Dudás Gyula emlékezete
Az ősz szerelmesét az ősz ölelte immár végleg kegyeibe. 2015 októberében 86 éves korában elhunyt Dudás Gyula festőművész, a „nagybányaiság” talán legkövetkezetesebb követője, az újraalakított Barabás Miklós Céh alapítótagja, az 1958-ban megalakult nagybányai Zene- és Képzőművészeti Líceum alapítója és 1990-es nyugdíjazásáig tanára, a nagybányai művészeti élet fáradhatatlan irányítója, szervezője, helybéli és anyaországi alkotótáborok állandó látogatója és művészeti irányítója, fiatalabb pályatársainak szeretett és tisztelt mentora.
Azt is mondhatnám: a sors kegyes volt hozzá, hiszen mindjárt a kezdet kezdetén, 1958-ban, a képzőművészeti főiskola elvégzése után az egykori „festőfővárosba” Nagybányára röpítette. Ahol a Mohi- és Kádár Tibor-tanítvány megismerkedhetett Ziffer Sándorral és szoros baráti kapcsolatba került Nagy Oszkárral, akinek bátorító szavai festői, de talán későbbi emberi magatartására is hatással voltak. Derűs, nyíltszívű, barátságos, mindig segítőkész lényével belopta magát pályatársai szívébe, olyannyira, hogy idősebb korára már valóságos nimbusz övezte. A fiatalabbak Gyula bácsiját nem lehetett nem tisztelni, nem szeretni.
De persze eddig a pontig el kellett jutni. Nem tudom hogyan alakult volna Dudás Gyula pályája, ha nem abba az erőteljes kisugárzású környezetbe kerül, amit Nagybánya jelentett. Az évtizedek alatt felhalmozott szellemi koncentrátum és természetesen a táj, a természeti és az épített környezet meghatározó tényezőnek bizonyult pályája alakulásában. Ízig-vérig nagybányai festővé vált. Munkáiról zömében a hajdani festőfővárosnak és környékének egyik-másik, a hőskorból visszapillantó részlete tekint ránk, hangulata kerít hatalmába. Ez mintegy kötelez valamiféle párhuzamra: annak a megállapítására, hogy tájképein a megszüntetve megtartás jegyeit ismerjük fel. Korszerű átlényegítését az egykori, századfordulós nagy festői forradalomnak, amely kisugárzásával átfogalmazta régiónk művészeti világát.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Nagy mesterének állít emléket a Barabás Miklós Céh jubileumi tárlata
Fennállásának tízedik évfordulóját ünnepelte kedd este a kolozsvári Barabás Miklós Galéria. Az egyik legismertebb, XIX. századi erdélyi festő nevét viselő kis képtár akkor alakult, amikor még nagyon kevés kiállítási lehetőség volt Kolozsváron. A helyszín Andrásy Zoltán festő- és grafikusművésznek köszönhető, így az ő munkáiból összeállított tárlattal ünnepelte a kerek évfordulót a Barabás Miklós Céh.
A Farkas utca 27 szám alatti udvarban álló kis ház ad otthont immár tíz éve a Barabás Miklós Galériának: egészen pontosan 2005. november 18-án nyitotta meg kapuit Abodi Nagy Bélának, Kós Andrásnak és Andrásy Zoltánnak köszönhetően. Ez utóbbi volt az ugyanis, aki az egyházi tulajdonú, romos ház hosszú távú használatáért cserébe felajánlotta lakását a református egyháznak – tudtuk meg az est házigazdájától, Németh Júlia művészettörténész-műkritikustól.
„Nem tudok meghatottság nélkül emlékezni a tíz évvel ezelőtt történtekre, a mindannyiunk által tisztelt és szeretett Jakobovits Miklós céhelnök túláradó lelkesedésére, amellyel az ország minden részéből és külföldről is egybesereglett művészeket és műpártolókat fogadta, és arra a meleg, baráti légkörre, ami ott, akkor kialakult, és bizakodással töltött el mindenkit” – idézte fel a kezdeteket Német Júlia.
Ioan Horváth Bugnariu az 1960-as évek kolozsvári képzőművészeti iskoláját idézte fel, amely akkor Romániában a legjobb iskolának számított, és amelynek Andrásy Zoltán volt az egyik legmarkánsabb mestere. Mindenki szerette, mindenki csak jót mondott róla, emlékezett az egykori tanítvány. A Barabás Miklós Galériát tíz évvel ezelőtt az ő kiállításával nyitották meg, de a nagybeteg mester már nem tudott elmenni az eseményre. Andrásy Zoltán másfél hónappal később, 2006. január elsején „megbékélten és abban a tudatban távozott, hogy tanítványai, a fiatalok, megvalósítják elképzeléseit. Nem tévedett” – tette hozzá Németh Júlia.
Az eltelt tíz év alatt a Barabás Miklós Céh kiérdemelte a Magyar Örökség-díjat, és Erdély számos magyar képzőművészének kiállítási lehetőséget biztosított, közülük sokan mára eltávoztak az élők sorából. A Munkácsy-díjas Jakobovits Miklós, Soó Zöld Margit, Kolozsi Tibor, a Szervátiusz-díjas Kákonyi Csilla, Székely Géza, Tosa Szilágyi Katalin, Lőrincz Lehel, Horváth Gyöngyvér, Bordy Margit, Gally A. Katalin, Orbán István, Gedeon Zoltán, Forró Ágnes, Nagy Annamária, Lukács Solymossy Éva, Kovács Géza, Siska Szabó Hajnalka, Muhi Sándor is kiállított itt, a fiatalok közül pedig többen, köztük Berze Imre, Dobribán Lini Enikő és Marincas Mira már a budapesti Műcsarnokban is képviselték alkotásaikkal a Céhet.
A galériának otthont adó ingatlant éppen tatarozzák, „házra, Céhre, mindannyiunkra ráfér egy kis fiatalítás” – jegyezte meg az est háziasszonya.
A kerek évfordulót ismét Andrásy-tárlattal ünneplik meg a Barabás Miklós Céh tagjai. A kiállításon, egy-két kivételtől eltekintve, jobbára az Andrásy-gyűjtemény eddig még ki nem állított darabjai csodálhatók meg.
T. Koós Imola
maszol.ro

Tízéves a Barabás Miklós Galéria
Tíz évvel ezelőtt, 2005. november 18-án nyitotta meg kapuit a Barabás Miklós Galéria.
Jó tíz évnyi hosszas vajúdás után. Hiszen az ötlet mindjárt a Barabás Miklós Céh 1994-es újjáalakulását követően megszületett. S amint a Céh maga, úgy a székházalapítás is elsősorban nagy öregjeinknek, Abodi Nagy Bélának és Kós Andrásnak köszönhető. A konkrét megvalósulás pedig Andrásy Zoltán festő- és grafikusművész nagylelkű gesztusának, aki az itt lévő, egyházi tulajdonú, romos ház hosszú távú használatáért cserébe felajánlotta lakását a református egyháznak. A rendbetétel sziszifuszi munkát s persze anyagi támogatást igényelt, amit pályázatokból és adományokból sikerült beszerezni. S amiben oroszlánrészt vállalt a szervezet akkori, felejthetetlen emlékű elnöke, Jakobovits Miklós, ügyvezető titkára, Károly Zöld Gyöngyi és a munkálatok szakmai irányítója, Murádin-Beyer Katalin, később pedig Novák Ildikó, s az ugyancsak felejthetetlen emlékű Szabó Bokor Márta és Takács Gyula. Nem tudok meghatottság nélkül emlékezni a tíz évvel ezelőtt történtekre, a mindannyiunk által tisztelt és szeretett Jakobovits Miklós túláradó lelkesedésére, amellyel az ország minden részéből, sőt külföldről is egybesereglett művészeket és műpártolókat fogadta, s arra a meleg, baráti légkörre, ami ott, akkor kialakult, és bizakodással töltött el mindenkit.
Természetesen Andrásy Zoltán kiállításával nyitottuk meg a galériát. Az idős és akkor már nagy beteg mester nem vehetett ugyan részt a megnyitón, de örömmel töltötte el a tudat, hogy álma valóra vált. Másfél hónap elteltével 2006. január elsején megbékélten, és abban a tudatban távozott, hogy tanítványai, a fiatalok, megvalósítják elképzeléseit. Nem tévedett.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Kós András-emlékkiállítás nyílt Kolozsváron
Cseppek egy hatalmas életműből
Családtagjai számára faragott, többségében kisebb méretű szobrok és domborművek szerepelnek az „Ahonnan csak adni lehet…” Kós András szobrászművész örök érvényű ajándékai című emlékkiállításon, ugyanakkor a művész néhány grafikáját, vázlatát és személyes tárgyát is közelebbről szemügyre vehetik az érdeklődők szombat óta a Farkas utcai református templom kerengőjében.
Az erdélyi, az összmagyar és az európai szobrászat emblematikus alakja előtt tiszteleg a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa, a Kolozsvár-Belvárosi Református Egyházközség, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, a Barabás Miklós Céh, a Carola Egyesület, valamint Kós András örökösei együttműködésében létrejött tárlat, egyfajta előzeteseként annak az állandó kiállításnak, amelyet Kolozsi Tibor szobrászművész, a BMC elnöke rendez majd be, a mester eredeti elképzeléseinek megfelelően.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Programdömping a kolozsvári Téli fesztiválon
Változatos kulturális programok várták a nagyérdeműt a hétvégén a Kolozsvári Magyar Napok keretében: többek közt irodalmi estek, különleges tárlatnyitók gazdagították a pénteken kezdődött és december 20-áig tartó Téli fesztivál programját.
Tárlat nyílt Kós András szobrász alkotásaiból
Nem klasszikus értelemben vett tárlat a Kós András-emlékkiállítás, amelyet meghittség, bensőséges hangulat jellemez. A megtekinthető tárgyak nem a nagyközönségnek készültek, és az alkotó személyiségének rejtettebb rétegeibe engednek bepillantást – méltatta Mile Lajos kincses városbeli főkonzul a Farkas utcai református templom kerengőjében a Kolozsvári Magyar Napok keretében szombaton megnyílt tárlatot.
Mint kifejtette, a 100 éve született Kós András szobrász emblematikus figura volt, a kolozsvári szellemi élet alakítója, és mindenik kiállított tárgy önálló esztétikai értékkel bír, ugyanakkor a művészeti érték teljes megértésében segíthet a művész személyiségének megismerése.
Németh Júlia művészettörténész, műkritikus ugyanakkor Jakobovits Miklós Munkácsi-díjas festőművészt idézte, aki már 1979-ben úgy nyilatkozott Kós Andrásról, mint aki „a mai európai szobrászat egyik legnagyobb alakja”. Elmondta, a képzőművész életében fontos szerepet játszott a Farkas utca, hiszen a Református Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait.
Kolozsi Tibor szobrászművész elmondta, Kós életművének nagy része olyan korszakban született, amikor a politika diktált, de a szocialista realizmus nem tudta megtörni művészetét. A Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, a kolozsvár-belvárosi református egyházközség, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, a Barabás Miklós Céh, a Carola Egyesület, valamint Kós András örökösei által szervezett tárlat december 20-áig tekinthető meg.
Több életre elegendő életmű, az irodalom „ízei”
Egyed Péter író, filozófus vette át szombat este az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által odaítélt Méhes György Nagydíjat, a debütdíjat pedig Láng Orsolya kapta Tejszobor című bemutatkozó prózakötetéért.
Balázs Imre József Egyed Péter változatos, több életre is elegendő életművét vette számba laudációjában, kiemelve, a díjazott költőként, íróként, értő kritikusként és az erdélyi magyar filozófiaoktatás meghatározó pedagógusegyéniségeként is megkerülhetetlen szereplője kulturális életünknek. Kiemelte, hogy az Echinox magyar oldalainak egykori szerkesztőjeként Szőcs Gézával számos „rebellis szellemű” fiatal tehetségnek biztosított közlési lehetőséget, a Kriterion egykori szerkesztőjeként is jelentős munkát végzett, de Bretter György életművének gondozójaként is ismerheti a közönség.
László Noémi a debütdíjast rejtőzködő alkotóként mutatta be, akinek első kötetétért az E-MIL választmánya egyhangúlag ítélte oda az elismerést. A díjakat adományozó Nagy Elek, Méhes György fia egészségi okok miatt nem lehetett jelen a gálán. A díjátadást a Kolozsvári Kikötő. Kárpát-medencei fiatal írók találkozója című rendezvénysorozat előzte meg, amelyen 21 fiatal alkotó olvasott fel műveiből, köztük erdélyi, magyarországi, kárpátaljai és felvidéki szerzők.
A meghívottakkal Karácsonyi Zsolt főszervező, az E-MIL elnöke, illetve Balázs Imre József beszélgetett többek között az irodalom „helyi ízeiről”, a pályakezdés nehézségeiről és egyéb „művészbetegségekről”. A rendezvénysorozat a téli Kolozsvári Magyar Napok és a Kolozsvár 2015 – Európa Ifjúsági Fővárosa projekt keretében valósult meg.
A magyar napok keretében egyébként hétfőn és kedden is gazdag kulturális kínálat: irodalmi est, könyvbemutató, kiállításmegnyitó várja a közönséget. A részletes program a Téli.magyarnapok.rohonlapon olvasható.
Kiss Előd-Gergely, Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Elégedettek, de többet akarnak a Bernády Házban
Több mint kilencezer látogató fordult meg tavaly a marosvásárhelyi a Bernády Házban. Idén még ezt is túlszárnyalnák. Készül a program, kevés a „lyukas” nap.
2016-ban a tavalyi programot szeretnék folytatni, képzőművészeti kiállítások, fotótárlatok, kisebbségi kollokviumok, vetélkedők, könyvbemutatók szervezését, növelve a látogatók számát és az események színvonalát – tudatta a Bernády Ház idei tervei kapcsán Nagy Miklós Kund. A múlt évben egy tucat képző- és ugyanannyi fotóművészeti tárlatnak adtak helyet, három nagy, országos elismertségű kisebbségi kollokviumot szerveztek, két saját könyvet adtak ki és mutattak be. „Ezt szeretnénk fokozni 2016-ban” – mondta a Bernády Házat működtető alapítvány alelnöke.
A képzőművészek számára a Bernády Házban kiállítással bemutatkozni fontos eseményt jelent. Mivel a jelentkezők száma egyre nő, a kuratóriumnak nehéz a dolga, hogy kiválassza a legjobb és legszínvonalasabb alkotókat. „Arra is törekszünk, hogy minél több kiállítást szervezzünk, de az is fontos, hogy a közönségnek legyen ideje megtekinteni ezeket a tárlatokat” – mondta a kuratórium alelnöke. Egy-egy tárlatot általában két-három hétig lehet látogatni, kivételes esetben egy hónapig. Az egyéni kiállítások mellett rendszeresen bemutatják a képzőművészeti alkotótáborokban készült alkotásokat, így kapcsolatot ápolnak a gyergyóalfalvi Vadárvácska táborral, a gyergyószárhegyi vagy a borospataki művészteleppel. Minden év tavaszán a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportja is bemutatkozik legújabb alkotásaival, illetve az idén első alkalommal a kolozsvári székhelyű festő- és rajztanárok egyesülete is kiállít a Bernádyban.
Ami a könyvbemutatókat, szerzői esteket, előadásokat illeti, szintén előre be kell jelentkezni, sok az állandó, visszatérő vendég. A Bernády Ház is szervez saját rendezvényt, úgynevezett „lyukas” napot nehéz találni.
A változásokról szólva Nagy Miklós Kund elmondta, a közönség talán észre sem veszi azokat: nemrég felújították a padlózatot, kicserélték a hangosítást egy korszerű berendezésre.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Minőség, érték és hagyomány a BMC tárlatán
– Kétségtelen, hogy minden kiállításmegnyitó ünnep: a résztvevőknek, az alkotóknak, s ünnep a közönségnek is.
A mostani alkalom viszont ennél is több, hiszen ötödszörre jelentkezünk a Minervában, amely időközben második otthonunkká vált – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus, a Barabás Miklós Céh (BMC) alelnöke csütörtökön délután a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. Köszönetet mondott Tibori Szabó Zoltánnak, az egyesület elnökének, amiért ezúttal is befogadták a céh kolozsvári csoportjának hagyományos értékfelmérő tárlatát, majd emlékeztetett: tavaly ünnepelték Farkas utcai székházuk megnyitásának tizedik évfordulóját. A patinás műemlék épületben sok egyéni és kamarakiállítást szerveztek az évek során, ám a társaság közben számbelileg megszaporodott, jól jött, hogy a Jókai utcai kiállítótérben helyet kínáltak nekik. A házigazda, Tibori Szabó Zoltán reményét fejezte ki, hogy lesz folytatása a hagyománynak, és a magyar kultúra napja környékén még sokszor vendégül láthatjuk a művészeket.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

BMC-tárlat az emlékezés és a továbblépés jegyében
Nem kell a számmisztika híveinek lennünk ahhoz, hogy elismerjük: a számok befolyásolják életünket. Mintegy rendet teremtenek benne, szakaszokra bontják, mennyiségi mutatókhoz kötik létünket. A kerek számok, a kerek évfordulók pedig alkalmat teremtenek az emlékezésre, a visszatekintésre és jövőbe nézésre. A megalakulásának nyolcvanhetedik és újraalakulásának huszonkettedik évébe lépett Barabás Miklós Céh legnépesebb, kolozsvári csoportja Farkas utcai galériája hivatalos megnyitásának tízéves jubileuma után most újabb, ünnepi évfordulóhoz érkezett. Ötödik alkalommal jelentkezik a Minerva Kulturális Egyesület emeleti kiállítótermeiben hagyományos, értékfelmérő kiállítással. A magyar kultúra napjának jegyében rendezett, ötvenkét művész hatvankét alkotását bemutató tárlat sajátos stílusparádét ígér. A minden évben megismétlődő csoportos kiállítás mindenkori állandója ugyanis a változatosság. És mi sem izgalmasabb, mint nyomon követni ennek a sokszínűségnek az alakulását mind céhes, mind egyéni alkotókra lebontott vonatkozásban.
Az összképet illetően, a Kántor Lajos kezdeményezte szigorúbb válogatás eredményeként, az idei tárlat minőségben mintha némiképp felülmúlná a tavalyit, bár annak is megvoltak az erényei. Mintegy emlékeztetőül érdemes fellapozni a Tosa Szilágyi Katalin szerkesztésében megjelent hatvannyolc oldalas, nagy formátumú, színes katalógust, amely dokumentumanyagával a konkrét összevetés lehetőségét is megteremti.
Ami újdonságnak számít, s amit az elkövetkezendőkben állandósítani szeretnénk, az az elődeinkre való emlékezés. Az örökösök jóvoltából idén két kimagasló alkotás, Egri László Deltai halászok című, 1960-ban készült festői  remeklése és Károly Sándor geometrikus alakzatokba fogalmazott, nemes eleganciájú plasztikája emeli a tárlat színvonalát.
NÉMETH JÚLIA. Szabadság (Kolozsvár)

Gyűjteményes kiállítás Gyarmathy János alkotásaiból
Gyarmathy János szobrászművesz 60 éves elmúlt, 40 éve van a pályán, és ebből az alkalomból mintegy 100 alkotásával lépett a marosvásárhelyi közönség elé. A tárlat a Kultúrpalota földszinti kiállítótermeiben látható.
Vándorok, Csodálatos halászat, Fény, Fürdetés, Ajánlás, Bohóc galambokkal, Diogenész, Reggel, Az élet megy tovább, Hírvivő, Mennybemenetel, Dante és Beatrice – többek közt ezeket az alkotásait állította ki Gyarmathy János szobrászművész, a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium tanára, aki saját alkotói tevékenysége mellett a fiatal tehetségek elindításán is sokat ténykedik. Szobrai, kisplasztikái, domborművei többségében az embert ábrázolják, az esendőt, a távolról sem hibátlant, de mégis szerethetőt.
Az utca emberét mintázza meg – idézte Gyarmathy vallomását Nagy Miklós Kund a megnyitón –, a szobrokon ott a megváltás üzenete, nem hiányoznak a lírikus sajátosságok sem, a derű, a humor, a groteszk vagy a filozofikus gondolatok. Beszédes alkotások, amelyeknek plasztikus címet ad a művész, olyan világnyelvet használva, amelyet bárhol megértenek. Témáit gyakran meríti a Bibliából vagy a római és a görög mitológiából, demisztifikál, kíméletlen, ám humánus. A figuratív művészet elkötelezettje, az örök és egyetemes emberi kérdések izgatják, akinek alkotásait a szakma is elismeri, és a művészetkedvelő laikusok is csodálják. Az egykori marosvásárhelyi avantgárd csoportosulás, a MAMÜ is magához tartozónak érzi, ahogy a hagyományos művészethez ragaszkodó Barabás Miklós Céh is díjazottként értékeli – méltatta Nagy Miklós Kund.
Több mint két évtizeden keresztül járt németországi alkotótáborba, ahol lehetősége volt minden munkáját bronzba önteni, ezért nem ritka a németországi köztereken álló szobra sem. Egészen megváltozna Marosvásárhely arculata, ha ilyen szobrok díszítenék a történelmi alkotások mellett – fogalmazott a méltató, hiszen ezek nem egy történelmi eseményhez vagy korszakhoz kapcsolódnak, hanem az élethez, a mindennapi emberhez.
Több mint két évtizeden keresztül járt németországi alkotótáborba, ahol lehetősége volt minden munkáját bronzba önteni, ezért nem ritka a németországi köztereken álló szobra sem. Egészen megváltozna Marosvásárhely arculata, ha ilyen szobrok díszítenék a történelmi alkotások mellett – fogalmazott a méltató, hiszen ezek nem egy történelmi eseményhez vagy korszakhoz kapcsolódnak, hanem az élethez, a mindennapi emberhez.
Gyarmathy János 1955-ben született Nyárádszeredában, gyermekkorát Nyárádszentlászlón töltötte. Szászrégenben érettségizett 1974-ben, 1976–1980 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászhallgatója volt. A diplomavizsga után még abban az évben a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium szobrásztanára lett. Egyetemista korától rendszeres részvevője a csoportos kiállításoknak, első egyéni tárlatát 1990-ben rendezte Marosvásárhelyen.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Gyűjteményes kiállítás Gyarmathy János alkotásaiból
Gyarmathy János szobrászművesz 60 éves elmúlt, 40 éve van a pályán, és ebből az alkalomból mintegy 100 alkotásával lépett a marosvásárhelyi közönség elé. A tárlat a Kultúrpalota földszinti kiállítótermeiben látható.
Vándorok, Csodálatos halászat, Fény, Fürdetés, Ajánlás, Bohóc galambokkal, Diogenész, Reggel, Az élet megy tovább, Hírvivő, Mennybemenetel, Dante és Beatrice – többek közt ezeket az alkotásait állította ki Gyarmathy János szobrászművész, a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium tanára, aki saját alkotói tevékenysége mellett a fiatal tehetségek elindításán is sokat ténykedik. Szobrai, kisplasztikái, domborművei többségében az embert ábrázolják, az esendőt, a távolról sem hibátlant, de mégis szerethetőt.
Az utca emberét mintázza meg – idézte Gyarmathy vallomását Nagy Miklós Kund a megnyitón –, a szobrokon ott a megváltás üzenete, nem hiányoznak a lírikus sajátosságok sem, a derű, a humor, a groteszk vagy a filozofikus gondolatok. Beszédes alkotások, amelyeknek plasztikus címet ad a művész, olyan világnyelvet használva, amelyet bárhol megértenek. Témáit gyakran meríti a Bibliából vagy a római és a görög mitológiából, demisztifikál, kíméletlen, ám humánus. A figuratív művészet elkötelezettje, az örök és egyetemes emberi kérdések izgatják, akinek alkotásait a szakma is elismeri, és a művészetkedvelő laikusok is csodálják. Az egykori marosvásárhelyi avantgárd csoportosulás, a MAMÜ is magához tartozónak érzi, ahogy a hagyományos művészethez ragaszkodó Barabás Miklós Céh is díjazottként értékeli – méltatta Nagy Miklós Kund.
Több mint két évtizeden keresztül járt németországi alkotótáborba, ahol lehetősége volt minden munkáját bronzba önteni, ezért nem ritka a németországi köztereken álló szobra sem. Egészen megváltozna Marosvásárhely arculata, ha ilyen szobrok díszítenék a történelmi alkotások mellett – fogalmazott a méltató, hiszen ezek nem egy történelmi eseményhez vagy korszakhoz kapcsolódnak, hanem az élethez, a mindennapi emberhez.
Gyarmathy János 1955-ben született Nyárádszeredában, gyermekkorát Nyárádszentlászlón töltötte. Szászrégenben érettségizett 1974-ben, 1976–1980 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászhallgatója volt. A diplomavizsga után még abban az évben a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium szobrásztanára lett. Egyetemista korától rendszeres részvevője a csoportos kiállításoknak, első egyéni tárlatát 1990-ben rendezte Marosvásárhelyen.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Kovászna via Kolozsvár
Nagyban folyik a „betakarítás”, készülünk a minervás BMC-tárlatra, a kolozsváriakéra. Mindenki hozza művészi termését, örülünk a találkozásnak, az előbukkanó kincseknek, a nem ritka telitalálatoknak, meglepetéseknek. Hogy egyszer csak betoppanjon Vetró András, s eszembe juttassa a Végek dicséretét.
A székely kincses városét – Balassival szabadon szólva, mi lehet szebb dolog a végeknél? – , amely a kolozsvári művészt kézdivásárhelyivé, s onnan európaivá varázsolta (hírnév, elismertség, stb). Szorongat valamit a hóna alatt, tudom, hogy szobrászi habitusával csak a grafikusi veheti fel a versenyt, kérem, hadd mutatná meg, s rááll. A Szent Györgyöt (ceruzarajz) nem nekünk hozta ugyan, de szívesen itt hagyja arra a három hétre, amíg a kiállítás tart. De a Csoma-tárlatról írtam-e? – szögezi nekem a kérdést – már készülnek is az újabbra, a kétezer tizenhatosra. Ha tudnék még pirulni megtenném, így viszont csak megköszönöm a nekem szánt katalógust. Még ígérni sem ígérek semmit. De amikor a fekete eleganciájába foglalt ízléses borító mögül elővillannak az arcok – a kiállítás címe: Arc...arcok –, már tudom, hogy az eseményt nem lehet szó, mármint írott szó nélkül hagyni. Merthogy nem csak a részvétel volt parádés – külön meghívott, Ábrahám Jakab – , hanem a beharangozója is. Vécsi Nagy Zoltán, a Jakobovits Miklós-díj legújabb kitüntetettje – gratulálunk – előszavazza imigyen a katalógust: „A Gazda József által 24 éve kitartó következetességgel megrendezett Csoma-tárlatok valóságos Kárpát-medencei zarándokünnepnek számítanak ebben a kommunista diktatúra építette betonkolosszusok árnyékában meghúzódó falusi ház méretű és felszereltségű Kovásznai Képtárban, a képzőművészek e szolid küllemű zarándokhelyén.
NÉMETH JÚLIA. Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Zolcsák Sándor, szatmári születésű festőművész
Élete 82. évében, hosszas betegség után elhunyt Zolcsák Sándor erdélyi festőművész, iparművész - tájékoztatta a család hétfőn az MTI-t.
Zolcsák Sándort egy ceglédi kórházban február 18-án, csütörtökön érte a halál.
1934. június 14-én született a Szatmár megyei Sándorhomokon (Nisipeni). A szatmárnémeti római katolikus főgimnáziumban, majd a szatmárnémeti tanítóképzőben végezte középiskolai tanulmányait. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett 1958-ban diplomát Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla tanítványaként.
Marosvásárhelyre költözött, ahol feleségével, Porzsolt Borbálával szabadfoglalkozású festőművészként, valamint üveg- és iparművészként alkotott. Számos romániai és külföldi egyéni és csoportos tárlaton állították ki műveit.  Az erdélyi magyar képzőművészek Barabás Miklós Céhének és a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetségnek is a vezetőségi tagjai közé választották. Méltatói Erdély egyik legkiválóbb arcképfestőjeként tartják számon. Portréi az ábrázolt személynek valamilyen sajátos megközelítését mutatják meg. Művészetének erőteljes expresszív jellege van.
1990-ben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) marosvásárhelyi intéző bizottsága elnökévé választották, és ebben a tisztségben élte át Marosvásárhely fekete márciusát, a magyar közösség elleni pogromkísérletet. 1991-ben lemondott a politikai szerepvállalásról.
Zolcsák Sándor holttestét hamvasztás után szállítják Marosvásárhelyre. Temetéséről a család később intézkedik. szatmar.ro

Kulturális intézmény születik?
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész az EMÜK-ről 
Kis híján két éve, pontosabban 2014 májusától működik Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának égisze alatt egy olyan képzőművészeti iroda, mely a tervek szerint idővel Erdélyi Művészeti Központtá kellene hogy kinője magát. Az indulásról, időközben felmerült gondjaikról, megvalósításaikról és terveikről ennek vezetőjével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel beszélgettünk.
Társalgásunk során a saját pályafutása is szóba került, ugyanis a magát szerényen, de annál nagyobb felelősséggel programvezetőnek mondó képzőművészeti szakember január végén, Nagyváradon Jakobovits Miklós-díjban részesült.    
– Arra kérem, fogalmazza meg, mit takar az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) elnevezés, kik, milyen meggondolásból és miért éppen itt szeretnék létrehozni?
– Az EMŰK létrehozását tulajdonképpen egy régi, még a két világháború közötti időszakban született és az önálló erdélyi magyar képzőművészeti múzeum létrehozását célzó szándék megvalósítása felé tett első nagy gyakorlati lépésnek szánták mindazok, akik mernek nagyot álmodni és cselekszenek annak beteljesülése érdekében. Ennek megtételére viszont a Barabás Miklós Céh elnöki tisztségét is ellátó, és a nemes ötletet mindvégig dédelgető Jakobovits Miklós festőművész folyamatos unszolására, valamint a kivitelezés vállalására egyaránt szükség volt.
A gyakorlati lépések megtételére valós politikai akarat pedig csak Sepsiszentgyörgyön mutatkozott, ahol a polgármester és a megyei tanács elnöke is egyöntetűen támogatta az elképzelést, amely a szakmai kuratórium döntése alapján végül nem múzeum, hanem annál összetettebb tevékenységű erdélyi képzőművészeti központ létesítésére módosult. Ebben az előkészítő folyamatban oroszlánrésze volt Vargha Mihálynak, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának. Az alakulás első fázisában, az EMŰK egy országos merítésű szakértői testület tanácsadói által biztosította garanciával, a múzeum egy részlegeként működött. Később viszont a törvényi adottságok figyelembevételével váltás következett be az alapok lerakásának stratégiájában a már említett képzőművészeti iroda létrehozásával.
Ez ugyanis az Erdélyi Művészeti Központ elnevezésű képzőművészeti program megvalósításának helyt adva készíti elő a későbbi intézménnyé alakulást. E célkitűzés elérését hivatott szolgálni jelenlegi szerteágazó tevékenysége is, melynek elvégzését Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye tanácsa, valamint a Bethlen Gábor Alapítvány támogatja és segíti. Szerepvállalásuk komolyságát pedig a modern kiállítótereket, a művek tárolására alkalmas helyiségeket, valamint a tárlatrendezésre szintén alkalmas tanácskozótermet is magába foglaló székház biztosítása is bizonyítja. 
– Ez hol található?
– A városközpontban álló egykori postahivatal épületében. 
– Milyen szerepet, illetve feladatot szántak az Erdélyi Művészeti Központnak?
– A szerepe mindenképpen az erdélyi magyar képzőművészet valós, kultúrák közti viszonylatban is értékelhető önképének a kialakítása kell hogy legyen, mind a maga, mind tágabb kulturális környezete számára.
Ez viszont az 1920 utáni tárgyi emlékek összegyűjtését, feldolgozását és bemutatását is feltételezi. Kiemelt feladatának tekinti ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének figyelemmel kísérését és annak jelentős, jellemző darabjainak átmentését a jövő nemzedékei számára, valamint a művészetbarát közönség kiszolgálását és utánpótlásának kinevelését is. Segíteni szeretné továbbá az erdélyi (romániai magyar) művészettörténeti kutatómunkát az eddig lappangó értékek felszínre hozatalával, valamint azzal, hogy megpróbálunk hozzájárulni egyes felmerülő kérdések és stílusbeli összefüggések tisztázásához.
– Meddig terjed a gyűjtési terület, és kik tartoznak közéjük?
– A történelmi Erdély és a Partium, valamint Bukarest vagy bármelyik romániai helység magyar képzőművészete benne foglaltatik és természetesen az erdélyi születésű, de külföldre távozott erdélyi magyar művészek alkotótevékenysége is. Részben pedig a magyar képzőművészekkel közeli baráti és művészi kapcsolatban lévő román, szász vagy más nemzetiségű, esetenként külhoni alkotók jellemzően erdélyi vonatkozású munkássága is.
– A műalkotásokon kívül még gyűjtenek valamit?
– Igen. Vázlatokat, vázlatfüzeteket, munkanaplókat, naplókat, levelezéseket, fotódokumentumokat, filmeket, videókat, hanganyagokat, kéziratokat, cikkeket, valamint az idevágó művészeti vonatkozású könyveket, folyóiratokat, filmeket, riportokat.
– Rendelkeznek-e a gyűjtemény létrehozásához és bővítéséhez szükséges anyagi alappal?
– Sajnos nem, ezért elsősorban a művészek és leszármazottaik adományaira számítunk. Ellentételezésképpen azonban intézményünk vállalja, hogy a gyűjteménybe felajánlott és beválogatott műtárgyakat megfelelően őrzi, gondozza, rendszerezi, lehetőségeihez mérten restaurálja, segíti a szakmai feldolgozásukat, valamint azokat kiállításokon és katalógusokban is bemutatja. 
– Melyek voltak a mögöttünk hagyott esztendő fontosabb megvalósításai?
– Beszereztünk néhány, a gyűjtemény állagának színvonalas raktározását, leltározását, feldolgozását, archiválását és bemutatását megoldó technikai felszerelést. Ugyanakkor folytattuk Az erdélyi magyar képzőművészet a kommunizmus alatt című kiállítás következő, 1975 és 1989 közé eső időszakának a bemutatásához szükséges kutatómunkát. Folyamatosan szerveztük ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének számbavételét és bemutatását célzó kiállítássorozatot, az így megnyíló tárlatok anyagát pedig katalógusokban is közzétettük.
Kiállítási programjaink összeállításakor azokat az életműveket részesítjük előnyben, amelyek révén az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményét építeni és gyarapítani tudjuk, ahol maga a művész, vagy elhunyta esetén a hagyatékát őrző örökösei alkotásokat ajánlanak fel a központ számára. Mindezt számszerűsítve elmondhatjuk, hogy a 2015-ös évben összesen 12 tárlatot sikerült megnyitnunk, 9 katalógust kiadnunk és a gyűjteményünket 45 műalkotással gyarapítanunk. Fontosnak tartom továbbá a felsorolt eseményeken a nagyszámú közönség részvételének megemlítését, hiszen ezen örvendetes tény a sepsiszentgyörgyiek képzőművészet iránti igényének az erőteljes tükrözésén túl, a helyszínválasztás jogosságát is megerősíti. 
– Idei terveik?
– Továbbhaladni az intézményépítés, számbavétel és gyűjtőmunka terén, valamint 12 kiállítás megszervezése és ugyanennyi katalógus kiadása is a célkitűzéseink közé tartozik.
– Mit jelent az ön számára a Jakobovits Miklós-díj, melyben a Magyar Kultúra Napja alkalmából részesült? 
– Nagyon örültem neki, hiszen ez életem első hivatalos elismerése, ráadásul egy olyan egyéniségről van elnevezve, aki művészként az európai színvonalú igényesség megtestesítője volt, miközben a Barabás Miklós Céh alapítója, alelnöke, majd elnökeként fontos közszolgálatot is vállalt úgy, hogy közben végig kellő távolságot tudott tartani a napi politikától. Művészeti írásai is jelentősek. A képzőművészet erdélyi jellegének kérdését – saját elméleti munkásságom egyik sarokpontját is jelentő problémáját – elsőként ő vetette fel a kommunista diktatúra idején. És nemcsak felvetette, hanem tanulmányokban elemezvén annak sajátosságait, jelentősen hozzájárult az erdélyi magyar képzőművészeti anyanyelvről szóló párbeszéd kialakulásához. Végül pedig, de nem utolsósorban, amint arra már utaltam, az Erdélyi Művészeti Központ megálmodójaként, létrehozásának szorgalmazójaként, és a megvalósítása érdekében alakult kuratórium tagjaként is megőriztem az emlékezetemben. És egy olyan kiváló festőművészként, akivel szoros emberi, valamint ügyszeretetben teljes szakmai kapcsolatban álltam, akire mindig nagy tisztelettel tekintettem, és akinek a szelleme a leendő intézmény már álló falai között lebeg. Éppen ezért a nevét viselő díj nekem való odaítélését nagy megtiszteltetésként éltem meg.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Örökségünk védelmében, a fiatalítás szándékával
Az épített örökség védelme terén kifejtett tevékenységéért és az Örökségünk őrei program elindításáért Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke vehette át a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díjat szombaton, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közgyűlésén.
A főkonzulátus rendezvénytermében tartott ünnepségen a társaság tiszteleti tagjává választották Asztalos Lajos helytörténészt, és kiállítás nyílt a két éve elhunyt Lőrincz Lehel szobrászművész pasztelljeiből. A jövőre nézve a fiatalítás fontosságát emelte ki Gaal György elnök, első körben testvérszervezeti kapcsolatot létesítenének a Korzo Egyesülettel, ugyanakkor a Brétfű utcai Kós-ház emlékmúzeummá alakításának gondolatát is felvetette. Maksay Ádám ügyvezető alelnök arról számolt be, hogy a modern technika lehetőségeit is igénybe vennék a műemlékek szélesebb körű megismertetéséhez.
Lőrincz Lehel embersége köszön vissza pasztelljeiből
– Nagyon is erdélyi művész volt Lőrincz Lehel, a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében. Művész, akinek alkotásai beépültek erdélyi mindennapjainkba, s aki erdélyi mindennapjainkból is táplálkozott – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus szombaton, a két éve elhunyt alkotó pasztelljeit felvonultató tárlat megnyitóján, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) közgyűlésének második részében. Mint mondta, a Barabás Miklós Céh alapító tagjának nemes egyszerűsége, kedvesen visszafogott lénye, embersége a mostani, a főkonzulátus rendezvénytermében egy hónapig megtekinthető kiállításon is visszaköszön, amelyet Takács Gábor kurátor állított össze a művész özvegye, Edit asszony hozzájárulásával. Csöppnyi válogatás ez a gazdag és fölöttébb változatos életműből, amely azonban nem véletlenül került a KLMT figyelmébe: indíttatásában és céljaiban ugyanis Lőrincz Lehel munkássága is az értékmentésen, tárgyi és szellemi kincseink védelmén alapult.
Szabadság (Kolozsvár)

Szent István-mellszobor Németóváron
Ez a cím talán nem kelti fel eléggé az olvasók figyelmét. Próbáljuk másképpen: Marosvásárhelyi műalkotás Ausztriában! Így a felkiáltójel is indokolt. Nem gyakori az ilyen szoboravatás. Ma a Duna-közeli kis osztrák településen, Bad Deutsch-Altenburgban ez történik. Hunyadi László vásárhelyi szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja örülhet annak, hogy leleplezik egyik legszebb műve, a Szent István-mellszobor műkő változatát. A szobor már pár napja kijelölt helyén, a németóvári temető szomszédságában, gondozott parkban patinás talapzaton, két nagy terméskő között áll. A karcsú talapzat előlapján kétnyelvű felirat: Szent István, templomalapító magyar király – Sankt Stephan, ungarischer könig kirkchengründer – 1028. A szoborállítást és az avatóünnepséget az Europa Club Bécsi Magyar Kultúregyesület kezdeményezte, szorgalmazta, a községgel, Bad Deutsch-Altenburggal együttműködve. Szoboravatás után a Nemzetközi Duna Filharmónia ad gálakoncertet az ottani Boldogságos Szűz Mária- templomban (Marienkirche). A dombra épített műemlék templomot Szent István alapította 1028-ban. Az ősi Mária-szentély létrejöttéhez két legenda is kapcsolódik, ezek kissé el is bizonytalanítják a dátumot, de minderről bővebben tájékoztat a szoboravatásra összeállított emlékfüzet. Tény, hogy a település és híres temploma hamar zarándokhellyé vált, és gazdagon kínálta a magyar vonatkozású emlékeket is. Az idő és a történelmi viszontagságok megviselték, megtizedelték a szent hajlék kincseit, a bizánci eredetű oltárképet s a színes ólomüveg ablakokat is. Szent István és fia, Imre portréja is csak másolatban maradt fenn, de a templom ma is méltó a csodálatra. És immár hozzánk is közvetlenebbül kötődik, hiszen jó tudni, hogy nagy királyunk emlékműve városunk Magyar Örökség díjas díszpolgárának tehetségéről is hírt ad a világnak. A műkő köztéri alkotást Bozóki István kőfaragó öntötte.
Három a tárlat...
Nem a növekvést, gyarapodást sejtető bűvös szám, a 3-as misztikája vetíti előre a folytatást, a kiállítás pozitívumai teszik egyértelművé, hogy a Barabás Miklós Céh Maros megyei csoportja hosszú távon szeretné éreztetni jelenlétét Marosvásárhely művészeti életében. Háromszori jelentkezés alapján hagyományról még nem beszélhetünk, de arról igen, hogy adottak a lehetőségek e szép erdélyi tradíció, a közös BMC-s bemutatkozás meghonosítására a városban. Mindenekelőtt van egy közel harminc tagot számláló és tovább bővíthető értékes csapat, amelyet most már annyira lázba tudott hozni az esemény, hogy nem csak a jó hangulatú megnyitót, a kiállításrendező folyamatot is alkotói zsongás jellemezte. Annak idején, a BMC első időszakának visszhangos, nagy tárlatain Kolozsvár után Marosvásárhely képviseltette magát az alkotók legnépesebb csoportjával. Pedig akkor Vásárhelyt még nem tekintették "képvárosnak". Érthető, hogy ma, amikor a helyi kulturális pezsgés a képzőművészetnek is sokat köszönhet, az itteni céhtagok is úgy érezték, jó lenne, ha úgy, mint kolozsvári társaik, ők is évente csoportosan közönség elé lépnének. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány karolta fel az ügyet, a népszerű Bernády Ház földszinti galériái látják vendégül a tavaszi seregszemlére beadott alkotásokat.
A Maros megyei BMC-csoport vezetője, Kákonyi Csilla festőművész, aki férjével, Bálint Zsigmond fotóművésszel együtt vállalja fel a szervezés dandárját, szándékaikról így vall: "Mivel napjainkban nem állnak mellettünk Bánffy Miklóshoz, Kemény Jánoshoz mérhető támogatók, a fennmaradáshoz egyetlen eszközünk az összefogás lehet. Fontos, hogy kiállításokon megnyilvánulva hírt adjunk magunkról, és tudjanak rólunk. Nagyszerű dolog az összefogás, nagy erőt jelenthet. Megmutathatja, hogy a képzőművészet milyen nagy hatalom lehet, mekkora értéket képvisel.
Régiónként csoportosulva könnyebb kiállításokat rendezni, mint ha a teljes erdélyi tagságot próbálnánk megmozgatni. Így jött létre a BMC Maros megyei csoportja is, és hála a Bernády Háznak, immár három éve közös kiállításokon mutatjuk be a helyi közönségnek legújabb törekvéseinket, eredményeinket".
Érték és mérték, számszerűség és minőség tekintetében e harmadik kiállításon a legnyilvánvalóbb az előrelépés. A tárlatlátogatók is jól érzékelhetik: mindenik művész hangsúlyozottan szem előtt tartotta ezt a tendenciát. Huszonöt markáns alkotóegyéniség több mint félszáz műve látható a falakon, állványokon. Más-más életkorú, szellemiségű, irányultságú művészemberek, műfaji és sok egyéb szempontból is különböznek egymástól. Amiben egységesek, az a művészi igényesség iránti elkötelezettség. Mindannyian azt vallják: a név, a Barabás Miklós Céh rangja, hírneve kötelez. Ebben nem különbözik egymástól a tárlat legidősebb résztvevője, a kilencvenhez közeledő Kolozsvári Puskás Sándor, vagy a legifjabb kiállító, Makkai István sem. De ugyanez érvényes, ha a klasszikus szépségideál jegyében dolgozó Bálint Károlyt és a land-artot képviselő Pokorny Attilát hozzuk szóba. Nem véletlen, hogy szobrászokhoz fordultunk példákért. A tárlat tanúsága szerint szobrászatban a legerősebb a megye BMC-csoportja, tizenketten képviselik a plasztikát. Persze, festői remeklésekkel is bőven találkozunk a tárlaton. És újra legjobb színvonalukon jelentkeztek a textilművészek. Hiányok a grafikánál mutatkoznak. Hátha az a fokozott érdeklődés, amit a Céhen kívüli alkotók tanúsítottak a kiállítás iránt, segít majd az elkövetkezendőkben ilyen vonatkozásban is kiegyensúlyozni a véletlenszerűen kialakult műfaji aránytalanságot. Az alkotók sorait ritkítja az elmúlás. E kiállítás a nemrég elhunyt Fekete Zsoltnak is emléket állít. De az igazi tehetségek előtt a BMC ajtaja nyitva, remélhető, hogy fiatalok új raja lép be rajta nemsokára.
Ez már újabb dimenziók előrevetítése. A mostani tárlat viszont a bizonyosság: önmaguk művészi igazságát jól kimunkált eljárásokkal, érzelemdúsan érvényre juttató alkotók művei ragadják meg a nézők figyelmét. Múltat és jelent, valóságos és álomvilágot, tudást és fantáziát szervesen egybefon, térben és időben szabadon csapongó látványt tár elénk a felkínált anyag. Emberi mélységek és égi magasságok, természeti szépségek és jelképpé nemesült látomások, mesés pillanatok és varázsos hangulatok, távoli korok üzenetei és mai aggodalmak, kedves ismerősök és ismeretlenek öltenek alakot, szólítanak meg lenyűgöző színharmóniákba, ötletes, frappáns formákba öltöztetett festményeken, szobrokon, textíliákon, fotókon. Így hát e sorok írója különösebben meg sem lepődött, amikor talán az egyik munkacímtől is indíttatva, a galéria csendjében egy általa ritkán hangoztatott mondatot vélt hallani: angyal szállt el a Ház fölött. Nem csodálkoznék, ha valamelyik délelőtt, vagy éppen a múzeumok mai éjszakáján a kiállításnézés nyugalmában mások is hasonló pillanatot élnének át. (N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Hullámoktól védett helyen (Beszélgetés Vetró András Kézdivásárhelyi szobrászművésszel)
Hálás a sorsnak, hogy Kézdivásárhelyre vetette, még ha az utóbbi időben kegyvesztettnek is érzi magát. Vetró András szobrászművész, Felső-Háromszék tiszteletbeli székelye édesapjával, Vetró Artúrral vallja: az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”.
– Az tartják, csak az a szobrász „látszik” igazán, akinek köztéri szobrai vannak. Osztja ezt a nézetet? – Nem vagyok a nagy méretű szobrok gyakorlója, nincsenek is monumentális munkáim. Ezzel együtt, amikor 1973-ban Kézdivásárhelyre érkeztem, talán önző módon, de örömmel nyugtáztam, hogy itt egyetlen szabadtéri szobor van, a Gábor Ároné. Már korábban is hallottam szép dolgokat a városról, többek között apósomtól, aki a Herbák cipőgyár számára Felső-Háromszékről szerezte be a faanyagot. A végső lökést azonban az a Sepsiszentgyörgyi küldöttség adta – tagjai között Sylvester Lajossal –, amely 1973-ban bejött az egyetemre apám műtermébe. Valaki biztosan megsúghatta nekik, hogy ott van az Integető lány című szobor, amelyet egyszerűen elkértek a városnak. Sokáig állt a Bodok Szálló előtt, nemrég az EMŰK elé „költözött”. Akkor mondták nekem, gyere, mert szükség lesz rád.
– Mit kezdett a várossal, amelynek választásán a kihelyező bizottság tagjai is csak hüledeztek?
– Gyorsan feltérképeztem a tereket, az én javaslatomra kerültek ide-oda a későbbiekben a szobrok. Az első helyen, ahová a lábamat tettem Kézdin, az akkori autóbusz-állomáson – ma szépen kikövezett tér – áll most a Kossuth-szobor.
– Milyen élete volt addig a híres elődök, édesapja és nagyapja árnyékában?
– Ha mAradok az apám mellett inasként, bizonyára nehezen tudtam volna kilépni a nagy fa árnyékából. Apámnak nem esett jól, hogy otthagytam, hiszen nagy segítségére voltam, de továbbra is tanított. Hangkazettákra mondta az „intelmeit”, egyeseket le is írt. Évekkel később találkoztam például egy levéllel, amelynek címe: Andrásnak, a szobrásznak. „A szerszám, az ecset, a véső, a mintázó… Ha jó a szerszám, sokat segíthet. De végül is nem a szerszám dönt, hanem az a kéz, amely irányítja. És még a kéz sem a leglényegesebb, hanem a szem, amelyet a központi hatalmak, a fej és a szív vezérel” – ez állt többek között benne.
– Végbementek-e az apa és fia közötti „kötelező” generációs szakmai viták?
– Én legfeljebb hozzá tudtam szólni az apám monológjaihoz, vele ugyanis nem lehetett vitatkozni. Senkinek sem sikerült, annyira különleges kisugárzású, erős ember volt. Nem is voltam annyira felkészült, hogy vitatkozhassam vele. Hasonlóan sajnálom felkészületlenségemet a filozófiatanárommal, Bretterrel Zoltánnal való kapcsolatomban is. Rengeteget tanultam tőle, de legfeljebb húsz évvel később tudtam volna rákérdezni például, hogy is van az apriori, a különösség kategóriájával. – Milyen anyagba álmodta elsősorban a szobrait?
– Kőbe, ami mindig kéznél volt, ilyenkor úgy is kezeltem a születendő szobrot, hogy na, ez kő lesz. Az aprólékosabb, részletesebb kidolgozást igénylő tervek már bronzot igényeltek. Apámtól viszont favésőket is örököltem, bár ő soha nem faragott fába, máig sem tudom, miért. Tizenvalahány éve elővettem ezeket a vésőket, kezdtem barátkozni a fával, úgy gondolkodni, hogy ne sértsem meg az anyagszerűséget, ne uralkodjam rajta, hanem hagyjam beszélni.
– Az ön kedvéért hozták létre a Kézdivásárhelyi művészeti osztályokban a szobrászat szakot. Milyen tanárnak tartja magát?
– Alapvetően jónak. Felépítettem magamnak egy oktatási szerkezetet, amit máig követek. Másképp, mint ahogy a nagy könyvben van előírva. A gyereknek az elégtétel a legfontosabb, hogy öröme teljen a szobor felépítésében. Mindig úgy tekintettem a gyerekre, mint kis művészre. Sokan az esztétikai nevelést helyezik az előtérbe, nem művészt akarnak nevelni a gyerekből, hanem jó ízlésű, megfelelő arányérzékű embert. Én viszont valamennyi gyerekben a potenciális művészt láttam, az alkotói fázisokat tanítottam meg nekik. Szerencsém is volt azzal, hogy az itteni gyerek védett helyen él, ahová a hullámok később érnek el – jók és rosszak egyaránt.
– Kolozsvári születésű emberként hogyan sikerült „elsajátítania” a székely öntudatot?
– Az érkezésem tájékán, a hetvenes évek első felében nagyon sok máshonnan származó ember jött Háromszékre, többségük itt is ragadt. Nekem nem voltak különösebb gondjaim a beilleszkedéssel, a feleségem is csak a Nemerével nem tudott megbarátkozni. A talpra állás, a helyzetfelismerés tudását vettem át tőlük, ami nekem, a lágy svábnak mindenképpen hasznomra vált. Ma már szinte székelyként vágom ki magam, ha valahol beszorítanak. Egyszer Kovásznán volt egy találkozó, az asztalnál Farkas Árpád, Sylvester Lajos, jómagam, lent a közönség. Kérdem Árpitól: te, mit keresek én itt? Ő meg úgy mutatott be, mint Bánságban született székelyt. A hagyományőrzés iránti vonzalmam talán még onnan ered, hogy az ükapám, Alexy Lajos kassai puskaműves találta fel a hátultöltős puskát, a Hadtörténeti Múzeumban ma is láthatók az eredeti rajzok. Egy anyai ági nagyapám pedig huszárkapitány volt az első világháborúban. A két ősöm emlékére persze hogy elvállaltam, amikor megalakult a Székely Határőrezred második ezrede, és készítettem a fapuskákat. Corneliu Vadim Tudor feketelistájának az előkelő hatodik helyén álltam, büszke is vagyok rá. – Mit gondol, hálás Kézdivásárhely az ön „tanult” székelységéért?
– Fájdalmas kérdés ez, az utóbbi időben ugyanis itthon nem nagyon kellek. Mivel gyakorlatilag Sylvester Lajos ösztökélésére jöttem Háromszékre, amikor felmerült, hogy szobrot állítanak neki Csernátonban, rögtön jeleztem: erkölcsi adósságként kezelem az ügyet, én szeretném megcsinálni azt a szobrot. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója azonban felvilágosított: Tata, nem te csinálod, mert akkor nem kapunk rá pénzt. Hogyan is állunk akkor a művész politikai besorolásával?
- Feuchtwangernek A hamis Néróban szereplő mondatát vallom: ha a politikai bosszú személyes bosszúvá válik, az már ízléstelen. Szerencsére azonban kellek máshol. Nemrég került egy Dsida Jenő-szobrom és egy Szent István-szobrom a Székelykocsárd közeli Székelyváralja templomába. A Kolozsvár iránti adósságaimat is igyekszem leróni, ott is lesz rövidesen egy Dsida-szobrom.
– Sok „gyereke” között van vállalt kedvence?
– Kicsit kitérek a válasz elől, de csak látszólag. Amikor Farkas Árpád először meglátta a Petőfi-szobromat, hosszasan nézte, szinte összeért az orruk. Aztán félhangosan ezt mondta: Petőfi szívarca lüktet, az ős-kamaszé.
– Témaválasztásában, inspirációban milyen mértékben érvényesülnek a művészetek, azok kölcsönhatása? – Nagyon, Bartóktól Pilinszkyig mindenki itt van körülöttem. Egy Tollas Tibor nevű börtönköltő A törpe hegedűs című versének olvasatán rögtön kész volt bennem a szobor. A történet ugyanis döbbenetes: egy gnóm ember csak úgy képes elviselni a börtönéveket, ha limlomból fabrikál magának egy hegedűt, és azt megszólaltatja. Amikor a börtönőr elveszi tőle és eltapossa, az alkotó öngyilkos lesz. Egyed Péternek a kurszki tengeralattjáró tragédiájából inspirálódott poémája, a Huszonhárom buborék felolvasása után rögtön mondtam: na, Péter, van három domborművem.
– Kettős, Kolozsvári-Kézdivásárhelyi identitással és gondolkodásmóddal rendelkező művészként létjogosultságát látja a formálódó Székelyföldi Művészeti Egyetemnek?
– Székelyföld egyértelműen megérdemelne egy ilyen intézményt. Sepsiszentgyörgyön kialakult az ehhez szükséges közeg – talán részben az én közreműködésemmel is. Azt is el tudnám képzelni, hogy tanítsak ezen az egyetemen. Amikor a Barabás Miklós Céh újraalakult, régiófelelősként megfogalmaztam egy javaslatot a nagy Kolozsvári öregek, Abodi Béláék felé, hogy tanítsanak a főiskolán önkéntes alapon, mert szükség lenne a tudásukra. Lehurrogtak. Pedig nekünk, öregeknek kellene segítenünk az alapok elsajátításánál, mert nem a bukfencezéssel kell kezdeni. Apám is azt mondogatta annak idején, hogy mindent elölről kell kezdenünk, az ábécétől. És azt a mondását sem felejtem, miszerint az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. VETRÓ ANDRÁS
Szobrász, Temesváron született 1948. október 14-én Vetró Artúr szobrászművész fiaként. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát 1973-ban. Azóta Kézdivásárhelyen él és alkot, rajzot és mintázást tanít a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti osztályaiban. Pályája kezdetétől érdeklődéssel fordult a történelmi és kultúrtörténeti témák felé. Körplasztikái és domborművei fában, kőben, patinázott gipszben és fémben (gyakran alumíniumban) készülnek. 1973-tól romániai és külföldi (Franciaország, Svájc) kiállítások résztvevője. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója. A Képzőművészeti Szövetség Sepsiszentgyörgyi fiókjának és a Barabás Miklós Céh tagja. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. Zászlóalja I. századának parancsnoka.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vetró András: igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért
Az anyagot beszélni kell hagyni, uralni lehet, de nem szabad fölé kerekedni, olyan formát belekényszeríteni, ami nem a lényege – vallja a Kézdivásárhelyen élő Vetró András szobrászművész. Ezt még édesapjától, Vetró Artúr szobrászművésztől, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola egyik alapítójától tanulta gyermekkorában, és azóta is tartja magát a tanításához. A szobrászművésszel műtermében az apai örökségről, hitvallásáról, művésztáborokról és kiállításokról, elkészült és készülő munkáiról beszélgettünk.
–Teher vagy inkább ösztönzés volt az apai örökséggel művészként útnak indulni?
– Hogy lett volna teher? Hiszen nagyon sokat tanultam tőle, ő volt az első tanítómesterem. Ma is fülembe csengenek az előbb idézett szavai. És folytathatom: ne válasszunk tömör anyagot, ha levegősebb, könnyedebb a téma; a súlyosabb témákat pedig, ha lehetőségünk van, öntsük bronzba, vagy formáljuk meg kőből, alumíniumból, fémből. De apám nemcsak szóval tanított, hanem tettel is: az is fontos volt, hogy inaskodhattam mellette. Legelőször a Házsongárdi temetőbe készített Tessitori Nóra-szobránál segédkeztem: miután ő megmintázta, én kifaraghattam. Ha nem is tudatosan, de magamba szívtam mindent, amit a művészete és az általa megteremtett környezet jelentett. A műteremben körülvettek a szobrai, az albumok. És nem utolsósorban ott voltak a diskurzusai, a művészeti írásai. Ezeket nem ismeri a közönség, mostanra sikerült a családnak összegyűjteni és kötetbe szerkeszteni őket, múlt héten jelent meg a könyv a kolozsvári Idea Design & Print nyomdában. Pályatársairól, ars poeticájáról, az alkotói tett elsődlegességéről szólnak ezek az írások, a „látva lássanak” magamutogatással szemben. A kötetet rajzai illusztrálják.
Közösségi szerepvállalás, alkotótáborok és kiállításaik
– Ön nem a műtermébe visszahúzódó művész, hanem közösségi ember is. Nyugdíjasként visszajár iskolájába, mert érdekli a szobrászat tagozat sorsa. Az Őszi Sokadalom alkalmával is láttuk a gyerekekkel foglalkozni. Önkormányzati képviselő volt, a XV. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóaljának századosa, részt vesz a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségeken, hagyományőrző századának tagjaival felvonult Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján. Rendszeresen részt vesz alkotótáborokban…
– Habár nem itt születtem, érdekel a székelység múltja, sorsának alakulása a jelenben. Ezért lehetőségeim szerint igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért. Mindenütt ott vagyok, ahol igénylik hozzáállásomat, munkámat.
Fontosnak, megtermékenyítőnek érzem az alkotótáborok légkörét, hangulatát, a különböző helyekről érkező művészekkel való találkozást, a beszélgetéseket. Több mint húsz éve részt veszek a ló témájú Incitato alkotótáborban, amelyet kezdetben a Kézdivásárhely melletti Fortyogón, jelenleg pedig Bálványosfürdőn szervez meg az Incitato Lovasklubot alapító Tóth család. A kezdetektől ott vagyok a Bálványosi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótáborban is, amelyet 2000-ben alapítottak Hegedűs Ferenc, Szarvadi Loránd és felesége, valamint Téglás Zsuzsa vállalkozók. Ezekhez hasonlót működtet a gyimesi Borospatakán a Szász házaspár, amelyen idén, október 6–16. között harmadik alkalommal vettem részt. Érdekes egybeesés, hogy pontosan a gyimesi tábor ideje alatt, a Csíki Székely Múzeum szervezésében, október 13-án nyitották meg a Kossuth utcai Galériában a bálványosi tábor anyagából szervezett kiállítást. A nyolcadik alkalommal szervezett borospataki tábor is kiállítással zárult, amelyet október 15-én, szombaton nyitottak meg Banner Zoltán és Nagy Miklós Kund művészettörténészek. Itt készült el a Márton Áront ábrázoló domborművem, ez szerepel a kiállításon. Márton Áron karizmatikus alakja már rég izgatott, ezért is született meg az őt ábrázoló egész alakos szobrom, amely Kézdivásárhelyen az azóta róla elnevezett kis teret díszíti. A Márton Áron-emlékév alkalmával idén újból visszatértem a témához. Borospatakán tavaly egy gyimesi Madonnát ábrázoló juharfa szobrot készítettem, ami – nagy örömömre – bekerült a skanzen kis kápolnájába. De részt veszek az 1974 óta működő szárhegyi alkotótáborban is, mint ahogy az újabban szerveződött csíkszentmártoni, Mátyás József festőművészről elnevezett táborban is, ahol idén az 1700 évvel ezelőtt született Szent Márton tours-i püspök, köpenyének felét a koldusnak ajándékozó, kardját a keresztért eldobó, csodatévő hittérítő volt a központi téma. Ezért róla készítettem egy plakettet, amely a csíkszentmártoni Viridis vendégház állandó kiállításának egyik darabja lett.
Domborművek, plakettek, köztéri szobrok
– A rendszerváltás előtt többnyire a dombormű és a plakett műfajában alkotott. A „keretezett forma-gát” hőseiről Bereményi Géza ezt mondta: „mindent megtesznek, egész a humoros kétségbeesésig, a nyaktörő ravaszságig, hogy szabadságra jussanak. Hiszen bensőjük eleve szabad.”
– Bereményit a Lovag- és a Bohóc- (A Nagy Mutatvány) sorozatok „fogták meg”. Amikor a szabadulásra vágyó emberek mindent elkövetnek, hogy kitörjenek az idő és a tér szorításából. Tágítani szeretnék a teret, ahová beleszülettek, ugyanakkor az elmúlás ellen is lázadnak. Ezt a kitörési kísérletet ábrázolják a két sorozat darabjai. Ezek megalkotásában Hamvas Béla írása is hatott rám, Arlequinről, a bohócról, a bolond figurájáról, aki a teljes szabadság állapotát éli meg, mert semmitől sem fél. Először a feleségem, Zsuzsa rajzolta meg az egyensúlyozó bohócokat, azután én mintáztam meg őket, ahogyan a dombormű síkjából kitüremkednek a fény felé. Don Quijote, a búsképű lovag is ugyanilyen figura, aki „Utópia ismeretlen tartományai, újabb szélmalmok és Dulcineaák felé” igyekszik, ahogy Bogdán László mondta. De hasonló érzéseket, gondolatokat fejez ki az a sorozat, amelyet Egyed Péternek A 23 buborék című balladaszerű költeménye ihletett. A 2000-ben elsüllyedt kurszki tengeralattjáróban a robbanást túlélő huszonhárom haldoklót ábrázolja, akiknek tudatosan kellett szembenézni a lassú halállal. Őket a jézusi áldásból sugárzó fény váltja meg, lelkük így szabadulhat és szállhat – mint buborék – az ég felé.
– Szabadtéri szobrokat inkább a rendszerváltás után alkotott.
– Az 1989-es fordulat előtt nem volt divat a történelmi téma. Azután lett igény a szoborállításra, az úttörő emberek és hősök emlékének megörökítésére. Először domborműben megformáltam az aradi tizenhárom tábornok portrésorát, azután a háromszéki negyvennyolcas hősök domborműveit is, majd közülük egyeseknek – Turóczi Mózesnek, Bem Józsefnek és Tuzson Jánosnak – szabadtéri szobrot is alkothattam. Majd következett Bod Péter, Nagy Mózes, Márton Áron és a többiek.
„Szunnyadó” szobrok
– Műtermében rengeteg alkotás található. Gipsz mellszobrok, bronzszerű, fémes bevonattal vagy anélkül. Domborművek, plakettek. Ezek rendelésre készültek? Vagy egyszerűen csak azért, mert az alkotó soha nem pihen?
– Ezeket én „szunnyadó” alkotásoknak nevezem, amelyek a kedvező pillanatra várakoznak. Megszületett bennem a gondolat, hogy ezek a személyiségek megérdemelnék, hogy megörökítsék őket, és időtálló formába öntve parkokban, tereken, középületek falain szerepeljenek. A Szent László-mellszobornak helye lehetne Nyujtódon, hiszen Szent László a templom védőszentje. Molnár Józsiás szobra is várakozik, hogy hátha lesz szándék és akarat emléket állítani Kézdivásárhelyen a helyi Széchenyinek a róla elnevezett parkban. Kós Károly mellszobra megtalálta a helyét a budapesti állatkertben, érdeklődnek iránta. És úgy tűnik, Hatvanba kerül az a plakettem, amely a három testvérváros – Kézdivásárhely, Hatvan és a holland Maassluis – szimbolikussá nőtt alakjaiból építkezik: Gábor Áront, Grassalkovich I. Antalt és Rubenst ábrázolja, ugyanakkor egybeolvasztja a három település címerének meghatározó motívumait, az ágyút, az oroszlánt és a szélmalmot. Csiha Kálmán mellszobra a kézdivásárhelyi Református Kollégium udvarára kívánkozna… Egyik kedvenc kompozíciómat Kézdivásárhely központjába, a szökőkút mellé álmodtam: három nemzedék képviselőjét jeleníti meg – az öreget, aki süllyed a lóval; a gyereket, aki nem érti a lefelé irányulást, a süllyedést; és a férfit, aki lováról felfelé tekintve dialogizál, vitatkozik Istennel. A három alak a téren három irányba nézne, a lómotívum jelezné, hogy lovasnemzet vagyunk. A kompozíció megalkotásában hatott rám Rodin Calais-i polgárok című világhírű alkotása, hogy az ember mennyiféleképpen viszonyulhat a halálhoz, az elmúlás fenyítéséhez: értetlenül, lázadva és belenyugvóan. A kompozícióból egy rész – a gyereket ábrázoló – elkészült, Kézdivásárhelyen, az Atrium Szálloda előtt áll.
Kedvenc alkotások
– Van-e kedvenc munkája a művésznek?
– A szobrok közül szeretem a kézdivásárhelyi Kossuthot, talán azért is, mert azon a helyen volt a buszállomás, ott tettem először lábamat a céhes város földjére, ahol aztán meghonosodtam. De kedvelem a Bod Péter-mellszobrot is a tanítóképző udvarán, amelyet egy kőből formált papírtekercsbe helyeztem el, ami talapzatként szolgál. Szívemhez közel álló a Nagy Mózes-szobor is, amelyen az iskolaalapító pap egyfajta Kőműves Kelemenként a talapzatot képező, kemény és érdes kődarabokból – mintegy önmagából, a testéből – építkezik, és mintha kezét az égnek emelve mondaná Istennek: Uram, elkészült, megvan!
És szeretem az egyik legfrissebb munkámat, a kórházalapító dr. Benedek Gézáról alkotott szobrot is, amit idén szeptember 13-án avattak Kovásznán, a központi parkban. Boldoggá tett, hogy a Benedek leszármazottak munkáim alapján engem kértek fel a szobor megalkotására. Mint ahogy elszomorított, hogy a munkáimat kedvelő és értékelő Sylvester Lajosnak nem én alkothattam meg a szobrát szülőfalujában, Csernátonban. Tartoztam volna neki ezzel, hiszen ő volt az, aki apámtól az Integető lány című szobrát Sepsiszentgyörgy városának elkérve engem 1973-ban Kézdivásárhelyre hívott. És kedvelem a Kapu-ketrec című kompozíciót is. Az emberi vívódást, a kitörési kísérletet fogalmazza meg az útvesztőből, a labirintusból. Azt is részletezi, hogyan viszonyulnak a különböző embertípusok az őket körülvevő akadályokhoz: az egyik megkerüli a falat, a másik átbújik a megrepesztett falon, a lyukon, a harmadik átmászik rajta. Az életben is hasonlóan teszünk az elénk tornyosuló nehézségekkel, akadályokkal.
VETRÓ ANDRÁS
1948. október 14-én született Temesváron.
Főiskolai tanulmányait 1967–1973. között végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán.Tanárai Löwith Egon, Bretter György, Földes László és édesapja, Vetró Artúr szobrászművész voltak. 1973-ban érkezett Kézdivásárhelyre, ahol a Nagy Mózes Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatán tanított rajzot és mintázást feleségével, Vetró Bodoni Zsuzsa grafikusművésszel együtt. Gyerekei Vetró Bodoni Sebestyén András és Vetró Bodoni Barnabás. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetség sepsiszentgyörgyi fiókjának, valamint az újraalakult Barabás Miklós Céhnek.1973-tól romániai és külföldi (magyarországi, franciaországi, svájci) egyéni és csoportos kiállítások résztvevője. Közel húsz egyéni kiállítással, több mint harminc szabadtéri szoborral büszkélkedhet, a belterekben elhelyezett alkotásainak száma több mint ötven.
Ambrus Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a Szervátiusz Jenő-díjakat
Idén a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület (TÁME), illetve annak vezetője, Hadnagy Jolán is részesült e rangos elismerésben.
A díjakat november 16-án adták át Budapesten. A Szervátiusz Alapítványt Szervátiusz Tibor Kossuth díjas szobrászművész alapította, szintén szobrász édesapja: Szervátiusz Jenő (1903-1983) születésének 100. évfordulóján 2003-ban. Egyúttal létrehozta a Szervátiusz Jenő-díjat is, azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében születő magyar művészetre, magyar művészekre. A Szervátiusz Jenő-díjat a kuratórium évente adja át olyan képzőművészeknek - festő, szobrász, grafikus -, akik a nemzeti kultúra gyökereit felmutató, magas színvonalú művészetet hoznak, hoztak létre. A formakultúra ugyanis - a nyelv és zene mellett - a legfontosabb identitás-megtartó erő egy nemzet életében, a megmaradásunk egyik záloga. 2005 óta - felváltva - művészettörténész, illetve újságíró is kap alternatív Szervátiusz Jenő-díjat a magyar művészet bemutatásáért, értékeléséért, valamint azok, akik munkájukkal hozzájárulnak a magyar nemzeti identitástudat erősítéséhez - írja az alapítványtevő a Szervátiusz Alapítvány küldetéséről.
A díj egy szoborból, pénzből és oklevélből áll. Az ide vonatkozó részletekkel, az idei díajzásosról szóló beszámolónkkal a későbbiekben visszatérünk!
Szervátiusz Jenőről, a névadóról
Kincses Kolozsvárt született még a "boldog békeidőkben", a hosszú 20. század hajnalán. Felmenői között nemesek, szász iparosok éppúgy megtalálhatók, mint háromszéki gazdálkodók.
A középkori Kolozsvári testvérek után Erdély első jelentős szobrásza. Igen ifjan kitanul ugyan néhány mesterséget, a kovács- és a bútorkészítő-szakmát, ám 1925-ben már Párizsban tanulja a szobrászatot. Ekkor mindössze 22 éves. Két év múlva beiratkozik a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, ahol szobrász szakon szerez diplomát. Ily módon leírható, hogy "eredeti" foglalkozása szerint is szobrász.
A kisebbségi sors legnagyobb megpróbáltatásaiban és megaláztatásaiban is mindvégig hű maradt magyarságához, s ebben a szellemben nevelte fiát is. Egy hátizsákkal, benne a vésői, s fiával számtalanszor végiggyalogolta Erdély falvait, s így mélyen megismerte népe életét, szellemi kincseit, örökségét. Ezek az élmények határozták meg művészetének alakulását.
A párizsi élmények után sem állt be a "nyugati" művészek utánzói közé, s bár szerette az akkor divatos kubizmust, nem követett szolgai módon egyetlen irányzatot sem. Saját nyelvet, szobrászi kifejezési módot alakított ki, az erdélyi balladák egyedülálló stílusú faragója lett. A párizsi éveknek talán az lett a legnagyobb hozadéka, hogy bátran nyúlt az akt-témához.
Trianon után Erdélyben kibontakozó szellemi irányzatok közül elsősorban a transzszilvanizmushoz, az autonóm hagyományok őrzését és gyarapítását hivatásának tekintő Erdélyi Helikon értelmiségi csoportosulásához fűzték szoros szálak. Mint tudjuk, a Kós Károly, Bánffy Miklós, Kemény János vezetésével működő mozgalom 1929-ben hozta létre Barabás Miklós Céh néven "az erdélyi képzőművészek szabad munkaközösségét". Ennek lett tagja Szervátiusz Jenő is, s a Céh által rendezett kiállításokon gyakorta állított ki. 1933 és 1936 között kísérletet tett Szolnay Sándor festőművésszel arra, hogy pótolja a megszűnt kolozsvári magyar művészképzést. Magániskolát nyitottak a Minerva Nyomda emeleti traktusán. "E kor művészeinek erdélyisége világfigyelő tető volt, nem szemhatár szűkítő provincializmus" - írja róluk egy tanulmányban Lisztóczky László művelődéstörténész.
Elismertsége a boldog "kicsi magyar idő" után is megmaradt. Állami díjas, Érdemes Művészként elfogadható anyagi körülmények között élhetett, alkothatott. Nem vett részt a diktatórikus évek közéletében, emiatt a főiskolán háttérbe szorították. Egyetlen nagy köztéri alkotását 1971-72 készíthette, a farkaslaki Tamási Áronnak faragtak emlékművet fiával, Szervátiusz Tiborral közösen. Ekkorra ugyanis már megromlott egészségi állapota. Hamarosan szívműtéten esett át. Ezt követően az időközben Magyarországra áttelepülni kényszerült fiánál élt haláláig Budapesten.
Életének eme utolsó szakasza igen eredményes volt, közben elkészíthette a pápai Jókai-emlékművet, a soproni Cantata Profanát, s a budapesti Bartók Intézet felkérésére is faragott egy Cantatát.
Egyébként igen termékeny szobrász volt, több mint ezer szobrot készített, s ezek túlnyomó többsége magánszemélyeknél található szerte a világon.
Posztumusz Magyar Örökség díjat kapott 2003-ban. Emlékét Budapest X. kerületében a róla elnevezett általános iskola is őrzi.
Rendelkezik Szervátiusz Jenő-szoborral a kolozsvári Szépművészeti Múzeum, a budapesti Nemzeti Galéria, és 1996 óta a Kolozsvári Szervátiusz Múzeumban látható csaknem hetven műve, amelyet fia adományozott a városnak. A gyűjteményt a Kolozsvár-Belvárosi Római Katolikus Egyházközség adminisztrálja.
eloszekelyfold.com

Kiállítás nyílt Vargha Mihály alkotásaiból Budapesten
Vargha Mihály szobrászművész, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója fából készült nagyméretű alkotásait mutatja be a Bálványok című kiállítás, amely szerda este nyílt Budapesten a Forrás Galériában a Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kárpát-haza Galéria sorozatának keretében.
A december 9-ig látható tárlat a szobrászművész elmúlt öt évben készült művei mellett néhány régebbi alkotását is felvonultatja. Vargha Mihály a kortárs erdélyi magyar képzőművészet egyik legkiválóbb képviselője, aki muzeológusként az intézményi háttér megteremtésén túl a világban szétszórt erdélyi magyar alkotók műveinek összegyűjtését is szorgalmazza – hangsúlyozta Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke.
Latorcai Csaba, a Miniszterelnökség kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára arról beszélt, hogy a magyar hagyományok megőrzéséhez és ápolásához járul hozzá Vargha Mihály is, akinek alkotásai többek között a magyar identitás fontosságára hívják fel a figyelmet – például említette a szobrászművész Gábor Áront ábrázoló szobrát Bereckben, valamint II. Rákóczi Ferenc-portrészobrát, amely Sepsiszentgyörgyön látható.
Stefanovits Péter képzőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja elmondta, Vargha Mihálynak a tárlaton látható nagyméretű bálványai mint kultikus emlékművek régi fákból, bontott házak gerendáiból épülnek fel. „Vargha Mihály nem akar esztétizálni és szépet létrehozni, hanem tömegekkel és a tárgyak valóságos materiális felületével hat ránk" – hangsúlyozta a képzőművész. Vargha Mihály 1961-ben született Kézdivásárhelyen. 1990 márciusában a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Képtárának (ma Gyárfás Jenő Képtár) vezetője lett, 2007-től a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Tagja a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének, a Barabás Miklós Céhnek és a Magyar Művészeti Akadémiának.
Krónika (Kolozsvár)

Pótolhatatlan szerepet tölt be a képzőművészeti tagozat
Az Apáczai líceum képzőművészeti osztályának megszüntetése ellen tiltakozik több kolozsvári civil szervezet. Valamennyien azt kérik az oktatási ügyekben illetékes szervektől, hogy állítsák vissza az évközben felszámolt V.B.-t, és hogy a következő tanév beiskolázási terveiben is szerepeljen a képzőművészeti V. osztály ezzel biztosítva a tagozat folytonosságát.
BMC: a képzőművészeti osztály engedélyezése nem “szívesség” 
A Barabás Miklós Céh (BMC) az Apáczai líceum képzőművészet tagozatának megalakulásától figyelemmel kísérte azon áldozatos tehetségpallérozó tevékenységet, mely során nemcsak hazai körökben, de nemzetközi viszonylatban is elismerést vívott ki magának ezen nevelési vonal, ezáltal is öregbítve az iskola hírnevét. Nem csoda hát, hogy a képzőművészeti osztály pedagógia- ellenes eljárással történt megszüntetésének lesújtó híre immár túllépte nemcsak Kolozs megye, hanem az országhatárokat is, felháborodást keltve képzőművészeti körökben szintúgy, mint a művészetkedvelő közönség széles táborában! – áll a romániai magyar képzőművészek színe-javát tömörítő szakmai szervezetnek szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében.
„Igaz ugyan, hogy a képzőművészeti nyelvezet, mint kifejezési forma egyetemes, de a hozzá fűződő szókincsanyag birtokbavételének előfeltétele az anyanyelven való tanulás! Nem is beszélve arról, hogy az általános műveltség megkívánta ismeretanyag megszerzése is csak anyanyelven lehet kellőképpen hatékony!
Az Apáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatának léte tehát nem különleges adomány, hanem nemzetközösségi oktatásunk amúgy is szegényes palettájának speciális színfoltja, amit a tanügyminisztérium, valamint a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség illetékes vezetőinek is tiszteletben kellene tartania!” – fogalmaznak a céh vezetői abban a reményben, hogy az oktatásügyi illetékesek, valamint az RMDSZ  mindent megtesznek a képzőművészeti osztály visszaállítása érdekében a 2016/2017-es tanév második félévétõl. Ugyanakkor elengedhetetlenül fontosnak tartjuk, hogy a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a következő, 2017/2018-as tanévre szóló beiskolázási tervébe iktasson be egy újabb képzőművészeti V. osztályt, amelynek létrejötte alapvetően fontos előfeltétele az Apáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti tagozata fennmaradásának” - kérik.
RMGYE: Kiváló lehetőséget biztosított a sérült gyerekek számára is 
Hasonló közleményt fogalmazott a Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete (RMGYE). „Döbbenetünk annál is inkább nagyobb, mivel évek hosszú során megtapasztaltuk, hogy ez a tagozat kiváló keretet biztosított a tehetségápolásban résztvevő diákok személyiségfejlesztésén kívül a sajátos nevelési igényű gyerekek integrációjára is” - írják.
Indoklásuk szerint az Apáczai líceum képzőművészeti tagozata az egyetlen magyar tannyelvű ilyen jellegű oktatási forma Közép-Erdélyben, amely rendszeres következetességgel képzőművészeti kiállításokat szervezett és szervez a magyar anyanyelvű sajátos nevelést igénylő gyerekek számára. Rajz- és fotóversenyeken, változatos képzőművészeti műhelyfoglalkozásokon számtalanszor megszólította a sérült gyerekeket, fiatalokat (látás-, és hallássérült, értelmi fogyatékossággal rendelkező, vagy súlyos tanulási- és viselkedészavarral küzdő diákokat).
„A képzőművészeti tagozat a mássággal szembeni elfogadó, illetve támogató magatartásával elősegítette hátrányos helyzetű gyermekeink készség- és személyiségfejlesztését, sőt mi több: szorgalmazta ezen gyermekek pozitív társadalmi megítélését!
A társadalom részéről a hátrányos helyzetűek iránt tapasztalható közöny, netán megvetés ellentéteként, az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata által szervezett közös alkotó-alakító foglalkozásokon a családias, baráti légkör volt tapasztalható. A speciális bánásmód, odafigyelés erősítette gyerekeink motivációját, önkifejezési igényét, és hozzájárult annak felismeréséhez, hogy ők is egyenrangú szereplői a társadalomnak.  Megelégedéssel nyugtázhattuk az integráció iskolapéldáját: a fogyatékosságból adódó kiszolgáltatottság érzése csökkent, másmilyen gyerekeink ép társaikéval azonos feltételek közt, közösen fejezhették ki érzelmeiket, belső énjüket, világukat, a sok szép eredmény pedig nem váratott magára.
Egy európai és magát demokratikusnak nevezett társadalomban alapvető joga minden egyes gyereknek a képessége, adottsága, tehetsége szerinti nevelésre, oktatási formára anyanyelvén. Szinte közhelynek számít, mégsem elégséges hangsúlyozni: a modern kor pszichológiája és pedagógiája meggyőződéssel vallja: nem a gyereket kell az iskolához szabni, hanem az iskolát a gyerekhez. Ez teszi ugyanis lehetővé, hogy mindenki szabadon kibontakoztathassa önmagát. Az emberi és gyermeki jogok nyilatkozatai, egyezményei is mind-mind ezeket a nézeteket hangsúlyozzák. 
Ezzel szemben, a 21. századi, multikulturális nézeteivel büszkélkedő kolozsvári középiskolai oktatáspolitikában megdöbbentően más valóságot tapasztalunk: szárnyszegett, szegényessé zsugorodó, csupán számkeretek közé szorított oktatási-nevelési palettát, amelyben nem sok hely jut a képességfejlesztő alternatívákra, ami által egyre inkább elsivárosodik nemzetközösségi oktatásunk, amúgy is színszegény nevelési palettája.
Sajnálattal észleljük a helyben toporgás, sőt a visszafejlődés jeleit. Joggal tesszük fel tehát a kérdést: miért nem támogatja a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a magyar anyanyelven történő képzőművészeti oktatást, noha arra reális igény van? Elképzelhető egyáltalán egy valamire való gyermekközpontúnak nevezhető, korszerű oktatáspolitika, ha abból kiiktatjuk a képzőművészeti nevelést, noha erre nemzetközösségünk részéről igény mutatkozik?
Az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban működő képzőművészeti oktatás hiánypótló, Közép-Erdély egyetlen ilyen jellegű tagozata, s mint ilyen, a jelenkori demográfiai mutatók tükrében, de a tehetségápolás sajátosságait tekintve sem mérhető a tömegoktatás mércéivel. A művészeti nevelés individuumra szabott, egyéni képességeket vesz figyelembe, megítélése és támogatása is speciális odafigyelést igényel. Ennek támogatását, ösztönzését várnánk el egy korrekt, korszerű, gyermekközpontú 21. századi oktatási rendszertől!
A fentiek tükrében, gyógypedagógiai elvként valljuk: pótolhatatlan az a szerep, amelyet betölt a szóban forgó képzőművészeti tagozat.
Kérjük a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséget, hogy a következő tanév beiskolázási tervébe iktasson be egy, a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceumban létrehozandó V. osztályt, amely előfeltételét képezi a képzőművészeti tagozat további fennmaradásának. Nem kiváltság ez, hanem alapvető emberi, gyermeki jog.
Nyilatkozatunkat azzal a jószándékkal fogalmaztuk meg, hogy pozitív elbírálásban részesül a kolozsvári magyar tannyelvű általános iskolai képzőművészeti oktatás jövője, és továbbá is örülhetünk gyerekeink, fiataljaink időkön átívelő alkotásainak, önmaguk és a társadalom lehető legnagyobb hasznára” – érvel a magyar gyógypedagógusok romániai egyesülete.
A Kolozsvár Társaság kiáll a képzőművészeti tagozat mellett 
A Kolozsvár Társaság által szerkesztőségünkbe eljuttatott nyilatkozat értelmében a megszüntetett osztály hiánya súlyos következményekkel járhat a képzőművészeti tagozat megmaradása tekintetében.  „Éppen ezért határozottan kérjük, hogy az RMDSZ magyar oktatásért felelős országos vezetői lépjenek fel az illetékes hatóságoknál, hogy a következő tanév beiskolázási tervébe kerüljön be egy képzőművészeti V. osztály indításának a lehetősége, a mostani tanév folyamán pedig helyezzék vissza jogaiba a megszüntetett osztályt” – fogalmaz a nyilatkozat.
„A Kolozsvár Társaság több kiállítást is rendezett az Apáczais gyerekek rajzaiból, ezeknek szakmai és közönségsikere volt. Felelősnek érezzük magunkat a tehetséges rajzolni szerető és tudó gyerekek jövőjéért, és hogy ezek a gyerekek magyar nyelvű oktatásban részesülhessenek” – áll a közleményben.
Szabadság (Kolozsvár)

A Barabás Miklós Céh országos kiállítása
A Kolozs Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó Kolozsvári Művészeti Múzeum, a Barabás Miklós Céhhel és a Minerva Kulturális Egyesülettel közösen, meghívja Önöket a Barabás Miklós Céh országos képzőművészeti kiállításának megnyitójára, amelyre  január 20-án, pénteken 17 órától kerül sor a Művészeti Múzeum időszaki kiállítóterében (földszint). 
Az erdélyi magyar képzőművészek Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, valamint Bánffy Miklós támogatásával 1929-ben hozták létre érdek- és értékvédelmi szervezetüket, a Barabás Miklós Céhet, amely a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével bizonyította életképességét. Az 1944 utáni kedvezőtlen történelmi-társadalmi változások nyomán a szervezet kénytelen volt tevékenységét felfüggeszteni, hogy aztán 1994-ben Abodi Nagy Béla festőművész, nyugalmazott egyetemi tanár és Kós András szobrászművész, nyugalmazott egyetemi tanár kezdeményezésére alakuljon újjá.
A szervezet célja az érdekvédelem mellett továbbra is az etnikum szülte gondolkodás- és ízlésbeli sajátosságok felszínre hozatalának elősegítése és kibontakoztatása, a régió sajátosságainak érzékeltetése, a világviszonylatban is legkorszerűbb kifejezési formák iránti nyitottság szorgalmazása, a minőség elsődleges szerepének a hangsúlyozása.
A kezdetben mintegy félszáz művész részvételével újjáalakult, Kolozsvár-központú országos szervezet taglétszáma mára másfél százra növekedett, és tevékenységének eredményességét igazolják tagjainak hazai, valamint külföldi elismerései, a sikeres egyéni és csoportos tárlatok, tematikus rendezvények, kerekasztal-beszélgetések, az elhunyt céhtagok emlékének megőrzése és ápolása. 
Kitartó, hosszas próbálkozás és rangos hazai és külföldi szereplések után a Barabás Miklós Céh most először mutatkozik be a Kolozsvári Művészeti Múzeumban (Bánffy-palota) is. A kiállítás megnyitóján felszólal majd dr. Lucian Nastasă-Kovács, a Kolozsvári Művészeti Múzeum menedzsere; Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke; Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke; dr. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke; Németh Júlia műkritikus és dr. Bordás Beáta, a kiállítás kurátora.
Népújság (Marosvásárhely)

Ötven civil szervezet állt ki a megszüntetett kolozsvári magyar osztály mellett
A Kincses Kolozsvár Egyesület kezdeményezésére 50 kolozsvári magyar civil szervezet közös állásfoglalást fogalmazott meg az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának védelmében - olvasható az egyesület közleményében. 
A Kolozs megyei tanfelügyelőségen január 19-én iktatták a Valentin Claudiu Cuibus főtanfelügyelőnek, illetve Török-Gyurkó Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek címzett levelet, melyet elküldtek az oktatási minisztériumba Király András György kisebbségek oktatásáért felelős államtitkárnak is.
Mint arról már korábban beszámoltunk, a líceum ötödik osztályát az iskolakezdés után szüntették meg, miután a szóbeli ígérgetések ellenére nem hagyták jóvá a csoport beindítását. Az ügyről bővebben itt olvashat. 
Az állásfoglalás aláírói határozottan kiállnak a kolozsvári magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás mellett, amely „a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve”.
Felhívják a figyelmet, hogy az anyanyelvi oktatás mind Románia alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Ennek megfelelően kérik az oktatási minisztériumot és a Kolozs megyei tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsák a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Az állásfoglalás teljes szövege:. 
Állásfoglalás az Apáczai Csere János Elméleti Líceum
művészeti tagozatának védelmében
Mi, a kolozsvári magyar civil-szakmai egyesületek és alapítványok aggodalommal tekintünk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ellehetetlenítésére. A magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás közép-erdélyi bástyája került végveszélybe, mely a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve. Az Apáczaiban tanuló rajzszakosok tehetségét számos kiállítás és kiadvány tanúsítja. A diákok nemcsak kolozsvári, hanem országos és nemzetközi téren is bizonyították a képzés tehetségpallérozó tevékenységének eredményességét.
Az anyanyelvi oktatás mind Románia Alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Nemzeti közösségünk érdekében, a törvény által biztosított jogaink alapján, felkérjük az Oktatási Minisztériumot és a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsa gyermekeink számára a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Tekintettel arra, hogy a helyzet megnyugtató rendezése a magyar közösség mellett az Oktatási Minisztériumnak, a tanfelügyelőségnek, valamint mindazoknak érdeke, akik a gyermekekben a kulturális és művészeti élet jövőjét látják, kérjük, vegyék figyelembe az oktatók, szülők, illetve a civil-szakmai szervezetek által felsorakoztatott érveket, és a közeljövőben esedékes beiskolázási időszakban találjanak megoldást a magyar nyelvű kolozsvári alapfokú képzőművészeti oktatás biztosítására.
Kolozsvár, 2017. január 17.
Kezdeményező:
Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök
Aláírók:
Agnus Média Alapítvány nevében Szenkovics Dezső elnök
Amaryllis Társaság nevében László Bakk Anikó tiszteletbeli elnök
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Péntek János elnök
Apáczai Csere János Baráti Társaság nevében Tamás István elnök
Argo Audiovizuális Egyesület nevében Szántai János István elnök
Armenia Örménymagyar Baráti Társaság nevében Bálint Júlia elnök
Bálint Tibor Baráti Társaság nevében  Bálintné Kovács Júlia tag
Barabás Miklós Céh nevében Kolozsi Tibor elnök
Bolyai Társaság nevében Gábor Csilla elnök
Donát Alapítvány nevében Zsigmond Ilka elnök
Életfa Családsegítő Egyesület nevében Deme Ilona Julianna elnök
Encyclopaedia Egyesület nevében Nagy Péter elnök
Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány nevében Kovács András igazgató
Erdélyi Kézmíves Céh Egyesület nevében Molnár Attila elnök
Erdélyi Magyar Filmszövetség nevében Lakatos Róbert Árpád elnök
Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevében Széman Péter elnök
Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében Sipos Gábor elnök
Filmtett Egyesület nevében Zágoni Bálint alelnök
Házsongárd Alapítvány nevében Gergely Erzsébet igazgató
Helikon Kulturális Egyesület nevében Karácsonyi Zsolt elnök
Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány nevében Pillich Katalin elnök
Homo Ludens Alapítvány nevében Vincze László elnök
Igen, tessék! – Da, poftiți! Egyesület nevében Talpas Botond elnök
Innovatív Oktatásért Egyesület nevében Mikó Zsuzsanna elnök
Jakabffy Elemér Alapítvány nevében Székely István elnök
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság nevében Gaal György elnök
Kolozs Megyei Magyar Diáktanács nevében Bács Tímea elnök
Kolozsvár Társaság nevében Kántor Lajos elnök
Kolozsvári Magyar Diákszövetség nevében Lőrincz István Zoltán elnök
Kolozsvári Művelődés Egyesület nevében Szabó Zsolt elnök
Korzo Egyesület nevében Imecs-Magdó Eszter elnök
Kriza János Néprajzi Társaság nevében Jakab Albert Zsolt elnök
Magyar Ifjúsági Tanács nevében Fancsali Barna elnök
Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület nevében Péntek János elnök
Origo Egyesület nevében Márkos Tünde elnök
Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet nevében Fülöp Júlia elnök
PONT Csoport nevében Farkas András társalapító
Pósta Béla Egyesület nevében Bajusz István igazgató
Robert Schuman Egyesület nevében Szenkovics Dezső elnök
Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének nevében Guttmann Szabolcs István elnök
Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete nevében Nagy Szilárd elnök
Romániai Magyar Közgazdász Társaság nevében Ciotlaus Pál elnök
Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete nevében Tárkányi Erika Tímea elnök
Sapientia Hallgatói Önkormányzat Kolozsvár nevében Andacs Zsolt Levente elnök
Sétatér Kulturális Egyesület nevében Király Zoltán elnök
Studcoop Diákszövetkezeti Egyesület nevében Hunyadi Attila Gábor elnök
Szarkaláb Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
SzINT Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
Tranzit Alapítvány nevében Könczei Csilla elnök
Vigyázó Egyesület nevében Sándor Eszter elnök
maszol.ro

Premier: megnyílt a BMC tárlata a Művészeti Múzeumban
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtja a Barabás Miklós Céh (BMC) országos kiállítása, amely tegnap délután nyílt meg Kolozsváron, a Művészeti Múzeumban (Főtér/Piaţa Unirii 30. szám). Egyértelműen premiernek számít az esemény, a céh tagjai ugyanis ilyen formában, csoportosan nem nyertek bebocsátást a múzeumba az elmúlt 27 évben, ugyanakkor az országos bemutatkozás fontosságát is érdemes hangsúlyozni: ilyesmi legutóbb 2009-ben történt, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban; a nagy találkozás a szervezet megalapításának 80. évfordulóján jöhetett létre, Jakobovits Miklós és Vinczeffy László gondos irányításával. Olyan sok munka érkezett ezúttal, hogy a Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató által eleinte felajánlott nagyobb földszinti terem mellett öt emeleti termet is rendelkezésre bocsátottak, és még a Minerva-házba (Jókai/Napoca utca 16. szám) is jutottak alkotások. A tárlat február 12-ig tekinthető meg.
Szabadság (Kolozsvár)

Gyümölcsöző együttműködések kezdete lehet a BMC kiállítása
– Szeretném, ha ezután minden év januárjában megszerveznénk itt a Barabás Miklós Céh kiállítását, a mostani alkalom ennek a folyamatnak lehet a kezdete – hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató pénteken délután, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő szervezet országos tárlatának megnyitóján a Művészeti Múzeum emeleti termében. Örömmel nyugtázta, hogy létrejöhetett a tárlat, amely több tekintetben is premiernek számít. Németh Júlia műkritikus, a céh alelnöke megjegyezte: több évtizedes küzdelem után, az igazgató hathatós támogatásával nyíltak meg előttük az intézmény eddig hermetikusan zárt kapui. Országos kiállításon legutóbb nyolc évvel ezelőtt mutatkozhatott be a szervezet, Sepsiszentgyörgyön, a megalapítás 80. évfordulóján. Ezúttal annyi alkotás érkezett, hogy a Művészeti Múzeum földszinti és emeleti termei mellett a Minerva-házba is jutott belőlük. Szombaton közgyűlést tartottak, ahol a tagok újabb három évre szavaztak bizalmat Kolozsi Tibor elnöknek. (A borítóképet Rohonyi D Iván készítette; Lucian Nastasă-Kovács, Kolozsi Tibor, Németh Júlia, Bordás Beáta és Tibori Szabó Zoltán a megnyitón)
Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh (BMC) elnöke arról beszélt, hogy olyan képzőművészeket, iparművészeket és kritikusokat tömörít a szervezet, akik elsősorban a névadó szellemében alkotnak. 1929-ben, amikor Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, Bánffy Miklós támogatásával létrejött, a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével igazolta életképességét.
Elnevezését illetően nem véletlenül esett a választás a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mesterére, aki különböző településeken élt és alkotott: Márkosfalván, Dálnokon, Nagyenyeden, Kolozsváron, Bécsben, Bukarestben, Velencében, Bolognában, Firenzében, Rómában, Nápolyban, Párizsban, Londonban és Budapesten. Több mint háromezer rajzot, festményt és litográfiát készített, a magyar mellett németül, románul, angolul, olaszul és franciául is beszélt. – Személyében egy nagyon komoly hivatástudattal rendelkező világpolgárral ismerkedhetünk meg, aki nagyvonalúságában és előítélet-mentességében még mindig előttünk jár. Modern korunk elvárásaival összevetve is egyértelmű, hogy választott példaképünk eszményisége nem homályosodott el az elmúlt kétszáz évben. Ha jellemezni akarjuk a BMC-t, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a személyiségét – mondta Kolozsi Tibor.
A kiállításra, amely a Barabás Miklós művészi és emberi nagyságának is szándékszik megfelelni, a céhtagok mellett román anyanyelvű alkotókat is meghívtak – Dorel Găină, Gheorghe Mureșan, Ioan Horváth-Bugnariu, Mana Bucur és Ovidiu Petca –, akikkel őszinte baráti kapcsolatot ápolnak, s akik számára az együttlét, az együttélés életforma, nem pedig absztrakt fogalom.
Székelyföldtől a Partiumig, de még Magyarországról is érkeztek alkotások Kolozsvárra, mintegy kétszáz mű, amelyek között a szobrászat, a festészet, a grafika, a textil- és a fotóművészet egyaránt képviselteti magát – részletezte Bordás Beáta, a tárlat kurátora. Felidézte: eleinte megijedt a feladattól, hogy kurátorként kell helytállnia, elvégre korábban nem volt alkalma ilyesmivel foglalkozni. Köszönetet mondott a művek válogatása során kapott segítségért Németh Júliának, Kolozsi Tibornak, Dan Breaz muzeográfusnak, valamint Sipos László és Székely Géza képzőművészeknek; hozzáértésüket tapasztalva már otthonosabban érezte magát az előkészületek során. – Az alkotások elhelyezése is jelentős kihívásnak bizonyult, remélem, hogy ez is elnyeri a tetszésüket. A múzeum emeleti termeiben találhatók a grafikák, a fotók, a textilmunkák és néhány kerámia, míg a földszinti terembe a szobrok és a festmények kerültek. Ugyanakkor törekedtünk arra is, hogy partnerintézményünkhöz, a Minerva Művelődési Egyesület székhelyére is jelentős műveket küldjünk – fejtette ki Bordás Beáta.
Idős, már befutott művészektől az igazán fiatal tehetségekig számos korosztály képviselteti magát a kiállításon, és külön öröm a kurátor számára, hogy szülővárosából, Sepsiszentgyörgyről is szép számmal érkeztek alkotások. Elárulta, hogy az anyagról hosszabb elemzést tervez írni, amely majd a Tribuna folyóiratban jelenik meg.
Elismeréssel illette a fiatal művészettörténészt Németh Júlia, véleménye szerint a jövőben is jó kezekben lesz a műkritika és az erdélyi magyar képzőművészet, amennyiben Bordás Beáta hallatja még a hangját. A válogatás kapcsán kitért arra, hogy korántsem voltak könnyű helyzetben, négy napon át reggeltől estig dolgoztak. – Olyat, hogy mindenki meg legyen elégedve, nem nagyon tudunk létrehozni. Mindig lesznek kommentárok, elégedetlenek, de ilyen a világ, és hogyha néhányan közös nevezőre jutottunk abban, hogy a munkákat hogyan és hova helyezzük el, akkor abban nyilván volt valami ráció – fűzte hozzá Németh Júlia.
A 88 éves BMC újraalakulása óta eltelt 23 év eseményeibe is betekintést nyújtott: az Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész kezdeményezésére 1994-ben életre hívott szervezet első elnöke Kancsura István volt, az ő nevéhez fűződik a Szolnay-kiállítás és a Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott első országos tárlat megszervezése. A következő, 1997-es marosvásárhelyi országos tárlat – immár Jakobovits Miklós elnöksége idején – már népesebb művészgárdát vonultatott föl, majd következett az 1999-es bemutatkozás, amelynek szintén a kolozsvári Diakóniai Központ adott otthont.
Az áttörést 2002 jelentette, amikor a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai galériájában állíthattak ki, ez volt az addigi legátfogóbb tárlat, Károly Zöld Gyöngyi szervezésében. Aztán 2005-ben nyitotta meg kapuit a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székháza, amely kisebb csoportos kiállítások mellett sok egyéni tárlat helyszínéül szolgált. A következő mérföldkőnek a Minerva-ház bizonyult, „Kolozsvár egyik legjobban felszerelt és legszebb központi galériája, ahol Tibori Szabó Zoltán elnök szélesre tárta az ajtókat”; a Jókai utcai térben eddig öt alkalommal tartották meg a céh legnépesebb csoportjának évi értékfelmérő tárlatát.
Boldogan konstatálta Tibori Szabó Zoltán, hogy a BMC művészei végre bejuthattak alkotásaikkal a Művészeti Múzeum termeibe, ugyanakkor a Minerva és az intézmény közötti jövőbeli együttműködést is kilátásba helyezte. – Amikor a helyszínekkel bajban lesznek, viszonozni fogjuk a mostani lehetőséget. Gratulálok a művészeknek, rangos kiállítás született – hangsúlyozta.
Ami a múzeum jövőbeli tevékenységét illeti, Lucian Nastasă-Kovács kellemes meglepetéseket ígért a Kolozsvári Magyar Napok idejére, és másik két fiatal kollégájuk, Jakab Attila és Bencze Fruzsina rátermettségéről is biztosította a közönséget. Az ünnepélyes megnyitón a Barabás Miklós arcképével ellátott, Vetró András által készített bronz emlékplakettet, valamint oklevelet nyújtott át Németh Júlia és Kolozsi Tibor azoknak, akik a szervezet tevékenységének előmozdításához hozzájárultak. Elismerésben részesült Lucian Nastasă-Kovács igazgató (az erdélyi képzőművészet és a BMC tevékenységének népszerűsítéséért), Tibori Szabó Zoltán újságíró, művészetszervező (az erdélyi képzőművészet népszerűsítése terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a céh szellemi és anyagi támogatásában kifejtett többéves önzetlen műpártolói tevékenységéért) és a Communitas Alapítvány (a minőségi erdélyi magyar kultúra, ezen belül a képzőművészet és a céh népszerűsítése, támogatása terén kifejtett tevékenységéért; a díjat Szép Gyula kuratóriumi alelnök vette át).
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtó országos kiállítás szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között tekinthető meg a múzeum Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatti székhelyén; a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. szám) munkanapokon 10 és 14 óra között várják a látogatókat.
A szombati közgyűlésen újabb három évre választották elnökké Kolozsi Tibort, alelnök maradt Németh Júlia és Élthes Barna, a gazdasági ügyintéző Takács Magdolna, a titkár pedig Tosa Katalin. A honlap kezelésével és a tagok közötti kapcsolattartással Horváth Lászlót bízták meg, és néhány fiatal képzőművészt is bevontak a régiófelelősi feladatok ellátásába. Mintegy félszázan kérték a céhbe való felvételüket, a bizottságban, amelyet az elbírálás érdekében hoztak létre, valamennyi szakterület képviseltette magát: Kuti Botond (festészet), Károly Zöld Gyöngyi (textilművészet), Gergely Zoltán (szobrászat), Koncz-Münich András (kerámia), Nagy Annamária (üvegművészet), Székely Géza (grafika), Mira Marincaș (fotó- és digitális művészet). Legfontosabb szempontként a minőséget és a szakmai végzettséget vették alapul, döntésük nyomán 16 személy nyert tagságot. A bizottság három kérelmezőt javasolt jelölt státuszra, ők egyéni tárlatok megrendezésével bizonyíthatják rátermettségüket. Három kérelmező esetében a főiskolai végzettség hiányát kifogásolták, a többiek felvételét a belépési nyilatkozatukat tartalmazó dosszié hiányossága miatt utasították el.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Összegző képzőművészeti tárlatot nyitott Kolozsváron a Barabás Miklós Céh
Hatalmas érdeklődés övezte a hétvégén a Barabás Miklós Céh (BMC) országos kiállításának kolozsvári megnyitóját, amely az erdélyi kortárs képzőművészet elmúlt nyolc évének terméséből nyújt rendkívül gazdag és sokszínű ízelítőt.
A mintegy kétszáz mű el sem fért a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó Bánffy-palota egy termében, a Minerva-házba is bőven jutott belőlük. Németh Júlia művészettörténész, műkritikus elmondta, a céh képzőművészeinek nyolc éve nem nyílt hasonló, nagyszabású közös tárlata. A kiállítás másik nagy újdonsága, hogy a BMC 1994-es újraalakulása óta először nyílt alkalmuk arra, hogy a Bánffy-palotában mutassák be alkotásaikat, ezidáig ugyanis erre nem nyílt lehetőségük.
Emlékeztetett, a Barabás Miklós Céh idén 88 éves, ugyanis 1929-ben hozta létre Kós Károly és Szolnay Sándor. A szervezet 1944-ben megszűnt, majd 1994-ben két régi tag, Abodi Nagy Béla és Kós András kezdeményezésére alakult újjá. Mint részletezte, azóta számtalan közös kiállítást mutattak be a céh által tömörített képzőművészek munkáiból, az eddigi legnagyobb ilyen eseményre Sepsiszentgyörgyön, a Gyárfás Jenő Képtárban került sor a céh alapításának 80. évfordulóján.
A tárlatmegnyitón Kolozsi Tibor szobrászművész, a céh elnöke arról értekezett, hogy a szakmai szervezethez olyan képzőművészek tartoznak, akik Barabás Miklós szellemében alkotnak, a szervezet a kortárs vizuális művészet 150 jelentős művészét tömöríti. Kifejtette, ez professzionális hozzáállást jelent, azaz a képzőművészek komolyan veszik a munkát, és igyekeznek alkotásaikkal magas minőségi szintet elérni. Kolozsi úgy értékelt, a céh feladata, küldetése, hogy „benne maradjon a hagyományban”, és átadja annak értékeit a következő nemzedéknek. A BMC-t alapítói az erdélyi magyar képzőművészek fórumának szánták, ahol azok meg tudják mutatni magukat, ezt a feladatát ma is ellátja a szervezet.
Lucian Nătasă-Kovács, a Szépművészeti Múzeum igazgatója kifejtette, az intézmény szívesen látta vendégül a BMC tárlatát, és meglepetésekre készül a Kolozsvári Magyar Napokra is. A hálás szervezet díszoklevelet és egy emlékplakettet adott át a múzeumigazgatónak, amelyet Vetró András szobrászművész készített. Bordás Beáta muzeológus, a tárlat kurátora elmondta, műfajilag rendkívül széles a tárlat kínálata. A céh tagjai fejenként két munkát küldhettek be a tárlatra, de meghívott vendég – köztük román – képzőművészek alkotásai is láthatóak a február 12-éig látogatható kiállításon. 
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)|

Hat évtized a művészet szolgálatában
Igyekeztem hatvan év alatt jól kidolgozni magamat – mondotta Murádin Jenő művészettörténész négy új kötetének tegnapi sepsiszentgyörgyi bemutatóján. Murádin Jenő azon kevesek közé tartozik, akik egész életükben azzal foglalkozhattak, amit szeretnek – nem csoda hát termékenysége.
Azt vallja, a művészettörténésznek nem elég csak a művekkel foglalkoznia, meg kell ismernie azt a kort, annak a kornak a társadalmi viszonyait is, amelyben a művek születtek, de az alkotót is, ezért élete felét könyvtárakban, levéltárakban keresve-kutatva töltötte el – és eközben rá kellett jönnie, az erdélyi képzőművészetnek nincs meg az az alapja, amelyre ráépülhet az egész. Munkássága jó részét ennek az űrnek a kitöltésére szánta, így írta meg Kós Károly az erdélyi képzőművészet szolgálatában című, a nyomdából épp tegnap kijött legfrissebb kötetét is. Kóssal rengetegen foglalkoztak, szinte nincs is életművének fel nem dolgozott szelete. Murádin Jenő a Trianon után magához tért erdélyi képzőművészeti életet megszervező Kós Károlyról írt, aki – felismerve, a kisebbségi sors nem elsorvasztja, épp ellenkezőleg: kigyöngyözi a művészetet – a Barabás Miklós Céh alapításával, a kolozsvári Műcsarnok létesítésével ennek a folyamatnak a szolgálatába állt.
Kolozsvári Szeszák Ferencről írott monográfiája igazi kihívásnak számított, hiszen a tragikus sorsú, fiatalon elhunyt szobrászművészről nem létezett használható bibliográfia. Életének, munkásságának felkutatását viszont fontosnak tartotta, Szeszák ugyanis kevésbé ismert, de annál jelentősebb művésze volt a 19. század végének, a 20. század elejének, ő készítette többek között a nagyszalontai Arany János-szobrot, számtalan kolozsvári alkotása közül kevés maradt meg, jó részüket lerombolták az első világháború után Erdélyt kézhez vevő románok. Sok síremlékszobrot készített a kolozsvári temetőbe, ahol – jeltelen sírban – ő maga is nyugszik. Az 1867–1918 közötti erdélyi, illetve az 1918–1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról készült bibliográfiáját beszélgetőtársa, Bogdán László felbecsülhetetlen értékű köteteknek nevezte. Az említett időszakokban Erdélyben nem lévén művészeti folyóiratok, Murádin Jenőnek minden ez idő alatt megjelent újságot, napilapot át kellett néznie, hogy a 15 ezer címet tartalmazó bibliográfiát elkészíthesse, és ez több évtizedes, kitartó kutatás eredménye – a két kötet viszont alapmunka a művészettörténészek számára.
Váry O. Péter
Murádin Jenő: A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc : 1881-1919 /ARTprinter, Sepsiszentgyörgy, 2015/
Murádin Jenő: Erdélyi magyar művészeti irodalom 1867–1918 /Tinta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2016/
Murádin Jenő: Romániai magyar művészeti irodalom 1918–1989 /Tinta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2016
Murádin Jenő: Kós Károly az erdélyi képzőművészetek szolgálatában /ARTprinter, Sepsiszentgyörgy, 2017/
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hatvan évnyi boldogság a munkában
A derűs Murádin
Lenyűgöző könnyedséggel mutatta be a nyolcvanadik évéhez közeledő Murádin Jenő művészettörténész legújabb hiánypótló könyveit – szám szerint egyszerre hármat – pénteken, a szentgyörgyi Vadászati Múzeumban. A három közül egyik, A romániai magyar művészet irodalma a művészettörténészek, múzeumok bibliájának a szerepére készül. A szerzővel Bogdán László író beszélgetett, jelen volt a nyomdából frissen érkezett könyvek kiadójának, az Artprinternek a vezetője, Kopacz Attila.
A szerző vallomásából megtudtuk, mivel munkáját annyira szereti, soha nem érezte azt tehernek, többek közt azt a sok évnyi (évtizednyi) könyvtári és levéltári kutakodást sem, amely szükséges volt a fentemlített bibliográfia megírásához. 15 ezer címet és nevet tartalmaz a kötet, amelyhez – korabeli művészeti folyóiratok híján – 50–60 napilapot, időszakos kiadványt kellett átnyálazni. A kiegyezéstől 1918-ig egy, majd a Trianontól 1989-ig egy második kötet tartalmazza azokat a cikkeket, más írásokat, amelyekre bármikor szüksége lehet egy múzeumi munkatársnak, művészettörténésznek, kereső embernek.
Kós Károlyról már nagyon sok mindent megírtak, róla szóló könyvében Murádin Jenő arra koncentrált, amiről eddig keveset beszéltek: hogy a nagy megbízásokat 1918 után már alig kapó Kós Károly milyen jelentős befolyással volt az akkor művészeti élet szervezőire, hogyan szolgálta az erdélyi képzőművészetet a Barabás Miklós Céh vagy a kolozsvári Műcsarnok létrehozásával, amely igazi otthona lett a művészeknek.
– Nem igaz, hogy a kisebbségi sors elsorvasztotta az alkotók munkakedvét, sőt inkább felvirágzott a művészeti élet a két világháború között – osztotta meg következtetését a hallgatósággal Murádin Jenő.
A harmadik kötet egy fiatalon elhunyt, kevéssé ismert képzőművészt, Kolozsvári-Szeszák Ferenc szobrászt igyekszik beemelni a köztudatba, aki a 19. század végén s a 20. elején élt és tevékenykedett. A nagyszalontai Arany János-szobor alkotójának több szobrát megsemmisítették a bevonuló románok, monumentális A kárpátok őre alkotását egy korabeli rendőrségi nyomozati anyag szerint a román diákság ledöntötte, majd később egy rendőr elégette. Sok síremlékre faragott szobrot, de az ő életpályája véget ért a monarchiával, 1919-ben halt meg 37 évesen.
A könyvek után emberként is megismerhettük a szerző Murádint, akit Bogdán László személyes kedvencekről és elégtételekről faggatott. Megtudtuk, hogy a csíki Nagy István festő szuggesztív művészete áll közel hozzá, de Ziffer Sándort, Szolnay Sándort, Benczédi Sándort és Szervátiusz Jenőt is különösen kedveli. S ha már ilyen jól alakul együttműködése a kiadóval, akkor a következő kötet kiadását tervezi a cseh Melka Vince festőről, aki Rudolf trónörökös udvarát odahagyva a Görgény völgyében telepedett le, és többek között számtalan szép vadászjelenetet megfestett. Sok festményének már csak üveglemezen lévő lenyomata létezik, néhány közülük a budapesti Szépművészeti Múzeumban.
Az érdeklődők Murádin Jenő mindhárom kötetét a Képzőművészek Szövetségének üzletében vehetik meg.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Siklódi Zsolt grafikusművész emlékére
„Zsolt meghalt, csak ötven éves volt és meghalt... Meghalt az egyik legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványom” – hallom Ioan Horvath-Bugnariu grafikusművész, nyugalmazott egyetemi tanár elcsukló hangját a telefonban, és elöntenek a még nagyon friss emlékek. Emlékek egy magabiztos, egyenestartású, különleges intelligenciájú fiatalemberről, akivel személyesen mindössze néhány hónapja ismerkedtem meg Sepsiszentgyörgyön, az immár negyedszerre megrendezett, általa megálmodott és főszervezett, világviszonylatban ismert, ötszázas tömeget megmozgató Székelyföldi Grafikai Biennálén, de akinek híre-neve már régóta közszájon forgott.
Láttam munkáit Kolozsváron évekkel ezelőtt, de láthattam volna Budapesten, Londonban, Párizsban vagy Olaszországban is. És igaz, csak képernyőről, de láttam tavalyi marosvásárhelyi egyéni tárlatát, A csend arca címűt, amellyel, Nagy Miklós Kund biztatására, 50. születésnapja előestéjén, május 31-én lepte meg magát és művészete kedvelőit. Valami nagy-nagy nyugalmat sugároztak azok a sajátos hangvételű munkák: metszetek, fotók, fotógrafikák, szobrok. A nyugalmat, ami után, be nem vallottan, talán még vágyódhatott is olykor-olykor, de amit mozgalmas élete, alkotó és szervezőmunkája nem tett lehetővé. Csupán a természetből a művészetbe emelt nyugalom, a természet csendje, az a bizonyos sokarcú csend válhatott osztályrészéül. Ezt tükrözte Tavak sorozatának egy darabja is, amit ez év januárjában mutatott be Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh országos tárlatán.
Siklódi Zsolt ötvenegyedik születésnapját már nem érte meg, de félszáz év alatt annyit teljesített, mint sokan a duplája alatt sem.
1966. június elsején született, a művészeket oly gazdagon termő Sóvidéken, Szovátán. A Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem elvégzése után Bukarestbe került, hogy aztán a Gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ művészeti vezetőjeként léptesse életbe művészi, művészetszervezői elképzeléseit, amelyek a Székelyföldi Grafikai Biennálékon csúcsosodtak ki. 1994-ben Bukarestben országos grafikai díjjal jutalmazták művészi tevékenységét, 2006-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészetpedagógiai díját és a Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíjában is többször részesült.
Tartalmas és mozgalmas élete tragikus hirtelenséggel ért véget.
Kedves Zsolt, nyugodjál békében! A nyugalom, a csend, a sokarcú csend világa immár örökre a tied...
Emlékedet megőrizzük.
Németh Júlia
Siklódi Zsolt /Szováta, 1966. máj. 31. – Szováta, 2017. ápr./ Szabadság (Kolozsvár)

Jelenések könyve – Gy. Szabó Béla fába vésett látomásai egy albumban
Fametszet kiállítás júniusban a Refo500-on
Gy. Szabó Béla Jelenések könyve fametszet-sorozatát készülnek kiadni a Reformáció 500. évfordulója alkalmából, de nemcsak albumkiadást tervez a képzőművész hagyatékát gondozó Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, hanem az eredeti fametszet-lenyomatokat az Erdélyi Református Egyházkerületnek adományozná ez alkalomból. Az Apokalipszis című albumban található fametszeteket nem fűzve, hanem külön lapokként rendezik albumba a kötet gondozói. – Azért döntöttünk így, mert azt reméljük, hogy a lelkészek szívesen használják majd saját gyűjteményük kiegészítésére az album tartalmát – mesélte Ferenczy, aki a képzőművész egykori műtermében fogadott bennünket. Gy. Szabó Béla alkotásai – grafikák, pasztellek, olajfestmények – köszöntek vissza ránk a falakról, ecsetek, vésők sokasága, tanulmányrajzok gyűjteménye mind-mind a szenvedélyesen alkotó művész emlékét idézik egykori otthonában. Aki oda belép, önkéntelenül is úgy érzi, a városközpont egyik rejtett kincsesládájára bukkant.
– Júniusban rendkívüli közgyűlést szerveznek a Farkas utcai templomban, ezen a református és evangélikus lelkészeket együtt szentelik fel, amire még nem volt példa a történelem során. Ekkor a templom kerengőjében állítanák ki a Jelenések könyve sorozatot. Annak kevés esélyét látom, hogy addig az album is megjelenik, de legkésőbb a Kolozsvári Magyar Napokig kiadják a kötetet – részletezte a terveket Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, majd lankadatlan lelkesedéssel tárlatvezetésbe kezd az emlékszobában
Erdei tánc, háromezer óra
– Az első nagyméretű dúca a Fáramászó volt. Ez annak apropóján született, hogy egy 1932-ben szervezett kiállításán találkozott Kós Károllyal, aki azt kérdezte tőle: fiatalember, miért nem mászik fára? A fára mászást persze nem szó szerint értette, hanem arról faggatta, miért nem készít fametszeteket – mesélte Gy. Szabó Béla első nagyméretű fametszetének történetét Ferenczy. Számos közismert személyiség látta el kézjegyével a róla készült fametszeteket. Dedikált neki verset Kányádi Sándor, Dsida Jenő is, de őriznek dedikált portrémetszetet Kós Károlyról, Reményik Sándorról, Szabédi Lászlóról, Bara Margitról, Terényi Edéről, Szabó T. Attiláról, Nagy Istvánról.
– A fametszet dúcokat mindig körtefából készítette. A vésőit csináltatta, és egy-egy vésőt egy egész este fent, hogy a metszéshez megfelelő éle legyen. Nagyon jó szerszámokra volt szüksége, mert például az alkotásain megjelenő fénysugarakat nem vonalzóval, hanem szabad kézzel, egy határozott kézmozdulattal metszette ki – árult el részleteket az alkotómunka folyamatáról Ferenczy Miklós, és közben mosolyogva azt is elmesélte, hogy gyakran állt modellt Gy. Szabó Bélának figurális rajzokhoz. – Általában 40-50 lenyomat készült egy metszetről. De ott van például az Erdei tánc című fametszet, amelyből azért nincs sok, mert nagyméretű alkotás volt, és papírhiány akadályozta nagyszámú lenyomatának készítését. Később aztán ez a papírhiány is megoldódott, mert japán papírt szerzett be. Az erdei tánc témájának kidolgozásán összesen háromezer órát dolgozott. Az első metszetet megsemmisítette, aztán később újrametszette ugyanezt a témát és az első elképzelésnek csak bizonyos elemeire fektet hangsúlyt. Az első metszeten szereplő sok táncosból csak három táncospárt helyez előtérbe, és az alkotáson látható gyereknek is fontos szerepet tulajdonít, de az első változaton jól látható zenészek már háttérbe szorulnak a második verzión – mesélt az egyik különlegesebb nagyméretű fametszetről.
Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg
– Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg 1955-56-ban Nyárádszentbenedeken, ahol nagyapám lévita tanítóként dolgozott, és Gy. Szabó sokat járt oda dolgozni, rajzolni. Sok metszete készült a Nyárádmentén, vonzotta az ottani szép táj, érdekes emberi arcok – mesélt kérdésünkre a képzőművésszel való kapcsolatáról a hagyatékgondozó. – Később kisgyerekként Kolozsvárra kerültem, nagynéném Ferenczy Júlia festőművész három testvért nevelt, Imrét, aki hegedűművészként, Istvánt, aki csellistaként, tanárként tevékenykedik, és engem, aki nyomdokaiba léptem az elődeimnek olyan értelemben, hogy a felmenőim a 17. századig visszamenőleg papi, tanítói családból származtak. Júlia nénémnek köszönhetően, aki valamikor Fuhrmann Károly felesége volt, olyan környezetben nőttem fel a Farkas utcában, ahol ragyogó embereket ismertem meg. Többek között Kós Károlyt, Kelemen Lajost vagy Szabó T. Attilát. Magával ragadott ez a környezet, mert ugyan lelkész lettem, de a képzőművészethez mindig is kötődtem – mesélt a gyerekkori emlékeiről, amelyeknek egyik meghatározó szereplője volt Gy. Szabó Béla is.
– Talán ez az első alkalom, hogy elmesélem: gyerekként jól rajzoltam. Júlia néném biztatott, Gy. Szabó Béla pedig fel is ajánlotta, hogy oktat, de az ő tehetségük láttán visszakoztam. Ettől függetlenül mindig fogékony voltam a zene, a képzőművészetek iránt, és az életem szerves részeként tekintek ezekre a művészeti ágakra. Ez az oka annak is, hogy lelkészként több galériát is sikerült beindítani: az esperesi hivatalban működött Gy. Szabó Galériát, amely 130 kiállítás helyszíne volt; ottani lelkészségem idején felépült a Pata utcai gyülekezeti ház, amely Fehér galériaként ma is működik. Emellett a Gy. Szabó Béla hagyatékból halála után kétszáznál több képet kereteztünk be, amit 110 kiállításon mutattunk meg a nagyközönségnek – mesélt képzőművészeti missziójáról a lelkész.
A Jelenések könyve sorozatát már a 80-as években a Pata utcában és a Vártemplomban is kiállították. – Ezt a sorozatot jobbára gyülekezetekben mutatjuk be, mert tematikailag érdekes, de az üzenetéhez csak akkor kerülhet kicsit közelebb az alkotást szemlélő, ha tanulmányozza a Bibliát. Számos hazai és magyarországi gyülekezethez sikerült eljuttatni ezt az üzenetet az évek során, és 2008-ban, a Biblia évében a brüsszeli Európai Parlamentben is látható volt a 22 fametszet – mondta el a sorozatról.
– Azért fontos számomra Gy. Szabó és a hagyatéka, mert kisgyerekként, diákként, fiatal házasként mindig segített és támogatott. Mindig azt mondtam, hogy ha csak annyit kaptam volna tőle, akkor is igazán hálás lehetek, de ennél sokkal többet kaptam, hiszen neki köszönhetően nagyszerű embereket ismertem meg, ezáltal pedig lélekben gazdagodhattam. Ennek a hagyatéknak az őrzése számomra misszió, amely arra sarkall, hogy alkotásainak üzenetét, szépségét minél több emberrel megosszam – beszélt a kettejük közötti kapcsolat meghatározó jellegéről. – A legfrissebb élményem magyarlétai, ahol ugyan nem Gy. Szabó Béla képeit, hanem Olajos Istvánnak, egy 29 évesen elhunyt képzőművésznek az ő tulajdonában álló alkotásait állítottuk ki, aki egyike volt a Barabás Miklós Céh alapítóinak. Életében soha nem szerveztek neki tárlatot, halála után találtam rá a hagyatékban, egy külön albumban negyven munkájára, amit bekereteztem és paszpartukat készítettem hozzá. Így sikerül halála után több helyszínen is bemutatni az alkotásait. A létai gyülekezeti teremben négy egyszerű asszony csodálta éppen a képeket. Odaértemkor afelől érdeklődtek, hogy mennyi ideig maradhat ott a kiállítás, mert nagyon tetszettek nekik képek. Akkor is úgy értékeltem, hogy ha csak ennek a négy embernek sikerült örömet okozni a képek bemutatásával, már akkor is megérte megszervezni a kiállítást, oda is juttatni az alkotás örömének lenyomataiból – fogalmazott a „misszionárius”.iá
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Tanári és művészi munkájában egyaránt örömét lelte
Orbán István gyűjteményes kiállítása a Minerva-házban
Sok jó művész, író, pedagógus van, olyanok azonban, akiket mindhárom kategóriában számon tartanak, jóval kevesebben vannak. Orbán István „az ő táborukat gyarapítja”, jegyezte meg Németh Júlia műkritikus a 2016 áprilisában elhunyt képzőművész-tanár gyűjteményes kiállításának szerda délutáni megnyitóján Kolozsváron. A Minerva Művelődési Egyesület és a Művelődés Galéria szervezésében létrejött eseményen ugyanakkor bemutatták a Művelődés Egyesület által megjelentetett, A szépművészet hármas útján című, Orbán István munkásságát összegző albumot.
A kiállítást méltató műkritikus szerint Orbán István grafikái összetéveszthetetlenek, „a fehér és a fekete ellentétét békévé oldja a szürkék megannyi variációja, az éles vonalbeszédet pedig a folthatásos fogalmazás variálja”. Németh Júlia felhívta a figyelmet arra is, hogy a tavaly elhunyt művész az évek során a Barabás Miklós Céh tevékenységében is részt vállalt, minden csoportos kiállításon szerepelt munkáival, ugyanakkor egyéni kiállítással is jelentkezett, de tanárként bemutatta báthorys diákjainak a rajzait is.
Művészek ritkán jó tanárok, a jó tanár nemcsak tanít, tudást ad át, hanem nevel is, kezdte beszédét Timár Ágnes, a Báthory István Líceum igazgatója, aki Orbán István tanári munkásságát méltatta a megnyitón. – Ahhoz, hogy jó nevelők legyünk, nyitott szemmel kell járnunk a földön, figyelnünk, meglátnunk és megértenünk az emberi természetet és az emberi lelket – jegyezte meg az igazgatónő. Úgy vélte, nehéz a tanári és a művészi hivatást összegyeztetni, de Orbán István ebben is kivételt jelentett, egész tanári pályafutása alatt soha nem érezték „a művész türelmetlenségét, aki a nebulók tanítására, nevelésére pazarolja tehetségét és idejét”. Az igazi nevelők figyelmével és szeretetével fordult diákjai felé, és betegségében sem hagyta cserben őket, fűzte hozzá. – Ugyanakkor, mint a Báthory-líceum tanára, felelősségének érezte, hogy feltámassza a nagy múltú iskola, a piarista gimnázium rajziskolájának hagyományát, nemcsak felkutatva és megőrizve annak tárgyi örökségét, de bekapcsolva intézményünket az iskolai képzőművészet egyetemes vérkeringésébe. Orbán Istvánnak köszönhető a Klubgaléria újraindítása is, több mint húsz kiállítást szervezett négy év alatt, közben pedig évente megszerkesztette a Báthory-naptárat, megszervezte a Báthory-napok hagyományossá vált kiállítását, és számtalan versenyre benevezte diákjait. Örömét lelte munkájában, büszke volt iskolájára, diákjaira – sorolta a képzőművész-tanár érdemeit Timár Ágnes igazgató.
A szépművészet hármas útján című, Orbán István munkásságát összegező monografikus albumról Szabó Zsolt, a kötetet megjelentető Művelődés Egyesület munkatársa beszélt, megemlítve, hogy a kiadványban igyekeztek mindenben a művész által leírt, elmondott vagy inkább csak szuggerált szándékát követni, ebben a munkában pedig óriási részt vállalt Orbánné Balaskó Erzsébet, aki a legapróbb részletket is igyekezett kideríteni, tisztázni az utalásokat.
A kiállítás május 18-ig tekinthető meg a Minerva-ház emeleti termeiben (Napoca/Jókai utca 16 szám), munkanapokon, 11 és 16 óra között.
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)