Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. július 22.
Magyarlapádon megőrizték a régi erdélyi tánctáborok zamatát
Jubileumi ünneplés új helyszínen, régi jó hangulatban
Az utóbbi évekbenben sorra követték egymást a jubileumok az erdélyi néptánc egyik fellegvárában, Magyarlapádon: tavalyelőtt a Pirospántlikás Zenekar három évtizedre visszatekintő múltjára emlékeztek, tavaly a Rapó Néptánccsoport megalakulásának 25. esztendejét idézték fel, idén pedig a 20. néptánctábor évfordulója szolgáltatott alkalmat a kivételes ünneplésre.
Sokan várták a 2017. július 9-16 között megrendezésre kerülő XX. Maros- és Kis-Küküllő Menti Népzene- és Néptánctábort, idén is 250 főre tehető az állandó táborozók létszáma, amelyet többszörösére szaporítanak a táncházba és a gálára ellátogató környékbeliek.
Jól bevált forgatókönyvet alkalmaznak
Az Ethnika Kulturális Alapítvány rendezvénye egyre nagyobb népszerűségnek örvend, határon innen és túl, a siker titka pedig elsősorban abban rejlik, hogy a résztvevők pontosan előre tudják, hogy a lapádi táborban mire lehet számítani. Itt nem a látványos újdonságokkal, a nagy fesztiválokra jellemző káprázatos hatásokkal igyekeznek tömegeket megmozgatni, annál inkább az autentikusság megőrzésével és a színvonalas népdal-, néptánc- és hangszeroktatással. Résztvevőt is csak annyit fogadnak, amennyit „becsületesen meg lehet tanítani táncolni”, itt nem cél az, hogy a végletekig fokozzák a létszámot. A program nagy részét a táncpróbákra szánt idő teszi ki, ebből nem vágnak le tudományos előadások, szakmai konferenciák javára. A lapádi tábor napjainkban is híven őrzi a régi erdélyi tánctáborok zamatát, megvan hozzá a hamisíthatatlan falusi környezet, gasztronómia, vendégszeretet.
Az eddigi tapasztalatokra alapozva, idén is helyi népdalokat, népzenét, népi táncokat tanítottak, hangszeroktatás folyt kicsiknek és nagyoknak, kezdőknek és haladóknak egyaránt. Mindeközben népi gyermekjátékokat iktattak a programba, a népi kézműves tevékenységeket irányító pedagógusok, Szilágyi-Székely Melinda és Székely–Bányai Andrea pedig káprázatos ötletekkel és alkotásokkal leptek meg ezúttal is. A kedvezőtlen időjárás miatt elmaradt a Várhegyre tervezett kirándulás, viszont szerveztek sajt- és borkóstolást és meglátogatták a fugadi Bánffy-kastélyt és a lapádi árpád-kori református műemléktemplomot.
Nő a vendégcsoportok létszáma
A lapádi tábor jó híre egyre több távolabbi érdeklődőt és amatőr néptánccsoportot vonz a rendezvényre, az idén minden eddiginél több településről vettek részt, ami pozitív hatással van a magyar-magyar kapcsolatok ápolására és kiterjesztésére is.
A környékről Magyarbece, Csombord, Magyarpéterfalva, Torockó és Torockószentgyörgy néptáncosai jöttek el, a Mezőséget Bálványosváralja, a Székelyföldet Csernáton és Sepsiszentgyörgy képviselte. Külföldről elsősorban Magyarországról érkeztek vendégek, Maglódról és Budapestről, de ellátogattak a táborba Chicagóban élő lengyelek is. A szervezők mindannyiuknak lehetőséget teremtettek saját táncaik bemutatására: minden este a táncházat egy vendégcsoport fellépésével nyitották meg.
A táborban nagy hangsúlyt helyeznek a hangszeroktatásra is, hiszen ez döntően befolyásolja a néptánc fejlődését. Lapádi és vendég gyerekek és fiatalok híres helyi muzsikusoktól kaphattak kiképzést és meghívták a környék ismert adatközlő zenészeit is, többek között a legendás nagymedvési prímást, a 74 éves Türi Istvánt is. Végigzenélték továbbá a tábort budapesti és szászcsávási muzsikusok, akikkel a Pirospántlikás tagjai régi baráti kapcsolatokat ápolnak.
Van önkéntes utánpótlás, lesz folytatás
Az idei rendezvényről Sipos Ferenc, az Ethnika Kulturális Alapítvány elnöke és egyben a Pirospántlikás Zenekar prímása így nyilatkozott: „ Nem könnyű röviden összefoglalni húsz esztendő emlékét, tapasztalatát, hiszen a sok munkához rengeteg kellemes, szép élmény fűződik, a nehézségeket általában elfelejtjük. Azt is nehéz lenne kiszámítani, hány emberrel kedveltettük meg a lapádi muzsikát, hányan tanultak meg nálunk táncolni és ezáltal hány fiatalnak jelöltünk ki egy sajátos értékrendet és életformát. A tábor huszadik jubileumán számomra az volt a legnagyobb meglepetés, hogy minden eddiginél több fiatal önkéntes állt mellénk, sőt nagyon tevékenyek voltak, nagyon hamar leosztódtak a feladatok, amit mindenki ügyesen teljesített is. Mindez azt a reményt villantja fel bennem, hogy a tábor megéri a soron következő tizes jubileumait, lesz ki továbbvigye kezdeményezésünket.”
Kultúrotthonból a focipályára
Idén új helyszínre kényszerült a rendezvény, éspedig a focipályára, ahol egy hatalmas, 210 négyzetméteres – igaz, tetszetős és UV-védett - sátrat húztak fel a szervezők, ami nem kevesebb, mint kétezer euró többletköltséget eredményezett, a pályázatokon elnyert támogatásoknak köszönhetően szerencsére nem kellett lefújni a rendezvényt. Az étkeztetést teljes egészében a szórványkollégiumban oldották meg, az ehhez tartozó szabadtéri csűrben pedig énektanítás folyt. A táncoktatáshoz szükséges helyszín biztosításához szerencsére besegített a Góbé fogadó is, így minden gördülékenyen zajlott.
A változás oka az eddig használt helyszín, a kultúrotthon felújítása, amelyre több éve vár a falu és amelynek munkálatait pár hete kezdték el. A munkálatokat a Vidéki Beruházások Finanszírozásának Ügynöksége (Agenția pentru Finanțarea Investițiilor Rurale) támogatja 1 millió 100 ezer euróval, ehhez közel 675 ezer euró önrész szükséges. A helyiek természetesen örülnek a felújításnak, hiszen a 40 évvel ezelőtt épült kultúrházon csak apró javításokat végeztek, azonban nem tévesztik szem előtt azt a tényt, hogy erre a beavatkozásra már több, mint tíz éve szükség lett volna, akkor talán nem vált volna a megye községközpontjainak egyik leginkább leromlott intézményévé. És számukra az sem mellékes, hogy ez az épület prioritást kellett volna élvezzen a község más, kisebb (hozzáteszem: nem magyar többségű) falvaiban levő kultúrházaival szemben, ahol ráadásul szinte teljesen hiányzik a művelődési élet.
Üröm az örömben: kérdőjelek a felújítás körül
Az már most látszik, hogy eléggé silány munkavégzés folyik: nem veszik például figyelembe az alagsor falnedvesedési problémáit. Ugyanakkor felmerülnek az esztétikai vonatkozások is, ugyanis egy, a hagyományápolásban érdekelt faluban nem mindegy, hogyan néz ki a művelődési háza. Mert az biztosra vehető, hogy a fali- és padlócsempézés nem elégíti ki az igényeket, és sokan a pár évvel ezelőtt történt „csúfítást” emlegetik, amikor egy sötétkék műanyag hullámlemez került hosszában az épület homlokzatára. Az ”imázskérdés” tekintetében semminemű lakossági konzultáció nem történt, sőt a helyszínen a szokásos látványtervet bemutató pannó helyett csak egy kis papír jelzi az ablakban, hogy építőtelepen járunk.
Minden bizonnyal Magyarlapád azon kevés, ha nem az egyetlen olyan település, ahol az egyház és a civil szféra összehasonlíthatatlanul többet tesz a falu fejlődéséért, mint maga az önkormányzat. Szabadság (Kolozsvár)
Jubileumi ünneplés új helyszínen, régi jó hangulatban
Az utóbbi évekbenben sorra követték egymást a jubileumok az erdélyi néptánc egyik fellegvárában, Magyarlapádon: tavalyelőtt a Pirospántlikás Zenekar három évtizedre visszatekintő múltjára emlékeztek, tavaly a Rapó Néptánccsoport megalakulásának 25. esztendejét idézték fel, idén pedig a 20. néptánctábor évfordulója szolgáltatott alkalmat a kivételes ünneplésre.
Sokan várták a 2017. július 9-16 között megrendezésre kerülő XX. Maros- és Kis-Küküllő Menti Népzene- és Néptánctábort, idén is 250 főre tehető az állandó táborozók létszáma, amelyet többszörösére szaporítanak a táncházba és a gálára ellátogató környékbeliek.
Jól bevált forgatókönyvet alkalmaznak
Az Ethnika Kulturális Alapítvány rendezvénye egyre nagyobb népszerűségnek örvend, határon innen és túl, a siker titka pedig elsősorban abban rejlik, hogy a résztvevők pontosan előre tudják, hogy a lapádi táborban mire lehet számítani. Itt nem a látványos újdonságokkal, a nagy fesztiválokra jellemző káprázatos hatásokkal igyekeznek tömegeket megmozgatni, annál inkább az autentikusság megőrzésével és a színvonalas népdal-, néptánc- és hangszeroktatással. Résztvevőt is csak annyit fogadnak, amennyit „becsületesen meg lehet tanítani táncolni”, itt nem cél az, hogy a végletekig fokozzák a létszámot. A program nagy részét a táncpróbákra szánt idő teszi ki, ebből nem vágnak le tudományos előadások, szakmai konferenciák javára. A lapádi tábor napjainkban is híven őrzi a régi erdélyi tánctáborok zamatát, megvan hozzá a hamisíthatatlan falusi környezet, gasztronómia, vendégszeretet.
Az eddigi tapasztalatokra alapozva, idén is helyi népdalokat, népzenét, népi táncokat tanítottak, hangszeroktatás folyt kicsiknek és nagyoknak, kezdőknek és haladóknak egyaránt. Mindeközben népi gyermekjátékokat iktattak a programba, a népi kézműves tevékenységeket irányító pedagógusok, Szilágyi-Székely Melinda és Székely–Bányai Andrea pedig káprázatos ötletekkel és alkotásokkal leptek meg ezúttal is. A kedvezőtlen időjárás miatt elmaradt a Várhegyre tervezett kirándulás, viszont szerveztek sajt- és borkóstolást és meglátogatták a fugadi Bánffy-kastélyt és a lapádi árpád-kori református műemléktemplomot.
Nő a vendégcsoportok létszáma
A lapádi tábor jó híre egyre több távolabbi érdeklődőt és amatőr néptánccsoportot vonz a rendezvényre, az idén minden eddiginél több településről vettek részt, ami pozitív hatással van a magyar-magyar kapcsolatok ápolására és kiterjesztésére is.
A környékről Magyarbece, Csombord, Magyarpéterfalva, Torockó és Torockószentgyörgy néptáncosai jöttek el, a Mezőséget Bálványosváralja, a Székelyföldet Csernáton és Sepsiszentgyörgy képviselte. Külföldről elsősorban Magyarországról érkeztek vendégek, Maglódról és Budapestről, de ellátogattak a táborba Chicagóban élő lengyelek is. A szervezők mindannyiuknak lehetőséget teremtettek saját táncaik bemutatására: minden este a táncházat egy vendégcsoport fellépésével nyitották meg.
A táborban nagy hangsúlyt helyeznek a hangszeroktatásra is, hiszen ez döntően befolyásolja a néptánc fejlődését. Lapádi és vendég gyerekek és fiatalok híres helyi muzsikusoktól kaphattak kiképzést és meghívták a környék ismert adatközlő zenészeit is, többek között a legendás nagymedvési prímást, a 74 éves Türi Istvánt is. Végigzenélték továbbá a tábort budapesti és szászcsávási muzsikusok, akikkel a Pirospántlikás tagjai régi baráti kapcsolatokat ápolnak.
Van önkéntes utánpótlás, lesz folytatás
Az idei rendezvényről Sipos Ferenc, az Ethnika Kulturális Alapítvány elnöke és egyben a Pirospántlikás Zenekar prímása így nyilatkozott: „ Nem könnyű röviden összefoglalni húsz esztendő emlékét, tapasztalatát, hiszen a sok munkához rengeteg kellemes, szép élmény fűződik, a nehézségeket általában elfelejtjük. Azt is nehéz lenne kiszámítani, hány emberrel kedveltettük meg a lapádi muzsikát, hányan tanultak meg nálunk táncolni és ezáltal hány fiatalnak jelöltünk ki egy sajátos értékrendet és életformát. A tábor huszadik jubileumán számomra az volt a legnagyobb meglepetés, hogy minden eddiginél több fiatal önkéntes állt mellénk, sőt nagyon tevékenyek voltak, nagyon hamar leosztódtak a feladatok, amit mindenki ügyesen teljesített is. Mindez azt a reményt villantja fel bennem, hogy a tábor megéri a soron következő tizes jubileumait, lesz ki továbbvigye kezdeményezésünket.”
Kultúrotthonból a focipályára
Idén új helyszínre kényszerült a rendezvény, éspedig a focipályára, ahol egy hatalmas, 210 négyzetméteres – igaz, tetszetős és UV-védett - sátrat húztak fel a szervezők, ami nem kevesebb, mint kétezer euró többletköltséget eredményezett, a pályázatokon elnyert támogatásoknak köszönhetően szerencsére nem kellett lefújni a rendezvényt. Az étkeztetést teljes egészében a szórványkollégiumban oldották meg, az ehhez tartozó szabadtéri csűrben pedig énektanítás folyt. A táncoktatáshoz szükséges helyszín biztosításához szerencsére besegített a Góbé fogadó is, így minden gördülékenyen zajlott.
A változás oka az eddig használt helyszín, a kultúrotthon felújítása, amelyre több éve vár a falu és amelynek munkálatait pár hete kezdték el. A munkálatokat a Vidéki Beruházások Finanszírozásának Ügynöksége (Agenția pentru Finanțarea Investițiilor Rurale) támogatja 1 millió 100 ezer euróval, ehhez közel 675 ezer euró önrész szükséges. A helyiek természetesen örülnek a felújításnak, hiszen a 40 évvel ezelőtt épült kultúrházon csak apró javításokat végeztek, azonban nem tévesztik szem előtt azt a tényt, hogy erre a beavatkozásra már több, mint tíz éve szükség lett volna, akkor talán nem vált volna a megye községközpontjainak egyik leginkább leromlott intézményévé. És számukra az sem mellékes, hogy ez az épület prioritást kellett volna élvezzen a község más, kisebb (hozzáteszem: nem magyar többségű) falvaiban levő kultúrházaival szemben, ahol ráadásul szinte teljesen hiányzik a művelődési élet.
Üröm az örömben: kérdőjelek a felújítás körül
Az már most látszik, hogy eléggé silány munkavégzés folyik: nem veszik például figyelembe az alagsor falnedvesedési problémáit. Ugyanakkor felmerülnek az esztétikai vonatkozások is, ugyanis egy, a hagyományápolásban érdekelt faluban nem mindegy, hogyan néz ki a művelődési háza. Mert az biztosra vehető, hogy a fali- és padlócsempézés nem elégíti ki az igényeket, és sokan a pár évvel ezelőtt történt „csúfítást” emlegetik, amikor egy sötétkék műanyag hullámlemez került hosszában az épület homlokzatára. Az ”imázskérdés” tekintetében semminemű lakossági konzultáció nem történt, sőt a helyszínen a szokásos látványtervet bemutató pannó helyett csak egy kis papír jelzi az ablakban, hogy építőtelepen járunk.
Minden bizonnyal Magyarlapád azon kevés, ha nem az egyetlen olyan település, ahol az egyház és a civil szféra összehasonlíthatatlanul többet tesz a falu fejlődéséért, mint maga az önkormányzat. Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 2.
Megmenthető a magyar falu?
Érdekes és elszomorító beszélgetést folytattak a magyar falu sorsáról, kulturális örökségéről és önfenntartási lehetőségeiről a 28. bálványosi nyári szabadegyetemen július 21-én az Orbán Balázs-sátorban. Pedig két pozitív példát hoztak magukkal a meghívottak: a Hargita megyei Énlaka a világörökséggé válás útján halad, a magyar Alföldön fekvő Átány pedig tudatára ébredt értékeinek. De ott is visszafordíthatatlan változások történnek, ami pedig a székely falvakat illeti, jövőjük igen borúsnak látszik. Még ha nem is reménytelennek...
A Kárpát-medence legsérülékenyebb településtípusa a falu, különösen, ha lakossága két-háromezer fő alatti. Vajon van-e esély, hogy a napjainkban egyre divatosabb önfenntartó életmód miatt újra felértékelődjék, élettel teljen meg az utóbbi évtizedekben kiürülő vidék? – ezzel a kérdéssel indította az együtt gondolkodást Molnár Gergely.
Elsőként Énlakáról, az ott folyó kutatómunkáról számolt be Visy Zsolt régész, miniszteri biztos, aki maga is vett ott házat. Elmondta: a firtosi kistájhoz tartozó falu félreeső volta miatt elnéptelenedéssel, elöregedéssel, épített örökségének pusztulásával, kilátástalansággal küzd. Esélye épp abban rejlik, hogy most is olyan, mint száz évvel ezelőtt, és ez olyan érték, ami mellett nem lehet elmenni. A falu lakói támogatást kapnak Magyarországról, hogy épületeiket eredeti alakjukban őrizzék meg (ugyanez történik Torockón is) – magyarázta a pécsi tudományegyetem professzora, aki szerint a településen keresztül az embereket, a társadalmat is meg lehet menteni. Már tíz éve, hogy az egyetem több tanszéke – régészek, néprajzosok, építészek, szociológusok csapata – kutatja a falut, amely a hajdani római birodalom határvonalán helyezkedik el, és ez a vonal előbb-utóbb mindenütt a világörökség része lesz. Énlaka azonban saját jogán, épületeivel is érdemes rá – rovásírásos temploma van, amelyet most is sokan látogatnak –, tehát két okból is felkerülhet a listára, ami fellendülést hozhat az ott élőknek. Nyilván, ehhez a román államnak is el kell végeznie a maga feladatát a római limesre vonatkozóan... 2007-ben öt székelyföldi múzeummal is szerződést kötöttek, és attól kezdve kétévenként konferenciákat szerveznek a székely gazdálkodásról, mesterségekről, népdalokról, iskolai és népi színjátszásról. 2012-től 28 énlaki porta teljes felmérését készítették el, ebből kiállítás is született, és a munka folytatódik. Több mint 360 régi, XVII–XIX. századi sírkövet tártak fel – sokat verses feliratokkal –, ebbe már a helybeliek is bekapcsolódtak. A feltárás, örökségmentés mellett ez is cél, a visszacsatolás a közösséghez.
Átányt Bali János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet igazgatója, az Átányért díj idei kitüntetettje mutatta be. Egy Hevestől nyolc kilométerre fekvő faluról van szó, amelyen első látásra semmi különös nincs, de a leginkább kutatott településként – ami számos véletlennek köszönhető – rendkívüli hírnévre tett szert a tudományban, vaskos monográfiák jelentek meg róla német és angol nyelven, amikor magyarul nem lehetett (a kommunizmus éveiben). Különleges, kétbeltelkes településszerkezete, ami a nemek elkülönítését hozta – a nők és gyermekek a belső lakómagban éltek, a férfiak a külső, gazdasági övezetekben (tanyákban) –, zárványjellege – református közösség a katolikus tömbben – miatt is érdekes település, és bár az utóbbi időben lakossága és képe is sokat változott, értékeit ismerő és megélhetését részben kulturális turizmusra építő lakossága van: műemlék temploma mellett a Kakas-ház, élő paraszti porta, helytörténeti gyűjtemény és két új kiállítótér is várja a látogatókat. Van helyi értéktárgymozgalom, és új munkahelyek jöttek létre: az önkormányzat kertészetet, állattartó farmot működtet, tésztaüzem is van, a vendégeknek tehát helyi terméket tudnak kínálni. Mindez nem csupán megélhetést, hanem reményt is ad, ezért érdemes folytatni. Énlakán – ahogy a legtöbb székely faluban – éppen a folytatás a legnagyobb kérdés: alig három-négy fiatal család él ott, a többség hetven éven felüli. Óvoda sincs, az iskola – egy nagyobb székely ház egy már lebontott csűrrel – üres, két osztálytermében kiállítást rendeztek be, mert érdeklődő szép számban van. Kellene még egy korszerű illemhely és egy tájékoztató központ, ezekhez a tervek megvannak, ingyen adják annak, aki felépítésükre vállalkozik – mondta Visy Zsolt, aki szerint jól alakulnak a dolgok, csak nagyon lassú folyamatról van szó. Amíg az azonnali érdek és haszon szempontjából néznek mindent, nem lesz áttörés, de a lehetőségeket fel kell mutatni. Eleinte csodabogárnak nézik az embert, aztán lassan kezdik elismerni a munkáját, de még mindig nem érzik, hogy nekik is lenne tennivalójuk. Egy falu revitalizációjához fiatalok kellenek, munkahelyek, iskola, de senkit sem lehet kívülről megváltani, ha ők maguk nem akarják, nem lesz semmi – vélekedett. Reményt a világörökségben lát: ez tény lesz, és biztosan hoz eredményt, remélhetőleg jót. A gyakorló gazda keserű tapasztalatait Kolumbán Gábor volt Hargita megyei tanácselnök, a Civitas Alapítvány elnöke adta át, aki most készül megírni az ideológiai meggondolásból falura telepedett értelmiségi kálváriáját. 2008-ban bivalyok tenyésztésébe fogott, akkor szembesült azzal a szabad vadkapitalizmussal, amely 1990 után alakult ki, adócsalással, feketegazdasággal, irigységgel... A falu, ahogy elképzeléseinkben él, már nem létezik: kaláka nincs, közösségi szellem nincs, csak emberek, akik nagyon súlyos egzisztenciális küzdelmet vívnak nap mint nap, évtizedek óta, és a szívesség árát is megkérik. Ennek egyik oka a földtörvényekben rejlik: Énlakán közel 30 év alatt sem sikerült kimérni, telekkönyveztetni, azonosítani azokat a területeket, amelyekre rég kiállították a birtokleveleket, és amíg ez meg nem oldódik, nem lehet civilizált mezőgazdaságot folytatni. A betelepülők – még a faluért sok áldozatot hozó nyugalmazott tanító is – évtizedek után is idegennek számítanak. De egymás között is farkastörvények uralkodnak: minden udvaron van traktor, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy elkerüljék az együttműködést... A baj nagyon nagy – véli Kolumbán –, és amíg nem jön egy olyan nemzedék, amely fantáziát lát a természetközeli életmódban annak minden nyűge ellenére, nem sok esély van a falvak fennmaradására. Falun nehéz egzisztenciát teremteni, a helybeli erőforrásokhoz betelepülő nem fér hozzá, az ingatlanok állapota nem túl jó, támogatásokra, vállalkozásfejlesztésre van szükség, és mindezek mellett óvodákra, iskolákra. Elindult egy mozgalom, vannak már falura költöző fiatalok, de nagy próbakő a gyermekek iskoláztatása, amin minden jó szándék megbukhat. Egy-két család ugyanis nem elég egy óvoda fenntartásához, nagyban kell ezt csinálni. A falvak elnéptelenedéséről egyébként nem a szocializmus tehet: ez a korábban kitört ipari forradalom eredménye, de most már nincs szükség olcsó munkaerőre sem, mert az élő munka terhe nagy, társadalombiztosítást és mindenféle egyéb járulékot kell fizetni, míg a robot után csak profitadót; a mezőgazdaságban is robotosítás folyik, több ezer tehénhez öt ember is elég. Így a falunak nincs jövője, és ha szembeállítjuk a várossal, akkor is vesztesként jön ki. A Civitas Alapítvány az együttműködés irányába próbálja mozdítani a dolgokat, ahol a falu és város nem versenytársként, hanem egymás kiegészítésében él. Így volt ez a középkorban is, ma is ebben kellene érdekeltté tenni az érintetteket: a falu jó minőségű élelmet, tiszta levegőt, élhető környezetet tud ajánlani, és erre mindig szükség van...
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Érdekes és elszomorító beszélgetést folytattak a magyar falu sorsáról, kulturális örökségéről és önfenntartási lehetőségeiről a 28. bálványosi nyári szabadegyetemen július 21-én az Orbán Balázs-sátorban. Pedig két pozitív példát hoztak magukkal a meghívottak: a Hargita megyei Énlaka a világörökséggé válás útján halad, a magyar Alföldön fekvő Átány pedig tudatára ébredt értékeinek. De ott is visszafordíthatatlan változások történnek, ami pedig a székely falvakat illeti, jövőjük igen borúsnak látszik. Még ha nem is reménytelennek...
A Kárpát-medence legsérülékenyebb településtípusa a falu, különösen, ha lakossága két-háromezer fő alatti. Vajon van-e esély, hogy a napjainkban egyre divatosabb önfenntartó életmód miatt újra felértékelődjék, élettel teljen meg az utóbbi évtizedekben kiürülő vidék? – ezzel a kérdéssel indította az együtt gondolkodást Molnár Gergely.
Elsőként Énlakáról, az ott folyó kutatómunkáról számolt be Visy Zsolt régész, miniszteri biztos, aki maga is vett ott házat. Elmondta: a firtosi kistájhoz tartozó falu félreeső volta miatt elnéptelenedéssel, elöregedéssel, épített örökségének pusztulásával, kilátástalansággal küzd. Esélye épp abban rejlik, hogy most is olyan, mint száz évvel ezelőtt, és ez olyan érték, ami mellett nem lehet elmenni. A falu lakói támogatást kapnak Magyarországról, hogy épületeiket eredeti alakjukban őrizzék meg (ugyanez történik Torockón is) – magyarázta a pécsi tudományegyetem professzora, aki szerint a településen keresztül az embereket, a társadalmat is meg lehet menteni. Már tíz éve, hogy az egyetem több tanszéke – régészek, néprajzosok, építészek, szociológusok csapata – kutatja a falut, amely a hajdani római birodalom határvonalán helyezkedik el, és ez a vonal előbb-utóbb mindenütt a világörökség része lesz. Énlaka azonban saját jogán, épületeivel is érdemes rá – rovásírásos temploma van, amelyet most is sokan látogatnak –, tehát két okból is felkerülhet a listára, ami fellendülést hozhat az ott élőknek. Nyilván, ehhez a román államnak is el kell végeznie a maga feladatát a római limesre vonatkozóan... 2007-ben öt székelyföldi múzeummal is szerződést kötöttek, és attól kezdve kétévenként konferenciákat szerveznek a székely gazdálkodásról, mesterségekről, népdalokról, iskolai és népi színjátszásról. 2012-től 28 énlaki porta teljes felmérését készítették el, ebből kiállítás is született, és a munka folytatódik. Több mint 360 régi, XVII–XIX. századi sírkövet tártak fel – sokat verses feliratokkal –, ebbe már a helybeliek is bekapcsolódtak. A feltárás, örökségmentés mellett ez is cél, a visszacsatolás a közösséghez.
Átányt Bali János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet igazgatója, az Átányért díj idei kitüntetettje mutatta be. Egy Hevestől nyolc kilométerre fekvő faluról van szó, amelyen első látásra semmi különös nincs, de a leginkább kutatott településként – ami számos véletlennek köszönhető – rendkívüli hírnévre tett szert a tudományban, vaskos monográfiák jelentek meg róla német és angol nyelven, amikor magyarul nem lehetett (a kommunizmus éveiben). Különleges, kétbeltelkes településszerkezete, ami a nemek elkülönítését hozta – a nők és gyermekek a belső lakómagban éltek, a férfiak a külső, gazdasági övezetekben (tanyákban) –, zárványjellege – református közösség a katolikus tömbben – miatt is érdekes település, és bár az utóbbi időben lakossága és képe is sokat változott, értékeit ismerő és megélhetését részben kulturális turizmusra építő lakossága van: műemlék temploma mellett a Kakas-ház, élő paraszti porta, helytörténeti gyűjtemény és két új kiállítótér is várja a látogatókat. Van helyi értéktárgymozgalom, és új munkahelyek jöttek létre: az önkormányzat kertészetet, állattartó farmot működtet, tésztaüzem is van, a vendégeknek tehát helyi terméket tudnak kínálni. Mindez nem csupán megélhetést, hanem reményt is ad, ezért érdemes folytatni. Énlakán – ahogy a legtöbb székely faluban – éppen a folytatás a legnagyobb kérdés: alig három-négy fiatal család él ott, a többség hetven éven felüli. Óvoda sincs, az iskola – egy nagyobb székely ház egy már lebontott csűrrel – üres, két osztálytermében kiállítást rendeztek be, mert érdeklődő szép számban van. Kellene még egy korszerű illemhely és egy tájékoztató központ, ezekhez a tervek megvannak, ingyen adják annak, aki felépítésükre vállalkozik – mondta Visy Zsolt, aki szerint jól alakulnak a dolgok, csak nagyon lassú folyamatról van szó. Amíg az azonnali érdek és haszon szempontjából néznek mindent, nem lesz áttörés, de a lehetőségeket fel kell mutatni. Eleinte csodabogárnak nézik az embert, aztán lassan kezdik elismerni a munkáját, de még mindig nem érzik, hogy nekik is lenne tennivalójuk. Egy falu revitalizációjához fiatalok kellenek, munkahelyek, iskola, de senkit sem lehet kívülről megváltani, ha ők maguk nem akarják, nem lesz semmi – vélekedett. Reményt a világörökségben lát: ez tény lesz, és biztosan hoz eredményt, remélhetőleg jót. A gyakorló gazda keserű tapasztalatait Kolumbán Gábor volt Hargita megyei tanácselnök, a Civitas Alapítvány elnöke adta át, aki most készül megírni az ideológiai meggondolásból falura telepedett értelmiségi kálváriáját. 2008-ban bivalyok tenyésztésébe fogott, akkor szembesült azzal a szabad vadkapitalizmussal, amely 1990 után alakult ki, adócsalással, feketegazdasággal, irigységgel... A falu, ahogy elképzeléseinkben él, már nem létezik: kaláka nincs, közösségi szellem nincs, csak emberek, akik nagyon súlyos egzisztenciális küzdelmet vívnak nap mint nap, évtizedek óta, és a szívesség árát is megkérik. Ennek egyik oka a földtörvényekben rejlik: Énlakán közel 30 év alatt sem sikerült kimérni, telekkönyveztetni, azonosítani azokat a területeket, amelyekre rég kiállították a birtokleveleket, és amíg ez meg nem oldódik, nem lehet civilizált mezőgazdaságot folytatni. A betelepülők – még a faluért sok áldozatot hozó nyugalmazott tanító is – évtizedek után is idegennek számítanak. De egymás között is farkastörvények uralkodnak: minden udvaron van traktor, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy elkerüljék az együttműködést... A baj nagyon nagy – véli Kolumbán –, és amíg nem jön egy olyan nemzedék, amely fantáziát lát a természetközeli életmódban annak minden nyűge ellenére, nem sok esély van a falvak fennmaradására. Falun nehéz egzisztenciát teremteni, a helybeli erőforrásokhoz betelepülő nem fér hozzá, az ingatlanok állapota nem túl jó, támogatásokra, vállalkozásfejlesztésre van szükség, és mindezek mellett óvodákra, iskolákra. Elindult egy mozgalom, vannak már falura költöző fiatalok, de nagy próbakő a gyermekek iskoláztatása, amin minden jó szándék megbukhat. Egy-két család ugyanis nem elég egy óvoda fenntartásához, nagyban kell ezt csinálni. A falvak elnéptelenedéséről egyébként nem a szocializmus tehet: ez a korábban kitört ipari forradalom eredménye, de most már nincs szükség olcsó munkaerőre sem, mert az élő munka terhe nagy, társadalombiztosítást és mindenféle egyéb járulékot kell fizetni, míg a robot után csak profitadót; a mezőgazdaságban is robotosítás folyik, több ezer tehénhez öt ember is elég. Így a falunak nincs jövője, és ha szembeállítjuk a várossal, akkor is vesztesként jön ki. A Civitas Alapítvány az együttműködés irányába próbálja mozdítani a dolgokat, ahol a falu és város nem versenytársként, hanem egymás kiegészítésében él. Így volt ez a középkorban is, ma is ebben kellene érdekeltté tenni az érintetteket: a falu jó minőségű élelmet, tiszta levegőt, élhető környezetet tud ajánlani, és erre mindig szükség van...
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 5.
Nyilas Misi: tehetséggondozó tábor Torockón
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület 2017. augusztus 7-13. között első alkalommal szervez Anyanyelvápoló és tehetséggondozó tábort Torockón. A résztvevők 19 szociálisan hátrányos helyzetű és tehetséges középiskolai tanuló, Nyilas Misi ösztöndíjas.
A nyári tábor elsődleges célja, hogy az egyesület alappogramjában ösztöndíjban részesülő, a 2017/2018-as tanévtől 9–12. osztályos tanulók anyanyelvi kultúrája lényegesen javuljon; bővüljenek az iskolai oktatáshoz is kapcsolódó ismereteik a magyar nyelvről, magyar kultúráról. Ugyanakkor szempont az önértékelésük fejlesztése (ami segíti pályaválasztási orientációjukat), valamint a diákok és a velük foglalkozó szakemberek közötti folyamatos, közvetlen kapcsolat kialakulásának elősegítése. A tevékenységeket csíkszerdai, temesvári és kolozsvári szakemberek irányítják.
Az Anyanyelvápoló és tehetséggondozó tábor az Emberi Erőforrások Minisztériuma megbízásából a Nemzeti Tehetség Program keretében az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő által jóváhagyott NTP-HTTSZ-17-0016 kódszámú pályázati támogatásból valósul meg. Szabadság (Kolozsvár)
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület 2017. augusztus 7-13. között első alkalommal szervez Anyanyelvápoló és tehetséggondozó tábort Torockón. A résztvevők 19 szociálisan hátrányos helyzetű és tehetséges középiskolai tanuló, Nyilas Misi ösztöndíjas.
A nyári tábor elsődleges célja, hogy az egyesület alappogramjában ösztöndíjban részesülő, a 2017/2018-as tanévtől 9–12. osztályos tanulók anyanyelvi kultúrája lényegesen javuljon; bővüljenek az iskolai oktatáshoz is kapcsolódó ismereteik a magyar nyelvről, magyar kultúráról. Ugyanakkor szempont az önértékelésük fejlesztése (ami segíti pályaválasztási orientációjukat), valamint a diákok és a velük foglalkozó szakemberek közötti folyamatos, közvetlen kapcsolat kialakulásának elősegítése. A tevékenységeket csíkszerdai, temesvári és kolozsvári szakemberek irányítják.
Az Anyanyelvápoló és tehetséggondozó tábor az Emberi Erőforrások Minisztériuma megbízásából a Nemzeti Tehetség Program keretében az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő által jóváhagyott NTP-HTTSZ-17-0016 kódszámú pályázati támogatásból valósul meg. Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 8.
Születésnapi köszöntő helyett*
Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik.
Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben.
Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György.
Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”.
Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában.
Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor.
Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk.
Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma.
Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak.
Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem?
Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb.
* Kántor Lajos ma lett volna 80 éves.
Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár)
Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik.
Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben.
Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György.
Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”.
Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában.
Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor.
Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk.
Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma.
Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak.
Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem?
Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb.
* Kántor Lajos ma lett volna 80 éves.
Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 10.
Miért éppen Weress Margit?
Egy magyartanárnő emlékei
„Eddig csak egyéni élményeim voltak, most azt éreztem, hogy tagja vagyok egy nagy és sorsdöntő helyzetbe került közösségnek, amit úgy hívnak, hogy erdélyi magyarság. Igen, most találtam meg a kapcsolatot vele, és boldognak, nagyon boldognak éreztem magam azért, hogy dolgozhatok érte.”
Ezek a sorok a nagyenyedi Református Tanítóképző frissen alkalmazott magyar-német szakos tanárnőjének az 1919-es tanévnyitó ünnepség felemelő hangulatában született érzéseit és gondolatait tükrözik, és Liktor Katalin fiatal budapesti magyartanár, kutató dolgozatában hangzottak el július 28-án Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte idei találkozón a Kemény János életét és munkásságát idéző kiállítás mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajosra emlékeztek a helikoni írók leszármazottai és a rendezvény törzsközönsége. Az emlékkonferencia két előadója a nagyenyedi tanár-költővel és családjával szoros barátságot ápoló Adorjánné Weress Margit szemén át idézte fel az évekig szemérmesen rejtőzködő és Áprily Lajos néven verseket közlő Jékely Lajos kollégiumi tanár alakját, aki 1910-től magyar irodalmat, német nyelvet, később görög irodalmat és 1920-tól francia nyelvet oktatott a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégiumban. Volt osztályfőnök, önképzőköri elnök, majd 1922-től a gazdag kollégiumi gyűjtemény könyvtárosa. Diákjait a természet szeretetére nevelve emlékezetes kirándulásokat szervezett – hangzott el a tanulmányban („Hát ide figyeljen, Margit kedves!” – Áprily Lajos és Weress Margit barátságáról), amelyet Kovács Emese magyartanár olvasott fel. A szerző, Liktor Katalin Rokon álmok álmodója című kötetében adta közre Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezését.
Hódmezővásárhelytől Erdélyig
A rajongó, lelkes magyartanárnő mindvégig szoros kapcsolatot ápolt az egymással jó barátságban levő két költővel, akik verset dedikáltak neki, s költeményeiket a korszak irodalmi rendezvényein szavalta. Idősebb korában Áprily Lajos biztatására írta meg 900 gépelt oldalon életútjáról szóló visszaemlékezéseit Magyar szó Erdélyben címen. Erről részletesen dr. Berényi Károly Magyarázat: miért éppen Weress Margit – Egy memoár előkerülésének története című előadásában hallottunk. A népszerű és kedvelt hódmezővásárhelyi gyermekháziorvos erdélyi származású felesége révén (aki Weress Margit Ilona nevű lánytestvérének az unokája) került be az ótordai nemes Weress családba, és lett a „család féltett szellemi kincsének”, a kilenckötetes memoárnak a gondozója. Az emlékirat hiteles kordokumentum, amelyben a XX. század „első felének történelemformáló eseményeiről” számol be a szerző, aki „részese és egyben alakítója is volt az erdélyi magyar felekezeti oktatás nemzetmentő küldetésének” – írja dr. Berényi Károly. A memoár a ma embere számára is fontos üzenetet hordoz, különösen itt, Marosvásárhelyen, ahol a katolikus oktatás megfojtásán munkálkodnak – tehetjük hozzá az elhangzottakhoz. Visszaemlékezéseiben Weress Margit hosszan ír arról az életre szóló barátságról, amely az általa legjobban kedvelt két költőt összekötötte. Emlékiratát, amelyet az 1929- es évvel bezárólag abbahagyott, Áprily Lajos halálának évében (1967-ben) unokahúgának, az akkor 13 éves Benczédi Gabriellának ajánlotta. Az ótordai Weress család Weress Margit Tordán született 1894-ben, a Főtér 41. szám alatti díszes épület emeleti hétszobás, polgári lakásában, ahol a város egyik legnevezetesebb családja, a II. Rákóczi György fejedelemtől nemességet kapott Weressek éltek. A ház, amelyben közel egy évszázadon keresztül több nemzedék követte egymást, 1944 szeptemberében a tordai csatában semmisült meg, és ma jellegtelen tömbház áll a helyén. A család több elöljárót adott a városnak és a vármegyének. Weress József és fia, ifj. Weress József, a város főjegyzői voltak, Weress Dénes Torda-Aranyos vármegye alispánja. 1870-ben ő látta vendégül a híres írót, Jókai Mórt, aki Torockón helyszínelt az Egy az isten című regényének megírása előtt. A barokk kanapé, amelyen az ünnepelt író ült és pipázott, és amelyről Szentimrei Jenő is megemlékezett a kolozsvári Ellenzék mellékletében, a kitelepedő családtagokkal Magyarországra került, ahol a fiatal Berényi házaspár kezdő ülőbútora volt, és hódmezővásárhelyi otthonuk patinás darabja ma is – mutatta meg képen is a tanulmány szerzője a nagy becsben tartott tárgyi örökséget. Weress Dénes alispán testvérének, Weress Ferencnek, Torda köztiszteletben álló állatorvosának szegedi származású feleségétől három gyermeke született: Margit, Ákos és Jolán. Mindhárman tehetségesek voltak, Ákos műegyetemet végzett és a monarchia honvédjei mellett harcolta végig az első világháborút. A zenei műveltségű mérnöktől maradt a hódmezővásárhelyi rokonokra a Kívánságos könyv, amelybe 1920-tól 25 éven keresztül a kor elismert írói, zeneművészei, államférfiúi írták be három kívánságukat, köztük Reményik és Áprily is vers formájában. Weress Jolánt, aki bátyjához hasonlóan családjával 1930-ban Magyarországra költözött, a magyar leánynépfőiskolák úttörőjeként tartják számon. Ezenkívül rendszeresen tudósította az erdélyi folyóiratokat, és könyveket írt. Legidősebb lányának, Gabriellának a lánya, dr. Berényi Károlyné az előadó felesége (képünkön), akinek a visszaemlékezéseit dedikálta a nagynéni. Kiállt a felekezeti oktatásért Weress Margit Tordán és Kolozsváron végezte iskoláit, kitűnő eredménnyel. A tordai unitárius algimnáziumban Gyallay Domokos író, szerkesztő tanította történelemre és latinra. Egyetemi tanulmányainak színhelye a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, egy szemeszter idejére pedig Graz volt. Magyar-német szakos tanárnőként 1918-ban szakvizsgázott, majd közel három évtizeden át oktatta a felekezeti magyar tanítókat. 1923-ban a kolozsvári egyetemen román bizottság előtt tette le pedagógiai vizsgáit, és szembeszállt Onisifor Ghibu professzorral, aki szerint „a tanítóképzésnek minden államban egyöntetűnek kell lennie, akárcsak a katonaságnak (…), mert a tanítók a szellem katonái”. Véleményével ellentétben a vizsgázó magyartanárnő „a felekezeti intézmények létjogosultsága mellett” állt ki – idézte Liktor Katalin az emlékiratokból. Weress Margit 1919-ben jelentkezett a Nagyenyeden működő Református Tanítóképzőben meghirdetett állásra. Fiatal tanárnőként ismerkedett meg az akkor még Jékely Lajosként ismert tanártársával, aki „tiszteletet sugárzó tudásával és igaz emberségével hatott rá”. Felesége, Schéfer Ida szeretetre méltó egyéniségével járult hozzá az életre szóló barátság kialakulásához. A Jékely családdal való barátsága tette lehetővé, hogy személyesen is megismerje az erdélyi irodalom képviselőit, s közelebbi kapcsolatba kerüljön Reményik Sándorral, akinek Csak így című kötetét Iduskától kapta ajándékba. A versek olyan mély hatással voltak Weress Margitra, hogy a továbbiakban a családi szájhagyomány szerint már-már szerelmes rajongással követte a költő pályáját, és személyes találkozásuk után „intenzív levelezést” folytattak. Ismerte a titkot „1920 őszén Weress Margit már tudta, hogy Jékely Lajos írja az Áprily-verseket”, és emlékirataiban olvasható az „Áprily-titok” létrejötte, valamint az izgalmas történet arról is, amikor kiderült, hogy az Erdélyi Szemlében Áprily Lajos álnéven közölt „magas művészi értékű” versek szerzője Jékely Lajos, a nagyenyedi tanár. Az eseményt megünneplő ebéden került közel egymáshoz Reményik Sándor és Jékely-Áprily Lajos, attól kezdve szövődött köztük a magyar irodalom egyik legszebb költőbarátsága, amelyet „az egymásnak ajánlott verseken kívül az egymásnak írott levelek is” tanúsítanak – hangzott el Liktor Katalin tanulmányában, aki Reményik leveléből idézett: „Mert úgy érzem, hogy ez igazi lelki találkozás volt. Én a Falusi elégia olvasása után tisztában voltam vele, hogy íme, ez az a poéta társ, akit én Erdélyben eddig hiába kerestem, aki játszva veri a többieket mind éppen azért, mert számára a költészet nem játék, hanem súlyos bajvívás (elsősorban önmagával), aki annyira leszűrt, tiszta bort tölt a formák kristálypoharába, és aki… sok tekintetben annyira fölöttem áll, hogy jól esnék egyet s mást tanulni tőle…”. Költő barátainak verseit szavalta A Reményikkel kötött barátság népszerűvé tette Áprilyt az irodalmi és művelődési élet képviselői körében, verseit szívesen közölték, ünnepségeken, irodalmi esteken is elő- adták. Így vált ismertté Weress Margit neve is, aki „európai műveltségű, de nemzeti elkötelezettségű erdélyi magyar pedagógusként” tanítványai, diákjai mellett rajongott a kortárs magyar irodalomért is. Fehér Magda álnéven két versét közölte Reményik Sándor, de legszívesebben kedvelt költő barátai alkotásait szavalta rendezvényeken, irodalmi esteken. 1920-ban, az Erdélyi Szemle Tordán tartott irodalmi estjét követően, amelyen Áprily Halálmadár című versét adta elő, Weress Margit szerepelt a kolozsvári rendezvényen is. Fellépése annyira elnyerte Reményik Sándor tetszését, hogy a költő felkérte A menekülő című versének elmondására a soron következő decemberi nagyenyedi irodalmi estélyen. A kérésnek örömmel tett eleget egy Áprily Lajos- és egy Sík Sándor-költemény előadása mellett. Az 1921-ben megélénkülő irodalmi életben a Reményik szerkesztette Pásztortűz, a Napkelet és a marosvásárhelyi Zord Idő, valamint az egyházi szervezetek vállalták az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését, ezeken az elismert szavalóművész Tessitori Nóra mellett Weress Margit is fellépett – írja Liktor Katalin. Rövid házasélet 1922-ben Nagyenyeden részt vett a Bethlen kollégium 300 éves fennállásának felemelő ünnepségén, amelyről hitelesen számol be emlékirataiban, s a református templomban Reményik Templom és iskola című versét szavalta. Mivel a hatóságok figyelme a magyarság kulturális rendezvényeire is kiterjedt, 1923-ban a nagyenyedi Protestáns Nőszövetség estélyén egy Kozma Andor-verssel tomboló sikert aratott, s bár a tordai szigurancától engedélye volt a vers elmondására, állásából ideiglenesen felfüggesztették. 1924-ben kötött házasságot a tordai Adorján Jenő tanárral, s 1925-ben született kisfiukat Jókai főhőséről Manassénak nevezték el. 1924-25 között óraadóként tanított Tordán, majd 1927-től az Enyedről a székelyudvarhelyi Református Kollégiumba áttelepített tanítóképzőben, amelynek 1936-38 között igazgatója volt, és ahonnan 1950-ben ment nyugdíjba. Házasélete mindössze három évig tartott, mivel mindketten ragaszkodtak a szakmai karrierhez, férje az állami román középiskolához, Weress Margit a felekezeti iskolához, így az otthon és a munkahely közötti távolságot nem tudták legyőzni – magyarázta különválásukat dr. Berényi Károly. Weress Margit visszaemlékezéseiben felfedi Áprily Lajos Magyarországra való kitelepedési szándékának igazi okát. Egyrészt műegyetemre készülő fiának akarta a továbbtanulást lehetővé tenni, amire nem volt mód Romániában, és titokban szervi szívbetegségben szenvedő feleségének, akit az életénél is drágábbnak tartott, akarta a jobb orvosi ellátást és gyógyszereket biztosítani. Szándékáról és annak okáról Reményik Sándor is tudott, aki a megértés mellett azt írta, úgy érzi, mintha lelkéből „egy nagy tartó és rögzítő szikladarab szakadna ki”. Az Áprily házaspár biztatta az emlékirat megírására Weress Margit 1954-ben kényszerűségből hagyta el Erdélyt, mivel nyugdíjazását követően az udvarhelyi szolgálati lakásból
Azonnal érkezhetne a logikus érvelés, akár rátromfoló kioktatás: egy szálloda nem a városnak épül, hanem a városba érkezők, a látogatók számára. Lehetne tovább okoskodni: mégiscsak ebben a városban működik, s akkor illene a városhoz alkalmazkodnia, de ismereteim szerint ez egyáltalán nem így történik... A marosvásárhelyi Grand hotellel kapcsolatosan két-három személyes emléket említek meg. Az első nagyon közvetett, s igazából akkor történt, amikor közel fél évszázaddal ezelőtt felépült, s amikor megláttam a nagy betűkkel kiírt nevét, azonnal Rejtő Jenő könyvcíme jutott eszembe: Vesztegzár a Grand Hotelben (a régi szép időkben két lejért vásároltam a főtéri antikváriumban, mert akkor még volt helye és becsülete a főtéren a könyvesüzletnek). Ezért is mosolyodok el magamban mindig, ha a főtér alsó felén járva, meglátom ég felé törekvését. Tudom, nem Rejtő Jenőn múlott, hogy mi, régi vásárhelyiek sohasem tudtuk igazán magunkénak tekinteni ezt a szállodát. Talán közrejátszott ebben az is, hogy egykor ott volt az ún. shop, ahova megérkezett a tiltott, de mégis nagyon vágyott valuta: a dollár vagy a német márka egy-egy nyugat-európai útlevél reményében, esetleg soron kívüli autóvásárlás lehetőségéhez. Jól tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy az üzlet mögött a hírhedt szekuritáté állt, és figyelt. Sőt, nemcsak az irigyelt üzlet mögött, hanem az elárusító román szőke nő mögött is, mert mindezt egyszer saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, amikor 1983-ban hollandiai segély érkezett, s a szőkére festett nő által kedden kitöltött igazoló papírért pénteken kellett visszamennem, mert csak addigra tudta aláírni az igazgató. Én, a naiv, ezt akkor a segély okozta boldogságomban el is hittem, pedig arra a három napra azért volt szükség, hogy átnézze, ellenőrizze, tudomásul vegye, iratcsomóba iktassa és lemásolja a titkosrendőrség, hiszen attól kezdve „fontos ember” lettem számukra, nem is igen akartak látószögükből kiengedni. Csak azt nem értettem, hogy a Borsos Tamás utcában dolgozó „igazgatónak” miért volt szüksége három napra az aláíráshoz, mikor ők amúgy ott kávézgattak. Beismerem, nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdésem a harminc évvel ezelőtt történtekről. Harmadik emlékem nagyon friss, s remélem, egyedi eset. Szombaton délelőtt elegánsan öltözött fiatal család jött ki a szállodából, köztük egy három év körüli kislány. Az édesanya rászólt: „állj meg a járda előtt!”, mire a szőke szépség gyermeki csodálkozással nézett fel: „hát méjt?”, és akkor érkezett a grand hoteles válasz: „ne kurkáld össze a csirkulációt!”. Bizony, az ilyen vendégekért merem én is csak így említeni: csütörtök ki kellett költöznie, tordai házuk megsemmisült, fia, testvérei pedig Magyarországon éltek, ezért idős édesanyjával követte őket. 1955 decemberében az Áprily házaspár rábeszélésére kezdte el írni életútját, születésétől a jómódú polgári családban felnőtt lány gyermekkorán, iskolás és egyetemi évein át a taní- tásig és az anyaságig, és közben bemutatta a lakhelyéül szolgáló kisebb és nagyobb erdélyi városok mindennapjait az 1929-es esztendővel bezárólag. A költő haláláig levelezett Áprily Lajossal, akiről édesapjához hasonlóan azt írta: „… én a saját környezetemben csak két olyan emberpéldányt ismerek, akinek jósága, embersége súrolja a krisztusi tökéletesség határát: az egyik Apám, a másik Maga…”. Bár rendszeres levelezésükből következtetni lehetne az 1929 után történtekre, de sok levél közül 1947-ből maradt fenn egyetlen, majd az 1957-67 között írt újabb 25 barátságuk utolsó évtizedéről szól. Visszaemlékezéseit rendszeresen elküldte Áprilynak, aki 1958-ban a következőképpen biztatta: „Ahogy hozzákezdtem, fogni kezdett, nem tudtam letenni… folytassa, folytassa az igen érdekes írást; nem bántam meg, hogy annakidején biztattam emlékei elmondására”. 1967-ben többek mellett Weress Margit búcsúztatta az erdélyi pályatársak nevében Áprily Lajost a visegrádi temetőben, és attól az évtől kezdve előrehaladott kora és egészségi állapota miatt abbahagyta az írást. A hagyaték gondozója, dr. Berényi Károly barátjának, Imre Lajos grafikusnak Áprily Lajosról írott könyvéhez válogatott egy fejezetet Weress Margit visszaemlékezéseiből, amivel elkésett, ezért az újraszerkesztett anyagot a kolozsvári Szabadság című lapban tette közzé. Abban a reményében, hogy segítő és baráti munkakapcsolatokra tehet szert, nem csalódott, hiszen sokan bátorították, köztük a Bethlen Kollégium irodalomszerető tanárai is, akik a diákok érdeklődését is fel tudták kelteni Weress Margit élete és munkássága iránt. A megjelent részletek a fiatal irodalomkutatók figyelmét sem kerülték el. Berényi doktor azóta is jó munkakapcsolatot ápol a budapesti Liktor Katalinnal és a kolozsvári Széman Emese Rózával, aki tudományos konferenciákon mutatta be Weress Margit életét. Évek óta tartó kutatásai során Erdély és a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom megismerése bevallása szerint lélekben és tudásban is gazdagította a hagyaték gondozóját, aki számára egyértelművé vált, hogy a memoár „nagyon sok objektív kultúrtörténeti értéket hordoz, és közkinccsé téve hozzájárulhat kollektív, nemzeti emlékezetünk gazdagításához”. Dr. Berényi Károly és Liktor Katalin Marosvécsen elhangzott tanulmányai alapján összeállította
Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)
Egy magyartanárnő emlékei
„Eddig csak egyéni élményeim voltak, most azt éreztem, hogy tagja vagyok egy nagy és sorsdöntő helyzetbe került közösségnek, amit úgy hívnak, hogy erdélyi magyarság. Igen, most találtam meg a kapcsolatot vele, és boldognak, nagyon boldognak éreztem magam azért, hogy dolgozhatok érte.”
Ezek a sorok a nagyenyedi Református Tanítóképző frissen alkalmazott magyar-német szakos tanárnőjének az 1919-es tanévnyitó ünnepség felemelő hangulatában született érzéseit és gondolatait tükrözik, és Liktor Katalin fiatal budapesti magyartanár, kutató dolgozatában hangzottak el július 28-án Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte idei találkozón a Kemény János életét és munkásságát idéző kiállítás mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajosra emlékeztek a helikoni írók leszármazottai és a rendezvény törzsközönsége. Az emlékkonferencia két előadója a nagyenyedi tanár-költővel és családjával szoros barátságot ápoló Adorjánné Weress Margit szemén át idézte fel az évekig szemérmesen rejtőzködő és Áprily Lajos néven verseket közlő Jékely Lajos kollégiumi tanár alakját, aki 1910-től magyar irodalmat, német nyelvet, később görög irodalmat és 1920-tól francia nyelvet oktatott a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégiumban. Volt osztályfőnök, önképzőköri elnök, majd 1922-től a gazdag kollégiumi gyűjtemény könyvtárosa. Diákjait a természet szeretetére nevelve emlékezetes kirándulásokat szervezett – hangzott el a tanulmányban („Hát ide figyeljen, Margit kedves!” – Áprily Lajos és Weress Margit barátságáról), amelyet Kovács Emese magyartanár olvasott fel. A szerző, Liktor Katalin Rokon álmok álmodója című kötetében adta közre Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezését.
Hódmezővásárhelytől Erdélyig
A rajongó, lelkes magyartanárnő mindvégig szoros kapcsolatot ápolt az egymással jó barátságban levő két költővel, akik verset dedikáltak neki, s költeményeiket a korszak irodalmi rendezvényein szavalta. Idősebb korában Áprily Lajos biztatására írta meg 900 gépelt oldalon életútjáról szóló visszaemlékezéseit Magyar szó Erdélyben címen. Erről részletesen dr. Berényi Károly Magyarázat: miért éppen Weress Margit – Egy memoár előkerülésének története című előadásában hallottunk. A népszerű és kedvelt hódmezővásárhelyi gyermekháziorvos erdélyi származású felesége révén (aki Weress Margit Ilona nevű lánytestvérének az unokája) került be az ótordai nemes Weress családba, és lett a „család féltett szellemi kincsének”, a kilenckötetes memoárnak a gondozója. Az emlékirat hiteles kordokumentum, amelyben a XX. század „első felének történelemformáló eseményeiről” számol be a szerző, aki „részese és egyben alakítója is volt az erdélyi magyar felekezeti oktatás nemzetmentő küldetésének” – írja dr. Berényi Károly. A memoár a ma embere számára is fontos üzenetet hordoz, különösen itt, Marosvásárhelyen, ahol a katolikus oktatás megfojtásán munkálkodnak – tehetjük hozzá az elhangzottakhoz. Visszaemlékezéseiben Weress Margit hosszan ír arról az életre szóló barátságról, amely az általa legjobban kedvelt két költőt összekötötte. Emlékiratát, amelyet az 1929- es évvel bezárólag abbahagyott, Áprily Lajos halálának évében (1967-ben) unokahúgának, az akkor 13 éves Benczédi Gabriellának ajánlotta. Az ótordai Weress család Weress Margit Tordán született 1894-ben, a Főtér 41. szám alatti díszes épület emeleti hétszobás, polgári lakásában, ahol a város egyik legnevezetesebb családja, a II. Rákóczi György fejedelemtől nemességet kapott Weressek éltek. A ház, amelyben közel egy évszázadon keresztül több nemzedék követte egymást, 1944 szeptemberében a tordai csatában semmisült meg, és ma jellegtelen tömbház áll a helyén. A család több elöljárót adott a városnak és a vármegyének. Weress József és fia, ifj. Weress József, a város főjegyzői voltak, Weress Dénes Torda-Aranyos vármegye alispánja. 1870-ben ő látta vendégül a híres írót, Jókai Mórt, aki Torockón helyszínelt az Egy az isten című regényének megírása előtt. A barokk kanapé, amelyen az ünnepelt író ült és pipázott, és amelyről Szentimrei Jenő is megemlékezett a kolozsvári Ellenzék mellékletében, a kitelepedő családtagokkal Magyarországra került, ahol a fiatal Berényi házaspár kezdő ülőbútora volt, és hódmezővásárhelyi otthonuk patinás darabja ma is – mutatta meg képen is a tanulmány szerzője a nagy becsben tartott tárgyi örökséget. Weress Dénes alispán testvérének, Weress Ferencnek, Torda köztiszteletben álló állatorvosának szegedi származású feleségétől három gyermeke született: Margit, Ákos és Jolán. Mindhárman tehetségesek voltak, Ákos műegyetemet végzett és a monarchia honvédjei mellett harcolta végig az első világháborút. A zenei műveltségű mérnöktől maradt a hódmezővásárhelyi rokonokra a Kívánságos könyv, amelybe 1920-tól 25 éven keresztül a kor elismert írói, zeneművészei, államférfiúi írták be három kívánságukat, köztük Reményik és Áprily is vers formájában. Weress Jolánt, aki bátyjához hasonlóan családjával 1930-ban Magyarországra költözött, a magyar leánynépfőiskolák úttörőjeként tartják számon. Ezenkívül rendszeresen tudósította az erdélyi folyóiratokat, és könyveket írt. Legidősebb lányának, Gabriellának a lánya, dr. Berényi Károlyné az előadó felesége (képünkön), akinek a visszaemlékezéseit dedikálta a nagynéni. Kiállt a felekezeti oktatásért Weress Margit Tordán és Kolozsváron végezte iskoláit, kitűnő eredménnyel. A tordai unitárius algimnáziumban Gyallay Domokos író, szerkesztő tanította történelemre és latinra. Egyetemi tanulmányainak színhelye a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, egy szemeszter idejére pedig Graz volt. Magyar-német szakos tanárnőként 1918-ban szakvizsgázott, majd közel három évtizeden át oktatta a felekezeti magyar tanítókat. 1923-ban a kolozsvári egyetemen román bizottság előtt tette le pedagógiai vizsgáit, és szembeszállt Onisifor Ghibu professzorral, aki szerint „a tanítóképzésnek minden államban egyöntetűnek kell lennie, akárcsak a katonaságnak (…), mert a tanítók a szellem katonái”. Véleményével ellentétben a vizsgázó magyartanárnő „a felekezeti intézmények létjogosultsága mellett” állt ki – idézte Liktor Katalin az emlékiratokból. Weress Margit 1919-ben jelentkezett a Nagyenyeden működő Református Tanítóképzőben meghirdetett állásra. Fiatal tanárnőként ismerkedett meg az akkor még Jékely Lajosként ismert tanártársával, aki „tiszteletet sugárzó tudásával és igaz emberségével hatott rá”. Felesége, Schéfer Ida szeretetre méltó egyéniségével járult hozzá az életre szóló barátság kialakulásához. A Jékely családdal való barátsága tette lehetővé, hogy személyesen is megismerje az erdélyi irodalom képviselőit, s közelebbi kapcsolatba kerüljön Reményik Sándorral, akinek Csak így című kötetét Iduskától kapta ajándékba. A versek olyan mély hatással voltak Weress Margitra, hogy a továbbiakban a családi szájhagyomány szerint már-már szerelmes rajongással követte a költő pályáját, és személyes találkozásuk után „intenzív levelezést” folytattak. Ismerte a titkot „1920 őszén Weress Margit már tudta, hogy Jékely Lajos írja az Áprily-verseket”, és emlékirataiban olvasható az „Áprily-titok” létrejötte, valamint az izgalmas történet arról is, amikor kiderült, hogy az Erdélyi Szemlében Áprily Lajos álnéven közölt „magas művészi értékű” versek szerzője Jékely Lajos, a nagyenyedi tanár. Az eseményt megünneplő ebéden került közel egymáshoz Reményik Sándor és Jékely-Áprily Lajos, attól kezdve szövődött köztük a magyar irodalom egyik legszebb költőbarátsága, amelyet „az egymásnak ajánlott verseken kívül az egymásnak írott levelek is” tanúsítanak – hangzott el Liktor Katalin tanulmányában, aki Reményik leveléből idézett: „Mert úgy érzem, hogy ez igazi lelki találkozás volt. Én a Falusi elégia olvasása után tisztában voltam vele, hogy íme, ez az a poéta társ, akit én Erdélyben eddig hiába kerestem, aki játszva veri a többieket mind éppen azért, mert számára a költészet nem játék, hanem súlyos bajvívás (elsősorban önmagával), aki annyira leszűrt, tiszta bort tölt a formák kristálypoharába, és aki… sok tekintetben annyira fölöttem áll, hogy jól esnék egyet s mást tanulni tőle…”. Költő barátainak verseit szavalta A Reményikkel kötött barátság népszerűvé tette Áprilyt az irodalmi és művelődési élet képviselői körében, verseit szívesen közölték, ünnepségeken, irodalmi esteken is elő- adták. Így vált ismertté Weress Margit neve is, aki „európai műveltségű, de nemzeti elkötelezettségű erdélyi magyar pedagógusként” tanítványai, diákjai mellett rajongott a kortárs magyar irodalomért is. Fehér Magda álnéven két versét közölte Reményik Sándor, de legszívesebben kedvelt költő barátai alkotásait szavalta rendezvényeken, irodalmi esteken. 1920-ban, az Erdélyi Szemle Tordán tartott irodalmi estjét követően, amelyen Áprily Halálmadár című versét adta elő, Weress Margit szerepelt a kolozsvári rendezvényen is. Fellépése annyira elnyerte Reményik Sándor tetszését, hogy a költő felkérte A menekülő című versének elmondására a soron következő decemberi nagyenyedi irodalmi estélyen. A kérésnek örömmel tett eleget egy Áprily Lajos- és egy Sík Sándor-költemény előadása mellett. Az 1921-ben megélénkülő irodalmi életben a Reményik szerkesztette Pásztortűz, a Napkelet és a marosvásárhelyi Zord Idő, valamint az egyházi szervezetek vállalták az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését, ezeken az elismert szavalóművész Tessitori Nóra mellett Weress Margit is fellépett – írja Liktor Katalin. Rövid házasélet 1922-ben Nagyenyeden részt vett a Bethlen kollégium 300 éves fennállásának felemelő ünnepségén, amelyről hitelesen számol be emlékirataiban, s a református templomban Reményik Templom és iskola című versét szavalta. Mivel a hatóságok figyelme a magyarság kulturális rendezvényeire is kiterjedt, 1923-ban a nagyenyedi Protestáns Nőszövetség estélyén egy Kozma Andor-verssel tomboló sikert aratott, s bár a tordai szigurancától engedélye volt a vers elmondására, állásából ideiglenesen felfüggesztették. 1924-ben kötött házasságot a tordai Adorján Jenő tanárral, s 1925-ben született kisfiukat Jókai főhőséről Manassénak nevezték el. 1924-25 között óraadóként tanított Tordán, majd 1927-től az Enyedről a székelyudvarhelyi Református Kollégiumba áttelepített tanítóképzőben, amelynek 1936-38 között igazgatója volt, és ahonnan 1950-ben ment nyugdíjba. Házasélete mindössze három évig tartott, mivel mindketten ragaszkodtak a szakmai karrierhez, férje az állami román középiskolához, Weress Margit a felekezeti iskolához, így az otthon és a munkahely közötti távolságot nem tudták legyőzni – magyarázta különválásukat dr. Berényi Károly. Weress Margit visszaemlékezéseiben felfedi Áprily Lajos Magyarországra való kitelepedési szándékának igazi okát. Egyrészt műegyetemre készülő fiának akarta a továbbtanulást lehetővé tenni, amire nem volt mód Romániában, és titokban szervi szívbetegségben szenvedő feleségének, akit az életénél is drágábbnak tartott, akarta a jobb orvosi ellátást és gyógyszereket biztosítani. Szándékáról és annak okáról Reményik Sándor is tudott, aki a megértés mellett azt írta, úgy érzi, mintha lelkéből „egy nagy tartó és rögzítő szikladarab szakadna ki”. Az Áprily házaspár biztatta az emlékirat megírására Weress Margit 1954-ben kényszerűségből hagyta el Erdélyt, mivel nyugdíjazását követően az udvarhelyi szolgálati lakásból
Azonnal érkezhetne a logikus érvelés, akár rátromfoló kioktatás: egy szálloda nem a városnak épül, hanem a városba érkezők, a látogatók számára. Lehetne tovább okoskodni: mégiscsak ebben a városban működik, s akkor illene a városhoz alkalmazkodnia, de ismereteim szerint ez egyáltalán nem így történik... A marosvásárhelyi Grand hotellel kapcsolatosan két-három személyes emléket említek meg. Az első nagyon közvetett, s igazából akkor történt, amikor közel fél évszázaddal ezelőtt felépült, s amikor megláttam a nagy betűkkel kiírt nevét, azonnal Rejtő Jenő könyvcíme jutott eszembe: Vesztegzár a Grand Hotelben (a régi szép időkben két lejért vásároltam a főtéri antikváriumban, mert akkor még volt helye és becsülete a főtéren a könyvesüzletnek). Ezért is mosolyodok el magamban mindig, ha a főtér alsó felén járva, meglátom ég felé törekvését. Tudom, nem Rejtő Jenőn múlott, hogy mi, régi vásárhelyiek sohasem tudtuk igazán magunkénak tekinteni ezt a szállodát. Talán közrejátszott ebben az is, hogy egykor ott volt az ún. shop, ahova megérkezett a tiltott, de mégis nagyon vágyott valuta: a dollár vagy a német márka egy-egy nyugat-európai útlevél reményében, esetleg soron kívüli autóvásárlás lehetőségéhez. Jól tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy az üzlet mögött a hírhedt szekuritáté állt, és figyelt. Sőt, nemcsak az irigyelt üzlet mögött, hanem az elárusító román szőke nő mögött is, mert mindezt egyszer saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, amikor 1983-ban hollandiai segély érkezett, s a szőkére festett nő által kedden kitöltött igazoló papírért pénteken kellett visszamennem, mert csak addigra tudta aláírni az igazgató. Én, a naiv, ezt akkor a segély okozta boldogságomban el is hittem, pedig arra a három napra azért volt szükség, hogy átnézze, ellenőrizze, tudomásul vegye, iratcsomóba iktassa és lemásolja a titkosrendőrség, hiszen attól kezdve „fontos ember” lettem számukra, nem is igen akartak látószögükből kiengedni. Csak azt nem értettem, hogy a Borsos Tamás utcában dolgozó „igazgatónak” miért volt szüksége három napra az aláíráshoz, mikor ők amúgy ott kávézgattak. Beismerem, nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdésem a harminc évvel ezelőtt történtekről. Harmadik emlékem nagyon friss, s remélem, egyedi eset. Szombaton délelőtt elegánsan öltözött fiatal család jött ki a szállodából, köztük egy három év körüli kislány. Az édesanya rászólt: „állj meg a járda előtt!”, mire a szőke szépség gyermeki csodálkozással nézett fel: „hát méjt?”, és akkor érkezett a grand hoteles válasz: „ne kurkáld össze a csirkulációt!”. Bizony, az ilyen vendégekért merem én is csak így említeni: csütörtök ki kellett költöznie, tordai házuk megsemmisült, fia, testvérei pedig Magyarországon éltek, ezért idős édesanyjával követte őket. 1955 decemberében az Áprily házaspár rábeszélésére kezdte el írni életútját, születésétől a jómódú polgári családban felnőtt lány gyermekkorán, iskolás és egyetemi évein át a taní- tásig és az anyaságig, és közben bemutatta a lakhelyéül szolgáló kisebb és nagyobb erdélyi városok mindennapjait az 1929-es esztendővel bezárólag. A költő haláláig levelezett Áprily Lajossal, akiről édesapjához hasonlóan azt írta: „… én a saját környezetemben csak két olyan emberpéldányt ismerek, akinek jósága, embersége súrolja a krisztusi tökéletesség határát: az egyik Apám, a másik Maga…”. Bár rendszeres levelezésükből következtetni lehetne az 1929 után történtekre, de sok levél közül 1947-ből maradt fenn egyetlen, majd az 1957-67 között írt újabb 25 barátságuk utolsó évtizedéről szól. Visszaemlékezéseit rendszeresen elküldte Áprilynak, aki 1958-ban a következőképpen biztatta: „Ahogy hozzákezdtem, fogni kezdett, nem tudtam letenni… folytassa, folytassa az igen érdekes írást; nem bántam meg, hogy annakidején biztattam emlékei elmondására”. 1967-ben többek mellett Weress Margit búcsúztatta az erdélyi pályatársak nevében Áprily Lajost a visegrádi temetőben, és attól az évtől kezdve előrehaladott kora és egészségi állapota miatt abbahagyta az írást. A hagyaték gondozója, dr. Berényi Károly barátjának, Imre Lajos grafikusnak Áprily Lajosról írott könyvéhez válogatott egy fejezetet Weress Margit visszaemlékezéseiből, amivel elkésett, ezért az újraszerkesztett anyagot a kolozsvári Szabadság című lapban tette közzé. Abban a reményében, hogy segítő és baráti munkakapcsolatokra tehet szert, nem csalódott, hiszen sokan bátorították, köztük a Bethlen Kollégium irodalomszerető tanárai is, akik a diákok érdeklődését is fel tudták kelteni Weress Margit élete és munkássága iránt. A megjelent részletek a fiatal irodalomkutatók figyelmét sem kerülték el. Berényi doktor azóta is jó munkakapcsolatot ápol a budapesti Liktor Katalinnal és a kolozsvári Széman Emese Rózával, aki tudományos konferenciákon mutatta be Weress Margit életét. Évek óta tartó kutatásai során Erdély és a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom megismerése bevallása szerint lélekben és tudásban is gazdagította a hagyaték gondozóját, aki számára egyértelművé vált, hogy a memoár „nagyon sok objektív kultúrtörténeti értéket hordoz, és közkinccsé téve hozzájárulhat kollektív, nemzeti emlékezetünk gazdagításához”. Dr. Berényi Károly és Liktor Katalin Marosvécsen elhangzott tanulmányai alapján összeállította
Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 14.
„Angyal bácsi, hozan egy pemzlit és szépfestékeket”
Berde Mária irodalmárra és Dóczyné Berde Amál festőre emlékeztek
Az emberi szervezet tűrőképességének határát súroló fülledtség uralta a 8. Kolozsvári Magyar Napok nulladik napját a szabadban és az épületekben egyaránt. Ennek ellenére szombat délután a Bánffy-palotában zsúfolásig megtelt a Szépművészeti Múzeum Tonitza-terme, ahol kettős rendezvény zajlott: Berde Mária (1889–1949) író, költő, műfordító, illetve nővére, Dóczyné Berde Amál (1886–1976) festő életművét idézték fel konferencia és kiállítás-megnyitó keretében. Mindkettejük életútja, munkássága kapcsolódott a kincses városhoz, mindketten az erdélyi női művészeti élet úttörői közé sorolandók, és mindketten Kolozsváron, a házsongárdi sírkertben nyugszanak. A Házsongárd Alapítvány, Quadro Galéria, Kolozsvári Szépművészeti Akadémia, Kincses Kolozsvár Egyesület és a KMN Egyesület által szervezett esemény alkalmából Kolozsvárra érkezett a képzőművész kiváló humorérékkel megáldott 96 éves lánya is.
A konferencia köszöntőbeszéde Gergely Istvánné Tőkés Erzsébettől (igazgató, Házsongárd Alapítvány) hangzott el, aki szerint Kolozsvár régi adósságát rótta most le, és ezért köszönet illeti a támogatókat. Ő személyes indíttatásból kezdeményezte ezt a rendezvényt: a kommunista rendszer hatalomra jutása előtt a Tőkés család egy házban lakott a Berde családdal, és ő jól ismerte a két művészt, akik nem zászlólengető hangoskodással, hanem élő öntudattal szolgálták magyar közösségüket.
Gaal György művelődéstörténész a Berde család történetét tekintette át. A szentivánlaborfalvi Berde család sarja, Berde Sándor a háromszéki Fotoson született, az 1848-as forradalomban és szabadságharcban való részvétele miatt féléves börtönbüntetést szenvedett. Tanári, majd református papi pályafutásának állomásai között Sepsiszentgyörgy, Kackó, Nagyenyed szerepelt. A Dés melletti Kackón házasodott össze Ónody Veres Máriával, öt gyermekük született: ifj. Sándorból lelkész, Amálból festő, Máriából író, Károlyból bőrgyógyász lett, egyik kiskorú gyermekük pedig elhunyt. A családfő hiába vált a Kolozsvári Református Fakultás legelső tanárává, mert az akkor megalakult intézmény még nem működhetett, és ezért ő Nagyenyedre került kiküldöttként. Betegsége megakadályozta, hogy valaha Kolozsváron tanítson, síremléke a nagyenyedi temető egyik ékessége.
Ezután, távollétében, Dávid Gyula irodalomtörténész dolgozatát olvasták fel Berde Mária író, költő, műfordító emlékezetéről, Vallani és vállalni címmel. Életrajzát és művészi pályafutását a női érzékenység határozta meg, de az Erdélyi Helikon Társaság tagjaként szépirodalmi eszközökkel síkra szállt az emberség és az igazság érvényesítéséért. Ugyanakkor bekapcsolódott az erdélyi irodalmi élet szervezésébe is. Vindis Andrea színművész Berde Mária verseiből adott elő (Az én apám; Boldog vers; Kedv; Menni kell).
A rendezvény a földszinti kiállítóteremben Dóczyné Berde Amál tárlatának megnyitásával folytatódott. Ennek kurátora, Székely Sebestyén György művészettörténész felelevenítette a színes, de kevésbé ismert művész pályáját, akit a vitalitás jellemzett. Erőteljes stílusa Nagy Imre, Incze János Dés és Thorma János rangjára emelte, utóbbi oktatója is volt. Londonban, Párizsban, Münchenben tanult, expresszivitás és mennyiség szempontjából egyaránt hatalmas életművet hagyott hátra. Eddigi mellőzésének okai: népművészet felé irányuló hajlama (Kalotaszeg, Torockó) nehezen volt emészthető a modernizmus hívei számára, és női mivolta is akadályozta az elismerésben. De ezután, és nem csak a KMN idejére, folyamatossá kell tenni régi, méltatlanul mellőzött művészeink újrafelfedezését – mondta a kurátor az augusztus 27-ig látogatható kiállítás megnyitóján, amely a budapesti Balassi Intézet és magánszemélyek támogatásával jöhetett létre.
A megemlékezésen általános derültséget okozott a festő kerekesszékben megjelent, Debrecenből erre az eseményre érkezett kilencvenhat éves lányának, Gaál Ferencné Dóczy Aglentnek a reagálása az őt szemmel láthatóan nagyon megviselő rekkenő hőségre: „Úgyis Kolozsváron szeretnék meghalni”. És felolvasták édesanyja levelét, amit hétéves korában karácsonykor az „angyal bácsinak” címzett, amelyben ecsetet és festékeket kért, mert már akkor festeni akart. Szabadság (Kolozsvár)
Berde Mária irodalmárra és Dóczyné Berde Amál festőre emlékeztek
Az emberi szervezet tűrőképességének határát súroló fülledtség uralta a 8. Kolozsvári Magyar Napok nulladik napját a szabadban és az épületekben egyaránt. Ennek ellenére szombat délután a Bánffy-palotában zsúfolásig megtelt a Szépművészeti Múzeum Tonitza-terme, ahol kettős rendezvény zajlott: Berde Mária (1889–1949) író, költő, műfordító, illetve nővére, Dóczyné Berde Amál (1886–1976) festő életművét idézték fel konferencia és kiállítás-megnyitó keretében. Mindkettejük életútja, munkássága kapcsolódott a kincses városhoz, mindketten az erdélyi női művészeti élet úttörői közé sorolandók, és mindketten Kolozsváron, a házsongárdi sírkertben nyugszanak. A Házsongárd Alapítvány, Quadro Galéria, Kolozsvári Szépművészeti Akadémia, Kincses Kolozsvár Egyesület és a KMN Egyesület által szervezett esemény alkalmából Kolozsvárra érkezett a képzőművész kiváló humorérékkel megáldott 96 éves lánya is.
A konferencia köszöntőbeszéde Gergely Istvánné Tőkés Erzsébettől (igazgató, Házsongárd Alapítvány) hangzott el, aki szerint Kolozsvár régi adósságát rótta most le, és ezért köszönet illeti a támogatókat. Ő személyes indíttatásból kezdeményezte ezt a rendezvényt: a kommunista rendszer hatalomra jutása előtt a Tőkés család egy házban lakott a Berde családdal, és ő jól ismerte a két művészt, akik nem zászlólengető hangoskodással, hanem élő öntudattal szolgálták magyar közösségüket.
Gaal György művelődéstörténész a Berde család történetét tekintette át. A szentivánlaborfalvi Berde család sarja, Berde Sándor a háromszéki Fotoson született, az 1848-as forradalomban és szabadságharcban való részvétele miatt féléves börtönbüntetést szenvedett. Tanári, majd református papi pályafutásának állomásai között Sepsiszentgyörgy, Kackó, Nagyenyed szerepelt. A Dés melletti Kackón házasodott össze Ónody Veres Máriával, öt gyermekük született: ifj. Sándorból lelkész, Amálból festő, Máriából író, Károlyból bőrgyógyász lett, egyik kiskorú gyermekük pedig elhunyt. A családfő hiába vált a Kolozsvári Református Fakultás legelső tanárává, mert az akkor megalakult intézmény még nem működhetett, és ezért ő Nagyenyedre került kiküldöttként. Betegsége megakadályozta, hogy valaha Kolozsváron tanítson, síremléke a nagyenyedi temető egyik ékessége.
Ezután, távollétében, Dávid Gyula irodalomtörténész dolgozatát olvasták fel Berde Mária író, költő, műfordító emlékezetéről, Vallani és vállalni címmel. Életrajzát és művészi pályafutását a női érzékenység határozta meg, de az Erdélyi Helikon Társaság tagjaként szépirodalmi eszközökkel síkra szállt az emberség és az igazság érvényesítéséért. Ugyanakkor bekapcsolódott az erdélyi irodalmi élet szervezésébe is. Vindis Andrea színművész Berde Mária verseiből adott elő (Az én apám; Boldog vers; Kedv; Menni kell).
A rendezvény a földszinti kiállítóteremben Dóczyné Berde Amál tárlatának megnyitásával folytatódott. Ennek kurátora, Székely Sebestyén György művészettörténész felelevenítette a színes, de kevésbé ismert művész pályáját, akit a vitalitás jellemzett. Erőteljes stílusa Nagy Imre, Incze János Dés és Thorma János rangjára emelte, utóbbi oktatója is volt. Londonban, Párizsban, Münchenben tanult, expresszivitás és mennyiség szempontjából egyaránt hatalmas életművet hagyott hátra. Eddigi mellőzésének okai: népművészet felé irányuló hajlama (Kalotaszeg, Torockó) nehezen volt emészthető a modernizmus hívei számára, és női mivolta is akadályozta az elismerésben. De ezután, és nem csak a KMN idejére, folyamatossá kell tenni régi, méltatlanul mellőzött művészeink újrafelfedezését – mondta a kurátor az augusztus 27-ig látogatható kiállítás megnyitóján, amely a budapesti Balassi Intézet és magánszemélyek támogatásával jöhetett létre.
A megemlékezésen általános derültséget okozott a festő kerekesszékben megjelent, Debrecenből erre az eseményre érkezett kilencvenhat éves lányának, Gaál Ferencné Dóczy Aglentnek a reagálása az őt szemmel láthatóan nagyon megviselő rekkenő hőségre: „Úgyis Kolozsváron szeretnék meghalni”. És felolvasták édesanyja levelét, amit hétéves korában karácsonykor az „angyal bácsinak” címzett, amelyben ecsetet és festékeket kért, mert már akkor festeni akart. Szabadság (Kolozsvár)
2017. szeptember 12.
Tizedik tanévét kezdte a tordai Jósika-líceum
Tizedik tanévét kezdte meg ma a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum. A tanintézet, amelynek létrehozását több éves küzdelem előzte meg, ma 264 gyermeknek nyújt második otthont. Józan Erzsébet igazgatónőtől megtudhattuk: a Tordai Református Egyházközség tervei között szerepel, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület jóváhagyásával a tordaiak által csak piros iskolaként emlegetett épület udvarára új épületet húznak fel, amelyben óvodai és bölcsődei csoportok kapnak majd helyet.
Az ótordai református templomban megtartott ünnepi istentiszteleten Józsa Lajos unitárius lelkész hirdetett igét, és buzdította a fiatalokat sportszerűségre, becsületes munkára. Józan Erzsébet iskolaigazgató lapunknak adott nyilatkozatában elmondta: az iskola eleget tett eredeti küldetésének, azaz biztosítja a színvonalas anyanyelvi oktatáshoz a feltételeket. Kihívásnak az eddigi eredmények megőrzését és fejlesztését tekinti az igazgató.
Józsa Lajos unitárius lelkész hirdette az igét az ótordai református templomban a Jósika-líceum tanévnyitó ünnepségén.
– Küzdelmünk nem volt hiábavaló. Öröm és Isten iránti hála tölti be ma szívemet, mivel megsegített bennünket az úr. A mai fiataloknak, diákoknak a Sámuel könyvében és Pál apostol leveleiben megfogalmazottakat ajánlom a figyelmébe, miszerint küzdjenek állhatatosan, a szabályokat betartva, tiszta erkölcstől vezérelve. Érdemes tisztességesen tanulni, küzdeni, mert csak így lesz Isten áldása munkánkon, így lesz valódi az önbecsülésünk. Nem tudjuk, mit tartogat számunkra ez a tanév, de bízzunk Istenben! – összegzett Józsa Lajos unitárius lelkész.
Barabás János magyar konzul arra emlékezett, hogy erdélyi konzuli szolgálata során első közszereplése ezelőtt kilenc évvel, a tordai Jósika-líceum első tanévnyitóján volt. – A Jósika-líceum létrejötte a magyar közösség összetartozásának fontossága. Amit elértünk az iskolaalapítással Tordán, nagyon fontos, becsüljük meg, és fejlesszük tovább – buzdított Barabás János konzul. Batiz Elly tanfelügyelő az együttlét öröméről, az egymásnak való segítségnyújtásról értekezett.
Felolvasták az RMDSZ Kolozs megyei szervezete elnökének, Csoma Botondnak a beszédét, aki arra figyelmeztette a gyerekeket, hogy a tanulással saját életüket alapozzák, álmaikat valósítják meg.
Csép Leylla, az RMDSZ tordai szervezetének elnöke az elért megvalósítások fejlesztésének fontosságát hangsúlyozta.
Az előkészítő osztályos gyerekek hagyományos tordai pogácsát kaptak, szavalat és ének következett.
– A sikeres munka feltétele az összefogás, a bizalom és a felelősségteljes munka. Olyan iskolát hoztunk létre, ahova a gyerekek szívesen járnak, mert egyéni képességeiket kibontakoztathatják. Kérem a szülőket, bízzanak bennünk – mondta Józan Erzsébet iskolaigazgató.
Az ünnepséget követően a tordai Jósika-líceum igazgatója lapunknak azt nyilatkozta: az ótordai református egyházközség az Erdélyi Református Egyházkerület püspökségének segítségével új épületet szándékoznak felépíteni, ahol óvodai és bölcsődei csoportokat hoznának létre étkezdével a tordaiak által piros iskolaként emlegetett épület udvarán. Az épületben a Jósika-líceum elemi osztályai működnek. Ha ez a terv megvalósul, akkor az elemisták, akik részt vesznek a délutáni foglalkozásokon, ott is ebédelhetnének. Az engedélyeztetés most van folyamatban.
Az igazgató beszámolt egy, a Világbank által finanszírozott négyéves lejáratú ROSE-projektről is, amelynek keretében a 70 ezer eurós támogatásban részesülnek. – A fentebbi összeg 20 százalékát iskolafejlesztésre költhetjük, ami lehet építkezés is, de mi tanfelszerelés vásárlására, a jelenlegi laboratóriumok korszerűsítésére, szaklaboratórium fejlesztésére fordítjuk. További 20 százalékot extracurriculáris tevékenységre használhatunk fel, és a szülőket is bevonhatjuk ezekbe a tevékenységekbe. 2018-ban nyári tábort szervezünk Nagyváradon, 2019-ben Bukarestbe, Moldvába és Havasalföldre látogatunk kirándulás keretében, 2020-ban Kalotaszentkirályon újabb tábort szervezünk, ahol a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem BBTE oktatói tartanak előadást tanulóinak, 2021-ben pedig hasonló táborra kerül sor Torockón. A megpályázott összeg felét a diákok fejlesztésére fordítjuk: a foglalkozások során felkészítjük őket az érettségire. A lebonyolítási, menedzsmenti költségekre 10 százalékot fordíthatunk – tájékoztatott az iskolaigazgató.
Józan Erzsébet szerint a tordai Jósika-líceum betöltötte kilenc éve megfogalmazott küldetését, azaz biztosítja a tordai és környéken – Tordatúron, Szentmihályon, Sinfalván, Aranyosgyéresen, Aranyosegerbegyen – lakó gyermekeknek az anyanyelven való tanulás lehetőségét, a magyarságtudat ápolását. Kihívásnak az eddigi eredmények megtartását és fejlesztését tartja Józan Erzsébet, amelynek sarkalatos pontja a diáklétszám biztosítása. Az igazgató hozzátette: többször előfordult, hogy tordai vagy környéki gyereket Kolozsvárra írattak a szülők, mert így látták jónak, de olyan esetre is volt példa, hogy a vidéki tanintézet helyett, ahol összevont osztályok működtek, a tordai Jósika-líceumot választották a szülők. Az iskolák közti elszívó hatás létezik, ám nincs semmilyen mód, amivel azt szabályozni vagy megszüntetni lehetne.
Szabadság (Kolozsvár)
Tizedik tanévét kezdte meg ma a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum. A tanintézet, amelynek létrehozását több éves küzdelem előzte meg, ma 264 gyermeknek nyújt második otthont. Józan Erzsébet igazgatónőtől megtudhattuk: a Tordai Református Egyházközség tervei között szerepel, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület jóváhagyásával a tordaiak által csak piros iskolaként emlegetett épület udvarára új épületet húznak fel, amelyben óvodai és bölcsődei csoportok kapnak majd helyet.
Az ótordai református templomban megtartott ünnepi istentiszteleten Józsa Lajos unitárius lelkész hirdetett igét, és buzdította a fiatalokat sportszerűségre, becsületes munkára. Józan Erzsébet iskolaigazgató lapunknak adott nyilatkozatában elmondta: az iskola eleget tett eredeti küldetésének, azaz biztosítja a színvonalas anyanyelvi oktatáshoz a feltételeket. Kihívásnak az eddigi eredmények megőrzését és fejlesztését tekinti az igazgató.
Józsa Lajos unitárius lelkész hirdette az igét az ótordai református templomban a Jósika-líceum tanévnyitó ünnepségén.
– Küzdelmünk nem volt hiábavaló. Öröm és Isten iránti hála tölti be ma szívemet, mivel megsegített bennünket az úr. A mai fiataloknak, diákoknak a Sámuel könyvében és Pál apostol leveleiben megfogalmazottakat ajánlom a figyelmébe, miszerint küzdjenek állhatatosan, a szabályokat betartva, tiszta erkölcstől vezérelve. Érdemes tisztességesen tanulni, küzdeni, mert csak így lesz Isten áldása munkánkon, így lesz valódi az önbecsülésünk. Nem tudjuk, mit tartogat számunkra ez a tanév, de bízzunk Istenben! – összegzett Józsa Lajos unitárius lelkész.
Barabás János magyar konzul arra emlékezett, hogy erdélyi konzuli szolgálata során első közszereplése ezelőtt kilenc évvel, a tordai Jósika-líceum első tanévnyitóján volt. – A Jósika-líceum létrejötte a magyar közösség összetartozásának fontossága. Amit elértünk az iskolaalapítással Tordán, nagyon fontos, becsüljük meg, és fejlesszük tovább – buzdított Barabás János konzul. Batiz Elly tanfelügyelő az együttlét öröméről, az egymásnak való segítségnyújtásról értekezett.
Felolvasták az RMDSZ Kolozs megyei szervezete elnökének, Csoma Botondnak a beszédét, aki arra figyelmeztette a gyerekeket, hogy a tanulással saját életüket alapozzák, álmaikat valósítják meg.
Csép Leylla, az RMDSZ tordai szervezetének elnöke az elért megvalósítások fejlesztésének fontosságát hangsúlyozta.
Az előkészítő osztályos gyerekek hagyományos tordai pogácsát kaptak, szavalat és ének következett.
– A sikeres munka feltétele az összefogás, a bizalom és a felelősségteljes munka. Olyan iskolát hoztunk létre, ahova a gyerekek szívesen járnak, mert egyéni képességeiket kibontakoztathatják. Kérem a szülőket, bízzanak bennünk – mondta Józan Erzsébet iskolaigazgató.
Az ünnepséget követően a tordai Jósika-líceum igazgatója lapunknak azt nyilatkozta: az ótordai református egyházközség az Erdélyi Református Egyházkerület püspökségének segítségével új épületet szándékoznak felépíteni, ahol óvodai és bölcsődei csoportokat hoznának létre étkezdével a tordaiak által piros iskolaként emlegetett épület udvarán. Az épületben a Jósika-líceum elemi osztályai működnek. Ha ez a terv megvalósul, akkor az elemisták, akik részt vesznek a délutáni foglalkozásokon, ott is ebédelhetnének. Az engedélyeztetés most van folyamatban.
Az igazgató beszámolt egy, a Világbank által finanszírozott négyéves lejáratú ROSE-projektről is, amelynek keretében a 70 ezer eurós támogatásban részesülnek. – A fentebbi összeg 20 százalékát iskolafejlesztésre költhetjük, ami lehet építkezés is, de mi tanfelszerelés vásárlására, a jelenlegi laboratóriumok korszerűsítésére, szaklaboratórium fejlesztésére fordítjuk. További 20 százalékot extracurriculáris tevékenységre használhatunk fel, és a szülőket is bevonhatjuk ezekbe a tevékenységekbe. 2018-ban nyári tábort szervezünk Nagyváradon, 2019-ben Bukarestbe, Moldvába és Havasalföldre látogatunk kirándulás keretében, 2020-ban Kalotaszentkirályon újabb tábort szervezünk, ahol a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem BBTE oktatói tartanak előadást tanulóinak, 2021-ben pedig hasonló táborra kerül sor Torockón. A megpályázott összeg felét a diákok fejlesztésére fordítjuk: a foglalkozások során felkészítjük őket az érettségire. A lebonyolítási, menedzsmenti költségekre 10 százalékot fordíthatunk – tájékoztatott az iskolaigazgató.
Józan Erzsébet szerint a tordai Jósika-líceum betöltötte kilenc éve megfogalmazott küldetését, azaz biztosítja a tordai és környéken – Tordatúron, Szentmihályon, Sinfalván, Aranyosgyéresen, Aranyosegerbegyen – lakó gyermekeknek az anyanyelven való tanulás lehetőségét, a magyarságtudat ápolását. Kihívásnak az eddigi eredmények megtartását és fejlesztését tartja Józan Erzsébet, amelynek sarkalatos pontja a diáklétszám biztosítása. Az igazgató hozzátette: többször előfordult, hogy tordai vagy környéki gyereket Kolozsvárra írattak a szülők, mert így látták jónak, de olyan esetre is volt példa, hogy a vidéki tanintézet helyett, ahol összevont osztályok működtek, a tordai Jósika-líceumot választották a szülők. Az iskolák közti elszívó hatás létezik, ám nincs semmilyen mód, amivel azt szabályozni vagy megszüntetni lehetne.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 12.
Ha szárnya lenne, egész nap a Tordai-hasadék fölött repülne
Elkészült Ötvös Sándor Erdély szépségeit bemutató drónvideó-sorozatának harmadik, egyelőre utolsó epizódja.
Az alkotó ezúttal Torockót, a föléje magasodó Székelykőt, a torockószentgyörgyi várat, valamint a káprázatos Tordai-hasadékot mutatja meg madártávlatból. Székelyhon.ro
Elkészült Ötvös Sándor Erdély szépségeit bemutató drónvideó-sorozatának harmadik, egyelőre utolsó epizódja.
Az alkotó ezúttal Torockót, a föléje magasodó Székelykőt, a torockószentgyörgyi várat, valamint a káprázatos Tordai-hasadékot mutatja meg madártávlatból. Székelyhon.ro
2017. november 6.
Ahol egy magyar is számít
Szórványsors
Alighogy elhagyjuk Szászrégent Beresztelke irányába, nyugatnak tartva a mezőségi kietlen dombok között kanyarog az út. Bármerre tartunk, ugyanaz a táj fogad. Valamikor erdő borította a vidéket, de annak még a történelmi emléke is halovány. Pedig itt hajdanában járt besenyő, kun, honfoglaló magyar, tatár, aztán az évszázadok során letelepedett és elment, vagy maradt szász, román és roma. Feltűnik a faragói tó, amelynek partja helyenként a Duna-delta sásrengetegére emlékeztet. Erdőtaréjjal tarkított domb alatt visz a köves út Nagyercsébe, ahonnan egy domb választ el a községközponttól, Balától. Ide azonban könnyebben jutunk el arról a megyei útról, amely Sárpatakig, s onnan vissza a Maros völgyéig vezet.
A Baláról szóló első hivatalos dokumentumot 1327-ben keltezték. A falu nevét egykori lakójáról kapta. Ercsét először 1439-ben említik az okiratok. A község hivatalos honlapján a 2011-es népszámlálási adatok szerint 756 lakosa van Balának, ebből 86,9%-a románnak, a 7,01%-a cigánynak, míg 1,98%-a magyarnak vallotta magát, és 4,1%-uk nem tartozott egyik etnikumhoz sem. A vallásfelekezeti eloszlást illetően: 92,33% ortodox, 1,59%-a református, 1,06%-a görögkatolikus, míg 4,37%-a nem hívő.
Nagyercse a magyarfülpösi református egyházközséghez tartozik. Ady István lelkipásztor 1984-ben vette át a gyülekezetet. Ekkor a faluban négy református volt. 1998 márciusában a Népújság (Lokodi Imre) riportban számolt be az utolsó magyarokról, Nagy Ilonáról és fiáról, Györgyről. Ő mesélt arról, hogy valamikor az 1960-as években több mint száz magyar volt Nagyercsében. Aztán mind elmentek, a pap is elköltözött, közel 40 éve filiálé lettek. 2016 januárjában eltemették az utolsó református magyart is, a templom árván maradt. Vagy mégsem?
2002. április 12-én Marosvásárhelyről kiköltözött egy vegyes ajkú család, Oprea Bulat Gheorghe és felesége, Emese. Elmondásuk szerint a férfi kőműves volt a hajdani állami építkezési vállalatnál (TCM), a nő a Rotecom Rt.-nél elárusító. Mindkét cég csődbe ment, munka nélkül maradtak. Meggyesfalván laktak egy garzonban, nem bírták fizetni a közköltséget, a lakásfenntartást, ezért eladták. Ebből a pénzből vásároltak házat Nagyercsében, és kiköltöztek. A férfi ortodox, a nő római katolikus, amikor meghalt az utolsó református, ő maradt az egyetlen magyar a faluban.
Ady István lelkipásztorral egy falcsempével kicifrázott kicsi ház előtt állunk meg. Az udvarról visszaköszön a szegénység. Bulat Emese fogad, de nincs ahova leülni a házban. Mindenük össze van zsúfolva egy szobába, talán azért, hogy ne kelljen a másikat is fűteni. Ez a konyha, a hálószoba, nappali, kamra s minden. Nem időzünk. A templomba megyünk. Közben előkerül a férj is, és vele együtt a templomkulcs. Menet közben mondja Emese, hogy most sincs jövedelmük, csak a segély, amit a gyerek után kapnak. Az egyikért, a negyedikes fiúért, mert van egy 29 éves fiuk is, de ő Konstancán van, ahol őrként dolgozik. Még néha idénymunkából csurran-cseppen nagy ritkán.
– Amikor ideköltöztünk, megkérte a tiszteletes úr az uramat, hogy harangozzon, ha valami történik Nagy Károllyal, mert ő volt az utolsó gondnok és harangozó is egyben. Így amikor Károly elment a mezőre az állatokkal, volt aki harangozzon – mondta Emese.
A templom felé tartunk, amely egy domboldalon van, mintha uralná azt a kis völgyet, ahol szerényen meghúzódnak a házak. Különálló fa harangláb áll az udvaron, ahova egy szerényen faragott kapun lehet bejutni, rajta bevésve egy évszám: 1946. Felérünk, nyikorogva nyílik a kapu, majd a templomajtó is kitárul előttünk. Csodálatos kazettamennyezetes, hajdanában festett mellvédes karzattal, csipkézett barokk díszítésű padokkal, kopott, de így is remekmívű szószékkoronával berendezett helyiségben vagyunk. Egykor egyhajós katolikus templom lehetett, amelynek oltára helyén két igen jó állapotban megmaradt címer áll, alatta kőbe vésett latin felirat az 1762-es évszámmal.
Megtudom, hogy a XV. század előtt már állt itt középkori templom. Sajnos, oklevél nem maradt fenn róla. A már említett Toldalagi- és Losonczi–Bánffy-címer alatti felirat az 1762-es átépítésről tanúskodik. Nem véletlenül, hiszen a koronkai kastélyt is építtető nagyercsei és nagyiklódi Tholdalagi család Erdély régi mágnás családjainak egyike, nevét a család Toldalag helységről kapta, ősi birtokaikhoz tartozott a település. Az egyik kazettában az 1772-es évszám olvasható. 1924-ben felújították, azóta csak kisebb javításokat, karbantartási munkát végeztek az épületen. Legutóbb idén a Teleki László Alapítvány támogatásával a Römer-program keretében járt kint három marosvásárhelyi szakember, akik, a tancsi templomhoz hasonlóan, a kazettamennyezetet megszabadították a szútól. Mivel műemlék templomról van szó, bármilyen javítási, állagmegőrzési munkálatot csak különleges engedéllyel lehet végezni.
A templomban folytatjuk a beszélgetést a Bulat családdal.
– Miután meghalt Károly, mondtam az uramnak, álljunk át a reformátusokhoz, úgyis már több mint 10 éve ő húzza a harangot. Azért tartjuk fontosnak, hogy reformátusok legyünk, mert nekem nincs templomom. A férjem ortodox, de katolikus templomban esküdtünk. Amikor Nagyercsébe költöztünk, megkérdezte a férjemet az ortodox pópa, hogy beáll-e a közösségbe. Nem akart. Nekem pedig nagyon jólesik, amikor magyar szót hallok az istentiszteleten. Azt mondtam a református tiszteletesnek, hogy ha már nem tudok áldozni és gyónni, akkor legalább egy évben kétszer vehessek úrvacsorát. Aztán, ameddig élek, egyedüli magyarként gondját viselem a templomnak – magyarázza Emese.
Kimegyünk az istenházából, megtekintjük a haranglábat. A harangon gr. Toldalagi Ferenc és gr. Bánffy Kata neve áll. A faépítmény gerendázata szűk lépcsőt zár körbe. Fentről messze lehet ellátni, s jó, hogy szombaton délután még van aki meghúzza a harangokat, s a messzi völgyekbe is eljuttatja az üzenetet.
Az udvaron lovak, tehenek legelnek. A tiszteletes megjegyzi, azért ezt nem kellene engedni. Bulát Emese románul szólítja fel a férjét, intézkedjen, mert hát szomszéd ide vagy oda, azért mégse lehet, hogy a helyet legelőnek tekintsék.
Útközben Bala polgármesterével, Vlad Marianával találkozunk, aki 2000-től áll a falu élén. Pályázati támogatásnak köszönhetően újjáépítik a nagyercsei kultúrotthont, egy óriási tábla hirdeti, hogy vidékfejlesztési alapból a községi utat is felújítják. Ady István lelkész megemlíti, hogy a református műemlék templom is főjavításra szorul. A polgármester megígéri, amennyiben lehet, támogatja a kezdeményezést. Majd büszkén mondja: nem hagyja magát, tisztában van a templom értékével.
Miután elköszönünk a polgármestertől, a tiszteletes hozzáteszi:
– Benépesítjük az elárvult templomot. Eddig háromszor szerveztünk kihelyezett istentiszteletet, amikor az egyházközségből egy nagy autóbusznyi magyarfülpösi atyafival jöttünk ide. November 8-án újra készülünk, s addig, remélem, nagyercsei „gazdája” is lesz a templomnak. S ha Isten megsegít, sikerül felújítani és az utókor számára megőrizni örökségünk.
Amint a gépkocsival Marosvásárhely felé tartunk, azon gondolkodom, hogy talán nem ártana szórványmentő programként Erdélyben támogatni azokat, akik kihalófélben levő – hajdanában magyarok által lakott – faluba költöznének. Mert lehet, hogy egy ember vagy egy család ilyen helyen többet tehet a közösségért, mint sokan mások, akik máshol keresik a boldogságot, s házat, hazát feladva talán sohasem lelik meg. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
Szórványsors
Alighogy elhagyjuk Szászrégent Beresztelke irányába, nyugatnak tartva a mezőségi kietlen dombok között kanyarog az út. Bármerre tartunk, ugyanaz a táj fogad. Valamikor erdő borította a vidéket, de annak még a történelmi emléke is halovány. Pedig itt hajdanában járt besenyő, kun, honfoglaló magyar, tatár, aztán az évszázadok során letelepedett és elment, vagy maradt szász, román és roma. Feltűnik a faragói tó, amelynek partja helyenként a Duna-delta sásrengetegére emlékeztet. Erdőtaréjjal tarkított domb alatt visz a köves út Nagyercsébe, ahonnan egy domb választ el a községközponttól, Balától. Ide azonban könnyebben jutunk el arról a megyei útról, amely Sárpatakig, s onnan vissza a Maros völgyéig vezet.
A Baláról szóló első hivatalos dokumentumot 1327-ben keltezték. A falu nevét egykori lakójáról kapta. Ercsét először 1439-ben említik az okiratok. A község hivatalos honlapján a 2011-es népszámlálási adatok szerint 756 lakosa van Balának, ebből 86,9%-a románnak, a 7,01%-a cigánynak, míg 1,98%-a magyarnak vallotta magát, és 4,1%-uk nem tartozott egyik etnikumhoz sem. A vallásfelekezeti eloszlást illetően: 92,33% ortodox, 1,59%-a református, 1,06%-a görögkatolikus, míg 4,37%-a nem hívő.
Nagyercse a magyarfülpösi református egyházközséghez tartozik. Ady István lelkipásztor 1984-ben vette át a gyülekezetet. Ekkor a faluban négy református volt. 1998 márciusában a Népújság (Lokodi Imre) riportban számolt be az utolsó magyarokról, Nagy Ilonáról és fiáról, Györgyről. Ő mesélt arról, hogy valamikor az 1960-as években több mint száz magyar volt Nagyercsében. Aztán mind elmentek, a pap is elköltözött, közel 40 éve filiálé lettek. 2016 januárjában eltemették az utolsó református magyart is, a templom árván maradt. Vagy mégsem?
2002. április 12-én Marosvásárhelyről kiköltözött egy vegyes ajkú család, Oprea Bulat Gheorghe és felesége, Emese. Elmondásuk szerint a férfi kőműves volt a hajdani állami építkezési vállalatnál (TCM), a nő a Rotecom Rt.-nél elárusító. Mindkét cég csődbe ment, munka nélkül maradtak. Meggyesfalván laktak egy garzonban, nem bírták fizetni a közköltséget, a lakásfenntartást, ezért eladták. Ebből a pénzből vásároltak házat Nagyercsében, és kiköltöztek. A férfi ortodox, a nő római katolikus, amikor meghalt az utolsó református, ő maradt az egyetlen magyar a faluban.
Ady István lelkipásztorral egy falcsempével kicifrázott kicsi ház előtt állunk meg. Az udvarról visszaköszön a szegénység. Bulat Emese fogad, de nincs ahova leülni a házban. Mindenük össze van zsúfolva egy szobába, talán azért, hogy ne kelljen a másikat is fűteni. Ez a konyha, a hálószoba, nappali, kamra s minden. Nem időzünk. A templomba megyünk. Közben előkerül a férj is, és vele együtt a templomkulcs. Menet közben mondja Emese, hogy most sincs jövedelmük, csak a segély, amit a gyerek után kapnak. Az egyikért, a negyedikes fiúért, mert van egy 29 éves fiuk is, de ő Konstancán van, ahol őrként dolgozik. Még néha idénymunkából csurran-cseppen nagy ritkán.
– Amikor ideköltöztünk, megkérte a tiszteletes úr az uramat, hogy harangozzon, ha valami történik Nagy Károllyal, mert ő volt az utolsó gondnok és harangozó is egyben. Így amikor Károly elment a mezőre az állatokkal, volt aki harangozzon – mondta Emese.
A templom felé tartunk, amely egy domboldalon van, mintha uralná azt a kis völgyet, ahol szerényen meghúzódnak a házak. Különálló fa harangláb áll az udvaron, ahova egy szerényen faragott kapun lehet bejutni, rajta bevésve egy évszám: 1946. Felérünk, nyikorogva nyílik a kapu, majd a templomajtó is kitárul előttünk. Csodálatos kazettamennyezetes, hajdanában festett mellvédes karzattal, csipkézett barokk díszítésű padokkal, kopott, de így is remekmívű szószékkoronával berendezett helyiségben vagyunk. Egykor egyhajós katolikus templom lehetett, amelynek oltára helyén két igen jó állapotban megmaradt címer áll, alatta kőbe vésett latin felirat az 1762-es évszámmal.
Megtudom, hogy a XV. század előtt már állt itt középkori templom. Sajnos, oklevél nem maradt fenn róla. A már említett Toldalagi- és Losonczi–Bánffy-címer alatti felirat az 1762-es átépítésről tanúskodik. Nem véletlenül, hiszen a koronkai kastélyt is építtető nagyercsei és nagyiklódi Tholdalagi család Erdély régi mágnás családjainak egyike, nevét a család Toldalag helységről kapta, ősi birtokaikhoz tartozott a település. Az egyik kazettában az 1772-es évszám olvasható. 1924-ben felújították, azóta csak kisebb javításokat, karbantartási munkát végeztek az épületen. Legutóbb idén a Teleki László Alapítvány támogatásával a Römer-program keretében járt kint három marosvásárhelyi szakember, akik, a tancsi templomhoz hasonlóan, a kazettamennyezetet megszabadították a szútól. Mivel műemlék templomról van szó, bármilyen javítási, állagmegőrzési munkálatot csak különleges engedéllyel lehet végezni.
A templomban folytatjuk a beszélgetést a Bulat családdal.
– Miután meghalt Károly, mondtam az uramnak, álljunk át a reformátusokhoz, úgyis már több mint 10 éve ő húzza a harangot. Azért tartjuk fontosnak, hogy reformátusok legyünk, mert nekem nincs templomom. A férjem ortodox, de katolikus templomban esküdtünk. Amikor Nagyercsébe költöztünk, megkérdezte a férjemet az ortodox pópa, hogy beáll-e a közösségbe. Nem akart. Nekem pedig nagyon jólesik, amikor magyar szót hallok az istentiszteleten. Azt mondtam a református tiszteletesnek, hogy ha már nem tudok áldozni és gyónni, akkor legalább egy évben kétszer vehessek úrvacsorát. Aztán, ameddig élek, egyedüli magyarként gondját viselem a templomnak – magyarázza Emese.
Kimegyünk az istenházából, megtekintjük a haranglábat. A harangon gr. Toldalagi Ferenc és gr. Bánffy Kata neve áll. A faépítmény gerendázata szűk lépcsőt zár körbe. Fentről messze lehet ellátni, s jó, hogy szombaton délután még van aki meghúzza a harangokat, s a messzi völgyekbe is eljuttatja az üzenetet.
Az udvaron lovak, tehenek legelnek. A tiszteletes megjegyzi, azért ezt nem kellene engedni. Bulát Emese románul szólítja fel a férjét, intézkedjen, mert hát szomszéd ide vagy oda, azért mégse lehet, hogy a helyet legelőnek tekintsék.
Útközben Bala polgármesterével, Vlad Marianával találkozunk, aki 2000-től áll a falu élén. Pályázati támogatásnak köszönhetően újjáépítik a nagyercsei kultúrotthont, egy óriási tábla hirdeti, hogy vidékfejlesztési alapból a községi utat is felújítják. Ady István lelkész megemlíti, hogy a református műemlék templom is főjavításra szorul. A polgármester megígéri, amennyiben lehet, támogatja a kezdeményezést. Majd büszkén mondja: nem hagyja magát, tisztában van a templom értékével.
Miután elköszönünk a polgármestertől, a tiszteletes hozzáteszi:
– Benépesítjük az elárvult templomot. Eddig háromszor szerveztünk kihelyezett istentiszteletet, amikor az egyházközségből egy nagy autóbusznyi magyarfülpösi atyafival jöttünk ide. November 8-án újra készülünk, s addig, remélem, nagyercsei „gazdája” is lesz a templomnak. S ha Isten megsegít, sikerül felújítani és az utókor számára megőrizni örökségünk.
Amint a gépkocsival Marosvásárhely felé tartunk, azon gondolkodom, hogy talán nem ártana szórványmentő programként Erdélyben támogatni azokat, akik kihalófélben levő – hajdanában magyarok által lakott – faluba költöznének. Mert lehet, hogy egy ember vagy egy család ilyen helyen többet tehet a közösségért, mint sokan mások, akik máshol keresik a boldogságot, s házat, hazát feladva talán sohasem lelik meg. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)