Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. augusztus 17.
Az idei Csoma-tárlat margójára
Az erdélyi magyar képzőművészeti élet Háromszéken lelkes szervezők hívására búvópatak csobogásával az év során több helyszínen tárja fel víztükrét, hogy sodrásában láthatóvá váljanak életművek és kiemelt alkotások. Az alkotótáborok és közös kiállítások közösség- és csoportteremtő kohézióval kapcsolnak össze alkotókat, és tárnak fel az alkotások között párhuzamokat. Háromszéken az Incitato és a Bálványosi Nyári Tábor szintén rendelkezik csoportteremtő szándékkal.
A régió képzőművészei mellett anyaországi művészeket is bevonnak, és átjárhatóvá tesznek szimbolikus határokat. A Csoma-tárlat kiemelt értéket képvisel töretlen folytonosságával is, amelyet Gazda József kitartó és elhivatott szervezőkészséggel irányít. A helyszín rendelkezik képzőművész nagysággal, hiszen Gazdáné Olosz Ella textilművészete a helyi kulturális lenyomatokban rejlő egyetemességet, a népiből a monumentálist tárja fel. Így a kovásznai képtár a maga szűkösségével is szellemi otthont nyújt az erdélyi képzőművészet egyik legrangosabb tárlatának. Az idei kiállítások összességét áttekintve a Barabás Miklós Céh kolozsvári Bánffy-palotában megrendezett éves kiállítása mellé a kovásznai Csoma-tárlatot helyezem. A kiemelt két kiállítás alkotógárdája közös, a kovásznai tárlaton viszont a határok nyitottabbak. Idén Deák M. Ria a meghívott művész, aki a középső teremben több textilkollázst mutat be. Tavasszal Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban férjével, Deák Barnával közös kiállításukon a ciklus néhány korábbi darabját már láthattuk. Keze alatt a fekete alapon elrendezett fonalak, visszabontott vagy vágott textildarabok organikus képződményeket szülnek. A szimmetrikus elrendezési elvek, a konstrukciók saját életterükben egyéni aurával rendelkező kozmoszokat, harmóniafoltokat és -szigeteket hoznak létre. A lenyűgöző dekorativitás fölé nő egy pozitív sugallatú és elvonatkoztató világkép, amelyet a címadás is kiemel (pl. Genézis, Fénykor).
Számomra Aknay János szentendrei Kossuth-díjas képzőművész folyamatos jelenléte a tárlaton példaértékű. Részéről a megmutatkozás szándéka fölött áll egy megpecsételt közösségvállalás régiónk művészeivel. Geometrikus absztraktja felfelé ívelő háromszög hasábjával az elvonatkoztatás és letisztult gondolkodást mutatja. Dinamizmus, célratörő koncentrálás ereje hat művén. A tavalyi díszvendég, Bartos Jenő Csendélet képét állítom párhuzamba Aknay munkájával. A szintén egy síkba merevített mértani alakzatok a szigorú rendbe szervezett formák és a festék anyagformálásának lázongó és merész jelenlétében gazdag nézői reflexiót váltanak ki. Botár László absztraktja a cím metafizikus jelentése (A sötétség kibontakozása) nélkül is érdekes átalakuló világképet ragad meg. A színfoltok véletlenszerűségében szuggesztív és asszociációkban gazdag szürrealizmust fedezhetünk fel. Ábrahám Jakab az Egyensúly rézkarca egy filozofikus bölcselet narrációját jeleníti meg. A csonka elemekben lévő lenti természeti világ fölé helyezett merítőkanálból csordogáló víz a biztatás reményét és a kiapadás félelmét is jelölheti. Érződik, hogy a művész egy metafizikus elvonatkoztatásra mutat rá, párbeszédet kezdeményez a nézővel az ember felelősségéről. Kákonyi Csilla Elmenőben (Kőrösi Csoma Sándor-díj) című képe lenyűgöz, hiszen egy jelentős életmű után is új árnyalatok felmutatását jeleníti meg. A részletelemek hiánya egy metafizikus tér felé nyit. Az intenzív színek és allegorikus figurák az egyetemes sorszimbólum felé irányítják a nézőt, amelyben részvét és azonosulás együtt van jelen. A dráma katarzisa és felemelő szépsége jelenik meg. A marosvásárhelyi alkotó életművét tavaly az Erdélyi Művészeti Központban ismerhettük meg. A Csoma-kiállítás a kortárs erdélyi képzőművészet sűrített kivonata. A hetvenhét alkotó a fény és árnyék kontrasztjára válaszolva avat be a kortárs képzőművészeti nyelv alakulásába és a művész világészlelő idegállapotának finom rejtelmeibe.
DEÁK FERENC
(Augusztus 24-én, csütörtökön 18 órától a kovásznai Kádár László Képtárban ítélik oda a közönségdíjat. A kiállítás anyagát méltatja Gazda József műkritikus, a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület elnöke.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az erdélyi magyar képzőművészeti élet Háromszéken lelkes szervezők hívására búvópatak csobogásával az év során több helyszínen tárja fel víztükrét, hogy sodrásában láthatóvá váljanak életművek és kiemelt alkotások. Az alkotótáborok és közös kiállítások közösség- és csoportteremtő kohézióval kapcsolnak össze alkotókat, és tárnak fel az alkotások között párhuzamokat. Háromszéken az Incitato és a Bálványosi Nyári Tábor szintén rendelkezik csoportteremtő szándékkal.
A régió képzőművészei mellett anyaországi művészeket is bevonnak, és átjárhatóvá tesznek szimbolikus határokat. A Csoma-tárlat kiemelt értéket képvisel töretlen folytonosságával is, amelyet Gazda József kitartó és elhivatott szervezőkészséggel irányít. A helyszín rendelkezik képzőművész nagysággal, hiszen Gazdáné Olosz Ella textilművészete a helyi kulturális lenyomatokban rejlő egyetemességet, a népiből a monumentálist tárja fel. Így a kovásznai képtár a maga szűkösségével is szellemi otthont nyújt az erdélyi képzőművészet egyik legrangosabb tárlatának. Az idei kiállítások összességét áttekintve a Barabás Miklós Céh kolozsvári Bánffy-palotában megrendezett éves kiállítása mellé a kovásznai Csoma-tárlatot helyezem. A kiemelt két kiállítás alkotógárdája közös, a kovásznai tárlaton viszont a határok nyitottabbak. Idén Deák M. Ria a meghívott művész, aki a középső teremben több textilkollázst mutat be. Tavasszal Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban férjével, Deák Barnával közös kiállításukon a ciklus néhány korábbi darabját már láthattuk. Keze alatt a fekete alapon elrendezett fonalak, visszabontott vagy vágott textildarabok organikus képződményeket szülnek. A szimmetrikus elrendezési elvek, a konstrukciók saját életterükben egyéni aurával rendelkező kozmoszokat, harmóniafoltokat és -szigeteket hoznak létre. A lenyűgöző dekorativitás fölé nő egy pozitív sugallatú és elvonatkoztató világkép, amelyet a címadás is kiemel (pl. Genézis, Fénykor).
Számomra Aknay János szentendrei Kossuth-díjas képzőművész folyamatos jelenléte a tárlaton példaértékű. Részéről a megmutatkozás szándéka fölött áll egy megpecsételt közösségvállalás régiónk művészeivel. Geometrikus absztraktja felfelé ívelő háromszög hasábjával az elvonatkoztatás és letisztult gondolkodást mutatja. Dinamizmus, célratörő koncentrálás ereje hat művén. A tavalyi díszvendég, Bartos Jenő Csendélet képét állítom párhuzamba Aknay munkájával. A szintén egy síkba merevített mértani alakzatok a szigorú rendbe szervezett formák és a festék anyagformálásának lázongó és merész jelenlétében gazdag nézői reflexiót váltanak ki. Botár László absztraktja a cím metafizikus jelentése (A sötétség kibontakozása) nélkül is érdekes átalakuló világképet ragad meg. A színfoltok véletlenszerűségében szuggesztív és asszociációkban gazdag szürrealizmust fedezhetünk fel. Ábrahám Jakab az Egyensúly rézkarca egy filozofikus bölcselet narrációját jeleníti meg. A csonka elemekben lévő lenti természeti világ fölé helyezett merítőkanálból csordogáló víz a biztatás reményét és a kiapadás félelmét is jelölheti. Érződik, hogy a művész egy metafizikus elvonatkoztatásra mutat rá, párbeszédet kezdeményez a nézővel az ember felelősségéről. Kákonyi Csilla Elmenőben (Kőrösi Csoma Sándor-díj) című képe lenyűgöz, hiszen egy jelentős életmű után is új árnyalatok felmutatását jeleníti meg. A részletelemek hiánya egy metafizikus tér felé nyit. Az intenzív színek és allegorikus figurák az egyetemes sorszimbólum felé irányítják a nézőt, amelyben részvét és azonosulás együtt van jelen. A dráma katarzisa és felemelő szépsége jelenik meg. A marosvásárhelyi alkotó életművét tavaly az Erdélyi Művészeti Központban ismerhettük meg. A Csoma-kiállítás a kortárs erdélyi képzőművészet sűrített kivonata. A hetvenhét alkotó a fény és árnyék kontrasztjára válaszolva avat be a kortárs képzőművészeti nyelv alakulásába és a művész világészlelő idegállapotának finom rejtelmeibe.
DEÁK FERENC
(Augusztus 24-én, csütörtökön 18 órától a kovásznai Kádár László Képtárban ítélik oda a közönségdíjat. A kiállítás anyagát méltatja Gazda József műkritikus, a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület elnöke.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 21.
Csodálatos, bizarr harmóniák Sipos László műveiben
Üvegkoronás királynővel, reneszánsz Madonnával, halas-madaras koronás Krisztussal, bajuszos múzsával, behúzottcipzár-szájú sárgabohóccal, papírcsákós tábornokkal találkozhatnak az érdeklődők Sipos László grafikus, festőművész Arcok – álarcok című tárlatán. A képzőművész kiállítását pénteken, a Barabás Miklós Céh galériájában nyitották meg, a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az alkotásokat Németh Júlia műkritikus méltatta, az est házigazdája Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke volt.
Kolozsi Tibor a megnyitón kifejtette: Sipos László igazi reneszánsz beállítottságú alkotó, ezt már akkor megállapította, amikor először járt a műtermében és látta, hogy a képzőművész nemcsak megmossa az összes ecsetét használat után, hanem be is csomagolja azokat, hogy a szálak ne törjenek meg és azok ne porosodjanak. – Ebből is, meg persze a képekből is látszik, hogy nagyon komolyan végzi munkáját –jegyezte meg a céh elnöke.
– Sipos László értékrendet teremtett. Sajátosat, egyénit, összetéveszthetetlent, múló divatoktól függetlent, amelyben a látszólagos összevisszaság sajátos rendezői elveknek engedelmeskedve teremti meg azt az összhangot, amely alkotásainak sava-borsát adja, és életművének egységét biztosítja – jellemezte a művészt Németh Júlia. – Csodálatos, bizarr harmóniákat láthatunk itt, de feltevődik a kérdés, hogy lehet-e egy harmónia bizarr? Lehet, mert Sipos László nem ismer lehetetlent, ha művészetről van szó – hangsúlyozta a műkritikius, aki szerint a képzőművész megalkotta sajátos, a bizarr harmóniák törvénytárát, amely megalkotásához „gondolati és művészi tisztánlátás egyaránt nélkülözhetetlen”. Munkáit algoritmusokhoz is lehetne hasonlítani, hisz Németh Júlia szerint minden alkotáson minden a helyén van és óraműpontossággal működik.
A tárlatmegnyitón a műkritikus külön-külön is elemezte a kiállított portrékat, így az érdeklődők segítségek kaptak a bizarr harmóniák megfejtéséhez, megérthették, hogyan kapcsolódnak egymásba a különböző portréelemek.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)
Üvegkoronás királynővel, reneszánsz Madonnával, halas-madaras koronás Krisztussal, bajuszos múzsával, behúzottcipzár-szájú sárgabohóccal, papírcsákós tábornokkal találkozhatnak az érdeklődők Sipos László grafikus, festőművész Arcok – álarcok című tárlatán. A képzőművész kiállítását pénteken, a Barabás Miklós Céh galériájában nyitották meg, a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az alkotásokat Németh Júlia műkritikus méltatta, az est házigazdája Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke volt.
Kolozsi Tibor a megnyitón kifejtette: Sipos László igazi reneszánsz beállítottságú alkotó, ezt már akkor megállapította, amikor először járt a műtermében és látta, hogy a képzőművész nemcsak megmossa az összes ecsetét használat után, hanem be is csomagolja azokat, hogy a szálak ne törjenek meg és azok ne porosodjanak. – Ebből is, meg persze a képekből is látszik, hogy nagyon komolyan végzi munkáját –jegyezte meg a céh elnöke.
– Sipos László értékrendet teremtett. Sajátosat, egyénit, összetéveszthetetlent, múló divatoktól függetlent, amelyben a látszólagos összevisszaság sajátos rendezői elveknek engedelmeskedve teremti meg azt az összhangot, amely alkotásainak sava-borsát adja, és életművének egységét biztosítja – jellemezte a művészt Németh Júlia. – Csodálatos, bizarr harmóniákat láthatunk itt, de feltevődik a kérdés, hogy lehet-e egy harmónia bizarr? Lehet, mert Sipos László nem ismer lehetetlent, ha művészetről van szó – hangsúlyozta a műkritikius, aki szerint a képzőművész megalkotta sajátos, a bizarr harmóniák törvénytárát, amely megalkotásához „gondolati és művészi tisztánlátás egyaránt nélkülözhetetlen”. Munkáit algoritmusokhoz is lehetne hasonlítani, hisz Németh Júlia szerint minden alkotáson minden a helyén van és óraműpontossággal működik.
A tárlatmegnyitón a műkritikus külön-külön is elemezte a kiállított portrékat, így az érdeklődők segítségek kaptak a bizarr harmóniák megfejtéséhez, megérthették, hogyan kapcsolódnak egymásba a különböző portréelemek.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 9.
Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 30.
Gyarmathy János a kitüntetett
Ünnep Bernády szellemében
A városépítő polgármester nyughelyénél gyülekeztek szombat délelőtt a Bernády-örökség ápolói, éltetői. A marosvásárhelyi temetőben zajló emlékezés, koszorúzás a Bernády Napok hagyományos mozzanata, amelyet ezúttal is a rendezvénysorozat zárónapjára – a korábbi években péntekre – időzített a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriuma.
Borbély László kuratóriumi elnök az idei év különlegességére, a 25 éves alapítvány és a 20 éves rendezvénysorozat jubileumára emlékeztette a jelenlevőket.
– Ezen a helyen mindig elgondolkozom azon, mit jelent nekünk Bernády, és hogyan tudjuk ezt megjeleníteni. A Bernády Napok szervezésekor igyekszünk minden évben valami újat hozzátenni a Bernády-kultuszhoz, és mindig rájövök arra, hogy van még mit felmutatni – tette hozzá a kuratóriumi elnök, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy jövőben lesz Bernády György halálának 80. évfordulója, és mivel a hajdani polgármester Marosvásárhely hitéletében is fontos szerepet töltött be, egyházi főgondnok volt, 2018-ban az egyházzal közösen szeretne erről megemlékezni az alapítvány.
„Mintha az egész város...”
Bernády sírjának megkoszorúzása után az együttlét a városépítő szobránál folytatódott.
– Ha nem is vagyunk sokan, lélekben úgy vagyunk itt, mintha itt lenne az egész város – mondta a koszorúzás előtti percekben
Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának alelnöke. Borbély László az 1994-es szoboravatót idézte fel, amikor akkora volt a tömeg, hogy a Sáros utcáról nem lehetett látni a végét. A rendkívüli eseményt Bálint Zsigmond fotóművész úgy örökítette meg, hogy fényképén a tizenötödik sorban állók is felismerhetők, az alkotás jelenleg is megtekinthető a Bernády Házban – hallhattuk az alapítvány kuratóriumi elnökétől, aki szerint Bernády öröksége iránt az évek során sem lanyhult az érdeklődés, ezt jelzi az is, hogy 1995-től – amióta a nyilvántartást vezetik – a Bernády Ház 2642 rendezvénynek adott otthont, és azok nagy része a hajdani polgármester alakjához kapcsolódott.
– Bernádynak számomra ma is ugyanaz az üzenete, mint eddig bármikor: fogjunk össze mi, romániai magyarok, és tegyünk le valamit közösen az asztalra. Ha van ehhez hit és akarat, sok év múlva is fogunk itt találkozni – zárta beszédét Borbély László, végül azt is megjegyezte, nem baj, hogy a megemlékezés alatt a közelben éppen egy jegyespárnak muzsikáltak, ez is a város hangulatához tartozik, az viszont fontos, hogy a város igazi hangulatát ne hagyjuk megváltoztatni.
Az elkövetkező percekben a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi tagjai, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul, a megyei és városi RMDSZ képviselői, az RMDSZ marosvásárhelyi Nőszervezete, a MAG (Mai Generáció Ifjúsági Szervezet), illetve a Szovátai Bernády Közművelődési Egyesület illetékesei helyezték el koszorúikat a városépítő polgármester szobránál. Az ünnepi pillanat után rövid ideig még együtt maradtak az emlékezők. Bulyovszky Loránd, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi titkára ekkor idézte fel a szobor születésének jelképerejű körülményeit, azt, hogy Bocskay Vince alkotása sok maroknyi bronzból, a marosvásárhelyiek által felajánlott kilincsekből, lakatokból, kulcsokból öltött testet 23 évvel ezelőtt.
Alkotójához tért vissza az emlékplakett
Délután a zsúfolásig telt Kultúrpalotában folytatódott az ünnepség. Borbély László az elmúlt negyedszázad megvalósításait körvonalazta: 262 képzőművészeti tárlatot, 15 fotókiállítást szervezett a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány a Bernády Házban, amelynek gyűjteménye 250 képzőművészeti alkotással és 150 fotóval gazdagodott az évek során, 26 kiadványt publikáltak a 25 év alatt, és az elmúlt három évben több mint kilencezren látogatták meg a volt Baross utcai Házat. Az alapítvány kuratóriumi elnöke az elmúlt idők Bernády Napjaira is visszatekintett.
– Mindig fontosnak éreztük megszólítani a fiatal nemzedéket. Fantasztikus volt látni, ahogy versenyeznek, esszéírásban, filmezésben mérik össze tehetségüket a diákok. Két éve sportvetélkedőket szervezünk nekik, és ezekre a versenyekre sok román iskolai osztály is benevez. Minden résztvevő Bernády-emlékéremmel tér haza, így a román gyermekek, fiatalok is találkoznak a hajdani polgármester nevével, örökségével.
Az idei rendezvénysorozatból Borbély László a slam poetryt is kiemelte, majd az egyik fiatal alkotásából idézve tette fel a költői kérdést hallgatóságának:
– Eleget tettünk annak, hogy ez a hely jó legyen nekünk?
Végezetül a kuratóriumi elnök köszönetet mondott a marosvásárhelyieknek az elmúlt 25 évért, a közönség támogatása, jelenléte nélkül ugyanis nem élte volna meg a negyedszázadot a városépítő nevét viselő rendezvénysorozat.
A gálaműsor kiemelkedő pillanata a Bernády-emlékplakett, Gyarmathy János szobrászművész bronzplasztikájának átadása volt, amelyet idén tizenkilencedik alkalommal ítélt oda az alapítvány kuratóriuma.
Az idei kitüntetett maga az emlékplakett alkotója volt. A szobrászművészt laudáló Nagy Miklós Kund beszéde elején Bernády György hitvallásnak is beillő szövegét idézte, amelyet a polgármester 1913-ban a Kultúrpalota felépülésekor tett közzé: „…Célomat elértem. A város közönsége egyetlen adófillérének igénybevétele nélkül (...) megépítettük Maros-Vásárhelyen a magyar közművelődés templomát, megteremtettük a legnemesebb értelemben vett népházat”. Ezt az „alkotó, teremtő vágyat, az emberség, az érték és szépség kiterjesztésének szándékát” vonatkoztatta a méltató Gyarmathy János életművére, a négy évtizede töretlenül felfelé ívelő alkotóművészetre és a művészpedagógusi tevékenységre egyaránt.
– Művészete önmagáért beszél, lélekbe hatolva szólítja meg a szemlélőt, bravúros formai megoldásokkal ejti ámulatba a nézőt. Bronz kisplasztikái egy olyan sajátos világot képviselnek, amelyet joggal tekinthetünk gyarmathys köznapi mitológiának, groteszk misztériumnak. Térszobrai olyan eszmét megtestesítő személyiségeket, jelképeket hoznak elénk, akik mindannyiunknak nagyon sokat jelentenek: Kós Károly, Bartók Béla, Petőfi Sándor, Aranka György, Szent László, Árpád nagyfejedelem... Több kis szobra németországi városokban, Iserlohnban, Halternben, Ratingenben teljesedhetett ki monumentális méretűvé – hallhattuk a méltatótól, aki a továbbiakban a szobrászművész egyetemi mesteréről, Korondi Jenőről is említést tett, majd megbecsült alkotóvá vált tanítványai közül is felsorolt párat, végül kitüntetéseiről szólt.
– A művészi munkáját díjazó elismerések mellett, amelyekből az elsőt még egyetemistaként 1980-ban érdemelte ki, majd két évtized teltével a Barabás Miklós Céh Nívódíját is magáénak tudhatja, pedagógusi tevékenységét is jelentős kitüntetések honorálják: az államelnöki érdemérem (1994), a kormányfőtől, majd az oktatási minisztériumtól kapott kiválósági oklevél 2004, 2005-ben.
Laudációját a kuratóriumi alelnök Ernst Gombrich huszadik századi művészettörténész gondolatával zárta, amelyet a kitüntetett is magáénak vall: „A művészettel kell élnünk ahhoz, hogy emberségesek legyünk”.
Gyarmathy János elárulta, furcsa helyzet, különös érzés számára, hogy ő vehette át azt az emlékplakettet, amelyet két évtizede készít. A kitüntetett örömét fejezte ki, amiért a marosvásárhelyiek szeretik a szobrait, majd azt is megjegyezte, külön öröm számára, hogy az a kis tér, ahol az általa alkotott Aranka György-szobor áll, a vásárhelyiek fontos gyülekezőhelyévé, a magyar dráma napjának ünnepi helyszínévé vált.
A továbbiakban a gála egy izgalmas pillanata, Sz. Kovács Géza segesvári művész festményének kisorsolása következett. Az alkotást a helyjegyet igénylők valamelyike vihette haza, a szerencse a marosvásárhelyi Csáki Jolánnak kedvezett.
Az estet Ránki Dezső, Klukon Edit és Ránki Fülöp világhírű művészek ünnepi zongorajátéka koronázta meg. Különleges koncertjével a művészcsalád Liszt Ferenc születésnapja és Kodály Zoltán halálának 50. évfordulója előtt tisztelgett. A rendkívüli zenei élményt vastapssal köszönték meg a marosvásárhelyiek. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)
Ünnep Bernády szellemében
A városépítő polgármester nyughelyénél gyülekeztek szombat délelőtt a Bernády-örökség ápolói, éltetői. A marosvásárhelyi temetőben zajló emlékezés, koszorúzás a Bernády Napok hagyományos mozzanata, amelyet ezúttal is a rendezvénysorozat zárónapjára – a korábbi években péntekre – időzített a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriuma.
Borbély László kuratóriumi elnök az idei év különlegességére, a 25 éves alapítvány és a 20 éves rendezvénysorozat jubileumára emlékeztette a jelenlevőket.
– Ezen a helyen mindig elgondolkozom azon, mit jelent nekünk Bernády, és hogyan tudjuk ezt megjeleníteni. A Bernády Napok szervezésekor igyekszünk minden évben valami újat hozzátenni a Bernády-kultuszhoz, és mindig rájövök arra, hogy van még mit felmutatni – tette hozzá a kuratóriumi elnök, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy jövőben lesz Bernády György halálának 80. évfordulója, és mivel a hajdani polgármester Marosvásárhely hitéletében is fontos szerepet töltött be, egyházi főgondnok volt, 2018-ban az egyházzal közösen szeretne erről megemlékezni az alapítvány.
„Mintha az egész város...”
Bernády sírjának megkoszorúzása után az együttlét a városépítő szobránál folytatódott.
– Ha nem is vagyunk sokan, lélekben úgy vagyunk itt, mintha itt lenne az egész város – mondta a koszorúzás előtti percekben
Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának alelnöke. Borbély László az 1994-es szoboravatót idézte fel, amikor akkora volt a tömeg, hogy a Sáros utcáról nem lehetett látni a végét. A rendkívüli eseményt Bálint Zsigmond fotóművész úgy örökítette meg, hogy fényképén a tizenötödik sorban állók is felismerhetők, az alkotás jelenleg is megtekinthető a Bernády Házban – hallhattuk az alapítvány kuratóriumi elnökétől, aki szerint Bernády öröksége iránt az évek során sem lanyhult az érdeklődés, ezt jelzi az is, hogy 1995-től – amióta a nyilvántartást vezetik – a Bernády Ház 2642 rendezvénynek adott otthont, és azok nagy része a hajdani polgármester alakjához kapcsolódott.
– Bernádynak számomra ma is ugyanaz az üzenete, mint eddig bármikor: fogjunk össze mi, romániai magyarok, és tegyünk le valamit közösen az asztalra. Ha van ehhez hit és akarat, sok év múlva is fogunk itt találkozni – zárta beszédét Borbély László, végül azt is megjegyezte, nem baj, hogy a megemlékezés alatt a közelben éppen egy jegyespárnak muzsikáltak, ez is a város hangulatához tartozik, az viszont fontos, hogy a város igazi hangulatát ne hagyjuk megváltoztatni.
Az elkövetkező percekben a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi tagjai, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul, a megyei és városi RMDSZ képviselői, az RMDSZ marosvásárhelyi Nőszervezete, a MAG (Mai Generáció Ifjúsági Szervezet), illetve a Szovátai Bernády Közművelődési Egyesület illetékesei helyezték el koszorúikat a városépítő polgármester szobránál. Az ünnepi pillanat után rövid ideig még együtt maradtak az emlékezők. Bulyovszky Loránd, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi titkára ekkor idézte fel a szobor születésének jelképerejű körülményeit, azt, hogy Bocskay Vince alkotása sok maroknyi bronzból, a marosvásárhelyiek által felajánlott kilincsekből, lakatokból, kulcsokból öltött testet 23 évvel ezelőtt.
Alkotójához tért vissza az emlékplakett
Délután a zsúfolásig telt Kultúrpalotában folytatódott az ünnepség. Borbély László az elmúlt negyedszázad megvalósításait körvonalazta: 262 képzőművészeti tárlatot, 15 fotókiállítást szervezett a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány a Bernády Házban, amelynek gyűjteménye 250 képzőművészeti alkotással és 150 fotóval gazdagodott az évek során, 26 kiadványt publikáltak a 25 év alatt, és az elmúlt három évben több mint kilencezren látogatták meg a volt Baross utcai Házat. Az alapítvány kuratóriumi elnöke az elmúlt idők Bernády Napjaira is visszatekintett.
– Mindig fontosnak éreztük megszólítani a fiatal nemzedéket. Fantasztikus volt látni, ahogy versenyeznek, esszéírásban, filmezésben mérik össze tehetségüket a diákok. Két éve sportvetélkedőket szervezünk nekik, és ezekre a versenyekre sok román iskolai osztály is benevez. Minden résztvevő Bernády-emlékéremmel tér haza, így a román gyermekek, fiatalok is találkoznak a hajdani polgármester nevével, örökségével.
Az idei rendezvénysorozatból Borbély László a slam poetryt is kiemelte, majd az egyik fiatal alkotásából idézve tette fel a költői kérdést hallgatóságának:
– Eleget tettünk annak, hogy ez a hely jó legyen nekünk?
Végezetül a kuratóriumi elnök köszönetet mondott a marosvásárhelyieknek az elmúlt 25 évért, a közönség támogatása, jelenléte nélkül ugyanis nem élte volna meg a negyedszázadot a városépítő nevét viselő rendezvénysorozat.
A gálaműsor kiemelkedő pillanata a Bernády-emlékplakett, Gyarmathy János szobrászművész bronzplasztikájának átadása volt, amelyet idén tizenkilencedik alkalommal ítélt oda az alapítvány kuratóriuma.
Az idei kitüntetett maga az emlékplakett alkotója volt. A szobrászművészt laudáló Nagy Miklós Kund beszéde elején Bernády György hitvallásnak is beillő szövegét idézte, amelyet a polgármester 1913-ban a Kultúrpalota felépülésekor tett közzé: „…Célomat elértem. A város közönsége egyetlen adófillérének igénybevétele nélkül (...) megépítettük Maros-Vásárhelyen a magyar közművelődés templomát, megteremtettük a legnemesebb értelemben vett népházat”. Ezt az „alkotó, teremtő vágyat, az emberség, az érték és szépség kiterjesztésének szándékát” vonatkoztatta a méltató Gyarmathy János életművére, a négy évtizede töretlenül felfelé ívelő alkotóművészetre és a művészpedagógusi tevékenységre egyaránt.
– Művészete önmagáért beszél, lélekbe hatolva szólítja meg a szemlélőt, bravúros formai megoldásokkal ejti ámulatba a nézőt. Bronz kisplasztikái egy olyan sajátos világot képviselnek, amelyet joggal tekinthetünk gyarmathys köznapi mitológiának, groteszk misztériumnak. Térszobrai olyan eszmét megtestesítő személyiségeket, jelképeket hoznak elénk, akik mindannyiunknak nagyon sokat jelentenek: Kós Károly, Bartók Béla, Petőfi Sándor, Aranka György, Szent László, Árpád nagyfejedelem... Több kis szobra németországi városokban, Iserlohnban, Halternben, Ratingenben teljesedhetett ki monumentális méretűvé – hallhattuk a méltatótól, aki a továbbiakban a szobrászművész egyetemi mesteréről, Korondi Jenőről is említést tett, majd megbecsült alkotóvá vált tanítványai közül is felsorolt párat, végül kitüntetéseiről szólt.
– A művészi munkáját díjazó elismerések mellett, amelyekből az elsőt még egyetemistaként 1980-ban érdemelte ki, majd két évtized teltével a Barabás Miklós Céh Nívódíját is magáénak tudhatja, pedagógusi tevékenységét is jelentős kitüntetések honorálják: az államelnöki érdemérem (1994), a kormányfőtől, majd az oktatási minisztériumtól kapott kiválósági oklevél 2004, 2005-ben.
Laudációját a kuratóriumi alelnök Ernst Gombrich huszadik századi művészettörténész gondolatával zárta, amelyet a kitüntetett is magáénak vall: „A művészettel kell élnünk ahhoz, hogy emberségesek legyünk”.
Gyarmathy János elárulta, furcsa helyzet, különös érzés számára, hogy ő vehette át azt az emlékplakettet, amelyet két évtizede készít. A kitüntetett örömét fejezte ki, amiért a marosvásárhelyiek szeretik a szobrait, majd azt is megjegyezte, külön öröm számára, hogy az a kis tér, ahol az általa alkotott Aranka György-szobor áll, a vásárhelyiek fontos gyülekezőhelyévé, a magyar dráma napjának ünnepi helyszínévé vált.
A továbbiakban a gála egy izgalmas pillanata, Sz. Kovács Géza segesvári művész festményének kisorsolása következett. Az alkotást a helyjegyet igénylők valamelyike vihette haza, a szerencse a marosvásárhelyi Csáki Jolánnak kedvezett.
Az estet Ránki Dezső, Klukon Edit és Ránki Fülöp világhírű művészek ünnepi zongorajátéka koronázta meg. Különleges koncertjével a művészcsalád Liszt Ferenc születésnapja és Kodály Zoltán halálának 50. évfordulója előtt tisztelgett. A rendkívüli zenei élményt vastapssal köszönték meg a marosvásárhelyiek. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)
2017. november 23.
A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, születésnapjára
Nyolcvanadik életévét tölti be ma Murádin Jenő. Az Aranyosgyéres melletti Harasztoson született, 1937. november 23-án, ahol édesapja, Murádin Lukács tanító, édesanyja, Diószeghy Anna tisztviselő volt. Testvérbátyja, Murádin László, neves erdélyi nyelvész, a kolozsvári napilapunk nyelvművelési rovatának sok évtizedes, köztiszteletnek és -megbecsülésnek örvendő szerzője.
Murádin Jenő művészettörténésznek készült a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, azt követően azonban a szakmájában munkát nem talált, így 1966 és 1988 között, 22 esztendőn keresztül, a kolozsvári Igazság című, a Román Kommunista Párt tartományi, majd megyei bizottsága által kiadott napilap újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott. 1988 és 1990 között a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt, 1991-től pedig a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola oktatója, egyetemi docensi minőségben. Munkásságának oroszlánrészét azonban nem szerkesztői és oktatói, hanem művészettörténészi tevékenysége jelentette. Műkritikái, tárlatnyitó beszédei, képzőművészeti cikkei, tanulmányai és e tárgykörben írt kötetei az erdélyi képzőművészeti szakirodalom és szakma megkerülhetetlen, rendkívül tájékozott és igen termékeny személyiségévé avatták.
Amikor egyetemi tanulmányait követően a szerkesztői munkát volt kénytelen elfogadni, ez nem is a legrosszabb lehetőséget nyújtotta arra, hogy az ember a képzőművészettel közelebbi kapcsolatba kerülhessen, és arról néha írhasson is. Nehéz évek voltak, magyar értelmiséginek nem ajánlották fel naponta a jobbnál jobb kolozsvári ‒ egyetemi, múzeumi vagy kutatóintézeti ‒ stallumokat, hogy aztán ott a szaktudását kényelmes, kellemes és ráérős körülmények között megcsillogtathassa. Az embernek azzal kellett megelégednie, ami volt, amit egyáltalán felkínáltak és megengedtek, hiszen a láthatáron a kitörési pontok távolról sem hemzsegtek.
A kihívás óriási volt. Aki tudja, hogy milyen megállíthatatlan és idegőrlő taposómalom a napilap, az rögtön megérti, hogy szakszerű, következetes, aprólékos, odafigyelő kutatómunkát bármilyen környezetben el lehet képzelni, de napilap szerkesztőségében, a szerkesztőségi őrült munkatempóban a legkevésbé. Pedig éppen ez volt az a közeg, amelyben Murádin Jenő nekifogott a képzőművészeti szakterület egyik legnagyobb horderejű és számára legégetőbbnek látszó feladatának az elvégzéséhez.
Murádin ilyen körülmények között kezdte el ugyanis az erdélyi képzőművészet múltját kutatni, és ilyen ‒ barátságosnak és nyugodtnak egyáltalán nem mondható ‒ közegben kezdte lassan felküzdeni magát az erdélyi magyar képzőművészet-történeti kutatás élvonalába. Idejekorán rájött arra, hogy az erdélyi képzőművészet színterén korábban csupán egyik-másik művészről vagy művészcsoportról jelentek meg jó esetben kisebb tanulmányok, többnyire azonban csak újságokban vagy folyóiratokban közölt cikkek. Alkotóművészeti szakterületen következetes könyvtári vagy levéltári kutatást senki nem folytatott, és emiatt az erdélyi képzőművészeti kutatásnak sem voltak letéve azon alapjai, amelyekre biztonsággal és szakszerűen építeni lehetett volna.
Addig senki nem mérte fel, hogy az idők folyamán az egyes művészekről, művészeti irányzatokról, iskolákról és csoportokról kik és mit írtak, hogyan rögzítették a korábbi nemzedékek mindazokat az információkat, amelyek a jelentősebb vagy akkoriban éppen jelentéktelenebbnek tetsző képzőművészeti eseményekről, kiállításokról, nagyobb lélegzetű munkák elkészültéről a közösségnek hírt adtak, és az egyes művészeti eseményeket rövid időre a közbeszéd tárgyává emelték. Murádin Jenő azt is hamar felismerte, hogy mindeközben naponta felbecsülhetetlen értékek és pótolhatatlan emlékek vesznek el ‒ végérvényesen.
Jól jött neki, hogy a szerkesztőségtől ötperces sétára állt az egyetemi könyvtár, amelynek polcain ott sorakoztak azon sajtókiadványok kollekciói, amelyek lapjain minden szükséges információt meg tudott találni. És elkezdte ezeket olvasni, s amint olvasta a tömérdek adatot, megfogamzott benne a nagy kutatás gondolata: kivonatolni a releváns információkat valamennyi sajtótermékből, cédulákra, amelyeknek a rendszerezésével és visszakeresési szisztémába történő foglalásával majd egyszer a nagy perspektíva is megtekinthetővé válik.
Ezekben az években Murádin Jenő szerkesztőségi íróasztalán csak az üres aktatáskája hevert, nyitott zárral, arra pedig a táska tulajdonosa szemüvegének a tokja volt hanyagul rádobva. Ha valaki kereste, láthatta, hogy e tárgyak gazdája ott van a szerkesztőségben, talán csak néhány percre lépett ki az íróasztala mögül, talán csak átugrott a szomszéd irodába, netán a kiadóhivatalba vagy a fotólaborba ment, esetleg a klubhelyiségben lehet, vagy éppen a tördelőtitkári szobában beszélget a másnapi lapról. Az is megeshet, hogy éppen csak jókat derül az ott dolgozó kollégák kifogyhatatlan történetein.
Murádint azonban ezekben az órákban megtalálni a szerkesztőség egyetlen helyiségében sem lehetett, mert ő akkor már a könyvtárban ült, és ott folytatta a munkát, ahol azt előző napon abbahagyta. A kollégák pedig kedvesen-cinkosan falaztak neki, hiszen érezték, hogy fontos gyűjtést végez, bár arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, igazából egyiküknek sem volt sejtelme. Aztán Jenő délután előkerült, ellátta a soron következő szerkesztőségi feladatait, és ha nem volt éppen szolgálatos, hazament.
A táskájában, persze, ott lapultak azok a cédulák is, amelyekre aznap kerültek rá az értékes információk. Kérvénylapok negyedének egyik és másik oldalára töltőtollal írt bibliográfiai adatok, tények, idézetek és érdekes részletek kerültek-gyűltek nap, mint nap a cédularendszerbe. Amely pedig végül, teljességre törekedve, felölelte az 1867‒1918 közötti erdélyi, illetve az 1918‒1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról nyomtatásban megjelent híreket, cikkeket, esszéket, tanulmányokat és más jellegű írásokat is.
Ezek a cédulák képezték aztán az alapját azoknak a köteteknek, amelyeket 1977-től kezdődően, egy-két évenként Murádin Jenő letett az erdélyi magyar olvasó asztalára. Összesen hét ilyen képzőművészeti monográfiája hagyta el a nyomdát az 1989 decemberi rendszerváltásig, s ezek közül mindegyik egy-egy alkotó életét és munkásságát vette górcső alá: Klein József (1977), A Barabás Miklós Céh (1978), Gy. Szabó Béla (1980), A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (1981), Nagy István (1984), Maticska Jenő (1985), A tél festője [valójában Gruzda János] (1989).
Már ezekből a munkákból is jól látszott, hogy a szerző két nagy művészeti központ alkotóira összpontosít, Nagybányára és Kolozsvárra, s ezek történetéhez készít résztanulmányokat. Rájöhetett azonban erre a rejtett szándékra a hatalom is. Az utolsó kötetre már a művész nevét sem volt mód ráírni, mert az autokrata rendszer akkorra már odáig jutott, hogy a diktátor nevén kívül senki másét nem lehetett könyvcímként szerepeltetni. Aztán, amire a kötet nyomdába kerülhetett, az idők annyira elvadultak, hogy a kötetben szereplő valamennyi helységnevet is románra kellett változtatni, ami nem csupán a szerzőnek, hanem az olvasónak is mérhetetlen bosszúságot okozott. Sovány, de mégis vigasz volt, persze, hogy legalább a kötet tartalma megmenekült.
A rendszerváltás, mint annyi más ember számára, Murádin Jenőnek is fellélegzést hozott. Feloldódtak a tiltások, kinyíltak a határok, tanulmányutakra adódtak lehetőségek és akadálymentes kapcsolattartásra az anyaországgal, az ottani kutatókkal és műhelyekkel, és ugyanakkor eljött a nagy összegezések ideje is. Murádin Jenő pedig nem vesztegette az időt, folyamatosan és kegyetlen tempóban vallatta a céduláit, és szinte évente tette le az asztalunkra a soron következő alkotói monográfiáját vagy pedig összegező kötetét.
Csupán néhányat említenék meg az 1990 után megjelent legfontosabb képzőművészeti monográfiáiból: Nagy Oszkár (Kishonthy Zsolttal, 1993; 2. kiadás: 2008), Nagybánya ‒ a festőtelep művészei (1994), Dömötör Gizella ‒ Mund Hugó (Bajkay Évával, 1996), Nagybánya 100 éve (Szücs Györggyel, 1996), Thorma (Bay Miklóssal és Boros Judittal, 1997), Erdélyi festőiskolák (1997), Kovács Zoltán (1998), Fadrusz: két szobor száz éve (2002), Tóth Gyula (2002), Gyergyó művészeti topográfiája (2003), Szathmáry Pap Károly (2003), Az aradi Szabadság-szobor (2003), Katz Márton ‒ Agricola Lídia (2004), Kádár Géza. Offenbächer József emlékére (Vida Györggyel, 2005), A felsőbányai művésztelep (2006), Szopos Sándor (2006, ugyanabban az évben románul is), Izsák Márton (2007), A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János (2008), Pittner Olivér (Szücs Györggyel, 2009), Márton Ferenc (Sümegi Györggyel és Zombori Istvánnal, 2009), A szobrász Köllő Miklós, 1861‒1900 (2010), A szanki homokvilág Gy. Szabó Béla művészetében (Szakál Auréllal, 2010),Székelyföldi ösztöndíjasok, 1941‒1943 (2012), Udvardy Ignác (2013), Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése (Murádin János Kristóffal, 2014) és A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc, 1881‒1919 (2015). Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátva kiadta továbbá a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötetet (2010).
És persze, eljött az ideje az összegező műveknek is. Álljon itt ezek közül is három: Erdélyi magyar metszetművészet a 20. században (2004), A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma (2008), illetve Fegyverek és múzsák. Erdély művészete az első világháború idején (2016). Továbbá az egyik legnagyobb lélegzetű és nagy horderejű munkája, amelyik kétségtelenül a Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból című kötet (2011), amelynek súlyát és fontosságát, vallom teljes meggyőződéssel, majd a jövő művészettörténész nemzedékek fogják csak igazán érezni és értékelni, s amelyben Erdély fővárosa két legutóbbi évszázadának képzőművészete és képzőművészei elevenednek meg.
Amikor ugyanitt, ennek a napilapnak a hasábjain, tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapján köszöntöttem, az írás megjelenését követő baráti beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint milyen fő feladatai maradtak hátra: 1. Kiadni a műkritikáinak és képzőművészeti tanulmányainak a legjavából egy reprezentatív válogatást; 2. Kiadni az általa sok munkával összeszedett erdélyi/romániai magyar képzőművészeti bibliográfiát; 3. Leírni és kiadni az erdélyi képzőművészet alkotóinak és műhelyeinek humoros történeteit és anekdotakincsét.
Komolyan vette azt, amit félig komolyan, félig viccelődve mondtam, s ezt nagy örömmel nyugtáztam. 2013-ban letette ugyanis az íróasztalomra a Függőhidak. Válogatott művészettörténeti írások több száz oldalas kötetet, amellyel az első pontban megfogalmazott vágyamnak tett eleget. Sokan és sokszor fogják haszonnal forgatni ezt a munkáját is.
Aztán a tavaly megkaptam tőle azt a két kötetét, amelyekbe a könyvtárakban eltöltött fél életét és az annak során feltárt mintegy tizenötezer képzőművészeti írás bibliográfiai adatait sűrítette, a könyveinek a könyveit: Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867‒1918 (2016) és Romániai magyar művészeti irodalom, 1919‒1989 (2016).
Nyilván, cseppet sem könnyű megmérni az olyan gazdag életműveket, mint amilyen a Murádin Jenőé, amelyekhez hasonlítható aligha van a szűkebb erdélyi hazánkban, de amilyennel szélesebb, kelet-közép-európai régiónkban sem gyakran találkozunk. Azt a szakmai pályát, amelyet művészettörténész barátunk végigjárt ‒ s itt talán jóval találóbb lenne a végiggürcölt ‒, azt a kihíváshalmazt, amellyel szembe kellett néznie, azt az alkotói munkát, amelyet kifejtett és az annak nyomán létrejött produkciót, szinte minden részletében a mi kelet-európai, folyamatosan a teljes bezártsággal és a kisebb nyitásokkal fémjelzett sorsunk határozta meg.
Murádin Jenőnek még rengeteg feladata van, hiszen ezen az évfordulón újabbakat találtam, amelyeket majd neki személyesen fogok elmondani. Itt és most, nyilvánosan, miközben az előtte álló feladatokhoz neki sok erőt és egészséget, megelégedett és gondtalan életet kívánok, gyöngéden emlékeztetném arra, hogy az évtizeddel ezelőtti kívánságlistáról az anekdotakötettel továbbra is adósunk...
Ismerem őt jól, van annyi humora, hogy ezt a ráolvasást elviselje. Sőt!
Isten éltessen, Jenő! Szabadság (Kolozsvár)
Nyolcvanadik életévét tölti be ma Murádin Jenő. Az Aranyosgyéres melletti Harasztoson született, 1937. november 23-án, ahol édesapja, Murádin Lukács tanító, édesanyja, Diószeghy Anna tisztviselő volt. Testvérbátyja, Murádin László, neves erdélyi nyelvész, a kolozsvári napilapunk nyelvművelési rovatának sok évtizedes, köztiszteletnek és -megbecsülésnek örvendő szerzője.
Murádin Jenő művészettörténésznek készült a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, azt követően azonban a szakmájában munkát nem talált, így 1966 és 1988 között, 22 esztendőn keresztül, a kolozsvári Igazság című, a Román Kommunista Párt tartományi, majd megyei bizottsága által kiadott napilap újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott. 1988 és 1990 között a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt, 1991-től pedig a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola oktatója, egyetemi docensi minőségben. Munkásságának oroszlánrészét azonban nem szerkesztői és oktatói, hanem művészettörténészi tevékenysége jelentette. Műkritikái, tárlatnyitó beszédei, képzőművészeti cikkei, tanulmányai és e tárgykörben írt kötetei az erdélyi képzőművészeti szakirodalom és szakma megkerülhetetlen, rendkívül tájékozott és igen termékeny személyiségévé avatták.
Amikor egyetemi tanulmányait követően a szerkesztői munkát volt kénytelen elfogadni, ez nem is a legrosszabb lehetőséget nyújtotta arra, hogy az ember a képzőművészettel közelebbi kapcsolatba kerülhessen, és arról néha írhasson is. Nehéz évek voltak, magyar értelmiséginek nem ajánlották fel naponta a jobbnál jobb kolozsvári ‒ egyetemi, múzeumi vagy kutatóintézeti ‒ stallumokat, hogy aztán ott a szaktudását kényelmes, kellemes és ráérős körülmények között megcsillogtathassa. Az embernek azzal kellett megelégednie, ami volt, amit egyáltalán felkínáltak és megengedtek, hiszen a láthatáron a kitörési pontok távolról sem hemzsegtek.
A kihívás óriási volt. Aki tudja, hogy milyen megállíthatatlan és idegőrlő taposómalom a napilap, az rögtön megérti, hogy szakszerű, következetes, aprólékos, odafigyelő kutatómunkát bármilyen környezetben el lehet képzelni, de napilap szerkesztőségében, a szerkesztőségi őrült munkatempóban a legkevésbé. Pedig éppen ez volt az a közeg, amelyben Murádin Jenő nekifogott a képzőművészeti szakterület egyik legnagyobb horderejű és számára legégetőbbnek látszó feladatának az elvégzéséhez.
Murádin ilyen körülmények között kezdte el ugyanis az erdélyi képzőművészet múltját kutatni, és ilyen ‒ barátságosnak és nyugodtnak egyáltalán nem mondható ‒ közegben kezdte lassan felküzdeni magát az erdélyi magyar képzőművészet-történeti kutatás élvonalába. Idejekorán rájött arra, hogy az erdélyi képzőművészet színterén korábban csupán egyik-másik művészről vagy művészcsoportról jelentek meg jó esetben kisebb tanulmányok, többnyire azonban csak újságokban vagy folyóiratokban közölt cikkek. Alkotóművészeti szakterületen következetes könyvtári vagy levéltári kutatást senki nem folytatott, és emiatt az erdélyi képzőművészeti kutatásnak sem voltak letéve azon alapjai, amelyekre biztonsággal és szakszerűen építeni lehetett volna.
Addig senki nem mérte fel, hogy az idők folyamán az egyes művészekről, művészeti irányzatokról, iskolákról és csoportokról kik és mit írtak, hogyan rögzítették a korábbi nemzedékek mindazokat az információkat, amelyek a jelentősebb vagy akkoriban éppen jelentéktelenebbnek tetsző képzőművészeti eseményekről, kiállításokról, nagyobb lélegzetű munkák elkészültéről a közösségnek hírt adtak, és az egyes művészeti eseményeket rövid időre a közbeszéd tárgyává emelték. Murádin Jenő azt is hamar felismerte, hogy mindeközben naponta felbecsülhetetlen értékek és pótolhatatlan emlékek vesznek el ‒ végérvényesen.
Jól jött neki, hogy a szerkesztőségtől ötperces sétára állt az egyetemi könyvtár, amelynek polcain ott sorakoztak azon sajtókiadványok kollekciói, amelyek lapjain minden szükséges információt meg tudott találni. És elkezdte ezeket olvasni, s amint olvasta a tömérdek adatot, megfogamzott benne a nagy kutatás gondolata: kivonatolni a releváns információkat valamennyi sajtótermékből, cédulákra, amelyeknek a rendszerezésével és visszakeresési szisztémába történő foglalásával majd egyszer a nagy perspektíva is megtekinthetővé válik.
Ezekben az években Murádin Jenő szerkesztőségi íróasztalán csak az üres aktatáskája hevert, nyitott zárral, arra pedig a táska tulajdonosa szemüvegének a tokja volt hanyagul rádobva. Ha valaki kereste, láthatta, hogy e tárgyak gazdája ott van a szerkesztőségben, talán csak néhány percre lépett ki az íróasztala mögül, talán csak átugrott a szomszéd irodába, netán a kiadóhivatalba vagy a fotólaborba ment, esetleg a klubhelyiségben lehet, vagy éppen a tördelőtitkári szobában beszélget a másnapi lapról. Az is megeshet, hogy éppen csak jókat derül az ott dolgozó kollégák kifogyhatatlan történetein.
Murádint azonban ezekben az órákban megtalálni a szerkesztőség egyetlen helyiségében sem lehetett, mert ő akkor már a könyvtárban ült, és ott folytatta a munkát, ahol azt előző napon abbahagyta. A kollégák pedig kedvesen-cinkosan falaztak neki, hiszen érezték, hogy fontos gyűjtést végez, bár arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, igazából egyiküknek sem volt sejtelme. Aztán Jenő délután előkerült, ellátta a soron következő szerkesztőségi feladatait, és ha nem volt éppen szolgálatos, hazament.
A táskájában, persze, ott lapultak azok a cédulák is, amelyekre aznap kerültek rá az értékes információk. Kérvénylapok negyedének egyik és másik oldalára töltőtollal írt bibliográfiai adatok, tények, idézetek és érdekes részletek kerültek-gyűltek nap, mint nap a cédularendszerbe. Amely pedig végül, teljességre törekedve, felölelte az 1867‒1918 közötti erdélyi, illetve az 1918‒1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról nyomtatásban megjelent híreket, cikkeket, esszéket, tanulmányokat és más jellegű írásokat is.
Ezek a cédulák képezték aztán az alapját azoknak a köteteknek, amelyeket 1977-től kezdődően, egy-két évenként Murádin Jenő letett az erdélyi magyar olvasó asztalára. Összesen hét ilyen képzőművészeti monográfiája hagyta el a nyomdát az 1989 decemberi rendszerváltásig, s ezek közül mindegyik egy-egy alkotó életét és munkásságát vette górcső alá: Klein József (1977), A Barabás Miklós Céh (1978), Gy. Szabó Béla (1980), A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (1981), Nagy István (1984), Maticska Jenő (1985), A tél festője [valójában Gruzda János] (1989).
Már ezekből a munkákból is jól látszott, hogy a szerző két nagy művészeti központ alkotóira összpontosít, Nagybányára és Kolozsvárra, s ezek történetéhez készít résztanulmányokat. Rájöhetett azonban erre a rejtett szándékra a hatalom is. Az utolsó kötetre már a művész nevét sem volt mód ráírni, mert az autokrata rendszer akkorra már odáig jutott, hogy a diktátor nevén kívül senki másét nem lehetett könyvcímként szerepeltetni. Aztán, amire a kötet nyomdába kerülhetett, az idők annyira elvadultak, hogy a kötetben szereplő valamennyi helységnevet is románra kellett változtatni, ami nem csupán a szerzőnek, hanem az olvasónak is mérhetetlen bosszúságot okozott. Sovány, de mégis vigasz volt, persze, hogy legalább a kötet tartalma megmenekült.
A rendszerváltás, mint annyi más ember számára, Murádin Jenőnek is fellélegzést hozott. Feloldódtak a tiltások, kinyíltak a határok, tanulmányutakra adódtak lehetőségek és akadálymentes kapcsolattartásra az anyaországgal, az ottani kutatókkal és műhelyekkel, és ugyanakkor eljött a nagy összegezések ideje is. Murádin Jenő pedig nem vesztegette az időt, folyamatosan és kegyetlen tempóban vallatta a céduláit, és szinte évente tette le az asztalunkra a soron következő alkotói monográfiáját vagy pedig összegező kötetét.
Csupán néhányat említenék meg az 1990 után megjelent legfontosabb képzőművészeti monográfiáiból: Nagy Oszkár (Kishonthy Zsolttal, 1993; 2. kiadás: 2008), Nagybánya ‒ a festőtelep művészei (1994), Dömötör Gizella ‒ Mund Hugó (Bajkay Évával, 1996), Nagybánya 100 éve (Szücs Györggyel, 1996), Thorma (Bay Miklóssal és Boros Judittal, 1997), Erdélyi festőiskolák (1997), Kovács Zoltán (1998), Fadrusz: két szobor száz éve (2002), Tóth Gyula (2002), Gyergyó művészeti topográfiája (2003), Szathmáry Pap Károly (2003), Az aradi Szabadság-szobor (2003), Katz Márton ‒ Agricola Lídia (2004), Kádár Géza. Offenbächer József emlékére (Vida Györggyel, 2005), A felsőbányai művésztelep (2006), Szopos Sándor (2006, ugyanabban az évben románul is), Izsák Márton (2007), A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János (2008), Pittner Olivér (Szücs Györggyel, 2009), Márton Ferenc (Sümegi Györggyel és Zombori Istvánnal, 2009), A szobrász Köllő Miklós, 1861‒1900 (2010), A szanki homokvilág Gy. Szabó Béla művészetében (Szakál Auréllal, 2010),Székelyföldi ösztöndíjasok, 1941‒1943 (2012), Udvardy Ignác (2013), Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése (Murádin János Kristóffal, 2014) és A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc, 1881‒1919 (2015). Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátva kiadta továbbá a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötetet (2010).
És persze, eljött az ideje az összegező műveknek is. Álljon itt ezek közül is három: Erdélyi magyar metszetművészet a 20. században (2004), A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma (2008), illetve Fegyverek és múzsák. Erdély művészete az első világháború idején (2016). Továbbá az egyik legnagyobb lélegzetű és nagy horderejű munkája, amelyik kétségtelenül a Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból című kötet (2011), amelynek súlyát és fontosságát, vallom teljes meggyőződéssel, majd a jövő művészettörténész nemzedékek fogják csak igazán érezni és értékelni, s amelyben Erdély fővárosa két legutóbbi évszázadának képzőművészete és képzőművészei elevenednek meg.
Amikor ugyanitt, ennek a napilapnak a hasábjain, tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapján köszöntöttem, az írás megjelenését követő baráti beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint milyen fő feladatai maradtak hátra: 1. Kiadni a műkritikáinak és képzőművészeti tanulmányainak a legjavából egy reprezentatív válogatást; 2. Kiadni az általa sok munkával összeszedett erdélyi/romániai magyar képzőművészeti bibliográfiát; 3. Leírni és kiadni az erdélyi képzőművészet alkotóinak és műhelyeinek humoros történeteit és anekdotakincsét.
Komolyan vette azt, amit félig komolyan, félig viccelődve mondtam, s ezt nagy örömmel nyugtáztam. 2013-ban letette ugyanis az íróasztalomra a Függőhidak. Válogatott művészettörténeti írások több száz oldalas kötetet, amellyel az első pontban megfogalmazott vágyamnak tett eleget. Sokan és sokszor fogják haszonnal forgatni ezt a munkáját is.
Aztán a tavaly megkaptam tőle azt a két kötetét, amelyekbe a könyvtárakban eltöltött fél életét és az annak során feltárt mintegy tizenötezer képzőművészeti írás bibliográfiai adatait sűrítette, a könyveinek a könyveit: Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867‒1918 (2016) és Romániai magyar művészeti irodalom, 1919‒1989 (2016).
Nyilván, cseppet sem könnyű megmérni az olyan gazdag életműveket, mint amilyen a Murádin Jenőé, amelyekhez hasonlítható aligha van a szűkebb erdélyi hazánkban, de amilyennel szélesebb, kelet-közép-európai régiónkban sem gyakran találkozunk. Azt a szakmai pályát, amelyet művészettörténész barátunk végigjárt ‒ s itt talán jóval találóbb lenne a végiggürcölt ‒, azt a kihíváshalmazt, amellyel szembe kellett néznie, azt az alkotói munkát, amelyet kifejtett és az annak nyomán létrejött produkciót, szinte minden részletében a mi kelet-európai, folyamatosan a teljes bezártsággal és a kisebb nyitásokkal fémjelzett sorsunk határozta meg.
Murádin Jenőnek még rengeteg feladata van, hiszen ezen az évfordulón újabbakat találtam, amelyeket majd neki személyesen fogok elmondani. Itt és most, nyilvánosan, miközben az előtte álló feladatokhoz neki sok erőt és egészséget, megelégedett és gondtalan életet kívánok, gyöngéden emlékeztetném arra, hogy az évtizeddel ezelőtti kívánságlistáról az anekdotakötettel továbbra is adósunk...
Ismerem őt jól, van annyi humora, hogy ezt a ráolvasást elviselje. Sőt!
Isten éltessen, Jenő! Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 12.
A titok – első alkalommal állít ki erdélyi alkotó főhelyen a Műcsarnokban
A titok címmel látható a Műcsarnokban Jakobovits Miklós (1936–2012) nagyváradi képzőművész retrospektív kiállítása. A 120 műből álló tárlat felöleli Jakobovits valamennyi alkotói periódusát, átfogó képet adva a nagy és változatos életműről.
A kortárs művészet reprezentatív kiállítóhelyének számító budapesti intézmény két központi termében helyet kaptak az örmény származású, Kolozsváron született festőművész hatvanas-hetvenes években készült, a goyai jegyeket viselő, fellinis hangulatú, a metaforikus, csendes lázadás jegyében fogant narratív, grotesz munkái éppúgy, mint absztrakt, monokróm alkotásai. Ez utóbbiak a nyolcvanas években születtek, azt követően, hogy Jakobovits Miklósnak sikerült eljutnia Spanyolországba, az ottani múzeumokban testközelből ismerkedve meg a kortárs ibériai képzőművészet nagyjainak munkáival. Elsősorban az informer művészet művelői, közülük is Antoni Tapies gyakorolt nagy hatást rá.
Fiatalabb pályatársa és barátja, a kiállítás kurátora, Újvárossy László szerint akkoriban kapott művészi hitvallásában hangsúlyos szerepet a „két színfoltnak is van szentsége” gondolat. A tárlatból nem hiányoznak a művész kétezres években készült, vegyes technikájú, a kísérletezés, az interdiszciplinaritás jegyeit viselő munkái sem, az úgynevezett rozsdaképek. Ezek az emberi élet törékenységének, az elmúlásnak metafórikus kifejezései.
A Munkácsy Mihály-díjas Jakobovits Miklós sokoldalú, aktív személyiség volt, nem csak képzőművész, hanem művészetszervező, művészeti író és közéleti ember is. A Körösvidéki Múzeum munkatársaként, Coriolan Hora-val egyetemben fontos szerepe volt az intézmény képzőművészeti részlegének gyarapításában. A nagyváradi bazilikában található Egyházművészeti Barokk Képtár egyik létrehozója, az Erdélyi Művészeti Központ megálmodója, a Barabás Miklós Céh elnöke volt. 2004-től tagja volt a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozatának.
Jakobovits Miklós az első olyan, nem csupán erdélyi származású, de élete végéig szülőföldjén alkotó képzőművész, akinek életművét ilyen léptékű tárlat keretében mutatják be a Műcsarnokban. A cím, A titok, a műalkotás megszületésének megfoghatatlan, szinte misztikus voltára utal, ami Jakabovits Miklóst főleg pályája kései szakaszában nagyon foglalkoztatta. A titok a nagyszabású, Egy/Kor – Különutak és kivonulás a konszolidáció idején címet viselő kiállításegyüttes része. Ez a művész helyzetét, az alkotók egzisztenciális tereit, a kívülállás és az ellenállás egyedi formáit vizsgálja a Rákosi-, a Kádár- és a Ceaușescu rendszerben, 11 alkotó életművén keresztül, akik közül a legismertebb Karátson Gábor. A kiállítás január 28-ig látható. Pengő Zoltán / maszol.ro
A titok címmel látható a Műcsarnokban Jakobovits Miklós (1936–2012) nagyváradi képzőművész retrospektív kiállítása. A 120 műből álló tárlat felöleli Jakobovits valamennyi alkotói periódusát, átfogó képet adva a nagy és változatos életműről.
A kortárs művészet reprezentatív kiállítóhelyének számító budapesti intézmény két központi termében helyet kaptak az örmény származású, Kolozsváron született festőművész hatvanas-hetvenes években készült, a goyai jegyeket viselő, fellinis hangulatú, a metaforikus, csendes lázadás jegyében fogant narratív, grotesz munkái éppúgy, mint absztrakt, monokróm alkotásai. Ez utóbbiak a nyolcvanas években születtek, azt követően, hogy Jakobovits Miklósnak sikerült eljutnia Spanyolországba, az ottani múzeumokban testközelből ismerkedve meg a kortárs ibériai képzőművészet nagyjainak munkáival. Elsősorban az informer művészet művelői, közülük is Antoni Tapies gyakorolt nagy hatást rá.
Fiatalabb pályatársa és barátja, a kiállítás kurátora, Újvárossy László szerint akkoriban kapott művészi hitvallásában hangsúlyos szerepet a „két színfoltnak is van szentsége” gondolat. A tárlatból nem hiányoznak a művész kétezres években készült, vegyes technikájú, a kísérletezés, az interdiszciplinaritás jegyeit viselő munkái sem, az úgynevezett rozsdaképek. Ezek az emberi élet törékenységének, az elmúlásnak metafórikus kifejezései.
A Munkácsy Mihály-díjas Jakobovits Miklós sokoldalú, aktív személyiség volt, nem csak képzőművész, hanem művészetszervező, művészeti író és közéleti ember is. A Körösvidéki Múzeum munkatársaként, Coriolan Hora-val egyetemben fontos szerepe volt az intézmény képzőművészeti részlegének gyarapításában. A nagyváradi bazilikában található Egyházművészeti Barokk Képtár egyik létrehozója, az Erdélyi Művészeti Központ megálmodója, a Barabás Miklós Céh elnöke volt. 2004-től tagja volt a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozatának.
Jakobovits Miklós az első olyan, nem csupán erdélyi származású, de élete végéig szülőföldjén alkotó képzőművész, akinek életművét ilyen léptékű tárlat keretében mutatják be a Műcsarnokban. A cím, A titok, a műalkotás megszületésének megfoghatatlan, szinte misztikus voltára utal, ami Jakabovits Miklóst főleg pályája kései szakaszában nagyon foglalkoztatta. A titok a nagyszabású, Egy/Kor – Különutak és kivonulás a konszolidáció idején címet viselő kiállításegyüttes része. Ez a művész helyzetét, az alkotók egzisztenciális tereit, a kívülállás és az ellenállás egyedi formáit vizsgálja a Rákosi-, a Kádár- és a Ceaușescu rendszerben, 11 alkotó életművén keresztül, akik közül a legismertebb Karátson Gábor. A kiállítás január 28-ig látható. Pengő Zoltán / maszol.ro