Hatodik születésnapját ünnepelte a Bulgakov Irodalmi Kávézó, ez alkalomból június 14-15-én kétnapos rendezvénysorozat várta az érdeklődőket. Az első napon a Partium irodalmi folyóiratot mutatta be Felhős Szabolcs, a lap főszerkesztője. A Partium Irodalmi Társaság 1987-ben alakult Tokajban, Ratkó József költő elnökletével, halála után Ószabó István debreceni költő vette át az elnökséget és 1992-ben napvilágot látott a folyóirat, amelyet az írások hiánya miatt csupán periodikus lett, majd 1994-ben megszűnt. 1995-ben a néhai Partium Irodalmi Társaság Protestáns Szabadelvű Kör néven alatt kezdett tevékenykedni, a Partium folyóirat újraindult. A folyóirat lírát és prózát egyaránt tartalmaz, magyarországi és Kárpát-medencei kortárs írók alkotásaiból. A folyóirat ismertetése után bemutatták Papp Attila Zsolt Fogadó a senkiföldjén című második verseskötetét, Az első /A dél kísértése/ 2002-ben látott napvilágot. /Braica Tünde: Hat éves a Bulgakov Irodalmi Kávézó. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 16./

Két évvel ezelőtt a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnökei, Hantz Péter és Kovács Lehet saját kezűleg függesztettek ki kétnyelvű, román–magyar táblákat a Babes–Bolyai Tudományegyetem folyosóira. Hantz Pétert szakmailag próbálta elmarasztalni a kolozsvári egyetem, azóta Európa egyik leghíresebb kutatóintézetének, a németországi Heidelbergi Európai Molekurális Biológiai Laboratóriumnak lett a kutatója. Szabadidejében sokat tesz a nyugati sajtó felvilágosításáért. Elmondta, hogy őket Kovács Lehellel együtt egymás után háromszor rúgták ki a Babes–Bolyai Tudományegyetemről. Az első kirúgás 2006. november 27-én volt, öt nappal a táblaügy után, kizárták őket az oktatói testületből. Utána, december 4-én, egy nyilatkozat keretében született erről megerősítő döntés. Ezt követően minisztériumi vizsgálóbizottság érkezett az egyetemre, amely megállapította, hogy nem távolították el őket a tantestületből, az oktatás tehát normálisan folyik. Közben a portások már nem engedték, hogy Hantz Péter megtartsa előadásait, utolsó előadását a Bulgakov kávézóban tartotta. A harmadik kirúgás, amely már megfelelt a jogi követelményeknek, december 20-án volt, azzal a szándékkal, hogy az ezt követő szabadság ideje alatt az üggyel senki ne tudjon érdemben foglalkozni. Hantz Péter társával fellebbezést nyújtott be a Nép Ügyvédjéhez, amire azóta sem érkezett válasz. A Strasbourgi Emberjogi Bírósághoz fordultak. Ezzel párhuzamosan etikai megóvásuk miatt volt egy másik perük is. Ezt Bodó Barna és Hantz Pétert is megnyerte. Az egyetem etikai bizottsága azzal vádolta őket, hogy trehányul vagy egyáltalán nem tartották meg az óráinkat. A bírósági döntés értelmében az egyetemnek vissza kellett vonnia megrovó határozatát. Azóta az egyetem ügyéről a sajtó és a megszólított politikusok révén ma már egész Európa tud. Az Európai Parlamentben sok ember fejében a romániai kisebbségi ügy egyenlő az egyetem-üggyel. Ez a Bolyai Kezdeményező Bizottságnak köszönhető. Kolozsváron és a marosvásárhelyi orvosi egyetemen is furcsa helyzet állt elő: minél feljebb haladnak az akadémiai ranglétrán, annál nagyobb nemzetárulókat találnak. A pálmát az egyetem rektor-helyettesei viszik el. Élő példa erre Magyari Tivadar, aki nem tiltakozott, amikor a kisebbségi főbiztos, jelenlétében, a multikulturalizmus mintaképének nevezte a Babes–Bolyai Tudományegyetemet. Csucsuja István tanszékvezető Bukarestben állítólag azért lobbizott, hogy Hantz Péterék doktori dolgozatát ne honosítsák Romániában. Kevesen tudják, hogy Szamosközi István javasolta Hantz Péterék kirúgását. Az anyaország felelőssége volt, hogy nem követelte erélyesebben az önálló állami magyar felsőoktatás megteremtését. 2004-ben az RMDSZ-nek még volt egy próbálkozása, hogy a Babes– Bolyain magyar karokat hozzon létre, ezt viszont Salat Levente és Nagy László árulása akadályozta meg. Azt nyilatkozták, hogy ez hibás döntés, hogy ezt a közösség nem is akarja. A BKB felkérésére egy magyarországi cég készíti az erdélyi magyar felsőoktatás távlati fejlesztési koncepcióját. /Makkay József: A román multikulturalitás halálos sebet kapott. Beszélgetés Hantz Péter kutatóval, egyetemi tanárral. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2008. aug. 6./

Csekély érdeklődés övezte a budapesti Parnasszus folyóirat kolozsvári bemutatkozását. Szeptember 27-én csak néhányan gyűltek össze a Bulgakov kávéházban meghallgatni a meghívottak felolvasóestjét. Orbán János Dénes E-MIL elnök, Bulgakov-tulajdonos után Turczi István, a Parnasszus alapító szerkesztője tisztázta: „Nem irodalmi, hanem költészeti folyóirat vagyunk”, majd hozzáfűzte: azt kérdezték tőlük, miért csinálnak költészeti folyóiratot egy olyan világban, ahol senkit nem érdekel a költészet? 1995-ben történt az alapítás, akkor 500 példánnyal indultak, azóta 1500-ra ugrott a példányszám. Negyedévenként jelennek meg, 2000 óta pedig Parnasszus-könyvek címmel könyvkiadással is foglalkoznak. /(köllő): Érdektelen Parnasszus-est. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 30./

Homonnai Varga András gitárművész tartott előadói estet Kolozsváron a Bulgakov kávézóban. A művész saját szerzeményeit mutatta be, ugyanis gitárművész, zeneszerző és egyben festő is. 1995-ben végezte el a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. /Braica Tünde: Sikeres gitárest, csekély érdeklődéssel. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./

Két székelyföldi művész, a kézdivásárhelyi Nagy Lajos és a sepsiszentgyörgyi Kovács László Attila munkáiból nyílik tárlat a nagyváradi FotoArt Galériában. A portrékat, tájképeket, akt- és szociofotókat bemutató tárlatot a megnyitón Tóth István, a váradi Tavirózsa Fotóklub elnöke méltatja. Kolozsváron október 23-án nyílik kiállítás Szentes Zágon fiatal fotóművész képeiből a Bulgakov kávéházban. Marosvásárhelyen, az unitárius egyházközség Bolyai téri tanácstermében még látogatható Virág György budapesti fotográfus több száz felvételből válogatott tárlata, amely néhai Balla Antal jobbágytelki népművelőt mutatja be. /Értékes fotók láthatók országszerte. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./

November 20-án Eckstein-Kovács Péter szenátor volt a kolozsvári Bulgakov kávéház vendége. A házigazda Orbán János Dénes költő, a kávézó tulajdonosa elmondta: fennállásának hat és fél éve alatt a Bulgakov eddig nem volt politikai rendezvény helyszíne, ez az első olyan alkalom, amikor hivatalos keretek között politikai témákról beszélnek. Orbán úgy véli: az RMDSZ programja mindeddig nem jutott el megfelelő módon az egyetemistákhoz. Gergely Balázs, az MPP kolozsvári elnökének jelenléte révén szó esett a két magyar párt országos és megyei viszonyáról is. Kolozs megyében mondhatni baráti kapcsolat uralkodik az RMDSZ és az MPP között, ami országos szinten nem mondható el. Orbán János Dénes ezért Szász Jenőt tette felelőssé, tetűnek nevezve a székelyföldi politikust. /Szenátor a Bulgakovban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 22./

Markó Béla József Attila-díjas költő volt november 26-án Kolozsváron, a Bulgakov Kávéház irodalmi estjének vendége. Orbán János Dénes költő, a rendezvény házigazdája és a Bulgakov Kávéház tulajdonosa faggatta költői pályájáról az RMDSZ szövetségi elnökét. Markó egyetemi hallgatóként 1971 és 1973 között a Gál Gábor Irodalmi Kör diákelnöke volt. A Gál Gábor Kör tagjai péntek esténként találkoztak egymással, ilyen alkalmakkor 60–80 személy gyűlt össze, de arra is volt példa, hogy száznál is többen voltak jelen, verseket szavaltak, vitáztak, neves személyiségeket hívtak meg. Markó 1976-tól az Igaz Szó belső munkatársa, 1990-től a Látó címmel újjáalakult folyóirat főszerkesztője volt. Az est végén Markó felolvasta a Költők koszorúja című szonettkoszorúját. /Ferencz Zsolt: Emlékezés a költői pálya állomásaira. Irodalmi est Markó Bélával. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 28./

Lakatos Mihály íróval, aki az 1990-ben színre lépő Serény Múmia fiatal erdélyi írócsoportosulás alapító tagjai közé tartozott, Orbán János Dénes költő beszélgetett december 8-án Kolozsváron a Bulgakov kávéházban az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy és az Erdélyi Magyar Írók Ligája által hagyományosan megrendezett évzáró irodalmi fesztivál első estjén. A székelyudvarhelyi születésű, jelenleg Magyarországon élő Lakatos Mihálynak eddig négy kötete jelent meg, két novelláskötete mellett kipróbálta magát a gyermekirodalomban, és könyv formájában lehet kézbe venni drámáit is. Lakatos jelenleg Magyarországon határon túli magyar kulturális ügyekkel foglalkozó főtanácsosként dolgozik az Oktatási- és Kulturális Minisztériumban, ahol többek között a határon túli magyar könyvkiadásért is felelős. /R. Kiss Kornélia: Vidám irodalmi est a Bulgakovban. = Krónika (Kolozsvár), dec. 9./

A múlt héten Kolozsvárra látogatott Jean Luc Moreau francia költő, műfordító, egyetemi professzor, Bánffy Miklós Megszámláltattál… (1935), És híjával találtattál… (1937), Darabokra szaggattatol (1940) című trilógiájának francia fordítója, eleget téve az Interkulturali-THÉ Műhely, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívásának. Moreau a bonchidai Bánffy-kastélyt, Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiájának helyszínét látogatta meg, majd a Bulgakov Kávéház Irodalmi Szalonjának vendége volt. Jean Luc Moreau az est folyamán többek között Petőfi, Arany, József Attila és Weöres Sándor verseinek általa készített francia, illetve saját műveinek Lator László, Végh György és Czigány György fordította magyar változatát olvasta fel. December 11-én Moreau francia történészkollégájának, Henri de Montetynek a Bánffy-trilógiáról tartott előadását hallgatta meg a BBTE Irodalomtudományi Tanszékén. Délután irodalomtudományi kerekasztalra került sor, amelyen Jean Luc Moreau, Horváth Andor, Dávid Gyula és Egyed Emese Bánffy Miklós prózájáról beszélgetett. /Ferencz Zsolt: Jean Luc Moreau Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./

Muszka Sándor humorestjével zárult december 14-én, vasárnap az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy és az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által szervezett évzáró irodalmi fesztivál Kolozsváron a Bulgakov kávéházban. Muszka Sándor humorestje mellett L. Simon László József Attila-díjas író legújabb könyvéről (Japán hajtás) is szó volt. Az előző napon Karácsonyi Zsolt ötórai teára hívta Cserna-Szabó Andrást, Elek Tibort és Szálinger Balázst. Cserna-Szabó András a Puszibolt című idei könyvét, illetve a tavaly megjelent, Darida Benedekkel közösen írt Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan című művet mutatta be. Elek Tibor a Magatartások és formák – Magyar irodalom Erdélyben tegnap és ma című, az utóbbi húsz év nyilvános beszélgetéseit, kritikáit és tanulmányait tartalmazó kötetről beszélt. Szálinger Balázs, a Kalevala újraírója a Százegyedik év című legutóbbi kötetére is kitért. /Ferencz Zsolt: Évzáró irodalmi fesztivál. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./ 18/ L. Simon László József Attila-díjas író, költő, a Magyar Írószövetség titkára Japán hajtás című kötetét mutatták be a Kolozsváron. L. Simon László egyik megtörtént esetből ihletődött verse vitát váltott ki a háború etikájáról. „A feleségem egyik családtagjával történt, aki főszolgabíró volt, és nem írta alá az egyik helyi zsidó deportálási papírját, ezért büntetésül őt vitték Dachauba, és ott is halt meg. Miközben ott volt, megérkeztek a „felszabadító” orosz csapatok, és halálra erőszakolták a család egyik nőtagját. Ma is élnek az ikerhúgok, akik végignézték a testvérük halálát” – ismertette a szöveg hátterét a költő, aki szerint Magyarországon még mindig tabu ilyen esetekről beszélni. „Engem a saját fájdalmunk érdekel, és az, hogy hatvan évvel a háború után senki sem beszél vagy ír arról, hogy mi történt a „felszabaduláskor”, eltekintve Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvétől, amelyben a saját kálváriáját írta meg” – mondta el az avantgárd szövegeiről ismert szerző. „Most egy olyan életszakaszban vagyok, hogy az érdekel, mi történt a szüleimmel, nagyszüleimmel, velünk. ” „Ma konzervatívnak lenni nagyobb bátorság kell, mint lázadni: a konzervativizmus ma már avantgárd gesztus nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. Például a homoszexualitásról ma negatívan nem lehet megszólalni, ha valaki megteszi, automatikusan kiírja magát egy szellemi diskurzusból, ezért ma a művészet egyszerűen kiszolgálja a politikailag korrekt trendeket, és nem törekszik semmilyen önállóságra: a művészek konformisták. Azt akarom, hogy lehessen tabukat döntögetni, azaz írhassunk arról is, hogy valakinek esetleg nem tetszik a homoszexuális „propaganda-hadjárat”, vagy hogy mi történt velünk, a számunkra jelentőséggel bíró eseményekről” – fejtette ki L. Simon László. /Bonczidai Éva: A konzervatív avantgárd költő. = Krónika (Kolozsvár), dec. 16./

Január 19-én Kolozsváron, a Bulgakov Kávéházban a Bretter György Irodalmi Kör vendége Egyed Péter egyetemi tanár volt, a Darkó István novelláit és hangjátékát tartalmazó A következő pillanatban. Macskarádió /Kriterion, Kolozsvár, 2007/ című kötet szerkesztője. Az est házigazdája Karácsonyi Zsolt, a Helikon folyóirat főszerkesztő-helyettese volt. Egyed Péter emlékezett vissza huszonhat éve elhunyt író- és színészbarátjára, Darkó Istvánra /1954-1983/. A könyv első része harminchat novellát tartalmaz, a második része a Macskarádió címmel hangjáték (rádiójáték). /Ferencz Zsolt: Macskarádió különkiadás a Bulgakovban. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 21./

Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) a hétvégén Kolozsváron tartotta éves közgyűlését, amelyen három évre megválasztották a szervezet vezetőségét, és új tagok felvételéről is döntöttek. A kolozsvári Bulgakov kávéházban könyvbemutató volt: a liga új tagja, Jancsó Noémi, a tavalyi Méhes György- debütdíjas szerző Emotikon című kötetét Szőcs Géza méltatta. Elnöki beszámolójában Orbán János Dénes az utóbbi három év pozitívumai közé sorolta, hogy az E-MIL több mint száz rendezvényt szervezett, elindította az Irodalmat a vidéknek projektet. Az elnök hiányosságként könyvelte el, hogy nem jegyezték még be a Hargita–Kovászna–Maros megyei fiókszervezeteket, amelyek révén a Liga hangsúlyosabban jelen lehetne e megyékben. Orbán János Dénest újraválasztották az E-MIL elnökévé. A régi választmányi tagok is megőrizték pozíciójukat, kivéve a funkciót vállalni nem kívánó Márkus Barbarossa Jánost, akinek helyét Ármos Lóránd tölti be. Király Zoltán maradt az ügyvezető elnök, Böszörményi Zoltán az uniós kapcsolatokért felel és az Európai Írókongresszusban (European Writers’ Congress) képviseli az E-MIL-t, László Noémi Bukarestben, Ármos Lóránd pedig Budapesten tevékenykedik a szervezet érdekében. Négy új taggal bővült az E-MIL: Aniszi Kálmán, Egyed Péter, Jancsó Noémi és Szenkovics Enikő nyert felvételt. /Tervek a kortárs irodalom népszerűsítésére. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 7./

A kolozsvári Bulgakov kávézó adott otthont az elmúlt évek Félsziget fesztiváljairól készült fotók kiállításának. A Félsziget Archív nevet viselő kiállítás vándorkiállítás. /Sipos M. Zoltán: A Bulgakovban járt a Félsziget képarchívuma. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 4./

Kelemen Hunor – költői minőségében tartott – Széltangó-redivivus című irodalmi felolvasóestje volt a nyitánya a november 5. és 7. közt zajló Irodalmi Pincefesztiválnak Kolozsváron. A politikus a Bulgakov kávézó pincéjében kialakított François Bréda Irodalmi Pince avatóján vett részt. Az ismert kolozsvári irodalmárról, Bréda Ferencről elnevezett pince találkozóhelye lesz majd a fiatalabb és idősebb, irodalomkedvelőknek. Az avató után bemutatták Farkas Wellmann Endre Lucius Domitius lázbeszéde című új kötetét. Ezután kerül sor Varga Melinda, Pethő Lóránd, Dobai Bálint, Ármos Lóránd, valamint László Noémi új könyvének bemutatójára. /Sipos M. Zoltán: Új irodalmi pincét avattak Kolozsváron. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 6./

Kelemen Hunornak, az RMDSZ államelnökjelöltjének költői estjével kezdődött Kolozsváron a felújított Bulgakov Kávéházban szervezett háromnapos Irodalmi Pincefesztivál. Sántha Attila költő kifejtette: Kelemen Hunor Mínuszévek című verseskötete és A madárijesztők halála című regénye is a beat-nemzedék életérzését tükrözi, a társadalomtól való elszakadás, a spleen-életérzés jellemző rájuk. Sántha szerint Kelemen harmadik, Szigetlakó című verseskötetére határozott, felszabadult írásművészet jellemző, de hogy erről a jelenlévők is meggyőződjenek, a szerző fel is olvasott műveiből. /(ferencz): Kelemen Hunor, az irodalmár. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 7./

Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”
Mátyás szülőháza előtt megnyílt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Számos sátor, sok-sok könyv, beszédek és egyelőre gyér érdeklődés: így foglalható össze röviden a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét tegnap délutáni megnyitója. A Mátyás király szülőháza előtti téren június 2. és 5. között zajló kulturális rendezvény a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és az RMDSZ Főtitkárság Program és Ifjúsági Főosztályának szervezésében jött létre, azzal a szándékkal, hogy 82 évvel az első, 1929 májusában megrendezett Ünnepi Könyvhét, illetve 70 évvel az első kolozsvári Ünnepi Könyvhét után idén Erdély fővárosa ismét bekapcsolódhasson a magyar könyv ünnepébe. A szervezők remélik, hogy ezeken a napokon benépesül a Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülőháza közötti tér, a kolozsvári magyarság jól érzi majd magát a magyar könyvek között, és érdeklődéssel követi a könyvbemutatókat, dedikálásokat, valamint a kísérőprogramokat egyaránt.
Könyvek A-tól Z-ig a Kolozsvár Társaságnál
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét hivatalos megnyitója előtt két órával mutatták be a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből összeállított Agyagfalvától Zsombolyáig. Magyar nyelvű könyvek Romániában 1918–1945 között című tárlatot. Az esemény helyszíneként a Kolozsvár Társaság főtéri székháza szolgált, ahol Kántor Lajos irodalomtörténész örömét fejezte ki a kiállítás kapcsán, és két, újonnan megjelent kiadványt ajánlott a nem túl népes közönség figyelmébe: Horváth Andor és Salat Csilla szerkesztésében, a Stúdium Kiadónál mostanra látott napvilágot az Erdélyi magyar írók – Paulovics László íróportréi című kötet, a Kolozsvári köszöntőben pedig Possler György Kolozsvárról elszármazott irodalomtörténészt „öregdiákok” (Benkő Samu, Balázs Sándor, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Egyed Emese, Demény Péter) köszöntik 80. születésnapján.
Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány elnöke reménykedik abban, hogy a mostani tárlatnak a következő években is lesz folytatása, véleménye szerint egy-egy ilyen alkalom szervesen kiegészíti a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét rendezvényeit. A teljesség igénye nélkül kívántak ezúttal ízelítőt nyújtani az érdeklődőknek az 1918–1945 közötti időszak könyvterméséből, kitérve természetesen a 70 évvel ezelőtt megtartott első kolozsvári Ünnepi Könyvhétre is. A több mint hétezer kötetből 150-et sikerült kiállítani, „apró hozzájárulásként egyetlen jól körülhatárolható terület irodalmi dokumentumaiból”. Fiatalok és idősebbek ismerkedhetnek ennek révén az erdélyi magyar irodalom XX. századi vonatkozásaival, szépirodalmi, művészeti, gazdasági stb. témakörben egyaránt. Többek mellett Berde Mária: Télutó (1928, Kolozsvár), Madách Imre: Az ember tragédiája (1923, Kolozsvár), Szabédi László: Délia (1936, Kolozsvár) című kötetét, valamint A népkisebbségi törvény tervezetét (Paál Árpád, 1928, Kolozsvár), A Minerva könyvárjegyzékét (1927, Kolozsvár) és az EME 1943-as évkönyvét (1944, Kolozsvár) vehetjük szemügyre az öt tárlóban. – Talán érdemes lesz a következő Ünnepi Könyvheteken, esetleg ugyanitt, bemutatni egy-egy műhely – Erdélyi Szépmíves Céh, Minerva – vagy város – Nagyvárad, Marosvásárhely, Szatmárnémeti stb. – könyveit vagy sajtóját – hangsúlyozta továbbá Szabó Zsolt. (ferencz)
Hivatalos megnyitó a Mátyás szülőháza előtti téren
A délután négy órakor kezdődő hivatalos megnyitón elsőként László Attila alpolgármester szólalt fel a téren felállított színpadon, aki Kolozsvár „brandjének” nevezte a könyvet. Őt Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke követte. „A megjelent kiadók száma bizonyítja, hogy Erdélyben a magyar könyvkiadás talpon maradt, és továbbra is értéknek tartják a könyvet, nem pedig luxusterméknek. Az erdélyi magyar könyvkiadás utóbbi 21 éve a fejlődésről szólt”, mondta a miniszter, hozzátéve, hogy a könyvnek szellemi, nem pedig anyagi értéket kell képviselnie. A miniszter hangsúlyozta: reményei szerint az Ünnepi Könyvhét helyet teremt magának Kolozsvár kulturális életében, és nemcsak szimbolikus helyfoglalás történt Mátyás király szülőháza előtt.
A megnyitón felolvasták Csoóri Sándor író, költő üzenetét, aki betegség miatt nem lehetett jelen a rendezvényen. „Hetven esztendővel ezelőtt Móricz Zsigmond volt a Kolozsvári Könyvnapok díszvendége. 2011-ben a nagy író után, szemérmesen mondom, én lehettem volna az. Mentségem csupán annyi, hogy ő akkor 62 esztendős volt, én pedig ma-holnap hússzal több! Ezért kérem, bocsássák meg és értsék is meg, hogy nem lehetek jelen személyesen váratlan betegségem miatt, csupán néhány gondolatommal”, állt a díszmeghívott levelében.
Dávid Gyula irodalomtörténész a szerző és az olvasó közvetlen találkozásának lehetőségét határozta meg a rendezvény lényegeként, és hangsúlyozta a könyvvásár fennkölt jellegét: „Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja hagyományteremtőnek nevezte a rendezvényt, Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke pedig a könyvhét közösségteremtő és közösségépítő szerepére hívta fel a figyelmet, továbbá megvalósíthatónak tartja, hogy Kolozs megye több városában is megrendezzék a jövőben az ünnepi könyvhetet.
A megnyitó végén Szilágyi Szabolcs műsorvezető Kántor Lajost, a Kolozsvár Társaság vezetőjét szólította színpadra, aki elmondta: a Társaság, hagyományteremtő szándékkal, Kolozsvár büszkesége elnevezéssel oklevelet adományoz olyan embereknek, akik a város szellemi életének kiemelkedő vezetői, „munkásai”. Első alkalommal Dávid Gyula érdemelte ki ezt a címet, akinek Kántor Lajos nyújtotta át az oklevelet, illetve egy Kolozsvár címerét ábrázoló bőrmetszetet. (kovács)
Írottmuzsika a Bulgakovban
A Bulgakov Kávéház adott helyet a délután öt órakor kezdődő eseménynek, amelyre sajnos csupán néhány ember volt kíváncsi: a Kriterion Kiadó által frissen megjelentetett kötet Palocsay Zsigmond válogatott költeményeit tartalmazza, Írottmuzsika címmel. A Romániai Magyar írók sorozat jelen kötetéhez Egyed Péter írt bevezetőt, a válogatás is az ő nevéhez fűződik.
A könyvbemutatón H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója „adósságtörlesztésnek” nevezte a könyv megjelentetését, mint mondta, Palocsay Zsigmond költészete számos titkot rejt, újabb és újabb részleteit fedezhetjük fel.
Egyed Péter a kötet bevezetőjéből idézett fel néhány gondolatot, felidézve a költői indulását, illetve a Palocsay-líra fő jellemzőit. Az esemény zárásaképpen Hatházi András, Köllő Csongor és Kelemen Csongor olvasott fel néhány verset. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhétről bővebb információ és a rendezvény részletes programja a www.unnepikonyvhet.ro honlapon olvasható. (köllő)
Szabadság (Kolozsvár)

Sikeres volt a kolozsvári könyvhét, jövőre is megszervezik
„Egyedül a csütörtök délutáni zápor érintett kellemetlenül, a standok ponyvája ugyanis – mint kiderült – nem vízálló, de szerencsére, komolyabb károk nélkül megúsztuk az esőt” – magyarázta az egyik eladó.
Tegnap délután ért véget a 70 év után ismét megszervezett Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, amely négy napig több helyszínen változatos kulturális programokkal, számos könyvbemutatóval, dedikálással és rengeteg könyvvel várta a látogatókat. A Mátyás király szülőháza előtti téren felállított standokon 22 erdélyi és magyarországi kiadó kínálatából lehetett kedvezményesen vásárolni. Az árusok már szombat délelőtt elégedettek voltak, jó forgalomról számoltak be lapunknak. „Egyedül a csütörtök délutáni zápor érintett kellemetlenül, a standok ponyvája ugyanis – mint kiderült – nem vízálló, de szerencsére, komolyabb károk nélkül megúsztuk az esőt” – magyarázta az egyik eladó.
Folytatása következik
„Mind a kiadók, mind a rendezvényre ellátogatók pozitív visszajelzése azt igazolja, hogy Kolozsváron és Erdélyben van igény az ilyen és ehhez hasonló kulturális rendezvényekre. A programok népszerűsége, valamint a kiadók eladásai – a 22 kiadó négy nap alatt több mint 1000 könyvet adott el – arra bátorítanak, hogy ezt a hagyományt a jövőben is folytassuk” – ismertette a sajtóval Bodor László, az RMDSZ főtitkárhelyettese. „A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megszervezésével olyan jeles eseményt állt szándékunkban visszahelyezni a kolozsvári kulturális élet eseménynaptárába, mely anyanyelvünkre, hagyományainkra és értékeinkre koncentrál, megteremtve annak lehetőségét, hogy író és olvasó találkozzék, és együtt ünnepelje a magyar könyveket” – tette hozzá.
A kicsi, hangulatos téren felállított színpadon változatos koncertekre, előadásokra került sor, a gyermekdalok apró közönségét pedig bohócok is szórakoztatták. A könyvbemutatókra többek között a Sapientia-egyetemen, a Kolozsvár Társaság székhelyén, illetve több kávéházban került sor, de – ahogy az egy ilyen rendezvényhez illik – néhány szerző dedikálta is könyveit a standoknál. A Bulgakov kávéház teraszán fiatal írók, de a Helikon folyóirat néhány szerzője is felolvasott a közönségnek.
Szintén a Bulgakov teraszán mutatták be csütörtök délután az 1994-ben elhunyt Palocsay Zsigmond verseiből válogatott Írottmuzsika című, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetet, amelyhez egy CD is jár, a költő valamennyi verskötetének gyűjteményével. A tordaszentlászlói születésű költő munkásságáról és az Írottmuzsika című kötetről Egyed Péter egyetemi tanár, a könyv szerkesztője és az előszó szerzője beszélt. Palocsay Zsigmond Bajor Andorhoz fűződő kapcsolatát emelte ki, aki elsőként ismerte fel a fiatal költő tehetségét és kortársaival ellentétben meglátta annak újszerűségét. Mint mondta: a Kolozsváron élő költő legfontosabb témái a természet, a teremtés és az elmúlás.
„Jellemző Palocsayra egyrészt, hogy nem beszél a természetről, hanem hagyja azt beszélni, másrészt a régi magyar nyelvjárások fordulatait alkalmazza a természeti jelenségek hitelesebb érzékeltetéséhez. Palocsay Zsigmond műveiben a zene, a muzikalitás játssza a másik főszerepet. Verseit sokszólamúság és a zenei nyelv szóhasználata, mégis egyszerű zenei tudatosság jellemzi, mely által tökéletesen adja át egy-egy kor életérzését” – fogalmazott Egyed Péter.
Könyvek szórványiskoláknak
Péntek délután a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban a Kallós Zoltán Alapítvány által támogatott válaszúti iskola tanulóinak részvételével mutatták be Csoóri Sándor Hova megy a hegy? című verseskötetét. A gyermekverseket tartalmazó kötet érdekessége, hogy a Válaszúti Szórványkollégiumban tanuló kisdiákok illusztrálták. Eszenyi Farkas Gábor, az intézmény nevelője elmondta, februárban keresték meg az iskolát, hogy rajzaikkal illusztrálják a kötet verseit, és a kevés idő ellenére vállalták a felkérést. A gyerekek két hét alatt gyors és ügyes munkával érték el, hogy az április közepén tartott budapesti bemutatón a kötetben megjelent mind a 71 vers mellett rajz is szerepeljen. A kolozsvári bemutatón a gyerekek néhány mezőségi népdal eléneklésével színesítették a programot. A szervezők szerint a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét idején az RMDSZ Főtitkárságának kezdeményezésére meghirdetett könyvadományozási akció is eredményesnek bizonyult: a látogatóktól több mint 100 könyv gyűlt össze, amelyet szórványiskoláknak juttat el a szervezet.
Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvári Táncház: 1977 februárjában indult
Az első erdélyi táncház megalapítását ünnepelték a hét végén a kolozsvári Tranzit Házban. A Bogáncs–Zurboló Egyesület által szervezett kétnapos rendezvénysorozat központjában a 35 évvel ezelőtt Kolozsváron útjára indult, történelmet író táncház volt, az eseményre minden, egykori és jelenlegi kolozsvári és erdélyi táncházast meghívtak, és szívesen láttak. Természetesen ugyanolyan szeretettel várták azokat az érdeklődőket is, akik „csupán” kedvelői a néptáncnak, népzenének, és szívesen hallgattak bele az ez alkalommal szervezett tudományos ülésszak előadásaiba, a táncház múltjáról, jelenéről és jövőjéről szóló kerekasztal-beszélgetés vitájába, örömüket lelték a szombat délutáni népzenekoncertben, vagy csak egyszerűen fordulni akartak egyet-kettőt az ezt követő táncházi mulatságban.
Az első erdélyi táncházat tehát 35 évvel ezelőtt, pontosabban „1977 februárjának egyik csütörtökén” alapították meg a kolozsvári bábszínház klubtermében, a helyszín aztán változott az idők során, a táncház „otthonaként” szolgált később a Monostori úti művelődési otthon, a hajdani Vasas Klub, a diákház, 1990 után a Német Fórum, majd ezt követően a Tranzit Ház, a Heltai Alapítvány, illetve a Bulgakov kávéház. A kétnapos rendezvénysorozatra a szervezők a táncházasok mellett szívesen látták együtt ünneplésre mindazokat, akik valaha muzsikáltak, táncot tanítottak vagy szervezték, aktívan támogatták a „mindenkori” kolozsvári táncházat. Az események helyszínéül a Tranzit Ház szolgált mindkét napon.
A pénteki tudományos ülésszakon – Táncalkalom, hagyományőrzés, közösségi szórakozás, társadalmi jelenség címmel neves szakemberek – Pávai István (Lajtha László Folklórdokumentációs Központ, Budapest); Simonffy Katalin (Babeş–Bolyai Tudományegyetem); Zakariás Erzsébet (Folklór Intézet); Könczei Csilla (BBTE); Pozsony Ferenc (BBTE); Fülöp Hajnalka (Néprajzi Múzeum, Budapest); Könczei Csongor (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet) – tartottak előadást.
Szombaton délelőtt fényképkiállítás megnyitására került sor, ezt követően pedig Táncház vagy folkshow címmel, kerekasztal-beszélgetés zajlott, Pávai István moderálásával. A beszélgetést megelőzően Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke mondott beszédet, amelyben kiemelte: igaz ugyan, hogy leginkább a történelem nagy személyiségei előtt szoktunk fejet hajtani, de a 35 éves Kolozsvári Táncház előtt ma ugyanúgy megtehetjük ezt a gesztust, hiszen az elmúlt negyedfél évtized alatt ez a mozgalom nagyon sokat tett gerincegyenesítésben, identitásápolásban, lélek- és értékmentésben az egykori és a mai falurombolás közepette. – Az akkori táncházmozgalom több volt, mint egy egyszerű kulturális, hagyományőrző mozgalom. Bár elcsépelt ez a kifejezés, mert a letűnt rendszer devalválta, de egy »ellenállási mozgalom« is volt. Egy belső, lelki ellenállás, egy érzés, amit úgy is megfogalmazhatnék: amitől megfosztottak természetben, elvettek tőlünk fizikailag, azt szerezzük vissza lélekben. Amíg még lehet és nem késő. Miközben maradjon egyenes a gerinc, s ha lehet, töretlen a lélek. Ezért érzem jogosnak ma a főhajtást az egykori táncházmozgalom előtt – mondta az EMKE elnöke. A délelőtti kerekasztal-beszélgetés alatt különböző – olykor egymásnak ellentmondó – vélemények hangzottak el arról, hogy mi jobb: megőrizni a maga autentikus, archaikus formájában a népzenét, néptáncot, és azt a táncház keretein belül művelni és továbbadni a fiatal generációknak, vagy ebbe az értékmentő tevékenységbe beleférnek, beleilleszkednek a különböző feldolgozások, a népzenének-néptáncnak más műfajokkal való keveredése is, illetve, ha igen, akkor mi a határ, és milyen szakmai elvárások fogalmazódhatnak meg ennek margóján. A rendezvényen hosszabb-rövidebb filmbejátszásokat, archív felvételeket is megtekinthettek a résztvevők.
Délután öt órától népzenekoncertre került sor, majd táncházzal zárult a kétnapos ünnepségsorozat.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Hétköznapi emberekről, manókról, fehérnépekről
Rólunk, hétköznapi emberekről, családról, kisebbségi létről, székely identitásról szól Benkő Levente Manók, emberek, fehérnépek című kötete, amelyet pénteken mutattak be a Bulgakov kávézóban. A téma örök, a tálalás újszerű, hiszen az Erdélyi Híradó Kiadónál megjelent könyvet Könczey Elemér illusztrálta, aki ezúttal a padlástéri helyiségben is „kiteregette a szennyest”. A közös munkáról, a kétlaki életről, az alkotói folyamatról faggatta a könyv szerzőjét és illusztrátorát Papp Attila Zsolt, aki maga is beismerte, hogy szkeptikusan viszonyult a kötethez: úgy vélte, a napi sajtóba illeszkednek ugyan a szerző tollából származó glosszák, de abban már egyáltalán nem volt biztos, hogy kötetbe szerkesztve ugyanazt a hatást váltják-e ki. De amikor egymás mellé kerültek a szövegek, akkor kiderült, hogy ezáltal még inkább meg lehet vizsgálni ugyanazon téma különböző aspektusait.
– Amikor Levente felvetette a könyv ötletét, azért voltam bajban, mert addig azt gondoltam, hogy a karikatúráimat egyértelműeknek rajzolom, és nem voltam benne biztos, hogy illeszkednek majd az írásokhoz. Amikor láttam, hogy a szövegek miként egészítik ki a rajzaimat, akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy a karikatúráim nem is olyan egyértelműek – mondta Könczey Elemér. Kifejtette: annak ellenére, hogy a szerző szövegei az erdélyi létre reflektálnak, az ő rajzai pedig globalizáltak, mégis úgy érzi, hogy a kötetben illusztráció és szöveg egymásra talált.
– Ezek a történetek rólunk szólnak, hétköznapi emberekről. Manókról, vagyis gyermekekről, férfiakról és fehérnépekről, no meg persze Grétáról, a 29 éves vén tragacsról – jegyezte meg Benkő Levente. – Az élet olykor helyzetek elé állít bennünket, vannak köztük mulatságosak és kevésbé mulatságosak, ebbe a kötetbe a mulatságosabbakat gyűjtöttük össze – mondta. Annak idején azzal fordultam Könczeyhez, hogy egy vidám kötetet kéne összeállítani, mert ha az emberek arcára sikerül legalább egy halvány mosolyt csalni, akkor már tettünk valami értelmeset – mesélte a szerző.
Az együttműködés nem volt a legfelhőtlenebb a szerző és illusztrátor elképzeléseinek különbözősége miatt, de végül sikerült kopromisszumokat kötni. Könczey Elemérnek hozzá kellett szoknia a gondolathoz, hogy rajzai szövegek mellé is jól illeszkednek, és hogy kétszer annyi szöveg, mint karikatúra szerepel a közös kötetben. Benkő Levente pedig a neki – válogatás nélkül – átküldött hatalmas karikatúramennyiséget vette zokon eleinte. De végül megszületett a mű, amely kétszer 56 írást valamint 56 rajzot tartalmaz, és a könyvbemutatón abban is megegyeztek, hogy a legközelebbi könyvet Könczey Elemér írja, és Benkő Levente illusztrálja majd.
– A kötetben található öt ciklusból három közéleti témákhoz kapcsolódik. Az ezeket olvasók számára nyilvánvalóvá válik, hogy ízig-vérig székely vagy. Hogyan éled meg ezt a kétlakiságot? – vetette fel a kérdést Papp Attila Zsolt. – Az én csillagom mindig hazafelé mutat, és mindig azt mondogatom, hogy egyszer úgyis hazaköltözöm Barótra. Ennek ellenére Kolozsvárt is szeretem, és van valami sorsszerűség abban, hogy most Magyarvistán élek, hiszen kutatómunkáim során mindig lenyűgözött a kalotaszegi falu kőfaragóinak munkája, jellegzetes motívumai. Vistán is jól érzem magam, de szívem háromnegyedét otthon tartom –magyarázta Benkő.
(dézsi)
Szabadság (Kolozsvár),

Kisebbségi identitás és zene
Pro Minoritate -című kisebbségpolitikai folyóirat, negyedévenként megjelenő kiadvány. Kolozsváron a lap legújabb számát a Bulgakov kávéházban mutatták be, szépszámú érdeklődő előtt.

Kisebbségi identitás és zene, Magyar könnyűzene a Ceauşescu – érában, Etnorock tematikákat próbálta elemezni.
A lapbemutató során egy eddig kevésbé tanulmányozott kérdéssel, a zene- identitás viszonyának több szempontból történő elemzését ismerhettük meg. Képet alkothattunk a zenei preferenciák jellegzetességeiről, azoknak alakulásáról 12 országban, az etnikai dimenzió függvényében. Az elemzések nemzetközi kutatásokra alapozódtak.
A házigazda szerepét Péter László szociológus töltötte be. Az eseményt felvezető beszédében kifejtette, a szociológiának, az antropológiának van néhány alapvető témája, mint az interetnikus kérdések, a mobilitás a szegénység, melyek nagy enciklopédikus kulturális modellben bontakoznak ki. Hiányoznak azok a témák, amelyek a mindennapi életben a kikapcsolódás részei. Nincsenek tanulmányok a populáris kultúrára vonatkozóan. A zene ilyen státusban van. A Pro Minoritate elemzi ezeket a kérdéseket, hiánypótló szerepet töltvén be.
A zene folyamatosan jelen van mindennapjainkban. Az vagy, amit hallgatsz. Az identitásunkat fejezi ki.
A Pro Minoritate kiadvány tematikája a zenét összekapcsolja kisebbségi léttel. Kósa András László főszerkesztő arról beszélt, miként született meg e tematikus szám ötlete. A negyedévenként megjelenő folyóirat komoly társadalmi kérdéseket boncolgat. Arra gondoltak, hogy ez a szám „könnyebben” körbejárható kérdéseket fog boncolgatni. Úgy gondolták, érdemes megkeresni azokat az embereket, akik már ’89 előtt rock, beat zenét műveltek. Hogyan látják az akkori zenei életet, 20 év után.
Mit zenélnek, és milyen koncertekre mehetünk ma? Milyen tömeghatása van ma?
Szociológiai felmérések azt mutatják: a kisebbség szívesen hallgatja saját zenéjét. Ennek függvényében a közönség, hogyan találja meg identitását egy adott nagyobb közösségben.
Majd beszélt a jövőbeli terveikről. Lesz egy identitás kérdésével foglalkozó lapszám, majd egy másik számban a 2011-es választásokon a Kárpát- medencei pártok szereplésének a kérdését elemzik. A fiatalok szavazati szándéka, hogyan módosul. A Facebook generációnál, hogyan jelenik meg az etnikai identitás kérdése.
Másik téma: A nyelvi jogok- konkrét esettanulmányokat tartalmaz. A téli szám: Sport és kisebbség.
Ivácson András Áron szociológus a legújabb számot mutatta be. Kelet- Európában fontos lett az etnikai identitás kérdése a kommunista rendszer felbomlása után, a hagyományok és történelem és a beszélt nyelv alapján.
Nurse, Lyudmila – Sik Endre Zene és identitás című tanulmányukban a zenei preferenciák és az etnikai kisebbségi csoportok viszonyát tanulmányozták. Felhasználva 12 kelet- európai kisebbségi kutatásból származó adatokat, melyek az ENRI-EAST kutatás eredményei. Következtetései: „Az EU új Keleti határán elterülő nemzetállamok 12 etnikai kisebbségének zenei preferenciái eltérőek.” A kisebbségi lengyelek, 3 országban, a globális zene iránt mutatnak érdeklődést. A kisebbségi oroszok, 2 országban, az etnikai kisebbségi zene iránt mutatnak preferenciát. Az orosz, belorusz, ukrán, magyar kisebbség ritkán preferálja a lakóhelyük országának zenéjét.
Lyudmila Nurse „A zene szerepe a magyarországi szlovákok etnikai identitásában” című írásában arra a következtetésre jut, hogy a magyarországi szlovák kisebbség a magyar zenét preferálja.
A globális gazdasághoz hozzá tartozik a globális zene. Zenei preferencián belül kódolódik az identitás.
Demeter Csanád „A romániai magyar könnyűzene bölcsője” című cikkében a következőket írja: „Sajnos a Ceauşescui- diktatúra nem adott olyan lehetőségeket a könnyű-, beat- és rockzene térhódításának, mint Magyarországon, de kétségkívül a székelyudvarhelyi rendezvény volt az egyik legjelentősebb és legrangosabb esemény az országban.”
Cseke Gábor Az Ifjúmunkás Matinék. „Extázis” a romániai hatalom palástja alatt- című írásában rámutatott arra, hogy az Ifjúmunkásban számtalan írás foglalkozott a magyar könnyű és rockzenei élettel. Amint írja: „A Sikulus fesztivál , s különösen az ott kötött személyes ismeretségeim révén, egyre világosabbá vált, hogy egy olyan lapnak, mint az Ifjúmunkás, nem általában és nem ötletszerűen kell foglalkoznia a fiatalok beatzenei érdeklődésével, hanem konkréten és rendszeresen, méghozzá éppen azokkal az értékekkel és törekvésekkel, amik karnyújtásnyira vannak tőlünk.”
Cosmeanu, Marius: Egy magyar énekes „nemzetközi” karrierje a Ceauşescu –érában című írásában Nagy Máriával készült interjút mutatja be. Az énekesnővel való beszélgetésből kiderül, hogy az etnikai identitás milyen szerepet játszott a karrierje alakulásában.
Szerbhorváth György „A politizáló rockzene a nyolcvanas évek Jugoszláviájában” című írásában elmondja: Jugoszlávia sajátos esete volt a rock és beat zenének, a többi kommunista államhoz viszonyítva.
Tito nem bélyegezte meg a szociológiát. Az akkori Jugoszláviában szabadon működhettek a zenekarok, és külföldi zenekarok is koncertezhettek. Az elv az volt, hogy minden helyi közösségnek legyen egy zenekara. A hivatalosságok álláspontja az volt, hogy a fiatalok inkább zenéljenek, mint drogozzanak. Az elektronikus zene-albumok, az elektronikus gitár megjelent a zenepiacán. A piacgazdaság elve alapján működtek a zenekarok. Ez a „nagy szabadság” azonban számos korlátba ütközött. Például a hatóságok szerint zeneszövegek nem egy esetben problémát eredményeztek. Ennek következtében botrányok is keletkeztek.
1983-ban a zágrábi biennálén koncert közben két filmet egyszerre vetítettek. Egy pornófilmet és a „Forradalom még tart” című munkásmozgalmi filmet. A párhuzamos vetítésnek köszönhetően egy férfi nemi szerv és Tito arcképe egymásmellé került. A rendőrségi beavatkozás elkerülhetetlen volt. Egyébként a nemzetközi botrány is volt.
Stier Gábor „Ukránul zenélni küldetés. Alcíme: Erősödik a nemzeti öntudat, a show-biznisz nyelve azonban ma még az orosz” című tanulmányában az ukrán könnyű zene helyzetére vonatkozó képet mutatja be.
Ukrajnában, az utóbbi években egy markánsan érvényesülő nemzeti ébredés ellenére, az érvényesülés nyelve több területen az orosz. Kezd tudatosodni, a színvonalas előadó ukrán is lehet. A ’90-es években piaci megfontolásokból főleg oroszul énekeltek. Az ezredforduló első éveiben markánsabban jelent meg az ukrán zene.
Az identitás nemcsak etnikai alapon létezhet. A domináns kultúra mellett létezik a kisebbségi kultúra.
A zene ellenben egyetemes nyelvet is jelent, amely nem elhanyagolható.
A tanulmányokból kiderül, hogy a könnyű zenék a globalizáció révén is változnak. Az emberek zenei preferenciáját több tényező határozza meg, nemcsak az etnikai identitás. Ahány ország, annyi féle viszonyulás létezett a könnyű zene területén.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Marosvásárhely fekete márciusa sajtós szemmel
Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütköző teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok – a fekete március eseményeit idézték fel hétfőn este a MÚRE sajtóklubjában marosvásárhelyi újságírók.
A sajótklub meghívottai a Bulgakov kavézóban Novák Csaba Zoltán és Spielmann Mihály történészek voltak, akik a szakember szemével próbálták láttatni az események következményeit és a jelenlevőkkel közösen idézték fel azt, amit személyesen tapasztaltak, illetve ami a kor dokumentumaiban, jegyzőkönyveiben, az írott sajtóban fennmaradt.
Miközben korabeli fotókat vetítettek, Bögözi Attila azzal kezdte a múlt megidézését, hogy a Romániai Magyar Szó helyi tudósítójaként írt beszámolóját este tizenegykor az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió is átvette és beolvasta. Nagy Miklós Kund rádiószerkesztőként dolgozott abban az időszakban, és azt mesélte el, amikor a felbőszült tömeg egy része megrohamozta a rádiót, amit végül nem sikerült elfoglalnia, a román kollegáknak sikerült lebeszélniük az embereket erről. Mózes Edit a teherautókon, vasvillával felfegyverkezett hodákiakat látta megérkezni Marosvásárhelyre, Karácsonyi Zsigmond pedig a bekötözött fejű emberekkel való megyeházi találkozásáról beszélt, amely március 20-án „a magyaroké volt”.
Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütközött teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok csoportja, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok, Romániát a románoknak követelő, Svájcot, a többnyelvűséget, a regionalizmust elutasító románok egy csoportja volt látható a kivetítőn.
Bakó Zoltán, a Népújság akkori munkatársa éppen a Tudor negyedi gyógyszertár közelében lakott, és hagymáért indult a közeli boltba, amikor a magyar felirattól megvadult tömeg meghallotta, hogy valaki Zolinak szólítja, illetve felismerték benne a magyar újságírót. „Háromszázan ütöttek, vertek, majd a halálomat követelték. Akkor megtudtam, hogy mi a halálfélelem” – idézte fel drámai élményeit az újságíró, akit feleségével együtt vert agyba-főbe a tömeg, és akiknek az életét végül egy román katonatiszt mentette meg.
Az eseményeket kiváltó okok
A történések előzményeit boncolgatva felidézték, hogy megalakult a Vatra Românească, amelynek vezéralakjai a Cuvîntul Liber című napilapban folyamatosan közölték uszító cikkeiket. Spielmann Mihály elmondta, a szervezetnek még a hivatalos megalakulását követő napokban összegyűltek a létrehozói a megyei könyvtár igazgatói szobájában, ahol stratégiai megbeszélést tartottak. „A két napilapot, a Népújságot és a Cuvîntul Liber valótlanság egymással szembeállítani, mert az egyik folyamatosan uszított, míg a másik nyugalomra intett” – hívta fel a figyelmet Nagy Miklós Kund.
Novák Zoltán történész, A szabadság terhe – Marosvásárhely 1990. március 26-21. című tanulmánykötet társszerzője korabeli jegyzőkönyvek, dokumentumok, a magyar és a román nyelvű sajtó átolvasásával arra jött rá, hogy a marosvásárhelyi magyarság a 89-es forradalom és a 90-es márciusi véres események között három olyan történést élt át, amely részben közösséget összekovácsoló hatással bírt, részben a félelmet és a bizalmatlanságot, a román közösségektől a még nagyobb eltávolodást eredményezett.
Az 1989. december 20-21-i események, amikor zömében magyar nemzetiségű munkások vonultak utcára a Ceaușescu-rezsim ellen tüntetni, az 1990. februári gyertyás-könyves tüntetés, amikor százezer magyar vonult végig a városon jogait némán követelni és a márciusi összecsapás, amikor ugyancsak megmutatta „erejét, azt, hogy képes kohéziót létrehozni”. Katarzisnak is lehet nevezni ezt a három eseményt – összegeztek a jelenlevők.
Az egyik negatív következmény a gazdasági fejlődés megtorpanása, a másik a magyar és a román közösség eltávolodása volt. Novák elmondta, az anyakönyvi statisztikákból világosan látszik, hogy a következő években visszaesett a vegyes házasságok száma. „A kultúra alkotói között létezik átjárás, kollaboráció, fordítások, közös akciók, akár politikaiak is, az egyének szintjén kevésbé, az emberek bezárkóznak saját kulturális világukba” – fogalmazta meg következtetéseit a történész.
Maszol.ro,

A hatvanéves Szőcs Gézát köszöntötték Kolozsváron
A Kolozsvári Magyar Napok keretében köszöntötték szerda este a Bulgakov irodalmi kávéházban Szőcs Géza költőt hatvanadik születésnapján.
Orbán János Dénes költő bemutatta az SZ. G. 60 – Album amicorum című könyvet, amelyet Szőcs Géza barátai írtak születésnapjára. Mint Orbán János Dénes felidézte, Szőcs Gézának elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az 1990-es években alapjaiban megváltozott az erdélyi magyar irodalom. Ő biztosította ugyanis az Előretolt helyőrség című irodalmi lap megjelenésének a feltételeit.
A lap szerkesztését olyan fiatalokra bízta, akik "azonnal elkezdtek garázdálkodni" – idézte fel Orbán János Dénes. "Az a gárda, amely Szőcs Gézának köszönheti megjelenését, ma több mint 150 irodalmi díjat tudhat magáénak" – tette hozzá. Azt is Szőcs Géza érdemének tekintette, hogy amikor elfogyott a pénze, mecénásokat talált a folytatáshoz. E mecénások között a születésnapra kiadott könyv két támogatóját, Nagy Elek vállalkozót és Böszörményi Zoltán író-vállalkozót említette.
Méltatója szerint a Szőcs Géza által kirobbantott erdélyi "irodalmi pörgés" visszahatott Magyarországra, és az ottani irodalmat is serkentette.
Az est meglepetésvendége Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége volt, aki az ünnepelt következetességének és becsületességének a példájaként mesélte el, hogy Szőcs Géza csak azzal a feltétellel vállalta az előszó megírását a szakácskönyvéhez, ha "végigeszi" a receptek alapján készített ételeket. "Nekem kötelező volt az egészet lefőznöm" – tette hozzá, általános derültséget kiváltva.
Lévai Anikó elmondta, abból jött rá, hogy Szőcs Géza a másokkal folytatott beszélgetésekből nyeri egy-egy művéhez az ötleteket, hogy némelyik írásban a saját, korábban elmesélt történeteire ismert.
Szőcs Géza a Carbonaro álnéven írt, Ha a polip szuszog Kolozsvárott című, idén megjelent könyvéből olvasott fel. Elmondta, a könyvben elmesélt történetek "Erdély képzeletbeli arcát ragadják meg, teli valóságelemekkel". Afféle szamizdat irodalomnak nevezte kétkötetes művét, amely nem vásárolható meg a könyvesboltokban, amelyről nem írnak a kritikusok.
Megjegyezte továbbá, ez az első olyan könyve, amelynek a Jánosi Andrea által tervezett látványa teljes mértékben megfelel az általa elképzelteknek.
Maszol.ro

A 60 éves Szőcs Gézát köszöntötték Kolozsváron
Sok érdeklődő gyűlt össze szerda este a Bulgakov kávéház teraszán a Szőcs Géza költő, politikus 60. születésnapjára szervezett irodalmi rendezvényen, amelynek moderátorai Orbán János Dénes és Farkas Wellmann Endre voltak.
Szőcs Géza Carbonaro álnéven írt, kétkötetes Ha polip szuszog Kolozsvárott című művét is bemutatták az est során, Orbán János Dénes költő, író pedig az Sz. G. 60 – Album amicorum című kiadványt ismertette, amelyet Szőcs Géza barátai írtak a költő tiszteletére. Orbán János Dénes kiemelte Szőcs Géza szerepét abban, hogy az 1990-es években alapjaiban megváltozott az erdélyi magyar irodalom. Ő biztosította ugyanis az Előretolt helyőrség című irodalmi lap megjelenésének a feltételeit. Az irodalomtörténészek is aláírják, hogy 1995-ben – Szőcsnek is köszönhetően – váltás történt a magyar irodalomban – az új nemzedék már 150 irodalmi díjat és több mint 100 kötetet tudhat maga mögött.
Az est meglepetésvendége Lévai Anikó, Orbán Viktor magyar miniszterelnök felesége volt, aki szintén felköszöntötte a költőt. A Ha polip szuszog Kolozsvárott első kötete huszonnégy történetet tartalmaz amely a szerző szerint „Erdély képzeletbeli arcát ragadják meg, teli valóságelemekkel” Ezeket a történeteket annak idején Sziveri János költőnek mesélte el, aki korának kiemelkedő alkotója volt, fiatalon meghalt. Beteljesületlen álma és vágya volt Sziverinek, hogy eljusson Erdélybe. Enyhítve barátja vágyódást, Szőcs Géza színes történeteket kezdett el mesélni Erdélyről és Kolozsvárról. Huszonöt év elteltével a költő arra gondolt, hogy ezeket a történeteket összegyűjti Kötetben adja ki. A második kötet inkább Sziverihez kapcsolódó dokumentumokból, kéziratokból és fényképekből áll. Szőcs kiemelte Jánosi Andrea képzőművész illusztrátori munkáját.
Oroszhegyi Tünde
Krónika (Kolozsvár)

Kézbe vett könyves sorsok
„Egy kísérlet arra, hogy a szerzők kezükbe vegyék a könyvük sorsát” – fogalmazott László Noémi költő a nemrég megalakult Sétatér Kulturális Egyesület egyik alapítója céljaikat ismertetve.
ismertetve.
Az egyesület másik két alapítója Király Zoltán költő és Szenkovics Enikő fordító, és működésük első lépéseként három kötetet jelentettek meg, amelyeket hétvégén a kolozsvári Bulgakovban ismertettek. László Noémi Föld, Király Zoltán Szívtűzoltóautó című verseskönyvei és György Attila Bestiarium Siculorum című prózakötete ezer-ezer példányban jelentek meg, és mivel nonprofit egyesületről van szó, a könyvek eladásából befolyó összeget újabb kötetek megjelentetésére kívánják visszafordítani, illetve könyvbemutatók, irodalmi rendezvények megszervezésére költenék el. László Noémi szerint a középgenerációs erdélyi magyar írók régóta értetlenül figyelik, hogy könyveiket alig lehet megtalálni az erdélyi könyvesboltokban, így ők úgy döntöttek, hogy – akár a mesebeli legkisebb királyfi – elindulnak szerencsét próbálni hamuban sült műveikkel, és megpróbálják elérni, hogy a könyveknek legyen „utóélete”, megismerhessék, megvásárolhassák azokat az érdeklődők.
Király Zoltán Papp Attila Zsolt moderátor kérdéseire válaszolva elmondta: a könyvkiadás úgy is működhet, hogy a kiadó megnyer három pályázatot három kötetre, az első pályázatból kapott összegből kiadja mindhárom kötetet, a többi pénzt pedig „egyéb célokra fordítja”, ők ezt a gyakorlatot szeretnék elkerülni, mint ahogy a raktárakban porosodó könyvek sorsán is változtatnának. „A szerző egyébként könnyebben rendez magának könyvbemutatókat, mint egy kiadó” – tette hozzá, leszögezve, hogy az egyesület az Erdélyi Magyar Írók Ligájától (E-MIL) – amelynek ő az ügyvezetője, László Noémi pedig az elnöke – függetlenül működik.
Erdélyiek oroszul
A Sétatér elsődleges profilja azonban nem a könyvkiadás – évente mindössze két-három könyv megjelentetését tervezik –, egyik fontos céljuk például feltérképezni a fordításban rejlő lehetőségeket, illetve az irodalomban rejlő lehetséges kulturális kapcsolatokat a környező országokkal. Király szerint első lépésként szeretnének erdélyi magyar szerzőket oroszra és amerikai angolra lefordíttatni, és „érdekes módón ehhez partnereket is találnak.” A könyvek egyébként mindössze egy hónapja jelentek meg, egyelőre a Mátyás szülőháza előtt felállított IDEA Könyvtérnek keresztelt standon vásárolhatják meg az érdeklődők, de reményeik szerint hamarosan sok helyen meg lehet majd találni a kiadványokat. György Attila, az egyik szerző szerint az ezres példányszám egyáltalán nem túlzottan ambiciózus, sőt szerinte az ezer az „alsó hang”, ennyit gond nélkül el lehet adni.
A Föld és lakói
Papp Attila Zsolt László Noémi könyvét ismertetve elmondta, a szerző egyszerű, ám sokféle értelmezési lehetőséget felvető címet választott a könyvnek. A költő elmondta, a Föld cím valóban jelentheti a bolygót, mint ahogy a hantföldet, vagy éppen a földet érést is sugallhatja, akár zuhanásról, akár a fellegekből a földre való leszállásról legyen szó. Papp szerint az életöröm és a melankólia keveredik a kötetben, amely szerinte egyfajta számvetés is. „Hosszú ideje írom ezeket a kötött formájú verseket a nagy, giccsesen értelmezhető dolgokról. Kicsit mélyebb gondolatiság jellemzi ezt a könyvet, a közhelyesnek tűnőről szerettem volna elfogadhatóan, egyszerű, földhöz ragadt nyelvezettel elmondani, amit gondolok, ilyen értelemben valóban egyfajta számvetés” – mondta László Noémi. Mindhárom szerző kiemelte egyébként lapunk munkatársa, Könczey Elemér kiváló kötettervezői munkáját, László Noémi könyvét például egy fiatal költő, Láng Orsolya rajzaival illusztrálta.
Király Zoltán ugyan egyik versében megfogalmazta, hogy kirúgta az ágyából a politikát, a kötetben mégis hangsúlyosan jelen van a politikum, a közéletiség, és az eziránt érzett undor. A szerző elmondta: a könyv egy részét a tavalyi helyhatósági választások idején írta meg, ezzel magyarázható a közéleti kérdések boncolgatása, amely azért lepheti meg az olvasót, mert a cím, a Szívtűzoltóautó szerelmes versek tárára utal, Király ugyanakkor megnyugtatta az olvasókat, hogy érzelmes versek is szerepelnek a könyvben. A Ma este elhagyott az I című vers kapcsán a költő Papp kérdésére elmondta: „Sajátos kapcsolatom van az istennel, nincs szükségem közvetítőkre, szoktam beszélgetni vele.”
György Attila kötete 24 „imaginárius állatfajt” ismertet részben a székely mitológiából, részben saját kútfőből egy-egy rövid, humoros szövegben, mint a rézfaszú bagoly, a szeszmacska vagy éppen a székely mintaférj, arra azonban emlékeztetett, a leírások többsége illek egyes embertípusokra is. „Sokszor elég volt szétnézni a barátaim között” – mondta a szerző, emlékeztetve, hogy a leírások korábban blogbejegyzésekként láttak napvilágot, de már ekkor tudta, hogy a kötet is elkészül majd. György Attila könyvét nemcsak hogy Könczey tervezte, de ő maga illusztrálta is – mint mondta, mindig is meg akarta rajzolni ezeket az állatokat. A rajzok szénnel készültek, ami Könczey szerint egyfajta mocskolódás, hiszen könnyen szét lehet kenni, ám ezt a technikát találta a legjobb választásnak, valamennyire el akart ugyanis szakadni a karikatúráiból megszokott stílustól.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Carbonaro és társai a Bulgakovban
Orbán János Dénes, az est házigazdája megjegyezte: kellemes meglepetés volt számára, hogy ilyen sokan eljöttek, noha nem csináltak nagy hírverést az eseménynek. És bár a kávézóban párhuzamosan egy másik irodalmi program is zajlott, a közismert irodalmárok, az alkotó közeli barátai mellett lelkes, fiatal olvasók és pályájuk elején lévő alkotók is szép számban tiszteletüket tették az ünnepségen.
Elsőként a költő Carbonaro álnéven írt, Ha a polip szuszog Kolozsvárott című, kétkötetes ópuszát ismerhettük meg. Méltatója, Farkas Wellmann Endre szerint nem véletlen, hogy éppen Szőcs Géza hatvanadik születésnapja előtt jelent meg. A költő mindig valamilyen meglepetéssel rukkol elő: ilyen Carbonaro alakja is. A szövegek Kolozsvárról és Sziveri Jánosról szólnak, akihez különleges kapcsolat fűzi Szőcs Gézát. Olyan témák, motívumok köszönnek vissza ezekben a kötetekben, amelyekről régebben is beszélt, más szövegösszefüggésben. Például közös beszélgetőkönyvükben kijelentette, hogy számára a haza sokkal inkább idő-, mintsem térbeli, és határai valahol a nyolcvanas években keresendők. „Úgy érzem, hogy folyamatosan újraértékelődik az idő, a történelem és a személyes élettörténete az alkotónak és természetesen rengeteg sok minden más, mint például Sziveri János alakja, irodalmi jelentősége”.
A rövid méltatás után az ünnepelt elmondta: csak most derült ki számára, hogy ez egy igazi szamizdat bemutató. A nyilvánosság kizárásával történik, a kötetek a könyvesboltokban nem kaphatók, sajtó nem ír róluk. Ugyanakkor fontosnak tartotta kiemelni azt is, hogy Farkas Wellmann Endrének a könyv genezisében jelentős szerepe van. Tavaly tavasszal egy rendezvényen felolvasott egy verset, amelyet hajdanában írt Sziverinek, és nem fejezett be; ekkor készített vele költőtársa és barátja egy interjút. Ebben a beszélgetésben mesélt többek között a vajdasági költőről is.
Sziveri ’89-ben halálos betegen érkezett szülőhazájából Magyarországra, ahonnan menekülnie kellett, politikai és egyéb okok miatt. Élete utolsó hónapjaiban sokat beszélgettek Szőcscsel, verseket is fogalmaztak egymásnak, egymáshoz, egymásról, a felolvasott mű is ezek közé tartozik. Az ünnepelt sokat mesélt Sziverinek Kolozsvárról, ahová a vajdasági költő nagyon szeretett volna eljutni. Tulajdonképpen az a tudat tartotta életben egy darabig, hogy együtt látogatnak majd el Erdélybe.
„Wellmann volt az, aki fölvetette az ötletet, hogy le tudnák-e jegyezni néhány ilyen történetet az Irodalmi Jelen számára. Én ezt megtettem, és végül sikerült 21 olyan történetet írni, amelyek a képzeletbeli arcát Erdélynek valós elemekkel ragadják meg. Így állt össze ennek a kétkötetes kiadványnak az első kötete. A második kötet Sziverivel való kapcsolatunk különböző dokumentumait foglalja magába: fotókat, nekrológokat, leveleket, kéziratokat és néhány olyan fejezetet, amely rokonítható ezzel a szövegvilággal”.
Szőcs az esten ízelítőképp fölolvasott néhány szöveget a fent említett kötetekből. S bár a technika ördöge meg szerette volna őt ebben akadályozni, a költő nem szakította félbe előadását, jól elboldogult mikrofon nélkül is, amíg beszereztek egy újabb hangosítót.
Az est második felében mutatták be az Irodalmi Jelen Könyvek és az Erdélyi Híradó közös kiadásában megjelent, Album Amicorum címűkötetet, amely az ünnepelt tiszteletére írt alkotásokat tartalmazza, a következő szerzőktől: Arany Ágnes, Bertha Zoltán, Bogdán László, Bollobás Enikő, Borbély Szilárd, Böszörményi Zoltán, Bréda Ferenc, Cserna-Szabó András, Csorba László, Dorin Tudoran, Elek Tibor, Farkas Árpád, Farkas Wellmann Endre, Földes Hobo László, Géczi János, György Attila, Horváth Iván, Karácsonyi Zsolt, Karátson Gábor, Karinthy Márton, Tomaso Kemény, Milorad Krstic, Ladik Katalin, Lövétei Lázár László, Lőwy Dániel, Makkai Ádám, Márton László, Monoki István, Orbán János Dénes, Selmeczi György, Sárközy Péter, Szálinger Balázs, Szörényi László, Temesi Ferenc.
Jánosi Andrea, a kötet illusztrátora a költő szerint az Erdélyben megjelenő szépirodalmi kiadványok egyik legszebbikét készítette el. Eddigi köteteinek illusztrációja csak részben felelt meg elképzeléseinek, ezzel viszont teljes mértékben elégedett.
Orbán János Dénes frappáns köszöntőjében Szőcs Gézával kapcsolatos régi történeteket is fölelevenített. Hangsúlyozta egyebek mellett, hogy Szőcs és Sziveri verseivel lehet leginkább hölgyeket hódítani. „Géza mindig is egy kiszámíthatatlan alkotó volt. Minden untatja, ami hétköznapi, ami mind a költészetében, mind a magánéletében, mind a politikai pályáján megmutatkozik. Ellentmondásos személyként tartják számon, de sebaj, hiszen éppen ezért izgalmas” – mesélte OJD, majd kitért a költő szerepére a kilencven után kibontakozó irodalom párfogásában.
Miután visszatért Erdélybe kényszeremigrációjából, Szőcs Géza megpróbált felépíteni egy kulturális birodalmat. S bár ő maga konzervatív, jobboldali beállítottsági ember, jól tudta, hogy mindezt ötvözni kell a modernitással. Ő biztosította az Előretolt Helyőrség irodalmi lap megjelenésének feltételeit, de szerkesztését a fiatalokra, Orbán János Dénesre és társaira bízta, nem szólt bele az olyan tartalmakba sem, amelyek magukra vonták a katolikus egyház haragját.
Amikor elfogyott a pénze, és úgy érezte, hogy nem tudja már finanszírozni a fiatalok irodalmi vállalkozásait, átadta a stafétabotot Nagy Elek vállalkozónak, Méhes György író fiának és régi jó barátjának, Böszörményi Zoltánnak, aki üzletemberként térvén vissza külföldi emigrációjából Aradra, megalapította a Nyugati Jelen napilapot és az Irodalmi Jelent. Így a fiataloknak továbbra is volt hol publikálniuk.
Erdélyben a tehetségek felkutatása és támogatása sokkal jobban működött, mint Magyarországon, ennek köszönhető, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint ötvenen publikálták köteteiket az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozatban. Az erdélyi magyar irodalom felnevelte utánpótlását, amelynek jelentősége átgyűrűzött a magyarországi irodalmi köztudatba is. Az a gárda, amely Szőcs Gézának köszönheti megjelenését, ma több mint 150 irodalmi díjat tudhat magáénak.
„Vitathatatlan, hogy mekkora nagy hatással volt ez a Kolozsvár-centrikus szellemi pörgés a kortárs fiatal magyar irodalomra. Mindezt Szőcs Géza robbantotta ki. Ha ez nem nemzetszolgálat, akkor mi az?” – fogalmazott OJD.
Arról sem feledkezett meg Orbán, hogy a Serény Múmia rovat hasábjait biztosító Helikonnak, nevezetesen Szilágyi Istvánnak és Kántor Lajos irodalomkritikusnak szintén nagy szerepe volt a kilencven után születő erdélyi irodalom kibontakozásában.
Orbán János Dénest az est meglepetésvendége, Lévai Anikó követte. A magyar miniszterelnök felesége köszöntőjében elmondta: Szőcs Géza rendkívül következetes és becsületes ember, a fantáziája szárnyal, de annak, amit leír, mindig van valami valóságalapja. Amikor megkérte, hogy a szakácskönyvéhez írjon előszót, csak azzal a feltétellel vállalta el, ha végigeheti a fogásokat, amelyeket neki kötelező volt lefőznie. „Mindig fantasztikus ötletei vannak. Csak olyan emberekkel találkozik, akikből úgymond ihletődhet.” Majd Nagy Elek idézte fel közös üzleti és baráti beszélgetéseiket, amelyek a fiatal irodalmat érintették. „Sok mindent megéltünk közösen, örömet, sikereket, embert próbáló pillanatokat egyaránt. A legnagyobb dolog, hogy a nemzetedet szerető, nemzetedért aggódó ember tudtál maradni.”
Végezetül Böszörményi Zoltán emlékezett vissza 1988-as találkozásukra Torontóban, ahol Szőcs Gézának volt föllépése. A költőbarát fölolvasta a Majorana Sz.G. hatvanadik születésnapjára gondol című versét, a születésnapi album egyik legszebb darabját, amelyet az ünnepelt megilletődve fogadott.
irodalmijelen.hu

Nyár végén miénk volt a tér
A szervezők várakozásait is felülmúló érdeklődés közepette tartották idén a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatát. Egy héten át színes forgataggá változott a kincses város, a zárónapon pedig több tízezer ember élte át a Szent István-i csodát, énekelte a Főtéren a Himnuszt.
Emberek ezrei hömpölyögtek augusztus 19. és 25. között Kolozsvár belvárosában, hogy részesei lehessenek a Kárpát-medence egyik legnagyobb nyári eseményének, a Kolozsvári Magyar Napoknak. A művészetek kedvelői kiállításokon, könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon, komoly- és könnyűzenei koncerteken vehettek részt, de idén sem maradtak el a városnéző séták, a Házsongárdi temetőlátogatás, a toronyzene vagy a néptánc. Ilyen programbőség mellett a legnehezebben teljesíthető feladatot az jelentette, hogy az érdeklődők legalább részben belekóstolhassanak az eseményekbe, egyszerre több rendezvény is csábította a kíváncsiskodókat, és magyar legyen a talpán, aki bármelyiket is könnyű szívvel kihagyta volna.
Némileg megkönnyítette a választást, hogy korosztályokra lebontva is lehetett tallózni a választékból. Külön kis birodalmat vehettek birtokukba a gyerekek és szüleik a Farkas utcai templom romkertjében, illetve a Református Kollégium udvarán az Életfa Családsegítő Egyesület jóvoltából. Akik szimbolikusan kinőtték már a rövidnadrágot, borkóstolóval egybekötött vásáron gyarapíthatták ismereteiket a hegy levéről. De nem csak inni, enni is lehetett bőségesen a sátraknál – igaz, a kínálat sokak számára megfizethetetlennek tűnt.
Az amúgy is irodalminak ismert Bulgakov kávéház ezúttal fiatal és befutott írók, költők hadiszállásává vált, az irodalmi programok a múltra és a jelenre egyaránt kiterjedtek.
Kolozsvár legendás szállodája, a New York a szalonjaiban rendezett eseményeknek köszönhetően egy hét erejéig hamvaiból támadt fel, és aki eddig csak a központi palota bezárt ajtóin döngetett, most magába szívhatta a patinás szálló és étterem semmivel össze nem hasonlítható hangulatát.
A rendezvények középpontja a Főtér volt, ahol együtt dobbant előadó és több tízezer ember szíve. Évtizedeken át csak bakelitlemezekről és egyéb hanghordozókról hallhattuk és ismerhettük azokat az előadókat, akik idén megtisztelték jelenlétükkel Kolozsvárt. Szörényi Levente három és fél évtized után látogatott ismét a kincses városba, Demjén „Rózsi” Ferenc először járt Mátyás király szülővárosában. Zorán (képünkön jobbra) viszonylag visszatérő vendég, de ekkora tömeg előtt ő sem koncertezett még mifelénk.
Harminc éve mutatták be Magyarországon az István, a király című rockoperát, és a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek köszönhetően végre karnyújtásnyira került történelmünk, szabadságunk, magyarságunk Kolozsvár több száz éves főterén is. Két király – Mátyás és István – tekintett le két órán keresztül 40 ezer büszke magyarra, és ha ettől sorsunk nem is fordul jobbra, az összetartozás hitét mindenképpen erősíti ez a hatalmas horderejű, évtizedek óta várt esemény
Széki tánc a Postakertben
Már tavaly programpontként szerepelt a Kolozsvári Magyar Napok csütörtökén a széki táncosok fellépése, emlékezve és emlékeztetve az egykori csütörtöki, illetve vasárnapi hagyományos táncra, amelyet annak idején a városban dolgozó széki legények és lányok jártak. Akkor még csak a Farkas utcai színpad és környéke szolgált a mementó helyeként, idén viszont már az eredeti helyszínen, a Postakertben táncolhattak a széki Szalmakalap táncegyüttes fiataljai. A tömeg csodálni és emlékezni érkezett a helyszínre: sokan a rendszerváltás előtti évtizedekből származó élményeiket emlegették, amikor magától értetődő volt, hogy – Kányádi Sándorral szólva – „Fekete-piros fekete táncot jár a járda szöglete”, mások csak elképzelni próbálták, milyen is lehetett az. Az első széki rendet mindenesetre második is követte, így a viseletbe öltözött leányokkal és legényekkel bárki táncolhatott: újra igazi táncház kerekedett a nagyposta mögött. Csak éppen vegyesen: kolozsváriak, székiek, Kolozsváron élők, illetve a városba látogatók együtt idézhették fel a múltat egy nagyon is jelenkori összekapaszkodás révén.
Dénes Ida, Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kutató, a vezető és a kisebbségi sors
Idén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk.
– Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket?
– A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek.
Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be.
– Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan?
– A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb.
A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni?
– Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat?
– Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult.
A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb.
Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony?
– Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer?
– Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik.
– Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor?
– A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány.
Simó Márton
http://kulturhon.szhblog.ro

R. T.
IRODALOM ÉS HATALOM
Még egyszer az író-besúgókról, Bottonival, Könczeivel, OJD-vel
Állambiztonsági szempontból is használható irodalmi elemzések, kedélyes csevejek a szekus tiszttel, jó kapcsolatoknak köszönhető bombasiker - a legismertebb esetekről beszélgettek az ötvenes-hetvenes évekből, egy pohár bor mellett.
Írók és hatalom viszonyáról, a jól ismert esetekről és személyes benyomásokról beszélgetett szombat este a Bulgakovban Stefano Bottoni, Könczei Csilla és Orbán János Dénes: azokról az írókról és sztorikról, amelyekről már olvashattunk vagy hallhattunk, konferenciákon vagy szintén kocsmákban, de mindig van helye a tovább-beszélésnek, újabb árnyalatok megvitatásának. Jelen írás nem a teljes beszélgetést adja vissza, csupán néhány téma mentén összegzi az elhangzottakat.
Bottoni három esetre tért ki alaposabban: Sütő Andrásra, Szilágyi Domokosra és Mikó Imrére, akiknek kollaborálási története más és más. Sütő András – aki a „nagy átmenetben” felnőtt generációhoz tartozik, azok közé, akik nagyon gyorsan beálltak a kommunista pártba – például azért írhatta meg később az Anyám könnyű álmot ígért, mert a jelentéseivel ennek kedvező hatalmat és pénzt szerzett magának. Jelentéseit nem a Securitaténak, hanem egyenesen a párt felső vezetésének küldte, ami
még kényelmesebbnek is bizonyult később,
amikor ’89 után mindenki a besúgókat kereste, a pártvezetéssel való közvetlen kapcsolatokat kevésbé. A 300 ezres példányszámban megjelent, és egyáltalán megjelent könyv akkora hatással bírt így, amilyenről másképpen nem álmodhatott volna. Az a Sütő, aki 22 évesen már főszerkesztő volt, és az irodalmi alapnak nevezett intézmény tagja is, később megírhatta az 50-es évek falusi osztályharcát, immár kritikus szemszögből, még ha benne is volt implicite, hogy azért ma jobb.
Sütő generációjával vagy a hozzá hasonló emberekkel kapcsolatban Bottoni azért kiemelte, hogy a szegény családból származó gyerekek kiszolgáltatott helyzetben voltak, nem volt olyan tudásuk, alapjuk, ami ellenszerként szolgálhatott volna; a mozgalom sodorta őket. Részben ez is vezethetett oda, hogy olyasmiket tesznek, amit később nehéz megmagyarázni, Sütő esetében ez a Földes László-ügy, amelyet nem is próbált igazából magyarázni, inkább csak elfeledtetni.
Szilágyi Domokosról még nehezebb beszélni, mivel költészetet elemezni még nehezebb, mint prózát, vallja Bottoni. Az ő történetében, amelyet először 2006-ban ismertettek a sajtóval, azt tartotta a legdöbbenetesebbnek, hogy mennyire fiatal volt: az ötvenes években 19-20 évesek,
gyakorlatilag gyerekek súgják be egymást,
náluknál nagyobb játékokba kényszerítik bele őket.
Bottoni jelenleg Mikó Imrével foglalkozik, akinek az esete különbözik Sütőétől vagy Szilágyiétól. Míg az előző kettő „noname” családból származik, Mikó tekintélyes unitárius család szülötte, jogász, majd "horthysta" képviselő és már fiatalon jelentős művet ír, nyelveket beszél. A háború után szovjet fogságba esik, itt megtanul oroszul, és hazaérkezése után a nyelvet kezdi tanítani. Szeretettel beszél az orosz (nem szovjet) népről, irodalomról, miközben egyetlen oroszul tudóként fél Kolozsvárnak ő fordítja a szovjet propagandaszövegeket, közvetítővé vélik, de az ideológiához nincs köze.
Mikót háromszor szervezték be élete során. Először 1952-ben, amikor a Duna-csatornához való elhurcolással fenyegették, másodjára ’55-ben, amikor korábbi kelletlen jelentései miatt újra behívták és háborús bűnperrel „kecsegtették”. ’56 után magától próbál kiszállni, de újabb bűnt követ el: a kolozsvári párttitkárnak írt levelében dekonspirálja magát, ezért kirúgják tanári állásából, de békén is hagyják többé-kevésbé. Ekkor néhány évig könyveket árul, eleinte álnéven, majd saját néven is közölhet, de nem bármiről, szakterületén például nem. A hatvanas évektől sorra „látogatják” a provokátorok, akik megpróbálnak valami gyanús félmondatot kicsikarni belőle, sikertelenül.
A hetvenes évektől változik a helyzet: fenyegetések helyett játszmákat kezdeményez a hatalom Mikóval kapcsolatban, Nyugatra engedik, Amerikába utazhat. Ez viszont azt jelenti, hogy az emigrációban meg kell mutatnia, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, elvégre utazhat, szabadon beszélhet. Mindezt úgy, hogy más, Amerikába utazók, mint Domokos Géza, Sütő András vagy Hajdu Győző nem mehetnek be a New York-i magyar házba, Mikót viszont beengedik, róla nem feltételezik, hogy kommunista. Mikó úgy megy bele ebbe a játékba, hogy tulajdonképpen nem kényszerítik, ekkor már majdnem nyugdíjas, könyveket jelentethet meg.
Bottoni kiemeli, hogy maga sem tudja pontosan, mi miatt száll be harmadjára is Mikó, a feltételezés szerint azonban ő maga is játszmába kezd. A tartótisztjével folytatott, már-már baráti beszélgetések átiratából kiderül, hogy Mikó kérdéseket vet fel, a politikai helyzetről beszélget, visszásságokra hívja fel a figyelmet, anélkül azonban, hogy konkrétan jelentene valakiről. Bottoni szerint azt gondolhatta, hogy ebben a rendszerben ez az egyetlen fórum, ahol meghallgatásra találhat, az általa felvetett dolgok így biztosan elkerülnek Bukarestbe, ahol esetleg valami változhat is ezek nyomán. Orbán János Dénes is afelé hajlott, hogy Mikó manipulál, bánni tud a szavakkal.
Szilágyi Domokos kollaboráció-története is két szakaszban történik: először nagyon fiatalon, ’56 után, barátnőjével fenyegetve szervezik be, de a második szakaszban már Bukarestben él és dolgozik, és állambiztonsági szempontból teljesen használható műelemzéseket ír, pl. Pál Lajos képeinek olyan üzeneteit tárja fel, amelyeket nem kellett volna leírni. Ez a szakasz az érthetetlenebb a történész számára is, és olyan kérdéseket vet fel, hogy ekkorra már rendszerszintű problémává vált-e a besúgás, ennyire normálissá válik-e, ennyire nehéz-e nemet mondani (miközben számos példát látunk arra is, hogy valaki nemet mondott). A hetvenes évekbeli Szilágyit már egyáltalán nem látja Bottoni, és irodalmi szempontú továbbelemzéseket szorgalmaz. Könczei Csilla a Szilágyi halálának körülményeit is fontosnak tartja, pontosabban azt, hogy szinte semmit sem lehet erről tudni, nincs egy ügyészi jelentés, nincs jegyzőkönyv. Sok szó esik a besúgókról, kevesebb a szekusokról magukról, főleg azért, mert keveset tudni róluk. Bottoni viszont külön kiemeli Florian Oprea tartótisztet – az akkori irodalmi élet legnagyobb krónikását, mondja róla derülést keltve, – akivel kapcsolatban érdekes dologra bukkant: öt nap zárkát kapott azért, mert bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatásnak vetette alá, amely után nyomban öngyilkos lett. Az ötnapi börtön után azonban karrierje töretlenül folytatódhatott. Könczei Csilla is megemlít egy olyan esetet, hogy azért kap minimális börtönbüntetést egy tiszt, mert kihallgatáskor figyelmetlen, a kihallgatott pedig kiugrik az ablakon és szörnyethal.
Az írók és hatalom viszonyában a személyes érintettség is szóba kerül, ami más- és másképpen ugyan, de mindenkinél jelen van: Bottonit megrázzák a történetek, amelyeket feltár, Könczei Csilla az édesapja és családi barátok révén érintett, Orbán János Dénes maga is szembesült azzal, hogy iskolatársai továbbadták a politikai vicceket, amelyeket mesélt, így az igazgató is tudomást szerzett erről. De végülis mindenki érintett lehet, ha másért nem, azért, mert rajong Szilágyi Domokosért – plusz a történetek a jelenről is szólnak, ezek nem múlnak el nyomtalanul, mint azt Könczei is hangsúlyozza. Előjön, mint megannyiszor az ilyen témákban, hogy mennyire fájdalmas lehet feltárni ezeket az ügyeket, nehéz feldolgozni a személyes ismerősök érintettségét, dilemmák akadnak, ezért maga Könczei is még mindig pihentet témákat, nem írt meg még mindent.
Van-e mentség a besúgásra – az örök kérdést és dilemmát, amely minden ilyen esetben felmerül vagy legalábbis felmerülhet, nem lehet megválaszolni. Így a szombati beszélgetésen is vegyes válaszokat kaptunk: míg OJD kijelentette, hogy nincs, mivel aki úgy tud bánni a szavakkal, mint adott írók, írhatta volna a jelentéseket anélkül, hogy bárkinek ártson vele, addig Könczei Csilla arra hívta fel a figyelmet, hogy a fizikai és a lelki erőszakkal beszervezett besúgók mellett ott volt a harmadik csoport is, akiket sosem próbáltak meg beszervezni – jó pszichológusok lévén feltehetően azért, mert tudták, hogy nincs amit kezdeni velük.
Transindex.ro

Ragyogó irodalmárok sötét múltja
Kényes témáról, az erdélyi irodalom nagy alakjainak besúgói múltjáról folyt az Írók és a hatalom című beszélgetés a kolozsvári Bulgakov Kávézóban, Stefano Bottoni történész és Könczei Csilla néprajzkutató-antropológus közreműködésével, akiket Orbán János Dénes kérdezett.
Az író mindenkor eszköz volt a hatalom kezében, lehetett kényszeríteni, de meg is lehetett vásárolni. Gyönyörű példa rá Torquato Tasso, a nagy eposzíró, a Mediciek udvari költője. Kiszolgálta az uralkodó családot, ezért cserébe palotában lakhatott, hintóval járhatott Firenzében, és többek között ennek köszönhetően írhatta meg a ránk maradt csodálatos költeményeket – vezette be Orbán János Dénes a rendkívül izgalmas, több mint kétórás beszélgetést, amelynek azonban nem a világirodalom, hanem az erdélyi literatúra közismert alakjai voltak a főszereplői.
Stefano Bottoni történész vállalta föl, hogy nyilvánosságra hozza a birtokába jutott, kényes információkat, a téma másik, személyesen is érintett kutatója pedig Könczei Csilla, aki a Transidexen Szekusblog néven 2006 óta publikál adatokat erdélyi írók és közismert személyiségek rendszerváltás előtti múltjáról.
Elsőként a történészt hallgathattuk meg, aki elmondta, Olaszországban nőtt föl, és érdekelte az a generáció, amely a húszas évek második felében született, a második világháború után nőtt föl, és ’45–’46-ban lépett be a kommunista pártba. Sütő Andrással, Szilágyi Domokossal és főként Mikó Imrével foglalkozott behatóan, utóbbiról könyvet is készül írni. Olyan fiatal értelmiségiekről van szó, akik általában szegény, paraszti családból származtak, ezért kézenfekvő volt, hogy a kommunista utópia erdélyi szószólói legyenek. Irodalmi szempontból felejthető, dicsőítő műveket írtak az akkori rendszerről, például megénekelték a Magyar Autonóm Tartományt. Stefano Bottoni szerint ez kimondottan „mozgalmi irodalom” volt, amelyért ők nagyon sokat kaptak.
Sütő András 1927-ben született, és huszonkét évesen már főszerkesztő. Később fölkerül Bukarestbe, olyan hatalmat kap a kezébe, amelyről kortársai nem is álmodhatnak. Forgatókönyvet ír, amelyből nem készül film, de munkáját 30 000 lejjel jutalmazzák, ami körülbelül 30 akkori fizetést jelent. A kommunizmusban csak az számított írónak, aki írószövetségi tag volt, így juthatott hozzá az Irodalmi Alap jelentős támogatásaihoz, publikálhatott könyveket. Sütő is él a lehetőséggel. Neki és a hozzá hasonló fiataloknak nincs olyan műveltségük, erkölcsi normarendszerük, amely visszatarthatná őket. Benne élnek a mozgalomban, amely sodorja őket – magyarázta Bottoni.
Sütő nem a Securitaténak, hanem a pártnak, a legfelső vezetőknek írt jelentéseket, egyebek mellett a kolozsvári kritikusról, Földes Lászlóról is. 1969-ben a Központ Bizottság póttagja, ennek köszönthető, hogy ’79-ben megírhatja az Anyám könnyű álmot ígér című regényét, amely háromszázezer példányban jelenik meg. Az ötvenes évek falusi osztályharcáról írhat kritikus hangon, nem esik bántódása.
Szilágyi Domokos esete kissé más, részben azért, mert költészetet nehezebb elemezni, mint prózát – mondta a történész, akinek nem kis fejtörést okozott, amikor először szembesült a költő kollaboráns múltjával. Néhány évet várt, kikérte a szakértők véleményét, irodalmárokat, hozzátartozókat keresett meg, s csak azután publikálta 2006-ban a Transindexen az erről szóló száraz, tényszerű közleményt. „Egyfajta stafétabot volt, amellyel tovább inkább irodalmároknak kellene érdemben foglalkozniuk, ám ez a mai napig sem történt meg”.
Szilágyit az ötvenhatos forradalom után szervezték be először, megzsarolták, arra kényszerítették, hogy adatokat szolgáltasson barátairól. A költő a barátnőjét védve először szabadkozik, majd belemegy egy “nála sokkal nagyobb játékba”. Bottoni szerint, amikor a családdal, a kedveseddel zsarolnak, s a Duna-csatornát emlegetik, tán még érthető is valamilyen szinten mindez, ám később, a hatvanas években, amikor újból bevonják Szilágyit, jól látható Páskándi Géza, Páll Lajos dossziéjából, hogy ezt már nem kényszerből, hanem szinte hivatásszerűen műveli. Nemcsak irodalmi műveket elemez állambiztonsági szempontból „hasznosan”: Páll Lajos egyik festményéből például a kisebbségi lét sanyarú helyzetét olvassa ki. A hetvenes években sokat jár a marosvásárhelyi idegklinikára, komoly alkoholproblémái vannak, és öngyilkosságának oka is lehetett a lelkiismeret-furdalás. Érdemes lenne kikérni a dossziéját, de eddig senki sem tette meg, pedig abból sok mindenre fény derülne.
Ötvenhat előtt nem volt kötelező besúgni, kollaborálni – folytatta Bottoni, de Majtényi Erik például az ötvenes években a Securitaténak dolgozik. A forradalom után a magyarok potenciális veszélyforrást jelentenek, megtorlások sorozata veszi kezdetét. Az olasz történész szerint érthető, ami ötvenhétben történik, de az már nem, hogy ezek az emberek akkor is folytatják, amikor már konszolidálódik a rendszer, enyhül a kényszer. Elgondolkodtató, hogy ugyanakkor sokan ellenállnak. Dávid Gyula például, miután szabadul a börtönből, ötször küldi el az őt beszervezni akarókat, de voltak olyan ötvenhatos elítéltek is, akiket szabadulásukkor sikerült megtörni, így Veress Zoltánt és még sok más, közismert személyiséget.
Van a kollaborációnak egy másik fajtája is, amelyre Mikó Imre esete kiváló példa. Sütővel és Szilágyival ellenétben ő közismert unitárius család tagja, akik nem gazdagok, de értelmiségiek, sokan felnéznek rájuk. Mikó ’40–’44 között képviselő volt a magyar parlamentben, nagyon művelt ember, öt idegen nyelvet beszél, már egyetemista korában, 21 évesen megírja jelentős művét, az Erdélyi falu és a nemzetiségi kérdést. Negyvennégyben szovjet fogságba kerül, a lágerben megtanul oroszul, átképzi magát, rájön, hogy itt új világ következik. ’48-ban hazajön és az unitárius gimnáziumban orosztanár lesz, tíz évig azt a nyelvet tanítja, amelyet mindenki utál. Szovjet filozófiát fordít oroszról magyarra a kolozsvári értelmiségnek, Gaál Gáboréknak. Közvetít, miközben semmi köze az egész ideológiához.
Három alkalommal próbálják beszervezni: először 1952-ben, amikor letartóztatják, a családjával és a Duna-csatornával fenyegetik, és addig nem engedik ki, amíg alá nem írja a beszervezési nyilatkozatot. Kelletlenül, de csinálja egy ideig, majd 1955-ben újra letartóztatják, egy háborús bűnt akarnak a nyakába varrni. Sikerül meggyőzniük... ’56 után ki akar szállni, mondván, hogy ő már tíz éve szolgálja a rendszert. Levelet ír az akkori kolozsvári tartótisztnek, ezzel dekonspirálja magát, ’58-ban kirúgják az állásból, sokáig könyveket árul. A hatvanas évektől közölhet a Korunkban meg más lapokban de csak álnéven, és nem a szakmájába vágó, nemzetiségi jogról. Sokat ír gyerekirodalomról, szovjet irodalomról, nyugati folyóiratokról, egyházi témákról. Ügynökök látogatják a könyvesboltban, de felismeri és kijátssza őket. Olyan válaszokat ad, amelyeket nem lehet rendszerellenesnek értelmezni.
A hetvenes években kiengedik először Magyarországra, majd Németországba, végül Amerikába. Azzal a céllal, hogy megnyugtassa a nyugati emigránsokat: Romániában minden a legnagyobb rendben a magyarokat illetően. Míg Domokos Gézát, Hajdú Győzőt, Sütő Andrást – akik szintén jártak Amerikában – nem engedik be a New York-i Magyar Házba, mondván, hogy bizosan kommunisták, Mikó oda is bemehet, mert róla nem is sejtik, hogy együttműködik a rendszerrel.
Mikó kapcsán Bottoni megemlítette Kolozsvár egyik legnagyobb „irodalmi krónikását”, Florian Oprea szekus tartótisztet, akivel Mikó jó kapcsolatot ápolt. Oprea mintegy harminc éven át követi figyelemmel az itteni történéseket, mindenről tud, ami lényeges, kitűnő elemző. Sok ember halála, tönkretett sorsa szárad a lelkén, de nem vonták felelősségre.
Mikó, bár nemzetiségi kérdésekről nem publikálhat, az erdélyi magyar múltról annál inkább, ő szerkeszti a Kriterion Téka-sorozatának művelődéstörténeti kiadványait. Egy idő után megpróbálja kijátszani a rendszert, 1974–76 között tizenhatszor találkozik Vasile Ioanával, a Kolozs megyei állambiztonság képviselőjével. Ezekben a „baráti beszélgetésekben” megpróbálja felvetni a magyarság hátrányos helyzetét. A történész szerint Mikó valószínűleg látta, hogy a rendszerben nincs más politikai fórum, s burkoltan ugyan, de ily módon próbált segíteni saját közösségén.
Orbán János Dénes az elmondottakra reagálva kifejtette: a hetvenes-nyolcvanas, sőt még a kilencvenes években is Magyarországon az erdélyi irodalmat sokan Sütő Andrással azonosították, egyfajta bálvány volt, ehhez képest nagyon is kétes múltja van. Ajánlja mindenki figyelmébe Kuszálik Péter Purgatórium című művét, ebben félelmetes tényfeltárást olvashatunk az íróról. OJD szerint nagyon sok embert kényszerítettek arra, hogy jelentsen, hogy működjön együtt, de voltak, akik úgy írtak írótársaikról, ismerőseikről, hogy nem ártottak, vagyis a rendszer szerint “használhatatlan” információkat szolgáltattak. Őket előbb-utóbb békén hagyták.
A megfélemlítést meg lehet ugyan érteni, de olyanok is voltak, akik ennek ellenére sem jelentettek. A fiatalság nem mentség arra, amit Szilágyi Domokos vagy Sütő András tett. Szilágyi miatt négy ember került börtönbe, sok sorsot megnyomorított. Aki olyan elme volt, mint Szilágyi Domokos, olyan verseket tudott írni, s szellemesen megviccelni szerkesztőket, pontosan tudta, mit csinál, s úgy is jelenthetett volna, hogy ne ártson másnak. Mikó Imre OJD szerint szavakkal próbált manipulálni, sokkal okosabb volt, mint két előbb említett társa és a tartótisztek. Talán arra gondolt, ha nem ő jelent, megteszi más, aki sokkal többet árthat.
OJD elmesélte, hogy diákkorában, az utolsó pártkongresszus idején ő is szembesült azzal, hogy osztálytársai között vannak besúgók, hiszen tanárnője kérdőre vonta a szünetben elhangzó politikai viccekért. Akkoriban is nagyon sokan nemet mondtak a csábításnak, de voltak, akiket meg lehetett vásárolni. Ha egy pártverset írt valaki, jóval több honoráriumot kapott érte – magyarázta, majd Könczei Csillát kérte meg, hogy beszéljen a Szekusblog történetéről.
A blogot nem a bosszúvágy szülte – mondta Könczei –, s mikor elindította, álmában sem gondolta volna, hogy közismert emberekről, családi barátokról derülnek ki sötét dolgok, akiket ő gyerekként nagyon szeretett, s később is nagyra tartott. Ilyen volt többek között Veress Zoltán. Érzékeny témára tapintott, s nagyon nehéz volt feldolgoznia a birtokába jutott információkat. Hosszú ideig gondolkodik, mielőtt egy-egy bejegyzést közzétenne, dilemmákkal küzd, hogy nyilvánosságra hozza vagy inkább elhallgassa az igencsak súlyos tényeket. Bottoninak ez a szakmája, ő viszont személyes érintettség révén került kapcsolatba a témával, saját életén érzi át zsigerileg mindezt. Mozaikokat, mondatokat rak össze, amelyből egy egész világ kerekedik ki. “Nemcsak egy letűnt kor ez, a mi világunk is, hiszen azok az évek nem múlnak el nyomtalanul”.
Varga Melinda
irodalmijelen.hu/2013-nov-28-1720/ragyogo-irodalmarok-sotet-multja

Mit keres Isten a költészetben?
Ott lehet-e akaratlanul is a versben a transzcendens? Lehetséges-e az alkotás az Isten léte nélkül? Az egyház hátrált ki a költészet mögül, vagy a költészet az egyházból? Költőként, szövegek közt mozgóként Demény Péter, Visky András, Karácsonyi Zsolt és Egyed Sándor voltak a 15. születésnapját rendezvénysorozattal ünneplő Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) vendégei a Bulgakov kávézóba kihelyezett beszélgetésen.
Transzcendencia a költészetben vagy költészet a transzcendenciában?
A meghívottak nem kerülgették a forró kását, már első körben választ próbáltak adni a címkérdésre. Demény Péter azzal, hogy röviden meghatározta a költő létmódját mint kereső emberét, aki ilyenként az istenkeresést sem úszhatja meg, értelemszerűen kutatja azt a magasabb Erőt, aki töretlenül képviseli az értékeket, amelyek hordozásában az ember nem tud mindig kitartó lenni. Szüksége van rá, vágyik rá – a költészet pedig a vágyból táplálkozik.
Az Isten persze úgy is „kereshet valamit” a költészetben, ha a költő nem keresi Istent – veti fel a lehetőséget Visky András. Szerinte sokszor nem is a költőn múlik, hogy a transzcendens visszaköszön-e a versből. Arról már van tapasztalatunk, hogy nem Isten nevének a használatától lesz egy alkotás istenes vers, illetve egy korábban szerelmes versnek hitt műről harmadik olvasatra megállapíthatjuk, hogy inkább istenes versnek tűnik, még ha nem is annak szánták. Feltevődik tehát a kérdés, hogy van-e vajon a nyelvnek Isten-emlékezete, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy kitekintsen a sorok mögül az istenarc?
Szinte válaszként hangzik Karácsonyi Zsolt felvetése: talán nem is annyira a transzcendenst kéne keresnünk a költészetben, hanem fordítva, hiszen a költészet a transzcendencia része – ha igazán jó, akkor bármiről is szóljon, érezhető, hogy földön túli, nem evilági.
A különben lelkész Egyed Sándor arra emlékeztetett, hogy a teremtés maga a szóból jött létre, tehát az alkotás az Istenéhez hasonló munka: a szavaimmal egy új világot hozok létre. „Azért lehetséges az alkotás, mert van Isten. Aki nem hisz benne, annak is csak ezért sikerülhet” - jelentette ki.
Mi a helyzet a giccsel?
A beszélgetés moderátora, Rácz Norberttel egyetértettek a meghívottak abban, hogy létezik egy kétes értékű, irodalmi szempontból akár lényegtelennek mondható „vallásos szépirodalom”, ami inkább giccs, viszont abban is megegyeztek, hogy ezeknek is van létjogosultságuk, nem szapulni kell ezeket, hanem csak elfogadni. „A hitbuzgalmi költészetnek megvan a maga legitimitása, mint ahogy a népi vallásosság megnyilvánulásainak is. Ne feledjük el, hogy az ikonok sem festőművészek munkái” - mondta Visky András.
Ugyanakkor többünk ellenérzését szavakba öntve Demény Péter röviden kifejtette mit ért giccs alatt, és az miért bántó: „Engem zavar mindig, amikor valaki túl magabiztos valamiben”. Másrészt meg a vallásos klisék szajkózása sem emeli művészi szintre az alkotást. Nemes Nagy Ágnest idézi a költő: „a vers a sorközökért íródik”.
Kivonult a szó az ige mögül?
A közönség soraiból hangzott el a kérdés, hogy merre is tart ma a költészet, amely évszázadok eltelte után leszállt az egyház szekeréről. Válaszában a kérdést rögtön megfordította Visky András: nem a költészet lett hűtlen, hanem az egyház vált le a költészetről, de egyáltalán a kortárs művészetről - kényelemből, és beemelte ezek helyébe a giccset, mert az problémátlan.
Lehet, hogy az egyház túl finnyás lett, és az Énekek éneke ma nem kerülne be a Bibliába – ahogy Visky András felvetette –, viszont mindig az egyes emberek döntése az egyházon belül is, hogy hogyan viszonyulnak a művészethez. Demény Péter arra emlékeztetett, hogy a püspök Makkai Sándor írta Adyról az egyik legkorábbi és legszebb esszét, Bartókra pedig a református Bánffy Miklós mondta ki, hogy „ő kell”. „Ma is van bátorság – ha máshol nem, hát a költőkben és a hitből élő emberekben” – mondta Egyed Sándor bizakodóan.
A kérdező így fogalmazott: „az ige mögül kivonult a szó”. A meghívottak azonban cáfolták, hogy ez így lenne. Karácsonyi Zsolt szerint akár ma is össze lehetne állítani egy antológiát kortárs istenes versekből. Ezt tükrözték az asztal mellől felolvasott művek is: sajátok és hozottak, Isten nevét kimondók és elhallgatók egyaránt.
Zsigmond Júlia. maszol/MTI