Duna Ház kulturális központ Torockón
A Duna Televízió Zrt. Torockón június 6-án nyitja meg kulturális központját, a Duna Házat. A Duna Televízió több mint két évtizede azzal a küldetéstudattal végzi feladatát, hogy hiteles képet adjon a hazai és külföldi társadalmi, politikai és kulturális eseményekről a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyaroknak. Ennek a szervező, mozgósító, összekapcsoló erőnek lesz élő szimbóluma a Duna Ház Torockón. Egy hely, ahol nemcsak a Duna Televízió barátai találkozhatnak, hanem mindenki, akinek a magyar szó, a kultúra és a történelem fontos. Szabadság (Kolozsvár)

Transylvania kamarazene-fesztivál Torockón, első alkalommal
Brazíliából és Japánból is érkeztek előadók a kis unitárius templomba
Ismert külföldi előadók színvonalas, ritka zenei élménnyel lepték meg a torockóiakat az unitárius templomban, annak a hangversenysorozatnak a keretében, amely tavaly kezdődött, és az idén június 2-án és 3-án folytatódott.
Egy évvel ezelőtt merült fel a nemzetközi kamarazene-fesztivál ötlete a Párizsban élő Juliana Steinbach, és a zabolai Roy Chowdhury Sándor tárgyalása során, azzal a céllal, hogy rávilágítsanak az erdélyi zene gyökereire, továbbá biztosítsák az elszigetelt falvak gyermekei és lakói számára a zenei oktatást. 2013-ban látogatott Erdélybe két japán és két francia koncertzenész, hogy felfedezzék azt a zenei folklórt, amely Bartók Bélát és sok más nagyszerű klasszikus és kortárs zeneszerzőt megihletett. Szabadság (Kolozsvár)

Duna-napokat tartottak Torockón
Duna-napokat tartott pénteken és szombaton Torockón a Duna Televízió, amely kulturális központ avatására készül a településen.
Dobos Menyhért, a Duna Televízió Zrt. vezérigazgatója elmondta, az intézmény tavaly vásárolt egy műemlék épületet a település központjában, amelynek felújítása a végéhez közeledik. A Duna-háznak elkeresztelt épületben olyan kulturális központot kívánnak létrehozni, amely a Torockó környéki kis magyar sziget lakói számára és a nagyobb térség számára szervez programokat. A Duna-házban vendégszobákat és egy ötven fő befogadására alkalmas közösségi termet alakítottak ki, amelyben konferenciákat, előadásokat, filmvetítéseket lehet szervezni. „Lesz konferencia az identitásról, a hungarikumokról és a történelemről, lesznek irodalmi estek, néprajzi előadások, a filmklubban pedig úgy szeretnénk dokumentumfilmeket, játékfilmeket vetíteni, hogy az alkotók és a közönség találkozására is lehetőséget teremtsünk” – vázolta a terveket. „A Duna-ház túl azon, hogy kulturális missziót teljesít, segít abban, hogy az itteni szórványmagyarság a szülőföldjén maradjon” – tette hozzá a vezérigazgató. Dobos azt is megjegyezte, hogy a kormány beiktatása miatt a házavatót július 4-ére halasztották. Azt tervezik, hogy ezentúl évről évre megtartják a torockói Duna-napokat a nemzeti összetartozás napja közelébe eső hétvégén. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kövér: nincs már határon túli és határon inneni magyar ügy
Kövér László szerint nincs, és nem lehet többé határon túli és határon inneni magyar ügy. Az Országgyűlés elnöke az erdélyi Torockón a Duna Televízió Nonprofit Zrt. által létrehozott kulturális központ, a Duna-ház felavatásán mondott ünnepi beszédet.
Kövér László hozzátette, a nemzet közjogi egyesítése után immár „csak egyetlen szerves magyar ügy létezik: a magyar megmaradás és gyarapodás ügye".
A házelnök úgy vélte, a nemzet határokon átívelő egyesítése tulajdonképpen 1992-ben, a Duna Televízió létrehozásával kezdődött. Hozzátette, 2014-ben folytatódik a magyar állam négy évvel ezelőtt megkezdett újjáépítése, a magyar nemzet megerősítése.
„Senki jogos érdekét nem sértjük, csak a magyarok érdekét erősítjük, védjük" – fogalmazott Kövér László.
MTI, Erdély.ma

Kövér László Torockón: egyetlen magyar ügy létezik
Nincs, és nem lehet többé határon túli és határon inneni magyar ügy – jelentette ki Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke vasárnap Torockón, a Duna Televízió Nonprofit Zrt. által létrehozott kulturális központ, a Duna-ház avatásán.
A magyar országgyűlés elnöke a Duna Televízió Nonprofit Zrt. által létrehozott kulturális központ, a Duna-ház avatásán mondott ünnepi beszédében hangsúlyozta: a nemzet közjogi egyesítése után immár „csak egyetlen szerves magyar ügy létezik: a magyar megmaradás és gyarapodás ügye”.
A házelnök úgy vélte, a nemzet határokon átívelő egyesítése tulajdonképpen 1992-ben, a Duna Televízió létrehozásával kezdődött. Hozzátette, 2014-ben folytatódik a magyar állam négy évvel ezelőtt megkezdett újjáépítése, a magyar nemzet megerősítése.
„Senki jogos érdekét nem sértjük, csak a magyarok érdekét erősítjük, védjük” – fogalmazott. A torockói Duna Ház célja, hogy felhívja a figyelmet a szórványban élő magyarság helyzetére. Szintén kiemelt cél a kulturális örökség, a térség magyar történelmének megismertetése.
Kövér László szombaton a Hargita megyei Tibódon egyházi ünnepen vett részt, ahol Csaba királyfi szobrát avatta fel, Blaskó János szobrászművész alkotását.
Székelyhon.ro

Kövér: az autonómiatörekvésekhez nagyobb támogatás kell az elszakított nemzetrészek politikai vezetőitől
A házelnök szerint a Trianonban szétszakított magyar nemzetnek van jogosultsága arra: egyként élje az életét az Európai Unió keretein belül.
Az Országgyűlés elnöke vasárnap a Duna World Heti hírmondó című műsorában a kérdésre, hogy kinek mi a teendője az autonómiáért folytatott küzdelemben, arról beszélt: Orbán Viktor miniszterelnök nemrég nyilatkozatban tette világossá európai szintéren is, hogy „számunkra létezik magyar kérdés".
Vagyis az, hogy a Trianonban szétszakított magyar nemzetnek van jogosultsága arra: egyként élje az életét az Európai Unió keretein belül – mondta Kövér László, rámutatva arra, hogy az unió keretein belül léteznek különböző autonómiaformák, amelyek megadják a nemzeti önrendelkezés lehetőségét. Példaként említette a Finnországban élő svédeket, a Svédországban élő finneket, valamint a baszkokat és a katalánokat.
A házelnök kijelentette: ez önmagában deklaráció által nem fog megvalósulni. Csak azt jelezte a kormányfői kijelentés, hogy ezentúl a magyar kormány „nagyobb hangsúlyt szeretne ebbe fektetni a nemzetközi viszonyrendszerében".
Kövér László szerint ehhez hátország kell, amely – mint mondta – nem mindössze abból áll, hogy az anyaország megfelelő gazdasági állapotban van-e, hanem abból is: az elszakított nemzetrészek politikai vezetői mennyire veszik komolyan ezt a stratégiai célt.
A mostani és a mindenkori magyar kormánynak, amelyek reményei szerint a célt folyamatosan napirenden tartják, nagyobb támogatást kellene kapniuk az erdélyi magyar közösség politikai vezetőitől és a többi nemzetrész politikai vezetőitől is – mondta a házelnök, hozzátéve: ahhoz, hogy ezt a segítséget megkapjuk, ezeknek a közösségeknek saját vezetőiken kellene ezt számon kérni.
Csak működtetnünk kellene azt a demokráciát, amelyben 1990 óta részünk van – jelentette ki Kövér László, akivel az erdélyi Torockón a Duna Televízió Nonprofit Zrt. által létrehozott kulturális központ, a Duna-ház felavatása alkalmával készítettek interjút.
MTI, Erdély.ma

Nyitott előadásokkal kezdődik a BNYA
Hétfőn nyitják meg Csíkszeredában az idei Bolyai Nyári Akadémia (BNYA) főhetének rendezvénysorozatát.
A romániai magyar pedagógusok továbbképzését szolgáló rendezvényt 1993 óra szervezi meg a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Miután a héten már elkezdődött néhány program, a továbbképzések zöme jövő héten zajlik Csíkszeredában, Szovátán, Székelyudvarhelyen, Torockón, Kolozsváron és Nagyváradon.
A több száz pedagógus számára szervezett előadások idén a Differenciált oktatás, felzárkóztatás és tehetségápolás a közoktatásban téma köré csoportosulnak. Az akadémia ünnepélyes megnyitóját hétfőn reggel 10 órakor tartják Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusházban. Ezt követően, 11,30 órától zajlik a rendezvény két nyitóelőadása, melyek idén minden érdeklődő számára nyitottak. Hoffman Rózsa magyarországi egyetemi docens, oktatáspolitikus Pedagógusszerepek és -lehetőségek a gyorsan változó világban címmel tart előadást, Barabási Albert László csíkszeredai származású fizikus, hálózatkutató pedig Behálózva - a hálózatok csodálatos világa a sejtektől a világhálóig című értekezésére várja az érdeklődőket.
R. Kiss Edit, Székelyhon.ro

Karban kell tartanunk, amit őseink építettek
„Akkor lesz jó világ, ha az egyszerű erdélyi magyar vagy román ember az angolhoz vagy hollandhoz hasonlóan értékelni kezdi az épített örökséget, a hagyományokat, a gyökereket” – beszélgetés Szabó Bálint György műemlékvédelmi szakemberrel.
– A nagy szocialista építkezések elején, 1961-ben vették fel a kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karára. Mennyire befolyásolta döntését a korszellem?
– Amióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a házépítés: szerettem nézni, amint a semmiből, a földből nő ki az épület! Mindig is az alkotást gondoltam a legfontosabb emberi kvalitásnak, a ház pedig látványos alkotás. A gyermekkori építkezések mennyisége mindenképpen hatott a pályaválasztásomra.
– Az ön korában az építészmérnököket szocialista sorozatgyártásra készítették fel, vagy szélesebb körű ismeretek átadására is lehetőség nyílt, amelyben akár a több évszázados épített örökség iránti érdeklődés is helyet kapott?
– Az egyetemen emberek tanítottak: jobban vagy hiányosabban felkészültek, de tagadhatatlan egyéniségek, akiknek akarata átsütött azon a mázon, amit abban az időben mindnyájunknak viselnünk kellett. Akkor is, ha pártmunkának éltek, de akkor is, ha a párt által megtűrt, kirakatban tartott világszintű szakemberek voltak. Ilyen vonatkozásban az építőmérnöki karokon még nem volt rendszerváltás: a tananyagokból országosan hiányzik az épített örökség tanítása, értékelése. Egy-egy tanár ma is magánszorgalomból beszél a hallgatóknak a történeti épületekről, akárcsak 1989 előtt.
– Hosszú időn át a vasbeton szerkezetek szakembereként oktatott a kolozsvári műszaki egyetemen. Mikortól származtatja a műemlékvédelem iránti érdeklődését?
– Két tanárom, aki vas- és feszített-beton szerkezeteket oktatott, kivételes egyéniség volt: Igor Terţea és Mircea Mihăilescu professzorok. A vasbetont elsősorban értük és általuk szerettem meg, de azért is, mert a vasbeton talány, gyakran okoz meglepetéseket, kiszámíthatatlansága mindig is izgatott. A műemlékeket szerettem, de 1989 előtt tartószerkezet-szakember számára ezen a területen sok babért nem termett. Nem vagyok mártírtípus: nem szenvedni, hanem dolgozni szeretek, márpedig Erdélyben a változások előtt történeti épületekkel mennybe menni nem lehetett!
– Hogyan értékelné az erdélyi műemlékvédelem terén a rendszerváltás utáni szakembergárdára háruló feladatokat? Mekkora a lemaradás, amit be kell hozni?
– A 80-as évek végén látszott: a beton válságba került, másodrendű anyaggá lett. Én meg soha nem szerettem másodrendű dolgokkal foglalkozni. A 70-es években sikerült megterveznem két, kelet-közép-európai csúcsnak számító feszítettbeton szerkezetet: héjívekből, illetve függesztett héjgerendákból állókat. Ezeket az 1989-ben megjelent, Románia betontörténete című munka több oldalon is bemutatja.
Közben az is kiderült, hogy nemzetközi szinten sincs megfogalmazva az általános érvényű történeti tartószerkezet-elmélet úgy, ahogy például a feszítettbeton szerkezet vagy az acélszerkezet elmélete. Persze az erdélyi történeti tartószerkezetek szomorú sorsa igazi kihívást jelentett: vajon tudok-e – kicsit nagyképűen Bolyait idézve – a semmiből új világot teremteni? A lemaradás hozzávetőlegesen 50 éves, és egyre nő, ha a gazdag és a kulturális örökségét tisztelő Nyugat-Európával hasonlítjuk össze magunkat. Inkább az a fontos, hogy akarattal és megfelelő munkabírással képesek legyünk karbantartani mindazt, amit őseink építettek. Nem lenne baj, ha a fiatalság ideáljai között nemcsak a jól kereső informatikus, ügyvéd vagy futballista, de, uram bocsá’, profi műemlék-helyreállító is szerepelne.
– Mit jelent ma a műemlékvédelem? Mennyire van szabályozva törvényi háttérrel?
– Mint igen sok más területen, a román törvények lehetőséget teremtenek rangos műemlékvédelmi tevékenységhez is. Igaz, nem kényszerítenek. A mára már „nemzeti jellegzetességként” elterjedt szokás, a törvények áthágása az épített örökségvédelmi tevékenységet sem kíméli. Nem a rossz törvények, de a társadalom érdektelensége és értetlensége okoz pótolhatatlan veszteségeket.
Ilyen vonatkozásban az erdélyi magyarság csak nagyon kicsivel jobb a többségi románságnál: együtt vallják Ceauşescuval, hogy az új embernek új házba kell költöznie, a régit pedig tüntesse el a buldózer. Márpedig akkor lesz jó világ, ha az egyszerű erdélyi magyar vagy román ember az angolhoz vagy hollandhoz hasonlóan értékelni kezdi az épített örökséget, a hagyományokat, a gyökereket.
– Ki és milyen mértékben finanszírozza ma a műemlékvédelmet?
– A pénz sosem elég, és arra költi egy társadalom, amit fontosnak tart. A műemlékekre ma keveset áldozunk, mert össztársadalmi szinten nem tartjuk fontosnak, és nem értünk hozzá. Egyetlen példa: törvényszékeink szinte kivétel nélkül műemlék épületekben vannak, amelyeket igény szerint átépítenek, sokukra végül alig lehet ráismerni.
Gazdáiktól pedig senki nem meri számon kérni a hozzá nem értést. Vezetőikben talán fel sem merül, hogy az igazságszolgáltatás függetlensége nem azonos az épített környezet átalakításakor hiányzó szakértelem törvényre emelésével!
– Negyedszázaddal a rendszerváltás után milyennek tartja a műemlékvédelmi képzést? Mekkora az érdeklődés iránta, van-e „piacuk” a végzett szakembereknek?
– A műemlékvédelmi oktatást az óvodában kellene elkezdeni. Persze nem ártana az egyetemeken is. Történeti tartószerkezetekkel foglalkozó tantárgy csak a Kolozsvári Műszaki Egyetemen van: tudományos titkárként adott pillanatban becsempésztem a tantervbe – igaz, csak választható tantárgyként – a tartószerkezet-helyreállítást, amit a minisztérium jóvá is hagyott.
De még fontosabb lenne, ha a társadalmat tanítanánk hagyományőrzésre: márpedig ezt az óvodában és az iskolában kell elkezdeni és folytatni felnőttkorban is. Ki nem emlékszik Ráday Mihály nagy sikerű tévésorozatára, amelyben az anyaország szinte valamennyi fontosabb műemlékét bemutatta? Ennek köszönhetően is változott az anyaországiak hozzáállása az épített örökséghez. A végzett örökségvédelmi szakembernek pedig van piaca, hiszen rangos szakmabeli alig néhány akad az országban.
A műemléki beavatkozások a mainál minimum ötször több szakembert tudnának foglalkoztatni. Igaz, az építészek, az építőmérnökök nem törik magukat a szakosodással, mert tudják: a mai Romániában a szakértelem a legutolsó kvalitás, amelynek köszönhetően munkához juthatnak. Az esetek többségében ma a kapcsolatok, a csúszópénz és az igénytelen, olcsó árajánlat hoz munkát. Van tehát piaca a végzett szakembernek, és még sincs, mert az olcsó, hozzá nem értő, műemlékromboló „szakemberek” elviszik a megrendelések jelentős részét. A társadalom pedig hagyja, mert nem ért hozzá, mert nem tiszteli az épített örökséget.
– Ön számos műemlékvédelmi kezdeményezésnek részese a torockói hagyományos porták felújításától a hatalmas értéket képviselő erdélyi műemléképület-együttesekig. Hetvenévesen is vállal újabb és újabb megbízatásokat?
– A mi generációnk nem tud mást, csak dolgozni, amíg él. Különben csapattal dolgozom, munkatársaim nagy része 30-40 évvel fiatalabb nálam. Ma szinte teljesen csak szakmai kérdésekkel foglalkozom, a menedzsment, az adminisztráció már nem az én dolgom. Amíg egy kicsit is javítani tudok mindazon, amit erdélyi épített örökségnek hívnak, addig tennem kell a dolgomat.
Szabó Bálint György
Kolozsváron született 1944. április 9-én. 1966-ban szerzett építőmérnöki oklevelet a Kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán. Harminc évvel később, 1996-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Műemlék-felújító Karán szerzett szakmérnöki képesítést. 1984-től a műszaki tudományok kandidátusa. Kezdetben kivitelező mérnök, majd építőtelep-vezető, 1974-től a Kolozsvári Műszaki Egyetem alkalmazottja: 1979-től egyetemi adjunktus, 1990-től egyetemi docens, 1998-tól egyetemi tanár, 2000-től doktorátusvezető.
Több tucat erdélyi műemlék épület felújításának tervezője, szakmai tanácsadója: besztercei evangélikus templom, dévai ferences kolostor, nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, kolozsmonostori római katolikus templom, bonchidai Bánffy-kastély, dévai vár, nagykárolyi Károlyi-kastély és mások. Az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesületének elnöke, a Transilvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója, majd elnöke, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem műemlék-felújításra szakosító posztgraduális tanfolyamának igazgatója, a Műemlékek Országos Bizottságának tagja, a Transsylvania Nostra Alapítvány elnöke, és az UNESCO romániai bizottságának tagja. A rendszerváltás után számos erdélyi és magyarországi szakmai kitüntetést kapott.
Makkay József, Krónika (Kolozsvár)

Nyárvégi falunapok Torockón és Magyarbecében
Nem bántuk meg, hogy a hétvégét két kedves, vendégfogadó faluban töltöttük, ahol a falunapozás már egy nagyon várt, hagyománnyá alakult esemény. Torockón a nyolcadik falunapot tartották augusztus végén, Magyarbecében pedig ugyanebben az időpontban került sor a hetedik alkalommal megrendezett felvonulásra, táncra és más mulatságokra. Mindkét eseményen nagy volt az érdeklődés, az embereknek örömet jelentett az együttlét és az összetartozás. A falunapok a rendezvényeikkel beépültek már a helyi lakosok tudatába. Várják az emberek az eseményt, és elvárják a szervezőktől a jó és színvonalas szórakozás megteremtését, hiszen róluk és nekik szólnak ezek a falunapok, amiben szívesen szerepet is vállalnak.
Reneszánszukat élik a népi táncok
Torockón a falunapoknak kialakult egy menetrendje, amihez a szervezők ragaszkodnak, de persze mindig akad csiszolni való. A Kriza János Művelődési Házban és közvetlenül mellette, az udvari óriássátorban jól megfér a kultúra és az eszem-iszom vigadalom. Akadnak még olyan résztvevők, akik csak egyik vagy másik programkínálatot veszik igénybe, de sokan megértették azt is, hogy kulturális rendezvények nélkül amolyan féllábú produkcióra sikerülnének a torockói falunapok. A falunapokat ezúttal is a polgármesteri hivatal szervezte. Szombat déltől Székely Réka torockói egyetemista töltötte be a moderátori szerepet. A testvértelepülések közül legtöbben bócsaiak és tápiógyörgyiek voltak, üdvözletét tolmácsolta Hollókő képviselője is. Szőcs Ferenc polgármester röviden szólt arról az örömhírről is, hogy a faluban befejeződtek a víz- és csatornahálózat kiépítésének a munkálatai. A kultúrházban fellépő együttesek mindegyike minőségi előadással szórakoztatta a vendégeket, a bócsaiak két-három ügyes, hozzáértő embere végig segédkezett a színpadi technika beállításában és a műsor-közbeni módosításokban. Közben a tápiógyörgyiek elkészítették a finom gulyást.
BAKÓ BOTOND,, Szabadság (Kolozsvár)

Tudományos konferencia és kopjafaállítás Torockón
Az igaz ügy örökre veszve nem lehet címmel az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc 165. évfordulójának tiszteletére rendeznek tudományos konferenciát és emlékünnepséget október 3-án, pénteken, a torockói Duna Házban.
Szabadság (Kolozsvár)

Kopjafát avattak Torockón
Kopjafát avattak pénteken Torockón az 1848–49-es szabadságharc hőseinek emlékére, ezzel kölcsönözve ünnepi jelleget a témában a Duna Házban előtte rendezett tudományos konferenciának. A település főterén felállított kopjafa előtt Hernády Zsolt történész, a konferencia főszervezője örömét fejezte ki, hogy a Duna Ház éppen Torockón nyitotta meg kapuit, és hogy a kulturális központ első rendezvénye sikeresen zajlott le.
Beke Márton Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának főosztályvezetője idézte Széchenyi István szavait, miszerint „nyelvében él a nemzet”. Az ünnepi szónok hozzátette: szükség van erős gazdaságra és erős társadalomra is, amelynek tagjai összefognak. Egy ilyen társadalom viszont csak a szorosan együttműködő közösségek, családok talaján képes létrejönni, mindehhez pedig nélkülözhetetlen a szabadság. Beke Márton szerint 1848 üzenete az, hogy a nemzet a szabadságát kiharcolja, mert élhetővé akarja tenni saját világát. A torockói konferenciának a tanulsága, hogy a nemzet csak együtt lehet sikeres – jelentette ki a főosztályvezető, hozzétéve, a helyi közösségek szintjén kell megvalósulnia a közös gondolkodásnak és cselekvésnek, amelyet a magyar kormány is igyekszik elősegíteni. Erre törekszik a Duna Televízió is, amely a Torockón álló Duna Ház révén segít a helyiközösség megerősödésében – mondta Beke Márton Zoltán. A Duna Ház július 6-án nyitotta meg kapuit azzal a céllal, hogy kulturális központként működve elsősorban a szórványban élő magyarság szülőföldön maradását segítse. Dobos Menyhért, a Duna Televízió Nonprofit Zrt. vezérigazgatója elmondta: a kulturális intézmény az október 6-i nemzeti gyásznap előtti napokra időzítette első rendezvényét, melynek mottójául Görgey Artúr szavait választották: „Az igaz ügy örökre veszve nem lehet.”
Egyed Ákos bodosi származású történész, akadémikus a kétszáz évvel ezelőtt született Gábor Áron szerepéről beszélt Háromszék önvédelmi harcában. Felidézte, hogy a székelység annak idején fontos döntés előtt állt: vállalja fegyveresen az önvédelmi harcot, avagy behódol a császári seregeknek. A küzdelem ugyanis nehéztüzérség nélkül kilátástalannak tűnt. Ebben a helyzetben vállalta Gábor Áron az ágyúöntést, s ezek a fegyverek tették lehetővé a székelyeknek, hogy megküzdhessenek a náluk sokkal erősebb ellenséggel. Süli Attila őrnagy, budapesti tudományos kutató gróf Mikes Kelemen huszár ezredes katonai pályafutását idézte fel, emlékeztetve, hogy ő alakította meg a 15. Mátyás-huszárezredet. Csikány Tamás hadtörténész, egyetemi tanár emberközeli képet festett Bem Józsefről. Kedves Gyula, a Hadtörténeti Múzeum igazgatója az aradi vértanúk emlékét idézte fel, mégpedig az egykori aradi ereklyemúzeum gyűjteményei alapján, vetített előadás keretében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jubilál az építészeti oktatás Csíkszeredában
Tizenöt éve indítottak építészeti szakot a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskolában. Hogy mennyire volt ez eredményes, ezt most mindenki maga mérheti le, mivel Korodi Szabolcs és Máthé Klára Krisztina építész szaktanárok, tervezők a diákjaik tevékenységét tükröző kiállítást állítottak össze. A tárlatot kedden délután nyitották meg a Majláth Gusztáv Károly téren.
Nem minden évben volt építészeti szakosztály a művészetiben, de mivel 15 éve indították az első évfolyamot, ez egy megfelelő lehetőség, hogy egy kicsit visszatekintsenek  – fejtette ki honlapunknak Máthé Klára Krisztina tanár. „Jelentős eredményeket értünk el. Összesen 196 diákunk végzett, és közülük 76 maradt ebben a szakmában. Sokan közülük épületterveikkel pályázatokat nyertek. A legjobb alkotásokból válogattuk a jelenlegi tárlat anyagát” – tájékoztatott a tanárnő.
Nemcsak a középiskolában készült munkákról szól a tárlat
A tárlatot részletesebben Korodi Szabolcs ismertette. Úgy vélte, hogy az összeállítás elsősorban az iskolai tevékenységet tükrözi. „Azokat a terveket, rajzokat, maketteket reprodukáltuk a pannókon, amelyeket a tanórákon készítettek a diákok, természetesen szerepelnek a szakérettségire készített legjobb anyagok. Láthatók a szaktáborokban készített alkotások is, ugyanis minden vakációban ötnapos nyári gyakorlatra vittük a tanulókat, ahol kaptak egy bizonyos témát, eszerint kellett tervezni és kivitelezni egy építményt” – mondta Korodi.
Hozzátette, hogy az építészeti szaklapokban az iskolában folyó oktatásról és tevékenységekről  megjelent cikkeket és a versenykiállításokon szereplő alkotásokat is bemutatják. Továbbá fotók segítségével beszámolnak a tanulmányi útjaikról is. „Sok helyen jártunk Erdélyben, ahol román kori, gótikus és barokk épületeket tanulmányoztunk, ezenkívül megismertettük a diákokat hagyományos vidéki építészettel, voltunk Torockón vagy a szebeni falumúzeumban. Nem kötelező jelleggel, hanem lehetőségként ismertettük meg velük az elődeink által alkalmazott építészeti megoldásokat, persze ugyanennyire fontosnak tartottuk, hogy a kortárs építészeti megvalósításokat is megértsék.”
Korodi kitért arra is, hogy néhány diák pályáját követi a tárlat, bemutatván egyetemista korukban készített különböző pályázatokon nyert munkáikat. A tanár szerint ezek az épülettervek igazolják, hogy sikerült a tanulókat jól felkészíteni, hogy a későbbiekben megtalálták egyéni hangjukat, stílusukat.
Velencébe is eljutottak
Máthé Klára Krisztina azt tartja a legnagyobb sikernek, hogy két egykori diákja részt vesz az idei Velencei Építészeti Biennálén. Ők tervezték és rendezték be három nagyváradi társukkal közösen a magyar pavilon kaputerét. „Velencében ezen kívül, kiállíthattuk az iskolánk által szervezett szaktáborok anyagát is, így előkelő helyen szerepelhettünk. Ez azért is fontos számunkra, mert mi voltunk a magyar pavilonban jelen lévő egyetlen középiskola, a többi munkát, amelyek ezen a rangos biennálén szerepeltek, egyetemisták vagy tervezőirodák alkották” – összegzett a tanárnő.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Unitárius zarándoklat Déva várába
A szabad akarat ünnepsége az erdélyi békeszigeten
Mint minden novemberben, szombaton újból élettel, fiatalos zsivajjal és magyar szóval telt meg magas Déva vára, amikor több mint ezer unitárius zarándok jött el Erdély minden részéről leróni kegyeletét Dávid Ferenc egyházalapító várbéli sírjánál.
A várbeli körülmények egyáltalán nem kedveztek a Kolozsvárról, Torockóról, Brassóból és Székelyföldről érkezett zarándokoknak. A belső várudvarban ugyan nem volt különösebb gond, a felvezet út viszont igencsak megviselte a zarándokokat, hiszen a folyamatban lévő felújítási munkálatok miatt csupa sár volt, a fából készült ideiglenes lépcsőkön csak kisebb csoportokat engedtek fel egyszerre – az évek óta lezárt várat külön önkormányzati engedéllyel nyitották meg a zarándokok számára.
Szabad akaratukból érkeztek, hogy a dévai várban feltöltődjenek a nagy reformátor szellemiségével, hogy életpéldájából erőt merítsenek hitük megerősítéséhez.
Dávid Ferenc hagyatéka
Erdély a békesség szigete, nagymértékben Dávid Ferenc munkásságának köszönhetően itt fogadták el a világon elsőként 1568-ban a lelkiismeret szabadságát, amikor Európában vallási okokból véres háborúk zajlottak, jegyezte meg ünnepi igehirdetésében Nagy-Mátéfi Tímea énlaki lelkipásztor. Mindannyian Erdélyben ennek az örökségnek a részesei vagyunk, mögöttünk ott van mindig az arctalan Isteni gondviselés.
Dávid Ferenc reformista gondolataiból tiszta hit született. Hagyatékának egyik legfontosabb eleme a szabad akarat, noha ez felelősséggel jár, hangsúlyozta Lőrinczi Levente kissolymosi lelkész. Dávid Ferenc nem hátrált meg a nehézségek elől, kitartott hite mellett olyan időkben, amikor az emberi szabad akarat érvényesítése távolról sem volt elfogadott tény. Példáját követve a mai unitárius magyaroknak is élni kell a szabad akarattal, még ha az göröngyös, akadályokkal teli útra vezet is. Mert a szabad akarat az öncsiszolás, az Isteni tökéletességhez vezet út.
Minden ember jogosult lelkiismereti szabadságra: az Erdélyből indult alapelv az egész világra kiterjedt, Dávid Ferenc öröksége számos külföldi nagyságot is megihletett az utóbbi 450 év alatt, mert a bölcsesség az élet záloga, fűzte hozzá Molnár Imola nagyváradi lelkész.
Néha a köd is jó, fölszállása után az ember tisztábban látja a világot, jobban értékeli a fényt. Dávid Ferenc mindig igyekezett feloszlatni a ködöt, hogy az Isteni fény könnyebben eljuthasson az emberhez. Nem hagyott híveinek birtokokat, földi kincseket, templomokat sem. Csupán hitet, ami sokkal nagyobb ajándék, fejezte be az ünnepi prédikációt Major László datki lelkész. Idén ugyanis első alkalommal négy ifjú lelkész tartotta közösen az ünnepi istentiszteletet.
Erdély megtestesült szellemisége
Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke örömét fejezte ki a 4 fiatal lelkész színvonalas, szívhez szóló igehirdetése és a zarándokok nagy száma kapcsán, ami nagyszerű bizonyíték, hogy Erdély legkisebb magyar nemzeti egyháza életképes, bizakodó, jövőbe tekint egyház, tömbvidéken és szórványban egyaránt.
Kőműves Kelemen magas Déva vára időben és szellemben is elmozdulást jelent, a zarándoklat a lelkiismeret szabadságán alapuló erdélyi jellegzetesség megerősítése, olyan időkben, amikor a többnemzetiségű és több felekezetű, mégis egymást tisztel és összetartó Erdély szellemisége más téren is felelevenedik. Dávid Ferenc bizonyára ránk mosolyog onnan fentről, jegyezte meg Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkipásztor, majd rövid, de velős román nyelvű köszöntjében a szabad akaratot méltatta, mint Erdély népeit összetartó közös értéket.
Csulák Péter, Magyarország kolozsvári főkonzulja Dávid Ferenc életpályája előtt hajtott fejet, a zarándoklatot a múlt, a jelen és a jövő összekapcsolásának nevezve.
Magyaroknak, unitáriusoknak, erdélyieknek és a nagyvilágnak szóló üzenet
Pogocsán Ferdinánd helyi tanácsos, a dévai RMDSZ-szervezet elnöke üdvözölte az Erdély minden részéről érkezett vendégeket. Dávid Ferenc öröksége nemcsak Erdélynek, hanem az egész világnak szól, 1910-ben, amikor az első emléktáblát avatták fel várbeli börtöncelláján amerikai hívek is részt vettek az ünnepségen.
Most sem volt másképp, az USA-béli Concord város unitárius gyülekezetéből, Székelykeresztúr testvérgyülekezetéből 20 zarándok jött el.
Déva vára nem szakította el Dávid Ferencet híveitől, noha abból a célból börtönözték be a kolozsvári reformátort éppen Erdély ezen távoli vidékére. Éppen ellenkezőleg, évente ide gyűjti az unitáriusokat, megerősítve őket. Olyannyira, hogy októbertől Déva, történelme során először, önálló unitárius egyházközséggel rendelkezik, jegyezte meg Koppándi-Benczédi Zoltán házigazda, dévai lelkész. Eddig ugyanis Déva a lupényi egyházközség leányegyházközsége volt, az évről évre népszerűbb zarándoklat, azonban a szórványra is pozitívan hat.
Az ünnepi felszólalások után a kolozsvári teológia ifjú unitárius hallgatói Dávid Ferenc vértanúságát méltató rövid, de roppant érdekes várjátékot adtak el, majd fáklyákkal és virágokkal a zarándokok és a szervez Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet képviselői lerótták kegyeletüket az egyházalapító emlékművénél.
Ezután a zarándokok kettéváltak. A felnőttek a városba, a pontosan tíz évvel ezelőtt, a 2003-as zarándoklat alkalmával felavatott templomhoz vonultak, ahol a kis létszámú, ámde roppant lelkes dévai unitáriusok házigazdaként meleg teával és aprósüteményekkel fogadták a vendégeket, a nagyajtai unitárius egyházközség Áfonya nevű ifjúsági zenekara, pedig citera eladással kényeztette el a távolról érkezett zarándokokat. A fiatalok a vár tövében lévő híres dévai sportiskolába mentek, ahol a rajzverseny nyerteseit díjazták.
Az idei zarándoklat nemcsak nagyobb részvételnek örvendett, sajtóvisszhangja is jelentősebb, mint korábban. Az eseményről máskor mit sem tudó helyi román média is nagyszámban tudósított, a Duna Televízió pedig jövő vasárnap, november 16-án sugározza a dévai várban készített felvételt. Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Ernyőszervezetté alakul az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Ernyőszervezetté válik az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete (EMGE) – döntötték el 12 kistérségi gazdaegyesület vezetői a torockói Duna-házban tartott hét végi tanácskozásukon.
Csomortányi István, az EMGE elnöke a tanácskozás után az MTI-nek elmondta: a kistérségi gazdaegyesületek év végéig szövegezik meg a szervezet új alapszabályát, és jövő év elején döntenek annak a közgyűlésnek az összehívásáról, amely megválasztja majd az ernyőszervezet új vezetőségét. Az EMGE jelenleg nem ernyőszervezeti struktúrával működik. A struktúraváltást követően létrejövő ernyőszervezetnek immár azok a kistérségi gazdaegyesületek lesznek a tagszervezetei, amelyek a torockói tanácskozásra is meghívást kaptak.
Az EMGE nem az Erdélyben 1990-ben bejegyzett Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) ellen, hanem mellette kívánja kifejteni a tevékenységét, és arra törekszik, hogy tagszervezetei képviseletében csatlakozhasson a Kárpát-medencei Gazdák Egyeztető Fórumához - tette hozzá.
Az erdélyi gazdákat jelenleg az RMGE képviseli az egyeztető fórumban. „Abban vagyunk érdekeltek, hogy az erdélyi magyar gazdatársadalom a magyar gazdasági térbe integrálódjon” - nyilatkozta az elnök, aki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöki tisztségét is betölti.
Az MTI kérdésére, hogy EMNP-közelinek tekinthető-e az EMGE, Csomortányi István nemmel válaszolt. Hozzátette: a két szervezet között csupán annyi a kapcsolat, hogy az EMNP minden rendelkezésére álló eszközzel segítette a gazdaszervezetek hatékony működését.
A torockói tanácskozáson Lázár Zoltán, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara elnöki kabinetfőnöke is részt vett, aki a közmédiának a tanácskozás után elmondta, a kamara lehetőséget nyújt a Kárpát-medencei gazdáknak, hogy pártoló tagként részesüljenek a szolgáltatások többségében, amelyek a magyarországi gazdálkodók munkáját segítik.
(MTI), Kolozsvár

Hegedüs: a kulturális diplomácia a konfliktuskezelés eszköze
Az UNESCO világörökség-állomány bővítésének kritériumrendszerét és elveit, illetve a magyar vonatkozású világörökséghez kapcsolódó tevékenységét ismertette Bogyay Katalin, Magyarország UNESCO-nagykövete azon a bukaresti találkozón, amelyen Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkár a kulturális tárca prioritásait ismertette csütörtökön.
Az RMDSZ-es államtitkár bemutatta az UNESCO-hoz benyújtott iratcsomók helyzetét – köztük a Csíksomlyói pünkösdi búcsúnak a szellemi világörökségi listára, illetve Constantin Brâncuși zsílvásárhelyi szoborparkja tárgyi világörökségi listára való felterjesztésének szakmai részleteit.
Hegedüs Csilla ugyanakkor arra is kitért, hogy a Torockó épített örökségéről szóló, 2003-ban már előkészített iratcsomó bővítése és aktualizálása is elsőrendű, a település pedig építészeti ritkaságként az UNESCO-világörökségi listáján már szereplő magyarországi Hollókőhöz társulna hasonló kulturális értékként. Az iratcsomó véglegesítése és további szakmai előkészítése érdekében az RMDSZ államtitkára az UNESCO-nagykövet együttműködését kérte.
Az általa képviselt nemzetközi szervezet elve az, hogy a közös kulturális örökséget együtt kell védeni, ezért az UNESCO kiemelten támogatja azokat a világörökségi listára felterjesztett szellemi és tárgyi értékeket, amelyek az országok, nemzetek közötti együttműködés eredményeként kerülnek az elbíráló bizottság elé – hangsúlyozta Bogyay Katalin UNESCO-nagykövet Bukarestben.
Azt is elmondta: a kulturális diplomácia nagyon fontos eszköze a konfliktuskezelésnek, hiszen olyan államok képviselői hoznak létre közös munkákat, amelyek között politikailag nem mindig békés a viszony. Ilyen tekintetben a kultúra összekötő kapocs lehet, jelentős hajtóműve a nemzetközi kapcsolatok hosszú távú kiépítésének.
maszol.ro

Megújulás útján a Néppárt
2015. január 31-én tartja rendkívüli tisztújító Országos Küldöttgyűlését az Erdélyi Magyar Néppárt, erről döntöttek az országos választmány hétvégén tartott ülésén. Határoztak arról is, hogy ismételten tárgyalásokat kezdeményeznek a Magyar Polgári Párttal az erdélyi autonómiapárti tábor egyesítése érdekében.
A vasárnap Torockón megtartott találkozón megvitatták az államfőválasztás eredményeit, és egyetértettek az országos elnökség megállapításaival, miszerint a Néppárt megerősítette szavazóbázisát, és megalapozta helyét az országos politikai porondon. Megfogalmazták reményüket, miszerint Klaus Johannis államelnökké választásával konstruktív román–magyar párbeszéd kezdődhet, és a Néppárt által is képviselt értékek – korrupciómentes politika, a jól végzett munka becsülete és a nemzeti közösségek békés együttélése – végre Románia-szerte kiteljesedhetnek. A választmány megerősítette az elnökség általános tisztújításról szóló javaslatát, és eldöntötte, hogy ez a folyamat az országos tisztújítással kezdődjön. A küldöttgyűlés előkészítésére, valamint a párt megújulási tervének kidolgozására az elnökség mellé a választmány rendkívüli bizottságot nevezett ki, melynek tagjai: Soós Sándor, Csomortányi István, Hupka Félix, Portik Vilmos, Jakab Attila és Taierling Johann. A választmány felháborodását fejezi ki a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium visszaállamosítása miatt, melyet veszélyes precedensként értékel az egyébként is teljességgel elégtelen restitúciós folyamat szempontjából. Úgy véli, az RMDSZ eddigi majdnem húszéves kormányzati tevékenysége csődjének tekinthető a Ploiesti-i Táblabírósági ítélet, ugyanakkor a választmány üdvözölte az Erdélyi Református Egyházkerület rendkívüli közgyűlésének határozott fellépését, és teljes támogatásáról biztosítja az elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatásáért folytatott küzdelemben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Választmányi ülést tartott a Néppárt
Az Erdélyi Magyar Néppárt Országos Választmánya november 30-án tartotta rendkívüli ülését Torockón.
A találkozón megvitatták az államfőválasztás eredményeit és egyetértettek az Országos Elnökség megállapításaival, miszerint a Néppárt megerősítette szavazóbázisát, és megalapozta helyét az országos politikai porondon. A Választmány tagsága hangot adott reményének, miszerint Klaus Johannis államelnökké választásával konstruktív román-magyar párbeszéd kezdődhet, és a Néppárt által is képviselt értékek – korrupciómentes politika, a jól végzett munka becsülete és a nemzeti közösségek békés együttélése – végre Románia-szerte kiteljesedhetnek.
A Választmány megerősítette az elnökség általános tisztújításról szóló javaslatát, és eldöntötte, hogy ez a folyamat az országos tisztújítással kezdődjön. Ennek érdekében a rendkívüli tisztújító Országos Küldöttgyűlésre 2015. január 31-én kerül sor. A küldöttgyűlés előkészítésére, valamint a párt megújulási tervének kidolgozására az elnökség mellé a Választmány egy rendkívüli bizottságot nevezett ki, melynek tagjai: Soós Sándor, Csomortányi István, Hupka Félix, Portik Vilmos, Jakab Attila és Taierling Johann. A bizottság a javaslatait 2015. január 10-én fogja az újból összeülő Választmány elé terjeszteni.
Az új alapokra helyezendő magyar álláspont kialakítása érdekében a Választmány megbízza a rendkívüli bizottságot, hogy ismételten kezdeményezzen tárgyalásokat a Magyar Polgári Párttal az erdélyi autonómiapárti tábor egyesítése érdekében.
A Választmány felháborodását fejezi ki a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium visszaállamosítása miatt, melyet veszélyes precedensként értékel az egyébként is teljességgel elégtelen restitúciós folyamat szempontjából. Az RMDSZ eddigi majdnem 20 éves kormányzati tevékenysége csődjének tekinthető a ploiesti-i táblabírósági ítélet. Bebizonyosodott: amellett, hogy a magyarság autonómiatörekvéseinek közjogi megalapozása érdekében semmilyen előrelépést nem tudtak elérni, a jogállamiság elveit sem sikerült betartatni, sőt, a saját, jogosan eljáró képviselőit sem sikerült megvédeni a homogenizáló nemzetállami logikát követő hatóságok eljárása ellen.
Meglátásunk szerint a kivonulás a jelenlegi – pár héttel ezelőtt még megbízható partnernek minősített – Ponta-kormányból egy esetleges új kormányzati többség kialakítása érdekében csupán önös pártpolitikai szempontokat követő taktikai lépés, ami nem tudja sem feledtetni, sem helyettesíteni a hatékony fellépés hiányát az erdélyi magyarság alapjogai érdekében. Erkölcsi megtisztulásra, új politikára és egységes magyar érdekvédelmi stratégiára van szükség.
A Választmány üdvözli az Erdélyi Református Egyházkerület rendkívüli közgyűlésének határozott fellépését és teljes támogatásáról biztosítja az elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatásáért folytatott küzdelemben.
A Néppárt Országos Választmánya
Nyugati Jelen (Arad)

Az székelyföldi és az aranyosszéki székelyek találkozóját tartják Torockón
A székelyföldi székelyeket képviselő Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az aranyosszéki székelyek képviselőinek találkozója kezdődött pénteken a torockói Duna-házban.
Megnyitóbeszédében Dobos Menyhért, a Duna Televízió Nonprofit Zrt. vezérigazgatója arról beszélt, hogy a Duna Televízió szervező erő is, amely mozgósít és összekapcsol.
E szervező erőnek a megvalósulása a torockói Duna-ház, és a két erdélyi székely közösséget összehozó konferencia is – mondta.
A rendezvény pénteki napján Ferencz Csaba, az SZNT tájékoztatási alelnöke tartott vetített képes előadást a székelyföldi realitásokról, és Fodor Attila, a kolozsvári Néprajzi Múzeum muzeológusa foglalta össze az Aranyosszék történetével, hagyományaival kapcsolatos ismereteket.
Amint az utóbbi előadásban elhangzott, a Kolozsvártól délre eső, a Maros és az Aranyos folyó közötti területre a 13. század második felében két hullámban telepítettek kézdi székelyeket, akik évszázadokon át ugyanúgy katonai feladatokat láttak el, mint a székelyföldiek, és hasonló kiváltságokkal rendelkeztek. Noha Aranyosszék nem volt határos Székelyfölddel, az itteni 22 településen lakó székelyek a vármegyerendszer 19. századi bevezetéséig megőrizték sajátos közigazgatásukat. A ma Kolozs és Fehér megye között felosztott kisrégióban Torockó (Rimetea) és Várfalva (Moldovenesti) községekben van többségben a magyarság.
Izsák Balázs SZNT-elnök az MTI-nek azt emelte ki, hogy a magyarok egytizede székelynek vagy székely származásúnak tartja magát. Hozzátette, ez azt is jelenti, hogy a székelyeknek kevesebb mint fele él Székelyföldön.
„Az SZNT egyik küldetésének is tartom, hogy összefogjuk a nagyvilágban élő székelyeket. A demográfiai adatok alapján azonban ma már sajnos nem képzelhető el, hogy a majdani autonóm Székelyföldnek Aranyosszék is része legyen" – mondta Izsák Balázs.
Kolozsi Ernő, az Aranyosszék Alapítvány elnöke az MTI-nek elmondta egyfajta jóvátételnek is lehet tekinteni a mostani találkozót, hiszen az aranyosszéki székelyeket egy kicsit zavarta, hogy a Székely Nemzeti Tanács megalakulásakor őket számba sem vették.
A torockói rendezvény szombaton az SZNT állandó bizottságának ülésével és aranyosszéki kirándulással folytatódik. A torockói Duna-házban adják át szombat délután Tőkés Lászlónak a Duna-díjat. MTI
Erdély.ma

Tőkés László kapta a 2014-es Duna-díjat
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az 1989-es temesvári népfelkelés kirobbantója kapta a 2014-es Duna-díjat.
Az elismerést Dobos Menyhért, a Duna Televízió vezérigazgatója adta át szombaton a torockói Duna-házban, a székelyföldi és aranyosszéki székelyek találkozója keretében. Dobos Menyhért az ünnepség előtt az MTI-nek elmondta, azért ítélték harmadikként Tőkés Lászlónak a Duna-díjat, mert az ő bátorsága vezetett el 25 évvel ezelőtt a romániai kommunista diktatúra bukásához, és azóta is az összmagyarság érdekeiért harcol.
„Számunkra ő a szabadság jelképe, és ezzel a díjjal szeretnénk tisztelegni tevékenysége előtt” – jelentette ki Dobos Menyhért. Felidézte, hogy a díjat olyan személyiségek számára hozták létre, akik sokat tettek a magyarság összefogásáért. Két éve Csoóri Sándor, a Duna Televízió megálmodója, tavaly Sára Sándor, az intézmény első elnöke kapta az elismerést, amely Melocco Miklós műalkotásából és pénzjutalomból áll.
Tőkés László a díjátadó ünnepség után az MTI-nek elmondta, hogy különösen közel áll szívéhez ez az elismerés, mert azokat az időket idézi fel számára, amikor a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagjaként maga is cselekvő részese volt a Duna Televíziót életre hívó munkának.
„A kilencvenes évek elején szinte elállt a lélegzetünk a gondolattól, hogy a Duna Televízió a maga kommunikációs körébe vonhatja az egész Kárpát-medencei magyarságot. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Csoóri Sándor és Sára Sándor után én is ebben a kitüntetésben részesülhettem” – jelentette ki Tőkés László a Duna-díjat megköszönő beszédében.
MTI
Székelyhon.ro

Székely–székely találkozó Torockón
A Székely Nemzeti Tanács és a Duna Televízió közös szervezésében Torockón kétnapos székely–székely találkozó zajlott a hét végén. Dobos Menyhért, a Duna Televízió Nonprofit Zrt. vezérigazgatója hangsúlyozta: a Duna Televízió szervezőerő is kíván lenni, amely mozgósít és összekapcsol.
A rendezvényen a Székely Nemzeti Tanács küldöttségét Izsák Balázs elnök vezette, a találkozón tíz aranyosszéki település képviselője vett részt. Az SZNT közleménye szerint Ferencz Csaba, a szervezet tájékoztatási alelnöke vetített képes előadáson mutatta be a mai székelyföldi valóság néhány vonatkozását, Fodor Attila, a kolozsvári Néprajzi Múzeum muzeológusa összefoglalta a Székelyföldtől a történelem folyamán mindig külön álló, ám székely jellegét mai napig megőrző Aranyosszék történetét. Elhangzott: a 13. század második felében, a Maros és az Aranyos folyó közötti területre két hullámban telepítettek kézdi székelyeket, akik katonai feladatokat láttak el, mint a székelyföldiek, és hasonló kiváltságokkal, illetve közigazgatással rendelkeztek. Ma a kisrégióban Torockó és Várfalva községben maradt meg a többségi magyarság. Izsák Balázs SZNT-elnök hangsúlyozta, a világ magyarságának egytizede székelynek vagy székely származásúnak tartja magát, ami azt jelenti, hogy a székelyeknek kevesebb mint fele él Székelyföldön. Az SZNT egyik küldetése, hogy összefogja a nagyvilágban élő székelyeket. Mindez akkor fontos, ha egyéb okok miatt már sajnos, nem képzelhető el, hogy a majdani autonóm Székelyföldnek Aranyosszék is része legyen. Kolozsi Ernő, az Aranyosszék Alapítvány elnöke, várfalvi önkormányzati képviselő, aki a sinfalvi Vernes Andrással együtt meghívottként részt vett az SZNT Állandó Bizottságának Torockón tartott ülésén, egyfajta jóvátételnek tekintette a találkozót, hiszen az SZNT megalakulásakor Aranyosszéket nem szólították meg. Az Állandó Bizottság ülésén döntés született arról, hogy az SZNT küldöttülésein meghívottként Aranyosszék képviselői is részt vehetnek, ismertethetik sajátos gondjaikat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Énlakán – egy életforma nyomában
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Tudományos diákműhely Torockón
Négy egyetem tanárai (Budapestről az ELTE és az Andrássy Egyetem, Kolozsvárról a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Nagyváradról a Partiumi Egyetem), és ebből kettőnek a diákjai (a budapesti ELTE, nagyváradi Partiumi) gyűltek össze Torockón egy tudományos diákműhely keretében.
A téma a xenológiai tanulmányokról, illetve a multikulturalizmus esélyeiről szólt. Nem véletlenül választották a tudományos műhely színhelyéül Torockót.
Szabadság (Kolozsvár)

Mikó Lőrinc egyházi és világi szolgálata
A Petőfi utcai családi ház, a Zsakó–Mikó örökség udvaráról kísértük ki Mikó Lőrincet a Házsongárdi temető családi sírkertjébe, ahol ükapja, a szintén Mikó Lőrinc unitárius kollégiumi jogtanár sírhantja fogadta be koporsóját.
Olyan hagyományokat örökölt Mikó Lőrinc, hogy azok elkötelezték mind egyháza, mind az erdélyi magyarság iránt. Apai ágon a Mikók székely eredetű nemzetsége generációkon át jogi pályát futott meg, s a politikától sem idegenkedett. Ugyanakkor tevékeny tagjai voltak egyházuknak is. Nagyapja és édesapja is jogász és egyházi főgondnok volt. Édesapja, Mikó Imre a kisebbségi jogban szakosodott, sőt szaktekintélynek számított, utóbb az irodalomban is nevet szerzett. Generációkra visszamenően az elsőszülött fiúk az Imre és a Lőrinc nevet felváltva vitték tovább. Nagyanyja családja Torockóról származott, az ottani hagyományokat éltette a nagyvárosi világban. De Mikó Lőrinc gyermekkorában a nyarakat még a Székelykő tövében, az ottani ősi házban tölthette nagyanyja szigorú felügyelete alatt.
GAAL GYÖRGY
Mikó Lőrinc /Kolozsvár, 1951. január 4. – Kolozsvár, 2015. március 26./ Közgazdasági, majd jogi diplomát szerzett.  A Történelmi Magyar Egyházak Püspöki Tanácsának titkára volt 1991-től.
Szabadság (Kolozsvár)

Tordai tűzözön
Mélyen egyet kell értenünk Orbán Balázszsal, aki szerint hazánk szépsége vérlázítóan ismeretlen hazánkfiai számára is. Olyannyira, hogy a megszokás közönyével vagy éppen lenézéssel tekintünk nem egy pontjára, amely „ha a kéjutazóktól elárasztott Svájczban vagy Olaszországban lenne, az útasok egész bucsújáratát vonná magához”.
Igaz, hogy ezt csaknem százharminc éve vetette papírra a székely író, és hazán még jóval tekintélyesebb és zegzugosabb területet érthetett, mint mi, ám a helyzet nem sokat javult. Annyiban talán azért változott, hogy ma már elég csak Szlovákiáig vagy Romániáig „búcsújárnunk”, ha kevéssé ismert, egzotikus helyeket szeretnénk fölfedezni a magunk szakállára. Méghozzá a régi honismeret szellemében.
Aki Erdély szívében jár, bizonyára nem kerüli el az Aranyos folyó vad völgyét, ellátogat a turisták tízezreit vonzó, nagyszerűen helyreállított Torockóba, elmegy borzongani Verespatakra, netán bekukkant Nagyenyedre, a dél-erdélyi magyar oktatás központjába; és ha szereti a romantikus tájakat, nem hagyja ki a környék egyik legnevezetesebb látnivalóját, a Tordai-hasadékot sem. Annak azonban kicsi a valószínűsége, hogy elbarangol a sziklaszoros közelében fekvő Szind falucskába. A dimbes-dombos vidéken, Torda város közvetlen szomszédságában fekvő település látszólag nem is kínál sokat az érchegység lélegzetelállító tájain edződött utazóknak. Szelíd és megművelt vidéken, magára hagyatva öregszik és néptelenedik el: az egyik legrégebbi erdélyi magyar helység ma már csupán alig kéttucatnyi unitáriust mondhat magáénak, akiknek az átlagéletkoruk hetven év felett van, és akik alig háromszázaléknyi magyart képeznek a csaknem színromán faluban.
Pedig volna mit nézni, volna mire emlékezni az elfeledett Szindben is. Ott van mindjárt a szántóföldek szélén, a falutól délkeletre fekvő dombtetőn a magyarok temetője, amely mintha a semmiben lebegne míves XIX. századi sírjaival, de még a közelmúltban emelt feketemárvány sírjeleivel is. Meghökkentő, megrázó hely, mi egy őszi délutánon, alkonyat előtt fedeztük föl, amikor kisétáltunk a falu szélére, hogy gyönyörködjünk a környező völgyekben fellobbanó tarlótüzekben. Már alig olvasható feliratú obeliszkeket, gondosan ápolt, vaskerítéssel védett hantokat találtunk szétszórva a mezőn. Orbán Balázs szerint egykor három magyar település ódon temploma állt ezen a helyen, kettőt ebből – s magát a közös istenházát is – elsöpörte a tatárjárás. Csak Szind maradt meg, amelynek sírásói még száz éve is azt mondogatták: a „templom piacán” ásnak gödröt, amikor halottat temettek az elhagyatott dombra.
Nem kevésbé néptelen a falu szívében álló unitárius templom, mely az Árpád-korban épült, és amelynek „piacán”, kőfalakkal övezett udvarában is sírokat találunk. Az épület oldalában egyszerű kis emlék: az 1944 szeptemberében elhunyt Fülöp Józsefet siratja „bánatos anyukája”. Néhány lépésnyire innen, közvetlenül a kapunál fekete kőoszlop, alatta koszorúk magyar nemzetiszínű szalaggal átkötve, az oszlopon nevek sorakoznak. Agócs Gergelytől Zsuzsa Istvánig őrzi mindazon honvédek emlékezetét, akik a második világháborúban, 1944 őszén itt, Szind határában vesztették életüket. A hősi halált halt 43 magyar katona emlékműve mellett festett fatábla idézi meg a templomkertben eltemetett hét honvédet és három németet, s egy másik az ugyanekkor elesett „román, orosz, ukrán és más nemzetű katonákat”.
Hogy mi történt ezekkel a katonákkal 1944 véres őszén itt, Erdély szívében? Kékkői László főhadnagy napokban megjelent könyvét felesleges volna a „letehetetlen” jelzővel illetni. Elég annyit mondani róla, hogy aki képet kíván alkotni a második világháború kárpáti és erdélyi frontjának magyar harcairól és emberfeletti hőstetteiről, annak kötelező olvasmány a Tűzözön című kötet (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015). Bevallottan szubjektív, bevallottan nem szakszerű, nem tudományos katonairodalom ez az írásmű, hiszen, mint a szerző írja: „Távol állok a másodpercekre egyeztetett hazugságok tömegétől, melyet mindig annyira utáltam.”
A lövészárok perspektívájából, három évvel az események után, 1947-ben vetette papírra emlékeit Kékkői főhadnagy, aki túlélte az Északkeleti-Kárpátok előterében folytatott harcokat, miközben a szovjet gőzhenger Magyarország felé gördült; aki túlélt tucatnyi rohamot, miközben zászlóalja többször „elfogyott” körülötte, s több száz honvédből csak egyszerű fakeresztek maradtak. És aki még azt is túlélte, hogy az 1956-os forradalmat követően meginduló „revízióban” mint hajdani horthysta tiszt bűnösnek találtassék: katonai dokumentumait, kéziratait, térképeit elkobozzák, lefokozzák honvéddé, 1966-ban börtönbe csukják „izgatás” miatt, és szabadulása után segédmunkásként foglalkoztassák egészen nyugdíjazásáig. Csak 1991-ben kapta vissza tartalékos főhadnagyi rendfokozatát, miután Für Lajos honvédelmi miniszter hatályon kívül helyezte a törvénysértő lefokozási parancsot. 2006-ban, 89 évesen fejeződött be „mozgalmas, tartalmas, büszkén vállalható életútja”, amint a kötet zárszava fogalmaz.
A Tűzözön Kékkői főhadnagy háborús regénye. E regény azonban nem irodalmi fikció: legjelentősebb hősei 1944 szeptemberétől a tordai, a szindi és más környékbeli magyar templomok kertjében nyugszanak. Vagy valahol a szántóföldek mélyén, jelöletlen tömegsírba hányva. A tordai csata hősei a második világháborús magyar honvédség utolsó jelentősebb sikerét harcolták ki, amikor – német közreműködéssel – elfoglalták a dél-erdélyi Tordát és körzetét, majd csaknem egy hónapon át tartották a döntő túlerőben lévő szovjet és román csapatok ellen. Kékkői részese volt ezeknek a támadó és védelmi harcoknak, amelyek során több mint 2500 magyar katona veszett oda. Hogy a náci Németország agóniájának meghosszabbítása hogyan lehet hőstett?
Mint a kéziratot sajtó alá rendező és igen tartalmas jegyzetekkel, tanulmányokkal ellátó Illésfalvi Péter és Maruzs Roland fogalmaz: „Vesztes háborúban is meg lehet találni a helytállás és a kitartás példaképeit, és »rossz« oldalon állva is lehet igaz ügyért harcolni. […] A könyvet […] ajánljuk azon honfitársainkra emlékezve, akik – noha később sokféle jelzőt aggattak rájuk igaztalanul – nem voltak ideológiák rabjai, »csak« megtették a legtöbbet, amit hazájukért ott és akkor tehettek.” Ezek a honfitársaink, többnyire az első világháború vagy Trianon éveiben született fiatalemberek fekszenek a szindi templomkertben is. Hogy milyen kegyetlenséggel folytak a harcok a régi magyar város, Torda védelmében, arról tanúskodik Kékkői László évtizedekig rejtegetett, most végre megjelent könyve. No meg a feledésbe merülő tény, hogy 1944 őszén a Szind unitárius paplakában ápolt súlyos sebesülteket, a tordai csata katonáit, hadifogoly magyar honvédeket a behatoló szovjetek egyszerűen kilökdösték az útra, majd harckocsikkal eltaposták őket.
Magyar Nemzet

Magyar filmnap a Duna-házban, Torockón
Filmeket manapság már mindenki néz, ki táblagépen, ki okostelefonon vagy televízióban. Moziba sokan ritkábban jutnak el, vidéken pedig egyáltalán nincs, vagy csak elvétve akad mozizásra lehetőség. Éppen ezért A magyar film a Kárpát-medencében programja a Duna-ház egyik fontos eseménye volt Torockón. A rendezvényen szakmabeliek vettek részt, az egyszerű filmkedvelőknek pedig kivételes alkalmuk nyílt, hogy ízlésüket, szokásaikat a filmkultúra területén is átgondolják. Színvonalas szakvéleményeket, elemzéseket hallhattunk a magyar film történetéről, napjaink filmalkotási és filmnézési lehetőségeiről, gondjairól.
Az egész napos program keretében előadások hangzottak el, illetve kerekasztal-beszélgetésre került sor a magyar film jelenlétéről a Kárpát-medencében. A Duna-ház előadótermében alkotók, tanárok és film szakos egyetemisták gyűltek egybe. Lázár Kovács Ákos, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, intézetvezetője volt az előadó, a délutáni kerekasztal-beszélgetés résztvevői pedig, az előadó mellett Xantus Gábor filmoperatőr, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Filmművészet, Fotó és Média szakának tanára, Daru Gábor a Duna Tv programigazgatója, Feleki István, Tárkányi János adjunktusok voltak. Az előadásra egyetemisták is érkeztek Kolozsvárról, Pécsről.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Potápi Torockón: ma már nem kell határt módosítani a nemzetegyesítéshez
Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár szerint ma már nem kell határt módosítani a nemzetegyesítéshez. Az államtitkár Torockón, a második Duna-napon mondott beszédet.
A nemzeti összetartozás napja utáni hétvégére időzített eseményen kijelentette: „sikerült átlépni a Trianonban húzott határokat”, nem harckocsikkal, katonákkal sikerült ezt elérni, hanem az összetartozásba vetett hittel.
Az államtitkár kijelentette, a nemzeti összetartozás forrás tudott lenni. „Forrás, ami elemi erővel tör fel, aminek nem állja útját semmilyen akadály, megtalálja a medreket, amelyekben haladni tud. Ilyen mederré vált az összmagyarság számára a Duna Televízió, immár öt kontinens magyarjaihoz jut el általa a magyar szó és kép” – fogalmazott Potápi Árpád János. Úgy vélte, új utakat kell építeni és találni, és a régieket pedig ki kell szélesíteni ahhoz, hogy a magyar egység teljesen le tudja győzni a trianoni határokat.
Dobos Menyhért, a Duna Televízió Nonprofit Zrt. vezérigazgatója arról beszélt, hogy egy éve azzal a céllal nyitották meg a torockói Duna-házat, és azért szervezték meg immár másodszor a Duna-napot, hogy közösséget építsenek, és segítsék a szórványban élő magyarság megmaradását.
A vezérigazgató az MTI-nek elmondta, a Duna-ház az elmúlt egy évben történészkonferenciának, nyelvi konferenciának, mezőgazdasági konferenciának, rendhagyó irodalomóráknak és filmvetítéseknek adott otthont. Itt tartották az aranyosszéki székelyek és a székelyföldi székelyek találkozóját, és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) egyik tanácskozását.
Hozzátette, az idei Duna-nap színpadára olyan előadókat hívtak, akik minden korosztálynak élményt nyújthatnak. A népzenei műsorban a helybeli és magyarlapádi előadók, valamint a Röpülj Páva tehetségkutató résztvevői: a Harmadik Zenekar, Nagy Noémi Kriszta és Vaszi Levente énekes, valamint Melles Endre szólótáncos léptek fel. Közönség elé állt még Janicsák Veca, Caramel, Péter Szabó Szilvia és a Kormorán együttes. A Duna-nap késő este tűzijátékkal zárult.
Székelyhon.ro

Duna-nap Torockón: megünnepeltük a Duna-ház sikeres egy évét
Ragyogó napsütésben ünnepeltük meg szombaton Torockón a Duna-ház sikeres egy évét, a második alkalommal megszervezett Duna-nap keretében. Több százan, erdélyiek és anyaországiak gyűltek össze minden korosztályból a Vajor mellett felállított óriási színpadnál, hogy együtt örvendjenek az összetartozásnak, a Ház sikerének, amely a különböző témákban tartott „leckeelőadások” révén bővítette ismereteiket és erősítette identitástudatukat. Ki gondolta volna az 1990-es években, a nagy tettek és illúziók korában, hogy a Duna tévé, amely már akkor kapocs volt a Kárpát-medencei magyarok között, 2014-ben Házat vásárol, felújítja és rövidesen életet is lehel belé: kulturális és médiaközponttá válik, majd egybegyűjti a környék szórványmagyarságát népszerű kulturális programjaival.
Az idei program sokkal színvonalasabb volt, mint tavaly. A megújult torockói fúvószenekar nagyszerűen adta elő népszerű műsorát. A magyarlapádi „Piros Pántlikások”, akik az idén ünneplik születésük harmincéves évfordulóját, színes helyi, népi muzsikájukkal, eredeti táncaikkal most is szép sikert arattak. Az utóbbi időben sokat fejlődött Kis Szilas és Nagy Szilas tánccsoport, torockói és szentgyörgyi diáktáncosaikkal, egyre gyakorlottabban mutatják be műsorukat. Vezetőjük Kónya Tibor iskolalelkész. Az aranyosszéki tánccsoport szintén nagy tapsot aratott. A Szabó Zsombor zenetanár vezette torockói furulya és citerazenekar repertoárja szépen bővült, a zenélő diákok nagy szakértői lettek a régi zeneszerszámnak.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Falugondnoksági konferencia Torockón
A szociális problémákra a gondnokság az egyedüli lehetőség, amit csak jó szívvel lehet csinálni
Magyarországon 1989 óta, Erdélyben később alakultak az első falugondnokságok. Az eltelt 25 év alatt megerősödtek, tapasztalatokat szereztek, hálózattá fejlődtek. Abból a felismerésből születtek, hogy tájainkon, főleg vidéken egyre több a magára maradt idős vagy beteg ember, segítségre szorulnak a fogyatékkal élők, nő a csonkacsaládok száma. A falugondnokság tehát egy szükséglet, amit főleg az egyházak és a civil szerveződések vállalnak magukra. Magyarországon 1380 falu és tanyagondnokság, Erdélyben 27 szolgálja a vidéki társadalmat, amelyekből megalakult a Romániai Falugondnokság Szövetsége. A magyarországi Vas és Győr-Sopron megyei szervezet, a Brassais Véndiák Alapítvánnyal falugondnoksági konferenciát szervezett Torockón.
Az anyaországi falugondnokságok már kezdetben keresték a partnerséget az erdélyiekkel. 1993-ban Lakner Zoltán miniszteri biztos Torockón a polgármesteri hivatalban tartott tanácskozáson tett kezdeményezést a falugondnokság helyi megalapítására, amelyen megyei román vezetők is részt vettek. Az első falugondnokság a Nyárád mentén, Szentgericén alakult, majd a következő Gyergyóremete külső kerületében, Borzonton. Torockón 1995-ben Falugondnoksági Konferenciát tartottak, 1996-ban újabb konferencia volt a magyarországi Sarkadon. Közben a kezdeményező Kemény Bertalan (Berci bácsi) megkérte Szabó Zsoltot, a Művelődés folyóirat volt főszerkesztőjét, hogy dolgozza ki az erdélyi falugondnokság szabályzatát. Végül 2005-ben Veres Rudolf polgármestersége idején alakult meg Torockón a falugondnokság.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Fogyatkozó szórványközösség a kóbori omló falak között
Ritkaságszámba menő archaikus falukép és gótikus református erődtemplom van a Brassó megyei Kóboron, aszfaltos bekötőút és térerő viszont nincs. Jövő szintén nincs, gondolták azok a kóbori magyarok, akik elvándoroltak, ki Fogarasra, ki Amerikába. Megmenthető-e az egykor ezerfős, ma agonizáló magyar közösség?
Kóborba eljutni kalandos vállalkozás. A Kőhalom és Fogaras között, a Hortobágy-hegység magas dombjai között megbúvó településre aszfaltozott út nem vezet, a távolsági tömegközlekedés csak vágyálom. Újdonsült ismerősöm viharvert furgonjával legelőkön, földutakon zötykölődtünk, Zsiberk felől közelítve a településhez. Ha telefonon szeretnék beszélni, akkor most tegyem, ugyanis rövidesen búcsút mondunk a térerőnek, figyelmeztet alkalmi idegenvezetőm, amikor felérünk a falu előtti utolsó dombhátra.
Az utcák kihaltak, csak az egyetlen vegyesbolt előtt sziesztázik, sörrel a kezében, néhány férfiember. „Tiszta magyar falu ez?” – kérdezem Botos Bálint harangozót, miközben szállásomra, az egykori felekezeti iskola épületébe kísér. „Tiszta cigány falu” – válaszol lemondó hangsúllyal.
Hogy ez nem pont így van, arról vagy negyedórával később meggyőződöm, mikor is csatlakozom a boltbejáratnál sörözőkhöz. Az atyafiak többsége magyar, a szó javarészt magyarul folyik. Rövidesen felfedező útra indulok, felfelé baktatok a Tyúkos utcán, amely nevét nem onnan kapta, hogy lakói jeles baromfitenyésztők lennének, hanem azért, hogy rajta át lehet eljutni a községközpontba, Szásztyúkosra.
Jobbról és balról is szebb napokat megért, jellegzetes szász stílusú házak, többségük elhanyagolt, némelyik szemmel láthatóan gazdátlan. Akad rendezett porta is, ám ezek inkább kivételnek számítanak. A falu széle felé közeledve egyre több a romos, az enyészetnek magát lassanként végleg megadó épület. Az utcán gyerekek játszanak, egyikük, 10-11 éves szőke lány, magyarul köszön rám, majd közli, vitt a szállásomra vizet és törölközőt. Játszótársain látszik, hogy őseik nem Etelközből, hanem Indiából indultak el a Kárpát-medencébe.
Egy jól karbantartott ház előtt idősödő férfi ücsörög. Szóba elegyedünk, később a házba invitál. Évtizedek óta Fogarason él, de rendszeresen hazajár a szülői házba. Két felnőtt gyermeke Nyugaton él, ritkán találkoznak, mondja fájdalomtól kicsit fátyolos hangon. Tipikus kóbori életpálya.
Tört kövek, omló falak
Az utcákat járva szembeötlő a székelyföldi és kalotaszegi falvakat is egyre inkább domináló jellegtelen kockaházak szinte teljes hiánya. Torockón kívül nem ismerek erdélyi magyar települést, ahol a hagyományos falukép annyira érintetlen volna, mint Kóboron. Az érem másik oldala, hogy olyat falut sem láttam még, a lakatlan Gerdályon és Lindenfelden kívül, ahol ennyi romos ház lenne. Nagy idegenforgalmi potenciál van a faluban, csak épp a látogató ritka madár errefelé.
A Felszegen magasodó középkori erődtemplom kapuját zárva találom. Nem csoda, a templomot évek óta nem használja a gyülekezet, az istentiszteleteket a parókián berendezett gyülekezeti teremben tartják a fogyatkozó híveknek. A kulcsra zárt kapunak sok értelme egyébként nincs, az erődfal temető felőli oldalán ugyanis jókora rés tátong, csak át kell vergődni az előtte burjánzó cserjésen.
Az épületegyüttest az elmúlás szelleme lengi körül: a kántorlak düledezik, a templom homlokzatát repedések barázdálják, a hátsó bástya belső fala beomlott, a templomudvart lassanként birtokba veszi a természet, az erődfal helyenként már alig látszik ki az elvadult bokrok, serdülő fák közül. Egyedül a harangtoronyként is szolgáló zömök Zwingli-bástya dacol még büszkén az idővel, néhány évvel korábban, szponzorok segítségével javításokat végeztek rajta, a harangot is villamosították. Az erődtemplom nincs még visszavonhatatlanul megsemmisülésre ítélve, de ha néhány éven belül nem végeznek rajta állagmegóvó munkálatokat, akkor a romlás visszafordíthatatlan lesz.
Demográfiai mélyrepülés
A település egykor életerős magyar közösségének erodálódása ugyanolyan előrehaladott, mint a helyi épített örökségé. Kóbor az igazolhatóan legrégebbi Brassó megyei település, első írásos említése 1206-ból való. Lakói ekkor még szászok voltak, az erődtemplomot is ők emelték. Később székelyek költöztek be a faluba, akik évszázadokon át meg tudtak maradni magyarnak ezen a korábban szász, napjainkban román többségű szórványvidéken.
A helyi református gyülekezet az 1800-as évek közepén 1.000 lelket számlált, de még 1916-ban is 820 magyar élt Kóboron, 68 román és cigány mellett. Az elvándorlás miatt 150 éve folyamatosan fogy a kóbori magyarság. A szocializmus éveiben sokan költöztek be Fogarasba, Brassóba, Kőhalomra, mások távolabb, Ausztráliában, Kanadában, Németországban, az USÁ-ban keresték a boldogulást. A rendszerváltás után jó néhányan Olaszországba és Spanyolországba mentek dolgozni. Az 1945/46-os tanévben 90 diák járt a helyi iskolába, de még 1981-ben is 16 nebuló koptatta a padokat. Jelenleg nincs magyar oktatás a faluban.
Az elvándorlás oda vezetett, hogy jelenleg Kóbor a legkisebb lélekszámú önálló erdélyi református gyülekezet. „Mikor idekerültem, azt mondták 100 fő körüli a gyülekezet. Elkezdtem látogatni a híveket, s kiderült, hogy csak 73-an vannak. Időközben kettőt eltemettem, egyet sem kereszteltem, s csak a saját fiamat konfirmáltam meg. Néhány család hazatelepedett, az átlagéletkor 60 év körül van” – mondja Lukács Zoltán lelkész. A tiszteletes elismeri, hogy kritikus állapotban van a kóbori magyarság, de úgy véli, a helyzet nem teljesen reménytelen. „Egy elhivatott lelkész kellene a faluba, aki össze tudná fogni az embereket” – véli Lukács Zoltán, aki júniusi találkozásunk óta maga is búcsút intett Kóbornak.
Kellene egy lelkész
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület elöljárója nincs képben a kóbori állapotokkal. „850 épületünk van, nincs naprakész információim mindegyikről. Az anyagi lehetőségeink korlátozottak, elém azoknak az ügye kerül, oda irányítunk több pénzt, ahol a lelkész agilis” – nyilatkozta a püspök.
„Ha valakinek fáj, ami Kóborban van, akkor az én vagyok. Sajnos, az egyházon kívül senkit sem érdekel ami ott történik, sem a civil szférát, sem pedig a faluból Nyugatra elszármazottakat, akik között pedig sok a tehetős ember. 10 évvel ezelőtt 75 milliót költöttünk a templom topográfiai felmérésére, s ha nem renováltuk volna a Zwingli-tornyot, ma már nem állna. A teljes felújítás többmillió euróba kerülne, amire az egyháznak nincs pénze. EU-s pályázatot is csak kettőt nyertünk mostanáig, a széki- és a Farkas utcai templomra” – nyilatkozta Szegedi László kőhalmi lelkész, a brassói egyházmegye esperese.
Néhány évvel ezelőtt volt egy terv, hogy egyházmegyei nyaralóvá alakítsák az egykori református iskolát, ám nem valósult meg. Szegedi László is osztja elöljárója, illetve Lukács Zoltán véleményét, hogy egy magát teljesen a falu ügyének szentelő lelkész kellene ahhoz, hogy Kóborban valami megmozduljon, a közösség is, a templom, a falukép is esélyt kapjon a megmaradásra. Az utóbbi időben ilyen nem volt, senki sem akarta elkötelezni magát a világtól elzárt, halódó közösség ügye mellett. „26 éve élek Kőhalomban, ez idő alatt kilenc kóbori lelkészt fogyasztottam el” – sommázza az esperes.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Budapesti ecsetvonások a kolozsvári Főtéren
Az egykori Nagy-Magyarország területén lévő nagyobb városokba látogat el Forster Jakab festőművész, hogy alkotásain megörökítse a városokat meghatározó épületeket, azok környezetét – nyilatkozta lapunknak az eredetileg belsőépítésznek tanult budapesti festő tegnap, a kolozsvári Főtér sarkán.
Hozzátette: immár harmadik éve veszi nyakába a várost minden nyáron, 2013-ban Nagyszebenben járt, tavaly Segesvár és Brassó volt soron, idén pedig Torockó és Kolozsvár festményeinek (és tartózkodásának) helyszíne. Közel az emberekhez, közel a világhoz mottója is tükrözi, hogy nemcsak rideg épületeket szándékszik ábrázolni a képein, hanem környezetük varázsa is magával ragadja alkotás közben. A világlátott művész jövőre Kassára és Pozsonyba látogat, azután pedig a szepesi bányavárosok következnek. Azt reméli, ha minden kép elkészül, vándorkiállításon mutathatja be őket a különböző helyszíneken.
Szabadság (Kolozsvár)