Marosvásárhelyen a Látó-színpad vendége volt október 18-án a budapesti Élet és Irodalom hetilap négy szerkesztője. Kovács Zoltán, Rádai Eszter, Megyesi Gusztáv és Csuhai István a hetilap szerkesztéséről, a munkájuk során felmerülő kérdésekről beszéltek. Az ÉS-ben rendszeresen publikáló Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője faggatta az Élet és Irodalom szerkesztőit arról, hogy mi történt azóta, hogy 2001-ben, ugyancsak a Látó Irodalmi Színpadán, bemutatkoztak a marosvásárhelyi olvasók előtt. Az ötven éve működő lapról Kovács Zoltán elmondta, jelenleg húszezer példányban jelenik meg. /A. E. : Élet és Irodalom Marosvásárhelyen. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 20./ „Néha fontosabb az, hogy ki ír le valamit, mint az, hogy miről szól az írása” – vélekedett Kovács Zoltán, a liberális beállítottságú ÉS főszerkesztője. Elmondta, a lap ma már önfenntartó. /Máthé Éva: Szerzők politikai skatulyákban. = Krónika (Kolozsvár), okt. 20./

A budapesti Élet és Irodalom szerkesztői október 18-án vendégeskedtek Marosvásárhelyen. – A politika kettéosztotta a magyar társadalmat, leegyszerűsítette, lesüllyesztette a közgondolkodást – körvonalazta a magyarországi sajtó helyzetét Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője. Az ÉS ideológiai szempontból liberális. /Nagy Székely Ildikó: Sejtik a nagyvilágot. ÉS a Látó Színpadán. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./

Az Élet és Irodalom 38. számában olvasható egy Nádas Péter-esszé Kalandozás a bizalom forrásvidékein címmel, illetve magyarázó alcímmel: Vadkapitalizmus versus premodern restauráció. Írása elhangzott a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsa előtt, Budapesten, szeptember 15-én. Ezt nem érti, írta Krebsz János. Tényleg odafigyelnek a döntéshozók erre? Tiszteletteljesebb megközelítéssel: a bankszakember és az író is „építi, építi ezt a hazát!”. Azonban éppen Nádas írógenerációja szakított az illyési és verespéteri vízügyi szemlélettel. Az író nem dumál bele abba, amihez nem ért, mondták. Esterházy Péter emlékezetes mondása: alanyban és állítmányban gondolkodik, nem országban. Talán még Esterházyt lehetne meghívni a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának körébe, ő jól elbohóckodná a feladatot. Szórakoztató lenne. /Krebsz János: A szellem hatalma. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./ Esterházy Péter pontosabban ezt mondta: Én nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkodom. Továbbá: „Mi a magyar? Nem érdekel, fütyülök rá. Ha valami nem érdekel, az az, hogy mi a magyar. ” – „Előbb van az én, azután a mi, s nem nárcizmusból, hanem mert én nélkül nincsen mi. ” /Esterházy Péter: A semmiről, a mindenről, Magyar Nemzet, 1992. júl. 27./

Markó Béla, az RMDSZ elnöke az Élet és Irodalomban elemezte, bemutatta a romániai magyar politika kormányban /vagy kormányzati oldalon/ eltöltött tizenkét évét és felvázolta a jövőben, ellenzékben követendő utat. Szerinte az egész kárpát-medencei magyar kisebbségpolitika – autonómia-politika – esélyeit kellene számbavenni, mert a gondok közösek: Trianon óta a „húzd meg, ereszd meg” utódállami játék folyik. Magyarként nem volt könnyű kormánypártinak lenni Romániában, szögezte le. Egy kisebbségi magyar közösség már eleve a barikád másik oldalán van. A kommunizmus idején még azt is megtorolták rajta, amit nem ő „követett el”, az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot. Az emberek mindig úgy érezték Erdélyben: a románok, akik ütnek, és a magyarok, akik állják. Tömegével jöttek a román szerencselovagok Székelyföldre, ahol legalább részlegvezető lehetett belőlük. Magyarországon nehéz megérteni, hogy az önfeladásnak, a rejtőzködésnek, a nacionalizmusnak miféle próbatételeit élte át az erdélyi magyar közösség, mindezt a tömbben élő székelyeknek volt a legnehezebb feldolgozni. Ilyen előzmények után alakult meg 1989 decemberében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, és hozta meg azt a döntést, hogy a román pártokkal párbeszédet folytatva próbál a magyar közösség helyzetén változtatni. 1996-ban az RMDSZ kormányra lépett. Markó tizenkét esztendő múltán állítja, hogy eredményes, sikeres korszak ért véget a 2008-as parlamenti választásokkal. Új alkotmányos kisebbségjogi rendelkezéseket fogadtak el, és új törvényeket, kiépítettek egy majdnem teljes anyanyelvű iskolarendszert stb. „Feloldódni látszott az etnikai szembenállás hatalom és közösség között” – Markó szerint. Érzelmileg továbbra is kormányellenes maradt a magyar közösség, ezt „használta ki újból és újból Tőkés László és a Magyar Polgári Párt, de néhány független értelmiségi is, akik folyamatosan támadták kormányzati szerepvállalásáért az RMDSZ-t. ”A legnagyobb eredmény az alapvető közérzeti változás volt, amely végbement a magyar közösségben. Megváltozott a román-magyar viszony a politikában. Ezáltal pedig megváltozott a magyarok közérzete. Az RMDSZ támogatása ma is töretlen. Magyarországról Markó két oldalról kapott kritikát, amikor azt mondta, hogy előállhat egy szlovákiai típusú feszültség. „Nagyon” liberális és „nagyon” konzervatív oldalról bírálták ezért. A liberális oldalon nem hisznek abban, hogy a mai Európában nemzeti alapon is lehet még konfrontálódni, behelyettesítenék a magyar-román szembenállást a jobboldali-baloldali stb. szembenállással; a konzervatív oldalon viszont általában nem hisznek a párbeszédben. Markó számára, aki részese-alakítója is volt az elmúlt két évtizednek, a legfontosabb tanulság: politikai eszközökkel lehet lényeges változásokat elérni a román-magyar viszonyban, ezeket tartóssá csak úgy lehet tenni, ha nem ideológiai, hanem etnikai alapon politizálnak. Az etnikai kritériumokat nem tagadni kell, hanem elfogadtatni és érvényesíteni! Más szóval magyar-román megbékélésre van szükség. A cél az etnikai paktum. Az intézmények vezetésében való kellő magyar jelenlét egy lehetséges etnikai megoldás egyik legfontosabb eleme. Jelenleg Kovászna megyében, ahol a lakosság 75%-a magyar, tizenkét évvel ezelőtt a dekoncentrált intézmények vezetőinek alig 15%-a volt magyar, ma ez az arány 55% körül van. Hargita megyében, ahol a magyar lakosság aránya 85%, ezelőtt 12 évvel szintén 15-20 százalék körül voltak a magyar vezetők, ma pedig 60% fölött vannak. Mint látható, jelentős a javulás. A jövőben etnikai megegyezésre van szükség, egy olyan elv érvényesítésére, hogy a magyaroknak mindig ott kell lenniük a központi kormányzati intézményekben. Szükség van az autonómiára. Ellenzékben az RMDSZ érdekképviseleti-érdekvédelmi szervezetként fog fellépni. /Markó Béla: Kormányból ellenzékbe (A romániai magyar politika tizenkét éve). = Élet és Irodalom (Budapest), jan. 16./ Újraközölte: Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 23./

Az egyik székelyföldi napilapban az erdélyi jobboldal egyik emblematikus publicistája radikális hangvételű írásban emlékezett meg a magát liberálisnak nevező magyarországi oldalról. Erre reagálva az egyik, liberálisként számon tartott portál megszervezte az első nagy erdélyi elhatárolódási versenyt. A nagyoktól (Élet és Irodalom, Magyar Narancs – Mancs meg a többiek) ellesett, harcosan radikális hangvételű filippikában ostorozzák az említett írás szerzőjét, és a cikktől való elhatárolódásra szólították fel a napilap főszerkesztőjét. Az ostorozásból természetesen nem hiányozhat az ilyenkor szokásos nácizás. És persze ott van a jeles pesti orgánumok által meghonosított aláírásgyűjtés is, amelyet civil kezdeményezésként hirdettek meg, és amelyben lehetővé teszik, hogy minden szimpatizáns osztozzon harcos proletár dühükben. A másik oldalon egy jobb oldali portál meg a szerző mellett kezdett hasonló akcióba. Az inkriminált publicisztika nem tekinthető náci írásnak. Éppen a balliberális oldal szokta ostorozni a jobbosokat azzal, hogy „importálják a megosztást”. Erre most ők honosítják meg ezt, holott Erdélyben inkább valami mellett szoktak aláírni – lásd a Bolyai Egyetem melletti aláírásgyűjtési akciókat. /Balogh Levente: Elhatárolódók. = Krónika (Kolozsvár), márc. 23./ Előzmény: György Attila cikkét, az ellene megfogalmazott állásfoglalást és Borbély Zsolt Attila írását együtt hozta: Erdélyi Napló (Kolozsvár), márc. 16.

Az Új Magyar Szó rendszeresen újraközli magyarországi baloldali lapok cikkeit. A június 12-i számában közölte a Népszabadságból átvett két cikket /Aczél Endre: Az írás a falon, Boda András: Trianoni ájulás/, továbbá az Élet és Irodalomból /- tódor -: Média-aktivitás/ és a Heti Világgazdaságból /Egy a zászló? A Fidesz-álom vége/ is hozott cikket. /Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 12./

Markó Béla az Élet és Irodalomban közölte terjedelmes írását, melyet az ÚMSZ átvett. Az ötvenes években, gyermekkorában, a Magyar Autonóm Tartományban, Kézdivásárhelyen a cégtáblákról tanult meg olvasni magyarul. Két évtizeddel később, a hetvenes években, Marosvásárhelyen gyermekei cégtábláról, utcanévről, nyilvános feliratról kizárólag csak románul silabizálhatták a szavakat, a magyar nyelv gyakorlatilag teljesen eltűnt a közéletből. Százszázalékos magyar lakosságú települések nevét is kizárólag románul írták ki a bejáratnál. Az 1989-es változás a magyarok kezdtek reménykedni a nyelvi – és persze nem csupán nyelvi – egyenjogúságban. Erre hiába vártak. 1990-ben a százhatvanezres Marosvásárhelyen még körülbelül nyolcvanötezer magyar élt, tehát jóval több, mint ötven százalék. 1989 végén egy ekkora városban nem volt egyetlen magyar felirat sem. Elkezdődött a szinte kilátástalannak tetsző küzdelem a kétnyelvűségért. Kitették a város végére a kétnyelvű –felül román, alul magyar – helységnévtáblát, rá néhány órára bemázolták, letörték A városban egyetlenegy magyar felirat volt látható egészen rövid ideig, kiírták a kirakatüvegre a „Farmacia” felirat mellé, hogy „Gyógyszertár”. 1990. márciusában ezért vér folyt Marosvásárhelyen, sok vér. Halottak voltak és sebesültek. Hosszú évek múltán 1999-ben az oktatási törvény, 2001-ben a közigazgatási törvény, majd 2003-ban a módosított alkotmány szavatolta az anyanyelvű oktatást, illetve bizonyos arányszám – a törvény szerint: húsz százalék – fölött a kétnyelvű feliratok kötelező használatát. Önkormányzatokban, állami intézményekben magyarul is lehet beszélni, szóban és írásban magyarul is lehet fordulni a hatóságokhoz. Kolozsváron azonban még mindig nincsenek magyar feliratok. A szlovák nyelvtörvény mutatja, hogy a nyelvi kizárólagosság nem sajátosan román, szlovák, ukrán vagy szerb találmány a Kárpát-medencében, hanem a többségi kultúra, egyeduralmának kifejezése. Romániában ma még csak egy-egy apróbb jele van a nyelvi jogok újabb korlátozásának. Markó Béla magát liberálisnak vallja, időről időre konzervatívvá és nacionalistává teszi a többségi ostobaság: hogyan legyen megértő ezzel a gyarmatosító lenézéssel, ezzel a mérhetetlen arroganciával szemben? Markó több mint másfél évtizede az egyik legismertebb politikus Romániában, de alig akad román újságíró, aki hajlandó lenne helyesen, ékezetekkel leírni a nevét. Ami ma Szlovákiában történik, és ami talán Romániában is készülődik, az úgy nevezhető: a nemzetállam visszavág! Markó követte a magyarországi reagálásokat erre a nyelvtörvény-ügyre. Tisztességesek, helyénvalóak a kormányoldal és az ellenzék részéről egyaránt. De mintha lagymatagok lennének! Mintha nem éreznék nagy tétjét annak, ami elindult. Keményebb fellépéssel kell elejét venni a későbbi folyamatos szembefeszülésnek. „Magyarországnak most kellene összeszednie maradék tekintélyét ahhoz, hogy az európai bürokraták közönyét és a politikusok cinizmusát megtörve felhívja a figyelmet a veszélyre” – hangsúlyozta Markó. /Markó Béla: Nyelvtörvény és környéke. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 24. – először megjelent az Élet és Irodalom július 17-i számában, szintén átvette: Népújság (Marosvásárhely), júl. 28., 29./

Folytatódik a Várad kulturális folyóirat Törzsasztal nevű beszélgetéssorozata, amelynek szezonnyitó első vendége Karafiáth Orsolya költő, publicista, énekesnő lesz szeptember 4-én Nagyváradon. Az idei évadban vendégül látják még a Selyem Zsuzsa szépíró-novellistát, Kőrösi Zoltán írót, a Magyar Rádió művészeti szerkesztőségének egykori főszerkesztőjét, Borbély Szilárd debreceni költőt, novellistát, valamint Grecsó Krisztián írót, az Élet és Irodalom hetilap prózarovatának vezetőjét. Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszámolt arról is, hogy a lap hamarosan különkiadásokkal is jelentkezik, melyekben a Törzsasztal beszélgetései nyomtatott formában olvashatóak, valamint hozzáférhetőek lesznek a rendezvény meghívottjaival készült interjúk és városismerkedő anyagok is. /Totka László: Friss menü a Törzsasztalon. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 3./

Markó Béla esszéjét az Élet és Irodalomból átvette az ÚMSZ. Az elmúlt két évtizedben politikai nagygyűlésen többször elhangzott az LGT-szám: „Miénk itt a tér”! Ezt mondták a hódítók, de a leigázottak is. Amíg ezt dúdolja magyar, román, szlovák, szerb, ukrán a Kárpát-medencében, addig nem tudunk a bűvös körből kitörni, állapította meg Markó. Legfőképpen a magyarok, hiszen Trianon alólunk húzta ki a „teret”. Az RMDSZ megtalálta a szakkifejezést: „belső önrendelkezés” szükséges. Kilencven éve félünk a kisantanttól, és ők kilencven éve félnek tőlünk. A kié itt a tér? Kérdésre új választ kell találni. A kilencvenes évek elejének legradikálisabb romániai magyar politikusai voltak a legközelebb a megoldáshoz, amikor a „társnemzet” gondolatát felvetették. Erdélyben közel egy évszázada folyik a harc a tér birtoklásáért. A közös térről, a Kárpát-medencei vagyonközösségről mindig a vesztesek álmodoztak. Egy lehetséges együttélési modellt kell kidolgozni. Ennek a modellnek a „vagyonközösség” gondolatán kell alapulnia, de a külön – személyi és közigazgatási – autonómiákat is magában kell foglalnia. Székelyföldön van egy érdekes, tulajdonforma: a közbirtokossági erdő. Egész Erdélyről mint egy magyar–román–szász–sváb-roma stb. szellemi-kulturális közbirtokosságról kellene előbb-utóbb készíteni egy „megvalósíthatósági tanulmányt”. Sokak számára csupán szimbolikus jelentőségűnek tűnhet az az RMDSZ-követelés is, hogy Romániában ismerjék el „államalkotó tényezőnek” a történelmi kisebbségeket. Az államot ma Kelet-Közép-Európában nemzetek alkotják: egy-egy nemzet egy-egy államot. Ezeket a nemzetállamokat kellene felcserélni a régiók, nemzetek, nemzeti-etnikai közösségek államaira, amelyekben mindannyian társtulajdonosok vagyunk. Ki kellene alakítani a „különlétek” együttlétét, és társtulajdonosként igazgatni ezeket a közös államokat. /Markó Béla: Kié itt a tér? Gondolatok egy Kárpát-medencei „vagyonközösségről” = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 25./ Markó Béla politikai esszéje először az Élet és Irodalom szeptember 18-i számában jelent meg.

Hogyan változik meg, és mivé alakul ebben az új, átrendeződő világban a helyünk és a szerepünk, a közösségi lényegünk? A kérdés feltehető a magyarsággal kapcsolatban is. Erről a kérdésről Tamás Gáspár Miklós „töprengett el mélyenszántóan az Élet és Irodalom hasábjain. ” Briliáns levezetését fontos veszteségek nélkül persze lehetetlen összefoglalni, jegyezte meg a cikkíró. „Az, amit – ha tetszik, polemikus célzattal – ‚magyarnak’ neveztünk, ‚magyarnak’ éreztünk” – véget ért. A ‚magyar nemzet’ szubsztanciája nincs többé. ” „A szó tárgyi-történeti értelmében nem vagyunk többé magyarok” – állapította meg Tamás Gáspár Miklós, Erdélyből az anyaországba áttelepült világpolgár Magyarok voltunk című politikai esszéjében. /Ágoston Hugó: Magyarok – vagyunk? = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 25./

Kántor Lajos nagy elismeréssel fogadta Markó Béla RMDSZ-elnöknek a budapesti Élet és Irodalomban (majd az Új Magyar Szóban) Kié itt a tér? címmel megjelent írását: nagyon időszerű, meggyőzően fölvezetett gondolatok. /Kántor Lajos: Kolozsvári néző – 2009. szeptember (4). = Szabadság (Kolozsvár), szept. 28./ Előzmény: Markó Béla: Kié itt a tér? Gondolatok egy Kárpát-medencei „vagyonközösségről” = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 25. – először az Élet és Irodalom szeptember 18-i számában jelent meg.

Az Új Magyar Szó rendszeresen átvesz a Népszabadságból vagy az Élet és Irodalomból az ellenzéket, a Fideszt támadó cikkeket. A mostaniban Váncsa István Orbán Viktort, a Fidesz elnökét támadja. /Váncsa István: Oszkár marad. A szélsőséges: a másik, Élet és Irodalom. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./

A Nobel-díjas Kertész Imre arra a kérdésre, hogy berlininek vagy budapestinek érzi-e magát, a Die Welt lapnak azt válaszolta, hogy Budapesten ,,A helyzet az elmúlt tíz évben folyamatosan romlott. Szava a jobboldali szélsőségeseknek, illetve az antiszemitáknak van. A magyarság régi terhei, »a hazugság és az elfojtásra való hajlam« jobban érvényesül, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik. ” Továbbá: ,,én az európai kultúra terméke vagyok. Egy dekadens, ha így akarja. Egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz. Elég az, hogy engem az ön honfitársai zsidóvá tettek. A faji és a nemzeti hovatartozás számomra nem érvényes, és hogy rátérjek az Ön által említett gazdag magyar irodalmi örökségre, elárulnék önnek valamit: a szocializmus évei alatt egyetlen, államilag engedélyezett könyvet sem olvastam el. Az én ízlésemnek ez nem felelt meg. Ha ezzel időnként meg is próbálkoztam, mindig kifordult a gyomrom. Természetesen van néhány magyar szerző, akiket én igen tisztelek. Ők a nyelv csodálatos művészei, dekadens játékos alakok, akiknek a neve önöknek itt, Németországban nem sokat fog mondani: például Krúdy Gyula, aki 1878 és 1933 között élt, vagy Szomory Dezső, a Krúdy kortársa volt. Mindketten ugyanakkor nagyszerű esszéírók is voltak”. A Népszabadságban Takács Ferenc írta ,,Nincs, aminek örülni és nincs, mit ünnepelni”, felköszöntő örvén pedig bocsánatot kellene kérnünk tőle, mármint Kertész Imrétől ostobaságunkért, gyávaságunkért és rosszhiszeműségünkért. Esterházy Péter még nem olvashatta a Die Welt-interjút, amikor az Élet és Irodalomban közölt jegyzetét lezárta: ,,Elvégzett egy munkát a magyar nyelvben, a magyar gondolkodásban, a nagy magyar irodalomban, a világirodalomban, amit senki más nem végzett el, igaz, nem is végezhetett. Munkánk személyes; hogy ez így legyen, azért kevesen tettek többet, mint Kertész Imre. ” Herta Müller bánáti születésű idei német és német nyelven író Nobel-díjas írónő és Kertész Imre között annyi hasonlóság van, hogy mindketten egykori életterük – szándékosan kerülöm a ,,hazájuk” szót – saját bűneivel és egyéb mulasztásaival való szembenézését hiányolják, és a mérhetetlen különbség köztük az, ami velük személyesen és felmenőik révén megesett: egyikük megjárta Auschwitzot, másikuk édesanyja németként a szovjet gulágot. Egyikük a Szekuritáté és a Ceausescu-diktatúra elől menekült Németországba, másikuk önként választotta a megtagadott Budapest helyett Berlint. /Sylvester Lajos: A magyarokhoz nem kötődő, magyarul író Nobel-díjas író. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 11./

Felnőnek a gyerekek
Alkotmány és sajtó – a rémálom kezdete
Megyesi Gusztáv, Élet és Irodalom
Jó hír az alkotmányozás kedvelőinek: elkapták végre azt a hivatali dolgozót, aki 34 oldalas, egész estét betöltő alkotmányjavaslatot tett fel a Köztársasági Elnöki Hivatal honlapjára nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy szellemileg megsemmisítse Schmitt Pált.
Neve egyelőre ismeretlen, csak annyit tudni róla, hogy a kommunisták beépített embere volt, ám most elnyerte méltó büntetését: forró szurokba mártották, tollban hempergették, majd kidobták a Sándor-palota ablakán; ez se fog többé alkotmányozni.
Ezzel egyszersmind az is kiderült, hogy nem Kontrát Károly lánya írta a dolgozatot. Tudni kell, hogy a sajtó napokon át olyan hírt terjesztett, miszerint a belügyi államtitkár lánya készítette a javaslatot az elnöki hivatal munkatársaként. Az opusról két héttel ezelőtt Kovács kollegának már volt szerencséje értekezni ezen a hasábon, a magunk részéről legfeljebb annyit tennénk hozzá, hogy egyedül a kaposvári püspököt sajnáljuk, aki heteken át könyörgött térden állva az elnöki hivatalnak, hogy feltétlenül vegyenek fel egy írni-olvasni tudó embert a hivatalba nyelvi szöveggondozásra, továbbá, ha lehet, ne a jóistentől eredeztessék az alkotmányozás jogát.
Ennek ellenére csak-csak bekerült a szövegbe, hogy maga az Úr fog alkotmányozni tavasszal, úgy is, mint a létezőt önmagában megtestesítő örök, tökéletes és változatlan szubjektumnak, az abszolutóriumnak (!) az ura, amit egyedül Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár appercipiált kellőképpen, azt véve ki az Úr üzenetéből, hogy ezután jobban a körmére kell nézni a végzős egyetemistáknak. Azon egyébként, hogy a köztársasági elnök elhatárolódott a tanulmánytól, sőt letagadta még azt is, hogy hallott valaha is alkotmányozásról, egyáltalán nem lepődött meg a közvélemény, ugyanis Schmitt Pál még soha semmiért nem vállalta a felelősséget, ezért is rajonganak érte a magyar sportvezetők és olimpiai mozgalmárok: a saját megtestesülésüket látják benne.
Ettől függetlenül megjegyezzük, hogy az elnök nem akkor határolódott el, nem akkor kezdett nem hallani soha a tanulmányról, amikor az fölkerült a világhálóra, és a hivatalban már élénken vitáztak róla, hanem amikor kiderült, hogy galaktikus méretű marhaságok vannak benne; ha a sajtó nem robbantja ki a botrányt, ma már az egész textúra úgy, ahogy van, minden közhivatalban ki van lógatva a Nenyi mellé.
Kontrát államtitkár mindenesetre bejelentette, hogy sajtópert fontolgat mindazon orgánumok ellen, amelyek hírül adták, hogy az ő lánya írta a tanulmányt. Mármost ez igen érdekes. Azt ugyebár tudjuk, hogy Kontrát államtitkár lánya 25 éves, tehát nem karon ülő kisgyermek, sőt már nem is fiatalkorú, ráadásul friss diplomás jogászként lett Schmitt Pál beosztottja, hogy van az tehát, hogy az apja akar perelni helyette.
Mi magunk ugyan elég régen voltunk huszonévesek, ám így is rémlik, mintha társaink ebben a korban már bírtak annyi önállósággal, hogy nem az apjukhoz vagy a nagybácsihoz szaladtak, amikor bármi sérelem érte őket, hanem önkezűleg kezdtek el pofozkodni, végső esetekben keresetet írni, különben hülyegyereknek nézték volna őket. Ráadásul itt egészen téves helyzetértékelésről van szó.
Nem az a kérdés ugyanis, hogy ki írta a dolgozatot, mert bárki írta is, autentikus képet festett az elnöki hivatalban uralkodó mentalitásról és színvonalról, a hely szelleméről, amely az egy és oszthatatlan schmittpálságot közvetíti a világ négy tája felé. Ellenben hogy van az, kérdezhetnénk nagy naivan, hogy Kontrát államtitkár lánya friss diplomásként azonnal a Köztársasági Elnöki Hivatal munkatársa, sőt osztályvezetője lett, mégpedig a panaszos és kegyelmi ügyek felelőseként.
Kontrát államtitkár lányának tündöklő tehetsége és rátermettsége felől nincs kétségünk már csak a papa képességei okán sem, a kérdés csak az, hogy a diploma átvétele és a hivatali munkakezdés közötti pár hétben miféle jellegű alkalmi munkán szerezte meg az ifjú jogásznő azt a tapasztalatot és emberismeretet, melynek birtokában súlyos kérdésekben, netán tragédiákban fog majd javaslatokat tenni, sőt dönteni.
Jó, mondhatja erre bárki, Petykó Adrienn, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elnökének, Petykó Zoltánnak a lánya meg egyenesen főosztályvezető lett az agrárminisztériumban. Igen, de ő nem 25, hanem már 27 éves. Vagy Vitézy Dávid, akit ugyancsak 25 évesen neveztek ki a komplett fővárosi közlekedés teljhatalmú vezetőjének. Ami szintén igaz, csakhogy neki az apja és az anyja is fideszes potentát, hogy úgy mondjam, duplán kádergyerek, igazság szerint neki már 16 évesen vezérigazgatónak kellett volna lennie, és ne felejtsük el, ez az előőrs, még csak ezután jön majd a Fidesz-gyerekek áradata.
A Kontrát család mindenesetre példát vehetne Schmitt Pál Péterről, aki Schmitt Pál unokaöccse, és épp a napokban nevezte ki őt Varga Mihály államtitkár a miniszterelnökség állományába személyesen Szijjártó Péter keze alá. Ő már megmutatta, hogy egymaga is megáll a lábán. A nyáron ugyanis az egyik honlap azt jelentette, hogy az akkor még házelnök Schmitt Pál unokaöccse, Schmitt Pál Péter lesz a Magyar Posta vezérigazgatója, ám kiderült, hogy az egy másik ember, aki ráadásul Schmidtnek írja a nevét.
Ekkor az igazi Schmitt Pál Péter közleményt bocsátott ki, miszerint „a személyemet érintő hamis beszámoló nemcsak légből kapott, hanem azt a hamis látszatot kelti, hogy a Fidesz is olyan párt, mint az MSZP, vagyis a rokoni kapcsolatok és nem a szakmai hozzáértés alapján kerülnek felelős vezetői posztokra az emberek. Ezen kívül – a rokoni szálak emlegetésével – Nagybátyámat is belekeverik ebbe az olcsó, átlátszó, hamis játékba, nyilvánvalóan a felelős beosztásban lévő politikus lejáratásának szándékával”.
Ami a mostani beosztását illeti, mélységes a csend, nincs szó rokoni szálakról, a Schmitt Pál nevének olcsó, átlátszó és hamis lejáratásáról, már csak azért sem, mert hiszen egyáltalán nem érdemtelen kinevezésről van szó. Sajtóinformációk szerint ugyanis Schmitt Pál Péter „2008-ban és 2009-ben több sajtóközleményt jegyzett a Polgári Fiatalok Egyesülete elnökeként”, aminél jobb ajánlólevelet elképzelni se tudunk miniszterelnökségi álláshoz, mindamellett szakmai előéletnek sem utolsó. Szerintünk a fiatalember alkotmányozásra érett. Új Magyar Szó (Bukarest)

Miénk itt a tér
A politikus teljesítményét konkrét eredményekben mérik: törvényekbe foglalt, kihirdetett, hatályos, végrehajtható és hosszú távon, szabadon alkalmazott jogokban, emberséges és demokratikus kötelezettségekben, a politikus által kialkudott, kiügyeskedett vagy éppen kierőszakolt, népének javát szolgáló intézményekben, építményekben, megvalósításokban, s persze az általa képviselt közösség számára megszerzett, adott esetben visszaszerzett javakban, előnyökben. A politikus által létrehozott értékben tehát, amelynek mértékét – bármikor, így a visszacsatolásos ellenőrzések idején, de mérlegkészítéskor nemkülönben – egyedül a politikai vállaláshoz, a célkitűzéshez történő kíméletlen, pontos viszonyítás és kvantifikáció adhatja meg.
Fontosnak tartom ennek az egyébként régről ismert elvnek a hangsúlyozását, mert az elmúlt két évtized magyar politikájában, Erdélyben és Magyarországon is akadtak olyanok, akik ezt igyekeztek elfelejteni, figyelmen kívül hagyni. De azért is szeretnék emlékeztetni rá, mert a Markó Béla politikai publicisztikáját és előadásait magába foglaló legújabb kötete (Kié itt a tér. Válogatott közéleti cikkek, előadások, 1991-2009. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010), továbbá a szerző 1999-ben megjelent könyve (Az erdélyi macska. Szépliteratúrai utazások, 1978–1994. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999) mostani újrakiadásának (Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2010) megértéséhez és elfogulatlan elemzéséhez ezt elengedhetetlennek tartom.
Megszoktuk, hogy a szerző időről időre kötetbe foglalva is átnyújtja nekünk írásait, interjúit és előadásait. Ilyen volt 2000-ben a Mentor Kiadónál napvilágot látott két kötete is (A feledékeny Európa. Beszédek, előadások, interjúk, 1990–1999. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Önállóságra ítélve. Beszédek, előadások, interjúk, 1999–2002. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002), hogy az előzmények sorozatát ugyancsak a Pallas–Akadémia két kiadványa (A magyar dilemma. Előadások, tanulmányok, beszédek, interjúk, 2002–2004. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004; A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006) zárja. Ezek a kiadványok általában az előző könyv megjelenése óta eltelt időszak termését ötvözték kötetté, és engedtek mélyebb, összefüggések és folyamatok tettenérésére is alkalmas bepillantást mindazokba a történésekbe, amelyek végül is az erdélyi magyarság sorsát, a mi sorsunkat és boldogulási esélyeinket határozták meg.
A legújabb kötet, a Kié itt a tér című – kivétel: válogatott írásokat és előadásokat tartalmaz az elmúlt két évtized teljes terméséből. A kötet első szövege egy előadás, amelyet Markó Béla Bécsben tartott 1991-ben, az utolsó pedig egy politikai publicisztika, amelyet a szerző 2009 decemberében a budapesti Élet és Irodalom című lapban közölt. Az első felmerülő kérdés éppen ebből a két évtizednyire nyúló időszakból adódik, és ekképpen hangzik:
milyen szempontok vezérelték a politikus szerzőt,
amikor sok kötetre kiterjedő munkásságából éppen ezeket az írásokat válogatta bele mostani könyvébe, és milyen eredményt remél ettől a válogatástól?
A válasz nem egyszerű. Megleléséhez az embernek figyelmesen el kell olvasnia a kötet valamennyi írását, bele kell merülnie a szinte mindig a múltbeli tapasztalatokból kiinduló politikai fejtegetésbe, érzékelnie kell a diskurzus fő irányait, fel kell frissítenie emlékezetében az egyes időszakok fogalmait és gondolatait, és végig kell kísérnie figyelmével ezek csiszolódását, egészen a folyamat eredményeképpen összefüggő érvrendszerbe történő beépülésükig. Miközben az előadásokat és a publicisztikákat olvassa, a politikai gondolat dinamikáját kell szemmel tartania tehát, anélkül azonban, hogy szem elől tévesztené azokat a támpilléreket – elveket és célkitűzéseket –, amelyek állandókként, cövekekként bukkannak fel újra meg újra a politikus két évtizedes munkásságában. Ilyenek például a szabadság, a szolidaritás, az együttműködés, az emberi és a kollektív jogok, az önrendelkezés, az autonómia és a politikai egység, amelyekről Markó Béla soha nem mondott le. Csupán a legcélravezetőbb eszközök között válogatott, csak a hozzájuk vezető utat fürkészte, mindössze az esélyeket mérlegelte. Dilemmákkal küszködött, mint minden igazi értelmiségi.
Újabb kérdés merül fel, persze: politikus-e Markó Béla, és ha igen, mikor vált azzá? Az egyik lehetséges választ már megfogalmazták, s eszerint az érdekképviseletünket tizennyolc esztendeje vezető Markó Béla a feladat súlya alatt nőtt igazi, vérbeli politikussá. Ez a mostani könyve azonban mást bizonyít, nevezetesen azt, hogy – lásd a kötet első beszédét – a szerző már 1991-ben is politikus volt. Vagy tovább mehetnénk, és kimondhatnánk: már jóval a rendszerváltás előtt is az volt. Ami, természetesen, nem állná meg a helyét. Hacsak össze nem kapcsoljuk mindezeket korábbi megállapításunkkal, és ki nem mondjuk, hogy Markó Béla értelmiségi volt és maradt mind a mai napig. Olyan értelmiségi, akinek a gondolkodása a kihívások hatására alakult ugyan, de aki az értelmiségi létről, értékrendszerről és elvárásokról soha nem mondott le, azokból fikarcnyit sem engedett.
Íróemberhez, költőhöz illő módon birkózott meg azzal a feladattal, amelyet a kelet-közép-európai sors osztott rá. Tudta, hogy miközben az egyetemes értékek skáláján az irodalom a születésről, az örömről, az életről, a szerelemről, a bánatról és a halálról szól, minálunk, a sajátos kisebbségi sors közepette, az irodalmi műnek az identitásról is szólnia kell, s mérlegelnie kell a megmaradás lehetőségeit és esélyeit. Araszolt tehát mindig előre, a kitűzött cél fele, s közben a költő eszközeivel élve, mormolta magában, kóstolgatta, ismételgette és majszolta a szavakat, amelyek közben csiszolódtak, célratörőkké váltak, mégpedig olyanképpen, hogy nem csupán a feladatukat teljesítsék, hanem ráadásul az elért eredmények közül egyet se adjanak fel.
A szerző folyton magyaráz: Bécsben, Párizsban, Washingtonban, Budapesten és Bukarestben, Kolozsváron és Szegeden, Marosvásárhelyen, Bálványoson és Tusnádfürdőn egyaránt. Zavarja a következetlenség, az árulás, a cserbenhagyás, a célkitűzésekről vagy az elvekről történő lemondás. Az elvtelenség különösképpen. Pragmatikusan prioritásokat szorgalmaz tehát, pöröl Bukaresttel és Budapesttel is. Megdöbbenti az a tény, hogy Budapest gyakran jóval intoleránsabb módon viszonyul az általa vezetett szervezethez, mint Bukarest, és nem egy esetben e szervezet gyengítésére játszik. Igazi értelmiségiként, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikai függetlenségéért harcol, és azért, hogy az RMDSZ cselekvési egységét megőrizze. A kilencvenes évek elején ugyanis a dél-tiroli németek vezetői, a legfőbb értékként az egység megőrzését kötötték Markó Béla és Takács Csaba lelkére, és saját harminc éves küzdelmükre utalva, türelemre, kitartó és céltudatos munkára biztatták őket.
Nem volt ez új gondolat erdélyi magyar ember számára. A kolozsvári református lelkész László Dezső 1937-ben írt Bomlás vagy egység? című esszéjében rámutatott: „Aki azt hiszi, hogy az ő magyarsága a magyarság, aki azt hiszi, hogy csak úgy lehet valaki magyar, ahogyan ő magyar, az annál inkább ellensége a belső lelki egységnek, minél inkább vádol másokat ennek az egységnek a megbontásával. Ez a megállapítás érvényes mindenkire, akár mágnás, akár proletár, akár protestáns, akár római katolikus az illető. (…) Mert azt ismét világosan kell látnunk, hogy azok a mozgalmak jelentik a kisebbségi magyarság belső egységének megbomlását, amelyek a kisebbségi magyarságot érzékenysége miatt külső célok szolgálatára akarják kihasználni.” (László Dezső: A kisebbség élet ajándékai. Minerva–Szabadság, Kolozsvár, 1997, 112–115. old.)
Napjainkban, amikor a 20. század első felére történő visszatekintés igen divatos, idézhetnénk továbbá Teleki Béla grófot, az Erdélyi Párt 1941–1944 közötti elnökét, aki az Észak-Erdély Magyarországhoz történő csatolását követően, folyamatosan és következetesen az erdélyi politikai különállás, és az anyaországi pártok Erdélyből való kizárása végett politizált. Teleki Béla 1941. június 17-én ismertette a magyar országgyűlésben a Kolozsváron három héttel korábban megalakult Erdélyi Párt programját. Beszédében egyebek mellett kijelentette: „Erdély köztudomásúlag nemzetiségi terület, és, mint tudjuk, a nemzetiségek politikailag egységesek szoktak lenni. Különös fontossága van tehát annak, hogy a nemzetiségekkel szemben politikailag egységes és ne megosztott magyarság álljon. Mi ezt az Erdélyi Párttal láttuk leginkább megvalósíthatónak. (...) Erdély felemelését és az erdélyi magyarság új honfoglalását és a történelmi jóvátételt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha nem politikai pártharcokkal foglalkozunk, hanem építkezünk.” A Wesselényiek Zsibójának utolsó ura pontosan tudta, hogy a magyarországi politikusok, állami és katonai vezetők, tisztség- és tisztviselők nem ismerik az erdélyi helyzetet, sem a kényes nemzetiségi viszonyokat, és bámulatos tapintatlanságokra képesek, éppen ezért igyekezett az észak-erdélyi magyarságot megóvni hatásuktól. Nem rajta múlt, hogy e próbálkozása sikertelen maradt.
Hasonlóképpen kényszerül a hozzánk közelebb álló években Markó Béla is a magyar–magyar viszony visszásságai ellen egyre sűrűbben érvelni, magyar–magyar paktum megkötését szorgalmazza, valamint „a rendelkezésre álló eszközök összehangolt használatát”. Csakhogy nézeteit, miszerint Trianon sebeit nem gyűlölettel és türelmetlenséggel, hanem európai integrációval, együttműködéssel, az európai közös ház tervéhez igazított „vagyon- és térmegosztással” kell és lehet begyógyítani, a szerző véleményével és meglátásaival szembenállók nem veszik figyelembe. Észérveire irányukból érdemleges válasz nem érkezett, érthetővé válik tehát annak oka is, hogy Markó Béla érvrendszerének újbóli és újbóli kifejtésére kényszerül. Valódi debatteurként, olykor visszafogottan, máskor viszont teljes hévvel vitatkozik, és próbálja igazáról a legyőzésében, az ellehetetlenítésében érdekelteket is meggyőzni. Határozottan ismétli a tételt, miszerint a magyar–román viszonyban a közös „virtuális tér” megosztási modelljének „minden bizonnyal a »vagyonközösség« gondolatán kell alapulnia, de a külön – személyi és közigazgatási – autonómiákat is magába kell foglalnia”, mégpedig nem úgy, ahogyan azt a 20. században képzeltük, hanem „másképpen, rugalmasabban, nyitottabban”, ahogyan azt a 21. század megkívánja. Fájdalmas a sejtésem: érvelése, akárcsak a László Dezsőé és a Teleki Béláé hetven évvel ezelőtt, csaknem hiábavaló, annak súlyát kevesen képesek átérezni.
Markó Béla politikusi tevékenységének rövid mérlegeként is értelmezhető ez a mostani kötet. Elemzéseit, meglátásait, jóslatait – kisebbségi jogokról, demokratizálódásról, szervezetépítésről, decentralizációról, uniós betagolódásról, magyar–román és magyar–magyar viszonyról – az idő igazolta, helytállóknak találta.
Az erdélyi magyarság érdekszövetségét az elmúlt tizennyolc évben vezető politikus úgy köszön le, hogy a közösség kezdeti célkitűzései közül maradéktalanul csak kettőt nem sikerült elérnie: az önálló állami finanszírozású egyetem létrehozását és a különböző autonómiaformák törvénybe iktatását.
Tagadhatatlan azonban, hogy e két cél irányába is határozott lépéseket tett, és olyan eredményeket képes felmutatni, amelyekre a továbbiakban építeni lehet. A többi cél, így a szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, a kétnyelvű feliratozás, az anyanyelven történő oktatás óvodától egyetemig, s doktorátustól az egyetem utáni képzésig, kiemelt támogatással egybekötve, a hatalmas föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása törvénybe lett iktatva, és ezeket a jogszabályokat ma már alkalmazzák. Nagy lépéseket sikerült közösségünknek tennie Markó Béla vezetése alatt az erdélyi infrastruktúra fejlesztése terén is, az erdélyi magyar közösségek intézményépítése pedig töretlenül haladt ezekben az években. Iskolák, templomok, közösségi házak ezreit újították fel, újakat építettek oda, ahova azokra szükség mutatkozott, és emlékművek egész sorát sikerült restaurálnunk.
Markó Béla szóval, gondolattal és tettekkel magyarázta el nekünk, hogy miénk itt a tér. Teljesítményét utódjainak nehéz lesz felülmúlniuk. Erről is meggyőzött ez a legújabb kötete, mint ahogyan arról nemkülönben, hogy az értelmiségi önreflexió alapján szilárdan álló, megfontolt politikai habitusát, képességeit és tapasztalatát erdélyi magyar közösségünk a jövőben sem nélkülözheti. Eddigi teljesítményéért messzemenő elismerésünk illeti a szerzőt, gondolatainak és tapasztalatainak leírásáért, elmagyarázásáért és közzétételéért a közösség tiszteletteljes köszönetét mindenképpen megérdemli. Kötetét pedig mindenkinek el kell olvasnia, akit az erdélyi magyar politika elmúlt több mint húsz esztendeje és az erdélyi magyar jövő érdekel, ezért is ajánlom jó szívvel.
Elhangzott február 4- én, pénteken, a kolozsvári Gaudeamusban tartott könyvbemutatón.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)

Különös utazás egy képtelen világba
Egyre távolabb a demokráciától
Ara-Kovács Attila, Élet és irodalom
Egy román napilap – a WikiLeaks nyomán – a bukaresti amerikai nagykövetségről származó, a 2008-as választásokat megelőző politikai fejlődéssel foglalkozó táviratokat tett közzé. (...) A táviratokat jegyző nagykövet, Nicholas F. Taubman több esetben is érzékelteti, hogy az RMDSZ egyfajta királycsináló helyzetben van, ám azok a romániai magyar politikusok, akik bőséges információkkal látták el az amerikai diplomatákat, már jó előre jelezték Washingtonnak: a romániai magyar pártnak ebben rejlik fő gyengesége is.
Ugyanis Traian Băsescu államfő, aki 2008-ban végre kiragadhatta az irányítást az általa annyira gyűlölt – mert nagyszerűen és ráadásul tőle függetlenül működő – liberális kormányfő, Călin Popescu-Tăriceanu kezéből, mindent megtesz majd annak érdekében, hogy a 2008-as választások után felálló új kormányzatot teljes ellenőrzése alatt tarthassa. Ehhez persze nélkülözhetetlen volt az RMDSZ segítsége; a párt végül hátat fordított a liberálisoknak, és Băsescu populista Demokrata Liberális Pártjával (PDL) kötött koalíciót. Az akkor még Markó Béla irányítása alatt álló párt persze maradhatott volna ellenzékben.
Ám aki ismeri a kelet-európai állapotokat, az tudhatja, egy etnikai szervezet – szemben a magukat ideológiák vagy osztályképviseletek alapján meghatározó pártokkal – csak akkor képes politikai tényező maradni, ha része a kormányzó pártok koalíciójának. Illékony etnikai támogatottságát is csak ezen az úton tudja maradéktalanul megőrizni. Az RMDSZ helyzetét tovább komplikálta, hogy miközben a pártot Traian Băsescu a legvonzóbb ígéretekkel invitálta a hatalomba, mindent elkövetett, hogy aláássa a vele kapcsolatos választói bizalmat.
Egy pillanatig sem jött zavarba, hogy a legradikálisabb – sőt olykor a legszélsőségesebb – magyar csoportoknak tett hangzatos ígéretekkel próbálja ezeket egy olyan formációba átterelni, amelyet nem Erdélyben, hanem a Fidesz budapesti pártirodáiban találtak ki – és jobb híján Magyar Polgári Pártnak kereszteltek el. Eközben az MPP, a Fidesz segédletével, igyekezett csokorba gyűjteni azokat a célokat, amelyeket az RMDSZ tizenegy évnyi kormányzati jelenléttel sem tudott maradéktalanul megvalósítani – többnyire az olyan politikusok miatt, mint Băsescu.
Mindenekelőtt a „belső autonómia” követelését hangsúlyozták a „magyar polgári” radikálisok, s agyaltak ki ehhez újabb és újabb elvárásokat és feltételeket, miközben az RMDSZ miniszterei olyan távlatokat nyitottak meg a romániai magyar érdekérvényesítések előtt, amelyekről azelőtt az érintettek még csak nem is álmodhattak. Hogy beteljesült volna minden álom? Ugyan. Számos akadályt állított ezek elé az a politikus is, aki a választási kampány hevében oly könnyen ígért meg bármit befolyásolható hallgatóságának; azaz maga a román államfő.
Jelentős akadályokat görgetett a romániai magyar politikai, kulturális és gazdasági önérvényesítések elé a többségi, azaz román nacionalista hangulat is, amit nem utolsósorban épp Magyarországról korbácsoltak fel minduntalan, amint az lankadni látszott. Kiváló alkalmat szolgáltatott ezekhez az erdélyi Tusnádfürdőn évente megrendezett fideszes nyári tábor, ahonnan Orbán Viktor és Németh Zsolt nemcsak hazaüzent, de azoknak a román nacionalistáknak is, akik kárörvendve azonosították velük és tusványosi „szellemükkel” az egész erdélyi magyarságot; sőt, alkalmasint az egész magyarságot.
2008-ban, közvetlenül a június 1-jén megtartott romániai önkormányzati választások előtt a Fidesz és erdélyi szatellitpártja igencsak elszámította magát. A most közzétett amerikai diplomáciai iratokból kiderül: „még csak nem is törekedtek a megegyezésre az RMDSZ-szel, hogy egyedül indulva lemérhessék támogatottságukat” – tekintet nélkül arra, hogy ez több száz fontos önkormányzati poszt, polgármesteri szék elvesztését jelentheti –, és „ennek az erőnek a tudatában tervezzék majd meg stratégiájukat a 2008-as őszi parlamenti választásokra”.
Az akkori politikai jóslatok – írja az egyik idézett távirat – „arra számítottak, hogy az erdélyi magyarság mintegy kétharmada áll majd az RMDSZ mögé, egyharmaduk viszont a Magyar Polgári Pártra szavaz, ami komoly erődemonstráció lett volna ez utóbbi részéről”. Nos, nem így lett: a Fidesz által támogatott politikusok mélyen alulmúltak minden várakozást, szereplésük az őszi törvényhozási választásokon pedig még szánalmasabbra sikeredett.
Kiderült ugyanis, hogy a Fidesz hívó szavára csak olyan politikusok voltak fogékonyak Erdélyben, akik az 1989 és 2008 közötti közel húsz évben a feltétlen pártfegyelmen kívül sohasem tudták politikai képességeiket, közéleti elhivatottságukat, szavahihetőségüket bizonyítani, viszont így könnyen megérinthette őket a hívó hatalmi szó, érkezzék az Băsescutól, Bukarestből vagy Orbántól, Budapestről. Ám egyáltalán nem számíthattak azok bizalmára, akiktől a rájuk leadott voksokat remélhették.
A „polgári” manővernek azonban más következményei is voltak; az őszi választásokon számos olyan RMDSZ-es politikus is kiesett a parlamentből (illetve a szenátusból), aki korábban megpróbálta „középre” pozicionálni magát, azaz ha nem is egészen egyenlő, de majdnem egyenlő távolságot tartani a Fidesz-báb MPP és az RMDSZ Markó Béla által megtestesített főiránya között. Vagy fogalmazhatnánk úgy is: igyekeztek megőrizni az RMDSZ addigi reálpolitikáját, kiegészítve azt a Fidesz-elvárások által szentesített nacionalista-klerikális populizmussal.
Hogy mi áll mostanság a bukaresti amerikai nagykövetség távirataiban, azt persze nem tudjuk, de a 2008-as választás eredményei és az azóta – főként Budapesten – lezajlott események komoly óvatosságra inthetnének minden politikust a populizmus célszerűségét illetően. Markó múlt évben leköszönt az RMDSZ elnöki tisztségéről, az új vezetés pedig – tisztelet a kivételnek – rohant megdicsérni az épp berendezkedő Orbán Viktor minden valós és feltételezett lázálmát. A kisebbségi társadalmaktól korántsem idegen szolgai élvezettel üdvözölték a Trianon-törvényt, a kettős állampolgárság és a magyar szavazati jog megadásának perspektívájától pedig egészen megrészegültek.
Ha megfeledkeztek volna arról, mi történt 2008-ban, most eljött az alkalmas pillanat, hogy ismét felfrissítse memóriájukat a WikiLeaks! Vagy ha ez sem lenne számukra világos példázat, úgy okuljanak a néhány brosúrával előrébb járó Bugár Bélától, aki már megtanulta, hogy ne ugorjon be Orbán minden provokációjának, még ha azok első látásra oly mézédesnek tűnnek is, akár a Marica grófnő a kolozsvári operában. Bugár megértette a leckét: Orbánnak nem a határon túli magyarság politikai céljai a fontosak, hanem csakis azok, amelyek garantálják számára a hatalom minél autokratikusabb kiterjesztését. Azaz, hogy egyedül ő „képviselhesse” a határon túli magyarok ügyét, nem pedig azok demokratikusan megválasztott szervezetei.
Nem véletlen, hogy a 2010 májusa óta megszületett valamennyi budapesti politikai lépés időzítése olyan pozsonyi és bukaresti törvényhozási vagy önkormányzati döntést keresztezett vagy egyenesen lehetetlenített el, amelyek az ott élő magyarságnak kedveztek volna. A Trianon-törvény majdnem megtorpedózta a magyarok számára rendkívül előnyös romániai oktatási törvényt. A kettős állampolgárság provokatív erőltetése kivetette a szlovák parlamentből a Fidesztől egyébként vazallusi kegyeket, azaz pénzt és politikai támogatást kolduló Magyar Koalíció Pártját. A szavazati jog kiterjesztésével kapcsolatos harsány budapesti propaganda a szlovákiai nyelvtörvény, majd kisebbségi nyelvhasználati törvény vitájában erősítette a magyarellenes érveket.
Orbán és Băsescu politikai légyottjai olyan perspektívákkal terhesek, amelyeket nemcsak azoknak tanácsos elutasítani, akik komolyan veszik a demokráciát, de azoknak is, akiket csak néhány praktikus megfontolás vezet. Az említett két politikus nem áll egyedül térségünkben; számos olyan potenciális vezető van még itt, akinek hatalmát nem céljai legitimálják, hanem egyedül a hatalom legitimálja céljaikat.
Băsescu nemrég – igaz szűk párthívei körében – igencsak dicsérte a magyar médiatörvényt; ilyenre vágyna szerinte Románia is, ahol túl sok a szöveg és az okvetetlenkedés. Az sem véletlen, hogy – megint csak nem túl tág körben – Băsescu utalást tett egy új román alkotmány mihamarabbi megalkotására. Mikor történt ez? Április 17-én, azaz egy nappal az új magyar Alaptörvény parlamenti elfogadása előtt. Az, hogy egyelőre csak szűk körben került sor e témák felvetésére, azt jelzi, a román politikus elirigyelte ugyan Orbántól a hatalommaximalizálás eme remélt lehetőségeit, ám riasztja, sőt láthatóan egyelőre vissza is riasztja az a mód, ahogyan a nemzetközi közösség reagál a magyarországi fejleményekre.
Nemcsak az amerikai diplomaták küldözgetnek elemző táviratokat, de román kollégáik is, és ez utóbbiaknak sem kerülheti el figyelmét az a példátlan megvetés és viszolygás, amit a demokratikus világ minden mérvadó politikusa – egyre inkább ideológiai nézetre való tekintet nélkül – maradéktalanul oszt Orbánnal szemben.
Európa egyik legnívósabb, ennélfogva igen nagy befolyással rendelkező konzervatív-jobboldali lapja, a Berlinben megjelenő Die Welt a napokban ezt a címet adta egyik cikkének: Fidesz über alles – Ideológia diktálta törvény, hétköznapi fasizmus: Miként veszélyezteti az új magyar alkotmány a demokráciát – pillantás egy országra, ahol tombol a képtelenség. A baloldali érzelmekkel szintúgy nem vádolható Economist Intelligence Unit pedig az „alkotmányosság ledózerolását” emlegeti a húsvéthétfői parlamenti események – és persze az előzmények – kapcsán.
Mivégre ezek az erőteljes kijelentések – kérdezhetnénk –, hisz Orbán végül is egy jelentéktelen kis ország helyiérdekű vezetője. Nos azért, hogy elijesszék azokat, akik szívesen eveznének ugyan a Fidesz farvizein egyre távolabb a nyugati demokráciáktól, ám szeretnék elkerülni, hogy meg is kelljen fizetniük azt az árat, amit a Fidesz, Orbán és nem kevésbé Magyarország e különös utazásért már most fizet. Az intés persze nemcsak Băsescunak szól, akinek egyébként leáldozóban van politikai napja, de mindenki másnak is, aki e térség lakója.
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)

Pártkicsinálók – Válaszféle Markó Bélának
Markó Béla volt RMDSZ-elnök régi szokásához híven ismét az ÉS-ben jelentkezett egy dolgozattal, és – nem gondoltam volna – ennek most kifejezetten örülök. Ugyanis a látszattal ellentétben nem annyira nagy élvezet a Facebookon szájkaratézni Kovács Péter újonnan választott RMDSZ-főtitkárral, alig-alig szórakoztat, mert Kovács Péter főtitkár egy vonásában emlékeztet Petőfire: egy gondolat bántja. De az nagyon.
Markó Bélának viszont van stílusa, és ez ma már becsülendő erény, cikke elején a lírai felvezető egészen megkapó. Lófő őseire nem tudok rátromfolni, én a ványolós Demeterek közül való vagyok, nagyszüleim Lövétebányán éltek, mi Szentegyházán, akkoriban Vlahicának hívták, a tárgyszerető székelyekből éppen gyermekkoromban akartak sokoldalúan fejlett szocialista embert nevelni, hát érdekes kísérlet sikeredett, elvették tőlük, ami az övék volt, ők meg visszalopkodták az államtól darabonként, és aki nem ezt tette, arra azt mondták, hogy élhetetlen. Mai napig nyögjük ezt a pedagógiát, életerős férfiak mennek seregszám idő előtt betegnyugdíjba, majd világgá – régebb Magyarba’ – dolgozni, fiatalok várják a „sommert”, nézem a gyermekkori pajtásaimat, amint az utcasarkon állva éppen semmit tesznek, és nem visz rá a lélek, hogy megmondjam nekik: az én adómból teszik azt a semmit, sokba van nekem az az utcasarok.
Markó Bélával mégis van közös élményünk, azt a kenyeret az utolsó morzsáig meg kell enni figurát még én is éltem, nagyapám azt mondta, ne gazolj, fiam. Bár a jó öreg ritkán szólt hozzánk, unokákhoz, inkább a keze járt el, súlyos keze volt, meg kell hagyni, és néha én is örülnék annak, ha kinek-kinek a nagyapja a túlvilágról átnyúlna, és visszapofozná az unokát az „életbe”.
Markó Béla, Románia miniszterelnök-helyettese talán megbocsát nekem, ha egy triviális tétellel alapozom meg válaszomat: a politikai hatalom egyetlen legitimációja a választók akarata. Vagy legalábbis abban a politikai berendezkedésben, amit mind közönségesen demokráciának szoktunk nevezni, és ennél egyelőre magam sem tudok jobbat, így a XXI. században elég fura lenne, ha a miniszterelnök Istentől eredeztetné a hatalmát. De azt valamiért mégsem tartjuk annyira furának, ha valaki mondjuk az Ész felkent papjaként – a nagybötűs Igazság kizárólagos birtokosaként – formál igényt a vezetésre, pedig hát a XX. századra visszatekintve olyan nagyon nem győzött meg a teljesítményével ez a kaszt, hogyismondják, értelmiség. Tehát én eleve kételkedve fogadok minden olyan gondolatmenetet, amely indulásból lekezelő módon viszonyul azokhoz, akiket megcéloz, „egy tragikusan szűk látókörű politikáról van szó, írja Markó Béla, amely nemhogy a Kárpát-medencéből, de még a hegyekkel nem árnyékolt magyar alföldről sem képes kitekinteni”, hát, e mondat tartalmát Magyarországon egy szóban foglalják össze, „mucsai”, mucsai magyar politika, mintha ez köszönne vissza, Markó Béla író stilizál, pedig azt mondja tulajdonképpen, hogy bunkó mindahány. Nem szép, nem elegáns, hogy az igazságtartalomról ne is beszéljünk.
De térjünk vissza a választói legitimációhoz, mert ez roppant fontos. Markó Béla volt RMDSZ-elnök számokat is idéz, és én a számokat nagyon szeretem, megmutatják igazukat, nincs annyi baj velük, mint a szavakkal.
Nézzük tehát a számokat, most vegyük az országos választásokat: 1990-ben 991 601 szavazat jutott az RMDSZ-es parlamenti képviselőkre, 1 004 353 a szenátorokra, 1992-ben 811 290 magyar szavazott a képviselőkre, 831 469 a szenátorokra, 1996-ban 812 628 voks ment a képviselőkre, 837 760 a szenátorokra, 2000-ben 736 863-an járultak az urnák elé képviselőinket támogatván, 751 310-en a szenátoraink miatt, 2004-ben 638 125 erdélyi magyar adott felhatalmazást a képviselőinknek, 637 109-en a szenátoroknak, 2008-ban pedig 425 008-re fogyatkozott az RMDSZ-es képviselők, 440 449-re a szenátorok választóinak a száma. Az utolsó népszámláláskor, 2002-ben 1 434 377 lelket számlált a romániai magyar közösségünk, szóval én ezen az adatsorokon nagyon elgondolkodnék, még mielőtt bárkire rá akarnám kenni a parlamentből való kiesés ódiumát.
Továbbmennék: a miniszterelnök-helyettes úr felsorol néhány magyar, vagy magyarok lakta megyét, nézzünk körül hát saját portánkon, és itt most mutatónak a 2008-as helyhatósági választások RMDSZ-es eredményeit venném: a 223 750 lakosú Kovászna megyében, írja Markó Béla, 74 százalékos magyar többséget képez a 164 158 székely-magyar, na, 2008-ban ebből 37 648-en méltóztattak elmenni a megyei tanács RMDSZ-es elnökét megszavazni, 36 061-en szavaztak a megyei tanácsosi listára, helyi tulipános tanácsosokra 32 413-en voksoltak, a polgármesterekre 40 981-en. Hát ennyit talán az RMDSZ-ről, és hogy ne érje szó a ház elejét, vegyük ide a Magyar Polgári Párt eredményét is, példának okáért – mert ez a legmagasabb szám – a polgármesterekre leadott szavazatokat: 18 304. Az összesen annyi, mint 59 285 magyar szavazat.
Nem élnék vissza az olvasók türelmével, végig lehet venni a miniszterelnök-helyettes úr által említett megyéket, a 85 százalékos magyar többségű Hargita megyében, ahol 326 347 lakosból 2002-ben 276 038 vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 2008-ban 67 448-an szavaztak RMDSZ-es polgármesterre, 58 536-an tulipános helyi tanácsosokra, 63 551-en a megyei tanácsosi listára és 67 353-en az RMDSZ-es megyei tanácselnökre. És így tovább…
Ha mai fiatal lennék, akkor azt mondanám: ez nagyon gáz. Így csak csendesen hümmögök, ráment az életemből huszonegy év.
A másik felvetés, ami enyhén sántít Markó Béla ex-elnök sirámában, az az, hogy az Erdélyi Magyar Néppártot azért hozná létre dróton rángatott bábukból az a sok alföldi mucsai politikus, hogy az RMDSZ-t „félrehajítsák”. Emlékeztetném a t. miniszterelnök-helyettes urat Tőkés László EP-alelnöknek – a Néppárt védnökének – a nyilvános ajánlatára, melynek értelmében előválasztások során kialakított közös listával lehetne indulni már az önkormányzati választásokon. És bár egyre valószínűbbnek tűnik, hogy nem ugyanazt értjük az „összefogás” szó alatt, szerintem ez a megközelítés inkább elvezet az „összefogás” lényegéhez, mint a kizárólagos egységretorika. Az összefogásra való felkérésre az RMDSZ érdemben nem reagált, megvitatni nem óhajtotta, horribile dictu: párbeszédbe bocsátkozni róla közvita keretében pláne nem volt hajlandó. Lehet ugyan az ÉS-ben tilitolizni a szavakkal, t. miniszterelnök-helyettes úr, a haverek aggódó és megértő bólogatásai között mutogatni a koporsót, de megjegyezném, innen kintről nézve nagyon hülyén néz ki, amint önkezükkel verik belé a szegeket.
A végére hagytam a kedvenc tételemet: „Nálunk is ez történne [mint Szlovákiában], ha ebben a pillanatban nem lenne ott az RMDSZ, ahol van. A maga önálló politikájával, önálló kompromisszumaival, önálló egyezkedéseivel és – igen! – önálló víziójával a romániai magyarság nemzeti integrációjáról egy erős, cselekvő bukaresti politikai jelenlét segítségével is.” Ilyenkor rápillantok a gazdasági mutatókra, aggódó szemeimet az IMF-re vetem, végigolvasom a parlamenti jegyzőkönyveket, majd megbogarászom a politikusok vagyonnyilatkozatait, az oktatási reformokat már nyomon sem tudom követni – és igyekszem nem megbetegedni. Ha Székelyföldön megállít a rendőr – már ha nem ejt foglyul valamelyik tankcsapdányi gödör –, románul beszélek vele, a hivatalokban románul töltöm ki a papírt Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában egyaránt. Ha ez az RMDSZ víziója – márpedig 1996 óta kormányon vagy legalább hatalomközelben van –, akkor bocs, de nekem annyira nem jön be.
Én például el tudnám azt képzelni, hogy azt a százötven milliárd régi lejt, amit évente kap az RMDSZ az erdélyi magyarság képviselőjeként, arra fordítsam, hogy példának okáért a román nyelv minél jobb elsajátítása érdekében speciális tankönyveket írassak, nyomtassak és juttassak el ingyen minden magyar iskolásnak, ha már önálló politikával elértem, hogy ez lehetséges legyen, és ne akkor álljak neki vakarózni, amikor hosszú-hosszú küzdelem után talán tényleg elértem. Vagy azt sem tartanám ördögtől valónak, hogy az önálló vízió része legyen minden erdélyi régió összehangolt térségfejlesztési stratégiája, olyan, amilyent az ott lakók magukénak éreznek (gyakorlatilag a központ segítségégével alkotnak meg), mint ahogy az ellen sem tiltakoznék, ha a magyar vagy magyarok lakta településeinknek lenne kulturális stratégiája – egy sajátosan erdélyi kulturális stratégia integráns részeként. És bár lehet, hogy a bukaresti minisztertárs morogna, de több pénzt feccölnék az erdélyi vállalkozásfejlesztésbe, és az is egészségesebb környezetet teremtene, ha nem a helyesen írni sem tudó politikus elnökölne a szakmai kuratóriumban.
És bíznék az emberekben. Nem hülyék. Kis segítséggel óriási dolgokra képesek, tessék csak megnézni az izmosodó civil szférát.
És bíznék a magyarokban is. Nem csupán Erdélyből vagy Magyarországról, hanem szerte a világból. Van magyar tudástőke, egészen egyszerűen nyitottnak kell lenni, és lehetőséget kell teremteni arra, hogy egymást megtaláljuk – és tanuljunk egymástól. Tudja, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, azok a mucsai politikusok megcsinálták azt, amire a romániai politikum két évtized alatt nem volt képes: önálló magyar egyetem-hálózatot hoztak létre és tartanak fenn a magyarországi adófizetők pénzén. Adóforintokból képezünk magyar szakembereket Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában – azt azért illene legalább elismerni és megköszönni. Önök helyett dolgoztunk, bizony, a Sapientia–EMTE és a PKE rendszere nem csupán abban különbözik a Petőfi–Schiller Egyetemtől, hogy nem a hamis multikulturalitás égisze alatt szerveződött, hanem abban is, hogy létezik.
Kedves miniszterelnök-helyettes úr, elhiszem, hogy Bukarestben nem olyan könnyű, ha hiszi, ha nem, szurkolok Önöknek, ha másért nem is, de az én pénzemet is költik, és nekem nagyon nem mindegy, hogy mire, keményen megdolgozom érte.
Minden normális román állampolgárnak az az érdeke, hogy ez az ország fejlődjön, és ha Önök ennek az ígéretét hordoznák, akkor nem veszítettek volna annyit a népszerűségükből. De Önöknek részük és felelősségük van abban, hogy ott tart Románia, ahol, hiszen a kormánydöntéseket Önök ellenében aligha tudták volna meghozni. És a rossz kormányzást minden normális demokráciában büntetik a választók – nemzetiségi kérdéstől függetlenül.
És Ön sértődötten nekiáll védeni a védhetetlent. Saját kormánytársait csuklóból benyomja a sötét nacionalista – ellenség! – skatulyájába, ugyanakkor ugyanazzal a mozdulattal felülírja a demokrácia lényegét – a szabad társulás és a politikai véleményformálás jogát –, ráadásul mindezt belehelyezi valamiféle mucsai magyar összeesküvés-elméletbe.
Ennél azért többet várnék egy, a rajongói szerint a legnagyobb erdélyi magyar államférfitól. Például bíznék Erdélyben, ha már megidézte Kós Károlyt. Ki lehet lépni a görcsös Bukarest-paradigmából, és ki is kell – ami nem azt jelenti, hogy nem kellene ott lennünk; de nekünk Erdély az otthonunk, nem a Regát, hát helyezzük Erdélyt minden politikánk középpontjába.
Tudja, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, engem egyre inkább zavar, nem is zavar, kísért egy gyanú, főként, amikor ilyeneket olvasok Önöktől, szóval fel-felsejlik, hogy 1989-ben nagy nehezen megszabadultunk a Román Kommunista Párttól, és helyette mintha hosszú és következetes munkával megcsináltuk volna magunknak ugyanazt kicsiben, rommagyarban.
Kicsi, savanyú, de a miénk, vagy hogy is van ez.
És nagyon nem szeretem ezt az érzést.
Demeter Szilárd 
Erdély.ma

Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból
- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?
- Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni.
- Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét?
- Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?
1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.
- Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?
- Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.
- Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?
- A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.
- Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?
- Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.
- Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?
- Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?
- Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni.
- Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?
- Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.
- Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.
- Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?
- Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Egy műalkotás csak akkor tud szárnyalni, ha van honnan elrugaszkodnia”
Író–olvasó találkozó Háy Jánossal a Bölcsészettudományi Karon
– A műalkotások kapcsán egyetlen dologban hiszek, ez az, amit mélyen igaznak tudok tekinteni: hogy amit írok, annak mindig ritmusban kell lennie azzal, amit belül élek. Ilyenformán a művészet jelentékeny része önismereti kérdés; az embernek el kell mélyülnie önmagában, hogy tudja, ki akar megszólalni általa. Egyébként ez a mindennapi életben is így van: úgy kell élnünk, hogy minél többet menjünk befelé, s lássuk, kik vagyunk a világban, akik jelen vagyunk – magyarázta Háy János költő, író, drámaíró, képzőművész hétfőn délután, a Láthatatlan Kollégium és a János Zsigmond Unitárius Kollégium által közösen szervezett eseményen. A Gézagyerek, a Valami nehezék, az Egymáshoz tartozók és számos más kötet szerzőjével Selyem Zsuzsa irodalomtörténész és Jakab Villő Hanga egyetemi hallgató beszélgetett a Bölcsészettudományi Kar Eminescu termében.
Elsőként az Élet és irodalomban három évvel ezelőtt megjelent Asszimiláns című esszéje apropóján kérdeztek rá beszélgetőtársai: milyen volt Háy számára vidéki környezetből, a szlovák határ mellett fekvő Vámosmikoláról nagyvárosba költözni, és ez milyen hatással van az írásaira.
– Nekem nem az az alapproblémám, hogy milyen vidékről Budapestre menni, hanem az asszimiláció: egyik közegből a másikba átkerülni úgy, hogy valamilyen módon meg tudd mutatni, ki voltál valaha. Tehát hogy ne szakadjon le a múlt rólad, hanem ezt a múltat is fel tudd mutatni – mondta Háy János, hozzátéve: voltaképpen mindannyian asszimilánsak vagyunk, legyen szó kamaszból felnőtté válásról, Kolozsvárról Budapestre vagy New Yorkba költözésről, a legfontosabb viszont, hogy eközben egészben maradjon a személyiségünk. Angolul bárki meg tud tanulni, hogy közben észre sem veszik, honnan származik, vallja, de amennyiben letagadja a múltját, az valamikor, valahol vissza fog ütni: „egyszer szét fogja roppantani a személyiségedet, egyszer még bele fog kopogni a szívedbe, és nem biztos, hogy jókor és jó módon”. Egyrészt emiatt írta meg az Asszimiláns című szöveget, ugyanakkor az indiai és a magyarországi értelmiség közötti különbségek is hatással voltak rá.
– Nagyon sarkítva azt gondolom, hogy a magyarországi véleményalkotó elit túl gyakran és túl intenzíven van elfoglalva a saját problémáival, s úgy tűnik, fogalma sincs arról, mi történik az országban, hogy miként élnek Békéscsabán vagy azok az emberek, akik 70–80 ezer forintból tartanak el 2–3 gyermeket. Az ELTE-n és a Corvinus egyetemen gyakorlatilag nincs olyan diák, aki azt a pályát írja le, mint én, hogy jönne vidékről, kis faluból, viszonylag szegény és képzetlen szülőktől, és a tanulás fázisain keresztül eljutna oda, ahová a képességei lehetővé teszik. Amikor az egyik indiai egyetemen megkérdeztem a rektortól, hogy a diákok hány százaléka származik alsó kasztokból, mondott egy 68 százalék körüli arányt, és rögtön hozzáfűzte: „de szégyellem magam, mert azt szeretném, ha népességarányosan lennének”. Akkor én elszégyelltem magam, nehogy visszakérdezzen, hogy működik ez Magyarországon, mert egy jó gondolatot nem tudtam volna mondani. A pályák és tehetségek elindulásához szükséges pozitív diszkrimináció nálunk egyáltalán nem működik – részletezte Háy, aki szerint – az indiaiakhoz hasonlóan – nem lenne szégyen azt akarni, hogy egy adott társadalom jobb legyen, s tenni is ennek érdekében.
Az a tény pedig, hogy valaki asszimiláns, inkább élethelyzet, mint morális kategória: kilépni az egyént és a közösséget egyformán óvó térből, kipottyanni a védőhálóból, s átkerülni egy teljesen más közegbe. – Az asszimiláns életérzés végereményben azt jelenti, hogy örök életedben érzed a bizonytalanságot, benned van a félelem, hiszen ennek a sorsnak éppen ez az alapja: csak annyi vagy, amennyit te megteremtettél – hangsúlyozza. Márpedig az emberi sorsnak is egyik velejárója az esendőség: bármikor elbukhatunk, összeomolhatunk, de ettől vagyunk emberek, s amíg ezt fel tudjuk mutatni, addig maradhatunk igazán azok. – Amikor kommunikálunk egymással, nem a tökéletességgel beszélgetünk: látom a másik emberen, hogy ő is olyan, mint én, s tudom azt, hogy azon a pici repedésen keresztül, ami a szívemen, a sorsomon van, a másik ember belém tud nyúlni. Az asszimiláns átérzi ezt az esendőséget, és ezen keresztül, más emberek esendőségének is érzékeli a súlyát – értékelte.
Amiként pedig az ember személyisége nem lehet egységes a múlt ismerete és a vele való szembenézés nélkül, a műalkotásnak is szüksége van a valóságra, „csak akkor tud szárnyalni, ha van, honnan elrugaszkodnia”. S bár drámái valóban egy kis falusi közegből „dobbantanak”, de csak azért indulnak ki abból, hogy valami általánosan emberiről beszéljenek, vagy legalábbis olyan dolgokról, amelyek őt foglalkoztatták a megírás pillanatában. – Természetesnek tartom, hogy az író fel akar építeni egy világot, amelynek aztán az olvasó is részese lehet. A mű azonban nem bemutat valami külsőt: a dráma nem bemutatja például az autista gyermekek sorsát vagy a vidéki létet, Dosztojevkszkij A félkegyelműben nem azt vázolja, hogy milyen a pszichésen reccsent Miskin vagy a 19. századi Pétervár. A létről akar beszélni, és erre a beszélgetésre hív meg téged is – magyarázza Háy, érzékeltetve a játékszabályokat is: egyik oldalon az író áll, saját tapasztalati világával, a másik oldalon pedig az olvasó, ha pedig ez a két térfél találkozik, akkor utóbbi életébe is beleszól a mű.
–Akusztikusak az irodalmi alkotások, a drámák pedig különösképpen azok. Én eleve hangzásra írok, visszaolvasom a szöveget, és figyelem, hogy akusztikailag nem falsul-e; mert ha falsulást érzek, érdemes beleavatkoznom, biztos, hogy tartalmi hiba van benne – ecseteli a szerző, majd arról is szót ejt, hogy miért éppen a Gézagyerekből, ebből a három oldalnyi novellájából írt drámát. Megtudtuk: létfontosságú a nyelv, hiszen megmutatkozik benne az a világ, amelyet föl akar „pattintani”, de ugyanakkor az is fontos, hogy sorsa tekintetében teherbíró legyen az adott írás: hogy legyen benne olyan „sorslehetőség”, amely megér két órát, amit ki lehet bontani, tovább lehet beszélni. – A novella már eleve magában hordoz sok mindent. Ez egy tökéletes műfaj, majdnem olyan, mint a vers: nagyon könnyen összedől, ha az ember elront benne egy mondatot. A dráma ezzel szemben nyitottabb, ami persze korántsem jelenti azt, hogy félvállról lehet venni – fejti ki.
Legyen szó drámáról, ihletettséget igénylő líráról vagy inkább technikával dolgozó prózáról, a legnagyobb veszély Háy szerint, ha létrehozásakor nem a mű tárgyával foglalkozik az alkotó, hanem valami egészen mással: hogy a szöveg mire lesz majd képes megjelenése után, jobban fogja-e szeretni a szerzőt valaki, vagy hogy jót írjanak róla a kritikusok. – Ezek amolyan korrupciós célok, de a legegyszerűbb közülük természetesen az, ha a Gézagyerek után, amiről tudom, hogy sokan becsülik, egy idő után elkezdek Gézagyerekeket gyártani, hogy ezt a tetszést megtartsam – teszi hozzá, vázolva a folytatást illető lehetőségeket: vállalja-e az ember, hogy kockáztat, s más dikciókban, gondolati világokban kezd el mozogni, ezáltal pedig adott esetben egy új műve révén valaki leírja az előzőt, vagy pedig – a rajongás megőrzése érdekében – hamis dolgokat hoz létre, „amelyeknek csak a dizájnja műalkotás, de nincs szíve neki”. – Én például azért hagytam abba a történelmi regények írását, mert azt a nyelvet teljesen felhasználtam a magam számára. Megtanultam, amit az a nyelv képes megmutatni nekem a világból, onnantól kezdve már csak a nyelvet tudtam volna mozgatni, magyarán a kirakat működött volna, de a belseje nem – mondta.
Több más téma került elő az est folyamán, amelyek révén ismételten bizonyította a meghívott: olyan élettapasztalattal és nyelvi eszközökkel rendelkezik, amelyekkel sokakat képes elbűvölni. Így például kitért arra, hogy szerinte addig van igazából értelme az emberi életnek, amíg van egyfajta figyelmünk a világra, amíg rákérdezünk a körülöttünk zajló dolgokra.
– Nem fognak megoldódni, ezt borítékolom, legalábbis nekem eddig nem sikerült, de szerintem senkinek sem. Nem is kell, hogy megoldódjon, viszont ezt nem lehet megspórolni, és ha rá tudsz kérdezni, biztos, hogy számtalan dolgot fel tudsz oldani. Furcsa például, hogy a világ dolgaira érzékeny, eleven és nyitott figyelmű emberek egy idő után, negyvenes-ötvenes éveik táján eljutnak arra a pontra, hogy már csak egyetlen sínt látnak maguk előtt, amelyen ők caplatnak, és azon kívül semmi mást. Nem néznek se jobbra, se balra, csak az a világ van számukra, ahol monotonon gyalogolnak. Ez viszont nem a kőfejtőben történik, nem diplomafüggő, az orvosok és az ügyvédek esetében is ugyanez érzékelhető. Kérdés, hogy mi az, ami fenn tud tartani egy érzékeny ráfigyelést a világra, sajnos ilyen tekintetben nem jók a tapasztalataim – egészítette ki a gondolatmenetet Háy János.
A hangulatos író–olvasó találkozó után, este 9 órától a Gézagyerek című drámát adta elő a János Zsigmond Unitárius Kollégium Színjátszó Műhelye, tegnap délután pedig a szerző drámái alapján zajlott beszélgetés a BBTE Bölcsészettudományi Karán.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Összecsap Bretter és Hatos
„Politikainak neveztem visszahívásomat, de nem azért, mert naiv volnék, s azt gondolnám, hogy létezik »független, szakmai« értékelés. Várható volt, nem volt meglepetés és nem is tiltakozom ellene” – írja a Sapere című blogján (http://bretterz. blogspot.com) Bretter Zoltán, a Bukaresti Magyar Kulturális Intézet vezetője, akit négyéves mandátuma lejárta előtt hívott vissza a magyar kormány.
A kultúrdiplomata azt követően „tálalt ki”, hogy Hatos Pál a Balassi Intézet főigazgatója az MTI-nek adott nyilatkozatában arról beszélt, nincs szó politikai háttéralkukról, csupán egy kezdeményezőbb, aktívabb igazgatót szeretnének. Bretter az Új Magyar Szónak adott korábbi nyilatkozatában beszélt először arról, hogy politikai megfontolások állnak visszahívása mögött.
Mobil igazgató vezetéken
A visszarendelés okairól Hatos Pál az MTI-nek úgy nyilatkozott: „szeretnénk új kezdetet, egy olyan igazgatót, aki munkaidőben elérhető, és a munkatársai nem azzal védekeznek, hogy nem tudják, hol van, s hogy mikor lesz elérhető. Szeretnénk egy aktívabb igazgatót, aki sokkal kezdeményezőbb módon végzi a feladatát. Egy olyan intézetet, amely Bretter úr állításának megfelelően végre élettel töltődik meg, s nem bezárt kapukon próbálkozik az érdeklődő”. „Mobil igazgatót, mobilon lehet elérni” – replikázott felesége szavaival Bretter, majd hozzátette: „az irodához-kötött munkavégzés helyett – amit a Balassi Intézet szorgalmaz és a folyamat-ellenőrzés eszközének tekint –, a napi 24 órás tevékenységet tekintettem a valódi munkaköri leírásomnak”.
A Balassi Intézet főigazgatója az MTI-nek adott nyilatkozatában hangsúlyozta: Bretternek mindenre megadatott a lehetőség. „Soha semmiben nem fogtuk vissza, semmilyen politikai jellegű utasítást nem kapott, sem szóban, sem írásban. A kultúrában nincs sem jobb-, sem baloldal, csak a minőség kérdése számít” – fogalmazott. Ezzel kapcsolatban a személyes blogján Bretter kijelentette: „azt a jópofáskodást, jófiúskodást, hogy a kultúrában nincs jobb- és baloldal, nem áll módomban komolyan venni”. Settenkedő cenzúra Bukarestben
A Bukaresti Magyar Kulturális Intézet igazgatója elmondta, a settenkedő cenzúra és a puha ideológiai lökdösés írásos és szóbeli számos példáját tudná fölsorolni, válaszul arra, hogy „sem írásban, sem szóban” nem korlátozták tevékenységét. „Letiltották az ÉS, a Magyar Narancs, a 168 óra, a Világosság előfizetéseket, (Maradt a Heti Válasz, és a Kommentár), előírták, hogy Makovecz Imréről emlékezzünk meg, előírták, hogy a Trianon-nyilatkozatot helyezzük el a Román Nemzeti Könyvtárban, jól látható helyen (apud Kerényi), nem adtak támogatást Bibó-konferenciára, mellyel a megjelenő 1000 oldalas román Bibó-kötetet vezettük volna be a román társadalomtudományos gondolkodásba, eltanácsoltak Tarr Béla filmjeinek a vetítésétől” – írja Bretter.
Hatos ugyanakkor azt is nehezményezi, hogy Bretter nem tartja kulturális módon értelmezhetőnek a sportot, amelyet az olimpia évében tematizálni próbál a Balassi Intézet. A bukaresti kultúdiplomata ezzel kapcsolatban Radnóti Sándornak a Mozgó Világban megjelent interjúját idézi: „És ma már a balliberálisként megcímkézett magas kultúra alternatívájaként nem egy általuk nemzetinek nevezett, általuk kizárólag nemzetiként elfogadott magas kultúrát ajánlanak és támogatnak, hanem a sportot. A versenysportot.” Hozzátette: itt nem is kizárólag a versenysportról, hanem részint egy zagyva sportideológiáról van szó, – a talpig kalocsaiba öltöztetett sportolóktól kezdve a Balassi Intézet új, keresztöltéses logóján keresztül, a talicskázásig ívelő – népi giccsről.
F. I.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Egy sokoldalú, reneszánsz művész (Bánffy Miklós életmű-kiállítása a múzeumban)
Kísérletező kedv
Néhány napja leplezték le Bánffy Miklós Csaba királyfit ábrázoló monumentális, gyönyörű ólomüvegfestményét, melynek terve 1933-ban készült el, az üvegképet Makkai András kolozsvári üvegművész készítette. A vitrálium mutatja Bánffy fáradhatatlan kísérletező kedvét, hiszen állandóan új és új területeket hódított meg.
Írt, rajzolt, politizált és jelmezeket tervezett, érdekelte a lótenyésztés, nagy műértő és műgyűjtő is volt, sajnos, bonchidai kastélyát a visszavonuló német csapatok 1944 októberében felgyújtották, és pótolhatatlan értékek vesztek oda. (Feltételezések szerint bosszúból, Bánffy németellenes diplomáciai ügyködései miatt; 1944 őszén Bukarestben járt, Maniuval tárgyalt a kiugrásról, meg akarta előzni, hogy Erdély hadszíntérré válva elpusztuljon, s a háborúból való kiugrásra akarta rábeszélni Horthyt is. Nem járt sikerrel. A többit tudjuk. Tudjuk?) A Csaba királyfi felavatását a múzeum dicséretes módon egy nagy Bánffy életmű-kiállítással is összekötötte. A magyar Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a sokoldalú és sok mindennel foglalkozó Bánffy életművének bemutatására vállalkozik. Hatalmas díszes kivitelezésű pannókon látható Bánffy családfája, a méltán erdélyi Versaille-nak nevezett bonchidai kastély. Láthatjuk Fr. Gall festményét a kolozsvári Bánffy-palotáról, majd Bánffy nagy érdeklődési színterei következnek, mindenekelőtt a színház és az opera. Jelmez- és díszlettervei, aztán a grafikus és könyvillusztrátor művei, de külön pannón mutatják be felesége, Váradi Aranka színésznő pályáját is, s egy másikon élete nagy szerelmének életét. Az Erdélyi történet című trilógia felejthetetlen nőalakját, Adriennt báró Bornemisszáné Szilvássy Karola ihlette, akihez Bánffy haláláig ragaszkodott, s aki a korabeli Erdély egyik botrányos arisztokrata nőalakja volt örökös mágnáspukkasztó hecceivel. Megkapó képet rajzol róla Marosi Ildikó a Bánffy Miklós estéje című könyvben, amely az író és lánya, Katalin levelezését s felesége, Váradi Aranka naplóját tartalmazza. Az Erdélyi történet keletkezéséről is külön pannó számol be, a Lovakról című értekezésről s Bánffy lótenyésztői tehetségéről is, aztán a politikus következik.
Igazi író
A leggazdagabb és egyik legősibb erdélyi család sarja. Egy emlékezetes anekdota szerint a nagy levéltáros, Kelemen Lajos így búcsúzott tőle a negyvenes évek végén a kolozsvári állomáson, amikor kényszerűen, már betegen Budapestre távozott meghalni, „üdvözlöm önt, gróf úr, abból az alkalomból, hogy 700 év után elhagyja Erdély földjét.” Bánffy, már fiatalon, a családi hagyományokat követve úgyszólván besétál a magyar parlamentbe, diplomata, majd Kolozsvár főispánja lesz, de hamarosan megunja az örökös magyar jogi vitákat, s kilép a politikából. Főispánsága és képviselősége alatt szerzett döbbenetes élményei egy részét a román és magyar parasztság nyomasztó életkörülményeiről, az Albina áldásos tevékenységéről vagy a magyar parlament eszelős vitáiról és szelleméről szarkasztikusan írja meg, évtizedek múlva, az Erdélyi történetben, hiszen már fiatalon a politika mellett gazdasági tanulmányokat is folytat, és írni is kezd.
Első drámáját, a Naplegendát Ady Endre üdvözli lelkesen. Ekkor még Kisbán Miklós néven ír, de vájt fülű beavatottak sejtik, ki rejtőzik a név mögött, az egyik legősibb és leggazdagabb magyar arisztokrata család sarja, s ez Bánffy művészi pályáján állandó hátrányt jelent. Úgy érzi, dilettánsnak tartják, főúri műkedvelőnek, s ez idegesíti, és állandóan bizonyítani akar. És bizonyít is, hiszen van néhány kiváló elbeszélése (Farkasok, Havasi történet, A császár titka). Egészen Emlékeimből című emlékirata megjelenéséig, a harmincas évek elejéig műveit, elbeszéléseit, drámáit, Reggeltől estig című első regényét Kisbán Miklós néven jegyzi, s csak a koronázási ünnepségeket megörökítő emlékezéseit szignálja Bánffy Miklósként. A tízes évek elején nevezik ki az operaház intendánsának, s fordul érdeklődése a díszlet- és jelmeztervezés felé. 1916-ban régi ismerőse, barátja Kós Károly közreműködésével ő rendezi Károly király koronázási ünnepségeit – erről is külön pannó számol be –, s nagy botrányt kelt, hiszen az „aranysarkantyús vitézek”, az arisztokrácia krémje mellett felvonultatja a templomban a frontot megjárt, csonka-bonka, mankós hadirokkantakat is. Minderről izgalmasan számol be már említett, Emlékeimből című első emlékiratában, amelyet a műveit sorozatban megjelentető kolozsvári Polis Kiadó kétszer is megjelentetett a Huszonöt év című, negyvenötben elkezdett, de sajnos félbemaradt emlékiratával s más memoártöredékeivel együtt. Aki ezt így meg tudta írni, ti. a koronázási ünnepséget s a háborús évek dermesztő hangulatát, igazi író. Mint ahogy Bánffy az is, csak ezt kevesen és későre ismerik el.
Ekkor már, a háború alatt az operaház intendánsa, érdekelni kezdi a jelmez- és díszlettervezés. Kiállítva gyönyörűen és kifejezően megrajzolt figurái A fából faragott királyfiból (könyvillusztrátori pályáját is Balázs Béla Fából faragott királyfi című könyvének illusztrálásával kezdi) s más, általa tervezett jelmez- és díszlettervek rajzai is láthatóak (Richard Strauss: Salomé, Weber: Oberon, Mozart: Varázsfuvola, Bartók: A kékszakállú herceg vára). Az ő irányítása alatt és kezdeményezésére mutatja be a különben őskonzervatív és Bartóktól idegenkedő budapesti operaház A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát. A jelmez- és díszlettervezésben végre megérdemelt babérokat arat, sikere van, elismerik.
Később még Szegeden, 1934-ben és 1935-ben nagy sikerrel megrendezi Az ember tragédiáját, ezt is mintaszerűen dokumentálják. Ha valakit bővebben is érdekel, fellapozhatja Marosi Ildikó Kis Bánffy könyvét (Pallas Akadémia, 1997), ahol bőven idéz a korabeli sajtóvisszhangokból. Külön érdekesség, hogy 1934-ben Bánffy Octavian Gogát is meghívja a bemutatóra, s a tragédia román fordításával évek óta foglalkozó költőt elbűvöli az előadás, dönt szövege véglegesítése és kiadása mellett. Ezzel le is zárul Bánffy színházi működése, noha érdemes megemlíteni, hogy a negyvenes évek elején díszlet- és jelmezterveket készít A nagyúr című Attila-drámája kolozsvári előadásához. Jelmeztervei, számtalan rajza maradt fenn s tekinthető meg a kiállításon. „A legfrissebb szakirodalom – írja Murádin Jenő Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor című tanulmányában – Bánffynak éppen a szcenikai működését tekinti a leginkább maradandónak, a dilettantizmus árnyékától is távol esőnek. Lehet, hogy a szakma némi elfogultsága rejlik az ítéletben, de bizonyos, hogy a színpadi látványtervező művészetben – melyhez komoly grafikai felkészültség is szükségeltetett – máig tartóan megbecsült nevet vívott ki magának.” (Bánffy mestere a képzőművészetben Székely Bertalan volt, róla szóló esszéje Az erdélyi csillagok című antológiában jelent meg.)
A politikus
A háború után újra visszatér a politikába, és régi ismerőse, az ugyancsak erdélyi Bethlen István kormányában külügyminiszter lesz. Sokat tesz Sopron visszacsatolásáért, életének ezt a szakaszát már említett, Huszonöt év című, terjedelmes, de félbemaradt emlékiratában írja meg, betegen, szegényen, kisemmizetten. Mindenét elveszik, nyomorog, s végre az lesz, ami mindig is akart lenni: író, kézirataival szerkesztői előszobákban várakozik. Régi ellenfele, Gaál Gábor (az általa irányított Korunk s a Bánffy vezérelte Helikon közt ádáz csata dúlt a harmincas években) közli anekdotáit az Utunkban. Olvashatóak elbeszéléskötetben. De ez már Bánffy megidézett estéje. Térjünk vissza a diplomáciához, magyar külügyérként vesz részt 1922-ben a génuai konferencián, és karikatúrákat készít a jelem levő politikusokról. Ezt politikából való távozása után Ben Myll álnéven háromszáz példányban, élénk európai érdeklődést keltve egy albumban egy lipcsei kiadó meg is jelenteti. Ezeket a remekbe szabott karikatúrákat is láthatjuk, a rajzoló Bánffy művének csúcsa ez, keserű gúnyrajz-sorozat egy tébolyodott korról. (A Polis Kiadó 2006-ban Dávid Gyula tanulmányával és Bánffy emlékezéseivel együtt újra kiadta.) A kiállítás szervezői a karikatúrák mellé a politikusok fényképeit is prezentálják, láthatjuk, milyen pokoli érzékkel ragadja meg Bánffy az arcok és személyiségek lényegét. Néhány vonással pompásan torzítva, de kifejezően is. A politikából távozva 1926-ban hazatér. Visszakapja birtokai egy részét, a bonchidai kastélyban rendezkedik be, s Kolozsváron. Ekkor az illusztráció és az írás érdekli. Sorra illusztrálja Reményik, Áprily, Tamási, Berde Mária könyveit, van a tragikum iránt is érzéke, kétségtelen, ez Áprily Idahegyi pásztorok című drámájához készített illusztrációiból is látszik (majdnem mindenik látható a kiállításon), de az igaziak gúnyrajzai, Tamási Ábeljéhez és főként saját Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja című könyvéhez (2005-ben a Polis életműsorozatában újra kiadta). Bánffy egyik legjobb könyve ez, álmemoár, apokrif, egy letűnt kor stíljében rajzol kíméletlen kór- és korképet a húszas évek erdélyi torzsalkodásairól.
Ezután, leszámítva szegedi vendégrendezéseit, idejét, energiáit élete fő művének, az Erdélyi történet című trilógiának szenteli (Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol). Ez az első háború előtt játszódó történet az erdélyi és a magyar arisztokrácia haláltánca. Évtizedekig agyonhallgatták, aztán a magyar irodalom nagy búvárlója, Nemeskürty István a nyolcvanas években „felfedezte”, újra kiadták, az életműsorozatban megjelentette a Polis is. Nagy tanulmányokat írt róla többek között Huszár Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Fábián Ernő, Bajor Andor, Szegedi Maszák Mihály, és első megjelenése után hatvanegynéhány évvel kiadták angolul és spanyolul is, megkezdte világhódító útját. Az Élet és Irodalom 2009. november 20-án tallóz a Megszámláltattál első spanyol kritikáiból. Zárjuk egy idézettel írásunkat, hiszen kiderül belőle, hogy bizonyos dolgokat a távoli spanyolok jobban látnak, mint egyes elfogult kor- és kartársaink. „Ha csak a budapesti felső tízezer életéről szólna a mű – írja Robert Saladrigas –, aligha keltene nagyobb érdeklődést. A regény valódi ereje a magyar történelmi-politikai helyzet ábrázolásában rejlik, meg a kisebbségi kérdés felvetésében, a magyar nacionalisták és az osztrák monarchia viszonyának rendkívül problematikus időszakában (1904–1914). És épp ilyen fontos a legelső oldaltól kezdve a lenyűgöző erdélyi táj jelenléte, melynek leírása annyira erőteljes és sokszínű, hogy az olvasóra szinte fizikai vonzerőt gyakorol. Két pillérre építi Bánffy nagyra törő művét: egyik maga a történet, a másik az elveszett haza identitásának visszakövetelése.”
*Írtuk már, a Polis sorozatban adja ki Bánffy műveit, néha a Balassi Kiadóval közösen, megjelentek az elbeszélések, az emlékiratok, a drámák, a trilógia, a kisregények (Reggeltől estig, A bűvös éjszaka, Milolu), a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, a karikatúra-album, Bánffy levelezése lányával, lánya emlékezései (Ének az életről). Hátravan még tanulmányainak gyűjteménye, 1944-ben pedig Tarló címmel rendezett kiadásra egy tanulmánykötetet, de a háború elsodorta. Jó lenne ezt is kiadni végre... Megjelent az első monográfia is életművéről (Takács Péter: Bánffy Miklós világa, 2006). A Nap Kiadó népszerű, Emlékezet-sorozatának egyik utolsó köteteként, 2008-ban jelent meg A nagyúr című, Sas Péter szerkesztette válogatás vallomásaiból, leveleiből s főként a Róla szóló írásokból, s amint írtuk, trilógiája angol és spanyol nyelvterületen is sikert aratott. S most itt ez a kiállítás, megtudhatjuk, ki is volt valójában Bánffy Miklós. Szánjunk időt megtekintésére. Megéri.
Kiegészítés: megjelent: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások / Bánffy Miklós - Kolozsvár: Polis Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Markó Béla szellemi hozadéka
Ismerve Markó Béla szellemi és közéleti munkásságát, melynek szerves része a tudatosan adagolt nemzeti retorika, egyfajta sajátos politikai perverziónak tűnik, hogy időről időre olyan, nyíltan nemzetellenes, balliberális orgánumokban fejti ki véleményét, mint az Élet és Irodalom vagy a Népszabadság. Ezek a sajtótermékek a nemzeti értékek és érdekek apropóján végiggúnyolódták, végigfröcsögték az elmúlt 25 évet s bőven kivették részüket az olyan, nettó nemzetárulásnak tekinthető akciókból, mint a státustörvény szétcincálási próbálkozása vagy a 2004-es népszavazáson a határon kívül nemzetrészek elleni kampány.
Számonkérés
No de legyünk jóindulatúak és első menetben feltételezzük azt, hogy Markó megpróbálja érdeklődővé tenni ezen lapok olvasóközönségét a nemzeti gondolatok iránt.
Legutóbbi eszmefuttatása A nemzetállam rémálom címmel jelent meg a ballib sajtó zászlóshajójának, a Népszabadságnak a hasábjain. Mint a cím is sugallja, az írás a nemzetállam ellen irányul, és az RMDSZ-es sikerpropaganda mellett szépen, finoman összemosásra kerül benne a ceauşescui félfeudális („röghözkötöttség”, szabad mozgás akadályozása), soviniszta, nyílt diktatúra, a magyarellenességtől habzó sajátos szlovák demokrácia, s persze a tusványosi orbáni vízió a munkaalapú nemzetépítő államról. Markó pedig számonkéri a következetességet Orbán Viktoron. Mert szerinte nem lehet egyszerre a román nemzetállam ellen beszélni és a magyar nemzetállamot pedig építeni.
Nem tudni, hogy Markó tényleg nem érti, hogy e kettő miért fér meg együtt nagyon is vagy nem akarja érteni. Az első igen lényeges különbség a két ország között az, hogy Magyarország nem többnemzetű állam, hanem jelentős, önálló politikai akarattal rendelkező kisebbség nélküli nemzetállam, azzá tette a trianoni békediktátum.
Háromnemzetű állam
Ezzel szemben Románia létrejöttekor nemcsak, hogy nem volt nemzetállam, mint ahogy az az 1923-as alkotmány inkább céltételezésként, mint tényrögzítésként kimondta, de ekkor Románia háromnemzetű állam volt. Más szóval három olyan nemzet tagjai éltek ebben az államban – románok, magyarok és a szászok –, melyek államalkotó tapasztalattal rendelkeztek, igényük is volt önmaguk kormányzására és képesek is lettek volna erre. Egész pontosan képesek lettek volna ellátni az önálló kulturális, gazdasági és fizikai reprodukció funkcióit a román állam gyámkodása nélkül. Elég lett volna, ha a románság betartja a békediktátum előtt Gyulafehérváron írásban is rögzített ígéreteit. Románia ma is többnemzetű állam. Az Európai Uniónak több olyan ország is tagja, melynek lélekszáma nem éri el az erdélyi magyarságét.
A másik lényeges szempont a nemzeti érdek. Az a fogalom, melyet nem kell magyarázni a Kis-antant államok egyetlen politikusának sem, annál inkább az értetlenkedő anyaországi balliberálisoknak, azoknak a politikusoknak és újságíróknak, akik ott tömörülnek a 168 óra, a Hócipő, az Élet és Irodalom, a Népszabadság és a Népszava körül. Meghirdetve vagy sem, de a román politikai elit kőkemény nemzetépítő politikát folytat a magyarság ellenében több mint száz esztendeje. (A trianoni békediktátumhoz nem volt elég az, hogy Károlyiék feltett kézzel várják a színmagyar területekre és színmagyar városokba bevonuló román csapatokat, hogy a saját haderő leszerelésével védekezésképtelenné tegyék az országot, ahhoz kellett a tudatos román nemzeti építkezés, mely jóval Trianon előtt megkezdődött és melynek jegyében a román politikai elit ugrásra készen leste az alkalmat, amikor megkaparinthatja Magyarország minél nagyobb részét. Mert egy pillanatig sem korlátozták igényeiket a románlakta területekre! Ugyan, dehogy! Nekik csalódás volt, hogy nem kapták meg a Tiszántúlt is olyan „ősi román városokkal” mind Debrecin, Bichisciaba és Seghedin.) Ebbe beleértendő természetesen az utóbbi negyed évszázad is, a maga szellemi kulturális terror hangulatával (könyvelkobzás!, de hadd szúrjam ide azt is, hogy mind a 2013-as, mind a 2014-es EMI táborban a román hivatalosságok ideológiai alapon koboztak el pólókat is – uszítónak találták például azt a feliratot, hogy „anyám magyar, apám magyar, gebedjen meg, akit zavar!”), a bíróság politikai eszközként való használatával, a hagymakupolás honfoglalással, a jogos magyar törekvések (pl. Bolyai Egyetem) szisztematikus visszanyesésével. Más kérdés, hogy ennek a 25 esztendőnek a nagyobbik része úgy telt el, hogy a Markó Béla által vezetett, majd az utóbbi években nem kis mértékben fémjelzett szervezet, az RMDSZ, kormányon legitimálta az elnyomó román hatalmat. Mindeközben Magyarországon Markó Béla (bízzunk benne, hogy csak taktikai és nem eszmei) szövetségesei, az MSZP-s, SZDSZ-es társaság leépítette a magyar államot, szétprédálta a közvagyont, amíg lehetett, szabotálni igyekezett minden nemzetpolitikai törekvést. (Jó példa erre az autonómia és a kollektív jogok, ami ellen áskálódtak, amíg csak lehetett kifelé és befelé, elméleti és politikai szinten egyaránt. Olyasmikbe akadtak bele, hogy ezek a jogok nem értelmezhetőek, mert nem határozható meg, hogy kire vonatkoznak. De szabotálni igyekeztek a határokon átívelő magyar integráció programját is.)
Szövetségesi adok-kapok
Most, hogy a magyar választóközönség feleszmélni látszik és másodízben juttatta kétharmados többséghez az Orbán Viktor vezette pártszövetséget, a miniszterelnök azon van, hogy elvi és gyakorlati síkon egyaránt megalapozza a jövő nemzetpolitikáját. Ezt szolgálja a mindennapi politika több mozzanatán túl az Alaptörvény, és ezt hirdette meg a Markó Béla által bírált tusványosi beszéd is.
Markó Béla totális tévedésben van, ha azt hiszi, hogy amennyiben Orbán Viktor elöl jár a „jó példával”, és a Népszabadság valamint az Élet és Irodalom ideológiai üzenetének megfelelően semleges államot épít, afféle liberális éjjeliőr államot, hagyja, hogy a piac, a „láthatatlan kéz” uralkodjon a gazdaságban és a kultúrában, felkarolja a devianciakultuszt, a család helyett az egyénre építi társadalompolitikáját, a térséget gyarmatosítani igyekvő nemzetközi háttérhatalom prédájává teszi az országot, akkor majd enyhül a szlovák, a román, a szerb nemzetállami szorítás. Már miért enyhülne? Ez a politika ugyanolyan katasztrófa-politika lenne, mint Károlyié volt 1918/19-ben, aki megüzente a szomszédoknak, jöhetnek nyugodtan, nem fogunk rájuk fegyvert szegezni.
Nem véletlen, hogy Károlyi szellemi örökösei, akik a vörös gróf politikai hagyatékát felvállalják és ápolják, már a kilencvenes évek elején megfogalmazták azt a külpolitikai paradigmát, mely eszmei vezérlőcsillaguknak is sajátja volt, s amelyből a markói gondolatok is levezethetőek. A Beszélőben Konrád György és társai az antalli hűvös szomszédságpolitikával szemben a „bizalommegelőlegezés” politikáját hirdették meg. Tudom, hihetetlen, hogy önmagát komolyan vevő és komolyan vétetni igyekvő, számon tartott, neves értelmiségiek ezzel jöttek elő, ismerve a Trianon utáni fél évszázad történetét, de ha bárkinek kételye támad, nyugodtan üsse fel kilencvenes évek elejének sajtógyűjteményeit. Ez nem más, mint a felemelt kéz önmegadó, önfeladó politikája, ami később az alapszerződésekben tárgyiasult, amelyeket a magyar érdekek teljes félreseprésével, az érintett magyar közösségek kinyilvánított akarata ellenére fogadtak el.
Persze egy magasabb szintről tekintve nincs semmi meglepő Markó Béla írásában. Markó legkésőbb 2002-ben, amikor hamarabb gratulált a baloldalnak a győzelméhez és vizionált MSZP-SZDSZ kormányt, minthogy az megnyerte volna a választásokat, eljegyezte magát e nemzetellenes erőkkel, s azóta is bennük lát szövetségest önfeladó politikájához. A szövetségesi viszony pedig csakis adok-kapok alapon képzelhető el. Ez a szöveg Markó hozzájárulásaként fogható fel, egyfajta szellemi apportként a határon átívelő háromoldalú (MSZP stb. – PSD – RMDSZ) posztkommunista szövetség fenntartásához.
Borbély Zsolt Attila , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Meghalt Esterházy Péter Kossuth-díjas író
Meghalt Esterházy Péter – közölte az MTI-vel az író családja és kiadója. „A család és a Magvető Kiadó mély fájdalommal tudatja, hogy 2016. július 14-én a délutáni órákban Esterházy Péter elhunyt" – olvasható a család és Nyáry Krisztián igazgató közleményében. A kiadó a család kérésére mást nem közölt. A 66 évesen elhunyt Kossuth-díjas írót a Magvető Kiadó saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek. Esterházy Péter, aki a mai magyar prózairodalom egyik legjelentősebb alakja volt, tavaly októberben az Élet és Irodalomban írott cikkében jelentette be, hogy súlyos beteg, hasnyálmirigyrákkal küzd. Betegségéről könyvet is írt, amely Hasnyálmirigynapló címmel jelent meg az idei könyvhétre. A rendezvényt az író nyitotta meg június 9-én és ez a kötet volt a legnépszerűbb a könyvhét fővárosi programjain.
Esterházy Péter író halála súlyos veszteség a magyar és a nemzetközi irodalmi életnek – közölte az Emberi Erőforrások Minisztériuma csütörtök este az MTI-vel. „Aki írónak születik, az egyúttal felelősnek születik mindazokért, akiknek ír. A posztmodern író felelőssége annál nagyobb, minél mélyebb benne ennek a felelősségnek a felismerése. Így született az az életmű, amely gazdagon, briliáns újításokkal, nyelvi meglepetésekkel árad és ostromolja a mai olvasó felszínes izgalmaktól megfáradt agyát és szívét. Tud újat, tud valami frissebbet mondani a mai és az utánunk jövő nemzedéknek. Tud meglepő és egyúttal nagyon ismerős lenni. Tud a miénk lenni” – olvasható az Emmi méltatásában.
A történelmi szerepet betöltő Esterházy család fraknói grófi alágának leszármazottja Budapesten született 1950. április 14-én. Az író születése után nem sokkal a családot Hortra telepítették ki, a fiatal Esterházy Péter az 1956-os forradalom után főként az általános iskolában szenvedte el az úgynevezett osztályharc megkülönböztetéseit.
A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, az ELTE Természettudományi Karán diplomázott matematika szakon, számítástechnikai rendszerszervezőként dolgozott 1978-ig, utána az írást tekintette főfoglalkozásának. Első nagy sikerét az 1979-ben megjelent Termelési-regény (kisssregény) című művével, a szocreál termelési regény paródiájával aratta.
A nyolcvanas évek elejétől évente jelentek meg kisregényei – Függő, Ki szavatol a lady biztonságáért?, Fuharosok, Kis Magyar Pornográfia, Daisy, A szív segédigéi –, 1987-ben nagy feltűnést keltett Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk című regénye, amelynek főhőse, Weöres Sándor Psychéjének modern utóda ékes 17. századi nyelven adta elő napjainkban játszódó szerelmi történetét. Későbbi „nő-tárgyú” könyvei (Hrabal könyve, Egy nő) arról tanúskodnak, hogy írójuk hihetetlen beleérzéssel térképezte fel és tárta olvasói elé a nőiség lényegét, finom árnyalatait.
Nagy siker volt Harmonia caelestis című fikciós családi krónikája, majd a Javított kiadás, amelyben saját ironikus-indulatos megjegyzéseivel adta közre apja ügynöki jelentéseinek egyes részleteit. Futballkönyvei (Utazás a tizenhatos mélyére, Semmi művészet) is nagy népszerűségnek örvendenek. 2010-ben jelent meg Esti című kötete, amelyben Kosztolányi Dezső Esti Kornél-novelláit írta tovább „esterházyul”. 2013-ban publikálta Egyszerű történet vessző száz oldal című regényét, amely a 17. századba kalauzolja olvasóját. 2015-ben jelent meg Szüts Miklós festőművésszel közös kötete, A bűnös. Drámaíróként is jelentőset alkotott, színpadon is játszották Rubens és a nemeuklideszi asszonyok, a Harminchárom változat Haydn-koponyára és az Én vagyok a Te című darabjait. Műveiből több film is készült (Idő van, Tiszta Amerika, Anna filmje, Érzékek iskolája). Tagja volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának és a Berlini Művészeti Akadémiának. Több rangos elismerésben is részesült, 1996-ban Kossuth-díjat kapott, 1999-ben az Európai Irodalom Osztrák Állami Díjat vehette át. MTI
Erdély.ma

Hogyan lett Kolozsvár a bukott liberálisok pAradicsoma? – Kultúrharc a határokon túl
Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta lassan megszűnt az elsöprő balliberális médiafölény, ezáltal a kultúrharc terén is az egyensúly felé mozdultak el az erőviszonyok. A jobboldalon viszont az elmozdulást látva sokan megnyugodtak és leeresztettek, mert azt gondolják, hogy az offenzíva véget ért. És valóban, teljesen hétköznapi dologgá vált Ungár Klára kétségbeesve csapkodó frusztrációin nevetni, az Amerikai Népszavába író Bartus-féle elmeháborodottakra gond nélkül rá lehet mondani, hogy elmeháborodottak, és már azokat sem nagyon érdekli, hogy mit mond Mészáros Tamás, akik még egyáltalán emlékeznek rá. Ugyanakkor még mindig akadnak szép számmal, akik baloldali tojásokból kikelve, szocializmuson és demokrácián átívelve mozgatják a kulturális- és médiaszálakat, és aktívabbak, mint hinnénk. Magyarországon zökkenőmentesen élték át a rendszerváltozást; csak 2010 után kezdett fokozatosan fogyni körülöttük a levegő, ám ők eközben is magabiztosan járnak-kelnek a 20. században bejáratott útjaikon. (A PestiSrácok.hu felvidéki származású újságírójának körképe a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról. – A szerkesztőség ugyanakkor nem gondolja, hogy a cikkben felsoroltak kétes közéleti tevékenysége bármiben is befolyásolná a művészi teljesítményük értékét.)
Ezek az utak nemcsak a hagyományokat kigúnyoló és a nemzeti elkötelezettséget nevetségessé tevő módszereket jelentik, hanem a bejárást Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális hálózatába, és ami megdöbbentőbb, a határon túli magyar kulturális körökbe. Egyik sem most kezdődött…
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a szellemi kiötlői, pénzügyi támogatói és gyakorlati végrehajtói egyaránt külföldön kerestek menedéket. A módosabbak nyugatnak vették az irányt – így tett például Hatvany-Deutsch Lajos is, aki a vörös terror megszponzorálása előtt egyébként a Nyugat folyóiratba (és Ady Endre borozásaiba) is elég sok pénzt fektetett. Hozzá hasonlóan, sok baloldalinak Bécs, Berlin vagy éppen Párizs jelentette a biztonságos és otthonos közeget, miként jelenti ma is; gondoljunk csak Konrád Györgyre vagy Demszky Gáborra, de ha Fischer Iván ajkán sommás panasz készül megfogalmazódni az Orbán-kormányra, ő is előszeretettel rohan Berlinbe, hogy onnan kiáltsa világgá.
A KÜLHONI MAGYAROK ELSŐ ELSZÉDÍTÉSE
Sok kommunista ugyanakkor csak a frissen elcsatolt országrészekig ment, hiszen már ott sem érhette el őket a magyar igazságszolgáltatás. Erdélyben az erős hagyományokkal rendelkező kulturális élet a régi központok mentén, a román elnyomás ellenére is tovább élt, a kommunisták pedig végig marginális csoport mAradtak. Felvidéken viszont sokkal több kárt tudtak okozni, mert az ottani magyarság elvesztette a térségi központjait, hiszen azok Magyarországon mAradtak (Budapest, Győr, Miskolc), illetve erőszakkal hamar elszlovákosították őket (Pozsony, Kassa), miközben a gazdasági, oktatási és művelődési elitet Magyarországra űzték a csehszlovák hatóságok.
A magyar közösség igazodási pontok nélkül mAradt, ráadásul a magyar nagybirtokrendszer szétverése miatt el is szegényedett, így szinte a semmiből kellett felépítenie magát. Ez már hálás terep volt a kommunista agitátoroknak, akik ott voltak a kulturális életben, és ami még fontosabb, az országos kommunista párt legjobb szavazóbázisává tették a felvidéki magyarokat. Ezzel sikerült éket verniük közéjük és az anyaországi magyarok közé is, ami majd az 1938-as visszacsatoláskor éreztette a hatását. Ekkor a valóban erős kommunista preferenciákkal rendelkező felvidéki magyarok sérelmezték, hogy a Horthy-kormányzat gyakran megbízhatatlan kommunistáknak tartotta őket. Ami pedig mindebben a leginkább figyelemre érdemes, hogy a történelem ismétli önmagát: a posztkommunistákkal kibogozhatatlanul összefonódott balliberális agitátorok újra ott vannak a külhoni magyaroknál.
KULTÚRHARC NÉLKÜL A POLITIKAI HARC SEM NYERHETŐ MEG
A magyarországi ballib értelmiségieket teljes sokként éri, hogy már nem ők irányítják, illetve töltik meg megbízható munkatársakkal az összes médiumot és kulturális intézményt. A kulturális befolyásuk ugyanis eddig politikai rendszereken át ívelt, és tudják, ha ezt képesek megtartani, akkor a nemzeti oldal, minden mostani politikai sikere ellenére, kudarcra van ítélve. A ballibek közéleti téren vívják a kis nevetséges harcaikat a harminc fős demonstrációikkal, ám eközben kulturális téren változatlanul dominálnak, többnyire ők mondják meg, hogy mi kultúra, mi művészet, mi fontos sorskérdés és mi nem az. A színházi világ az egyik legfeltűnőbb terep. Itt még csak egy-két nemzeti irányultságú szereplő tudott beférni a tengernyi baloldali közé, de utóbbiak már ezt sem bírják megemészteni, állandóan cirkuszolnak, megy a hisztérikus „diktatúrázás”.
A jobboldalnak nagyon kevés kulturális és művész „sztárja” van, a határon túli magyarok pedig az ismert magyarországi irodalmárokat és színházakat hívják. Mivel ezek elsöprő többsége baloldali, ők jóformán konkurencia nélkül exportálhatják a külhoni magyarokhoz a megosztó, hangulatkeltő, mindenből erőltetetten politikát csináló és persze ugyanezzel szüntelenül a jobboldalt vádoló irodalmukat, színházukat és társadalomtudományukat. A magyarországi médián szocializálódott külhoni magyarok pedig azt látják, hogy ez jön az anyaországból, ezt gondolják trendinek – hát jóhiszeműen fogyasztják, legyen szó regényről vagy színházi előadásról.
JOBB HÍJÁN BAL
Ha nincs jobboldali kortárs sztáríró, akkor határon túlra is a rögeszmésen politizáló Závada Pált meg Parti Nagy Lajost hívják beszélgetni, megadva nekik ezzel a lehetőséget, hogy gyalázzák kicsit a „nyomasztó”, „diktatórikus” orbáni Magyarországot. Kolozsvár különösen fontos gócpontjukká kezd válni.
„Lehet, hogy most itt jobb élni”
– jegyezte meg Závada egy régebbi író-olvasó találkozón Székelyudvarhelyen, ravaszul hízelgésként tálalva a jobboldali vezetésű Magyarország lejáratását. Délvidéken 1944-45-ben több tízezer magyart mészároltak le válogatott kegyetlenséggel a szerb partizánok, még ezt a traumát se sikerült feldolgozniuk, de máris egy másikkal traktálják őket, hiszen jobb híján Závadát hívják Magyarországról, a három zsidó kereskedő 1946-os, nagykunsági meglincseléséről szóló regénye apropóján.
Parti Nagy biztos benne, hogy az erdélyiek nem szeretik, ha a magyar kormány diktálja nekik, hogy mit kell gondolniuk. Sokkal jobban szeretné ő diktálni:
„Elegük van abból, hogy mindenféle pártközpontokban mondják meg azt, hogy miként és hova kell igazodni, szavazni. És ez a kultúrára is nagyon igaz.”
Parti Nagy Lajos fontos feladatának véli, hogy formálja a közgondolkodást, de tolakodásnak tartja, ha konzervatív emberek teszik ugyanezt.
Mindennek fokozásaként a Marosvásárhelyi Rádióban az a Csáki Judit színikritikus mutatja be állandó rovatban a magyarországi színházi élet újdonságait, aki többek között az Alföldi Róbert Nemzeti Színházból való távozása körüli hisztériakeltésben alkotott mAradandót, majd ő maga is hisztigócpont lett. Természetesen nem is állja meg, hogy ne tegyen kiszólásokat a jelenlegi kultúrpolitikára.
A szüntelenül bújtatva politizáló, baloldali kulturális és művészvilág ágyaz meg annak, hogy a közbeszédbe is átmehessenek a kedvenc témái: a magyarok bűnössége a világháborúkban, a zsidóüldözésben és a cigánygyilkosságokban, a migránssimogatás, meg persze a baloldali kulturális és művészvilágot Magyarországon mindig egy lépéssel kijjebb szorító Orbán-kormányzat állandó gúnyolása és vádolása a demokrácia felszámolásával. Ez a balliberális kör kihasználja, hogy a külhoni magyar közösségek még hajlamosabbak hinni neki, mert nem élték meg testközelből a balliberális ideológia és politikai erők olyan mértékű károkozását, majd látványos bukását, mint a Magyarországon élők.
Marosvásárhely–Budapest–BERLIN
Az erdélyi születésű, de már Magyarországon élő író, Dragomán György ennek a körnek a legújabb üdvöskéje. Magyarországon addig ajnározta a balliberális média, hogy sztáríróvá avanzsált, és már ilyen minőségében járhat vissza Erdélybe, kiokosítani az ottani magyarokat, hogy miről mit kell gondolniuk. Papírforma, hogy a magyarországi baloldal kedvencét a liberális hatalmi elit zsebében levő német sajtó is körülrajongja. Emlékszünk még a cikk elejére, hogy Hatvany-Deutsch Lajostól Demszky Gáborig hova iszkolnak el a magyarországi kommunisták és liberálisok, ha a nemzeti szellemű kormányzás miatt elfogy körülöttük a levegő? Egy rövidke, 1933-45 közti időszakot leszámítva, egy évszázada nagyon otthonosan érzik magukat Németországban.
Azonnal megjelenő német fordítások, dicsőítő Frankfurter Allgemeine Zeitung- és Der Spiegel-kritikák, meleg hangvételű ajánlások szegélyezik Dragomán diadalmenetét – hiába, Konrád György nem fiatal már, időben be kell építeni a köztudatba az utódját. És Dragomán tudja is a dolgát, rögtön belerúg a hazájába:
„(…) nagyon imponáló látni, milyen intenzitással olvasnak a német kritikusok. Alapos és értő elemzéseket írtak, rögtön a könyv megjelenése után. Ez az, ami Magyarországon hiányzik.”
Ráadásul a migrációellenes szövegével ideológiai kihágást elkövető Konráddal szemben, hűséges migránssimogató is. Meg persze kötelezően kockásinges-támogató, ligetvédő és radikális feminista is – elég feltűnő, hogy a magyar kormány ellen ilyen-olyan-amolyan okból lázongó, teljesen különállónak füllentett csoportok mind ugyanabból a fészekből rajzanak ki a Kossuth térre, a Szabadság térre, az Andrássy útra, a Városligetbe vagy épp’ a Kúria elé.
A Der Spiegel Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László neveit sorjázva dicséri a magyar irodalmat, akaratlanul is ráerősítve, hogy német nyelven csakis elkötelezett liberálisoknak van esélyük bekerülni a kánonba, nekik viszont elég jó. Spiró György ezt így fogalmazta meg hat éve Kolozsváron, egy óvatlan pillanatában:
„Ma nem nagyon függ össze a kritikai és az olvasói fogadtatás – minden attól függ, hogy az író be van-e vezetve.”
Vásárhelyi Mária, a fasizmustól hivatásszerűen rettegő szociológus a Facebookon szólta el magát, hogy mi a felsorolt írók legfontosabb jellemzője:
„Csupa olyan írók, akiket az Orbán-rendszer a nemzet ellenségének kiáltott ki. Szerencsére a világ és minden magyar demokrata nagy magyar íróknak tartja őket.”
Dragomán György ebbe a társaságba érkezik meg hamarosan, árnyékában a feleségével, a magyar baloldali sajtó rajongása miatt országosan (a jobboldali sajtóban is) elismeréssel kezelt költőnővel, a migránsok mellett az egymilliárd forintos vagyonnal rendelkező Budapesti Fesztiválzenekar pénzügyi helyzetéért is aggódó Szabó T. Annával.
A MAGYARORSZÁGI BALOLDAL KÜLHONI AGITPROP OSZTÁLYAI
A Magyarország felől a külhoni magyarokhoz érkező genderideológusok azon dolgoznak, hogy a nemzeti létükben veszélyeztetett kisebbségi magyar százezrek saját kulcskérdéseik helyett a marginális jelentőségű és minimális létszámú szexuális kisebbségekkel foglalkozzanak. A magyar kormányra a szokásos rasszista, fasiszta, stb. jelzőket aggató, közismert baloldali politológus, Lengyel László eközben elmagyarázza az erdélyieknek, hogy az ő hazájuk a kozmopolita nagyvilág, de persze elítéli, ha Orbán fogalmazza meg, hogy hol van a haza. A fáradhatatlan offenzívát azok a helyi médiamunkások teszik teljessé, akik lényegében a magyarországi baloldal külhoni agitprop osztályát képezik.
Erdélyben az őt terhelő rendszeres panaszok ellenére még mindig a Marosvásárhelyi Rádióban dolgozó Parászka Boróka a legtehetségesebb ikonja ennek a törekvésnek. Repertoárja a székelygyalázástól és vallásgyalázástól, a szélsőséges feminizmuson át a migránssimogatásig terjed.
Parászka Boróka erdélyi magyar, aki nem tesz különbséget a migránsok és az erdélyi magyarok között
„Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak”
– írták munkatársai 2013-ban, az ellene benyújtott petíciójukban. Fontosságát jelzi, hogy ekkor a balliberális irodalmárok bensőséges melegedője, az Élet és Irodalom hasábjain védték meg – az ilyesmi nem szokott alanyi jogon járni az egyszerű külhoni magyar újságíróknak… Parászka kitartóan démonizálja Magyarországot, rendszeresen félti attól Erdélyt, hogy túlságosan Magyarország-párti, és ebből szerinte baj lesz. „Szuperképessége” a csúsztatás, hogy bármit képes a székely-román viszonyrendszerrel párhuzamba állítani. Az Európát elözönlő migránsok által követelt segélyek nála egylényegűek az őshonos erdélyi magyarok által követelt nyelvi és önigazgatási jogokkal, a magyar kormány nemzeti öntudatot erősíteni hivatott bármilyen intézkedéséről pedig rendre a magyargyűlölő román nacionalizmus, vagy akár a Ceauşescu-rendszer jut eszébe.
Felvidéken az Új Szó az egyetlen magyar nyelvű napilap, a vele szimbiózisban működő Vasárnap pedig az egyetlen jelentős magyar hetilap. Mindkettő a külhoni magyarokat és az anyaországot egymástól eltávolítani akaró politikai erők szolgálatában áll, de a Vasárnap – magazin jellegét kihasználva – erős versenyző a szélsőséges liberális agymosás, feminizmus, katolikusellenesség és Orbán-fóbia terén is. Emlékezetes, amikor a Parti Nagy Lajos legsilányabb munkái közé tartozó, a magyarokat bőgatyás mucsai parasztnak láttató, kormánykritikus meséket címlapon érezte fontosnak hozni az újság. A székely-palóc kamutájszólásban elmondott, rendkívül kínos produkciónak a 2000-es években sikerült hoznia a ’90-es évek eleji Szatelit humorszintjét, tanúskodva a balliberálisok híres progressziójáról is. A felvidéki magyarok egyetlen jelentős hetilapja ezt ünnepelte körül, a magyarországi baloldali sajtóval tandemben.
FIGYELNI KELL AZ ÚJ FRONTOKRA
Javában zajlik a harc Magyarországon a még mindig bőven balliberális fennhatóságú kulturális és művészeti térért, és minden egyes hangos hisztéria (pl. amikor Alföldi Róbertet nem kirúgták, csak a megbízatása lejártával nem kapott új szerződést a Nemzeti Színház élén) azt jelzi, hogy a kormány betalált.
Ez még jó darabig el fog tartani, és akár több ciklusra is szükség lehet, hogy a konzervatív értékrend üzenetei a balliberális üzenetekhez hasonló súllyal jelenjenek meg a kulturális életben. Eközben a befolyásáért kapaszkodó baloldal új frontokat nyitott a határon túli magyaroknál is, ahonnan váratlan támadások érhetik a jobboldalt, ha nem figyel oda.
Vésey Kovács László
pestisracok.hu

Ötvenhatos szabadságvágy Erdélyben
Az 1956-os magyarországi forradalom Erdélyben nem vezetett felkeléshez vagy utcai harcokhoz. Az 1962-ig tartó megtorlási hullám keretében viszont több ezer embert hurcoltak meg, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy hány halálos ítélet született. A magyar forradalom 60. évfordulóján Erdély-szerte a korabeli eseményekre és az áldozatokra emlékeznek.
Több történész is azon a véleményen van, hogy 1956 őszén Erdélyben azért fulladtak kudarcba a mozgolódások és a forradalmi kezdeményezések, mivel az akkori kommunista hatalom az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tette megszervezésüket. Október 24-25-én Kolozsváron a Szekuritáté feszültséget szított a magyar és a román diákság között, ugyanakkor „a román lakosság körében is sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként történő megbélyegzése” – vélekedik Stefano Bottoni történész. A megmozdulások szerinte egyedül Temesváron csaphattak volna át forradalomba, ám „ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen álló szovjet laktanyába.”
A magyar forradalom első hírei a rádión keresztül jutottak el az erdélyi lakossághoz. Az erdélyi magyarok többsége a Kossuth-rádióból értesült a budapesti történésekről, és az első tiltakozó megmozdulásokra a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán került sor. Október 24-én a Bolyai Egyetem diákjai – Várhegyi István, Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek és Páskándi Géza – Mátyás király szülőházában szerveztek gyűlést, és egy új diákszervezet programtervezetét fogalmazták meg (Várhegyit később 7, Páskándit 6, Nagy Benedeket 5, Koczkát és Kelement 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották).
Erdély egyik legnagyobb 1956-os koncepciós pergyártásának esett áldozatul Szoboszlay Aladár temesvári római katolikus lelkész. Szoboszlay és társai már 1955-ben elkezdtek szervezkedni egy konföderáció megvalósítására. Szoboszlaynak a Confederatio című művében kifejtett elképzelése szerint egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció jött volna létre. A mozgalom számára egy aradi román ügyvéd, Alexandru Fîntînaru segítségével toboroztak tagokat, és azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egyidőben Romániában is népfelkelést robbantanak ki. A Szekuritáté viszonylag hamar tudomást szerzett az eseményekről, és közel 200 embert – magyarokat, románokat egyaránt – letartóztatott. A szabóból lett hadbíró, Macskássy Pál őrnagy elnökletével került sor a hírhedt Szoboszlay-perre. A vádlottak közül tizenegyet golyó általi halálra, többeket pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A 11 halálraítéltből tízet 1958. szeptember 1-jén végeztek ki, köztük Szoboszlay Aladárt is.
Az 1956-os forradalom erdélyi történéseinek egyik legelhivatottabb kutatója néhai Gagyi Balla István nyugdíjas kolozsvári történelemtanár volt. Az ő közléseiből is tudjuk, hogy nem csak Kolozsváron és Temesváron szervezkedett 1956 őszén az erdélyi magyarság, és a megtorlások sehol sem maradtak el. Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete: Orbán László társaival együtt gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé, míg a csíkszeredai líceum tizenegy tanárát és diákját tiltott iratok terjesztése miatt vontak felelősségre. A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. Gyulakuta hét vádlottjára 7 és 20 év közötti kényszermunkát sózott rá a kommunista bíróság. A forradalom hatására Nagyváradon diákok alapították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítette a bíróság, és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetéseket kapott. Szilágysomlyón öt főt ítéltek el. (Az erdélyi törvényszékek által kihirdetett ítéletekről szóló adatokat Gagyi a Magyar Fórum 1995. októberi számában közölte).
A résztvevő szemével
A magyar forradalom 55. évfordulóján a tavaly elhunyt Koczka György dramaturg, újságíró, az események közvetlen résztvevője temesvári otthonában idézte fel az Erdélyi Naplónak az 56-os eseményeket, és az azt követő megpróbáltatásokat. Az interjú néhány részletét elevenítjük fel: „1956 nyarán volt valami a levegőben: mi szorgalmasan olvastuk a magyarországi lapokat, akkoriban ugyanis minden magyarországi lapot meg lehetett vásárolni Erdélyben, az Élet és Irodalomtól az Élet és Tudományig, úgyhogy pontosan követhettük, mint válik egyre feszültebbé a légkör, mint követelnek egyre több demokráciát és egyre több szabadságot… Mindenütt – értem ezen a környező »népi demokráciákat« – történtek változások, csak nálunk, Romániában nem történt semmi... Mi a Bolyai Egyetemen a változás jeleként értékeltük, hogy meg akarják alakítani a diákszövetséget. Azt hittük, rájöttek odafenn, hogy az Ifjúmunkás Szövetség (a Kommunista Ifjak Szövetségének elődje) sóhivatallá vált, és hogy fel kell pörgetni a diákok szervezeti életét, mégpedig úgy, hogy azt kevésbé határozza meg a steril politikai aktivitás. Ezért alig vártuk a filológia karon október 24-re kiírt diákszövetségi választásokat. Közben október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. A kolozsvári pártvezetés elaludta a dolgot és már nem volt ideje lefújni a filológia kar diákszövetségének a megalakulását. Az alakuló gyűlésre az előző napi budapesti események hatása alatt készültünk. Még nem tudtuk, hogy forradalom az, amiről hallottunk a rádióban. Akkoriban minden erdélyi magyar a budapesti rádiót hallgatta, így mi is innen értesültünk arról, hogy a diákok kivonultak az utcára. Egyetemi reformot követeltek, de nagyon gyorsan szabadságot, függetlenséget és az orosz csapatok kivonását is, amire először sortűz volt a válasz. De a sortüzet nem követte csend. Így aztán október 24-én délután szinte forradalmi volt a hangulat a kolozsvári egyetemen is. Lehet! – mondogattuk egymásnak. A diákszövetség vezetőségébe ezúttal nem úgy folyt a választás, ahogyan megszokhattuk, a jelölteket nem egyeztették az egyetemi pártvezetéssel. Ezt biztató jelnek vettük, ám azt hamar észre kellett vennünk, hogy megpróbálnak sumákolni. Akit a gyűlés levezetésére kiküldtek, feltételként szabta, hogy az egyetemi diáktanács elnöke csak olyan lehet, aki az egyetemi Ifjúmunkás Szövetség vezetőségének a tagja. Így akarták a diákszövetségi tevékenységet az ifjúsági pártszervezet kalapja alá vonni. Mi bíztunk abban, hogy ezt sikerül kijátszanunk, arra gondolva, hogy a diákszövetség amolyan szakszervezet lesz, amelynek minden diák tagja, és amelyet a párt a benne résztvevő párttagokon keresztül befolyásol majd, nem pedig közvetlen módon. Így tanultuk ezt politikai órákon a szakszervezetekről és hittük, hogy ez így is van. Vagy inkább azt reméltük, hogy ez így is lehet. Mint később kiderült, mindez hiú ábrándnak bizonyult.
Nem szabad a kommunista szakszervezet
A per során – amelyben lázítással vádoltak bennünket – vádpontként szerepelt, hogy ki akartuk vonni magunkat a párt irányítása alól. Ami tulajdonképpen igaz is volt. A vizsgálati fogság során kellett megtanulnunk, hogy a kommunizmusban az ember szép lehet, de okos nem. Okos csak a hithű kommunista lehetett, aki vakon követte a pártot. A megválasztott vezetőségnek 16 diák volt a tagja, ez a vezetőség pedig egyetemi reformokat akart. Ezek kidolgozására tizenhatan túl sokan voltunk, és akkor egy hattagú bizottságot neveztek ki, amely kidolgozza a megfelelő javaslatokat nemcsak az egyetemi oktatás reformjára, hanem a diákszövetség statútumára vonatkozóan is: erre a vezetőség megválasztásakor kaptunk mandátumot. A párt kissé elébe vágott a dolgoknak, az alakuló diákszövetségnek nem volt szervezeti szabályzata, ehhez kapcsolódó javaslatok kidolgozására szólítottak fel az alakuló gyűlésen, és mi ezt komolyan vettük. A javaslatokat egyik idősebb kollégánk, a történelem szakos Várhegyi István foglalta írásba és fogalmazta meg, nagy része az ő munkája volt. A többieknél idősebb, tapasztaltabb és hozzáértőbb volt, azon kívül némi nimbusz vette körül, mert 1956-ban vették vissza az egyetemre, amelyről annak előtte eltanácsolták. Felesége, gyermeke volt már. Ő egész szakszerűen fogalmazta meg az elképzeléseket és követeléseket. Nagy szerencsénkre tevékenységünk nem minősült titkos szervezkedésnek, minthogy engedélyezett közgyűlésen választottak meg. De bocsánat akkor sem volt…
Napról napra, óráról órára követtük a budapesti eseményeket. Tizenhárman laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog egy jól megrendezett provokációnak bizonyult…A börtönben sok olyannal találkoztam, akinek egyetlen vétke az volt, hogy a Szabad Európát hallgatta. A Szabad Európából, de a Kossuth Rádióból is értesültünk arról, hogy november negyedikén megindultak a szovjet tankok. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett azonban sok minden más is történt. Végigéltük a huszadik század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait, megízleltük a szabadság ízét, elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a »csehigyulákkal« – így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom zajlik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, az egykori csekista, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit, a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. Ezekről folytak lázas beszélgetések órák és szemináriumok helyett. Halottak Napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjainál – azoknál, amelyeknek a gondozását felvállaltuk –, gyászoltuk a budapesti utcákon elesett szabadságharcosokat. Nem tudtuk, hogy rövidesen gyászba borul az egész Magyarország, és bőven lesz sírásra való ok Erdélyországban is…
1956. november 17-én egyik Anna nevű kolléganőnk névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban: azt mondták, hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, emiatt feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre tisztázni a dolgot. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét azon az éjszakán, de olyan időket éltünk, amikor ilyen esetekben nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az öklük, mint az eszük. Felöltöztünk, elsétáltunk a nem nagyon messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték velünk, hogy letartóztatnak lázításért és azonnal le is vittek az alagsorba, elvették a nadrágszíjunkat, a cipőfűzőnket, az iratainkat és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.”
1956-os tevékenysége miatt Koczka Györgyöt, a Bolyai Egyetem egykori irodalom szakos hallgatóját, három év börtönre és két év kényszerlakhelyen letöltendő büntetésre ítélte a kommunista hatalom.
A forradalom 60. évfordulójának erdélyi eseményei, rendezvényei
Mintegy 40 programpont szerepel a Magyar Szabadság Éve kolozsvári rendezvényei között, melyekre október 12. és november 21. között kerül sor a Kincses Kolozsvár Egyesület koordinálásával. Többek között a forradalommal összefüggő filmek vetítése, beszélgetések, megemlékezések, konferenciák, előadások, hangversenyek szerepelnek a programok között. A rendezvénysorozat nyitányaként 2016. október 12-én 1956-A szabadságért és függetlenségért címmel tablókiállítás nyílt Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében. Az esemény végén a kiállítás résztvevői gyertyagyújtással és egyperces néma tisztelgéssel emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira, azokra, akiket bebörtönöztek, meghurcoltak, és azokra is, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján, Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület október 21. és október 23. között folyamatos (éjjel-nappal), 56 órán át tartó megemlékezést szervez. A megemlékezés ideje alatt a forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó filmeket vetítenek, eredeti rádiófelvételeket hallgathatnak az érdeklődők, illetve felolvasásokon vehetnek részt. Az 1956-os magyarországi forradalom történéseiről és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetéről készült kiállítás október 21-én, déli 12 órakor nyílik meg. A rendezvény támogatója az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság.
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Divat-e ma politikai verset írni?
Eljött-e a politikai költészet ideje? Létezik-e műfajként a közéleti vers? A 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár pénteki felolvasóestjén jelenlévő nyolc költő erről a húsba vágóan komoly kérdésről vitatkozott, a közönséget mégis talán ezen az esten sikerült leginkább megnevettetni. Felolvasott verseik egy része online folyóiratokban is megtalálható, így az alábbi cikk az utóbbi évek közéleti témájú verseinek „példatára" is.
Kemény István Búcsúlevél című verse 2011-ben jelent meg az azóta megszűnt Holmi irodalmi folyóiratban. Ez követte az Édes Hazám című antológia megjelenése 2012-ben, amelynek ajánlója ezzel a mondattal kezdődik: „Majdnem negyedszázaddal a rendszerváltás után Magyarországon újra divatba jött a közéleti költészet.” Radnóti Sándor esztéta pedig az Élet és Irodalomba írt szövegében fejtette ki, hogy itt a politikai költészet ideje. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében jelenlévő költők, László Noémi, Kovács András Ferenc, Demény Péter, Markó Béla, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Parti Nagy Lajos és Bognár Péter ezt a kijelentést árnyalták.
Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője moderálta a felolvasóestet. Azzal indított, hogy nem ért egyet Radnóti Sándor kijelentésével, nem gondolja, hogy egyszer csak eljöhet egy olyan pillanat, amikor politikai verseket kell írni. „Az biztos, hogy valamiféleképp ’89 után volt egy olyan mámor, hogy ezzel a közköltészettel nem kell foglalkozni, kevesebb érvényes vagy jó politikai vers született, azóta viszont megszaporodtak” – mondta el Mészáros, majd megkérdezte a jelenlévő költőket, hogy milyen indíttatásból írnak politikai verseket.
A fájdalom írja a verset
Demény Péter bevallotta, hogy nem szívesen ír pártokról, konkrét politikai cselekvésekről. „Amikor mégis megtettem, akkor a verset a fájdalom, a tépettség vagy valami ilyesmi írta. Gottfried Bennek, a nagy német költőnek van egy olyan szövege, hogy a költészet egy olyanszerű dolog, hogy valami fájdalom, öröm, szenvedély, boldogság addig préseli azt az élményt, ami a költő lelkében van, amíg kilövell, versben lövell ki. Ez nekem nagyon tetszik, mert a „kilövell” kulturális is, meg erotikus is, de semmiképpen sem politikai számomra.” Demény Péter hozzátette, hogy szerinte nincsenek olyan pillanatok, amikor több politikai verset írnak, legfeljebb úgy tűnik, de ez általában azért van, mert az előző verseket nem veszik figyelembe. A költő többek között Haza-szvit című versét olvasta fel.
Kovács András Ferenc, aki Déja vu című versével nevettette meg a közönséget, hasonló indíttatásról számolt be: „ha dühös vagyok, ha tiltakozom valami ellen, ha felháborodok, akkor az beszáll a versbe.” A korszakhatárokban ő se hisz: „Egy kritikus vagy esztéta hirtelen odafigyel két jó versre és akkor valami korszakhatár lesz, vagy, hogy ahhoz egy korszakhatár kell, hogy beköszöntsön valami olyan, ami előre szagolható volt a levegőben, én nem hiszem. Azt sem hiszem, hogy kampányszerűen lehet politikai, közéleti költészetet művelni, mint ahogyan nagyon sokan ’89 előtt nem voltunk befoghatók pártköltészetre. Közéleti verset az ír, akinél elfogy a levegő, aki ezt így tudja elmondani, aki esetleg nem ír publicisztikát.”
Lövétei Lázár László ezzel szemben úgy véli, hogy Kemény István Búcsúlevele és az Édes Hazám antológia tényleg cezúraként működik. Kifejtette azt is, hogy a közéleti antológia késett pár évet, egy ilyen kötet 2004. december 5. után is aktuális lett volna. Lövétei többek között a Ködök című versét olvasta fel.
Parti Nagy Lajos szerint a műfaji határokat nem lehet ilyen élesen meghúzni: „tetszenek tudni mondani olyan magánköltészeti alkotást, amelyik jelentős, belekerült egy közös térbe és nem kap pillanatok alatt egyfajta közéleti gellert?” – kérdezte. Ugyanakkor megvédte Radnóti Sándort, szerinte az esztéta pusztán felhívta a figyelmet valamire, ami egy egyre sötétebb térben egyre erősebben létezett Kemény István verse után. Felolvasott verse, a Petőfi Barguzinban a magyar közélet egyik tragikusan szomorú pillanatához kapcsolódott, mikor Szibériában megtalálni vélték Petőfi csontvázát, majd miután nem sikerült tudományosan bizonyítani, hogy valóban az övé, a Kerepesi temetőben megrendezték Petőfi temetését.
A beleszólás kényszere a társadalmi tudatosság kérdése
László Noémi szerint azok írnak közéleti verset, akik felnőnek és feleszmélnek a költők közül. „Nem minden költő él szociális lényként. Amikor egy költő belép a szociális körbe vagy berántják a szociális körbe, akkor kezdenek patakzani bizonyos versek, melyekre ráfogható - vagy sem - hogy közéletiek" - mondta. Nonó többek között a Király László 70. születésnapjára írt A hangos H című versét olvasta fel.
Markó Béla ehhez kapcsolódva elmondta: „én visszafele tartok egy ilyen tudatosságból, mert senki nem állíthatná,. hogy nem volt módom legalábbis egy ideig politikailag megnyilatkozni, politikai nyilatkozatok garmadáját szövegeztem és egy pillanatig sem merülhetett fel, hogy ezek a nyilatkozatok nem jutnak el jóval nagyobb közönséghez, mint amekkora közönséghez el tud jutni egy vers.” Így folytatta:„Vannak kényszerek, amelyeknek engedni kell és egy ilyen kényszer a beleszólás, a véleménymondás. Nem minden pillanatban és nem minden korban jelentkezik ugyanolyan erővel ez a kényszer. ’89 előtt remek politikai vicceket lehetett hallani, de ehhez kellett egy diktatúra. Nem azt mondom, hogy ismét eljött a politikai viccek kora, bár tartok tőle, hogy lassan-lassan igen és ehhez kapcsolódik az a kényszer is, hogy értelmiségi embereknek bele kell szólniuk a körülöttük történő dolgok állásába.” Markó egyebek mellet Történet zöld pulóverrel című versét osztotta meg a közönséggel.
Fekete Vince készülő Vargaváros című kötetéből olvasott fel, előtte ő is a kommunizmus időszakát elevenített fel. „Gyermekkoromban nagyon nagy ázsiója volt a politikai költészetnek, akkoriban az Igaz szó, Ifjú munkás, Utunk minden ünnep előtt az első oldalakon hozták azoknak a szerzőknek a verseit, akik szinte szolgálatos költők voltak. Ez a pecsét azóta is bennem maradt és kicsit mindig viszolyogtam attól, hogy közéleti verset írjak” – vallotta be.
A vers az aktualitáshoz kötődésében közéleti
A közéleti vers talán jobban kötődik a kontextushoz, a környezettől kevésbé vonatkoztatható el, hangzott még el érvként. „Nem csak egy társadalmi tudatosság szükséges ehhez, hanem valamiféle visszatérés oda, hogy a vers nem egy szakrális tevékenység, abba beleférnek utalások, olyan összefüggések, amit lehet, hogy ezen a termen kívül nem sokan értenek és akkor belefér az is, hogy nem feltétlenül kell törekedni arra, hogy olyan művet alkossunk, amely a földgolyó másik végén is ugyanúgy érvényes, mert ez nem fog sikerülni” – fogalmazott Markó Béla.
Bognár Péter is az aktualitás problémáját vetette fel: előfordulhat, hogy egy hónap múlva már senki nem érti a konkrét esethez kapcsolódó verset, ezért kérdés, hogy hogy lehet megtalálni valamilyen általánosabb mondanivalót. Példaként többek között a Katasztrofális állapotban a Debrecen-Budapest vasútvonal című versét olvasta fel.
Zs. E.
maszol.ro

Megbízható jövőkép keresése – időben és térben
Sorok közötti olvasásról, kötetek példányszámáról, cenzúráról és irodalmi intézményekről, traumából ocsúdó erdélyi magyar értelmiségről, a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcáról beszélgetett Cseke Péterrel Kozma Mária.
– Indulásod az írói pályán az 1970-es évekre esik (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979). Már első könyveidben érezhető a nyitás egy új valóságirodalom felé, ugyanakkor jól kitapintható az a szemlélet, amit legújabb könyvednek címében megfogalmazol: Örökhagyók, értékvédők (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2016). Hogyan reagálta le mindezt az akkori irodalmi élet? Az időben még nagyon élénk és éber volt az irodalomkritika (ami mára elcsökevényesedett). A sorok között mindig ki tudtuk olvasni a „lényeget”. A cenzúra az irodalmi műfajok közül talán a riportokra, interjúkra és az ezeket ajánló ismertetőkre figyelt leginkább, hisz a valóság „veszedelmét” hordozták. A veszélyességi pótlékot – a fizetséget – viszont az olvasók érdeklődése jelentette az író számára. Te magad is „előnytelen” műfajnak nevezted a riportot. Már ez a jelző is szembemegy a kommunista sajtóirányítás követelményeivel…
– Indulásom idején még feltüntették a kötetek példányszámát. Némi nosztalgiával gondolok most arra, hogy Forrás-könyvem nem 360, hanem 3600 példányban juthatott el az olvasókhoz, a Látóhegyi töprengések pedig 4100-ban. Még jobban meglep, hogy – személyi bibliográfiám szerint – az előbbiről 18 írás jelent meg, az utóbbiról 12; nemcsak ismertetések, hanem a műfajjal érdemben foglalkozó kritikák és elemzések is. Megyei lapokban éppúgy, mint irodalmi-művelődési folyóiratokban (Utunk, A Hét, Korunk, Igaz Szó), de magyarországi kiadványokban is (Magyar Nemzet, Új Tükör, Élet és Irodalom, Alföld, Hungarológiai Értesítő). Amint megnőtt a valóságfeltáró műfajok „teherbíró képessége” – pályakezdő köteteim megjelenése előtt erről írtam az első Korunk-tanulmányomat –, a Forrás-sorozatban is helyet szorított – és kapott! – a valóság kendőzetlen ábrázolása és az ún. tabutémák feltárása. Csakhogy időközben a cenzúra egyre kiszámíthatatlanabbá vált. A Moldvába helyezett magyar orvosokról és gyógyszerészekről írt okadatolt helyszínrajzom például a cenzúra által felismerhetetlenségig csonkoltan jelent meg A Hét 1978-as évkönyvében. Amikor Csiki László szerkesztette a Látóhegyi töprengéseket, újra próbálkoztunk vele. És simán átment az eredeti szöveg. Mert történetesen akkoriban hangzott el egy főtitkári beszéd, miszerint az egyetemi végzetteket szülőföldjükre kell helyezni. „Pirruszi győzelem” volt ez akkor, kétségtelenül. Írásom ugyan kötetben megjelenhetett, de akikről szólt, azok 1989 végéig Moldvában maradtak. Hogy aztán 1990 után magyarországi városokban találkozzam némelyikükkel.
– A cenzúrával később is „társbérletben” éltél. Emlékszem, hogy az 1986-ban kinyomtatott Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című köteted nem kapott terjesztési engedélyt, bezúzásra ítélték, aztán 1989 karácsonyán mégis előkerült a nagyváradi nyomda pincéjéből; 1990 februárjában vehettük kézbe – immár „Tiltott könyvek szabadon” feliratú haskötővel. Mi ennek a története? És miért volt „veszélyes” az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének a bemutatása?
– A betiltás történetéről, a kötet megsemmisítésének elrendeléséről, illetve a nagyváradi nyomdászok korántsem kockázatmentes vállalkozásáról Domokos Géza szólt már az Esély című visszaemlékezésének I. kötetében. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a kötet kézirata háromszor szenvedte meg az előcenzúra vegzálását. Az utócenzúrát a szekuritáté 1985. október 1-jei látogatása nyomán rendelték el, miután nem adtam ki a kezemből az eredeti dokumentumokat, arra hivatkozva, hogy megjelentetésüket az illetékes bukaresti hatóság már jóváhagyta. Utólag visszagondolva: talán ez az önkéntelen (önvédelmi?) gesztus okozta a kötet vesztét. Hogy miért voltak veszélyesek ezek a dokumentumok? Azért, mert a két világháború közötti romániai magyarság demokratikus önszerveződésének, intézményfenntartó és -teremtő folyamatairól tanúskodtak – a totális diktatúra korában. Mi pedig – a szerkesztő Molnár Gusztáv, a kötetért folytatott hatósági küzdelmet derekasan felvállaló Domokos Géza – ezt a tabutémának számító örökséget szerettük volna áthagyományozni az 1968 után eszmélkedő nemzedékeknek. Bezúzásra ítélése tehát a rendszer tűréshatárát mutatta. A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen az 1945 után eszmélkedő nemzedékek nem szerezhettek használható ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Legfeljebb családi körben, szájhagyomány alapján.
– Pomogáts Béla rengeteget beszél az irodalmi intézmények felette szükséges voltáról, jelentőségéről és közösségi háttérszerepéről. Szerinted mi a rendeltetése ezeknek? Pl. az Anyanyelvi Konferenciának, amit – természetesen a résztvevőkön kívül – Nyugaton ma is jobban ismer a magyarság, mint Erdélyben? Mi ennek az oka? A „ritkuló légtér”? Manapság az újságot olvasók fölpanaszolják, hogy az újságot írók anyanyelve olykor szinte azonosíthatatlan, pallérozatlan, néha még a legelemibb mondatszerkesztési szabályokat sem ismerik. Mi az oka ennek, és hol a segítség? Elégedjünk meg azzal a legyintéssel: jó, hogy legalább magyarul írnak?!
– Az árnyaltabb megközelítés érdekében válasszuk szét a kérdéseket.
a) Nem csak az irodalmi intézmények közösségi háttérszerepéről van szó. Az európai távlatú erdélyiség jegyében 1923-ban fellépő Tizenegyek mozgalmának ma is számon tartott egyéniségei – Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron – indították el például azokat a folyamatokat, amelyek elvezettek az Erdélyi Szépmíves Céh megszervezéséhez (1924), a Kemény János nevéhez fűződő írói munkaközösség megalakításáig (1926), két évvel később pedig az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat kiadásáig. Az irodalom-teoretikusként a Nyugatban induló Jancsó Béla 1930-ban életre kelti az erdélyi értelmiségnevelés kolozsvári műhelyét, Demeter Bélával és Venczel Józseffel beindítja a kisebbségi létviszonyok megismerését célzó faluszociológiai kutatásokat, Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral együtt korszerű népművelési programot dolgoz ki, támogatja az általuk fémjelzett szövetkezeti mozgalom kiépítését. Mindez az önszerveződő kisebbségi társadalom valamennyi életfunkcióját „szemmel tartó” szintézisben (kisebbségi életstratégiában) kapta meg a maga semmi mással nem pótolható, fel nem cserélhető szerepét.
b) A kilencvenes évek elejétől egészen 2000-ig magam is az Anyanyelvi Konferencia tagja voltam, ráadásul a Sajtó- és Könyvkiadás Szakosztály vezetője. Tanúsíthatom, hogy Pomogáts Béla elnöksége idején, az AK, vagyis a Magyar Nyelv- és Kultúra Nemzetközi Társasága felfelé ívelő szakaszában hatékony munkát végzett. Válságba kerülését, támogatás- és szerepcsökkenését a globalizálódás bekövetkeztével mindannyian éreztük – és megéreztük. Amióta Balázs Géza nyelvészprofesszor az elnök, azóta kezd ismét új erőre kapni az AK, mind inkább érzékelhető az Anyanyelvápolók Szövetségével kialakított egészséges munkamegosztás hatékonysága. Nagy szükség mutatkozik erre valóban, mivel az 1990 óta folyamatos (félmilliós) népességcsökkenéssel Erdélyben is anyanyelvünk egyre „ritkulóbb légkörében” élünk, dolgozunk.
c) A ma „újságot írók” korántsem mind vérbeli újságírók, magad is jól tudod. Még ha szereztek is valamelyes képzettséget, többnyire szűkében vannak a hivatásérzetnek. Megbízóikon is múlik, persze, hogy egyre elviselhetetlenebb a szemünk láttára, fülünk hallatára történő nyelvkárosítás. A két világháború között a hírlapíró Kosztolányi, a szerkesztő Dsida Jenő nyelvvédő mozgalmat tudott életben tartani a napilapok hasábjain. Pedig akkor is üzleti szempontok „vezérelték” a hírlapírást. Hogy hol a segítség manapság? Említhetném az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) honlapján jelentkező Nyelvfigyelőt, a Magyar Újságírók Egyesülete (MÚRE) honlapján működő NyelvVészt. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média és Kommunikáció Szakbizottsága is rendszeresen végez médiaelemzéseket, amelyeket az Erdélyi médiajelentés-konferenciákon mutatnak be, s a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet folyóirata tesz hozzáférhetővé: http://medok.ro.
– Nemegyszer olvasok különböző szövegösszefüggésekben „traumából ocsúdó” erdélyi magyar értelmiségiről. Eszmélkedtünk, ébredeztünk Trianon után, 1956 és 1989 után. Mikor vagyunk teljesen „ébren”? Mennyire vagyunk ma „örökhagyók és értékvédők” Kós Károly-i, Balázs Ferenc-i, Benedek Elek-i értelemben?
– Időm fogytával mind gyakrabban szembesülök magam is ezekkel a kérdésekkel. Legutóbb például az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására tartott előadásomra készülődve (Erdélyi változások és változatlanságok), illetve a Szigetek, szórványok Észak-Amerikában és a Kárpát-medencében című kötetem szerkesztése során. Amikor az Ohio állambeli Reménység tavánál a Metamorphosis Transsylvaniae színeváltozásait áttekintettem, akkor is a megbízható jövőkép keresése foglalkoztatott. Ez pedig meglátásom szerint egybecseng Benedek Elek, Kós Károly, Balázs Ferenc testamentumával: a külső segítséget is csak akkor fordíthatjuk a javunkra, ha a magunk erejében bízva építkezéssel állunk ellen a szétszórattatásnak. A szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatásával pedig a rádöbbentés volt a célom; az, hogy láthatóvá tegyem a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcát. Hargita Népe (Csíkszereda)

Az erdélyi magyar sajtónak is vége -Orbán Viktor a határokon túl sem tűri az ellenvéleményt
A budapesti jobboldali kormányzat nem tűri el, hogy akár a határon túlról bírálják.
Magyarországon – pontosabban: Budapesten – még vannak nyomai az ellenzéki sajtónak, különösen az interneten, de a rádiózásban (amely sokkal jelentősebb, mint amennyire a digitális honpolgárok számon tartják) és a tévében ezek a nyomok eltűnőben vannak, a regionális és a helyi médiák pedig a maguk teljes egészében a jobboldali propaganda- és államgépezet kezében vannak. (Az ellenzéki lapok pedig olyan politikailag érdekelt oligarchák kezében, mint Simicska úr és Puch László úr – de azért függetlenek is akadnak.) A bulvármédiák, a sport- és poprádiók stb. is Orbán Viktor úr nézőpontját és világlátását terjesztik, az MTI keretében működő központi (és ingyenes!) hírgyár pedig még az ellenzéki lapokra és portálokra is erősen hat, másutt meg egyáltalán nincs versenytársa. A magukat ellenzékinek tartó olvasóknak fogalmuk sincs, milyen nagy mértékben szól a kormány hangja a fejükben.
Az utódállami magyar kisebbségek helyzete és belső élete Csonka-Magyarországon ismeretlennek tekinthető; a sajtó (minden oldalon!) többnyire csak a hagyományos nacionalista témák (jelképhasználat és effélék) iránt érdeklődik, Romániáról vagy Szerbiáról szólván csak a „magyarellenes” jelző bukkan föl a pavlovi térdreflex szabályszerűségével. Az erdélyi, vajdasági, felvidéki portálokat nagyon kevesen nézik Magyarországon, s a beavatatlanoknak nem is mindig könnyű megérteniük őket. A román, szerb, szlovák nyelvű sajtó meg:terra incognita.
Tudni való, hogy „a határokon túli” magyar nemzetiségek körében az etnikailag harciasnak tekinthető Orbán-rezsim rendkívül népszerű: az antidemokratikus magyarországi rendszerrel szemben csupán meglehetősen apró kisebbség bizalmatlan vagy kritikus, bár ez a kisebbség létezik, és vannak szószólói a nyilvánosság előtt. Ám mind a népszerűség, mind a népszerűtlenség dimenziói mások, mint itt Csonka-Magyarországon. Vannak olyan emberek a kisebbségi magyarok között, akik a Duna TV és/vagy a TV2 politikai világában élnek este, miközben napjaikat a többnemzetiségű, urambocsá multikulturális munkahelyi, egyetemi, politikai környezetben töltik, ahol olyan hatások érik őket, amilyenekről még a magyar nemzetiségi sajtó se számol be – vagy nem is tud róluk. Vannak olyan kisebbségi magyarok, akiknek az „országos” román, szerb, szlovák politikában olyan a véleményük és a magatartásuk, amely logikailag egyáltalán nem fér össze a szűkebb nemzetiségi környezetben ápolt Orbán-kultusszal. Olyan esetek is bőven akadnak, amelyekben valaki – mintegy magánemberként – magyar marad, magyar nyelvű iskolába íratja a gyerekeit, de politikailag kimutatkozott a magyarságból, és egészen más preferenciákat követ,például inkább az „államalkotó” többség médiáiból tájékozódik, és egyre inkább nem magyar nyelvű könyveket olvas (ezt Szlovákiában tovább bonyolítja Prága óriási kulturális húzóereje; nagyon sok szlovákiai magyar diák cseh egyetemeken tanul), politikai elkötelezettségei se magyar nemzetiségi jellegűek.
Erdélyben az RMDSZ (az ottani magyar nemzetiségi egypárt plusz érdekképviselet) és Orbán Viktor magyar miniszterelnök taktikai szövetsége – ami újdonság – az elvárható következményekkel jár. A számtalan erdélyi magyar nemzetiségi intézményt – egyébként helyesen – támogató budapesti kormány láthatólag benyújtotta a számlát: az Orbán-rezsimet akár óvatosan bíráló sajtótermékeket az RMDSZ tulajdonában vagy befolyása alatt álló alapítványok, médiacégek megszüntetik vagy ideológiailag átalakítják.
Az amúgy is nehéz anyagi és logisztikai helyzetben lévőErdélyi Riportnevű portált egyszerűen megszüntették, nagyjából úgy, mint Budapesten aNépszabadságot. De ennél még súlyosabb tény, hogy azÚj Magyar Szóinternetes utóda, a maszol.ro, amely a leglátogatottabb erdélyi magyar portál, a politikai „átállítás” áldozata lett. Egyszeriben elbocsátották a lap alapító főszerkesztőjét, szilveszterig a publicisztikai rovat vezetőjét, Ágoston Hugót – az egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb romániai magyar újságírót –, fölmondtak Gál Máriának, akit Magyarországon kitűnő külpolitikai újságíróként ismernek, továbbá levélben közölték a külső munkatársakkal, közírókkal (majdnem minddel), hogy szolgálataikra többé nem tartanak igényt. Az érintett újságírók internetes közleményeiből kiderül, hogy az ok: a magyarországi rezsim (mindig hangfogós, szerény-józan, nyugodt) bírálata, amely még ezen az óvatos módon is megengedhetetlen. Az utóbbi időben az RMDSZ „sajtósa” a szerkesztőség feje fölött kivett anyagokat a lapból. Más hasonló erőszakos manipulációk is történtek. (A részletes történetet lásd Kettős Mérce blogkétírásában.)
De persze a magyarországi olvasónak nem szabad azt képzelnie, hogy ezek a lapok (pár kivételtől eltekintve) kemény ellenzéki orgánumok voltak; általában követték az RMDSZ „vonalát”, különösen a romániai politikának és a romániai magyar párt manővereinek tekintetében, s óvakodtak tőle, hogy az erdélyi magyar közvéleménnyel szembeszálljanak – ám a szélsőjobboldalivá züllött magyarországi kormánypolitika brutalitásait már nehezen tűrhették. S különösen vigyáztak rá, nehogy a romániai országos (magyar nemzetiségi érdeket csak közvetve érintő) politikában önálló álláspontot foglaljanak el; néhány finom célzástól eltekintve. A „románsággal” szemben leginkább némi „orientalizmus” jellemezte őket: a „balkáni” és „bizánci” furcsaságokkal szembeni fönsőbbséges irónia. Azt azonban nem lehetett sokáig titkolni, hogy Románia, a romániai közélet és nyilvánosság mennyivel szabadabb, sokrétűbb, fesztelenebb, vitaképesebb, konfliktustűrőbb, mint akár a magyarországi, akár az erdélyi magyar megfelelője. De ebből senki nem vont le semmiféle látványos következtetést, holott világos, hogy a román állami tulajdonban álló közszolgálati médiák (és magyar adásaik!) mennyivel pluralistábbak és demokratikusabbak, mint a magyarországi (jobboldali-szélsőjobboldali) vagy RMDSZ-fönnhatóság alatt álló újságok és portálok külön-külön és együtt. (A médiaszerkezet is más: olyan típusú lapból, mint azÉlet és Irodalom, Bukarestben 7 darab található: ismétlem, nem egy, hanem hét.)
Hasonló a helyzet Szerbiában és Szlovákiában is.
Elég paradox, hogy a kisebbségi magyar médiákban a sajtószabadság garanciája a román, szerb, szlovák közszolgálat (aminek persze a román, szerb szlovák állam magyarok iránti közönye a fő magyarázata).
De persze az ottani magyar közvélemény nem nagyon bízik az utódállami közszolgálat – ahogy ott értik: a többségi etnikum befolyása alatt álló állami rádió és tévé – elfogulatlanságában.
Mindenesetre Szerbiában sikerült döntő orbánista befolyást szerezni az egyetlen vajdasági napilap, aMagyar Szószerkesztőségében – interneten vannak ellenzéki próbálkozások, amelyek hatásáról nincsenek megbízható adataim. Romániában pedig egészen különleges helyzet állt elő: a magyarországi kormányzó jobboldalnak sikerült lapokat betiltani vagy megrendszabályozni és cenzúrázni – egy külföldi állam területén!
Ez nemzetközi jogi és külpolitikai téren is aggályos kissé. Arra nem is akarunk gondolni, hogy a román állam mit tart afelől, hogy a részben a román költségvetésből is (közvetve) támogatott romániai médiákat a budapesti Cinege utcából vagy a Miniszterelnökségről (vagy Habony úr albérletéből) cenzúráznak, tiltanak be, irányítanak, netán szerkesztenek.
Ilyesmi még a két világháború között se nagyon sikerült az akkori budapesti kormányoknak, pedig nem sajnálták rá a pénzt; az egyetlen analógia, amelyet ismerünk, a csehszlovákiai német sajtó gleichschaltolása az 1930-as években – ebbe beletartozott a korábban liberálisPrágai Magyar Hírlap„átállítása” is…
Azzal, hogy ártalmatlanná tették a talán legfontosabb, legelterjedtebbországosromániai magyar hírportált – a regionális és helyi (megyei/városi) erdélyi magyar sajtó vagy (1) a Fidesz–KDNP által közvetlenül birtokolt és politikailag ellenőrzött, vagy pedig (2) az ottani mérsékelt (magyar) nacionalista áramlatok által irányított, vagy (3) az „összmagyar” kérdésekben néma változatokban létezik, mindenfajta politikai és világnézeti vitát mellőz, és általában mélyen konzervatív –, az erdélyi magyar politikai tájkép épp olyan lett, mint a magyarországi, csak még rosszabb.
Ennek az a legfontosabb következménye, hogy „magyar szempontból” Kolozsvár és Marosvásárhely és Nagyvárad semmivel se sajátságosabb és eredetibb, mint Zalaegerszeg, Tatabánya vagy Szombathely. Legalábbis nyilvánosan. Aki ismeri egy kicsit az erdélyi magyar szellemi életet, az tudja, hogy ott más is van, mint az orbánista hungarizmus helyi változata – bár szemben Magyarországgal, Erdélyben vannak jelentős alkotók, akik Orbán Viktor miniszterelnök úr hívei; Budapesten kormányhű, ám mégis komolyan vehető írókat és gondolkodókat egyáltalán nem ismerünk. (Pedigvanmagyar konzervatív értelmiség.) Fáj is ez a miniszterelnök úrnak, és rengeteg pénzébe is kerül – ráadásul a legújabb jobboldali irodalmi vezéregyéniséget, Orbán János Dénes tehetségápoló urat, aMagyar Időknevezetű szélsőjobboldali, egyben állami-kormányzati hírharsona rovatvezetőjét is Erdélyből kellett importálni (kitűnő vendéglője van egyébként Kolozsvárt, mindenkinek ajánlom) és sok százmillió tehetségkutatási forinttal megajándékozni. (Ezeket a forintokat a létező magyar irodalomtól vonták el.)
A hatalom azonban Orbán dr. úréké a magyar glóbuson, és a szimbolikus jelentőségű erdélyi térfélen ez a hatalom nem tűri a még oly halk és udvarias feleselést se.
Mi a jó ebben az RMDSZ-nek?
Igaz ugyan, hogy választóinak jelentős része egyben a Fidesz–KDNP választója is (hála a kettős állampolgárságnak – bár az erdélyi magyarok budapesti mozgósítása nem egyértelműen sikeres), ezért a „ballibsi” és „migránssimogató” színben föltüntethető és most kihajított hírlapírókért talán nem sok erdélyi szív dobban meg. Ugyanakkor az RMDSZ teljesen kiszolgáltatja magát a budapesti rezsimnek – miközben lojális és „konstruktív” része a román hatalmi struktúrának is. Ilyen körülmények között el fogja veszíteni az önállóságát, kezdeményezőkészségét, tehát a politikai befolyását. Ez stratégiai tekintetben hiba, a demokratikus erkölcs tekintetében pedig bűn.
„Összmagyar” vonatkozásban pedig az erdélyi nyilvánosság elveszti érdekérvényesítő képességét, az erdélyi kultúra pedig a mindenki másétól különböző sajátszerűségét. Az is baj, hogy Zalaegerszegnek és Tatabányának és Szombathelynek sincs önálló karaktere, de ilyesmire Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad esetében kevesen számítottak. Az erdélyi magyar értelmiség persze majd a hivatalos médiaszerkezeten kívül is valahogy majd megszervezi önmagát, de az RMDSZ-szel folytatott gyöngéd viszonyának alighanem vége. Így is túl sokáig tartott, és a kölcsönös tolerancia záloga – a hallgatás és a mellébeszélés – már nem áll, mert nem állhatfönn.
Egyelőre azonban nincs olyan gazdaságilag és politikailag önálló része a Duna-medencei magyar életnek, amelyben ne Orbán miniszterelnök úr hatalma lenne a döntőbíró. Kikerülni már nem lehet. Szembeszállni vele azonban még mindig lehetséges.
Tamás Gáspár Miklós
hvg.hu

Sajtó ideát is van
Megtudtuk ezt is: vége.
Ami nem sikerült a román kommunista diktatúrának és összes cenzorának, a ’89 után beköszöntött vadkapitalizmusnak, a gazdasági és politikai (be)hatásoknak, az olvasó elpártolásának, az iWiwnek és a Facebooknak, nos az Orbán Viktornak, kormányának és a Fidesznek összejött.
Nincs többé pártatlan és szabad magyar újságírás Romániában, ledőltek a független magyar nyelvű sajtó utolsó bástyái is a transzszilván sajtóprérin, egyáltalán: kilehelte lelkét az erdélyi magyar sajtó. Vagy ahogy a romániai, erdélyi viszonyokat amúgy kiválóan ismerő, történetesen kolozsvári származású Tamás Gáspár Miklós filozófus, közíró a Hvg.hu-n egész pontosan fogalmaz: „Az erdélyi magyar sajtónak is vége”.
Ugyanakkor más anyaországi – és persze erdélyi – portálokon, blogokon és fórumokon is szembetalálkozunk ezekkel a szentenciaként kinyilatkoztatott véleményekkel, amelyeknek kivétel nélkül az a végkövetkeztetése, hogy a sajtó elleni merénylet kifejezetten a budapesti kormány lelkén szárad. „A nyomtatott sajtó mindent túlélne, ha nem lenne ilyen pusztító kormányunk. Lám, megszűnik a Nagyváradi Napló és ilyen-olyan műhelyek” – mondta ki a végszót a napokban az ATV-ben Kovács Zoltán, a budapestiÉlet és Irodalom főszerkesztője.
Még ha innen, a ránk kényszerített túlvilágról is, de nem árt kissé helyretenni a dolgokat. A TGM szerint nem létező Krónika hasonlóképpen volt-nincs olvasói nagyon is jól tudják, hogy nem a majd’ száz évvel ezelőtt kimúlt Nagyváradi Napló napilap, hanem az Erdélyi Riport portál megszüntetését, legalábbis tevékenysége felfüggesztését jelentette be annak tulajdonosa. Aminek erdélyi magyar olvasó emberként, de főleg a szakma alapjait Nagyváradon kitanuló (többek között riportos kollégáktól is!), a tollforgatásnak ugyanott nekiveselkedő újságíróként egyáltalán nem örülök. Még akkor sem, ha a korábban hetilap, majd pedig „csak” portál formájában megjelenő sajtóorgánumban megjelentekkel nem mindig és nem mindenben értettem egyet. (És remélem, online médiafelületüket a történtek ellenére megtarthatják, vagy új helyre költözhetnek.) Ugyanez a helyzet az azonos tulajdonosi hátterű Maszol.ro hírportáltól elbocsátott publicisták esetében is: a véleményünk többnyire nem „pászolt”, ettől azonban emberileg át tudom érezni a helyzetüket.
Márpedig én nem venném a bátorságot, hogy a Riport bezárása és a Maszolnál végrehajtott elbocsátások alapján azt a következtetést vonjam le, hogy befellegzett a sajtószabadságnak. És hogy ez a Fidesz műve. A mostani médiaapokalipszist vizionálók közül miért nem temette senki a romániai magyar sajtót az Erdélyi Napló hetilap 2009-es – végül egy évig tartó – vagy más magyar lapok, rádiók, televíziók bezárásakor? Bármennyire is ágálnak ellene a sajtómunkások, ez a szakma manapság nem sokban különbözik más hivatásoktól, és adott esetben az újságírókra, sajtótermékekre is addig van igény, amíg a tulajdonos úgy látja jónak. Lehet nem megbékülni ezzel az állapottal – és elvonulni blogot, portált létesíteni –, viszont kedvezőtlen fejlemények esetén nem elegáns sajtóhalált kiáltani, és mondvacsinált, a nyilvánosság előtt jól hangzó okokat keresgélni.
A legtöbben szóvá se tették, hogy több mint két évtizeden keresztül – természetesen a magyar közösségnek nyújtott állami pénzek révén – az RMDSZ diszponál a romániai magyar média jelentős része fölött. Egyszerűen hozzászoktunk, hogy a szövetség saját belátása – értsd: politikai érdekei – szerint juttat számára kedves újságírókat vezető pozíciókhoz, illetve nevez ki a sajtóhoz mit sem konyító csókosokat a közszolgálati médiában.
Magas rangú RMDSZ-es politikusok háttérbeszélgetések során gyakran dicsekedtek azzal, hogy a romániai magyar sajtóban egyedül a sepsiszentgyörgyiHáromszék, illetve a Krónika főszerkesztőjének kilétére nincsenek befolyással. Ez vajon nem a sajtó függetlenségének durva befolyásolása? Bezzeg akkor nem indult petíció, amikor kiderült, hogy a szövetségi elnök a Kolozsvári Rádiónál tartat fenn jól fizető állást sajtótanácsosa számára, miközben a lecsupaszított struktúrával működő magyar szerkesztőség maroknyi gárdája azon kínlódik, hogy miként vágjon neki az egész napos sugárzásnak. Senki sem féltette a független sajtót, amikor a Donát úti közmédiához főszerkesztő-helyettesnek kinevezték az RMDSZ-elnök bizalmasának a rádiózáshoz mit sem értő bizalmasát, aki két hónap elteltével amúgy is megpattant, hogy a helyét átadja másnak. Aki történetesen a politikai alakulat belső hatalmi harcaiba belefáradt volt ügyvezető elnök. (Annyira irigylem azokat a politikusokat, akik a székely bácsihoz hasonlóan mindenhez „is” konyítanak.) És még mondja valaki, hogy ezt sem a Fidesz vajazta le...
Tetszik, nem tetszik, az RMDSZ jelenlegi vezetősége most látta elérkezettnek az időt arra, hogy olyan markáns személyi és intézményes változásokat eszközöljön a sajtójában, amilyeneket éppen jónak lát. Hosszú éveken keresztül megtette ugyanezt azoknak a médiaintézményeknek az esetében is, amelyekhez normális sajtóviszonyok, demokratikus játékszabályok közepette hozzá se szagolhatott volna. Viszont egyesek bármennyire is szeretnék elhitetni a világgal ennek az ellenkezőjét, attól még létezik magyar sajtó, egyáltalán médialét az RMDSZ-es sajtón kívül is. Azt pedig, hogy mennyire (volt eddig is) független ez a pártsajtó, azt döntse el mindenki egyedül.
P. S. TGM igazán szólhatna Kovács Zoltánnak, hogy a Nagyváradi Naplót napra pontosan 83 éve, január 6-án szüntették meg. Tán a Fidesz.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Balázs Tibor költő, könyvkiadó, irodalomtudós
Ma délelőtt Esztergomban tragikus hirtelenséggel meghalt dr. Balázs Tibor erdélyi származású költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő, a budapesti székhelyű Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség tagja.
Balázs Tibor Aranyosgyéresen született 1958. április 13-án, Balázs József és Frank Erzsébet gyermekeként, neoprotestáns lelkészcsaládban. Szilágysomlyón érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte 1981–1986 között román–francia nyelv- és irodalom szakon, közben táviratkihordóként dolgozott Nagyváradon, ahol a legendás Ady Endre irodalmi kört látogatta. 1991-ben a Grenoble-i Stendhal Egyetem hallgatója volt. Tanulmányait az ELTE-n folytatta, ahol irodalomtudományból szerzett doktori (PhD) fokozatot 2005-ben. Kutatási területe a költészet és a filozófia/vallásbölcselet viszonya. Disszertációja a romániai magyar létköltészet 1919 és 1989 közötti történetével foglalkozik, könyvként éppen tíz éve jelent meg.
1986-tól 1987-ig tanár a Bihar megyeiSárszegen. 1989-től Budapesten élt, a Vörösmarty Gimnáziumban tanított. 1993 óta a Littera Nova Könyvkiadó igazgatója, párhuzamosan, 1998-tól az Accordia Kiadó irodalmi vezetője, majd 2005 óta igazgatója volt. 1996-ban megalapította a Littera Nova Irodalmi és Művészeti Társaságot. 1978 óta publikált verseket, aforizmákat, gyermekirodalmi műveket, esszéket, tanulmányokat, műfordításokat, előbb Romániában, majd Magyarországon és Franciaországban. Thibault Blaise néven románul és franciául is publikált.
Első verskötete fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterionnál,  a Forrás sorozatban. További kötetei: Ösvényeim (versek, Kráter, Budapest, 1991), Maforizmák (1. kiadás, Károlyi Marianna rajzaival, Penna Kiadó, Pomáz, 1995, további kiadások a Littera Nova Kiadónál, Kaján Tibor rajzaival), Nocturnes (versek franciául, 1997), A fogfájós vaddisznó (gyermekversek, Réber László rajzaival, Lázár Ervin ajánló soraival, Littera Nova 1998), Félkalap. Verses kópéságok (gyermekversek, Gyulai Líviusz rajzaival, Csukás István ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2001), Kótyomfittyek (gyermekversek, Gábor Enikő rajzaival, 2001), Explorări în poezia lui A. E. Baconsky („studiu afectiv”, Oradea, Editura Revistei Familia, 2002), Ábel tornya. Székely zarándokversek 1974–1989 (Kányádi Sándor ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2003), A romániai magyar létköltészet története 1919–1989 (tanulmány, Accordia Kiadó, 2006), Aforizma-párbaj (társszerző: Csontos Márta, Littera Nova Kiadó, 2010)
Verseit a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Igazság, a nagyváradi Fáklya, a bukaresti Ifjúmunkás, Magyarországon az Életünk, az Élet és Irodalom stb. közölte 1989-ig. Az 1985-ben a Kriterion Könyvkiadónál  megjelent Alapművelet versantológia egyik szerzője. 1989 és 1991 között az Élet és Irodalom, a Hitel, a Holnap, a Forrás, a Jel, a Kelet-Nyugat, a Magyarok, az Új Ember stb. közölte, illetve a Magyar Rádióban hangzottak el versei. Korábbi versei révén szereplője a Fontos versek című gyűjteménynek (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006), valamint több, nem saját kiadójánál publikált antológiának is.
Közel húszéves hallgatás után jelentkezett 2009-ben Megérkezés Aquincumba című versciklusával, melynek darabjai a Hitel, az Új Forrás, a Napút, a Parnasszus, az Agria, a Bárka hasábjain jelentek meg. Előadásra került 2010-ben a Szegedi Pinceszínházban, 2013-ban a nyíregyháziMóricz Zsigmond Színházban, önálló kötetben 2014-ben jelenik meg. Műfordításkötetei francia nyelvből: François Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei (meseregény, Szent István Társulat, 1994), Jean-Luc Moreau: Mimi és a sárkány (meseregény, Littera Nova, 2001).
Az utóbbi években többször is közölt a Várad című folyóiratban, illetve a Székelyudvarhelyen szerkesztett Eirodalom.ro portálon, utolsó interjúja éppen itt jelent meg.
itthon.ma