Aki úgy szereti Kolozsvárt, hogy nem feledi Váradot
Cs. Erdős Tibor 99 éves
Nem tudom, ki koptatja mostanság azt az ódon levegőt árasztó, Dózsa György utcai nyikorgó falépcsőt, amely Cs. Erdős Tibor egykori műtermébe vezetett, ahol a mester saját készítésű, forró fekete nedűvel és a hozzáillő kiegészítőkkel fogadta be-betérő látogatóit. A falakról pedig azok figyelték a hagyományos szertartást, akiket a művész ecsetje mindörökre ott marasztalt: ismerős arcok a múltból és a jelenből. Közben pedig csak úgy röpködtek a történetek, s a szépen faragott, festett kincsesládából, mintegy mondandója hitelesítéseként, előkerültek a tárgyi-műtárgyi bizonyítékok: fiatalkori portrék, s szülőföldje, a bihari táj ihlette megannyi rajz, festmény.
Néhány nappal ezelőtt ismét felkerestem a mestert. De most már a szolidan megalapozott, véget érni sehogy sem akaró lépcsősort koptatva jutottam fel negyedik emeleti, Jókai utcai rezidenciájába. Évek óta az elegáns polgári lakás szolgál műterméül is, és hajdanvolt ifjúságát ébren tartó emlékeztetőül. Az előszobában ott a teli kincsesláda, a falakon a jól ismert képek, újakkal kiegészítve: a mester kiapadhatatlannak tűnő, múltat, közelmúltat felelevenítő, beszédes emlékfolyamának képi dokumentumai. A tanítónő édesanya pedig, a nappali faláról és minden bizonnyal odaföntről is, megértő szigorral figyeli, óvja-vigyázza 99 éves fia sorsának alakulását. Aki most éppen arra emlékezik, hatévesen mint bukdácsolta végig a román iskola első osztályát, mert semmit sem értett az ott elhangzottakból, s aztán hogyan vált korcsolyabajnokká és került az ismert ügyvéd fiaként vasesztergályos inasnak a nagyváradi Phoebus vasgyárba, ahol csakhamar, mint kiváló szakmunkás, az akkori átlagfizetések hat-hétszeresét is megkereste. Nem beszélve a későbbi, brassói karrierről, a repülőgépgyárban betöltött, manualitásának és ötletességének köszönhető, nagyon jól fizetett állásáról. A katonaságot pedig megúszta mindössze egy hónapi szolgálattal.
Tudja, van nekem egy angyalom – avat be titkába a mester –, aki kicsinálta, hogy éppen akkor, amikor a budapesti főiskolára jártam, magyar világ legyen. Az Iparművészeti Főiskolára iratkoztam be, de csakhamar a képzőművészetin kötöttem ki. Nagy Imre ajánlatára kerültem kapcsolatba Aba Novák Vilmossal. Hatalmas ember volt, de már nagy beteg, fonnyadt nyakán csak úgy lötyögött a gallér. Néhány munkámat megmutattam, tetszettek neki. „Atya, jöjjön nézze végig a korrigálást, hogy lássa hova jön, s ha tetszik iratkozzon be” – fordult hozzám. Később aztán famulusnak vett magához, de csakhamar legyőzte a halálos kór. Szőnyitől is volt mit tanulnom. Aztán Varga Nándor Lajos tanársegédje lettem.
Itt néhány percre megpihen a mester, hogy rendezze gondolatait, majd egy élményszerű, felvidéki, nyári táborozással folytatódik az emlékezések sora. A Koburgok 40 holdas kastélyát utalta ki számukra a minisztérium, mai szóhasználattal élve, alkotótáborként. Az általa kiválasztott résztvevők, nyolc férfi és négy lány festői gyakorlata – idős emberek álltak modellt nekik – olyan jól sikerült, hogy ő maga is úgy érezte, igaziból „ez lendítette festővé”. De közben folyt a háború, s a kastélyban megjelent két magas rangú német tiszt, hogy fiatalokat szervezzen be katonának. Nagyon megijedtek, de szerencséjük volt, mert kiderült, hogy a németek egyike a müncheni színház díszlettervezője, aki megértőnek bizonyult, sőt neki köszönhetően jutottak vissza Budapestre. Kaptak egy hivatalos írást arról, hogy színészek, akik a fronton voltak, másképp ugyanis már nem lehetett volna közlekedni. Budapestről aztán feleségével együtt visszaindultak Nagyváradra, öt nap alatt meg is érkeztek, két hétre pedig még két orosz festőt is vendégül láttak.
Látja, minden bejött nekem – érvel vendéglátóm, hogy aztán a háború utáni váradi éveket elevenítse fel, az ottani művészképzést, az iskolát, ahol Miklóssyval együtt tanárkodtak, amíg Kovács Zoltán meg nem hívta mindkettejüket, az irányításával 1948-ban megalakult kolozsvári Magyar Művészeti Intézetbe, amely aztán csakhamar beolvadt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolába.
Nem tetszettem az elvtársaknak, 1959-ben kitettek. Kovács Zoltánt úgyszintén, de még én előttem. Ez egy pénteki napon volt – emlékezik a mester –, de nekem vasárnapra már volt is állásom. Kovács Zoltán ajánlására a színházhoz kerültem. Évente három előadás díszletét kellett megterveznem, de a választás tőlem függött. Ha hiszi, ha nem, a vasesztergályos korszakommal együtt ez a díszlettervezői volt életem legszebb időszaka...
Elhiszem, mert ugyan ki ne szeretné fiatalkori önmagát? Meg aztán született művészi látása, s a génjeiben hordozott és sok gyakorlással tökéletesített rajztudása, színérzéke, kompozíciós készsége mellett ezek az életszakaszok jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz a komplexitáshoz, ami életművére olyannyira jellemző. A ceruzarajztól a művészi tervezésű-kivitelezésű állólámpáig, s az olajfestményektől a sgraffitóig Cs. Erdős Tibor nem ismert lehetetlent. Síkban, térben egyformán otthon érezte-érzi magát. Az élete során szerzett számos elismerés erről a sokoldalúságról is árulkodik: 1942-ben kompozíciós díjat kap a nagybányai festménypályázaton, 1943-ban plakátpályázati díjat nyer, 1947-ben a fasizmus áldozatai nagyváradi emlékművének terveiért részesítik I. és II. díjban, 1948-ban megszerzi az 1848-as forradalom centenáriumi pályázatának II. díját, 2007-ben pedig megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
A művész magas kora ellenére is lankadatlan érdeklődéssel követi a művészeti-társadalmi élet alakulását. Benne él a mában. Figyelemmel kísérte, és rajzi dokumentumokban rögzítette például a Mátyás-szobor újjászületésének momentumait, amelyért a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság 2012-ben Veress Ferenc emlékplakettel tüntette ki.
Bevallása szerint most is napi 4-5 órát dolgozik, és elmaradhatatlan résztvevője az éves megyei tárlatoknak és a Barabás Miklós Céh csoportos kiállításainak. S a sport világában is otthonosan mozog. Örömmel újságolta például, hogy a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem sportklubja jótékonysági sportbált rendezett, melynek egyik fővédnöke az olimpiai és világbajnok Gyurta Dániel volt, akit a házigazdák éppen az ő Hegyi beszéd a Körös-parton című festményével ajándékoztak meg. Egyik legjelentősebb, a vibráló színek és fény vonzásában született, váradi ihletettségű munkája is igazolja, hogy a kolozsvárivá vált művész nem feledkezett meg gyökereiről. Mikest parafrazálva azt mondhatnám: úgy szereti Kolozsvárt, hogy soha nem feledi Nagyváradot.
S talán innen az a mobilitásából adódó sokoldalúság is, amellyel a Körös-parti könnyed eleganciát sikerült összeházasítania a súlyosabb, konzervatívabb Szamos-parti mentalitással. Az urbánus tájelemek, a szőlős váradi domboldalak és franciaországi élményeinek franciás könnyedségű útirajzai jól megférnek a kolozsvári műemlékek, s a Kalotaszeg, Mezőség vonzásában született kompozíciók társaságában. De valamennyiükre mintha a széki lányok-asszonyok nemes arcéle, fekete-pirosba fogalmazott szakralitása tenné fel a koronát.
Hosszas beszélgetés után búcsúzom vendéglátómtól, s az előszoba faláról rám tekintő, emberként, történészként, képzőművészként egyaránt kiváló László Gyulától. Ez önarckép – világosít fel a mester – tőle, a barátomtól kaptam. Miklóssy Gáborral együtt mi voltunk a kolozsvári triumvirátus.
A baráti hármas szövetség éltetője február 27-én ünnepli 99. születésnapját. További jó munkát, erőt, egészséget kívánunk a mesternek. Isten éltesse sokáig!
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár),

In memoriam Feszt László
„Az egyetlen újdonság, hogy dolgozom. Főiskoláskorom óta egyfolytában ezt teszem. A szú sem tudja abbahagyni, amíg fa van, s ameddig át nem ért a másik oldalra, hát én is így vagyok ezzel” – hangoztatta látogatásaim alkalmával.
Mert Feszt László számára ez volt a legfontosabb: hogy dolgozhasson. Pontosan, szépen. Munkáival az óvodai fűtőnek, az egyetemi tanárnak és a műkritikusnak – az ő szavai ezek – egyaránt örömöt akart szerezni. Sikerült is.
Nem szándékozott átmenni a másik oldalra, a sors azonban másképp döntött.
Újabb Feszt-plasztika már nem születik.
Az életmű a maga teljességében, összetettségében, de egységében is – hiszen 1966-68-tól, a kisebb felfogásbeli változásokat leszámítva, munkásságában színvonal tekintetében semmiféle hullámzás nem tapasztalható – lezárult.
Egy másik életmű, a művészpedagógusé, a diákjait önzetlenül és a legalaposabban felkészítő egyetemi tanáré viszont folytatódik tanítványaiban, olyan neves művészekben, mint Aranyossy György, Árkossy István, ifj. Feszt László, Ioan Horváth-Bugnariu, Hervai Katalin, Kazinczy Gábor, Nagy Géza, Ioachim Nica, Ovidiu Petca, Călin Stegerean, Szilágyi Zoltán, Újvárossy László vagy immár többszörös áttétellel a tanítványok tanítványaiban, hiszen többen a famulusok közül – Baász Imre, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Mátyás József – sincsenek már az élők sorában.
Feszt László lankadatlan következetességgel teremtette meg, alakította ki egyedi és fölöttébb sajátos formanyelvét. Egyenesen fölfelé ívelő pályáján megfontoltan, biztos léptekkel haladt előre. Sohasem akarta „a lépcsőket hármasával venni”. A klasszikus olasz rézmetszettől a kor legkorszerűbb technikai újításaiig szinte mindent kipróbált és kipróbáltatott tanítványaival is. Elmélyüléssel vegyes élvezettel játszott a legkülönfélébb technikákkal, anyagokkal, s párosította azokat született és kiművelt rajztudásával, a természet, a mikro- és makrovilág iránti lankadatlan érdeklődésével. Művészi képzelőerejének, különleges manualitásának és technikai tudásának eredményeként létrejött kompozíciói mértani szigorán egy-egy figyelemfelkeltő, könnyed formai elem, vagy a felhasznált anyagok sajátos struktúrája, színvilága enyhít. Alakítja ki azt a pontos rendezőelv szerinti szerkesztési eljárást, amelynek egyik alkotóeleme – bármilyen furcsán hangzik is – a spontaneitás, a szándékosan beszámított esetlegesség. Feszt László plasztikái ugyanis minden precizitásuk ellenére sem annyira spekulatív, mint inkább érzelmi fogantatású, a művész rendkívül sokoldalú érdeklődéséről árulkodó, lírai hangvételű munkák.
Diákkorában kedvenc tantárgya a természetrajz, a síkmértan és a történelem volt, s mindez témaválasztásában köszön vissza. A harmadkori fosszíliáktól a ma is élő parányi gerincesek csontvázáig, a növényvilág apró csodáitól a csigajárás ezüstösen fénylő nyomáig, a magyar őstörténet emblematikus jeleitől, az egyiptomi hieroglifáknak tűnő jelsorokig, sámándobok és görög vázák, ékszerek motívumkincseiig, a rozsdás dárdaéltől a népi kerámiák és szőttesek letisztult formavilágáig, vagy éppenséggel egy gyökértelenül szárba szökkenő petrezselyemlevélig, az élni akarás szimbólumáig, szinte mindent megtalálunk plasztikáin.
A művészi absztrakció különböző lépcsőfokait megjárt, nem ritkán mértani alakzatokig redukált kompozíciói valósággal tüntetnek dekorativitásukkal. S a művész bátran vállalta, hogy a mindenkori szép jegyében alkot, hiszen képzőművészeti jártasságuktól függetlenül minden nézőnek örömöt akart szerezni alkotásaival.
Olyan, világviszonylatban is a legkorszerűbb művészi formanyelven kinyilatkoztatott ars poetica ez, amit csak a kiváltságosok, az igazán nagy művészek engedhettek meg maguknak. Feszt László közéjük tartozott.
Emlékét kegyelettel őrzi az újjáalakult Barabás Miklós Céh, amelynek alapító tagja, a Romániai Képzőművészek Szövetsége, a Képzőművészeti Egyetem – 1976-tól 1985-ig rektora, 1988-ig tanszékvezető tanára, 1990-es nyugdíjba vonulás után konzulens professzora –, a személyéhez elválaszthatatlanul kapcsolódó kolozsvári grafikai iskola képviselőinek, tanítványainak népes tábora szerte a nagyvilágban valamint megannyi barátja, tisztelője.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

Mester és tanítványai: Barcsay, Balogh, Deim, Konok
Kiállításmegnyitó a Minerva-házban
Barcsay Jenő festő, grafikus, és három tanítványa – Balogh László, Deim Pál, Konok Tamás – alkotásaiból nyílt kiállítás szerdán délután a kolozsvári Minerva-házban. A tárlat vándorkiállítás formájában járja végig a Kárpát-medence magyarlakta területeinek nagyobb városait, és a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány, Kónya Márta és Kónya Ferenc Barcsay jogutódok támogatásával valósult meg. A kolozsvári kiállítás a Barabás Miklós Céh és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közös rendezésében jött létre, védnöke pedig Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja.
Magdó János a megnyitón elmondta: megtiszteltetés számára, hogy felkérték a kiállítás védnökének, hiszen többek között Barcsay Jenő által vált ismertté Európa-szerte a huszadik századi magyar grafika. – Sokoldalú alkotó volt, a képzőművészeti skála minden műfaját ismerte és gyakorolta, kiválóan – fűzte hozzá a főkonzul.
A kiállítást Takács Gábor, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja nyitotta meg, mint mondta, abban a szerencsés helyzetben van, hogy személyesen ismerhette Barcsay Jenőt, akire mindig a legnagyobb tisztelettel, szeretettel és hálával emlékezik. – Nagyon sokat köszönhetek neki, ugyanis, ismerve a grafika iránti érdeklődésemet szeretettel irányította bizonytalan és bátortalan lépéseimet a grafikai eljárások elsajátításában – magyarázta Takács. A méltató kiemelte: a közelmúltban Barcsay Jenő és művészete gyakran került az érdeklődés központjába Kolozsváron. – A Korunk Galéria szervezésében láthattunk egy gyűjteményes, értékmegőrző kiállítást a Bánffy-palota termeiben, ahol Barcsay Jenő nevével és munkáival is találkozhattunk; megjelent Kántor Lajos Barcsaytól Vinceffyig című kötete, amelyet a Gaudeamus könyvesboltban mutattak be, és elhangzott egy előadás is az Unitárius Egyházközség Tanácstermében Barcsay Jenőről és művészetéről, amelyet jómagam tartottam, amikor megemlékeztünk Barcsay Jenőről. Ekkor, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közbenjárása révén emléktábla került a Mester katonai szülőházára – hangsúlyozta Takács.
A méltató szerint a jelenlegi kiállításon látható alkotások valójában a négy művész munkájának a lényegét foglalják magukba, ily módon a szemlélő betekintést nyer a XX. század magyar képzőművészeti életének egy szegletébe, egy kiváló mester és tanítványai segítségével. Takács Gábor beszédében kitért Barcsay Jenő, valamint a három tanítvány életrajzi adataira, felsorolva a művészek által elnyert kitüntetéseket is.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke ezt követően átadta a szót Kónya Ferencnek, aki ismertette a festőművész testvére, Barcsay Erzsébet által 1989-ben tett Közérdekű Közhasznú Felajánlását a Barcsay-díjra illetve a Barcsay Jutalomra, valamint a 2006-ban általuk létrehozott Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány tevékenységét. A Barcsay Jutalom a Magyar Képzőművészeti Főiskola diákjainak támogatására jött létre, ez az egyetem gondozásában él tovább. A Kónya házaspár Barcsay jogutódként folytatni és kiegészíteni kívánta a fiatal képzőművészek támogatását, azzal, hogy 2006-ban az Alapítvány céljával összhangban Barcsay-díjat alapított, amelyet azóta minden évben meghirdetnek, így idén is. A pályázaton részt vehetnek mindazok a magyar ajkú pályakezdő festőművészek, akik a folyó év december 31-éig még nem töltötték be a 35. életévüket.
Kónya Ferenc ugyanakkor elmondta: a vándorkiállítás végigjárja a Kárpát-medence magyarlakta területeinek nagyobb városait, ezáltal is népszerűsítve a szellemi örökség értékeit. Szintén az alapítvány tevékenységéhez tartozik, hogy határon túli magyar tanintézeteket ajándékoznak meg Barcsay-könyvcsomaggal, ezúttal az ajándékcsomagok az Apáczai Csere János Líceumhoz és a János Zsigmond Unitárius Kollégiumhoz kerültek.
A megnyitó zenei műsorában Béres Melinda és Márkos Albert hegedűművészek Bartók-műveket szólaltattak meg, Rekita Rozália színművész pedig Weöres Sándor két írását olvasta fel. A tárlat július 3-ig látogatható a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. sz.), munkanapokon 10 és 15 óra között.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Régi-új elnök a Barabás Miklós Céh élén
A Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott tisztújító közgyűlést november 23-án a Barabás Miklós Céh (BMC).
A hazai magyar képzőművészek legjelentősebb, tizenkilenc éve létező egyesületének eseménye azért volt időszerű, mert a tavaly elhunyt Jakobovits Miklós elnök tisztségét ideiglenesen betöltő Kolozsi Tibor lemondott, közben pedig sok megvitatásra váró kérdés gyűlt össze. Az elnöki beszámolóból kiderült, hogy Jakobovits távozása után a BMC működésképtelenségének veszélye is felmerült. A több mint száz tagot számláló egyesületet jelenleg csupán az RMDSZ támogatja. Eközben nincs emberük pályázatok kidolgozására, nincs saját honlapjuk, sem fizetett alkalmazottjuk. Németh Júlia alelnöki beszámolójában kiemelte: székházuk fórummá nőtte ki magát.
A BMC igyekszik elkerülni a Kolozsvár-központúságot, és javasolja a Kós András-díj létesítését. A hozzászólások során többek között az alkotóművészek égető raktározási gondjai és a sürgető digitalizálási raktározás kérdése merült fel. A fiatalok felvételét a BMC-be ezentúl kéréshez, két ajánlólevélhez, valamint ahhoz kötik, hogy ösztöndíjuk egyéves lejártával tartsanak bemutatót alkotásaikból.
Megfogalmazódott egy érdekvédelmi fellépés szükségessége a művek hivatalosságok által történő elsinkófálásával szemben, ugyanakkor az éves tagdíj összegét 50 lejre emelték.
A felmerülő nehézségek megoldása, valamint a megfogalmazott célok megvalósítása az új vezetőségre vár. A választás során a tizennégy javasolt személy maga között osztotta el a különféle megbízatásokat.
Az elnök Kolozsi Tibor maradt.
Alelnök: Németh Júlia és Éltes Barna, titkár: Szilágyi Tosa Katalin. A választmányba a következő személyek kerültek: Koncz-Münich András, Takács Magda, Vinczeffy László, Jakobovits Márta (Bihar megyei területi kapcsolattartó), Szabó Attila (Szilágy megye), Sipos László (Fehér megye), Kákonyi Csilla (Maros megye), Berze Imre (Hargita megye), Márton Árpád (Kovászna megye), Székely Géza (kapcsolattartás a képzőművésztanárokkal, új tagok toborzása). Horváth László kidolgozza a BMC-tagok világhálós kapcsolattartását. A régi-új elnök minden tagtársától több együttműködést kért.
Délután a részvevők a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták Andrásy Zoltán festő- és grafikusművész sírját. A legközelebbi közgyűlést három év múlva tartják.
Ö. I. B.

Szabadság (Kolozsvár)

A bizalom kötelez – interjú Kolozsi Tiborral, a Barabás Miklós Céh új elnökével
Bár úgy érzi, nem tud teljes mértékben megfelelni az elnöki tisztséggel járó elvárásoknak, a Barabás Miklós Céh választmányának bizalma miatt elvállalta a feladatot. Kolozsi Tibor szerint a pályázati bürokrácia egyre bonyolultabb, fizetett alkalmazott híján pedig mindent önkéntes alapon oldanak meg.
– A Barabás Miklós Céh korábbi elnöke, Jakobovits Miklós halála után ön vette át az elnöki teendőket, de a november 23-i tisztújító közgyűlésen szeretett volna lemondani, a közgyűlés mégis önt választotta meg a következő három évre a szervezet elnökének.
– Mivel eddig alelnök voltam a BMC-ben, tavaly, Jakobovits Miklós halálával automatikusan én kerültem a szervezet élére. A közgyűlésen jeleztem, hogy nem szeretném ezt a tisztet a továbbiakban vállalni, mivel az elnöki pozíció bizonyos készségeket feltételez, például nagyfokú szervezési készséget, és úgy éreztem, hogy én nem tudok teljes mértékben megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A választmány azonban bizalmat szavazott nekem, ezért úgy éreztem, hogy mégis vállalnom kell a feladatot.
– Jól érzem, hogy az elnöki feladat túlzott terheket ró önre? A művészi munkájában mennyire akadályozza az, hogy egy több mint száz tagot számláló érdekvédelmi művészszervezetet kell irányítania?
– Ezt megelőzően is áldoztam időt a Barabás Miklós Céh ügyeinek képviseletére, ezután is fogok. Nálunk mindenki önkéntesen végzi a munkáját, nincs fizetett alkalmazottunk, és mivel ez a tagság bizalmáról is szól, úgy gondoltam, el kell fogadnom ezt a bizalmat.
– A közgyűlésen elhangzott, hogy jelenleg csak az RMDSZ támogatja anyagilag a szervezetet. Korábban emellett milyen források álltak rendelkezésre?
Korábban könnyebb volt pályázni magyarországi alapoknál, de kaptunk pénzt a városvezetéstől, illetve társszervezetektől is. A pályázati bürokrácia azonban annyira bonyolult lett, hogy egy szakképzett emberre lenne szükség, aki ezt átlátja, azonban nem tudunk alkalmazni ilyen célra fizetett alkalmazottat. Egyre körülményesebbé válik a pénzek lehívása. Az RMDSZ-től normatív támogatást kapunk, így ezzel nem kell külön foglalkozni, emellett keressük a megoldást egyéb támogatások megszerzésére. Ennek megoldására stratégiát kell kidolgoznunk, abban egyeztünk meg, hogy a tagság minden tagja többet fog tenni a köz érdekében, mint eddig, hogy pótolhassuk az anyagi kiesést. Egyébként krízis van, nem mi vagyunk az egyetlen szervezet, amely anyagi nehézségekkel küzd.
– A közgyűlésen felmerült a képzőművészek raktározási gondjainak megoldása, illetve a művek digitalizálásának szükségessége is. A Kós András-díj alapítására is érkezett javaslat. Milyen lépések történtek ez ügyben?
– A raktározási, digitalizálási feladatot egy másik szervezet, a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ vállalta fel, ők kortárs képzőművészeti múzeumként igyekeznek felleltározni és egy helyre gyűjteni a jelentősebb erdélyi műalkotásokat, életműveket, amelyekből kiállításokat is szerveznek. A mi szervezetünk élő művészek szövetsége, fő feladatunknak egymás segítését és tárlatok szervezését tekintjük. A gond ott kezdődik, ha egy művészünk meghal, és nincs örököse – ilyen esetekben igyekszünk együttműködni az EMŰK-kel. Javaslatként valóban felmerült a Kós András-díj megalapítása is, erről azonban még zajlanak az egyeztetések.
– A fiatal képzőművészek mennyire érdeklődnek a szervezet iránt? Ők mennyiben tudnának segíteni a teendőkben, például a pályázatírásban?
– Meglátásom szerint a fiatalok pozitívan viszonyulnak a BMC-hez, persze egyéni döntésük, hogy be akarnak-e lépni a tagságba vagy nem. Viszont számos fiatal jelentkezik hozzánk. A pályázatok kapcsán, jelenleg nem tudtuk még felmérni, hogy ki mennyire alkalmas ilyen feladatokra, hiszen ezek túlmutatnak azon, amit a hétköznapokban teszünk. Igyekszünk találni olyan jelentkezőket, akik kiismerik magukat a pályázatírásban vagy éppen a honlapkezelésben, de egyelőre ebben a tekintetben a tervezgetésnél, a feladatok leosztásánál tartunk.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Változatosság a BMC értékfelmérő kiállításán
Műfaji és stiláris tekintetben is a változatosság jellemzi a Barabás Miklós Céh (BMC) hagyományos, évi értékfelmérő és -felmutató kiállítását, amely tegnap délután nyílt meg a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében.
A tárlaton a 100. életévébe lépett Cs. Erdős Tibortól a huszonéves Máthé Lászlóig és nemzedéktársaiig terjedően követhetjük nyomon Kolozs megyei művészeink teljesítményét – hangsúlyozta méltatásában Németh Júlia műkritikus, a BMC alelnöke, a teremben látható festmények, szobrok, grafikák, kerámia- és textilmunkák, művészi üvegtárgyak, művészfotók szemügyre vételére buzdítva az egybegyűlteket. A közönséget Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke köszöntötte, majd Magdó János kolozsvári magyar főkonzul, Kolozsi Tibor szobrász, a BMC elnöke és Starmüller Géza festő, a tárlat rendezője szólt néhány szót. Az érdeklődők munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthetik meg az alkotásokat a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
Szabadság (Kolozsvár),

Cs. Erdős Tibor 100. születésnapjának megünneplése
Cs. Erdős Tibort 100. születésnapja alkalmából köszöntötték barátai, tisztelői Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának zsúfolásig megtelt rendezvénytermében.
Cs. Erdős Tibor 1914. február 27.-én született Berettyóújfaluban. Rendkívül sokoldalú művész: festőművész, grafikus, díszlettervező, egyetemi tanár.
A kiállítással egybekötött hangulatos ünnepi rendezvényen köszöntők hangzottak el.
Születésnapi köszöntők
Magdó János főkonzul köszöntötte a Mestert a 100. születésnapja alkalmából. Mint sokat megélt embert és neves művészt tisztelhetjük Cs. Erdős Tibor személyében.
Németh Júlia műkritikus szerint Erdős Tibor a 100 évet optimizmussal, életkedvvel töltötte be. Vitalitás, dinamizmus jellemezte. Következetes tudott lenni munkájában, ragaszkodott az elképzeléseihez. Isteni szikra van benne, ami sok munkával, tudással társult. Művészi munkájának legjellemzőbb vonásai a sokoldalúság és a kísérletező kedv. A sokoldalúság bizonyítékának tekinthető a mai kiállítás, amely rendkívül változatos. Tájképekben, a nép életét bemutató munkákban gyönyörködhetett a néző. A színek és formák tökéletes harmóniáját valósította meg.
A széki lányokat ábrázoló kompozíció látható a rendezvényterem falán. Az arcok, a kifejezések, a piros-fekete széki ruhák az erdélyiséget fejezik ki. Mint Németh Júlia kiemelte, ha a mester életében nem alkotott volna más festményt, mint a Széki lányok-című festményt, akkor is neves lett volna. A figuratív művészet híve.
A hangulatos rendezvényen dr. Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh elnöke, elmondta, hogy a mester barátjának tekintette, ami számára megtisztelő.
Ioan Horváth – Bugnariu, a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának elnöke neves kolozsvári, erdélyi művészként jellemezte az ünnepeltet.
Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere meleg szavakkal köszöntötte Cs. Erdős Tibort. „Berettyóújfalu kis település, amely büszke múltjára és jelenére. Büszke azokra, akik kötődnek a településhez”. Cs. Erdős Tibor 3 éve a település díszpolgára. A város lakossága megtekintette a Mesterről készült videó-filmet. Köszönetét fejezte ki a közösség nevében azokért az alkotásokért, melyeket a városnak adományozott. A 30 művészi alkotást – tájképet, csendéletet, portrét- megfelelő környezetben mutatják be.
„A művészet rejtély”
Cs. Erdős Tibor a gyermekkori élményeiről, azoknak a művészi alkotásokban történő felhasználásáról, a portréfestés rejtélyéről beszélt.
A művészet rejtély, de érdekes, hogy ezt a rejtélyt a kicsi gyermekek hogyan használják fel. Minden gyermek először rajzol, de legtöbbször 14-15 éves korában abbahagyja. Aki marad, az tovább is rajzol. A gyermekkori élmények elraktározódnak a tudatalattiban. Ez az életnek olyan motívuma, amely minden embert végig kísér. Ezeket a tapasztalatokat magával viszi az ember időskorában is. Számára a legnagyobb élményt a portréfestés jelentette, melyet az alkotó tevékenység legizgalmasabb mozzanatának tekint. A portré rejtelem- mondta. Sokszor saját magán is csodálkozik, hogy tudja élővé tenni a szemet, a tekintetet, a szájat. Magának a tekintetnek megragadása krétával isteni játékot jelent. Az élet megjelenítése a fejben rejtély. A portré az emberi fej visszaadása, mely nagy rejtélye és adománya az életnek.
A születésnapi rendezvény hangulatát emelte a Cs. Erdős Tibor kiállítása. Béres Melinda és Márkos Albert csodálatos Bartók zenével köszöntötte a Mestert.
Muraközi István a város alapítójának, Báthory Gábor fejedelemnek kicsinyített bronzszobrát ajándékozta a 100. születésnapját ünneplő művésznek.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

A hallók és látók városa
85 éves a Barabás Miklós Céh
Különleges, nívós, gazdag és változatos tárlattal várja a képzőművészet kedvelőit a marosvásárhelyi Bernády Ház. Pénteken délután az alapításának 85. évfordulóját ünneplő Barabás Miklós Céh vásárhelyi alkotóinak közös kiállítása nyílt meg, a jeles alkalom előtti tiszteletadásként.
A romániai magyar képzőművészek érdekvédelmi, szakmai szervezete másfél évtizedes tevékenység után a II. világháború hozta változások nyomán szűnt meg, majd a rendszerváltozást követően 1994-ben alakult újra. Jelenlegi tagjainak száma meghaladja a százat, és közülük több mint húsz marosvásárhelyi, illetve Maros megyei alkotó. A tárlaton együtt állítanak ki elismert mesterek és pályájuk elején járó művészek: festők, grafikusok, szobrászok, textil-, üveg- és fotóművészek egyaránt. Az igencsak nívós alkotások egy része korábbi kiállításokról volt ismerős, más munkákat eleddig nem láthattunk. A szépszámú közönséget vonzó tárlatnyitón Nagy Miklós Kund méltatta a művészeket és alkotásaikat.
– Színvonalas, sokrétű, élménydús kiállítást láthatunk, amelyre mindannyian büszkék lehetünk. Öt évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön egy nagyszabású kiállítással és tudományos ülésszakkal ünnepeltük a céh nyolcvanadik évfordulóját. Én akkor átfogó dolgozatot írtam, amelyben megemlítettem Berde Mária, a céh egyik elindítója korabeli, Marosvásárhelyt érintő szavait: nem vagyunk képváros. Hiszen 1929-ben alig volt képzőművész, kritikus, avagy galéria Marosvásárhelyen. Az emberek szerették ugyan a zenét, a művészetet, irodalmat, színházat, mégis, a hallók, és nem a látók városa voltunk. 85 évnyi idő elteltével azonban mindez megváltozott, és Vásárhely a képek és a szobrok városává is vált. E tárlat bizonyítja: még mindig erősek vagyunk. A Barabás Miklós Céh központja Kolozsváron van, de a vásárhelyi közösség mindig ezen alakulat egyik erőssége lesz. Így volt ez az első tizenöt évben is, amikor Bordi András tett ez ügyben igen sokat. 1942-ben Vásárhely volt az első kihelyezett gyűlés színhelye, ezt '43-ban egy nagy sikernek örvendő kiállítás követte. 1944-ben a céh megszűnt, majd az újjáalakulás után, 1994-ben, egy őszi tárlattal ismét vendégül látta Marosvásárhely az ország képzőművészeit. Ez alkalommal is olyan válogatást kapunk a vásárhelyi festészetből, szobrászatból, textilművészetből, amely valójában reprezentatív. A 85 éves Kolozsvári Puskás Sándortól a huszonéves Kuti Botondig minden generáció, stíl, műfaj jelen van ezen a nagyon szép kiállításon, amelyre feltétlenül érdemes ellátogatni.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)

Szimbolikus szín-terek
Lőrincz Lehel emlékezete
Hogy ki volt Lőrincz Lehel? Művész a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében. Művész, aki térben és síkban egyaránt megalkotta a maga külön bejáratú, egyedi világát.
Szobrász, aki ismerte legkedveltebb nyersanyagának, a fának valamennyi titkát, de aki a kő és fém világában is ugyanolyan otthonosan mozgott. És művész, akinek nehéz munkában edzett ujjai alkalomadtán féltő gyöngédséggel nyúltak a pasztellkréta után, hogy így teljesítsék ki azt a sajátos univerzumot, amelyet évtizedek következetes, keményen kitartó, alkotó tevékenységével megteremtett. Tette pedig mindezt csöndben és szerényen, műtermi magányában. Ott, ahova utolsó pillanatig napi rendszerességgel eljárt, hogy ledolgozza a művészi lelkiismerete megszabta penzumot. Nem keverte föl maga körül az álló vizeket, nem nyüzsgött, nem könyökölt, nem akart mindenáron szerepelni, nem futott a hírnév után. Örvendett, hogy dolgozhatott, hogy megvalósíthatta művészi elképzeléseit. Hogy aztán a hírnév maga kopogjon be hozzá, s az utolsó pillanatban az anyaország kitüntető elismerését, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét is meghozza számára. De olyannyira az utolsó pillanatban, hogy a hírről értesült ugyan, annak konkrét valójával azonban már nem szembesülhetett. Nyolcvan évesen, ez év március 3-án végleg kihullott kezéből a pasztellkréta. Utolsó munkáinak egyike, a Műtermi hangulat halála előtt néhány nappal még ott szerepelt a Minerva-házban, a Barabás Miklós Céh hagyományos, évente megrendezésre kerülő, csoportos tárlatán. Ez volt a hattyúdala. Szabadság (Kolozsvár)

Vásárhely egy évszázada
Az Incze család kiállításáról
Marosvásárhely nem szűkölködik művészcsaládokban – tagjaik generációkon keresztül álltak, állnak a zene, a képzőművészet, az irodalom szolgálatában. Az Incze család is ilyen. A már elhunyt családfőt, Incze István festőművészt, szinte mindenki ismerte Marosvásárhelyen. Felesége, Incze Istvánné Sárkány Ilona porcelánfestő, fia, Incze István fotóművész, unokája, Incze István Botond szintén festőművész. Egy családi paletta színvilága és alkotásai címmel munkáikból nyílt igencsakgazdag, változatos és nívós tárlat a Kultúrpalota földszinti galériáiban szerda délután.
"Elöljáró beszédként" Ritziu Ilka Krisztina színművésznő Incze Dósa Annamária versét szavalta, illetve népdalokat énekelt, majd Mana Bucur, a galéria kurátora üdvözölte a megjelenteket. Mint mondta, az átfogó, egyrészt retrospektív, másrészt aktuális kiállítás igencsak gazdag anyagot tartalmaz. Az idősebb Incze István 1905-ben született Kézdivásárhelyen, tanulmányait Kolozsváron és Bukarestben végezte, nyugdíjazásáig tanárként dolgozott. Nagyszerű tájképfestő, saját, felismerhető stílussal rendelkezett, rengeteg kiállításon láthatták munkáit az érdeklődők, ő volt a dinasztia vezéregyénisége.
Herdean Viorica művészettörténész, a Maros Megyei Múzeum nyugalmazott munkatársa ugyancsak az idősebb Incze Istvánra emlékezett. Megemlítette, hogy soha nem volt hajlandó a szocreál korszak kívánalmai szerint alkotni, és ahogyan Siklódi Tibor, úgy ő sem akart megfelelni a proletkultnak, inkább a saját útját követte, még ha ez sokkal nehezebb is volt. Nem adta fel az elveit.
A kiállítás méltatója, Nagy Miklós Kund hozzátette: különlegesek ezek a családi tárlatok, a nemzedékekből mindig valaki valakit ismer. – Jelen esetben három generáció állít ki közösen, és örvendenék, ha a most mózeskosárban lévő negyedik nemzedék is hasonló pályát járna be. Marosvásárhelyen nem ritkák a művészcsaládok, az Incze család tizenhat éve jelentkezett először közös kiállítással. Akkor, a maga kedvességében, még a családfő is jelen volt. Azóta eltelt több mint másfél évtized, és itt vannak a képei, illetve itt a fia, a fia felesége, az unoka egyaránt – munkásságuk felöleli Vásárhely képzőművészeti életének majdnem egy évszázadát. Incze István nem volt hajlandó proletkultos képeket festeni, addigra már kifejlett stílussal rendelkezett, azelőtt ő volt a Barabás Miklós Céh egyik legmegbecsültebb ifjú tagja. Posztimpresszionista művész, gyakran emlegették az erdélyi Van Gogh-ként, és nem véletlenül. Színvilága visszafogott, de a szabadság érzése, a derű mégis jelen van munkáiban. Az unoka, Incze István Botond képei a galéria kistermében láthatók. Sokkal erőteljesebb színek, másfajta tájak jellemzik művészetét. Az emeleti részen Incze István fotóművész alkotásait láthatjuk, ő fotóival a festmények varázsát idézi színeiben, képeinek hangulatában. Ifjabb Incze István fotográfusként próbált festővé válni, és közben az egyik legjobb portréfotósunkká vált – mondta Nagy Miklós Kund a július 25-ig látogatható tárlat megnyitóünnepségén.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)

Kolozsvár számos arca megismerhető a magyar napokon
A munkák művészi minősége önmagáért beszél – méltatta Kántor Lajos irodalomtörténész László Miklós és Miklóssy Gyula Kolozsvári képek című fotókiállítását a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Kolozsvári Magyar Napok keretében kedden megtartott tárlatmegnyitón.
A kincses várost bemutató fényképeket korábban a németországi Stuttgartban és Sopronban is kiállították. Utóbbi helyszínen idén tavasszal a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetem Közgazdasági Kara Kárpát-medencei programjának keretében a Kolozsvári Művészeti Napokon rendezték meg a tárlatot.
Fábián Attila a magyarországi felsőoktatási intézmény dékánja a kolozsvári tárlatmegnyitón elmondta: a 2010-ben az egyetemisták számára elindított programjuk célja, hogy hallgatóik megismerjék a Kárpát-medencei kultúrát. Hozzáfűzte: ha egy helyismerettel nem rendelkező látogató nézi a fényképeket, aligha tudná megmondani, hogy a felvételek Kolozsváron vagy Sopronban készültek-e, ugyanis mindkét várost ugyanazok az építészeti stílusok jellemzik: a gótika és a szecesszió.
Fábián szerint sokszínű élményt nyújtó „kirándulásokat szerveztek” a Vajdaságba, Kárpátaljára, Burgenlandba, a Székelyföldre. „Külön öröm volt, hogy Kolozsvárt másképp mutathattuk be” – utalt tavaszi rendvéznysorozatukra a dékán. Mint részletezte, a kolozsvári ifjúság is bemutatkozhatott: a Váróterem Projekt alternatív színház Mit csináltál három évig? című előadásánál multikulturálisabb, a fiatalokat jobban érdeklő produkciót nehéz elképzelni a szakember szerint.
Karolina terei
A kiállítás-megnyitón levetítettek egy 16 perces videofelvételt, amelynek első része a tárlat stuttgarti bemutatóján készült, míg a második részben Sopront bemutató fényképek pörögtek a vetítővásznon. A videóból megtudhattuk: az a közös Stuttgartban és Kolozsvárban, hogy minkét városban teret neveztek el Sarolta Auguszta Karolina bajor királyi hercegnőről: Stuttgartban a Charlottenplatz, Kolozsáron a Karolina-tér (ma Múzeum-tér). A németországi városban egyébként a Barabás Miklós Céhnek és a Korunk Galériának is volt egy-egy kiállítása.
A magyar Hollywood
Szintén kedden szerveztek városnéző sétát Mozizás Kolozsváron, feketén-fehéren címmel a magyar napok keretében. A Gál Zsófia és Imecs-Magdó Eszter vezette sétán az egykori fontos filmes helyszíneket keresték fel az érdeklődők, így megismerték Kolozsvárt, a magyar Hollywoodot, ahogyan a várost filmgyártás kezdetén emlegették.
Elhangzott: a korabeli vetítések a mozivásznon alig látszó képek miatt nem lopták be magukat a kolozsváriak szívébe. A mozi-sátrak mellé fokozatosan felzárkóztak a vendéglátósok is, akik a vendégeket élő előadások helyett vetítésekkel kezdték el szórakoztatni. Híres vándormozisok fordultak meg a Széchenyi-téren, akik filmszínházakat alapítottak, egyre többet – ezeket a helyszíneket is felkeresték a sétán résztvevők.
A kolozsvári mozitörténelem egyik legkiemelkedőbb alakja Janovics Jenő volt. Munkásságának ismertetésekor a Fellegvár közelében járva a vezetők felelevenítették az elhíresült tragikus történet, mely egyik filmjének forgatásakor történt a Szamoson.
A film egyik mellékszereplője, Imre Erzsi nem a rendezői utasításoknak megfelelő oldalon ugrott a vízbe egy csónakból, így a Szamos egyik örvénye elsodorta, és meghalt. Egyesek szerint szerelmi bánatában lett öngyilkos, sírja a Házsongárdi temetőben található. A színház és a mozi kezdetleges ellentéte Kolozsváron is hangsúlyos volt. A színházi előadásokat nem lehet holmi mozgóképre lecserélni – vélekedtek sokan. A séta vezetői korabeli képeslapokkal, egykori újságcikkek felolvasásával színesítették a programot.
Krónika (Kolozsvár)

Kiállítás és kiállítótér-avatás (Erdélyi Művészeti Központ)
Felezőidő 2 – Erdélyi magyar művészet 1965–1975 között címmel nyitotta meg sorrendben immár hatodik kiállítását az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK), új kiállítóteret is avatva egyúttal, mely azonban csak ideiglenesen székhelye az EMŰK-nek: a városbeli helyszínét illetően több elképzelés is létezik, de az biztos, hogy Sepsiszentgyörgyön egy olyan modern épület készül majd el, mely méltó helye lesz az eddigi és ezutáni erdélyi magyar művészeti értékek felmutatásának.
Addig is az EMŰK a volt postaépület legfelső szintjén rendezkedhetett be, illetve a városi adóhivatal melletti földszinti terem is kiállítótérként működik.
A tegnapi kiállításmegnyitón és kiállítótér-avatón a nagy számban összegyűlt közönséget, a meghívottakat Antal Árpád a teret rendelkezésre bocsátó város polgármestereként köszöntötte, elmondva: negyed százada még a securitate lehallgatóközpontja működött a posta legfelső emeletén, s hogy most a termeket a művészet foglalta el, az a demokratizálódás folyamataként is értelmezhető. Arról pedig, hogy az EMŰK épp Sepsiszentgyörgyön talált befogadásra, úgy vélekedett, annak jele, hogy a Székelyföld megerősödött annyira, hogy összerdélyi feladatokat tudjon elvállalni.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter beszédében felemlítette, a szövetség a Kulturális Autonómia Tanács által kidolgozott stratégiai döntéseket próbálja megvalósítani, az EMŰK is e folyamat részeként kezdte el működését. A kiállítás címében is megjelölt időszakról elmondta, azért hívják felezőidőnek a hatvanas évek végét, hetvenes évek elejét átölelő tíz esztendőt, mert bár az egyik – a sztálinista – diktatúrából a másikba – a kommunista rendszerbe – átvezető időszak volt, de akkor sokan azt gondolhatták, valami új kezdődött, és a művészek ezt megpróbálták lereagálni olyképp, hogy felzárkózzanak a kortárs művészeti irányzatokhoz, de a transzszilván örökséget is beépítsék alkotásaikba, és megpróbálják értelmezni is azt a kelet-európai létet, amelybe belecsöppentünk. Kelemen Hunor szerint megvan a megfelelő időtávolság a bemutatott korszak újraértékelésére, ezzel kapcsolatban kifejtette, az EMŰK-nek mint intézménynek nem csupán kiállítások szervezése a feladata, hanem műhelyként is működnie kell, helyére kell tennie a Kárpát-medence magyar kultúrájában az erdélyi magyar képzőművészetet. És azért is fontos az EMŰK – emelte ki –, hogy kultúránknak erős pillére legyen, hiszen ilyen tartóoszlopok nélkül jövőt tervezni nem lehet.
Németh Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke felidézte, 2009-ben, a Barabás Miklós Céh nyolcvan esztendejét bemutató kiállításon merült fel az EMŰK létrehozása, azóta nemcsak elindult egy folyamat, hanem részint be is érett. Másodszor avatjuk az EMŰK-öt, mondta, és még fogjuk avatni, hisz ez nem végleges helye, ez csak az EMŰK antréja, remélem, hamarosan pompázatos, világszínvonalú épülete is lesz az intézménynek. Felemlítette a romániai elnökválasztási kampányt is, megjegyezve, ami összeköti a politikát és a kultúrát, az az értékek felmutatásának szükségessége. A kulturális értékeknek ismertté kell válniuk, jelentette ki, csodaként értékelve, hogy huszonöt év után eljutottunk oda, hogy immár nem a kultúra van a politikáért, hanem fordítva. A magyar kulturális diplomáciával összefüggésben kifejtette, ez a magyarság számára egyedülálló feladat, a kulturális erőterek létrehozása, megerősítése pedig kiemelt feladata kell hogy legyen a kulturális diplomáciának, és ez az EMŰK és a hozzá hasonló intézmények létrehozásával lehetséges.
Vargha Mihály, az EMŰK kuratóriumának elnöke szintén múltidézéssel kezdte beszédét, felidézve a kilencvenes évek elejét, amikor jó néhányan, háromszéki képzőművészek a Baász Imre megálmodta erdélyi magyar képzőművészeti múzeum megalapításáról álmodoztak. A múzeumalapítás sok ideig csak ábránd maradt, mígnem 2008-ban a város, a megye új vezetői azt mondták, legyenek csak nagy álmaitok, a pénz a legkevesebb, azt majd mi előteremtjük. És azóta sok minden megvalósult, léterejött a Magma, elkezdődött a Gyárfás Jenő Képtár korszerűsítése, a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában a múzeum bővítésére (és akkor még úgy volt, az EMŰK székházának felépítésére is – szerk. megj.) telket vásároltak. És most már az EMŰK álma is tapintható valósággá vált, de az intézmény – és a tegnap megnyitott tárlat – nem jöhetett volna létre, ha nem érezzük a támogatottságot: a művészekét, a döntéshozókét, akik tettekkel bizonyítják, hogy a kultúra szívügyük, és a közönségé – zárta beszédét Vargha Mihály.
A kiállítást dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg, Kányádi Sándor versciklusára utalva igazi belső vidék-tárlatnak nevezve a 69 alkotót bemutató kiállítást. Bejelentette, a Szépművészeti Múzeum – mintegy adósságleróvásként is – jövőben az erdélyi magyar művészetnek az 1920–1990-es éveket átfogó kiállítását szervezi. Végszóként Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője elmondta, bár a kiállítás meghívójában katalógus bemutatása is szerepelt, arra másik alkalommal kerül sor.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A romániai magyar kortárs képzőművészet jövőjéről tanácskoznak
Szakmai tanácskozást hívott össze Kolozsváron a romániai magyar kortárs képzőművészet jövőjéről az RMDSZ kezdeményezésére létrejött Kulturális Autonómia Tanács (KAT). 
A beszélgetés vitaindítóját Damokos Csaba, a Romániai Képzőművészeti Szövetség háromszéki fiókjának elnöke készítette elő a KAT felkérésére. Damokos Csaba összegezte a kortárs képzőművészet előtt álló nehézségeket, majd elmondta: fontos egy olyan feltételrendszer kialakítása, amelyben a művész hivatásának tud élni, és mindez egyidejűleg a megélhetését is biztosítja.
„A kultúra terén talán az új, járatlan utakat kereső, kísérletező kortárs kultúra támogatása a legfontosabb, valamint egy olyan befogadó közeg kialakítása, amely értékként kezeli a 21. század kulturális törekvéseit”– hangsúlyozta a tanácskozáson Székely István, a KAT elnöke.
A marosvásárhelyi B5 Stúdió vezetője, Bartha József szerint nagyon fontos lenne a művészetszervezők, valamint a kurátorok pályázati úton való támogatási feltételeinek megteremtése, ugyanakkor szakítani kellene azzal a gyakorlattal, amely nem számol a képzőművészek honoráriumával.
Kispál Attila, a sepsiszentgyörgyi MAGMA kiállítótér munkatársa a vizuális nevelés fontosságát emelte ki. „Ha a kortárs művészeteket értő, azt befogadó közönséget szeretnénk, ennak alapját a középiskolában kell megteremteni, a teljes középiskolai hálózatot értve ez alatt” – fogalmazott a háromszéki képzőművész.
Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke egy olyan, kortárs művészetekre összpontosító gyűjtőportál létrehozását szorgalmazta, amely megkönnyítené a művészetek iránt érdeklődő közönség tájékozódását. „Különböző művészeti ágakban tevékenykedünk, gyakran térben is távol egymástól, ezért szükség van egy olyan portálra, amely kapocs lehet a művészek között, és nyitott célközönségük számára is” – mutatott rá.
Krónika (Kolozsvár)

Kákonyi Csilla Szervátiusz Jenő-díjas
Rangos anyaországi elismerésben részesült Kákonyi Csilla festőművész, a Barabás Miklós Céh alapító tagja és marosvásárhelyi csoportjának vezetője. Több évtizedes, kimagasló művészi tevékenységéért a Szervátiusz Alapítvány Szervátiusz Jenő-díjra érdemesítette. A díjátadó ünnepségre 2014. november 19-én Budapesten, a Szentháromság-tér 6. szám alatti Magyarság Házának Corvin-termében került sor. És ugyanott, az emeleti kerengőben nyílt meg Kákonyi Csilla festészeti tárlata is, ami december 10-ig látogatható. Az alábbiakban a művésznek a díj átvételekor mondott beszédét adjuk közre.
Vallomások, gondolatok
Tudattal és lélekkel megáldott emberi sorsunk ég és föld közé feszül. A bennünket körülvevő csodálatos kinti világnál is csodálatosabb, különösebb élet tenyészik bennünk legbelül, mindnyájunkban. Ez a világ teljesen személyes, lelki világ. Szinte természetes hát, hogy különbözőségéből adódóan gyakran konfrontálódik, fájdalmasan ütközik a „külső”, az objektív, a közömbös valódi világgal. Ilyenkor a festő -- mert a művészet is az emberi önvédelem eszköze – nekiáll és képet fest, hogy valahogyan „kihúzza magát a csávából”. Ideiglenesen legalábbis. Feltárva érzelmeit, személyisége és szemlélete szerint értelmezi a világot és azon fáradozik, hogy gondolatait átadhatóvá tegye művében embertársainak.
Szabadság (Kolozsvár)

BMC-tárlat péntektől a Minervában
A Magyar Kultúra Napjának záróakkordjaként, immár hagyományosan, a Minerva-ház emeleti, Cs. Gyimesi Éva-termében (Jókai/Napoca utca 16. szám) nyílik meg a Barabás Miklós Céh (BMC) kolozsvári csoportjának éves, értékfelmérő, ünnepi tárlata január 23-án, pénteken délután 5 órakor.
N. J.
Szabadság (Kolozsvár)

Művészeti seregszemle a Minerva-házban
Negyvenöt művész – festők, grafikusok, szobrászok, keramikusok, üveg-, textil- és fotóművészek – hetven munkája tekinthető meg a Barabás Miklós Céh (BMC) kolozsvári csoportjának éves, értékfelmérő tárlatán, amely tegnap délután nyílt meg a Minerva-ház emeleti, Cs. Gyimesi Éva termében. A házigazda, Tibori Szabó Zoltán köszöntője után Németh Júlia műkritikus, BMC-alelnök az esemény ünnepélyességére utalt: a tény, hogy minden művész legutóbbi termésének javát igyekszik felmutatni, már önmagában is ünnepélyes alkalomnak számít; azáltal pedig csak fokozódik, hogy többé-kevésbé egybeesik a Magyar Kultúra Napjával, Himnuszunk születésnapjával.
A megnyitó zenei pillanatairól a Guttman Mihály Magyar Pedagóguskórus gondoskodott, Bedő Ágnes karnagy vezetésével. A kiállítás február 5-ig, munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthető meg a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt, ahol az érdeklődők az alkotókkal is találkozhatnak.
(F. Zs.)
Szabadság (Kolozsvár)

Művészi elképzelések, érzelmek, gondolatok sokfélesége a BMC tárlatán
– A szervezet 1929-es indulásakor különböző műfajokban alkotó, más-más művészi beállítottságú, de egyértelműen a legtehetségesebb művészeknek teremtett intézményes keretet.
S ezt az átfogó jellegét, demokratizmusát mind a mai napig megőrizte. Hiszen tagjai nem egyféle ideológiai vagy műfaji meghatározottság, hanem a minőségi munka szerint verbuválódtak – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus, a szervezet alelnöke a Barabás Miklós Céh (BMC) kolozsvári csoportjának éves, értékfelmérő tárlatának megnyitóján, pénteken délután a Minerva-házban.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

„Feltámad” a madéfalvi Siculicidium turulmadara
Az osztrák uralom alatti madéfalvi vérengzés 251. évfordulóján, idén január 7-én megrendezett emlékezésen Potápi Árpád János, a magyarországi Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikai államtitkára kijelentette: ahogyan azokban az időkben is az önrendelkezés volt a székelyek legfontosabb politikai célja, az autonómia ma is megmaradásuk kerete és garanciája.
Ezért támogatja Magyarország kormánya a székelyek elidegeníthetetlen jogát az autonómiához, és biztosítja a madéfalvi turulmadár restaurálásához szükséges 250 ezer lejt. A madéfalvi emlékmű jellegzetessége a kitárt szárnyú turulmadár, amelynek restaurálását Kolozsváron Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke végzi. Mint arról lapunkban már beszámoltunk, a munkát anyagi okokból nem lehetett elkezdeni. Most viszont minden akadály elhárult, és március 15-ére helyére fog kerülni a felújított „madár” – nyilatkozta a Szabadságnak a művész.
(Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár)

Színhangok, fényrímek, formaritmusok
A Barabás Miklós Céh kiállítása a Minerva-házban
A Barabás Miklós Céh kolozsvári csoportja, immár hagyományosan, januárban, a Magyar Kultúra Napjának jegyében rendezi meg éves, összegző tárlatát a Minerva-ház emeleti, Cs. Gyimesi Éva termében.
A múlt év eredményeinek felmutatása, idősebb művészek esetében pedig csöppnyi ízelítő az életműből olyan nagyszabású kiállítások lehetőségét teremti meg, amellyel az alkotók java része szívesen él, s amely egyfajta sajátos komplexitást is eredményez. A különböző műfajok és stílusok találkozása és a rendezői koncepció szerinti egymásmellettiségük sajátos hangulatot kölcsönöz valamennyi BMC-tárlatnak. Amit lehet kedvelni vagy nem kedvelni, de figyelmen kívül hagyni nem érdemes. Hiszen egyfajta sajátos trendnek a megnyilvánulásaként, vagy ha tetszik, továbbéléseként értelmezhető. Olyan, a kósi hagyományokból táplálkozó, de a mindenkori új felé nyitott művészi attitűd térbe és síkba konkretizálódásának, színekbe, fényekbe és formákba lényegülésének példáival szembesülünk, amely mintegy félszáz kolozsvári és Kolozsvár környéki festő, szobrász, grafikus, keramikus, textil- és fotóművész érzelem- és gondolatvilágába, művészi elképzeléseibe nyújt csöppnyi betekintést. Csöppnyit, hiszen egy-két munka láttán messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le. A művész életművének ismeretében viszont megállapíthatjuk, hogy sikeres vagy kevésbé sikeres évet tudhat maga mögött. Ugyanis a legjobb alkotónak is lehetnek kevésbé termékeny időszakai. Így aztán a változatosság nem csupán műfaji és stiláris szempontból érvényes, hanem bizonyos mértékig a minőségre is vonatkoztatható. Mert mint minden csoportos jelentkezésnek, úgy az ideinek is vannak csúcsai és kevésbé kiemelkedő összetevői.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Elkészült a Barabás Miklós Céh honlapja
Elkészült és immár bárki által megtekinthető a Barabás Miklós Céh honlapja. A közel száz évvel ezelőtt alapított, igencsak rangos képzőművészeti céhnek az elmúlt évtizedek folyamán olyan alkotóegyéniségek voltak a tagjai, illetve vezetői, mint Bánffy Miklós, Bordi András, Kós Károly, Molnár Dénes, Plugor Sándor, Szervátiusz Jenő, avagy Kusztos Endre, jelenlegi tagjai között pedig olyan képző- és fotóművészeket találhatunk, mint Kákonyi Csilla, Márton Árpád, Orth István, Bandi Kati, Barabás Éva, Bálint Zsigmond, Bocskai Vince, Csíky Szabó Ágnes, Fekete Zsolt, Gyarmathy János, Haller József, Hunyadi Mária, Hunyadi László, Kiss Levente, Kuti Botond, Kuti Dénes, Major Gizella, Makkai István, Pokorny Attila vagy Simon Endre.
A céh jelenlegi elnöke Kolozsi Tibor, alelnöke Németh Júlia. A honlapon olvasható céhtörténetet utóbbi jegyzi, A Barabás Miklós Céh a történelem forgatagában című írásában több fejezetre bontva szól a testület múltjáról, jelenéről egyaránt. Mint írja, "A trianoni döntés nyomán kialakult új geopolitikai helyzetben az erdélyi magyar kultúra, s ezen belül a képzőművészeti is kiszakadt eredeti, természetes közegéből, s szembe kellett néznie a számára kedvezőtlen, új helyzettel. A kor kiemelkedő közéleti személyisége, az építész, képzőművész, író Kós Károly a kolozsvári Napkelet főmunkatársaként közvetlenül az impériumváltozás után, már 1920-ban megfogalmazta mozgósító jellegű, új otthonteremtő gondolatait: »...akarunk élni, akarunk dolgozni, akarunk kultúrát. Akarunk művészetet; élőt, szervest, nélkülözhetetlent, olyant, ami a miénk. Amiben a mi lelkünk fürdik meg, hogy megújuljon, hogy erőssé, erősebbé legyen. Lehetséges-e ez? Lehetséges, mert muszáj, mert szükségünk van reá, tehát lesz erőnk is hozzá.« És lett. Irodalmi, művészeti folyóiratok születtek (Napkelet, Pásztortűz, Periszkóp, Erdélyi Helikon), és az írók helikoni közösségének mintájára s annak égisze alatt alakult meg 1929-ben Kós Károly és Szolnay Sándor vezetésével s Bánffy Miklós támogatásával az erdélyi magyar képzőművészek érdekvédelmi szervezete, a Barabás Miklós Céh is. A névválasztás indokolt volt, hiszen a biedermeier festészet kiemelkedő képviselője, a magyar történelmi múlt kimagasló személyiségeinek megörökítője, a több országban megfordult, több kultúrában is járatos művész, erdélyisége mellett, az európai kultúra felé is nyitottnak bizonyult. Ilyenformán neve méltán fémjelezhette a kor művészeinek törekvéseit, méltán válhatott példaképpé."
A művészcéh honlapja ízléses, nívós és könnyen áttekinthető, számos fotóval gazdagított alkotás, ismerteti a céh történetét, alapszabályzatát, bemutatja az elődöket, az aktív tagokat, a vezetőséget és a tiszteletbeli tagokat, illetve mindannyiuk tárlatait, felsorakoztatja a közös és egyéni kiállításokat, közöl híreket, Médiavisszhang rovatában közzéteszi a céh rendezvényeiről, alkotóiról írott cikkeket, felsorolja a támogatókat és közöl elérhetőséget is. Az oldal a www.bmceh.ro címen látogatható.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

A klasszikus szépség megmutatkozásai
A Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának kiállítása
Mulandóság és végtelenség, a lét széthullásának lehetősége és bekövetkezése, utak keresése, az anyaság nyugodt szépsége, a női test harmóniája és még számos gondolat, érzés, művészi érzékenységgel megélt pillanat fogalmazódik meg a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának kedd délután nyílt tárlatán. A Bernády Ház földszinti termét betöltő alkotásokról Nagy Miklós Kund művészeti író, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány alelnöke szólt a jelenlevőknek.
– Egy kiváló társaság indítja az idei rendezvénysorozatot. A Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi, pontosabban Maros megyei csoportjának kiállítását a tavaly nyitottuk meg először. Mindenki úgy gondolta, hogy jó lenne újra megrendezni ezt a tárlatot. Azt gondolom, hogy akár hagyománnyá is tehetnénk, hogy minden év márciusában helyet adjunk a rendezvénynek, ez ugyanis egy olyan kezdeményezés, amelyet meg kell gyökereztetni. Egy kitűnő művészcsapat munkáit láthatjuk itt, és azok az értékek, amelyeket ezek a munkák képviselnek, együttesen felerősödnek, még több színt mutatnak – mondta a méltató. Nagy Miklós Kund az alkotói közösség történetének rövid körvonalazása során Berde Máriát idézte, aki 1929-ben, a Barabás Miklós Céh születésekor úgy gondolta, hogy "nem vagyunk képváros." Meglátását igazolja, hogy bár az irodalmi és zenei élet abban az időben is fontos szerepet töltött be Marosvásárhelyen, kiállításokról beszámoló írások alig születtek. Az első számottevő tudósítás a Barabás Miklós Céh első nagy kihelyezett kiállításának megnyitásakor, 1943 telén íródott. Az alkotócsoportot a 40-es évek közepén beszüntették, a rendszerváltás utáni években indult újra.
– A letűnt kor veszteségei ellenére ma már elmondhatjuk magunkról, hogy képváros vagyunk – hangsúlyozta a méltató. – Marosvásárhely a művészetet exportálni is képes (…) Van miből válogatni.
A továbbiakban Nagy Miklós Kund a kiállított munkák – festmények, szobrok, iparművészeti alkotások – üzeneteit tolmácsolta.
– A hagyomány és az újítás olvad egybe ezeken a műveken. A kiállítás legjellemzőbb vonása a klasszikus szépség, annak a hagyományos értelemben vett szépségnek a felkínálása, amely mindannyiunk számára sokat mond.
A méltató arra is emlékeztette a nagyérdeműt, hogy az újítás, fiatalítás gondolata már akkor felmerült, amikor a Barabás Miklós Céh az Erdélyi Helikon védnökségével megalakult. Az utánpótlás biztosítása, a frissítés ma is időszerű – tette hozzá Nagy Miklós Kund, majd a kiállítás műfaji sokszínűségére hívta fel a művészetkedvelők figyelmét, és ki is emelt jó párat az alkotások közül. Kolumbán Kántor Zitának a régi falusi világ kártyavárszerű széthullását érzékeltető textil- installációjáról, Kákonyi Csilla új, hasonló üzenetű festményéről, Major Gizella gyönyörű pasztelljeiről, Bálint Zsigmond élettel teli fotóiról, Bálint Károly és Gyarmathy János szobrairól, Hunyadi László népi hatású alkotásairól és Hunyadi Mária textilművésznek a meglepetés erejével ható festményéről, Sajgó Ilona képeiről, Csíki Ágnes nagy szőnyegkompozíciójáról, illetve Kolumbán Kántor Árpád különleges kisplasztikájáról is szólt.
– Lesz még lehetőség az alkotókkal találkozni, beszélgetni, hiszen idén legalább nyolc kerek évfordulós művészünk van – tette hozzá a tárlatnyitó végén a méltató, majd azt is kihirdette, hogy a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának tárlatát április 9-én az alkotócsoport egyik hajtómotorjának számító, 110 éve született Bordi András festőművész emlékére szervezett kiállítás követi.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Sorakozó a Barabás Miklós Céh zászlaja alatt
Tudósítás már volt a megnyitóról, most közelítsünk lazábban a BMC marosvásárhelyi tárlatához. Az sem baj, ha hátrább vonul a szakszerűség. Mert előtolakodott a 21-es. Véletlen, hogy ennyien jelentkeztek a Maros megyei csoport második közös kiállításán, de miért ne hinnénk magunk is a bűvös szám erejében, és ruháznánk át a neki tulajdonított sajátosságokból valamennyit a tárlatra is? Nem vagyok jártas a számmisztikában, de azt tudom, hogy úgy tartják, a 21 sikert, szerencsét, felívelő karriert, győzelmet sugall. Mindez persze felmerülhet a kiállítás nézőiben anélkül, hogy megszámolnák, hány festő, szobrász, grafikus, textil- vagy keramikusművész, fotós állította ki munkáit. Mert némi babonával tetézve, vagy annak teljes hiányával is nyilvánvaló, hogy a Barabás Miklós Céh rangjához, legjobb hagyományaihoz illő munkáikkal az alkotók alaposan rászolgáltak a sikerre, a jelek szerint a rendezvény szerencsés csillagzat alatt lépett az évi rendszeresség felfelé ívelő útjára, amit látványként, üzenetként felkínál a közönségnek, az mindenképpen megérdemli a figyelmet, elismerést. A jelenlegi kiállításon az érett művészet, a biztos érték s az ezt nagy igényességgel megteremtő idősebb nemzedék dominál, de a BMC bizonyára megtalálja a módját, hogy a következőkben minden generáció, az egészen fiatalok legjobbjai is bekapcsolódhassanak ezekbe a csoportos megmérettetésekbe. Nyilván így is mindazoknak ajánlható, hogy felkeressék a Bernády Ház kiállítótermeit, akik vonzódnak a széphez, a tárlat ugyanis egyértelműen a klasszikusan értelmezett szépség jegyében fogant. Színesen, sokféleképp, műfaji és stiláris változatossággal, érzelemre, értelemre egyaránt hatva, széles hangulati palettán képviseli mindazt, ami emberi.
Mindenki hű önmagához, a bemutatkozókat nem kötötték ilyen-olyan szempontok, műveikből erőltetés nélkül kirajzolódik ars poeticájuk. Névsorukat alfabetikus sorrendben rögzítette a résztvevői lista, közöljük így e kis rendhagyó tárlatkrónikában is. Bálint Károly plasztikái ezúttal is a női szépség és érzésvilág kishimnuszai. Bálint Zsigmond fotói a hagyományos székely faluvilágot hozzák elénk. Bandi Kati pasztellkrétával és pasztellszínekben rögzítette gyergyói emlékeit. Barabás Éva ragyogó olajkompozíciói idő és tér végtelenjébe ragadnak magukkal. Baróthi Ádám képben, domborműben is elénk tárja élményeit. Bocskay Vince a nagy háborúra, az I. világégés tragikumára emlékeztet Pax Trianonae című ötletes térplasztikájával. Csíky Szabó S. Ágnes Profán metamorfózisa ismét különleges erővel, inventivitással nyűgözi le a szemlélőt. Fekete Zsolt táj és népművészet vonzásában festette meg képeit. Gyarmathy János míves, groteszk kisplasztikái a nagy elődök előtti tisztelgését is kifejezésre juttatják. Haller József újra elámít, mennyire kiapadhatatlanok az ihlet- és energiaforrásai. Hunyadi László Menyecskéje ismételten eszébe juttatja a nézőnek, hogy a szobrász a portrézás utolérhetetlen mestere. Hunyadi Mária szokatlan módon, festménnyel lepi meg híveit. Kákonyi Csilla folytatja festői nagyvállalkozását: emberi színjátékában mindegyre gyarló önmagunkkal szembesít. Legújabb festménye, a Humán törmelék is döbbenetes alkotás. Kolumbán Kántor Árpád Mesebeli lénye ötvösművészetünk egyik valóban kiváló, reprezentatív darabja. Kolumbán Kántor Zita textilinstallációja felbomló, eltűnő múltunkat, bizonytalan jelenünket ötvöző különös Kártyavár. Major Gizella lírai finomságú pasztellálmai mintha éteri zenét sugároznának. Moldován Mária Király-királynője most újra festményen és nem kerámiában kelti életre a mesék birodalmát. Nagy Dalma egyre magabiztosabban győz meg arról, hogy a textilművészek sikerrel képesek versenyre kelni festő kollégáikkal. Pokorny Attila hatalmas printen mutatja be, hogy a land-art is ugyanolyan alkotó szenvedélyre képes hevíteni az alkotóművészt, mint a monumentális szobrászat. Sajgó Ilona pedig azt bizonyítja, hogy a természet éppúgy festmény, mint faliszőnyeg alkotására ösztönözheti a művészt. Sánta Csaba Hét ördöge ötletességről, bronzöntő tudásról egyaránt tanúskodik. Minderről jobb, ha személyesen is meggyőződik, kedves olvasó.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Bordi András-emléktárlat Marosvásárhelyen
Mint arról korábban hírt adtunk, Bordi András festőművész alkotásaiból nyílt tárlat a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezte emlékkiállítás megnyitójára április 9-én került sor, a közeli és távoli vidékeken egyaránt nagy hírnévnek örvendő néhai festőművész alkotásait e hónap végéig, április 29-ig tekintheti meg a közönség.
Mint azt a kiállításra hívó leporellón olvashatjuk, Bordi András 1905-ben született Héderfáján. 1917-ig szülőfaluja iskolájában tanult, majd azon év őszén szülei – Ozsvát Anna és id. Bordi András – a marosvásárhelyi Református Kollégium első gimnáziumi osztályába íratták. Itt figyelt fel rá Gulyás Károly, a kollégium kitűnő rajztanára, és ezt követően második apjaként gondoskodott képzéséről. 1925-ben, a nyolc gimnáziumi osztály végzésekor került sor első egyéni kiállítására a kollégium egy külön termében. A kiállított 60 rajz, akvarell- és olajfestmény legtöbbjét a látogatók megvásárolták. E látogatók között volt dr. Bernády György polgármester is, akinek támogatását az ifjú művész a továbbiakban is élvezhette. Ugyanezen esztendő őszén kezdi meg festészeti tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, Réti István osztályában. 1927-ben Marosvásárhely város ösztöndíjával egyéves párizsi tanulmányútra indul, 1928-ban kiállítják önarcképét a Société des Artistes Francais Grand Palais-beli tárlatán. 1931-ben befejezi egyetemi tanulmányait, és több dicsérő oklevél, illetve díj birtokosaként hazatér a szülői házba, ahol műtermet épít magának. 1935 nyarán egybekel Bíró Ilonával, a következő esztendők során három gyermekük született. 1939-ben költözött Marosvásárhelyre, ahol 1940-ben nevezték ki a Kultúrpalota gondnokává és a Városi Képtár őrévé, majd igazgatójává. Vezetése alatt a képtár állománya 135 műtárgyról 1100-ra gyarapodott. 1944-ben a képeket és szobrokat, valamint a Tükörterem üvegablakait a palota pincéiben elfalaztatta, és a visszavonuló hadsereg kiürítési parancsát kijátszva megmentette azokat a biztos pusztulástól. 1949-ig a Kultúrpalotában működő Városi Festőiskola vezetője, tanára és adminisztrátora. 1941-ben választották a Barabás Miklós Céh alelnökévé, e pillanattól kezdve ő szervezte a céh erdélyi kiállításainak nagy részét, köztük a két kiváló marosvásárhelyi festőművész, a fiatalon elhunyt Dósa Géza és Vida Árpád emlékkiállítását. 1945 és 1971 között Marosvásárhely művészeti életének egyik vezetője volt. A Művészeti Múzeum igazgatójaként 1971-ben bekövetkező nyugdíjba vonulásáig közel 150 kiállítást szervezett, ugyanakkor alapító tagja a Képzőművészek Szövetsége marosvásárhelyi fiókjának és tanít a vásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolában.
Ami életművét illeti, 1951-ben a sepsiszentgyörgyi színház emeleti előcsarnokába, 1961-ben a marosvásárhelyi Transilvania Szálló ebédlőtermébe festett nagyméretű seccót (utóbbi a szálloda átalakításával megsemmisült). 1944-ig művészi érdeklődésének homlokterében az emberi arc és alak állt. Portréfestészetének legszebb darabjai családi vonatkozásúak. A hatvanas évek közepétől alakította ki jellegzetes akvarellstílusát, amelyet a formai leegyszerűsítés és a felfokozott színek harmóniája jellemez. E periódus többsége tájkép és portré. Nyugdíjba vonulását követően kizárólag festészettel foglalkozott. 1989. augusztus 11-én hunyt el Marosvásárhelyen. Szülőfaluja, Héderfája általános iskolája 2002-ben a művész iránti tisztelet jeléül felvette a Bordi András nevet.
Számos egyéni és csoportos bel- és külföldi kiállításon (köztük a budapesti Magyar Nemzeti Galériában 1981-ben berendezett egyéni tárlaton) vitte műveit közönség elé, amely mindmáig tisztelettel és kegyelettel emlékszik rá. Ennek jele a legutóbbi, Bernády Ház-beli emlékkiállítás is. Alkotásait tizenkét ország – Anglia, Ausztria, Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Izrael, Horvátország, Kanada, Magyarország, Németország, Olaszország, Svájc és Románia – magángyűjteményeiben, múzeumaiban őrzik
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar állami kitüntetéseket adtak át
Magyar állami kitüntetéseket adott át tegnap Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja Németh Júlia újságíró-műkritikusnak, a Barabás-céh alelnökének az erdélyi magyarság körében végzett közösségépítő, az erdélyi magyar képzőművészet kitartó kutatását és népszerűsítését szolgáló munkájáért; dr. Ráduly-Zörgő Éva logopédusnak, a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Kara megbízott adjunktusának, aki nagyban hozzájárult a kolozsvári iskolákban tanuló beszéd- és tanulászavaros gyermekek integrációjához, tanácsaival nagymértékben segítette az erdélyi magyar tanintézetekben dolgozó szakemberek munkáját; dr. Sipos Gábornak, a BBTE Történelem és Filozófia Kara egyetemi docensének, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosának, az EME elnökének, aki hozzájárult az erdélyi levéltárak szakszerű megőrzéséhez, és az erdélyi magyar könyvtáros-levéltáros utánpótlás képzésében végzett meghatározó munkát.
Szabadság (Kolozsvár)

Fiatal erdélyi művészek alkotásai a Műcsarnokban
Metamorphosis Transylvaniae címmel nyílt fiatal romániai magyar képzőművészek alkotásait bemutató kiállítás a budapesti Műcsarnokban – mondta el az M1 csatorna szerda délelőtti műsorában Bán András, az intézmény vezető kurátora.
Hozzátette: a tárlat a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céh fiatalabb generációjának a munkáit ismerteti meg a magyarországi közönséggel abból az alkalomból, hogy az erdélyi város viseli 2015-ben az Európa Ifjúsági Fővárosa címet.
A Barabás Miklós Céh komoly múltra visszatekintő képzőművészeti egyesület – 1929-ben alakult Kós Károly és Szolnay Sándor vezetésével –, amelynek tagjai között szobrászok, grafikusok és festők is megtalálhatók – mondta el Bán András.
A kurátor nagyon erős anyagnak nevezte a tárlaton látható gyűjteményt, és külön kiemelte Éltes Barna szobrász és Máthé László festőművész alkotásait. A Metamorphosis Transylvaniae című kiállítás szerdától szeptember 13-ig látható a Műcsarnok projektgalériájában, a Mélycsarnokban. Éltes Barna és Máthé László munkái mellett a budapesti közönség Baász Orsolya, Berze Imre, Lini Enikő és Mira Marincaş munkáit tekintheti meg a kiállítás anyagában.
Krónika (Kolozsvár)

A Barabás Miklós Céh fiataljai a Műcsarnokban
Metamorphosis Transylvaniae címmel nyílt meg 2015. június 16-án Budapesten a Műcsarnokban (Mélycsarnok) a Barabás Miklós Céh fiataljainak bemutatkozó kiállítása. A Kolozsvár 2015 Európai Ifjúsági Főváros ifjúsági nagykövetének, Szöllősi Tamásnak a kezdeményezésére Bán András művészettörténész, kurátor irányításával létrejött tárlaton Baász Orsolya, Berze Imre, Éltes Barna, Lini Enikő, Marincas Mira és Máthé László mutatja be festményeit, szobrait, grafikáit és fotóit. A kiállítást Szepes Hédi művészettörténész nyitotta meg. A fiatal erdélyi művészek tárlata szeptember 13-ig tekinthető meg.
A hazai képzőművészeti élet utolsó századának történetét át- meg átszövi a különböző csoportosulások, egyesülések, társaságok históriája. A magyar művészeti közéletben a hajdani festőcéhek kései utódai különösen a Trianon utáni esztendőkben sokasodtak meg – Lyka Károly szavaival „derűre-borúra”. A célok sokfélesége jutott kifejezésre a társulási szándékban. Egyesületekbe, társaságokba léptek műfaji alapon az arcképfestők, tájképfestők, rézkarcolók, újságrajzolók. Voltak, akik „nemi” alapon tömörültek csoportba, mások példaképeik neve alatt, zászlajukra tűzve Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály vagy Szinyei Merse Pál nevét. A művészeti társaságok, egyesületek gyengébbjeit az idő zilálta szét, mások a második világégés forgatagában vagy pár évvel később, a könyörtelenül végrehajtott feloszlató rendeletek nyomán szűntek meg. A rendszerváltás után itthon sorra alakultak meg a művészeti társaságok, egyesületek.
A Barabás Miklós Céh 1929-ben alakult – Kós Károly és Szolnay Sándor vezetésével s Bánffy Miklós támogatásával –, az erdélyi magyar képzőművészek érdekvédelmi szervezeteként.
1994 januárjában 47 művész és elméleti szakember részvételével alakult újjá.
Az erdélyi képzőművészek jelentős hányada magyar identitásának megtartását tartja fontosnak művészetében, s ezért egy sajátos képzőművészetet teremtett, vagy őrzött meg. Ebből azután utak nyíltak az autonóm képi struktúrák kialakítása felé, melyeknél a képalkotás által teremtett világ adja a képet – s a kép önmagával azonos. Így válik a képiség kérdése hasonlóvá a társadalmi identitás kérdéséhez.
A Barabás Miklós Céh művésztagjait nem a közös szemlélet, művészi program, esztétikai elgondolás, mozgalom fűzi egybe. Életre hívtak egy közösséget, ahol festők, grafikusok, szobrászok, iparművészek, fotográfusok találják meg helyüket. Úgy gondolom, meggyőződésük az, hogy a mai összekuszálódott térben és időben, az intrikák szorításában, a pusztuló szellemi és metafizikai értékek kiüresedésében fel lehet mutatni egy tenyérnyi színes világot, önmaguk képbe, betűbe, anyagba oltott néma üzenetét.
A Céh fiatal alkotói újszerű módon jelenítik meg a világ dolgait, és egyben rá is kérdeznek. A „helyi” – erdélyi ízek nem valamely ideológia mentén, hanem spontánul, szinte észrevétlenül kerülnek a színek, vonalak, formák közé.
Baász Orsolya dinamikus, erős, életteli művészetet produkál. Eddigi pályaképe azt mutatja, hogy következetesen halad újabb és újabb figyelemreméltó eredményeket, műveket felmutatva a maga alkotói világában. Képi világa erőteljesen szubjektív – az anyagokkal, technikával, hagyományokkal és újításokkal folytonos kísérletezés terepe. Rátalált egy olyan közegre, a szellemi létezés olyan erőterére, amelybe bekapcsolhatja egyéni érzékenységét, már-már médiumszerű fogékonyságát, a látvány transzcendentáló képességét. A színek tudatos redukciójával tudja figyelmünket a „cselekményre”,- szenvedélyekre, kapcsolatokra, érzelmi állapotokra irányítani. Vergődő, forrongó életérzések ezek – rajzi, formai dinamikába öltöztetve. Gyötrő lelki harcát testbeszéddel, pózokkal fejezi ki – felbontja a figurát és expresszív rajzi köntösben jeleníti meg az elevenen boncolás minden gyötrelmét.
Lini D. Enikő festményei perspektívában, szín-, forma- és gondolatvilágukban egyaránt különleges mélységeket sejtetnek. A klasszikus festészeti hagyományt műveli, de úgy, hogy a néző „megéli” a láthatóvá válás tapasztalatát. A képeknek történésük van, érzelmek és érzetek dramaturgiája vezérli e történéseket, s a mozgás érzékeltetésével egy dinamikus összhangzat keletkezik. Az alkotások egymáshoz kapcsolódva új vizuális formát nyernek. Megtalálta azt a megjelenési formát, amely az ösztönös, őszinte gesztusok és a bizonytalanul tapogatózó, de mégis határozott mozgások – a figurák közötti kapcsolatteremtés érzékeltetésére alkalmas. A néhol konkrét, néhol jelzésszerű alakok és környezetük a rendezetlen káoszt kiegyensúlyozzák. Lini D. Enikő az expresszionizmus világához nyúl. A mozgásban megragadható pillanat, a felszín mögött rejtőző lényeg megfogalmazása izgatja.
SZEPES HÉDI
Szabadság (Kolozsvár)

A Barabás Miklós Céh fiataljai a Műcsarnokban (II.)
Amint arról lapunk Művelődés oldalán (2015. június 30.) már beszámoltunk, Budapesten, a Műcsarnokban (Mélycsarnok) megnyílt a Barabás Miklós Céh fiataljainak Metamorphosis Transylvaniae című bemutatkozó kiállítása. A Kolozsvár 2015 Európai Ifjúsági Főváros rendezvényeinek keretében Bán András művészettörténész, kurátor irányításával létrejött tárlaton Baász Orsolya, Berze Imre, Éltes Barna, Lini Enikő, Marincaş Mira és Máthé László mutatja be festményeit, szobrait, grafikáit és fotóit.
Az esemény jelentőségének érzékeltetésére megemlíteném, hogy az 1929-ben Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, az erdélyi magyar képzőművészek érdekvédelmi szervezeteként létrejött, Bánffy Miklós támogatását élvező Barabás Miklós Céh első, történelmi korszakában is mindössze kétszer szerepelhetett a magyar fővárosban: 1937-ben a Csekonics palotában, 1944 márciusában pedig a Nemzeti Szalonban. A Céh 1994-es újjáalakulását követően pedig ez a mostani, budapesti műcsarnokbeli tárlat abszolút premiernek számít, s merjük remélni, hogy egyben egy hosszan tartó, szorosabb kapcsolat előhírnöke is.
N. J.
Szabadság (Kolozsvár)

Műfajok párbeszéde a Barabás Miklós Galériában
A gazdag képzőművészeti kínálat, az azonos időpontban zajló kiállításmegnyitók ellenére is sokan voltak kíváncsiak a Barabás Miklós Céh Műfajok párbeszéde címen meghirdetett rendezvényére. A Farkas utca 27. szám alatti székház galériájában kedden délután megnyílt tárlaton öt különböző műfajban tevékenykedő, de hasonló művészi beállítottságú alkotó jelentkezett munkáival. Tosa Szilágyi Katalin a festészet, Bordy Margit a pasztell, Kolozsi Tibor a szobrászat, Kolozsi Simona a kerámia, Csata Hermina pedig a textil nyelvén közvetített emocionálisan fűszerezett művészi üzenetet, vallott a világról és önmagáról.
A megnyitó közönségét a BMC elnöke, Kolozsi Tibor Munkácsy-díjas szobrászművész köszöntötte, majd Németh Júlia műkritikus méltatta a kiállítást. Szerinte a tárlat sajátos installációként is értelmezhető, amely egymás melletti, párhuzamos narratívák létrejöttét eredményezi. Olyan olvasatokét, amelyeknek mozaikkockái hol valóságelemeket mitizálnak, hol pedig mitikus, biblikus tematikát telítenek valóságelemekkel. Majd külön-külön elemezte a kiállítók munkáit, azok összhangjára hívta fel a figyelmet, és a Barabás Miklós Céh egykori elnökét, Jakobovits Miklóst idézve hangsúlyozta, hogy a művészeti műfajok közt nincs értékrendbeli különbség. Így hát a műfajok jelenlegi párbeszéde kiegyensúlyozottnak tűnik – vélte. A párhuzamos olvasatok mentén rendeződő munkák pedig csak erősíthetik egymást.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Szentimrei Judit néprajzi szakíró
A XX. századi erdélyi és a moldvai magyar népi kultúra klasszikus kutatója, a Kriza János Néprajzi Társaság alapító tagja Kolozsvárott született 1921. május 19-én, tanulmányait Kolozsváron, Budapesten és Helsinkiben végezte. 1940-től a Kós Károly által tervezett sztánai műtermében dolgozott és tanított.
A kalotaszegi háziipar szakmai felügyelője és irányítója, a kolozsvári Állami Leánygimnázium tanára, az Iparművészeti Szövetkezet alapítója és bedolgozója, a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola tanára, a Dolgozó Nő, majd a Családi Tükör szerkesztője, a bukaresti magyar adás tudományos tanácsadója is volt. Számos hazai és külföldi kiállításon vett részt, első önálló munkája a Székely festékesek; később a Széki iratosok aratott nagy sikert.
Hat tájegység (a Kászonok, a Szilágyság, a Kis-Küküllő vidéke, a moldvai csángók, Torockó és a Mezőség) etnográfiai szintézisét jelentette meg dr. Kós Károly és dr. Nagy Jenő szerzőtársaival. Meghatározó szerepet vállalt a Román Tudományos Akadémia művészettörténeti osztályának dr. Kós Károly által vezetett kutatási programjaiban.
A Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja volt, 1989 után az Orbán Balázs Társaság, a Magyar Filológiai Társaság, a Romániai Képzőművészeti Szövetség és a Barabás Miklós Céh tevékenységében vett részt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

In memoriam Szentimrei Judit
Ismét nagy veszteség érte művelődési-művészeti életünket. 95. életévében elhunyt Szentimrei Judit, az erdélyi textilművészet doyenje, a népi kultúra klasszikus kutatója és népszerűsítője, a kiváló művészetpedagógus, az újraalakított Barabás Miklós Céh alapító tagja. Művészi pályája, tartalmas élete, emberi tartása, barátságos lénye, segítőkészsége mindörökre felejthetetlen marad, és példaképül szolgál számunkra.
A művészcsaládba született Szentimrei Judit (apja Szentimrei Jenő, költő író, újságíró, anyja Ferenczy Zsizsi dalénekes) pályájának alakulása egybeesik az erdélyi textilművészet kiteljesedésével, amely felvirágzását neki is köszönheti.
A két világháború közti időszakban hivatalos iparművészeti képzés nem létezett tájainkon, a művészek külföldi tanulmányutakon szerezték be a szükséges tudnivalókat. Szentimrei Judit is Budapesten tanult, az Iparrajz Iskolában, onnan került a Néprajzi Tanszékre, majd professzorának, Győrffy Istvánnak az ajánlatára Helsinkibe, ahol többek között a karjalai szőtteseket tanulmányozta. Hogy aztán 1940-ben aranyéremmel a tarsolyában térjen haza Finnországból, és telepedjen le Sztánán, a szülői birtokon, ahol Kós Károly tervezte műhelyében dolgozott és tanított. 1945-46-ban a kolozsvári Állami Leánylíceum kézimunka tanára, majd 1950-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola textilművészeti szakának oktatójaként tevékenykedik, ismerteti meg diákjaival a szövés, fonás, varrás technikáját. Alkotóművészetével, a legtisztább forrásból ihletődött, népies stílusú szőnyegeivel pedig személyes példát is nyújt növendékeinek. Nem tudom hány neves, külföldön is ismert és elismert művész került ki kezei közül, de ha mindössze Gazdáné Olosz Ellát, Zimán Vitályos Magdát, Finta Halay Hajnalt, B. Kőrössy Ibolyát tanította volna, neve akkor sem merülhetne feledésbe.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)