Iskola-összevonás következhet Kovásznán is
Kovászna helyi tanácsa elfogadta a város iskolahálózatának működését szabályozó határozattervezetet, melyet a megyei tanfelügyelőség is jóváhagyott. Ennek értelmében a 2017–2018-as tanévben a fürdővárosban három jogi személyiséggel rendelkező tanegység működik a hozzájuk csatolt alegységekkel együtt. A tanácsülésen elhangzott: a városban csökken a tanulók létszáma, így előfordulhat, hogy a következő években összevonásokra lesz szükség.
Szabó Levente tanácstag az ülésen elmondta, a tanügyi szakbizottságban felvetődött, megoldást kellene keresni, hogy gazdaságosabban működjenek a tanegységek, erről az intézményvezetőkkel is megbeszélést folytatnának.
Gyerő József polgármester a kovásznai iskolák jövőjével kapcsolatosan megállapította: átfogó megbeszélésre van szükség, amelybe a tanulókat, szüleiket, a tanári kart is bevonnák. Ha meg kell szüntetni a három központ valamelyikének önállóságát, azt csakis gazdasági megfontolásokra lehet alapozni, a tanulók érdekeinek figyelembevételével, kizárva a nemzetiségi tényezőt. Minden lehetőséget mérlegelnek, de a diákok létszáma csökken, így öt-tíz év múlva téma lehet az iskolák összevonása – jelezte a városvezető. A létszámcsökkenés lehetséges okairól Molnár János önkormányzati képviselő, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum tanára szólt. A környező falvakból – Zabola, Barátos, Zágon – egyre többen választják a kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi tanulási lehetőségeket. Ez a kovásznai líceum szerényebb felszereltségére is visszavezethető. Például az informatikai laborban elavult számítógépeket használnak, de még a villanyhálózat működése is kívánnivalót hagy, sokszor alacsony az áram feszültsége. Meg kell nézni, hogyan lehet pótolni a hiányosságokat, elsősorban az infólabor felszereltsége tekintetében, ezzel számolni kell a költségvetés elkészítésénél – hangoztatta a tanár.
A Kőrösi Csoma Sándor Líceum Kovászna legnagyobb tanegysége, ide tartozik az Orbán Balázs Elemi Iskola, a csomakőrösi elemi iskola és óvoda is. Az 1-es számú napközi óvoda alegysége az 1-es és 2-es számú rendes programú óvoda. A vajnafalvi Avram Iancu Gimnázium a 4-es számú normális programú óvodával és a 2-es napközivel – mindezekben román nyelvű oktatás folyik –  alkot pénzügyi központot. A fürdőváros iskolahálózatának része a Kovásznai Gyerekek Klubja is, ahol iskolán kívüli tevékenységeket folytatnak. Becsek Éva, a Kőrösi-líceum igazgatónője érdeklődésünkre elmondta: tény, hogy egyre kevesebb a beiskolázandó gyerek, ez a folyamat 1990 óta tart. Osztályok összevonását kell megejteniük, például az idei három IV. osztályból jövőre csak két ötödiket indíthatnak, erről a szülőkkel is egyeztet. Az iskolák összevonásáról viszont csak a tanács dönthet – magyarázta a helyzetet. Azt is elmondta, az alapfelszereltség megvan a líceumban, de szükség lenne az informatika, nyelvismeret oktatásának fejlesztésére, ehhez beruházásokra van szükség, s a tanács anyagi támogatására – mondta az igazgatónő.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aksakal nyelvének szűkülő terei
Beszélgetés Beder Tibor csíkszeredai tanárral
Gyakorlásképpen még elgyalogolt Zágontól Nagyváradig, az első adandó alkalommal pedig máris indult a macarköy-i magyarok felfedezésére. Beder Tibor magyarságkutatóval az iskolák szétválasztásának hőskoráról is beszélgettünk.
– Honnan ered ez a gyaloglás iránti, egészen kivételes késztetés?
– Háromszékinek számítok, édesapám tanító ember volt Uzonban, szeretett vadászni, én meg szívesen elkísértem a Lisznyó, Uzon környéki portyázásaira. Mindig érdekelt, mi van a hegyen túl, a gyaloglás nem jelentett gondot, kolozsvári egyetemista koromban például bejártam a város negyven kilométeres körzetét. Később, amikor a megyei pionírtanács keretében a turisztikáért feleltem, bejártam a teljes Hargita megyét, jobban ismertem a hegyeket, mint a településeket. Tavalyig még az újságot sem rendeltem meg, hogy mindennap el kelljen mennem érte a legtávolabbi lapárusig. A világot pedig csak gyalog lehet igazán megismerni. – Kőrösi Csoma Sándor volt a példakép? Vagy önmagában volt kihívás a gyaloglás? – Együtt a kettő. A legerősebb a kíváncsiság, a földrajzi felfedezés izgalma volt. Bárhová indultam, előtte soha nem kötöttem magam senkihez, reggel azt mondtam magamnak, na, fiú, ma ebbe az irányba mész negyven kilométert. Földrajztanárként Nagyajtára helyeztek, ott rögtön meg is alakítottam a Benkő József Kört, felújítottuk a néhai lelkész-füvész sírját. Be is hívtak a Securitatéra, hogy miért foglalkozom reakciós papokkal. Ettől még lerajzoltam egy emlékünnep alkalmával a Kriza János házát is, ekkor megfenyegettek a pártbizottságnál. – Ezek a zaklatások kergették a szomszédba, Hargita megyébe?
– Részben, nem sok esélyt láttam arra, hogy Sepsiszentgyörgyre kerüljek. A magyartanárnőként Szentkeresztbányán dolgozó feleségem meggyőzött, hogy menjünk Székelyudvarhely környékére, így lettem aztán három éven át iskolaigazgató Korondon, akkoriban építettük a líceumot. Természetesen ott is szerveztem turisztikai kört, a gyermekekkel nagyon szép sikereket értünk el az eredménytúrázásban, annak következtében aztán a pionírtanácshoz helyeztek. A kollégák többsége pedig értékelte, hogy azt csinálom, amit mások nem. Például igyekeztem történelmet bevinni a mozgalomba. Lejátszottuk az 1642-es tatár betörést, de nem úgy, ahogy a hatalom előírta. Szervezzem a vasárnapi mise idejére, javasolták, hogy az emberek ne menjenek templomba. Én azonban megbeszéltem a pappal, hogy aznap korábban misézzen. Nagyon jól sikerült, Csíkszeredából több ezer ember jött ki a rendezvényre, nem is engedélyeztek nekünk több tatár betörést.
– Az 1989-es fordulat után szinte egyöntetűen választották megyei tanfelügyelővé. Senki nem kifogásolta, hogy túraimádata miatt sokat lesz majd távol a hivatalától?
– Nem, mert mások számára is szorgalmaztam a kimozdulást. Kilencvenben még szinte bármit lehetett csinálni, én meg azt mondtam a tanároknak: menjetek Magyarországra, nézzetek körül, tapasztaljatok, hozzátok haza a szerzett tudást. Rengetegen megfogadták tanácsomat, sok mindent meg is tanultak a kollégák, miközben menetrendszerűen érkeztek a kritikák is, miszerint turizmust csinálok a tanügyből. Aztán ott volt az iskolák szétválasztása, amit Hargita megyében szinte maradéktalanul végrehajtottunk. Egyetlen helyen nem sikerült, Gyergyószentmiklóson, ott a dolog Dézsi Zoltán polgármester ellenállásán bukott meg. Azért maradt kezdetben két tannyelvű a Salamon Ernő Líceum. Nem voltam hajlandó olyan kompromisszumokra, mint a hajdani sepsiszentgyörgyi tanítóképző épületének feladása volt, és amiről igyekeztem is lebeszélni a háromszéki kollégákat. Sajnos, sikertelenül. Négy év után az oktatási minisztérium le is akart váltani, mert nem hajtottam végre maradéktalanul az új tanügyi törvény előírásait, fél éven át például Hargita megyében magyarul tanították a földrajzot és történelmet. Ötezer fős szimpátiatüntetésen álltak ki akkor mellettem a kollégák, a város- és megyevezetés is támogatott, így végül tizenkét éven át töltöttem be ezt a pozíciót. – Az igazi nagy gyalogtúrázás, a törökországi utak csak ekkor kezdődtek. Mióta csírázott önben a szándék?
– Valamikor 1981-ben találkoztam egy írással az Élet és Tudomány című lapban egy törökországi magyar faluról, és én rögtön elhatároztam, hogy elmegyek Macarköybe, meg kell néznem, hogyan voltak képesek évszázadokon át megőrizni az ott élők magyar identitásukat. A kommunista világban kibocsátott útlevéllel persze csak a bolgár–török határig jutottam, nem baj, gondoltam, hazajöttem, és elgyalogoltam Zágontól Nagyváradig, Szatmárnémetiig. Felkészülés gyanánt, tapasztalatszerzés céljából. Ahogy azonban lehetőség nyílt rá, azaz 1990-ben már indultam is Törökországba. A bolgár határtól indultam, mivel egyszer már eljutottam odáig, Törökország északi részén, Trákián és Anatólián kellett átjutnom. Kiszámoltam, hogy három hét alatt megteszem az utat, a tanév kezdetére már itthon is voltam. Annak idején megfogadtam: ha elmehetek Törökországba, szakállat növelek. Azóta viselek szakállt, a török barátaim Aksakalnak, Fehér Szakállnak neveznek. A régi időkben a falu bölcseit is így nevezték. – Soha nem érezte, hogy kész, egyetlen további lépést sem tud tenni?
– Egyetlen alkalommal, az első törökországi utam idején valahol Anatóliában éreztem, hogy képtelen vagyok tovább menni. Egy vendégfogadó tornácán aludtam, reggel pedig úgy keltem fel, hogy folytatom, ha a fene fenét eszik is. Két napig tartott ez a válság, a kamionsofőrök mindegyre fel akarták venni az út szélén vánszorgó rövidnadrágost, de egy 35 kilométeres szakasszal átestem a holtponton, és aztán újra minden a régi volt. Ami hatalmas lelki segítség volt: Törökországban soha nem kértek tőlem útlevelet, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok.
– Olvasmányai, álmai Törökországával találkozott?
– Nem is hasonlított arra, amit eredetileg elképzeltem magamnak. Már 1990-ben olyan benzinkutakat, szolgáltatásokat találtam például, amilyet itthon akkor el sem lehetett képzelni. Az emberek kedvesek, az itthoniaknál sokkal barátságosabbak, szolgálatkészek voltak. Rodostóhoz közeledve egy este megérkeztem egy település iskolájához, magyar vagyok, tanár vagyok, mondtam, szállást kérek. Az igazgató az irodába terelt, a hűtőszekrényben étel-ital volt, ott aludhattam egy fotelben, senki nem kételkedett a tisztességemben. De aludtam polgármesteri irodában is, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok. Amikor Isztambulban székely kaput avattunk, a kerület polgármestere úgy fogalmazott a beszédében, hogy ez a hely innentől kezdve a székelyeké. Amikor híre ment, hogy Bilecikben – ahol olyasfajta nemzeti emlékhelyet alakítottak ki a törökök, mint az ópusztaszeri – megkoszorúztuk Attila szobrát, a tartományi kormányzó vendégül látott, díszvacsorát adott a 45 fős küldöttségnek. Mi, rokonok, tartsunk össze, hangoztatták.
– A főtanfelügyelői székből rögtön a nyugdíjasok táborába lépett. Változatlanul vonzotta az út, Törökország? – Igazából tavalyig, amikor fájni kezdett a derekam, nem is éreztem, hogy nyugdíjas vagyok. A Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöki tisztsége, a Julianus Alapítvány, a Mikes-zarándoklatok, a Lármafa-találkozók, a székely kapuk, kopjafák állítása közben gyakorlatilag semmire sem maradt időm. Egyetlen dolog zavar, de az nagyon: a nyelvi harc. Azt tartom, csak ott érezhetjük otthon magunkat, ahol a nyelvünk is otthon érzi magát. És ez a terület egyre szűkül. A magyarságomért csak Törökországban részesültem feltétlen szeretetben és elismerésben. Olyan esettel is találkoztam, hogy egy kislány megtapogatott, én voltam az első hús-vér magyar, akivel találkozott, miután korábban csupa jót hallott felőlünk. Büszke vagyok, hogy Macarköyben háromezer ember magyarságtudatát állíthattam vissza.
– Nem sok közös témája lehet a finnugor elmélet képviselőivel…
– Egyszer Böjte Csaba atya keresett fel egy hölggyel, a gyergyószárhegyi tatárjárást szerették volna rekonstruálni, szakmai-szervezői segítséget kértek tőlem. Hogyne segítenék, mondtam, hiszen a tatárok a rokonaink voltak. Parázs vita kerekedett belőle, ne beszéljek hülyeségeket, mondta a hölgy, ő a finnugor elméletből doktorált. Hölgyem, több embert is ismerek, aki a dák elméletből doktorált, válaszoltam neki. De attól az még nem lett igaz.
BEDER TIBOR
Csíkszeredában élő tanár, magyarságkutató, 1938. március 6-án született a Beszterce-Naszód megyei Kisrebrán. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott földrajz-geológia szakon. Tizenöt éven át volt a Hargita megyei pionírtanács turisztikai vezetője, 1990-től pedig több mint egy évtizeden át megyei főtanfelügyelő. 1990-ben gyalog tette meg a törökországi Macarköy-ig tartó 2800 kilométeres utat, amelyről Gyalogosan Törökországban címen könyvet is írt. A témában eddig hét kötetet jelentetett meg. Törökországi útjairól több előadást tartott a hajdani Magyarország egész területén. Tevékenységi további fontos területe a Magyarok Székelyföldi Társasága és a Julianus Alapítvány égisze alatt szervezett Lármafa-találkozósorozat, amely a Szent László-kultusz ápolását tűzte ki célul. A Magyarok Székelyföldi Társasága, a Julianus Alapítvány és a Johannita Segítő Szolgálat erdélyi kirendeltségének elnöke. Huszonhat különféle kitüntetés – köztük Rodostó város díszpolgári cím és az Orbán Balázs-díj – birtokosa.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kovászna az idei házigazda (Orvos- és gyógyszerésztudományi ülésszak)
A fokhagymától a védőoltásig, a vállsérülések artroszkópos kezelésétől a cukorbetegséghez társuló szellemi hanyatlásig, a legújabb fogorvosi és gyógyszerészeti újdonságokig sok mindenről esik szó az Erdélyi Múzeum-Egyesület orvos- és gyógyszerésztudományi szakosztálya XXVII. tudományos ülésszakán, amelyet mától szombatig tartanak a kovásznai Clermont Szállodában. A továbbképző előadásokat, újdonságokról szóló prezentációkat, az egyes ágazatokban elért eredményeket ismertető szekcióüléseket magában foglaló, évente szervezett vándorrendezvény a legrangosabb hazai magyar nyelvű orvos-, gyógyszerészeti és fogászati tudományos esemény, amelyet ötödik alkalommal tartanak Háromszéken.
Dr. Albert István sepsiszentgyörgyi belgyógyász-kardiológus, az idei ülésszak főszervezője lapunknak elmondta, a rendezvény jó alkalom arra, hogy az erdélyi és magyarországi szakemberek megismerkedjenek, tájékoztassák egymást a különböző diagnosztikai és terápiás eljárásokról, újdonságokról, az ilyen alkalmakkor szerzett kapcsolatok révén segítsék pácienseiket, hogy a számukra legmegfelelőbb kezeléshez, gyógymódhoz jussanak. Az újdonságok kategóriában négy előadás hangzik el: dr. Kellermeyer Miklós, a budapesti Semmelweis Egyetem tanára a nanorészecskék világába kalauzolja a hallgatókat, dr. Botz Lajos, a Pécsi Tudományegyetem tanára a gyógyszeres terápia hatékonyságát befolyásoló tényezőkről, kollégája, dr. Bán Ágnes pedig a kalciumcsatorna-blokkolók okozta hyperplasiákról és kezelésükről tart előadást, dr. Albert István a kardiovaszkuláris betegségek megelőzéséről értekezik. A továbbképző előadások általános orvosi kategóriájában gyermekgyógyászati, szemészeti és rehabilitációs témákban hangzanak el előadások, a szekcióülések egyikén a kovásznai szívkórházban használt kezelési módokat és dr. Benedek Géza munkásságát is ismertetik.
A szünetekben és az esti programok, valamint a szombati helytörténeti kirándulás alatt (Csomakőrös és Zágon) lehetőség lesz az esetmegbeszélésekre, és Albert István szerint az ilyenkor kialakuló kapcsolatok haszonélvezői a páciensek is, mert ha egy esetet helyben nem tudnak megoldani, van, akihez fordulniuk, ahová a beteget küldeniük. Az ülésszak főszervezője kiemelte: a magyar szaknyelv gyakorlása és terjesztése terén is jó szolgálatot tesz az Erdélyi Múzeum Egyesület orvos- és gyógyszerésztudományi szakosztályának minden rendezvénye, amelyek egy része kimondottan a pályakezdőket segíti a továbbhaladásban. A száztizenegy éve működő önálló szakosztály jelenleg is hű kezdeti célkitűzéséhez: az anyanyelven művelt tudományos tevékenység szervezése, az elért eredmények népszerűsítése, a kiemelkedő tudományos munkák közlésének biztosítása, alapelvük továbbra is a korszerűség és a hagyományápolás ötvözése.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről
Háromszék régi arca
Háromszéki népi építészet címmel jelent meg Murádin-Beyer Katalin építész, a kolozsvári Műszaki Egyetem nyugalmazott professzorának 1984-ben megvédett doktori disszertációja rövidített, magyarra átírt változata, a kötet nagy érdeme, hogy Háromszék közel négy évtizeddel ezelőtti – mára már jócskán megváltozott – arcát mutatja be.
Az Árkosi Kulturális Központ Bástya-házbeli székhelyén tartott csütörtöki könyvbemutatón a szerző elmondta, életében először az 1960-as évek végén járt Háromszéken, az akkori kirándulásokon látottak hatására választotta később doktorija témájának a régiót. Bukaresti tanárai elfogadták javaslatát, de – mert nagyon kevés ismerettel rendelkeztek erről a vidékről – részletes bemutatást kértek tőle, így dolgozatának történelmi, földrajzi, társadalmi ismertetést is tartalmaznia kellett – ezeket a részeket nem foglalta bele most megjelent könyvébe, csupán a népi építészetre vonatkozó fejezeteket.
Kovászna megyét 1978 és 1979 nyarán járta be, szisztematikus terepútjai során két félreeső települést kivéve mindenhová eljutott. Feltérképezte mindazt, ami a népi építészet témakörébe illett (esetenként a temetőket is), és a helyi jellegzetességek alapján Háromszéket hét övezetre osztotta, amelyek jórészt egyeznek a régi széki beosztással: Kézdivásárhely és környéke (Kézdiszék), Kovászna – Zágon vidéke (Orbaiszék), Bárkány és környéke (Bodzavidék), Olt mente (Sepsiszék), elkülönítve Uzon és Lisznyó környéke, Köpec és Bölön övezete (Miklósvárszék) és Erdővidék. A kisrégiók sajátosságai ellenére van általános jellemzője a háromszéki építészetnek, vonta le a következtetést. 1984-ben doktori dolgozata gyakorlati végkövetkeztetését a turisztikai fejlesztésben jelölte meg, akkori véleményét fenntartja, most követésre méltóként Torockó példáját ajánlva.
Közel negyven éve zajlott terepmunkája után többé nem járta be Háromszék településeit. Négy évtized alatt sok minden eltűnt, sok helyütt átalakult a falukép is – élete legkedvesebb emlékét nem kívánja aktualizálni – vallotta be Murádin-Beyer Katalin.
Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rendhagyó megemlékezésre készülnek
Mikes-maraton Zágonba
Mintegy 10 évre nyúlik vissza a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban az a szokás, hogy az iskola névadójáról nemcsak irodalomórán beszélnek, hanem a diákok, tanáraik és szülők közösen elkerekeznek a zágoni emlékházhoz is. Legközelebb éppen szombaton.
Szőcs Levente tanár vezette be ezt a hagyományt, amely az ő nyugdíjba vonulásával kissé megszakadt, de ismét életre keltette Kiss László könyvtáros és Fejér Zoltán tornatanár.
Tavaly mintegy 60-an vettek részt az emléktúrán, személyesen a zágoni polgármester, Kis József fogadta őket, megkoszorúzták a Mikes-líceum által állított kopjafát, megnézték a múzeumot, majd közösen megebédeltek.
Idén sem lesz ez másként, éppen csak a jó idő hiányzik egy sikeres akcióhoz, amelyhez akárki csatlakozhat. Máris jelezték az efféle szándékot a mikóújfalusi iskolából, ahonnan 5 diák és kísérőjük csatlakozik majd a biciklizőkhöz. Nem lehet akadály, ha valaki nem szokott hozzá a hosszas tekeréshez, ha elfárad, megpihenhet a csapatot kísérő buszon, amely a csomagokat és a vizet viszi, de a bicikliket is fel lehet pakolni rá.
Indulás május 6-án, szombaton reggel fél 9-kor a Mikes-líceum udvaráról.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fúvóstalálkozó Zágonban
Újból az ifjúsági fúvószene központjává vált egy napra Zágon. Szombaton immár nyolcadik alkalommal szervezték meg a Zágoni Ifjúsági Fúvóstalálkozót, amelyen nyolc zenekar több mint száz zenésze mutatta be tudását.
A hagyományhoz híven felvonulással kezdődött a találkozó, a részt vevő zenekarok a Szivárvány mazsorettcsoport vezetésével meneteltek a Mikes Kelemen Általános Iskolától a központi parkban levő szabadtéri színpadhoz. Kis József polgármester nyitotta meg a rendezvényt, utalva arra, hogy nagyon kevés zágonit látott a közönség soraiban, holott a máshonnan érkező zenekarokat szülők, zeneszerető polgárok kísérték. Elsőként a Zágoni Ifjúsági Fúvószenekar lépett színpadra Musát Gyula karnagy vezetésével, velük együtt a mazsorettcsoport is bemutatkozott. Egymást követték a fellépések, a barátosi Ferencz Ernő Fúvósegyesület (karnagy: Kelemen Szilárd), az uzoni Atlantisz Ifjúsági Fúvószenekar (karnagy: Lázár László Pál), a kovásznai ifjúsági fúvószenekar, a lécfalvi Nemere Ifjúsági Zenekar (mindkettő karnagya Kertész Tibor Barna), majd a Rétyi Gyerek Fúvószenekar (karnagy: Maksai József). Itt egy kis szünet következett, az eső közbeszólt, így a Kézdivásárhelyi Tanulók Klubja Fúvószenekara már a Mikes Kelemen Kultúrotthon nagyszínpadán zenélt.
Bokor Gábor

Domokos Gézára emlékeznek halálának tizedik évfordulóján
Az erdélyi magyar művelődésszervező, író és politikus halálának tizedik évfordulója alkalmából nyilvános megemlékezést szervez a Domokos Géza Egyesület és a Kriterion Alapítvány június 26-án Csíkszeredában, valamint 27-én magánjellegű megemlékezést Zágonban, olvasható az egyesület közleményében.
Domokos Géza vezetése alatt (1969–1990) a Kriterion Könyvkiadó a magyar szépirodalom és tudományosság tekintélyes és sikeres műhelyévé vált. Saját vallomása szerint a Kriterion sikerét egyaránt köszönhette szerzőinek, szerkesztőinek, terjesztőinek, olvasóinak, valamint az önkéntes történészekből, írókból, műfordítókból, kutatókból álló tanácsadói testületének. Elkötelezett híve volt a magyar és román kultúra egymásrautaltságának. A magyar mellett, a Kriterion román, német, szerbhorvát, ukrán, jiddis, szlovák, orosz, tatár és török nyelven jelentetett meg műveket.
A romániai rendszerváltást követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik alapítójaként és elnökeként (1989–1993) vallotta, hogy a romániai magyarság nemzeti céljai elválaszthatatlanok az ország jogállam-, gazdasági reform-, illetve a demokráciát és jólétet megalapozó polgári erény-igénytől.
A 2011-ben alakult Domokos Géza Egyesület a köz szellemi gyarapodását célzó szakmai beszélgetések, diákképzések, fiatalok támogatása, teljesítmény-jutalmazások és a névadó hagyatékának ismertetése révén kívánja ápolni Domokos Géza emlékét, olvasható a közleményben. Szabadság (Kolozsvár)

Barátoson virágzik a zenei élet
Fúvósok találkoztak
Vasárnap fúvószenétől és jókedvtől volt hangos Barátos, ahol a barátosi Ferenc Ernő Református Fúvósegyesület szervezésében tartották a nagy hagyománynak örvendő fúvóstalálkozót.
A 46. alkalommal tető alá hozott találkozó 10 órakor kezdődött, a faluközpontból a fúvósok felvonultak a helyi református templomba, ahol Bóné Barna barátosi lelkipásztor tartott istentiszteletet. Az ünnepségen a házigazdák mellett Uzon, Székelykeresztúr, Réty, Sepsibükszád, Étfalvazoltán, Nagybacon, Korond, Zágon, Kézdivásárhely, Kovászna és Lécfalva fúvósai tették tiszteletüket. A rendezvény az Erzsébet kertben folytatódott, ahol a helyi rezesbanda nevében Deák Ingrid, 12. osztályos tanuló köszöntötte az egybegyűlteket.
Tánczos Szabolcs polgármester elmondta: öröm az önkormányzatnak, hogy partnere lehet egy ilyen hagyománnyal bíró rendezvénynek. Az ünnepségen jelen volt Barátos anyaországi testvértelepülése, Pálmonostora küldöttsége is Cseszkó László polgármester vezetésével, őket is lenyűgözte a fúvós zene. Kérdésünkre Bóné Barna, a fúvósegyesület elnöke elmondta: a Kelemen Szilárd karnagy vezette zenekarnak 32-33 aktív tagja van, és nagyon mozgalmas zenei életet élnek, hiszen a nyáron eddig szinte minden héten felléptek valahol.
Szőke Zsuzsa / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ismeretszerzés, barangolás és vetélkedő
Gyümölcsöző testvérkapcsolatok
Az elmúlt héten Hagyományaink, meséink és legendáinkcímmel szervezett a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Gimnázium és testvériskolája, a kecskeméti Vásárhelyi Pál Általános és Alapfokú Művészeti Iskola 30 tanulója és 4 kísérőtanára számára diáktábort Csomakőrösön. Ennek célja pedig, amint azt Kátai Zsuzsa és Kustán Tünde kísérőtanároktól megtudhattuk, az anyaországi és sepsiszentgyörgyi tanulóknak a háromszéki mesékkel, mondákkal és legendákkal való megismertetése, valamint a két testvériskola tanulói között már meglévő kapcsolatok elmélyítése volt.
Első nap a helyszínnel való ismerkedés után Dancs Attiláné, Annuska néni jóvoltából a gyerekek betekintést nyertek a rezgőnyárfa alapanyagú kalap készítésének rejtelmeibe. Innen a református templomba és a felújított Kőrösi Csoma Sándor Emlékházba vezetett az útjuk, ahol Bende Tamás helybéli lelkipásztor tartott nekik rögtönzött előadást a híres kutató és nyelvtudós életútjáról. Délután legendákat meséltek nekik, majd lerajzolták mindazt, amit a hallottakból lelki szemeikkel rögzítettek.
Másnap a megye nevezetességeivel való ismerkedés során elsőként a vulkáni utódműködés két kovásznai helyszínét, a Pokolsárt és Bene-mofettát keresték fel. Kézdivásárhelyi sétájukat az Incze László Céhtörténeti Múzeum megtekintésével kezdték, ahol Dimény Erika múzeumpedagógus gyerekközpontú tárlatbemutatójának köszönhetően, maradandó élményben részesültek. Végül a Gyűjtemények Házában kiállított tárgyakról Beke Ernő tartott nekik érdekfeszítő előadást.
Útjuk következő állomása a legendából már ismert felsőcsernátoni Ika vára volt, melynek látványa saját bevallásuk szerint, rendkívüli hatással volt a gyerekekre. Innen Dálnok mentek, ahol Dózsa György szobránál felidézték a nagy hadvezér és lázadó tetteit, majd Gábor Áron eresztevényi síremlékénél a székely szabadságharcosról és ágyúöntőről is megemlékeztek. A táborba a Rétyi Nyír érintésével érkeztek vissza fáradtan, de élményekkel feltarisznyálva.
Harmadnap a Mikes Kelemen és Kiss Manyi emlékét őrző Zágonba látogattak, majd Brassó következett, ahol nem csak az állatkertet, hanem az óvárost és kívülről a Fekete templomot is megtekintették.
Együttlétük negyedik napján a ragyogó napsütést kihasználva a sepsiszentgyörgyi strand nyújtotta élményeket is megízlelték, majd a fogadógyerekek szüleinek kíséretében városismerkedés következett.
Zárónap az elhangzott legendákhoz fűződő vetélkedőt szerveztek, majd kiértékelték annak eredményeit és átadták a jól megérdemelt okleveleket.
A résztvevők egyöntetű véleménye szerint, az ismeretek bővülésén túl a tábor legnagyobb hozadékát az együttlét öröme, a közösen megélt élmények és a hatásukra szövődő barátságok jelentették. A két iskola közötti immár több mint 20 éve tartó testvérkapcsolatot jövő esztendőben a sepsiszentgyörgyi gyerekek Kecskeméten történő nyaraltatása fűzi még szorosabbra.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Háromszéki DiákTábor
Július 15-17. között Csomakőrösön első alkalommal szervezték meg a Háromszéki DiákTábort a Kovászna Megyei Középiskolások Szövetsége (KOVAKÖ) és Háromszék tizennégy magyar diáktanácsának együttműködésének jóvoltából. Az eseményen a fiatalok érdekes csapatvetélkedő játékokon, különböző egyéni feladatokon és előadásokon vettek részt. A program célja, hogy a Kovászna megyében működő ifjúsági szervezetek és diáktanácsok tagjai megismerjék egymást, és olyan kapcsolatrendszert alakítsanak ki, ami hasznukra lesz a jövőben.
A rendezvényen lehetőség nyílt arra, hogy a diáktanácsok vezetői megosszák egymással tapasztalataikat, ötleteket gyűjtsenek és tanácskozzanak. A tábor fő célcsoportját a középiskolás diákok képezték, de minden olyan fiatalt szívesen láttak, aki az ifjúsági szférában szeretne tevékenykedni.
Solymosi Ákos, a Sepsiszentgyörgyi Református Diákpresbitérium elnöke a diákpresbitériumnak az elmúlt egy évben kifejtett tevékenységeiről tartott beszámolót, megosztotta terveit a következő rendezvényekről, valamint a KOVAKÖ területi (Sepsiszék, Orbaiszék, Kézdiszék és Erdővidék) alelnökeivel közösen arról beszélgettek a fiatalokkal, hogy mit is várnak el ők egy diáktanácstól. Az esti szórakozás sem maradhatott el, a kovásznai PinceBand ifjúsági zenekar nyitotta meg a péntek estét, ezt követően egy ismert lemezlovas, Deejay Lilboy biztosította a jó hangulatot. A fellépők közt továbbá szerepelt Nick Havsen is.
A csapatok hosszú, fárasztó, de izgalmas megmérettetések után elismerésben részesültek: a Háromszéki DiákTábor győztes csapata a #TatuKing lett, akik ezzel a csapattal részt vehetnek a 2017-es Sic Feszten, és tovább fognak küzdeni azért, hogy ott első helyet nyerjenek a Diákolimpián, amely újabb kihívásokat állít eléjük!
(KOVAKÖ-közlemény)

Mégis végrendelet
„A nép, amelyből vétettem, bizonnyal megél…” (Magyari Lajos)
Zágon felől, hol a bércek fejét gyakran díszíti hókorona, a Kőrösi-domb és a Tölgyes-havas szorításából kibuggyan egy szomjas patak. Ő a híres kovásznai szita- és kalapkötőkért a Köztetőről indulva a kárpáti homokkőbe mélyül, s hogy Kőrös-pataknak mondhassa a világ, alászekerezik; abban mossa lábát – ki tudja, mióta – a vidék dísze, a Hegyláb.
Hanem egy pompás völgynyakban, a Zágon felé vezető út mellett, ahol ha az ember nem ügyelt, egy szentre, szitát köttek a hátára, vagy forgácskalapot nyomtak a fejetetejére, ezerötszázkilencvenegytől nemcsak a pataknak, a szita- és a kalappiacáról ismert kis falunak is tisztán csak Kőrös volt a neve.
S bizony, ahogyan a mai napig békésen elnyeli Kovászna a Kőrös-patakot, a csinos, székely falu neve sem változik meg, ha nem ott mosolyog először Csoma Sándorra a Keleten ébredő nap.
– Nálunk, az Orbai járásban a fiára, aki már fiatalon elhatározta, hogy felkutatja népe őshazáját, az úton a Nagyenyedi Kollégium felé két magyar forintot költött az édesapa; soha egy petákot se azután – suttogják a felszegi, öreg Csoma-diófák. Suttoghatják. Igaz volt.
A szülőház Kőrösön, a Felszegen elenyészett. A nagy szülött, a világhírűvé lett keletkutató Kőrösi Csoma Sándor meg, aki húsz nyelven írt és olvasott, s akit állomáshelyein a művelt világ küldöttei csodálatuk és tiszteletük jeléül gyakran felkerestek, valahol hazájától nagyon messze, a kelet-indiai Dardzsilingben a lámák süket fülébe egy sose hallott, de veretes hangzásával a régmúltat idéző nyelven annakidején végrendelkezett: Én mindenemet otthon őrzöm… – magyarázta elszáradt lehelettel a furcsa idegen, és gyilkos lázálmában is a Nagyút végcélja teljesítésére készült.
Kár, hogy ezernyolcszáznegyvenkettőben a szomorú hírrel egész Háromszéken végig sepert a Nemere: – A halál nagy úr! – vihogta Kelet kóbor szelleme a felszegi, öreg Csoma-diófák fülébe is Kőrösön.
A nagyutas a Nagyhegyen át Lhaszába akart átjutni, de ő, aki bölcsőhelyét kereste a magyarnak, összeroskadt fáradalmai alatt. A locsogó Muhananda egészségtelen, lápos völgyében maláriát kapott, és örökálmát ott alussza a Himalája harmadik legmagasabb csúcsa, a hatalmas Kancsendzönga árnyékában.
De Zágon alól, amerre Mikes óta mutat egy halovány csillag, nem látszik, hogy a Nagyhegyek tövében mindenszentekre gyúlnak-e pislákoló, apró gyertyafények, s hogy ne lehessen még a halálnál nagyobb úr a feledés, bár távol, a vad idegenben emlékoszlop jelzi, hogy ott pihenhet a nagy európai, a kicsi székely-magyar falu felvette maga is a híres szülöttje nevét. Kegyeletből Csomakőrös lett a szülőfalu – mondják –, már több mint egy bő évszázada.
Úgy volt. Három kilométerre Kovásznától indult el Csoma András és Getse Krisztina nagyobbik fia, hogy fülében Orbán Sigmond oskolamester meleg szavaival a Nagyvilág összes veszélyei és akadályai ellenére Ő, a székely-magyar Erdélyből bámulatos nyelvtudósként a tibetológia megalapítója legyen.
– A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél… – vallják is egész Székelyföldön a Csoma-diófák ma is, és ott is, ahol meg se lebben soha Kelet szelleme, a Nemere.
A Sóvidéken, pont a Kebeled mellett, ahová likas, nagy követ ejtettek le az ördögök, hogy a lyukon át a csillagképből lássák, mikor fordul szigorúan téliesre az esztendő, egy halandó, aki jó szolga akart lenni, mert elhízott s a még rideg, újabb urakkal tele s teli a végtelenség, az egykori iskolája elé igaz őrnek magát Kőrösi Csoma Sándort állíttatta.
– Magyar vagyok, de európai, s lehetetlen, hogy kincseim sorsa ne gyötörjön! – vallhatta Magyari Lajos szerint az a halhatatlan nyelvőr már százhetvenöt esztendővel ezelőtt a Kis-Küküllő felé igyekvő Korond-patakától messze, Bokharában.
Ezért – akár szomjasan, de vigyázhat még századokon át a csomakőrösi nagy tudós műkőszobra egy jelképes, magyar íróparlamentre – szép reménnyel susogják ma a Sóvidéken is az alszegi, öreg diófák.
Ambrus Lajos / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A zenében is eredményt hoz a kitartó munka (Fúvóstábor Zágonban)
Első alkalommal szervezett fúvóstábort gyermekeknek Zágonban a helyi ifjúsági fúvószenekar Musát Gyula karnagy vezetésével. A tábor Zágon Polgármesteri Hivatala támogatásával zajlott. Korábban hasonló eseményt a zabolai Csipkés táborban szerveztek.
Harminc gyermek élt a tábor lehetőségével, zömében helybeliek, de voltak Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Mikóújfaluból is. Utóbbiaknak fizetség ellenében teljes szállásolást biztosítottak. A helyieknek száz lej volt a hozzájárulása a táborhoz. Négy oktató tanár vállalta a gyermekekkel való foglalkozást, Musát Gyula mellett id. Kelemen Szilárd, Cserkész Béla és ifj. Kelemen Szilárd. Cserkész klarinétot és szaxofont oktatott, értékelése szerint ezek a hangszerek nagy népszerűségnek örvendenek, főként a kezdő zenészek körében. De nem elég a zene, a hangszer szeretete, tehetségre is szükség van, és a fejlődésben nagyon sokat számít a munka – hangoztatta érdeklődésünkre. Id. Kelemen rézfúvós hangszereket oktatott, fia a vadászkürt oktatását vállalta, nem véletlenül, hiszen jómaga a marosvásárhelyi filharmónia tagjaként vadászkürtön játszik. Könnyű hangszer nincs, de egyik hangszeren játszani nem nehezebb, mint a másikon, ha az ember kitartóan dolgozik, mindenben érhet el eredményeket, ha tehetségesebb, hamarabb fejlődik – fejtette ki véleményét. Musát Gyula elmondta, a tábor egyik célja, hogy tagokat toborozzanak a zenekarnak, az utánpótlás-nevelésre, de vannak jelentkezők, akik ősztől már a sepsiszentgyörgyi művészeti iskolában tanulnak zenét.
A napi program hétkor kezdődött, reggeli után, 9–13 óra között zeneoktatás zajlott, ebédszünet után, 15–17 óra között folytatódtak az órák, majd következett a zenekari gyakorlás, mely során új zenedarabokat tanultak a fúvósok. Az oktatás egyéni és csoportos vonalon is zajlott, a tanultakat pénteken délután öt órától a záróünnepségen mutatják be
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magunk keresése: Bodza-vidék egy elveszített darabkája (Honismereti ösvényeken)
Kerestük már magunkat messzebbi tájakon: benn a Pannon Alföldön, Tolnában, szerteszét a Trianon széttépdeste, magyarok lakta vidékeken, s utóbb most itthon. Ekés túrázók ismerkedtek a Bodza-vidékkel. A történelmi magyar megyésítés után (1876) egészében a történelmi Háromszék vármegye része volt, most tetemes darabkája, Bodzavám és tágas környéke egy hirtelen, s mint mondják, megyeközti csere útján déli szomszédunkhoz került. Ez itt Brassó megye – magyarázzák Bodzavámon a helyiek. Közel van számukra a megyeszékhely Brassó, s mintha elfelejtették volna, hogy – akárcsak Bodza többi része – jelenleg is Kovászna megye szerves része.
A cserével egyébként növekedett Háromszék északi határa, majdnem az Úz vizéig nyúlik be. Bodzavám előterében szűk fél évszázad alatt két, gombaként kinőtt település született: Egrestő és az egykori Nyéni házak csoportjának környékén Fenyős. Bodzavámnak már a neve is árulkodó, s az itt található bölényrezerváció őre szerint, akinél az egykori vám emléke felől érdeklődtünk, „itt lehetett Austro–Ungaria határa”, de hogy miért itt, azt ő nem tudja, „az öregek szerint messze fenn, a hegytetőn volt a régi határ”. Nos, az öregeknek igazuk van, mert az egykori országhatár fenn a Király-hágó, de nevezik azt Tatár-hágónak is. Ezen a történelmi hadi és kereskedelmi úton vonult be Erdélybe a kun, a török, élén Amurtát szultánnal és több román vajda, köztük Mihai Viteazul is 1599-ben. A helynevek errefelé igen gyorsan változtak-változnak. A Király-hágó alatt a Teleázsenek vidékére áthajló történelmi kereskedelmi utat a Királykőnek nevezett középkori erőd is védte, innen a hágó régi neve. Fenn a vízválasztó gerincen, a tetőn, nem messze a Királykő romjaitól késő reneszánsz kori bástyás épület, a XVII. században Bodzavára volt a neve, székely várőrség vigyázta. A romossá vált épületet 1630-ban Bethlen Gábor fejedelem a háromszékiekkel újjáépítteti. A nagy, sarokbástyás várnak ma csak megerősített és kőből rakott, speciális malterrel kijelölt alapjai látszanak. A magashegyi átkelő román neve – Tabla Buții – azonban többet mondó. Értsd: Hordós-tető, itt hordták át a székelyek a boroshordókat (a butoi románul hordó – szerk. megj.) a Teleázsenek vidékére, s maguknak onnan jó dombvidéki román bort hoztak bajaik-örömeik öblögetésére. A cserekereskedelem az évszázadok alatt csempészetté fajult, ki jobbra, ki balra szállította portékáját az erdők rengetegének szekérútjain, a tetőn várakozó vámosokat kikerülték. Ment is a hír a két szomszéd országlók felé: a vámot le kell költöztetni a völgybe, a hegyek közötti szorosba. Így került le az osztrák és a román határőrség, a vámhivatal és a veszteglőintézet Kisbodzára, s utána arra a helyre, a szorosba, amely a Bodzavám nevet kapta. A történelem lapjai Hirtelen benépesedett a hely, megtelepedtek a hivatalosságok és az őket kiszolgáló pórnép. Katolikus plébánia létesült, kápolna is épült a keskeny hegyszorost mintegy elzáró hegynyúlvány, a Szászbérc tetejére. Történelmi hely ez. Itt jött be a kun, a török és a tatár, Amurát és a szilisztrai pasa, Péter román vajda is. Itt hagyta el szeretett hazáját Thököly Imre 1690-ben. Az 1788-as háború idején – írja Orbán Balázs – „a székelység tartá megszállva e szorost a törökök ellen, midőn parancsnokuk, Schulz ezredes – hagyomány szerint – a két török tolmács által hozott arannyal töltött dinnye által megvesztegettetni engedvén magát, elárulá hű seregét. Rendeletet adott ki, hogy – mivel a török elvonult – kantározzanak le s menjenek nyugodni; s midőn a védsereg mit sem sejtve szétoszlott, akkor egész ellentétes irányból, a Döblön pataka felől vad »Alláh« kiáltással rohant elő a becsempészett török had; a készületlen székelyeket Bartha kapitány s két közlegényen kívül mind levágták. Álnokul nyert győzelmüket azonban sem ők, sem az áruló vezér nem élvezhették soká, mert a vész hírére csakhamar megérkeztek mint bosszuló szellemek a verescsákós székely huszárok, s a meglepett törökök közt oly iszonyú mészárlást vittek végbe, hogy a hírmondók is alig menekülhettek el. A történelem ezen hős huszárok néhányának fenntartotta nevét: ilyen volt Nemes György székely huszár alezredes, ki 24 törököt vágott le, szemerjei Bora őrnagy, ki 11-et és Damó százados, ki 7 törököt ejtett el a győzelmes csata folyama alatt, mi közben, mint a monda tartja, nem csak a török hullott, hanem az áruló Schulz is eltiportatott a rémülten menekülők által. (...) Ott domborulnak most is a bodzai vám kápolnája melletti temetőben az e csatákban áldozatul esett székely hősöknek feledett sírhantjai. (…) A régibb sírok között újakat is találhatunk, melyek az 1848-ki szabadsághősök emlékét juttatják eszünkbe, mert akkor, a midőn Háromszék nagyszerű önvédelmi harczát a classicus kor hősies elszántságával kimondotta, az első támadás és csata a Bodza vidékén vívatott. Ugyanis a székely határőrök egy kis csapatja volt fenn a Bodzánál a határszélen szétszórva. A brassai és barczasági szászok, osztrák katonasággal Stráva nevű számtiszt (egykor a székelyeknél katonatiszt) vezetése alatt fellopództak éj idején a Bodzára, s a hármasával, négyesével egymástól távol szétszórt székely határőröket váratlanul meglepve, azokból vagy 13 családapát gyáván legyilkoltak, tisztjök Benkő Sándor s mások sebesülve csak nagy bajjal menekülhettek el; míg a látogatóba felment Gyárfás Jánost és Bernát Eleket s másokat kegyetlenül megverve hurczolták el Brassóba.” A bodzai harcoknak még akkor sem volt vége, mert elviharzott ezen a helyen a két világháború is. Az akkor elesett román katonáknak mutatós emlékművet állítottak a régi határon túl, a Teleázsen forrásvidékén, itt, a Bodzán pedig faragott troicákat az azóta felépült új görögkeleti templomok előterében, de a régebbi hősöknek, a mieinknek és másoknak is, akik ott porladnak, sajnos még egy fakereszt sem jutott... Mi menthető alvó históriánkból? „Maradt meg itt még néhány régi ház – magyarázta egrestői ismerősünk –, de a legtöbb elpusztult vagy átépítették. Ki emlékszik már azokra az időkre?!” A most érkezőt nem sok régi látnivaló fogadja, hacsak nem a festői vidékért érkezik a Bodzára. A helyiek szerint láthatóak még ott az egykori háborús erődök, a „festungok” és a „határőrök háza”. Egy réginek tűnő épület előtt felirat is olvasható: Casa grănicerilor. Ebben működik Felsőbodzavám I–IV. osztályos iskolája. A polgármesteri hivatalban majdnem senkit sem találtam. Azzal a hírrel azonban megörvendeztettek, hogy az iskola épületében szándékoznának berendezni egy bodzai vámmúzeumot. Na jó, de ehhez kérjék a brassói történészek segítségét, s azok a maguk során a miénket, mert ez a vidék Háromszék része volt. A Szászbérc előfokán még állnak az egykori katolikus kápolna romjai. Bejárati boltozata félő, hogy beomlik. Körös-körül fenyegeti a fékezhetetlen bozót, gyökerei¬vel veszélyezteti a falakat. A hegyet Kálvária néven emlegetik a leírások, utalva az ott lezajlott véres harcokra. Közeli idős embert kérdeztünk a romokról. „Valami templom volt, katolikus vagy református, nem tudom. Körülötte régi temető volt, most mi használjuk” – felelte. A Kálvária peremén vaslábakon álló, bádogfedelű harangláb éktelenkedik, rajta jókora harang. Mit árul el felirata? Semmit, felelték túrázótársaim: volt felirat, de lecsiszolták. A régi sírokat beroskadt mélyedések jelzik szerteszét. Egyetlen kettéhasadt sírkőt böngészünk. Magyar lehetett, és betűzik: I-M-R-E! – kiáltják. Kiderül, hogy nem IMRE, hanem INRI. Az még jobb, nyugszunk meg, római katolikus harcos síremléke lehet... Nagy úr a feledés, mondogatjuk egymásnak, de az idő is, mely így el tud pusztítani mindent. Ha Bodzavámot Kovászna megyében hagyták volna, talán akadna még valaki, egy fiatal csoport, turisták, EKE-sek, cserkészek, máltaiak, bárki a ma élők közül, akik állítanának ide egy emlékkeresztet, a Kálvária múltjára, harci-történelmi emlékhelyre emlékeztetőt. Majd a brassói EKE-sek – vigasztal a csoport –, hiszen az ő megyéjükben van ez a hely! Csak jusson el javaslatunk a brassói EKE-sekhez... A nyomtatott betű tovább él, mint a kő, a sírkő, s feléled bennünk ismét az emlékállító remény. Pénzes Loránd sepsiszentgyörgyi katolikus levéltári kutató és történész betűtengerrel állított emléket a bodzavári Kálváriának a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica tanulmánykötetében (2012–13). Közölte a valamikor itt működő plébánia-káplánság históriáját, azoknak a katolikus papoknak a névsorát-életrajzát, akik itt végeztek lelki szolgálatot, s aztán eltűntek a történelem végtelenségében. A tanulmány címe: A bodzavámi vesztegintézet káplánsága. Részletesen ismerteti a kápolna berendezését, kegytárgyait, a káplánság életét. A történetet így fejezi be: „A földrajzilag legközelebb fekvő Zágon egyházközségének lett leányegyháza a 20. század elejére elnéptelenedő Bodzavám. Igaz, filiaként sem adott túl sok munkát az anyaegyházközség plébánosának. A 19. század utolsó éveiben alig volt példa a szentségkiszolgáltatásra, míg a 20. században is csupán a II. világháború alatt használták bejegyzésre a kereszteltek anyakönyvét. Az első világháborút követő új államrend Bodzavám határátlépő jellegét megszüntette, hivatalnokrétege elköltözött. A magyar ajkú katolikus hívek egykori jelenlétéről napjainkban csupán a kápolnarom és körülötte a helyi ortodox egyházközség használatába került temető fejfáinak névanyaga tanúskodik. Ezek a bodzavámi katolikus egyházi élet és magyar oktatás egyre fakuló emlékei, amelyek az emlékezés során feloldódnak.”
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A második bécsi döntés és a Felvidék
A második bécsi döntés 77. évfordulója
Hetvenhét esztendővel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, amelynek értelmében a Magyar Királysághoz visszatértek a partiumi és az észak-erdélyi területek, valamint a Székelyföld: 43.492 km²-nyi terület, 1.344.000 magyar, 1.069.000 román és 47.000 német nemzetiségű lakossal.
Az új határ Nagyszalontánál kezdődött, és Nagyvárad dél, Bánffyhunyad dél, Kolozsvár dél, Torda körül vezetett tovább, majd Marosvásárhely dél, Székelyudvarhely dél, Sepsiszentgyörgy nyugat és Zágon, Kovászna alatt érte el az ezeréves határvonalat a Kárpátoknál. Vérzivataros XX. századi történelmünk ezen egyik legszebb pillanatának, az 1940. szeptember 5-13. közötti csókos-virágesős erdélyi bevonulásnak a felvidéki honvéd alakulatok is részesei voltak.
„Az igazságot is meg lehet szokni” – vélekedett Tamási Áron, amikor 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor a Magyar Királyi Honvédség csapatai harangzúgás közepette lépték át a trianoni határt, és megindultak, hogy a második bécsi döntés által visszaadott Észak-Erdélyt és a Székelyföldet újból birtokba vegyék. Ezen országgyarapításból az 1938 novemberében újból magyarrá vált Felvidék katonaköteles korú fiai is kivették részüket.
A Gorondy-Novák Elemér altábornagy parancsnoksága alatti magyar 3. hadsereg állományában voltak felvidéki legénységű és állomáshelyű alakulatok, melyek a miskolci VII. (parancsnok: vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy) és a kassai VIII. (parancsnok: vitéz Szombathelyi Ferenc altábornagy) hadtestek alárendeltségeibe tartozó miskolci 19., egri 20., losonci 21., nyíregyházi 22., kassai 23. és ungvári 24. gyalogdandárok kötelékeit képezték.
A magyar 3. hadsereg részei a kárpátaljai Huszt és Nagybocskó térségében települtek, és 1940. szeptember 5-én – az ungvári 24. gyalogdandár kivételével – Técsőnél lépték át a magyar-román határt. A miskolci VII. hadtest Beszterce-Szászrégen-Székelyudvarhely menetvonalon indult meg a Székelyföldre, míg a kassai VIII. hadtestnek Marosvásárhely környékét kellett elérnie. Miután szeptember 11-én a magyar csapatok Kolozsvár térségébe értek, a gyorshadtest alakulatait – köztük a munkácsi 2. gépkocsizó dandárt – küldték előre, hogy szeptember 13-ig vegyék birtokukba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott.
A gyalogdandárok elképesztő menetteljesítmények árán érték be a gyorscsapatokat, így példának okáért az egri 20. gyalogdandár – amelynek állományába tartozott a rimaszombati 20. huszárszázad – közel félezer kilométert gyalogolt Kárpátaljáról, amíg Csíkszereda érintésével szeptember 21-én megérkezett a Háromszék vármegyei Kézdivásárhelyre és Sepsiszentgyörgyre.
A magyar történelem olyan magasztos pillanata volt ez, amelyet minden magyar ember katartikus érzésekkel élt meg. A magyar Szent Koronához visszatértek és az anyaországbeliek számára valóságos örömünnep volt, hiszen a trianoni igazságtalanság egy része nyert jóvátételt, a többi elszakított országrész magyarsága pedig abba vetett hitét erősíthette meg, hogy a Magyar Haza nem feledkezett meg róluk.
Nem véletlenül, ugyanis vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó nekik is üzent, amikor 1940. szeptember 15-én a visszatért Erdély fővárosában a következőket mondotta:
„Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit. Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha egy percre sem. És most, amikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat.
A jelen öröme összefolyik lelkemben a múlt bánatával és feltámadt benne a kérdés: Hogyan is szakadhatott reánk, magyarokra ez a szenvedés? Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt: Nem a mi hibánkból! Minket sorsunk ideállított Kelet és Nyugat mezsgyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútján örökös harcok színtere volt és mialatt Európa más boldog népei békés munkájukban gyarapodhattak és erősbödhettek, a magyar örökös harcokban vérzett, pusztult és fogyott. Közben beszivárogtak idegen nemzetiségek, hol mert ellenség elől kellett menekülniük, hol mert itt remélt boldogulást.
Őseink nemcsak befogadták őket, hanem minden szabadságot is megadtak nekik s ezeket a szabadságjogokat törvényileg is biztosították számukra. Elnyomatásról ebben a hazában nem panaszkodhatott joggal senki – mégis ez szolgáltatott hazug ürügyet arra, hogy megcsonkítsák, feldarabolják és megalázzák ezeréves hazánkat. Nem fegyver fosztott meg területeinktől, hanem az úgynevezett békeszerződés.
De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véget ért. Talán valami jó is marad utána. Hiszen tudjuk, hogy a túlságos jólét, a semmittevés, a teljes gondtalanság puhít és zülleszt testileg-lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés és a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellenálló erejét és ébren tartja benne a hazaszeretetet. Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezeken a boldog napokon ujjonga szórták virágaikat bevonuló katonáink elé, ilyen megerősödött, megacélosodott testtel és lélekkel térnek meg annak a hazának a keblére, amelynek hű fiai voltak a legsúlyosabb időkben is. Hogy a visszatérés a lángba borult Európa közepén vér nélkül történhetett meg – ezért most is s itt is hálás szívvel mondok újból köszönetet két hatalmas barátunknak: Németországnak és Olaszországnak.
Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanezt a sorsot várjuk a határokon túlmaradt testvéreink részére is. Amit ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról. Gondolatban ma itt van minden magyar.
Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem térhettek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Valljuk ugyan, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak e napokban kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér. Hisszük, mert e nélkül a magyar-román viszony jobbrafordulása lehetetlen volna, de hisszük ezt természetesen a Magyarországon élő románság érdekében is.
Ismerem az erdélyi fajtát, kemény, ellenálló, küzdőképes tulajdonságait. Ezért teljes bizalommal tekintek az itt felnőtt ifjúságra is. Az új sorsfordulón nagy nemzeti céljaink odaadó szolgálatára hívom fel őket a haza s egész Európa javára. Isten áldása kísérje nemzetünket egy boldog, dicső jövő felé. A hozzám intézett üdvözlésekért pedig hálás köszönetemet fejezem ki.”
Babucs Zoltán / Felvidék.ma

Megújult istenháza Zágonban
Kettős ünnepet ült tegnap a zágoni római katolikus egyházközség: a hagyományhoz híven Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének napján zajlott a templom búcsúja, ugyanakkor az ünnepi istentisztelet alkalmával megáldották a belsejében teljesen megújult istenházát. A szentmisén szűkösnek bizonyult a templom, több mint kétszázan, egyházi és világi elöljárók, meghívottak, vendégek, helybéliek vettek részt a ceremónián.
A szentmisét nm. és ft. Tamás József püspök celebrálta. A zágoni ősi katolikus templom a reformáció idején azok birtokába került, akik áttértek az új hitre. 1760-ban épült a kis megmaradt közösségnek egy kápolna. 1822-ben húzták fel a jelenlegi templomot, amely azóta ezt a kis közösséget szolgálja, és amelyet a búcsú ünnepére szépen felújítottak. Hála és köszönet a felújításért elsősorban a fiatal lelkipásztornak (Hölgyes Pál Zsolt zágoni plébánosnak – szerk. megj.), akinek gondja volt arra, hogy Istennek ez a temploma Istenhez méltó legyen. Hála és köszönet mindazoknak, akik anyagilag támogatták a felújítást, az adományokért, melyekből sikerült ezt a munkát elvégezni – mondta a püspök, majd szentelt vízzel áldotta meg a templomot és a benne lévőket. A szentmisét követően Hölgyes Pál-Zsolt mélységes meghatódás közepette számolt be a templomjavítás körülményeiről, és köszönetet mondott mindazoknak, akik valamiképpen, anyagiakkal vagy kétkezi munkával hozzájárultak a munka sikeréhez. Elsősorban az egyház tulajdonában lévő erdőkből származó jövedelemből (139 ezer lej), a megyei tanácsnál megnyert pályázatból (30 ezer lej), adományokból (1540 lej) és sok támogató hozzájárulásából sikerült fedezni a kiadásokat – sorolta. A szentmisén közreműködött a Búzásbesenyőről érkezett Gaudate vegyes kar Szakács Zoltán karnagy vezetésével, a kántori teendőket Fórika Balázs végezte. A plébános érdeklődésünkre elmondta, a zágoni báró Szentkereszti család által építtetett templom soha nem esett át ilyen mértékű belső felújításon. A változásra szükség volt, az ajtókon, ablakokon befújt a szél, a faanyagot könnyező gomba emésztette, a templom belsejének minden része a felújítás szükségességét mutatta. Az is igaz, hogy már három évvel ezelőtt, amikor zágoni plébános lett, gondolkodni kezdett a szükséges munkálatokról – vázolta az előzményeket. Májusban kicserélték az ablakokat. Fakeretes, hőszigetelő üveggel ellátott ablakokat szereltek a régiek helyére. Az ablakok szemi-vitráliák, a három réteg üvegből a középső csiszolt és festett. Az öt nagy ablakra Szent Péter és Pál, Szent István és László királyok, valamint Márton Áron püspök alakja került. A sekrestye ablakára Szent Tarzicius, a ministránsok védőszentje került. A kóruskarzat két ablakára Szent Cecíliát, az egyházi zene védőszentjét, illetve a templomépítő Szentkeresztiek címerét festették – utóbbit a családból származó Bokor család készítette. A Szentkereszti leszármazottak ezúttal a templom melletti családi kripta homlokzatát is felújíttatták, a kényes munkálatot Rab Imre Dindi vezette. Megtisztították az 1822-ben Veres Márton által festett oltárképet, újrafestették és aranyozták az oltárt, szószéket, az orgonát – ezt 1885-ben készítette Kolonics István, 170. alkotásaként, pontos mása Szilágyerkeden található. A fenti munkálatokat a székelyudvarhelyi születésű Tódor Előd képzőművész végezte. Az orgonát Fórika Balázs kézdivásárhelyi kántor pucolta ki díjmentesen. Felszedték a korhadó fapadlót, alapot öntöttek, a főbejárattól az oltárig és a szentélyben gránitlapokkal rakták ki a padlót, az ugyancsak vadonatúj padok alá deszkapadló került. Felújították a teljes villanyhálózatot, a falakat védő hálóval borították, alapozták, majd festették. Vigyázva a régi és új egyensúlyára, megtartották a főbejárat és a sekrestye belső ajtóit, ezeket Hölgyes saját kezűleg újította fel. A templomi ceremóniát ünnepség követte, a résztvevők a Mikes Kelemen Művelődési Házban gyűltek össze, a vendégeket Kis József polgármester házigazdaként fogadta.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyorssegély hidakra (Folytatják a kórház fejlesztését)
Költségvetési tartalékalapjából utalt ki támogatást Barátosnak tegnapi rendkívüli ülésén a megyei önkormányzat, a település kultúrotthonába összehívott testület egyebek mellett a megyei kórházat érintő ügyekről is szavazott. A július eleji kiadós esőzésekkor súlyosan megrongálódott a Kovászna patakán átívelő híd, ennek helyreállítására kért átiratban támogatást a megyeházától Barátos község önkormányzata. Kovászna Megye Tanácsa a rendelkezésére álló tartalékalapból 200 ezer lejjel járul hozzá a szükséges munkálatokhoz, erről szavaztak elsőként a kihelyezett ülésen. Napirenden szerepelt továbbá a Zágon község javára kiutalandó támogatás is, a júliusi esőzések ugyanis megrongálták a Zágon patakán található Duka hidat, s az Asztalos-övezetben lévő gyalogospallót egyaránt. Tamás Sándor megyei önkormányzati vezető lapunk érdeklődésére elmondta, tegnap felfüggesztették a Zágont illető határozat vitáját. Kifejtette, a megrongálódott infrastruktúra helyreállítására a prefektúrával közösen igényeltek a kormánytól anyagi támogatást, ám azt a választ kapták, erre nincs pénz, keressenek máshol forrásokat. A kormánybiztosi hivatal mellett működő katasztrófavédelmi bizottság jegyzőkönyvében Zágon esetében 125 ezer lejes kárt állapított meg, a megyei önkormányzat így 50 ezer lejes hozzájárulást javasolt a felmerülő kiadásokhoz – ismertette Tamás Sándor. Zágon polgármestere az ülésen kifejtette, 800 ezer lejre lenne szükségük az említett híd és a palló javítására, s azt kérte a testülettől, ne szavazzanak a támogatásról, mert szeretné kijárni igazát a prefektúránál – fűzte hozzá az önkormányzati vezető. Megjegyezte, amennyiben sikerül rendezni a számítási különbözetet, a megyei önkormányzat finanszírozza a munkálatok költségeit. A tanácsosok felhatalmazták továbbá a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Kórházat, hogy elvégezze a sürgősségi osztály bővítéséhez szükséges építkezési engedélyeztetést, s részt vegyen egy uniós pályázati kiíráson. Ennek kapcsán András-Nagy Róbert kórházmenedzser megkeresésünkre elmondta: nem csupán építkezésre, hanem eszközvásárlásra is lehetőség nyílik, s a bővítés mellett tervezik egy helikopterleszálló kialakítását is a kórház udvarán. Jóváhagyták ugyanakkor azt is, hogy az intézmény a fertőző osztály energiahatékonysági szintjének növelésére is pályázzon. A menedzser kifejtette, az épület külső szigetelésére, bizonyos nyílászárók cseréjére, a folyosók és lépcsőház energiatakarékos megvilágítására, a melegvíz-ellátás és a fűtésrendszer napkollektorral történő kibővítésére nyílik lehetőség a Regionális Operatív Program révén, s tervezik az említett ingatlan négy bejáratának akadálymentesítését, feljárók építését is.
Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Öröm és aggodalom a Heveder alatt
Bizony van öröm is, gond is egy olyan település életében, mint amilyen Sepsimagyarós – derült ki a vasárnapi ünnepi igehirdetésből. Deák Botond tiszteletes, beszolgáló rétyi református lelkipásztor Ezsdrás könyvének azzal a versével példázódott, amikor a hívek lerakták az Úr házának alapját, és felhangzott az örömben való kiáltás, de a nép siralmának szava is. Lehet-e új életre számítani egy apadó lélekszámú, kiöregedő faluban? – tette fel a kérdést a lelkész az ünnepi istentiszteleten. Lehet – hangzott a derűlátóan fogalmazott felelet, mert itt még megkondulnak az imára hívó harangok, mert tartja magát az egykoron önálló jeles település, mert meg-megújítja templomát, mert időnként óhajt találkozni az elszármazott falusfelekkel, jólesik ünnepeket ülni, s lám, emléket állítani és emlékezni az egyre tovatűnőbb múltra is. De az ezsdrási üzenetben benne van a sirám is, egyfajta közösséget sebző jajveszékelés, mert a gyerekhiány a falu ősi iskolájának létét ismét veszélyezteti. – Mennyi a jelenlegi gyermeklélekszám a Fodor János tanító nevét viselő helybeli iskolában? – kérdeztük Gál Erika tanítónőt. – Nagy a gond és főleg az aggodalom – felelte –, mert a tavaly megszűnt az óvoda. Az egyetlen óvodáskorú gyerek most előkészítő osztályos, és vele együtt heten vagyunk. Év végén kirepül egy negyedikes, és így jövőre hatan maradunk. Kérdés, hogy ezzel a létszámmal maradhat-e az iskola? Ennél még szomorúbb, hogy nincsen a faluban óvodaköteles gyerek, nincs utánpótlás, hacsak nem költözik ide néhány fiatal, gyerekes család. – Veszélyben van a magyarósi iskola jövője – jeleztük Ráduly István polgármesternek. – Volt még ehhez hasonló helyzet évekkel ezelőtt – mondotta –, az önkormányzat akkor segített, bepótolt a költségekbe. Segítenénk ezután is, ez lehet a megoldás a következő iskolai évben is. – Valóban aggodalomra ad okot a jelenlegi helyzet? – kérdeztük Szabó Margittól, az uzoni Tatrangi Sándor Központi Iskola igazgató-pedagógusától is. – Már tavaly párbeszédet folytattunk a megyei tanfelügyelőséggel az iskola fenntartásának fontosságáról, megértőek voltak, és engedélyezték az idei működést. Jövő iskolai évre is kérni fogjuk az egység működésének engedélyeztetését, meglépjük ismét a legfontosabb lépéseket. – Van még más baj és kétely éppen elég ebben a faluban – jelezte Kovács Zsombor falufelelős, a községi tanács képviselője. Lehangoló, hogy rohamosan öregedik ki a falu, nincsenek munkahelyek a fiatalabbak számára, a megélhetés is egyre nehezebb, mert a vadállomány szaporodása idén is jelentős károkat okozott az amúgy is munkaerejük fogytán levő magántermelőknek. Rendszeresen bejárnak a vadak terményeinkbe, ezért átlagon aluli volt a termés, a kevéske elvetett napraforgót például teljesen elpusztították a medvék!
Ünnepre készülünk – mondták a templomba igyekvő idős férfiak, s azt is mutatták, hogy egy szép kopjafával több van már a templom előtt. 500 éves a reformáció – betűztük az újonnan elhelyezett kettős feliratú emlékkopján – Az elesett hős kurucok emlékére. Örömmel láttuk, hogy az emlékkopját a Bukarestben élő, de köpeci gyökerekkel rendelkező Vajda Botond állíttatta, a néhai helytörténész, Gáspár József köpeci néptanító unokája, aki a helyiek szerint a magyarósi Jancsókkal ápol rokoni szálakat. A robusztus faragvány Bedő János köpeci faragómester munkája. – Ünnepi pillanatoknak voltunk tanúi a nem kis erőfeszítéssel felújított templomban, ahol a reformáció félszázados múltjára emlékeztek. Gomba támadta meg a templom padlózatát, és már a gerendázatra is átterjedt – tájékoztatott Kovács Zsombor. – Nem kis anyagi áldozat árán kiköveztük a templomot, meszeltünk, nagyobbik harangunkra villanymeghajtást szereltettünk. Kevés volt a tehetős munkaerő. Nyolcvan kepefizetőnk van, a falu lélekszáma 110 körül ingadozik. Leszereltük a műemlék értékű, vasból készült családi címeres ablakkereteket, mert kitöredezett belőle sok hutaüveg ablakszem, pótlása gondot okoz, pénzre lenne szükség, hogy valahonnan ilyen üveget szerezzünk. Zsúfolásig teltek a templomba visszaszerelt padsorok, együtt énekeltek a helybeliek a ménesbirtokáról híres mezőhegyesi testvértelepülésről érkezett vendégekkel. A magyarósiakhoz a Békés megyei kisváros polgármestere, Mitykó Zsolt szólt, felolvasta a Magyar Országgyűlés elnökének ünnepi üzenetét. Az uzoni községvezetés jóvoltából ez alkalommal falutalálkozót is tartottak, újra felcsendült az uzoni fúvósok muzsikája Kóréh Ferenc szülőfalujában, Ráduly István és Mitykó Zsolt jelenlétében felavatták a Kóréh nevét viselő kultúrotthon előtt létesítendő emlékpark bejárati székely kapuját. Étel, ital és zene mellett éjfélbe nyúlva feledte bajait-gondjait a falu. Néhány gondolat még erről a faluról azoknak az olvasóinknak, akik nem ismerik Sepsimagyaróst. A település fölötti hegyfarkon helyezkedik el a Nyír irányában az eredetében még véglegesen nem tisztázott Homárka. Az árok és a mellette húzódó földtöltésvonulat szatellitfelvételen jól követhető. A település mögötti hegyoldalban több alkalommal kerültek napvilágra égetett agyagból készült, sejthetően római kori vízvezetékcsövek. Református temploma 1752-ben épült. Harangtornya megőrizte a korra jellemző toronytetők kiképzését. Két portikuszának háromszöges oromfala már a korai klasszicista stílus jegyeit hordozza. Turisztikai látnivaló egy helybeli székely lakóházból kialakított tájház. A Magyarósi előnevet viselte Bartha László, a XVIII. századi földrajzi utazó, író, de itt született Teleki Sándor (1894–1952) református lelkész, egyházi író, szegedi lelkész, valamint Teleki József (1905–1986) református lelkész, egyháztörténeti író, székelykeresztúri tanár, kinek édesapja a falu jeles kántortanítója volt. Iskolája viseli Fodor János (1899–1969) néptanító nevét. A faluhoz kötődik néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, a falu monográfiájának szerzője és Dancs Rózsa tanár-író, a torontói magyar–angol nyelvű Kalejdoszkop lapszerkesztője. A gazdag történelmi múlttal rendelkező közösség óhaja volt, hogy elevenítsük fel ez ünnepi alkalommal a háromszéki kurucmozgalom históriáját, hiszen október elsejétől azt is képviseli a falu új emlékkopjája.
A magyarósi Kuruchalom Istennel a hazáért és a szabadságért! A kuruc szabadságharc e jelszavának szellemében idéztük a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot (1703–1711), amelynek a háromszéki székelység is részese volt. Említett Kóréh Ferenc, a Háromszék elődjének, a Székely Népnek korabeli főszerkesztője, később az Amerika Hangja rádióállomás belső munkatársa egy rádióbeszédében emlékezett arra anno, hogy egy Magyarósra hazatérő honvéd így mesélt: „amikor kiértem a Heveder tetejére a Kuruchalomhoz, megláttam a falu templomának tornyát, szemem megtelt könnyel”. A kortárs Cserei Mihály Históriájában részleteiben foglalkozik – bár nem rokonszenvezett a ribillióval – a Rákóczi-féle mozgalom eseményeivel. A zágoni kötődésű történésznek, a Mikó-kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Csutak Vilmosnak már 1906-ban megjelent Háromszék fölkelése a Rákóczi-szabadságharc elején című tanári székfoglaló értekezése, mely szerint Háromszék idejekorán kifejezte rokonszenvét a kor szabadságeszméivel. Vidékünk székelysége lelkesedéssel csatlakozott a szabadságharchoz. Cs. Bogáts Dénes levéltári kutató 1941-ben részletesen ismertette Zágon 1690. évi feldúlását és következményeit. 2003-ban az említett szabadságharc 300 éves évfordulójára emlékezve jelent meg Magyari András (1927–2006) kolozsvári történész, egyetemi professzor Rákóczi és az erdélyi kurucmozgalom című kötete, s azt követően Demeter Lajos és Éltes Enikő sepsiszentgyörgyi könyvtárosok szerkesztésében II. Rákóczi Ferenc és a háromszéki kurucok című olvasókönyv (2004). Háromszék sem régen, sem most nem viszonyulhatott másodlagosan és érdemtelenül a kuruc szabadságharchoz, ugyanis Rákóczi Ferenc és zágoni Mikes Kelemen személyisége a Habsburg-ellenes harcban az önzetlen kitartás és a hűséges ragaszkodás örökös példaképévé váltak. Sepsimagyarós Uzon község szomszéd települése volt akkor is, lakói (hiszen az 1567-es összeírásban 9, 1703-ban 27 család lakta) hallhattak a fellángoló kurucmozgalomról. Az uzoni református egyház egykori jegyzőkönyvében ez olvasható: „Anno 1704. Ezen esztendő az Isten haragjának, s tűzzel-vassal való pusztíttatásunkkal mostoha ideje lévén a mi bűneinkért, édes hazánknak s nemzetünknek szörnyű pusztíttatásában több környékbeli helységekkel s templomokkal egyedül ége el 14. Aprilis drága szépségű, s ritka ékességű szép templomunk s egész falunk jutának soha ki nem lábalható kietlen pusztasággá.” Bizonyára, hogy a futótűzként terjedő veszedelem híre borzadalmat kelthetett Sepsimagyaróson is, különösen akkor, amikor 1706-ban a Lisznyóból kiszorított és leölt kurucokat a magyarósi határban elhantolták. Erre a küzdelemre emlékeztet ma is a még álló Kuruchalom – írta Sepsimagyarós helytörténetírója, néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, hivatkozva dr. Binder Pál és Cserey Zoltán 1992-ben megjelent adataira. A Kuruchalom domborulatát azóta sem bolygatta meg régész ásója, az akkori eseményekről szűkszavúak az írott emlékek. Még csak a háromszéki Sepsibesenyő népe kapcsolódik olyan tárgyi emlékhez, ami, akárcsak a magyarósi kopja és a halom, kézzelfogható. Nem más ez, mint egy sokszor lemásolt kéziratos irka (füzet), amit őriznek, olvasnak, úgymond több kézen megfordul. Címe Csulak Marci kuruc vitéz regényes élete a 18. század elejéről, Porzsolt Ádám besenyői tanító írta helyi visszaemlékezések és Cserei Mihály adatai alapján. Az eredetiből, a Pál István által 1960-ban lemásolt füzetből e sorok írója közölt részleteket a Háromszékben (2011). Kovács Zsombor falufelelős kifejtette: szakemberrel szeretnénk biztosabban azonosítani a halomsírt, megvizsgáltatni kézi fémdetektorral. Az ötletet Ráduly István polgármester is támogatná, s a leendő ásatásoknál önkéntes módon segédkezet nyújthatnának a község falvaiban lakó fiatalok. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az országzászló-emlékmű avatása Sepsiszentgyörgyön
A trianoni békeszerződés csak fegyvernyugvást jelentett a vesztes országok számára. Olyan nemzeti megaláztatásokat és terheket okozott a legyőzött Magyarországnak, hogy belpolitikájában revíziós és szociális változtatások szükségességének állandó követelését eredményezte. A békeszerződés felülvizsgálatának, módosítási követeléseinek, a vesztett háború feletti elkeseredés ébrentartásának egyik hajtása volt a maroshévízi születésű Urmánczy Nándor földbirtokos, a Védő Ligák Szövetsége elnöke által 1925-ben meghirdetett országzászló-mozgalom. Az ennek égisze alatt létesített különböző emlékművek a közgondolkodás befolyásolásának eszközeként a mindennapok részévé váltak, ünnepségek alkalmával pedig szimbólumként szakrális funkciót is betöltöttek.
A budapesti Szabadság téren Urmánczy kezdeményezésére már 1921-ben irredenta szoborcsoportot szenteltek. Ennek központi tagjaként 1928. augusztus 20-án avatták fel a Füredi Richárd és Lechner Jenő által tervezett ereklyés országzászlót. A rúdon a trianoni gyász jelzésére állandóan annak harmadára leengedett, nyolc méter hosszú nemzeti lobogó függött, amelynek fő eleme a Nagy-Magyarország területi integritását jelképező, angyalok tartotta középcímer „Így volt – így lesz” felirattal. Talapzatába a történelmi vármegyék és emlékhelyek rögeit helyezték el, előtte virágokból a Trianon előtti haza térképét alakították ki. A különböző egyesületek szervezésében, a helyi hatóságok támogatásával az ország többi településén is országzászló-emlékműveket kezdtek állítani.
A hivatalos teendők és formaságok intézésére 1935-ben budapesti székhellyel megalakult az Ereklyés Országzászló Nagybizottság (EONB). Irányítója a háromszéki származású Losonczy Ferenc országbiztos volt, elnöke 1937-től 1940 októberében bekövetkezett haláláig Urmánczy Nándor, székelyföldi megbízottja pedig dr. Kelemen Zoltán papolci ügyvéd. 1939-ig már 350 magyarországi helység építette meg saját világháborús hősi emlékművét, amely mellé vagy éppen rá egyidejűleg vagy később az országzászlót is állították. Észak-Erdély magyar ajkú népét az 1940. augusztus 30-ai második bécsi döntés nemzeti léte kiteljesedésének reményével töltötte el. A visszacsatolt területek helységeiben is első világháborús emlékművek és országzászló emelését szorgalmazták, most már mint az új állami lét, az újbóli együvé tartozás szimbólumát. A történelmi Magyarország legkeletibb megyéjében, a területében és népességében is kicsiny Háromszéken a mintegy száz település jelentős többsége tett eleget 1940–43 között a közóhajnak: országzászló-emlékművet állított. Eddigi ismereteink szerint megyénkben az első országzászlót Nagybacon népe állította 1940. október 6-án. Ezt követte még abban az évben Zágon, Barót, Lécfalva és Olasztelek, utolsóként 1943. október 10-én Felsőrákos és Illyefalva.
A Segédtisztviselők Országos Szövetsége (a továbbiakban STOSZ) már 1940. szeptember 4-én, tehát alig néhány nappal a második bécsi döntés után országzászlót, majd az agárdi fürdőtelep tulajdonosi közössége nyolckilós bronzkezet és négyméteres hímzett zászlószalagot ajánlott fel Sepsiszentgyörgynek. Még ebben a hónapban bizottság alakult az emlékmű létrehozására, adománygyűjtést szerveztek, tevékenysége azonban akadozott, nem bizonyult hatékonynak, így 1941 őszén lemondott.
Közben 1941 májusában Herepei János, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója közölte a polgármesterrel, hogy Kós Károly 11–12-én Sepsiszentgyörgyön járt, és elvállalta az országzászló megtervezését olyan, a város által javasolt formában, mely szerint „a díszemelvényt a hősök emlékművével együttes kiképzésben” oldja meg. Kós el is küldte az emlékmű tervét, amellyel azonban feltételezhetően nem nyerte meg a képviselő-testület egyöntetű tetszését, így Koncz Árpád polgármester saját elképzelését Puskás István főiskolai végzettségű uzoni kőfaragó mesterrel készíttette el, amelyhez Haáz Rezső székelyudvarhelyi tanár, a székely népművészet alapos ismerőjének véleményét kérte. Haáz 1941 decemberében keltezett levelében elküldte Koncz tervének általa módosított változatát. 1942. január 25-ére Haáz vázlatai alapján Szász István városi főmérnök irodájában elkészült az országzászló műszaki rajza. A polgármester a tervről kikérte Antal Dezső Sepsiszentgyörgyről elszármazott budapesti építész, tanár (első világháborús 24-es veterán, aki a Rétyi Nyírben 24-es tűzharcosok részére üdülőházat tervezett) véleményét, mire ő egy maga készítette monumentális terv elküldésével válaszolt. Koncz elismerte a terv nagyszerűségét, de megjegyezte, hogy kivitelezése meghaladja a város pénzügyi erejét. Végül Haáz Rezső tervének elkészítését határozzák el, amely különben is általános tetszést aratott. Kivitelezésére alakult meg az országzászló intéző bizottsága 1942. május 24-én. Tagjai között találjuk dr. Kászonyi Richárd főispánt, báró Szentkereszty Béla országgyűlési képviselőt, dr. Koncz Árpádot, Demeter Bélát, a Székely Mikó Kollégium igazgatóját, Földi István írót, dr. Szalay Mátyás és Imre Dezső lelkészeket. A munkálatok összköltségét 21 ezer pengőre becsülték, ezt gyűjtésből és adakozásból számítottak beszerezni.
Az eredetileg október 25-ére tervezett zászlóavatást november 15-ére halasztották. Október 18-án Budapesten a Szabadság téren ünnepélyes keretek között beiktatták Sepsiszentgyörgy országzászlóját. A zászló egyik oldalára Magyarország középcímerét hímezték, felette az „Így volt, így lesz!” felirattal, a másik oldalán díszesen kihímezték Sepsiszentgyörgy megyei jogú város címerét és fölötte a feliratot: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” 1942. november 5-én az intézőbizottság közzétette az ünnepély meghívójának szövegét és sorrendjét: „1. Délelőtt ½ 10 órakor istentiszteletek az összes felekezetek templomaiban. 2. 1/2 11 órakor ünnepélyes felvonulás az országzászló lobogóval a városházától az országzászlóhoz. 3. Himnusz, énekli a közönség. 4. Az ünnepséget megnyitja és a vendégeket üdvözli dr. Koncz Árpád polgármester, az országzászló-bizottság elnöke. 5. A dísz-országzászlót beszéd kíséretében átadja dr. Czettler Jenő, m. kir. titkos tanácsos, felsőházi tag, a STOSz fővédnöke. 6. Őrségkivezénylés és -felállítás. 7. Zászlószalagok felkötése. 8. Az országzászló lobogójának felvonása a Nemzeti Hiszekegy hangjai mellett. Tisztelgés. 9. Avatóbeszéd. Mondja vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos m. kir. honvédelmi miniszter úr képviselője. 10. Szózat. Énekli a sepsiszentgyörgyi magyar dalárda. 11. Saját költeményét szavalja Mécs László róm. kat. papköltő. 12. Az ország 63 vármegyéje földjének ereklyéjét és az emlékjegyzőkönyvet elhelyezi, az országzászlót beiktatja vitéz Endre László, az EONB kiküldöttje. 13. Sepsiszentgyörgy város közönsége nevében az országzászlót átveszi dr. Koncz Árpád polgármester. 14. Koszorúk elhelyezése az országzászló talapzatán. 15. Székely himnusz, énekli a közönség. 16. Díszmenet az országzászló előtt.”
1942. november 11-én az EONB ügyvezető igazgatója értesítette a polgármestert, hogy nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi minisztert az ünnepségen a marosvásárhelyi dandárparancsnok, vitéz primor feltorjai Kozma István vezérőrnagy képviseli. „A tábornok úr nem mond beszédet, minthogy meglepetéssel is vettük a Polgármester Úr oly irányú beállítását, hogy aktív szolgálatot teljesítő katonai személyiség beszédét feltételezte.” Az avatási ünnepélyre a behavazott Sepsiszentgyörgyön 1942. november 15-én került sor. A felekezetek templomaiban vasárnapi fél 10-kor kezdődő ünnepi istentiszteletek után fél 11-kor vette kezdetét a Szabadság téren a zászlóavatási ceremónia. Addig már elfoglalták helyüket a katonai alakulatok, a vitézi rend tagjai, a tűzharcosok, leventék, cserkészek egységei. Megérkezik vitéz altorjai Kozma István, aki az őt kísérő tisztek társaságában elvonul a felsorakozott alakulatok majd az országzászló emlékmű előtt. Az emlékmű emelvényén honvédek, leventék és díszegyenruhába öltözött hajdúk álltak díszőrséget, két oldalán a kopjafaoszlopokon az egyesületek zászlói lengtek. A tizenöt zászlótartó oszlop közül a főárbocra az országzászlót, a baloldali nagyra Sepsiszentgyörgy zászlaját, majd sorrendben a Magyar Államvasutak, a városi Ipartestület, a Baross Szövetség, a Nemzeti Munkásközpont, a Magyar Dalárda és az Önkéntes Tűzoltó Szövetség, míg a főárboctól jobbra Háromszék vármegye, a Tűzharcos Szövetség, a Levente Egyesület, a Székely Mikó Fiúgimnázium, a Tanítóképző Intézet és az Állami Polgári Fiúiskola zászlaját tűzték. Az avatási ünnepség a fenti forgatókönyv szerint zajlott le. Az ünnepély meghívójának szövegében olvasható emlékjegyzőkönyv tartalmazza a tervezés és építés körülményeit, a bizottságok és védnökök névsorát, a nagyobb adománytevőket, a zászlóoszlopokat pénzzel megváltók névsorát és az intézőbizottság tagjainak aláírását. Az ünnepséget záró díszfelvonuláson a sepsiszentgyörgyi 11. határőr zászlóalj zenekarának akkordjai mellett a magyar kir. 11. határvadász zászlóalj és a sepsiszentgyörgyi 27/I. zászlóalj díszszázadai, a vitézek, az első világháborús tűzharcosok és a leventék egy-egy alakulata vonult el vitéz altorjai Kozma István vezérőrnagy és a felsorakozó vendégek, városvezetők, védnökök előtt. Az ünnepély után a vendégek, meghívottak és a vendéglátók a városi kávéházban egytálételes ebéden (ne feledjük: háborús években vagyunk!) vettek részt. Koncz Árpád polgármester 1943. február 15-ei határozatában a következőképpen szabályozta az emlékmű teljes díszű fellobogózását: március 15-én, május utolsó vasárnapján (hősök napja), augusztus 20-án, augusztus 30-án (a bécsi döntés napja), szeptember 13-án (a bevonulás napja), október 6-án (az aradi vértanúk emléknapja) és december 6-án (a kormányzó születésnapja). Nem szabályozott időben és hétköznapokon a főárbocra rövid, vászon nemzetiszín lobogót kell felvonni. Az országzászló rövid életűnek bizonyult, hiszen a néhány év múlva bekövetkezett újabb határmódosítások és az azt követő szovjetbarát román kommunista hatalom nem tűrhette meg. Az 1944 végén a leszerelt főárboc csúcsán levő bronzkezet a park kavicsáról szedte fel és őrizte meg egy szentgyörgyi polgár. Hatalmának hirdetésére a berendezkedő új államapparátus a saját jelkép létesítését is megkövetelte. Így történt, hogy 1950-től kezdődően az ország nagyobb településein „szovjet hősi emlékműveket” emeltek, tereket, utcákat orosz személyiségekről neveztek el. Városunkban a parkot előbb Alekszandr Puskin orosz költőről nevezték el, majd a Szovjet hősök tere nevet kapta. Az 1944 cm magasra tervezett és 1951. augusztus 23-án felavatott emlékmű a lerombolt országzászló kőanyagából készült, a helyi lakosság kötelező pénzbeli hozzájárulásával – a sors iróniája – ugyancsak Puskás István tervei alapján, aki az építkezéseket is vezette. József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Domokos Gézára emlékeznek halálának tizedik évfordulóján
Az erdélyi magyar művelődésszervező, író és politikus halálának tizedik évfordulója alkalmából nyilvános megemlékezést szervez a Domokos Géza Egyesület és a Kriterion Alapítvány június 26-án Csíkszeredában, valamint 27-én magánjellegű megemlékezést Zágonban, olvasható az egyesület közleményében.
Domokos Géza vezetése alatt (1969–1990) a Kriterion Könyvkiadó a magyar szépirodalom és tudományosság tekintélyes és sikeres műhelyévé vált. Saját vallomása szerint a Kriterion sikerét egyaránt köszönhette szerzőinek, szerkesztőinek, terjesztőinek, olvasóinak, valamint az önkéntes történészekből, írókból, műfordítókból, kutatókból álló tanácsadói testületének. Elkötelezett híve volt a magyar és román kultúra egymásrautaltságának. A magyar mellett, a Kriterion román, német, szerbhorvát, ukrán, jiddis, szlovák, orosz, tatár és török nyelven jelentetett meg műveket.
A romániai rendszerváltást követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik alapítójaként és elnökeként (1989–1993) vallotta, hogy a romániai magyarság nemzeti céljai elválaszthatatlanok az ország jogállam-, gazdasági reform-, illetve a demokráciát és jólétet megalapozó polgári erény-igénytől.
A 2011-ben alakult Domokos Géza Egyesület a köz szellemi gyarapodását célzó szakmai beszélgetések, diákképzések, fiatalok támogatása, teljesítmény-jutalmazások és a névadó hagyatékának ismertetése révén kívánja ápolni Domokos Géza emlékét, olvasható a közleményben. Szabadság (Kolozsvár)