Közös nemzetstratégia kidolgozását és a határon túli magyar szervezetek egységes támogatását kéri Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a magyarországi értelmiségtől. A Heti Válaszban, illetve az Élet és Irodalomban egyidejűleg megjelenő nyílt levelet külön is elküldi az államfőnek, a kormányfőnek, az Országgyűlés elnökének, a parlamenti pártok elnökeinek, az MTA elnökének és számos vezető értelmiséginek. /Markó Béla: Egy magyar-magyar egyetértés esélyeiről. = Heti Válasz (Budapest), 2004. január 16., Élet és Irodalom, jan. 16., Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 17./

Markó Béla Egy magyar–magyar egyetértés esélyeiről című /a Heti Válaszban, az Élet és Irodalomban, a Krónikában, a Nyugati Jelenben és más lapokban közölt/ politikai dolgozatával kapcsolatban vitára hívta olvasóit a Nyugati Jelen. Az első beérkezett írás szerzője az RMDSZ belső ellenzékének markáns Arad megyei alakja, Nagy István. Nagy István emlékeztetett, hogy Markó Béla 38 képviselő- és szenátortársával együtt a kolozsvári Szent Mihály templomban 1992. október 25-én esküvel fogadta: “...Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés. ...” Markó Béla hiányolja a nemzetstratégiát, a nemzeti értékrendet. Érvénytelen lenne imént idézett esküje? Lelkiismeret-furdalása volt talán? Úgy tűnik, igen, és pótcselekvésbe menekülve kiáltó szavakat keresett. Markó Bélának nem írnia kellett volna, hogy magyarországi politikai pártokhoz fordulva nemzetstratégiát és értékrendet keressen. Elég lett volna elővennie a Kolozsvári Nyilatkozatot. Markó miért Magyarországon keres megoldást az itthoni problémákra? Budapesten, a Teleki László Intézetben a meghívott szakértők a szóban forgó írását vitatták meg. A Heti válasz így összegzett: “A konferencia végén Markó Béla a demokráciadeficit veszélyéről beszélt, ám a pozitív végszó kedvéért hozzátette: az 1989-es események olyan lehetőséget kínáltak a határon túli magyarság számára, amelyeket minden szervezet megragadott és a magyarság javára fordított. Sokan kétkedve fogadták az RMDSZ elnökének ezt a meglátását.” Ugyanerről a tanácskozásról Bakk Miklós a Krónikában így írt: „Markó Bélának azt is tudnia kell, hogy az összmagyar paktum óhajtása itthon, Erdélyben akkor hiteles, ha azt a megegyezésre való törekvés hazai faktumai is igazolják. Vagyis: a konszenzushoz vezető utat nem a magyarországi míves beszéd fórumain, hanem az itthoni, elrontott helyzet körülményei közt kellene keresni.” Markó Béla dolgozatáról a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke, Ágoston András “Nincs titok, tenni kell!” címmel írt, és ezek a záró mondatai: “Az elmúlt több mint ezer évben nem egyszer eleink becsületes ügyért folytatott nemes, önfeláldozó küzdelme, virtusa tette lehetővé, hogy mi itt most vitatkozhatunk. Tisztelt Markó Béla! Mi lenne, ha Ön személyesen ajánlaná Kovács Lászlónak, hogy Tőkés László is legyen ott februárban a Máérten? Szerintem ez bölcs dolog lenne, lovagias gesztus”. Tabajdi Csaba, a Magyar Szocialista Párt Nemzetpolitikai Tagozatának elnökeként így zárja a magyar–magyar egyetértés esélyeiről közzétett állásfoglalásukat: “Markó Béla írásának legfőbb tanulsága: tárgyalóasztalhoz, magyar!” Markó Bélának előbb itthon kell tárgyalóasztalra és konszenzusra lelnie. /Nagy István: Tárgyalni kellene végre. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 27./

Markó Béla Egy magyar–magyar egyetértés esélyeiről című politikai esszéje (Heti Válasz, jan. 16, Élet és Irodalom, 2004. 3. sz.) abba az erdélyi – Magyarországon már nem élő – hagyományba illik bele, amely Kemény Zsigmondtól Bánffy Miklósig vagy akár Balogh Edgárig egyetlen személyiségben ötvözött tartósan írói és politikusi pályaíveket, kezdte Bakk Miklós Markó vitairatára való reagálását. Markó esszéje inkább puszta politikai eszköz. Az egyik cél: kivetíteni az év végi választás esetleges kudarcát, ez nem az RMDSZ-t, hanem a magyarországi politikai közszereplőket, a „megosztottság” exportőreit terheli. A másik: annak elrejtése, hogy az RMDSZ egyre inkább baloldalra sodródik. Az RMDSZ rendelkezik a legfontosabb erőforrásokkal (Illyés Közalapítvány, magyar kormánytámogatás, a román kormány kisebbségek számára biztosított támogatási keretei), ezzel előbb kisajátították, majd késleltették a társadalom önszerveződését. Ez találkozott a román politikai elit törekvésével, hogy legalább „ellenőrzése alatt” tartsa ennek következményeit, a nemzet- és biztonságpolitikai – fejleményeket. Az RMDSZ zárójelbe tette a legfontosabb célt, az autonómiát. „A Markó-esszé tulajdonképpen bomlástermék: az 1990-es érzületi egység időn túli védelmében született.” – olvasható Bakk Miklós tanulmányában. Azt is jelezte, hogy Markó erdélyi ellenzéke képtelen alternatív látásmódot megjeleníteni. /Bakk Miklós: Egy konszenzus bomlásterméke. = Krónika (Kolozsvár), márc. 5./ (Egyidejűleg közölte: Heti Válasz (Budapest), márc. 5.)

Kántor Lajos Bodor Ádámnak, Esterházy Péternek és Parti Nagy Lajosnak írt nyílt levelében a Tilos Rádióra, a rádió előtt elmondott Döbrentei-beszédre, illetve az Írószövetség körüli nagy kavarodásra, a kilépésekre és magyarázkodásokra gondolt. Kántor az Írószövetség választmányának márc. 2-i gyűlésén csak tartózkodott, de ma már tudja, hangsúlyozta, hogy a javaslat ellen kellett volna szavaznia. Megemlítette, hogy az Élet És Irodalom sajátosan szelektív jegyzőkönyvkivonatot közölt, az ő felszólalását nem említette. A márc. 30-i választmány teljes jegyzőkönyve nem került a közvélemény elé. Annak ismeretében nem lehetett volna fenntartani Konrád György búcsúlevelének kitételét, miszerint "nem mutatta meg magát az a jó érzésű többség, amely az ilyen [antiszemita] hangot nem szereti", a hallgatás) pedig "csalódáskeltő volt, amire csak egy válasz látszott lehetségesnek, nem maradni ott, ahol nemkívánatos a jelenlétünk". Kántornak változatlanul az a véleménye, hogy Döbrentei Kornél nem menthető szövege(i) ellenére a mai Magyar Írószövetséget nem kell sárba taposni, nem kell kilépni belőle. Ezzel a céllal írták az erdélyi ötök (a két Gálfalvi, Horváth Andor, Lászlóffy Aladár és ő) levelüket. Ágoston Vilmos most már őket is mint Döbrentei-mentőket marasztalta el. Ágoston megfogalmazta, hogy Kántor Lajos az Erdélyből eltávozott magyar írók kirekesztője lett. Kántor sietett jelezni, őt felháborította az M2 Éjjeli menedék műsorában Kertész Imre Nobel-díjának kommentálása, Döbrentei (és az őt megtapsolók) minősíthetetlen, gyűlöletkeltő magatartása. Azt viszont nem tudja felfogni, hogy miért írta Kertész Imre azt a bizonyos mondatot a menekülésre előkészített bőröndjéről. Kántor Esterházy Péternek a zámolyi romák ügyében tett közös nyilatkozatát máig sem érti. Ilyenkor nem volna jó a tévedést beismerni?- kérdezte, Továbbá Kántor szerencsétlen döntésnek véli Teleki Pál szobra budai felállításának megvétózását is. /Kántor Lajos: Még egyszer az anakronisztikus közéleti klímáról. (Levélféle Bodor Ádámnak, Esterházy Péternek és Parti Nagy Lajosnak). = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 7./

„Legfontosabb munkámnak tekintem, sokat olvastam hozzá, reális élményeim kapcsolódnak a könyvemben feldolgozott témához” – vallja Méhes György író Kolozsvári milliomosok című kötetének újbóli megjelenése alkalmából, aki hosszú évtizedekig Kolozsváron élt, áttelepült Budapestre. A regény Renner Frigyes bőrcserző élettörténetét dolgozza fel. A könyv kolozsvári bemutatóján részt vett számos magyarországi sajtóorgánum képviselője, valamint Vándor Ágnes a kötet megjelentetőjének, az anyaországi Ulpius-ház Könykiadónak képviseletében. A bemutatón Orbán János Dénes, Szőcs Géza és Kányádi Sándor elutasították az Élet és Irodalom minősítését. Azt követően, hogy Méhes György 2002-ben megkapta a Kossuth-díjat, a hetilap az írót középszerű szerzőnek nevezte, valamint kommunista propagandával vádolta. A felszólalók leszögezték: nem értenek egyet a fenti vádakkal. /Köllő Katalin: Méhes György kolozsvári milliomosai. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 1./

Magyar kommentár címmel az Új Magyar Szó idézett Tamás Gáspár Miklóstól és az Élet és Irodalom hetilapból. Utóbbiból egy Orbán Viktort elítélő cikkből. /Magyar kommentár. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 22./

Paul Lendvai ismert magyar származású, Ausztriában élő újságíró, közíró az Élet és Irodalom január 13-i számában az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kikért anyagok alapján azt írta, hogy több magyar rádiós, televíziós újságíró, valamint az MTI volt bécsi tudósítói a hatvanas évek elején a magyar hírszerzésnek jelentéseket küldtek róla. Paul Lendvai 1956 után hagyta el Magyarországot, s azóta Ausztriában él. /Paul Lendvai több magyar újságíró ügynökmúltjáról ír.= Nyugati Jelen (Arad), jan. 14./

A magyar kultúra újabb kiválóságáról derült ki, hogy ügynök volt. Az Élet és Irodalom utolsó számában Gervai András filmkritikus közzétette Szabó István Oscar-díjas filmrendező jelentéseit. Szabó Istvánt 19 évesen, 1957-ben szervezték be, 1961-ig írt jelentéseket. 1961 és 1963 között még írt két jelentéktelen és komolytalan jelentést, majd ,,elengedték”. Az ügy indulatokat váltott ki Magyarországon, tekintve, hogy a hamarosan kezdődő Filmszemle előttre időzítették. Az idei magyar filmes seregszemlét Szabó István Rokonok című filmje nyitja meg, amelyről a jelentéseiben ugyancsak szereplő pályatársa, Jancsó Miklós jelentette ki, hogy ,,kiváló film”… Január 29-én, vasárnap a tévé Nap-kelte adásban Jancsó mellett megszólalt volt felesége, Mészáros Márta – aki szintén szerepel a jelentésekben –, Gerő András történész és Gálszécsy András, az Antall-kormány titokminisztere is. A Népszabadság megszólaltatta Szabót, aki élete egyik ,,hősies cselekedetének” tartja ügynöki tevékenységét, mivel sikerült megmentenie barátját és évfolyamtársát, Gábor Pál filmrendezőt, aki fegyveres harcokban is részt vett az ötvenhatos forradalomban. Mészáros Márta is, Gerő András is kételyeiket fejezték ki a ,,tényfeltáró riport” kapcsán. Nem derült ki ugyanis, hogyan zsarolták meg Szabót, s az sem, hogyan engedték el. De Mészáros Márta (aki a Nagy Imre-film idején alaposan áttanulmányozta a hozzáférhető dokumentumokat) azt is hangsúlyozta, hogy kiemelve kontextusából az egész érthetetlen, s csak Szabó lejáratását szolgálja. Ugyanis 1957-ben javában zajlott a megtorlás, s az akasztófák árnyékában kissé másként hat ez a történet. Gerő András hangsúlyozta, hogy egészen mást jelent az, ha valakit ötvenhétben zsarolnak meg és ír alá, mint a már bizonyos értelemben liberálisabb nyolcvanas években. Gálszécsy András felhívta a figyelmet, hogy ideje lenne most már az elnyomó hatalom ,,szolgáit”, a bírákat, ügyészeket, titkosszolgálati tiszteket is pellengérre állítani. Róluk, az elnyomó hatalom gépezetének szolid ,,csavarjairól” soha nem esik szó… /Bogdán László: Önmagamat ­mentettem….= Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 31./ A magyar szellemi élet száznál több képviselője biztosította támogatásáról Szabó István filmrendezőt, akinek 1956 utáni ügynöki tevékenységét az Élet és Irodalom hozta nyilvánosságra legutóbbi számában. 117 aláíró látta el kézjegyével a nyilatkozatot, melyben kijelentik: „Szabó István 45 éve nagyszerű és fontos filmeket csinál nekünk. Nem csak magyaroknak. Elvitte hírünket mindenfele a világba. Beírta nevét kultúránk egyetemes történetébe. Szeretjük, tiszteljük és becsüljük őt”. Andrassew Iván író, publicista, a nyilatkozat egyik aláírója kifejtette: ha egy 18-19 éves fiatalembert, gyakorlatilag gyereket, ilyesmire kényszerítenek, akkor az hatalmi pedofília, és úgy kellene büntetni ezeket a beszervező tiszteket, mint a pedofilokat. „Egyszerűen képtelenség, hogy egy akkor 18-19 éves fiatalember tetteit most számon kérjük, különösen azok után, hogy műveivel kompenzálta ezt a bűnét – ha volt egyáltalán bűne” – vélte Andrassev. „Ez az írás nagyon hasonlít ahhoz, amit a szerzője elítél, csak most ez utálatosabb, mert aki írta, nem kényszer alatt írta” – nyilatkozta az ÚMSZ-nek Bitó László orvosbiológus, tudományos kutató, író, aki az ÉS-ben megjelent „leleplező” írást felelőtlennek tartja, és különösen az időzítése miatt elítéli. /Guther M. Ilona: Ügynöktartás mint „hatalmi pedofília”? Száztizenhét magyarországi értelmiségi áll ki Szabó István Oscar-díjas filmrendező mellett. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 31./

Cs. Gyimesi Éva az Élet és Irodalomban kifejtette a magyar egyetemért küzdőkkel szembeni elutasítását. Fennkölt szavakkal írt az egyetemről /”felnézhetek az igazság, a jóság és a szépség minden olyan értékalakzatára, amely egyetemes öröksége az emberiségnek.”/. Őt, aki a magyar tanszék vezetője volt, nem zavarja, “ha egyelőre nincsen a falakon, ajtókon magyar felirat, vagy ha egyik-másik tárgyat románul hallgatom, mert az előadó jobb felkészültségű”. Azzal érvelt, hogy Apáczai Csere János sem magyarul sajátította el a tudást… Nálunk, írta, “még mindig a diszciplínák és az egész intézmény nemzeti és ideológiai körülcövekelése, pártcsatolmánnyá züllesztése zajlik”. Szerinte a szakmai-szellemi színvonal emelését “minduntalan fékezi, meg-megakasztja a védekező nemzeti bezárkózás, amelynek jegyében az értelmiségi elit a honi hagyományt gyűjtögető, megmentő, ápoló „tudományosságra” szorítkozik”. Cs. Gyimesi Éva így írt a Bolyai Kezdeményező Bizottságról: a “BKB szakmailag inkompetens ágensek gyülekezete, nincs mögöttük professzionális tudásgyakorlat, nem alapoznak azokra a pályázási lehetőségekre, amelyek a magyar tanszéktagoknak és hallgatóknak az EU-s programokban már több mint egy évtizede elérhetőek.” A cikkíró szerint a BKB a bezárkózáson dolgozik, “amelyikben máris a kontraszelekció konjunktúrája, a gyorstalpaló doktoripar hódít”. /Cs. Gyimesi Éva: Soliloquium az erdélyi magyar egyetemről. = Élet és Irodalom (Budapest), jún. 2./

Kása Zoltán nem talált mentséget arra, hogy miért írta Cs. Gyimesi Éva cikkét az Élet és Irodalomban (Soliloquium az erdélyi magyar egyetemről, 2006/22.). „Megtehetem, mert csak úgy vagyok jelen, mint az egyszeri játékos a kispadon” – írta Cs. Gyimesi. Azonban a kispadon ülő játékos nem szurkol az ellenfélnek, nem szidja csapattársait. Már az első mondat hamis: „Az Egyetem, írom nagybetűvel, minthogy nálunk, Erdélyben, ez mitikus és részben tabusított fogalmat jelöl...”. Sem nem mitikus, sem nem tabu, szögezte le Kása Zoltán professzor. Tizenhat éve nyíltan beszélnek róla. Cs. Gyimesi Éva pedig ellenszervez! „Mi, magyarok, itt és most – mint annyiszor a történelemben – egymással szembe megyünk.” Ki akadályozta meg Cs. Gyimesi Évát, hogy ne szembe menjen a magyarokkal? – kérdezte Kása. Elmondhatta volna véleményét a Bolyai-estéken, amelyeket a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) szervezett. A szakmaiság és az akkreditáció terén nem állnak olyan rosszul, mint azt a cikk sugalmazza. Cs. Gyimesi Éva szerint: „Ez az öngettósítás ma időszerűtlen. Bezárkózunk vagy felzárkózunk?” Ez bizony demagóg szöveg! „Bolyai János sem magyarul osztotta meg Gauss-szal, amit felfedezett.” Eltekintve attól az „apróságtól”, hogy Bolyai János soha semmilyen felfedezést nem osztott meg Gauss-szal semmilyen nyelven (azért ma már nem illik összekeverni apát a fiával!). „A BKB szakmailag inkompetens ágensek gyülekezete, nincs mögöttük professzionális tudásgyakorlat...”. Honnan veszi Cs. Gyimesi Éva a bátorságot, hogy más szakmabelieket értékeljen? Csak arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy a BKB szóvivője fiatalsága ellenére tavaly nemzetközi díjat nyert egy találmányával, jegyzete meg Kása Zoltán. „Csináljuk meg a karokat, vagyis az önállóan kezelhető pénzalapokból léptessük elő magunkat professzorrá ott is, ahol még csupán adjunktusok lehetünk...” Újabb félrevezetése a gyanútlan magyarországi olvasónak, aki azt képzelheti, hogy itt nálunk saját magunkat léptetjük elő professzorokká, csak pénz kell hozzá, és nem létezik országos értékelő bizottság – írta a professzor. /Kása Zoltán: Ellendrukker a kispadon? = Élet és Irodalom (Budapest), 2006. jún. 23., 25. sz./

Nem Cs. Gyimesi Évát, hanem az irodalomtörténész Soliloquium az erdélyi magyar egyetemről című cikkét június 2-án megjelentető Élet és Irodalom hetilap kiadóját, az Irodalom Kft.-t pereli a Bolyai Kezdeményező Bizottság – pontosította a sajtóper kapcsán elterjedt hírt Hantz Péter, a BKB szóvivője. Az egyetemi lobbiszervezet konkrétan azt kifogásolja, hogy a szóban forgó cikkben a szerző „ágenseknek”, azaz ügynököknek minősítette a BBTE magyar karaiért, illetve a Bolyai Egyetemért akciózó testület tagjait. /Nem Cs. Gyimesi Évát, hanem az Élet és Irodalom kiadóját szándékszik perelni a BKB. = Transindex, júl. 3./

„Ahol csend van, ott nem mozdul semmi” – foglalta össze a kolozsvári Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) idei akciótervének lényegét Bodó Barna egyetemi docens, a bizottság elnöke a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) sepsiszéki szervezetének rendezésében megtartott sepsiszentgyörgyi lakossági fórumon. Bodó eredménynek könyvelte el Markó Béla RMDSZ-elnök és Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke kézjegyének szereplését a BKB márciusi nyilatkozata végén. Hantz Lám Péter egyetemi adjunktus, a bizottság alelnöke elmondta, hogy a területi autonómia, a magyar nyelvű egyetem, valamint a kulturális autonómia elérése érdekében októberben tüntetéssorozatot szerveznek Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon, Kolozsváron, Szatmárnémetiben, Csíkszeredában, „esetleg Székelyudvarhelyen”. Hantz szerint azért van szükség a tömegmegmozdulásokra, mert Brüsszelnek érdeke, hogy csend honoljon Romániában, Erdélyben. Egy hónappal később kisebbségügyi felsőoktatási konferenciát szervez a BKB több európai nemzeti kisebbség képviselőinek részvételével, és folytatja a nemzetközi figyelemfelkeltő akcióit vezető tudósoknak és a Babes-Bolyai Tudományegyetem egykori diplomásainak címzett levelek révén. Kártérítést követelve készül perbe hívni a BKB az Élet és Irodalom magyarországi hetilapot, mert azzal vádolta őket a lapban Cs. Gyimesi Éva, hogy a bizottság korifeusai „szakmailag inkompetens ágensek” lennének. A sepsiszéki MPSZ Wass Albert-díjjal jutalmazta Bodó Barnát, Hantz Lám Pétert, valamint a BKB másik alelnökét, Kovács Lehelt a Bolyai egyetem visszaállítása érdekében végzett tevékenységükért. /Domokos Péter: Tüntetésekre készül a BKB. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 12./

Demény Péter nem érzi feltétlenül szükségesnek az önálló magyar egyetemet. Korábbi írásában (Vágy a beszélgetésre. Szabadság, jan. 31.) kifejtette, hogy a (bölcsész) diákok többsége nem elég tájékozott és felkészült, hogy egyetemista legyen. A Sapientia nem tudott magas színvonalú oktatást biztosítania. Demény szerint az erdélyi magyar közösség szellemi autonómiája, kezdeményezőkészsége rendkívül alacsony. Ebben a szellemiségben az „egyetem” maga a legfőbb tabu. Az Élet és Irodalomban Cs. Gyimesi Éva szóvá tette ezt a jelenséget (Soliloquium az erdélyi magyar egyetemről, 2006/22.), mire Kása Zoltán azt válaszolta: „Sem nem mitikus, sem nem tabu. Attól még nem mitikus, hogy fontosnak tartjuk. Tizenhat éve nyíltan beszélünk róla, vitatkozunk, szervezzük, ki hogyan tudja. Cs. Gyimesi Éva pedig ellenszervez! (...) Ki akadályozta meg Cs. Gyimesi Évát, hogy ne szembe menjen a magyarokkal?” (Ellendrukker a kispadon? ÉS, 2006/25.) Demény szerint ez azt jelenti, aki kétségbe vonja az önálló magyar egyetem szükségességét, az nem magyar. Azt még Demény is elítélte, hogy Cs. Gyimesi a Soliloquium...-ban kijelentette: „A BKB szakmailag inkompetens ágensek gyülekezete...”. /Demény Péter: A szükségtelen kiegyensúlyozottság. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 12./

Kása Zoltán professzor reagált az egyetemmel kapcsolatos cikkekre. Cs. Gyimesi Éva Soliloquium az erdélyi magyar egyetemről (Élet és Irodalom, 2006/22.) bírálta az önálló magyar egyetemért küzdőket, azt állítva, így akarják magunkat előléptetni professzorrá ott, ahol még csupán adjunktusok lehetnek, „hiszen a tanszékvezetéshez rögtönözni kell a tudományos és tanári titulust.” Cs. Gyimesi Éva nagyon jól tudja, hogy ez nem lehetséges. Romániában a gyakornoki, tanársegédi, adjunktusi, docensi és professzori állásokat csak versenyvizsgával lehet elfoglalni. Az egyetemi szenátus javaslatát még jóvá kell hagynia a minisztérium mellett működő országos szakbizottságnak. Sokszor előfordul, hogy nem adják meg a beleegyezésüket. Ugyancsak Cs. Gyimesi Éva írta Szilágyi N. Sándor Mi-Egy-Más című könyve méltatása kapcsán (Élet és Irodalom, 2006/27.), hogy „ezt a könyvét is Erdélyben szinte teljes hallgatás övezi”. Valójában az egyetem bölcsészkarán volt a könyv bemutatója. Ezt a találkozót a Szabadság beharangozta, majd 2003. december 19-i számában részletesen beszámolt a bemutatóról, és méltatta a könyvet. A Transindex internetes újság szintén december 19-én részletes méltatást közölt, továbbá A Székelyföld c. folyóirat 2005. februári száma is foglalkozott a könyvvel. Ezek a cikkek a magyarországi olvasókat tájékoztatja arról, hogy az erdélyiek bezárkóznak, haragba vannak a románokkal, és általában elég elmaradottak. Ez fokozhatja bizonyos körökben a határon túli magyarok iránt kialakult ellenszenvet. „Ha ezt a véleményt Törzsök Erika fogalmazza meg a Szabadság hasábjain (jún. 23.), akkor sejtjük, miért teszi. De Cs. Gyímesi Évának miért érdeke ez?” Demény Péter A szükségtelen kiegyensúlyozottság c. cikkében (Szabadság, júl. 12.) hivatkozott egy régebbi írására, hogy „nem érzem még feltétlenül szükségesnek az önálló magyar egyetemet”, majd néhány gondolatot fogalmaz meg, talán épp ennek igazolására. Egyik: „A (bölcsész) diákok többsége nem elég tájékozott és felkészült, hogy egyetemista legyen – nem értem tehát, miért kellene növelni a hallgatók számát.” Miért növelné az önálló magyar egyetem a hallgatók számát? Esetleg elvonná máshonnan. Nem panaszkodni, inkább tenni kell valamit. Méghozzá egyetemi szinten. Kása professzor a matematika és informatika szakokon társaival már évek óta foglalkoznak azzal, hogy a jó képességű hallgatókat „felhozzák” a megfelelő szintre, Demény szerint: „A román államtól és a balkáni bürokráciától független Sapientia immár évek óta létezik, mégsem sikerül egyenletesen magas színvonalú oktatást biztosítania.” Milyen fogalmai lehetnek az egyetemi oktatásról annak, aki ilyesmit leír? Hogy lehet olyasmit elképzelni, hogy egy öt éve létező egyetem „egyenletesen magas színvonalú oktatást” biztosíthat? A Sapientián eddig végzettek sokkal nagyobb arányban államvizsgáztak sikeresen (állami egyetemeken!), mint ahogy azt az akkreditációs törvény kéri. /Kása Zoltán: Kánikulai gondolatok. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 4./

Március 19-25-e között Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen vendégszerepel a Honvéd Kamaraszínház. A társulat gerincét azok a Marosvásárhelyről Budapestre települt fiatal színművészek alkotják, akik rendkívül fontosnak érzik, hogy munkájukat „otthon” is megmutassák. A Rusznyák Gábor által rendezett Bozgorok a Honvéd Kamaraszínház sikertörténetének úttörője. A Bozgorok Shakespeare-parafrázis. „Shakespeare száműzöttei az ardennes-i erdőben élnek. A magyar változat szereplői Erdélyben. Erdélyi a színészek egy része is. Egy ideig Marosvásárhelyen játszottak. Átjöttek. Bozgorok ők is? Hazátlanok? De hol? – írta Koltai Tamás az Élet és Irodalomban. Másik előadásuk, a Szíkölök szövege, cselekménye a próbák során folyamatosan alakult ki. A jelenetfüzér a székelyek történelméről, szokásairól és világképéről ad szórakoztató mesét. Az kiindulópont a magyarok bejövetele a Kárpát-medencébe, a vége pedig a 2004. december 5-i népszavazás. Az előadás nem fut aktuálpolitikai aknamezőre. /Lokodi Imre: Bozgorok a Kamarában. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 15./

Az Élet és Irodalomban Köteles Lajos, a Tessedik Sámuel Főiskola gyulai fakultásának igazgatója kifejtette, hogy a „román határ menti együttműködésnek nagy perspektívái vannak, de nem a békési, csongrádi, és bihari agrártérség számára. Vagy észrevettük, vagy nem, de a határ túloldalán már újjászerveződött az a nagyvárosokból – Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Brassó, Temesvár, Nagyszeben, Szatmárnémeti – álló modernizációs erőközpont, amely viharos gyorsasággal fejlődik. Nem kérdés, ezek a városok néhány éven belül megkérdőjelezhetetlenül a valóságos történeti és gazdasági régió motorjaivá válnak. Mi pedig nem alkalmazkodunk hozzájuk, szűklátókörűen, csak az országhatárokon belül gondolkodunk. ” Magyarországnak ezen a vidékén a szocializmus a maga módján és átmenetileg „megoldotta” a helyi társadalom nincstelenjeinek problémáit. Az állami gazdaságok, a termelő- és ipari szövetkezetek és a hetvenes évek elejétől kitelepülő fővárosi nagyipar vidéki telephelyei felszívták a tömeget. Azonban ennek már vége, nő a leszakadás, a munkanélküliség. A térségi, hálózati és innovációs gazdaságfejlesztésnek szinte minden feltétele hiányzik. /Lokodi Imre: Hazafelé. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 18./ A hivatkozott cikk: Bod Tamás: „Politikai elitünk még mindig nem hiszi, hogy a tűzzel játszik” /Élet és Irodalom, 2007. márc. 30./

A holland reformátusok lapja – Reformatorisch Dagblad – március 16-án egyik hírfejében a következőt jelezte: „Nagy a nyugtalanság a Magyar Református Egyházban. Tőkés visszaél egyházi hatalmával. ” A tudósítás pedig így kezdődik: „A Romániai Református Egyházban nagy nyugtalanság keletkezett Tőkés László és Pap Géza magyar református püspökök fellépése miatt. Püspöki hatalmukat politikai cél elérésére használják, mondják a bírálók. ” – írta Cs. Gyimesi Éva, hozzátéve, hogy egyetlen erdélyi egyházi személy, egyetemi teológiatanár folytat február vége óta magányos küzdelmet. Visky S. Béla több mint egy évtizede a Babes–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karán ad elő hittudományi tárgyakat. Mostanában több cikket, tanulmányt, esszét írt: Nehéz ma reformátusnak lenni (Szabadság, 2007. február 28.); Templomaink nyugalmáért (Krónika, március 2-4.); Nyílt levél Tőkés Istvánnak; Március idusán. Szentenciák két hangra (Szabadság, március 17.); Adalékok egy kortárs magyar drámához (Erdélyi Riport, március 22.); Tőkés morálisan alkalmatlan (Élet és Irodalom, március 23.); Nyílt levél Horváth Andorhoz. (Erdélyi Riport, április 5.). A reagálás: Tőkés István: Viták hevében. Balogh Béla: Egyházi EP-jelölés. Szabadság, 2007. március 6; Horváth Andor: Hang és értelem, Új Magyar Szó, március 21; Kincses Előd: Tőkés alkalmatlan?; Élet és Irodalom, március 30. „Ma egyházam egyetlen esélye a nyilvánossá. ” – írta Visky az Erdélyi Riportban. Cs. Gyimesi kitágította e kijelentés érvényét: a demokrácia egyetlen esélye a kárpát-medencei magyarság minden közösségében a nyilvánosság, „a legteljesebb átvilágítás”. Ez utóbbit a romániai magyar politikai elit is elszabotálta. Cs. Gyimesi Éva megjegyezte, hogy a reformátusok az egész világon zsinat-presbiteriánus egyházban élnek. Csupán a magyarokra érvényes az egyszemélyes, „visszaélésekre csábító püspöki uralom”. Cs. Gyimesi Éva mindkét református püspököt ismeri előző korszakukból. Pap Géza akkor hitelesen szólt híveihez. Az Ellenpontok című, 1982-es szamizdat kapcsán találkozott először Tőkés Lászlóval, nyíltan szolidarizált a tetteivel. „Ám amikor lelkészi hivatásával ellentétes módokon – a reménytelenség sugallatával, destruktív politikai víziókkal, agresszív kirohanásokkal és az uszítás eszközeivel – kezdett a szószékre lépni, előttem elvesztette addigi tekintélyét. ”Cs. Gyimesi Éva lehetetlennek tartja, hogy félnie kell valakinek az egyházban azért, mert a Királyhágómelléki Egyházkerület püspökét méltatlannak tartja EU parlamenti képviseletre. /Cs. Gyimesi Éva: Bodri és a hatalom. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 20./

Az Élet és Irodalom hetilap május 25-i számában megjelent, balatonőszödi Gyurcsány-beszéddel foglalkozó tényfeltáró cikk szerint a beszéd nyilvánosságra került hangfelvételéhez nem külső lehallgatás eredményeként jutottak hozzá az anyag kiszivárogtatói, s ebből arra lehet következtetni, hogy maguk a szocialisták azok, akik mélyen őrzik az őszödi titkot. A cikkben foglaltakra válaszul Kiss Péter és Szilvásy György közleményt adott ki, míg az MTI által megkeresett több érintett nem kívánt reagálni az írásra. A Nemzetbiztonsági Hivatal által az ügyben lefolytatott vizsgálat eredményei alapján a cikk szerzője arra a következtetésre jut, hogy a tavaly május 26-án elhangzott miniszterelnöki beszéd kiszivárogtatásához Gyurcsány Ferenc belső, szocialista párti ellenzékének volt köze. A vizsgálatot a miniszterelnök határozott kérésére nem folytatják tovább. /A szocialisták mélyen őrzik az őszödi titkot. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 26./

Ágoston Vilmos hatvanéves. Tamás Gáspár Miklós írt róla az Élet és Irodalom július 6-i számában. Ágoston Vilmos nem változott, ma is az a szkeptikus humanista, aki volt, a kultúrával szemben is illúziótlan, könyvmoly, zenehallgató és képbámuló. A Magyarországra a 1980-as évek közepén áttelepült Ágoston Vilmos a rendszerváltás körüli Magyar Nemzet elismert munkatársa, szerzője volt, később kérészéletű lapkezdemények szerkesztőségében írta szorgosan és remekül a remittendát. Soha nem volt pénze, rendes állása, megbízható kiadója. Neki csak mindenfelé szétszórt írásai vannak. Regényeinek rossz címeket adott (Lassú vírus, Godir és Galantir, Húzd a himnuszt, ne káromkodj!), újabb esszéköteteinek a címe is unalmas (A Konvenció vendégei, Az érvelés ideje), azonban Ágoston Vilmos soha nem egyezett ki, soha nem alkudott meg, nem hagyott rajta nyomot a pesti számkivetettség, vidéki modern értelmiségi maradt. Ágoston Vilka tőkéje, az, hogy fölfoghatatlanul szabad ember maradt. /b. d. : Balzsam. Egy szkeptikus humanista. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 17./

Lehet-e a baloldal és a jobboldal mai szembenállását a racionalitásra, illetve az irracionalitásra való hajlam küzdelmének tekinteni? Elég Ion Iliescu és Traian Basescu legújabb „levélváltására”, a volt és a jelenlegi államelnök érvelésére gondolni, látható, hogy két teljesen eltérő gondolkodásmód csap össze, két politikai nyelvezet is. Ez a jelenség Kaczinskyék Lengyelországában és Orbán Viktor Magyarországán is egyre lázasabb formát ölt, írta Buda Péter és Gábor György Metafora és küldetéstudat címen a budapesti Élet és Irodalom legutóbbi számában. A szerzők szerint a jobboldali politikai nyelv metaforizálódik, amivel mintegy támadhatatlanná válik, hiszen a „képes politika” ellen nem lehet észérvekkel küzdeni. Ugyanakkor a baloldali értékként számon tartott racionális kritikát hisztériásan elutasítja. Ágoston Hugó idézett a terjedelmes tanulmányból. A diktatórikus attitűd szívesen hivatkozik a valláserkölcs szellemiségére. A vezér /Orbán Viktor/ a „felborult erkölcsi rend” helyreállításán fáradozik, minthogy ez „isteni küldetése”. Az ÉS cikkírói szerint aki tőle eltérő álláspontra helyezkedik, az Sátánnal válhat egylényegűvé. A cikkírók szerint szakrális háború ez, a fennálló fenyegetettség szándékos eltúlzása. /Ágoston Hugó: A jobboldal esete a lélekkel. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 27./

Lokodi Imre, a lap munkatársa egyetértően idézte György Péter esztétának az Élet és Irodalom augusztus 31-i számában megjelent Félelem a jelentől című írását. Alcíme: Múltterápiás gyakorlatok Magyarországon. Lokodi Imre szörnyülködve olvasta egy erdélyi vidéki napilapban: „a múlt megújult”. György Péter szerint a magyar jobboldal és baloldal egyaránt az áttekinthető múlt fantomját kínálja válaszként a kiismerhetetlen világ jelenére. György Péter így fogalmaz: „A jobboldal, különböző fokozatokban, de mégiscsak a nemzeti érzés és identitás giccsé változtatásával, illetve kiárusításával foglalkozik. Egyre nehezebben érthető, hogy az a reduktív, szűkös etnikai identitáson, a homogén kulturális terek rémálmán kívül mit jelent. Wass Albert szívszorítóan szomorú kultuszától kezdve Klebelsberg Kunón és Hóman Bálinton át Teleki Pál rehabilitációjáig újra és újra annak az álombeli, soha nem volt Magyarországnak a képe merül fel, amelyben szó sem esik a valóságos társadalomról. ”A szerző szerint el kellene érkezni végre a jelenbe. /Lokodi Imre: A múlt pongyolája. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./; György Péter ebben a cikkében az István, a király című darabot fércműnek nevezte. Megállapította továbbá: „A határon kívüli magyar kultúrák társadalmainak valósága ugyanis használhatatlan a trianoni trauma áruvá tételével foglalkozó politika számára. Nem sok felelőtlenebb dolog van ennél. Elmenni Erdélybe, elénekelni az István, a királyt, vagy épp lenyomni egy LGT-koncertet, felülni a repülőre, hazajönni, és bármit is gondolni. ”

Litván György, a budapesti ‘56-os Intézet egykori igazgatója az 1980-1990-es években több ízben kutathatott a francia külügyminisztérium levéltárában. Az 1956-1957-ben Magyarországon működő francia diplomaták által az akkori helyzetről és eseményekről hazaküldött, együttérző jelentések elolvasása késztette 1993 decemberében az alábbi sorok megírására. Az akkor nem publikált cikk most került elő az egy éve elhunyt történész irathagyatékából. Az Élet és Irodalom 45. száma közli Litván György: Párizsból nézve című, 1993. decemberéből való írását. Ebben írta: „Emlékezhetünk, mennyi találgatás hangzott el az utóbbi egy-két évben az 1957. augusztusi úgynevezett ENSZ-tiltakozásról, amelyben a magyar írótársadalom csaknem minden számottevő tagja – igaz, néhány jelentős kivétellel – aláírásával foglalt állást az »ötös bizottság« jelentésének az ENSZ közgyűlésén való napirendre tűzése és tárgyalása ellen. A ma is élő aláírók emlékezete elmosódott, írott dokumentum pedig ez ideig nem került elő arra vonatkozólag, miként tudott a hatalom viszonylag gyorsan és csöndben ennyi – és ilyen! – aláírást összegyűjteni. Nos, a budapesti francia diplomaták tudni vélték a titkot, s jelentéseikben Párizzsal is tudatták. Egyrészt leírták, hogy Orbán László, az MSZMP kulturális és tudományos osztályának akkori vezetője, tekintélyes írók egy csoportja előtt újabb írópereket helyezett kilátásba arra az esetre, ha megtagadnák az aláírást. Másrészt, amikor egyes írók módosítani, szelídíteni akarták a brutálisan »ellenforradalmazó«, rendőri szöveget, a franciák értesülése szerint felállt Tamási Áron, az előző évi Gond és Hitvallás egyik szerzője, s kijelentette: éppen azzal tehetjük nyilvánvalóvá, hogy erőszaknak engedtünk, ha tőlünk minél idegenebb szöveget írunk alá minél egyöntetűbben, minél nagyobb számban. /b. d. : Minél idegenebbet, minél egyöntetűbben. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./

Markó Béla terjedelmes összegzését a budapesti Élet és Irodalom hozta, újraközölte a Népújság napilap. 1989 végén a romániai magyarság létfontosságú döntéseket hozott: egységes politikai szervezetet alakít, politikai eszközöket használnak programjuk megvalósítására. A program: az autonómia különböző formáinak megteremtése, az anyanyelvű oktatás visszaállítása, a magyar nyelv nyilvános használatának elismertetése. Markó szerint ezen döntések jegyében politizáltak Erdélyben mindmáig. Néhány nap alatt a frissen megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetségbe több mint hatszázezren iratkoztak be, és a kezdeti lelkesedés lelohadása, Marosvásárhely véres márciusa után is négyszázezer körül stabilizálódott az aktív tagok száma. Ez volt Kelet-Közép-Európa legnagyobb taglétszámú politikai szervezete. Markó tizenhét esztendeje hiszi, hogy életre kelt egy egységes, kiegyensúlyozott, következetes politikai szövetség az egyéni és kollektív jogok kivívásáért. Tizenhét év: a lassú előrehaladás története, de a megosztó vitáké is. Markó tizennégy éve elnöke az RMDSZ-nek, át kell gondolnia a maga felelősségét. 1996-ban az RMDSZ a kormányra lépésről döntött. Árulást kiáltottak egyesek, akik mindig csak a konfrontációért – végül is: a viszályért – szálltak síkra. Megkezdődött az elállamosított erdők, földek, épületek visszaadása. 1999-ben elfogadták az új oktatási törvényt, 2001-ben törvény született a kétnyelvű feliratok kötelező használatáról, 2003-ban a módosított alkotmányba bekerült az anyanyelvhasználat joga a dekoncentrált intézményekben és az igazságszolgáltatásban. Magyar állami támogatásból létrejött a Sapientia Egyetem, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen pedig már több mint tízezer diák tanul magyar nyelven. Markó sorolta a kedvező változásokat. Van eredmény, van kudarc is. Markó hisz a magyar-magyar egyetértésben. Kritikus szavakat fogalmazott meg Gyurcsánnyal szemben, de sietett Orbánt is keményen elmarasztalni: „Gyurcsány Ferencék kiábrándult távolságtartással, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás óta folyamatosan értetlenkedve szemlélik, hogy mi van a határokon túli magyarsággal, Orbán Viktorék pedig két elvesztett választás után ugyancsak befelé figyelnek, hogy amit rólunk mondanak, annak milyen hatása van odahaza, hány szavazat lesz vagy nem lesz belőle. Eszköz vagyunk, nem cél, ezt látom, és ezt ma világosan ki kell mondani. Az MSZP és az SZDSZ nem tud mit kezdeni velünk, a Fidesz pedig Erdélybe menekíti minden búját-baját, és legalább itt győzni szeretne. Legyőzni az egyetlen magyar szervezetet, amelynek csak egy bűne van: megtartotta az önállóságát baloldallal, jobboldallal szemben egyaránt. ” „Magyarország ma egymagában nem tudja megoldani a szomszédos országokban élő magyar közösségek helyzetét. ” Markó kikelt Tőkés László független jelölt ellen, nevét ugyan nem írta ki. „…magyarországi politikusok segédletével szétverjük azt, amit eddig jól-rosszul felépítettünk?” „Egyetlen ember messianizmusával akarunk behelyettesíteni egy hatalmas – és megengedem: egyáltalán nem tökéletes – szervezetet?” Markó támadta azt, aki „minden akar lenni, püspök is, európai parlamenti képviselő is, de legfőképpen azt szeretné, hogy „dögöljön meg a szomszéd kecskéje is. ”„ /Markó Béla: Felelőtlen felelősök (Válaszúton az erdélyi magyar politika). = Élet és Irodalom (Budapest), nov. 16., újraközölte: Népújság (Marosvásárhely), nov. 20./

A schengeni határok életbeléptetése környékén különféle rendezvényeken emlékeznek arra, milyen sanyarú, tragikus volt a sorsuk azoknak, akik nyugatra szerettek volna utazni – Magyarországról. Nem emlékeztek azonban azokra az utakra, a megalázó határát(nem)lépésekre, amelyek Magyarország keleti határain zajlottak, de még inkább zajlottak volna. Jó néhányról tudunk. Vajon hányról nem? Például arról, hogy a Magyarországról kiutasított – P. – osztrák újságíró Nagyváradon találkozott kedvesével és Eörsi Istvánnal 1980-ban vagy 81-ben. Eörsi ezt az alkalmat használta fel arra, nem kevés szamizdatpéldányt magához ragadva ellátogasson Nagyváradra. Kőrössi P. József összehozna egy konferenciát, amelyen mesélnének egykori keleti határsértők. Azokat hívná meg, akik ma már közéletivé magasztosulak, és olyanokat, akiket elfeledtek. A szellem, a szellemi élet, a gondolkodás és a gondolat csempészeit. Talán és első körben: Adonyi Nagy Mária költő, Ara-Kovács Attila filozófust, Balla D. Károly írót, Balla Zsófia költőt, Barna Imre írót, műfordítót, Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárt, publicistát, Csaplár Vilmos írót, Füzi László írót, szerkesztőt, Gellért Gyöngyi szerkesztőt, Grendel Lajos írót, szerkesztőt, Huszti Péter színművészt, Jávor István képírót, S. Nagy Katalin művészettörténészt, Kányádi Sándor költőt, Kukorelly Endre költőt, Lászlóffy Aladár költőt, Radnóti Sándor esztétát, egyetemi tanárt, ifj. Rajk László építészt, Sáska Géza szociológust, Szendrei Lőrinc újságírót, Szőcs Géza költőt, TGM filozófust, Tőzsér Árpád költőt, Udvardy Frigyes ötvenhatos utazót, Zirkuli Péter költőt, egyetemi tanárt. És mindenki hozhatna magával még három, talán tíz másvalakit. Meghívná a déli háború katonaszökevényeit, dr. Máriást, Bozsik Pétert, a határsértőket, Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt, Maurits Ferencet, Benes Jóskát. Határmese-konferenciájára meghívná a névházasságokba beszármaztatott feleségeket és férjeket, a nyolcvanas évek névtelen könyv-, szamizdat- és kéziratcsempészeit, Ilia tanár urat és az akkori Széchényi Könyvtár egyetemista könyvfutárjait. Bodor Ádám (A börtön szaga), Kornis Mihály (Kádár János utolsó beszéde) és Dragomán György (A fehér király) könyve szól már csak arról az örökségről, amiben élünk. /Kőrössi P. József: Határsértők – Schengen előtt, Schengen után Gyermekeimnek. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), jan. 31./ (Az Élet és Irodalom hetilapban megjelent anyagnak a szerző által szerkesztett, kiegészített változata)

Markó Béla, az RMDSZ elnöke az Élet és Irodalom hetilapban kifejtette, hogy az RMDSZ helyes úton jár, mindenki egységet akar. Kezdettől megjelentek a véleménykülönbségek, a két szembenálló tábor, „a mérsékeltnek és radikálisnak titulált hitvitázók” tábora hamar kialakult, Sokáig nagyjából egyforma súlya volt a két tábornak, a „pragmatikusabban, racionálisabban politizálóknak” az RMDSZ-en belüli ”kormányzati” helyzetükért el kellett viselniük, hogy az enyhe kisebbségben levő „ellenzék” labancnak, megalkuvónak, románbarátnak nevezi őket. Lassan apadt a parlamenti politizálást, a románokkal való közös kormányzást ellenzők tábora, amikor megjelentek a kétnyelvű feliratok, magyar iskolák és óvodák, a magyar nyelvű egyetemi szakok. Markó vallja, az általuk választott út az erkölcsösebb, az egyik legnagyobb kárpát-medencei teljesítmény szerinte a politikai egység. Legutóbb az önkormányzati választásokon az RMDSZ 85 százalékával szemben az ellenzék 15 százalékot tett ki. Ehhez hozzájárult a hosszú ideje kormányzati pozícióban levő RMDSZ eróziója, illetve egyik-másik RMDSZ-politikus kopása is. Sokan mondják, hogy Tőkés és Markó egyezzen meg. Ehhez kompromisszumra van szükség. Az RMDSZ bizonygatja, hogy nyitott, hogy pluralista, hogy összefogást akar, a Magyar Polgári Párt vagy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács meg az RMDSZ-re keni a sikertelenséget. Tőkés László időnként „az egység demagógiájával” vádolja az RMDSZ-t. Markó leszögezte, Tőkés László és Orbán Viktor nem ugyanazt gondolják az egységről, mint ő. Az RMDSZ politikai egységet akar – és csakis ezen belül pluralizmust. Markó szerint Tőkés László politikai krédója az ellenkezés. Orbán Viktor számára nem a megegyezés volt fontos, hanem az, hogy Orbán Viktor az RMDSZ-nél ezerszer kezelhetőbb parlamenti pártot akart. Markó kijelentette, az RMDSZ magyarországi kormányoldaliak vagy ellenzékiek szavára sohasem hajlott, továbbá szerinte a partnerek az RMDSZ gyengítése végett akartak összefogni az RMDSZ-szel. /Markó Béla: Egy elmaradt egyezség története. = Élet és Irodalom (Budapest), 38. sz., szept. 19. . átvette: erdely. ma, szept. 23., Szabadság (Kolozsvár), szept. 23., folyt. szept. 24., Népújság (Marosvásárhely), szept. 24., folyt. szept. 25., 26./

A mai erdélyi politika legkényesebb kérdése az ún. „magyar egység” problematikája, Van-e egyáltalán erdélyi magyar egység? A rendszerváltás óta eltelt 18 év után nincs egységes erdélyi (vagy székelyföldi) magyar gazdaság- és kultúrpolitika. Számos törvényt az Európai Unió által megkövetelt demokratikus minimum nyomására fogadtak el a román parlamentben (földtörvény, ingatlan-visszaszolgáltatás, nyelvhasználat, nemzeti szimbólumok), az erdők magántulajdonba való kerülésének jogszabályát pedig egy román képviselő dolgozta ki. Románia európai integrációját segítette a kormányzásba (kényszerűségből) bevett RMDSZ. Frunda György szenátor még 1996-ban kérte, hogy az Európa Tanács szüntesse meg Románia monitorizálását, azt sugallva, hogy az erdélyi magyarság jogos követelései teljesültek, Románia demokratikus ország. Minden kisebb-vagy nagyobb eredményt RMDSZ diadalként közvetítenek az erdélyi közvélemény felé. Markó Béla szelektív emlékezettel megírt cikkének (Élet és Irodalom, szeptember 19.) ellentmondanak a tények. 1991-ben a Székelyföldi Politikai Csoportosulás megfogalmazta az autonómia igényét. Az RMDSZ csúcsvezetése és helyi szervezetei állásfoglalásokban tiltakoztak ez ellen. Verestóy Attila szenátor a román parlamentben „kisebbségi szélsőséges nacionalistáknak” titulálta a csoportot. Az RMDSZ vezetés „radikálisoknak” nevezte az autonómia pártiakat, saját magát „mérsékeltnek”, és a „kis lépések politikáját” tűzte zászlajára. 1994-ben Csapó József elkészítette az autonómia-tervezetet. Az SZKT tíz év alatt nem volt hajlandó napirendre tűzni, megvitatni az autonómia-kérdést, elzárkózott az ún. „belső választások” megszervezésétől is. Az önálló magyar tudományegyetem, a Bolyai visszaállítását feláldozták a politikai hatalomban való részvétel oltárán. Eltávolították az RMDSZ politikájával szemben kritikát megfogalmazó, autonómia-párti politikusokat. 2003-ban megalakult a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Szövetség. Célkitűzésük: a Székelyföld autonómiájának kivívása. Székely Ervin képviselő a Romániai Magyar Szóban „lehitlerezte" az autonómia-tervezetet kidolgozó dr. Csapó Józsefet. Hirtelen váltással az RMDSZ a parlamenti választásokon 2004 novemberében az RMDSZ plakátjain megjelent: Autonómiát Székelyföldnek! Együtt az autonómiáért! Ennek ellenére 2005-ben nem autonómia tervezetet nyújtanak be a román parlamentbe, hanem a kisebbségi törvénytervezetet. Az RMDSZ-nek nincs kidolgozott autonómia-koncepciója. Az autonómia szemszögéből nézve az elmúlt 17 és fél esztendő elvesztegetett időszak volt. Az SZKT (Szövetségi Képviselők Tanácsa) „bólogató jánosok” testületévé szűkült. Az értelmiségi elit egy részét magába foglaló SZET (Szövetségi Egyeztető Tanács) elsúlytalanodott. Az RMDSZ vezetés a román nacionalista sajtóval karöltve megpróbálta lejáratni Tőkés Lászlót, míg végül 2001-ben megszüntették tiszteletbeli elnökségét. Ez a politikai ballépés osztotta meg az erdélyi magyarságot, és távolított el számos értelmiségit és kisembert az RMDSZ-től. Markó Béla képviselőhelyeket ajánlott fel román személyeknek, közben „eszementeknek” titulálta azokat a magyar embereket, akik megpróbálnak elindulni a parlamenti választásokon. A Magyar Polgári Párt nem az RMDSZ-t akarta legyőzni, hanem egy másfajta, közép-jobboldali, keresztény értékrend felmutatásával, az autonómia program cselekvő megvalósításával kívánt belépni a helyi önkormányzatokba. /Papp Kincses Emese író, publicista: Erdélyi kecske és káposzta – Reflexió Markó Béla helyzetelemzésére. = Szabadság (Kolozsvár), 2008. szept. 26., 27./ Előzmény: Markó Béla: Egy elmaradt egyezség története. = Élet és Irodalom, szeptember 19., átvette: Szabadság, 2008. szept. 23., 24./

Az RMDSZ hosszú időn keresztül takargatta a magyarországi baloldalhoz fűződő kapcsolatait. Ezzel párhuzamosan a szervezet sajtóholdudvara egyfajta konszolidált, finoman nemzeti hangvételt ütött meg. Az RMDSZ szemérmeskedése megszűnőfélben van. A választók nagy részét csak az olyan direkt kitételek sokkolják, mint Szent István jobbjának tetemcafatként való említése, vagy esetleg a Szent Korona tökfödőnek csúfolása. (Majsai Tamás írása a Magyar Narancsban). Másrészt egyre kevesebben olvasnak írott sajtót. E helyzetben az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó nem egy esetben az Élet és Irodalomra, Mozgó Világra vagy a 168 Órára emlékeztető balos szövegei a jövendő elit ideológiai indoktrinációját szolgálják. Kinevelnek sok kis Czika Tihamért, akik már függetlenek a magyar nemzeti értékrendtől. Mindeközben az RMDSZ egyre nyíltabban kokettál az SZDSZ-szel és az MSZP-vel, írta Borbély Zsolt Attila. Ide illeszkedik az is, hogy Markó Béla az Élet és Irodalomban írta meg vallomását az RMDSZ és az MPP viszonyrendszeréről. Ebben Markó kifejtette, hogy Tőkés Lászlóval azért nem jött létre a megegyezés, mert az ő lételeme az ellenkezés. Borbély Zsolt Attila emlékeztetett: mindaddig, amíg az RMDSZ az autonómia építésének útján haladt, addig Tőkés László és Markó Béla együttműködése kifogástalan volt. A Neptun ügyben sem ők feszültek egymásnak, Azután jött Nagy Benedek támadása a tiszteletbeli elnök ellen, amit a hivatalos vezetés hátulról fedezett, majd Markóék balfordulata. Tőkés László az autonómia markói tagadására mondott csak mindenkoron nemet, éppen az autonómia igenlésének jegyében, hangsúlyozta a cikkíró. Markó azt akarja igazolni, hogy Orbán Viktor nem is a magyar egységet, hanem valójában a magyar széthúzást kívánta elősegíteni. Ez a belemagyarázás arra a kérdésre is választ ad, hogy Markó Béla miért az Élet és Irodalomban s nem a Heti Válaszban közölte pamfletjét. /Borbély Zsolt Attila: A sapka. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 1./ Majsai írása: „El lehet temetni példának okáért a náci Horthyt, kísérgetni lehet István király tetemcafatját és soha nem használt tökfödőjét, kongatni lehet a vészharangot különféle nemzetszaporulati ügyekben vagy mondjuk eutanázia- /veszélyben az utolsó kenet!/ és hálószobakérdésekben. ” /Majsai Tamás: Dávid és Jonatán. Egyházak, keresztények, Biblia és homoszexualitás, Magyar Narancs, 2001. aug. 30./ Előzmény: Markó Béla: Egy elmaradt egyezség története. = Élet és Irodalom, 38. sz. 2008. szept. 19.

Markó Béla RMDSZ-elnök Egy elmaradt egyezség története címmel hosszabb írást jelentetett meg a magyarországi Élet és Irodalom című hetilapban, megpróbálta a magyarországi olvasó számára is értelmezni azokat a folyamatokat, amelyek a romániai magyar politizálásban az utóbbi közel két évtizedben végbementek. Markó felvázolta a magukat racionálisnak tartó politizálók és a nemzeti retorikájú radikálisok közötti véleménykülönbségeket. Markó úgy látja, hogy Tőkés László európai parlamenti képviselő az örök ellenzéki szerepében érzi magát a legjobban, Orbán Viktor Fidesz-elnök legfontosabb érdekének pedig azt tartja, hogy „az erdélyi MPP-nek RMDSZ-ernyő alatti parlamentbe juttatásával saját politizálása számára barkácsolhatna össze olyan eszközt, amellyel esetleg még az ágakat is el lehetne fűrészelni az RMDSZ alatt. ” Markó azt mondta ezzel, hogy az RMDSZ-t egyik magyarországi párt sem tudta becsábítani kizárólag a saját holdudvarába. Erdélyben elsősorban az MPP-tábor próbálta ízekre szedni az RMDSZ-elnök írását. Az Erdélyi Riport hetilap sorra vette és elítélte azokat, akik Markó írását támadták. Papp Kincses Emese szerint, ha a szellemi és anyagi kultúrjavak elosztási szintjén keressük az erdélyi magyar egységet, csalódni kell, hiszen szakadék tátong a szűk gazdasági és politikai elit és a nemzeti közösség többi része között. Papp Kincses Emese pedig olyan társadalmi egység, egyenlőség, illetve egyenlőtlenség nevében írta sorait, amelyen a különbségek megszüntetését célzó diktatórikus és utópisztikus társadalmi berendezkedés sem tudott segíteni, írta az Erdélyi Riport. Az erdélyi magyar politikai, gazdasági és társadalmi elit azonban nem csupán kiváltságosabb helyzetbe került RMDSZ-es tisztségviselőkből áll, hanem legalább ugyanilyen arányban találni magas polcra került személyeket a másik oldalon is, érvelt a hetilap. Érdekcsoportok szövetkeznek egymással, „befolyásukat a közpénzekről döntéseket hozó országos és helyi vezetőségekre már nem is tagadja senki”, olvasható az Erdélyi Riportban. Papp Kincses Emese szerint az RMDSZ nem foglalkozik az autonómiával, illetve ha igen, akkor demagóg célokból. Az Erdélyi Riport szerint a dr. Csapó József-féle autonómia tervezet „központosított, diktatórikus rendszert, egyfajta nemzetállamot szeretne meghonosítani egy olyan országban, amely ha lassan is, de demokratizálódik”. Vannak azután olyan cikkek, amelyek Markó Bélát személyesen támadják. Az egyik írás szerint „Be akarja csapni az erdélyi magyar szavazókat. ” Egy másik, Markó írásának ürügyén, bizonyos erdélyi magyar lapokat vádol: „…az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó vagy a nagy múltú, de szellemileg teljesen lepusztított A Hét nem egy esetben az Élet és Irodalomra, Mozgó Világra vagy a 168 Órára emlékeztető balos szövegei a jövendő elit ideológiai indoktrinációját szolgálják. A majdani vélemény-multiplikátorokét. Kinevelnek sok kis Czika Tihamért, akik már csak merő véletlenségből beszélnek magyarul, primer értékiránytűik teljesen függetlenek a magyar nemzeti értékrendtől. ” Az Erdélyi Riport válaszol erre: „Alighanem a szerző úgy gondolja: a magyar nemzeti értékrendbe nem fér bele a nyitott, európai, a más népeket is megbecsülő gondolkodás, ahogyan az erdélyi fiatalok jelentős része teszi, hanem csak az ős- vagy a búsmagyarkodás. ” /Székedi Ferenc: Elvek és elvtelenségek. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), okt. 9. Papp Kincses Emese: Erdélyi kecske és káposzta – Reflexió Markó Béla helyzetelemzésére. = Szabadság (Kolozsvár), 2008. szept. 26., 27. Székedi Ferenc nem nevezte meg, milyen cikkeket ítélt el, ezek között van: Román Győző: Csúsztatásos közelmúlt, hazug jelen. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 1. Borbély Zsolt Attila: A sapka. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 1.

A rendszerváltás egyik nagy ígérete volt a kelet-európai és kelet-közép-európai nemzetiségek, nemzeti kisebbségek problémáinak enyhülése, jogaik bővülése. Ehelyett más forgatókönyv érvényesült. A már létező föderációk (a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia) fölbomlottak, a valaha domináns nemzetek (orosz, szerb) határon kívül rekedt nemzetrészeivel szemben – Horvátországban, a balti államokban – a legkeményebb diszkriminációt léptették életbe. Az Európai Unió kisebbségvédelmi struktúrái tehetetlennek bizonyultak, írta Tamás Gáspár Miklós. Ebben a kontextusban a kelet-közép-európai magyar kisebbségek a többiekétől kedvezően különböző státuszt vívtak ki maguknak egy időre. Emil Constantinescu elnöksége, Adrian Nastase miniszterelnöksége idején a magyarság pozíciója számottevően javult, s ezen olyan /Tamás Gáspár Miklós szerint abszurd/ magyarországi akciók se rontottak sokat, mint a „magyarigazolvány” és a népszavazási kezdeményezés a kettős állampolgárságról. A romániai magyar politika egyik alapvető dilemmája az, hogy az adott keretben sokkal többet már nem lehet elérni. Tamás Gáspár Miklós szerint a magyar politikai etikett azt követeli, hogy semminek se örüljünk, ami „a határokon túl rekedt, elszakadt nemzetrészeink, magyar véreink” körében történik. Az erdélyi magyarság problémái elsősorban nem közjogi, hanem gazdasági, mobilitási, demográfiai (népességfogyás, spontán asszimiláció) és kulturális természetűek, ezekre az aggodalmakra „az ottani értelmiség egy része intenzív wassalbertezéssel, árpádsávozással, turulozással és kopjafázással felel, ami bájos, de aligha célravezető. ”Szlovákiában, Ukrajnában, Szerbiában a fő probléma a nemzetállami-többségi sovinizmus félelmetes fölerősödése. Szlovákia a legföltűnőbb példa. A Fico-Slota-Meciar koalíció a legelvadultabb és magyarellenes rohamba kezdett. A magára hagyott kisebbség fenyegetve érzi magát. Teljesen közömbös, hogy a magyar politika képviselői, például Szili Katalin magyarországi parlamenti elnök milyen hibákat követtek el a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma ügyében (vö. Hegedűs Dániel: „A Nagymagyar Játszótér és következményei”, Élet és Irodalom, 2008. október 3.), a szlovák sovinizmus offenzívája a felvidéki magyarokat sújtja. TGM nem ért egyet Hushegyi Gáborral, aki egyformán „hibásnak” tarja a magyar és a szlovák „felet”, s azt tanácsolja, hogy ne törődjünk Ján Slotával /H. G. : „Csak fekete vagy fehér” , Magyar Narancs, 2008. október 9./ A cikkíró szerint „a magyarországi Jobbik (parlamenten kívüli fasiszta párt) és rohamosztaga, a Magyar Gárda uszító performanszai során komikus módon épp olyan kettős kereszteket állít föl mindenfelé, mint pár száz méterrel odább Ján Slota”. TGM állítja, „az Egyesült Államok, a NATO és az EU rosszhiszemű, könnyelmű, tudatlan és buta oroszellenes politikai fordulata – amelynek fő magyarországi élharcosa Orbán Viktor országgyűlési képviselő, neokonzervatív politikus (Fidesz-KDNP) – annyira fölbátorította az ukrán nacionalizmust, hogy a zűrzavarba süllyedt ukrajnai kormányzat megpróbálja egyszerűen betiltani a nemzetiségi oktatást és nyilvános nyelvhasználatot, az ungvári egyetem magyar oktatási nyelvű kara veszélybe került”. A kelet-közép-európai magyar kisebbségek védelme egyre nehezebb. /Tamás Gáspár Miklós: Golyózáporban a magyar kisebbségek. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 14. – egyidejűleg közölte a pozsonyi Új Szó és a bukaresti Új Magyar Szó, továbbá részletesen ismertette a pozsonyi Sme. – Nem jelezték, hogy a cikket a szerző először a Népszava október 13-i számában közölte. / A cikkíró állításával szemben a kettős állampolgárság megadása nem abszurd magyar kezdeményezés, Románia is megadta a határom túli románoknak. Hegedűs Dániel A Nagymagyar Játszótér és következményei című cikkében kikelt a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma ellen, azt feleslegesnek és értelmetlennek mondta, továbbá következmények nélküli eszem-iszomnak, némi szolid magyarkodással. A cikkíró szerint házelnök nemzetpolitikai tevékenysége kártékony.

Papp Kincses Emese újból kifejtette Markó Béla írásával (Egy elmaradt egyezség története, Élet és Irodalom, szept. 19.) kapcsolatos nézetét. Elutasította Markó álláspontját, hasonlóan a korábban írt cikkéhez /Erdélyi kecske és káposzta – Reflexió Markó Béla helyzetelemzésére, Szabadság (Kolozsvár), szept. 26., 27./ /Papp Kincses Emese: ,,Kurucok” és ,,labancok” (Kis erdélyi szomorújáték – Álláspont). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 15/