárak állománya folyamatosan növekedett, feldolgozottsági szintjük emelkedését jelzi, hogy legtöbbjük nyilvántartása elérhető az interneten. Több könyvtár digitalizál is, elsősorban helyi kiadványokat. Ezek egy része elérhető az interneten a Magyar Elektronikus Könyvtárral (MEK) való együttműködés eredményeként.
A körülbelül 300 romániai magyar könyvtáros nagy többségét a községi könyvtárosok adják. Szinte valamennyien csak érettségivel rendelkeznek. A kontraszelektáltság elég gyakori közöttük, szakmai alkalmassága sokuknak labilis. Szakképzésük, szakmai öntudatuk, elkötelezettségük erősítése folyamatosan szükséges. Az előbbiekben említett hiányosságok miatt egyre nő a szakadék a községi könyvtárak és városi könyvtárak között.
A román többségű községek könyvtárairól kevés az információnk, de tudjuk, hogy némelyekben évek óta nem vásároltak magyar könyvet.
Érdemes pozitív példaként megemlíteni a Brassó Megyei Könyvtárat, ahol néhány ezer kötetes magyar részleget rendeztek be (a többi, raktárban tartott magyar könyvük is elérhető persze), magyar könyvtárossal, akinek feladata magyar rendezvények szervezése is.
Hosszútávú feladatok
A romániai magyarságnak belátható ideig szüksége van könyvtáraira és a magyar nyelvű könyvvel való kiszolgálásra. A könyvtárnak információs intézménynek kell lennie, az olvasók továbbra is itt találják meg a hagyományos hordozójú gyűjteményeket, itt kaphatnak eligazítást, segítséget a virtuális könyvtárakban való tájékozódáshoz.
Szükséges ehhez, hogy a könyvtári állomány legyen elérhető elektronikus katalógus formájában is, a könyvtárosok pedig magas szintű szakmai, célirányos informatikai ismeretekkel bírjanak, profi keresők legyenek az interneten. A cél az, hogy a könyvtáros tudja, mire van vagy lehet szüksége az olvasónak, és minél több széles műveltségű, olvasott könyvtáros legyen, olyan is, aki a kortárs irodalomban és művészetben is jártas.
A könyvtár egyre fokozottabban legyen közösségi tér, de valamilyen formában minden rendezvénye kapcsolódjon a könyvhöz, különben valamiféle játszóházzá, művelődési házzá alakul, ami nem lehet célja még a községi könyvtáraknak sem.
A könyvtárosok feladta, hogy megfogalmazzák az olvasók igényeit a fenntartó hatalom, intézmény felé. A fenti célkitűzések és sok más aktuális feladat megvalósítása nem képzelhető el a működő RMKE nélkül. Azonnali feladat, hogy az RMKE saját költségvetéssel rendelkező, legalább két független munkatárssal működő intézmény legyen. A romániai magyar érdekeltségű könyvtárak különféle hálózatokhoz tartoznak (köz-, iskolai, szakkönyvtári, egyházi és egyesületi könyvtárak), s a szórványban csak egy, vagy néhány magányos magyar könyvtáros tud a magyar nyelvű állománnyal foglalkozni. Ezek munkájának, gondjainak áttekintése, együttműködésének megszervezése egy ilyen intézmény nélkül nem képzelhető el. Központja, ahogy ez kezdettől is volt, a Hargita, illetve Kovászna megyei könyvtár mellett képzelhető el, mert működőképességéhez azok infrastruktúráinak támogatása szükséges.
Kiemelt fontossággal bír a községi könyvtárosok elkötelezettségének, szakmai, műveltségi szintjének, olvasottságának erősítése. E cél megvalósítására fel kell újítani az RMKE szervezésében a könyvtárosi olvasótáborokat. Az RMDSZ-nek szorgalmaznia kell, hogy finanszírozásukat támogassák a székely megyék tanácsai. Az RMKE koordinálásával arra kell törekedni, hogy a hazai magyar nyelvű könyveket csak egy könyvtár írja le, s ezt a rekordot (leírást) a többi könyvtár átvehesse. Az RMKE mérje fel azoknak a településeknek könyvtáraiban a magyar könyvvel való ellátottságot, ahol a magyarság kisebbségben van.
Jelenlegi ismereteink szerint a kormány 2015-ben szándékszik újraszabályozni a tanácsok és a fenntartásukban működő intézmények bérskáláját, ezért fontos, hogy az RMDSZ parlamenti képviselete jó előre keresse a kapcsolatot azokkal a román képviselőkkel, akik támogatnák azt a módosítást, amely szerint a könyvtárosok fizetését a többi művelődési intézményekéhez igazítanák, és a minőségi munka árnyaltabb bérezését lehetővé tennék.
Az RMKE elemezze, hogy követendő-e a Brassó Megyei Könyvtár példája (magyar részleg, magyar könyvtárossal). Ha pozitívnak ítéli, javasolja az RMDSZ vezetésnek, hogy tegyen lépéseket az általánosítás érdekében.
A közeljövő feladatai
Az RMDSZ-képviselet kezdeményezzen törvénymódosítást a könyvtárak külföldi könyvvásárlásának megkönnyítése terén (számlázás – könyvelés), nyithassanak valutaszámlát. (Szánalmas, hogy az EU-n belül egy ilyen egyszerű kérdés megoldását ennyi ideig lehet halogatni!) Lehetővé kell tenni továbbá, hogy a könyvtári rendezvények meghívottjainak honoráriumot fizethessenek, étkeztetésüket ne maximálják napi 13 lejben!
Szintén az RMDSZ-képviselet törvénymódosítási kezdeményezésére van szükség a kötelespéldány-törvényt illetően, amelyik jelen formájában működésképtelen. A javított változatra tegyen javaslatot az RMKE, mert úgy tűnik, a román könyvtáros szervezet hallgat.
Egy erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár létrehozása már hosszú ideje kulcsfontosságú feladat. Könyves szellemi örökségünket kell valahol gyűjteni, nyilvántartani! Az RMKE támogassa a Kovászna Megyei Könyvtárban elindult munkát, kérje hozzá az RMDSZ segítségét!
Az RMKE kezdeményezzen szakmai vitát a romániai magyar integrált könyvtári rendszer létrehozásának kérdésében, az MKE és a MEK bevonásával.
Az RMDSZ vállalja fel, hogy megyei területi szervezetei révén, a színeiben megválasztott polgármesterekkel betartatja a törvényt: minden községközpontban teljes állású könyvtárost alkalmazzanak, azokat a könyvtári munkától ne vonják el, az állomány gyarapításra, a könyvtár épületének karbantartására, irányoznak elő költségvetési pénzt.
Kiss Jenő
A szerző az RMKE tiszteletbeli elnöke.
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,
2014. március 13.
Közvetítés nemzetek között – Járosi-vitaest Kolozsváron
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsor-politikai szempontokból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresték a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely vitaestjén Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában.
A Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumon Kósa András László, a Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központjának igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke vett részt.
Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője kérdéseire Kósa András elmondta: amikor megpályázta a Bukaresti Magyar Intézet igazgatói tisztségét, arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Tervei között szerepelt a román kulturális élet személyiségeivel való együttműködés kialakítása olyan módon, hogy az együttműködő felek egyenlő partnerek legyenek.
Távlati tervként az igazgató elképzeléseiben az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. „Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amivel a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében” – tette hozzá az intézet vezetője.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, de felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehetne.
Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. „A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos a helyi közösségek szerepvállalásának növelése is” – emelte ki Kötő József.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre való közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így csak különféle projektekkel támogathatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. Ugyanakkor a román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például néhány nap alatt ezren tekintették meg.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár),
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsor-politikai szempontokból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresték a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely vitaestjén Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában.
A Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumon Kósa András László, a Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központjának igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke vett részt.
Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője kérdéseire Kósa András elmondta: amikor megpályázta a Bukaresti Magyar Intézet igazgatói tisztségét, arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Tervei között szerepelt a román kulturális élet személyiségeivel való együttműködés kialakítása olyan módon, hogy az együttműködő felek egyenlő partnerek legyenek.
Távlati tervként az igazgató elképzeléseiben az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. „Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amivel a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében” – tette hozzá az intézet vezetője.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, de felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehetne.
Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. „A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos a helyi közösségek szerepvállalásának növelése is” – emelte ki Kötő József.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre való közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így csak különféle projektekkel támogathatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. Ugyanakkor a román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például néhány nap alatt ezren tekintették meg.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár),
2014. március 20.
Romániai magyar kultúra: intézmények és stratégiák
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek-e az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsorpolitikai szempontból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló művelődési szakemberek részvételével rendezett kolozsvári vitaestjén.
Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában. Az eseményen részt vett Kósa András László, a bukaresti Balassi Intézet igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke. A fórum házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Kósa András, a Balassi Intézet igazgatója a tisztségre írt pályázatában arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Konkrét tervei között szerepelt, hogy együttműködést alakítson ki a román kulturális élet személyiségeivel oly módon, hogy ez előremutató legyenek, az együttműködő felek pedig egyenlő partnerekként vegyenek részt benne. Az igazgató távlati tervei közt az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amelyek révén a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében – tette hozzá az intézet vezetője. Évente rendeznek Bukarestben magyar filmhetet, a Magyar Zenefesztivál már a tizedik kiadásához érkezett, és román társintézményekkel karöltve sok egyéb programot is szervez a Magyar Kulturális Intézet.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehet. Az operaigazgató hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a magyar kultúra kiemelkedő személyiségeinek életét megismertessük a románokkal is. Példának hozta fel a színház- és filmgyáralapító Janovics Jenőt, akiről kevesen tudják, hogy már akkor készített filmeket Kolozsváron, amikor az amerikai álomgyár még gyerekcipőben járt. Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos, hogy a helyi közösségek szerepvállalását is növeljük – emelte ki Kötő.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így különféle projektekkel támogatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. A román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például pár nap alatt ezren tekintették meg. Ugyanakkor Kósa András felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy vannak Erdélyben olyan intézmények, amelyek normatív támogatásban részesülnek, így pedig elitkultúrát tudnak művelni. Ezek inkább helyi érdekeltségű intézmények, de a Bukaresti Magyar Intézet feladatának tartja, hogy a magyar kultúrát például Moldvában is népszerűsítse.
Noha természetes folyamat lett Európában, hogy egyre több lokális kultúrközpontot alakítanak ki, a dolgok természetes rendjét nem szabad túllépni – figyelmeztetett Kötő József. Annál is inkább, mert – ahogyan Szép Gyula igazgató megfogalmazta – a kultúra művelését nem biztos, hogy könyvekből meg lehet tanulni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek-e az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsorpolitikai szempontból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló művelődési szakemberek részvételével rendezett kolozsvári vitaestjén.
Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában. Az eseményen részt vett Kósa András László, a bukaresti Balassi Intézet igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke. A fórum házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Kósa András, a Balassi Intézet igazgatója a tisztségre írt pályázatában arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Konkrét tervei között szerepelt, hogy együttműködést alakítson ki a román kulturális élet személyiségeivel oly módon, hogy ez előremutató legyenek, az együttműködő felek pedig egyenlő partnerekként vegyenek részt benne. Az igazgató távlati tervei közt az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amelyek révén a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében – tette hozzá az intézet vezetője. Évente rendeznek Bukarestben magyar filmhetet, a Magyar Zenefesztivál már a tizedik kiadásához érkezett, és román társintézményekkel karöltve sok egyéb programot is szervez a Magyar Kulturális Intézet.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehet. Az operaigazgató hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a magyar kultúra kiemelkedő személyiségeinek életét megismertessük a románokkal is. Példának hozta fel a színház- és filmgyáralapító Janovics Jenőt, akiről kevesen tudják, hogy már akkor készített filmeket Kolozsváron, amikor az amerikai álomgyár még gyerekcipőben járt. Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos, hogy a helyi közösségek szerepvállalását is növeljük – emelte ki Kötő.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így különféle projektekkel támogatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. A román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például pár nap alatt ezren tekintették meg. Ugyanakkor Kósa András felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy vannak Erdélyben olyan intézmények, amelyek normatív támogatásban részesülnek, így pedig elitkultúrát tudnak művelni. Ezek inkább helyi érdekeltségű intézmények, de a Bukaresti Magyar Intézet feladatának tartja, hogy a magyar kultúrát például Moldvában is népszerűsítse.
Noha természetes folyamat lett Európában, hogy egyre több lokális kultúrközpontot alakítanak ki, a dolgok természetes rendjét nem szabad túllépni – figyelmeztetett Kötő József. Annál is inkább, mert – ahogyan Szép Gyula igazgató megfogalmazta – a kultúra művelését nem biztos, hogy könyvekből meg lehet tanulni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. március 27.
Vallomások a Kiss Stúdióról
Nagyvárad- Szerda este folytatódott a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban az az ünnepség, amelyet fennállásának 20. évfordulója tiszteletére szervezett a váradi Kiss Stúdió Színház.
Saját bevallása szerint „meghatott lélekkel és szívvel” köszöntötte Kiss Törék Ildikó azokat az érdeklődőket, barátokat, meghívott vendégeket, akik szinte zsúfolásig megtöltötték szerda este a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermét, hogy együtt ünnepeljenek a húsz esztendővel alapított Kiss Stúdió Színház vezetőivel. Többen ott voltak azon színművészek közül is, akik az első, Játsszunk színházat című előadásban szerepeltek, néhányan (Csíky Ibolya, F. Márton Erzsébet és Fábián Enikő) most is felléptek, egy-egy énekszámmal vagy megzenésített verssel szakítva meg és színesítve időnként a visszaemlékezéseket.
Elsőként Veres Kovács Attila várad-olaszi tiszteletes beszélt a Kis Stúdió „prenatális állapotáról”. Úgy vélte: 1990 májusában, a püspök beiktatáskor talált ismét egymásra a színház és a református anyaszentegyház, melyek tulajdonképpen ősidők óta együtt lépkednek ugyanazon célért. Később összebeszélt Kiss Törék Ildikóval, és elindultak együtt „misszionálni” Szilágy, Szatmár és Bihar megyei falvakba: ő Izsák történetével, a színművésznő pedig az általa megszemélyesített Árva Bethlen Kata üzenetével. Egy másik mérföldkő a kétszemélyes társulat életében az volt, amikor Ildikó és Varga Vilmos összefogott az egyházkerülettel, mely a rendelkezésükre bocsátotta a volt zsidó leányiskola alagsori helyiségét. 1994-ben Sándor Lajos lelkész vezette ott fel az első előadást, s ezáltal hódító útjára indult a Kiss Stúdió mélyen szántó gondolataival, a mindig az igazat, a szép és a jót szolgáló megjelenéseivel.
Ezt követően Pop Elisabeta „Vetuţa” dramaturg úgy fogalmazott: mindig csodálta azokat a művészeket, akik esetében egymásra talál az intelligencia és a tehetség. Hangsúlyozta ugyanakkor: annak is köszönhetően, hogy több mint negyven éve ismeri Ildikót és Vilmost jött rá arra, hogy magyar barátai nélkül sokkal szegényebb lenne.
EMKE-díj
Molnár Judit magyartanárnő, közíró kifejtette: a kilencvenes években sokan próbálkoztak sok mindennel, mindenki csinálni akart valamit, de ezen kísérletek, próbálkozások többsége kudarca fulladt. Azt gondolta akkoriban, hogy ez lesz a Kiss Stúdió sorsa is, de szerencsére „az idők súlya” ellentmondott neki. Megítélésében a színház eddig történetének legnagyobb fegyverténye Az ember tragédiájának színrevitele, emberközeli és koncentrált gondolataival, kár, hogy már nem játsszák, jegyezte meg. Hozzátette: a diákok körében nagy sikernek örvendett a több éven keresztül futó Olvassuk együtt-sorozat, a szavalóversenyek pedig Kiss Törék Ildikó pedagógiai érzékére is rávilágítottak. Napjainkban az Irodalmi estek népszerűek, aggasztó azonban, hogy a fiatalabb generáció részéről nincs akarat vagy fogékonyság arra nézve, hogy folytassa a Kiss Stúdió-féle szolgálatot ha egyszer ez az ív megtörik, az öncélú kísérletezésekből ugyanis semmi sem marad meg.
Kötő József színháztörténész a klasszikus színjátszás fáklyavivőjének nevezte a Kiss Stúdiót, mely előadásaival olyan szakrális tereket teremt, ahol lélekmentő és katartikus módon önmagunk megőrzésének igénye fogalmazódik meg. Bejelentette: az EMKE elnöksége úgy döntött, hogy idén a Bánffy Miklós-díjat Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos kapja meg, az átadásra április 12-én kerül majd sor Kolozsváron.
Az ünnepségén végén Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos Juhász Gyula és Dutka Ákos gondolataival próbált választ adni arra kérdésre: miről szólt a Kiss Stúdió elmúlt húsz év és mi következik ezután…
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,
Nagyvárad- Szerda este folytatódott a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban az az ünnepség, amelyet fennállásának 20. évfordulója tiszteletére szervezett a váradi Kiss Stúdió Színház.
Saját bevallása szerint „meghatott lélekkel és szívvel” köszöntötte Kiss Törék Ildikó azokat az érdeklődőket, barátokat, meghívott vendégeket, akik szinte zsúfolásig megtöltötték szerda este a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermét, hogy együtt ünnepeljenek a húsz esztendővel alapított Kiss Stúdió Színház vezetőivel. Többen ott voltak azon színművészek közül is, akik az első, Játsszunk színházat című előadásban szerepeltek, néhányan (Csíky Ibolya, F. Márton Erzsébet és Fábián Enikő) most is felléptek, egy-egy énekszámmal vagy megzenésített verssel szakítva meg és színesítve időnként a visszaemlékezéseket.
Elsőként Veres Kovács Attila várad-olaszi tiszteletes beszélt a Kis Stúdió „prenatális állapotáról”. Úgy vélte: 1990 májusában, a püspök beiktatáskor talált ismét egymásra a színház és a református anyaszentegyház, melyek tulajdonképpen ősidők óta együtt lépkednek ugyanazon célért. Később összebeszélt Kiss Törék Ildikóval, és elindultak együtt „misszionálni” Szilágy, Szatmár és Bihar megyei falvakba: ő Izsák történetével, a színművésznő pedig az általa megszemélyesített Árva Bethlen Kata üzenetével. Egy másik mérföldkő a kétszemélyes társulat életében az volt, amikor Ildikó és Varga Vilmos összefogott az egyházkerülettel, mely a rendelkezésükre bocsátotta a volt zsidó leányiskola alagsori helyiségét. 1994-ben Sándor Lajos lelkész vezette ott fel az első előadást, s ezáltal hódító útjára indult a Kiss Stúdió mélyen szántó gondolataival, a mindig az igazat, a szép és a jót szolgáló megjelenéseivel.
Ezt követően Pop Elisabeta „Vetuţa” dramaturg úgy fogalmazott: mindig csodálta azokat a művészeket, akik esetében egymásra talál az intelligencia és a tehetség. Hangsúlyozta ugyanakkor: annak is köszönhetően, hogy több mint negyven éve ismeri Ildikót és Vilmost jött rá arra, hogy magyar barátai nélkül sokkal szegényebb lenne.
EMKE-díj
Molnár Judit magyartanárnő, közíró kifejtette: a kilencvenes években sokan próbálkoztak sok mindennel, mindenki csinálni akart valamit, de ezen kísérletek, próbálkozások többsége kudarca fulladt. Azt gondolta akkoriban, hogy ez lesz a Kiss Stúdió sorsa is, de szerencsére „az idők súlya” ellentmondott neki. Megítélésében a színház eddig történetének legnagyobb fegyverténye Az ember tragédiájának színrevitele, emberközeli és koncentrált gondolataival, kár, hogy már nem játsszák, jegyezte meg. Hozzátette: a diákok körében nagy sikernek örvendett a több éven keresztül futó Olvassuk együtt-sorozat, a szavalóversenyek pedig Kiss Törék Ildikó pedagógiai érzékére is rávilágítottak. Napjainkban az Irodalmi estek népszerűek, aggasztó azonban, hogy a fiatalabb generáció részéről nincs akarat vagy fogékonyság arra nézve, hogy folytassa a Kiss Stúdió-féle szolgálatot ha egyszer ez az ív megtörik, az öncélú kísérletezésekből ugyanis semmi sem marad meg.
Kötő József színháztörténész a klasszikus színjátszás fáklyavivőjének nevezte a Kiss Stúdiót, mely előadásaival olyan szakrális tereket teremt, ahol lélekmentő és katartikus módon önmagunk megőrzésének igénye fogalmazódik meg. Bejelentette: az EMKE elnöksége úgy döntött, hogy idén a Bánffy Miklós-díjat Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos kapja meg, az átadásra április 12-én kerül majd sor Kolozsváron.
Az ünnepségén végén Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos Juhász Gyula és Dutka Ákos gondolataival próbált választ adni arra kérdésre: miről szólt a Kiss Stúdió elmúlt húsz év és mi következik ezután…
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,
2014. április 9.
Szalagokon rögzített évtizedek – Interjú Szilágyi Szabolccsal
Egész évben rendhagyó programokkal, műsorokkal ünnepli fennállásának 60. évfordulóját a Kolozsvári Rádió magyar adása, a szerkesztőség pedig hétvégén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díszoklevelét is átveheti. Szilágyi Szabolccsal, a magyar szerkesztőség vezetőjével a rádió hanganyagának jilavai „börtönéveiről”, az adásidő tervezett bővítéséről és egyébb törekvésekről beszélgettünk.
– Öt év kényszerszünettől eltekintve 60 éve működik a Kolozsvári Rádió, ennyi idő alatt nyilván sokat változott az intézmény nemcsak technikai szempontból. Jelenleg mit tekintenek a legfontosabb feladatuknak?
– A rádiót – a magyar adást is beleértve – az akkori hatalom hozta létre, és az volt a jól megfontolt célja ezzel, hogy kommunista propagandát tudjon eljuttatni mindenkihez, így a magyar kisebbséghez is. Tehát arról, hogy akkor mi volt a cél, túl sokat és túl bőven nem érdemes beszélni, gyakorlatilag '89 legvégén kezdődött az a korszak, ami a mai intézmény elődje lehet – akkor indult újra a rádió, miután a forradalom napjai alatt a régi rádiósok visszajöttek az említett kényszerszünet után.
1985-ben egyébként azért szüntették meg a Kolozsvári Rádiót (a többi területi stúdióval együtt – a szerk. megj.), mert a kommunista hatalom akkor már úgy gondolta, hogy jobb, ha mindent egy kézbe ránt össze, és csak Bukarestből sugároznak rádióadást. Így tulajdonképpen a rendszerváltást követő újraindítástól beszélhetünk arról, hogy a Kolozsvári Rádió magyar adása közszolgálati műsorszolgáltatóként valóban az erdélyi magyar közösség szolgálatába állt. Ez mint célkitűzés mit sem változott az azóta eltelt időszakban, a módja, a mikéntje, a műsor maga viszont rengeteget változott: mai, korszerű lett.
– Az 1985-ös bezárásig felhalmozott archívumból mennyit sikerült visszaszerezni az újraindulást követően?
– Szimbólumértékű a mi történetünkben az, hogy amikor bezárták a rádiót, a szalagtárat a hírhedt jilavai börtönbe szállították, így mindazokat a hangokat, amiket összegyűjtöttek a hajdani rádiós kollégák, jelképesen bebörtönözték. Ez még azzal együtt is erős jelkép, hogy a kommunizmus évtizedeiben nyilván erős cenzúra működött: igaz, hogy ott találjuk a szalagtár nagy nevei között Kós Károlyt, Tamási Áront vagy Szilágyi Domokost, ezek a felvételek mind cenzúrázott változatban kerültek adásba.
De hát még így is felbecsülhetetlen érték „szabadult" '90-ben a jilavai börtönből. Kétféle elmélet létezik arra vonatkozóan, hogy a „rabság" jót vagy rosszat tett-e a szalagoknak. Elsődlegesen mindenki arról beszélt, hogy a börtön környezete, a nedvesség, a penész nagy károkat okozott – mesélték, hogy volt olyan szalag, ami egyszerűen szétmállott, amikor visszaérkezett a stúdióba. Sokan viszont azt tartják, hogy a börtön mikroklímája egyenesen jót tett ezeknek a régi szalagoknak, és tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy „túlélték" az éveket.
Nem tudom, melyik igaz, tény viszont, hogy az archívum tetemes része vagy talán az egész visszakerült hozzánk. Teherautóval szállították vissza, és nagy kupacban bedobálták a rádió nagytermébe, onnan indult a rendszerezés. Viszont amikor újraindult a rádió, nem volt elég hangszalag, így az akkori kollégák az úgynevezett kommunista felvételeket előszeretettel áldozták fel az új felvételek kedvéért, de elképzelhető, hogy több értékes hanganyag is áldozatul esett egy-egy új műsor oltárán.
– Az ünnepi év során ezekből a felvételekből hallhatnak részleteket a hallgatók?
– Amúgy is van egy olyan műsorunk, ami az aranyszalagtárra épül: ha már van egy ekkora kincsünk, akkor nyilvánvaló, hogy ezt fel kell használni. Az ünnepi év apropóján egyrészt kiadunk egy dupla CD-t a „60 év, 60 hang" séma mentén, másrészt a rádióban is jócskán elővesszük ezeket a régi felvételeket, és rövidebben-hosszabban bejátszunk belőlük a hallgatóknak.
– Az egyéb ünnepi rendezvények közül mit emelne ki?
– Az imént említett CD az igazán jelképes ünnepi vállalkozásunk, ez a legnagyobb értékünk, ez különböztet meg minden más sajtóorgánumtól: hatvanéves múlttal rendelkezünk, és ez hanganyagban dokumentálva is van. Viszont a kerek évforduló apropóján egész évben nagy hangsúlyt fektetünk az ünneplésre. Elindítottunk egy blogot, ahol a kollégák hoznak létre tartalmakat, azért mondom így, mert nemcsak bejegyzéseket írunk, de előkerül sok régi fénykép és egyéb, a rádióhoz kapcsolódó dolog, amiről érdemes szót ejteni, megmutatni, de van egy naponta jelentkező rovatunk is Rácz Éva szerkesztésében, amely a rádió történetét futja végig.
Ezek nagyon rövid, néhány másodperces kis részletek arról, hogy mi minden történt velünk hatvan év alatt. A rovat jó alkalom arra, hogy amit fel lehet kutatni a múltból, azt megjelenítsük az adásokban is. Emellett eseményekkel is készültünk, készülünk: volt fotókiállításunk, bemutattunk már egy CD-t Bartók 44 hegedűduója és forrásai címmel, amelynek a felvételei nálunk készültek. Megjelent kötet formájában a főszerkesztő-helyettes, Rostás-Péter István Tótágas című rovatának rádiójegyzetei Könczey Elemér rajzaival, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban pedig Keresztes Ildikó-koncertet szerveztünk, amelyen a 900 férőhely is kevésnek bizonyult. Gyerekeknek szóló meseversenyt is szerveztünk, de szeretnénk középiskolásoknak is szervezni egy rádiós versenyt, és lesz még sok más is az év folyamán.
– Régi tervük az, hogy egész napossá bővítsék a magyar adást, ez az RMDSZ kormányra kerülésével ismét bekerült a kormányprogramba is. Aggodalomra adhat azonban okot Stelian Tănase, a közszolgálati televízió elnök-vezérigazgatójának terve, aki a hatalmas adósságot felhalmozó intézményt a BBC-modell szerint reformálná meg, összevonva azt a közrádióval. A két elképzelés antagonisztikusnak tűnik.
– Nagyon flegmatikusan külön kell választani azt, hogy mi szeretnénk az egész napos magyar adást, és azt, hogy van-e erre politikai akarat, lesz-e politikai döntés az ügyben. Nyilvánvalóan nagyon szeretnénk, és meg is csinálnánk, de nem rajtunk múlik. A köztévé és a rádió összevonásának terve miatt vannak félelmek, hiszen nagy különbség a két intézmény között, hogy a köztévé óriási adósságot görget maga előtt, a rádió viszont, ha minimálisan is, de nyereséges. Mindenki levonhatja a következtetéseket, hogy mi lesz, ha ezt a két entitást összegyúrják. Nekünk végső soron a lényeg az, hogy adás legyen, rádió legyen, hogy tovább tudjuk végezni a munkánkat.
– A jelenlegi csapat számára melyek voltak a legfontosabb pillanatok, mik az árnyoldalak és a további tervek?
– Minden alkalom fontos, amikor egy rendezvény, egy koncert kapcsán a hallgatókkal találkozunk, és van visszajelzés a munkánkkal kapcsolatban, ha néhányan elmondják, hogy szeretnek minket, és fontosak vagyunk a hallgatók életében. A legnagyobb negatívum – ami talán az egész napos műsoridővel lassan megoldódhat – az, hogy a műsoridőnk lejártával el kell engedni a hallgatóinkat, és csak reménykedhetünk abban, hogy amikor visszaülünk a mikrofonhoz, a hallgatókat is sikerül újra bevonzani. Ami szintén nem rajtunk múlik – hiszen műszaki vonatkozású probléma –, hogy jelenleg csak fél Erdélyhez szólunk, ezt a hatósávot kellene ultrarövid hullámhosszon kiterjeszteni a Szilágyságra, Bihar és Szatmár megyére, a szórványvidékekről sem megfeledkezve, ahova szintén fontos lenne eljutnunk.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)
Egész évben rendhagyó programokkal, műsorokkal ünnepli fennállásának 60. évfordulóját a Kolozsvári Rádió magyar adása, a szerkesztőség pedig hétvégén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díszoklevelét is átveheti. Szilágyi Szabolccsal, a magyar szerkesztőség vezetőjével a rádió hanganyagának jilavai „börtönéveiről”, az adásidő tervezett bővítéséről és egyébb törekvésekről beszélgettünk.
– Öt év kényszerszünettől eltekintve 60 éve működik a Kolozsvári Rádió, ennyi idő alatt nyilván sokat változott az intézmény nemcsak technikai szempontból. Jelenleg mit tekintenek a legfontosabb feladatuknak?
– A rádiót – a magyar adást is beleértve – az akkori hatalom hozta létre, és az volt a jól megfontolt célja ezzel, hogy kommunista propagandát tudjon eljuttatni mindenkihez, így a magyar kisebbséghez is. Tehát arról, hogy akkor mi volt a cél, túl sokat és túl bőven nem érdemes beszélni, gyakorlatilag '89 legvégén kezdődött az a korszak, ami a mai intézmény elődje lehet – akkor indult újra a rádió, miután a forradalom napjai alatt a régi rádiósok visszajöttek az említett kényszerszünet után.
1985-ben egyébként azért szüntették meg a Kolozsvári Rádiót (a többi területi stúdióval együtt – a szerk. megj.), mert a kommunista hatalom akkor már úgy gondolta, hogy jobb, ha mindent egy kézbe ránt össze, és csak Bukarestből sugároznak rádióadást. Így tulajdonképpen a rendszerváltást követő újraindítástól beszélhetünk arról, hogy a Kolozsvári Rádió magyar adása közszolgálati műsorszolgáltatóként valóban az erdélyi magyar közösség szolgálatába állt. Ez mint célkitűzés mit sem változott az azóta eltelt időszakban, a módja, a mikéntje, a műsor maga viszont rengeteget változott: mai, korszerű lett.
– Az 1985-ös bezárásig felhalmozott archívumból mennyit sikerült visszaszerezni az újraindulást követően?
– Szimbólumértékű a mi történetünkben az, hogy amikor bezárták a rádiót, a szalagtárat a hírhedt jilavai börtönbe szállították, így mindazokat a hangokat, amiket összegyűjtöttek a hajdani rádiós kollégák, jelképesen bebörtönözték. Ez még azzal együtt is erős jelkép, hogy a kommunizmus évtizedeiben nyilván erős cenzúra működött: igaz, hogy ott találjuk a szalagtár nagy nevei között Kós Károlyt, Tamási Áront vagy Szilágyi Domokost, ezek a felvételek mind cenzúrázott változatban kerültek adásba.
De hát még így is felbecsülhetetlen érték „szabadult" '90-ben a jilavai börtönből. Kétféle elmélet létezik arra vonatkozóan, hogy a „rabság" jót vagy rosszat tett-e a szalagoknak. Elsődlegesen mindenki arról beszélt, hogy a börtön környezete, a nedvesség, a penész nagy károkat okozott – mesélték, hogy volt olyan szalag, ami egyszerűen szétmállott, amikor visszaérkezett a stúdióba. Sokan viszont azt tartják, hogy a börtön mikroklímája egyenesen jót tett ezeknek a régi szalagoknak, és tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy „túlélték" az éveket.
Nem tudom, melyik igaz, tény viszont, hogy az archívum tetemes része vagy talán az egész visszakerült hozzánk. Teherautóval szállították vissza, és nagy kupacban bedobálták a rádió nagytermébe, onnan indult a rendszerezés. Viszont amikor újraindult a rádió, nem volt elég hangszalag, így az akkori kollégák az úgynevezett kommunista felvételeket előszeretettel áldozták fel az új felvételek kedvéért, de elképzelhető, hogy több értékes hanganyag is áldozatul esett egy-egy új műsor oltárán.
– Az ünnepi év során ezekből a felvételekből hallhatnak részleteket a hallgatók?
– Amúgy is van egy olyan műsorunk, ami az aranyszalagtárra épül: ha már van egy ekkora kincsünk, akkor nyilvánvaló, hogy ezt fel kell használni. Az ünnepi év apropóján egyrészt kiadunk egy dupla CD-t a „60 év, 60 hang" séma mentén, másrészt a rádióban is jócskán elővesszük ezeket a régi felvételeket, és rövidebben-hosszabban bejátszunk belőlük a hallgatóknak.
– Az egyéb ünnepi rendezvények közül mit emelne ki?
– Az imént említett CD az igazán jelképes ünnepi vállalkozásunk, ez a legnagyobb értékünk, ez különböztet meg minden más sajtóorgánumtól: hatvanéves múlttal rendelkezünk, és ez hanganyagban dokumentálva is van. Viszont a kerek évforduló apropóján egész évben nagy hangsúlyt fektetünk az ünneplésre. Elindítottunk egy blogot, ahol a kollégák hoznak létre tartalmakat, azért mondom így, mert nemcsak bejegyzéseket írunk, de előkerül sok régi fénykép és egyéb, a rádióhoz kapcsolódó dolog, amiről érdemes szót ejteni, megmutatni, de van egy naponta jelentkező rovatunk is Rácz Éva szerkesztésében, amely a rádió történetét futja végig.
Ezek nagyon rövid, néhány másodperces kis részletek arról, hogy mi minden történt velünk hatvan év alatt. A rovat jó alkalom arra, hogy amit fel lehet kutatni a múltból, azt megjelenítsük az adásokban is. Emellett eseményekkel is készültünk, készülünk: volt fotókiállításunk, bemutattunk már egy CD-t Bartók 44 hegedűduója és forrásai címmel, amelynek a felvételei nálunk készültek. Megjelent kötet formájában a főszerkesztő-helyettes, Rostás-Péter István Tótágas című rovatának rádiójegyzetei Könczey Elemér rajzaival, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban pedig Keresztes Ildikó-koncertet szerveztünk, amelyen a 900 férőhely is kevésnek bizonyult. Gyerekeknek szóló meseversenyt is szerveztünk, de szeretnénk középiskolásoknak is szervezni egy rádiós versenyt, és lesz még sok más is az év folyamán.
– Régi tervük az, hogy egész napossá bővítsék a magyar adást, ez az RMDSZ kormányra kerülésével ismét bekerült a kormányprogramba is. Aggodalomra adhat azonban okot Stelian Tănase, a közszolgálati televízió elnök-vezérigazgatójának terve, aki a hatalmas adósságot felhalmozó intézményt a BBC-modell szerint reformálná meg, összevonva azt a közrádióval. A két elképzelés antagonisztikusnak tűnik.
– Nagyon flegmatikusan külön kell választani azt, hogy mi szeretnénk az egész napos magyar adást, és azt, hogy van-e erre politikai akarat, lesz-e politikai döntés az ügyben. Nyilvánvalóan nagyon szeretnénk, és meg is csinálnánk, de nem rajtunk múlik. A köztévé és a rádió összevonásának terve miatt vannak félelmek, hiszen nagy különbség a két intézmény között, hogy a köztévé óriási adósságot görget maga előtt, a rádió viszont, ha minimálisan is, de nyereséges. Mindenki levonhatja a következtetéseket, hogy mi lesz, ha ezt a két entitást összegyúrják. Nekünk végső soron a lényeg az, hogy adás legyen, rádió legyen, hogy tovább tudjuk végezni a munkánkat.
– A jelenlegi csapat számára melyek voltak a legfontosabb pillanatok, mik az árnyoldalak és a további tervek?
– Minden alkalom fontos, amikor egy rendezvény, egy koncert kapcsán a hallgatókkal találkozunk, és van visszajelzés a munkánkkal kapcsolatban, ha néhányan elmondják, hogy szeretnek minket, és fontosak vagyunk a hallgatók életében. A legnagyobb negatívum – ami talán az egész napos műsoridővel lassan megoldódhat – az, hogy a műsoridőnk lejártával el kell engedni a hallgatóinkat, és csak reménykedhetünk abban, hogy amikor visszaülünk a mikrofonhoz, a hallgatókat is sikerül újra bevonzani. Ami szintén nem rajtunk múlik – hiszen műszaki vonatkozású probléma –, hogy jelenleg csak fél Erdélyhez szólunk, ezt a hatósávot kellene ultrarövid hullámhosszon kiterjeszteni a Szilágyságra, Bihar és Szatmár megyére, a szórványvidékekről sem megfeledkezve, ahova szintén fontos lenne eljutnunk.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)
2014. április 10.
Szombaton adják át az EMKE-díjakat Kolozsváron
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Éves közgyűlése keretében szombaton adja át Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 2014-es díjait az erdélyi magyar művelődési életben kiemelkedő munkát végző személyiségeknek.
Az elismerésben részesülők listáját honlapján tette közzé az EMKE.
Az erdélyi táncház-mozgalomban nyújtott tevékenységéért és a kalotaszegi magyar népdalkincs megőrzéséért, hű tolmácsolásáért Lengyel László népdalénekesnek adományoz Kacsó András-díjat az egyesület.
A munkáskultúra kutatásában elért eredményeiért és szerkesztői tevékenységéért Ilyés Sándor kolozsvári néprajzkutatót részesíti Bányai János-díjban.
A szórvány és a belső anyaország szerepét betöltő Székelyföld identitásőrző kulturális kapcsolatának intézményesített megteremtéséért Tamás Sándornak a Kovászna megyei önkormányzat elnökének adományozza a Kun Kocsárd-díjat.
Az erdélyi magyar zenei életben kifejtett több évtizedes művészi, ismeretterjesztői és oktatói munkásságáért Benkő Judit Emese a kolozsvári rádió szerkesztője kaphatja a Nagy István-díjat.
A közművelődés terjesztésének és a korszerű színházi formanyelv kimunkálásának szolgálatában szerzett érdemeikért, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos nagyváradi színművészeknek adományozza a Bánffy Miklós-díjat a Kiss Stúdió Színház megalakítása huszadik évfordulóján.
Sokoldalú, minőségteremtő, a régió színházi kultúráját kiteljesítő alkotó munkájáért Barabás Árpád a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művésze veheti át a Kovács György-díjat.
A korszerű színházi formanyelv kimunkálásában vállalt szerepéért, alakításainak műfaji változatosságáért Varga Csillát, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét részesíti az egyesület Poór Lili-díjban.
A képzőművészeknek szánt Szolnay Sándor-díjat több évtizedes művészi munkássága elismeréseképpen Nagy Enikőnek, a zománcművészet nemzetközi hírű kolozsvári mesterének, a rekeszzománc első erdélyi művelőjének adományozza az szervezet.
Az EMKE a könyvtári és helytörténeti kutatás terén végzett eredményes munkásságáért, az 1848-49-es háromszéki vonatkozások feltárásában elért kiemelkedő teljesítményéért Demeter Lajost, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter könyvtár könyvtárosát jutalmazza Monoki István-díjjal.
A hitelességre és pontosságra törekvő történész-levéltárosi szakmai munkásságáért, önzetlen népművelői tevékenységéért, a Bányavidék múltjának megismertetéséért és népszerűsítéséért Balogh Béla nagybányai helytörténész veheti át a Kőváry László-díjat.
Az ernyőszervezet a közvéleményt pozitívan alakító, a hagyományokat tisztelő és az újra érzékeny riportjaiért, interjúiért Ferencz Zsoltot, a kolozsvári Szabadság napilap riporterét tünteti ki Spectator-díjjal.
A Mikó Imre-díjat Vita László kolozsvári vállalkozó kapja a gazdasági téren nyújtott kimagasló eredményeiért, és a közösséget segítő kitartó munkásságáért.
A szombati ünnepségen az EMKE díszoklevelét kapja a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, melyet a muravidéki magyarság szellemi életének fellendítéséért, az összmagyarság vérkeringésébe való újbóli bekapcsolásért, a hagyományok visszahonosításáért tart erre érdemesnek az erdélyi művelődés ernyőszervezete.
Úgyszintén díszoklevéllel ismeri el az egyesület az idén hatvanéves Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségét a közösség hiteles tájékoztatásáért, a magyar kulturális, művészeti, társadalmi életének és törekvéseinek a szolgálatáért. MTI
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Éves közgyűlése keretében szombaton adja át Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 2014-es díjait az erdélyi magyar művelődési életben kiemelkedő munkát végző személyiségeknek.
Az elismerésben részesülők listáját honlapján tette közzé az EMKE.
Az erdélyi táncház-mozgalomban nyújtott tevékenységéért és a kalotaszegi magyar népdalkincs megőrzéséért, hű tolmácsolásáért Lengyel László népdalénekesnek adományoz Kacsó András-díjat az egyesület.
A munkáskultúra kutatásában elért eredményeiért és szerkesztői tevékenységéért Ilyés Sándor kolozsvári néprajzkutatót részesíti Bányai János-díjban.
A szórvány és a belső anyaország szerepét betöltő Székelyföld identitásőrző kulturális kapcsolatának intézményesített megteremtéséért Tamás Sándornak a Kovászna megyei önkormányzat elnökének adományozza a Kun Kocsárd-díjat.
Az erdélyi magyar zenei életben kifejtett több évtizedes művészi, ismeretterjesztői és oktatói munkásságáért Benkő Judit Emese a kolozsvári rádió szerkesztője kaphatja a Nagy István-díjat.
A közművelődés terjesztésének és a korszerű színházi formanyelv kimunkálásának szolgálatában szerzett érdemeikért, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos nagyváradi színművészeknek adományozza a Bánffy Miklós-díjat a Kiss Stúdió Színház megalakítása huszadik évfordulóján.
Sokoldalú, minőségteremtő, a régió színházi kultúráját kiteljesítő alkotó munkájáért Barabás Árpád a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művésze veheti át a Kovács György-díjat.
A korszerű színházi formanyelv kimunkálásában vállalt szerepéért, alakításainak műfaji változatosságáért Varga Csillát, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét részesíti az egyesület Poór Lili-díjban.
A képzőművészeknek szánt Szolnay Sándor-díjat több évtizedes művészi munkássága elismeréseképpen Nagy Enikőnek, a zománcművészet nemzetközi hírű kolozsvári mesterének, a rekeszzománc első erdélyi művelőjének adományozza az szervezet.
Az EMKE a könyvtári és helytörténeti kutatás terén végzett eredményes munkásságáért, az 1848-49-es háromszéki vonatkozások feltárásában elért kiemelkedő teljesítményéért Demeter Lajost, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter könyvtár könyvtárosát jutalmazza Monoki István-díjjal.
A hitelességre és pontosságra törekvő történész-levéltárosi szakmai munkásságáért, önzetlen népművelői tevékenységéért, a Bányavidék múltjának megismertetéséért és népszerűsítéséért Balogh Béla nagybányai helytörténész veheti át a Kőváry László-díjat.
Az ernyőszervezet a közvéleményt pozitívan alakító, a hagyományokat tisztelő és az újra érzékeny riportjaiért, interjúiért Ferencz Zsoltot, a kolozsvári Szabadság napilap riporterét tünteti ki Spectator-díjjal.
A Mikó Imre-díjat Vita László kolozsvári vállalkozó kapja a gazdasági téren nyújtott kimagasló eredményeiért, és a közösséget segítő kitartó munkásságáért.
A szombati ünnepségen az EMKE díszoklevelét kapja a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, melyet a muravidéki magyarság szellemi életének fellendítéséért, az összmagyarság vérkeringésébe való újbóli bekapcsolásért, a hagyományok visszahonosításáért tart erre érdemesnek az erdélyi művelődés ernyőszervezete.
Úgyszintén díszoklevéllel ismeri el az egyesület az idén hatvanéves Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségét a közösség hiteles tájékoztatásáért, a magyar kulturális, művészeti, társadalmi életének és törekvéseinek a szolgálatáért. MTI
2014. április 14.
Folytatja társadalomépítő munkáját az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület
Kiosztották az idei díjakat, kitüntetésben részesült Ferencz Zsolt
Szokásos évi közgyűlését rendezte meg április 12-én, szombaton, Erdély távolibb vidékeiről is érkezett tagok részvételével az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szervezett rendezvényen bemutatkozott a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet. Délelőtt a köszöntések után a lendvai intézetigazgató, Kepe Lili hiányában Patyi Zoltán művelődésszervező tartott előadást a szlovéniai testvérintézményről. Ezt követően a hagyományos „forgatókönyv” szerint az elnöki és a pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés, majd a hozzászólások kerültek terítékre. Délután az utóbbi esztendőben elért kimagasló művészeti és kultúraszervezési, valamint színvonalas és eredményes menedzselési teljesítmények elismeréseként díjakat, díszokleveleket osztottak ki, és három tiszteletbeli tagot választottak meg. A tizenkét díjazott között szerepelt a Szabadság munkatársa, Ferencz Zsolt. Szabadság (Kolozsvár)
Kiosztották az idei díjakat, kitüntetésben részesült Ferencz Zsolt
Szokásos évi közgyűlését rendezte meg április 12-én, szombaton, Erdély távolibb vidékeiről is érkezett tagok részvételével az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szervezett rendezvényen bemutatkozott a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet. Délelőtt a köszöntések után a lendvai intézetigazgató, Kepe Lili hiányában Patyi Zoltán művelődésszervező tartott előadást a szlovéniai testvérintézményről. Ezt követően a hagyományos „forgatókönyv” szerint az elnöki és a pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés, majd a hozzászólások kerültek terítékre. Délután az utóbbi esztendőben elért kimagasló művészeti és kultúraszervezési, valamint színvonalas és eredményes menedzselési teljesítmények elismeréseként díjakat, díszokleveleket osztottak ki, és három tiszteletbeli tagot választottak meg. A tizenkét díjazott között szerepelt a Szabadság munkatársa, Ferencz Zsolt. Szabadság (Kolozsvár)
2014. április 30.
Szatmári Ferenc: A Romániai Magyar Népművészeti Szövetség
A népművészet, mint nemzeti értékeink kifejezője, megtartó ereje is egyben, amiről nem elég beszélni, hanem tenni is kell érte ünnepeken és a mindennapokban. Éltetni kell. Mert amit nem óvunk, az óhatatlanul elvész az időben.
Az erdélyi alkotó népművészek tudatában vannak: ha nincs erdélyi magyar népművészet, az annyi, mintha saját fizikai létünket kérdőjeleznénk meg. A népművészet anyanyelvünk után talán legdrágább nemzeti kincsünk, amelynek léte mindnyájunk felelőssége, amit kulturális intézményeink, szakmai és civil szervezeteink révén közös erőfeszítéssel kell felvállalnunk. Az alkotói kedvet minden lehető eszközzel ébren kell tartani, mert alkotók nélkül nincsen egylet, de szövetség sincs, alkotás nélkül pedig nincsen népművészet.
Erdélyben a tárgyi népművészet nem áll a kulturális intézmények érdeklődésének homlokterében, talán mert nem lehet színpadra állítani, nem lehet a folyamatos közművelődési munkát pótló falunapok látványos programjaiba beépíteni. A folklór más területeit egységesebben lehet művelni, mivel csoportos a tánc, a dal, de a tárgyi népművészet egyénileg valósul meg. A tárgyi népművészettel ma kizárólag a civil szervezetek foglalkoznak. Az állami intézmények csendes szemlélői a civil szerveződések által megvalósított munkának, de működésüket az esetek többségében sem anyagilag, sem erkölcsileg nem támogatják.
Ennek oka többek között az, hogy a hivatásos szakemberek alapvetően a múlt elemzésével foglalkoznak, méltatlannak, szükségtelennek tartják napjaink jelenségeinek vizsgálatát. A gyakorló népművészek viszont valamilyen szintű együttműködést igényelnének, szívesen vennék az élő népművészettel kapcsolatos alapfogalmak tisztázását. Úgy véljük, méltányolni kéne a gyakorló népművészek abbéli óhaját, hogy szakmai segítséget igényelnek munkájukban.
Új irányzatok vannak kialakulóban, a régiek pedig állandóan változnak. Mindennek ellenére Erdély – mint a történelemben oly sokszor – saját útján szeretne járni, az új elfogadásával párhuzamosan a régi alkotására szeretné buzdítani a legtöbb alkotót, alighanem a Kósa László által megfogalmazott modell szerint, hiszen „tévedés azt állítani, hogy a nemzeti kultúra a népi műveltségre épül. Ha viszont hiányozna a nemzeti művelődésből, az olyan volna, mint a sótlan étel: ízetlen és jellegtelen. A néphagyomány paraszti kultúraként lehanyatlott, de nem szűnt meg mint közösségi műveltség, és nemzeti kultúránkba ötvöződve így van jelen.”
A népi kultúra hagyományos átadásának természetes folyamata megtört ugyan, de megmaradt az értékek megőrzésének óhaja. A hagyomány tehát olyan érték, ami rendet, célszerűséget és biztonságot adhat az életünknek. Minden erőnkkel a népi alkotások hagyományos voltát kell hangsúlyoznunk az iparművészeti törekvésekkel szemben, mert ez felel meg Erdély szellemiségének, az erdélyi kultúrának.
A nemzet kultúrájának meghatározó része saját népművészetének alapos ismerete, művelése, szeretete, mert ez erősíti a nemzeti összetartozást. Ezért feladatunk a népművészeti hagyomány gyűjtése, megismerése, feldolgozása és továbbéltetése. Ráadásul az Európai Unió tagjaként népművészetünkkel, annak értékeivel gazdagítjuk a sokszínű európai kultúrát.
Ezekből kiindulva, és egyesületi önszerveződésre alapozva, 1995-ben sikerült megteremteni a legitim, demokratikus vezetőséggel bíró Romániai Magyar Népművészeti Szövetséget (RMNSZ), amely a szervezett népi kultúra letéteményese óhajt lenni. Így az EMKE társszervezeteként működik, mint a közművelődés népművészeti ágazatát összehangoló szakmai szövetség. Az erdélyi magyar közművelődésben tehát viszonylag korán megjelent az RMNSZ. Kezdetben Bandi Dezső szervezte az EMKE égisze alatt 1994. május 28–29-én, Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceumban az erdélyi magyar fafaragók országos tanácskozását. A jelenlevők sok értékes előadást hallgathattak meg, de figyelmük mindvégig arra irányult, hogy miként lehetne valamiféle szervezetbe tömörülni, amelyben megőrizhetik a hagyományokat. Tankó Albert, a Székelyudvarhelyi Fafaragók Körének elnöke vetített képekben mutatta be a szervezet tagjainak alkotásait, és pártolta egy szövetség létrehozásának lehetőségét, amelyben valahány szakágazat képviseltetné magát. Így lett legfőbb támogatója Bandi Dezső kezdeményezésének, amelynek célja megfelelő jogi keretet biztosítani egy lelkes civil csoportosulásnak.
Megfelelő előkészületek után 1995. szeptember 30-án az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum adott otthont az alakuló ülés közel száz résztvevőjének. Az eseményen már valahány szakágazat képviseltette magát. Egyik legvitatottabb kérdés volt a szövetség mibenléte. Szövetség lett, hiszen akkorra már három egylet társult, de az alapszabály lehetőséget adott arra is, hogy természetes személyek is társulhassanak, olyanok, akiknek nincsen lehetőségük valamelyik helyi egyletben tevékenykedni. Az viszont már nem képezte vita tárgyát, hogy a székhely Székelyudvarhely lesz, és Tankó Albert az alapító elnök. A szövetség nevét első változatban erdélyinek javasolták, mivel a közhasználatban ez a leginkább elfogadott. A vita során azonban felmerült annak lehetősége, hogy a moldovai csángók is bekapcsolódhassanak a szervezeti életbe, számukra is biztosítva a szakmai érdekképviseletet. Így történt, hogy végül is a romániaira voksoltak az alakuló közgyűlés résztvevői. Sajnálatos módon a csángókkal azóta sem alakult ki az óhajtott együttműködés. Az egyletek tagjai lehetnek gyakorló népművészek, tiszteletbeli tagok, vagy akár pártoló tagok. A tagszervezetek képezik az alapot, a szövetség pedig próbálja összehangolni a sokszínű, sokféleképpen gondolkodó tagságot. A gyakorló népművészek képezik a helyi szervezetek tagságát, ezek a helyi tagszervezetek pedig a szövetség tagjai. Az RMNSZ tagja a budapesti székhelyű Népművészeti Egyesületek Szövetségének. Így lesz kerek a Kárpát-medencei magyar népművészek szervezete.
A kezdeti lelkesedés után tapasztalnunk kell, hogy mégsem tesszük teljes szívvel, amit kellene, vagyis a hagyományaiban bomlásnak indult közösségekben kevesen vállalják a hagyományőrzők szerepét. Igazi szakmai tudást igénylő munkásságunkba tájainkon feltűnően kevés értelmiségi kapcsolódik be. Pedig erre nemcsak szükség van, de számtalan lehetőség is nyílik, kezdve a személyes példaadástól, gyermekeink, unokáink nevelésétől lakásunk, kertünk, munkahelyünk berendezésétől kulturális szokásaink megéléséig és megismertetéséig.
Megtapasztalhattuk, hogy a többségi nemzet közművelődési intézményei nem igazán értünk léteznek, de ennél is fájóbb, hogy anyanyelvi kulturális intézményeink sem hajlandók a népi hagyományok védelmével foglalkozni, és bennünket méltó partnernek tekinteni. Mindezek ellenére mi továbbra is arra törekszünk, hogy a hagyománnyal kapcsolatos célkitűzéseinket ismertessük, kapcsolatokat alakítsunk ki, népművészeti értékeinket a jövő számára megmentsük, és ezáltal is közösségünk fennmaradását szolgáljuk.
A népművészet, mint eszmei érték
Az anyanyelv után nemzeti kultúránk egyik legfontosabb összetevőjének tartjuk a népi kultúrát. Ezen belül a tárgyi népművészetnek is igen jelentős szerepet tulajdonítunk, amit sajátos kifejező eszközeivel valóságos tárgyi anyanyelvünknek tekinthetünk. Hiszen szavak helyett a népi alkotások sajátos kifejezésformái a népi gondolkodásnak, a népléleknek.
Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a mai falu városi modelleket utánoz, a város pedig nem kötődik a falusi hagyományokhoz. A népi mesterségek elpusztulása szinte elkerülhetetlen a gyakorló öreg népi mesterek távozásával. De azt is látni kell, hogy egy nemzeti közösség egyebek mellett saját tárgyi kultúrájának jellemzői révén különbözteti meg magát a másokétól. A népművészet akár a jövő alapja is lehet, mivel nem csupán romantikus hazafiságunk, hanem egészséges kulturális identitásunk része, alapvető nemzeti sajátosságok megtartását és fejlődését biztosíthatja. Így segít magyarnak lenni, mivel a népi kultúra a modern világ számos romboló hatásának van kitéve, amire hatékonyan csak a hagyományainkban megtestesülő kulturális sajátosságainkkal válaszolhatunk.
Aki népművész címet kap, annak nem csak a szerszámot kell mesterien forgatnia, hanem nagyon kell ismernie a népi alkotás ismérveit, hogy munkája eredménye valóban népművészeti értékű legyen. A szépérzék, a jó ízlés alakítására éppen a népművészet a legalkalmasabb. Mert a népművészet sok száz meg ezer éves fejlődés eredménye, így mondhatni, sűrítve tartalmazza a jó ízlés alapanyagait. Mert kifejezésmódjában tömör és mindig csak a lényegről szól. Felépítésében logikus, mindig gyakorlati célt követ.
A szakirodalom alapvetően a múlt elemzésével foglalkozik, és szükségtelennek tartja a jelennel foglalkozni, de legfőképpen a gyakorló népművészekkel együttműködni, az élő népművészettel kapcsolatos alapfogalmak tisztázását felvállalni. Sokan úgy vélik, hogy a népművészet ma inkább divat, vagy nosztalgia, mint szükségletet kielégítő alkotási folyamat. Ezért mosódnak össze olyan fogalmak, mint népművészet és kézművesség, tárgyalkotó népművészet és díszítőművészet, népművészet és népi iparművészet. Márpedig a mai népművészet a több évezredes népművészet változatlan továbbélése. Ez az elv és módszertan minden újítás elvetését, a hagyományok szigorú tiszteletben tartását követeli meg, voltaképpen ez maga a hagyományőrzés. Másfelől a népművészet minden átalakulás ellenére változatlan értékű lényeg, változatlan szerkezet, amely megmaradása érdekében ma is újabb tárgyak, illetve mai funkciónak megfelelő tárgyak alkotását igényli. Így határozható meg tömören a népi iparművészet. Az igazi alkotó egyéniség megtalálja annak a módját, hogy értékes egésszé illessze össze a hagyomány szellemét a korszerűség követelményeivel. Ha egy alkotás kapcsolódik a hagyományhoz, azért még megfelelhet a modernség, a korszerűség követelményeinek is.
Feltörekvőben van egy nem elhanyagolható réteg, amely naivaknak tartja az eszmékért küzdőket, és lényegében pénzkeresési lehetőséget lát az alkotás helyébe lépő kézműves tevékenységében. Természetes, hogy az alkotó pénzt is szeretne munkájáért, nem fogadható viszont el, ha csak a pénz érdekli. El kell fogadni, sőt tisztelni kell azokat, akik értéket teremtenek, hagyományt őriznek, és művészi tárgyat alkotnak. A hajdani népművész számára a szép és hasznos dolgok készítése alkalmi, sok örömet szerző tevékenységet jelentett, veleszületett hajlamainak és képességeinek kifejezése révén. Gondolatainak és érzelmeinek művészi megfogalmazása eredményezte az alkotásait, a kor szemléletét önmaga tudatán átszőve álmodta meg a hasznos és szép tárgyat, készségei, tehetsége, jártassága adva hozzá erőt, megoldást. Nem tanulta, eltanulta a mesterséget, az egész alkotási folyamatot.
Az utóbbi időben nagyobb hangsúlyt kapott a monumentalitás igénye, amely székely kapuk felállításában, kopjafák temetőkbe, közterekre való elhelyezésében nyilvánul meg. Megrendelők és faragók, szemlélők és méltatók ugyancsak nagyot hibáznak, ha kellő ismeretek hiányában, elnézően viszonyulnak az alkotásokhoz. Sajnos, az alkotási folyamatot nem előzik meg szakmai viták, nem alakult ki az a réteg, amely már a tervezeti szakaszban véleményezné a tárgyakat. Így minden lehetőség adott, hogy bármilyen egyéni elképzelés érvényesülhessen, mivel ki-ki hozzáértőnek tartja magát. Sokkal nagyobb felelőséggel kellene kezelni ezt a kérdést, hiszen a ma faragott kapu vagy kopjafa az évek múlásával úgy lesz műemlék, amilyennek ma készül: jól-rosszul, de nem minden esetben válik műértékké.
Gyakorló népművészek szövetsége
Eredményeinket igen nagy áldozatok árán értük el. Igen sok meg nem értéssel találkoztunk, talán, mert nem tudtunk kellő hangsúlyt adni óhajunknak, hogy mi a magyar népművészetért szállunk síkra, és kellő méltósággal akarjuk képviselni erdélyi sajátosságainkat. Nem rendelkezünk sem műszaki-anyagi bázissal, sem oktatói hálózattal, és híjával vagyunk a pénzügyi támogatásnak is. A hagyományos ismeretátadást helyettesítő, annak mélységeiből táplálkozó intézményes rendszer kiépítése pedig még távlatokban sem remélhető. Ezért a világháló adta lehetőségek felhasználásával egy sajátos oktatási formát indítunk útjára a közeljövőben. Megteremtjük annak a lehetőségét, hogy a szövetség tagjai honlapon, levelezőlistán vagy nyomtatott anyagok révén elméleti ismeretekhez jussanak. A közlésre kerülő előadások egyaránt szólnak kezdőknek és haladóknak, a tagok pedig kérdéseket tehetnek fel majd a honlapon, hogy valós párbeszéd alakulhasson ki. Az ismeretek elsajátítását segíti továbbá, ha a honlap látogatói véleményezik a bemutatott tárgyakat, a népművészet, mint valódi közösségi kultúra szellemiségének megfelelően.
A szövetség tagszervezetei szakmai fórumokat szerveznek. Ezek a fórumok ugyancsak fontosak az emberi kapcsolatok erősítése szempontjából, de jelentősen hozzájárulnak a véleménycserék révén az ismeretek elmélyítéséhez is. A tagszervezetekkel közösen szakmai alkotótáborokat szervezünk, amelyek alkalmasak az elméleti ismeretek gyakorlatban való alkalmazására.
Az erdélyi magyar népművészeti oktatásban résztvevők nem alkotnak egy átfogó rendszert. Hiányzik belőle a motiváció, a támogatás, az oktatók és minden más, amire szükség volna. Az oktatás hiánya miatt erős individualista hatásoknak van kitéve az, ami egykor kizárólagosan közösségi érték volt. Ezt a folyamatot igen nagy erőfeszítések révén lehet már kordában tartani oktatással, zsűrizésekkel, a meghívásos alapon történő vásáros rendezvényekkel.
Mint minden időkben, így napjainkban is születnek remekművek és léteznek gyengébb munkák is. A tehetségesebbek, a tanulásra több időt szentelők, az alkotáshoz alázattal viszonyulók számára csak az utóbbi időben nyílott lehetőség, hogy kis számban ugyan, de elismerésben részesüljenek.
Így részesült az UNESCO Élő Szellemi Örökség-díjban a romániai bizottság által Páll Antal korondi fazekas. A javaslatot a szövetség tette meg, mivel úgy vélte, hogy a díjazott egyszerre védője a szellemi örökségnek, egyben alkotója és továbbadója, illetve kitűnő megjelenítője is. Magyar állami kitüntetésben részesült Sütő Levente bútorfestő Vargyasról, akinek a Népművészet Mestere-díjat adományozták.
Az RMNSZ saját díjazási rendszere keretében 2001 óta a következő díjakat és címeket adományozta: dr. Kós Károly érdemérmet Tankó Albert alapító elnöknek, valamint dr. Kardalus János és Farkas Irén néprajzkutatóknak. Életmű-díjban részesült 24 alkotó, a népművészeti alkotási terület kiváló mestere címet 23, a népművészeti alkotási terület mestere címet 34 alkotónak nyújtottuk át. Célunk, hogy a közeljövőben valamely országos vagy regionális szervvel közösen adományozhassuk évente az Erdélyi Magyar Népművészet Mestere címet. Művelődés (Kolozsvár)
A népművészet, mint nemzeti értékeink kifejezője, megtartó ereje is egyben, amiről nem elég beszélni, hanem tenni is kell érte ünnepeken és a mindennapokban. Éltetni kell. Mert amit nem óvunk, az óhatatlanul elvész az időben.
Az erdélyi alkotó népművészek tudatában vannak: ha nincs erdélyi magyar népművészet, az annyi, mintha saját fizikai létünket kérdőjeleznénk meg. A népművészet anyanyelvünk után talán legdrágább nemzeti kincsünk, amelynek léte mindnyájunk felelőssége, amit kulturális intézményeink, szakmai és civil szervezeteink révén közös erőfeszítéssel kell felvállalnunk. Az alkotói kedvet minden lehető eszközzel ébren kell tartani, mert alkotók nélkül nincsen egylet, de szövetség sincs, alkotás nélkül pedig nincsen népművészet.
Erdélyben a tárgyi népművészet nem áll a kulturális intézmények érdeklődésének homlokterében, talán mert nem lehet színpadra állítani, nem lehet a folyamatos közművelődési munkát pótló falunapok látványos programjaiba beépíteni. A folklór más területeit egységesebben lehet művelni, mivel csoportos a tánc, a dal, de a tárgyi népművészet egyénileg valósul meg. A tárgyi népművészettel ma kizárólag a civil szervezetek foglalkoznak. Az állami intézmények csendes szemlélői a civil szerveződések által megvalósított munkának, de működésüket az esetek többségében sem anyagilag, sem erkölcsileg nem támogatják.
Ennek oka többek között az, hogy a hivatásos szakemberek alapvetően a múlt elemzésével foglalkoznak, méltatlannak, szükségtelennek tartják napjaink jelenségeinek vizsgálatát. A gyakorló népművészek viszont valamilyen szintű együttműködést igényelnének, szívesen vennék az élő népművészettel kapcsolatos alapfogalmak tisztázását. Úgy véljük, méltányolni kéne a gyakorló népművészek abbéli óhaját, hogy szakmai segítséget igényelnek munkájukban.
Új irányzatok vannak kialakulóban, a régiek pedig állandóan változnak. Mindennek ellenére Erdély – mint a történelemben oly sokszor – saját útján szeretne járni, az új elfogadásával párhuzamosan a régi alkotására szeretné buzdítani a legtöbb alkotót, alighanem a Kósa László által megfogalmazott modell szerint, hiszen „tévedés azt állítani, hogy a nemzeti kultúra a népi műveltségre épül. Ha viszont hiányozna a nemzeti művelődésből, az olyan volna, mint a sótlan étel: ízetlen és jellegtelen. A néphagyomány paraszti kultúraként lehanyatlott, de nem szűnt meg mint közösségi műveltség, és nemzeti kultúránkba ötvöződve így van jelen.”
A népi kultúra hagyományos átadásának természetes folyamata megtört ugyan, de megmaradt az értékek megőrzésének óhaja. A hagyomány tehát olyan érték, ami rendet, célszerűséget és biztonságot adhat az életünknek. Minden erőnkkel a népi alkotások hagyományos voltát kell hangsúlyoznunk az iparművészeti törekvésekkel szemben, mert ez felel meg Erdély szellemiségének, az erdélyi kultúrának.
A nemzet kultúrájának meghatározó része saját népművészetének alapos ismerete, művelése, szeretete, mert ez erősíti a nemzeti összetartozást. Ezért feladatunk a népművészeti hagyomány gyűjtése, megismerése, feldolgozása és továbbéltetése. Ráadásul az Európai Unió tagjaként népművészetünkkel, annak értékeivel gazdagítjuk a sokszínű európai kultúrát.
Ezekből kiindulva, és egyesületi önszerveződésre alapozva, 1995-ben sikerült megteremteni a legitim, demokratikus vezetőséggel bíró Romániai Magyar Népművészeti Szövetséget (RMNSZ), amely a szervezett népi kultúra letéteményese óhajt lenni. Így az EMKE társszervezeteként működik, mint a közművelődés népművészeti ágazatát összehangoló szakmai szövetség. Az erdélyi magyar közművelődésben tehát viszonylag korán megjelent az RMNSZ. Kezdetben Bandi Dezső szervezte az EMKE égisze alatt 1994. május 28–29-én, Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceumban az erdélyi magyar fafaragók országos tanácskozását. A jelenlevők sok értékes előadást hallgathattak meg, de figyelmük mindvégig arra irányult, hogy miként lehetne valamiféle szervezetbe tömörülni, amelyben megőrizhetik a hagyományokat. Tankó Albert, a Székelyudvarhelyi Fafaragók Körének elnöke vetített képekben mutatta be a szervezet tagjainak alkotásait, és pártolta egy szövetség létrehozásának lehetőségét, amelyben valahány szakágazat képviseltetné magát. Így lett legfőbb támogatója Bandi Dezső kezdeményezésének, amelynek célja megfelelő jogi keretet biztosítani egy lelkes civil csoportosulásnak.
Megfelelő előkészületek után 1995. szeptember 30-án az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum adott otthont az alakuló ülés közel száz résztvevőjének. Az eseményen már valahány szakágazat képviseltette magát. Egyik legvitatottabb kérdés volt a szövetség mibenléte. Szövetség lett, hiszen akkorra már három egylet társult, de az alapszabály lehetőséget adott arra is, hogy természetes személyek is társulhassanak, olyanok, akiknek nincsen lehetőségük valamelyik helyi egyletben tevékenykedni. Az viszont már nem képezte vita tárgyát, hogy a székhely Székelyudvarhely lesz, és Tankó Albert az alapító elnök. A szövetség nevét első változatban erdélyinek javasolták, mivel a közhasználatban ez a leginkább elfogadott. A vita során azonban felmerült annak lehetősége, hogy a moldovai csángók is bekapcsolódhassanak a szervezeti életbe, számukra is biztosítva a szakmai érdekképviseletet. Így történt, hogy végül is a romániaira voksoltak az alakuló közgyűlés résztvevői. Sajnálatos módon a csángókkal azóta sem alakult ki az óhajtott együttműködés. Az egyletek tagjai lehetnek gyakorló népművészek, tiszteletbeli tagok, vagy akár pártoló tagok. A tagszervezetek képezik az alapot, a szövetség pedig próbálja összehangolni a sokszínű, sokféleképpen gondolkodó tagságot. A gyakorló népművészek képezik a helyi szervezetek tagságát, ezek a helyi tagszervezetek pedig a szövetség tagjai. Az RMNSZ tagja a budapesti székhelyű Népművészeti Egyesületek Szövetségének. Így lesz kerek a Kárpát-medencei magyar népművészek szervezete.
A kezdeti lelkesedés után tapasztalnunk kell, hogy mégsem tesszük teljes szívvel, amit kellene, vagyis a hagyományaiban bomlásnak indult közösségekben kevesen vállalják a hagyományőrzők szerepét. Igazi szakmai tudást igénylő munkásságunkba tájainkon feltűnően kevés értelmiségi kapcsolódik be. Pedig erre nemcsak szükség van, de számtalan lehetőség is nyílik, kezdve a személyes példaadástól, gyermekeink, unokáink nevelésétől lakásunk, kertünk, munkahelyünk berendezésétől kulturális szokásaink megéléséig és megismertetéséig.
Megtapasztalhattuk, hogy a többségi nemzet közművelődési intézményei nem igazán értünk léteznek, de ennél is fájóbb, hogy anyanyelvi kulturális intézményeink sem hajlandók a népi hagyományok védelmével foglalkozni, és bennünket méltó partnernek tekinteni. Mindezek ellenére mi továbbra is arra törekszünk, hogy a hagyománnyal kapcsolatos célkitűzéseinket ismertessük, kapcsolatokat alakítsunk ki, népművészeti értékeinket a jövő számára megmentsük, és ezáltal is közösségünk fennmaradását szolgáljuk.
A népművészet, mint eszmei érték
Az anyanyelv után nemzeti kultúránk egyik legfontosabb összetevőjének tartjuk a népi kultúrát. Ezen belül a tárgyi népművészetnek is igen jelentős szerepet tulajdonítunk, amit sajátos kifejező eszközeivel valóságos tárgyi anyanyelvünknek tekinthetünk. Hiszen szavak helyett a népi alkotások sajátos kifejezésformái a népi gondolkodásnak, a népléleknek.
Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a mai falu városi modelleket utánoz, a város pedig nem kötődik a falusi hagyományokhoz. A népi mesterségek elpusztulása szinte elkerülhetetlen a gyakorló öreg népi mesterek távozásával. De azt is látni kell, hogy egy nemzeti közösség egyebek mellett saját tárgyi kultúrájának jellemzői révén különbözteti meg magát a másokétól. A népművészet akár a jövő alapja is lehet, mivel nem csupán romantikus hazafiságunk, hanem egészséges kulturális identitásunk része, alapvető nemzeti sajátosságok megtartását és fejlődését biztosíthatja. Így segít magyarnak lenni, mivel a népi kultúra a modern világ számos romboló hatásának van kitéve, amire hatékonyan csak a hagyományainkban megtestesülő kulturális sajátosságainkkal válaszolhatunk.
Aki népművész címet kap, annak nem csak a szerszámot kell mesterien forgatnia, hanem nagyon kell ismernie a népi alkotás ismérveit, hogy munkája eredménye valóban népművészeti értékű legyen. A szépérzék, a jó ízlés alakítására éppen a népművészet a legalkalmasabb. Mert a népművészet sok száz meg ezer éves fejlődés eredménye, így mondhatni, sűrítve tartalmazza a jó ízlés alapanyagait. Mert kifejezésmódjában tömör és mindig csak a lényegről szól. Felépítésében logikus, mindig gyakorlati célt követ.
A szakirodalom alapvetően a múlt elemzésével foglalkozik, és szükségtelennek tartja a jelennel foglalkozni, de legfőképpen a gyakorló népművészekkel együttműködni, az élő népművészettel kapcsolatos alapfogalmak tisztázását felvállalni. Sokan úgy vélik, hogy a népművészet ma inkább divat, vagy nosztalgia, mint szükségletet kielégítő alkotási folyamat. Ezért mosódnak össze olyan fogalmak, mint népművészet és kézművesség, tárgyalkotó népművészet és díszítőművészet, népművészet és népi iparművészet. Márpedig a mai népművészet a több évezredes népművészet változatlan továbbélése. Ez az elv és módszertan minden újítás elvetését, a hagyományok szigorú tiszteletben tartását követeli meg, voltaképpen ez maga a hagyományőrzés. Másfelől a népművészet minden átalakulás ellenére változatlan értékű lényeg, változatlan szerkezet, amely megmaradása érdekében ma is újabb tárgyak, illetve mai funkciónak megfelelő tárgyak alkotását igényli. Így határozható meg tömören a népi iparművészet. Az igazi alkotó egyéniség megtalálja annak a módját, hogy értékes egésszé illessze össze a hagyomány szellemét a korszerűség követelményeivel. Ha egy alkotás kapcsolódik a hagyományhoz, azért még megfelelhet a modernség, a korszerűség követelményeinek is.
Feltörekvőben van egy nem elhanyagolható réteg, amely naivaknak tartja az eszmékért küzdőket, és lényegében pénzkeresési lehetőséget lát az alkotás helyébe lépő kézműves tevékenységében. Természetes, hogy az alkotó pénzt is szeretne munkájáért, nem fogadható viszont el, ha csak a pénz érdekli. El kell fogadni, sőt tisztelni kell azokat, akik értéket teremtenek, hagyományt őriznek, és művészi tárgyat alkotnak. A hajdani népművész számára a szép és hasznos dolgok készítése alkalmi, sok örömet szerző tevékenységet jelentett, veleszületett hajlamainak és képességeinek kifejezése révén. Gondolatainak és érzelmeinek művészi megfogalmazása eredményezte az alkotásait, a kor szemléletét önmaga tudatán átszőve álmodta meg a hasznos és szép tárgyat, készségei, tehetsége, jártassága adva hozzá erőt, megoldást. Nem tanulta, eltanulta a mesterséget, az egész alkotási folyamatot.
Az utóbbi időben nagyobb hangsúlyt kapott a monumentalitás igénye, amely székely kapuk felállításában, kopjafák temetőkbe, közterekre való elhelyezésében nyilvánul meg. Megrendelők és faragók, szemlélők és méltatók ugyancsak nagyot hibáznak, ha kellő ismeretek hiányában, elnézően viszonyulnak az alkotásokhoz. Sajnos, az alkotási folyamatot nem előzik meg szakmai viták, nem alakult ki az a réteg, amely már a tervezeti szakaszban véleményezné a tárgyakat. Így minden lehetőség adott, hogy bármilyen egyéni elképzelés érvényesülhessen, mivel ki-ki hozzáértőnek tartja magát. Sokkal nagyobb felelőséggel kellene kezelni ezt a kérdést, hiszen a ma faragott kapu vagy kopjafa az évek múlásával úgy lesz műemlék, amilyennek ma készül: jól-rosszul, de nem minden esetben válik műértékké.
Gyakorló népművészek szövetsége
Eredményeinket igen nagy áldozatok árán értük el. Igen sok meg nem értéssel találkoztunk, talán, mert nem tudtunk kellő hangsúlyt adni óhajunknak, hogy mi a magyar népművészetért szállunk síkra, és kellő méltósággal akarjuk képviselni erdélyi sajátosságainkat. Nem rendelkezünk sem műszaki-anyagi bázissal, sem oktatói hálózattal, és híjával vagyunk a pénzügyi támogatásnak is. A hagyományos ismeretátadást helyettesítő, annak mélységeiből táplálkozó intézményes rendszer kiépítése pedig még távlatokban sem remélhető. Ezért a világháló adta lehetőségek felhasználásával egy sajátos oktatási formát indítunk útjára a közeljövőben. Megteremtjük annak a lehetőségét, hogy a szövetség tagjai honlapon, levelezőlistán vagy nyomtatott anyagok révén elméleti ismeretekhez jussanak. A közlésre kerülő előadások egyaránt szólnak kezdőknek és haladóknak, a tagok pedig kérdéseket tehetnek fel majd a honlapon, hogy valós párbeszéd alakulhasson ki. Az ismeretek elsajátítását segíti továbbá, ha a honlap látogatói véleményezik a bemutatott tárgyakat, a népművészet, mint valódi közösségi kultúra szellemiségének megfelelően.
A szövetség tagszervezetei szakmai fórumokat szerveznek. Ezek a fórumok ugyancsak fontosak az emberi kapcsolatok erősítése szempontjából, de jelentősen hozzájárulnak a véleménycserék révén az ismeretek elmélyítéséhez is. A tagszervezetekkel közösen szakmai alkotótáborokat szervezünk, amelyek alkalmasak az elméleti ismeretek gyakorlatban való alkalmazására.
Az erdélyi magyar népművészeti oktatásban résztvevők nem alkotnak egy átfogó rendszert. Hiányzik belőle a motiváció, a támogatás, az oktatók és minden más, amire szükség volna. Az oktatás hiánya miatt erős individualista hatásoknak van kitéve az, ami egykor kizárólagosan közösségi érték volt. Ezt a folyamatot igen nagy erőfeszítések révén lehet már kordában tartani oktatással, zsűrizésekkel, a meghívásos alapon történő vásáros rendezvényekkel.
Mint minden időkben, így napjainkban is születnek remekművek és léteznek gyengébb munkák is. A tehetségesebbek, a tanulásra több időt szentelők, az alkotáshoz alázattal viszonyulók számára csak az utóbbi időben nyílott lehetőség, hogy kis számban ugyan, de elismerésben részesüljenek.
Így részesült az UNESCO Élő Szellemi Örökség-díjban a romániai bizottság által Páll Antal korondi fazekas. A javaslatot a szövetség tette meg, mivel úgy vélte, hogy a díjazott egyszerre védője a szellemi örökségnek, egyben alkotója és továbbadója, illetve kitűnő megjelenítője is. Magyar állami kitüntetésben részesült Sütő Levente bútorfestő Vargyasról, akinek a Népművészet Mestere-díjat adományozták.
Az RMNSZ saját díjazási rendszere keretében 2001 óta a következő díjakat és címeket adományozta: dr. Kós Károly érdemérmet Tankó Albert alapító elnöknek, valamint dr. Kardalus János és Farkas Irén néprajzkutatóknak. Életmű-díjban részesült 24 alkotó, a népművészeti alkotási terület kiváló mestere címet 23, a népművészeti alkotási terület mestere címet 34 alkotónak nyújtottuk át. Célunk, hogy a közeljövőben valamely országos vagy regionális szervvel közösen adományozhassuk évente az Erdélyi Magyar Népművészet Mestere címet. Művelődés (Kolozsvár)
2014. május 2.
Hatalomátvétel és a szellemi elit lefejezése
2014. május 10.
"Magyarságteljesítmény" - Pestről nézve
Néhány napig Szatmárnémetiben jártam egy tudományos konferencián, ezt az EMKE (az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) rendezte meg a Dózsa György által vezetett 1514-es parasztfelkelés ötszázadik évfordulója alkalmából. A parasztvezér alakja körül mostanság vagy nagy csend, vagy a csendet alig megtörő vita tapasztalható: hallok hangokat, miszerint a parasztháború korábbi egyértelműen pozitív megítélése alighanem revízióra szorul. Ezt a vitát most nem szeretném érdemben érinteni.
A valamikor szinte teljesen magyar lakosságú városban szerzett friss tapasztalataimat adnám elő. Vagy két évtizede járok oda, különféle történelemtudományi, irodalomtörténeti előadás-sorozatok vendégeként, ismerem a várost, számos barátot szereztem a múló évek során. Néhány esztendeje Szatmárnémetinek még magyar polgármestere volt, és a városi képviselőtestületben is tekintélyes számban foglaltak helyet magyarok.
Mára a helyzet megváltozott. Korábban ugyanis a magyar választópolgárok egyként a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) mögött sorakoztak fel, a román választók pedig három vagy négy román párt körül tömörültek. Mára (nem kis részben a budapesti politizálásnak köszönhetően) három politikai erő verseng a magyar választók kegyeiért, a román pártok pedig összefogtak, így nem csoda, hogy a magyarokat szinte teljesen sikerült a városvezetésből kiszorítani.
Mindezzel együtt a város fejlődése is megakadt, a valamikor túlnyomó, majd relatív többségben (a huszadik század elején 98 százalékban, a trianoni békeszerződés után 66 százalékban, Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolása után 92 százalékban, majd a kilencvenes években már csak 41 százalékban) magyar lakosságú város mára nemcsak a magyar városvezetését veszítette el, hanem korábbi történelmi karaktere is erősen megkopott.
A hajdan legendás szépségű főtér látványosan elhanyagolt, például a magyar szecesszió építészetének egykori remekműve: a Dacia szálloda már évek óta lakatlan és szinte romhalmazzá vált. Szatmárnémeti, mint magyar politikai és kulturális központ mára másodrendű helyzetbe került, a hazai politikai érdeklődés a Székelyföldet, Kolozsvárt, Nagyváradot célozza meg, és olyan egykor magyar történelmi és kulturális központok, mint Arad, Temesvár, Zilah és Szatmárnémeti tulajdonképpen kívül esnek a budapesti érdeklődés körén.
Közismert, hogy viszonylag jelentős támogatásban részesülnek bizonyos erdélyi szervezetek és programok, mindenekelőtt azok, amelyeket a budapesti hatalom a saját szövetségesének tekint. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, amely (leszámítva a kommunista uralom több mint égy évtizedét) 1885-ös alapítása óta folyamatosan és igen eredményesen működött, és a nyolcvankilences rendszerváltozás óta az erdélyi magyarság leginkább hatékony kulturális szervezete, sajnos nem tartozik ezek közé. Csak egyetlen fájdalmas példát említek meg: Muzsnay Árpád, az EMKE partiumi elnöke, több mint két évtized óta úgyszólván "társadalmi munkában" végzi feladatait, így a Szatmárnémetiben rendezett összejövetelek szervezését.
Évek óta tapasztalom, hogy egy régi belvárosi épületben lévő első emeleti lakását, minthogy az épület lépcsőháza egy korábbi földrengés következtében leomlott, csak egy "tyúklétrán" lehet megközelíteni. Nincs arra támogatás, hogy az erdélyi magyar művelődés egyik leginkább önzetlen és eredményes munkása emberi módon jusson el lakhelyére. Most meg arról szereztem tudomást, hogy a mögöttünk lévő télen (szerencsére ez Erdélyben is enyhének bizonyult) Muzsnaynak arra sem volt pénze, hogy kifizesse fűtési számláját, így aztán hónapokig fagyoskodott.
Eltűnődtem azon, hogy miközben csak úgy repkednek a milliók a kisebbségi világban élő familiárisok kezébe, miért kell a nemzeti kultúra és az erdélyi magyar identitás ügyének elkötelezett és bizonyítható módon hatékony intézményeknek és értelmiségieknek megalázó körülmények közepette dolgozniok.
A mögöttünk maradt évtizedekben igen sokszor került a közbeszéd terébe az a fogalom, amelyet használói "magyarságteljesítményként" értelmeztek. Valóban, szükség van ilyen "teljesítményre", nevezetesen arra, hogy kisebbségi magyarok és magyar intézmények, szervezetek őszinte elkötelezettséggel szolgálják a Kárpát-medencei magyar élet és megmaradás ügyét. (Ámbár ezt nem nevezném "magyarságteljesítménynek", ez a kifejezés idétlen és félrevezető lehet.)
Tapasztalataim szerint azonban nem mindig ez a teljesítmény részesül elismerésben és támogatásban, gyakran az összeköttetések, a retorikai teljesítmények szabják meg azt, hogy Budapest kinek a "magyarságteljesítményét" díjazza és ismeri el. Holott a kisebbségi magyar közösségek és kultúrájuk megmaradását nem a hangos retorika és nem az ügyes helyezkedés szolgálja, hanem a mindennapi szívós munka. Az a munka, amelyet a Muzsnay Árpádok végeznek, mindig személyes erőfeszítéseikkel, szorgalmukkal, áldozatvállalásukkal szolgálván a nemzeti-nemzetiségi megmaradást.
Az igazi "magyarságteljesítmény", legalábbis az én meggyőződésem szerint, nem a pártpolitikai felszínen, hanem a hétköznapok mélyebb (és emberpróbálóbb) világában található.
Pomogáts Béla. Népszava
Néhány napig Szatmárnémetiben jártam egy tudományos konferencián, ezt az EMKE (az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) rendezte meg a Dózsa György által vezetett 1514-es parasztfelkelés ötszázadik évfordulója alkalmából. A parasztvezér alakja körül mostanság vagy nagy csend, vagy a csendet alig megtörő vita tapasztalható: hallok hangokat, miszerint a parasztháború korábbi egyértelműen pozitív megítélése alighanem revízióra szorul. Ezt a vitát most nem szeretném érdemben érinteni.
A valamikor szinte teljesen magyar lakosságú városban szerzett friss tapasztalataimat adnám elő. Vagy két évtizede járok oda, különféle történelemtudományi, irodalomtörténeti előadás-sorozatok vendégeként, ismerem a várost, számos barátot szereztem a múló évek során. Néhány esztendeje Szatmárnémetinek még magyar polgármestere volt, és a városi képviselőtestületben is tekintélyes számban foglaltak helyet magyarok.
Mára a helyzet megváltozott. Korábban ugyanis a magyar választópolgárok egyként a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) mögött sorakoztak fel, a román választók pedig három vagy négy román párt körül tömörültek. Mára (nem kis részben a budapesti politizálásnak köszönhetően) három politikai erő verseng a magyar választók kegyeiért, a román pártok pedig összefogtak, így nem csoda, hogy a magyarokat szinte teljesen sikerült a városvezetésből kiszorítani.
Mindezzel együtt a város fejlődése is megakadt, a valamikor túlnyomó, majd relatív többségben (a huszadik század elején 98 százalékban, a trianoni békeszerződés után 66 százalékban, Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolása után 92 százalékban, majd a kilencvenes években már csak 41 százalékban) magyar lakosságú város mára nemcsak a magyar városvezetését veszítette el, hanem korábbi történelmi karaktere is erősen megkopott.
A hajdan legendás szépségű főtér látványosan elhanyagolt, például a magyar szecesszió építészetének egykori remekműve: a Dacia szálloda már évek óta lakatlan és szinte romhalmazzá vált. Szatmárnémeti, mint magyar politikai és kulturális központ mára másodrendű helyzetbe került, a hazai politikai érdeklődés a Székelyföldet, Kolozsvárt, Nagyváradot célozza meg, és olyan egykor magyar történelmi és kulturális központok, mint Arad, Temesvár, Zilah és Szatmárnémeti tulajdonképpen kívül esnek a budapesti érdeklődés körén.
Közismert, hogy viszonylag jelentős támogatásban részesülnek bizonyos erdélyi szervezetek és programok, mindenekelőtt azok, amelyeket a budapesti hatalom a saját szövetségesének tekint. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, amely (leszámítva a kommunista uralom több mint égy évtizedét) 1885-ös alapítása óta folyamatosan és igen eredményesen működött, és a nyolcvankilences rendszerváltozás óta az erdélyi magyarság leginkább hatékony kulturális szervezete, sajnos nem tartozik ezek közé. Csak egyetlen fájdalmas példát említek meg: Muzsnay Árpád, az EMKE partiumi elnöke, több mint két évtized óta úgyszólván "társadalmi munkában" végzi feladatait, így a Szatmárnémetiben rendezett összejövetelek szervezését.
Évek óta tapasztalom, hogy egy régi belvárosi épületben lévő első emeleti lakását, minthogy az épület lépcsőháza egy korábbi földrengés következtében leomlott, csak egy "tyúklétrán" lehet megközelíteni. Nincs arra támogatás, hogy az erdélyi magyar művelődés egyik leginkább önzetlen és eredményes munkása emberi módon jusson el lakhelyére. Most meg arról szereztem tudomást, hogy a mögöttünk lévő télen (szerencsére ez Erdélyben is enyhének bizonyult) Muzsnaynak arra sem volt pénze, hogy kifizesse fűtési számláját, így aztán hónapokig fagyoskodott.
Eltűnődtem azon, hogy miközben csak úgy repkednek a milliók a kisebbségi világban élő familiárisok kezébe, miért kell a nemzeti kultúra és az erdélyi magyar identitás ügyének elkötelezett és bizonyítható módon hatékony intézményeknek és értelmiségieknek megalázó körülmények közepette dolgozniok.
A mögöttünk maradt évtizedekben igen sokszor került a közbeszéd terébe az a fogalom, amelyet használói "magyarságteljesítményként" értelmeztek. Valóban, szükség van ilyen "teljesítményre", nevezetesen arra, hogy kisebbségi magyarok és magyar intézmények, szervezetek őszinte elkötelezettséggel szolgálják a Kárpát-medencei magyar élet és megmaradás ügyét. (Ámbár ezt nem nevezném "magyarságteljesítménynek", ez a kifejezés idétlen és félrevezető lehet.)
Tapasztalataim szerint azonban nem mindig ez a teljesítmény részesül elismerésben és támogatásban, gyakran az összeköttetések, a retorikai teljesítmények szabják meg azt, hogy Budapest kinek a "magyarságteljesítményét" díjazza és ismeri el. Holott a kisebbségi magyar közösségek és kultúrájuk megmaradását nem a hangos retorika és nem az ügyes helyezkedés szolgálja, hanem a mindennapi szívós munka. Az a munka, amelyet a Muzsnay Árpádok végeznek, mindig személyes erőfeszítéseikkel, szorgalmukkal, áldozatvállalásukkal szolgálván a nemzeti-nemzetiségi megmaradást.
Az igazi "magyarságteljesítmény", legalábbis az én meggyőződésem szerint, nem a pártpolitikai felszínen, hanem a hétköznapok mélyebb (és emberpróbálóbb) világában található.
Pomogáts Béla. Népszava
2014. május 13.
Tegnap megkezdődtek a Marosvásárhelyi Napok rendezvényei
Gazdag kulturális program várja a tegnap elkezdődött Marosvásárhelyi Napok rendezvényeinek résztvevőit. A magyar rendezvények szervezői a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet és a Marosvásárhelyi Örmény Kulturális Egyesület, illetve a városi önkormányzat. Az idei egyhetes, 10 helyszínen zajló városnapok költségvetése 260.000 lej – nyilatkozta tegnapi sajtótájékoztatóján Peti András, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke, a város alpolgármestere.
Peti András hangsúlyozta, a román-magyar jellegű rendezvények népszerűsítése, a reklámpannók, plakátok kétnyelvűek, de számos, kizárólag magyar vonatkozású, főként kulturális megnyilvánulást is szerveztek a tegnap kezdődött Marosvásárhelyi Napokon. A rendezvénysorozat kiemelkedő eseménye lesz az Omega két fellépése: szombaton este fél 8 órától a Vártemplomban és a templomkertben sorra kerülő Oratórium, illetve az együttes vasárnap esti fellépése a Ligetben. Az Oratóriumra korlátozott a helyek száma, a belépés ingyenes, azonban a Vártemplom szívesen fogad el adományokat az orgona restaurálására, a meghívók átvételekor erre a célra lehet adományozni – áll a marosvásárhelyi RMDSZ szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A Ligetben mintegy 20 ezer rajongó is elfér, ugyanennyi pedig a sportcsarnok előtti téren, ahol a közönség kivetítőkön követheti a koncertet.
A városnapok keretében a lakótelepeken is mindennap utcai bált, kiállításokat szerveznek, tegnap a Tudor negyedi Gyémánt piac mellett, ma az Egyesülés negyedben, holnap a Kövesdombon lesznek ilyen rendezvények. A sportvetélkedők keretében lesz ökölvívás, úszóverseny, teniszmérkőzés, triatlon, tekemérkőzés stb., a versenyek zöme a Víkendtelepen zajlik. A Pandúrok úton szombaton 12 órától autós ügyességi bemutató lesz, amerikaifutball-meccset szerveznek a meggyesfalvi focipályán ugyancsak szombaton, amikor is a Mures Monsters mérkőzik a nagybányai Minersszel. Peti András hangsúlyozta a gazdasági rendezvények fontosságát, valamint azt, hogy a helyi népművészek, kézművesek, képzőművészek, a hagyományos termékeket előállító termelők, a könyvkiadók, civil szervezetek a tanács határozata értelmében mentesülnek a közterületi bérleti díj alól.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)
Gazdag kulturális program várja a tegnap elkezdődött Marosvásárhelyi Napok rendezvényeinek résztvevőit. A magyar rendezvények szervezői a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet és a Marosvásárhelyi Örmény Kulturális Egyesület, illetve a városi önkormányzat. Az idei egyhetes, 10 helyszínen zajló városnapok költségvetése 260.000 lej – nyilatkozta tegnapi sajtótájékoztatóján Peti András, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke, a város alpolgármestere.
Peti András hangsúlyozta, a román-magyar jellegű rendezvények népszerűsítése, a reklámpannók, plakátok kétnyelvűek, de számos, kizárólag magyar vonatkozású, főként kulturális megnyilvánulást is szerveztek a tegnap kezdődött Marosvásárhelyi Napokon. A rendezvénysorozat kiemelkedő eseménye lesz az Omega két fellépése: szombaton este fél 8 órától a Vártemplomban és a templomkertben sorra kerülő Oratórium, illetve az együttes vasárnap esti fellépése a Ligetben. Az Oratóriumra korlátozott a helyek száma, a belépés ingyenes, azonban a Vártemplom szívesen fogad el adományokat az orgona restaurálására, a meghívók átvételekor erre a célra lehet adományozni – áll a marosvásárhelyi RMDSZ szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A Ligetben mintegy 20 ezer rajongó is elfér, ugyanennyi pedig a sportcsarnok előtti téren, ahol a közönség kivetítőkön követheti a koncertet.
A városnapok keretében a lakótelepeken is mindennap utcai bált, kiállításokat szerveznek, tegnap a Tudor negyedi Gyémánt piac mellett, ma az Egyesülés negyedben, holnap a Kövesdombon lesznek ilyen rendezvények. A sportvetélkedők keretében lesz ökölvívás, úszóverseny, teniszmérkőzés, triatlon, tekemérkőzés stb., a versenyek zöme a Víkendtelepen zajlik. A Pandúrok úton szombaton 12 órától autós ügyességi bemutató lesz, amerikaifutball-meccset szerveznek a meggyesfalvi focipályán ugyancsak szombaton, amikor is a Mures Monsters mérkőzik a nagybányai Minersszel. Peti András hangsúlyozta a gazdasági rendezvények fontosságát, valamint azt, hogy a helyi népművészek, kézművesek, képzőművészek, a hagyományos termékeket előállító termelők, a könyvkiadók, civil szervezetek a tanács határozata értelmében mentesülnek a közterületi bérleti díj alól.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)
2014. május 14.
Magyarabb lesz a városünnep Marosvásárhelyen
Bár a magyar nemzetiségű marosvásárhelyi lakosok rendszeresen felróják a városvezetésnek, hogy egyre inkább háttérbe szorulnak a magyar rendezvények a városnapokon, Peti András alpolgármester szerint a kínálatra idén már nem lehet panasz.
Az elöljáró elmondta, sikerült színvonalas kínálatot összeállítani, és külön kiemelte a csütörtöktől látogatható főtéri virág- és kézműves vásárt, valamint a két Omega-koncertet.
Újdonság a magyar plakát
Peti András elmondta, a kedden elkezdődött, vasárnapig tartó rendezvénysorozat egyik újdonsága, hogy a kiemelt magyar nyelvű rendezvényekre idén magyar nyelvű plakátokkal is hívogatják a nagyérdeműt. Megtudtuk, a városháza felhívására idén a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Marosvásárhelyi Örmény Kulturális Egyesület szervezi a magyar jellegű rendezvényeket.
Az alpolgármester elmondta, a városnapokra idén 260 ezer lejt költött a helyi önkormányzat, de számos helyi magánvállalkozó is támogatta a rendezvényeket. A városháza idén kedvezményesen biztosított helyet a hagyományos termékeket készítő mestereknek, a kisvállalkozóknak, a könyvforgalmazóknak.
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület székházában kedden textil- és üvegképekből, magyar népi motívumokkal díszített bútorokból álló kiállítás nyílt, amelyet naponta 14–17 óra között lehet megtekinteni, délután pedig a Mihai Eminescu Ifjúsági Házban tartották meg az immár hagyományosnak számító, népszerű magyar nótaestet.
Csütörtökön 19 órától ugyanott az Oda vagyok magáért című operett- és sanzonesten vehetnek részt az érdeklődők. Szintén csütörtökön, 19 órától a Művészeti Gimnázium dísztermében operaest lesz. Május 16-án, pénteken 17 órától a Mihai Eminescu Ifjúsági Házban az oltszakadáti néptáncegyüttes lép fel, majd 19 órától a marosvásárhelyi fiatalokból álló Vecker együttes koncertezik.
Tízezreket várnak az Omegára
A Marosvásárhelyi Napok keretében kétszer is fellép az Omega együttes: a legendás zenekar szombaton 19.30-tól a Vártemplomban mutatja be Oratórium című művét, vasárnap pedig a Ligetben koncertezik. A szervezők közölték: a templomban a helyek száma korlátozott, és a gyülekezet presbitereinek határozata alapján meghívókat kell igényelni. Csupán 700 személyt engednek be az épületbe, a többi érdeklődő a templom és a várfal közötti részen, óriási kivetítőn nézheti, hallgathatja az előadást.
Ötvös Emese lelkész elmondta: az Omega mindig jótékonysági céllal adja elő az Oratóriumot, így a nyomtatott belépőket adomány fejében vehetik át az érdeklődők. „Azt szeretnénk, ha a begyűlt összegből sikerülne rendbe tenni a templom déli oldalán levő freskót. Erre már elkészített tervünk is van" – tette hozzá.
Vasárnap este a marosvásárhelyi Ligetben tartott második Omega-koncertre ingyenes a belépés. „Már más megyékből is érdeklődtek az Omega- koncert iránt. Szerintem a Ligetben legalább 20 ezer ember fog összegyűlni, s a sportcsarnoknál, ahol ki lesz vetítve a koncert, ugyanannyi" – mondta Peti András.
Kolozsvári városnapok: a pécsiek biztosítják a magyar jelleget
Mivel a magyar civil szervezetek az augusztusi Kolozsvári Magyar Napokra tartogatják programjaikat, a május 23–30. között zajló kolozsvári városnapok magyar jellegű rendezvényeit pécsi meghívottak fogják biztosítani – tudtuk meg Kinizsi Zoltántól, a városháza szakreferensétől.
Elmondta, a városvezetés meghívta Pécs polgármesterét, Páva Zsoltot és a baranyai megyeszékhely több kulturális és civil szervezetét, továbbá a pécsi mazsorettcsoport is Kolozsvár vendége lesz. A városünnep keretében magyar gasztronómiai napot is szerveznek, amelyen a Pécs környékére jellemző ételeket egy hatfős pécsi küldöttség fogja elkészíteni. A pécsi mazsorettcsoportot a városnapokat megnyitó május 23-ai ünnepi felvonuláson és 24-én 17 órától a Deák Ferenc (Eroirol) utcában is meg lehet tekinteni.
A pécsi civil szervezetek képviselői az Európai Kulturális Főváros projekt kapcsán folytatnak megbeszéléseket a Kolozsvár Európa Kulturális Fővárosa 2021 Egyesület képviselőivel. „Különösen fontos ez a látogatás két okból is: egyrészt Kolozsvár és Pécs testvérvárosi kapcsolatát új alapokra szeretnénk helyezni, hogy hatékonyabb legyen az együttműködés különböző szakterületeken. A második ok tulajdonképpen az elsőhöz kapcsolódik, ugyanis Pécs önkormányzata hatékony segítséget tud nyújtani az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésében, tekintve azt, hogy Pécs már 2010-ben megkapta ezt a címet" – magyarázta a szakreferens.
Kiss Előd-Gergely, Simon Virág. Krónika (Kolozsvár)
Bár a magyar nemzetiségű marosvásárhelyi lakosok rendszeresen felróják a városvezetésnek, hogy egyre inkább háttérbe szorulnak a magyar rendezvények a városnapokon, Peti András alpolgármester szerint a kínálatra idén már nem lehet panasz.
Az elöljáró elmondta, sikerült színvonalas kínálatot összeállítani, és külön kiemelte a csütörtöktől látogatható főtéri virág- és kézműves vásárt, valamint a két Omega-koncertet.
Újdonság a magyar plakát
Peti András elmondta, a kedden elkezdődött, vasárnapig tartó rendezvénysorozat egyik újdonsága, hogy a kiemelt magyar nyelvű rendezvényekre idén magyar nyelvű plakátokkal is hívogatják a nagyérdeműt. Megtudtuk, a városháza felhívására idén a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Marosvásárhelyi Örmény Kulturális Egyesület szervezi a magyar jellegű rendezvényeket.
Az alpolgármester elmondta, a városnapokra idén 260 ezer lejt költött a helyi önkormányzat, de számos helyi magánvállalkozó is támogatta a rendezvényeket. A városháza idén kedvezményesen biztosított helyet a hagyományos termékeket készítő mestereknek, a kisvállalkozóknak, a könyvforgalmazóknak.
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület székházában kedden textil- és üvegképekből, magyar népi motívumokkal díszített bútorokból álló kiállítás nyílt, amelyet naponta 14–17 óra között lehet megtekinteni, délután pedig a Mihai Eminescu Ifjúsági Házban tartották meg az immár hagyományosnak számító, népszerű magyar nótaestet.
Csütörtökön 19 órától ugyanott az Oda vagyok magáért című operett- és sanzonesten vehetnek részt az érdeklődők. Szintén csütörtökön, 19 órától a Művészeti Gimnázium dísztermében operaest lesz. Május 16-án, pénteken 17 órától a Mihai Eminescu Ifjúsági Házban az oltszakadáti néptáncegyüttes lép fel, majd 19 órától a marosvásárhelyi fiatalokból álló Vecker együttes koncertezik.
Tízezreket várnak az Omegára
A Marosvásárhelyi Napok keretében kétszer is fellép az Omega együttes: a legendás zenekar szombaton 19.30-tól a Vártemplomban mutatja be Oratórium című művét, vasárnap pedig a Ligetben koncertezik. A szervezők közölték: a templomban a helyek száma korlátozott, és a gyülekezet presbitereinek határozata alapján meghívókat kell igényelni. Csupán 700 személyt engednek be az épületbe, a többi érdeklődő a templom és a várfal közötti részen, óriási kivetítőn nézheti, hallgathatja az előadást.
Ötvös Emese lelkész elmondta: az Omega mindig jótékonysági céllal adja elő az Oratóriumot, így a nyomtatott belépőket adomány fejében vehetik át az érdeklődők. „Azt szeretnénk, ha a begyűlt összegből sikerülne rendbe tenni a templom déli oldalán levő freskót. Erre már elkészített tervünk is van" – tette hozzá.
Vasárnap este a marosvásárhelyi Ligetben tartott második Omega-koncertre ingyenes a belépés. „Már más megyékből is érdeklődtek az Omega- koncert iránt. Szerintem a Ligetben legalább 20 ezer ember fog összegyűlni, s a sportcsarnoknál, ahol ki lesz vetítve a koncert, ugyanannyi" – mondta Peti András.
Kolozsvári városnapok: a pécsiek biztosítják a magyar jelleget
Mivel a magyar civil szervezetek az augusztusi Kolozsvári Magyar Napokra tartogatják programjaikat, a május 23–30. között zajló kolozsvári városnapok magyar jellegű rendezvényeit pécsi meghívottak fogják biztosítani – tudtuk meg Kinizsi Zoltántól, a városháza szakreferensétől.
Elmondta, a városvezetés meghívta Pécs polgármesterét, Páva Zsoltot és a baranyai megyeszékhely több kulturális és civil szervezetét, továbbá a pécsi mazsorettcsoport is Kolozsvár vendége lesz. A városünnep keretében magyar gasztronómiai napot is szerveznek, amelyen a Pécs környékére jellemző ételeket egy hatfős pécsi küldöttség fogja elkészíteni. A pécsi mazsorettcsoportot a városnapokat megnyitó május 23-ai ünnepi felvonuláson és 24-én 17 órától a Deák Ferenc (Eroirol) utcában is meg lehet tekinteni.
A pécsi civil szervezetek képviselői az Európai Kulturális Főváros projekt kapcsán folytatnak megbeszéléseket a Kolozsvár Európa Kulturális Fővárosa 2021 Egyesület képviselőivel. „Különösen fontos ez a látogatás két okból is: egyrészt Kolozsvár és Pécs testvérvárosi kapcsolatát új alapokra szeretnénk helyezni, hogy hatékonyabb legyen az együttműködés különböző szakterületeken. A második ok tulajdonképpen az elsőhöz kapcsolódik, ugyanis Pécs önkormányzata hatékony segítséget tud nyújtani az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésében, tekintve azt, hogy Pécs már 2010-ben megkapta ezt a címet" – magyarázta a szakreferens.
Kiss Előd-Gergely, Simon Virág. Krónika (Kolozsvár)