Jancsó Benedek: A székelység a[z egykori] magyar állam keleti részében ([Avagy: Miért állunk „csehül”?])
Erdély, geográfiai értelemben véve, délkeleti Ma­gyarország, természeti alakulata szerint a Kárpátok hegyrendszeréhez tartozó magas hegylánctól övezett medence. Egész középső része dombvidék, amelynek átlagos magassága a tenger színe felett 400–500 méter. A Keleti-Kárpátok hatalmas párkányhegység gyanánt északtól, Máramaros havasaitól kezdődően délkeleti irányban az Erdély délkeleti szögletében emelkedő Csilyános hegytömbig húzódik, ahol majdnem derékszög alatt törik meg, és mint déli párkányhegység folytatódik keletről nyugat felé, egészen az aldunai Vaskapuig, bástyafalként választva el Erdélyt a román királyságtól.
Nyugaton a magyar Alföld felé a medencét szegélyező hegyek sora nem olyan határozott választóvonal, mint a keleti és déli határhegység. A hegypárkányzat itt sokkal szaggatottabb és alacsonyabb. A Duna vízrendszeréhez tartozó számos folyó völgyén át járhatóbb is. A nyugat felé folytonosan lankásodó hegyvidék majdnem észrevétlenül megy át a magyar Alföldnek a Tisza folyótól keletre fekvő síkságába. Ezt a 102 787 négyzetkilométer (más adat szerint 103 003 négyzetkilométer) területet csatolta a trianoni békeszerződés a román királysághoz. Ε területen az 1910-es népszámlálás adatai szerint 5 265 000 főnyi lakosság él, amelyből a 2 800 000 főnyi románsággal szemben 1 705 000 magyar, 560 000 német, 54 000 szerb és 146 000 tót, horvát, bolgár stb. más nemzetiségű lakosság él, mégpedig nemcsak elszórt kisebb nyelvszigetek alakjában szorítva be a románság közé, hanem igen jelentékeny nagyságú összefüggő tömegekben is, hiszen a magyar etnikumnak második nagy területe éppen Erdélynek keleti sarkában, a Maros, az Olt és a két Küküllő folyó felső folyásának termékeny völgyeiben, az úgynevezett Székelyföldön, Háromszék, Csík, Udvarhely és Marostorda vármegyékben van. Ε területen tömör egységben több mint félmillió magyar él, csakis a terület szélein vegyülve román lakossággal.
A székelységnek egy másik 45–50 000 főnyi tömege nyugat felé Erdélynek majdnem a közepén, az Aranyos folyó alsó folyásának termékeny síkságán, a hajdani Aranyosszékben, a Nagyenyed, Felvincz, Toroczkó, Torda és Gyéres között fekvő területen él. Ezt, a két területen lakó magyarságot nevezik székelynek, amely egyik törzse a magyarságnak, s amely ez országrész történetében egészen napjainkig igazán jelentékeny és előkelő politikai szerepet játszott. Erről az etnikai és politikai tényről az ententhatalmak békét diktáló párisi főtanácsának is tudomása volt, amennyi­ben a Romániával kötött békeszerződés I. fejezetének 11. §-ába beiktatta, hogy „Roumanie agrée d’accorder sous le contrőle de l’État roumain, aux commu­nautés des Secklers et des Saxons en Transylvanie l’autonomie locale en ce qui concerne les questions religieuses et sco­laires”. (Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székelyek, szászok közületeinek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben önkormányzatot engedélyez.) Gustave Le Bon, a francia tudományosság egyik világszerte legismertebb és legtiszteltebb képviselője 1916-ban Enseigments psicholigiques de la guerre Européenne címmel egy könyvet írt, amelynek 107. lapján a következőket írta: „La Transsylvanie compte 1 540 000 Roumains contre 380 000 Hongrois, 560 000 Tchèques, 234 000 Allemands et 54 600 membres de nationalités diverses”. (Erdélyben 1 540 000 román van 380 000 magyarral, 560 000 csehvel, 234 000 némettel és 54 000 más nemzetiségű lakossal szemben.) Le Bon szerint Erdélyben tehát 560 000 cseh lakik. Mi lehet a magyarázata a nagy tudós e tévedésének? – Semmi egyéb, mint a román politikusok, tudósok és hírlapírók által régóta divatba hozott következő megtévesztő statisztikai fogás: hogy Erdélyben a magyarság száma, szemben a románságéval, mentől kisebbnek tűnjék fel, az Erdély néprajzi viszonyait nem ismerő külföldi olvasó megtévesztése végett a székely vármegyék lakosságát a német nyelvből kölcsönzött sekler név alatt mindig elválasztják Erdély többi magyar lakosságától. Le Bon abban a forrásműben, amelyet használt, különválasztva látván az 560 000 seklert a 380 000 hongrois-tól, valószínűen úgy vélekedett, hogy miután abban a sekler világosan meg van különböztetve a hongrois-tól, nem lehet sem magyar, sem német fajú nép, tehát okvetlenül szlávnak kell lennie. Miután a világháborúban a csehek nagy szimpátiákra tettek szert a franciáknál, ezt a seklernek nevezett 560 000 főnyi, bizonytalan nemzetiségű népet megtette csehnek. A külföldi közvéleménynek a székelyekre vonatkozó kevés tájékozottságát a román politikai írók propagandacéljaiknak előmozdítása érdekében tudományos színezetű történeti hamisítás segítségével is igyekeznek kizsákmányolni. Ε tekintetben Jorga Miklóst*, a bukaresti egyetem tanárát tekinthetjük úttörőnek. Acte românesti din Ardeal etc. címmel 1916-ban kiadott könyvének bevezető részében bizonyos etnikai: testi és lelki sajátosságokban, továbbá társadalmi berendezkedésekben és jogi intézményekben megnyilvánuló hasonlóságokat igyekezett minden elfogadható komoly ok vagy bizonyíték nélkül megállapítani a székelyek és a románok között csak azért, hogy később bátran hirdethesse és a tájékozatlan külföldi közvéleménnyel elhitesse, hogy a székelyek tulajdonképen elmagyarosodott románok. Ennélfogva nem is tekinthetők igazságtalan erőszakosságnak az elrománosításuk érdekében életbeléptetendő intézkedések, mert ez intézkedések következtében nem történik semmi egyéb velük, mint hogy egyszerűen, habár némi douce violance-szal (szelíd erőszakkal – szerk.) ismét románokká lesznek, mint aminők századokkal ezelőtt voltak. Ε kis tanulmánynak nincs más célja, mint a külföldi érdeklődő közvéleményt a valósághoz és a történeti igazsághoz híven megismertetni a székelységgel, a magyarságnak ez értékes és igen nagy történeti múlttal bíró egyik legtősgyökeresebb ágával, amely Erdélyben mindig a legerősebb képviselője volt a magyar nemzeti törekvéseknek. (1921)
Nicolae Iorga (1871–1940), az egyik legnagyobb hatású, legtermékenyebb román történész és politikus. 1894-től tanított a bukaresti egyetemen, 1911-től akadémikus. Az ún. régi típusú nacionalizmus képviselője volt, 1907-től 1938-ig parlamenti képviselő, 1931–32-ben miniszterelnök.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Szentimrei Judit néprajzi szakíró
A XX. századi erdélyi és a moldvai magyar népi kultúra klasszikus kutatója, a Kriza János Néprajzi Társaság alapító tagja Kolozsvárott született 1921. május 19-én, tanulmányait Kolozsváron, Budapesten és Helsinkiben végezte. 1940-től a Kós Károly által tervezett sztánai műtermében dolgozott és tanított.
A kalotaszegi háziipar szakmai felügyelője és irányítója, a kolozsvári Állami Leánygimnázium tanára, az Iparművészeti Szövetkezet alapítója és bedolgozója, a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola tanára, a Dolgozó Nő, majd a Családi Tükör szerkesztője, a bukaresti magyar adás tudományos tanácsadója is volt. Számos hazai és külföldi kiállításon vett részt, első önálló munkája a Székely festékesek; később a Széki iratosok aratott nagy sikert.
Hat tájegység (a Kászonok, a Szilágyság, a Kis-Küküllő vidéke, a moldvai csángók, Torockó és a Mezőség) etnográfiai szintézisét jelentette meg dr. Kós Károly és dr. Nagy Jenő szerzőtársaival. Meghatározó szerepet vállalt a Román Tudományos Akadémia művészettörténeti osztályának dr. Kós Károly által vezetett kutatási programjaiban.
A Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja volt, 1989 után az Orbán Balázs Társaság, a Magyar Filológiai Társaság, a Romániai Képzőművészeti Szövetség és a Barabás Miklós Céh tevékenységében vett részt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hivatali ámokfutás
A Kovászna megyei fogyasztóvédelmi hivatal újabb ámokfutása kapcsán nem azt érdemes firtatni, hogy az intézménynek van-e törvény adta felhatalmazása ellenőrzést folytatni egy szervezet – esetünkben az unitárius egyház – rendezvényén.
Mivel mindannyian fogyasztók vagyunk, általános társadalmi érdek és elvárás, hogy az illetékes szervek – beleértve a közegészségügyet – megfelelő óvintézkedéseket foganatosítsanak a kereskedelemben, a közétkeztetésben, tulajdonképpen minden téren, ahol egészségünket, biztonságunkat káros hatások érhetik.
Ezzel minden bizonnyal egyformán egyetértenek azok a szülők is, akiknek gyerekei kiválóan érezték magukat az unitáriusok árkosi táborában, de azok a szülők aztán végképp, akiknek csemetéi nemrég tömegesen szenvedtek ételmérgezést egy torockói néptánctáborban. Nem az a baj a háromszéki fogyasztóvédelmi hatósággal, hogy hatáskörénél fogva megpróbálja ellátni a feladatát, hanem az, hogy vezetője olyan akciókra ragadtatja magát, amelyekről ordít, hogy a magyar közösség ellen irányulnak.
Román nyelvű szabályzatot, programot követelni egy színmagyar rendezvényen, lekapartatni a Székelyföld elnevezésére utaló SIC-matricát a taxisokkal, eltávolíttatni a „székely ízek” árucímkét egytől egyig rosszindulatú kekeckedés, amely mögül kikönyököl a sovinizmus. Hasonlóképpen életszerűtlen követeléssel rukkolt elő Hargita megye prefektusa is, amikor arra szólította a székelyudvarhelyi helyi rendőrséget, hogy gépkocsiján a „hivatalos román szöveg” alá szuszakolja a magyar feliratot.
Főleg a román politikai elit a ludas abban, hogy az állami intézmények székelyföldi képviselői elszabadult hajóágyúként viselkedhetnek, mivel nyíltan már nem mer kiállni a kisebbségek jogainak érvényesítéséről megszavazott jogszabályok mellett, ami megfelelő táptalajt nyújt a magyar feliratú rendőrautó miatti felhördülésre és a hivatali túlkapásokra egyaránt.
Mindemellett érthetetlen az is, hogy az RMDSZ ingerküszöbét nemigen érték el sem a hargitai prefektus, sem a háromszéki főfogyasztóvédő magyarellenes kirohanásai, holott ezeket immár ideje Bukarestben is szóvá tenni. Reméljük, az eddigi csend csak a nyári szabadságolásnak betudható.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Irodalomóra a Duna-házban: egy másik József Attila
Takaró Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár előadása a Duna-ház második őszi rendezvényén ezúttal is népes közönséget vonzott. A már megszokott hallgatóság mellett először voltak jelen a Bethlen Kollégium diákjai, (XI. és XII. osztályosok), akik Fodor Katalin és Gáspár Katalin magyartanárok vezetésével érkeztek Torockóra.
Az irodalomtörténész József Attiláról értekezett, előadásában elhangzott: azok számára, akik a kommunizmus idején jártak iskolába, a költőről hamis képet állítottak be, sokaknak csak az él a tudatában, ami a proletár költőről szól. Az előadó elárulta, hogy benne a fordulatot a költővel szembeni viszonyulásban a Rorschach-teszt (a személyiségvizsgáló úgynevezett tintafolt teszt) indította el, amit a költő töltött ki, de befejezetlen maradt, és jóval a költő halála után fedezték fel. A szakértők vizsgálata egyértelművé tette, hogy József Attila nem tudathasadásban szenvedett, hanem egy személyiségzavart okozó depressziós betegségben. Az előadó ennek a tudatában közelített a zseniális költő életéhez, aki a szerelemben keresne menedéket, de úgy érzi, hogy ő az, aki szeret, de nem szereti viszont senki. Az ambivalencia következtében élet és halál peremén egyensúlyozott.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Fizikában a politikai válságok megoldása
Fizikusok a Székelykő alatt
már hagyományossá vált fizikustalálkozót idén Torockón rendezte meg október 9 és 11. között a BBTE Fizika Kara és a kolozsvári EmpirX Egyesület.
Az Erdélyi magyar fizikatanári ankét célja egy szakmai hétvége biztosítása az erdélyi fizika szakos tanárok részére; részben képzés, de önképzés is, ahol meghívott magyarországi előadók (tanárok és kutatók) is megoszthatták a jelenlevőkkel eredményeiket és tapasztalataikat. A rendezvény fő témája – Korszerű tudás a tananyagban – mellett jutott idő érdekes kísérleti bemutatókra, furfangos feladatok megoldására, eszmecserére és élénk vitákra is. A kozmológiai és részecskefizikai előadások mellett nagy érdeklődéssel követtük Szabó György tudományos kutató (MTA Energiatudományi Kutatóközpont Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Intézet) Játékelmélet mindenkinek című előadását, amelyből megtudhattuk azt is, hogy mennyire fontos ez a tudományág például az aktuális világpolitikai válságok felismerésében és – amennyiben a politikusok hajlanak rá – rendezésében!
DVORÁCSEK ÁGOSTON
Szabadság (Kolozsvár)

Tolerancia a sokvallású Erdélyben
Új előadás-sorozat a Torockói Duna-házban
Sikeres programot bonyolított le 2015-ben a Torockói Duna-ház. Ebben kiemelkedő szerepe volt Takaró Mihálynak, aki irodalomtörténeti előadásaival aratott osztatlan sikert. Az eseményen folyamatosan népes közönség vett részt nemcsak a helyiek közül, hanem az Aranyos-völgyéből, Nagyenyedről, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről is eljöttek. Idén januártól Kovács Sándor, a Protestáns Teológiai Intézet tanára lett a Duna-ház új előadója. Tervei szerint történelmi témakörben egy év alatt nyolc előadást fog tartani a tavaszi és őszi idényben.
Az első előadás tárgya a vallási tolerancia változásairól szólt a sokvallású Erdélyben. A téma természeténél fogva történelmi századokba kalauzolja a hallgatót. Különös érdeklődésre tartott számot az unitárius vallású Torockón, ahol az előadót telt ház fogadta. A részletes, történelmi példákkal „illusztrált” fejtegetés elsősorban az ún. „receptor régiók”, vagyis az államilag elismert vallások történetével foglalkozott. Az 1568-as évi tordai országgyűlés különös jelentőséggel bír, hiszen Európában először hoztak olyan döntést, hogy a prédikátorok szabadon terjeszthették tanaikat, és ezért még az egyházkerületi vezetők sem háborgathatták őket. Az előadó kitért arra is, hogy ebben a korban (16 sz.) nem egyéni szabadságjogról beszélhetünk, hanem közösségi jogról. Következésképpen az illető közösségnek kellett döntenie arról, hogy milyen prédikátort fogad el. A vallás akkor elsősorban közügy és nem magánügy volt. Szabadság (Kolozsvár)

„Itt nyugszik Farkas Döme, megütötte 2016 mennyköve”
Téltemető farsangolás Torockón
A torockói népélet hagyománya a farsangtemetés napja, amikor összeáll a fiatalemberek szorgos csapata, hogy a régi szokásokhoz híven a kimondott szó és a látvány erejével szórakoztasson, neveljen, együtt tartsa a közösséget. A látványos felvonulást a falu utcáin sokan követték figyelemmel, amíg a vajornál szétverték Farkas Döme koporsóját. Ezzel jelképesen elűzték a telet, ami idén ritkán zavarta az embereket igazi „farkasordító” hideggel vagy hóhullással. Hacsak a természet nem ezután akarja majd pótolni.
A téltemető rituálé idén abban különbözött az előzőektől, hogy a Duna-házban előadást tartott a farsangi menet indulása előtt a Tordai Történeti Múzeum munkatársa, Fodor Attila a farsangi szokás eredetéről és fejlődéséről, különösen az Aranyos-vidéken.  Ezt a népszokást a torockói ifjak kemény munkával próbálják évről-évre ébren tartani. Megtudtuk többek között, hogy a farsangtemetés Erdélyben és Moldovában csak a magyar, szász és csángó kultúrában terjedt el, a többségi románság körében a téli napfordulóhoz, a karácsonyhoz és az újévhez kötődnek maszkos jellegű felvonulások. A világon hasonló szokások vannak az Egyesült Államokban, Németországban, Franciaországban, Brazíliában, Olaszországban és Magyarországon. A középkori hiedelem szerint a tél utolsó napján a Nap elgyengül, és ilyenkor a gonosz szellemek ellen szalmabábut égettek, doboltak, énekeltek és maszkokat viseltek. Mindez párosult bőséges étel- és italfogyasztással. Közben „megverték” a gyümölcsfákat és elvetették a mákot. A táncban a nagy ugrások segítettek a kender nagyra növekedésében. A farsang ugyanakkor az új párok egybekelésének időszaka. Mágikus kapcsolat van az ébredő természet és az új pár jövője között. A lányok, ha pártában maradtak, így gondolkodtak: „Várok még egy farsangot, /Tán majd valakit fogok / S ha vőlegényt nem kapok,/ Apácának beállok.” A fiúk pedig: „Rönköt emelj, / Szakadj meg,/ Mért nem házasodtál meg!”
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Táncolók és táncoltatók (Beszélgetés Csáky Zoltán televíziós személyiséggel)
Megjárt mennyet és poklot, televíziós személyiségként előbb a bukaresti magyar adás, majd a Duna Televízió egyik meghatározó arcaként vált milliók kedvencévé. Csáky Zoltánnal a távolba szakadt ember véleményformálási jogáról és az erdélyi magyar életről is beszélgettünk.
– A marosvásárhelyi magyarok többnyire a Bolyai-líceum mindenekfelettiségével hozakodnak elő. Ön is?
– Persze. Nagyon jó tanáraim voltak, műveltségem alapjai, az erkölcsi tartás, minden onnan származik. Egész életemben kísért az emlék, amikor 1962-ben, a ballagás előtt néhány nappal hívattak az igazgatói irodába. Kozma Béla, a legendás igazgató fogadott, társaságában két, számomra ismeretlen férfi. – Az elvtársak a pártbizottságtól jöttek, szeretnék, ha románul búcsúztatnád az évfolyamot. Hajlandó vagy-e, fiam? – kérdezte. – Igazgató elvtárs, mondtam, itt évtizedek óta magyarul búcsúzunk, én is magyarul mondom el a beszédemet. – Hallották az elvtársak? – fordult feléjük. És ezzel vége volt. 
– Milyen volt az akkori Vásárhely?
– In floribus! Nagy színészgenerációk nőttek ki, a kilencven százalékban magyar játékosokból álló ASA futballcsapata virágkorát élte. A Bolyai igazi magyar sziget volt, a romántanárnőnk már akkor mondogatta: vigyázzatok, mert csak Székelykocsárdig tudtok érvényesülni a magyar nyelvvel. Persze, nem zárkóztunk el a román kultúrától sem, a Székely Színház sztanyiszlavszkijos világa után igazi nagy reveláció volt az akkoriban alapított román tagozat frissessége, új, a mozgástechnikát felértékelő stílusa. – A mai városról is hajlandó véleményt mondani?
– Azt tartom, hogy messzire távozott ember ne ítélkezzék. Bár az is igaz, hogy másfél évtizeden át tévésként havonta jártam vissza. A Duna Televízióval végrehajtott egyik legnagyobb médiatettünk az erdélyi március 15-i ünnepségek közvetítése volt, ezek során éreztem igazán a változást. A Postaréten ünneplő marosvásárhelyiek egyre megfáradtabb közösséget alkottak, míg Székelyföldön beljebb haladva nőtt az ünnep jó értelemben vett harsánysága, életereje. Marosvásárhely megváltozása elsősorban a Markó Béla, Frunda György, Borbély László triász nagy bűne, riporterként, a Heti Hírmondó főszerkesztőjeként éveken át követhettem a politikai habitus változásait.
– A kívülálló számára a bukaresti televíziós pálya egészen kivételes státusnak számított a hetvenes években. Belülről nézve is az volt?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy eleget tettem Bodor Pál hívásának. Az egyetem után, 1969-ben a Vörös Zászlónál kezdtem dolgozni színikritikusként. Ebben a minőségemben 1971-ben kritikát írtam a bukaresti televízió magyar adásáról. Miután a lapszám a Bodor kezébe került, felhívott, és azt mondta: ha minket bírálsz, gyere és csináld. Remek idők voltak, akkoriban még lehetett az erdélyi magyarságot szolgáló, nézhető műsort készíteni. Lehetővé tette ezt szakmai felkészülésünk, de Bodor „széles háta”, azaz az apósa, a központi bizottsági tag, Gere Mihály is. Torockóról, Székről készítettünk riportokat, portrékat erdélyi szellemóriásokról. És olyan igazi közösségteremtő műsorokat is, mint a Zenés karaván, a Kaláka, amelynek például az volt a jelszava: Jobb, ha mi táncolunk, mint ha minket táncoltatnak. Gyorsan mozgalommá vált, hólabdaszerűen nőtt, ugyanakkor egyre veszélyesebbé vált a hatalom szemében.
– Szekusdossziéja hogyan „emlékszik” ezekre az időkre?
– Sok érdekes dolog derült ki belőle, de én semmit sem érzékeltem az egészből. Az első jelzés az akkori feleségemtől, Sikó Ildikótól érkezett, aki kisírt szemmel érkezett haza Vásárhelyre egy bukaresti fejtágítóról. Kincses Előd ügyvéd figyelmeztette: vigyázz, mert Zolit megfigyelik. Az utolsó rólam szóló jelentés 1988-ból származik, ráadásul egy kalákás jelentett, Jakabffy Attila. Illetve az 1989. februári, Budapestre való áttelepedésünk után is született még egy jelentés az első interjúról, amelyet a Kossuth rádiónak adtam, Nadia Comăneci szökése ügyében szólaltattak meg mint „szakértőt”. – Tévésként soha nem kényszerült utólag nehezen magyarázható helyzetbe?
– Kivételezettnek tarthatom magam, mert Bodor engem soha nem bízott meg politikai tárgyú műsorokkal, se tévés publicisztikával. Nem is emlékszem, ki kellett-e mondanom valaha a képernyőn Ceaușescu nevét. Kalákáztam, kollégiumoztam, portrékat készítettem. Bodor távol tartott engem – s talán még Boros Zoltánt – az aktuálpolitikától, így utólag nem is lehetek eléggé hálás neki ezért.
– Fel sem tűnt, hogy közben mások vergődnek a pártos sajtó béklyójában?
– A magyar adásról nemrég megjelent könyv egyik bemutatóján „vallomásoztunk”, emlékeket idéztünk. Akkor mondta el Máthé Éva, hogy ő sajnos nem tud csupa szépre emlékezni. Vele csináltatták meg ugyanis az adás első negyedóráját, amely kizárólag a nagy vezető dicsőítéséről szólt. Név és arc nélkül ugyan, de akkor is.
– Ha ilyen burokban élt, mi érlelte meg önben a Magyarországra telepedés gondolatát? – Két keserű dátum van az életemben: 1985. január 11. és 2015. január 11. Az első egy borzasztóan hideg hétfői nap, Vásárhelyről repültem Bukarestbe, a szerkesztőségben pedig azzal fogadtak: miért jöttél, nincs adás. Hogyhogy nincs adás? Te semmit sem tudsz? Nem. Előtte való pénteken szó szerint adás közben húzták ki a dugaszból a német nyelvű műsort. Szélnek eresztettek bennünket. Bodor 1983-as távozása után ugyan egyre inkább éreztük a megszorításokat, de ezt a drasztikus megoldást semmi sem vetítette elő. Én a bukaresti rádió erdélyi tudósítója lettem, termelési riportokat készítettem. A második feleségemet, Emőkét gyerekgyógyászként Romanba helyezték, néha hazajött, néha én mentem a Trabantommal, Zselyke lányunk a nagymamánál nevelkedett. Ez így nem élet, mondogatta a nejem, aztán egyszer csak biztatni kezdett, hogy adjam be a kitelepedési kérelmet. Mivel Magyarországon születtem, ennek elvileg könnyebbséget kellett jelentenie. Beadtam, nyilván rögtön kirúgtak a rádiótól. Akkor már nem volt visszaút, eljöttünk.
– A rövidesen bekövetkező változások nyomán nem merült fel önben, hogy itthon kezdjen újra mindent? – Bodor Pál a tanúm, hogy 1990 februárjában haza akartam jönni. Októbertől a magyar rádiónál dolgoztam a határon túli műsor szerkesztőségében. Januárban a tévé megbízásából már újra otthon voltam, Jelentés Erdélyből címmel készítettem egy háromrészes riportsorozatot. Jelen voltam például Tőkés László első szabad istentiszteletén, a templom előtt még katona vigyázott rá. A februári vásárhelyi gyertyás tüntetés után – bár akkor már nagyon készültem haza – Bodor azt mondta: várj még. A fekete március aztán mindent eldöntött.
– Milyen eseményhez kötődik a másik cezúra, 2015. január 11-e?
– Az a budapesti tévés életem végének időpontja. Újabb hétfői nap, mentem be a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorába, amikor rohan utánam az adásszerkesztő. Jól vagy, Zoli? Jól, persze. De van egy kis gond: nem vezetheted a műsort. Nem írták alá a szerződésedet. Szó nélkül megfordultam, összeszedtem a személyes dolgaimat, és eljöttem. A nagy tévés leépítési hullám engem is elsodort. Jólesett viszont, hogy a nézőknek a világ minden részéről és a kollégáknak is nagyon hiányoztam.
– Most, bő egy év után hogy érzi magát? Még inkább fáj? Vagy szűnőben van?
– Az tart némileg karban, hogy mindenhonnan hívogatnak. Megjelent két kötetem, keresik a filmjeimet, bemutatókra járok. Az emberek ragaszkodása megindító: egy éve nem vagyok a képernyőn, és még mindig nem akarnak elfelejteni. Persze, jó lenne valami új kihívás, mert azért fáj a szakmai megbecsülés hiánya. Nem kaptam választ az Erdély kifosztásáról szóló, Zöld arany című filmtervem szinopszisára. Az utolsó arcél című dokumentumfilm-tervem azonban most megvalósulni látszik. A jugoszláv hadsereg egykori alezredeséről, Sutus Józsefről szól, aki feleségét követve ma Macedóniában él. Első világháborús honvédsírokat tárt fel Szkopjében, ahol a régi temetőt magyar temetőnek hívják. Ő a szkopjei magyarok vezetője, tevékenysége nyomán a városban emléktáblát helyeztek el, négy utcát magyar személyiségekről neveztek el. Erős hiányérzetként él viszont bennem, hogy nem tudtam folytatni az ortodoxia erdélyi térhódításával foglalkozó Hagymakupolás honfoglalás című filmemet. 
– Merre szerette volna továbbvinni ezt a nagy visszhangot kiváltó történetet?
– A katolikus egyház irányába. Jakubinyi György érsek annak idején nem nyilatkozott nekem, de megváltozott az optikája, mióta a pápa Romániában járt, Erdélybe viszont nem látogatott el. Úgy gondolom, a székelységnek, Székelyföldnek gyakrabban kellene pozitív impulzusokat, üzeneteket küldenie magáról a nagyvilágnak. A csíksomlyói búcsú, az összmagyarság legnagyobb ünnepe közvetítésekor gyakran megfordult a fejemben: mi lenne, ha a ferences atyák felkérésére a somlyói nyeregben összegyűlő ötszáz-hatszázezer székely-magyar-csángó zarándok aláírásával hitelesítenének egy, a Szentatyához címzett meghívót? 2017-ben, a négyszázötvenedik jubileumi évben Ferenc pápa látogatása aktuális lehetne. És akkor Őszentsége szembesülhetne a ténnyel: az ortodoxia hiába potyogtatta tele Székelyföldet hagymakupolákkal, így próbálva jelezni, hogy ősi román föld, ott bizony félmillió katolikus hívő előtt misézhet.
CSÁKY ZOLTÁN
Sümegen született 1945-ben. Nős, három gyermek apja, egy unoka nagyapja. Gödöllőn él. Tanulmányait Marosvásárhelyen a Bolyai Líceumban, majd Kolozsvárott a BBTE bölcsészeti karán végezte. 1971-től az RTV magyar szerkesztőségének tagja, a Kaláka és a Kollégium című műsorok szerkesztője, műsorvezetője. 1989-ben családjával Magyarországra telepedett. A Kossuth rádió munkatársaként dolgozott, majd a Duna Televízió alapító tagjaként a Heti Hírmondó főszerkesztője és műsorvezetője, dokumentumfilmek szerzője. Hagymakupolás honfoglalás című filmjét levetítették a University London East European Studies karán. 2010 és 2014 között az MTVA műsorvezetője, az Arcélek portrésorozat szerzője. Kötetei: Hagymakupolás honfoglalás (2004), A jóisten politikája (2010). Díjak, kitüntetések: Pethő Sándor-díj, Julianus-díj.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mindennek eljön az ideje…
Húsz éve hunyt el dr. Kós Károly (1919–1996) néprajzkutató
Húsz éve, 1996. február 29-én hunyt el dr. Kós Károly néprajzkutató, muzeológus, egyetemi oktató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Kós Károly (1883–1977) író, építész fia.
Dr. Kós Károly a kalotaszegi Sztánán született 1919. augusztus 31-én. 1931-ben a kolozsvári Református Kollégium diákja volt, de 1935-ben édesapja – a tanárokkal támadt nézeteltérése miatt – átíratta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, ahol Csutak Vilmos volt az igazgató. 1939-ben egy évig református teológiai hallgató volt Kolozsváron, majd ’40-ben, amikor újraindult a néprajz szak az egyetemen, átiratkozott. 1943-ban egyéves ösztöndíjat nyert, és Budapesten tanult, ahol Viski Károly volt a tanára. Történelemből, földrajzból és bölcsészetből szerzett oklevelet. Doktori disszertációját néprajz témakörben írta meg 1944-ben, Viski Károly és Gunda Béla irányítása alatt.
1944-ben egyetemi tanársegédként maradt vissza a kolozsvári egyetemen, ahol történelmet és néprajzot oktatott. Közben az Erdélyi Múzeum Egyesület néprajztárát és az Erdélyi Kárpát Egyesület fényképtárát gondozza.
1951–56 között az Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa, osztályvezetője és igazgatóhelyettese volt. 1955–59 között, a két kolozsvári egyetem egyesítéséig akadémiai kutatóként a kolozsvári magyar egyetem néprajzi tanszékének előadótanára volt.
1976-ban Faragó Józseffel beindítja a Népismereti Dolgozatokat, amelynek alapító szerkesztője volt. Ez halála előtt két évvel szűnt meg, 1994-ben.
1979-ben nyugdíjazták, de sosem vonult vissza, élete végéig dolgozott. Kutatási területe: az erdélyi és moldvai magyarság tárgyi kultúrája és az interetnikus kapcsolatok egymásra gyakorolt kölcsönhatásai. Legismertebb témakörei: népi vadfogás, fazekasság, kőfaragás, ekés földművelés, bivalytartás, árucsere, vásárok, népi építészet, fejfák, népviseletek, festett bútorok.
Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel megírták azt a hatalmas szellemi értéket hordozó öt tájmonográfiát (Kászon, Szilágyság, Kis-Küküllő, Moldva, Torockó), amelyek az erdélyi népművészetben az ember és táj, ember és ember közötti kapcsolatok legszebb bizonyítékai.
Ezenkívül vannak a nagy ívű "egyéni vállalkozásai": Tájak, falvak, hagyományok (Kriterion, 1976), Eszköz, munka, néphagyomány (Kriterion, 1979). Halála után jelent meg a monumentális, kétkötetes Mezőség néprajza (Mentor, 2000) és a többszerzős Torockói népművészet (Kriterion, 2002).
***
Dr. Kós Károllyal 1984 kora tavaszán találkoztam Kolozsváron, amikor meglátogattam Györgyfalva negyedbeli lakásán. Látogatásomat koráb-  bi, levélben küldött meghívására "terveztem" be, amikor túl voltunk már az 1983-as Néprajzi Dolgozatokban lehozott népi vadriasztás megjelenésén. Akkor gyűjtöttem az anyagot a Halálozás, temetés, temető Vadasdon c. dolgozatomhoz. Magammal vittem az addig összeállt anyag nyers változatát, amit tételről tételre gondosan átnézett, tanácsokkal látott el, szakmai útmutatásokkal vértezett fel. Tudta, érezte: az ND szerzői gárdájának java része úgy verbuválódott össze, legtöbbje nem a néprajz terén szerzett diplomát (akkor már nem létezett, azaz: korábban megszűnt a néprajzi oktatás egyetemi szinten), hozzáállásunkat a népi kultúra iránti értékmentő VONZALOM és az akarat fémjelezte, semmint a szakmai felkészültség…
Az a nap, amit ott töltöttem a Scarisoara utcai lakásában – dr. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor lakása közelében – felér egy egyetemi évvel!
Erre a találkozóra magammal vittem lelki jó barátom, a vadasdi származású Molnár Dénes e témakörben készített rajzait, akinek munkáit látva fölöttébb el volt ragadtatva. Szívből örült annak, hogy apadó magyar képzőművészeink egyre bokrosodó tanári- művészi elfoglaltságuk közepette időt szakítanak a néprajzra is… Aztán beszélt a vonalas rajz fontosságáról a néprajzkutatásban, ami hitelesebbé, értékesebbé és vizualitásában gazdagabbá teszi a leírt néprajzi szokást – jelen esetben a halálozás, a temető néphagyományait.
Mikor elköszöntem – a délutáni órákban –, meg kellett ígérjem: sohasem fogok lemondani a "néprajz felé hajló szerelmemről", s még a nyár beállta előtt postázom "halottas" dolgozatomat, hogy benne legyen a következő ND-ben…
Néhány hónap múlva postáztam, amelyre az alábbi válasz érkezett.
Székely Ferenc
Vadasd
Kolozsvár, 1984. június 26.
Kedves Ferenc!
Az egyik szemem nevet, a másik sír. Nyugtázom a te 29+6 oldal szövegből álló dolgozatodat (Halálozás, temetés, temető Vadasdon) és Molnár Dénes dolgozatát (Sírjelek) – 27 oldal szöveg + 12 lap tusrajz, melyeket a napokban (még Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy körúton voltam) hozott a posta. Öröm látni az újragépelt (tökéletesített) kéziratodat és a témát jól kiegészítő Molnár Dénes-kéziratot (bár ehhez még nem szólhatok hozzá, mert csak átlapoztam) és szép képanyagot. Öröm látni az ilyen szép képanyagot, de az immár véglegesnek tekinthető (föltehetően már csak szerkesztői adjusztálást igénylő) tanulmányszöveget meg éppen, hiszen ez az a téma és vidék, amiről s ahonnan oly régóta várunk valamit, minél többet, ez kell a Népismereti Dolgozatoknak!
Ugyanakkor viszont a másik szemem sír, hiszen ’84 helyett – mint évtizedünk elején szó volt az évenkénti megjelenésről – az ND legközelebbi kötete csak 86-ban jelenhet meg ("legjobb esetben" – mint a Kriterion főszerkesztője írta) s e kötetre már kétszeres anyag van (hál’ Istennek – mondja a nevető szem). A "legjobb eset" pedig arra vonatkozik, hogy jelenleg (3 hónapja) egy brigád a Kriterion eddigi tevékenységét és jövendő profilját igyekszik meghatározni s úgy tűnik, hogy e kiadónak vissza kell térnie a korábbi szépirodalmi kiadó profilhoz s ami nem szépirodalom, azt mind az Editura Academiei, Albatros, Sport- Turism, Meridiane, Creanga stb. kiadókhoz kell átadni elbírálásra, hogy vállalják-e kiadásukat ilyen vagy olyan nyelven. Több éve már a példányszámokat sem a Kriterion határozza meg, s ugyanakkor a papírral és festékkel is problémák vannak. Egyszóval pillanatnyilag alig tudná valaki megmondani, hogy mi lesz a sorsa pl. a ND-nek, vagy akár az én és mások már ott levő kész kéziratainak, melyek szerződés alapján készültek el évekkel ezelőtt.
Nem alkalmas e papiros arra, hogy minden részletre kitérjek, minden fentiekkel kapcsolatos gondolatot kifejtsek stb. Ami fő mondanivalóm van a magam és minden szeretett, becsült munkatársam számára, az ebben foglalható össze: mivel jelenleg senki sem sürget, senki sem kap írásaink után, senki sem szorít, hogy hamar-hamar adjuk a kéziratot, az 1950-es, 60-as évekhez hasonlóan nyugodtan dolgozhatunk, alapos munkára van időnk, s ha már mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak. Persze, meglehet, hogy akár pár év múlva kapósak lesznek kézirataink, hiszen a már "változó valóság" korában, mikor úgy rohan, alakul minden, közelebbről is előállhat olyan helyzet, hogy nem csak az olvasók, de a kiadók is igényelni fogják írásainkat, csak legyenek kész formában. Ebben a reményben folytatom én is a munkámat s biztatlak Téged is a további hasznos munkálkodásra. Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni!
Barátsággal köszönt
K Károly bátyád
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Unitárius egyházközségek
A Passió éltetői
Múlt hét nagypéntekén, a délutáni istentisztelet keretében a Bolyai téri unitárius egyházközség énekkara ez évben is előadta Jézus elítéltetésének, keresztre feszítésének, szenvedésének és halálának evangéliumi elbeszélését, az unitárius Passiót.
Marosvásárhelyen 1970-ben alakult meg a Bolyai téri unitárius egyházközség énekkara, azóta minden nagypénteken előadják a Passiót. Kísérőzenéjét Kozma Mátyás szerezte, aki pár évig az egyházközség énekvezére is volt. A múlt pénteken a Szabó Hajnal kórusvezető irányításával előadott Passió zenei kíséretét Molnár Tünde orgonaművész biztosította. Az esti liturgia áhítatát Benedek Csongor ötödéves teológiai hallgató tartotta. Nagypénteket az unitáriusok is gyásznapnak tekintik, s a kialakult hagyományok nyomán a hívek magatartásukban, viselkedésükben, ruházatukban a gyásznap jellegéhez alkalmazkodtak a megemlékezésen.
320 éves hagyomány
Míg más protestáns felekezetek hosszú harcot vívtak a passióéneklés megszüntetését szorgalmazva, az unitárius templomokban mindmáig fennmaradt ennek hagyománya. A kolozsvári akadémiai könyvtárban őriznek egy 1622-ben írott, szász graduálban fennmaradt német nyelvű passiót, ugyancsak ott található a legrégibb ismert, 1696-ból való magyar nyelvű unitárius passió is. A Passió szövege ma is ugyanaz, mint a középkorban volt, eredete ugyanis a IV. századba nyúlik vissza. Nem tudható, milyen volt előadása, éneklése, mert a középkor első évszázadából írott zenei anyag nem maradt fenn. Bizonyos azonban, hogy a keresztények hosszú évszázadokon át az emberi hangra szorítkoztak szertartásaikon. A több száz éves passióemlékek ezt az ősi előadásformát mutatják. Időrendben, magyar nyelvénél és protestáns jelképénél fogva számunkra közelálló az 1635—1650 között lutheránusok számára készült Eperjesi Graduál, melynek jelentősége abban rejlik, hogy míg a protestáns passiók általában egyszólamúak, a magyar nyelvű többszólamúság első emléke az Eperjesi Graduálban fellelhető, ugyanakkor mind a négy evangélistára figyelmez. A régi passió szövegét id. Péterffy Gyula, Torockó egykori híres kántortanítójának fia, ifj. Péterffy Gyula kolozsvári teológiai zenetanár átdolgozta és férfikarra alkalmazta. "Ezt az emléket Torockóról hoztam, ahol Jóapám, id. Péterffy Gyula egy fél évszázadon át rendkívül jó hangadottsággal, igen szépen énekelte. Magam mint rövidnadrágos fiúcska a csűrben levő szekérbe felállva, már írás nélkül is tudtam énekelni "a mi Urunk Jézusnak kínszenvedését", azzal a dallammal, amit apámtól hallottam, tanultam… apám is gyermekkorában megtanulta és úgy énekelte a passiót, ahogyan Tóth Vilmostól hallotta… a gyermekkoromban már tudott dallam jó pár száz éves. Az 1957-ben kiadott passió kidolgozásánál több száz éves passiónkhoz alkalmazkodtunk. Szövegét a négy evangélium alapján rövidebb, egységes és összefüggő formában dr. Erdő János és Lőrinczi László állította össze" – írta Péterffy Gyula a Keresztény Magvető 1979. évi 4. számában.
Több mint öt évtizedes passióéneklés
Amint Nagy László unitárius lelkipásztor hangsúlyozta, az unitárius egyház templomaiban 58 éve minden nagypénteken felcsendül a Passió. Az unitárius egyház szervezeti és működési szabályzata a kántorok számára kötelezővé teszi a Passió éneklését, ezért az énekvezérek vizsgáján számon kérik annak ismeretét. "Én 1983 óta minden évben éneklem a Passiót. Míg itt, a Bolyai téri egyházközségben segédlelkészként szolgáltam, a Pilátust énekeltem, majd elkerültem Szőkefalvára, ahol addig nem énekelték azt, így egy-két évig egyedül énekeltem, majd Szász Mihály kántorral ketten. 1997 óta pedig a Bolyai téri unitárius egyházközségben az evangélistát szólaltatom meg" – mondta a lelkipásztor.
"A Passió énekeseit úgy kell megválogatni, hogy azok minden évben ne változzanak, mert csak így lesz az előadás évről évre jobb, szebb és tökéletesebb" – tanácsolta az unitárius Passió előszavában Péterffy Gyula teológiai zenetanár. A Bolyai téri unitárius egyházközség egyik legrégibb kórustagja, Csíki János a főpapot személyesítette meg. Mint kérdésünkre elmondta, negyvenhat év alatt egyszer sem hiányzott, örül, ha a Passió előadásán szólót énekelhet a harminckét évig presbiteri és egykor keblitanácsos kötelezettségeket is ellátó egyháztag. Csíki Judit negyven éve kórustag, visszaemlékezése szerint Kozma Mátyás énekvezér irányítása alatt is lelkesen tanultak és vettek részt kórustalálkozókon, - versenyeken, ez mindmáig fennmaradt. Szilágyi Margit kisebb-nagyobb megszakításokkal tagja az énekkarnak, ez évben pedig nyolcvanhét évesen újra bekapcsolódott a nagypénteki Passió- éneklésbe, mint jelezte, teljes felfrissülést és kikapcsolódást nyújtott számára a közösségi éneklés. Konrád Tünde szül. Kelemen is egyik legrégebbi kórustagnak számít, mint mondta, a megalakulástól aktív tag, rövidebb kimaradást leszámítva közel ötven éve a kóruséneklés elkötelezettje. "Szüleim papi emberek voltak, gyermekkorom óta ismerem a Passió szövegét, személyes ismeretség fűz a szerzőkhöz: Péterffy Gyulához és Erdő Jánoshoz. Sajnos, nincs utánpótlás, pedig jó volna fiatalítani, azonban az ifjúság nehézkesen kapcsolódik be a kóruséneklésbe, más jellegű csoporttevékenységekkel foglalkoznak."
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

„Egy szívvel, egy lélekkel, egy akarattal!”
Mozgalmas márciusi rendezvények Fehér megyében
Egymást váltogatták márciusban a megemlékezések, ünnepségek, kulturális események, diákvetélkedők, mind jó alkalmak a szórványban élő magyarok találkozására, egymás viszontlátásának őszinte örömére.
Néptáncfesztivál Magyarpéterfalván
A Várhegy és az ezt körülölelő dombok közt meghúzódó hangulatos, rendezett kis falu, Magyarpéterfalva adott otthont a márciusi ünnepségsorozat legnagyobb rendezvényének, a III. Tavaszi szél vizet áraszt elnevezésű néptáncfesztiválnak, amelyet évenkénti helyszínváltoztatással szervez a Fehér megyei RMDSZ.
A megközelítőleg 600 lakosú Magyarpéterfalva egyike Fehér megye színmagyar településeinek, élenjáró példát szolgáltatva arra, hogyan lehet megőrizni identitásunkat a csupán néhány kilométerre fekvő Balázsfalva hatása ellenére. A március 12-i találkozó ünnepi istentisztelettel kezdődött, ahol, a szokásnak megfelelően, három lelkész hirdette az igét. Elsőnek a helybéli református lelkész, Makkai Dénes arra hívta fel a figyelmet, hogy a történelmi események mögött meg kell látni Isten szabadító munkáját, hozzátéve, hogy a szabadság értékéért nemcsak küzdeni kell, hanem áldozatot is kell hozni érte. Kémenes Lóránt Zoltán tűri római katolikus plébános elsősorban adomáival igyekezett felhívni a hallgatóság figyelmét az összetartás fontosságára, és egy gyönyörű, 1848-ból származó imádsággal zárta igehirdetését. Csécs Márton torockói unitárius lelkipásztor lendületes, figyelemfelkeltő prédikációjában hasonló gondolatok rejtőztek: ahol a Mi helyett csak az Én saját érdekét látjuk, ott hazugság és ezzel együtt hanyatlás van, ezért jó volna, ha mi, magyarok, együtt terveznénk a jövőt és együtt javítanánk ki hibáinkat. A kultúrotthonban Csulák Péter konzul Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét olvasta fel. Lőrincz Helga Fehér megyei RMDSZ elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy mindennapjainkban a szabadságunk megrendülését tapasztalhatjuk, hiszen nem titok, lehet törvényt betartani úgy is, hogy közben nem érvényesítünk jogokat; mindig akadnak olyan kiskapuk, amelyek megengedik a kivívott jogok megcsorbítását. Az elnök asszony megköszönte a szervezők, Csatlós Csaba , a magyarpéterfalvi ifjúság vezetője és Balázs Mária Magda tanítónő önzetlen segítségét a rendezvény megvalósításában.
Összesen 20 néptánccsoport lépett színpadra, a bethlenszentmiklósi Csigaszeműek, a csombordi Kis- és Nagy Pipacs, a felenyedi Malomkerék, a Felvinci Néptánccsoport, a gyulafehérvári Csürdöngölő, a magyarlapádi Rapó Hagyományőrző Néptánccsoport, a magyarpéterfalvi Kis- és Nagy Hanga, a Marosgombási Néptánccsoport, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium néptánccsoportja (Fügevirág), a Nagymedvési Néptánccsoport, a Miriszló Gyöngye Néptánccsoport Miriszlóról, a székelykocsárdi Zúgó Néptánccsoport, a Kis- és Nagy Szilas Torockóról illetve Torockószentgyörgyről és a vajasdi Margaréta. Három zenekar – a lapádi,a vajasdi és az enyedi Ficfa – húzta a talpalávalót, és a csoportvezetők oklevéllel való kitüntetését követően késő éjszakába nyúló táncházzal zárult a fesztivál.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Dóczyné Berde Amál leányának nagyenyedi emlékezései
Dóczyné Berde Amál (1886–1976) Berde Mária író, költő, tanár nővére. Gyermekkorától kezdve rajzolt és festett. Tanítóképzőt végzett, tanító, majd rajztanárként működött az enyedi kollégiumban. Művészeti tanulmányokat folytatott Münchenben. Stílusának kialakulását a nagybányai festőiskola mesterei, Réti István és Thorma János határozták meg. Témája az erdélyi falu. Bejárta a Székelyföldet, Kalotaszeget, Torockót. Ezeken az utakon szerzett élményeit vászonra rögzítette.
De nemcsak megfestette, hanem meg is írta benyomásait, megfigyeléseit, és ezeket korabeli napilapokban tette közzé. Egyik legjelentősebb cikke „Az erdélyi magyar népművészet lelke” (Keleti Újság, 1939), amelyben Torockót, Kalotaszeget és a Székelyföldet ismerteti kellő szakértelemmel. „Kőrösi Csoma Sándor indulása” című festményét 1956-ban adományozta megőrzés végett az enyedi Bethlen Könyvtárnak. Vajon a felújítási munkálatok befejezése után is – amelyek már régóta esedékesek – ott fog maradni az olvasóterem falán, hasonlóan fontos és értékes történelmi alkotások (festmények, szobrok) társaságában (Bethlen Gábor, Apafi Mihály, gr. Mikó Imre, Apáczai Csere János, Hegedüs Sámuel, Ajtai Abód Mihály, Herepey Ádám stb.), hogy a kutatók, látogatók továbbra is megtekinthessék?
Születésének 130., halálának 40. évfordulóján leánya, Dóczy Aglent Gaál Ferencné visszaemlékezéseivel adózunk a jeles enyedi és erdélyi művésznő emlékének.
*
„Édesanyám 1913-ban Münchenben a Debsitz-féle festőiskolát látogatta. Párizsban 1925-ben volt, erre már halványan én is emlékszem. Szép kis napernyőt hozott nekem, és nyári kesztyűt, ez addig nem volt divat a Bethlen utcai gyermekek között. A gyermekek aranyköpéseiről szóló kis füzetben azt olvasom, hogy Feri bátyámat kitúrtam édesanyám öléből, amikor Münchenből hazajőve ölbe vette őt. Ezek szerint a húszas évek elején is járt ott; emlékszem, mesélt róla, hogy hogyan romlott ott a pénz. A Réti István könyvében szerepel édesanyám neve a növendékek között. 1923. jan. 9-én keltezett Thorma János leveléből idéz E. Szabó Ilona a retrospektív kiállítás (1971. ápr. 5–25) prospektusában, tehát valószínű 1924-ben tanulhatott ismét Münchenben. A családi levelezést sok újságcikkel, kritikával együtt átadtam a Ref. Egyházkerület levéltárának, ők vitték el Elluséktól az anyagot. Találtam rajzot: München 1923 keltezéssel, tehát bizonyos ez az évszám. Aglent.”– írja Debrecenből Vita Zsigmondhoz intézett levelében 1981. február 23-án.
Ugyancsak Debrecenből 1983. május 11-én az alábbi levelet küldi az enyedi címzettnek:
„A legősibb ősök lakhelyéről, vagyis, hogy Ónodi Weres Károly és felesége, Szatmári Mester Amália hol laktak Enyeden, nem tudom. Erről nem esett szó nagyanyám hosszú, 94 évi élete során. Azt tudom, hogy a Berde Sándor családja a Tövis utcában kezdte enyedi életét, innen járt a két kicsi, Mária és Károly óvodába. Amál már a szász iskolába. Mint özvegyasszony vette meg nagyanyám a Várszeg utca 61. szám alatti házat. A Tövis utcában, ha a katolikus temetőbe mentünk, mesélt a Bocz főorvosékkal tartott szoros barátságról, a feleség Hermin néni volt, a sírkövén egy angyal volt kifaragva, ez nekem, mint gyermeknek, nagyon tetszett, s én második nevemnek a Hermint kaptam, mindig nagy szeretettel emlegették nálunk a melegszívű, segítőkész asszonyt. Nagyanyám hosszú, ám nem könnyű élete a Barcaságban folyt le, kivéve azt a húsz évet, amit Amál leánya és Dóczy Ferenc veje házánál töltött, vezetve azt és nevelve az unokákat. E házban halt meg 1952-ben.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

Közel száz polgármesterjelöltet állít az EMNP a romániai önkormányzati választásokon
Erősebb, hitelesebb, tisztább és hatékonyabb magyar képviseletért dolgozik az erdélyi magyar párt.
Közel száz polgármesterjelöltet, mintegy kétszáz települési képviselőjelölt-listát és hét megyei képviselőjelölt-listát állít az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a júniusi önkormányzati választásokon – jelentette be Szilágyi Zsolt, a párt elnöke egy csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatón. A pártelnök szerint az EMNP azért dolgozik, hogy az erdélyi magyarságnak erősebb, hitelesebb, tisztább és hatékonyabb képviselete legyen az önkormányzatokban. Szilágyi Zsolt a Bihar megyei Érmihályfalvát, a Kolozs megyei Körösfőt, a Fehér megyei Torockót és a székelyföldi Kézdivásárhelyt is azok a települések közé sorolta, ahol jó eséllyel indul a párt polgármesterjelöltje.
MTI
Erdély.ma

Felkészült a választásokra az Erdélyi Magyar Néppárt
Közel száz polgármesterjelöltet, mintegy kétszáz települési képviselőjelölt-listát és hét megyei képviselőjelölt-listát állít az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a júniusi önkormányzati választásokon – jelentette be Szilágyi Zsolt, a párt elnöke csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatóján.
A pártelnök arra hívta fel a figyelmet, hogy vannak olyan RMDSZ-vezetők, akik „eltanulták azokat a megfélemlítési módszereket, amelyeket a csendőrség is alkalmazott a székely szabadság napja résztvevőivel szemben”, és hatósági ellenőrzésekkel fenyegetik a néppárt jelöltjeit. Hozzátette, mindent meg fognak tenni azért, hogy jelöltjeik félelem nélkül képviselhessék a közösséget.
Szilágyi hangsúlyozta, az EMNP azért dolgozik, hogy az erdélyi magyarságnak erősebb, hitelesebb, tisztább és hatékonyabb képviselete legyen az önkormányzatokban. Szilágyi Zsolt a Bihar megyei Érmihályfalvát, a Kolozs megyei Körösfőt, a Fehér megyei Torockót és a székelyföldi Kézdivásárhelyt is azon a települések közé sorolta, ahol jó eséllyel indul a párt polgármesterjelöltje. Név szerint Johann Taierlinget, a párt alelnökét emelte ki, aki a kézdivásárhelyi polgármesteri tisztségért száll versenybe.
Hozzátette, az EMNP tartja magát a megállapodáshoz, és Marosvásárhelyen Soós Zoltánt, a tavaly októberi előválasztás RMDSZ színeiben megválasztott nyertesét támogatja. Elvárja ugyanakkor, hogy a függetlenként induló Soós mind az RMDSZ, mind pedig az EMNP szimpatizánsait mozgósítsa, szerinte ugyanis akkor lesz erős a marosvásárhelyi magyarság képviselete, ha mindkét párt képviselői bekerülnek a tanácsba.
Újságírói kérdésre szomorú jelenségnek nevezte, hogy Portik Vilmos, a néppárt Maros megyei alelnöke lemondott tisztségéről és nem indul a választáson, azt azonban hozzátette, a néppártnak erős, reprezentatív és a társadalmi különbözőségeket is megjelenítő listája lesz Marosvásárhelyen. Az elnök azt is megemlítette, hogy az EMNP Székelyudvarhelyen viszszaléptette saját jelöltjét, és a Magyar Polgári Párt (MPP) jelöltjének, Gálfi Árpádnak a megválasztására buzdít.
Szilágyi ugyanakkor leszögezte: Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének kérése volt, hogy a néppártos Gergely Balázs az egyházak jelöltjeként pályázzon tanácsosi tisztségre Kolozsváron, az RMDSZ jelöltlistáján, ettől függetlenül a néppárt önálló listával indul a helyi és megyei megmérettetésen.
„Az EMNP választási sikere az erdélyi gondolat, az autonómia, a föderális Románia sikere is lehet. Erdélyt a románokkal együtt kell élhetőbbé tenni. Ha Bukarestben lehet, ha Magyarországon lehet, akkor Erdélyben is lehet rezsit csökkenteni” – fogalmazta meg a párt egyik korábban bejelentett kampánytémáját Szilágyi Zsolt.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

A pillanat metamorfózisa
Vas Géza: Torockói képeslapok fotótárlatának margójára
Cifra Kalotaszeg, Széki hagyományos viselet, Az én Hóstátom után, Vas Géza ez alkalommal Torockóra kalauzol bennünket az Apáczai Galériában megnyílt fotótárlatával.
A kiállításra került hatvan felvétel ékesen bizonyítja készítőjének szenvedélyes elkötelezettségét, amit a hajdan bányászvárosként ismertté vált, manapság pedig elsősorban a faluturizmusból prosperáló település iránt tanúsít.
Akárcsak a fent említett tárlatok esetében, a mostani kiállítás is elsősorban a tárlat témájául szolgáló település lakóinak hagyományos öltözködése bemutatására fekteti a hangsúlyt. Ilyenformán a Különböző viseletek nevet viselő ciklus képein szembesülhetünk az ünnepi ruhába öltözött, különböző korosztályú nők és férfiak méltóságteljes, az adott ünnephez „hangolódott” magatartásával, éthoszával. A felvételek meggyőzően érzékeltetik, miként válik a ruha és annak viselője valamely szakrális esemény szerves részévé. Pontosabban, hogyan képes felnőni valamely közösség egy-egy ünnepi alkalomhoz, amely alkalom résztvevőitől lelki-szellemi-testi ráhangolódást, egyszóval emberi tartást igényel. Tehát nem a kényelmes, a manapság annyira „trendi”, laza életfelfogás és minden áron való szórakozni vágyás nyilvánul meg, hanem a szó hagyományos értelemében vett, az „áldozathozatalra” felkészült közösségi szellem. Ebben a kultikus, ünnepi légkörben pedig minden személynek megvan a kijelölt-megjelölt szerepköre. Ezek az emberek tehát mindenekelőtt nem szórakozni, hanem – kilépve a törődéssel teljes hétköznapok sodrásából – átlényegülni, megtisztulni, újjászületni akarnak. Közösségük által önmagukat megőrizni szeretnék.
A szóban forgó fotósorozaton belül találunk olyan felvételeket, amelyek „ellesett pillanatokat” ragadnak meg. Ilyenformán elsősorban a maguk „természetes”, keresetlen mivoltukkal hatnak. „Beállítatlanságukkal” életszerűséget sugallnak. Hitelességük abban rejlik, hogy a szerző minden esetben „elkapja” azt a helyzetet, amelyet érdemesnek vélt kiragadni az ünnepi folyamatból. Emellett pedig, képes jól bemérni azt a szöget és fényviszonyt, amely a legsokatmondóbb, a „legárulkodóbb” az adott mozzanatban. Így válik a fényképezőgép által kimerevített pillanat művészileg hitelessé. Így értelmeződik át a fotóművész „meglátása” folytán a gazdag színharmóniájú ruhakölteményekben megnyilvánuló ünnepi eseménysor, és alakul át üzenethordozó, katartikus közeggé. És ez a megállapítás érvényes a szépia árnyalataiban megfogalmazódó felvételekre is, amelyek a maguk „egyszínűségében”csupán sejtetik a torockói viseletre jellemző színkavalkádot.
Székely Géza
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély tájain – Egy híján huszadik Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúra
Nagy sikere volt az első Jókai-biciklitúrának
A kolozsvári EKE 1998-ban, az 1848-as forradalom 150. évfordulója alkalmából rendezte meg először a Jókai gyalogos emléktúrát Kolozsvár és Torockó között. Azóta ez hagyománnyá vált, évről évre sikerült megszervezni, több távon is. Május 7-én immár tizenkilencedik alkalommal.
A teljesítménytúrák a turizmus sportosabb megnyilvánulásai, ezeken a túrákon hangsúlyozott szerepet kap a fizikai teljesítmény. Naptári időponthoz kötött a megrendezésük, azaz évente nagyjából állandó napon szervezik. A Jókai Mór-túrák esetében ez minden év május első szombatjára esik, lényegük, hogy szabályos nevezés után, a rendezők által kijelölt útvonalat kell végigjárni, meghatározott időn (szintidő) belül kell célba érni.
Jókai Mór, a magyar irodalom kimagasló alakja a régi EKE tiszteletbeli tagja volt, negyedik erdélyi útja alkalmával bejárta és az Egy az Isten című regényében elsőként írta le ezt a Kolozsvár–Torockó gyalogutat (1876-ban). Jókai romantikája, Tordai hasadék, Torockó, a „holdsziget”, ahol „kétszer kel fel a nap” és „az emberek csak egyszer szeretnek”, gyalogtúra olyan helyeken, ahol az embert annyira leköti a táj szépsége, hogy szinte a fáradságot vagy az éhséget sem érzi, komoly kihívást jelent a turizmus kedvelőinek.
PÁL GYÖNGYI
Szabadság (Kolozsvár)

Erősebb magyar képviselet Kolozsváron
VÁLASZTÁSI ÖSSZEFOGLALÓ – A korábbiaknál jobban szerepelt az RMDSZ a vasárnapi helyhatósági választásokon Kolozsváron, ahol a részeredmények szerint megőrizheti az alpolgármesteri tisztséget, és növelheti önkormányzati képviselői számát a helyi tanácsban.
Kolozs megyében a végleges adatok szerint a szavazati joggal rendelkező lakosok 44,88 százaléka vonult urnák elé, a megyeszékhelyen ennél kisebb volt a részvétel.
Emil Bocot hatalmas szavazatfölénnyel választották ismét elöljárójukká a kolozsváriak, az eddigi polgármester a voksok 69,1 százalékát kapta. Őt meglepő módon Horváth Anna követi, az RMDSZ-es alpolgármester a voksok 10,8 százalékát szerezte meg, mintegy két százalékkal többet, mint 2012-ben Eckstein-Kovács Péter.
A helyi tanácsosi lista is nagyobb arányú támogatottságot szerzett, ennek köszönhetően az RMDSZ a jelenlegi négy helyett öt tanácsost juttathat be a döntéshozó testületbe, és jobb alkupozícióból tárgyalhat az eddigi koalíció esetleges fenntartásáról a győztes Nemzeti Liberális Párttal (PNL). Így nagy az esély arra, hogy Horváth Anna személyében a következő négy évben is magyar alpolgármestere lesz a kincses városnak.
Az RMDSZ kolozsvári sikeréhez az is hozzájárulhatott, hogy a szövetség a nagyobb mozgósítás érdekében a történelmi magyar egyházak által javasolt Gergely Balázst, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjét állította listája második helyére, aki négy éve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) polgármesterjelöltje volt. A néppárt mostani jelöltje, Fancsali Ernő 574 szavazatot szerzett.
Ami a megyei tanácsosi listákra leadott szavazatokat illeti, a hétfő délutáni részeredmények szerint Kolozs megyében a legtöbben a PNL-nek szavaztak bizalmat (42,11%), a PSD a voksok 24,22%-át, az RMDSZ 15,71%-át kapta. A szövetségnek nyolc településen van polgármestere, Buza, Bálványosváralja, Kalotaszentkirály, Körösfő, Magyarszovát, Tordaszentlászló, Tordaszentmihály és Várfalva élén áll RMDSZ-es elöljáró.
A szövetségnek egyébként a szórványban is sikerült polgármesteri székeket szerezni, Beszterce-Naszód megyében Árpástón, Fehér megyében Torockón és Székelykocsárdon, míg Brassó megyében Apácán, Alsórákoson és Ürmösön van magyar elöljáró.
Krónika (Kolozsvár)

RMDSZ-párti maradt az erdélyi magyarság
A négy évvel ezelőtti helyhatósági választásokhoz képest kisebb százalékban, a szavazóképes romániai választópolgárok 48,44 százaléka adta le voksát vasárnap a polgármesterekre és a helyi és megyei önkormányzatok képviselői listájára. A polgármester-választásokat országszerte a Szociáldemokrata Párt (PSD) nyerte 37,62 százalékkal és 1638 mandátummal, a második helyre szorult Nemzeti Liberális Párt (PNL) részesedése 32,80 százalék 1065 polgármesteri mandátummal. A negyedik helyen az RMDSZ végzett 4,35 százalékkal és 195 polgármesterrel. A helyi és a megyei önkormányzatok listáján szerzett szavazatok alapján az RMDSZ mindkét esetben átlépte az országos öt százalékos küszöbértéket.
A Központi Választási Iroda keddi, 97,99 százalékos feldolgozottság mellett közzétett adatai szerint az RMDSZ 93, az EMNP és az MPP 6-6 mandátumot szerzett a megyei önkormányzati listáin. A helyi tanácsokban az RMDSZ mérlege 2281 tanácsos, az Erdélyi Magyar Néppárt 207, a Magyar Polgári Párt pedig 158 tanácsosi mandátum birtokosa. Az RMDSZ a magyar politikai alakulatokra leadott szavazatok 88,17 százalékát gyűjtötte be, az EMNP a 8,21 százalékát, míg az MPP a 3,62 százalékát. Az RMDSZ megyei listáira 410 213 szavazat érkezett. Az EMNP és az MPP megyei listáira 38 215, illetve 16 824-an szavaztak. Az RMDSZ 16, az EMNP 7 megyében, az MPP csak Kovászna ésHargita megyében állított megyei listát.
RMDSZ-párti Székelyföld
Hargita megyében Székelyudvarhely kivételével a legtöbb városban papírforma szerinti eredmények születtek. Az RMDSZ-es Ráduly Róbert Kálmán 72 százalékos támogatottsággal úgy tudott újabb mandátumot szerezni Csíkszeredában, hogy még csak meg sem próbált kampányolni. Az sem meglepő, hogy a megyeszékhely tanácsában megőrizte a többségét az RMDSZ: a szövetség 14 önkormányzati képviselőt állíthat, míg az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) listájáról 3 tanácsos jutott be, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) két, a Szociáldemokrata Párt (PSD) pedig egy képviselőt delegálhat.
A csíkszéki településeken Balánbánya kivételével minden községnek magyar polgármestere van. A legnagyobb meglepetést a megyében kétségkívül a harmadik esélyesként induló, a Magyar Polgári Párt (MPP) és az EMNP által is támogatott Gálfi Árpád győzelme okozta Székelyudvarhelyen. Gálfi maga mögé utasította a korábbi polgármestert, Bunta Leventét és az RMDSZ jelöltjét, Arros Orsolyát is. A tizenkilenc tagú önkormányzati testületben a végleges eredmények szerint az EMNP–MPP választási koalíciónak tizenegy képviselője foglalhat helyet, míg az RMDSZ nyolc tanácsosi mandátumot szerzett. Szentegyházán az EMNP–MPP koalíció jelöltje, Molnár Tibor győzött. Gyergyószentmiklóson a Magyar Polgári Párt megőrizte a városvezetői tisztséget: a legtöbb szavazatot a várost korábban ideiglenesen irányító Nagy Zoltán kapta.
A helyhatósági választások egyértelmű győztese Kovászna megyében is az RMDSZ volt.
A szövetség a megyében 34 polgármesteri mandátumot szerzett, és három további településen – Gelencén, Málnáson és Zabolán – az RMDSZ által is támogatott MPP-s jelölt győzött. Mind a négy magyar többségű város élén RMDSZ-es polgármester áll, és önkormányzati többséget is szereztek. Az Erdélyi Magyar Néppárt egyetlen polgármesteri mandátumot sem szerzett: elveszítette Maksát, ahol az RMDSZ nyert, és Nagyborosnyót, ahol a Liberálisok és Demokraták Szövetségének (ALDE) jelöltje győzött.
A kampányban rendkívül diszkrét Antal Árpád (RMDSZ) ezúttal is simán, a szavazatok 73 százalékát megszerezve újrázott Sepsiszentgyörgyön, legfontosabb kihívója, a néppártos Bálint József csupán 9 százalékot kapott.
Szatmárnémeti siker, váradi vereség
Szatmár megyében a végleges adatok szerint a szavazásra jogosultak 47,82 százaléka vonult urnák elé. A legádázabb küzdelem a megyeszékhelyen, Szatmárnémetiben zajlott, ahol a szövetség négyévi szünet után magyar polgármester állítását tűzte ki célul Kereskényi Gábor parlamenti képviselő személyében. A végleges adatok szerint Kereskényi a leadott voksok 42 százalékával lett a partiumi város polgármestere, ahol a magyar közösség a lakosság 36 százalékát teszi ki. Az RMDSZ tíz tanácsost juttat be a szatmárnémeti döntéshozó testületbe, és így a tanács legnagyobb frakciója lesz, a Szociáldemokrata Párt (PSD) 7, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) pedig 3–3 tanácsosi mandátumot szerzett.
Elsöprő győzelmet aratott a szövetség Nagykárolyban is, ahol Kovács Jenő eddigi polgármester a leadott voksok 67,77 százalékát szerezte meg. Emellett Avasújváros, Börvely, Mezőpetri, Érendréd, Hadad, Halmi, Kolcs, Kökényesd, Lázári, Mezőfény, Pusztadaróc, Szatmárhegy, Sárközújlak élén áll RMDSZ-es polgármester, de Egriben, Szatmárpálfalván és Ákoson elvesztette a községvezetői széket. Az MPP Egriben, Kaplonyban, Csomaközön és Mezőteremben szerzett polgármesteri széket.
Az elmúlt két évtized legnagyobb vereségét szenvedte el az RMDSZ Nagyváradon, ennek eredményeként az eddiginél jóval kisebb súllyal bír majd a helyi tanácsban, ahol két magyar tanácsossal lesz kevesebb. Ilie Bolojan eddigi polgármester hatalmas fölénnyel nyerte a versenyt, a PNL-es politikus a voksok 70,95 százalékát szerezte meg, az őt követő Huszár István csupán a szavazatok 13,03 százalékát kapta. Nagyváraddal ellentétben a megyében az RMDSZ-nek nagyjából sikerült megőriznie erejét, az eddigi 24 polgármesterből 23-at sikerült megtartani.
Szilágy megyében Debren, Haraklány, Ipp, Kárásztelek, Kraszna, Krémer, Oláhbaksa, Sarmaság, Szilágybagos, Szilágycseh, Szilágyperecsen, Szilágysámson, Szilágyszeg, Varsolc élén áll majd RMDSZ-es polgármester, míg Szilágynagyfaluban MPP-s támogatással független jelölt nyert. Szintén MPP-s támogatással nyert a szövetség jelöltje a Máramaros megyei Hosszúmezőn. Nagybányán a magyarok jó szereplésének köszönhetően két RMDSZ-es önkormányzati képviselő is lesz a tanácsban.
Jobb eredmény Kolozsváron
Kolozs megyében a végleges adatok szerint a szavazati joggal rendelkező lakosok 44,88 százaléka vonult urnák elé, a megyeszékhelyen ennél kisebb volt a részvétel. Emil Bocot hatalmas szavazatfölénnyel választották ismét elöljárójukká a kolozsváriak, az eddigi polgármester a voksok 69,1 százalékát kapta. Őt Horváth Anna követi.
A helyi tanácsosi lista is nagyobb arányú támogatottságot szerzett, ennek köszönhetően az RMDSZ a jelenlegi négy helyett öt tanácsost juttathat be a döntéshozó testületbe, és jobb alkupozícióból tárgyalhat az eddigi koalíció esetleges fenntartásáról a győztes Nemzeti Liberális Párttal (PNL). A szövetségnek egyébként a szórványban is sikerült polgármesteri székeket szerezni, Beszterce-Naszód megyében Árpástón, Fehér megyében Torockón és Székelykocsárdon, míg Brassó megyében Apácán, Alsórákoson és Ürmösön van magyar elöljáró.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ízelítő az új Székely Népből
Egy évet váratott magára a Székely Nemzeti Tanács időszakos kiadványa, a Székely Nép 9. számának a megjelenése, de bizonyára mindenki tudja, hogy a 40 000 példányban kinyomtatott és ingyenesen terjesztett újság nem tartalom, hanem anyagiak hiányában késett. Az új lapszám két fő téma köré csoportosítja írásainak jelentős részét.
Az első Márton Áron püspökünk születésének 120. évfordulóján tisztelegve közli a püspök 1946-os csíksomlyói beszédét, melyet Andory Aladics Zoltán korabeli színes Agfa diapozitívei kísérnek. Ehhez csatlakozik Ferenczes István Búcsúzóban (Márton Áron utolsó fényképe alá) című írása. A lapszám másik fő vonulata a decemberre időzített III. Székely Kongresszus, melyet Darvas Kozma József pápai káplán, címzetes esperes kezdeményezett, megszervezését a Sapientia tudományegyetem és a Székely Nemzeti Tanács vállalta fel, „előbbi a magas szintű szakmai megközelítést szavatolná, utóbbi az »autonómiamozgalom védjegyét« adná” – jegyzi Nevében a sorsa című írásában Izsák Balázs. Egyed Ákos akadémikus a Valóságban 2013-ban megjelent, Az 1902-es Székely Kongresszus száz év távlatából című tanulmányából közöl részleteket másfél oldalon az újság. Nem feledkeztek meg a lap szerkesztői az utóbbi időszak három fontos eseményéről sem: Székelyföld határának kivilágításáról (Határozat Székelyföld határait kijelölő mozgalom elindításáról), a székely szabadság napjáról (Kiáltvány a székely szabadság napján, 2016. március 10-én), valamint a makfalvi székely majálisról (Jövőt teremteni a szülőföldön, Vass Imre, Makfalva polgármesterének beszéde). Elolvashatjuk Izsák Balázs felszólalását a Helsinki 40 – Strasbourg 20 konferencián, Nem vagyunk ellenségei Romániának címmel, mely tavaly novemberben hangzott el Budapesten, illetve az Európai Szabad Szövetség (EFA) közleményét Az Európai Unió intézményei aknázzák alá saját elveit és kezdeményezéseit címmel, mely az SZNT EU-s polgári kezdeményezése visszautasítása utáni luxemburgi per döntése nyomán született. Négy teljes oldalon négy téma, négy szín a laptestben. Szubjektív jelentés Székelyföld fővárosáról címmel Szentgyörgyi László jegyzi gondolatait Marosvásárhely lejtőn haladásáról; Haáz Sándorral, az SZNT idei Gábor Áron-díjasával Csinta Samu készített interjút; Izsák Balázs Tőkés Lászlóról írt laudációja a 2014. december 13-án Torockón átadott Duna-díj alkalmából; az SZNT tevékenységi naptára, mely a 2009-es év nagy részét foglalja magában. Verset olvashatunk Illyés Gyulától (Csángók), Csíki Andrástól (Székely Passió), illetve jegyzetet arról, miként figyelik a titkosszolgálatok az SZNT vezetőit (Tudjuk, hogy ők tudják), illetve nyílt levelet Markku Markkula úrnak, a Régiók Bizottsága elnökének. A lapszámot színesíti Ütő Gusztáv illusztrációja, sok más fotó mellett Fodor István légi felvétele Csíksomlyóról. Hamarosan a háromszékiek postaládájába kerül, így tartalmas időtöltést kíván a Székely Néppel:
Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összművészeti fesztivál Torockón
A Double Rise Fesztivál részleteiről szerdai sajtótájékoztatójukon számoltak be a szervezők. Gondi Mátyás fesztiváligazgató, a szervező Pro Pátria Egyesület elnöke elmondta, a helyszín kiválasztásánál a falu adottságaira voltak tekintettel, de arra is figyeltek, hogy Torockó – magyar lakossága ellenére – szórványtelepülésnek számít, és nagy szüksége van az efféle rendezvényekre. Hozzátette, a hely vonzereje, a fellépők kíváncsisága is segített abban, hogy erős zenei programmal mutatkozhat be a Double Rise Fesztivál.
A rendezvény címe egyébként arra utal, hogy Torockón a hajnali napfelkelte után a Székely-kő sziklatömbje mögött egy időre eltűnik, majd újra felragyog a nap. A szervezők szerint a fesztivál egyedisége elsősorban a kulturális sokszínűségben, az erős zenei felhozatalban, illetve a helyszín szépségében rejlik. A rendezvény tucatnyi helyszínén több mint száz programot kínálnak. A nagyszínpadon fellép többek között a Wellhelo, a Kiscsillag, a Punnany Massif, a Magashegyi Undergound és a 30Y.
A kisszínpadon dzsessz-, világzene- és blueszenekarok követik egymást, a népzene kedvelőit pedig a Folkudvarba várják, ahol olyan bandák lépnek fel, mint a Parno Graszt, a Tokos zenekar, Szalonna és bandája, valamint a Harmadik zenekar. Itt családi programokat és tánctanítást is ajánlanak. A Költőfészekben irodalmi és színházi programokat – felolvasóesteket, improvizációs színházi előadást és slam poetry versenyt – tartanak. A fesztivál idején a Duna-házban nyílik a Márton Áron Agora, ahol közéleti, vallási és oktatási kérdéseket lehet megvitatni meghívott szakemberekkel. Az aktívabb fesztiválozók megmászhatják a Székely-kőt, és a siklóernyőzést is kipróbálhatják. A szervezők azt ígérik, hogy a labdarúgó Európa-bajnokságról sem maradnak le az érdeklődők, akik egy erre berendezett sátorban szurkolhatnak kedvenceiknek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Duna-napot tartottak Torockón
Ismét hallatott magáról a „fesztiváltelepülés”. A harmadszorra megszervezett Duna-nap gazdag és színvonalas műsorával minden korosztályt megszólított. A könyvimádók, a népművészet vagy a képzőművészet kedvelők, a könnyűzene- és a futballrajongók, a bulizni vágyók, valamint a látványosságért áhítozók egyaránt jól szórakoztak szombaton. Sokrétű volt a kínálat, több százan használták ki a Duna-ház nyújtotta kikapcsolódási lehetőséget. A rendezvényen Dobos Menyhért, a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. Vezérigazgatója, Potápi Árpád, a miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkára és Szőcs Ferenc, Torockó nemrég újraválasztott polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket, utóbbi megköszönte választóinak a bizalmat és kiemelte a település turisztikai jelentőségét, amely hozzájárulhat Torockó gazdagodásához.
Hiába kavarogtak a bodros felhők egész nap a Székelykő és az Ordaskő között, szerencsére az eső nem zavarta meg a torockói Duna-napi eseményeket. Színvonalas előadások, rendhagyó irodalmi- és egyháztörténeti órák, filmvetítések, nagyenyedi és kolozsvári diákok fellépései tették értékteremtővé és változatossá az idei Duna-házi programot. A Székelykő alatti és a vajor melletti nagyszínpad előtt mindig változott a közönség összetétele, attól függően, hogy épp mivel is mulattatták.
Szabadság (Kolozsvár)

Duna-nap: „előretolt kulturális bástya” Torockón
MTI - Harmadszor tartottak Duna-napot szombaton a festői szépségű Torockón. A Fehér megyei településen még a Duna televízió vásárolt meg és újított fel egy 19. századi műemléképületet. Az ebben berendezett Duna-ház kulturális programokat kínál a falu elszigetelten élő magyar közössége számára, és évente megszervezi a torockói Duna-napot.
A rendezvényt a magyar kormány nevében köszöntő Potápi Árpád, a miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkára köszönetet mondott a Duna Televíziónak azért, hogy a Duna-ház létrehozásával, a Duna-nap megszervezésével szerepet vállal a torockói szórványközösség megerősítésében.
Felszólalása után a közmédiának elmondta: az államtitkárság fokozottan kíván figyelni a szórványra. „Ha a demográfiai folyamatokat lassítani tudjuk, meg tudjuk fordítani, és gazdaságilag is tudjuk támogatni a határon túl élő közösséget, újra megkapaszkodik a magyarság nemcsak a tömbben a szórványban is. (...) Minden egyes magyarra figyelnünk kell” – fogalmazott az államtitkár.
Dobos Menyhért, a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. vezérigazgatója az MTI-nek elmondta, „előretolt kulturális bástyának” képzelték el a Duna-házat, mely programjaival segíti a szórványközösség otthonmaradását. A Duna-nap pedig a kínált programok csúcsát jelenti. Megemlítette: a rendezvényt hagyományosan a nemzeti összetartozás napjához közel eső hétvégén tartják, most azonban a romániai önkormányzati választások miatt egy héttel halasztani kellett.
A falu főterén felállított színpadon a torockói iskolások citerazenekara, és néptáncegyüttesei nyitották az előadások sorát. A késő estig tartó műsorban a tervek szerint szerepeltek a Fölszállott a páva népzenei tehetségkutató erdélyi felfedezettjei: Gorzó Boglárka és a Bekecs néptáncegyüttes. Felléptek ugyanakkor a Bagossy Brothers Company valamint Rúzsa Magdi és zenekara. Az este tűzijátékkal zárult. Dobos Menyhért a rendezvény előtt nagyszerűnek tartotta, hogy a meghívott ismert előadók mellett torockói gyerekek is bemutathatták produkcióikat. Megjegyezte, a helyi citerazenekar, néptánccsoport, rezesbanda közösségépítő szerepet töltenek be.
A torockói Duna-nap a pénteken kezdődött labdarúgó-Európa Bajnokságra is figyel. A Duna-ház pincéjében a Puskás Intézettel közösen Puskás Ferenc, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula és az Aranycsapat relikviáiból készített kiállítást rendeztek be Jó estét jó szurkolást címmel.
Az 1129 méter magas Székelykő sziklaszirtjei tövében fekvő Torockó, és a vele szomszédos Torockószentgyörgy magyar szigetnek számít Fehér megyében. A Kolozsvártól 60 kilométerre lévő község két falvában – a 2011-es népszámlálás adatai szerint – 1089-en laknak, akik közül 995-en vallották magyarnak magukat.
Krónika (Kolozsvár)

Két új kiadvány és ritka képeslapkiállítás
20 naptár, 8 évfolyam, 2 nagyváradi címlap és 40000 megjelent példány. Ezt tette le eddig az asztalra falinaptár fronton Balázs D. Attila nagyváradi író, szerkesztő, aki legfrissebb jubileumi naptárát és legújabb könyvét is bemutatja július 25-én, szombaton délelőtt 10 órakor, a Szent László Napokon.
A kettős bemutató keretében nyílik meg a Szent László és Nagyvárad című régi képeslap kiállítása is a Könyv-vár sátorban, a kézművesudvarban.
Az érdekesnek ígérkező rendezvényen Mihálka Nándor, a Nagyváradi Vármúzeum történésze és régésze faggatja a szerzőt, aki a 2017-es Nagy Magyarország Anno falinaptár, valamint a Torockó és környéke régi képeslapokon című kötet elkészültének kulisszatitkaiba is beavat majd bennünket.
A Nagy Magyarország Anno falinaptárról tudni kell, hogy a budapesti Százszorkép Kiadó egyik legsikeresebb kiadványa, amely immár negyedik éve röpít vissza bennünket a történelmi Magyarországra ritka régi képeslapok segítségével. A magyarok mellett a külföldieknek is célzottan szól ez a kalendárium, ami meglehetősen ritka és merész kezdeményezésnek számít a témában megjelenő kiadványok körében. A benne szereplő régi felvételek és a magyarázó szövegek a jelen állapotokra is utalnak, akárcsak az az 1912-es püspökfürdői képeslap, amely a 2017-es esztendőre szóló naptárban a kiszipolyozott hévízi tavunkat ábrázolja még teljesen életképes állapotában.
Az pedig, hogy váradiként valaki épp a Világörökség-várományos Torockóról írjon egy olyan könyvet, amelyhez hasonló még sosem jelent meg eddig, bizonyára sokakat különösen érdekel, úgyhogy találkozzunk június 25-én, szombaton délelőtt 10-kor a nagyváradi várban, azon belül is a Könyv-várban.
Az említett kiadványokat természetesen kedvezményes áron meg lehet majd vásárolni a helyszínen.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

SZENT LÁSZLÓ NAPOK: MINDENKIT VÁRT A KÖNYV-VÁR IS
Számos könyvbemutató is színesítette a június 18–26. között negyedik alkalommal megszervezett Szent László Napok programját, a nagyváradi vár belső udvarában kialakított Könyv-Várban pedig minden korosztály talált kedvére való olvasmányt.
Akárcsak a vár, a Könyv-Vár is péntek reggeltől várta az érdeklődőket, és aznap tartották meg az első könyvbemutatót is. Benkő László szombathelyi születésű író történelmi témájú könyveit ismertette, különös tekintettel a Szent Lászlóról eddig megjelent két műre (Szent László – A lázadás parazsán, Szent László – A korona ára), valamint említést tett az előkészületben lévő harmadik kiadványról is. Benkő elmondta: a műfaj megköveteli az alapos dokumentálódást, s feladatának tekinti, hogy a sokszor száraz, tudományos kutatási eredményeket olvasmányos formában közvetítse a szélesebb közönség felé.
Kiállítással egybekötött könyvbemutatóval indult a szombati nap a Könyv-Várban, Balázs D. Attila 2017-es Nagy Magyarország Anno és Torockó és környéke régi képeslapokon című kiadványát ismerhették meg az egybegyűltek, a könyvsátor falán pedig gyönyörű régi képeslapok kinagyítva várták a betérőket. A kiadványokat Mihálka Nándor régész mutatta be. Mint elhangzott, Balázs D. Attila a Kárpát-medence egész területéről gyűjti a képeslapokat, a 2017-es kiadvány címoldalára pedig egy szimbolikus helyszínt választottak: a képeslap Esztergomot és Párkányt ábrázolja a Mária Valéria híddal. „Remélem, hogy a naptár is kapocs lesz az elcsatolt országrészek között” – hangsúlyozta a szerző.
A bemutatón kiderült ugyanakkor, hogy a képeslapok helytörténeti adalékokkal is szolgálnak, például a nagyváradi Sas-palota passzázsának nemrég lezárult belső restaurálásakor is képeslapokat használtak fel. Kuriózum ugyanakkor a tárlaton is megtekinthető, a váradi várat ábrázoló képeslap, amin királyszobrok is szerepelnek, ám azt még nem tudni, hogy kiket ábrázolnak. A Torockóról szóló kiadvány kapcsán kiemelte, hogy eddig többnyire néprajzi munkák láttak napvilágot a gyönyörű Fehér megyei településről, ez az első olyan könyv, ami a képanyagát dolgozza fel. És máris készül a második kötet, egyik vásárlója ugyanis egy kiadványra való képeslapot ajánlott fel neki. „Mindez arra inspirál, hogy Váradról is készüljön egy hasonló kiadvány” – avatott be Balázs D. Attila, aki szerint nincsenek minőségi albumok a Pece-parti Párizsról.
György Attila íróval folytatódott délben a Könyv-Vár programja, a székelyföldi szerző a Harminchárom és a Bestiarium Siculorum köteteit hozta magával Váradra. Előbbiről megtudhattuk, hogy a családregénynek álcázott történelmi mű, ami harminchárom generációt követ nyomon Krisztus előtt 50-től a 20. század derekáig. A Bestiarium révén huszonnégy különleges állatfajjal ismerkedhetünk meg, ott találjuk között a szeszmacskát, a részeges disznyót, a medvét, ami nem játék, a fába szorult férget, de megtudhatjuk azt is, hogy milyen a székely mintaférj és a székely fehérnép. Utóbbi kettőt a felolvasások révén behatóbban is megismerhette a könyvbemutató közönsége, és mindenki jól derült a humoros részleteken.
A délután folyamán két könyvbemutatóra is sor került: elsőként Molnár János Most és mindörökké című könyvét ismerhették meg a Könyv-Várba érkezők, ezt követően pedig Csinta Samu erdélyi író, újságíró eddig megjelent köteteit mutatták be. A nagyszalontai születésű Molnár teológusként, egyházi íróként, költőként és prózaíróként is ismert, bemutatott munkáját pedig dr. Szász László, a Károli Gáspár Református egyetem irodalmi tanszékének nyugalmazott egyetemi docense méltatta. A bemutatón elhangzott: Molnár János regénye nem csak Magyarország ezidei szociális térképét nyújtja, de elmélyülten, és magas művészi színvonalom beszél bűnről, bűnhődésről és büntetésről, vagyis alapvető emberi dilemmákról is.
Csinta Samu erdélyi újságíró, író köteteit Dénes László újságíró mutatta be. A szerző három művét is megismerhették az érdeklődők, így a Plakátballada – Mikós diákok 1975-ös „forradalma” című tényregényt, a Kallós Zoltán munkásságával foglalkozó Lélekmentőt, valamint az erdélyi nemesség múltját és jelenét bemutató Erdély újranemesítői címűt. A szombat délután megszervezett beszélgetésből kiderült: Csinta munkássága nyomán fontos erdélyi történeteket és megkerülhetetlen személyiségeket örökít meg az utókor számára, s úgy végez értékmentő munkát, hogy közben olvasmányos, a széles közönséghez szóló műveket hoz létre.
Az ábécé betűi elevenednek meg Tóth Ágnes ABC parádé című verseskötetében, amelyet a Szent László Napokon is bemutatott, vasárnap délelőtt. A gyerekek körében ismert és szeretett nagyváradi költőnő kedves, ritmikus és dallamos versei játékosan és könnyeden segítenek a kisiskolás korosztálynak megismerni az betűket. „Még az ly-ról is írtam, pedig az nem volt könnyű” – jegyezte meg tréfásan a könyvbemutatón Tóth Ágnes. A versek mellett a kötet azonos fontosságú elemei a színes, plasztikus illusztrációk, Kovács Klaudia nagyváradi képzőművész munkái, aki Tóth Ágnes előző gyerekvers-kötetét, a Macskadombi verseket is képekbe álmodta. Az illusztrátor azt mondta, mielőtt nekifog a rajznak, megpróbál a sorok közé látni, és a szövegben meg sem jelenő részleteket odaképzelni a papírra, mint a gyermek, aki szárnyaló fantáziájával egész kis világot lát a versek köré. Az illusztrációk vegyes technikával készültek, akvarellel és temperával, majd számítógépes utómunka révén nyerték el végső formájukat.
Tóth Ágnes mind az ABC parádéból, mind a Macskadombi versekből szavalt a jelen lévőknek – ez utóbbi kötetben a színekre írt egy-egy verset. A költő kedves történetekben mesélte el, hogyan születtek a versek, például megtudhattuk, hogy egyszer egy üveg régi tinta ömlött a ruhájára, ebből lett a Kék vers, amelyet aztán, hogy „árván” ne maradjon, további színes költemények követtek. Aniszi Kálmán szerkesztő, újságíró munkásságáról, és a Csillagösvényeken. Életutak a változó időben című interjúkötetéről is esett szó vasárnap délután a Szent László Napok keretében felállított Könyv-Várban. Dénes László újságíró kérdezte a Nagyváradról elszármazott szerzőt, aki őszintén beszélt Bihar megyei emlékeiről, karrierjének személyes vetületeiről. Aniszi a 90-es években költözött Magyarországra, és hagyta fel korábbi tanári pályáját az újságírásért. A Csillagösvényekben az élet különböző területein tevékenykedő neves interjúalanyait szólaltatta meg. A közönségtalálkozón Meleg Vilmos olvasott fel a szerző műveiből.
Balázs Attila
A Szent László Napok sajtószolgálata
szentlaszlonapok.ro

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővel
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu

Ahol kétszer kel fel a nap (Erdély első összművészeti fesztiválja)
Tegnap rajtolt és július 3-áig tart Torockón Erdély első összművészeti fesztiválja, a Double Rise. Mint a szervezők írják, a rendezvény Erdély első olyan magyar összművészeti kezdeményezése, ahol négy nap alatt közel tucatnyi helyszínen több mint száz programon lehet részt venni. Jelen vannak a legmenőbb magyar zenekarok és az underground művészek legjobbjai is. Zene és színház, irodalom és slam poetry, borudvar és táncház, filmes sátor, kézművesvásár, buli színesíti a kínálatot.
A szervezők több mint tíz helyszínnel várják a látogatókat a falu különböző pontjain és a település közelében. A Költőfészek irodalmi udvarban műhelygyakorlatokat tartanak, itt mutatja be könyvét Muszka Sándor és Bálint Tamás, továbbá beszélgetések lesznek a Prózaírók, a Költők vagy a Fiatal szerzők délutánján. A filmes sátor kínálatában helyet kaptak magyar és erdélyi vonatkozású filmek, többek között a Saul fia vagy A berni követ. Néptánc- és népdaloktatást is tartanak, továbbá hangszerbemutató előadások, kézművesség és népzenei mesterkurzusok várják érdeklődőket. A torockói Duna-házban nyílik a Márton Áron Agora, itt közéleti, vallási, történelmi kérdésekről beszélnek a meghívottak.
A koncertkínálat is igen változatos, fellép többek között a Bagossy Brothers Company, az Anna and the Barbies, a Kiscsillag, a Magashegyi Underground, a Punnany Massif, Szalonna és bandája, a Tokos zenekar, a Parno Grast, Baricz Gergő, Ferenczi György és a Rackajam, a Loyal. Részletes program a doublerise.ro oldalon olvasható.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Torockó: fesztiválozás napfelkeltétől napfelkeltéig
Jöttek, láttak, szórakoztak a Double Rise-on – vendégek is, helybéliek is
Egész Torockó fesztivállá alakult az elmúlt néhány napban, „Erdély első összművészeti fesztiválján, a Double Rise-on”, ahova több ezren ellátogattak: az utcán ismerősökbe, rég látott barátokba botlott az ember, valahonnan mindig hallatszott a zene, így bárhol táncra perdülhettek, vagy rázendíthettek kedvenc nótájukra/dalukra.
A fesztivál négy napja alatt a több mint tíz helyszínen zajló rendezvényen száznál is több programból választhattak a résztvevők. Nem csak a kis- és nagyszínpad előtt vagy a Folkudvaron szórakozhattak a fesztiválozók, hanem: az Eb-sátorban, chillzone-ban, Márton Áron Agorában, a Költőfészek irodalmi udvarban, party sátorban, filmklubban, a legkisebbek pedig a fesztivál-óvodában. Mi is ott voltunk, hogy megtapasztaljuk a helyszínen a hangulatot, belekóstoljunk a programokba, és elbeszélgessünk nem csak a fesztiválozókkal, hanem a helyi lakosokkal is – hogyan élték meg ők ezt az újszerű napfelkeltét.

Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi turizmus: Brassó megye a legnépszerűbb
Brassó megyeként és városként egyaránt az első számú idegenforgalmi célpont Erdélyben. A másik véglet a Szilágyság: a teljes megyébe alig valamivel több turista látogatott el, mint Tusnádfürdőbe.
Bármily meglepő is, Románia első számú idegenforgalmi célpontja Bukarest, ahol az elmúlt évben 1,72 millió turista töltött el minimum egy éjszakát. Az biztos, hogy a fővárosba látogatók tetemes hányada nem kéjutazásra ment a Dâmbovița partjára, hanem üzleti útra, esetleg ügyintézés céljából valamelyik hivatalba, ugyanakkor tény, hogy a főváros lóhosszal előzi meg a második leglátogatottabb megyét, Konstancát, ahol az Országos Statisztikai Hivatal adati szerint 1,02 millióan fordultak meg.
A külföldi vendégek számát tekintve még nagyobb a különbség, Bukarestbe ugyanis 991 ezren érkeztek a határon túlról, míg a tengerparti megyébe csupán 58 ezren, ami sokat elmond a román tengerpart vonzerejéről.
A harmadik legnépszerűbb megye Brassó, ahova 2015-ben 992 ezren látogattak el, köztük 117 ezer külföldi. Brassót egy másik erdélyi megye, Maros követi, 490 ezer turistával, akik közül 90 ezer érkezett idegenből, majd Prahova, Szeben és Kolozs következnek, 465 ezer, 436 ezer és 428 ezer látogatóval. Az erdélyi megyék közül Bihar tartozik még a népszerű idegenforgalmi célpontok közé, 340 ezer látogatóval.
Hargita megye ugyanannyi turistát vonzott, mint Máramaros, 152 ezret. Kovászna megyének van még hova fejlődnie a turizmus tekintetében, évi 97 ezer vendéggel az országos rangsornak a második felében tanyázik. Az erdélyi megyék közül Szilágyra voltak kíváncsiak a legkevesebben, mindössze 37 ezren, ezek egytizede volt külföldi.
Călărași és Teleorman megyékben idegenforgalom tulajdonképpen nem létezik, előbbiben tavaly 17, utóbbiban 13 ezren fordultak meg. A külföldi látogatók tekintetében országos viszonylatban Szeben megye áll a harmadik helyen, Bukarest és Brassó után, 109 ezer turistával, majd Temes és Maros következik, 91 ezer, illetve 90 ezer fővel.
Félmillió turista Brassó megyében
Az erdélyi városok közül Brassó a legnépszerűbb, 514 ezer látogatóval, bel- és külföldieket is beleértve, majd Szeben (320 ezer), Kolozsvár (319 ezer), Marosvásárhely (180 ezer) és Nagyvárad (163 ezer) következik. A 2014-hez viszonyított legnagyobb arányú, 20 százalékos növekedéssel Kolozsvár büszkélkedhet, amiben minden bizonnyal jelentős szerepe volt az Untold fesztiválnak. Segesvár egymaga több turistát vonzott, 94 ezret, mint a teljes Szatmár megye.
Az erdélyi üdülőhelyek és faluturisztikai célpontok közül valószínűleg a Félix-fürdőt kereste fel a legtöbb vendég, 105 ezer. Azért csak valószínűleg, mert a statisztikában csak közigazgatási egység szintjéig van bontás, s Szentmártonhoz a Félixfürdőn kívül a Püspök (Május 1) –fürdő is hozzátartozik, azt azonban nem lehet tudni, hogy ezek között pontosan milyen arányban oszlottak meg a látogatók.
Szováta második helye azonban megkérdőjelezhetetlen, 105 ezren üdültek tavaly a Székelyföldi fürdővárosban. Herkulesfürdőn 95 ezren, Tusnádfürdőn 31 ezer, Tordán 14 ezer, Parajdon 13 ezer, Bálványoson és Torockón 10 ezer, Borszéken pedig 5000 szállóvendég volt. A falusi turizmus két legkedveltebb erdélyi célpontja a Brassó megyei Törcsvár és Mócs, 67 ezer, illetve 53 látogatóval.
A valós számok minden bizonnyal lényegesen nagyobbak a hivatalos statisztikai adatoknál, az idegenforgalomban ugyanis a becslések szerint elképesztően magas a feketegazdaság aránya.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Előadásgyermek – beszámoló a Puck Bábszínház színészeinek torockói alkotótáboráról
A Puck Bábszínház magyar tagozatának bábszínészeként vettem részt június 20-a és 27-e között egy továbbképzésen a festői Torockón.
Az árnyjáték, valamint a zenével való gyógyítás titkaiba avattak be bennünket a meghívottak. Az árnyjáték kulisszatitkaiba Szentirmai László pedagógus, a Magyar Bábjátékos Egyesület elnöke, a sárospataki Zsákomban a bábom fesztivál szervezője segítségével tekinthettünk be, Tőke Zoltán, szintén Magyarországról érkező és hangterápiával foglalkozó szakember segítségével pedig a zene gyógyító erejével ismerkedhettünk. Az alkotótábor gerincét Szentirmai László elméleti és gyakorlati bemutatója, és ezt követően egy alkotói folyamat jelentette. Képet kaptunk arról, hogyan alkalmazzák manapság az árnyjátékot, ami azért volt igazán izgalmas, mert érezni lehetett, hogy az oktatónk személyesen találkozott több, a világ különböző pontjain élő és játszó, tradicionális bábjátékot művelő bábossal. Megismerhettük az árnyjáték néhány alaptechnikáját, a pontszerű és szórt fény hatásait. Szentirmai László mindezt nagyon szemléletes képeken, de a gyakorlatban is bemutatta.
Az általános fogalmak bevezetése után nagyon konkrét alkotói folyamat kezdődött. Egy általa kiválasztott mesét, és a mese keretében egy második mesét vittünk színre. A két mese két bábkészítési technikát kívánt, így háromdimenziós bábokat, naiv marionetteket készítettünk a kerettörténethez, majd ehhez a díszleteket is megszerkesztettük kartonból, szövetből. A fiúk összeállították a második mese árnyjátékához szükséges keretet, de mindannyian vágtuk, faragtuk, ragasztottuk, díszítettük az árnyfigurákat is.
Hans Christian Andersen A repülő láda című meséje képezte az alaptörténetet, amelynek a főhőse egy dán fiatalember, aki esztelen nagyvonalúsággal elherdálta a vagyonát. Az elszegényedett fiún megkönyörül a sors, egy jóakarójától különös koffert kap ajándékba, amely elrepíti egyenesen a mesésen gazdag Törökországba. Itt megtudja, hogy a szultánkisasszonyt azért zárták el magas falakkal a világtól, mert egy jóslat szerint őt a szerelme boldogtalanná fogja tenni. A fiú hallva a történetet, elhatározza, hogy megkeresi a szultánkisasszonyt és elveszi feleségül. Berepül a palotába, és a törökök isteneként mutatkozik be a magányos lánynak, aki boldogan fogadja, és segíti, hogy díszes kaftánt vásároljon magának, valamint felkészíti a próbára, amit ki kell állnia. Olyan mesét kell mondania a lány kezének elnyeréséért, ami egyszerre mulatságos és tanulságos is. Így születik meg tehát a mesében a mese.
PATKA ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)

MÚRE-riporttábor Temesváron
Nagyvárosi szórvány-bevetésen a magyar újságírócsapat
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) az elmúlt hét végén, a kalotaszegi Farnas–Zsobok és a Beszterce-Naszód megyei Óradna–Borberek után nagyvárosi környezetben, Temesváron szervezte meg sorozatban harmadik riporttáborát. Hat erdélyi megyéből és a Vajdaságból érkezett 26 magyar újságíró vetette be magát a nagyvárosi dzsungel sűrűjébe, hogy pillanatfelvételt készítsen a Temesvári magyar szórványközösség életéről. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala és a Bethlen Gábor Alap támogatásával megvalósuló riporttábor nyomán egy kötet is születik, amelynek bemutatását kíváncsian várjuk, elsősorban mi, Temesvári magyar újságírók, akik e szórványközösség mindennapjainak és ünnepi alkalmainak régi krónikásai vagyunk.
A riporttábor július 8-án, pénteken média-kerekasztallal indult, ahol a vendégek (majdnem) mindent megtudhattak a Temesvári írott és audiovizuális sajtó aktuális helyzetéről. Az újságírókat a továbbiakban Szekernyés János helytörténész, Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelő, Erdei Ildikó és Jakab Ilona iskolaigazgatók, Marossy Zoltán volt alprefektus és Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke tájékoztatták a Temesvári magyar közösség múltjáról és jelenéről, a magyar oktatás helyzetéről, a civilszervezetek életéről. A sajtósoknak alig két napjuk volt rá, hogy kívülállóként, remélhetőleg újszerű látásmódot tükröző Temesvári szórványriportjaikat elkészítsék.
– Miért éppen a nagyvárosi szórvány lett ennek a riporttábornak a központi témája– kérdeztük Rácz Évától, a MÚRE elnökétől.
– A riporttáborok hagyománya a 90-es évekre nyúlik vissza, de az utóbbi két évben kezdtük újra ezeknek a megszervezését. Első alkalommal a Kalotaszeg végében található, de a Szilágysághoz tartozó Farnason voltunk, amely egy halódó, pusztuló félben levő közösség, ugyanakkor a szomszédos Zsobok a magára talált magyar közösség példáját mutatta meg. Tavaly Beszterce-Naszód megyében Radna Borbereken és Óradnán jártunk, ahol azzal szembesültünk, hogy ők románul mondják, hogy ők magyarok. Nem beszélik a nyelvet, de a magyarságtudatuk eleven! Azt mondtuk, hogy legyen egy olyan példa is, ahol a nagyvárosi szórvánnyal ismerkedünk. Újdonságot jelent, hogy a nagyvárosban hogyan lehet megtalálni a magyarokat, mindenki azt mondta, hogy valóban ez nagyon nehéz feladat. Nem könnyű két nap alatt megtalálni azokat az embereket, akik azon dolgoznak, hogy ezt a szórványközösséget összetartsák, ezért előre szerveztük a lehetséges interjúalanyokat, meghívtuk őket a riporttáborunkba, hogy megkönnyítsük a kollégáknak a dolgát és még több, gazdagabb anyag szülessen.
– Honnan érkeztek a Riporttábor résztvevői?
– A távolabbról érkezett sajtósok Hargita, Kovászna és Brassó megyékből jöttek, de erős újságíró csapat van itt Marosvásárhelyről, Kolozsvárról és Nagyváradról, akik összesen 11 szerkesztőséget képviselnek. Itt vannak velünk a riporter iskolások, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakos hallgatói, akik itt gyakorlatoznak, az a feladatuk hogy a tábor történéseit dokumentálják, fotózzák, arról számolnak be, hogy mi hogyan dolgozunk. A Riporter Iskola idén beindított programunk, amelynek Temesvár a harmadik helyszíne Kolozsvár és Marosvásárhely után. A Riporter Iskola folytatódik azzal, hogy októberben Torockón a Kolozsvári BBTE újságíró szakának táborához csatlakozik a MÚRE, majd Nagyenyeden tartunk novemberben egy kiértékelő találkozót.
– A nagyvárosi szórványléttel kapcsolatban mi mozgatta meg az újságírók fantáziáját?
– Egyesek az egyházi közösségeken keresztül próbálják megfogni a magyarságot. A Vajdaságból érkezett kollégák a soknemzetiségű Bánságot, a szerb közösséggel való kapcsolatot is behozzák a képbe, de van akit a Nőszövetség munkája vagy a Máltai Segélyszolgálat munkája érdekel. Természetesen az is történelmi pillanat, hogy hosszú évtizedek után magyar alpolgármestere van Temesvárnak és két líceumban is van magyar nyelvű oktatás, ezek mind olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekre szeretnénk választ kapni.
– Mi lesz ennek a Riporttábornak a hozadéka?
– A tábor nyomán kötetet szeretnénk megjelentetni a Communitas Alapítvány támogatásával, ami arról szólna, hogy mit mutat az a pillanatfelvétel, amit itt Temesváron el tudtunk készíteni. Egy ilyen riportkötet nem leíró, hanem ezt a pillanatot megragadó tud lenni, amelyben benne van a történelem és egy lehetséges jövőkép, majd kiderül, hogy milyen.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)