„A legteljesebb szolgája az Úrnak”
Érdekes, új kutatási eredményeket tartalmazó és a kritikai hangvételt sem nélkülöző előadások is elhangzottak szombaton Csíkszentdomokoson, az V. Márton Áron Konferencián. A kritika természetesen nem a jeles püspökre, hanem a kultusza kapcsán tapasztalt visszaélésekre – amint Kovács Gergely posztulátor fogalmazott: „a boldoggá avatási ügy hajójának fedélzetén integetőkre és szelfizőkre” – vonatkozott.
Ötödszörre szervezett konferenciát a jeles püspök születésnapjára a Csíkszentdomokosi Márton Áron Egyesület és Múzeum. A szervezésbe és támogatásba idén Magyarország Miniszterelnökségének politikai államtitkársága is bekapcsolódott.
A konferenciát megnyitó Jakubinyi György érsek Márton Áron anyakönyvi bejegyzését ismertette és felhívta a figyelmet a keresztelés napjának (Áron püspököt háromnapos korában keresztelték) fontosságára – amelyet tulajdonképpen egyházi születésnapként kellene ünnepelni. Kiemelte, hogy teljes búcsút nyerhet, aki a keresztelésének évfordulóján megújítja keresztelési fogadalmát. Karda Róbert, Csíkszentdomokos polgármestere a konferencia nagy érdemének tartotta, hogy az előadások révén jobban megismerhetik a hallgatók azt az embert, aki máig irányt mutat nekünk. – Ma nem vérrel védhetjük meg Európát, hanem azzal, ha hitvallóinkat megmutatjuk a nagyvilágnak és az ő megismerésükkel az egész magyarság számára fontos küldetést teljesítünk – fogalmazott Gaal Gergely, a Márton Áron Emlékév Programbizottságának elnöke, és arra biztatott mindenkit, hogy próbáljon ki-ki példaképpé válni az élet valamely területén.
– A hatalom megfélemlít, de valójában rossz a lelkiismerete és tulajdonképpen ő az, aki fél, és főként azoktól tart, akik, akárcsak Áron püspök, nem félnek – mondta köszöntőjében Lukács Bence Ákos konzul, hozzátéve, hogy Márton Áron ma is minden erdélyi magyar lelki vezetője lehet. A konferencia csaknem valamennyi hozzászólója köszönte a Márton Áron Múzeumnak és név szerint Lázár Csillának a szervezést, aki a maga során szintén köszönte a támogatóknak és Sándor Edit Csíkszentdomokosi könyvtárosnak a segítséget.
A boldoggá avatási eljárás hajóján
Kultusz/tisztelet/reklám – ahogyan a posztuláció látja Márton Áron püspök emlékének ápolását témával tartott előadást Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá avatási eljárásának posztulátora. – Most egy kemény beszédet mondok és egy kicsit keserűbb lesz – kezdte fejtegetését a posztulátor, majd tisztázta, hogy a boldoggá avatási folyamat nem per, hanem eljárás, ami az életszentség hírén és az élő tiszteleten alapszik. Szólt arról, hogy csodajelekre, közbenjárására történt imameghallgatásra van szükség. Elmondta, hogy az életszentség hírének spontánnak, mAradandónak és folyamatosnak kell lennie, nem mesterségesen gerjesztettnek, hitelt érdemlő személyek kell hogy állítsák és széles körben. Fontos a Márton Áron-i hagyaték megismertetése, ugyanakkor hiteles kezdeményezésekre van szükség.
– De ahogy igaz az, hogy az élő tisztelet hiányában nem lehetséges a boldoggá avatási eljárás elindítása, ugyanúgy igaz az is, hogy visszaélések esetén az ügy elakadhat. Kétségtelen, hogy a magyar nyelvterületen az utóbbi évtizedek boldogjai és Isten szolgái között senkinek nincs olyan nagy tisztelete, mint Márton Áronnak, de fontos szembenézni azzal, hogy ebből mennyi a látszólagos tisztelet és visszaélés – hangsúlyozta.
A posztulátor egy óriáshajó útjához hasonlította a boldoggá avatási eljárást, amely a kikötő felé tart, számos utassal a fedélzeten és néhány munkással a hajó gyomrában. A fedélzeten szelfizők és integetők nem biztos, hogy hasznosak a hajó számára, sőt inkább számukra fontos a hajóval büszkélkedni, példálózott az előadó.
Kovács Gergely szerint kérdés, hogy mikor van szó hiteles tiszteletről és mikor szereplésről, üzletről? Számos kiadvány van, de hány segíti elő a tisztelet terjedését? Kinek az ügyét támogatja a bevétel? A legnagyobb bűn, ha valami tiszteletként van beállítva, közben személyes érdeket szolgál. A posztulátor konkrét jó példákat sorolt fel, amelyeket nagyon fontosnak tart, és mint kifejtette, Áron püspökről csak tisztán, hitelesen, igényesen kellene írni, beszélni, és fontos a visszásságokat szóvá tenni, még ha Áron püspök tisztelőinek kis százalékáról is van szó, hiszen a kis repedések is számítanak a hajó alján.
– A jó hír az, hogy szinte a teljes dokumentáció összeállt már – részletezte a boldoggá avatási eljárás kapcsán –, nagyobb részt az olasz fordítás is elkészült, ezt kell véglegesítenem, rendeznem és meggyőző részletes magyarázattal ellátnom. Mivel Áron püspök nem vértanú, a boldoggá avatásához szükséges egy közbenjárásával történő csoda is.
Áron püspök eszmék kereszttüzében
A továbbiakban a konferencia több előadása is foglalkozott Márton Áron helytállásával, népnevelői munkájával. A Gyulafehérvári Marton József Márton Áron az eszmék kereszttüzében címmel a püspök világnézeti kérdéseket fejtegető írásairól, népnevelő munkájáról szólt, egy olyan időszakban, amikor a marxista eszmék terjedésével kellett felvennie a harcot és tanulmányoznia a bolsevizmust, hogy érvelni tudjon ellene.
– Mindig különbséget tett a kommunista ember és a kommunista eszme között, amely az Isten és a vallás ellen dolgozik – emelte ki a nagyprépost.
Virt László Egyház az állami diktatúra szorításában című előadásának bevezetőjeként három lehetséges magatartásformát mutatott be az egyházi vezetőknek a kommunista hatalomhoz való viszonyulásában. Volt, aki teljességgel elzárkózott a tárgyalástól, mint Mindszenthy bíboros; volt, akit szolgálatába állított a hatalom; míg Márton Áron vagy Stefan Wyszynski bíboros, a harmadik, az evangéliumi keskeny utat választotta, és elfogadta a tárgyalást az egyházi autonómia megőrzése érdekében. – A párbeszéd mestere volt – hangsúlyozta Virt László, és kifejtette, hogy semmiképpen nem lehet Mindszenthy bíborossal azonosítani vagy társítani, aki az amerikai nagykövetségre behúzódva kormányt szeretett volna alakítani, és akkor sem hagyta el a követséget, amikor már megtehette volna. A Kolozsvári Ozsváth Judit „...testvérek voltunk” címmel Márton Áron és Domokos Pál Péter népnevelő munkájának kapcsolódási pontjait ismertette. A Budapesti Seres Attila arról beszélt, hogyan látták a lengyel diplomaták Márton Áront az 1930-as évek végén. Izsák Anikó Borbála Márton Áron és az erdélyi római katolikus értelmiségi elit kapcsolatát mutatta be. Végül két filmmel zárult a tanácskozás: Molnár Melinda jóvoltából egy húsz évvel ezelőtt készült filmet láthattak a résztvevők a Kéttornyú őrhelyen – virágszőnyeg előtt című filmet, amely Márton Áron kapcsolatát mutatja be első kápláni szolgálati helyével, Gyergyóditróval; a Hargita Stúdió és Csata Orsolya dokumentumfilmje Márton Áronnak a román anyanyelvű erdélyiek körében élő tiszteletét ismerteti.
„Imádkozzunk hivatásokért”
Tegnap, Márton Áron születésének 120. évfordulóján a Duna Televízió élő adásban közvetítette az ünnepi szentmisét a szülőfaluból. Az egybegyűlteket Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár köszöntötte. Főcelebrált és szentbeszédet mondott Nm. és Ft. dr. Jakubinyi György Miklós érsek. A szónok Márton Áron hivatáskeresésének éveiről beszélt, arról a pillanatról, amikor Brassóban Krausz Lali barátjával együtt munkát kerestek és visszautasították őket.
– Ez volt a döntő óra a Márton Áron életében – idézte fel dr. Jakubinyi György a történteket –, mert a korábbi hívó hang a háború alatt, az ágyúdörgések idején elcsendesült ugyan, de ekkor győzött a kegyelem. Annak ellenére, hogy már két hete elkezdődött a tanév, kérte Majláth püspököt, vegye vissza a szemináriumba. Attól kezdve töretlenül haladt az életszentség útján. Az érsek szólt a Márton család védőszentjéről, Túri Szent Márton püspökről, aki az első olyan szent, akit anélkül avattak boldoggá, hogy vértanú lett volna, és akitől a papi jelmondatát is választotta: Non recurso laborem! Nem utasítom el a munkát.
– Kérjük, imádkozzatok, hogy küldjön a jó isten papi és szerzetesi hivatásokat – kérte hallgatóságát az érsek. – Hivatásokra, aratókra van szükség. Az idén volt az első év az 1700-as évek óta, hogy a plébániákról egyetlen fiatal sem jelentkezett a Gyulafehérvári szemináriumba. Van hét jelentkező, de a kisszemináriumból. Az érsek Szent II. János Pál pápa táviratával zárta szentbeszédét, azzal a távirattal, amelyben Márton Áron hatodik lemondását elfogadta, és amelyben a legtalálóbban jellemezte a legnagyobb székely püspököt, írván, „legteljesebb szolgája az úrnak”.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Elhunyt Csoóri Sándor
Életének 87. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, a Nemzet Művésze.
Csoóri Sándor a Székesfehérvárhoz közeli Zámolyban, földműves családban született 1930. február 3-án. Az 1941-ben Hóman Bálint kultuszminisztersége idején felállított Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság segítségével került Pápára középiskolába, 1950-ben érettségizett a Református Kollégiumban. 1951-ben felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Intézetének (a későbbi Lenin Intézet) orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakára. Tanulmányait tüdőbetegsége miatt már az első évben félbe kellett szakítania, újságíróként kezdett dolgozni. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be, amikor a Csillag és az Irodalmi Újság egyszerre tizennégy versét tette közzé, amelyeket a társadalmi problémák iránti érzékenység, a Rákosi-korszakot bíráló őszinte hangvétel jellemzett. 1954-ben jelent meg első kötete Felröppen a madár címmel, ugyanebben az évben József Attila-díjat kapott. A politikából egyre inkább kiábrándult, költészetében sajátos módon keveredtek a közéleti és személyes vallomások, kritizálta a diktatúra személyiség- és társadalomromboló hatásait. Az 1956-os forradalom után egy ideig nem talált munkát, majd tisztviselőként helyezkedett el, 1958-tól szabadfoglalkozású íróként, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgjaként dolgozott. A hatvanas években megfigyelés alatt állt, évekig hallgatásra kényszerült. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében. 1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991–2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató” Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését.
Életművében jelentős helyet foglal el a szociográfia, esszéiben egyszerre alkalmazza a logikai-fogalmi és a metaforikus megközelítést, nem különíthető el bennük a személyesség és a magyarság sorskérdései iránt érzett felelősség. Összegyűjtött versei A jövő szökevénye címmel 2000-ben láttak napvilágot, 2004-ben válogatott verseinek legújabb gyűjteményét Elkártyázott köpeny címmel publikálta. Nyolcvanadik születésnapjára versei alapján Télvégi Tavaszváró címmel komponált oratorikus „látomást” Szokolay Sándor.
József Attila-díjjal kétszer tüntették ki, 1954 után 1970-ben is. A Kossuth-díjat, amelyet ellenzéki magatartása miatt korábban nem ítéltek neki oda, 1990-ben kapta meg, 2012-ben pedig a Kossuth Nagydíjat vehette át. 1998-ban egyik alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehetett át. Számos más elismerése mellett 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták.
Csoóri Sándor a közösség iránt elkötelezett ember volt, gondolkodása középpontjában pedig a nemzet megmAradása állt – emlékezett az íróra, költőre, a Hitel folyóirat szellemi körének meghatározó személyiségére, főszerkesztőjére Papp Endre, a lap felelős szerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor a Németh László és Juhász Ferenc nevével fémjelzett irodalmi forradalom gyermekének vallotta magát, aki a maga alkotói eszközeivel szállt szembe az 1950-es évek sematizmusával, egyéni önfelszabadítását a nemzet emelkedésével kötve egybe. A magyar irodalom, a magyar költészet és a magyar sors sűrítményének nevezte Csoóri Sándor életművét Ferenczes István Csíkszeredai költő, a Székelyföld irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor egyike volt azoknak a magyarországi költőknek, közéleti személyiségeknek, akik mindig odafigyeltek a határon túli magyar irodalomra és a magyarság sorskérdéseire. E törődés, odafigyelés példájaként említette, hogy amikor 1987-ben a kommunista politikai rendőrség, a Securitate Bukarestbe hurcolta, Csoóri Sándor tájékoztatta a történtekről egy előadás közönségét a Budapesti Petőfi Csarnokban. Ennek köszönhetően a Szabad Európa Rádió is foglalkozni kezdett az ügyével, és minden bizonnyal a nemzetközi figyelem is hozzájárult ahhoz, hogy nem bántották.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő, író
Életének 87. évében vasárnap éjszaka meghalt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író – közölte a Budapesti Kormányzati Tájékoztatási Központ hétfőn az MTI-vel.
Az alkotót hosszan tartó súlyos betegség után érte a halál hétfő kora hajnalban. A magyar kormány Csoóri Sándort saját halottjának tekinti. „Csoóri Sándor életében a nemzet lelkiismerete volt" – fogalmaz közleményében a Kormányzati Tájékoztatási Központ.
Csoóri Sándor 1930-ban született Zámolyon, 1950-ben érettségizett a Pápai Református Kollégiumban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Orosz Intézetében tanult. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be verseivel. 1958-tól szabadfoglalkozású író, 1968-tól 1988-ig a Mafilm dramaturgja. 1953-54-ben az Irodalmi Újság, ezt követően, 1956-ig az Új Hang munkatársa volt. Dolgozott a Műszaki Egyetem újságjánál, és 1968-tól húsz éven át a MAFILM dramaturgja volt.
1954-ben és 1970-ben József Attila-díjjal, 1981-ben Herder-díjjal, 1984-ben Bibó István-díjjal tüntették ki. 2005 óta a Magyar Írószövetség örökös tagja. Munkásságát 2003-ban Arany János-nagydíjjal, 2004-ben Magyar Művészetért Díjjal, 2008-ban Prima Primissima Díjjal is elismerték. 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták, és ugyanebben az évben lett Budapest díszpolgára.
Életét a diktatúra ellen folytatott küzdelem határozta meg, ezért a pártállam megfigyelés alá vetette – erről több ezer oldalnyi dokumentum tanúskodik –, szilenciummal sújtotta, az 1950-es évek közepétől évtizedeken át nem kaphatott elismerést, díjakat sem munkásságáért. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében.
1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1988 és 1993 között a mozgalom elnökségi tagja, 1988-tól 1992-ig a kéthetenként megjelenő Hitel című irodalmi és társadalmi folyóirat szerkesztő bizottságának elnöki tisztségét töltötte be. 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991-2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató" Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését.
MTI |
Krónika (Kolozsvár)

Csoóri Sándor öröksége
Ha a minap elhunyt Kossuth- és Herder-díjas Csoóri Sándor költészetét, esszéit, filmjeit nem is ismer(het)i minden magyar, szelleme bizonyára minden magyar lakásában jelen van immár több mint két évtizede, lévén hogy kezdeményezője volt a nemzet televíziójának, a Duna Televíziónak. Ennek létrehozásával tulajdonképpen – saját szavait idézve – „a szétszakadt magyar szigetek összecsatolását” lehetett végrehajtani. Csoóri Sándor hagyatéka ma még felmérhetetlen. Ezúttal az írói életmű egy-két vonását emelném ki.
Ha költészetét két szóban kellene jellemeznem, azzal a két fogalommal élnék, amit József Attila használt a magyar nyelv jellemzésére, hogy tudniillik nyelvünk ősi és modern. Költőnk viszont azt is kifejtette egy régen írt kiváló esszéjében (Szántottam gyöpöt, 1966), hogy az ősiséget magában hordó s az ő számára is alapvető költői forrást jelentő népköltészet, mindenekelőtt a népdal szemléleti elemeiben és művészi eljárásaiban mennyire modern.
Hasonlóan vélekedhettek a huszadik századi világirodalom nagyjai közül sokan, akiket Csoóri felmenőinek és szövetségeseinek tekintett. Egyikükre hivatkozva írta a példátlan támadássorozatot kiváltó Nappali hold című esszéjében (1990), hogy „az igazi költészet, az igazi irodalom mindig szembeszegülés az igaztalan élettel, s ugyanakkor a legforróbb vágyakozás is az igazságra.”
Mintegy ezt a gondolatot folytatva vetette papírra írói pályája vége felé azt, amit a költészet feladatának tartott: „Ma a költészet legizgatóbb föladata az, hogy a félrevezetett, a becsapott, a többszörösen is manipulált emberben újra fölébressze természetes ösztöneit és a saját határain is túlmutató képességét. Továbbá, hogy őrizze, védje, gazdagítsa nyelvünket, mert ha holnap és holnapután már nem lesznek nagy költők, a civilizáció aszályos körülményei között elsorvad a nyelv, s a sorvadástól pedig törvényszerűen meghanyatlik a gondolkodásunk.”
A költő részéről Adyra utalóan megfogalmazott intés ez az őrzőkhöz tehát, aki maga is volt egész írói pályája során – gazdagítván ősi és modern nyelvünket, illetve a gondolatszabadság jegyében szolgálva önismeretünket.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emlékképek a 25 éves Erdélyi Naplóról
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Zenés emlékmorzsák
A tanítást az egyik legszebb, és mindennél fontosabb feladatnak tekintem. Így történt, hogy az elmúlt tanévben, filharmonikusaink 2015/2016-os évadjának péntek esti hangversenyeiről a Nagyváradi kurzusaim legtöbbször elszólítottak. Sokszor bánkódtam az itthon hagyott élő koncertek, a szép műsorok, a nagyszerű szólisták miatt, de zenei hiányérzetemet néhány opera-, tánc-, kamara- és szólóest megtekintésével időközben mégis sikerült pótolnom. Esetenként a Duna TV, és a Mezzo csatornáknak köszönhetően értékes, műfajilag színes műsorokat hallgattam/néztem, amelyek zenés emlékmorzsáim megírására ösztönöztek. A hosszú hónapok alatt felgyűlt emléktarisznyámból kikívánkozó gondolatsorok ide-oda repdesve, nem követnek időbeli sorrendet.
„A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle”
Isten iránti mély hitről, a szülőföld szeretetéről, az egyetértésről szólt az a zenés műsor, amivel Pitti Katalin, Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekes, érdemes művész, és Hegedűs Valér orgonaművész április 10-én az unitárius templomban várta a Kolozsvári közönséget.
Pitti Katalin utoljára az 1980-as években énekelt a Kolozsvári Magyar Opera színpadán. Már akkor a szívébe zárta a várost és az erdélyieket, és ez az érzés, az azóta eltelt évek alatt tovább erősödött. Azért szeret ide jönni, mert – amint mondta – itt magyarabb a magyar, szépen beszélik a nyelvet, és kitartással őrzik kultúrájukat. Csak sajnálhatjuk, hogy opera-életünkből oly sok esztendőn keresztül, valahogyan kimAradt, pedig „aranykorában”, nagy szerepeiben, lett volna mit hallani és tanulni tőle.
Ha jóságos szemébe néz az ember, máris megérzi azt az emberszeretetet, azt a művészet iránti elkötelezettséget, ami egész életében vezérelte. Mindig adni, és boldoggá tenni akart. Honlapján nem hiába áll a Hamvas Béla-idézet: „A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tied. Szabad vagy a kövektől az étherig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit, felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj, és élj, mert a világ a tied.” (Hamvas Béla: A láthatatlan történet)
Pitti Katalin az évek múlásával is igyekszik Hamvas Béla szavait betartani, művészi önmagából mindent, amit elért, amit tud, amit átélt, megosztani. Ezt tette ezen a zsúfolásig megtelt templomi hangversenyen is, kimondhatatlan szeretettel és művészet iránti alázattal.
KULCSÁR GABRIELLA
Szabadság (Kolozsvár)

Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

A közmédia tematikus napja november 15-én
A megmaradásért, szórványban
A közmédia november 15-én a magyar szórvány napján emlékezik meg kisebbségben élő honfitársairól. A tematikus összeállításban televíziós és rádiós műsorok hívják fel a figyelmet a szórványmagyarság sorsára.
November 15-éről, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és egyben halálának napjáról 2015 óta – a magyar parlament döntése értelmében – a magyar szórvány napjaként emlékezünk meg. A magyar közmédia méltó módon foglalkozik a magyarságukat híven őrzőkkel.
A műsorfolyamot a Magyarság Házából a Duna nyitja meg (13.55), majd a Duna Worldön folytatódik a tematikus nap (14.20). Az esti Duna World-adás 20 órakor kezdődik, a Duna összefoglalóját pedig éjfél után, 0.15 órakor láthatják a nézők. A műsorvezető-választásnál immár hagyománnyá vált Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítójának meghívása, partnere a Duna Televízió egyik alapító-műsorvezetője, Kalocsai Andrea.
A gazdag kínálat szereplői életükkel és munkásságukkal kötődnek szorosan a kisebbségben élőkhöz. Petrás Mária Prima Primissima- és Magyar Örökség díjas népdalénekes, keramikus otthon fogadja a stábot, és menyei segítségével kalauzolja el a nézőket a csángó gasztronómia rejtelmeibe. Sebestyén István bukovinai székely népművész mesével mutatkozik be, s arról is beszél, hogy a népmesék hogyan szolgálták a magyarságtudat erősítését. Ide kapcsolódik Mákos Izolda, aki olyan népi játékokra hívja fel a figyelmet, amelyek nagyszerűen fejlesztik a gyermekek találékonyságát és ügyességét.
A zene sem hiányozhat az összeállításból, Ladányi Ferenc, a gyimesi és moldvai hangszerek kiváló ismerője két népi hangszert, az ütőgardont és a furulyát mutatja be. Egy más zenei világba kalauzol el Nyerges Attila, az Ismerős Arcok zenekar egyik alapítója. Az együttes Nélküled című száma az egész Kárpát-medencében egy csapásra ismertté vált.
A Határok nélkül, a Kossuth rádió nemzetpolitikai műsora az egész adását a jeles napnak szenteli (19.30).
A filmkínálatból kiemelkedik a Csángók dokumentumfilm, amely roman- tikától és illúzióktól mentesen tárja fel a népcsoport életét (Duna World 16.35). Az Ábel a rengetegben film története Tamási Áron egyedülálló világát idézi, és az ember és a természet, valamint az emberek kapcsolatát fogalmazza meg balladába illő képekben
(Duna World 18.15).
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 38. (részletek)
A bukaresti magyar líceumot már a hetvenes években, Tulipánt Ilona igazgatósága alatt megpróbálták a szomszédos Iulia Hașdeu-líceumba olvasztani, de az igazgatónő és a szülői bizottság tagjai által aláírt, Fazekas Jánoshoz eljuttatott kérés megmentette az iskolát a felszámolástól. 1972–1988 között a szülői bizottság elnöke Lőrinczi Gyula volt, a katonai műszaki akadémia tanára, három gyermek édesapja. Kezdeményezésére ez idő alatt nyolc beadvánnyal fordultak a hatóságokhoz, a bukaresti magyar iskola hagyományaira hivatkozva tiltakoztak a tanárok alacsony szakmai felkészültsége és a magyar tanárok románokkal való helyettesítése miatt, ugyanis lassan már minden tantárgyat románul tanítottak.
Beadványaikat, amelyekben magyar matematika, fizika, angol–magyar szakos tanárok áthelyezését kérték más bukaresti iskolákból, általában válasz nélkül hagyták. Iuliu Furo tanügyminiszteri államtitkár, akit 1990 után a Nagyrománia Párt karolt fel, nem fogadta kihallgatásra a kérvényezőket, és a nyugdíjba vonuló magyar matematika-tanárnő helyett egy román mérnököt neveztek ki. 1985-ben a líceum alsó tagozatán (IX. osztály) egy párhuzamos, román nyelvű osztályt is indítottak, majd később már nem is indítottak magyar osztályt, azzal a céllal (ki tudja már, hányadszor?), hogy felszámolják a bukaresti magyar nyelvű tanítást. Válaszként a magyarok panaszaira, 1987-ben egy ellenőrző bizottságot küldtek az iskolába, a magyar tanárokat akarták megfélemlíteni és rávenni, hogy kérjék áthelyezésüket román iskolákba.
Az élet legapróbb részleteire is kiterjedő túlkapások tömkelegét kellett a magyaroknak elszenvedniük. Elsősorban az erdélyieknek: eltűnt a Székely (Secuiesc) megnevezés Udvarhely és Keresztúr városok nevéből; a születési bizonyítványokban a magyar keresztneveket lefordították, betiltották a magyar nyelv használatát az osztályfőnöki órákon, a magyar énekeket az iskolai évzáró ünnepségeken, s csak egyetlen, alaposan ellenőrzött tartalmú magyar vers elszavalását engedélyezték.  A magyarellenes hisztéria új formát öltött, miután 1986-ban megjelent Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt, Köpeczi Béla szerkesztésében a háromkötetes Erdély története. A román hatalom azonnal reagált: az Előre sorozatban közölte a felszólalásokat a magyar nemzetiségű dolgozók különböző megyei tanácsainak gyűlésein, ezekben a magyarok „tiltakoztak” a magyarországi hatóságok beavatkozása ellen, és éltették a párt „bölcs politikáját”. Az egész román sajtó megbélyegezte Magyarországot „irredenta és horthysta” lépése miatt. „Támogatóit” maga mögött tudva, a ceausiszta hatalomnak sikerült megakadályoznia a magyar konzulátus megnyitását Kolozsváron, az alkalmazottaknak 48 órán belül kellett elhagyniuk az országot. És bár már teljesen elkészült és felszerelték, nem volt lehetséges a bukaresti Magyar Kulturális Központ megnyitása sem. 1986-ban megjelent egy tanulmánykötet, A történelemhamisítás veszélyes játéka (Jocul periculos al falsificării istoriei) címmel, Ştefan Pascu akadémikus és Ştefan Ştefănescu egyetemi tanár szerkesztésében, több neves történész – Mircea Muşat, Florin Constantiniu, Cristian Popişteanu, Dinu C. Giurescu, Victoria Moisiuc – írásaival. A vádak elsősorban a magyarországi történészek ellen irányultak, de egy kerekasztal-beszélgetés során, amelyen Ion Coja, Gabriel Ţepelea és Mihai Ungheanu is részt vett, átbeszélték a moldvai csángó tanító, Dumitru Mărtinaş „drámáját”, aki az egy évvel korábban megjelent könyvében kétségbe vonta a csángók magyar származását, és aki szerint a csángók Székelyföldről származó románok, akiket már a XIII. században a katolikus hitre térítettek. A Román Akadémia által 1989 után kiadott történelmi írás nem vesz tudomást a Kárpátokon kívül még ma is élő csángókról. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői közül többen 1990 után a Nagyrománia Pártban kötöttek ki. 
1988-ban megjelent Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de-a lungul veacurilor (Románok és magyarok az évszázadok során) című, a párt politikájának szellemében megírt könyve. A magyarok csak mímelték, hogy támogatják a párt tulajdonképpen ellenük irányuló politikáját, de ugyanezt nem mondhatjuk el a románokról. Bár Ceauşescu politikája már rég nem egyezett a nép akaratával, a románokra mégis nagymértékben hatott az állam magyarellenessége, állapította meg Domokos Géza. A manipulálás mindig is nagyon hatásos stratégia volt. Ceauşescu megteremtette az új embert, aki „egy hazát, egy nemzetet, egy nyelvet” akar, és a magyarokat tartotta a román nemzetre leselkedő legnagyobb veszélynek. 
Erdélyben a magyarok kivándorlása tömegméreteket öltött. 1988-ban például csak Nagyszalontáról 150 fiatal távozott egyetlen hónap alatt. 1985–1990 között mintegy 33 ezer magyar vándorolt ki Romániából; a Bukarestből kitelepültek száma nem ismert. Kiemelten értékes értelmiségiek is távoztak, az itthon maradottakat pedig megfélemlítették és félreállították. (...) Nincsenek további konkrét adataink a bukaresti magyarok Securitate általi meghurcoltatásairól. Számunkra ismeretlen okok miatt 1981-ben elbocsátották Cselényi László rendezőt (sz. 1951) a tévé magyar szerkesztőségétől. 1983-ban kivándorolt, és sikerült ugyancsak a tévénél elhelyezkednie; 2005-ben a Duna TV igazgatójának nevezték ki.
Csiki László szerkesztőt sokat zaklatta a Securitate, de részleteket erről sohasem árult el. Csak annyit mondott el, hogy kirúgták, és megvonták a közlési jogát; három évig álnév alatt jelentek meg írásai, utána pedig Magyarországra költözött. A Securitate házkutatásairól sem tudunk közelebbit, Horváth Andor esetét leszámítva. 1988-ban elkoboztak tőle 32 darab 1986 után megjelent könyvet és minden otthonában talált magyar folyóiratot. A hatóságok egy tanulmányt kerestek, amelyet Alin Teodorescu írt, és Magyarországra szánt, és amelyet Horváth Andornak kellett volna lefordítania. Néhány napos kihallgatás után leszálltak róla. 
A terror és a nélkülözés elviselhetetlenné vált. Az írók egy beadványt akartak szerkeszteni, amelyet a pártszervekhez nyújtottak volna be; nem ez lett volna az első ilyen próbálkozás. Domokos Gézát, az Írószövetség alelnökét felkereste Mircea Dinescu, hogy meggyőzze, ő is írja alá a beadványt. Domokos Géza feltételül szabta, hogy a beadvány térjen ki a magyar kisebbség helyzetére, önazonosságához, hagyományai ápolásához és anyaországi kapcsolataihoz való jogára is. A bátrabb értelmiségiek is csak szóban vagy magánlevelezésükben támogatták a jogaiktól és önérzetüktől megfosztottakat. Ilyen gesztusokat Domokos Géza is tett, nem is egyszer. A legismertebb eset C. V. Tudornak a Saturnalii című, 1984-ben megjelent kötete zsidóellenes mocskolódásaival kapcsolatos. Domokos Géza levélben biztosította támogatásáról a bukaresti Zsidó Konföderációt; maga Moses Rosen főrabbi válaszolt neki, meghívta a zsidók deportálásának 40. évfordulóján tartott megemlékezésre. A szertartáson Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas is részt vett. Domokos Gézát figyelmeztették a pártbizottságtól, hogy nem tartotta be az érvényes szabályzatot, amely szerint kötelessége értesíteni a hatóságokat, ha olyan eseményen vesz részt, ahol külföldiek is vannak, de azt is az illetékesek tudomására kellett volna hoznia, hogy fel kíván szólalni. Magyarok más, rendkívüli tettei nem maradtak fenn. Ez jogosította fel Ágoston Hugót (aki a román rádió és televízió vezetőségi tagja volt 2010-ig) arra, hogy kijelentse: a Balkánon, Caragiale országában a kompromisszum, a hatalommal kötött egyezség fogalma elég kétértelmű. Pár kivételtől eltekintve Romániában nem léteztek igazi disszidensek, ellenállás sem volt a szó valós értelmében: ,,egyik sem volt igazi, sem a hűség, sem az ellenállás”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tüzet raknak a szívekben
Maksai-szenterzsébeti énekegyüttes a középdöntőben 
Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod? Vagyon bizony, nem is egy, hanem három, dicsérte meg a székelyföldi Cickom énekegyüttes tagjait Sebestyén Márta zsűritag a Fölszállott a páva elődöntőjében. „Rátok nézni is puszta gyönyörűség, az embernek röpköd a szíve, és megtelik örömmel” – értékelte produkciójukat.
A maksai Györgyi Hajnal Csillag szenterzsébeti barátnőivel került be a Duna tévé népszerű tehetségkutatójába. A lányok Cickom énekegyüttesként jelentkeztek a műsorba, az elődöntőn sóvidéki dalokat énekeltek – ahogy ők fogalmaztak, az atyhaiak biztatására, leégett templomuk okán. Közel maximális pontszámmal, a zsűri szabadkártyájával jutottak tovább, így családjaikkal együtt lázasan készülődnek a középdöntőre, ahol most kevésbé ismert gyűjtésből származó szenterzsébeti dalokat adnak elő.
Mentoruk a magyarországi Juhász Erika népdalénekes. A zsűri szerint valósággal tüzet raknak a szívekben, üdén és élettelien énekelnek, érződik, hogy szívből jövő és nem színpadi a produkciójuk.
Kincses Gyöngy Erzsébet, Kincses Ilka Mária és Györgyi Hajnal Csillag a távolság ellenére a legjobb barátnők, de tulajdonképpen családi hagyományt folytatnak, hiszen az édesapák, Györgyi Zsolt és Kincses Kálmán maksai, illetve székelyszenterzsébeti református lelkészek közötti barátság is gyerekkorra nyúlik vissza.
Rendszeresen találkoznak, és mivel a lányok nemcsak játszani, énekelni is szeretnek együtt, megszületett az ötlet, hogy nevezzenek be a Fölszállott a páva vetélkedőre. Hétvégenként találkoznak, próbálnak, felkészítőjük a keresztanyjuk, Kászoniné Fejős Gabriella nagysolymosi tiszteletes asszony, aki ezúttal csipkelődőbb hangulatú, a fiú-lány viszonyról szóló dalokat tanított be. A negyedik osztályos Hajnal Csillag egyedül is szép eredményekkel vett részt különböző népdalvetélkedőkön, hegedűórára jár, szeret lovagolni, talán ezért is egy lovacska a Cickom együttes kabalája – tudtuk meg édesapjától, aki elmesélte, korábban tanult meg a kislány énekelni, mint beszélni.
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) és a Hagyományok Háza negyedszer rendezi meg a tehetségkutatót, az első középdöntőt már megtartották, ma lesz a második. A győzteseket a december 16-i döntőben választják ki. 
Tehát ma 20.30-kor kezdődik a Duna televízióban a Fölszállott a páva középdöntője, amikor drukkolhatunk székelyföldi lányoknak is. Nemcsak a zsűri értékelésével, hanem a közönségszavazattal is tovább lehet jutni a döntőbe. A műsor ideje alatt a +36-20/30/70-4422-999 telefonszámra várják a versenyzők a szavazatokat, a Cickom együttes kódja 14; csak az adás ideje alatt lehet szavazni, egy számról húsz alkalommal. Szurkoljunk, és szavazzunk a Cickom énekegyüttesre!
Gy. Turoczki Emese Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az emigráció egyirányú utca
Kató Béla püspök Ausztráliában járt nemrég, ahol a református gyülekezetek lelkipásztoraival, gondnokaival találkozott. Az ott tapasztalt élményeiről, a kontinensen élő magyarokról, a szórványban élők mindennapjairól kérdeztük. 
– Hegedűs Lóránt, Tőkés László, Csiha Kálmán és Bölcskei Gusztáv után Kató Béla püspök is Ausztráliába látogatott. Milyen céllal utazott a világ másik felébe?
– Régóta hívnak az ott szolgáló lelkipásztorok, s mivel korábban szinte hagyományos módon a Kárpát-medencéből egy-egy püspök ellátogatott a déli kontinensre, úgy éreztem, mandátumom alatt nekem is kötelességem eljutnom oda. Egyrészt azért, mert mind a négy lelkipásztor erdélyi, másrészt, mert nincs egyházszervezetük, négy egymástól külön gyülekezetben élnek. Ez részben szabadságot jelent számukra, de a forrástól, a Kárpát-medencétől távol kerülve akár veszélyeket is rejthet magában.
– Milyen gyülekezeteket látogatott meg?
– Rövid volt az idő, ezért csak Sydney-ben, valamint a brisbane-i és a Gold Cost-i közösségben szolgáltam egy-egy vasárnap.
– Hány magyar él Ausztráliában, mekkorák a gyülekezetek?
– Mintegy százezer magyar él a kontinensen, de csupán kétezer címet tartanak számon: nagyjából ennyi családdal, személlyel tartják fent valamilyen szinten a kapcsolatot. Ez nagyon kevés. Brisbane-ben és Gold Coston különben – ahol nincs más magyar nyelvű szolgálat – nagyon vegyes a közösség. Az utóbbi helyen például istentisztelet alkalmával egy Aradról elszármazott pünkösdista család énekelt a hét gyermekével angol nyelven. Úgy érezték, hogy a közösséghez tartoznak. A katolikusok is elmondták az Üdvözlégy Máriát. Egy átlagos vasárnapi istentiszteleten amúgy 50–60, különleges alkalmakkor 100 személy vesz részt. Ezekre hárul az egyház és a lelkipásztor fenntartása, mert az állam nem támogatja az egyházakat. Brisbane-ben jobb a helyzet, ugyanis Kovács Lőrinc lelkipásztor egyúttal tiszteletbeli konzul is, így rengeteg adat birtokában van, és sok magyarral tud kapcsolatba lépni.
– Milyen kérdések merültek fel a találkozások alkalmával, miben kérték a püspök úr tanácsát, segítségét?
– Elsősorban arról beszéltünk, milyen formában tudnának a magyar református egyházhoz tartozni. A Generális Konvent a Kárpát-medencére vonatkozik, ezért az ausztráliaiak úgy tudnának csatlakozni, ha a konventet alkotó egyháztestek közül egyesek lemondanának egy vagy két helyről az ő javukra. Javasoltam, hogy az erdélyi egyház az ausztráliai javára átadna egy helyet. Ezt viszont csak abban az esetben lehet megtenni, ha az ottani négy gyülekezet létrehoz egy szervezetet, amely képviselheti a gyülekezeteket a konventben. Közös múltunkat, akár hitvallási szempontból is – vallásos irodalom, missziós iratok –, csak úgy lehet fenntartani, ha kapcsolatot ápolnak a Kárpát-medencei reformátussággal. Jelen pillanatban a helyzetük bizonytalan, mert a lelkészutánpótlás nem megoldott. Nyitottabbak voltak azonban egy másik kérdésben: a román ortodox egyház mintájára a reformátusnak is lehet kiküldött missziós lelkipásztora. Ez azt jelentené, hogy – amennyiben hozzánk, Erdélyhez tartoznának – a fizetést a román államnak kellene biztosítania számukra. A külföldön szolgáló missziós munkát végző ortodox papok ugyanis nem kis összeget kapnak. A beszélgetéseken elhangzott: nagy szükség volna ifjúsági munkát végző személyekre, vallástanárra, illetve léteznek olyan jelentős magyar lakossággal rendelkező városok, ahol új gyülekezeteket is lehetne alakítani.
– Másfél évtizeddel ezelőtt lelkészhiányról beszéltünk. Ma már négyen szolgálnak Ausztráliában. Minek tulajdonítható, hogy mind a négy lelkipásztor erdélyi?
– A százezer magyar jelentős része nem erdélyi származású. Az, hogy mind a négy szolgálattevő erdélyi, egyrészt Csiha Kálmán püspöknek köszönhető, aki először járt ott, és ő próbálta megszervezni a gyülekezeteket, Dézsi Csabát be is iktatta Melbourne-ben. Másrészt annak, hogy mi itt Erdélyben másként gyakoroljuk a szolgálatunkat, másképp viszonyulunk az emberekhez. Ezt pedig mindenhol látják és érzik. Ezért is mondták nekem ottlétem alkalmával, hogy ha valami történik, akkor is Erdélyből küldjünk lelkipásztort, mert azokat ismerik és szeretik.
– Ausztráliába több hullámban érkeztek magyarok, ezért nehéz őket összefogni. Milyen a kulturális életük, mennyire jellemző az asszimiláció?
– A földrészre elsősorban a második világháborút követően érkeztek magyarok, de ott főleg klubokban és egyesületekben (pl. délvidékiek, 56-osok, budapestiek stb.) élték meg a közösséget, egyház csak évekkel, évtizedekkel később alakult. Az egyházra is sok esetben klubként tekintettek, mint egyfajta alternatívára. A később kitelepedett magyaroknak már idegen volt a klubélet és a kiöregedő generáció, a most érkező, főleg magyarországi fiatalok pedig már az anyaországban sem éltek egyházi, közösségi életet, ezért nagyon nehéz dolgozni a rendkívül heterogén közösséggel.
– Most is tart a magyar kivándorlás?
– Igen, elsősorban Magyarországról. Ausztráliában magas az életszínvonal, jó pénzt lehet keresni. A napjainkban kitelepedő fiatalok azonban hamar szeretnének integrálódni, mert ők nem háború elől menekültek, hanem anyagi jólét miatt hagyták el szülőföldjüket. Nem keresik a kapcsolatot az egyházzal, ők azok, akik azt mondják, nem kell magyarkodni.
– Az istentiszteleten kívül milyen más közösségmegtartó rendezvényeket szerveznek a gyülekezetek?
– Az egyházi alkalmakon kívül megtartják a nemzeti ünnepeket, éves találkozókat szerveznek, a lelkipásztorok meglátogatják a családokat. Sydney-ben és Melbourne-ben is működik egy alapítvány által létrehozott 100–120 főt befogadó ökumenikus idősek otthona, ahol rendszeresen tartanak bibliaórákat. Az épületben berendeztek egy kis múzeumot is azokkal a tárgyakkal, amelyeket az óhazából vittek ki (pl. láttam vérfoltos ’56-os zászlót is), többnyire a Duna Tévé adásait nézik, egyre kevesebbet használják az angol nyelvet, inkább a magyart, és soknak van honvágya. Kérdés, hogy mi lesz a hagyatékaikkal, könyveikkel, hiszen az unokákat – akik már nem tudnak magyarul – mindez már nem érdekli.
– Ausztráliából kevesen telepednek haza…
– A repülőtéren az egyik eladó szólított meg minket, amikor hallotta, hogy magyarul beszélünk. Elmesélte, hogy ’56 után telepedtek ki, ám a kilencvenes években szüleivel visszaköltözött Magyarországra, ő azonban nem tudta megszokni a környezetet, és visszament Ausztráliába. Ez is jelzi, hogy aki ott nő fel, nehezen tud beilleszkedni az erdélyi vagy anyaországi közegbe, az emigráció ugyanis egyirányú utca. Rendkívül megható volt számomra az, amikor a sydney-i öregotthonban egy idős bácsi odajött mellém, és azt mondta, velem jön. Nem mérte fel reálisan a helyzetét, de annyira erős honvágy tört fel belőle a találkozás miatt, hogy fel akart ülni a repülőre – hazajönni. Valószínűleg nem is lett már volna hova. Elgondolkoztam, hogy adott történelmi pillanatban mindenki meghoz egy döntést, s annak jó, de rossz oldalait, következményeit is viselnie kell – mindvégig.
– A két vasárnap tartott három istentiszteleten kívül milyen más programon vett részt?
– Melbourne-be és Adelaide-ba nem jutottam el, de jó volt, hogy mind a négy gyülekezet lelkipásztorai és gondnokai összegyűltek, és három napon keresztül együtt tudtunk beszélgetni egy Gold Cost-i szállodában. Látogatásom egybeesett Áder János köztársasági elnök látogatásával, aki az ´56-os forradalom jubileumi éve kapcsán utazott Ausztráliába, több oklevelet adott át az ottani magyaroknak. Jóleső érzés volt látni Sydney-ben Józsa Erikát, a 80-as évek bukaresti tévé magyar adásának egyik szerkesztőjét, aki a helyi magyarság megmaradásáért tett erőfeszítéseiért kitüntetést vett át Áder Jánostól. Brisbane-hez közel a pálos rend által létrehozott parkba látogattunk el, ahol a földrészen lakó 129 nemzetből 52 felépített egy-egy kis kápolnát, mi a magyarokét néztük meg.
– Az európai ember számára a kontinens furcsa és rendkívül távol van, nem csak földrajzi szempontból. Milyen különlegességet tapasztalt a másfél hét alatt?
– Furcsa, hogy nincs tél, az innen kitelepültek is nehezen szokják meg a különleges időjárást. November végén készülődtek a karácsonyra rövidnadrágban. 35 fokos melegben fürödtem a tengerben úgy, hogy fölöttünk cápafigyelő helikopterek köröztek. Az Európánál is nagyobb földrész egyúttal egy ország is, de csak 21 millióan élnek ezen a területen, városokba tömörülve a tengerparton. Amerikához képest nem a zsúfoltság érzetét kelti. A parton felhőkarcolókat építenek, de a városok a földrész belseje felé több száz kilométeren terülnek el. Hely bőven van, a családi házak ezért nagyrészt egyszintesek, sokan erdőben építenek maguknak lakást, ezért szoktuk látni, hogy erdőtüzek alkalmával ki kell őket telepíteni. Az erdőtűz amúgy regenerációs folyamat. A földrész belsejében óriási kiterjedésű lakatlan területek vannak, ahol számos – számunkra különleges – állatfaj él. Ám érdekes és egyben szomorú, hogy az ember miként tud beavatkozni a természetbe. A kontinensre kivándorolt telepesek több állatot is magukkal vittek, azok pedig ott elszaporodtak. A nyulak milliós nagyságrendben élnek, mindent megrágnak, permetezéssel próbálják irtani százezres nagyságrendben. Hasonló a helyzet a kecskékkel is, egy azokat pusztító betegséget is kifejlesztettek, sokáig kérdés volt, hogy bevessék-e az állatok ellen. Ennél még különlegesebb, hogy elszaporodott vadtevecsordák száguldoznak a kontinensen, s ma már onnan exportálják Arábiába a tevéket.
 Somogyi Botond Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ők nyerték a Fölszállott a páva tehetségkutatót
A dusnoki Aprók Gyermek Néptáncegyüttes nyerte el a közönségdíjat a Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor pénteki döntőjében, amelyet a Duna televízió élőben közvetített. A legjobb határon túli produkcióért járó egymillió forintot Bálint Róbert pusztinai furulyás vihette el. 
A táncegyüttesek kategóriájában a felvidéki Csali Gyermek Néptáncegyüttes, szóló és párostánc kategóriában Albert Csaba, a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájában Horváth Áron cimbalmos, énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriájában Erdélyi Luca vehette át az egy-egy millió forintos nyereményt Gáspár Bencétől, az OTP Bank Kommunikációs és Társadalmi Kapcsolatok főosztályának vezetőjétől.
Balog Zoltán miniszter az Emberi Erőforrások Minisztériumának különdíjait adta át: a legjobb határon túli produkciónak járó 1 millió forintot Bálint Róbert pusztinai furulyás, a legjobb hazai nemzetiségi produkciójának járó 1 millió forintos különdíjat Makula Zoltán jászberényi szólótáncos érdemelte ki.
Az OTP Bank különdíjait - egy-egy millió forintot - Gáspár Bence adta át Molnár Bencének, a dusnoki Aprók Gyermek Néptáncegyüttesnek, a Sarjú Bandának, a Jászság Gyermek Néptáncegyüttesnek és a mérai Czifra Néptánccsoportnak.
Gyúr Gabriellának adta át az 1 millió forintos különdíjat a Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság nevében V. Németh Zsolt környezetügyért, agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős államtitkár. A szolnoki Rotary Club Egyesület nevében Bartalos Zoltán ösztöndíjat nyújtott át Gyúr Gabriellának, további egy millió forinttal segítve a fiatal művészeti tanulmányait.
A Veresegyházi Medveotthon határon túli csoport számára alapított Mackó elnevezésű különdíját a Csali Gyermek Néptáncegyüttes vehette át az intézmény vezetőjétől, Bankó Lászlótól.
A Folklórfesztiválok Magyarországi Szövetségének képviseletében Szigetvári József a világszövetség meghívását adta át a kategóriagyőzteseknek a legjelentősebb nemzetközi gyermek népművészeti fesztiváljára: a Fölszállott a páva idei nyertesei 2017 nyarán Magyarországot fogják képviselni Tajvanon, az ILAN Nemzetközi Népművészeti Fesztiválon.
Sebő Ferenc, a zsűri elnöke kiemelte: a fellépő fiatalok megmutatták, hogy a hagyományban micsoda fantasztikus erők vannak, s hogy mennyire a közösséghez kapcsolódnak az egyéni teljesítmények is. Ezek a fiatalok meggyőztek minket arról, hogy számukra ez örömforrás, birtokolják és beszélik ezt a nyelvet - mutatott rá.
A Duna Médiaszolgáltató Zrt. televíziós médiaszolgáltatási igazgatója, Medveczky Balázs elmondta, hogy a televíziósok az értékmentők munkáját a Fölszállott a páva című műsorral próbálták támogatni, amely nemcsak tartalmát és lelkét tekintve magyar, hanem licencét tekintve is hazai termék. Kiemelte: büszkék arra, hogy a műsor bebizonyította, sem a népzene és néptánc, sem pedig a közszolgálat nem tűr meg magán port. "Képesek vagyunk megújulni és képesek vagyunk trendeket teremteni, hiszen a mai médiapalettán ritkaságszámba megy a valódi értékközvetítés és a jövőbe mutató képivilág-technika ötvözése" - fogalmazott.
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA), valamint a Hagyományok Háza negyedszer megrendezett tehetségkutatójában a 6-14 éves fiatalok négy kategóriában mutathatták meg tehetségüket: külön versenyeztek a néptáncegyüttesek; az énekes szólisták és énekegyüttesek; a hangszeres szólisták és zenekarok; a táncos szólisták és táncospárok.
A zsűri elnöke volt Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, a Nemzet Művésze; tagja Timár Böske táncművész, a Csillagszeműek művészeti igazgatója; Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa; Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes; Kocsis Enikő Harangozó-díjas táncművész, a Fitos Dezső társulat művészeti vezetője és Berecz István, az első Fölszállott a páva győztese, kétszeres aranysarkantyús táncos. maszol.ro

Az erdélyi magyar sajtónak is vége -Orbán Viktor a határokon túl sem tűri az ellenvéleményt
A budapesti jobboldali kormányzat nem tűri el, hogy akár a határon túlról bírálják.
Magyarországon – pontosabban: Budapesten – még vannak nyomai az ellenzéki sajtónak, különösen az interneten, de a rádiózásban (amely sokkal jelentősebb, mint amennyire a digitális honpolgárok számon tartják) és a tévében ezek a nyomok eltűnőben vannak, a regionális és a helyi médiák pedig a maguk teljes egészében a jobboldali propaganda- és államgépezet kezében vannak. (Az ellenzéki lapok pedig olyan politikailag érdekelt oligarchák kezében, mint Simicska úr és Puch László úr – de azért függetlenek is akadnak.) A bulvármédiák, a sport- és poprádiók stb. is Orbán Viktor úr nézőpontját és világlátását terjesztik, az MTI keretében működő központi (és ingyenes!) hírgyár pedig még az ellenzéki lapokra és portálokra is erősen hat, másutt meg egyáltalán nincs versenytársa. A magukat ellenzékinek tartó olvasóknak fogalmuk sincs, milyen nagy mértékben szól a kormány hangja a fejükben.
Az utódállami magyar kisebbségek helyzete és belső élete Csonka-Magyarországon ismeretlennek tekinthető; a sajtó (minden oldalon!) többnyire csak a hagyományos nacionalista témák (jelképhasználat és effélék) iránt érdeklődik, Romániáról vagy Szerbiáról szólván csak a „magyarellenes” jelző bukkan föl a pavlovi térdreflex szabályszerűségével. Az erdélyi, vajdasági, felvidéki portálokat nagyon kevesen nézik Magyarországon, s a beavatatlanoknak nem is mindig könnyű megérteniük őket. A román, szerb, szlovák nyelvű sajtó meg:terra incognita.
Tudni való, hogy „a határokon túli” magyar nemzetiségek körében az etnikailag harciasnak tekinthető Orbán-rezsim rendkívül népszerű: az antidemokratikus magyarországi rendszerrel szemben csupán meglehetősen apró kisebbség bizalmatlan vagy kritikus, bár ez a kisebbség létezik, és vannak szószólói a nyilvánosság előtt. Ám mind a népszerűség, mind a népszerűtlenség dimenziói mások, mint itt Csonka-Magyarországon. Vannak olyan emberek a kisebbségi magyarok között, akik a Duna TV és/vagy a TV2 politikai világában élnek este, miközben napjaikat a többnemzetiségű, urambocsá multikulturális munkahelyi, egyetemi, politikai környezetben töltik, ahol olyan hatások érik őket, amilyenekről még a magyar nemzetiségi sajtó se számol be – vagy nem is tud róluk. Vannak olyan kisebbségi magyarok, akiknek az „országos” román, szerb, szlovák politikában olyan a véleményük és a magatartásuk, amely logikailag egyáltalán nem fér össze a szűkebb nemzetiségi környezetben ápolt Orbán-kultusszal. Olyan esetek is bőven akadnak, amelyekben valaki – mintegy magánemberként – magyar marad, magyar nyelvű iskolába íratja a gyerekeit, de politikailag kimutatkozott a magyarságból, és egészen más preferenciákat követ,például inkább az „államalkotó” többség médiáiból tájékozódik, és egyre inkább nem magyar nyelvű könyveket olvas (ezt Szlovákiában tovább bonyolítja Prága óriási kulturális húzóereje; nagyon sok szlovákiai magyar diák cseh egyetemeken tanul), politikai elkötelezettségei se magyar nemzetiségi jellegűek.
Erdélyben az RMDSZ (az ottani magyar nemzetiségi egypárt plusz érdekképviselet) és Orbán Viktor magyar miniszterelnök taktikai szövetsége – ami újdonság – az elvárható következményekkel jár. A számtalan erdélyi magyar nemzetiségi intézményt – egyébként helyesen – támogató budapesti kormány láthatólag benyújtotta a számlát: az Orbán-rezsimet akár óvatosan bíráló sajtótermékeket az RMDSZ tulajdonában vagy befolyása alatt álló alapítványok, médiacégek megszüntetik vagy ideológiailag átalakítják.
Az amúgy is nehéz anyagi és logisztikai helyzetben lévőErdélyi Riportnevű portált egyszerűen megszüntették, nagyjából úgy, mint Budapesten aNépszabadságot. De ennél még súlyosabb tény, hogy azÚj Magyar Szóinternetes utóda, a maszol.ro, amely a leglátogatottabb erdélyi magyar portál, a politikai „átállítás” áldozata lett. Egyszeriben elbocsátották a lap alapító főszerkesztőjét, szilveszterig a publicisztikai rovat vezetőjét, Ágoston Hugót – az egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb romániai magyar újságírót –, fölmondtak Gál Máriának, akit Magyarországon kitűnő külpolitikai újságíróként ismernek, továbbá levélben közölték a külső munkatársakkal, közírókkal (majdnem minddel), hogy szolgálataikra többé nem tartanak igényt. Az érintett újságírók internetes közleményeiből kiderül, hogy az ok: a magyarországi rezsim (mindig hangfogós, szerény-józan, nyugodt) bírálata, amely még ezen az óvatos módon is megengedhetetlen. Az utóbbi időben az RMDSZ „sajtósa” a szerkesztőség feje fölött kivett anyagokat a lapból. Más hasonló erőszakos manipulációk is történtek. (A részletes történetet lásd Kettős Mérce blogkétírásában.)
De persze a magyarországi olvasónak nem szabad azt képzelnie, hogy ezek a lapok (pár kivételtől eltekintve) kemény ellenzéki orgánumok voltak; általában követték az RMDSZ „vonalát”, különösen a romániai politikának és a romániai magyar párt manővereinek tekintetében, s óvakodtak tőle, hogy az erdélyi magyar közvéleménnyel szembeszálljanak – ám a szélsőjobboldalivá züllött magyarországi kormánypolitika brutalitásait már nehezen tűrhették. S különösen vigyáztak rá, nehogy a romániai országos (magyar nemzetiségi érdeket csak közvetve érintő) politikában önálló álláspontot foglaljanak el; néhány finom célzástól eltekintve. A „románsággal” szemben leginkább némi „orientalizmus” jellemezte őket: a „balkáni” és „bizánci” furcsaságokkal szembeni fönsőbbséges irónia. Azt azonban nem lehetett sokáig titkolni, hogy Románia, a romániai közélet és nyilvánosság mennyivel szabadabb, sokrétűbb, fesztelenebb, vitaképesebb, konfliktustűrőbb, mint akár a magyarországi, akár az erdélyi magyar megfelelője. De ebből senki nem vont le semmiféle látványos következtetést, holott világos, hogy a román állami tulajdonban álló közszolgálati médiák (és magyar adásaik!) mennyivel pluralistábbak és demokratikusabbak, mint a magyarországi (jobboldali-szélsőjobboldali) vagy RMDSZ-fönnhatóság alatt álló újságok és portálok külön-külön és együtt. (A médiaszerkezet is más: olyan típusú lapból, mint azÉlet és Irodalom, Bukarestben 7 darab található: ismétlem, nem egy, hanem hét.)
Hasonló a helyzet Szerbiában és Szlovákiában is.
Elég paradox, hogy a kisebbségi magyar médiákban a sajtószabadság garanciája a román, szerb, szlovák közszolgálat (aminek persze a román, szerb szlovák állam magyarok iránti közönye a fő magyarázata).
De persze az ottani magyar közvélemény nem nagyon bízik az utódállami közszolgálat – ahogy ott értik: a többségi etnikum befolyása alatt álló állami rádió és tévé – elfogulatlanságában.
Mindenesetre Szerbiában sikerült döntő orbánista befolyást szerezni az egyetlen vajdasági napilap, aMagyar Szószerkesztőségében – interneten vannak ellenzéki próbálkozások, amelyek hatásáról nincsenek megbízható adataim. Romániában pedig egészen különleges helyzet állt elő: a magyarországi kormányzó jobboldalnak sikerült lapokat betiltani vagy megrendszabályozni és cenzúrázni – egy külföldi állam területén!
Ez nemzetközi jogi és külpolitikai téren is aggályos kissé. Arra nem is akarunk gondolni, hogy a román állam mit tart afelől, hogy a részben a román költségvetésből is (közvetve) támogatott romániai médiákat a budapesti Cinege utcából vagy a Miniszterelnökségről (vagy Habony úr albérletéből) cenzúráznak, tiltanak be, irányítanak, netán szerkesztenek.
Ilyesmi még a két világháború között se nagyon sikerült az akkori budapesti kormányoknak, pedig nem sajnálták rá a pénzt; az egyetlen analógia, amelyet ismerünk, a csehszlovákiai német sajtó gleichschaltolása az 1930-as években – ebbe beletartozott a korábban liberálisPrágai Magyar Hírlap„átállítása” is…
Azzal, hogy ártalmatlanná tették a talán legfontosabb, legelterjedtebbországosromániai magyar hírportált – a regionális és helyi (megyei/városi) erdélyi magyar sajtó vagy (1) a Fidesz–KDNP által közvetlenül birtokolt és politikailag ellenőrzött, vagy pedig (2) az ottani mérsékelt (magyar) nacionalista áramlatok által irányított, vagy (3) az „összmagyar” kérdésekben néma változatokban létezik, mindenfajta politikai és világnézeti vitát mellőz, és általában mélyen konzervatív –, az erdélyi magyar politikai tájkép épp olyan lett, mint a magyarországi, csak még rosszabb.
Ennek az a legfontosabb következménye, hogy „magyar szempontból” Kolozsvár és Marosvásárhely és Nagyvárad semmivel se sajátságosabb és eredetibb, mint Zalaegerszeg, Tatabánya vagy Szombathely. Legalábbis nyilvánosan. Aki ismeri egy kicsit az erdélyi magyar szellemi életet, az tudja, hogy ott más is van, mint az orbánista hungarizmus helyi változata – bár szemben Magyarországgal, Erdélyben vannak jelentős alkotók, akik Orbán Viktor miniszterelnök úr hívei; Budapesten kormányhű, ám mégis komolyan vehető írókat és gondolkodókat egyáltalán nem ismerünk. (Pedigvanmagyar konzervatív értelmiség.) Fáj is ez a miniszterelnök úrnak, és rengeteg pénzébe is kerül – ráadásul a legújabb jobboldali irodalmi vezéregyéniséget, Orbán János Dénes tehetségápoló urat, aMagyar Időknevezetű szélsőjobboldali, egyben állami-kormányzati hírharsona rovatvezetőjét is Erdélyből kellett importálni (kitűnő vendéglője van egyébként Kolozsvárt, mindenkinek ajánlom) és sok százmillió tehetségkutatási forinttal megajándékozni. (Ezeket a forintokat a létező magyar irodalomtól vonták el.)
A hatalom azonban Orbán dr. úréké a magyar glóbuson, és a szimbolikus jelentőségű erdélyi térfélen ez a hatalom nem tűri a még oly halk és udvarias feleselést se.
Mi a jó ebben az RMDSZ-nek?
Igaz ugyan, hogy választóinak jelentős része egyben a Fidesz–KDNP választója is (hála a kettős állampolgárságnak – bár az erdélyi magyarok budapesti mozgósítása nem egyértelműen sikeres), ezért a „ballibsi” és „migránssimogató” színben föltüntethető és most kihajított hírlapírókért talán nem sok erdélyi szív dobban meg. Ugyanakkor az RMDSZ teljesen kiszolgáltatja magát a budapesti rezsimnek – miközben lojális és „konstruktív” része a román hatalmi struktúrának is. Ilyen körülmények között el fogja veszíteni az önállóságát, kezdeményezőkészségét, tehát a politikai befolyását. Ez stratégiai tekintetben hiba, a demokratikus erkölcs tekintetében pedig bűn.
„Összmagyar” vonatkozásban pedig az erdélyi nyilvánosság elveszti érdekérvényesítő képességét, az erdélyi kultúra pedig a mindenki másétól különböző sajátszerűségét. Az is baj, hogy Zalaegerszegnek és Tatabányának és Szombathelynek sincs önálló karaktere, de ilyesmire Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad esetében kevesen számítottak. Az erdélyi magyar értelmiség persze majd a hivatalos médiaszerkezeten kívül is valahogy majd megszervezi önmagát, de az RMDSZ-szel folytatott gyöngéd viszonyának alighanem vége. Így is túl sokáig tartott, és a kölcsönös tolerancia záloga – a hallgatás és a mellébeszélés – már nem áll, mert nem állhatfönn.
Egyelőre azonban nincs olyan gazdaságilag és politikailag önálló része a Duna-medencei magyar életnek, amelyben ne Orbán miniszterelnök úr hatalma lenne a döntőbíró. Kikerülni már nem lehet. Szembeszállni vele azonban még mindig lehetséges.
Tamás Gáspár Miklós
hvg.hu

Nagyon sok a közös román–magyar érdek
A román–magyar politikai viszony enyhülésére, a kétoldalú kapcsolatok fölértékelődésére számít a bukaresti kormányváltást követően Barabás T. János, aki szerint a két országnak nagyon sok közös érdeke van. A budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója a Krónikának adott interjúban elmondta, Magyarország és Románia nem ellenfele egymásnak a gazdasági fejlődés terén, nem a másik rovására gazdálkodik, hanem éppenséggel kiegészítik egymást.
– Ahhoz képest, hogy a két ország papíron stratégiai partnernek tekinti egymást, az elmúlt években Magyarország és Románia viszonya az utóbbi két évtized mélypontjára süllyedt. Leegyszerűsíthető a kétoldalú kapcsolatok elhidegülésének oka az ellentétes ideológiájú kormányok közötti szembenállásra (Budapesten 2010 óta jobbközép, Bukarestben 2012 óta balliberális koalíció van hatalmon), vagy egyéb tényezők is közrejátszottak?
– Nem hiszem, hogy mélyponton lennének a román–magyar kapcsolatok. Elég például a Magyar Demokrata Fórum (MDF) fémjelezte kormányidőszakra gondolni a kilencvenes években, amikor igen nehéz volt a kapcsolatteremtés, a Duna Televíziót például kitiltották Romániából. Elmondható, hogy a román közösségi tudat alapeleme a magyarellenesség. Ne feledjük, 1918-ban Nagy-Románia egy magyarellenes politikai programmal jött létre. Ezt tudomásul kell venni, akárcsak azt, hogy nem vagyunk egyedül Európában ilyen bonyolult történelemmel. A választásokat megelőzően fel szokták borzolni a nacionalista kedélyeket, rendszerint előveszik a magyarellenesség témáját, ilyenkor támadhat az embernek az a benyomása, hogy a kapcsolatok rosszak, mélyponton vannak. A választásokat követően azonban gyorsan helyre szokott zökkenni a kétoldalú viszony. 
A politikai kapcsolatok az elmúlt években valóban kívánnivalót hagytak maguk után, elég csak arra gondolni, hogy alig találkoztak a kormányfők, ami nagyon jó mércéje a kapcsolatok intenzitásának. Ellenben a gazdasági kapcsolatok nagyon jól fejlődtek: a kétoldalú kereskedelem volumene meghaladja a hétmilliárd eurót. Romániának messze Magyarország a legfontosabb gazdasági partnere a térségben, összehasonlításképpen: háromszor akkora a gazdasági kapcsolata a nyugati szomszédjával, mint Szerbiával vagy Bulgáriával.
A két ország közötti viszonynak továbbra is a gazdasági reláció lesz a húzóereje, ugyanakkor várakozásaim szerint a politikai kapcsolatok is enyhülni fognak, lévén, hogy Orbán Viktor miniszterelnök és kabinete pragmatikusan áll hozzá a térségben a kétoldalú kapcsolatokhoz. Ha visszaemlékszünk, hosszas magánbeszélgetések után a magyar kormányfő személyes viszonyt alakított ki szlovák kollégájával és a szerb köztársasági elnökkel, és megegyeztek egy minimális platformban, többek között abban, hogy mit nem tesz az egyik és a másik fél. Például nem fognak a sajtóban üzengetni egymásnak, mert ez udvariatlan, és nem visz előre. Szerintem hamarosan lesz egy kapcsolatfelvétel a magyar és az új román kormány között, és egyebek mellett abban fognak megegyezni, hogy visszafogják az elszabadult retorikát. Ennek egyik eleme volt, amikor Victor Ponta miniszterelnök Orbán Viktort Moammer Kadhafi líbiai, Traian Băsescut pedig Szaddám Huszein iraki diktátorhoz hasonlította.
– Egy év szakértői kormányzás után – amelynek idején nem történt előrelépés a kétoldalú viszonyban – januártól ismét balliberális kabinet alakult Bukarestben, amelynek külügyminisztere, Teodor Meleșcanu rendkívül nyitottnak mutatkozott a kapcsolatok helyreállítására, amit személyes erkölcsi felelősségének nevezett. Egy ilyen miniszteri ambíció hozzájárulhat az elmozduláshoz?
– Igen. Teodor Meleșcanu profi politikus, irányította a külügyi, védelmi és igazságügyi minisztériumot, volt államfőjelölt, mindenképpen figyelni kell arra, amit mond. A román szándék mögött érdekek állnak, márpedig azt is el kell mondani, hogy a két országnak nagyon sok közös érdeke van. Románia és Magyarország például hasonlóképpen szeretné megvalósítani az Európai Unió reformját, ami azt jelenti, hogy Brüsszel továbbra is kiemelten támogassa a hátrányos régiókat. Francia és német politikusok ugyanis azt akarják, hogy a fejlett régiók többet kapjanak, mert erősíteni kell az EU versenyképességét.
Elsősorban Románia érdeke, hogy rácsatlakozzon a közép-európai energiahálózatokra, magasfeszültségű vezetékekkel ugyanis még nem csatlakozott rá erre a rendszerre. Létezik ugyan egy földgázvezeték a két ország között, de alig működik, mivel a románok nem bizonyultak elég érdekeltnek abban, hogy működtessék. Közös biztonsági kihívásaink vannak. Romániában, amely biztonságpolitikáját eddig a Fekete-tenger térségére összpontosította, komoly fegyverkezés zajlik, programjában a Sorin Grindeanu vezette kormány kiemelten támogatja a fegyveripart. Viszont szerintem román részről változni fog ez a maximalista biztonságpolitika, amellyel mintha egy konvencionális nagy háborúra készülne az ország.
Ezt egyébként jelzi a Klaus Johannis vezette államelnöki hivatal által tavasszal kidolgozott biztonsági stratégia is, amely a nem konvencionális veszélyforrások – migráció, kivándorlás, öregedés, környezeti problémák, szennyezés, erdőpusztítás, határon átnyúló szervezett bűnözés – elhárítására fekteti a hangsúlyt. Románia ez irányba halad a jövőben, és ez a változás is segíteni tudná a kétoldalú kapcsolatokat, hiszen jelenleg Magyarország is inkább a nem konvencionális veszélyforrásokra fókuszál.
– Számos elemző szerint már csak jól felfogott gazdasági érdekei is a szomszédaival, elsősorban Magyarországgal ápolt kapcsolata javítására kell ösztönözzék Bukarestet.
– Annál is inkább, mivel nem bizonyult sikeresnek Románia gazdasági nyitása Ázsia, Afrika és Amerika felé. Ettől nem nőtt lényegesen a román export, az Európán kívüli reláció nem tudta húzni a belföldi gazdaságot. Romániának természetszerűleg Nyugat-Európa a fő partnere, ez van közel, itt ismerik a romániai termékeket, innen érkeznek a befektetők az országba, Európa nyugati felébe irányul a legtöbb kivitel. Közben Magyarország kétszer annyit exportál az eurozónába, mint Románia, amely 28 milliárd eurót exportál évente, és 40 milliárd eurót importál, így óriási a passzívuma. Tehát ha kezdeni akar valamit a román gazdasággal, akkor Bukarest teljesen átrendezi európai gazdasági kapcsolatait, mert ebben rejlik a húzóerő. Mivel az exportját nem tudja gyorsan növelni, Románia legfontosabb fejlődési motorja az EU-források hatékony felhasználása, e téren viszont csak a rendelkezésre álló keret ötven-hatvan százalékát tudta lehívni. Úgyhogy mindenképpen javítani kell az uniós források lehívásán.
Örökzöld téma Romániában az infrastruktúra hiánya is, ki kell építeni és bővíteni az úthálózatot Magyarország irányába, hiszen erre irányul az export mintegy fele. Ugyanakkor ökológiai és társadalmi kérdéseknek is arra kellene ösztönözniük a két kormányt, hogy együttműködjenek. És ne feledjük, az iparunk sem egymás ellen dolgozik. Lassan Romániában is a gépjárműipar lesz a gazdaság húzóereje, de az ott előállított gépkocsitípusok nem versenyeznek a Magyarországon gyártottakkal, tehát nem vagyunk ellenfelek a gazdasági fejlődésben. Kiegészítjük egymást, de nem a másik rovására gazdálkodunk. Egyébként maga Teodor Meleșcanu külügyminiszter is arról beszélt, hogy javítani akarják Közép-Európával a gazdasági kapcsolatokat. Hogy finoman fejezzem ki magam: „útban vagyunk”, ami azt jelenti, hogy a román–magyar kapcsolatok is fölértékelődnek.
– A román–magyar kapcsolatok milyenségét mindig alapvetően meghatározta az erdélyi magyar közösség helyzete. Ön szerint van-e arra esély, hogy eredmény szülessen rövid távon az olyan kisebbségi kérdések esetében, mint például a jelkép- és anyanyelvhasználat, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar kara vagy a többnyelvű helységnévtáblák ügye?
– Európa a régiók Európája, így az lenne a normális, ha egy régió szabadon használhatná a történelmi jelképét. Éppen az kelt megütközést, ha mindezt egy központi kormány tiltja, ez 2017-ben Európában abszurdum. Egyértelmű, hogy egy nemzettudat, mentalitás nagyon lassan változik, a románok a templomban, az iskolában egy sajátosan felfogott történelmet tanulnak, márpedig ha észrevesszük, mindig előkerülnek a történelmi témák, az eltérő történelemfelfogások, ha valamilyen vita van a két nép között. A politika és a gazdaság gyorsabban képes változni, mint a mentalitás.
Én a következő folyamatot látnám szerencsésnek. Ha Románia fejlődni akar, hatékonyan kell elköltenie az EU-támogatásokat, ám ez esetben az eurorégiókat adminisztratív hatáskörrel is fel kell ruháznia a decentralizáció és a gazdasági hatékonyság növelése érdekében. Az új kormánynak van egy nagyon izgalmas, háromszintű területi fejlesztési elképzelése, amely szerint megmaradnának a megyék, a minisztériumok, viszont adminisztratív illetékességet adnának az eurorégióknak, illetve létrejönnének olyan ipari-gazdasági központok – például Brassó körül –, amelyek kisugárzása több megyére kiterjed.
Szerencsére az RMDSZ elébe tud menni ennek a modernizációs tervnek, például a Kelemen Hunor elnök mögött álló legerősebb csoport, a háromszéki vállalkozók révén, miközben Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szakértője a régiófejlesztésnek. Vagyis az RMDSZ hozzáadott értéket tud produkálni a román kormány számára, ami fontos lehet a közigazgatási törvény módosításánál, amely a mostani kormányzati ciklus legnagyobb kihívása. Az oktatási törvény kapcsán nem várok lényegi előrelépést, mert ahhoz egy egész elosztórendszert kellene megváltoztatni, de a közigazgatási törvényt nem lehet halogatni, mert Románia nem tudja hasznosítani az EU-tagságából adódó előnyeit. Ekkor viszont képbe kerülhet az RMDSZ regionális fejlesztési elképzelése, amely már nem etnikai, hanem regionális színezetű, ebben az esetben pedig esélye lehet egy olyan magyar érdekképviseletnek, amely minőségi javulást eredményezhet a közösség számára.
– Milyen szerep hárul a magyar–román kapcsolatok alakulása terén az RMDSZ-re? Különösen arra való tekintettel, hogy az alakulat együttműködési megállapodást kötött a román balliberális koalícióval, ugyanakkor az elmúlt időszakban rendezte a korábbi hűvös viszonyát a Fidesszel.
– Kelemen Hunor már hosszú ideje jó kapcsolatot ápol Orbán Viktorral, mindketten pragmatikus politikusok. Az RMDSZ természetszerűleg sokat tudna lendíteni a kétoldalú államközi kapcsolatokon. A problémák egyik oka az volt, hogy az RMDSZ és a többi romániai magyar párt sokáig nem tudott zöld ágra vergődni közös program, célok mentén. Orbán Viktor pragmatizmusa éppen azt jelenti, hogy neki kell egy erős magyar párt, mivel olyan kihívások állnak a romániai magyarok előtt, amelyek megindokolnak egyfajta egységet. Ennek nem feltétlenül pártegységnek kell lennie, hanem mondjuk választási koalíciónak, amely egységesen tud fellépni fontos dolgokban Bukarestben. A magyar kormány ennek a csoportnak a vezetőjével tud tárgyalni, és ezáltal tudja helyreállítani a bizalmat, elősegíteni a javulást a kétoldalú kapcsolatok terén.
Felhívnám a figyelmet, hogy Szerbia esetében a Vajdasági Magyar Szövetségnek (VMSZ) sikerült közvetítői szerepet játszania a belgrádi és a budapesti kormány között, aminek meg is vannak a jótékony hatásai, hiszen létrejött a háromszintű autonómia a Vajdaságban. Azt nem hiszem, hogy ezt Romániában is meg lehetne valósítani, mert a románok másképp fogják fel a nemzeti helyzetüket, de elrettentő példaként ott van Szlovákia, ahol akkora zűrzavar volt a magyar pártok körében, hogy Orbán Viktor kihagyta őket, és közvetlenül a szlovák miniszterelnökkel tárgyalt.
– Jó ismerője a román–moldovai relációnak is. Van-e esély Ön szerint a bizonyos bukaresti politikai körök által szorgalmazott egyesülésnek, vagy ez a kérdés megrekedt az oroszbarát szocialista Igor Dodon államfővé választása nyomán?
– Nem kell túlbecsülni Igor Dodonnak a politika alakulására gyakorolt befolyását. Egyrészt az alkotmány is megköti a kezét, ki is jelentette, hogy elnökké választása nem befolyásolja a Moldovai Köztársaság európai uniós integrációját. Az elmúlt időszakban Románia és Moldova államelnöke egyaránt azt hangsúlyozta, hogy előbb legyen meg a volt szovjet tagköztársaság uniós tagsága, és csak utána merülhet fel politikai-kormányzati szinten az egyesülés témája. Ezt egyébként Magyarország is racionális hozzáállásnak tartja. Moldovának már az EU-val létesített társult tagság is jelentős támogatást jelent, abban az esetben pedig, ha a tényleges felvétele elhúzódik, már létezik egy modernizációs projektje.
Chișinău számára most az a fontos, hogy Románia és a baráti országok, köztük a visegrádi csoport támogassa a moldovai reformfolyamatot. A közvélemény-kutatások ismeretében elmondható, hogy a moldovai lakosság nagy többsége nem támogat semmiféle egyesülést. Tudomásul kell venni, hogy a 19. században ők nem tanulták a dákokról és a rómaiakról szóló romantikus román történelmet, és az elmúlt évszázadban kialakult náluk egy helyi elit, amely ha kormányzati szinten politizál, nem hajlandó kiadni a kezéből a hatalmat. Tehát a közösségi tudata és hatalmi státusa révén nem érdekelt az egyesülésben.
Én természetesnek tartanék Moldova és Románia között egy közeledést, akár vegyes kormánnyal, közös parlamenti ülésszakkal, vagy mivel ugyanazt a nyelvet beszélik, összevonhatnák az oktatási programjukat. De a szomorú az, hogy az egyesülés kérdése rendkívül manipulálttá vált úgy a Kelet, mint a Nyugat részéről egyaránt. Mást nem is kell említeni azon kívül, hogy az Európa-barát, Vlad Filat vezette egykori kormány tagjait mind Romániában képezték ki, és ők a felelősek egymilliárd euró ellopásáért a banki sikkasztás esetében. A másik oldalon az oroszok ijesztő módon manipulálják a helyzetet, az orosz média például azzal riogatja a moldovaiakat és románokat, hogy a magyar hadsereg meg fogja támadni Romániát. Mert az az érdek, hogy az emberek féljenek, bizonytalanságban éljenek, mert akkor egy nagyhatalom, egy erős kar támogatását óhajtják.
Barabás T. János
Diplomata, a budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karán és a Leedsi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Karán szerzett diplomát. 1992 óta diplomata; szolgált Londonban, Bukarestben és Chişinăuban. Fő kutatási területe Románia, Moldova és a biztonságpolitika.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Levél-féle a 65 éves Tőkés Lászlóhoz
Az örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót.
A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is.
Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben.
Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt.
Nagy elődök mércéje
Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából!
A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven.
„Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében.
Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén.
Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak.
Amit ma sem tudnak megemészteni
Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt!
A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget.
Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen.
Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon?
Csak egyetemes magyarság van
Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított.
A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat.
Tófalvi Zoltán
A szerző történész
(Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár)

Míves Sarokban Ambrus Emese kerámiáival
Hetente más-más mester tart „nyílt napot” a tervek szerint az Erdélyi Kézmíves Céh kolozsvári főtéri irodájában (Főtér 27. szám). Elsőként Ambrus Emese álomszínű kerámiáit csodálhattuk meg a Filstich–Kemény-ház udvarán megterített asztalon tegnap. Ugyan ezúttal az időhiány miatt a workshop elmaradt, de Molnár Attila, a céh elnöke azt ígéri: alkalmanként műhelymunka is lesz majd. Így a betérők reggel 10-től délután 6-ig nemcsak vásárolhatnak a portékákból, hanem kicsit bele is kóstolhatnak abba, milyen lenne, ha felcsapnának szövőnőnek, fafaragónak, fazekasnak, bőrdíszművesnek. Ambrus Emesével a hűvös széltől védett udvaron, festett székeken üldögélve beszélgettünk a szikrázó napsütésben egy kicsikét színekről, Kerekerdőről, színészetről, filmezésről, vásárokról, fesztiválokról. Hivatalosan is megnyílt tehát a Míves Sarok!
Molnár Attila, az Erdélyi Kézmíves Céh elnöke elmondta, a jelentkezések függvényében nyit majd hetente vagy ritkábban a Míves Sarok, ahova inkább egyedi munkák alkotóit, kiforrott, saját stílussal rendelkezőket szeretnének meghívni. Júniusban egy ólomüvegkészítőt várnak, aki workshopot, műhelymunkát is szervez gyerekeknek. A soron következő Míves Sarok napok részleteit az Erdélyi Kézmíves Céh közösségi oldalán követhetjük. Az első „házigazda” Ambrus Emese kerámiafestő volt.
Korondi rajongó
A családban nem voltak hozzá hasonló érdeklődésűek, de Ambrus Emese már gyermekkorában nagyon szeretett rajzolni, agyagozni, rendszeresen kijárt az udvarhelyi Kerekerdőre, a patakból szedte ki az agyagot. Időnként el kellett őt vinni a közeli Korondra, mert ahogy mondja „körbe kellett rajongjam a vázákat”. Egyenes út vezetett a képzőművészeti iskolába, majd érettségi után ott állt a nagy döntés előtt: képzőművészet vagy színészet? A színház nyert, akkor a kézműveskedés kissé háttérbe szorult, de a rajzolás soha nem kopott ki az életéből. Főiskola után a Kolozsvári Magyar Színházba szerződött, és akkor úgy alakult, hogy volt ideje újra rátalálni a kerámiára. Akkoriban mindent elővett, fát, anyagot, de festett ruhát is, dekorált panzióban ablaküveget.
Mintegy tíz éve történt, hogy munka nélkül maradt, így aztán rákényszerült komolyabban a kerámiával foglalkozni. – Úgy gondoltam, ezzel foglalkozom néhány hónapig, amíg találok munkát. Készítettem néhány darabot, elmentem egy vásárba, ami jobban sikerült, mint számítottam, így aztán egy újabb vásárba, majd egy harmadikba is eljutottam – mondja Emese, akinek vásárok előtt jóval nagyobb erőbedobással kellett dolgoznia. Ha naponta 8 órát dolgozik, csakis több szakaszban, akkor három csésze készül el. Bár a kész terméken nem látszik, egyetlen kerámiacsupron 12-13 réteg festék is van. Izgő-mozgó alkat lévén, félóra után már szünetelnie kell a munkával, sétál egyet, valami mással foglalkozik, aztán visszatér, és folytatja. Motívumai népies ihletésűek, de tulajdonképpen saját képzeletéből születnek. Amikor kerámiára festi egy-egy belső képét, a vásárlók rögtön jelzik, hogy mi tetszik nekik, így aztán a keresettebb színkombinációkat, motívumokat máskor is használja. Alighanem nyughatatlan természete hajtotta, hogy mindenféle technikával kísérletezzen, majd többfélét összedolgozva megteremtse az Ambrus Emeséset. Szenvedélyesen járta a hobbiboltokat új megoldásokat keresve, ha megjelent egy új szerszám, egy jó smirgli, egy jó ecset, neki azonnal kellett. Már látom is lelki szemeim előtt, ahogy keresgél, kipróbál ezt is, azt is, aztán valami egészen más, új és szép teremtődik a keze alatt, milyen jó is annak, aki ilyen tálentummal alkot szépségességeket... És akkor ahogy sorakoznak az asztalon a zöldek, és narancssárgák és melegbarna kerámiák, egyszer csak ott a napsütésben Emese azt mondja, hogy tulajdonképpen három éve nem volt már egyetlen vásárban sem, igazából csak ritkán fest, a Míves Sarokban látható termékeket úgy szedte össze a megmaradtakból. Mert megtalálta őt a film. Évek óta operatőr. És filmrendező.
Agyag, festék és film
Legutóbbi dokumentumfilmje, amelynek forgatókönyvírója, operatőre, vágója, rendezője is egyben, az Európa kis utcája egy színésznőről szól, aki egyéni műsoraival az erdélyi magyar szórványt járja. Az MTVA támogatásával megvalósult film 50 perces változatát a Duna tévé már vetítette, most dolgozik egy hosszabb, filmfesztiválokra alkalmas változaton. Emese arra számít, hogy ez a filmje is bejárja ugyanazt a fesztiválpalettát, mint a Viva Constanţa!, amely egészen jó fogadtatásban részesült. A 80 órányi nyersanyagnak minden pillanatát kívülről tudja már, a rövid, tévés változatot nem volt könnyű megvágni, filmkockákról lemondani. Most úgy érzi, a történet mondanivalója egy 120 perces változatban lenne teljes. A film hosszú lefutású projekt, évekig tart a munka, mire elkészül a végtermék. – A kerámia nagyon hálás, ha elfogy a pénzem, előveszem, és azonnal látványos, amit készítek – mondja Emese. Azért ezt sem lehet éppen úgy csinálni, hogy most hirtelen festene egy csuprot, vázát, és akkor máris nekikezd. Egy-két napig készül rá, körbejárja a terepet, előkészíti a festéket, ecseteket, aztán ha nekifog, egy-két napig dolgozni kell, és a szünetekben nem lehet filmet vágni. Ha közbejön egy filmes munka, akkor a kerámiát bármikor ott lehet hagyni. Legfeljebb kiszárad a festék, megszáradnak az ecsetek. De visszavár.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Marius Tabacu: Kolozsváron váltam erdélyivé
A Transilvania Filharmónia igazgatója, Marius Tabacu jól ismert személyisége a kolozsvári értelmiségnek. Két dolgot (szinte) mindenki tud róla: tökéletesen beszél magyarul és számos művészeti ágban tevékenykedett sikeresen. A Györkös-emlékház májusi ZeneSzó rendezvényén Jakabffy Tamás faggatta nem szokványos életpályájáról e sokoldalú személyiséget.
– Az egyik művészeti ágból a másikba való átmenet nem volt könnyű. Ám ezek olyan folyamatokat alkottak, amelyek a lelkemben organikusan követték egymást, ugyanakkor külső körülmények is befolyásolták pályamódosításaimat – válaszolta Marius Tabacu azon kérdésre, hogy zongoraművészből hogyan lett tévés, illetve műfordító. Annak ellenére, hogy élete során több erdélyi városban élt, a meghívott azt mondta: Kolozsváron vált igazán erdélyivé.
Marius Tabacu egy Margitta melletti településen született, egyéves korában orvos édesapját Szilágysomlyóra helyezték, majd a hatéves gyermeket Temesvárra küldték zongoratanár nagymamájához, aki be is íratta unokáját a zenelíceum előkészítő csoportjába. A zenei pálya felé való irányulás tehát nem volt kérdéses, ám Tabacu csak 15-16 évesen döntötte el, hogy ezt a pályát választja. A temesvári érettségi után a kolozsvári Gh. Dima Zenekonzervatórium hallgatójaként Száva Györgytől tanult zongorázni, aki bemutatta tanítványát volt tanárának, Halmos György zongoraművésznek. Tabacu látható büszkeséggel közölte: akár Liszt-tanítványnak is tarthatja magát, hiszen Száva Halmostól, Halmos Emil Sauertől, míg Sauer magától Liszt Ferenctől tanult zongorázni. Már ekkor megismerkedett Halmos kolozsvári értelmiségi barátaival. Csodálkozva jegyezte meg, hogy a baráti társaság tagjai az esetleges véleménykülönbség ellenére is barátok, beszélgetőtársak maradtak. Tabacu koncertzongoristaként kezdte karrierjét, ám pár év múlva rájött, hogy a szólista-karrier nem elégíti ki. A kommunista rendszerben tanúsított ellenzékisége miatt neve már nem jelenhetett meg a plakátokon, sőt egy Lászlóffy Aladár-novelláskötet fordításakor is anyai nagyapjának neve szerepelt fordítóként a sajátja helyett.
– Ellenzékiségemnek néhány ezer oldalnyi megfigyelési dosszié volt az „eredménye” – mondta a meghívott.
Az 1970-es és az 1980-as évek elején a kolozsvári értelmiségi elit legjelentősebb személyiségeivel, többek közt Cselényi László televíziós szakemberrel, Selmeczi György zongoraművésszel, Szőcs Géza költővel tartotta folyamatosan a kapcsolatot. „A litterátus és zenész társaságban csak a műveltség, a szellemesség számított” – mondta az interjúalany, aki szívesen emlékezett az 1980-as évekre is, amikor a kolozsvári zenelíceum korrepetitora volt. Az 1989-es forradalmat követően 1990-ben a kolozsvári tévé- és rádióstúdióhoz került szerkesztőnek. Pár év múlva Maksay Ágnes televíziós szakemberrel létrehozta a Video Pontes stúdiót, amely főleg a Duna Televíziónak készített műsorokat.
– Márkos Albert, a kolozsvári filharmónia egykori koncertmestere 2007-ben kérdezte meg tőlem: nem akarok filharmónia-igazgató lenni? Meglepett a kérés, ám benyújtottam a pályázatomat, amit el is fogadtak – emlékezett vissza Marius Tabacu arra, hogyan lett a filharmónia igazgatója.
Igazgatóként azt vallja: a közönség elégedettsége a siker egyik fokmérője, ugyanakkor elvárja a közönségtől a kulturált viselkedést, a megfelelő öltözetet. Az elmúlt tíz évben azt is sikernek könyvelte el, hogy mindvégig szót tudott érteni a filharmónia kétszáz alkalmazottjával. Örül, hogy a közönség között egyaránt megtalálható a fiatal, a középgeneráció és az idősebbek is. Megfiatalodott mind a zene-, mind az énekkar, sikerült a zenekari tagoknak jó hangszereket és egy Steinway-zongorát vásárolni; a filharmónia pedig tíz év hányattatás után visszakerült eredeti székhelyére, sorolta az elért eredményeket az igazgató.
Szomorúan jegyezte meg, hogy Romániában csak két koncertterem van, amit eredetileg is erre a célra építettek, és mint megjegyezte, nincs egyensúly, ami a bukaresti és a máshol megszervezett komolyzenei fesztiválok minisztériumi támogatását illeti.
Marius Tabacu 2007-ben elnyerte a Magyar Köztársaság lovagkeresztjét, idén pedig az EMKE Kun Kocsárd-díjjal tüntette ki városunk ezen sokoldalú művészegyéniségét.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés Deáky Andrással Gyimesbükk zarándokhellyé válásáról
Romjainkat sem hagyhatjuk pusztulni, hol a csodát megéljük
Zarándokhellyé azok a helyszínek válnak, ahol csoda történik, a csodák pedig szentekhez köthetők. Gyimesbükkön Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató szavai szerint „másképp esett meg a csoda”: kilenc évvel ezelőtt akkora érdeklődés és összefogás telepedett rá az ezeréves határra, amekkorától még mindig könnybe lábadnak a szemek. A zarándokhellyé válás folyamatáról beszélgetett Kovács Hont Imre Deáky András tanárral, panziótulajdonossal.
– Az utóbbi évtizedben teljesen megváltozott az ezeréves határként emlegetett gyimesbükki szoros környéke, ennek a változásnak pedig Ön a szíve, lelke. Mi volt az a szikra, ami a szűnni nem akaró tüzet fellobbantotta?
– Valamikor 2005 környékén kezdett egyre jobban foglalkoztatni a gondolat, hogy valamit kellene szépíteni a határon. Egyre több vendég érkezett hozzánk a panzióba, és egyre nyilvánvalóbb volt számomra, hogy mennyire érdekli őket a helyi emberek élete, a helyi történelmi örökség. De valósággal szégyelltem, hogy a vasúti őrházat vécének használják, és a Rákóczi-vár lépcsőjét is ellopkodták, még a romok is veszélyben voltak. Mesélés közben forrott ki az ötlet, hogy rakjuk vissza a lépcsőket! A vendégek is kezdték egyre komolyabban venni, mígnem egyik évben Budakesziről szimbolikusan hoztak egy méretre szabott követ lépcsőnek. Ez sajnos nem vált be, mert puha kőzetből készült, viszont kiállítottuk a panzió udvarán a Trianon-emlékműnél. Jelképesen ez a kő indította el a gyimesbükki folyamatokat.
– Az első nagy megvalósítás mégis az őrház lett, és a zarándokhellyé válás is ehhez köthető. Hogyan sikerült felújítani a házat?
– Egy darabig a román vasúttársaság használta, de úgy, hogy a benne állomásozó őr kalasnyikovval riogatta azokat, akik meg akarták látogatni a Rákóczi-várat. Később gazdátlanná vált az épület, az állapota leromlott, és a vasúttársaság eladta egy alkalmazottjának, építőanyagnak. Amikor ezt meghallottam, rémülten siettem a vasutashoz, és az épület árának többszörösét ajánlottam fel neki, így megvásároltam. Egyre szélesebb körben hangoztattam, hogy az őrházat fel kellene újítani, és egy alkalommal öt budakeszi vendégnek meséltem erről az álmomról. Egyikük felállt, és azt mondta: hagyjunk itt fejenként 100 ezer forintot erre a célra. Meg is tették, majd otthon gyűjtést szerveztek, és a Gyimesbükki Polgármesteri Hivatal is mellénk állt. Így nagyon gyorsan összegyűlt a szükséges pénz, és 2008 pünkösdjére elkészült az őrház.
– És hogyan történt a csoda?
– Magam is számítottam rá, hogy az avatáskor nagy lesz az érdeklődés, gondoltam, hogy legalább 2-3 ezer ember eljön ide. Azt viszont nehéz elmondani, hogy mi történt aznap. A román hatóságok berendeltek másnap, pünkösd hétfőjén, Bákóba, meg akartak bírságolni, amiért bevallásuk szerint a közel 40 ezer ember (!) teljesen megbénította a Gyimesi-szoroson átvezető országút forgalmát. Az az igazság, hogy erre nem voltunk felkészülve. Több mint 200 buszt és 1000 személygépkocsit számoltunk meg, a hegy aljáig álltak az autók. Az utasok kiszálltak és gyalog jöttek idáig, esetenként akár 15 km-t is, mert egyszerűen nem tudtak közelebb jönni. Fantasztikus volt az az óriási érdeklődés, az a hatalmas összefogás, ami aznap betöltötte a Gyimesi-szorost. És a nagyvilág magyarsága élőben követhette az eseményeket a Duna TV-nek köszönhetően. Ahhoz, hogy értsük, mi történt, látni kellett az emberáradatot, a tapsvihart, a zászlólobogtatást, amikor 65 év után a magyar Nohab mozdony berobogott az őrház elé. Szem szárazon nem maradt. Gyimesbükkön így esett meg a csoda, amely zarándokhellyé tette az ezeréves határt.
– Azóta az idei lesz a tizedik alkalom, hogy zarándokok tízezrei özönlik el Gyimesbükköt, és szinte minden évben találkozhatnak valami újdonsággal. Mi mindent sikerült megvalósítaniuk az őrház óta?
– A következő évben felújítottuk a kontumáci kápolnát, később az itt elesett hősök tiszteletére alakítottunk ki szakrális emlékhelyet a kápolna szomszédságában, az egykori vesztegzár romjainak felújításával. Több mint ötszáz nevet sikerült összegyűjtenünk, és a hősök névsorát gránittáblák őrzik. A másik évben a Tatros hídját festettük le. Létrehoztuk az Élet, hit és nemzet kapuját a kápolna melletti dombon. A kopjafasor állomásaira olyan kulcsszavakat faragtunk, mint például: Isten, haza, anyanyelv, szülőföld… Olyan szavak, amelyek politikai nézeteken és nemzetiségeken felüli értékeket közvetítenek. Közben a panzió udvarán is újabb és újabb szobrokat, emlékműveket avattunk. És mindezekben benne van rengeteg ember szíve, szeretete és pénze.
Az őrházzal kezdődött, az őrtoronnyal tetőzik. A gyimesbükki csoda íve
– Idén számos kerek évfordulót ünnepelhetünk a gyimesbükki pünkösd alkalmával. Melyek ezek?
– Az idei háromnapos rendezvényt Szent László király trónra lépésének 940., Kodály Zoltán zenetudós halálának 50., Domokos Pál Péter néprajzkutató halálának 25., és a csíksomlyói búcsújárás 450. évfordulójának szenteljük. Ugyanakkor ez lesz a tizedik alkalom, hogy Gyimesbükkön pünkösdi napokat szervezünk.
– Többször is kifejtette, hogy munkájuk megkoronázása lenne a Rákóczi-vár felújítása. Úgy tűnik, végre célegyenesbe értek. Mikor kezdődhet a romok újjáépítése?
– Amikor már kezdtem lemondani erről az álmomról, tavaly végül megkaptuk az építkezési engedélyt. Hét éven át küzdöttünk ezért, végül ketten maradtunk: a Gyimesbükkért Egyesület és a polgármesteri hivatal, amelynek egyébként tulajdona a Rákóczi-vár. Görbe Vilmos polgármesternek is nagyban köszönhető az előrelépés, mert az önkormányzat becsülettel állta a tervezési, engedélyeztetési költségeket. Nagyon sok munka volt ezzel, úgy kellett tárgyalni az emberekkel, hogy senkit se sértsünk meg. Figyelembe véve az állapotokat, a megosztottságot, nehéz volt legyőzni az ellenállást. Sajnos sokan meg akarták akadályozni helyi szinten is, mert ki kell mondani: a hatalomnak nem érdeke megmenteni egy magyar műemlék épületet. Egy jó belátású román szenátor közbenjárása kellett az engedélyhez, majd következett az egy éven át tartó közbeszerzési eljárás. A tervek alacsony árat vetítettek elő, nem találtunk kivitelezőt, aki vállalta volna. Végül a helyi Pál Péter elvállalta a munkát olyan összegért, hogy neki szinte semmi haszna nem származik az egészből. Már nekifoghattunk volna, de akkor a pünkösdi zarándokok elől elzártuk volna az őrtorony romjait. Ezért úgy döntöttünk, hogy pünkösd után fogunk neki a kivitelezésnek. Abban bízok, hogy sikerül értékesítenünk sok téglajegyet, és további adományokkal is megsegítenek bennünket.
– Mi az üzenete az őrtorony felújításának?
– Sokan kérdezik, hogy mi értelme van várakat újjáépíteni, amikor ennyi gond van a világban. Két üzenete van ennek. Az egyik a világ magyarsága felé: mi itt, a végeken nem adjuk fel magunkat, ezért nekik sem szabad lemondaniuk az identitásukról. A másik a románságnak üzen: üzeni, hogy a magyarok a romjaikat sem hagyják! Mi igenis itthon akarjuk érezni magunkat a szülőföldünkön, ahol temetőinkben nemzedékekre visszamenően nyugszanak a felmenőink. Hargita Népe (Csíkszereda)

Páva-válogató Mikházán
Mikházán rendezték meg pénteken délután az MTVA, a Duna Televízió és a Hagyományok Háza által 2012-ben indított népzenei és néptánc tehetségkutató televíziós verseny, a Fölszállott a páva idei erdélyi területi válogatóját.
Habár a vártnál kevesebben méretkeztek meg, Erdélyhez méltó volt a színvonal – emelte ki a zsűri. A megyénket képviselő Szöllősi Kata és a Gyöngyszemek jól teljesítettek, reménykedhetnek az őszi fellépésben.
A válogatóra vitt tizenhat produkció szakmaiságát nem mindennapi szakemberek bírálták el: dr. Diószegi László történész, a Martin György Néptáncszövetség elnöke, Györffi Erzsébet pedagógus, a Barozda együttes énekese, Furik Rita rendező, koreográfus, jelmeztervező, dr. Balogh Júlia televíziós vezető szerkesztő (az ő nevéhez fűződik a Fölszállott a páva ötlete), Bárdosi Ildikó népdalénekes, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népiének-oktatója, Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója, dr. Szalai Zoltán népzenekutató, zeneszerző, egyetemi tanár.
Érthető volt tehát a fellépők izgalma, de a néha megremegő vagy elcsukló hangokon túl értékes előadásokat láthatottt a Csűrszínházat zsúfolásig megtöltő közönség. Visszatérőként (2014-ben táncosként láthattuk) itt volt Eötvös Remus őrkői cigány énekekkel, a kolozsvári Gorzó Boglárka (aki már televíziós középdöntőig is jutott éneklésben), a fiatalokból álló Kalotaszeg legénytársulat, a nyárádremetei Gyöngyszemek vagy Marosán Csaba énekei is elnyerték a közönség tetszését, sőt Marosán még Tamási Áron Márai Sándorhoz intézett szavait is idézte, hogy ennek a népnek „álmai vannak, amelyek nem a zsiványoké, hanem a jövőé”. Egy százhalombattai pár is érkezett 700 kilométerről mezőföldi táncokkal, ők macskájuk miatt (!) lemaradtak a magyarországi válogatóról. Szépen húzta a szamosújvári Téka Alapítvány legújabb generációja, az Ördöngös zenekar, míg a marosvásárhelyi Szöllősi Kata egy nagy taps után azt is megígérte, hogy ha a döntőbe jut, hegedűn kíséri a maga énekét is. A sort nem kevesebb sikerrel az egytemista csángókból álló gyimesközéploki Tartospart néptáncegyüttes zárta. És ha már idén is a Nyárádmentén rendezték az erdélyi válogatót, akkor természetesen a Bekecs néptáncegyüttes félórás műsora tetőzte a hangulatot (versenyen kívül, vendégként lépett a színpadra), amely csapat 2014-ben a Páva közönségdíját hódította el a budapesti döntőben.
Kommunikáció Istennel
Míg a fellépők felvonultak a faluban, hogy mindenki megcsodálhassa viseletüket, hangszereiket, énekhangjukat, addig a zsűri keményen dolgozott, majd a visszatérő versenyzők és a közönség előtt értékelte a látottakat-hallottakat. Balogh Júlia szerint ismét bebizonyosodott, hogy „a hagyomány nem kidobni való régiség, hanem bennünk él”, és az előadott számok „olyan színvonalon jelentek meg, amelyek méltók ehhez a földhöz”. Diószegi László a csodálatos, megnyugtató éneklést emelte ki, „a helyi hagyományokhoz fordulás megtette a hatását”, míg Györffi Erzsébet szerint a tájegységnek megfelelő nyelvjárásban, stílusban mutatták be előadásaikat a fellépők. Szalay Zoltán számára élmény volt az előadás, és sajnálja, hogy csupán ennyien képviselték Erdélyt, ettől függetlenül kiemelkedő tánc- és zenekari produkciók voltak. Bárdosi Ildikó igen tartalmasnak, lélekben tisztának és hitelesnek találta az énekeket, Furik Rita azt emelte ki, hogy az erős erdélyiek ismét a hagyományokhoz és a tiszta forráshoz nyúltak vissza, és „ez az Istennel való egyenes kommunikáció „Kelemen László úgy véli, a Kárpát-medencei magyarság népművészete a határokon átnyúló, egységes és óriási érték.
Ezután a zsűri nyilvánosságra hozta az elért pontszámokat, kiemelve, hogy a 60 pont körüli előadások már szóba kerülhetnek a következőkben, ugyanis a hat területi válogató legtöbb pontszámot gyűjtőit fimfelvételek alapján ismét megvizsgálja egy tizenöt tagú zsűri, amely majd meghozza a döntést, hogy kiket láthatunk novemberben a televíziós vetélkedőkön.
Van remény a továbbjutásra
A péntek délutáni vetélkedő során a nézőtéren felharsogó taps többször jelezte, hogy bizony kell számolni az erdélyi fellépőkkel is a további vetélkedőkön. Ezt igazolta a zsűri is, hiszen kilenc produkció szerzett hatvannál több pontot: legtöbbet, 69-et az Ördöngös zenekar, 68 járt a Tartrospartnak és Szöllősi Katának is. Ez utóbbi kérdésünkre elmondta: elsősorban azért nevezett be a vetélkedőre, mert élete az éneklés, és ezt mindenkinek meg szerette volna mutatni, másodsorban a társaságért, a hangulatért és a népdalokért. Úgy érzi, a legtöbbet hozta ki magából, jól sikerült az előadása, s bár nem bízza el magát, a vásárhelyi lány mégis reménykedik, hogy bejut a televíziós körbe. A nyárádremetei Valódi Gyöngyszemek 65 pontot szerzett. Érdeklődésünkre Veres Orsolya elmondta, keresztanyja biztatására nevezett be társaival, Lénárd Imelda Laurával, Simó Henrietta Krisztinával és László Emőkével, s bár külön-külön akartak megméretkezni, végül közösen énekeltek. Remélik, hogy továbbjutnak, de ha nem, akkor sem keserednek el, hisz már eddig is sokat tanultak, és szurkolni fognak a továbbjutóknak.
Szélyes Ferenc májusban tudta meg, hogy a mikházi Csűrszínház lesz az idei erdélyi válogató helyszíne, aminek örült is, de meg is ijedt kissé, hisz hasonló rendezvényt még nem szerveztek itt. Úgy véli, a helyszínválasztás azt jelenti, hogy odafigyelnek Mikházára, a szervezőknek tetszik a falu, a környezet, a vidék hangulata és a Csűrszínház. Abból, hogy egy ilyen rendezvényre itt kerül sor, Mikháza mindenképp nyerhet, hiszen ez jó reklám a falunak, a közösségnek, Nyárádremete községnek, és erre büszkék is – ismerte be a rendezvény házigazdája, a Csűrszínházi Egyesület vezetője.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi Páva-válogató: elsők között Szamosújvár, Kalotaszeg
Hétvégén a Maros megyei Mikházán zajlott az MTVA, a Duna Televízió Zrt. és a Hagyományok Háza népszerű rendezvénye, a Fölszállott a páva. Az idei tehetségkutatóra 231 produkciót neveztek be a Kárpát-medencéből.
Annyi biztos, valamikor a negyvenes években volt a Nyárád menti Mikháza ferences kolostorának kalotaszegi kántora, ma is emlékeznek a Jegenyéről jött emberre. Elmondások szerint a kántorunknak olyan fenséges hangja volt, hogy ha belekezdett, forrásvizet fakasztott a határban. Fr. Benedek testvér szerint: ha a jegenyei kántor bár egy oktávval magasabbra veszi, ma elképzelhetően borvizet merünk a Barátok kútjából. A pompás kalotaszegi legények láttán a helyiek úgy ültek be a Széllyes Sándor Csűrszínházba, hogy ha a szóban forgó legények kicsit is kitesznek magukért, a sok forrásvízre kétségtelenül bor jöhet. Ámde eljöttek még Mikházára a messzi gyimesiek, lám, a történelem kereke forog. Talán csak emlékeznek még, hogy hajdanán a mikházi ferencesek gyalog, saruban eljártak a Gyímesekbe, sőt Bákóig is elmenve szerre beköszöntek a csángó falvakba.
A 2012-ben kezdeményezett, Fölszállott a páva című népzene és néptánc tehetségkutató versennyel az MTVA, a Duna Televízió Zrt. és a Hagyományok Háza tisztelegni kívánt mindazok előtt, akik Bartók és Kodály szellemi örököseiként az 1978-ban indult Röpülj páva óta eltelt négy évtized alatt életben tartották nemzeti kultúránk legősibb ágát, a népi kultúrát. Az indulás évében lett 40 éves az 1972-ben indult táncház mozgalom, amely hat évvel ezelőtt abban a nemzetközi elismerésben részesült, hogy a magyar táncház módszer bekerült az UNESCO szellemi kulturális öröksége legjobb eljárásainak regiszterébe. A fő szervezők az idei tehetségkutató versenyre engedélyezték a gyerekek mellett a felnőttek (16-tól 35 éves korosztály) benevezését is.
Az idei tehetségkutatóra 231 produkciót neveztek be a Kárpát-medencéből, mintegy 1000 fő részvételével. A produkciókat a beérkezett demófelvételeket elbíráló zsűri a pályázati anyag alapján hívta meg a területi válogatókra. A grémium hat területi válogatót nevezett meg, melyre 201 produkciót hívott. A válogatókat Szarvason, Hajdúböszörményen, Keszthelyen, Tatabányán, Budapesten, végül a hatodikat, az erdélyi válogatót Mikházán szervezték. Miért is ne a Nyárádmentén, hiszen járt erre száz és egynéhány esztendeje Bartók Béla, gyűjtött Jobbágytelkén, Mikházán, Nyárádköszvényesen. Itt volt most a Gyimesek, Kalotaszeg, Udvarhelyszék, a Nyárádmente, Mezőföld, a Mezőség, Magyarszovát, élmény volt e tájegységek dalait, táncait, muzsikáját látni, hallani.
Szóra bírtuk Farkas Józsefet, a budapesti Hagyományok Háza munkatársát, aki részletezte a folytatást. Mikházát követően július 18-19- én Budapesten ül össze a 24 tagú arányosító zsűri, végignéznek valamennyi rögzített produkciót, a versenyzőkkel folytatott interjúkat, és döntenek, milyen pontszámtól fölfelé kerülnek adásba a produkciók. Farkas meggyőződéssel mondja, a Páva
szerencsés találkozási fóruma a kárpát-medencei magyar népi kultúrának, s nemcsak. A 2014-es Páva televíziós nézettsége meghaladta az X-faktorét, s a középdöntőtől 44 országban élő magyarok sokasága követte figyelemmel a versenyeket. S ez a 44 ország természetesen nem kizárólag Európát jelenti. A mérések megmutatták, hogy a műsort Amerikából, Afrikából, Ázsiából, Ausztráliából is követték. Összegezve: negyvennyolc produkció jut be a Duna Tv adásaiba. November-decemberben lesz 4 elődöntő, 2 középdöntő és a csúcs, a döntőt december 29-én nézhetjük – tájékoztatott a Hagyományok Háza munkatársa.
A zsűri szerint elképzelhető, hogy a Mikházán bemutatott produkciókból több is elődöntős lesz, sőt a középdöntőbe, s miért ne, a döntőbe is bekerül. Mindenesetre a Kalotaszegi Legénytársulat 65 pontot szerzett, Gorzó Boglárka Kolozsvárról ugyanannyit, míg a szamosújvári Ördöngös zenekar csúcspontozásért, vagyis 69 pontért adta tehetségét.
Szélyes Ferenc Jászai-díjas színművész, a mikházai vetélkedő helyszínéül szolgáló Csűrszínház kitalálója és házigazdája nagyon elégedett. A hivatásos színjátszás mellett miért ne férne meg itt a népi kultúra? Erre volt a pompás ház kitalálva. Szélyes Ferenc is csak Kodályba kapaszkodhat: „Mai napig ez a zenerendszer a gyökere egész népünk zenei gondolkodásának. Nemzeti öntudatunk tudatalatti részének, a talán soha egészen nem tudatosíthatónak éppen ösztönösségében döntő elemei nyelvi és zenei képzeteink.”
LOKODI IMRE / Szabadság (Kolozsvár)

Identitásukkal fizetnek a csángók a békéért
A Bákótól alig néhány kilométerre fekvő Lujzikalagor Csángóföld mindmáig egyik „legtisztább” települése. A mára több ezres nagyközséggé duzzadt település mintegy 92 százaléka megőrizte ősi, római katolikus vallását. Bár az emberek magyarul beszélnek, a legtöbb helyi hivatalosan mégis románnak vallja magát.
Az Erdélyből vagy az anyaországból érkezőknek már a műútról való letérőtől meglepetést rejteget Lujzikalagor. Azok, akik egy lepusztult, elszigetelt, szegény falura számítanak, ahol népviseletbe öltözött öregek ülnek a poros út menti kunyhóik előtt, csalódniuk kell. Már a falunévtábla előtti szakaszon Lujzikalagor egy virágzó település képét nyújtja. Egymás mellett sorakoznak a szebbnél szebb emeletes házak. Bent a faluban minden harmadik házon látszik, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben épült. Az idegen kapkodja a fejét, miközben azon töpreng, miből tellett ennek „az archaikus népnek” ilyen palotákra. A sikertörténet mögött azonban komoly fizikai munka és sok lelki áldozat rejlik.
A szorgalmas mesteremberek hírében álló kalagoriak már a 90-es évek közepétől külföldön keresik kenyerüket; az elején csak Magyarországra merészkedtek át, aztán egyre távolabb. Legtöbbjük számára hosszú ideig Olaszország biztosította a gyarapodás lehetőségét, mára viszont a kedvelt célállomások odébb kerültek.
A mai fiatalok Nagy Britanniát vagy a skandináv államokat választják. A kívülállóknak nincs honnan tudniuk, hogy számos villa félig vagy teljesen üresen tátong. Jobb esetben a vendégmunkások hazatértek, de a külföldön felnőtt gyermekeik már nem. Rosszabb esetben a teljes család a végleges kitelepülés mellett döntött, és most árulni próbálja a házát.
Munkásokból lett vállalkozók
Gábor Florentin – aki kilenc esztendőt húzott le az olasz csizma szárában – a szerencsésebbek közé tartozik. Felnőtt gyermekei itthon szeretnének boldogulni, így feleségével, lányával és fiával egy fedél alatt lakik. Ma már semmi pénzért nem menne külföldre, meg is engedheti ezt magának, hiszen jó hírnévnek örvendő építkezési vállalkozó. Nem ő keresi a munkát, hanem a munka találja meg őt. Egyetlen gondja van: egyre nehezebben kerít szakembert. Akkora a hiány, hogy újabban a Pruton túli Moldáviából érkezőket kell foglalkoztatnia. Irigykednek is a környékbeli románok, hogy a lujzikalagoriaknak milyen jól megy soruk. „Mük megdolgoztunk a pénzért, nem loptuk azt!” – állítja büszkén az ötven esztendős vállalkozó. Mint meséli, a csángók rosszallói már azt is kitalálták, hogy a magyar kormány pénzeli őket. Legutóbb azt hallotta vissza, hogy „bezzeg ennek a csángó falunak még vendéglője is van”! Florentin büszke a falujára, sőt a vendéglőjére is, amely akkora, mint egy bálterem. Dicsekedhet vele, hiszen ő és a csapata építette. Mint meséli, a bákói románok is a katolikusokkal szeretnek dolgoztatni, mert sokkal megbízhatóbbnak tartják őket, mint saját szakembereiket.
Gábor Florentinnal ellentétben a Veres házaspár nemcsak a falu és a megye határán lépett túl, de gombatenyészetével a teljes moldvai piacot behálózta. A havi húsz tonna gomba előállításán és értékesítésén harminc alkalmazott dolgozik. Pétert és Lilit csak az bántja, hogy a hipermarket-láncok a különböző illetékeikkel teljesen lebőrözik a termelőket. A multinacionális cégek –amelyek üzleteikben csak a polcot biztosítják busás összeg fejében – kétszer annyit nyernek a terméken, mint ők, akik megkínlódnak a gomba előállításával és forgalmazásával. A rövid szavatosság okozta kockázatokról nem is beszélve. „Van, amikor nyáron tonnaszámra dobjuk el a gombát. De nem panaszkodunk, mert megver az Isten; a húsvét előtti nagyböjti időszak előre kárpótol” – mondja Veres Péter.
Megfékezni a megállíthatatlant
Míg az öregek egymás közt csángóul beszélnek, a fiatalabbak románul. Értenek magyarul, de ha nem muszáj, nem erőltetik meg magukat. Őseik nyelve nem csak a templom meg az iskola falai közül szorult ki, az otthonokból is kezd kikopni. Szélmalomharcán keresztül a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége megpróbál mindent megtenni a megállíthatatlan megállításáért. A nyelvi asszimiláció fékezéséért pedagógusai idestova tíz éve biztosítják a fakultatív magyarórákat.
Petres László 2010 szeptembere óta él és tanít Csángóföldön. A kincses várost és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem katedráját cserélte fel Lujzikalagorra és Ádámék ingyen a rendelkezésére bocsátott családi házára, amelynek egyik szobájába osztálytermet, a másikba pedig az otthonát rendezte be. Hét évvel ezelőtt doktorálni készült, ezért vállalta az egyesztendős kiruccanást. Aztán rájött, hogy az oktatásban nem érdemes egyéves ciklusban gondolkodni, így kitolta háromra. De miként lett a három esztendőből hét? „Moldva-betegség” – vágja rá. Ez idő alatt tájházat hozott létre, focibajnokságot szervezett, mesemondó-találkozókat rendezett, és sok-sok gyereket tanított – vagy legalábbis tanítgatott – anyanyelvén megszólalni. Mindezt kemény ellenszélben tette, ugyanis hol az iskolaigazgató, hol a polgármester, hol valamelyik pap igyekezett keresztbetenni. Kimondottan nagy meccseim nem voltak. De nekem nem is kell kampányolnom a szülőknél, hogy küldjék a gyermekeiket magyarórára. Jönnek azok maguktól; testvér testvért hoz, barát barátot. És így, szép lassan terjed a híre” – mondja a „tanító bácsi”, aki jelenleg is heti két-három alkalommal mintegy félszáz gyerekkel foglalkozik. Ez az iskolaköteles kalagoriak egynegyedét teszi ki, ami lehet sok is, kevés is – nézőpont kérdése. Ha figyelembe vesszük, hogy a faluban már 1844-ben működött magyar tannyelvű iskola, míg a románt rá negyvenkét évre alapították, nagyon kevés. Szintén kevés, ha a második világháború utáni helyzettel vonunk párhuzamot. A településen 1948 és 1955 között nemcsak óvoda és hétosztályos magyar nyelvű általános iskola működött, de bentlakás is létezett, ahová más csángótelepülésekről is érkeztek gyerekek. Sőt az 1954–1955-ös tanévben a román tagozaton is bevezették a magyar nyelv oktatását.
De abban az esetben is kevésnek számít a fakultatív órákra járó nebulók száma, ha azt nézzük, hogy Lujzikalagorban szinte mindenki római katolikus, és a lakosság csaknem 70 százaléka érti és beszéli anyanyelvét. Soknak tűnhet az ötven gyerek, ha a községvezetés, az állami iskola tanügyi káderei és a papság ellenséges hozzáállását vesszük figyelembe. „Nem tiltják, de hittanórán meg-megkérdezik a gyerekektől, hogy tulajdonképpen miért is járnak magyar órára. A papok azt próbálják az itteniekbe sulykolni, hogy az érvényesüléshez a csángóknak jó románoknak kell lenniük” – mondja Petres.
Ilyen körülmények között szinte esélytelen „bevinni” a magyar órákat az iskolába. Valamikor a jelenlegi tanító elődje, Szász Csilla idejében volt rá kísérlet, hogy a szülők aláírást gyűjtöttek. Azonban a polgármester és az igazgató egyenként hívatta be a kérvényezőket, és „kérte fel” őket szignójuk visszavonására.
Gondok az öntudattal
Petres László, a csángók életébe jócskán belekóstolt kívülálló úgy látja, a faluban a továbblépéshez leginkább a nemzeti öntudat hiányzik. „Ha megkérdezed a falu lakóit, minek tartják magukat, azt mondják, elsősorban románoknak. Merthogy Romániában élnek. Másodsorban római katolikusoknak. Csak harmadsorban jön be a nyelvi tényező. Így van akkor is, amikor szavazni kell. A politikában a szociáldemokrata és a liberális párt létezik számukra, az RMDSZ-t és célkitűzéseit nemigen értik. »Mit tud tenni értünk az udéméré?« – szokták kérdezni” – ecseteli a helyzetet az Újtusnádról származó, Kalagorban ragadt pedagógus. Minden egyes szavát alátámasztja Gábor Florentin eszmefuttatása is. A középkorú férfi szülei egymás közt magyarul beszélnek, ő és felesége viszont románul kommunikál. Nagykorú gyermekei jobbára csak az állam nyelvét beszélik, anyanyelvükön legfeljebb tőmondatokat képesek megfogalmazni. Mint mondja, mindig is románul beszéltek a gyerekekkel, hogy ne tegyék ki annak a megaláztatásnak, amiben hajdanán nekik volt részük. „Mük nem tudtunk helyesen oláhul, ezért sokat csúfolódtak velünk Bákóban” – emlékszik vissza a megyeszékhelyen töltött középiskolás éveire. Amikor egy kicsit meredekebb témára, a Székelyföld autonómiájának kérdésére térünk, a családfőnek teljesen elkomolyodik a tekintete. Fejcsóválások közepette fejtegeti, hogy az önrendelkezés esetleges kivívása miért nem tenne jót a csángóságnak. „Így is sokat bozgoroznak münket, azután még jobban támadnának. Nekünk egy dologra van szükségünk: a békére!” – mondja, és érveit, legalábbis a csángóság szemszögéből, szinte lehetetlen nem elfogadni.
Bármennyire is furcsa, a lujzikalagori csángók nemzeti öntudata leginkább az 1989 utáni szabad világban kopott meg. A 19. század végén a falu 1878 lakosából 1802 vallotta magát magyarnak. Ez az arány fél évszázadon keresztül szinte nem is változott: a két világháború között, 1930-ban az 1879 kalagoriból 1800 tartotta magát magyar anyanyelvűnek. Sőt a nemzeti szocializmus tomboló korszakában, 1984-ben a 6329 lakó zöme is magyar anyanyelvűként nyilatkozott a cenzuson. Az arány száznyolcvan fokos változása alig nyolc év múlva, az 1992-es népszámláláson következett be. Ekkor az 5277 megkérdezettből mindössze 27 személyt jegyeztek be csángóként és egyetlen egyet magyarként. A statisztikai adatok azóta sem változtak, a 2002-es népszámlálás öt magyart és kilenc csángót talált a faluban, a legutóbbi 2011-es cenzuson a 3333-ból alig 35 fő vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Mindezt olyan körülmények között, hogy sem bevándorlás, sem lakosságcsere nem történt.
Az identitás formálásában – vagy nevezhetjük így is, átformálásában – a legnagyobb szerepet a Jászvásárból irányított római katolikus egyház játssza. A csángók általában – és a lujzikalagoriak főként – nemcsak hogy istenhívők, de templomjárók is. Nincs olyan roráté, amely Florentin édesapja, a 77 esztendős Gábor János nélkül kezdődne el. Az öreg naponta fél hatkor kel, s ha esik, ha hull, hatkor már ott ül a majdhogynem katedrális méretű templomban. Az Olaszországban töltött kilenc év alatt fia négy olyan vasárnapot számolt össze, amikor valamilyen okból kifolyólag nem jutott el a szentmisére. A jászvásári püspökség újabban csángó papokat kezdett kiküldeni Itáliába, hogy románul szolgálják az ott élő moldvai közösséget. Bizonyos számítások szerint csupán Lujzikalagorból mintegy ezernyolcszázan élnek a csizma különböző részeiben.
Az sem mellékes, hogy a falu több mint száz papot adott az utóbbi fél évszázadban. Közülük több mint nyolcvanan most is szolgálnak – legtöbbjük Moldvában, néhányan Erdélyben, Magyarországon vagy Nyugaton. Csupán a két, egybenőtt falvat, Lujzikalagort és Oszebicet jelentő községben a plébános mellett még öten tevékenykednek. És az utánpótlás sem marad el… „Most is van két hetedik osztályos diákom, akik teológiára szeretnének felvételizni, de még gondolkodnak, hogy Gyulafehérvárra jelentkezzenek-e vagy Jászvásárra, azaz magyar papok legyenek vagy románok” – mondja Petres.
Papi diktatúra
A csángóföldi magyar misézés örök álom marad. Több mint száz évvel ezelőtt Camilli jászvásári püspököt idézve dr. Iosif Petru lelkipásztor a következőket írta a lujzikalagorikanak: „1915. május 6-án néhány öntudatlan lujzikalagori fellebbezőnek válaszolva, akik azt kérték, hogy templomaikban magyarul énekeljenek és prédikáljanak, a püspök így válaszolt: a panaszosok kellene hogy tudják, hogy Romániában a román nép nyelve a román, és nem is lehet más. Tehát átkot követne el saját nemzete ellen az a román állampolgár, aki azt követelné, hogy saját országában egy idegen nyelvet beszéljenek, például a magyart. Most kérdem én Lujzikalagor lakóit, azokat, akik »nem keverednek más nemzetekkel« , akiknek ebben az országban megadatott minden állampolgári és politikai jog, akik ebben az országban születtek és nőttek fel, amelynek kenyerét eszik, mondják meg nekem, magyarok ők, vagy románok? Mert hogyha magyarok, menjenek Magyarországra, ahol a magyar nyelvet beszélik, de ha románok, ahogy valójában azok, akkor meg kellene szégyelljék magukat, hogy nem ismerik hazájuk nyelvét; bizonyíték erre a levél is, amelyet szintén román nyelven írnak.” Bő évszázad elteltével a helyzet mit sem változott. Minden hasonló kérésre a jelenlegi egyházfő, Petru Ghergheli majdhogynem azonos választ szokott adni.
A magyar az ördög nyelve
A Jászvásáron képzett papok nemcsak a liturgia nyelvét határozzák meg, de a csángóság „gyermekszobájába” és „konyhanyelvébe” is jócskán beleszólnak. A templomtorony egyik lépcsőfordulatánál kétoldalas gépelt lista hirdeti, milyen keresztneveket lehet adni a születendő utódoknak. A lehető legtermészetesebb, hogy a lajstrom nem tartalmaz Kevin, Dzsenifer, Lolita, Arnold, Tárzán vagy Vulfia-szerű neveket, azonban hiányzik a Béla, az Eszter, a Hunor, a Réka, meg egyáltalán minden, ami magyar csengésű. Nem is csoda, hisz nem egy olyan lelkész fordult meg a faluban, aki az ördög nyelvének nevezte a magyart vagy éppenséggel azt a jellegzetes csángó nyelvjárást, amit egykoron felmenői is beszéltek, és ő maga is értett. Néha-néha a közösségnek viszont olyan káplánhoz is van szerencséje, aki nem tagadja meg nemzetét, a templom falain kívül hajlandó egy-egy utcasarkon az idősebbekkel magyarul is elcsevegni. Amint kitudódik, hogy magyarbarát, társai beárulják, a püspök meg azon nyomban elhelyezi – állítják a helyiek.
A falu szülöttje, Ádám Valérián Marosvásárhelyen élő és a moldvai csángók jogaiért küzdő orvos az egyik háztetőre mutat: „Ott van az a parabolaantenna, mit ír rajta? Semmit. De látszik, hogy valamikor valamit írt, csakhogy lefestették fehérre.” A lujzikalagori „tányérfestésnek” külön története van; minden a Duna TV segélyakciójával kezdődött. Amikor a 90-es évek közepén a nemzet televíziója úgy döntött, az adó – és más magyar nyelvű csatornák – vételezésére parabola antennákat ajánlott fel ajándékba, az akkor Budapesten tanuló Ádám Valérián negyvenkét tányért „irányított” szülőfalujába. Mindenki örült, és nyomban felszerelte a világra néző szerkentyűt háza tetejére. Sőt a dunások csángóföldi látogatása során kétszázhetvenen be is álltak a tévések baráti körébe. „Amikor egy pár hét után ismét hazalátogattam, azt vettem észre, hogy a tányérok eltűntek a háztetőkről. Kiderült, hogy a plébános megtiltotta a használatukat. Azon a címen szereltette le, hogy azon szexfilmek mennek! Nyilván nem a felnőtt csatornák jelentették a gondot, különben a papok nem kötelezték volna a falubelieket, hogy álljanak ki a dunások baráti köréből. És a ma is imitt-amott még fellelhető tányérokon nyilván, nem a Duna TV neve lenne lekenve” – állapítja meg keserűen a történtek óta orvosi oklevelet szerzett fiatalember.
Vannak kivételek is…

Az Örmény Kultúra Napjai Marosvásárhelyen
Szent László emlékezete és a magyarok kaukázusi kapcsolatai témában szervezi meg a Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület és a Visegrádi Szent György Lovagrend helyi szervezete az Örmény Kultúra Napjait Marosvásárhelyen, 2017. október 14-15-én.
A rendezvény fő előadója dr. Hidán Csaba, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára, magyar őstörténet- és Szent László-kutató, a Duna TV Rendhagyó történelemórájának szerkesztője és előadója.
A történelmi előadás-sorozat október 14-én, szombaton 11 órakor kezdődik a Kultúrpalota kistermében Szteppei lovasok kaukázusi ábrázolásokon. Örmény, grúz harci viselet és magyar vonatkozásai címmel. Az előadást megelőzően Ősz Domokos, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia fúvósa dudukon kaukázusi dallamokat ad elő.
Délután 5 órai kezdettel a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében dr. Hidán Csaba Szent László király uralkodása címmel tart előadást.
Vasárnap délben 12 órakor a Dersi János teremben Kelemen Ferenc megnyitja Gámentzy Zoltán marosvásárhelyi örmény származású festőművész kiállítását, amely két hétig lesz látogatható.
A rendezvények partnere a Maros Megyei Múzeum. A belépés ingyenes, a szervezők mindenkit szeretettel várnak. Népújság (Marosvásárhely)

Dánielisz Endre lépteinek nyomában
Kedden este a PKE új épületének dísztermében vetítették le a Lépteim nyomában című, Dánielisz Endre helytörténészről és Arany-kutatóról idén szeptemberben forgatott életpálya-filmet.
Az érdeklődőket Villányi Zoltán rendező-operatőr köszöntötte, kiemelve azt: a 92. életévében járó Dánielisz Endre ragaszkodott ahhoz, hogy a hétfői nagyszalontai bemutató után a váradin is jelen legyen. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Református Egyházkerület az a két intézmény, amelyeknek a megbízásából elkészítették a filmet, kolléganője, Lakatos Balla Tünde volt a szerkesztő-forgatókönyvíró és Cseke Péter az asszisztens. Igazából maga a forgatás körülbelül egy hétig tartott, melyből 2-3 nap volt az intenzív interjúkészítési időszak. Sikerült megismerni egy rendkívül gazdag életművet, életpályát, és a gyermekkorától követték végig a Tanár úr életét egészen a jelenkorig, mondhatni a „fiatalkoráig”, hiszen tiszteletreméltó kora ellenére szerencsére még mindig nagyon aktív, tele van energiával, nehezen lehet lépést tartani vele. A filmnek ugyanakkor van még egy alkotója, Szathmári Klára magyarvistai lelkipásztor, aki a család rokona, és sok jó tanáccsal segített. Villányi Zoltán felidézte: 1992 óta ismerik egymást Dánielisz Endrével, hiszen akkor indult a Duna Televízió, és mint Arany-kutatót és helytörténészt már akkoriban megkeresték, azóta folyamatosan szerepel a különféle riportokban, tehát nem voltak idegenek egymásnak. Amúgy a mostani, A Magyar Református Egyház elmúlt száz éve életinterjúk tükrében című projekt keretében a Tanár urat kérték fel arra, javasoljon egy stábot, amely forgathat nála több napon keresztül, és nagyon kedvesen rájuk gondolt.
Érdekesség
A film érdekessége, hogy nincs narráció, mert úgy vélték, a főszereplő ízes beszédét, gazdag szókincsét nem tudták volna überelni. Ugyanakkor valamilyen szinten irodalomtörténeti jelentőségű, mert ők voltak az utolsók, aki az annak idején Dánielisz Endre által 1956-ban megálmodott Arany-múzeumot úgy tudták dokumentálni, ahogy több mint 60 éven keresztül fogadta a látogatókat, hiszen az Arany-év alkalmából a Magyar Kormány jelentős támogatást szánt a korszerűsítésre, és kívül-belül elkezdődött a felújítás.
Lakatos Balla Tünde megjegyezte: aki ismeri Dánielisz Endrét, tudja róla, hogy egy polihisztor, rengeteg dologgal foglalkozik, így az volt a gond, hogy egy félórába kellett kilenc évtized történetét belesűríteni, gyömöszölni. Ez sikerült is, meg nem is, hiszen nyolc órányi felvett anyagot kellett megszerkeszteni, melyből aztán a vágás után lett másfél, majd egy óra, és így tovább, például a szekuritátés fejezet közös megegyezéssel kimaradt.
Dánielisz Endre felelevenített néhány jelentősebb mozzanatot az életéből. „Az életem szép volt, sokat dolgoztam, amit bizonyít az is, hogy 62 könyvnek vagyok a szerzője, illetve írtam én is ezekbe” – fogalmazott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Volt egyszer egy Duna TV
„A Duna olyan érték, amely által többek, jobbak, tisztábbak lettünk” (Böjte Csaba)
A Duna Televízió 25. jubileumára – Csáky Zoltán szerkesztésében – készült kötet sajtóbemutatója volt november 27-én a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. A kötet – nem kis kálváriát megjárva – végül a Nap kiadó gondozásában jelent meg, amit a bevezetőben azonnal meg is köszönt a jelenlévő Sebestyén Ilonának a szerkesztő-riporter, Csáky Zoltán.
Persze, nem pusztán könyvbemutatóról volt szó, mert itt köszöntötték születésnapján Sára Sándort, a Dunások „konok kapitányát” is. Kodolányi Gyula költő, műfordító, Ablonczyné Szabó Magda, a Duna TV egykori ügyvezető alelnöke, Duray Miklós, felvidéki politikus, a gyengélkedő Sára Sándor helyett jött el a volt főigazgatóhelyettes, alelnök Lugossy László, hogy a dísztermet megtöltő egykori „Dunás” tévé-riporterek, szerkesztők, műsorvezetők gyűrűjében emlékezzenek vissza.
Csáky Zoltán, aki 22 éven át, 2015 januárjáig dolgozott a Duna tévénél, nyitotta meg az estét, aki elmesélte, hogyan jutott el a könyv megírásáig.
„Az elmúlt két esztendőben bárhol is jártam; itt Magyarországon, Erdélyben, tavaly Amerikában, minduntalan nekem szegezték a kérdést, mi történt a Duna Televízióval? Hol vannak a régi kedves arcok? Idén március közepén felkérést kaptam Csíkszeredából a Székelyföld folyóirattól, hogy a közelgő 25. évfordulóra tekintettel, írjam meg az én Duna tévés történetemet. Megírtam. És akkor született meg bennem az ötlet, hogy felkérjem a régi Dunásokat, írják meg vallomásaikat, történetüket arról, hogy mi volt a célunk, mire is szövetkeztünk, mi volt az a közös értékrend, amely összekötött bennünket, és felkértem a Duna TV elnökeit, vezérigazgatóit, valljanak arról, hogy munkásságukban milyen szerepet töltött be a Duna tévében elvállalt vezetői tisztség, és mennyire érezték a mindenkori hatalom befolyásolási kísérleteit” – mondta a szerző.
Monostori Károly, a Híradó főszerkesztője elmondta, tizedannyi emberrel dolgoztak, mint a Szabadság téren, nagyon kevesen voltak, s a költségek töredékéért. „Először nagyon nehéz volt munkatársakat találni, mert sokan a felkértek közül elmondták, hogy nem mernek állást vállalni a Duna tévénél, mert később is a szakmában szeretnének dolgozni…” – jegyezte meg Monostori.
„…majdnem olyan volt, mintha a Szabad Európát hallgattuk volna”
Duray Miklós arról beszélt, hogy mit jelentett a felvidéki magyarság számára ez a televízió. Mesélt arról, hogy a műholdas műsorszórás lehetősége előtt csak nagyon korlátozottan lehetett hallgatni a magyar rádió- és tévéállomásokat a Kárpát-medencében. A Felvidéken viszont lehetett fogni ezeket az adásokat. Elmondta azt is, nagy különbség volt a csehszlovákiai és magyarországi televízió szellemisége között. „A magyarországi adásokat hallgatni, majdnem olyan volt, mintha a Szabad Európát hallgattuk volna” – jegyezte meg.
Az alkotói gondolkodásról szólva, visszaemlékezett a 70-es évekre, amelyek megalapozták ezt a sajátos gondolkodást. Mind a nemzeti mind a nemzeti ellenzék vonalán a Beszélőhöz tartozó ellenzék is próbált a határon túlra lépni. Viszont a fejlődési időben a gondolkodásmód jelentősen eltért egymástól. Először csak nyomokban, aztán testet öltve. Hiszen a nemzeti érzelmű kezdeményezések, a Bethlen Alapítvány stb., a nemzeti összefogáson törte a fejét, hogy milyen intézményeket kellene létrehozni.
„A másik ellenzék, ahogyan közeledtünk a rendszerváltáshoz, egyre inkább, elkezdte elszigetelni a Magyarországhoz vezető utat. Egyik – nekem személyes ismerősöm – ellenzéki, ezt mondta: Most már nem kívánatosak vagytok ti, határon túli magyarok! Lehetett érezni, hogy hogyan válik szét a korábban együtt haladó gondolkodásmód. A Duna TV-nek kialakult egy ellenzéke – ezzel is magyarázható. Személyileg is beazonosíthatók azok, akik ezt ellenezték…” – mondta Duray, aki visszaemlékezett egy érdekes, 1994-es momentumra is, amikor Csáky Zoltán irodájában Boros Péter utoljára találkozott a határon túli magyarokkal.
„Arról beszéltünk, hogy a Duna tévé kuratóriumát megnyissák a határon túliak előtt. Akkor szóba került, hogy kik kerülhetnek bele a kuratóriumba. Két résztvevő közül az egyik, akiről szó volt, az egy délvidéki politikus volt, a másik pedig én lehettem volna. Az ott lévő másik határon túli nem magyarországi résztvevő személy – akinek nevét nem mondanám – azt mondta, hogy meg kell kérdezni a Gyulát. Egymásra néztünk: Hát milyen Gyulát? – kérdeztük. Hát a Horn Gyulát…, hogy egyetért-e vele?”– idézte fel a történéseket a felvidéki politikus.
Véleménye szerint amennyire gazdagította a Duna tévé az első két évtizedben a tájékozódást és a nemzeti információt, a mostani állapotában, mint hogyha éppen ellenkező irányban hatna…
Több csatornán, átgondolt koncepcióval
Csáky Zoltán felvetésére Duray Miklós a közmédia átalakításának logikájáról szólva elmondta, talán taktikailag is jobb, ha több csatornán keresztül folyik a nemzeti kommunikáció. Nem biztos, hogy az a jobb, ha egyre korlátozódik. „Tessék megnézni a mai információáramlást, egyrészt kaotikus, koncepciótlan, és ahol érezni benne a válogatást, ott azt is érezni, hogy valamilyen egyéb szempont szerint válogatnak, vagy pedig nem érezni semmi válogatást, tehát zagyva és nincs koncepció, ez a probléma” – hangsúlyozta.
Ablonczyné Szabó Magda a Duna Televízió erkölcsi súlyát, értékhordozó szerepét a 2010. évi júniusi borsodi árvízi gyűjtésre emlékezve mutatta be, amikor is a telefonnál ült egész idő alatt és 320 millió Ft jött össze. Az összes segélyszervezet valamennyi adománya nem tett ki annyit. Határon innen és határon túl, az emberek akkor úgy gondolták, hogy ha a Duna tévén keresztül segítenek, akkor az biztos jó helyre kerül.
Kodolányi Gyula szerint a Dunának olyan mozgósító ereje volt, ami nem hasonlítható semmilyen más televízióhoz. Balog Júlia, a Fölszállott a páva szerkesztője, visszaemlékezve a kezdetekre megemlítette, hogy Csoóri Sándornak elképesztően izgalmas naplóbejegyzéseit is megtalálta ezekről az időkről.
Hévizi Józsa
Volt egyszer egy kék Duna – Történetek, vallomások, tanulmányok a 25. évfordulón /Nap Kiadó, Budapest, 2017/ Felvidék.ma

A gyimesi csapat előadása maga volt az élő népművészet
Hazaért és már a középdöntőbeli féllépésére készül a gyimesi Tatrospart Néptánccsoport, amely a Gyimesvölgye férfikórussal közösen előadott produkciójával péntek este továbbjutott a Fölszállott a páva tehetségkutató műsor elődöntőjéből.
Az utolsó elődöntő zajlott le péntek este a Fölszállott a páva című tehetségkutató keretében, a Duna Televízióban élőben közvetített műsorban az Énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriájában továbbjutott a pusztinai Veres Mihaela, a Táncegyüttes kategóriában pedig a gyimesbükki, hidegségi, gyimesfelsőloki és gyimesközéploki fiatalokból álló Tatrospart Néptánccsoport.
A Gyimesvölgye férfikórus tagjaival kiegészült tánccsoport egy regutavacsorát adott elő, és a produkció annyira elnyerte a zsűri tetszését, hogy mindenkitől tízest kaptak.
A zsűri részéről Diószegi László fogalmazta meg azt, ami minden bizonnyal a tévénézőkben is felmerült a táncosok előadása láttán, hogy az előadás maga volt az élő népművészet.
Nem számítottak a továbbjutásra, nagy volt az öröm, és nagyon jóleső érzés, hogy beérett az elvégzett munka gyümölcse – mondta a gyimesfelsőloki Antal Tibor népzenész, ének-zenetanár, a csoport és a férfikórus vezetője. Elmesélte, nemcsak tánccal, hanem imádsággal is készültek a megmérettetésre, a kórus tagjaként velük tartott Vass Nimród gyimesfelsőloki plébános is, akinek vezetésével nemcsak reggeli és esti imát végeztek, hanem szentmisén is részt vettek. Nagyon szép volt az utazás, fellépés, még jobban összekovácsolódott a csapat – tette hozzá Antal Tibor.
Az ünneplés után már el is kezdték a középdöntőre való felkészülést, Fitos Dezső koreográfus irányításával már körvonalazódott a következő produkció, és erre gyakorolnak. A december 22-ei középdöntőben gyimesi lakodalmast ad elő a néptánccsoport, az előadásukban pedig ezúttal is részt vesz a férfikórus néhány tagja.
Nagy lendületet kaptak a továbbjutástól a táncos fiatalok, nagyon készülnek a következő előadásra – tudtuk meg a csoport vezetőjétől. Amint arról már írtunk, a néptánccsoportot alkotó fiatalok között vannak iskolások, egyetemisták és otthon dolgozók is. R. Kiss Edit / Székelyhon.ro

Az elérhető legmagasabb pontszámmal jutott a Fölszállott a páva döntőjébe a gyimesi néptánccsoport
A gyimesi Tatrospart Néptánccsoport a Gyimesvölgye férfikórussal közösen előadott produkciójával továbbjutott a Duna Televízió Fölszállott a páva tehetségkutató műsorának döntőjébe.
Három erdélyi produkció jutott be az ötödik alkalommal megrendezett, Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor döntőjébe: a hét magyarországi versenyző mellett a Kalotaszeg Legénytársulat, a szamosújvári Ördöngös zenekar, és a gyimesbükki, hidegségi, gyimesfelsőloki, illetve gyimesközéploki fiatalokból álló Tatrospart Néptánccsoport küzdhet pénteken a győzelemért.
A Fölszállott a páva tehetségkutató műsor utolsó középdöntőjét kísérhették figyelemmel a nézők péntek este a Duna Televízióban. Az élőben közvetített műsorban 12 produkcióval léptek színpadra a versenyzők négy kategóriában, a néptáncegyüttesek közül a zsűri a legmagasabb pontszámmal a gyimesközéploki Tatrospart Néptánccsoportot juttatta tovább a pénteki döntőbe.
A Kalotaszeg Legénytársulat közönségkedvencként jutott tovább. A gyimesi néptánccsoport gyimesi lakodalmast adott elő, a produkcióban pedig – az elődöntőhöz hasonlóan – ezúttal is fellépett a Gyimesvölgye férfikórus néhány tagja is. Az eredményhirdetés után a gyimesi együttes két tagja egy videóban arról beszélt, alig tudták elhinni, hogy továbbjutottak, nagy volt az öröm. Elmondták azt is, a Fölszállott a pávát nem egy versenyként fogják fel, sokkal inkább az motiválja őket, hogy otthonról és világszerte hányan kísérik őket figyelemmel, hiszen ők képviselik Gyimest.
Hozzátették, a pénteki döntőre egy olyan kihalófélben lévő újévi népszokás bemutatásával készülnek, amely csak a gyimesi vidékre jellemző. Be szeretnék bizonyítani, vannak olyan fiatalok, akik nem feledték el a régi szokásokat, és újjá szeretnék éleszteni a hagyományokat.
A Fölszállott a páva idei kiadásában a 16 és 35 év közötti versenyzők négy kategóriában álltak a zsűri elé: énekes szólisták és énekegyüttesek, hangszeres szólisták és zenekarok, táncos szólisták és táncospárok, valamint néptáncegyüttesek. A teljes Kárpát-medencét lefedő területi válogatókat követően kategóriánként 12–12, azaz összesen 48 csapat, illetve egyéni versenyző jutott tovább a verseny elődöntőjébe, amelyet négy szakaszban tűztek műsorra: péntekenként minden kategóriából 3–3 produkciót láthattak a nézők.
Az elődöntők során a zsűri hetente a négy kategória legmagasabb pontszámot elért versenyzőit juttatta tovább (4 produkciót), valamint a nyolc kieső közül még két produkció is továbbjutott a középdöntőbe. Ennek értelmében minden héten hatan jutottak tovább, ezáltal összesen 24 produkció mérte össze tudását a középdöntőben, ahol már a nézők szavazataira is számíthattak a versenyzők. A középdöntőket két szakaszban tartották, mindkét héten a négy kategória legjobbjai és egy közönségkedvenc jutott tovább. Így állt össze a döntő mezőnye, amelyben 10 produkció versenyzik: az énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriában a Pendely Énekegyüttes (Debrecen) és Sőregi Anna Komáromi Kristóf kíséretével (Budapest), a táncos szólisták és táncospárok közül Fodor Mátyás (Gyenesdiás) és Haraszti József (Bátonyterenye), a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriában Debreczeni-Kis Helga (Szentes), az Ördöngös zenekar (Szamosújvár) és a Pósfa Zenekar (Gelle-Pósfa), a néptáncegyüttesek közül pedig a Debreceni Hajdú Táncegyüttes, a Kalotaszeg Legénytársulat (Méra) és a Tatrospart Néptánccsoport (Gyimesközéplok) lép színpadra.
A pénteki döntőben a négy kategóriagyőztes mellett a közönség is kiválasztja 2017 legjobb produkcióját. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

Fölszállott a Páva: Nádas menti legényes és buzai táncrend a döntőben
Ma este 20.25 órakor kezdődik a Duna Televízió Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor idei döntője, amelyben tíz produkciót láthatnak a tévéképernyő előtt ülők. És nem is akármilyeneket, hiszen három erdélyi csapatért is lehet izgulni, a Kolozs megyei Kalotaszeg Legénytársulat, a szamosújvári Ördöngös Zenekar és a Gyimes völgyéből verbuválódott Tatrospart Néptánccsoport is bizonyíthat a végső fordulóban a Pendely Énekegyüttes, Debreczeni-Kis Helga, Haraszti József, a Debreceni Hajdú Táncegyüttes, Sőregi Anna és Komáromi Kristóf, a Pósfa Zenekar, Fodor Mátyás mellett. A közönség is kiválasztja 2017 legjobb produkcióját, szavazni alapdíjas sms-ben lehet az adás ideje alatt, egy telefonszámról legfeljebb 20 szavazat erejéig. A Kalotaszeg Társulatra a 17-es, az Ördöngös Zenekarra a 08-as, a Tatrospart Néptánccsoportra pedig a 20-as kóddal lehet voksolni.
A kalotaszegi legények ma este cifra szűrökben lépnek színpadra
Bethlendi András a Kalotaszeg Legénytársulat tagja elmondta: óriási élmény számukra, hogy eljutottak a döntőig, mert nem a nyerésvágy hajtotta őket. „A legfontosabbnak azt éreztük, hogy képviseljük azt a régiót, ahonnan érkeztünk, az erdélyi Kalotaszeget. Persze nagyon örülünk annak, hogy mégis így alakult, és ott lehetünk a döntőben. Természetesen minden alkalommal igyekeztünk a legjobbat kihozni magunkból, és eddig úgy tűnik, sikerrel” – fogalmazott. „Mindannyian kalotaszegiek vagyunk és gyerekkorunk óta néptáncolunk. Ez egyrészt hagyományőrzés, másrészt szórakozási forma számunkra. A gyerekeknek szóló néptáncoktatás, a néptánctábor, a szintén általunk szervezett világzene fesztivál már egy kicsit többről szól, kalotaszegi identitásunkhoz kapcsolódik. Úgy gondoljuk, hogy ez nem csak egy jelző a térség lakói számára, ha valaki elsajátítja a régió táncát, megismeri zenéjét, akkor tartalommal töltheti fel” – beszélt arról, miért fontos számukra a hagyományőrzés.
A döntőre Legényesen című műsorukkal készülnek a társulat tagjai, amely szerintük az eddigi produkciók közül a leglíraibb és leglátványosabb műsorszámuk, hiszen gyönyörű cifra szűrökben lépnek színpadra. Kalotaszegi, ezen belül pedig Nádas menti (Bogártelkéről, Mérából és Inaktelkéről származó) legényes figurákat fognak táncolni Fitos Dezső táncművész, koreográfus által előkészített koreográfiában.
Az Ördöngös Zenekar számára sem hétköznapi esemény a műsor döntőjébe való bejutás. „Amikor bejutottunk a döntőbe, hihetetlen érzéssel mentünk haza, tudva azt, hogy abba a környezetbe térhetünk vissza, ahol szeretnek minket, ahol büszkék ránk, azok közé érkezhetünk, akik kitartottak mellettünk és mindvégig támogattak” – fogalmaztak a zenekar tagjai. „Próbálunk minél autentikusabban muzsikálni, megtapasztalni, illetve továbbadni azt az érzést, amit egy adatközlő nyújt számunkra, mert ez az, ami még él mindannyiunkban. Tudjuk, bárhogyan alakul a legvége, mi nagyon sok emlékkel, tapasztalattal és támogatóval gazdagodtunk a pár hónap alatt” – részletezték. Hozzátették: ezután is összetartanak majd és tovább folytatják a zenélést, hogy mással is megszerettessék ezt a műfajt. A döntős fellépésük során visszakanyarodnak az otthoni csodálatos Mezőségre, pontosabban Buzába, amelynek táncrendjét láthatja a közönség.
„Ezek a fiatalok megtanultak szórakozni” – idézi a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) közleménye Sebő Ferenc zsűrielnököt. A Kossuth-díjas zenész, a nemzet művésze mellett idén is tagja a bírálóbizottságnak Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekessel és Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársával együtt. Visszatért a zsűribe Diószegi László történész, koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus is.
Az ötödik évad befejezéseként a műsor a Kodály emlékév előtt tiszteleg. A tehetségkutatót a Liszt-díjas Molnár Levente operaénekes és a Magyar Állami Népi Együttes közös produkciója zárja, akik erre az alkalomra készítették Erdélyi táncok Kodály népdalfeldolgozásaival című előadásukat.
Az MTVA és a Hagyományok Háza ötödik alkalommal megrendezett közös műsorában 4 kategóriában állnak a zsűri elé a versenyzők: énekes szólisták és énekegyüttesek; hangszeres szólisták és zenekarok; táncos szólisták és táncos párok; néptáncegyüttesek. Szabadság (Kolozsvár)