Május 12-én Kolozsváron bemutatták Simó Márton Bozgor című kétkötetes regényét. A könyv a szerző szerint kísérlet a címbe emelt szó értelmezésére. „Valaha élt, élő és lehetséges személyek téblábolnak e száz esztendőben, amelyre innen visszalátok. A módszer, a témakezelés, a hozzáállás nem véletlen. Az lenne a lényeg, hogy ebben a gyors időben is emlékezetes maradjon valami ezekből a történetekből, túl a szavakon” – vallja a szerző. A bozgor tulajdonképpen hazátlan, mert nem abban a házban él, amelyben bölcsőjét ringatták, hanem „mesterséges hazát” kell teremtenie ott, ahova száműzetett. A szerző harmadik kötetet is ír. Simó Márton 1963-ban született a Zsil-völgyében lévő Urikány városban. Tanulmányait Székelyudvarhelyen, Szegeden és Budapesten végezte. Írásai 1983 óta jelennek meg a romániai sajtóban. 2003-ban jelent meg Az utolsó tanító című prózakötete. /D. I.: Egy bozgorlét történetei. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 13./

Végre megépült a korszerű, folyóvízzel, külön fülkékkel ellátott mellékhelyiség Déván a magyar házban, három évvel azután, hogy a dévai magyarság 2003 tavaszán visszakapta a közösségi ingatlant a város önkormányzatától. Korábban a civilizált mellékhelyiség hiánya az egyik legnagyobb akadálya volt a dévai magyarság közösségi rendezvényeinek. A folyóvíz nélküli kinti illemhely sokakat visszatartott a rendezvényeken való részvételtől. Gyakrabban kellene választást tartani, hangsúlyozták sokan. 2004-ben, a választási kampány idején valósággal elkényeztették a magyarságot. Néptáncok, színházi előadások, szórványkonferenciák Déván és a Zsil-völgyében, előadások, a Téglás Gábor Iskola ügyének felkarolása. A választások lejárta után elmaradt a sok program, s az iskola építésében is jelentős késés mutatkozott. /Chirmiciu András: Galambügyek. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 20./

Június 3-án Lupényban léptek fel a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport diákjai változatos műsorral. A nézők premierként szemtanúi lehettek a “száraz” táncnak, ami amúgy szatmári és felcsíki koreográfia volt – zene nélkül. Ugyanis a zene a fellépéssel járó izgalomban otthon maradt. Az előadást követően Kocsis Attila igazgató ismertette a még fiatal, de talán legmodernebb erdélyi magyar tanintézményt, arra buzdítva a Zsil-völgyi diákokat, szülőket, nagyszülőket, vállalják a gyermekek anyanyelven történő továbbtanulását. /Gáspár-Barra Réka: Zsil-völgyében a Téglás Gábor diákjai. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 5./

Az 1990-es júniusi bányászjárás 16. évfordulójára emlékeztek június 13-án Bukarestben. A résztvevők hatalmas karót hoztak magukkal, amelyre „felhúzták” a bányászjárásokért felelősnek tartott személyek nevét. Az első Ion Iliescu, őt Petre Roman volt miniszterelnök, Miron Cozma és Virgil Magureanu, a titkosszolgálat akkori vezetője követi. Viorel Ene, a Bányászjárások Áldozatai Szövetségének elnöke szerint a bűnlista sokkal hosszabb, mint ahogy az áldozatoké is: bár a hivatalos adatok szerint az 1990-es véres eseményeknek „csupán” 6 halottja volt és 560 sebesültje, értesüléseik szerint közel 160 áldozatot hantoltak el. A katonai ügyészek megállapították: az eseményekért elsősorban azokat a tiszteket terheli a felelősség, akik akkor a belügyminisztérium élén voltak, nevezetesen Mihai Chitac tábornokot, volt belügyminisztert, helyettesét, Gheorghe Andrita tábornokot, Calin Traian Stefan, Costea Dumitru és Constantin Vasile ezredeseket. A Cotidianul című napilap szerint napok kérdése Ion Iliescu volt elnök vád alá helyezése. A konfliktus 1990. június 13-án robbant ki, amikor a rendfenntartók erőszakosan léptek fel az Egyetem téri éhségsztrájkolókkal szemben. Komoly összecsapásokra került sor a hetek óta a kommunizmus visszaállítása ellen tüntető „golánok” és a rendőrök között, több rendőrautót, a rendőrség épületét felgyújtották. Az éj folyamán a katonaság helyreállította a rendet. Másnap két, bányászokkal tele vonat érkezett a Zsil-völgyéből, akiket Ion Iliescu a kormányépület erkélyéről arra biztatott, hogy „tisztogassanak” az Egyetem téren. Többen a bányászok közül behatoltak a műegyetemre, ahol bestiálisan elverték az útjukba akadó diákokat, a tantermeket, laboratóriumokat pedig tönkretették. A téren maradt „bajtársak” mindenkinek ellenőrizték a személyazonosságát, és akik „értelmiség-gyanúsak” voltak, azokat megverték. Közel kétszázra tehető azoknak a száma, akiket a bányászok „utasítására” letartóztattak. Este a bányászokat a bukaresti kiállító csarnokba hívták, ahol Ion Iliescu személyesen köszönte meg nekik a rendcsinálást. Az atrocitások másnap is folytatódtak. Éppen június 13-án, a véres események évfordulóján tárgyalta az ügyészség Miron Cozma bányászvezér feltételes szabadlábra helyezésének kérését. Ezt a bírók elutasították, így Cozma továbbra is börtönben marad. Cozma az 1991-es és az 1999-es bányászjárások miatt bűnhődik, az előbbiért 7 év és 11 hónapot kapott, amit már letöltött, az utóbbiért 10 évet. /Bukaresti megemlékezés a ’90-es bányászjárásra. Napok kérdése Iliescu vád alá helyezése. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./

Kolozsváron 1947-ben, a IV. gimnáziumi osztály elvégzése után letették a kisérettségi vizsgát az Unitárius Kollégiumban, emlékezett Dr. Dezső István. Kolozsváron négy magyar fiúgimnázium volt: Piarista Fiú Főgimnázium, Református Kollégium, Unitárius Kollégium és az Állami Magyar Fiú Gimnázium, vagy Gyakorló Gimnázium. A négyből kettőt természetesen csak úgy lehetett összevonni, ha kettőt megszüntetnek. Áldozatul esett a nagy diáklétszámú, rangosabb Piarista Főgimnázium és az Állami Magyar Fiú Gimnázium vagy Gyakorló Gimnázium. 1948-ban megszüntették az egyházi iskolákat. A Kolozsváron megmaradt, két elméleti magyar fiúgimnázium közül az egyik, a volt Unitárius Kollégium az 1. számú Elméleti Magyar Fiú Gimnázium nevet kapta, a második pedig a volt Kolozsvári Református Kollégium, amiből a 2. számú Elméleti Magyar Fiú Gimnázium lett. 1948-ban a kolozsvári Szekuritáté behatolt a Ferenc-rendiek épületébe, az összes szerzetest elvitték, még azt sem engedték meg nekik, hogy szobájukba felmenjenek, és a létfontosságú dolgaikat elhozzák. A rendházban maradt javak egy részét szétosztották a két magyar fiúlíceum konviktusai között. Dr. Dezső István emlékszik arra, hogy ők, az 1. számú Elméleti Magyar Fiúlíceum bentlakói kis kézi szekérrel mentek, hogy a számunkra megítélt javakat elhozzák. Ez elsősorban a ferencesek élelmiszer raktárából kerülhetett ki. Emellett nagy mennyiségű nyomdapapírt, valamint füzeteket, íróeszközöket is kaptak, itt működött addig ugyanis a Szent Bonaventúra Nyomda. Szigorúan megtiltották a diákoknak, hogy az emeletre is felmenjenek, a szerzetesek szobáiba. 1948-tól a rendházban helyezték el a város zene- és képzőművészeti iskoláját, még mindig ott működnek. 2006. június 3-án a fizika előadóteremben gyülekezett az erősen megfogyatkozott és szétszóratott egykori lelkes diákcsapat, az 1951-ben érettségizett tíz ősz hajú veteránja Fazoli Sándor, egyetlen élő tanáruk, osztályfőnökük és egykori igazgatójuk köré. Tudomásuk szerint 24-en élnek még az osztályból, de a találkozónkra csak tízen tudtak eljönni. Mindnyájukat megajándékozták Brassai Sámuel Elméleti Líceum Évkönyvvel. A tíz hajdani diák életútját mondta el a találkozón. Ajtay Ferenc a Bolyai Tudományegyetemen geológiát végzett, a majd középiskolai tanár lett. Nyugdíjas éveiben könyveket ír, eddig három kötete jelent meg, a következőt az ivóvíz jelentőségéről írja. Ábrahám Ottó a Szovjetunióban végzett bányamérnökit, hazajövetele után a Zsil-völgyi bányák magas vezetőségi posztjait töltötte be. Egyike volt a párt kinyújtott karjának. Nyugdíjasként újra politizálni kezdett, most a román Konzervatív Párt tagja. Fia anyanyelvét elvesztette, ennek ellenére magyarul érez. Dr. Dezső István nyugalmazott sebész főorvos elhagyta szülőföldjét, az anyaországban próbált beilleszkedni, úgy érzi, sikertelenül. Mihálik András látványos pályát futott be, miután Moszkvából hazatért ukrán feleségével. A romániai 1989-es fordulat után tökéletes orosz nyelvtudását kihasználva állandóan utazott, tolmácsolt, Nagyvárad alpolgármestere lett és Nagyváradon az egyetem építészeti karának professzora, a műszaki tudományok doktora, több találmánya van. Botár Ferenc Tordán dolgozott és ott él családjával ma is. Darvas István Izraelbe, aztán Amerikába ment, de meghalni Budapestre jött. Cozma Károly (Kozma) Kijevben végezte a Diplomáciai Főiskolát, külügyi diplomáciai szolgálata folytán bejárta a fél világot, világnyelveket beszél, 20 évnél több időt töltött külügyi szolgálatban. Széll Kálmán szenvedélyes sakkozó, műgyűjtő, de főleg könyvgyűjtő és magánzó agglegény. Veress Endre egyedül lett ügyvéd az osztályból. 1940-ben az Észak-Erdélyből kivonuló román bosszúállók úgy megverték ügyvéd édesapját, hogy később belehalt sérüléseibe. /Dr. Dezső István nyugalmazott sebész főorvos: Provokatív beszámoló a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban érettségizettek 55 éves érettségi találkozójáról. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28., folyt.: júl. 1./

Tízezer ember részvételére számítanak Lupényban vasárnap a bányásznap idei megünneplésére, nyilatkozta a Nyugati Jelennek Lakatos Zoltán, a Zsil-völgyi bányászszakszervezetek ligájának elnöke. Az ünnepséget azért rendezik Lupényban és nem a Zsil völgye fővárosának tekintett Petrozsényban, mivel augusztus elején az 1977-es nagy bányászsztrájk évfordulóját ünneplik, s a sztrájk központja Lupényban volt. A kommunista rendszer elleni legelső romániai tömeges munkásmegmozdulás 1977. augusztus elsején kezdődött a lupényi bányánál. A lupényiak csakis Ceausescuval személyesen voltak hajlandók tárgyalni, a helyi hatóságokkal nem. A hatóságok helyben akarták megoldani a problémát, emiatt zavargások törtek ki, s a sztrájk hamarosan átterjedt a Zsil völgye többi részére is. 40 000 bányász szüntette be a munkát. A Neptunon üdülő diktátor Ilie Verdet miniszterelnököt, valamint Gheorghe Pana munkaügyi minisztert küldte le a Zsil völgyébe. A felbőszült bányászok túszul ejtették mindkettőjüket, s a diktátor személyes jelenlétét követelték. Augusztus 3-án végül Ceausescu megjelent Lupényban, s a sztrájkolók a bányába kényszerítették. 13 pontos követelési listájukból 12 pontot érvényre juttattak: 6 órás munkaidő, meleg étel a földalatti műszak előtt, magasabb fizetések, korszerűbb munkavédelmi eszközök stb. Az elnyomó szocialista hatalom csupán a 13. pontot nem tartotta be, amelyben a bányászok azt követelték, hogy a sztrájkban részvevők ellen semmilyen megtorlást ne alkalmazzanak. Egy hónapon belül a Securitate több mint 5000 sztrájkoló bányászt üldözött: volt elbocsátás, tortúra, verés, börtönre ítélés, száműzetés az ország más vidékeire. A sztrájk vezetői pedig “rejtélyes” módon vízbe fulladtak, autó ütötte el őket, vagy hasonló módon tűntek el a Securitatéval való találkozást követően. /Chirmiciu András: Bányásznapi ünnepség. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 2./

Főképpen a Romania Mare hetilap 16 év óta következetesen démonizálja a magyarságot. A szélsőségesség térhódítását jelzi, hogy július elején a közvélemény-kutatások kimutatták, hogy a Nagy-Románia Párt (NRP) népszerűsége meghaladta a szociáldemokratákét. Corneliu Vadim Tudor, az NPR elnöke 15 éve jósolja, hogy ő lesz Románia elnöke. Megszállottságában a véres eszközöktől sem riad vissza. 1999. január 15-én felhívást intézett a Zsil völgye tüntető bányászaihoz, hogy foglalják el Bukarestet, a hatalom fényűző irodáit. Miron Cozma szakszervezeti vezetővel (akkor egyben a Nagy-Románia Párt alelnöke volt) az élen mintegy kétezer bányász el is indult Bukarest főváros felé, miközben állandó kapcsolatban álltak C.V. Tudorral. A karhatalomnak csak az olténiai Stoeneti-nél sikerült a menetoszlopot szétszórnia, és Miron Cozmát őrizetbe vennie. Az esemény után több személyiség követelte a Nagy-Románia Párt törvényen kívül helyezését, de ezt nem tudták elérni. Barabás István emlékeztetőnek idézett a szélsőséges lapok előző évfolyamaiból. Romania Mare, 1990. november 9.: Mikor magyar fiatalok Sepsiszentgyörgyön valamilyen államellenes akcióba kezdenek, a házak ablakaiba gyertyát vagy asztalilámpát helyeznek, hogy veszély esetén a harcosok oda menekülhessenek. Hargita és Kovászna megyei erdők mélyén olyan fiatalok sátoroznak, akik budapesti akcentussal beszélnek, a lakossággal nem érintkeznek, hanem beintésre várnak, hogy elinduljanak célpontjaik felé. Mivel az RMDSZ segíti őket, követeljük e szervezet azonnali betiltását, ellenkező esetben „a nagyon közeli jövőben” Erdély-szerte súlyos zavargásokra kerül sor. A Nagy-Románia Párt lapjában, a Politica címűben 1992. március 14-én Eugen Barbu /azóta elhunyt/ író felhívással fordul olvasótáborához: „Testvérek, készítsétek elő fegyvereiteket, és vonuljatok ki az utcára, mert ez így nem mehet tovább: mindenféle idegbetegek éjjel-nappal álmodoznak sokat próbált ősi földünk megszerzéséről!” A hang nem változott az évek során. Romania Mare, 2006. június 23.: „Hargita és Kovászna megyében kitört az autonómia hisztériája. Ennek szellemében, az RMDSZ üldözi a románokat, leváltja őket tisztségeikből, szükség esetén tettlegességtől sem riad vissza. Megmentésük csak úgy lesz lehetséges, ha a NRP kerül hatalomra, és az RMDSZ vezetőit nyakukon kővel a Balatonba veti.” Vasile Mateinek, a Román Nemzeti Egységpárt képviselőjének 1997. november 18-i sajtónyilatkozatából: A román állam elvesztette befolyását Hargita és Kovászna megyében, a helyi hatalom irányító központja Budapest lett. A két megyét félkatonai jellegű magyar alakulatok hálózták be, de van már belőlük Moldvában és a Duna-deltában is. Valamennyien felkészültek egy esedékes polgárháborúra. Ziua, 1997. december 16.: Miután találkozott a Vatra Romaneasca tagjaival, George Pruteanu szenátor a marosvásárhelyi ortodox esperesi hivatalban tartott sajtóértekezletén úgy értékelte, hogy a Székelyföldön náci, rasszista mentalitás érzékelhető. Tricolorul, 2005. január 15.: A NRP felhívja a figyelmet a magyar irredentizmus egyre veszélyesebb terjedésére. Ha Traian Basescu elnök nem zárja ki a kormányból a terrorista RMDSZ-t, úgy napjai az állam élén meg vannak számlálva, mert egy minden eddiginél hevesebb népfelkelés végképp elsepri székéből. Gheorghe Funar (jelenleg szenátor, a NRP főtitkára) kezdettől reményteljes harcosa az extrémizmusnak. Egyik jellemző megnyilvánulása a szatmári Informatia Zilei 1994. október 27-i számában: „A magyar nép és romániai kisebbsége nomád, barbár szelleme nem tűnt el az ezer év alatt. Nekünk, románoknak kell kigyógyítanunk, hogy civilizált, európai, békés néppé változzék és ne fájjon a foga idegen területekre. Isten óvja attól, hogy mancsát még egyszer román területek felé nyújtsa.” Funar bálványa, C.V. Tudor közben a roma közösséget vette célba (Romania Mare, 1998. augusztus 21.): „A cigányokat munkatáborokba kell küldeni.” National, 1997. szeptember 14.: Lazar Ladariu képviselő, a Vatra marosvásárhelyi ideológusa: „A magyar szeparatisták régi terve, hogy saját külön iskoláik legyenek. Így térünk vissza Marosvásárhely 1990. márciusának mini-államcsínyjéhez. Ha az erdélyi fejlemények veszélyes méreteket öltenek, megtaláljuk a módját, hogyan lépjünk fel az RMDSZ provokációi ellen, mert ez így nem mehet tovább!” C.V. Tudor rálicitál (Romania Mare, 1997. november 21.): „Mikor kormányra kerülünk, megalakítjuk Erdély Újjáépítésének Minisztériumát, hogy végre lecsillapítsuk a magyarokat, vegyük el Ázsia szülöttjeinek kedvét attól, hogy beavatkozzanak a mi kétezeréves nemzeti konyhánk dolgaiba. Vegyük kézbe a puskát!” Gheorghe Funar hozzáfűzte (Jurnalul National, december 10.): Hargita és Kovászna megyében szükségállapotot kell bevezetni, amíg nem késő! Evenimentul Zilei, 1998. október 15.: A NRP Kovászna megyei szervezetének elnöke ismerteti a helyi Román Nemzeti Gárda felépítését. 127 tagja közül heten zsoldosok, akik harcoltak Jugoszlávia megmentéséért is. A gárdák állandó készenlétben állnak, miközben kapcsolatot tartanak fenn Brassó és Bákó megyei alakulatokkal. Joguk van védelmezni őseik földjét, ahogy a kurdok, baszkok és palesztinok is teszik. Ha az RMDSZ gyakorlatba ülteti autonómia-terveit, vezetőit lakásukon fogják el és kivégzés céljából törvény elé állítják őket. A soviniszta-rasszista uszítás mindmáig legfőbb fóruma, a Romania Mare hetilap első száma – Ion Iliescu államelnök engedélyével – 1990. június 8-án jelent meg az erőszak kultuszának és az Erdély-hisztériának teljes fegyvertárával. Június 22-én már arról cikkezett, hogy a magyarok mozgolódnak, „veszélyben vagyunk államként és nemzetként egyaránt.” Atentie la Ungaria! (Figyeljünk Magyarországra!) cím alatt szeptember 7-én kezdi el közölni cikksorozatát, mint a „védekezés” stratégiáját és taktikáját. 1990. december 7-én C. V. Tudor írta: „Az ország veszélyben. Vegyük hát kézbe Horea lándzsáját, védjük meg magunkat nemcsak Magyarország, hanem az ENSZ ellen is!” Felhívta Ion Iliescu elnök figyelmét arra, hogy ha nem tudja elfojtani a magyar sovinizmust, ahogy Ceausescu tette, katonai diktatúrára lesz szükség. 1998. szeptember 13.: „Az RMDSZ hiába határolja el magát Tőkés Lászlótól, mert ugyanazokat a revizionista eszméket hirdeti. A helyzet súlyosságát fokozza, hogy Budapesten horthysta kormány került hatalomra. Mivel az RMDSZ halálos veszély a román államra, követeljük, hogy vezetőit állítsák bíróság elé, szervezetüket helyezzék törvényen kívül, Tőkés Lászlót sürgősen toloncolják ki az országból, az etnikai tisztogatásnak alávetett Hargita és Kovászna megyében vezessék be a sürgősségi állapotot, és legkésőbb 1998 novemberéig szervezzük meg az előrehozott választásokat. Ha az RMDSZ-t nem sikerül megfékezni, a NRP erkölcsi és politikai kötelességének érzi, hogy a lakosságot önvédelemre mozgósítsa, ahogy a világon mindenütt történik, a terrorista szervezetek ellen.” Ez a hang nem változott: 2006. június 23-án C.V. Tudor a Romania Mare vezércikkében büszkén hirdette, hogy mindaz, amit ő 1990-ben az Atentie la Ungaria! cikksorozatban jósolt, mind beigazolódott, mert a magyar revizionizmus ma is Trianon revízióját hirdeti, hogy Erdélyt bekebelezze. Az erőszak hirdetésében már 1990 őszétől új erők csatlakoztak C. V. Tudor mellé. Zig-Zag, 1993/20.: Radu Sorescu, a frissiben alakult Noua Dreapta neofasiszta párt vezére nyilatkozott programjáról: „Szükségesnek tartjuk az erőszakot, hogy fajtánk megtisztuljon erkölcsileg. A demokrácia a nemzeti szellem árulója. Ha egymillió magyar nem ismeri el a román államot, egymillió magyart ki kell tiltani az országból. A cigányok számára rezervátumokat kell létesíteni. A csavargók és az idegen elemek megfékezésére javasoljuk nemzeti gárdák létrehozását. Mi nem irodai politikát akarunk művelni, hanem nyílt harcba kezdünk, első lépésként katonai diktatúra segítségével.” Ion Solcanu szociáldemokrata szenátor 1997 novemberében a parlamentben politikai nyilatkozattal és a sajtóban felhívással fordult a Demokrata Konvenció kormányához: „Nemzeti érdek megtartani Hargita és Kovászna megye román lakosságát a maga iskoláival, templomaival, ortodox püspökségével, múzeumaival és román katonai alakulataival együtt, ideje lenne tehát felépíteni a sepsiszentgyörgyi csendőr-zászlóalj laktanyáját. Megtörténhet, hogy szükség lesz a csendőrökre, hamarább, mint bárki is gondolná”. National, 1997. szeptember 17.: Sergiu Nicolaescu szociáldemokrata szenátor nyilatkozatából: „Erdély kérdésében Románia rendkívül nehéz helyzetben van. Még néhány év, és elveszíthetjük, mert Magyarországé lesz. A megelőzésre legjobb megoldásnak látom azt, amit 1990-ben is javasoltam az akkori hatalomnak: Erdély militarizálását. Telepítsünk be ezredeket, hadosztályokat, növeljük meg a helyőrségek állományát, tehát helyezzük ide a Román Hadsereg súlypontját. Nem háborús meggondolásból, mert egy NATO-tagállam ellen nem győzhetünk, hanem megfélemlítés céljából. Jó volna nagyvállalatokat is létesíteni és oda más tájakról román munkásokat hozni. Ameddig nem szórjuk szét Erdély magyarságát, addig nem tudjuk asszimilálni és nem szabadulhatunk meg az ősi román föld elvesztésének rémálmától.” 1999. március elején Anghel Andreescu tábornok meglátogatta a Hargita és a Kovászna megyei csendőrparancsnokságokat, majd Marosvásárhelyen találkozott a sajtóval. „A régió specifikumával” kapcsolatban bejelentette, hogy a csendőrség kötelékében külön alegységeket képeznek ki a szeparatista próbálkozások meghiúsítására. C. V. Tudor 1999. november 29-én megjelent kiáltványából: „Ha a magyarok abszurd módon kikiáltják Erdély autonómiáját, ti, románjaim, hogyan reagáltok? Tudom, én mit teszek: fogok egy gépfegyvert, mert megelégeltem, hogy csúfot űzzenek belőlünk; inkább haljak meg oroszlánként, mintsem patkányként. Nem vagyunk extrémisták, de azt akarjuk, hogy a magyarok, cigányok, zsidók, egyéb kisebbségek tiszteljenek bennünket, románokat, mert mi vagyunk a házigazdáik. A NRP készen áll, hogy átvegye a hatalmat.” Ziua, 2006. március 10.: Bizonyára közelgő nemzeti ünnepünkre való tekintettel, riportot közöl a Hargita és Kovászna megyei interetnikai konfliktusok megelőzésére kiképzett PSYOPS rohamosztagról. Ugyanebben a lapszámban a kolozsvári Sarmisegetuza hazafias alapítvány figyelmezteti az államelnököt, hogy napirenden van a Székelyföld autonómiájának kikiáltása. A megelőzés érdekében fel kell oszlatni a félkatonai Székely Légiót, és román nemzeti gárdákat kell alapítani. Romania Mare, 2006. március 3.: Az Ungurii oldal szalagcíme: Közeledik március 15.: riadó, fegyverbe! Revizionista utcai tüntetések várhatók, hogy átalakuljanak területi követelésekké! 1998. október 29-én Kerekes Károly, az RMDSZ Maros megyei képviselője politikai nyilatkozatban figyelmeztette a parlamentet a veszélyre: a Nemzeti Egységpárt (PUNR, akkori elnöke Gheorghe Funar) Maros megyei szervezete sajtóértekezleten jelentette be, hogy egyetért a NRP kezdeményezésével az Erdélyi Nemzeti Gárda megalakítására. A képviselő hozzátette: az erdélyi magyarok bőrükön érezték, mit jelentett számukra a Vasgárda meg a Maniu-gárda, ezért fenyegetésnek fogják fel a tervet, annál inkább meglepő, hogy sem az Államelnökség, sem a kormány, sem a politikum nem foglal állást ellene. Hogy mi lett a figyelmeztetés foganatja, bizonyítja Kónya-Hamar Sándor képviselő 2000. március 7-i politikai nyilatkozata: Kolozsvárott, a NRP keretében újra szervezkedik a legionárius mozgalom, első lépésként megalakult a Keresztény Nacionalista Klub. Az extrémizmus térhódításával egyidejűleg, Ion Iliescu elnök a Tineretul Liber 1992. június 5-i számában megnyugtatta a kedélyeket: „Mind törvényhozási, mind intézményi szempontból, de társadalmi-politikai gyakorlatunkban is, a kisebbségeknek minden jogot megadtunk.” /Barabás István: Az extrémizmus vért kíván. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

Nagyszebenben a 2006/2007-es tanévben nem indult kilencedik osztályos anyanyelvű képzés. A demográfiai fogyás tény, szakemberek felmérései szerint 2020-ra közel felére fog csökkeni a magyar iskoláskorú népesség. Emellett be kellett kapcsolódni a reformtörekvésekbe, az oktatás korszerűsítésébe. A reform egyik kiemelt fontosságú fejezete a decentralizáció. Ennek lényege az iskolai autonómia megteremtése. Amilyen jótékony hatású a törvény a modernizáció szempontjából, olyan nagy kihívást jelent a kisebbségi oktatás számára. Ugyanis ebben a rendszerben a működőképesség alsó határa a legkevesebb 200 fős tanulói közösség. Az erdélyi magyar közösség jelentős része szórványban él, s ez létszám alatti intézményrendszert eredményez. Cselekvési program is született: az iskolahálózat felszámolásának megakadályozására elkészítették az iskolahálózat térképét. Minden magyarok is lakta településen meg kell őrizni az óvodákat és elemi iskolákat. Kistérségi közoktatási iskolaközpontokat kell kialakítani. A kistérségi tanintézetek infrastruktúráját el kell látni bentlakásokkal, iskolabuszokkal. Ki kell alakítani azt az ösztöndíjrendszert, amely szintén a beiskolázást segítheti. Nagyenyeden bővíteni tudták az intézményi kínálatot, Beszterce-Naszód megyében önmagától indultak új magyar osztályok. Déván a Zsil-völgyi magyar oktatást mentő új iskolaközpont épült. Szilágysomlyón önálló magyar iskola létesült. Válaszúton és Szamosújváron új magyar osztályok indultak. Kötő József volt államtitkár cikkében megírta, hogy első államtitkári teendői közé tartozott, még előző megbízatása idején (1998-ban), hogy öt fős tanulói létszámmal magyar kilencedik osztály működését hagyta jóvá a nagyszebeni gimnázium számára. Második megbízatása (2005-ben) azzal kezdődött, hogy kijárta a létszámalatti működési engedélyt a nagyszebeni magyar kilencedik osztály számára. Az Apáczai Alapítvány segítségével Nagyszebenben szórványkollégiumot avattak. Az egyre nehezebb helyzetben megszületett a döntés: Medgyesen hozzák létre a kistérségi magyar líceumot. Ez a megoldás. /Kötő József: Nézzünk szembe a tényekkel. = Krónika (Kolozsvár), szept. 29./

Egyházak, iskola, RMDSZ és civilszervezetek közösen rendezték meg az idei Zsil-vögyi magyar napokat. A háromnapos rendezvény első mozzanatán, szeptember 29-én Lupényban telt ház előtt lépett színre Koós Éva marosvásárhelyi nótaénekes, valamint a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport néptánccsoportja. – Úgy érzem, igazán mellénk állt mindenki az idei szervezésben – mondja Benedekfi Dávid helyi RMDSZ-elnök. Koós Éva önköltségen jött el sok száz kilométert, hogy a lupényiaknak énekelhessen. Déván a diákokat a színpadra hívta a művésznő, s kedvükre rophatták a táncot. Nagy volt a siker Petrozsényban is, ahol színdarabbal, tánccal léptek fel a dévai diákok. A háromnapos rendezvény Kun Kriza Ilona vajdahunyadi óvónő könyvbemutatójával zárult. /(GBR): Zsil-völgyi magyar napok. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 2./

Több mint 10 000 lupényi diáktól vonta meg az ivóvizet a RAAVJ Zsil-völgyi vízszolgáltató. A vállalat igazgatója szerint a lupényi önkormányzat 2003 óta nem fizette a helyi tanintézmények mára már 70 ezer új lejes adóssággá gyűlt vízszámláját. A tanintézmények vezetői nagy felháborodással fogadták a hírt és a vízszolgáltató alkalmazottait, akik egyszerűen elzárták az iskolai vezetékeket. – Szerencsére a mi iskolánknál úgy helyezkedik el a központi csap és a vízóra, hogy a leszigetelés ellenére meg tudtuk engedni a vizet – mondja Kasza Mária, a magyar tagozattal működő lupényi iskola igazgatónője. /(GBR): Víz nélkül a lupényi iskolák. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 2./

A napokban tartotta közgyűlését a dévai Geszthy Ferenc Társaság, amely 2002 őszén magyar pedagógusok kezdeményezésére alakult a Hunyad megyei magyar oktatás felélesztése érdekében. A társaság első elnöke és alapító-tagja, Hauer Erich tanár hirtelen halálát követően az alelnök, Varga Károly vette át a vezetést. Varga Károly emlékeztetett, négy éve a Hunyad megyei magyar oktatás legégetőbb problémájának a Déván szétszórtan működő tagozatok összehozását látták egy önálló állami intézménybe. Erre volt már kísérlet a kilencvenes évek elején, de nem volt épület. Az iskola elkészül, közben egyre égetőbbé vált más települések gondja. A lupényi iskolában felvállalták a gyermekek utaztatását egy helyi vállalkozó mikrobuszaival, ugyanitt folyamatban van a délutáni foglalkozás beindítása. Petrozsényban az ingázási költségek fedezésére igényelték a Geszthy Társaság segítségét. Az újságíró megjegyezte, a szomszédos településeken görbe szemmel néznek az új dévai iskolaközpontra, amely “elszippantja” gyermekeiket, elsősorban Vajdahunyadról van szó. Jelenleg a Geszthy Társaság pedagóguslakásokat biztosít, több mint 60 diák számára napi ingázást, további 60 Zsil-völgyi diáknak háromhetenként hazautazást. Ebben a hónapban már 26 tanulónak pótolnak be a bentlakási költségeibe. A magyar oktatási minisztériummal aláírtak egy másfél milliós támogatási szerződést, illetve az Illyés Közalapítvánnyal folyamatban van egy egymillió forintos pályázati szerződés megkötése. Ezekből fenntartható a támogatás. /Gáspár-Barra Réka: A megoldásnak helyi szinten kell megszületnie. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 22./

Az elmúlt századokban Arad megyében több száz kisebb-nagyobb könyvtár létezett, amelyek zömét mára teljesen széthordták. A legjelentősebb pusztítás, akárcsak az ország többi megyéjében, a vállalati, szakszervezeti könyvtárak állományát érintette. Az egykori szocialista vállalatok a rendszerváltást követően csődbe jutottak, részben privatizálták azokat, a vállalati könyvtár az esetek túlnyomó részében a szemétbe, pontosabban a zúzdába került. Olyan helyről is kerültek szemétbe könyvek, ahol állítólag a magyar kultúrát ápolják. Azokban a nagyvállalatokban, ahol az új tulajdonosi kör értelmes emberekből állott, a szakszervezetnek sikerült átmentenie a nyomtatott vagyont. Aradon, a megyeszékhelyen a legjobb megoldást az egykori esztergapadgyár – ma ARIS – szakszervezete választotta: a vállalati könyvtár szépirodalmi részét tíz évvel ezelőtt átadták a Vlaicu Egyetemnek. Aki szemfüles volt, a ‘90-es évek elején még vásárolhatott a leleményesebb szakszervezetek kiárusításain. A tehervagyongyári szakszervezet 2003-ban felkínálta a köteteket megvételre a szakszervezeti tagoknak. Ami megmaradt, vidéki iskoláknak, a megyei könyvtárnak adományozták. Matekovits Mihály akkori főtanfelügyelő-helyettes hozott magyar tanárokat, akik kiválogatták a számukra szükséges köteteket, és elszállították. Vidéken a községi könyvtárak általában a mai napig megmaradtak, mert a kultúrotthonok még működnek. Pécskán, például, a községi könyvtár száz éve, szinte megszakítás nélkül nyitva áll a kultúrházban. Az ‘50-es években az országban a könyvtárak állományát alaposan átfésülték, kidobták például az 1944. augusztus 23. előtti “ellenőrizetlen fordítású” könyveket. Hivatalos adataink szerint Hunyad megyében az 54 vidéki könyvtár közül egyetlen egyet számoltak fel az utóbbi években. Hunyad megyében tavaly öt könyvtár maradt könyvtáros nélkül, az idei januártól pedig hatodikként felzárkózott Solymos is. Urikányban most nincs könyvtáros, pedig a könyvállomány jelentős, közel 16 ezer kötet áll a 10 ezer urikányi lakos rendelkezésére. A statisztikai adatok szerint a megyében még további 14 vidéki könyvtár tengődik önkormányzati támogatás nélkül. A részben magyarlakta falvak közül egyedül Csernakeresztúr büszkélkedhet saját könyvtárral /14 ezres állományának több mint fele magyar nyelvű/, de csak hetente egyszer van nyitva. De azért van olvasója, évente körülbelül 200 ember fordul meg itt, mondja Cizmas Terezia könyvtáros elmondta, kevesen igénylik a magyarok közül ezeket a könyveket. Az ötvenes években más volt a helyzet, akkor sokan olvastak még magyarul Csernakeresztúron is, meg Sztrigyszentgyörgyön is, ahol annak idején gazdag könyvtár működött az odatelepedett bukovinai székelyek számára. A hatvanas években azonban a könyvállományt átadták a pusztakaláni vasgyár szakszervezetének, amelyet az utóbbi másfél évben már csak a peres ügyei tartanak életben. A könyvállomány viszont megmaradt a városi művelődési házban és most éppen azon dolgoznak, hogy az köztulajdonba kerüljön. A vajdahunyadi szakszervezeti könyvtár viszont él, közel 100 ezer kötetes. A Zsil-völgyi szakszervezeti könyvtárak a maguk nemében egyedüliek a térségben. Petrozsényon kívül Petrillán, Urikányban és Aninószán van 10-10 ezer körüli kötetet számláló közkönyvtár. /Gáspár-Barra Réka: Elpusztított könyvtárak. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 2./

Február 9-én 75 éves korában elhunyt Schreter Károly, Petrozsény polgármestere. Schreter Károly /sz. Petrozsény, 1931. okt. 16./ bányamérnöki diplomát szerzett Petrozsényban. 1970–1993 között az Országos Kőszénbánya Vállalat főigazgatója volt. 1996 és 2000 között a bányavidék fővárosának polgármestere, s 2004-ben ismét megválasztották a városvezetői tisztségbe. 1998 óta a Demokrata Párt tagja. Mindig támogatta a petrozsényi magyar közösséget. Halálával egy szavatartó, hatékony városvezetőt vesztett a Zsil-völgye. /CH. A. : Elhunyt Petrozsény polgármestere. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 12./

Vajdahunyadon tartották a Nyelvszigetek a szórványban konferenciát. Vetési László, a kolozsvári református püspökség szórványfelelőse ismertette Hunyad megye magyar történelmét. Hányszor temették már el a Hunyad megyei szórványmagyarságot! Például 1906-ban Szabó Dezső harói lelkipásztor a beolvadás aggasztó mértékéről írt. Manapság 97 magyar él Haróban – szinte ugyanannyi, mint száz éve –, s a templomban is magyarul zajlik az istentisztelet. A Vajdahunyad melletti Rákosd még érdekesebb példával szolgál. A tizenkilencedik század végén már románul beszélő református gyülekezetet egy ügyes pap vissza tudta téríteni az anyanyelv útjára. Manapság Rákosd az egyik legjelentősebb magyar falu Hunyad megyében. Számos elhagyatott magyar templom, iskola vagy történelmi műemlék létezik a megyében. Mindezek ellenére a Hunyad megyei szórványmagyarság átvészeli a sors viharait. Péntek János professzor a honfoglalási gyökerű Lozsádot említette: kb. két évszázada, amióta feljegyzik a népességi adatokat, az Isten háta mögöttinek tekinthető faluban mindig olyan 150 körül volt a magyarok száma: egy csepp a környező román tengerben. Ma is annyian vannak. A nyelvszigetek többfélék: Lozsád, Rákosd vagy Haró például a honfoglalás idejéből maradtak. Csernakeresztúr vagy a Brassó melletti Hétfalú jóval későbbi székely telepítések. Mégis szívósan őrzik a magyar nyelvet. Történelmi csapások, világuk összeomlása a bukovinai székelyek óriási alkalmazkodó képességéről tettek tanúbizonyságot, hangsúlyozta Fazakas Tibor, a hamburgi egyetem professzora. A legutóbbi szigetek – az iparosodás nyomán keletkezett városi magyar csoportok – azonban korántsem olyan szilárdak, mint a zárt falusi környezet. Vajdahunyad vagy a Zsil-völgyi bányavidék szinte a beolvadás példáiként említhetők. Az erdélyi magyarságnak a 1992-es és 2002-es népszámlálások közötti közel 200 000 fős vesztesége további 100 000-rel folytatódott az utóbbi 5 évben, ismertette a súlyos helyzetet Csép Sándor az Áldás, népesség mozgalom képviseletében. A statisztikailag kimutatott közel 200 000-es népességcsökkenés fele a negatív szaporulatra vezethető vissza. További 70-80 000-es a kivándorlás negatív mérlege, a beolvadás pedig olyan 10%-ot tesz ki. Az Áldás, népesség egyesület éppen a népesedési etika megváltoztatására hívja fel az erdélyi magyar társadalom figyelmét, az össztársadalmi összefogás szükségességét hirdeti. /Chirmiciu András: Magyar nyelvszigetek a szórványban. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 3./

Lupény református templomában az anyák napjának ünnepségen a Zsil-völgyi szórványmagyarság sorsáról is szó volt. A végvárakban az anyanyelvet úgy kell megvédeni, ahogy az édesanya védi gyermekeit. Bármilyen nehézségek közepette ki kell állni mellette, soha sem szabad feladni, fogalmazta meg üzenetét Gáll Sándor lelkész. Az egyház és iskola együtt dolgoznak a szórványmagyarság és az anyanyelv megőrzéséért. Dézsi Attila lupényi eredetű alprefektus elmondta, új magyar óvoda építése szerepel a tervek között, megvalósításként pedig a szomszédos Vulkán általános iskolája Lupényba való átköltözését említette. A tanügyminiszterrel folytatott tárgyalások nyomán ingyenes ingázást sikerült biztosítani a vulkáni gyerekeknek. /(Ch. A.): Az anya(nyelv) és (szórvány)gyereke. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 15./

Tizenhét év telt el az 1990. évi bukaresti bányászjárás óta, és ugyanannyi esztendeje járnak szabadon a vétkesek. Nevük ismert, számos olyan dokumentum került elő, amely bizonyítja többek között Ion Iliescu, Petre Roman, Gelu Voican Voiculescu, Virgil Magureanu szerepét a Zsil-völgyi bányászok bukaresti dúlásában. Az események kapcsán nagy nehezen beindult ügyészségi eljárás egy helyben topog. Az évforduló kapcsán június 13-án rendezett menetelésen nemcsak az áldozatokra emlékeztek, de a bűnösök felelősségre vonását is követelték. Az akciót a December 21 Egyesület és az Új Csavargók civil szervezet rendezte – utóbbi neve az 1990. évi Egyetem téri tüntetőkre aggatott iliescui jelzőt idézi. Az 1990. évi bányászjárás nyomán két és fél év alatt közel 200 ezren távoztak az országból. A tüntetők egy csoportja Ion Iliescu házához vonult. „Iliescu, soká élj, hogy megbűnhődj a vétkedért” – skandálták. /Bogdán Tibor: Tizenhét év az első bányászjárás óta. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 14./

1990. június 13–15-e között volt az emlékezetes bányászjárás Bukarestben, melynek során hatan meghaltak, több mint ötszázan pedig megsebesültek. Jelentős kárt szenvedtek: a rendőr-főkapitányság, a Belügyminisztérium, valamint más fontos állami intézmény épületei, továbbá egyes politikai pártok székhelyei. A Zsil-völgyéből a fővárosba sereglett bányászok valóságos vérfürdőt rendeztek a közrend helyreállításának nevében. A konfliktus június 13-án robbant ki, amikor a karhatalmi erők brutálisan bántak az Egyetem téri éhségsztrájkolókkal. A bányászokat Ion Iliescu akkori államfő az Egyetem-térre irányította „takarítani”. „Vissza kell állítanunk a demokráciát. A hadseregnek stabilizáló szerepet kell betöltenie, az állami intézetek lerohanásakor pedig ez nem maradhat közömbös”, nyilatkozta akkor Ion Iliescu., aki megköszönte a bányászoknak a segítséget. Dan Voinea katonai főügyész azt ígérte, hogy a bányászjárás ügyirata a nyár végére a bírák asztalán lesz. /Emlékezés az első bányászjárásra. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 15./

Románia ,,posztforradalmi” korszakának két eseménysorozata határozta meg valós balkáni arculatát: az első az 1990 márciusi magyarellenes pogrom volt, a másik az a sorozatos bányászjárás, mely teljesen lejáratta az ország presztízsét. A nagy 1990. júniusi ,,mineriáda” maradt a legemlékezetesebb, amikor Bukarestre több mint tízezer Zsil-völgyi vájárt szabadítottak rá, akik kedvükre garázdálkodhattak, gyilkolhattak, törhettek-zúzhattak. Vezetőik nem csak az ország akkori két vezetőjével, Ion Iliescu elnökkel és Petre Roman miniszterelnökkel cimboráltak, hanem a frissiben újraalakított Szekuritátéval és a rendőrséggel is. Bizonyítékok vannak arra, hogy a vájárok csákányos-fejszés-dorongos csapatait bányászruhába öltözött belügyesek vezették. A forgatókönyvet pedig Ion Iliescu és Petre Roman írta. Az 1989-es változások (államcsíny?) után maga Iliescu szervezett posztkommunista ellenforradalmat, hogy elejét vegye a valódi demokratikus átalakulásoknak, letörje az éppen megerősödni látszó ellenzéket, a történelmi pártok újjászületését és térnyerését. Székházaik ezért váltak a randalírozók prédájává. Iliescu azt állította, hogy legionárius lázadás készül a fővárosban, s azt le kell törnie ,,a munkásosztály legforradalmibb élcsapatának”, a bányászseregnek. A júniusi ,,mineriádának” hivatalosan négy halálos áldozata volt, de elfogulatlan kutatók ma ötvenről beszélnek. S nincs számonkérés, nincs felelősségre vonás. /Magyari Lajos: Sötét évfordulók. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 18./

Bányásznapi ünnepségre készülnek a Zsil völgyében. Idén két évfordulót ünnepelnek: 100 év telt el az első bányászszakszervezet megalakulása, illetve 30 év a 1977-es nagy bányászsztrájk óta, jelezte Lakatos Zoltán, a Zsil-völgyi Bányászszakszervezeti Liga (LSMVJ) elnöke. Petrozsényban bemutatják az 1977-es első romániai kommunistaellenes megmozdulásról szóló könyvet. Az idei bányásznap súlypontja Lupényban lesz, mivel a történelmi esemény Lupényban zajlott. Lupényban a bánya 2-es kapujánál tört ki az 1977-es sztrájk. Akkor Ceausescunak személyesen kellett eljönnie a Zsil völgyébe. A könyv az életben maradt bányászok visszaemlékezései alapján, illetve a szekusdossziék anyaga alapján született. A sztrájk után a Securitate durva megtorlásba kezdett, mely során a bányászok vezérei “rejtélyes” módon váltak közlekedési balesetek áldozataivá, vagy fúltak vízbe. /Chirmiciu András: Történelmi események évfordulóján. Bányászünnepség Lupényban. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 1./

Lupényban, a 30 évvel ezelőtti nagy sztrájk városában ünnepelték meg idén a bányásznapokat. Az emlékezők a bányászzenekarral a lupényi bánya 2-es számú kapujához vonultak – 1977-ben itt volt a sztrájk központja. A közelben lévő – azóta éppen emiatt lebontott – postaépületben, illetve az itteni bányában tartották túszként augusztus 2-án az eredetileg kiküldött Ilie Verdet miniszterelnököt, itt fogadták egy nappal később füttykoncerttel Ceausescu diktátort. Lakatos Zoltán, a bányászszakszervezet jelenlegi vezetője leleplezte a harmincéves évforduló alkalmával felállított emléktáblát. Bemutatták Marian Boboc és Mihai Barbu könyvét a bányászsztrájkról. Az egész Zsil völgyéből körülbelül 40 000 bányász vett részt a sztrájkban. A bányászok a sztrájkot elindító Lupényban gyűltek össze. Hangszórókat szereltek fel a város központjában, melyen ország-világ hallatára ismertették rendszerellenes álláspontjukat. Az alapos archívum-kutatás, illetve a tanúk megemlékezése alapján elkészült könyv szerzőinek sikerült némi fényt deríteniük az eseményekre. A megtorlásban 160 bukaresti és 700 hunyadi, illetve környező megyékből való szekus vett részt Plesita tábornok vezetésével (aki 1981-ben Carlost, a híres nemzetközi terroristát bérelte fel a Szabad Európa Rádió elleni bombamerénylet elkövetésére, aki most is büszkén dicsekszik az országos médiában, hogyan tanította móresre a “nép ellenségeit”). A bányászok számára a sors távolról sem volt olyan kegyes: több ezer embert küldtek el a Zsil völgyéből, köztük Constantin Dobre sztrájkvezetőt, aki Craiován kapott kényszerlakhelyet (onnan 1990-ben menekült Angliába, ahol menedékjogot kapott). A helyben maradók közül szintén több ezer embert üldözött a Securitate. A 40 000 sztrájkoló közül 15-öt találomra választottak ki bűnbaknak, s mondvacsinált köztörvényes bűnökért ítélték el. A halálos áldozatok pontos számát nem sikerült megállapítani. /Chirmiciu András: Főhajtás a hősök előtt. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 7./

Amióta sikerült kieszközölni Hunyad megyében Déván három párhuzamos magyar középiskolai osztályt, évről évre az anyanyelvű oktatásban érdekeltek kétségbeesetten futkostak, hogy meglegyen a három osztály indításához szükséges diáklétszám. Az idén történik meg először, hogy augusztus végén mindhárom kilencedik nagyjából indulásra kész, mondta Kocsis Attila, a Téglás Gábor iskola igazgatója. Pozitív tendenciát mutat a vajdahunyadi magyar oktatás, ahol idénre sikerült fiatal tanerőkkel megerősíteni a pedagógusgárdát és az első osztályba a múlt évi 4 diákhoz képest 14-en iratkoztak be. Csernakeresztúr tartja a szintet az idénre beiratkozott öt elsősével. Némi visszalépés csupán a Zsil völgyében tapasztalható, illetve Pusztakalánban, ahol a diáklétszám-csökkenés miatt össze kellett vonni, illetve be kellet szüntetni tagozatokat. Összevonás történt a lupényi és vulkáni gimnáziumok szintjén is, az elemik pedig mindkét településen egybeolvadtak. Petrillán tavaly egyetlen elsős sem jelentkezett, idén négyen iratkoztak első osztályba, ami jó négy évre garantálja az itteni összevont elemi fennmaradását. Petrozsényban, amióta a Szent Ferenc Alapítvány beindította gyermekotthonát, gyakorlatilag nincs gond a diáklétszámmal, hiszen évről-évre kikerül a jó 20-25-ös létszámú osztály. Hasonló a helyzet Szászvároson, ahol ugyan 10 körül mozog egy-egy osztály létszáma, de ez a Szent Erzsébet gyermekotthonnak köszönhetően évek óta stabil. Idén három új óvodai csoportot is sikerült beindítani a megyében. Magyarul tanulók létszámának alakulása Hunyad megyében I–IV. V–VIII. IX–XII. Szakiskola Összesen2005–2006 327 308 210 50 = 895 2006–2007 343 306 188 61 = 898 2007–2008* 344 298 170 74 = 886 *Tervezett beiskolázási számok /Gáspár-Barra Réka: Hunyad. Nyugis tanévkezdés. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 31./

Az egyik legkisebb unitárius egyházközség, a bencédi, első hazahívó találkozóján szűknek bizonyult nemcsak a templom, de udvara is. Bencéd 161 fős helyi közössége erejét megsokszorozva készült. A templomtorony építése óta nem használják a haranglábat, de mint hívó-jelképet újrazsindelyezték. Megszépült a templom, és nagy értékű új kerítést is készítettek. Jó volt találkozni falusfeleikkel, akiket 30-40 éve nem láttak otthon. 430-an érkeztek haza, erre aligha számítottak a szervezők, így valóban többen voltak a faluban, mint száz évvel korábban, amikor közel ennyien lakták. Budapestről is érkezett egykori bencédi, a Zsil-völgyéből, többen Marosvárásárhely, Székelykeresztúr és Székelyudvarhely vonzásából. Makkai-Ilkei Ildikó lelkész könyvét, a Bencédi Unitárius Egyházközség rövid történetét sokan dedikáltatták. /Ha elfáradsz a nagyvilágban, gyere haza megpihenni. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 3./

A Zsil-völgyében lassan már csak az egyház az egyedüli, amely életben tudja tartani a magyar nyelvű oktatást. A vidék lelkészeinek, papjainak nincs könnyű dolga: meg kell győznie azt a kevés magyar szülőt, aki még a környéken lakik, mennyire fontos, hogy magyar óvodába, majd iskolába írassa gyermekét. Ha ötven magyar összegyűl a szórványvidéken, az már öröm. Ha száznál is többen vannak, ünnep. A Zsil-völgyében szeptember 17-én örömünnepet ültek, amikor a lupényi református templomban a vidék magyar gyerekserege gyűlt össze, hogy köszöntse az új tanévet. Szüleik pedig megnézték, mit is tanultak csemetéik az utóbbi négy nap alatt zajló Bibliahéten. – Les Zoltán fiatal petrillai református lelkész az egyik mozgatórugója a vidék magyar közösségi életének. Máté Márta Hunyad megyei főtanfelügyelő-helyettes közölte, az egész vidéken négy helységben működik összevont elemi osztály, két helységben pedig egy-egy V-VIII. -os magyar osztály működik. /Mihály László: Szórvány, nyelvi botlásokkal. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 17./

Romániában szeptember 17-én elkezdődött a 2007-2008-as tanév. Markó Béla, az RMDSZ elnöke Kézdivásárhelyen ünnepelte a tanévkezdést. Az idei tanévkezdés több kolozsvári iskolában kettős ünnepet jelent, hiszen egyben fennállásuk 450. évfordulóját is ünneplik. A Báthory István Líceumban Tőkés Elek igazgató üdvözlete után Kovács Sándor főesperes köszöntője hangzott el, majd Schuller Hajnal, a Pázmány Péter Római Katolikus Gimnázium igazgatója a keresztény értékek követésére buzdított. Az Apáczai Csere János Líceum megnyitóján a Farkas utcai református templomban Fazekas Zsolt hirdetett igét. Wolf Rudolf igazgató megköszönte, hogy itt tarthatták meg az évnyitói ünnepséget. A Sigismund Toduta Zeneiskolában az új magyar aligazgató, Kállay-Miklós Tünde kétnyelvű beszédet tartott. A Református Kollégium 18. tanévét, fennállásának 450. évfordulóját ünnepli, emlékeztetett Székely Árpád iskolaigazgató. Elmondta, hogy idén 11 osztályban 274 tanuló kezdi a tanévet a kollégiumban. Kató Levente egyházkerületi tanácsos a Kárpát Medencei Iskolák 12. találkozóján elhangzott gondolatokat osztotta meg a megnyitó ünnepség résztvevőivel. A másik két, 450 éves évfordulóját ünneplő iskola, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum és a János Zsigmond Unitárius Kollégium. A Brassaiban Kósa Mária igazgató szólt a tanulókhoz, a János Zsigmond Unitárius Kollégium tanévnyitóján pedig Popa Márta igazgató. Gyulafehérváron a Gróf Majláth Gusztáv Teológiai Líceum idei tanévnyitó ünnepségét a székesegyházban tartották. Gál László igazgató az iskola udvarán mondott beszédet. Nagyenyeden a Bethlen Gábor Kollégiumban Szőcs Ildikó igazgató beszéde nemcsak a diákokhoz, hanem a kollegákhoz is szólt. A kollégium közel 800 tanulójából és óvodásából idén 25 elsőosztályos, 33 ötödikes és 100 kilencedik osztályos kezdte a tanévet. Lupényban ökumenikus évnyitóra került sor a református templomban, a múlt héten zajlott gyermek-bibliahét záróünnepségeként. A Zsil-völgyének minden zugából összesereglett gyermekek és tanítóik jelenlétében Gall Sándor református lelkész, esperes nyitotta meg a tanévet. Bemutatták Kun Kriza Ilona vajdahunyadi óvónő Pitypang című, gyermekek számára írott verseskötetét. /Vége a nyári vakációnak, megkezdődött az új tanév. Idén több kolozsvári magyar iskola ünnepli fennállásának 450. évfordulóját. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 18./

Kézdivásárhelyen a diákok birtokukba vették a Petőfi Sándor Általános Iskola új épületét. Markó az erdélyi magyar oktatás egyik fellegvárának nevezte Kézdivásárhelyt. Kifejtette: Nagy Mózes, a kantai katolikus gimnázium alapítója méltán lehet büszke az utókorra, hiszen a pedagógusok, a városvezetés és a szülők mindent megtesznek annak érdekében, hogy a hagyományokat ápolják. „Folytatni kell az oktatás decentralizációját. Nem tartható tovább az a gyakorlat, hogy a központban, Bukarestben hozzanak meg olyan döntéseket, amelyeket helyben kellene meghozni” – fogalmazott Markó Béla RMDSZ-elnök. Petrozsényben Ifjúsági Központot avattak, amely többek között a pályaválasztási tanácsadásban és az elhelyezkedés megkönnyítésében játszik majd szerepet. A Maros megyei Udvarfalva elemi iskoláját Farkas Jenőről, az egykori református lelkész-esperesről nevezték el. Farkas Jenő több mint négy évtizedet élt a faluban, az iskolára 1908-ban kezdte meg a gyűjtést, 1911-ben sikerült felavatni az intézményt, amelyben tanítói lakás és két osztályterem kapott helyet. A Marosszentanna községhez tartozó településen egykor nyolc osztály működött. „A dévai Téglás Gábor Iskolacsoport jó példája annak, hogy a magyar és a román kormány közös akaratából, konkrét célkitűzésként hogyan születik meg egy intézmény” – fogalmazott Winkler Gyula távközlési és informatikai miniszter a Hunyad megyei tanintézmény évnyitóján. Az iskolacsoportban, ahol óvodától érettségiig lehet magyarul tanulni, idén a harmadik tanévet kezdték el, a magyarul tanulók létszáma meghaladja a 650-et. „Megalkottuk a Hunyad megyei magyar oktatás stratégiáját, amelyet gyakorlatba is fogunk ültetni. A megyei oktatási rendszer négy erős pillérre épül majd, az első kettő a Zsil-völgye Petrozsény és Lupény központtal, a Maros mentén pedig Déva és Vajdahunyad központtal” – magyarázta Winkler Gyula. /Születő és eltűnő iskolák. = Krónika (Kolozsvár), szept. 18./

A szórványközösség szolidaritása példaértékű a végeken, akár a Zsil völgyére, Hunyad megyére gondolok, akár Krassó-Szörény megyére, Resicabányára. A közösség építéséhez, a nemzeti öntudat megerősítéséhez eszközöket kell találni, és csak egységesen lehet építkezni – nyilatkozta a resicabányai Magyar Napok nyitórendezvényén Winkler Gyula távközlési és informatikai miniszter, EP-képviselő-jelölt. Emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ autonómiatörekvéseiben sajátos módon figyel a szórványra, és célja önálló kisebbségi intézmények létrehozása. /A szórvány szolidáris. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 20./

Színvonalas Áprily Lajos-esttel zárultak október 21-én, vasárnap az idei Lupényi Magyar Napok. A szórakozást és kultúrát igénylők egyaránt találhattak kedvükre való eseményt. Fellépett a kisbácsi hagyományőrző egyesület, amely a néptánc-koreográfiák mellett irodalmi összeállítással lepte meg a Zsil-völgyieket. Másnap Mátyus Enikő fiatal magyar szakos tanárnő beszélt Áprily lírájáról. /Gáspár-Barra Réka: Hagyománya lett a Lupényi Magyar Napoknak. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 23./

Traian Basescu államfő november 15-én Brassóban kijelentette: az állam nevében bocsánatot kér az 1987-es brassói események munkás áldozataitól, mivel “17 évi jogállam alatt” az igazságügy nem szolgáltatott igazságot, a társadalmat pedig nem bátorították arra, hogy beismerje hibáit. Az államfő részt vesz a brassói munkások kommunistaellenes lázadása megtorlásának 20. évfordulója alkalmával rendezett megemlékezésen. 1987-ben Brassóban bátorságpéldát mutattunk Európának – mondta Basescu, hozzátéve: a brassói munkások lázadását egy sorban kell említeni az 1956-os budapesti szabadságharccal, az 1968-as prágai, az 1977-es Zsil-völgyi eseményekkel, illetve a lengyelországi mozgalommal az 1980-as években. /Brassói bocsánatkérés. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 16./

Winkler Gyula EU-képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöke úgy vélte, a megyében jó évet zárhat az RMDSZ. Hunyad megyében nagymértékben sikerült megőrizni a magyar közösség egységét, a választáson a Hunyad megyei RMDSZ országosan a legjobb eredményt érte el. Winkler jónak értékelte az RMDSZ által tisztségbe helyezett Hunyad megyei tisztségviselők és intézményvezetők tevékenységét is. Amíg mindenhol fogyásról, elidegenedésről, széthúzásról beszélnek, a Zsil-völgyi Aninószán sikerült egy újabb RMDSZ-szervezetet is létrehozni – számolt be Winkler, a jövő év tervei közé tartozik további két szervezet megalapítása a megyében. /Gáspár-Barra Réka: Jó évet zár. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 28./

Prágától Phnompenig egyben közös volt a kommunista diktatúra, a módszeres és sokszor kegyetlen elnyomásban. Ennek állítanak emléket több volt kommunista országban a diktatúrák múzeumai. Kambodzsában nincs olyan család, amelyik ne gyászolná valamelyik rokonát. Három évtizeddel ezelőtt, az akkor hétmilliós országban kétmillió embert megöltek a maoista vörös khmerek. Eddig 380 kivégzőhelyről tudnak, és 19 ezer tömegsírt találtak. A meggyilkoltak emlékére 80 helyen állítottak emlékművet. Tuol Szleng vagy más néven a 21-es számú biztonsági börtön Phnompenben, Kambodzsa fővárosában valaha középiskola volt. A vörös khmerek rémuralma idején, 1975-től 79-ig a kínzások és a tömeggyilkosságok egyik színhelye. A vietnami hadsereg szabadította fel a Tuol Szlenget 1979-ben. Hatezer fotót találtak. A vörös khmerek előszeretettel fényképezték áldozataikat. Kínzás előtt és kínzás után. Dokumentálták a vallatások „eredményeit” is. A Tuol Szleng ma múzeum. Egy évvel a vörös khmerek hatalmának megdöntése után, 1980-ban nyitották meg. Minden úgy maradt, mint amikor a vörösök elhagyták az épületet. A gyilkosokat és irányítóikat azóta sem vonták felelősségre, a vörös khmer utódpárt ma kormányképes erő Kambodzsában. Phnompentől 15 km-re 18 emeletes sztúpa állít emléket annak a 15-20 ezer embernek, akiket ott kivégeztek. Minden tartományban volt „gyilkos mező”, kivégzőhely. A vörös khmereknek mindenki gyanús volt. Elég volt például szemüvegesnek lenni, hogy valakit kivégezzenek. Romániában nem a fővárosban áll az emlékezés központja. Az ukrán határon, Máramarossziget egykori börtönében működik a „helyi Terror Háza”. Még 1993-ban határozták el, hogy létrehozzák a múzeumot, itt, a kommunista Románia 230 „gulágjának” egyikében. Itt halt meg a magyar szempontból dicstelen, a románok számára demokrata Iuliu Maniu 1953-ban. Cellája épp úgy nyitva áll a látogatók előtt, mint az egyik legjelentősebb román történészé, Bratianué. Ő szintén itt, szintén fogságban halt meg. Az első és második emeleten kínzókamrák, mindenfelé a megtorlások, kitelepítések emlékei, tárgyai. Évtizedekig elhallgatott eseményekre csodálkozhat rá a látogató. Ki hallott a Kárpátokban hosszú évekig működő 20-40 fős ellenálló csoportokról? A női internálótáborokról? A kronologikus rendben megemlékeznek a 80-as évek műemlékrombolásairól és a vérbe fojtott eseményekről. Az 1977-es zsil-völgyi és az 1987-es brassói munkáslázadásról. Külön termet szenteltek az 1956-os magyar forradalomnak. Az 1944-es Varsói Felkelés Múzeuma is egy százéves épületben kapott otthont. A lengyelek fő témája a nácik elleni, de a szovjetek által cserbenhagyott felkelés, néhány szoba pedig bemutatja a szocialista Lengyelország életét is. Az elesett ezreké a múzeum Szabadság Parkja. A 156 méter hosszú Emlékezés Falán már több mint hatezer név sorakozik. A múzeumon belül működik a náci támadás idején Varsót vezető Stefan Starzynskiről elnevezett intézet, ahol az oktatási-kutatási munka folyik. Prága belvárosában, néhány lépésre a Vencel tértől 2001-ben nyílt meg a Kommunizmus Múzeuma. Az 1948-as kommunista hatalomátvételtől az 1989-es bársonyos forradalomig, a Lenin-szobroktól a berlini falig látható Csehszlovákia és a szovjet blokk II. világháború utáni vörös korszaka. (Forrás: Heti Válasz) /Múzeumba zárt kommunizmus. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 9./