EMKE-díj Dukrét Gézának
Nagyvárad – Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kun Kocsárd-díjjal ismerte el Dukrét Géza, a PBMET elnökének a partiumi magyarság érdekében kifejtett közösségszervező és műemlékmentő munkásságát.
A napokban a kolozsvári Állami Magyar Operában fennállásának 125. évfordulóját ünnepelte az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, mely egybeesett a szervezet éves közgyűlésével. Ez alkalomból díjazták mindazon személyiségek, EMKE-tagok tevékenységét, akik szakterületükön sokat tesznek az erdélyi magyar fennmaradásáért, értékeinek megőrzéséért. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) elnöke az EMKE egyik alapítójáról elnevezett Kun Kocsárd-díjat vehetett át, a partiumi magyarság érdekében kifejtett közösségszervező és műemlékmentő munkásságáért.
Laudáció
Mint ahogyan a Szilágyi Aladár közíró által felolvasott laudációban is elhangzott, a földrajztanár az 1989-es fordulatot követően részt vett az Erdélyi Kárpát Egyesület újraalakuló gyűlésén. Az EKE alelnökeként, majd elnökeként tevékenykedett, tagja lett a Kriza János, illetve a Magyar Néprajzi Társaságnak, valamint az Erdélyi Múzeum Egyesületnek (EME) is. Közben 1993-ban megalapította a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottságot, később Társaságot, melyet a mai napig irányít. Négy év múltán elindította a Partiumi füzetek című sorozatot, melynek eddig 62 kiadványa jelent meg.
A civil összefogással intézményesült, hét megyére kiterjedő értékkutatók és -mentők társasága megalakulása óta minden tavasszal megrendezi Nagyváradon a Partiumi Honismereti Találkozót, ősszel pedig vándorgyűlés formájában a Partiumi Honismereti Konferenciát. A mintegy 120 fős tagság az épített örökség felleltározása, a műemlékvédelem, emlékművek és emléktáblák állítása, a régió jeles szülötteinek népszerűsítése, a helytörténeti és néprajzi kutatásokon kivül az ifjúság számára honismereti táborokat szervez, melyeknek a honismeretre való nevelés mellett gyakorlati eredményei is vannak, hiszen minden alkalommal egy-egy közeli műemlék állagának megőrzése is szerepelt az eddig lezajlott tizenhárom tábor programjában.
A legkedvesebb díj
Dukrét Géza az erdon.ro-nak elmondta: bár számtalan elismeréssel és emlékplakettel jutalmazták már eddig is, melyek közül a magyarországiak talán rangosabbak a Kun Kocsárd-díjnál, mégis ennek örül a legjobban, ez a legkedvesebb számára, mert Erdélyhez, illetve a Partiumhoz kötödik. Azt bizonyítja, hogy a PBMET az egyik legjobban működő szervezet Romániában, amit különben a számtalan rendezvény is fémjelez. Fontos azonban, hogy a könyvkiadáson vagy táborszervezésen túl tanácsadás is szerepel a palettán, neki köszönhető például az, hogy sok templom vagy leromlott állagú műemlék felújításakor nem végeztek kontármunkát.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon-ro

Két elismerés a Művészeti Egyetemnek
Egyetemünk az elmúlt napokban két elismerésnek örvendett: a magyar állam nemzeti jelentőségű intézménnyé nyilvánította iskolánkat, és Ivácson László, a koreográfia szak elsőéves diákja EMKE-díjat vehetett át – olvasható az egyetem közleményében.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem és a Művészeti Egyetem háttérintézményei, a Studium-Prospero Alapítvány évek óta több megvalósított programmal bizonyította az erdélyi magyar felsőoktatásban betöltött fontos szerepét. Idén az alapítvány bekerült a magyar állam ún. Nemzeti intézmény programjába, amelyen keresztül a Miniszterelnöki Hivatal a stabil nemzetpolitikát, a nyelvi-kulturális önazonosság megőrzését igyekszik biztosítani. Mint ilyen, a Studium-Prospero Alapítvány idén 5 millió forint támogatásban részesült. A Nemzeti intézmény címet a hét végén dr. Béres András, a Művészeti Egyetem és az alapítvány elnöke vette át Kolozsváron. Dr. Gáspárik Attila rektor elmondta, a támogatást az egyetem elsősorban a vendég-tanárprogram finanszírozására fogja fordítani. A Művészeti Egyetem évről évre pályázati forrásokból tartja fenn a vendég- tanárprogramot, amelynek keretében a diákoknak olyan szakemberek tartottak intenzív képzéseket, műhelygyakorlatokat, mint Székely Gábor rendező, Both András díszlettervező, Nánay István kritikus vagy Dúró Győző dramaturg.
Ugyancsak az elmúlt hét végén, április 17-én, szombaton került sor Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díjainak átadására. Az erdélyi civil művelődési szervezetek szövetségeként működő EMKE évente kitünteti az erdélyi magyar közművelődés kiemelkedő egyéniségeit. Az idei díjazottak közt van Csíky András színész, a legendás 1953-as évfolyam végzettje, a nagybányai, későbbi szatmári színház alapító színésze, és Kézdi Imola színésznő, az egyetem volt diákja, a KÁMSZ művésznője. A Kacsó András táncmesterről elnevezett díjra idén Ivácson Lászlót tartotta érdemesnek az EMKE, ezzel méltatva táncművészeti munkásságát és a fiatalok oktatásában kifejtett tevékenységét. A gazdag táncosi és koreográfusi gyakorlattal rendelkező Ivácson László, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője jelenleg a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakán elsőéves diák.
Népújság (Marosvásárhely)

Szabédi-emlékünnep Kolozsváron és Szabédon
Szabédi László (Sáromberke, 1907. május 7 – Kolozsvár, 1959. április 19.) erdélyi magyar költő, újságíró, műfordító, egyetemi tanár, nyelvész életét és munkásságát méltatják a pénteken, szombaton és vasárnap sorra kerülő, sorrendben immár XIX. Szabédi Napokon. Május 7-én, pénteken 17 órakor a Szabédi Emlékháznál koszorúznak. Beszédet mond Kántor Lajos irodalomtörténész. 18.30-kor a Házsongárdi temetőben megkoszorúzzák Szabédi László sírját, ott Máthé Dénes egyetemi docens beszél. Május 8-án, szombaton tíztől az Unitárius Püspökség Dávid Ferenc Dísztermében konferencia kezdődik Gondolat-kísérletek Szabédi életművében címmel. Megnyitják: Főtisztelendő Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke és Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke. Elnököl Kántor Lajos. Az elhangzó előadások: Filozófiai tételek és szabad gondolatok (előadó: Egyed Péter egyetemi tanár); A húszéves Szabédi pszichológiai profilja (Plesek Zoltán doktorandus); A szaggatottság fonalain (Jakab András magiszter); Észrevételek Szabédi László unitárius kötődéséhez (Rezi Elek teológiai tanár); Nyelv és irodalom (Máthé Dénes egyetemi docens). Május 9-én, vasárnap 11 órától ünnepi istentisztelet a szabédi unitárius templomban. Szószéki szolgálatot végez Kecskés Csaba marosvásárhelyi lelkész-esperes. A vendégeket Jenei Sándor Levente helybeli lelkész üdvözli. Emlékbeszédet mond Nagy Pál irodalomtörténész. Közreműködik az egyházközség énekkara. Szabédi László költészetéből nyújtanak ízelítőt a helybeli fiatalok. Megkoszorúzzák a templom falán lévő Szabédi-domborművet és a Szabédi-emlékszoba plakettjét. Az emléknapok szervezői az EMKE, a Korunk Stúdió, az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia és a Szabédi Unitárius Egyházközség. Támogatók az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, az Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Közép-erdélyi Magyar Művelődési Intézet. Részletesebb tájékoztatás: EMKE Szabédi Emlékház, 400183 Kolozsvár (Cluj-Napoca), Str. Gheorghe Lazar 30., tel/fax: +40264434110, e-mail:emke@clicknet.ro
B.D
Népújság (Marosvásárhely)

Le kell ráznunk bilincseinket
Az ész és bűbáj erdélyi gyémántja
"Ha más vidékre hív a szépség, / De rab-cellába zár a kényszer, / Celládat bár mérföldek mérjék, / A zárt falakkal megelégszel?" (Szabédi László)
– Tiszta eszményeket kegyetlenül megcsúfoló idő ördögi kerekei között pusztult el az a Szabédi László, aki egykor innen, ezekről a szomorú szépségekben bővelkedő mezőségi tájakról indult el "világhódító, nagyszerű kalandra" a szellem birodalmának ösvényein. A számára oly szűkmarkúan megadatott esztendők során bejárta a gondolati líra tartományait, mívesen megmunkált novellákban kereste a válaszokat súlyos kérdésekre, kísérletezett a színpadi kifejezés lehetőségeivel, éles elméjű kritikai tartományokban, esszékben mondott máig érvényes véleményt a korabeli szépirodalom és művészet jelenségeiről – például Tamási prózájáról, Nagy Imre festményeiről –, szerkesztett folyóiratot hű pályatársakkal együtt, mindig a dolgok lényegét keresve-kutatva. Maradandót alkotott a magyar nyelvtudomány területén. Ész és bűbáj című, 1953-ban megjelent kötetének előszavában írta: "Soha nem akartam más helyett gondolkozni, mint ahogy azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy helyettem más gondolkozzék." (Nagy Pál: Tisztelgő főhajtással)
A mártír sorsú unitárius íróra emlékeztek vasárnap Szabédon. Kecskés Csaba, Marosvásárhely-kövesdombi lelkész-esperes, aki boldog gyermekéveit ugyanott töltötte, szószéki beszédében bibliai és irodalmi példázatokkal vázolta az értelmes életet kereső ember vívódását "ész és bűbáj" varázsában, ama fénytartományt mutatva fel, melyben ha az élet célja a madáchi tanulság: a küzdés maga –, akkor csak az embert egyetemesen, a nemzetet sajátosan szolgáló, értelmes küzdésnek van jogosultsága. A vendégeket Jenei Sándor Levente helybeli lelkész köszöntötte. Megtisztelte jelenlétével az eseményt Dáné Tibor Kálmán, az EMKE országos elnöke, Egyed Péter író, a kolozsvári BBTE filozófia tanszékének tanára, Máthé Dénes, a BBTE tanára, az Erdélyi Unitárius Egyház főgondnoka, érdekvédelmi szervezetünk és az önkormányzatok képviselői, pedagógusok. A templomban Szabédi László verseit szavalták a nevét viselő iskola diákjai, közreműködött a Szabó Júlia énekvezér dirigálta helyi vegyes kar, a templom falán elhelyezett emlékplakett – Hunyadi László alkotása – alá kerültek az emlékezés virágai, és koszorút helyeztek a kultúrház épületében létesített Szabédi- emlékszoba falára is.
– Szabédi László lélekbeli hovatartozását írói nevének megválasztásával juttatta kifejezésre – mondotta Nagy Pál irodalomtörténész, a költő nemes kultuszának leghűségesebb marosvásárhelyi híve. – Szabédi László 1907. május 7-én eredetileg Székelynek született a Maros menti Sáromberkén. Gyermekkorának egy részét töltötte itt, ebben a faluban, Szabédon, a mezőségi szelíd dombok és vadvirágos rétek világában, ahol anyai nagyapja, Abrudbányai Rédiger Géza: unitárius lelkész volt. Szabédon, a tiszteletes úr családjának fölnevelő közösségében szerzett emlékek és élmények mindvégig – 1959-ben bekövetkezett tragikus haláláig – meghatározó erővel voltak sorsa alakulásában, sokoldalú munkálkodásának hétköznapjaiban. "Ebben a faluban / nem születtem ugyan, / szülőfalum mégis ez; / ebben a faluban / semmim sincsen ugyan, / de itten lesz, amim lesz." Szabédi Lászlóról szólva soha nem feledkezhetünk meg a szabédi temetőben nyugvó papköltő- nagyapáról, Rédiger Gézáról – figyelmeztetett Nagy Pál. És arról sem, hogy Szabédi László édesapja, a hatgyermekes sáromberki vasutas ugyancsak rendelkezett költői talentummal: "írásos hagyatékában több verse maradt fenn, s ezeknek egy része meg is jelent 1944-ben, Pécsett, a Szabédról...levett kalappal című kötetben, amit Abrudbányai Ödön, Rédiger Géza tiszteletes úr legidősebb fia szerkesztett. Irodalomtörténeti tény tehát, hogy Szabédi Lászlónak, a huszadik századi magyar irodalom és tudományosság kiemelkedő egyéniségének annak idején ilyen elődei voltak azok, akiknek családi közösségéből elindult később a maga pályáján. Ezen a talajon Szabédi választott szülőfaluja vonzó és értékgerjesztő góca lehet ma is e vidék – a viharos történelmi múltra visszatekintő székely Mezőség – élni akaró, megmaradásra hivatott magyarságának. * A kérlelhetetlen, szókimondó közíró szólal meg Nagy Pál záró mondataiban: – Szabédi Lászlót a csalódások, megaláztatások végül is öngyilkosságba kergették, ez a küzdelmes életpálya mélyen összefügg az erdélyi magyar értelmiség közelmúltjának megpróbáltató eseményeivel, azokkal a drámai történésekkel, melyek több nemzedék életében kitörölhetetlen nyomokat hagytak. Elegendő talán a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1959 tavaszán történt "beolvasztására" – azaz: megszüntetésére – gondolni. Köztudott: Szabédi jó ideig kiváló tanára volt a Bolyainak; évfolyamok számára nyújtott maradandó élményt kitűnő előadásaival. Egykori tanítványai – közéjük tartozom én is – múlhatatlan szeretettel és sok köszönettel emlékeznek rá manapság.
Nem titok: az önálló Bolyai megszüntetése súlyos jogsértés volt, s mint ilyen, az egykori román kommunista-nacionalista diktatúra asszimilációs politikájának "fegyver- tényeként" emlékeztet a korabeli állapotokra. Ennek a fondorlatos jogsértésnek lett áldozata – másokkal együtt – Szabédi László is: 1959 áprilisában Kolozsvár mellett vonat elé vetette magát. * Szabédi László neve értékjelző fogalom irodalmunk, kultúránk jelenkori történetében. Az Őt megillető elismerés jele az is, hogy szavainak hű meghallói hajdani ittlétének színhelyén – a választott szülőfaluban – tisztelgő főhajtással emlékeznek rá minden időkben.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Bíró Donát emlékére
Kedden, május 25-én elhunyt Bíró Donát tanár, helytörténész, a szászrégeni magyarság meghatározó, közismert személyisége, akinek több várostörténeti és a környékről szóló monográfiája, tanulmánya, cikke jelent meg. Mindig a háttérben maradt, úgy kutatta a múltat, hogy a jövőnek szóló példát szolgált ezáltal azoknak, akik olvasták írásait. Tanárként több nemzedéket nevelt fel.
Bíró Donát 1930. május 9-én született a Hargita megyei Csíkmadarason. Elemi iskolába szülőfalujában járt, majd Csíkszeredában érettségizett. 1954-ben államvizsgázott a kolozsvári Bolyai Egyetem történelem fakultásán, melynek elvégzése után megkezdte didaktikai pályafutását Szászrégenben, a magyar tannyelvű Tanítóképzőben, a 2-es számú líceumban, valamint a szintén helybéli 5-ös számú általános iskolában. Nyugdíjazása után is tovább dolgozott, mivel Szászrégenben hiányoztak a szakképzett tanárok, így történelmet, gazdaságtant és filozófiát tanított a város két középiskolájában. Szabadidejében elszánt – s talán legfontosabb – kutatója Szászrégen múltjának, foglalkozott tehát helytörténettel, etnográfiával. Kutatásai számtalan kötetet, illetve helytörténeti és etnográfiai tanulmányt eredményeztek. Ezek nyomtatásban is megjelentek, valamint a különböző hazai és külföldi folyóiratokban, például Művelődés, Szászrégen és Vidéke, Népújság stb.
Fontos kitüntetéseket és díjakat is kapott, mint pl. 1992-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságtól (III. díj), szintén harmadik díjat a budapesti Néprajzi Múzeumtól 1992-ben és negyedik díjat 1997-ben. A szászrégeni helyi tanács is értékelte helytörténeti tevékenységét, és a helyi kultúra és irodalom terén elért eredményeiért 2004-ben oklevéllel tüntette ki. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége hosszú pedagógusi pályafutása során elért eredményei elismeréseként az Ezüst Gyopár Díjat adományozta neki. Román nyelven is közölte helytörténeti tanulmányait a municípiumi könyvtár égisze alatt megjelent Reghinul cultural című kötetben. Didaktikai és helytörténeti kutatómunkája mellett énekkari tevékenységet is folytatott. Tagja az erdélyi EMKE- nek, az EME-nek, valamint a zürichi Ungarisch Historischer Verein Zürich-nek. A helyi Szászrégen és Vidéke című lapban sorozatban jelentek meg cikkei, tanulmányai Erdély fejedelmeiről, például: Báthory Istvánról, Báthory Zsigmondról, Bethlen Gáborról, Bethlen Istvánról, Rákóczi Györgyről, valamint a Szászrégen környéki helységekről, mint Abafája, Beresztelke, Holtmaros, Nagyfülpös, Dedrádszéplak, Marosfelfalu, vagy nemzetünk történelmének fontosabb eseményeiről, mint: a nándorfehérvári diadalról, a mohácsi csatáról, a kuruc mozgalomról, az 1848-49-es szabadságharcról, Szent István királyunkról, Mátyás királyról, az erdélyi székelyekről és szászokról – áll a Demeter Judit által összeállított életrajzban.
Temetése ma 14 órától lesz a magyarrégeni kápolnából. Nyugodjék békében!
Nagy András, Szászrégen polgármestere
Népújság (Marosvásárhely)

„Ne féljetek, nem megyünk haza!” – Hová jutottunk Trianon óta?
A magyar megosztottság és egymásra találás 90 esztendeje
A trianoni diktátum legfontosabb következménye, hogy a történelmi Magyarország megszűnte, az ország kétharmadának elcsatolása következtében létrejönnek azok a kényszerközösségek, melyekre ma azt mondjuk, „külhoni magyarok” – fogalmaz Bárdi Nándor történész. Az ő segítségével próbáltuk áttekinteni a békediktátum óta eltelt időszakot mind a határon túli magyarság, mind az anyaország szemszögéből.
Trianon értelmezése, szemlélete már a létrejöttének pillanatától eltér határon túli és magyarországi nézőpontból: Brassóból vizsgálva ezt a helyzetet más a történtek értelmezése, mintha Budapestről állapítjuk meg, mi történt – szögezi le Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Kisebbségben Magyarországról nézve Trianon alapvetően az ország területi vesztesége, míg kisebbségi szempontból a közösség létrejötte kapcsolódik ehhez az eseményhez – folytatja a kutató, aki Kolozsváron is rendszeresen tanít. – Ezek ugyanis egy politikai döntés, nem pedig valamilyen társadalomtörténeti folyamat során létrejött közösségek. E kényszerközösségek mint sorsközösségek 90 év alatt vállalt, regionális közösségekké váltak, s ez a magyar nemzetfelfogást is meghatározza.
A külhoni magyar látószög némiképp eltér a hazaitól. A kisebbségi magyar közösségeket az anyanyelv és a kultúra szervezi, így sokkal „nemzetesítettebb” közösségek, a nemzeti kultúrának fontosabb szerepe van, mint Magyarországon.
Míg a magyarországi népesség jelentős részének az ország a haza, s az állampolgársághoz köti ezt a fogalmat (bár folyamatosan nő azok száma, akik a határon túli magyarokat is a nemzet részének tartják), s a haza és az ország fogalma az anyaországban összekapcsolódik, a határon túliak a szülőföldből, a „kis tájból” indulnak ki, ehhez kötődik a magyar kultúra. Ez a virtuálishaza-felfogás a magyar médiatér használatán keresztül lesz valóságossá, integrálódik Magyarországhoz. Külön kérdés az, hogy a külhoni magyar világok termelte kultúra, ismeretek mennyire épülnek be ebbe a közös médiatérbe.
Bárdi rámutat: a 2004. decemberi népszavazás azért volt nagy hatással a külhoni magyar közvéleményre, mert az a hazafelfogásból elvárt emancipáció, hogy ők a létező magyar kultúra részesei, és az anyaországban sem idegenek, elutasításra talált. Legalábbis így élhették meg a szomszédországi magyarok.
Az adófizető és az áldozat konfliktusa
Az egyenlőtlen helyzetből adódnak a magyar–magyar konfliktusok. Vannak, akik magyar állampolgársággal bírnak, Magyarországon élnek, magyar kulturális állami intézményrendszert használhatnak, s van egy 2 millió 400 ezres csoport, melynek tagjai kisebbségi léthelyzetben maguknak teremtik meg ezt az intézményrendszert, s nem rendelkeznek azzal a kulturális esélyegyenlőséggel, mint a magyarországiak.
Előáll az adófizető és az áldozat konfliktusa: Magyarországról jön a támogatás, a hazai intézmények próbálnak élni a kompetenciával, hogy ők döntenek ezekről a helyzetekről. Vita alakul ki, hogy az adott közösség nem tudja-e jobban eldönteni a támogatás sorsát.
Ki a „magyarabb magyar”?
Némi kompenzálás is előfordul: amikor a határon túliak próbálják nemzetesítettségben, hitelességben, kulturális örökséghez való viszonyukban felülmúlni a magyarországiakat. Ennek egyik jellemző kifejezése a „tápos” – azaz művi, mesterkélt, nyámnyila – kritikus megnevezés, ahogy Kárpátalján vagy Erdélyben nevezik az anyaországi magyarokat.
A Balázs Ferenc Intézet korábbi kutatásai szerint, hogy miképpen látják a határon túliak az anyaországi magyarokat, két fontos sztereotípia alakult ki. Az egyik, hogy a magyarországiak „gőgösek, ridegek, számítóak”. A másik egyfajta mintakövetést jelez, eszerint a hazaiak civilizáltak, kulturáltak. A felvidékiek a legelfogadóbbak, a kárpátaljaiak a legelutasítóbbak Magyarországgal kapcsolatban, míg az erdélyieknél és a vajdaságiaknál fele-fele arányban oszlik meg a fent megadott két nagyobb megítéléstípus.
A revíziós politika
Korszakonként markánsan különböző az érem másik oldala, hogy miképpen reagál a megcsonkított, a magyar államiságot jogfolytonosságában továbbvivő ország a békediktátumra és következményeire – derül ki a kutató válaszaiból.
A két világháború között egyértelmű volt a revíziós jövőkép: ez egyrészt külpolitikai stratégia volt, másrészt az egész Horthy-korszak legfontosabb legitimációs ideológiája. Eszerint mindent, a társadalmi programokat, a belső ellentéteket, az ország gazdaságpolitikáját a revízió érdekeinek kellett alárendelni. A revízió célját végig nem tisztázták: lebegtették, hogy a történelmi Magyarország visszaállítása vagy az etnikai határok szerinti új határvonalak meghúzása a cél. A legfontosabb kérdés az volt, amit Jancsó Benedek fogalmazott meg: ha el is vesztette a magyarság területi integritását, kulturális integritását meg kell tartania annak érdekében, hogy egy későbbi békeszerződés során érvelni lehessen a magyar demográfiai, gazdasági pozíciókkal. A korabeli magyar külpolitika egyik alapelve pedig az volt, hogy a szomszédsági kapcsolatok csak akkor rendezhetők, ha a kisebbségi kérdésben is van előrelépés.
Más helyzetet teremtett az 1938–1944-es időszak, a visszacsatolások korszaka. Maradtak magyar kisebbségek a vissza nem tért területeken, s Magyarországra is nagy számban kerültek más nációbeli népcsoportok. Szlovákia vonatkozásában a reciprocitás elve működött: a magyar kisebbségeknek adott intézményi jogokért cserébe a szlovákiai magyarok is hasonló elbírálásban részesültek.
Ez Romániával kapcsolatban nem igazán működött, ott sokkal inkább túszhelyzet alakult ki a két közösség között. Észak-Erdélybe egymillió román került vissza, Dél-Erdélyben pedig ott maradt mintegy 100-150 ezer magyar. A visszacsatolt területeken mindenütt a magyarországi közigazgatást vezették be, de Észak-Erdélyben továbbra is fenntartották a kisebbségi korszakban létrehozott regionális és a nemzeti alapon szervezett intézményeket – ilyen volt az EME, az EMKE, az EGE vagy a szövetkezeti központok. Az erdélyi elit egyfajta mintaterületnek tartotta a régiót.
Létrehozták az Erdélyi Pártot, próbálták nem beengedni a magyar pártokat, s az észak-erdélyi románsággal szemben igyekeztek egységes tömbként megjelenni. A nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében alapvetően nem nemzetiségi autonómiában gondolkodtak, mint 1940 előtt, hanem az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztésében, tehát a nyelvi jogokban és az egyházi autonómiában, például magyarok vezette, román nyelvű helyi közigazgatásban és oktatásban. Ezzel együtt Dél-Erdély megszerzéséről sem mondtak le. A háború utáni rendezéssel kapcsolatban pedig mind román, mind magyar részről készültek lakosságcseretervek. Ez akkoriban a kérdés egyik rendezési módjának tűnt.
Eszköztelenül A következő, 1944–1948 közötti időszakban a magyar kormányzat eszköztelen volt ezekben a kérdésekben. Még csak kisebbségvédelmi garanciákat sem tudott elérni a béketárgyalásokon. Az, hogy nem telepítettek ki nagyobb magyar tömböket a felvidékieken kívül, többek között annak köszönhető, hogy Magyarországon ez komoly belpolitikai gondokat jelenthetett volna. Másrészt Romániában a szovjetek egyik legfontosabb ütőkártyája volt, hogy lebegtették Észak-Erdély hovatartozását. Így sikerült elérniük, hogy 1945-ben Petru Groza vezetésével baloldali kormányt nevezzenek ki, amely 1948-ra fölszalámizta a polgári erőket. Egy ideig még küldözgetett az anyaország pénzt a kolozsvári egyetem fenntartására, a kisgazdapárt is próbálta a szövetkezeti mozgalmat segíteni Erdélyben. Ezek azonban már nem tudták befolyásolni a folyamatokat.
Az internacionalista zsákutca
Az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig tartott az automatizmus kora. A magyar kormányzat úgy gondolkodott, hogy egy adott ország belügye a nemzetiségi kérdés. Arra számítottak, hogy a szocializmus automatikusan meg fogja oldani ezeket a problémákat az osztályharc lezárultával. Csakhogy leereszkedett a vasfüggöny nemcsak nyugatra, de a környező szocialista országok felé is. A nyilvánosságra nem kerülő pártvezetői tárgyalásokon állandóan napirenden volt a kérdés, elsősorban Románia esetében. A kommunista párt vezetésében ebben az időszakban egyébként felülreprezentáltak, Rákosit is beleértve, a határon túlról származó politikusok.
A hatvanas évek közepétől kezdődő, Kádár által fémjelzett korszakban a keleti blokkban jellemző, hogy elfogy a szocialista országok legitimációs tartaléka Sztálin halála és a XX. kongresszus után. Szinte minden országban megjelenik a nemzeti érdek, a nemzeti függetlenség fokozott hangoztatása mint politikai legitimációs ideológia. Ezalól két ország kivétel. Egyrészt az NDK, ahol a függetlenség kérdéséhez az NSZK árnyékában elég nehéz lett volna hozzányúlni, másrészt Magyarország, ahol 1963-ig ültek az ’56-osok, illetve Kádár rendszerének ideológiája más típusú nemzeti érdeket hordozott magában. Kádáréknak egyfajta plebejus nemzetfogalma volt: a nemzeti érdekek helyett az életszínvonal biztosítására került a hangsúly.
Románia a Varsói Szerződés esetében ellenállt a tömbben való politizálásnak, a KGST vonatkozásában pedig annak a nemzetközi munkamegosztásnak, amely mezőgazdasági és nyersanyagtermelő szerepben konzerválhatná. Ebből adódott, hogy amikor a Szovjetunió és Románia kapcsolataiban fölmerült a hatvanas évek második felétől Besszarábia kérdése, Magyarországon bátrabban fogalmaztak a határon túli magyarok ügyében. S ezek a problémák 1968 után Csehszlovákiában, a hetvenes évek első felétől Romániában egyre súlyosabbakká váltak. Magyarországon pedig a párt és az elitcsoportok alkurendszerében nyomásgyakorló csoportosulások alakultak ki, így például aktivizálódott az Írószövetség, a népi írók sora.
A határon túli magyarok kérdésével 1966–1968-tól rendszeresen foglalkozott az MSZMP KB agitációs és propagandabizottsága. Különböző jelentések készültek a szomszédos szocialista országokkal működő kulturális kapcsolatokról, az ott élő magyarok helyzetéről, intézményi viszonyairól. 1976-ban MSZMP politikai bizottsági határozat születik, amely a lenini nemzetiségpolitikai normák szerint értékeli az egyes országok magyarságpolitikáját. Úgy ítélik meg, hogy Kárpátalján a legjobb a helyzet, ezenkívül Jugoszláviában jó a helyzet. (Itt fogadták el egyedül a Magyarországról kezdeményezett „kettős kötődés” és a nemzetiségek „híd” szerepére vonatkozó retorikát.) Csehszlovákiát az oktatási kérdések és a történeti viták miatt problematikusnak tartották. Romániában pedig kifejezetten úgy értékelték, hogy ott eltérnek a marxista–leninista nemzetiségpolitika normáitól.
A kulturális nemzetfogalom
Különböző próbálkozások történtek a romániai kapcsolatok rendezésére, de 1977-ben a nagyváradi találkozó nyomán kiderült, hogy ez a magas szintű találkozókra építő politika sem működik. Nyílt konfliktussá vált a Románia és Magyarország közti viszony, mikor a nyolcvanas évek elején nyilvánvalóvá vált a romániai gazdasági válság. A társadalmi homogenizációra épülő romániai politika külső-belső ellenségként konstruálta a magyarságot és Magyarországot. Magyarország óhatatlanul belekerült ebbe a konfliktusba, hiszen a nyolcvanas évek közepén tömegessé vált a romániai magyarok áttelepülése és a tiltott határátlépés. A 80-as években Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba, Szokai Imre, Őszi István vezetésével megjelent egy olyan, az MSZMP KB külügyi apparátusában dolgozó csoport – Moszkvából visszatért diplomaták –, akik a magyar kisebbségi kérdés nemzetközi felvetése irányába, a kulturális nemzetfogalom felé mozdultak el. A határon túli magyarokkal való kapcsolattartást pedig a magyar külpolitika egyik legfontosabb feladatának tartották.
A dologban közrejátszott, hogy míg a népi írók, akik szintén kiemelt fontosságúnak látták e kérdést, kulturális, demográfiai problémának látták a határon túli magyarok ügyét, addig a harmadik, a határon túliakkal foglalkozó csoport, a demokratikus ellenzék elsősorban emberi jogi kérdésként kezelte, s egyik legfontosabb témájává vált a magyarországi szegénység mellett a határon túliak ügye.
Magyarságpolitika A Kádár-rendszer bukásával, 1988–1989-ben bekövetkezett a magyarságpolitika intézményesülésének időszaka. A Németh-kormány alatt létrejött a Nemzetiségi Kollégium, majd az Antall-kormányzat időszakában megalakult a Határon Túli Magyarok Hivatala. Ez a hivatal különböző felügyeleti szervek mellett 2006-ig működött, amikor létrehozták a Miniszterelnöki Hivatalon belül a kisebbségi és nemzetpolitikai szakállamtitkárságot.
Az 1990 utáni időszakban az alapvető jövőkép a társnemzeti státus megszerzése volt a határon túli magyarok számára. Erről viszont a 90-es évek közepére kiderült, hogy nem működik, sem az európai nyomásgyakorlás, sem a szomszédos országokkal való megegyezés nem hozza létre a különböző szintű magyar nemzeti autonómiaintézményeket. Egy másik kísérlet volt a kisebbségi magyar pártok részvétele az adott országok kormányzati politikájában a kilencvenes évek közepétől. Ez nagyon sok eredménnyel járt, de sehol sem jutott el külön kisebbségi törvény létrehozásáig. Ellenben a volt Jugoszlávia utódállamaiban felülről létrehozták a kisebbségi magyar nemzeti tanácsokat.
Mikor 1996 környékén kiderült, hogy Magyarországnak egyfajta geopolitikai előnye van a térségben, és valamiféle megoldást kell találni a schengeni határ-ellenőrzési rendszer bevezetése utáni kapcsolattartási problémákra, akkor jelenik meg a státustörvény elképzelése. Ez a koncepció azt célozta meg, hogy a határon túli magyarok jogilag és egyénileg is megragadhatóvá váljanak. A státustörvénnyel járó kedvezményeket úgy képzelték el, mint egy olyan katasztert, amely révén pontosan lehet tudni a kedvezményezettek körét, a kedvezményeket pedig tovább lehet fejleszteni.
Ennek a kedvezménytörvénynek a zsákutcájaként jelent meg, a működésképtelenségét jelezve, a kettős állampolgárság igénye – összegzi a jelenleg kialakult helyzetet Bárdi.
Ürügy a kisebbségek problémáinak felvetése
A 90-es évek elejétől kezdve a határon túli magyarok kérdése bizonyos értelemben virtualizálódott, mintegy ürügyként jelenik meg – jelzi kérdéseinkre a kutató. Már az MDF szétszakadásakor a kirobbanó Csurka–Antall-konfliktus látszólagos ürügye az ukrán–magyar alapszerződés volt. Gyurcsány Ferenc számára a népszavazás lehetőség volt arra, hogy megmutassa, Orbán Viktor legyőzhető. 1996-ban Orbán a jobboldal egységét, az MDF, a kisgazdapárt és a Fidesz koherenciáját az alapszerződés vitájában tudta megteremteni, amikor történeti távlatba emelte, hogy vajon az alapszerződés megoldja-e a kisebbségek problémáit és Trianon kérdését.
A magyar politikában, s ez akár a jelenlegi, a határon túliak állampolgárságának elnyerését könnyítő és kiterjesztő jogszabályra is vonatkozik, általában valamilyen más politikai folyamatnak van alárendelve, valamilyen pártpolitikai érdekharc áll a magyar kisebbségek adott ügyének, problémájának a felvetése mögött – summázza a kérdés aktuálpolitikai jelentéseit Bárdi Nándor.
Udvardy Zoltán
MNO.hu

Vetési-napok először
Idén először szervezte meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége a Vetési Albert Napokat, amelyek két napon keresztül három helyszínen: Szatmárnémetiben és Vetésen, valamint a szomszédos Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csengerben zajlottak.
A 600 éve született Vetési Albert Mátyás király diplomatája volt, emlékének ápolására a nevét viselő településen három éve kultúrkör is alakult. Pénteken művelődéstörténeti rendezvények zajlottak, a Szatmár Megyei Múzeumban neves helyi, erdélyi és magyarországi történészek beszéltek a történelmi Szatmár megyének a magyar kereszténységben betöltött szerepéről.
Délután a neves ős által épített vetési református templomban ökumenikus istentiszteletre és emléktábla-avatásra került sor. Sipos Miklós református, Pallai Béla görög katolikus esperes és Schönberger Jenő római katolikus püspök mondott imát, míg Bartha Gyula, a magyarországi Szatmár megye református esperese, csengeri lelkész prédikációban emlékezett meg Vetési Alberttől. Mint mondta, Szatmár neves szülöttjét méltatlanul feledte el a történelem. Isten nyelv- és diplomáciai érzékkel áldotta meg Vetésit, aki felvállalta a magyar nép képviseletét, mind egyházi, mind világi szinten – mutatott rá az egyházi elöljáró.
Muzsnay Árpád, az EMKE elnöke szerint Szatmár vidékének történelmi szerepét kevesen ismerik, ezért is fontos a 600. évforduló megünneplése. Rainer Pál veszprémi történész a zsúfolásig megtelt templom közönsége előtt bemutatta a község szülöttjének életútját. Vetési Albert sírját 1957-ben, egy veszprémi kápolna feltárásakor találták meg, Vetési Albert munkája során két diplomáciai feladatot látott el: Nyugatról pénzsegélyt kért Magyarország számára a török elleni harchoz, másrészt közvetített Mátyás király szomszédjai, a cseh és lengyel udvar között – derült ki a történész előadásából. Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja kollégaként emlékezett meg beszédében Vetési Albertről, akinek munkássága a magyar történelem sikeres korszakát öleli át, hisz eredményesen képviselte mind a királyság, mind az egyház érdekeit.
A templom falán elhelyezett, négynyelvű emléktáblát Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnöke és Seszták Oszkár a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei önkormányzat közgyűlésének elnöke leplezte le. Szombaton Csengerben folytatódtak a művelődéstörténeti előadások, illetve a Vetési Albert Kultúrkör szervezésében a Szatmár megyei településen vetélkedőkre került sor, többek között Vetés legerősebb emberét is megválasztották. A résztvevőknek homokkal teli vödröket kellett cipelniük, autókat húztak el, betonkockákat és farönköket emelgettek.
Gozner Gertrud
Krónika (Kolozsvár)

A százhuszonöt éves EMKE
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával.
Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebb­ségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is.
Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. "
Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését.
A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte.
1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében.
A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is.
A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett.
Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be.
Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket.
A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek.
Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete."
A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat.
Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért.
1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára.
Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját.
Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat.
A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak.
A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték.
Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára.
1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át.
1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható.
A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének.
Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb.
1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén.
Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház.
2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!"
Sebestyén Kálmán
Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf.
Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981.
emke.ro/sajtóvisszhang

Szombat este de jó citerázni!
A Marosszék Kulturális Egyesület, az erdőcsinádi református egyházközség és a Provincia Egyesület július 12–17. között citeratábort szervezett Erdőcsinádon. Naponta kétszer, délelőtt és délután tartották az elméleti és gyakorlati felkészítőket, valamint kézműves-foglalkozások is színesítették a tábor programját. A táborzárásra, július 17-ére, szombatra meghívták a híres mezősámsondi citerazenekart.
A főszervező Fazakas Ildikó fáradozása nem volt hiábavaló.
– A citeratábor ötletét akkor kezdtem kigondolni, amikor 2007-ben az EMKE megnyert egy pályázatot az oktatási és kulturális minisztériumtól Magyarországon, aminek az volt a neve, hogy Közkincs kerekasztal. Ennek keretében kellett elkészíteni valamely kistérség kulturális stratégiáját, és ez az első fázisban helyzetfeltárással indult. A Székely Mezőséget választottuk, akkoriban kezdett Fazakas János Mezőpanitban táncot tanítani, a mezőmadarasi tiszteletes asszonnyal akkor kezdtünk együttműködni, ugyanakkor Panitban és Csittszentivánon akkor vált intenzívvé a kézműves-táborozás. A helyzetfeltárás során jöttem rá, hogy hajdanán a térség közkedvelt népi hangszere volt a citera mind Csittszentivánban, mind Panitban. Mezőmadarason kevésbé. Megismertem a mezősámsondi magyarok citerazenekarát. Felidéztem, amit mentorom, Zsók Béla mondott egyszer: hogy a bukovinai székelyek is sokat citeráztak, ez igen ismert hangszer volt; sajnos, manapság Erdélyben nagyon kevés az olyan sereglés, amelyen használnák. Ebből fakadt az ötlet, hogy akkor egy citerás rendezvényt kellene szervezni, meg is pályáztam, egy kis összeget nyertem –, csak épp a célközönség nem volt rá vevő. 2008-ban, a marosvásárhelyi Gyöngykoszorú alkalmával próbáltam az első citerás jelenlétet megszervezni, eljöttek a sámsondiak, akkor bukkantunk a Backamadarasról érkezett Nám Vili bácsira és a vásárhelyi Sándor Vilmosra, aki nemcsak nagyon jó citerás (a népdaltól kezdve szinte mindent játszik) –, hanem citerákat is készít. Az új citerák, amelyeken ma játszottunk, az ő munkái.
Megtanultam, hogy kis léptékkel induljunk, ezért az erdőcsinádi gyerekeknek szerveztem ezt a tábort. Öt gyerek és két felnőtt, köztük jómagam; a gyerekek közül egynek van zenei "előképzettsége", a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum hatodikos növendéke, de ez idáig ő sem citerázott. Az oktatónk, Bőr Hunyadi Gyula tanár úr azt mondta, hogy mivel a citera nem könnyű hangszer, főleg gyerekeknek nem az, ezért pihenésképp válasszuk a furulyázást. Így két hangszeren tanultak –, és amit ma citerán, furulyán és énekhanggal előadtak, az nagyon szép teljesítmény.
A tábor résztvevői: Jenei Bíborka harmadikos, Jenei Emőke nyolcadikos, Füzesi Nándor hatodikos, Csegezi Orsolya hetedikes és Molnár Sámuel harmadikos tanulók.
Egyelőre úgy tűnik, ez a tanulási forma még szokatlan Erdőcsinádon. Fazakas Ildikó a nagytiszteletű úr, Bálint Csaba lelkész segítségével három hónapon át hirdetgette, de a szülők (talán a rossz gazdasági helyzet miatt, vagy mert nem tartják igazi hangszernek a citerát) nem áldoznak ilyesmire. Igaz, hogy a tábor nem teljesen ingyenes, nem sikerült minden megpályázott összeget elnyerni, de az egyhetes táborozás önrésze így is minimális összegű volt.
– Azt reméltem, hogy majd a padlásokról előkerülnek az ottfelejtett, pókháló födte egykori hangszerek, hogy a gyerkőcök elkunyerálják a nagyszülőktől a régi citerákat. (Hármat sikerült felfedezni Csinádról, a többit kölcsönbe kaptuk, de megvásárolhatják a gyerekek, és meg is fogják venni, mert nagyon megszerették.) Roppantul sajnálom, hiszen ismerünk olyan helybeli gyereket, aki citerázik, a nagytatája is citerás, három éve győzködöm, hogy egy kicsit játsszon nekünk, de ez idáig nem állt kötélnek.
– Hátha ezek után fölhorgad bennük is a szereplés vágya…
– Reméljük. De egyéb hozadéka is van az effajta zenei táboroknak. Amellett, hogy megtanulják a hangjegyeket és játszanak a hangszeren, a résztvevők megtanulnak egymásra figyelni. Közösségépítő szerepüket nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Az első citeratábor nem marad egyszeri esemény, ugyanis Fazakas Ildikó és a "csapat" november első hetében Mezőpanitban szervezi a gyermek citerások és más népi hangszeresek muzsikáló találkozóját. – Bőr Hunyadi Gyula tanár úr ott is tanított az idén egy hetet, és nagyon szeretik a gyermekek, mert nagyon türelmes. Nemcsak jó hangszeres, hanem kitűnő pedagógus is.
A felújított művelődési hajlékban zajlott a "vizsgaműsor". Oldalt egy asztalon rögtönzött kiállításon mutatták be a kézimunkázás (fonalmunkák, bútorfestés, gyöngyfűzés) eredményét. A tárgyak "beszédesek": arról "árul-kodnak", mennyire hasznosan és szórakoztatóan lehet tölteni a vakációt, ha van hozzá kedv, akarat és szülői támogatás.
Élő műsorban láthatták a gyermekek, milyen pompás az, ha együtt peng a citera és csendül fel az ember hangja. A Szász Mária tanárnő vezette mezősámsondi citeraegyüttes fellépése tett koronát a Fazakas Ildikóék fáradozására. Valóban kár, hogy a falu népe kevésbé "vevő" az ilyen autentikus népi muzsikára. (Helybeli lakos epés megjegyzése: "Bezzeg, mihelyt megdubogtatnak egy dobot s elnyivogja magát egy szintetizátor, hoppá-cuppá, rögvest összefut boldog-boldogtalan, mintha tűz ütött volna ki!)
A mindig vidám, jó kedélyű férj, Fazakas János, a néptáncos világ közkedvelt Fazija sem rest beállni a gyerkőcök közé, velük tanulni a citerát és a furulyát. Csakhamar kiderül, ha valaki nem tudná, hogy "nem egészen százas", ugyanis épp 17-én, vagyis aznap rúgta el az ötvenet. Barátok, jó ismerősök köszöntik, köztük táncos-koreográfus kollégája, a csinádi gyökerű Füzesi Albert is. Műsor után együtt ünnepelhetik a kiváló táncoktatót, aki – felesége megjegyzése szerint – jobban tanít, mint táncol. De aki látta őt táncolni s tapsolhatott neki, tudja, hogy ez csak afféle szemenszedett szurkapiszka, szülinapra tartogatott "hitvesi kedveskedés".
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Egyre erősödő Kölcsey–kultusz
A Szatmárnémeti Kölcsey Kör és az EMKE huszonegyedik éve szervez Kölcsey–megemlékezéseket. Ezek a rendezvények jelentősen hozzájárultak az önazonosságtudat és a magyarságtudat erősítéséhez.
A Kölcsey–megemlékezéseket 1990–től szervezi a szatmárnémeti Kölcsey Kör és az Erdályi Magyar Közművelődési Egyesület — tájékoztat Muzsnay Árpád, a rendezvények főszervezője. — Az első nagy jelentőséggel bíró esemény Kölcsey szatmárnémeti köztéri szobrának a felavatása volt. 1990–ben Magyarország és Románia művelődési minisztériumai egy emléktáblát avattak fel Kölcsey Ferenc sződemeteri szülőházának (jelenleg a helyi román görög katolikus egyház parókiája) falán. Ez akkor a nyilvánosság teljes kizárásával történt, a tábla rövid időn belül eltűnt. Két év múlva a Kölcsey Kör és az EMKE elkészíttette az emléktábla másolatát, azt felavatták, de az sem maradt meg egy hétnél tovább. Ott van azonban az az emléktábla, amit 120 éve a zilahiak állítottak Kölcsey emlékére. A minden évben megrendezésre kerülő Kölcsey-ünnepségeket színesebbő tette, hogy részt vettek Erdélyből és Magyarországról érkezett püspökök, valamint neves történészek és irodalomtörténészek, akik jól ismerik Kölcsey Ferenc életét és korát.
Az idei megemlékezés
A pénteki megemlékezésen jelen lesz Jeszenszky Géza történész, akinek 1994–ben külügyminiszterként jelentős szerepe volt abban, hogy a Kő Pál által készített Kölcsey–szobor akadálymentesen jöjjon át a határon és jusson el Sződemeterre. Előadást tart Cs. Varga István irodalomtörténész, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem tanára, a XIX–XX. századi magyar irodalom kiváló ismerője, valamint Hrubik Béla Pozsonyból, a Csemadok elnöke, aki a Felvidék üzenetét fogja tolmácsolni. Muzsnay hozzátette, hogy a szervezők hagyományt szeretnének teremteni olyan ifjaknak szóló programokkal, amelyekkel a fiatalokban elmélyítik Kölcsey nagyságát. Ilyen volt a Kölcsey nevével összefüggő ifjú küldöttek találkozója, melynek tagjai meglátogatták a Kölcsey–emlékhelyeket. És ilyen lesz az idén első alkalommal megrendezésre kerülő Kölcsey–emlékfutás, amit Pakulár István, tasnádi református lelkipásztor szervez. erdon.ro

Sipos Domokos jézusi tanítása
A Kis-Küküllő parti városka fogyatkozó magyarsága joggal lehet büszke kultúrájára, híres embereire, a két világháború között kibontakozott irodalmi életére, amikor nyolc lapot is indítottak ott, közülük a Kis-Küküllő, majd a Vármegyei Hírlap a jelentősebb. Gyárfás Elemér vitacikkei, Kemény János gyermekkori emlékezései. A nyomda Dosztál Kálmánja. Az Erzsébet Könyvnyomda Rt. igazgatója és a Kis-Küküllő lap főszerkesztője 1921-től: Sipos Domokos. Jórészt neki köszönhetően tett szert országos hírnévre az újság. Az 1940-ig eltelt szűk két évtizedben hatvannyolc könyvet és négy időszaki kiadványt állítottak elő, kiadták egyebek mellett (a centenáriumra) Petőfi összes költeményeit, Gyárfás Elemér publicisztikáit és Bethlen Miklós kancellárról írott könyvét, Szombati- Szabó István verseit, és az író egyetlen, életében megjelent könyvét, amely már címével is az égbe kiált: Istenem, hol vagy?
Jó emlékezni sok egyéb mellett a Sipos Domokos centenáriumra. 1892. augusztus 4-én, „a neve napján” született, de csak október 3-án került sor az emlékezésre, amikor a költő földi maradványait a temető központi részében kialakított új sírban helyezték el, és felavatták síremlékét. Az akkori polgármester után Tófalvi Zoltán EMKE-alelnök, majd az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnökeként Oláh Tibor mondott beszédet, és koszorúzott (többek között) Kovács István, Sipos Domokos monográfusa, az SDME tiszteletbeli elnöke. Azóta maguk is találkozhattak az ünnepelt szellemével. Másnap az ökumenikus istentiszteletet követően felavatták az unitárius templom előtt Sipos Domokos mellszobrát, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész alkotását. Beszélt Dávid Gyula EMKE-elnök, Markó Béla, akkor RMDSZ- szenátor, Hunyadi László szobrászművész és a szobor alkotója. Puskás György, az SDME első elnöke vitte a szót.
Húsz év, öt elnök: Puskás György, Szakács György eltávoztak. Seprődi József, Iszlai Géza, Szilágyi András. Sok emlékezetes rendezvény, kórustevékenység, az anyanyelv megőrzésének, ápolásának számos megnyilvánulása, vetélkedők, versenyek, képzőművészeti kiállítások, könyvbemutatók, műkedvelő színjátszás, a szakmai képzés, önművelés megannyi formája. Húsz évnyi lassú eszmélés, a szabadság eufóriája után a józan megvilágosodás. Apróbb viszályok is. Önös érdekek előtérbe nyomulása. Kicsinyes haragszomrádok, megosztottság, „átkos különszakadás”, „pártviszály”.
Ma ott tartunk, hogy az egyik csapat mérkőzését nem nézi meg a másik közönsége, és viszont. Márpedig ez a húsz év arra int, főleg, amit a síremléken is olvashatunk, a Bárányka című vers szállóigévé nemesedett soraiban: „Ne engedelmeskedjetek csak a szeretetnek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek!”
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Újra Kolozsvár lett Cluj
Ünnepélyesen megnyitották az idén első ízben szervezett Kolozsvári Magyar Napokat
„A kolozsvári Mátyás-szobor találkozási hely. Találkozási helye a kolozsváriaknak, de találkozási helynek kell lennie bővebb értelemben is” – mondta tegnap este a sétatéri színházban Markó Béla szövetségi elnök a Kolozsvári Magyar Napok első kiadásának ünnepélyes megnyitóján.
„Kolozsvár centrum, és ha az erdélyi magyarságnak valamilyen szimbólumot kellene választanom, akkor mindenképpen a Mátyás-szobrot választanám. Mert a Mátyás-szobor találkozási hely. Találkozási helye a kolozsváriaknak, de találkozási helynek kell lennie bővebb értelemben is” – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök tegnap este a Kolozsvári Magyar Napok első kiadásának ünnepélyes megnyitóján.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a kolozsvári RMDSZ által szervezett rendezvénysorozatot az RMDSZ vezetője mellett Tőkés László, az EMNT elnöke, házigazdaként Sorin Apostu polgármester, illetve Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár indította útjára a sétatéri színházban tartott gálán.
Markó szerint a kincses városban legalább két város van. „Kolozsvár és Cluj, de talán Klausenburg, amelyben a magyarok és románok együtt élnek. De vajon együtt élnek-e, vagy csak egymás mellett? Meg kell értenünk mindnyájunknak, hogy az összefogásban csak gyarapodunk” – zárta ünnepi beszédét a szövetségi elnök.
Elsőként Gergely Balázs főszervező köszöntötte a szép számmal összegyűlt közönséget. „Ez a rendezvénysorozat a közös nyelv, a közös hagyomány és a közös szórakozás jegyében jött létre, kiemelendő a közös szócska, amely rendkívüli fontossággal bír számunkra. A Kolozsvári Magyar Napok a találkozás alkalma az itt élők, a távolból hazatérők és az idegenből érkezők számára” – mondta az EMNT középrégiós elnöke.
Az RMDSZ részéről László Attila alpolgármester mondott ünnepi beszédet. Hangsúlyozta, a rendezvény az összefogás jegyében jött létre. „Ezennel a város születésnapját is ünnepeljük” – jelentette ki.
A Kolozsvári Magyar Napok tulajdonképpen már a hivatalos megnyitó előtt, Bálint Tibor író egykori otthonában, harangavatással kezdődtek el. Kötő József színháztörténész, RMDSZ-es képviselő az író munkásságát és személyiségét méltatta. „Ha szenteket nem is, de sánta angyalokat tudott teremteni” – mondta el a színháztörténész.
A kulturális programok sorában kettős ünnepség előzte meg a Kolozsvári Magyar Napok hivatalos megnyitóját: kiállítás megnyitójának és könyvbemutatónak adott otthont a Györkös-Mányi emlékház. A Majális utcai emlékházban Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke töltötte be a házigazda szerepét.
A festőművész és zenetanár Györkös-Mányi Albert munkássága előtt tisztelgő intézményben a művész életének jó értelemben vett kettőssége tükröződik: „A képek ölelésébe kerül a zene” – utalt Dáné a kiállítóterem falán függő, zongorára néző festmények „kompozíciójára”. A jelentős átalakításon átesett emlékház „újranyitásán” Kántor Lajos méltatta a művész munkásságát, és megnyitotta a festő egyes képeit bemutató kiállítást.
Délután a Házsongárdban egy háromszéki küldöttség megkoszorúzta a székelyföldi régió jeles szülötteinek sírját. „Köszönjük Háromszék nevében a kolozsváriak meghívását, azt, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat és Kovászna megye tanácsának nevében itt, a Házsongárdi temetőben is megemlékezhetünk székely nagyjainkról” – nyitotta meg a koszorúzási ünnepséget Tamás Sándor.
A Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta, igaz, hogy Háromszék adta ezeket a kimagasló személyiségeket a kincses városnak, de ebben a városban lettek igazán naggyá. „Ennek szellemében gondoljuk úgy, hogy kegyeletünket méltóképpen róhatjuk le előttük, amennyiben segítünk a város vezetőségének abban, hogy minél sikeresebben szervezhessék meg idén is és a továbbiakban is a Kolozsvári Magyar Napokat” – mondta Tamás Sándor.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a temetői megemlékezésen elmondta, jövő évtől a Kovászna Megyei Tanács programot indít, amelynek keretében segítenek a Házsongárdi temető síremlékeinek helyreállításában, valamint a Kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagi támogatására is ígéretet tett.
A mai nap programkínálata a kincses város újabb nevezetességeit helyezi reflektorfénybe, az érdeklődőknek lehetősége nyílik könyvtárlátogatásra, városvetélkedésre, lesz humoróra, és a Farkas utcában megnyitják a kézműves vásárt is.
Baló Levente, Sipos M. Zoltán. Szabadság (Kolozsvár)

Újra megnyílt a Györkös-emlékház
A Kolozsvári Magyar Napok keretében tegnap délután megnyitották a felújított és ez alkalomból az érdeklődőktől zsúfolásig megtelt Györkös Mányi Albert Emlékházat. Az eseményen többek között jelen volt Kötő József parlamenti képviselő, László Attila alpolgármester, Szilágyi Mátyás magyar főkonzul és Borbáth Erika, a Magyar Művelődési és Képzőművészeti Intézet vezetője.
Az ünnepélyt Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Társaság elnökének köszöntője vezette be, aki jelképesnek nevezte, hogy az emlékház tatarozása – amelynek támogatóihoz külön köszönetet intézett – éppen az első Kolozsvári Magyar Napokra készült el. Ő és Kós Katalin, a központ „házigazdája” remélik, hogy a továbbiakban is hűek maradhatnak Györkös Mányi Albert szellemi örökségéhez.
Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke a festőként ismert, de zenetanárként is tevékenykedett Györkös Mányi Albert képzőművészeti örökségéről kijelentette, hogy az része az értékes erdélyi művészeti hagyatéknak. Ezt tükrözi az itt újra megnyitott tárlat, amelyben a tordaszentlászlói szülőföldtől az egyetemességig helyet kap minden téma, például Szabó T. Attila és Szilágyi Domokos arcképe.
Dávid Gyula irodalomtörténész és szerkesztő a tavasszal 19. alkalommal lebonyolított Szabédi László konferencián elhangzottakból összeállított kötetet ismertette. Szabédi jelképesen valamennyiünk 20. századi sorsát egyesíti: beleszületett a kisebbségi helyzetbe, de ráébredt a közösségépítés kényszerére, csalódott a kommunisták ígéreteiben, megfogalmazta elvárásainkat 1956 kapcsán, mindvégig igényt tartott a szellem függetlenségére, aztán a Bolyai Egyetem erőszakos feloszlatása után tragikusan fejezte be életét. Munkássága gazdag és szerteágazó volt – mondta el, hozzátéve: az idei tavaszi konferencia nagy visszhangot váltott ki szakkörökben, viszont a kolozsvári közönség visszafogott érdeklődést tanúsított iránta.
A megnyitót Guttmann Mihálynak, a Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének hangulatos rögtönzése színezte, aki felelevenítette Szvjatoszlav Richter egykori kolozsvári koncertjének egyik kulisszatitkát, a megfelelő zongora előteremtésének történetét. A találkozó végén Demény Balázs fiatal zongoraművész négy Bartók-művet adott elő
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Csíky Andrást köszöntjük
A néhány hónappal ezelőtt EMKE-díjjal kitüntetett, Jászai Mari-, Szentgyörgyi István-, Erzsébet-díjas színművészt, Csíky Andrást köszöntjük. A romániai magyar színjátszás kiemelkedő egyénisége augusztus 25-én tölti nyolcvanadik életévét, szerkesztőségünk nevében kívánunk boldog születésnapot. Csíky András 2008-ban megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztjét, 2007-ben az UNITER (Román Színházi Szövetség) Életmű-díjjal tüntette ki, 2005-ben pedig átadták a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Életmű-díját Kisvárdán. Birtokosa még a Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendjének (2004). Szabadság (Kolozsvár)

Műemlékké nyilvánítanának több mint kétszáz házsongárdi sírt
„Légy kímélettel a hamvak iránt, oh ember, kinek szíved van...”
Ismerősök és ismeretlenek, kicsinyek és nagyok nyugszanak a Házsongárdban, akik hozzánk hasonlóan Kolozsváron (is) dolgoztak, tanultak, vigadtak és sírtak évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt. Emléküket sok esetben csak egy-egy sírkő őrzi, vagy már az sem: sajnos nem ismeretlen a sírgyalázás gyakorlata, amelynek neves személyiségek sírjai, kriptái is áldozatául esnek. A sírok megőrzését célul kitűző tudományos személyiségek és egyesületek már többször próbálkoztak az utóbbi évtizedekben azzal, hogy a művészeti szempontból kiemelkedő vagy a neves személyiségek földi maradványait őrző sírhelyeket műemlékké nyilvánítsák, és így megmentsék a pusztulástól. Most viszont úgy tűnik, hogy a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság kezdeményezése sikerrel jár: idén áprilisban több mint kétszáz sír műemlékké nyilvánítását kérték a Kulturális és Művelődésügyi Minisztériumtól, ami ősszel be is következhet.
Balogh Edgár a megyei műemlék-bizottság tagjaként már az 1970-es években felterjesztette a műemlékké nyilvánítás által védendő Házsongárdi sírok jegyzékét az illetékeseknek. Kezdeményezését Jakó Zsigmond történész, az erdélyi tudományos élet kiemelkedő képviselője is folytatta. Az 1990-es évek második felében a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság az alakulófélben levő műemlékvédelmi törvény kontextusában több kiegészítő, a Házsongárdi temető védelmére vonatkozó javaslatot terjesztett fel, ismét mellékelve a védelemre javasolt sírok jegyzékét. Ennek ellenére a Művelődési és Vallásügyi Minisztérium által 2004-ben kiadott országos műemlékjegyzék csak a központi temetőként megjelölt Házsongárd egészét minősítette B kategóriás műemléknek – magyarázta a Házsongárd Alapítvány ügyvezető elnöki, és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöki tisztét betöltő Gaál György helytörténész, a temető kutatója.
Újból elkészült a sírjegyzék
Idén áprilisban az Erdélyi Református Egyházkerület által szolgáltatott jogi keretben működő, felekezetközi jelleggel bíró Házsongárd Alapítvány, valamint az épített örökség és műemlékvédelem egyetlen országos hatáskörű erdélyi magyar szervezete, a megalakulásának 20. évfordulóját ünneplő Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság ismét benyújtotta a műemléki státus védelmét igénylő sírok jegyzékét a Kulturális és Művelődésügyi Minisztériumnak.
Házsongárd Alapítvány a helyi közigazgatás gondnoksága alatt álló köztemetői rész régi sírkertjének kilenc parcellájában (I. A-B-C, II. A-B-C, III. A-B, Kertek) körülbelül 500 jelentős síremléket tart számon. A jegyzék védelemre felterjesztett emlékei egyrészt az A kategóriaként jelzett csoportba tartozó sírok, sírboltok, sírcsoportok, kripták, mauzóleumok, a művészeti, építéstörténeti jelentőséggel bíró alkotások, másrészt a B jelölésű kategóriába tartozó, korjellemző emlékek, és neves személyiségek sírjai. Alapvetően minden 1910 előtt készült sírkőnek meg kellene kapnia az országos, avagy helyi érdekeltséget jelző műemlék-kategóriákhoz való tartozás nyújtotta védelmet – tudtuk meg a Házsongárd Alapítvány által rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból.
A felterjesztők javaslatai
Az országos műemlékjegyzékbe iktatandó, A kategóriás emlékekkel kapcsolatban a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Házsongárd Alapítvány azt javasolta a helyi közigazgatásnak, hogy a városi tanács által erre a célra kijelölt bizottság engedélyezze a felterjesztett jegyzéket, az egyenként megnevezett műemlékek pedig vétessenek fel a város, valamint a temető igazgatóságának nyilvántartásába, és a városháza által készített táblák jelezzék azok műemlék jellegét.
Az előterjesztésben szerepel továbbá a megváltási kötelezettség feloldása, és minden engedélyezetlen módosítás betiltása. Javasolják, hogy a sírhely használati joga az érintett felek hiteles jóváhagyását követően a másodfokú rokonokra is kiterjedhessen, illetve maradhasson meg a sírhasználati joguk azoknak a külföldi – vagy külföldön élő román – állampolgároknak, akik koncesszióval rendelkeznek. A temető igazgatóságának joga és kötelessége lenne a műemlékek megrongálását vagy rongálódását jelezni a helyi hatóságoknak.
Ugyanazon javaslat értelmében a B kategóriás – időszakosan bővíthető – jegyzékbe sorolt, egyenként megjelölt emlékeket a helyi közigazgatásnak kellene védetté nyilvánítania, tanácsi határozattal. A helyi tanács védelme alá rendelt sírok karbantartását, gondozását kötelező módon családok, egyházak, civil szervezetek látnák el. A további ajánlások annyiban térnek el a fentebb említettektől, hogy a sírhely használati joga a helyi tanács szabályzata értelmében csak a tulajdonos családját illethetné meg. Ha a család, illetve a jogos örökös nem hosszabbítaná a megváltást, a sírt többé nem kellene megváltani, de temetni se lehetne bele többet – szerepel az indítványban.
Az általános ajánlások többek között az egyházak, civil szervezetek megbízottjának az engedélyező bizottságban betöltendő tagságának elfogadására, a régi sírkertekben eszközölt beton-építkezések korlátozására, a Matei Basarab és a József Attila utcák találkozásánál levő bejárat rendezésére, az ottani építő- és betonöntő telep felszámolására vonatkoznak. Javaslatot fogalmaztak meg a temető közigazgatása számára is a védett sírok jegyzéke mellett a helyrajzi számokat és az emlékek jelenlegi állapotát megörökítő fényképeket tartalmazó külön nyilvántartás létrehozására, valamint magyar és román nyelvű, a turisták tájékozódását segítő szórólapok kiadására is.
Ősszel, Bukarestben döntenek
A Házsongárdi temető értékeinek törvényes védelme a felterjesztők reményei szerint változtathatna azon áldatlan állapoton, amelyben a felbukkanó új bérlők kénye-kedvétől függ a kultúr-, művészet-, és építéstörténeti emlékek sorsa, amelyben régi feliratos kövek leverhetők, bezúzhatók, kerítések lebonthatók, a sírok és kripták beköltözhetők, amelyben sírszobrok tűnnek el, és évszázados kripták, mauzóleumok pusztulnak el részben vagy teljesen.
Íme néhány példa: Keresztes Kálmán és Téglás Gábor körülbelül négy éve eltűnt sírszobraihoz társult tavaly ősszel Pákéi Sándor József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) alapító főtitkára édesanyjának sírszobra is – hiába írja fejkövén. „Légy kímélettel a hamvak iránt, oh ember, kinek szíved van...”
A Béldi-kripta esete is szomorú: az emlék nemrég tisztázatlan körülmények között felgyúlt, jelenleg pléhfedele darabokban hever az építmény körül, fedélszéke ázik.
A mielőbbi restaurálásra szoruló emlék megrongálásáért még senkit nem vontak felelősségre, a család sem részesült kárpótlásban.
Ilyen körülmények között egyértelmű, hogy a síroknak, kriptáknak szüksége van a műemléki státusz nyújtotta védelemre, amelyet egyes sírok talán már az idén megkaphatnak. Kelemen Hunor kulturális és művelődésügyi miniszter lapunknak elmondta: a védelemre felterjesztett Házsongárdi síremlékek jegyzékéből jelenleg 130-nak van előkészítve a hivatalos dokumentációja. Az eljárásmód értelmében az Országos Műemlékvédelmi Bizottság tudományos szakmai tanácsadó szervként elbírálja a szakemberek által elkészített dokumentációt tartalmazó dossziékat, majd felterjeszti javaslatait a Kulturális és Művelődésügyi minisztériumnak, így az engedélyeztetési folyamat miniszteri döntéssel zárul, amire az ősz folyamán sor kerül – ismertette a folyamatot a szaktárcavezető.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Magyar kultúra – ami összeköti a Kárpát-medence magyarságát
Budapesten találkoztak a közművelődési kerekasztal szervezetei
„Hétre ma várom a Nemzetinél/ ott, ahol a hatos megáll!/ Este az EMKE cigánya zenél,/ ha nem jön el, szívem de fáj!” Ez a sokak által jól ismert és kedvelt sláger jutott eszembe, amikor néhány hete megkerestek a 125. születésnapját idén ünneplő Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) munkatársai, mondván: ha van kedvem, kísérjem el őket a szeptember 11-én Budapesten esedékes Kárpát-medencei Kulturális Napra. A közel másfél évtizede elindított, évente sorra kerülő rendezvény programpontjait szemlélve örömmel mondtam igent a felkérésnek. Hiszen filmvetítéseket, kézműves foglalkozásokat, zenei műsorokat ígértek a szervezők, a 2008 őszén megalakult Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal tagjai és a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, továbbá Kolozsvár múltjával és jelenével kapcsolatos fényképkiállítást, és több más mellett a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadásának beharangozóját is ott láttam a tervezetben...
Szombat délelőtt 10 óra, Budapest, Corvin tér 8. Az esős, borongós időjárás ellenére már javában gyülekeztek a résztvevők a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, a Hagyományok Háza, valamint a Magyar Állami Népi Együttes székházaként szolgáló Budai Vigadó épületében. – Különösen aktuális ma a mondás, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, reményeink szerint nagyon jól fogjuk érezni magunkat ezen a rendkívül színes napon – mondta Tóth Erzsébet, a házigazda Magyar Művelődési Intézet munkatársa, aki kollégájával, Kiss Lászlóval együtt szívélyesen üdvözölte a Kárpát-medence különböző régióiból – Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, Drávaszögből és Muravidékről – érkezőket.
A körmönfonástól a könyvekig
Felnőttekre és gyerekekre egyaránt kacsintgattak a kézműves tevékenységek: Papp Emese, a kolozsvári Waldorf iskola tanítója a körmönfonás rejtelmeibe vezette be az érdeklődőket, a muravidékiek csuhéból készítettek különböző figurákat (kosarakat, babákat stb.), szalvétatartókat, valamint hímes tojást, természetesen a tájegység jellegzetes motívumaival ötvözve azokat. A Vajdaságból, Adáról érkező Balog József segítségével fából készíthettek különböző játékokat és dísztárgyakat a szemlélődők, ugyanakkor egy logikai, a gyermekek szem- és kézkoordinációját is fejlesztő próbába is bekapcsolódhattak.
Kulturális kvízben sem volt hiány, itt a vállalkozóbb kedvűeknek többek között azt kellett tudniuk, hogy milyen szarvasról szól a rege, kinek a címerében szerepelt a fekete holló, honnan származik a kürtőskalács, avagy milyen téren található a Budai Vigadó épülete.
Az egyik budapesti könyves nagykereskedés, a Xantusz képviseletében Bihari Józsefné a határon túli magyar kiadók köteteit kínálta: mint kiderült, a fia által vezetett üzlet szinte valamennyi felvidéki, erdélyi és vajdasági magyar könyvkiadóval partneri kapcsolatban áll, céljuk pedig, hogy az egyes régiókban megjelenő kiadványokat a Kárpát-medence más térségeibe is eljuttassák. Kizárólag az interneten működnek (www.xantusz.hu), ezért a mostanihoz hasonló rendezvények lehetőséget teremtenek számukra a kapcsolatteremtésre, valamint arra, hogy „közszájon forogjanak”. Bihari Józsefné ezúttal a kárpátaljaiakkal is elbeszélgetett, és reménykedik abban, hogy a jövőben velük is sikerül jó viszonyt kiépíteniük. S hogy milyen könyveket vásárolnak mostanság az emberek? Az elszármazottak többnyire az adott régióhoz kapcsolódó köteteket részesítik előnyben, de a történelmi, néprajzi és tudományos kötetek iránt is mutatkozik kereslet – magyarázta.
A lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkatársai több tucat muravidéki magyar nyelvű kötetet hoztak el a kulturális napra, a tájszójegyzék mellett különböző verseskötetekbe, valamint a Lendváról szóló monográfiába is belelapozhattunk. Az EMKÉ-sek pedig eseménynaptárt kínáltak, valamint a Szabédi-napok alkalmával elhangzott előadásokat tartalmazó konferenciakötetüket, a Gondolat-kísérletek Szabédi László életművében című könyvet, ezeket ingyen vihették haza a résztvevők.
Filmjében és zenéjében is él a nemzet
Ritkán, vagy eddig még nem látott, a Kárpát-medencében készített rövidfilmek vetítésére is sor került a nap folyamán: a programban dokumentum- és ismeretterjesztő kisfilmek szerepeltek, olyanok, amelyek a szecessziós Szabadkát, a bácsi várat vagy éppen Bicskei István munkásságát mutatták be. Hat vajdasági (A szép Tisza és más, Még oda nem ér az idő, Szivárványkígyó, Testté lett alázat, A szecessziós Szabadka, A bácsi vár), egy muravidéki („Én hittel dolgozom”) és négy erdélyi (Visky Sámuel: Parttalan, Felméri Cecília: Mátyás Mátyás, Visky Ábel: Éjszaka földön, László József: Autóstop) produkciót tekinthettek meg az érdeklődők, ha pedig még nem tettük volna, a filmeket nézve most nyugodtan elkönyvelhettük magunkban: filmjében is él a nemzet.
Az esti gálára való bemelegítés gyanánt, a budapesti Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola drámatagozatos osztályának Hazafelé című mozgásszínházi előadása után a Kárpát-medence zenei terméséből kaptunk egy jókora csokorra valót a felvidéki Hunor Citerazenekar, a Muravidék Citera-együttes, a Triola+1 együttes műsora és a vajdasági B-terv zenekar koncertje révén.
Fotókiállítás, valamint táncegyüttes Kolozsvárról
A délutáni órákban, a kézműves tevékenységek helyszíneként szolgáló aulában került sor az Örökségünk Kolozsvár elnevezésű fényképkiállítás megnyitójára: az EMKE és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) által szervezett tárlatot 2002-ben már láthatta a kincses város közönsége, ezúttal, egy teljes hétig a magyar fővárosban élők is megcsodálhatták azt. Veress Ferenc képein a 19., László Miklós alkotásain pedig a 21. századi Kolozsvár épületei, műemlékei tárulnak a szemünk elé. Az erdélyi fényképészet úttörő mestereként emlegetett Veress Ferenc munkásságát, aki 1859-ben és 1860-ban készített félszáz felvételéből állította össze páratlan értékű Kolozsvár-albumát, Miklósi Sikes Csaba művészettörténész méltatta. Mint kiderült, 1881-ben Veress Ferenc elsőként próbálkozott színes fényképek előállításával, 1884-ben pedig már kielégítő levonatokat tudott készíteni színes diapozitívekről másolókeretben. Méltán emlegetik a magyar fényképészeti szaksajtó megteremtőjeként, a nevéhez fűződik a Fényképészeti Lapok című folyóirat elindítása is. – Veress Ferenc Kolozsváron született és hunyt el, 86 évet élt. Ő az a személy, akit számos tekintetben is úgy emlegethetünk: az első – értékelte a művészettörténész.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület történetével ismertette meg a népes hallgatóságot, a mostani Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis egyúttal a megalapításának 125. évfordulóját ünneplő EMKÉ-t is köszöntötte. – Az alapító erdélyi magyar nemesség és polgárság tőkéjéből sikerült viszonylag gyorsan népiskolákat, népkönyvtárakat és dalkört létrehozni, ami jelentős mértékben megpezsdítette az erdélyi magyar közművelődési életet. Az EMKE sikeresen lépett az erdélyi gazdasági élet pozitív előrehaladásáért, a múlt század fordulójára pedig a magyarság legnagyobb intézményévé, társadalmi szervezetévé nőtte ki magát – mondta Dáné, majd a huszadik század jelentős eseményeinek, valamint az egyesület 1948 és 1990 közötti kényszerű beszüntetésének említése után az elmúlt húsz év megvalósításairól is szót ejtett. 1990-től napjainkig ugyanis az EMKÉ-nek sikerült kiépítenie egy saját közművelődési intézményhálózatot: az egyesület közreműködése révén jöhetett létre tavaly a Magyar Házak Hálózata, amelynek mára már több mint 30 tagja van.
Este 7 óra, színházterem. Az egésznapos gazdag program megkoronázásaként elkezdődött a gálaműsor: a Magyar Állami Népi Együttes, a kárpátaljai, eszenyi Ritmus Népi Táncegyüttes, a felvidéki Aranymetszés Duó és az Alsószeli Magyar Dalkör produkciója mellett a muravidéki Gaál Désire, a Kárpát-medencei versmondó verseny győztese is színpadra lépett. A verses műsor után népdalokat adott elő a vajdasági, bácskertesi Csizmadia Anna népdalénekes, a programot pedig a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadása zárta.
Igyekeznek odafigyelni a fiatalokra Muravidéken
Mialatt a különböző programok zajlottak, volt időm elbeszélgetni a Kárpát-medence különböző térségeiből érkezőkkel, így Kepe Lilivel, a lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (MNMI) igazgatójával is. A kulturális napon már a kezdetektől részt vesznek, és büszkén teszik ezt, annak ellenére, hogy a Muravidék az egyik legkisebb, magyarok által lakott régió. Intézetük 1994. január 1-je óta működik hivatalosan, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség alapította meg. – Igyekszünk úgy megszervezni magunkat, hogy az emberek megismerkedjenek velünk, ugyanakkor mindig örömmel tölt el, ha régi barátokkal, ismerősökkel találkozhatunk, akikkel valamilyen módon együtt műveljük a magyar kultúrát a Kárpát-medencében – fogalmazott Kepe Lili.
S hogy miként tehetnek otthon, Szlovéniában a magyar kultúra ápolása érdekében? Igyekeznek a hét-nyolcezres magyar közösség javát szolgáló programokat szervezni, minden olyan személyt „célközönségüknek” tekintenek, aki magyarnak érzi magát. – Persze, ezt önerőből nem tudnánk megvalósítani, a szlovén állam már több évtizede pozitív diszkriminációban részesíti mind a magyar, mind pedig az olasz őshonos kisebbséget. Ha nem kapnánk állami támogatást, nem számolhatnánk be ilyen eredményes munkáról – tette hozzá az intézet igazgatója.
Mesélt továbbá arról is, hogy az utóbbi években minden olyan megmozdulást prioritásként kezelnek, amely összefügg a fiatalokkal. A könyvkiadástól a műkedvelésen át a tudományos tevékenységekig, a turizmustól a nagyobb jellegű rendezvények megszervezéséig valamennyi kezdeményezést megpróbálják felkarolni. Ez ugyanis valamilyen szinten ellenpontozhatja, hogy Szlovéniában több mint ötven éve nem működnek magyar tannyelvű iskolák. – A mi esetünkben nem kis dolog, ha évente tíz nyári tábort szervezhetünk, és folyamatosan azon vagyunk, hogy a többi határontúli fiatal is bekapcsolódjon a programjainkba. A munkánk gyümölcsei később érnek majd be, ennek ellenére nap mint nap tennünk kell azért, hogy az egyetemes magyar kultúrának Muravidéken is legyen folytatása – összegezte Kepe Lili.
Országos és regionális rendezvények Felvidéken
Mézes Rudolf, a Csemadok Területi Választmányának országos alelnöke örömmel újságolta, hogy ezúttal közel harmincfős csoport érkezett a Felvidékről: többek mellett a Hunor Citerazenekar és az Alsószeli Magyar Dalkör tagjai, valamint verséneklők kísérték el a Csemadok küldöttségét. – Nálunk, a Felvidéken nagyon népszerű a verséneklés, már jó néhány esztendeje a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen is összemérhetik tudásukat a verséneklők – hangsúlyozta. Mint kiderült, a vers- és prózamondó vetélkedő egyike azon megmérettetéseknek, amelyeket több más szervezettel közösen, évente szervez meg a Csemadok. Mézes Rudolf az országos rendezvények közül többek között a Falusi Színjátszó Csoportok Országos Fesztiválját, a Citerazenekarok Országos Seregszemléjét, a Verséneklő Együttesek Országos Fesztiválját, az Országos Népművészeti Fesztivált, a Duna Menti Tavasz Gyermek báb- és színjátszó csoportok országos seregszemléjét, valamint a Bíborpiros szép rózsa elnevezésű népzenei versenyt említette.
Emellett számos regionális programot szerveznek a térségben. – Igyekszünk úgy tevékenykedni, hogy ne csupán egyetlen központ fejlődjön, hanem legyenek rendezvények szerte az országban, olyanok, amelyek igazán közel állnak a szívünkhöz – magyarázta lelkesen. Többnyire pályázatokból próbálják finanszírozni ezeket, az országos támogatás ugyanis 1994-ben megszűnt.
Elégedettek a kárpátaljaiak és a budapestiek is
Zubánics László, a két évvel ezelőtt létrejött Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke szerint az ismerkedés mellett a Magyarországon és a többi határon túli régióban felmerülő igények megbeszélésére is lehetőséget biztosítanak a mostanihoz hasonló alkalmak. Elmondta: Kárpátalján számos nehézségbe ütköznek a magyar kultúra megőrzésén fáradozók, ennek ellenére szép számban vannak művelődési intézményeik, iskoláik és kultúrházaik. Derűlátóan vélekedett ugyanakkor az előkészületben lévő új ukrajnai nyelvtörvényről, amely a magyar nyelv használatát is támogatni kívánja.
Pozitívan értékelte a Kárpát-medencei Kulturális Nap idei kiadását Kiss László, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársa is: mint mondta, örömmel tölti el, hogy ily nagyszerű csoportok érkeztek Budapestre a Kárpát-medencéből, „nagyon jó barátok, akik többnyire már ismerik egymást, a viszontlátás öröme pedig mindig jóleső érzéssel tölti el”. – Ez az a nap, amikor megmutathatjuk egymásnak azokat az értékeket, amelyeket képviselünk, és az egyes területek színvonalas műsorait a többiek is megismerhetik. Az a cél, amelyet a kezdetekkor kitűztünk, hogy a Kárpát-medencei magyar kultúrát egységes, szerves egészként szemléljük, megvalósult, és az itt látott produkciók is, bár előadóik különböző régiókból érkeztek, az egyetemes magyar kultúra részét képezik – magyarázta Kiss László. Úgy véli, napjainkban, amikor a hétköznapok inkább a gazdaságról és a globális problémákról szólnak, kellő teret kell szentelni a kultúrának, ellenkező esetben ugyanis az könnyen elsorvadhat. – Ezen belül különösen oda kell figyelni a magyar kultúrára, ezért mi vagyunk felelősek. Legyünk büszkék mindarra, amit a magyar kultúra az elmúlt több mint ezer évben letett a világ kultúrájának asztalára! – hívta fel a figyelmet, ugyanakkor elismerően beszélt a megalapításának 125. évfordulóját idén ünneplő EMKE tevékenységéről.
A szívverésünk és az életünk, hogy kellő mértékben odafigyeljünk a Kárpát-medencei magyar kultúra alakulására, hiszen ez az a szál, amely összeköt bennünket, magyarokat – magyarázta a Magyar Művelődési Intézet képviseletében Hegedűs Kata, az egésznapos program egyik főszervezője. Annak kapcsán, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok megismerjék egymás kultúráját, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal által szervezett filmes és irodalmi karaván sikerét említette, és reményét fejezte ki, hogy a közeljövőben is számos hasonló csereprogramra kerülhet sor.
EMKE: tartalommal megtölteni az együttműködést
Kolozsvár irányába tartva Dáné Tibor Kálmánt is arra kértem, értékelje az idei Kárpát-medencei Kulturális Napot, és ezen belül az erdélyiek szereplését: nem csalódtam, amikor a rendezvényről, a Zurboló Táncegyüttes produkciójáról, az Örökségünk Kolozsvár kiállításról, Papp Emese kézműves tevékenységéről és a Sapientia–EMTE fiatal filmeseinek alkotásairól egyaránt pozitívan vélekedett. A lehetőséget kihasználva az EMKE jelenlegi terveiről is érdeklődtem. Mint kiderült, a közeljövőben tartalommal kívánják megtölteni az idén márciusban, Sárospatakon létrejött Észak-magyarországi EMKE-képviselettel (élén Csatlósné Komáromi Katalinnal, a Művelődés Háza igazgatójával és Bordás Istvánnal, a Sárospataki Népfőiskolai Egyesület titkárával) való együttműködést. Az elmúlt fél évben Borsod-Abaúj-Zemplén megyei művelődésszervezők érkeztek Erdélybe, hogy megismerjék az itteni Magyar Házak működését, következő lépésként pedig egy itteni Magyar Ház vezetőjét küldik tanulmányútra Sárospatakra. A két város közötti kapcsolat további gyümölcsöztetése érdekében szakmai összejöveteleket is kívánnak szervezni, ezek egyikébe az EMKE társszervezete, a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület is bekapcsolódik. Jövő tavasszal kerül sor az Erdélyiek Sárospatakon elnevezésű rendezvényre, amelynek középpontjában a tervek szerint Cs. Szabó László élete és munkássága áll majd. – A másik nagy tervünk, amelynek a megvalósítása jelenleg is folyamatban van, az Erdélyi Magyar Közművelődésért Alapítvány bejegyzése lesz Magyarországon, amelynek segítségével megvalósulhat az EMKE társszervezeteinek célirányos támogatása – összegezte Dáné Tibor Kálmán.
„Az abrosz tarkabarka,/ és rajta jó kadarka,/és már az első csók után,/ meglátja, de jó lesz itt Óbudán!” Nos, kadarka és csók nem volt, ennek ellenére mindannyian jól éreztük magunkat szombaton a Budai Vigadó épületében. A Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis ismét beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a kapcsolatteremtésre és a más régiókban élő, ám hozzánk hasonlóan magyarul beszélők kultúrájának megismerésére egyaránt volt lehetőség. Köszönet ezért elsősorban az EMKÉ-nek, valamint a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal más szervezeteinek. Reméljük, hogy a jövőben hasonlóan tartalmas programokról számolhatunk be lapunk hasábjain.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Beder Tibor - könyvismertető
Beder Tibor Apadó fájdalom című könyve a székely népről szól, tulajdonképpen egy lármafa a székelységnek, mely figyelmeztetni akarja a népet arra, hogy a föld, ahol élnek lassan elrongálódik, és ne hagyják azt elveszni.
Szatmárnémetiben első alkalommal került sor Beder Tibor csíkszeredai író könyvbemutatójára, melynek helyszíne a Németi Református Egyházközség gyülekezeti terme volt. Beder Tibort mint írót, mint egykori földrajz szakos tanárt, és a Julianus Alapítvány elnöke ként ismerik. A könyvismertető előtt Muzsnay Árpád, az EMKE elnöke tartott köszöntő beszédet.
Beder Tibor továbbra is tanári hivatásának él: "Apadó fájdalom" című könyvében tetten érhető az oktatói szándék, amely tulajdonképpen egy lármafa, azaz figyelmeztetőjelként szolgál a székely nép számára. Könyve a székely öntudat erős megnyilvánulása.
Az író a téves fogalmak elkerülése végett röviden ismertette Székelyföld helyzetét, és a székely ember tulajdonságát, akit erős regionális tudat jellemez. Könyvével fel akarja hívni a székely ember figyelmét arra, hogy továbbra is éljen abban a tudatban, hogy ő a székely földhöz, a székely közösséghez tartozik, továbbá meg akarja tanítani a székelységet arra, hogy a közösséget, és azt a földet ne hagyják elveszni, illetve őrizzék hagyományaikat.
Az író Székelyföldet bejárva, a székely nép történelmének számos meghatározó pillanatát megidézve, egy összefoglalót készít arról a folyamatról, amely a mai állapothoz vezetett. A kőkösi hídról indul, útja során körülnéz Aranyossszéken, a Barcasági medencében és Moldovában, vizsgálva a székelység fogyatkozásának okát. Megvizsgálja az örmények és a szászok sorsát, valamint a csángók drasztikus fogyatkozását, és figyelmeztet arra, hogy a székely nép van soron...
Póti Orsolya, szatmar.ro

Neves szülötteire emlékezett Pécska
A város neves szülöttei közül gróf Klebelsberg Kunó (1875–1932) magyar vallásügyi és közoktatási miniszterre és Mester János (1879–1954) jezsuita szerzetesre, tanítóképzői főiskolai tanárra emlékeztek szombaton Pécskán a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület szervezésében.
A hagyományos Klebelsberg-napnak nemcsak az adott külön jelentőséget idén, hogy november 13-án lesz az államférfi születésének 135. évfordulója, hanem az is, hogy tíz éve állították fel a pécskai római katolikus templomkertben Jecza Péter néhai temesvári szobrászművész alkotását, a bronzból öntött Klebelsberg-szobrot. A jubileumi évfordulóra nem jöttek el olyan sokan, mint a szoborállítási ünnepségre – jegyezték meg az emlékrendezvények rendszeres résztvevői –, de azért voltak szép számban érdeklődő értelmiségiek a 2-es számú általános iskola dísztermében.
Klebelsberg Kunó ugyan Pécskán született, de utána nem sok köze volt a Maros menti nagyközséghez (ma már városhoz). „Két hónaposan vitték el innen, amikor huszárszázados édesapját lovasbaleset érte, amitől egy év és hat hónap múlva meghalt. Valószínű, hogy sosem tért vissza, de 12 éves korában valaki a családból járhatott erre, mert az anyakönyvi bizonyítványában, amit a román állami levéltár aradi fiókjában őriznek, van egy bejegyzés 1877-ből vagy 1878-ból. Bizonyára akkor kértek egy másolatot róla” – mesélte Nagy István főszervező, a közművelődési egyesület elnöke. Az elszegényedett grófi családból származó, részben tiroli gyökerű kultúrdiplomata emlékét őrzi Pécskán az 1996-ban a katolikus templom falán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet által elhelyezett emléktábla.
Ujváry Gábor, a Kodolányi János Főiskola tudományos rektor-helyettese előadásában kiemelte, hogy Klebelsberg fokozatosan emelkedett a ranglétrán, ezért ismerte a közigazgatás csínját-bínját, és hogy ő volt a Bethlen István-kormány egyetlen, mindvégig hivatalban lévő minisztere (1922 és 1931 között, de előtte bő fél évig belügyminiszterként is dolgozott). Az iskolahálózat kiépítése, az analfabetizmus visszaszorítása, a népművelés, az alacsonyabb rétegek szellemi felemelkedése köszönhető neki. Hangoztatta, hogy „a kulturális diplomáciának meg kell előznie a politikai diplomáciát”, és elérte, hogy a kultúra és a közoktatásügy az egyik legjobban finanszírozott ágazat legyen. „Mindezt nagyon nehéz időszakban, Trianon után, amikor a nemzetközi közvélemény is Magyarországot életképtelen államnak tartotta elveszített területei miatt. De ekkor több mint ötezer iskolát hozott létre, megalapította a külföldi magyar kulturális intézeteket, amelyekbe fiatal magyar művészeket küldött állami ösztöndíjjal” – világított ár Ujváry Gábor, majd az egykori minisztert idézte, aki szerint „a politikai Trianonba bele kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne”. Aktív korában sok bírálat érte Klebelsberget a közművelődésre fordított vélt túlköltekezések miatt, de ő tartotta magát ahhoz, hogy inkább a kultúrára áldozzon az állam, semmint a fegyverkezésre, mert „a kulturális diplomáciával több mindent el lehet érni, mint a hagyományos diplomáciával”. Emellett kitartott, mert nem akart „kultúrpolitikai Nagymajtény, vagy Világos” részese lenni. „Lassan megtérülő befektetés az oktatás, de busásan megtérül” – mondta Ujváry Gábor. Klebelsberg államférfiúi nagyságát az jellemzi a legjobban – tette hozzá –, hogy tisztában volt a korlátaival, nem akart mindenben ő maga dönteni, hanem szakemberekkel vétette körül magát, és azokra hagyatkozott.
Szűcs Zoltán kolozsvári magyar konzul köszöntő szavai után Horváth László, a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatója emlékezett a szoborállítás történetére. 1999-ben több mint egy tucat diákkal és Katona Kálmán akkori környezetvédelmi, közlekedési és hírközlési miniszterrel kerékpártúrát szervezett Aradra, a 13 vértanú kivégzésének 150. évfordulójára, és az emlékünnepség előestéjén Pécskán Heinrich József akkori plébános látta vendégül a csapatot. Továbbindulás előtt látta a templom falán a Klebelsberg-emléktáblát, és akkor megszületett az elhatározás a szoborállításra. A technikum akkori és volt diákjai adták össze a pénzt a szoborra, amit Pokorni Zoltán akkori magyar tanügyminiszter avatott fel. „A szobornak ma is olyan a kisugárzása, mint tíz évvel ezelőtt, és hű mása Kunónak, aki valóban egy ilyen morcos, kubista tekintetű kemény ember volt, aki ötezer iskolát kitalált, pénzt szerzett hozzá, és utána ellenőrizte. Azt szoktam mondani a diákjaimnak, hogy köszönjétek meg Klebelsbergnek, hogy ennyi tantermet épített, különben a nagyszüleitek analfabéták lettek volna, a szüleitek talán jártak volna iskolába, de belőletek biztos nem lett volna középiskolás vagy főiskolás hallgató” – mondta az igazgató.
A rendezvény második felében Mester Jánosra emlékeztek a jelenlévők, a pécskai és szegedi leszármazottak, hozzátartozók. Bella Ibolya, a 2-es iskola vallástanára és Pakott Géza farkaslaki származású szegedi jezsuita atya a rend történetéről és tevékenységéről értekezett, és előadást tartott a makói Bogoly József Ágoston irodalomtörténész. „1994-ben a Temesvári Ormós Zsigmond Társaság avatott emléktáblát a Pécskán született Ormósnak, 1999-ben a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület a névadójának, és ott éreztük a helyét Mester János emléktáblájának is, aki tavaly kapott egy emléktáblát, de az a családi háza helyén álló ház falára került – mondta Nagy István. – A sort folytatni fogjuk, hiszen a nagybányai festőiskola egyik jeles tagja, Nagy Oszkár is itt született. Ápolnunk kell a múltunkat, mert aki a múltját elfelejti, az elvész, és látjuk, hogy a múltunk elfeledtetéséért egyesek ádáz küzdelmet folytatnak.”
Mester János Pécskán született, de hatodik osztálytól Zádorlakra íratták iskolába, hogy németül tanuljon; Rómában végezte az egyetemet, Belgiumban volt szerzetes, de 1921-től 1950-ig Magyarországon oktatott pedagógiát, pszichológiát és filozófiát. Nagy István szerint a jezsuita szerzetes kedvenc mondása – amely az emléktáblára is felkerült – mindenkinek irányadó lehetne: „Úgy kell élnünk, ahogy hiszünk, mert különben úgy kezdünk hinni, amint élünk”.
Mester János életútját Oláh János szegedi nyugalmazott főiskolai tanár –, Mester János kutató – dolgozatának felolvasásával mutatták be. De minden jelenlévő megkapta azt az alkalomra készült füzetet, amely Mester Jánosnak a rendjéről 1941-ben írott tanulmányát tartalmazta, de Loyolai Szent Ignác életét és művét is bemutatta.
Az emléktáblát Dr. Horváth László budapesti és Bacsilla Sándor pécskai iskolaigazgatók leplezték le, és Király Árpád marosi főesperes és Czeglédi Ferenc helyi plébános áldotta meg.
A Pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület köszöni a Nyugati Jelen médiatámogatását, valamint a Városháza és tizenhat pécskai család támogatását, amelynek köszönhetően megtarthattuk a rendezvényt, és emléktáblát helyezhettünk el Mester János emlékére, amelyet Tóth János kőfaragó készített. Pataky Lehel Zsolt
www.nyugatijelen.com
Mester János /Magyarpécska, 1879- Budapest, 1954/ Erdély.ma

Ma köszöntik a 80 éves Dobos Lászlót
Budapesten, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában ma délután köszöntik Dobos László Kossuth-díjas írót tisztelői, barátai, ismerői a Kárpát-medencéből és a nagyvilágból. Közéleti szereplők, művészek, barátok gratulálnak Dobos Lászlónak 80. születésnapja alkalmaból, ám főként a nyolc évtizeden át a közösségéért, a magyarságért végzett munkáját köszönve.
Ferencz Éva előadóművész Zsoltárt énekel az ünnepeltnek, tudván, milyen fontos szerepet játszott életében mindig is a zsoltár. Tőkés László a lelkész, a politikus és barát imával emeli az ünnepség fényét, amelynek vendéglátója, az MKA székháza nevében Koncz Gábor színművész mond köszöntőt. Pogány Erzsébet, a felvidéki Szövetség a Közös Célokért igazgatója emlékezik meg arról, hogy Felvidéken Dobos László az utolsó olyan magyar személyiségek egyike, akit Királyhelmectől Pozsonyig tisztelnek, ünnepelnek, de a világ magyarsága is megbecsüli, így a legkönnyebben elérhető helyre, a nemzet fővárosába, Budapestre esett a választás a születésnapi közös ünnep megtartásához. Gratulációk sora hangzik majd el.
Duray Miklós a Felvidékről a közösségszervező Dobos Lászlót köszönti. Sunyovszky Silvia színművész, a Felvidék szülöttje a „Grácia“ című novella elmondásával egy régi emléket is idéz. Azt, hogy 1968 májusában az Írószövetség budapesti székházában Dobos László kezdeményezésére, Galán Géza rendezésében „Hazánk, Európa“ címmel, Fábry Zoltán ihlette irodalmi műsort adtak elő felvidéki fiatalok, köztük ő maga is.
Köszönti Dobos Lászlót Csoóri Sándor író, Pozsgay Imre politikus-tanár, Lauer Edith, a tengeren túlról az amerikai magyarság nevében, Márkus Béla irodalomtörténész, a Dobos Lászlóról szóló monográfia szerzője, Jókai Anna író, Havas Judit előadóművész. Pomogáts Béla az Anyanyelvi Konferencia emléklapját adja át az ünnepeltnek, Muzsnay Árpád az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület alelnöke az emléklap mellé az erdélyi magyarság köszöntését hozza.
Méltatja Dobos Lászlót Csáky Pál politikus-író, Pálfy G. István publiciszta, Görömbei András irodalomtörténész, és még sokan mások, a szülőföld üzenetét, a királyhelmeci Pásztor István levelét is felolvassák. Felvidék.ma

Megjelent a Hunyad Megyei Hírmondó
Vajdahunyad
A közéleti havilap októberi száma kissé megkésve, november első napjaiban jelent meg.
A lapszám első oldalon emlékezik meg az október 6-i ünnepségekről. Olvashatunk arról az eseményről, amelyet a vajdahunyadi Várban tartottak, felléptek a vajdahunyadi 6-os Számú Általános Iskola diákjai, valamint a dévai Téglás Gábor Iskola tanulói. Brádon, ahol alig kétszáz magyar él, szintén megemlékeztek az ünnepről – írja Baráth Árpád. Mátyus Enikő a lupényi ünnepségről számol be. A 125 éves EMKÉ-ről ír Schreiber István helytörténész. Másik cikkében az említett szerző Bethlen Gábor Erdély fejedelme tiszteletére tartott ünnepségekről ír, amelyeket Déván, Vajdahunyadon és Marosillyén tartottak a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság szervezésében. További írásában pedig arról olvashatunk, hogyan lehetne megmenteni a közel két évszázados piski Fogadót, amely a Sztrigy partján épült Ópiskinél. Deák Levente jogi tanáccsal szolgál a tulajdon átruházási jövedelemadó kiszámításáról, Csatlós Erzsébet pedig a bor és a szőlő egészségvédő hatásáról értekezik. Olvashatunk továbbá a gyógyszerek helyes használatáról.
A dévai református templom 100 éves jubileumáról írott cikk szintén helyet kap a lapban, László Gergely Pál pedig az október 24-i ünnepségről cikkez. Ugyanakkor a lap a Hunyad vármegye 1910. október 30-i számából idézi az 1910. október 23-i felszentelési ünnep mozzanatait, Kun Árpád nyugalmazott lelkipásztor pedig a lélek csendjéről ír. Benedekfy Dávid arról számol be, hogy Lupényban Magyar Házat avattak, Csatlós Erzsébet a dévai szüreti bálról cikkez. Tudomást szerezhetünk továbbá arról is, hogy Vajdahunyadon magyar nyelvű helységnévtáblát helyeznek ki. László Gergely Pál ezúttal is morfondírozik, Kun Árpád Bemutatjuk templomainkat sorozatában pedig a Déva telepi Szent Antal katolikus templom rövid történetét ismerteti. Végül László Anna magyartanár római útijegyzeteibe is bepillanthatunk. Az újságot Kun Gazda Gergely állította ösze és megjelenését a Communitas Alapítvány támogatta.
Kun Árpád, Szabadság (Kolozsvár)

„Olyan új alkotmány kell, amely az értékeket foglalja magába”
Kolozsváron járt Répás Zsuzsanna magyarországi helyettes államtitkár
Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nemzetpolitikában ne újrakezdésről, hanem újat kezdésről beszélhessünk – ezzel a gondolattal nyitotta meg Mátis Jenő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs Megyei Szervezete és az evangélikus-lutheránus püspökség közös rendezvényét pénteken délután, Kolozsváron, amelynek meghívottja Répás Zsuzsanna, Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumának helyettes államtitkára volt – a politikus szombaton előadást tartott a Kárpát-medencei Fiatal Politológusok 5. Konferenciáján is. Mátis Jenő felvezetőjében kifejtette: szerinte már lehet politikai rendszerváltozásról is beszélni, hiszen a nemzetpolitikába beépült egy-két olyan elem is, amelyik megbontotta a nemzetpolitika merev struktúráját, ezek pedig a kétharmados többségnek köszönhetőek. Mit jelent a magyar politikai rendszerváltozás, illetve mit jelent, hogy nem újra, hanem újat kezdünk? – tette fel a kérdést Mátis Jenő.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezete és az evangélikus-lutheránus püspökség közös rendezvényén Répás Zsuzsanna kifejtette: az elmúlt 8 év tragikus volt a nemzetpolitikára nézve. Hozzátette: új alapot kell építeni, amelyben egyenrangú magyarokról beszélünk, egységes nemzetről. Az újat kezdés kulcsszava a bizalom, amely az elmúlt időben összetört. Az új bizalom kiépítése akkor kezdődött el, amikor elfogadták a Nemzeti Összetartozás törvényét, ennek pedig egyenes következménye volt a könnyített honosítási eljárásról szóló törvény.
A nemzetpolitikai államtitkárság helyén sokat gondolkodtak a kormány megalakítása előtt, hiszen több tárcához is köze van, legyen az kultúra, gazdaság vagy külpolitika, azonban úgy látták, hogy a leghatékonyabban a Közigazgatási és Igazságügyi minisztérium keretei között működhet. Szerepe elsősorban a koordináció, hiszen egy olyan tárcaközi bizottság része, amelyben 23 államtitkár vesz részt. Répás Zsuzsanna szerint ez azért fontos, mert a nemzetpolitikai érdekeket és gondolkodásmódot át tudják ültetni minden tárcába.
Szórvány és diaszpóra
A nemzetpolitikának két nagy adóssága van a helyettes államtitkár szerint: a szórvány és a diaszpóra, pontosabban az ezekkel való nemtörődés törlesztése. Répás szerint meg kell találni a szórványban az értékeket és a lehetőségeket, s ki kell alakítani egy hosszú távú szórványstratégiát. A diaszpórában élő nyugati magyarság pedig nem jelent anyagi terhet, inkább odafigyelést, hogy őket is a magyar nemzet tagjainak ismerjük el. A nemzet fogalmát újra kell értelmezni, azt kell látnunk, hogy ez nem egy elvont fogalom, hanem egy élő közösség, alapja pedig a közös akarat.
– Meg vagyok győződvearról, hogy olyan új alkotmányt kell alkotnunk, amely az értékeket foglalja magába a preambulumában – kezdte beszámolójának az új alkotmányról szóló részét Répás Zsuzsanna. Mint elmondta, két dologban volt konszenzus az alkotmányozó bizottságban. Ezek egyike a keresztyén gyökerekre való utalás, illetve az egységes magyar nemzet kifejezése. A magyarországi lakhellyel nem rendelkező magyar állampolgárok szavazati jogáról Répás azt nyilatkozta, hogy több lehetőség is van, más országokban például külön jelöltekre lehet szavazni. Sok állam meg tudja ezt a kérdést oldani és hamarosan a magyar kormány is megtalálja azt a módot, hogy a külhoni magyarság akarata is kifejezést nyerjen a magyar parlamentben.
Könnyített honosítás és jogfosztások
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök a könnyített honosítás kapcsán kérdezte, hogy a magyar állam fel van-e készülve arra a rohamra, ami januárban megkezdődik? Répás válaszában elmondta: ennek a kérdésnek a megoldására van egy külön miniszteri biztos, Wetzel Tamás, akinek az a feladata, hogy mérje fel a konzulátusok befogadóképességét, illetve kiépítsen egy olyan rendszert, ahol minél könnyebben megy az ügyintézés.
Hogyan viszonyul a magyar állam a magyarságot érő jogfosztásokhoz, jogsértésekhez, atrocitásokhoz? – merült fel egy másik kérdés az est folyamán. Répás szerint más szemlélettel akar a kormány ezekhez a kérdésekhez viszonyulni, azt akarják éreztetni a külhoniakkal, hogy van valaki a hátuk mögött: a magyar állam. Tervezik ugyanakkor egy jogsegély iroda létrehozását is, amely akár konkrét segítséget is nyújthat abban az esetben, ha valakit magyarsága miatt bántanak. Szász Péter hozzászólásában felvetette, fontos lenne Bukarestben is tudatosítani, hogy a magyar állam fellép a külhoni magyarok jogaiért.
Az egyházak a szórvány végvárai
Dáné Tibor Kálmán a szórványstratégiáról beszélve elmondta, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE) kiemelt célja a szórvány segítése. Beszélt a magyar házak hálózatáról, amelyek „kulturális autonómiaszigetek”. Erdély területén több mint 30 ilyen létezik, amelyeket a szórványstratégia kiépítésekor figyelembe lehet venni. Az EMKE elnöke ugyanakkor elmondta, hogy a nyugati diaszpórával is ki lehet alakítani kapcsolatot, ehhez össyeköttetést kell teremteni a nyugati országokban lévő magyar házakkal.
Rezi Elek, a Protestáns Teológiai Intézet (PTI) rektora szerint a szórványmagyarság megtartásában az egyházak is komoly szerepet vállaltak. Az egyházaknak a munkaerőt a teológia biztosítja, ahol a teológiai képzés mellett a diákokban a nemzeti identitástudatot is erősíteni próbálják. Rezi az intézet támogatását kérte Répástól, hiszen elmondása szerint a PTI fenntartásának a költségeit teljes mértékben a fenntartó egyházak vállalják, amelyek anyagi forrásai egyre kisebbek, míg a költségek egyre nagyobbak.
Répás Zsuzsanna elmondta: akkor fognak tudni segíteni a külhoniaknak, ha lesz egy olyan ország, amely egyértelműen kiáll a magyar érdekekért, az elmúlt nyolc évben azonban nem volt ilyen a magyar állam. Kiemelte a szórvány fontosságát, hiszen az itt élőknek vannak megmaradási technikái, amelyeket el lehet tanulni tőlük. Dáné Tibor Kálmánnak válaszolva Répás kifejtette, hogy a szórványt nem lehet leírni, a magyar házak pedig jelenthetnek egy rendszert, amelyet fel lehet használni, bázisokká lehet tenni, amire felépül az ottani közösség magyar élete, élő szövetet kell kialakítani, ami egységessé teszi a magyar nemzetet. Az egyház jelenti ugyanakkor a szórványban a másik bázist, hiszen az egyház sokszor az utolsó bástya templomaival, gyülekezeti termeivel és más ingatlanjaival. Ezért a teológiával olyan kapcsolatot akarnak kiépíteni, amelyikben ez mindig számíthat a magyar állam támogatására.
Kötő József parlamenti képviselő elmondta, hogy bár nem volt szórványstratégia, voltak fontos dolgok, amelyek megvalósultak. Van egy „végvárvonulatunk”, amelyre lehet szórványstratégiát építeni. Kötő szerint folytatni kell a kistérségi iskolaközpontok kiépítését, hogy anyanyelven tanulhassanak a gyerekek. Az új tanügyi törtvény szerint az állami fejkvóta rendszerbe beilleszkednének az egyházi iskolák is, ez egy új lehetőség, amelynek segítségével elkezdhetnénk az egyházi népiskolai hálózat építését.
Épített örökség, tehetséggondozás, szakoktatás
Vekov Károly hozzászólásában elmondta, hogy ha erős a nemzet, erős az állam is, tehát újra meg kell teremteni az erős nemzetet. Kiemelte, hogy a magyar állam valamikor egy befogadó állam volt, és újra azzá kell tenni. Vadas László az épített örökségre hívta fel a figyelmet, hiszen az utóbbi 20 évben több rombolódott, mint épült. Hozzátette, hogy a tanulmányi kirándulások alkalmával az eldugott, régi kastélyokat is meg lehetne látogatni. Soós Anna a tehetséggondozás fontosságáról és támogatásáról beszélt, mint elmondta, ez a közoktatásban és az egyetemi oktatásban is nagyon jól működik. Vallasek István úgy vélte: az előző magyar kormány megvont néhány olyan támogatást, mint a tankönyvtámogatás oktatók számára vagy az 50 százalékos árleszállítás az utazáskor. A helyettes államtitkár szerint ezek a megvonások alkotmányellenesek voltak, és vissza kell őket állítani. Vallasek ugyanakkor hangsúlyozta a felnőtt oktatás és a szakoktatás fontosságát is. Répás elmondta, hogy ezen a téren az Európai Unió rejt sok lehetőséget, amelyeket nemzeti szempontból is ki kell használni.
KISS GÁBOR, Szabadság (Kolozsvár)

Közgyűlés és díjkiosztó a dalosszövetségnél
Közös népdalénekléssel kezdődött november 20-án, szombaton délelőtt a Romániai Magyar Dalosszövetség évi közgyűlése az unitárius kollégium Felvinczi György termében. Guttman Mihály, a dalosszövetség tiszteletbeli elnökének felkérésére Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tartott rövid áhítatot. „Adjon Isten önöknek erőt, hogy az erdélyi magyar kórusmozgalom elkötelezettjeiként minél többet énekelhessenek”, buzdított a püspök. Kötő József, az Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) tiszteletbeli elnöke beszédében kifejtette: “Az EMKE és a dalosszövetség újraalakulásuktól megőrizték nemzeti és közösségépítő jellegüket. Fenntartottuk azt a szellemiséget, amely egy népet megéltet és egyedivé tesz. Ezért kell ma ünnepelni a dalosszövetséget, megmaradásunkhoz a többezer kórustag éneklése is hozzájárul”.
Tóth Guttman Emese, a dalosszövetség elnöke beszámolójában elsőként a 2010-es év megvalósításait vette számba: januárban megünnepelték a Magyar Kultúra Napját, majd tél végén Kodály szellemében került sor egy rendezvényre Kézdivásárhelyen, tavasszal a 125 éve született Zsizsmann Rezsőre emlékeztek, az elkövetkező időszakban pedig Mérában szerveznek népdalversenyt. Az elnökasszony megemlítette azt is, hogy egyes énekkarok későn vagy egyáltalán nem küldték el a szövetségnek ezévi tevékenységükről a beszámolót. Megtudtuk: a kórusok működésében a legnagyobb gondot a nem megfelelő kottaolvasás és az elöregedés okozza. Idén több énekkar ünnepelte meg létrejöttének kerek évfordulóját, továbbá közel húsz erdélyi településen tartottak kórustalálkozót. Mint kiderült, 2010-ben már három népdaléneklési versenyt szervezett a dalosszövetség. Tóth Guttman Emese örömmel említette, hogy a kórusok eleget tettek az egyházi és nemzeti ünnepek alkalmával szervezett rendezvényekre szóló meghívásoknak is. Szó esett ugyanakkor a testvérkórusokkal való kapcsolattartásról, valamint a dalosszövetség kórusainak külföldi szerepléséről.
Jövőre 90 éves a dalosszövetség
Ami a 2011-es évre vonatkozó terveket illeti, januárban ismét megünneplik a Magyar Kultúra Napját, továbbá Liszt Ferenc születésének 200. és halálának 125. évfordulójáról is megemlékeznek. Halálának 30. évfordulóján Márkos Albert kolozsvári zeneszerző életművére kívánnak hangsúlyt fektetni. Mindemellett kórustalálkozókra és népdalversenyekre kerül majd sor, jövő novemberben pedig a dalosszövetség megalapításának 90. évfordulóját is megünneplik.
A gregorián szakosztály tevékenységét összegző, Jakabffy Tamás által összeállított beszámolót Péter Éva, a dalosszövetség egyik alelnöke olvasta fel. Ezáltal képet alkothattunk a gregorián zenét művelő, és a dalosszövetség égisze alatt tevékenykedő énekkarok sokrétű, sikerekben gazdag tevékenységéről. Sógor Magda karnagy a kántorképzés jelenlegi lehetőségeit ecsetelte, majd Kelemen Antal, a fúvós szakosztály vezetője a több mint 40 erdélyi fúvósegyüttes évi tevékenységéről számolt be.
Öt karnagyot tüntettek ki
A beszámolók után került sor a díjak átadására. Zsizsmann Rezső-díjban részesült Fórika Balázs, a kézdivásárhelyi Kantai Római Katolikus templom kántorkarnagya. Fekete Miklós zenetanár laudációjából kibontakozott a karnagy sokoldalú tevékenysége: kántor, önkormányzati tanácsos, vitézi rend birtokosa, és nem utolsósorban két gyermek édesapja. „Kívánom, hogy ez a díj is boldoggá tegyen”, összegzett Fekete Miklós. A díjat Zsizsmann Ilona, Zsizsmann Rezső lánya adta át.
Márkos Albert-díjat kapott a fiatal Gáspár Anna zilahi zenetanár-karnagy. „Húsz éve ismerem a Gáspár családot, és ez alatt az idő alatt végigkísértem Anna pályáját, aki a zeneakadémia elvégzése után énekkart és játszóházat vezet, népdalt kutat, zeneóvodában tevékenykedik”, mondta laudációjában Essig Klára festőművész. A díjat Fórika Éva alelnök adta át.
A Jagamas János-díjat Czakó Gabriella szovátai missziós zenetanárnő érdemelte ki, akinek pályafutását kollégája, Nagy Éva Vera méltatta. „Csoda az, amit Gabriella a gyerekekkel tesz. Kodály elképzelései a szemem láttára valósulnak meg”, hangzott el a laudációban. A díjat Jagamas János özvegye adta át.
Bálint Zoltán, a Csíkkarcfalvi Bitykó Gyermekfúvószenekar karnagya Rónai Antal-díjat vehetett át. Laudációt mondott Kelemen Antal, a rétyi fúvószenekar igazgató karnagya. „Bálint Zoltán közvetlenül, barátságosan viszonyul a zenekarában tevékenykedő gyerekekhez. Öt éve, amióta átvette az együttes vezetését, kitartó munkát végzett”, összegzett Kelemen Antal.
Seprődi János-díjban részesült a 30 éves Sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus Vegyeskar és annak karnagya, László Attila. Guttman Mihály félévszázados ismeretség fényében értékelte a karnagy áldozatos és sikeres tevékenységét.
A díjátadást követően a közgyűlés tiszteletbeli tagnak választotta Ferencz Ágnes Veronika brassói képzőművészt, aki a díjként szolgáló plakettet készíti el évek óta, valamint Tamás Gebe Andrást, Tordaszentlászló polgármesterét, mint a szövetség önzetlen támogatóját.
Délután gyermekkarok örvendeztették meg kórushangversenyükkel a dalosszövetség tagjait.
NAGY-HINTÓS DIANA, Szabadság (Kolozsvár)

Szülőfalujában, Érmindszenten emlékeztek Ady Endrére
Mivel a szervezőknek nem sikerült konszenzusra jutniuk, idén két Ady-megemlékezést tartottak Érmindszenten. Az egyiket a még alakulóban lévő tasnádi Ady–Kölcsey Egyesület, a másikat a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK), a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC), valamint Tőkés László EP-képviselő szervezte.
A tasnádiak, akik az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettől (EMKE) vették át a szervezést, irodalmi vetélkedővel ünnepeltek a volt városi mozi épületében, ahova az RMDSZ megyei parlamenti képviseletét is meghívták.
A megemlékezésen Ady Endre költeményére utalva Günthner Tibor szenátor elmondta: „Nem csupán az értől az óceánig kell eljutnunk, hanem visszafelé is meg kell tennünk az utat, vagyis látnunk kell, mi történik a nagyvilágban, de cselekednünk a szülőföldön kell”. A tasnádiak az érmindszenti Ady-szülőház udvarán álló szobrot is megkoszorúzták.
Az 1957-ben megnyitott emlékmúzeum udvarán Tőkés László is elhelyezte az emlékezés koszorúit, az előbbi rendezvénytől függetlenül megtartott megemlékezésen. A zarándoklat rövid ünnepi istentisztelettel kezdődött az érmindszenti református templomban, amelyen Forró László idén püspökhelyettessé választott helyközkovácsi lelkipásztor hirdette az igét. A szobor körüli ünnepségen három református iskola, köztük a debreceni Ady Endre Gimnázium három osztálya is jelen volt. Tőkés László, az EMNT elnöke elmondta, a magyar ugartól el kell jutnunk az óceánig.
„Ady Endre faluja többet érdemel, fel kell szántani a magyar ugart, hogy sarjadjon az új magyar élet” – fogalmazott az EP-alelnök. A politikus hozzátette, súlyos adósságaink vannak, de nemcsak anyagiakban, hanem lelkiekben is; ennek megfelelően itt az ideje, hogy a nemzeti összefogás szellemében mindenki teljesítse azt, amit hite, nemzete és hazája megkövetel tőle.
Tőkés László emlékeztetett, 2002-ben a KREK a Széchenyi-terv keretében 320 millió forintot nyert egy érmindszenti beruházásra, ám az itt épülő termálfürdőre és kulturális központra szánt pénzeket az akkor hivatalba lépő Medgyessy-kormány „partiumi cinkosai” segítségével átirányította Nagyváradra, ahol csupán egy torzóban maradt kulturális központ készült el.
A volt református püspök szerint az érmindszenti zarándokhely megépítésének tervét nem adják fel, hiszen az nem csupán a település, hanem a térség gazdasági és kulturális életét is jelentősen fellendítené.
Végh Balázs, Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföldi képzőművészek tárlata Kolozsváron
Kiállítás-megnyitóval egybekötött könyvbemutató
Hét kortárs erdélyi magyar képzőművész legújabb munkáit tekinthetik meg az érdeklődök az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában. A tárlatot a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó és a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt rendezvényén, szerdán délután nyitották meg a Majális/Republicii utca 5. szám alatt. Az est folyamán a kiállító művészek munkásságát vázoló Műterem és Élet-Jelek sorozatok kiadványait is megismerhettük.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök köszöntője után Sarány István, a Pallas-Akadémia főszerkesztő-helyettese kifejtette: idén, viszonylag rövid idő alatt hat kötet jelent meg a kiadó Műterem sorozatában, ugyanakkor az Élet-Jelek-sorozat is tovább bővült, a Kosztándi házaspár munkásságáról szóló átfogó monográfiájával (utóbbi Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész munkáját dicséri). – Számos tehetséges képzőművészünk van, olyanok, akiket pályatársaik is elismernek, ugyanakkor jó, a magyar és a nemzetközi képzőművészeti életben zajló folyamatokat értő és érző művészeti íróink is akadnak – magyarázta Sarány. Kitért a kortárs hazai képzőművészek munkásságának bemutatására elindított Műterem sorozatra, amely az erdélyi magyar képzőművészet gazdagságát és változatosságát tükrözi. A Bandi Kati (előszó: Nagy Miklós Kund), Fazakas Tibor (Banner Zoltán), Köllő Margit (Gazda József), Sárosi Csaba (Jánó Mihály), Vargha Mihály (Szücs György) és Zsigmond Márton (Túros Eszter) életét és művészetét vázoló Műterem-kötetek mellett az Élet-Jelek sorozatban, Banner Zoltán tollából megjelent Márton Árpád című monográfiát ismertette röviden.
– Ment-e a könyvek által a világ elébb? – tette fel Vörösmarty szállóigévé vált kérdését Németh Júlia műkritikus. A Tőzsér József által 1971-ben, Gyergyószentmiklóson megalapított romániai könyvposta-szolgálatra utalt, amely „az ország legeldugottabb falvaiba is eljuttatta a magyar könyvet, a magyar szót, s azt a gondolatot, amely hozzájárult a túléléshez, magyarságunk megőrzéséhez”. – 1993-ban pedig megalakult a Pallas Akadémia Könyvkiadó: Kozma Mária főszerkesztésével és Tőzsér József igazgatásával az ország egyik legmarkánsabb könyves vállalatává nőtte ki magát. Terjeszti a magyar könyvet, az irodalmat, a művészetet. Ugyanakkor nem csak terjeszti, de gerjeszti is mindezt, kapcsolatot teremtve az alkotók és a nagyközönség között – magyarázta a műkritikus.
A kiállított alkotások értékelése után Németh Júlia megjegyezte: a teremben az erdélyi képzőművészeti élet színe-javának a keresztmetszetét láthatjuk kicsiben. Örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a székelyföldi képzőművészek időnként Kolozsváron is bemutatják értékeiket. – A most kiállító művészek mindegyike tagja a Barabás Miklós Céhnek, annak a szervezetnek, amely nemrég megkapta az egyik legnagyobb elismerést, a Magyar Örökség-díjat. Ez pedig nagymértékben nekik is köszönhető – összegzett a műkritikus.
Ferencz Zsolt, Szabadság (Kolozsvár)

Helyi történelmünk ismert és feltáratlan eseményeit egyaránt őrzi a levéltár
Flóra Ágnes szerint a levéltárosnak elsősorban a kutatót és kutatást kell segítenie
Az állami levéltár idén ősszel új székhelyhez jutott Kolozsváron: a volt Herbák János (Clujana) cipőgyár volt igazgatósági épületében. Az avató ünnepségen ismerkedtem meg Flóra Ágnes történésszel, levéltárossal, az intézet magyar munkatársával, aki a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem-filozófia karán szerzett történész–művészettörténész diplomát 2002-ben, majd ezt követően a budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) Medievisztika szakán folytatott magiszteri tanulmányokat. Ebben az intézményben készíti jelenleg doktori disszertációját is. Flóra Ágnes 2008-ban került a levéltár kolozsvári fiókjához, ahol az utolsó magyar szakembert, Kiss Andrást 1983-ban nyugdíjazták.
– Milyen képességek, illetve adottságok szükségesek ahhoz, hogy egy történészhallgatóból jó levéltáros váljon?
– Amikor 2008 májusában alkalmaztak a Román Országos Levéltárban, a levéltárosi szakmáról csak annyi ismeretem volt, amennyit kutatóként a kutatóteremben láttam és tapasztaltam. Ez azonban hasznomra szolgált, mert az a levéltáros, aki rendszeresen kutat, jobban tudja értékelni az irat forrásértékét, és ez a tény sokat segít a rendezési folyamatban. Fontos, hogy legyen benne hajlandóság és némi vonzódás ahhoz, hogy régi iratokkal foglalkozzon. Ezenkívül szükséges némi paleográfiai ismeret és nyelvtudás, hiszen a történeti levéltárak rendezéséhez ismerni kell azokat az írásmódokat, nyelveket, amelyeken az iratok íródtak. A magyar levéltári és levéltáros múltnak, azon belül az erdélyinek is, szerencsére nagyon gazdag hagyománya van, amire lehet építkezni. Kelemen Lajos, Jakó Zsigmond vagy Kiss András már kijelölték azokat a támpontokat, melyeket követni kell az erdélyi történeti levéltárak rendezésekor, csak haladni kell tovább a „kifeszített zsinór mentén”. Ugyanakkor szerintem a jó levéltárosnak arra kell törekednie, hogy elsősorban a kutatót és kutatást segítse. És természetesen ez a szakma kevésbé ajánlott a por- és penészallergiásoknak.
– Mi a legfontosabb ebben a szakmában?
– Jelentős különbségek vannak a magyarországi és a romániai levéltáros rendszer között. Bár tisztában voltam a helyi viszonyokkal, amikor felvételt nyertem a kolozsvári levéltárba, abban reménykedtem, hogy az intézmény vezetésében bekövetkezett kedvező változások – a Magyar Országos Levéltárhoz hasonlóan – kissé „tudományosítják” a levéltáros munkáját. Ami – jelen állapotában – valójában csak részben szól irat- és levéltárrendezésről. Megkockáztatnám, hogy a rendezés csak a töredékét képezi a levéltárban végzett munkának. Nagy hangsúlyt kap a hazai levéltári rendszerben a terepmunka, az úgymond időnkénti szervellenőrzés. Ez gyakorlatilag intézmények, nagyobb vállalatok és cégek, vagy akár kisebb iratképzők irattárainak a rendszeres ellenőrzésén alapul. Ez a művelet önmagában fontos a mai, még használatban lévő és gyarapodó levéltáraknak az utókor számára való megőrzésben. A jogi hézagok miatt viszont a levéltáros olykor tehetetlen az irattár-pusztulásokkal szemben. A terepmunkán kívül igen időigényes az állampolgári kérések teljesítése. Ezek elsősorban olyan kérések, amelyekben különböző jogszabályokban rögzített jogok érvényesítéséhez szükséges iratok másolatait vagy kivonatait kérik. De igen sok a családi vonatkozású kérés is. Ezenkívül időnként kutatótermi szolgálatot is teljesítek. Meglátásom szerint az egyszerre több feladatot ellátó levéltáros nem lehet hatékony. Kutatómunkára – bár úgymond kéznél van az anyag – nem jut idő, s a levéltár az ilyen irányú ambíciókat nem is támogatja. Ebben is lényegesen különbözik az itthoni felfogás a magyarországi levéltári hagyományoktól, ahol a levéltárosnak heti kutatónapja vagy napjai vannak.
– Hogyan keltené fel az érdeklődését egy átlagembernek a levéltár iránt?
– Manapság azt hiszem az a leghatásosabb, ha a médiához fordul, legyen az írott vagy elektronikus. Ez jut el leghamarabb az emberekhez, ezeken a csatornákon keresztül lehet „megmozgatni”, megnyerni a közvéleményt. A szaklapok általában a szakmabeliekhez jutnak el, az átlagértelmiség többsége, sajnos, nincs olyan anyagi helyzetben, hogy a szakkiadványokat rendszeresen vásárolja. A média mellett az internetet is meg kell említenem, mert ez már hozzátartozik a mindennapjainkhoz, és a fiatalabb korosztály szinte csak a hírportálokon vagy más internetes oldalakon tájékozódik a napi eseményekről. Az év elején megpróbáltam létrehozni egy ingyenes tárhelyen egy erdélyi magyar levéltáros oldalt. Sajnos, hamar kiderült számomra, hogy az ilyen ingyenes felületek blogolásra vagy személyi honlapnak megfelelőek. Jelen pillanatban Nagy Mihállyal, a Román Országos Levéltár aligazgatójával keressük a megoldást egy nagyobb tárhely biztosítására. Ezen a portálon, terveink szerint a kutatók, de az egyszerű állampolgárok eligazodását szolgáló gyakorlati és közhasznú információk mellett egy népszerűsítő rovatot is indítanánk. A Magyar Országos Levéltárnak (M.O.L) honlapján olvasható „A hét dokumentuma” című sorozat, melynek keretén belül egy iratot és a hozzá kapcsolódó történeti adatokat mutatják be az olvasóknak, internetezőknek. Valami hasonlót gondoltunk mi is, de nem kizárólag a M.O.L. oldalán látott példa miatt, hanem mert ennek volt hagyománya ’89 előtt. Kiss András levéltáros például rendszeresen közölt a napi vagy heti sajtóban egy-egy levéltári irathoz kapcsolódó, vagy abból kiinduló rövid történeti áttekintőt. A népszerűsítést azért tartom igen fontosnak, mert egy levéltárról sokkal kevesebbet tudnak az emberek, mint mondjuk a könyvtárakról. Az érdeklődés is nagyobb a könyvtárak iránt, mert az közelebb áll az emberekhez. Könyv minden házban található, de régi irat igen ritkán bukkan elő a családi iratok közt.
– Mi az, amit a kolozsvári levéltárban feltétlenül meg kell tekinteni az odalátogatónak?
– A levéltár is olyan, mint egy múzeum vagy könyvtár. Az egyéntől függ, hogy mit tart érdekesebbnek, mire szán időt. Amikor egyetemi hallgatók csoportos látogatását vezetem, próbálok szakirányuknak megfelelően válogatni a számos érdekes irat közül. Irodalmároknak igyekszem irodalmunk jeles képviselőinek kézírását megmutatni: Arany János levelét, Kölcsey Ferenc vagy ifj. Heltai Gáspár bejegyzéseit, ami valahogy kézzelfoghatóvá teszi a tankönyvekből, olvasmányokból ismert „nagyokat”. Vagy megmutatom az ótordai anyakönyvben Petőfi Sándor nevét egy házasságkötés tanúi közt, példázva azt, hogy a levéltári kutatás során váratlan helyeken is előbukkanhatnak érdekes adatok. Művészettörténészeknek igyekszem címeresleveleket, díszesebb iratokat, tervrajzokat mutatni. De minden esetben hangsúlyozom: a levéltári kutatás messze nem ilyen látványos. Sokszor több folyóméternyi anyagot kell átfésülni ahhoz, hogy néhány érdekes adatot találjunk.
Sok minden lehet vonzó az átlagember számára is. Például, hogy az anyakönyvekből összeállíthatja a családfáját, vagy régi fotókat nézegethet, a kíváncsiabbak betekinthetnek mások levelezésébe. Az én kedvencem Kolozsvár város levéltárának első leltára, amelyet 1592-ben Diósy Gergely, a város akkori jegyzője állított össze.
– Melyik a legrégebbi, illetve legérdekesebb dokumentuma a kolozsvári levéltárnak?
– A volt Dermata igazgatósági vagy tisztviselő-palota ( manapság Clujana palota) néven ismert levéltári épületben eredetileg a 20. századi illetve a gazdasági fondok kerültek volna. Ez a terv csak részben valósult meg, sok kijelölt levéltári fond csupán töredékét szállították át. Arra nem vállalkoznék, hogy a legérdekesebb ott található iratot megnevezzem, mert ez egyrészt nagyon szubjektív dolog, másrészt pedig nem ismerem teljesen azokat az anyagokat. De meggyőződésem, hogy mindegyik tartalmaz érdekességeket. A Román Kommunista Párt anyagát külön megemlíteném, mert számos új adatot tárhat még fel a korszak kutatói számára. Jelenleg a legrégebbi eredeti irat az ideiglenesen, néhány évre ott elhelyezett Szatmár Vármegye levéltárában található, ha nem csal az emlékezetem, egy 1402-ben keltezett vagyonelosztási levél, vagy ahogy a szaknyelvben hívják, osztálylevél.
– Kikből áll ma össze a leveltár „közönsége”, akik igénybe veszik a levéltári dokumentumokat?
– A kutatóterem napi átlagforgalma 6-7 fő. Többségében történészek, történészhallgatók, kutatók, tanárok, egyetemi oktatók keresik fel. De egyre gyakoribbak a családfakutatók és az újságírók is. Ők azok, akik a kutatótermi szolgáltatásokat veszik igénybe. Ezenkívül van ügyfélszolgálat, ahova az állampolgárok a különböző ügyintézéseikhez szükséges kéréseiket teszik le. Itt a legkülönbözőbb végzettségű emberek fordulnak meg.
– Találkozásunkkor említette, hogy azon öt személy között volt, akiket országos viszonylatban alkalmaztak a levéltárban. Hol van a másik négy magyar alkalmazott? Tartják-e egymással a kapcsolatot?
– Mint említettem: összesen 5 magyar levéltáros dolgozik a Román Országos Levéltár megyei levéltáraiban. Szatmáron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron van magyar levéltáros, illetve az idei év elejétől Nagy Mihály a Román Országos Levéltár aligazgatója. Kapcsolatban vagyunk egymással, ha nem is napi szinten, de követjük egymás tevékenységét. Sőt a 2009-ben Budapesten megjelent Levéltári Kézikönyv románra fordításán is együtt dolgozunk.
– Vannak-e titkosított iratok a kolozsvári levéltárban?
– Gondolom elsősorban arra irányul a kérdés, hogy vannak-e olyan fondok, amelyek nem hozzáférhetőek. Sajnos, sok fond nem kutatható, de nem elsősorban titkosítás miatt, hanem mert nincsenek rendezve, leltározva, így azok nem kerülhetnek be a kutatóterembe. Ezenkívül pedig vannak azok az irattípusok, amelyek később kutathatók, a személyi adatok védelme vagy más jogszabályi megkötések miatt, csak meghatározott idő után kerülhetnek nyilvánosságra. Ebbe a kategóriába tartoznak az anyakönyvek is, amelyek a keletkezéstől számított 100 év után kutathatók, tehát jelenleg 1910-ig. De ugyanez a szabály vonatkozik az orvosi papírokra is, amelyek személyes adatokat és diagnózist tartalmaznak, de szintén 100 év a nemzetbiztonsági iratok titkosítása is. 90 év a közjegyzői, bírósági és bűnügyi iratok kutathatósági korlátja. 50 év vonatkozik egyes külügyminisztériumi iratokra, magántőkével működő vállalatok bizonyos irataira. A magánéleti adatok pedig 40 évvel az egyén halála után kerülhetnek nyilvánosság elé, ha az iratokat letétbe helyező személy másképp nem rendelkezett.
A 2007-ben bekövetkezett főigazgatói váltás ezen a téren is szemléletváltást hozott. Ma, azt hiszem, központi szinten szándékos kutatáskorlátozásról nem beszélhetünk, még akkor sem, ha helyi szinten egyes vezetők olykor másképp értelmeznek dolgokat. A jelenlegi vezetés nagyon korrektül viszonyul a kutatáshoz. Azok az anyagok, amelyek a közelmúltban nem voltak kutathatók, vagy csak külön engedéllyel, ma bárki számára elérhetők. Szerencsére túl vagyunk azon a sötét, 90-es évek elején kezdődött levéltári korszakon, amikor a kutatást többszörösen gáncsolták. A kolozsvári levéltárból 1992-ben például, több száz folyóméternyi anyagot szállítottak előbb a Vâlcea-i levéltárba majd Gyulafehérvárra, melyek részben csak idén kerültek vissza. Az elszállított iratoknak csupán a töredékéről készült mikrofilm, így azok szinte 20 évre kikerültek a kutatásból. Sőt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) vagy részben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) iratanyagának esetében a rendezésnek a lehetőségét is elvették. Sajnos, Kolozsvár város levéltárának 1700-ig terjedő része is csak nemrég került vissza Gyulafehérvárról, és enyhén fogalmazva a költöztetés nem a javát szolgálta. Próbálunk támogatást szerezni a részleges állagmegóvásra, szervezetek segítségével, egyesületeken keresztül, és reménykedem abban, hogy valamilyen formában sikerül majd a kolozsvári magyarságot is beavatni. Hiszen a levéltár őrzi helyi történelmünk ismert vagy még feltáratlan eseményeit egyaránt, amiért felelősséget kell éreznünk. Szabadság (Kolozsvár)

Tisztújító EMKE-közgyűlés
Beszámoló és tisztújító közgyűlést tartott az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) zilahi szervezete a hételőn.
A közművelődési szervezet múltja visszanyúl a 19-ik századba, Kolozsvárt alakult meg 1885-ben. Félévszázadot meghaladó tevékenységét 1953-ban szüntette meg, amikor a kommunista hatalom felszámolta a korábban létező intézményrendszert. Újraalakulására 1989 decembere után nyílt lehetőség, amikor Brassóban ismét megszervezték az egyesületet. Erről is szólt Lakóné Hegyi Éva beszámolója, amelyben emlékeztetett: a zilahi fiókszervezet 1992. június 23-án alakult meg a belvárosi református templomban.
A fiókintézmény öt tagú vezetőséggel fogott neki a munkához, a Heltai Alapítvány vásárolta ingatlanban meghatározatlan időre biztosított székházat és létesített könyvtárt. A beszámolóban elhangzott, hogy az Ilyés Alapítvány anyagi támogatásával és Seres Dénes hozzájárulásával megtörtént a székház vásárlása, ugyanakkor közbenjárására önálló jogi státust nyert a zilahi EMKE, amiért ezúttal is köszönetet mondott az RMDSZ megyei vezetőségének a segítségért.
Lakóné Hegyi Éva beszámolója részletesen ismertette az egyesület állandó és eseti tevékenységi körét. A székházban próbál a Terbete Néptáncegyüttes, házigazdája az Őszikék Nyugdíjasklubnak, rendezvényeket tartanak évfordulók alkalmából, a könyvtár jelenleg nem működik, ellenben a Pro Zilah Egyesület könyvtárával összevonva ismét olvasókat vár a közeljövőben. Az eseti rendezvények sorában több író-olvasó találkozóra és könyvvásárra került sor, lehetőséget biztosított képzőművészeti kiállítások megrendezésére, emlékeseteket, mesedélutánokat tartanak, nyári tábort szerveztek rászoruló gyerekeknek , s ugyancsak az EMKE-székház házigazdája az Erdélyi Múzeum-Egylet Zilah és Vidéke Fiókszervezete évente megtartott tudományos ülésszakának. Az EMKE helyi egyesülete együttmükődik az RMDSZ helyi és megyei szervezetével, illetve a Pro Zilah Egyesülettel, fejezte be beszámolóját a vezetőségi tag.
A gazdsági beszámolót Szilágyi Sándor vezetőségi tag terjesztett elő. Ismertette: a tevékenységhez kellő finanszírozás forrásai az adományok és a pályázatokban nyert pénzösszegek. Ebből ingatlan felújjítási munkálatokat viteleztek ki, többek között központi fűtésre álltak rá, az állammal szemben mindig befizették a ház-telekadót.
Gombos Gyöngyike könyvelő végül a 2009-ik évi pénzügyi mérleget mutatta be, az idei a jövő évben esedékes.
A tisztújítás levezetésére felkért Kerekes Edit mondott köszönetet a leköszönt elnökségnek. A közgyűlés egyhangúlag fogadta el az elhangzott beszámolókat, valamint egyetértett, öt tagból álljon a vezetőség. Elnöknek Lakóné Hegyi Évát választották meg; vezetőségi tagoknak Bajusz Istvánt, Szilágyi Sándort, Gombos Gyöngyikét és Csiszár Zsuzsát úgyszintén ellenszavazat és tartozkodás nélkül. Az ellenőrző bizottságba választottak: Oláh Ágnes, Harangozó Ilona és Fodor István.
A megválasztott elnök megköszönte a bizalmat, együttműkődést vár a civilszervezetekkel és résztvevőket az EMKE rendezvényein.
F.L. emke.ro

Marosvásárhely főterén lehet és kell magyarul énekelni!
Antalfi Imola
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei elnökségének felhívására közel félezren gyűltek össze karácsony első napján Marosvásárhely főterén, a feldíszített fenyőnél, hogy együtt ünnepeljenek, énekeljenek. A történelmi egyházak, civil szervezetek mellett jelen voltak a romániai magyarság politikai érdekképviseletét ellátó szervezetek is, kivéve a megyei RMDSZ-t.
A közös éneklés, ünneplés már kevéssel 13 óra előtt megkezdődött. A karácsonyi dalokat Kovács András karvezetésével előadó Psalmus kórushoz csatlakoztak az egybegyűltek, a meghitt hangulatú ünneplés azonban keveset, mintegy negyedórát tartott csupán. A szervezők nevében Ábrám Noémi, az EMNT megyei alelnöke a Népújságnak elmondta, a rendezvénnyel azt a közösségi érzést szerették volna belopni az emberek szívébe városon is, amit a vidékiek megélnek, megmutatni, hogy mi, magyarok, közösen is tudunk ünnepelni. "Az utóbbi időben nagyon sok torzsalkodás volt közöttünk, erdélyi magyarok között, különösen politikai síkon, de úgy érzem, az emberek, baráti társaságok között is. Úgy gondoltuk, a karácsony megfelelő idő arra, hogy mindenkit elhívjunk ünnepelni és mindenki megjelenjen" – hangsúlyozta. Az alelnök hozzátette, alapos előszervezéssel a politikai pártok helyi és megyei vezetőit is felkérték arra, hogy eljöjjenek. "Úgy látszik, a politikumot volt nehezebb meggyőzni, de végül is jelen volt az MPP városi és megyei vezetése, a Marosszék Székely Tanács vezetősége, a Regionális Székely Tanács vezetősége is itt volt, az RMDSZ részéről a marosvásárhelyi szervezet vezetője illetve városi tanácsosok. A megyei RMDSZ elnöke, dr. Kelemen Atilla azt válaszolta felkérésünkre, hogy ma van az RMDSZ születésnapja – bár tudomásom szerint nem ma van az említett esemény – és emiatt nem tudnak eljönni. A fontos végül is az, hogy nagyon sok RMDSZ-tag részt vett az ünneplésen, és természetesen a történelmi egyházak képviselői, az EMKE, az EMI is képviseltette magát" – mondta az EMNT megyei alelnöke. Aki szerint még mozgalomként, és nem kimondottan politikai vonulatként az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács olyan lépést tett, amit az utóbbi időben nem sikerült megtennie más politikai, de még civil szervezetnek sem: annak ellenére, hogy "a város polgármestere, a polgármesteri hivatal próbáltak keresztbe tenni, más programokat rászervezve, az EMNT kezdeményezése összefogta a civil szférát, a politikumot, üzenve, hogy "Marosvásárhely főterén lehet és kell magyarul énekelni, mert ez a város a miénk is". A Psalmus fellépését követően néhány, román nyelven karácsonyi dalokat előadó kórus lépett fel, azonban kisszámú hallgatóság követte a polgármesteri hivatal által meghirdetett előadást. Annál több rendfenntartó vigyázott a programok "békés" lezajlására.
Az EMNT hagyományt kíván teremteni a karácsony első napján szervezett főtéri ünnepléssel, számítanak a templomból kijövő hívek részvételére. Közelebbről január 1-je, Petőfi Sándor költő születésnapja az az alkalom, amikor ismét megmutathatja Marosvásárhely magyarsága, hogy tud együtt ünnepelni. Népújság (Marosvásárhely)

;;;?Nagy Pál a Magyar Kultúra Lovagja
A Falvak Kultúrájáért Alapítvány nyilvánosságra hozta azoknak a személyiségeknek a nevét, akik civil szervezetek jelölése alapján 2011-ben Magyar Kultúra Lovagja elismerésben részesülnek.
Január 22-én a Corinthia Hotel Budapest dísztermében megrendezésre kerülő XV. Magyar Kultúra Napja Gálán 7 ország 36 személyisége veszi át a kultúra lovagja címet a magyar és egyetemes kulturális örökség ápolása, közkinccsé tétele, alkotó fejlesztése, a kultúrák nemzetközi együttműködésének elősegítése, valamint a kulturális tevékenység támogatása érdekében huzamos időn át kifejtett önzetlen tevékenységéért. A kitüntetettek közül ketten erdélyiek, a marosvásárhelyi Nagy Pál és a gyergyóditrói Bardócz Ferenc. Nagy Pál kitüntetését a Székely Színház Egyesület és az EMKE Maros megyei szervezete javasolta. Az alábbiakban az ajánlók méltató szövegéből idézünk.
"Nagy Pál, nagy idők nagy krónikása, a Székely Színház szellemiségét követni, folytatni szándékozó Székely Színház Egyesület tiszteletbeli tagja szoros kapcsolatot ápol a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal, annak művészeivel. Fáradhatatlan lendülettel és hittel tevékenykedik a magyarság ügyéért, a magyarságtudat erősítéséért.
Hiányt pótló könyvek szerkesztésével, írásával kisebbségi magyar létünk számtalan vetületét öleli fel, ezrekben tudatosítva, kik vagyunk, elődeink mit testáltak ránk, miket kell ápolnunk, továbbadnunk utódainknak.
Örökmozgó szellemi napszámosként könyvbemutatókat szervez, jeles magyar irodalmi és kultúrtörténeti évfordulókra hívja fel a figyelmet. Konferenciái, könyvbemutatói azt bizonyítják, hogy Nagy Pál a magyar irodalmat és kultúrát egységes egésznek látja és értelmezi, ezzel is erősítve szétszakított nemzetünkben az összetartozás érzését.
A kisebbségi létben a nemzettudat megőrzésének egyik fellegvára a színház. Mint a Sütő András Baráti Társaság elnöke konferenciákat, emlékutakat szervez Marosvásárhelyen élő színművészek közreműködésével, mintegy felmutatva a világnak, hogy a nagy színészelődök mértékadó szellemiségének vannak követői napjainkban is. Nagy Pál, mint igaz őrző a strázsán, olyan jól kipróbált, bevált és örök színházművészeti értékek mellett tanúskodik, amelyek a marosvásárhelyi hajdani Székely Színházat jellemezték, naggyá tették, és amelyek ma is mérceként állnak (vagy kellene álljanak) azok előtt, akik a színházművészettel szegődtek a nemzetszolgálat ügye mellé.
Szívesen és példaadó igényességgel, alázattal vállal közérdekű tevékenységet. Diákdolgozatokat javít és bírál, versenyeken zsűrizik, mint olyan ember, akinek fontos a közösségépítés, a nemzethez való hűség.
Helytállása példaadó!
A Székely Színház Egyesület, a Maros megyei EMKE és a magam nevében igaz meggyőződéssel ajánlom Nagy Pál irodalomtörténészt, színház- és irodalomkritikust, művelődési életünk meghatározó személyiségét a Magyar Kultúra Lovagja címre" – olvasható a Kilyén Ilka illetve dr. Ábrám Zoltán szignálta ajánlóban. Népújság (Marosvásárhely)

Hetven év a Don-kanyar óta
Majdnem hetven év után sikerült összesíteni azoknak a Maros megyeieknek a névsorát, akik 1943-ban részt vettek a Don-kanyarban vívott harcokban. A 68 évvel ezelőtti, január 12-i tragikus ütközet áldozataira, a katonákra és a munkaszolgálatosokra tegnap emlékeztek Marosvásárhelyen, a római katolikus temetőben található emlékműnél.
Majdnem hetven év után sikerült összesíteni azoknak a Maros megyeieknek a névsorát, akik 1943-ban részt vettek a Don-kanyarban vívott harcokban. A 68 évvel ezelőtti, január 12-i tragikus ütközet áldozataira, a katonákra és a munkaszolgálatosokra tegnap emlékeztek Marosvásárhelyen, a római katolikus temetőben található emlékműnél.
Számon tartják az áldozatokat
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2002-ben kezdeményezte a rendszeres megemlékezést, illetve az áldozatok neveinek felkutatását, és egy emlékmű felállítását. Ábrám Zoltán, az EMKE elnöke elmondta: ezek a szomorú emlékű események 200 ezer embert érintettek, nemcsak a katonákat és a munkaszolgálatosokat, de azok családját is. Maros megyében 577 nevet sikerült azonosítani, aki bizonyítottan megjárták a Don-kanyart, a többség ottveszett, sajnos kevesen jöttek haza.
Az első megemlékezésen, 2003-ban még hét túlélő vett részt, ma már csak egy szemtanú él, a marosvásárhelyi Kulcsár István. A rendezvényen Ábrám Zoltán elmondta, az EMKE szervezésében számos kiállítás, előadás, megemlékezés idézte fel az elmúlt években a rendkívüli emberveszteséggel járó hadjáratot.
Az emlékezni akarók kitartásának köszönhetően a Don-kanyar-kutatást is sikerült befejezniük a történészeknek. A tervek szerint a közeljövőben a kezdeményezők a helyszínen, a Don-kanyarban szeretnének egy küldöttséggel koszorút elhelyezni, és imát mondani az áldozatokért.
„Történelmi emlék a kiszolgáltatottságról”
A tegnapi megemlékezésen Oláh Dénes római katolikus plébános úgy fogalmazott, hogy azt a nemzedéket képviseli, amelynek szülei vagy nagyszülei megjárták a Don-kanyart. „Egyetlen ember elvesztése is tragikus, fájdalmas, ezért mindenikünket óvjon meg az Isten a vérontástól” – fogalmazott a lelkész, aki rövid imát mondott az elhunytakért és a hozzátartozóikért.
„Olyan történelmi emlék a kiszolgáltatottságról és az értelmetlen halálról ez az esemény, amelyet még sok-sok nemzedéken át viszünk magunkkal” – tette hozzá a marosvásárhelyi Ferencz Borbála, akinek nagyapja túlélőként tért haza.
A megemlékező rendezvényen romlott egészségi állapota miatt nem vehetett részt Kulcsár István, az egyetlen, még élő marosvásárhelyi Don-kanyar-túlélő. Ezért az EMKE részéről Ábrám Zoltán, valamint közéleti személyiségek és a sajtó képviselői meglátogatták az idős férfit, aki a közeljövőben segítséget kap a magyar állampolgárság megszerzéséhez. „István bácsi már kétszer volt magyar állampolgár, most harmadszor is az lesz” – magyarázta a látogatás célját Ábrám Zoltán.
„Magyar világ lesz megint” – reagált a 91 éves férfi a könnyített honosítási eljárás hírére, akinek a tervek szerint „házhoz viszi” a magyar állampolgárságot a csíkszeredai konzul. Az adminisztratív eljárás lebonyolításában az EMKE segédkezik a túlélőnek. Kulcsár István örömmel köszöntötte a küldöttséget, a jelenlevőknek újra felidézte a Don-kanyar viszontagságait: a személyes élmény ezúttal is megrendítő volt.
A magyar hadsereg közös tragédiája, a megpróbáltatások – tudtuk meg Kulcsár Istvántól – az egyes ember méltóságát, reményeit ásták alá. „Havat és jeget ettünk, takarmányrépát loptunk, hogy túléljünk. Az éhezés és a mínusz 35 fokos hideg volt a legnehezebb, a honvágyra nem is gondoltunk” – mesélte az Új Magyar Szónak Kulcsár István, aki a második világháború poklából gyalog tért vissza hazájába.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)