Tőkés és Sógor a kollektív megbélyegzés ellen
Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő és Tőkés László fideszes európai parlamenti képviselő is felszólalt hétfőn az EP strasbourgi plenáris ülésén, mindketten a romániai magyarság kollektív megbélyegzése ellen emelve szót. Sógor Csaba az ellehetetlenített román–magyar párbeszédet, Tőkés László a volt politikai titkosrendőrség, a Securitate módszereinek jelenkori alkalmazását emelte ki beszédében.
Egy közösség kollektív megbélyegzése ellehetetlenítheti a párbeszédet és a vitát a valóban fontos problémákról, amelyekről a mai napig kevés szó esik Romániában – hívta fel a figyelmet Sógor Csaba. Véleménye szerint ilyen az anyanyelvhasználati jog akadályozása, a kisebbségi közösség szimbólumainak kétségbe vonása, az oktatási törvény szelektív alkalmazása vagy az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállása. „Valós párbeszédre van szükség Romániában a többség és kisebbség között ezekről a kérdésekről, nem pedig médiamanipulációra és kollektív megbélyegzésre” – figyelmeztetett Sógor Csaba. Az RMDSZ politikusa úgy fogalmazott: az utóbbi hetekben a teljes romániai magyar közösség értetlenül figyeli, hogy a hatóságok terrorista merénylet elkövetésével vádolnak egy kisvárosi vállalkozót (a kézdivásárhelyi Beke István Attilát – szerk. meg.), aki egy szélsőjobboldali szervezet helyi vezetője, ám a házkutatás során csupán petárdákat és csillagszórókat találtak nála.
„A teljes igazságot majd kideríti a bíróság, de addig is elkeserítő hisztériakeltés folyik a román médiában, a célpont pedig a teljes romániai magyar közösség” – hangsúlyozta. Sógor Csaba arra hívta fel a figyelmet, hogy jelenleg olyan érzése van a magyar kisebbségnek, sőt, a román publicisták egy részének is, mintha valakiknek a szándékos interetnikus feszültségkeltés lenne a céljuk, erre pedig a jelenlegi bonyolult európai biztonsági helyzetben a terrorizmusnak már a vádja is elég.
Tőkés László felszólalásában a romániai antikommunista forradalom 26. évfordulójának kapcsán Temesvár megbékélést sugárzó szellemét idézte, a Temesvári Kiáltványra hivatkozva annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az 1989-es demokratikus rendszerváltozás hatályának a nemzeti kisebbségekre, nevezetesen az erdélyi magyar közösségre is ki kell terjednie.
A képviselő sajtóirodája által kiadott közlemény párhuzamot von a kézdivásárhelyi „terrorügy” és az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás között, „melyet nagy bizonyossággal a korabeli kommunista rezsim politikai rendőrsége, a Securitate diabolikus forgatókönyve alapján hajtottak végre”. Felhívják a figyelmet, hogy a Ceauşescu-rezsim átkos örökségeként tovább kísért a „hagyományos magyarellenesség, a Securitate posztkommunista utódintézménye most az 1984-eshez hasonló terrorakcióval próbálta újból felheccelni a román közvéleményt, a »magyar kártya« sokadszori kijátszásával igyekezvén elterelni a figyelmet a kormányválságon alighogy átesett országot nyomasztó súlyos gondokról.” A közlemény végül megállapítja, hogy „a migrációs válság és a nemzetközi terror elharapózása idején különösképpen fenyegető a terrorizmus kollektív bűnébe keverni a területi autonómiáért síkra szálló Székelyföldet. Ez a szándék húzódhat meg a kézdivásárhelyi terrorvád mögött, figyelembe véve azt is, hogy a Román Hírszerző Szolgálat hangsúlyos módon »biztonsági kockázatként« kezeli a magyar önrendelkezési törekvéseket.”
Erdély.ma

Dinnyés József „daltulajdonos” adventi jótékonysági koncertje
December 13-án, vasárnap „Betlehem, Betlehem a te határidban ...” címmel adott adventi koncertet Dinnyés József zeneszerző, daltulajdonos, előadóművész a temesvár-belvárosi református templomban. „Költők között zenész, zenészek között költő vagyok. Népem egyharmada szülőföldjétől megfosztottan, más népek fennhatósága alatt él. Önmagam veszteném el, ha a világízlést képviselném és elfutnék nemzeti hagyományaim elől” – ez Dinnyés József hitvallása, aki temesvári műsorát is ennek a hitvallásnak a szellemében állította össze.
A műsor első részében Rósz György gitárművész kíséretében megzenésített költeményeket, énekelt verseket adott elő. Bevallása szerint 50 esztendeje a Kárpát-medencét járja, és az igazságot hirdeti Kiss Jenő, Berde Mária, Füzesi Magda, Gál Éva Emese, Bogdán József, Gülch Csaba, Balogh József, Kányádi Sándor és más, számára kedves költők verseit adja elő gitárkísérettel, egy-egy történetet is hozzáfűzve az előadott versekhez, emberközelbe hozva a költemények szerzőit. A műsor második részében „a szívéhez közel álló hitvalló énekeket” adott elő Dinnyés József, amelyek „karácsony felé mutatnak”, majd „ádventi kicsi dalok” következtek, a Kárpát-medence magyar tájegységeinek a legkülönbözőbb részeiből. Adventi műsorukkal vastapsot arattak. Perselyes adományukkal az első temesvári Magyar Bölcsőde létrehozását támogatták a koncert résztvevői.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Johannis: az idei esztendő a normalitás helyreállításának éve volt
Az idei esztendő a normalitás helyreállításának éve volt Romániában, 2016-ot pedig a demokratikus intézményekbe vetett bizalom visszaszerzésének kell szentelni - hangoztatta Klaus Johannis államfő szerdán, mandátuma első évének mérlegéről tartott parlamenti beszédében.
Az elnök felidézte: megválasztásakor "másfajta politikát" ígért, amelyben a botrányok helyét a tisztelet és komolyság veszi át. Úgy vélte, a belpolitikában megszokottá váltak a konszenzuskereső konzultációk, a külpolitikában pedig Románia fontos lépéseket tett szövetségesi kapcsolatrendszere és regionális szerepe erősítése érdekében.
Johannis bejelentette: az oktatási rendszer reformjáról kezdeményez társadalmi vitát, és úgy vélte: a "Művelt Románia" lehetne az távlatos országprojekt, amelyet az 1918-as egyesülés centenáriumán kitűzhet maga elé az ország.
Külpolitikai vonatkozásban elnök az Egyesült Államokkal kialakított stratégiai partnerségi kapcsolat erősítését és bővítését emelte ki célkitűzései között, fontosnak nevezte az európai uniós és NATO-tagállamokkal, illetve a szomszédos országokkal ápolt kapcsolatok megszilárdítását, a Moldovai Köztársaság európai integrációjának támogatását.
A "legtragikusabb lecke"
Az államfő kitért arra, hogy Románia "legtragikusabb leckéje" idén a bukaresti Colectiv-klubban történt (62 életet követelő) tűzvész volt, amely rávilágított arra, hogy nem szabad szemet hunyni vagy tehetetlenül vállat vonni, amikor a polgárok vagy a hatóságok nem tartják be a törvényeket, mert bebizonyosodott: "a korrupció öl". A társadalomnak ezek után nagyon határozott elvárása, hogy a közügyek intézői, a választott képviselők felelősségteljesen és tisztességesen végezzék munkájukat, a politikai osztálynak elkerülhetetlenül meg kell újulnia, helyre kell állítani a bizalmat a társadalom és a politikai elit között - vonta le a következtetést Johannis.
Mint mondta: lehet, hogy az elmúlt esztendőre a levélben való szavazás bevezetése, vagy egy technokrata kormány megalakulásának éveként fognak emlékezni, de ő azt szeretné, ha úgy emlegetnék, hogy ebben az évben kezdődött a román politikai elit megújulása.
Az elnök beiktatásának évfordulója valójában december 21-én lesz, de akkor a parlament már vakáción lesz, ezért Johannis a költségvetés megszavazásának és az 1989-es temesvári forradalom kitörésének évfordulóján mondta el évértékelő beszédét.
"A változás 26 éve kezdődött Temesváron, ahol a lázadáshoz a szabadságvágy adott erőt az embereknek. A demokrácia véráldozatot követelt (...) Úgy tudunk méltóképpen tisztelegni a 26 évvel ezelőtti áldozat előtt, ha erősebbé tesszük a demokráciát. Ezért azt javaslom, hogy 2016 legyen a politikába, a demokratikus intézményekbe, a pártokba és képviselőikbe vetett bizalom megerősítésének éve" - hangoztatta évértékelőjében az államfő.
maszol.ro

1989. december 16-án nyertes csata, majd 22-e után hallgatólagos kiegyezés
Az utóbbi fél évezredben a magyarság sok csatát megnyert, de a háborúkat jellemzően elvesztette.
1989. december 16-án is volt egy számottevő csata: a Tőkés László parókiája körül gyülekező tömeg kemény magja, a Cina vendéglő nehézsúlyú belvárosi vagányokból álló törzsközönsége ötven méterrel arrébb helyezte a megmozdulás középpontját, hogy a nyílt kommunista- és kormánypárt-ellenességódiuma ne terhelje az elsősorban egyházi vonalon tiltakozó lelkészt.
A tüntetők megállították a villamosokat (a leszálló tömeg nem csekély része csatlakozott a demonstrálókhoz) és egyikük, Zaganescu Daniel felszállt a legelső villamos ütközőjére és onnan vezényelte a tömeg skandálását. Életre szóló élmény volt első ízben hallani azokat a jelszavakat, melyek egy része (például az, hogy „Szabadságot!”) még ma is aktuális. De lúdbőrözik az ember háta attól is, ha felidézi, miként vették át a tüntetők a „Le a Securitate-val”,„Le Ceausescuval”,„Le a kommunizmussal” jelszavakat.
A tízezresre duzzadt tömeg egy idő után elindult, megostromolta és bevette a pártházat, s megütközött a rendőrökkel. A rendfenntartó erők a nyílt utcai harcban vereséget szenvedtek. Viszont a szétszéledő tömegből többeket letartóztattak, Tőkés Lászlót feleségével együtt megverték, letartóztatták és menyői kényszerlakhelyére vitték, s mindazokat a közeli barátokat, akik épp vele voltak, bebörtönözték, majd december 20.-ig terrorizálták fizikailag és lelkileg. (Erről a legérzékletesebben és részletesebben Gazda Árpád írt a „Temesvár ostroma” című kötetben).
December 17.-én folytatódott a rendszerellenes megmozdulás, eldördültek az első lövések. Félelmetes, de való, a város központjában délután fél öttől hajnali fél négyig nem telt el öt perc, hogy ne hallatszott volna lövés. Magyarán éles töltényekkel a fegyvertelen tömeget csak akkor sikerült visszaszorítani és hazatérésre kényszeríteni, amikor egyébként békés körülmények között is jellemzően véget érnek a tüntetések.
December 18.-án és 19.-én általános sztrájk volt Temesváron, szórványos tüntetésekkel és lövöldözésekkel, majd 20-án győzött a népfelkelés, a hadsereg megtagadta a tűzparancsot. December 21.-én több városban is tüntetések zajlottak, s minden jel arra utal, hogy 22.-ére virradó éjjel a színfalak mögött megtörtént a második vonalbeli kommunisták pozícióba kerülését lehetővé tevő hatalomváltás, ami végül a diktátor menekülésébe, elfogásába és igen gyors, eljárásjogi szempontból vitatható kivégzésébe torkollott.
Az új rendszer lassan konszolidálódott, az első években a román „demokratúra” mindennapjait bányászjárások tarkították, hogy a marosvásárhelyi pogromról ne is szóljak. Sokáig úgy nézett ki, hogy a demokratikus mez a volt kommunisták diktatúráját fedi és mihelyt győz a demokratikus ellenzék, a rendszer katonai diktatúrává alakul, hogy az 1989. december 22. utáni vérengzésért felelős új vezetők irhájukat mentsék. Nos, nem így történt, a Demokratikus Konvenció 1996-os győzelme után az új elit kiegyezett a régivel, elmaradt az igazságtétel.
Az új rendszernek is megvannak a diktatorikus vonásai (gondoljunk csak a Mikó-kollégium ügyére vagy az utóbbi idők magyarellenes gesztusaira, a csíkkozmási „Községháza” felirat eltávolíttatására, a székely zászló elleni megújult erejű hadjáratra vagy a kézdivásárhelyi esetre, Beke István egyértelműen koholt váddal alapján való letartóztatására), de összességében sokkal elviselhetőbb a korábbinál, ha korlátok között is, de élhetünk szabadságjogaink nagy részével, köztük a mozgásszabadsággal, szólásszabadsággal. S bár minden bizonnyal hamisítanak a választásokon bizonyos mértékben, de azért mégiscsak működik a pártverseny.
26 év távlatából úgy tűnik, hogy 1989 december 16.-án a demokratikus erők csatát nyertek, majd háborút kihozták döntetlenre.
Más szóval: a régi elit nagy része átmentette magát és kiegyezett a társadalommal, illetve az új elittel. Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Ellopott forradalom
Huszonhat évvel ezelőtt, így, december közepén még kevesen hittünk a csodában, ritka madár volt, aki nemcsak remélte, de szinte bizonyos volt abban, hogy vége Ceauşescu sötét, zsarnoki uralmának. Amikor Tőkés László konok határozottsága kipattintotta a később lánggá terebélyesedő szikrát Temesváron, csak a legbizakodóbbak gondolták, hogy ez a diktátor végének kezdete.
Recsegő-ropogó rádiók mellett hallgattuk a szörnyű hangfelvételeket, a lövöldözést, a kétségbeesést és 16-ától 22-éig erősödött az érzés, hogy a hatalmába kapaszkodó Ceauşescu inkább mindenkit lelövet, bezárat, de nem engedi a lázadást kibontakozni, elterjedni. Ma már tudjuk, nem csak rajta múlott bukása, és nem is csak azokon, kiknek volt bátorságuk utcára vonulni. Nagyon sok hitet, reményt adott az a huszonhat évvel ezelőtti december. Új és jobb életet, valódi szabadságot vártunk. A negyedszázadon túli mérleg azt mutatja, kevés valósult meg belőle. Mekkora volt a döbbenet, amikor Silviu Brucan 1990 elején azt mondta, húsz év szükséges, hogy Románia felzárkózzék Nyugat-Európához! S lám, kiderült: nem vészmadárkodott. Mert míg mi hatalmas lendülettel, bizakodással kezdtünk az új világ építgetéséhez, mások már tudták, hogyan kell saját érdekeik szerint formálni azt. Míg a demokráciát kóstolgattuk, a szabadságot ízlelgettük, a háttérben éledeztek azok az erők, melyek később kibontakozva letéríthették az egyenes útról Romániát. Huszonhat év múltával még mindig keveset tudunk az akkori történések valós mozgatóiról, de tisztulni kezd a kép a következő évekről, évtizedekről. Egyre több minden kiderül arról, kik robbantották ki Marosvásárhely fekete márciusát, a bányászjárásokat, kik gazdagodtak meg a zavaros időkben, kik váltak később politikusokká, vezetőkké, kik azok, akik a háttérből valójában ma is irányítják a dolgokat. A nyíltan hatalomra kerülők és a mögöttük álló, őket mozgatók engedték ily mértékben elburjánozni a korrupciót, ők rabolták szét a működő ipart, tették tönkre a mezőgazdaságot, ők felelősek a még ma is csak csetlő-botló demokráciáért, a rengeteg szegénységi szint alatt élőért, az éppen csak eltengődőkért, azért, hogy sokan visszasírják Ceauşescut és sötét korát, úgy érzik, jobban éltek akkor – amiért nemhogy húsz, de huszonhat év sem volt elegendő az áhított Nyugathoz való felzárkózáshoz. Hogy nagyon sokak számára december közepe, vége nem ünnep, a huszonhat esztendővel ezelőtti események nem a felszabadulást, hanem egy kínlódásokkal teli időszak kezdetét hozták.
Ellopták forradalmunkat, a következő két és fél évtizedünket, és erejük ma is töretlen. Nekik tudható be, hogy évről évre mind keserűbb az évfordulós számvetés.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Klaus Johannis: A korrupció öl
Az idei esztendő a normalitás helyreállításának éve volt Romániában, 2016-ot pedig a demokratikus intézményekbe vetett bizalom visszaszerzésének kell szentelni – hangoztatta Klaus Johannis a mandátuma első évének mérlegéről tartott tegnapi parlamenti beszédében.
Az elnök felidézte: megválasztásakor „másfajta politikát” ígért, amelyben a botrányok helyét a tisztelet és komolyság veszi át. Úgy vélte, a belpolitikában megszokottá váltak a konszenzuskereső konzultációk, a külpolitikában pedig az ország fontos lépéseket tett szövetségesi kapcsolatrendszere és regionális szerepe erősítése érdekében. Kiemelte azt a pártközi egyezményt, amelyben Románia vállalta, hogy 2017-ig a GDP két százalékáig növeli védelmi kiadásait, valamint az új nemzetvédelmi stratégiát, amely az oktatást és egészségügyet is nemzetbiztonsági kérdések közé sorolta. Johannis bejelentette: az oktatási rendszer reformjáról kezdeményez társadalmi vitát, és úgy vélte, a „Művelt Románia” lehetne az a távlatos országprojekt, amelyet az 1918-as egyesülés centenáriumán kitűzhet maga elé az ország.
Külpolitikai vonatkozásban Johannis az Egyesült Államokkal kialakított stratégiai partnerségi kapcsolat erősítését és bővítését emelte ki célkitűzései között, fontosnak nevezte az európai uniós és a NATO-tagállamokkal, illetve a szomszédos országokkal ápolt kapcsolatok megszilárdítását, a Moldovai Köztársaság európai integrációjának támogatását.
Az államfő kitért arra, hogy Románia „legtragikusabb leckéje” idén a bukaresti Colectiv Klubban történt (62 életet követelő) tűzvész volt, amely rávilágított arra, hogy nem szabad szemet hunyni vagy tehetetlenül vállat vonni, amikor a polgárok vagy a hatóságok nem tartják be a törvényeket, mert bebizonyosodott: „a korrupció öl”. A társadalomnak ezek után nagyon határozott elvárása, hogy a közügyek intézői, a választott képviselők felelősségteljesen és tisztességesen végezzék munkájukat, a politikai osztálynak elkerülhetetlenül meg kell újulnia, helyre kell állítani a bizalmat a társadalom és a politikai elit között – vonta le a következtetést Johannis. „A változás 26 éve kezdődött Temesváron, ahol a lázadáshoz a szabadságvágy adott erőt az embereknek. A demokrácia véráldozatot követelt (...) Úgy tudunk méltóképpen tisztelegni a 26 évvel ezelőtti áldozat előtt, ha erősebbé tesszük a demokráciát. Ezért azt javaslom, hogy 2016 legyen a politikába, a demokratikus intézményekbe, a pártokba és képviselőikbe vetett bizalom megerősítésének éve” – hangoztatta évértékelőjében az államfő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

PNL: Florea nem indulhat újabb mandátumért az alakulat színeiben
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) által frissen elfogadott feddhetetlenségi feltételek értelmében az ellene foganatosított vádemelés miatt Dorin Florea nem indulhat újabb polgármesteri mandátumért alakulatunk színeiben – jelentette ki a Krónikának Marian Petrache, a PNL első alelnöke szerdán azt követően, hogy az ügyészség hivatali visszaélés miatt bíróság elé állította a marosvásárhelyi elöljárót. Ha Florea függetlenként sem indul, az megnöveli a magyar jelölt esélyét a 2016-os helyhatósági választáson.
Megtörténhet, hogy az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) kaparja ki a gesztenyét a marosvásárhelyi magyarok számára a jövő évi helyhatósági választáson. A nyomozó hatóság szerdán hivatali visszaélés miatt vádat emelt a megyeszékhely élén negyedik mandátumát taposó Dorin Florea polgármester ellen, akinek a helyi futballklub önkormányzati finanszírozását róják fel.
Az 59 éves, első mandátumát 2000-ben Fodor Imrével szemben megnyerő politikus első alelnöki tisztséget tölt be a Nemzeti Liberális Pártban (PNL), amely éppen hat nappal ezelőtt szigorította a helyhatósági, parlamenti és európai parlamenti választásokra vonatkozó jelölési szabályzatát.
Az alakulat által elfogadott feddhetetlenségi kritériumok értelmében nem indulhat a 2016-os önkormányzati megmérettetésen a PNL színeiben az a politikus, akit jogerősen elítéltek korrupciós, erőszakos vagy szándékosan elkövetett bűncselekmény miatt. Hasonlóképpen nem lehet a liberális alakulat jelöltje, aki ellen csúszópénz elfogadása vagy adása miatt bűnvádi eljárás indult, illetve aki ellen szándékosan elkövetett bűncselekmények miatt vádat emeltek.
Szigorítottak jelölési szabályzatukon a liberálisok
A PNL-ben Floreához hasonlóan első alelnöki tisztséget betöltő Marian Petrache szerdán a Krónika megkeresésére elmondta, az új jelölési szabályzat értelmében az ellene foganatosított vádemelés miatt Marosvásárhely jelenlegi polgármestere nem indulhat az alakulat jelöltjeként újabb mandátumért. „Nem kívánok a Dorin Florea konkrét esetéről, a terhére rótt vádakról nyilatkozni. Viszont a párt országos tanácsa által december 11-én elfogadott feddhetetlenségi kritériumok alapján nem pályázhat a PNL színeiben a polgármesteri tisztségre. Nagyon sajnálom a helyzetet, hiszen egy kiváló kollégánkról van szó” – jelentette ki a Krónikának Petrache.
Az Ilfov Megyei Tanács elnöki tisztségét betöltő liberális politikus ugyanakkor reményének adott hangot, miszerint a jövő nyáron esedékes önkormányzati választásokig Florea perében bírósági ítélet születik, a polgármesternek pedig sikerül tisztáznia magát, és mégis indulhat újabb mandátumért a PNL színeiben.
Közbevetésünkre, miszerint a romániai igazságszolgáltatás lassú törvénykezését figyelembe véve kicsi az esélye, hogy fél év alatt jogerős ítéletet hozzanak az ügyben, Petrache úgy vélekedett: hasonló esetekben indokolt lenne felgyorsítani a bírósági ügymenetet. „Már csak azért is, mivel a vádemelési szakaszban még senkiről sem lehet megállapítani, hogy bűnös vagy ártatlan, viszont ha éppen a vádak miatt nem indulhat a választáson, azzal őt is, de az egész várost megfosztják attól, hogy folytathassa a Marosvásárhelyen folytatott munkáját” – állapította meg a PNL első alelnöke.
Marian Petrache elismerte, a feddhetetlenségi feltételek rögzítésével alakulata nagy felelősséget, de nagy kockázatot is vállalt, szerinte azonban erre mindenképpen szükség van ahhoz, hogy végbemenjen a társadalom által a politikai pártok körében szorgalmazott megtisztulási folyamat. Lapunk megpróbálta Dorin Florea álláspontját is kikérni az ügyben, de nem sikerült elérnünk telefonon.
Felértékelődik a magyar összefogás
A polgármester kedden, a vádemelés bejelentése előtt egyébként úgy nyilatkozott: jelenleg nem tudja, megpályázza-e jövőre is az elöljárói széket; ebben az ügyben lakossági konzultációt folytat a következő időszakban, és csak azután hozza meg a döntését.
Hozzá hasonló helyzetbe került egyébként a megyeszékhely szintén liberális alpolgármestere, Claudiu Maior is, akit ugyancsak hivatali visszaélés miatt állított bíróság elé a DNA, tehát rá ugyanúgy vonatkoznak a PNL szabályai. Maior – aki az alakulatok egyesülése nyomán Floreával együtt a Demokrata-Liberális Pártból (PDL) került a PNL-be – hosszú ideje a marosvásárhelyi polgármester bizalmasának számít, akit már a PDL-ben is alkalmasnak találtak arra, hogy egyszer átvegye a stafétát Floreától a városháza élén.
Amennyiben a két politikus jövőre valóban nem indul önkormányzati tisztségért, abban az esetben alaposan felértékelődik a három magyar párt marosvásárhelyi összefogása. Ennek nyomán az októberi előválasztáson Soós Zoltán városi tanácsos lett a marosvásárhelyi magyarok közös polgármesterjelöltje.
Megtörhet Dorin Florea pályafutása
Illyés Gergely politológus a Krónika érdeklődésére elmondta, nem kizárt, hogy a korrupcióellenes ügyészség eljárása megtöri Dorin Florea politikai pályafutását, hiszen, mint mondta, erre számos példa volt már korábban.
„Véleményem szerint az új helyzet jelentősen tudja befolyásolni a jövő évi polgármester-választás kimenetelét. Amennyiben a Nemzeti Liberális Párt nem változtatja meg időközben a jelöltekre vonatkozó, épp a múlt héten elfogadott belső rendszabályzatát, Florea csak függetlenként vagy más politikai alakulat színeiben indulhat ötödik mandátumáért. Ha pedig nem tud indulni, akkor több hasonló erejű román jelölt fog feliratkozni a megmérettetésre, ami jelentősen növeli a magyar közösség jelöltjének, Soós Zoltánnak az esélyeit, amennyiben a magyar politikai alakulatok valóban elhiszik, hogy reális esélyük van a győzelemre – fogalmazott a politológus. – A DNA-s ügyek kimenetelét egyébként sosem lehet előre megjósolni, az azonban biztosra vehető, hogy a választásokig nem fog lezárulni ez az eljárás.”
Illyés Gergely szerint fontos részlete a történetnek, hogy Florea „jobb keze”, Claudiu Maior alpolgármester ellen is vádat emelt az ügyészség.
DNA-vád: elfocizott közpénzek
A vádirat szerint Florea törvénytelenül kötött az önkormányzat nevében társulási szerződést a Marosvásárhelyi FCM futballcsapattal. A szerződés alapján az önkormányzat anyagi támogatásban részesítette a csapatot működtető sportegyesületet, amelynek az állammal szemben adóssága volt. Az ügyészség szerint az állammal szembeni tartozás miatt a futballklub nem lett volna jogosult állami támogatásra. A marosvásárhelyi önkormányzat 2013 júliusában 7,5 millió lejt szavazott meg a klubnak, amiből a város 7 millió lejt át is utalt. A klub adósságai akkoriban 3,5 millió lejre rúgtak. Az ügyészség szerint a vádlottak ezáltal 7 millió lej kárt okoztak a város költségvetésének.
Dorin Florea polgármestert és Kiss Imola gazdasági igazgatót hivatali visszaéléssel, Maria Ciobant, a városháza volt jegyzőjét, Claudiu Maior alpolgármestert, Benedek István és Ioan Fărcaş tanácsosokat – a futballklub vezetőtanácsának tagjait –, Bakó László Attila és Virgil Măceşanu jogászokat hivatali visszaélésben való bűnrészességgel vádolják. Nucu Ioan Mant, a klub elnökét pénzmosás és sikkasztás miatt állítják bíróság elé. Az ügyet a Hargita megyei törvényszék fogja tárgyalni.
Dorin Florea az Agerpresnek azt nyilatkozta, nem kívánja kommentálni a döntést, azonban hozzátette, megpróbálja bebizonyítani ártatlanságát. „Félreértés történt: én nem írtam alá semmit, csak lepecsételtem a határozattervezetet, amely a támogatásokról szólt. Ha a tanácsosok nem fogadták volna el a határozatot, akkor senki nem lenne hibás, így most a polgármester a felelős. Várom, hogy megkezdődjék a tárgyalás, megpróbálom bebizonyítani, hogy ártatlan vagyok. A pénz megvan, nem vette el senki, szó sincs sikkasztásról” – fogalmazott Dorin Florea.
A DNA egyébként más erdélyi városokban is nyomoz a sportklubok önkormányzati támogatásának törvényességét firtatva: Temesváron a Poli futballklubjának közpénzből történő finanszírozását vizsgálják, Nagybányán pedig a város kézilabdacsapatainak nyújtott önkormányzati támogatás kapcsán nyomoztak.
A polgármester „kampánycsapata”
A jelenleg a román labdarúgó-élvonalban szereplő, az elmúlt szezonban bajnoki ezüstérmet szerző klubot 2008-ban alapították még Marosvásárhelyi FCM néven hathatós önkormányzati támogatással.
Az egyesek által Dorin Florea polgármester „kampánycsapatának” nevezett együttes létrejötte évében – az akkori, megengedő sportszabályozásoknak köszönhetően – helyet vásárolt magának a másodosztályban a Nagyszentmiklósi Unireától, majd második Liga 2-es idényének végén, 2010-ben feljutott az élvonalba, két év múlva azonban kiesett az első osztályból.
2013-ban átszervezték a klub működését, és ez névváltoztatással is járt: felvette az egykori nagy múltú előd, az ASA nevét. Azonban jogilag nem örökölte meg a katonacsapat dicsőséglistáját, új nevét az Asociaţia Sportivă Ardealul (Erdély Sportegyesület) kezdőbetűi adják. A csapat 2014-ben ismét feljutott a Liga 1-be, ahol újoncként idén egy hajszállal maradt le a bajnoki címről. Ezüstérmének köszönhetően a nemzetközi porondra is kijutott, ám elbukta az Európa Liga utolsó selejtezőkörét. A román Szuperkupát ugyanakkor megnyerte a bajnok Steaua ellenében.
Nem ez az első eset egyébként, hogy a marosvásárhelyi futballklub korrupciós botrányba keveredik. Vasile Avramot, a játékvezetői testület korábbi vezetőjét idén áprilisban három év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság, mert – az időközben elhunyt – Sorin Ţerbea marosvásárhelyi üzletember 2011-ben 19 ezer euróval és ingyenes helikopteres utaztatással megvesztegette azért, hogy az ASA jogelődje, az FCM meccsein a klub által „kedvelt” bírók fújják a sípot. A pénzt a 2011-ben lejátszott FCM–Kolozsvári U találkozó alkalmával vette át Avram, aki az összecsapás hivatalos megfigyelője volt.
Az ítélet tudatában az idén nyáron az élvonalból kiesett Szamos-parti egyetemistacsapat az ASA kizárását követelte az élvonalból, ám ez nem történt meg.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Semmire sem garancia a sikeres rezidensvizsga
Munka nélkül maradt többtucatnyi, többek között Marosvásárhelyen végzett pályakezdő orvos. A rezidensvizsga lejárta után országos szinten 153-an nem kaptak állást annak ellenére, hogy a megmérettetésen átmenő jegyet szereztek.
A Digi 24 hírtelevízió beszámolója szerint ennek oka, hogy a fiatalokat csak azokban a kórházakban alkalmazhatják, amelyek ahhoz az egyetemi központhoz tartoznak, ahol letették a rezidensvizsgát. Ezekben az egészségügyi intézményekben azonban nincs elég szabad állás mindannyiuk számára.
Az érintett pályakezdők ezért múlt héten ügyvédi kísérettel keresték fel Bukarestben az egészségügyi minisztérium illetékeseit. Az ügyben szervezett háttérbeszélgetésen azonban segítség helyett Benoni Ţiganiuc, a szaktárca egyik tanácsosa kivándorlásra buzdította a fiatalokat, akiknek azt javasolta, hogy saját érdeküket szem előtt tartva külföldön vállaljanak munkát. A minisztérium ennek nyomán múlt héten azonnali hatállyal menesztette a tanácsost.
Az orvoselvándorlás roppant érzékeny téma az országban, ahonnan az elmúlt nyolc évben mintegy 36 ezer szakember távozott külföldre. A sikeresen vizsgázott fiatalok ugyanakkor néhány napja a Cotroceni-palota előtt szerveztek tüntetést, amelyen Klaus Johannis államfő segítségét kérték, s ha ennek nyomán sem történik előrelépés, a következő célállomásuk Brüsszel.
A rezidensvizsgát 2009 óta hat egyetemi központban szervezik meg: Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Temesváron, Bukarestben, Craiován és Iaşi-ban. Ez azt jelenti, hogy a pályakezdők nem jelentkezhetnek például Galac megyei kórházakba, ahol jelenleg legalább 2500 orvosra lenne szükség. Ebben az évben országos szinten négyezer szabad orvosi állást hirdettek meg.
Nem ez az első alkalom egyébként, hogy problémák merülnek fel a rezidensvizsga nyomán, 2009-ben ugyanis hasonló helyzet állt elő, akkor pedig az egészségügyi minisztérium kérésére a kormány további 1500 állást hirdetett meg. Most a szaktárca egyelőre nem adott konkrét választ a fiataloknak arra vonatkozóan, hogy hogyan kívánják orvosolni a helyzetet.
Az üggyel kapcsolatban Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) oktatója arra hívta fel a figyelmet: a probléma kialakulásához az is hozzájárul, hogy nem mindegyik meghirdetett állást foglalják el a pályakezdők, nem egyformán kelendőek a szakágak.
Kőrössy Andrea, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

Megválaszolatlan kérdések
Ahogyan időben távolodunk az 1989. december 17-én, Temesváron kirobbant „forradalmi” eseményektől, egyre kopik az emlékezet, előzetes tájékozódás nélkül egyre nehezebben idézzük fel a történéseket. Az események semmivel össze nem téveszthető hangulata azonban kitörölhetetlenül megmarad. Meddig tartott az eufória? Szerintem az 1990. február 18-ai marosvásárhelyi könyves-gyertyás tüntetésig. Aztán következtek a titkosszolgálati eszközökkel kiprovokált márciusi események, a magyarellenes pogrom, ami után már másként láttuk a világot, s magát a „forradalmat” is.
Nem kerülhető meg a kérdés: hogyan történt, miből állt a román rendszerváltás? A politikai felépítmény átfazonírozása, az egypártrendszerről a többpártrendszerre való áttérés valóban látványos volt. Mintha előre megrendezték volna. Úgy zajlott, hogy a korábbi nacionál-kommunista állampárt tagjai, valamint a titkosszolgálatok emberei az újonnan vagy újraalakult pártokba beépülve ellenőrzésük alá vették azokat. Az történt, hogy az egykori első vonalhoz tartozók helyét átvették a második, sőt a harmadik vonal tagjai. Ami a lényeg: tulajdonképpen a mai napig ellenőrzésük alatt tartják a politikai és gazdasági hatalmat egyaránt.
Az a helyzet, hogy az események számos mozzanata (mint például: kik voltak a terroristák) a mai napig tisztázatlan, szándékosan homályban tartott. Hogy miért van ez így, gondolom, nem kell részleteznem. Köztudott, a történelem alakulását befolyásoló eseményeknek többnyire két vonulata van: a nyilvános, illetve a titkos. Az előbbiről beszámol a média, megírják a történelemkönyvek, az utóbbiak a színfalak mögött zajlanak, s csak igen kivételes esetekben derül fény rájuk. Minden valószínűség szerint ebbe a vonulatba tartozik a ’89-es romániai „forradalom” rengeteg vonatkozása is.
Az utóbbi bő negyedszázad azt bizonyította, a lépcsőfokokat nem lehet átugrani, a tanulási folyamatot nem lehet megspórolni. A parlamentáris demokrácia bizonyos érettséget feltételez mind a politikus, mind a választópolgár részéről. Romániában pedig nincs hagyománya a demokráciának. Ilyen optimálisnak aligha nevezhető történelmi-társadalmi körülmények közepette kell nekünk, erdélyi magyaroknak megtalálnunk a túlélés lehetőségeit.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A SRI volt tábornoka cáfolja, hogy Ceauşescu rakétákat akart bevetni Magyarország ellen
Románia egykori védelmi minisztere és egy volt titkosszolgálati tábornok cáfolja, hogy Nicolae Ceauşescu 1989 nyarán a paksi atomerőmű elleni rakétatámadást készített volna elő, ahogyan azt Szőczi Árpád újságíró Temesvár - A romániai forradalom kitörésének valódi története című könyvében leírta.
Az Adevarul című lap mai számában Victor Atanasie Stanculescu volt védelmi miniszter és Aurel Rogojan, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt tábornoka reagált a könyvben leírt állításokra.
Szőczi Árpád kanadai születésű magyar újságíró - aki maga is szerepet játszott annak a diktatúrát bíráló interjúnak a megszervezésében és külföldre csempészésében, amelyet Tőkés László akkori temesvári református lelkész adott 1989 elején egy kanadai tévéstábnak - a budapesti történeti levéltárban bukkant egy olyan magyar hírszerzői jelentésre, amely arról szólt, hogy Nicolae Ceausescu 1989 nyarán hét rakétát telepített a Kolozsvár melletti szászfenesi (Floresti) katonai egységbe, amelyeket a paksi atomerőműre állíttatott rá. A rakétákat állítólag arab közvetítéssel Kínából vásárolta, ugyanis attól tartott, hogy a magyarországi reformok Romániába is eljutnak, és őt is elsodorják.
Az újságírónak Németh Miklós akkori magyar miniszterelnök is megerősítette az információt. A volt magyar kormányfő arról is tájékoztatta, hogy a fenyegetés hatására Magyarország az Egyesült Államokból és Japánból szerzett be rakétavédelmi rendszert.
Az Adevarulnak nyilatkozó Stanculescu - akit a történészek a Ceausescu-diktatúra megbuktatása egyik kulcsfigurájának tartanak - cáfolta, hogy Szászfenesre Magyarországot fenyegető rakétákat telepítettek volna. Romániának csak a moldvai Tecuciban voltak 300 kilométeres hatótávolságú, déli célpontok felé irányított orosz gyártmányú rakétái, Szászfenesen csak 17 kilométeres hatótávolságú légvédelmi lövegek voltak - magyarázta.
"Érdekes, okos emberként ismertem meg Németh Miklóst. 1989 decemberében Magyarország miniszterelnöke felajánlotta segítségét Romániának. Kérdezte, hogy szükségünk van-e vérkészítményekre, de azt mondtam neki, boldogulunk egyedül is. Csak azért mondták rólunk, hogy barátok vagyunk, mert a Balatonon nyaraltam. Sosem állt fenn annak a veszélye, hogy háború törjön ki Románia és Magyarország között" - idézte a volt védelmi minisztert az Adevarul.
Aurel Rogojan titkosszolgálati tábornok szerint a Szőczi Árpád által megtalált magyar titkosszolgálati jelentést egy a bukaresti nagykövetségen dolgozó tiszt juttathatta Magyarországra ellenőrizhetetlen híresztelések alapján.
"Olyasmi csak az országot lejáratni akaró (Amerikába menekült volt Securitate-vezető) Pacepa tábornok fejében fordulhatott meg, hogy Romániába arabok szállítottak fegyvereket, és semmi szükségünk nem volt kínai fegyverekre, akkoriban talán nekik lett volna szükségük a mieinkre" - mondta Rogojan az Adevarulnak. (mti, adevarul) .
Transindex.ro

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

A TEMESVÁRI MEGEMLÉKEZÉSRŐL ÉS KONFERENCIÁRÓL
MÁÉRT - 2015. december 20.
Huszonhat évvel a kelet-közép-európai rendszerváltozások megindulása után a romániai forradalom szikravárosában, Temesváron – akárcsak az előző években – felemás módon emlékeztek meg az 1989. decemberi eseményekről. A Ceaușescu-diktatúra bukásával hatalomra került posztkommunista főhatóságok a domináns állam- és nemzetpolitika szája íze szerint emlékeznek és emlékeztetnek másokat az akkori történésekre, szerte az országban, mintegy igazolva azt a közvélekedést, hogy a forradalmat gyakorlatilag ellopta egy puccsista politikai-katonai-rendőri klikk. Temesvár sem lóghat ki a sorból, a helyi hatóságok és a fővárosból érkező hivatalosságok itt is rendre szelektíven emlékeznek az egykori neves és névtelen hősökre, a református gyülekezet hitbeli kitartására, a belvárosi református templomból kiindult és onnan tovahullámzó ellenállásra, a soknemzetiségű és sokvallású városnak, majd az egész országnak a zsarnokság elleni lázadására és szabadságharcára. Idén is az egykori parókus lelkész, Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája, a református egyház és a hajdani felkelők Temesvár Társasága vállalta magára a forradalmi kezdetek hiteles felidézését, egybekötve az elmúlt negyedszázad fejleményeinek mérlegelésével. A 2015. december 18–19-én a Bánság fővárosában tartott megemlékezésnek voltak sajátosan magyar, általános romániai és specifikusan európai vonatkozásai. Péntek délután Balogh László rendező-operatőr, volt országgyűlési képviselő, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi elnöke számolt be 26 évvel ezelőtti élményeiről, amikor is az elsők egyikeként érkezett meg Szegedről Aradon át Temesvárra gyógyszersegély-rakománnyal és kamerával. Meghatódva idézte fel az akkori forradalmi hangulatot, korabeli filmkockák vetítésével pedig a helyszíneket. A mai magyar közmédiának a nemzetegyesítésben játszott szerepéről is beszélt az Új Ezredév Református Központban tartott közönségtalálkozón, amelyen Csallóközi Zoltánnal, a magyar miniszterelnök-helyettes főtanácsadójával együtt vett részt. A Baráti esték című hagyományos rendezvénysorozat idei utolsó alkalmát is itt tartották meg, ezen Bodó Barna szórványszakértő szolgált rövid bevezető helyzetjelentéssel, majd Tőkés László próbált visszaemlékezni egykori küzdőtársa, Gazda Árpád újságíró kérdései mentén a negyedszázaddal ezelőtti történések bizonyos részleteire, s ebben a hallgatóság soraiban ülők is segítségére siettek. A hangulatos, bensőséges találkozón az egykori ellenállókra, az áldozatokra és meghurcoltakra is visszaemlékeztek. Szombaton az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának Justice 2.0 című projektjét mutatták be egy konferencia keretében a Temesvár Társaságnak a Teréz-bástyában található Vega-szalonjában. A Szilágyi Zsolt néppárti politikus, Tőkés László kabinetvezetője által moderált rendezvényen előbb premierként vetítették le a hasonnevű dokumentumfilmet, amely egyes kelet-európai kommunista diktatúrák emberellenes, máig megtorlatlanuk maradt cselekményeiből tárt fel néhányat. Ezt követően a platform vezetői, Göran Lindblad elnök és Neela Winkelmanova igazgató elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amelyik a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Tőkés László emlékeztetett, hogy a Temesvár Társasággal közösen már évekkel ezelőtt kezdeményezte: a kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye éppen Temesváron legyen. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevéssé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Mi több, Eugen Gherga, a forradalom egykori részvevője azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy még mindig titkosítottak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es romániai forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített. Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független technokrata Ciolo?-kormány idején talán esély mutatkozhat a titkosság feloldására.
Többször elhangzott: a Justice 2.0 projekt címében a számok arra utalnak, hogy a kelet-európai társadalmak nem számíthatnak a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek a felderítésében, ezért a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni. Lindblad platformelnök újságírói kérdésre válaszolva elmondta: Nyugat-Európa politikai és akadémiai elitjében is mindmáig meghatározó befolyással rendelkeznek a marxisták és neoliberálisok, a domináns baloldali értelmiség kettős mércét alkalmaz a totalitárius rendszerek megítélésében. Szilágyi Zsolt erre erősített rá, mondván: a nácizmus megfelelőjeként legföljebb a sztálinizmust fogadják el, de már a posztsztálinista rezsimek bűncselekményeit, emberiségellenes, népeket és közösségeket megtizedelő és megnyomorító politikáját enyhébb elbírálás alá vetik. Tőkés László hangsúlyozta: az emberiség és emberiesség elleni bűnök nem évülnek el.
Az EP-képviselő Igazságot Romániának! című felszólalásában egyebek mellett kifejtette: „Az európai nemzetek közössége évek óta súlyos válságokkal és kihívásokkal kényszerül szembenézni. Ebben akarva-akaratlanul osztoznak a volt kommunista országok – köztük Románia. Minden bizonnyal nem tévedünk, amikor azt mondjuk, hogy a sokrétű gazdasági válság, az ukrajnai háborús helyzet, a migráció és a terrorizmus mellett – hogy csak néhány példát említsek – a kommunista múlttal való szembenézés is azon, prioritásnak számító, egyetemes gondjaink közé tartozik, melyekre csak közös erővel, európai összefogással találhatunk megoldást. Az eltelt negyed század, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb, végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását (1), valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg pedig az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását (2).” Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platform cseh igazgatója elmondta, hogy noha a kommunizmus bűneit rejtő archívumok megnyitását a platformot alkotó 51 európai szervezet és kutatóintézet mindegyike támogatja, eddig nem folyamodtak erre irányuló kérésekkel az országokhoz, de korábbi kezdeményezéseik iránt több európai kormány is nyitottnak mutatkozott, és ezért reménykednek abban, hogy szavuk Romániában is meghallgatásra talál. A konferencia részvevői megszavazták, hogy levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz kérvén a 89-es dokumentumok titkosságának a feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett a Platform vezetői, valamint az ahhoz egy hónapja csatlakozott Temesvár Társaság elnöke is aláírja. A temesvári megemlékezés a belvárosi református templom falán lévő emléktáblák megkoszorúzásával ért véget. Tőkés László ezt megelőzően kifejtette: „A mai évfordulós napon a romániai forradalomról is méltó módon meg kell emlékeznünk. A temesvári népfelkelés, a városunkból az egész országra kiterjedő forradalom szabadságharcosainak, hőseinek és áldozatainak a kiontott vére az az aranyfedezet, amelyből az utókor, a rendszerváltozás elkötelezett hívei és harcosai mindmáig „gazdálkodhatnak”, akiknek példája, hite, hűsége és bátorsága ezután és mindenkor erőt ad számunkra – a folytatáshoz. Eszmei téren pedig az ő szellemi tőkéjük az a kimeríthetetlen tartalék, amelyhez huszonhat év után ma is nyúlhatunk. „Temesvár szelleme” jelenti azt a lelki erőt és nemzeti-nemzetiségi-felekezeti egységet, amelyet ellenforradalmi mesterkedések és diverziók által meggyengített, de új erőt gyűjtő táborunk a posztkommunista visszarendeződés, az országot kifosztó, korrupt álprivatizáció, a tovább garázdálkodó neo-nómenklatúra, az újraalakult Szekuritáté és a nacionálkommunista gyűlöletpolitika erőivel szegezhet szembe.”
Tőkés László EU-képviselő
kms.mtva.hu

Ne legyenek titkosak a forradalom dokumentumai (Megemlékezés Temesváron)
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosításának feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője, Temesvár díszpolgára sérelmezte, hogy még mindig titkosak azok a filmek és fotók, amelyeket a forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített.
A résztvevők megszavazták: levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz, kérvén a ’89-es dokumentumok titkosságának feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának vezetői, valamint a platformhoz csatlakozott Temesvár Társaság elnöke, Florian Mihalcea is aláírja.
Tőkés László sajtóirodájának közleménye részletesen beszámolt a hétvégi temesvári eseményekről. Idén is az egykori parókus lelkész, Tőkés László EP-képviselő irodája, a református egyház és a hajdani felkelők Temesvár Társasága vállalta magára a forradalmi kezdetek hiteles felidézését. A december 18–19-én a Bánság fővárosában tartott megemlékezés során péntek délután Balogh László rendező-operatőr, volt országgyűlési képviselő, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi elnöke számolt be 26 évvel ezelőtti élményeiről, amikor is az elsők egyikeként érkezett meg Szegedről Aradon át Temesvárra gyógyszersegély-rakománnyal és kamerával.
Balogh László a mai magyar közmédia nemzetegyesítésben játszott szerepéről is beszélt az Új Ezredév Református Központban tartott közönségtalálkozón, amelyen Csallóközi Zoltánnal, a magyar miniszterelnök-helyettes főtanácsadójával együtt vett részt. A Baráti esték című hagyományos rendezvénysorozat idei utolsó részét is itt tartották meg, ezen Bodó Barna szórványszakértő szolgált rövid bevezető helyzetjelentéssel, majd Tőkés László próbált visszaemlékezni egykori küzdőtársa, Gazda Árpád újságíró kérdései mentén a negyedszázaddal ezelőtti történések bizonyos részleteire. Szombaton az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának Justice 2.0 című projektjét mutatták be egy konferencia során. A Szilágyi Zsolt néppárti politikus, Tőkés László kabinetvezetője által moderált rendezvényen premierként vetítették le a hasonnevű dokumentumfilmet, amely egyes kelet-európai kommunista diktatúrák emberellenes, máig megtorlatlanul maradt cselekményeiből tárt fel néhányat. Ezt követően a platform vezetői, Göran Lindblad elnök és Neela Winkelmanova igazgató elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amely a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Tőkés László emlékeztetett, a Temesvár Társasággal közösen már évekkel ezelőtt kezdeményezte: a kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye éppen Temesváron legyen. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevésbé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Mi több, Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy még mindig titkosak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es romániai forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített. Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosításának feloldása. Az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független technokrata Cioloş-kormány idején talán esély mutatkozhat a titkosítás feloldására.
Többször elhangzott: a Justice 2.0 projekt címében a számok arra utalnak, hogy a kelet-európai társadalmak nem számíthatnak a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek felderítésében, ezért a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni. Lindblad platformelnök újságírói kérdésre válaszolva elmondta: Nyugat-Európa politikai és akadémiai elitjében is mindmáig meghatározó befolyással rendelkeznek a marxisták és neoliberálisok, a domináns baloldali értelmiség kettős mércét alkalmaz a totalitárius rendszerek megítélésében. Szilágyi Zsolt erre erősített rá, mondván: a nácizmus megfelelőjeként legfeljebb a sztálinizmust fogadják el, de már a posztsztálinista rezsimek bűncselekményeit, emberiségellenes, népeket és közösségeket megtizedelő és megnyomorító politikáját enyhébb elbírálás alá vetik. Tőkés László hangsúlyozta: az emberiség és emberiesség elleni bűnök nem évülnek el.
Az EP-képviselő Igazságot Romániának! című felszólalásában egyebek mellett kifejtette: „Az eltelt negyedszázad, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását, valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását.” A temesvári megemlékezés a belvárosi református templom falán lévő emléktáblák megkoszorúzásával ért véget. Tőkés László ezt megelőzően kifejtette: „Temesvár szelleme jelenti azt a lelkierőt és nemzeti-nemzetiségi-felekezeti egységet, amelyet ellenforradalmi mesterkedések és diverziók által meggyengített, de új erőt gyűjtő táborunk a posztkommunista visszarendeződés, az országot kifosztó, korrupt álprivatizáció, a tovább garázdálkodó neonómenklatúra, az újraalakult Securitate és a nacionálkommunista gyűlöletpolitika erőivel szegezhet szembe.”
A kézdivásárhelyi diverzióról
A temesvári konferencián elhangzott beszédében Tőkés László kitért a kézdivásárhelyi történésekre is. „Sokak számára nem kétséges, hogy a mostani kézdivásárhelyi terroraffér mögött ugyanazok az erők állnak, akik a vásárhelyi »fekete március« magyarok ellen irányuló forgatókönyvét is megírták. Nevezetesen arról a Román Hírszerző Szolgálatról van szó, amely a Securitate csausiszta gyakorlatát folytatva, időről időre előhúzza a »magyar kártyát«, és az 1989–1990-es »magyar szeparatizmussal« való riogatás vagy a Har–Kov-jelentés diabolikus szellemében a magyar, illetve a székely közösség kriminalizálása és a közvélemény velük való szembeállítása által próbálja leplezni a posztkommunista rezsim romlottságát, és elterelni a figyelmet a romániai társadalom valós problémáiról és válságáról” – fejtette ki. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ezt a célt szolgálta az a december elsejei kézdivásárhelyi felvonulás is, amely a székelyföldi román civil fórum és a vasgárdista Új Jobboldal hathatós közreműködésével, valamint konstancai, buzăui, prahovai és bukaresti vendégünneplők „importálásával” provokálta a város magyar többségű lakosságát. Ezzel kapcsolatban találóan állapítja meg egy román újságíró, hogy Románia nemzeti ünnepén Kézdivásárhelyen „nem proromán, hanem antimagyar felvonulásra került sor”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akkor és most – visszatekintés 1989-re
„Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt”
Az Új Ezerdév református központban a hét végén a romániai rendszerváltozást elindító temesvári népfelkelés forró pillanataira emlékeztek a temesvári magyarok, a Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája által szerevezett temesvári rendezvény keretében. Az Akkor és most – visszatekintés 1989-re című, filmvetítéssel összekötött előadáson és az azt követő beszélgetésen részt vett Tőkés László EP-képviselő, a temesvári forradalom „szikrája”, Gazda Árpád újságíró, akkori harcostársa, valamint Balogh László, az MDF alapító tagja, aki premierben mutatta be a romániai forradalomról 1989-ben készített megrázó dokumentumfilmjét.
A megemlékezés résztvevőit, köztük Tőkés László EP-képviselőt és EMNT-elnököt, Szilágyi Zsolt EMNP-elnököt és Toró T. Tibor alelnököt, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnököt, a hős református gyülekezet tagjait a házigazda Gazda István lelkipásztor köszöntötte, aki felidézte a 26 esztendővel ezelőtti adventi csodavárás hangulatát. Ezután a szegedi Balogh László rendező-operatőr, a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumi elnöknek Akkor és most – visszatekintés 1989-re című izgalmas előadását hallgathatták meg a jelenlevők, amelyből érdekes részleteket tudtunk meg a temesvári események magyarországi fogadtatásáról és az első segélyszállítmányok kalandos célba juttatásáról az akkori zavaros körülmények között. Balogh László elmondta, hogy valójában a romániai menekültek fogadását készítették elő Szegeden 1989 decemberében, hiszen senki sem hitte, hogy egyik napról a másikra megbukhat Ceaușescu diktatúrája. Amikor eljutott a híre a temesvári csodának Szegedre, Balogh László azonnal útra kelt egy temesvári kórházaknak szánt segélyszállítmánnyal egy francia barátja kíséretében. Első alkalommal láthattuk a már akkor is a magyar közmédiának dolgozó magyar operatőr Aradon és Temesváron forgatott 5 órás dokumentumfilmjének rövidített változatát, amely hűen illusztrálta az 1989-es román–magyar egymásra találás eufórikus pillanatait, ugyanakkor néhány megrázó képsort láthattunk a temesvári kórházakban uralkodó állapotokról és egy agyonlőtt forradalmár azonosításáról. Balogh László 1989. december 22-én elsőként lépte át Nagylaknál az addig lezárt magyar–román határt, és Aradon keresztül érkezett Temesvárra. Aradon a városháza előtt 30-40 ezres tömeg éltette a Panoráma műsor szerkesztőit és a magyar televízió képviselőjét – azokban a napokban jó volt magyarnak lenni Romániában! Temesváron már a diktátor elmenekülését követő zavaros helyzet fogadta Balogh Lászlót, aki a Gyerekkórházban leadta a segélyszállítmányt, majd mindent lefilmezett, amit látott maga körül. Láthattunk egy magyarul csak alig tudó forradalmárt, aki saját elmondása szerint napok óta nem aludt, és koffein fiolákon élve szervezte a rendszerváltó erőket, és láthattunk egy december 22-én éjjel agyonlőtt, a kórházba még élve beszállított fiatalembert, aki időközben meghalt, és a kamera előtt azonosították. Balogh László kamerája még sok izgalmas pillanatot rögzített a járműveket ellenőrző, botokkal felfegyverzett forradalmár csapatokról, szekusok elfogásáról, a terroristák számlájára írt lövöldözésekről. A magyar operatőrnek és francia barátjának másnap Jugoszlávia felé kellett elhagynia az országot, mert nem tudták szavatolni a biztonságát a Temesvár–Arad–Nagylak útvonalon (ott lőtték agyon – pontosabban Aradon – a segélyszállítmánnyal érkező hódmezővásárhelyi fiatalembert). Balogh László azt is elmondta, ezt a dokumentumfilmet többször felajánlotta a román médiáknak, de eddig senki sem volt rá kíváncsi. A film levetítése nyomán a jelenlevők – többen közülük a temesvári forradalom aktív résztvevői voltak – felidézték a 26 évvel ezelőtti forró pillanatokat, és részben azonosították a dokumentumfilm szereplőit. Szilágyi Zsolt EMNP-elnök azt javasolta, hogy gyűjtsük össze az „ellopott forradalom” dokumentumait, amilyen az imént látott dokumentumfilm, írjuk meg mi a forradalom történetét, mert Bukarest soha sem fogja megbocsátani, hogy nem onnan indult el a forradalom és nem egy ortodox pópa volt a forradalom szikrája, hanem egy magyar református gyülekezet lelkipásztora.
A megemlékezés második részében, a Baráti estéksorozat keretében Gazda Árpád újságíró tett fel izgalmas kérdéseket egykori harcostársának, Tőkés Lászlónak. Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, a rendkívüli Baráti esték rendezvény szervezője hangsúlyozta: a temesvári forradalomról 26 év után is beszélni kell, hiszen ez „a mi forradalmunk volt”. Gazda Árpád a Tőkés Lászlót ért hazaárulás és szekus kollaboráns vádak hátterét igyekezett tisztázni, mert szerinte ezek a vádak nem kis mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy elsősorban a román közvélemény előtt lejáratták az 1989-es forradalom hősét. A visszatérő hazaárulás és kém vádakkal kapcsolatban Tőkés László elmondta, hogy beperelte Theodorescu és Talpeș volt titkosszolgálati vezetőket, akik egy televíziós műsorban tették közzé ezeket a képtelenségeket. Az állítólagos beszervezésről pedig kiderült, hogy 1975-ben a frissen végzett teológust, Tőkés Lászlót valóban behívatták a Securitate-ra, és fenyegetések közepette nyilatkozatokat írattak vele, majd végül lediktáltak neki egy „Angajament” című szöveget, amelynek aláírását a fiatal lelkipásztor elutasította. Ezt a dokumentumot közölte 1990 után egy temesvári napilap, méghozzá egy aláhamisított aláírással együtt. „A 2000-res években kikértem a szekusdossziémat, és benne van az Angajament, amely ma sincs aláírva, bárki megnézheti” mondta Tőkés László, aki így summázta az elmúlt 26 év történéseit:
„Ellopták a forradalmat, ez egy közszájon forgó megfogalmazás, ennek a mélységét szeretném most megmutatni. Azért nem érdekli már az embereket és a gyülekezetet sem, a temesvári magyarokat sem – tisztelet a kivételnek –, hogy mi történt 1989-ben, mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni. A legszebb dolgok ebből az időből azok az emberi erények, a bátorság, a hűség, az odaadás, az emberség, a szolidaritás, az összetartás, amelyek, amikor nagy volt a veszély, megmutatkoztak, most pedig, amikor nem vagyunk veszélyben, alig lehet mozgósítani az embereket. Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt.” Tőkés László arra is emlékeztetett, hogy a forradalom templomának építését is eltérítették, és így történhetett meg, hogy 26 év után még mindig épül az Új Ezredév központ. „Valahogy így épül a mi jövendőnk is, mint ez a központ, de csak felépítjük” – mondta Tőkés László, amit a házigazda Gazda István azzal egészített ki, hogy az elszabotált templom helyett épülő magyar központ sokkal nagyobb szabású és jobb projekt, mint a régi. Gazda Árpád pedig arra emlékeztetett: a 26 esztendővel ezelőtt történt temesvári csoda bizonyítja, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni a harcot, mert van remény és megtörténhet az, amiben erősen hiszünk.
Nyugati Jelen (Arad)

Nemzetközi színtérre vinnék az 1989-es forradalom ügyét
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosságának a feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári évfordulós konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián jelenlévők megszavazták: levélben fordulnak Klaus Johannishoz az ügyben, hiszen az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Raluca Prună igazságügyi miniszter is a nemzetközi nyomásgyakorlásban bízik.
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosságának a feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári évfordulós konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője, Temesvár díszpolgára sérelmezte, hogy még mindig titkosítottak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es forradalom napjaiban a Szekuritáté, a rendőrség és a katonaság készített.
A konferencia résztvevői megszavazták, hogy levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz, kérvén a '89-es dokumentumok titkosságának a feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a vezetői, valamint a platformhoz egy hónapja csatlakozott Temesvár Társaság elnöke, Florian Mihalcea is aláírja.
A konferenciát követő sajtótájékoztatón Göran Lindbad, az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának svéd elnöke elmondta, hogy a kommunizmus bűneit rejtő archívumok megnyitását a platformot alkotó 51 európai szervezet és kutatóintézet mindegyike támogatja. Neela Winklemanova, a platform cseh igazgatója rámutatott, hogy eddig nem folyamodtak hasonló kérésekkel az országokhoz, de korábbi kezdeményezéseiket több európai kormány is támogatta, és ezért reménykednek abban, hogy szavuk Romániában is meghallgatásra talál.
Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Hozzátette, az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független, technokrata Cioloş-kormány idején van esély a titkosság feloldására. A civil aktivista elmondta, a temesvári Justice 2.0 konferencia címében a számok arra utalnak, hogy a romániai társadalom nem számíthat a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek a felderítésében, így a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni.
„Az eltelt negyedszázad, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb, végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását, valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg pedig az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását" – hívta fel a figyelmet Tőkés László EP-képviselő.
A konferencián az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a vezetői elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amelyik a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevéssé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Tőkés arra emlékeztetett, hogy a Temesvár Társasággal közösen évekkel ezelőtt kezdeményezte: a Kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye Temesváron legyen.
A forradalom dossziéjának titkosítása kapcsán Raluca Prună igazságügyi miniszter is megszólalt, rámutatva: meggyőződése, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntései nyomán a hazai igazságszolgáltatás egyformán kezeli majd a forradalom és a bányászjárás dokumentumait. A tárcavezető ezt azután jelentette ki, hogy pénteken találkozott Teodor Marieşsel, a 21 Decembrie 1989 Egyesület elnökével. Utóbbi elmondta, a miniszter időt kért, hogy tájékozódhasson az ügyészségen a forradalom dossziéjáról, a következő találkozóra január 5-én kerül sor.
Temesváron egyébként a hétvégén is tartottak a megemlékezések – vasárnap a szirénák is megszólaltak, emlékeztetve a 26 évvel ezelőtti eseményekre.
Krónika (Kolozsvár)

Temesvári szirénák
Ismét megszólaltak vasárnap a szirénák Temesváron annak tiszteletére, hogy 26 évvel ezelőtt kirobbant a romániai forradalom a bánsági mártírvárosban.
Az évfordulóra a helyi és központi hatóságok évről évre rendszeresen megemlékeznek, az egykori rendszerváltó eseményeknek immár egész könyvtárat betöltő dokumentációja van, a teljes igazságot azonban több mint negyed évszázad elteltével sem sikerült felderíteni.
Hosszú ideje elsősorban a szelektív emlékezet a szembeötlő Romániában, ahol ma már kevés szó esik arról, hogy annak idején mégiscsak egy református lelkész kiállása, egy református gyülekezet kitartása, majd egy soknemzetiségű és -vallású város szolidaritása vezetett a kommunista diktatúra megdöntéséhez. Közben arra sem derült fény, pontosan kik rendelték el a tűzparancsot azokban a vérzivataros napokban, kik tehetők felelőssé több mint 1100 ember haláláért és a több mint háromezer sérültért.
A forradalmárok már régen arra a következtetésre jutottak, hogy a kelet-európai társadalmak – beleértve a romániait – nem számíthatnak a belföldi bíróságokra a kommunizmus bűneinek felderítésében, ezért a problémát nemzetközi szintre kell emelni. Mindez évekkel ezelőtt megtörtént, az európai emberjogi bíróság pedig arra kötelezte a bukaresti hatóságokat, hogy tárják fel az akkori eseményeket, a bűnösöket pedig állítsák bíróság elé.
Ennek ellenére a főügyészség nemrég lezárta a forradalomdossziét, miközben az 1990-es bányászjárás ügyében folytatja a kivizsgálást. Ez a kettős mérce teljesen érthetetlen, és jogilag sincs rá magyarázat. Egyesek szerint nincs rá politikai akarat, mások mélyebb összefüggésben gondolkodva úgy vélik: Nyugat-Európa politikai és akadémiai elitjében ma is meghatározó befolyással rendelkeznek a marxisták és neoliberálisok, a domináns baloldali értelmiség pedig kettős mércét alkalmaz a totalitárius rendszerek megítélésében.
Mindkét vélekedésnek megvan a maga igazsága, a közelmúlt feltárásához pedig mindenképpen hozzájárulna, ha a temesvári forradalmárok kezdeményezésére feloldanák 1989 dokumentumainak titkosságát. E nélkül egyelőre sötétben tapogatózik a jelenkor, a felelősök pedig senkitől sem zavartatva élhetik nyugdíjas éveiket.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Huszonhat év után
Népfelkelés, forradalom, államcsíny vagy a külföldi titkosszolgálatok összeesküvése volt, ami 1989 decemberében történt? Kik lőttek a fegyvertelen emberekre? Kik voltak a terroristák? Ezek azok a kérdések, amelyek vitákban, elemzésekben vagy csak "sima" beszélgetések során is gyakran elhangzanak. És amelyekre máig sem kaptunk választ.
Tény, hogy a forradalom szikrája Temesváron pattant ki. 1989. december 16-án Temesváron felháborodott tömeg akarta megakadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását. A következő napokban a megmozdulások átterjedtek az ország más városaira is, és forradalommá nőve elsöpörték Ceausescu uralmát. A hatalom és a román politikusok Temesvár szerepét az utóbbi 26 évben folyamatosan igyekeztek csökkenteni, mellőzni. A tankönyvekben vagy az állami szintű megemlékezéseken évről évre kevesebb szó esik arról, hogy egy temesvári magyar lelkész parókiájánál kezdődött az a megmozdulás, amely a rendszerváltozást elindította.
26 év után Tőkés László úgy látja, ellopták a forradalmat. Véleménye szerint azért nem érdekli már az embereket, hogy mi történt 1989-ben, "mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni". (…) Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt".
Tegnap délelőtt Marosvásárhelyen maroknyi forradalmár gyűlt össze a városháza előtt, hogy elhelyezzék az emlékezés koszorúit a forradalom napjaiban elesett harcostársaik emlékművénél. Sajnálatos módon, a hivatalosságokon kívül alig pár érdeklődő lézengett a téren.
A forradalmárok több mint negyedszázad óta ugyanazokat a kérdéseket fogalmazzák meg konokul, újra és újra, egyre reménytelenebbül. Hiszen lezárták a forradalom dossziéját. Kérdésünkre sorolták is sérelmeiket: "Nem tudjuk, hogy kik lőttek ránk, nem tudjuk, kik a tettesek, rengeteg halottunk van, rengeteg sebesült, és felelősök nincsenek. 26 év után, úgy látjuk, visszarendeződtek a dolgok, a szekusok és a kommunisták vagy azok utódai vezetik az országot".
Másvalaki megkérdezte: látja, milyen kevesen vagyunk, mit gondol miért? És a választ is megadta: mert senki nem beszél az akkor történtekről. Az iskolában nem mondják meg, mi volt a kommunizmus, mit csináltunk mi, és mit kockáztattunk abban az időben. Minden esély megvan arra, hogy a valós demokráciából egyre távolabb kerüljön ez az eredeti demokráciánk. Azért mégis érdemes volt, de az, hogy a dolgok rossz irányba haladnak, a politikusok hibája.
Valaki megjegyezte: 26 év után az az érzése, hogy a forradalom nem ért véget. Ellopták azt, ami eredetileg elkezdődött, sok csaló beférkőzött a pártokba és az állami szervekbe, a forradalmárokról elfelejtkeztek. Felelősök pedig nincsenek. Mégis van még remény, hogy jó irányba folytatódik, nem fegyverekkel, hanem mentalitásváltozással, másfajta politizálással.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnepi parlamenti ülés a forradalom emlékére
Ünnepi ülésen emlékezett meg hétfőn a parlament két háza arról, hogy 1989-ben december 21-én gyűrűztek át Bukarestbe is a Temesváron még 15-én, Tőkés László védelmében kitört rendszerellenes megmozdulások.
A nap folyamán számos rendezvényt tartottak, mintegy háromszáz egykori forradalmár az Egyetem téren tartott megemlékezést. Az eseményen Teodor Mărieş, az 1989 december 21. forradalmárszervezet elnöke adott hangot a forradalmárok felháborodásának, amiért a legfőbb ügyészség lezárta a forradalom során a hatóságok által elkövetett atrocitások kivizsgálását.
1989. december 21-én az Iránból egy nappal korábban hazatért kommunista diktátor, Nicolae Ceaușescu nagygyűlést hívott össze, amelynek célja az volt, hogy elítélje „a szocialista forradalmat fenyegető” temesvári eseményeket. A tömeg azonban egy idő után már nem volt hajlandó a kommunista párt központi bizottságának erkélyéről szónokló diktátort hallgatni, és rendszerellenes jelszavakat kezdett kiabálni.
A szemlátomást megdöbbent Ceaușescu ekkor már hiába ígért százlejes béremelést, a nélkülözéseket, áramszünetek miatt feldühödött emberek nem hallgattak rá, ezért kimenekítették az épületből. A tömeg a bukaresti Egyetem térre vonult át, ahol barikádokat építettek. Ceaușescu kivezényelte a hadsereg és a terrorellenes erők páncélosokkal megerősített egységeit, és vérfürdő kezdődött a bukaresti utcákon. A hivatalos adatok szerint ekkor 49 személy vesztette életét, több mint ötszázan megsérültek, és több mint ezer személyt vettek őrizetbe, és vittek a zsilávai börtönbe.
A forradalom győzelmét másnap jelentették be, miután az utcai megmozdulások folytatódtak, a tüntetők megostromolták a központi bizottság épületét, és a Ceaușescu házaspárt helikopterrel menekítették ki a központi bizottság épületének tetejéről.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Továbbra is Székelyföldön a legalacsonyabb az átlagbér
A korábbi évekhez hasonlóan a Bukarestben, Kolozsváron és Temesváron dolgozó alkalmazottak fognak 2016-ban is a legtöbbet keresni, a bérek tekintetében ugyanakkor ebben az évben is a két székelyföldi megye, Hargita és Kovászna lesz a sereghajtó. 
A Ziarul Financiar pénzügyi napilap az Országos Gazdasági Előrejelzési Bizottság adataira hivatkozva számolt be arról, hogy idén a fővárosban biztosított átlagfizetések meghaladják majd a nettó 2800 lejt, ezzel a bukaresti bérek jelentősen, 65 százalékkal haladják meg az országos átlagbért, illetve 7 százalékkal lesznek magasabbak, mint a tavaly Bukarestben mért adatok.
Nem panaszkodhatnak a Kolozs megyében dolgozók sem, a becslések szerint ugyanis ebben az évben átlagosan 2166 lejt fognak keresni, 7,8 százalékkal többet, mint 2015-ben, míg Temes megyében a bővülés mértéke 7,5 százalékos lesz, ez idén 2050 lejes átlagjuttatásokat jelent.
Az Adecco meglátása szerint ebben az évben is Bukarestben, Kolozsváron és Temesváron lesz a legnagyobb a kereslet, de Brassóban is körvonalazódnak fontosabb beruházások, bővítések. A fejvadász cég szakértői szerint ezek a térségek még kiaknázatlanok a humántőke szempontjából.
A számottevő fejlődés ezzel szemben továbbra is elkerüli a székelyföldi megyéket: a gazdasági előrejelzési bizottság szerint ebben az évben Hargita megyében lesz a legkisebb, mindössze nettó 1317 lejes az átlagfizetés. Nem áll sokkal jobban Kovászna megye sem, ahol a becslések alapján az alkalmazottak átlagosan 1398 lejes juttatásokra számíthatnak. Erdélyi viszonylatban a negatív listán Beszterce-Naszód megye következik 1472 lejjel, és Bihar megyében is alig 1490 lej lesz az átlagbér.
Jó hír viszont a kiskeresetűeknek, hogy májustól bruttó 1250 lejre (nettó 917 lej) emelkedik a minimálbér – az intézkedés több mint 1,1 millió alkalmazottat fog érinteni. A Victor Ponta vezette kormány még azt tervezte, hogy a jelenleg bruttó 1050 lejes minimális munkabért már január elsejétől 1200 lejre növelik, Dacian Cioloş szakértői kabinetje azonban úgy döntött: később, de nagyobb mértékben bővítik a minimálbért, mindezt pedig azzal indokolták, hogy az intézkedés gyakorlatba ültetéséhez hatástanulmányra van szükség.
Kőrössy Andrea. Székelyhon.ro

Romániában nem volt forradalom, de leverték (2016, az ötvenhatos magyar forradalom emlékéve)
A Háromszék már az idei esztendő első lapszámaitól kezdve folytatni kívánja dokumentumsorozatát az erdélyi, romániai ’56-ról, így tisztelegve mindazok előtt, akik teljes mértékben azonosultak a magyar forradalom eszméivel, először „hallották meg a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”, rendszerellenes szervezkedések, szervezkedési kísérletek egész sorát kezdeményezték, tiltakoztak a román kommunista diktatúra jogtiprásai és a kisebbségi elnyomás ellen.
A romániai ’56-os szervezetek, szervezkedési kísérletek nem csak a magyarországi forradalom és szabadságharc recepciójaként formálódtak, Stefano Bottoni összegzése szerint „önálló történelmi relevanciával bírnak.” A Bolyai Tudományegyetemen ötvenhatos tevékenységéért hét év börtönbüntetéssel sújtott Dávid Gyula irodalomtörténész főszerkesztésében 2006-ban megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet (a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában) több mint ezernégyszáz politikai elítélt legfontosabb adatait tartalmazza. A periratok további tanulmányozása nyomán az életrajzi adattár folyamatosan gyarapszik, hamarosan szükségessé válik a bővített kiadás megjelentetése. Az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc – az első győztes antikommunista forradalom (bár a győzelem csak tizenkét napig tartott) világtörténelmi nóvum! – erdélyi, romániai visszhangja sokkal átfogóbb volt, szélesebb társadalmi csoportokat érintett, mint ahogy az a kollektív emlékezetben él! Abban egyetértek a kiváló történésszel, Stefano Bottonival, hogy 1956-ban Erdélyben a forradalom elmaradt, de abban nem, hogy nem volt „romániai ’56”, és nem volt „erdélyi magyar ’56”! (Papp Zsolt Attila: 1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem)  Abban is – bizonyára – egyetértünk, hogy a romániai, erdélyi ’56 sajátos volt, számos régióban a magyar forradalom és nemzeti szabadságharc leverése után, a brutális retorzió közepette indult, éveken át tartott, tömegeket mozgatott meg, papírra rögzítették programjukat.  Romániában valóban nem volt a magyarországihoz hasonló, tömegeket megmozgató, országos szintű politikai programokat megfogalmazó belső ellenzéki szembenállás, forradalmi fegyveres harc, a tankok sem dübörögtek a nagyvárosok utcáin, de voltak olyan szervezkedések, tervezetek, amelyek nemcsak a létező szocializmust akarták megreformálni, hanem annak radikális megdöntését tűzték ki célként.  Az idei esztendő kiváló lehetőséget biztosít, hogy tovább folytassuk a fontosabb szervezkedések, koncepciós perek bemutatását. A magyar forradalom leverése ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román hatalom számára: a példátlan retorzió nemcsak a román belső ellenzéket próbálta likvidálni, hanem a magyarság, de a német anyanyelvűek, zsidók, szerbek szinte minden társadalmi rétegét súlyosan érintette, puszta létében fenyegette. Elegendő az 1959. évi brassói, később kiváló irodalmi alkotások egész sorát eredményező íróperre – „a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával Andreas Birknert és Wolf von Aichelburgot huszonöt, Georg Schelget húsz, Hans Bergelt tizenöt, Harald Siegmundot tíz év kényszermunkára ítélték, a vád egyik tanúja, Eginald Schlattner, akit később szintén elítéltek feljelentés elmulasztásáért, két önéletrajzi regényben is beszámolt ügynökmúltjáról! – vagy az 1954-ben kezdődött, a romániai zsidóság nemzetközi hírnevű személyiségei ellen indított tömeges „cionista” perekre utalnom. Cionizmus ürügyén 5020, a német nemzeti szocializmussal való kapcsolatért 4645, a szerb nacionalizmussal és Titóval való szimpatizálásért 1644 személyt tartottak nyilván: megfigyelték és követték őket. Sajnos sem az államközi, sem a diplomáciai kapcsolatokban nem kamatoztatják: 1956 a román–magyar együttélés kiemelkedő időszaka! Bukarestben már a magyar forradalom első napjaiban röpcédulák jelentek meg, a diákok egy csoportja 1956. november 4-ére utcai tüntetést kezdeményezett, de a Securitate beépült a szervezők csoportjába és a kezdeményezőket – köztük Paul Goma, Alexandru Ivasiuc, Ştefan Augustin Doinaş később ismertté vált írókat –, valamint az Egyetem téren gyülekezőket 1956. november 5-én letartóztatták és elítélték. A karhatalom és a tüntető diákok közötti egyetlen nyílt összecsapásra Temesvár központjában került sor. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Nagy László, Heinrich Drobny vezette temesvári, román többségű műegyetemi hallgatók az 1956. október 30-án tartott nagygyűlésen követeléseiket tizenkét pontban fogalmazták meg. A pontok majdnem azonosak voltak a szegedi, budapesti egyetemisták által megfogalmazottakkal. Követelték: a szovjet csapatok azonnali kivonását Romániából, gazdasági kapcsolatokat minden országgal, beleértve a kapitalista országokat is, hozzák nyilvánosságra a Románia által aláírt gazdasági szerződéseket, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, mivel Romániában csak mímelték a személyi kultusz eltörlését. Továbbá: az orosz nyelv kiiktatását a felsőfokú oktatás kötelező tantárgyainak sorából, a marxizmusórák számának csökkentését, a parasztokat sújtó kötelező termény- és húsbeszolgáltatás eltörlését, a munkásosztályt megnyomorító normák eltörlését, a munkások fizetésének emelését, a fizetési adók eltörlését, egyetemi autonómiát. Elítélték a szovjet csapatok magyarországi katonai intervencióját. (Romániában sajátos kommunista nemzetépítés zajlott. 1954 és 1956 között felszámolták a román gazdaságra meghatározó befolyást gyakoroló szovjet-román vegyes vállatokat, a szovromokat, a szuverenitás visszanyerése érdekében 1955 nyarán Emil Bodnăraş hadügyminiszter azzal a váratlan kéréssel fordult Hruscsov szovjet pártfőtitkárhoz: engedélyezze a szovjet csapatok kivonását Romániából!)  A securitate alakulatai 1956. október 30-án a műegyetemi nagygyűlés után körülvették és elszigetelték a temesvári Műegyetem épületét. Megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Mintegy 2500 egyetemistát tartóztattak le, teherautókra kényszerítették, majd a magyarországi szovjet katonai intervenció miatt üressé vált kisbecskereki szovjet laktanyába szállították. Azok az egyetemi hallgatók, akiket nem tartóztattak le, másnap, 1956. október 31-én Temesvár központjában tüntetést szerveztek. A letartóztatottak szabadon bocsátását követelték. Nyílt összecsapásra került sor a diákok és karhatalmisták között. Gyorsított eljárással, a Büntető Törvénykönyv 327. szakasza előírásai alapján – nyilvános izgatás vádjával – 29 egyetemi hallgatót és két tanársegédet állítottak hadbíróság elé, három hónaptól nyolc évig tartó börtönbüntetéssel sújtották őket. Az eddigi kutatások eredményei szerint összesen nyolcvanegy román anyanyelvű egyetemi hallgatót, gimnazistát, értelmiségit ítéltek el a magyar forradalom eszméivel való azonosulásáért! Teodor Stanca, a temesvári műegyetemi hallgatók tüntetésének egyik főszervezője 2008-ban Csíkszeredában Sólyom László akkori magyar államelnöktől vehette át a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetést. A román falvakban ma is úgy emlegetik: a magyar forradalomnak köszönhetően szűnt meg a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás!
(folytatjuk) 
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Molnár Zsolt parlamenti képviselővel
„Az igazi változások a politikai élet reformjában rejlenek”
Év eleji beszélgetésünk során a parlamenti munka és a Temes megyei RMDSZ tavalyi eredményeit értékeltük, illetve az idei választási év kihívásait vettük számba Molnár Zsolt parlamenti képviselővel.
– A tavalyi év a Temes megyei RMDSZ és jómagam számára az elmúlt években elindított közösségi és szervezetépítési folyamatok megszilárdításáról szólt. Így például tavaly is turnézott a Bánsági Vándorszínház és ismét megszerveztük a Temesvári Magyar Filmnapokat. Ahogy az utóbbi években tettük, tavaly is sikerült infrastrukturális befektetéseket véghezvinni a Temes megyei magyar házakban, új székekkel és asztalokkal szereltük fel a magyar közösségi helyszíneket Dettán, Zsombolyán és Temesváron. Emellett sikerült folytatni azokat a sikeres közösségépítő és identitáserősítő programokat, melyek immár szerves részévé váltak a bánsági magyar közösségi életnek.
A parlamenti munka tekintetében elmondhatom, hogy sikeres évet zárt az RMDSZ, hisz több törvénytervezetünket is elfogadták. Elsősorban a választási törvényeknek a magyar közösség számára kedvező átalakítását emelném ki, hiszen e törvények fogják meghatározni az idei választásokat. Az új szabályok értelmében a magyar közösségnek idén jó esélye van megszilárdítani, egyes helyeken pedig gyarapítani közképviseletét. 
– Mi az, ami tervben volt, de nem sikerült megvalósítani a tavalyi évben? 
– A temesvári Petőfi emlékmű felújítása a tavalyi év nagy elmaradása, ám ez elsősorban a Temesvári Polgármesteri Hivatal mulasztása, hiszen a Temes Megyei RMDSZ által elindított adománygyűjtés sikeres volt, rendelkezésünkre áll a felújításhoz szükséges anyagi keret, ám a polgármesteri hivatal egy éven keresztül nem volt képes kibocsátani a munkálatok elkezdéséhez szükséges papírokat. Törvényhozási szinten a helyhatósági választási küszöb 3 százalékra való csökkentésének az elutasítása a legnagyobb kudarc, hiszen ez által rendkívül sokat segítettünk volna a szórványközösségek képviseletén, ám ezt a javaslatot a nagy román pártok, a kisebb román pártok térnyerésétől való félelemben, elutasították. Így megmarad az 5 százalékos választási küszöb, ám az új választási törvények ezen kívül mondhatni előnyösek a magyar közösség számára. 
– A 2015-ös évet sokan „Colectiv” évnek nevezik. A szakértői kormányon túlmenően milyen változást hozhat a bukaresti tragédia a román politikai életben?
– A Colectiv klubban történt tragédia mélységesen megrázta a romániai közéletet és remélhetőleg mélyreható változásokat hoz az idei évben. A kormány leváltása csak felszíni jelenség, az igazi változások a politikai élet reformjában rejlenek. A hazai politikai pártok nagy feladat előtt állnak idén, hiszen meg kell újulniuk, meg kell felelniük az új elvárásoknak. Az RMDSZ e téren már több konkrét lépést is tett, hiszen mi vagyunk az egyetlen parlamenti politikai alakulat Romániában, akik ifjúsági kvótát vezettünk be. Ez azt jelenti, hogy az RMDSZ az egyetlen olyan szervezet, amely hivatalból 15 százalékos képviseletet biztosít a fiatalok számára. Több ilyen lépésre lesz szükség 2016-ban. 
– Melyek a 2016-os év újdonságai, legfontosabb kihívásai Molnár Zsolt parlamenti képviselő számára? 
– Tekintettel arra, hogy az idei év a törvényhozási ciklus utolsó éve, több törvénykezdeményezésem véglegesítése a személyes célkitűzésem. Itt elsősorban a Bánság napjának hivatalos ünnepként való elismertetését említeném, de hamarosan véglegesül a bankkártyák használati módjára vonatkozó tervezetem is. Ez utóbbi lehetővé tenné a bankkártya-felhasználók számára, hogy ne csak bankautomatákból, hanem a bankkártyás fizetést elfogadó kereskedőktől is felvehessenek kártyájukról készpénzt. Itthon természetesen a választások foglalják el az idei év prioritásainak első helyét, hisz rendkívül fontos a közösség számára, hogy a tavaszi helyhatósági választásokon megerősítsük helyhatósági képviseletünket, valamint visszakerüljünk a Temes megyei és a temesvári városi tanácsba.
Köszönjük a beszélgetést!
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

„Ádám és Éva, nem Ádám és Béla”
A házasság egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti – vallják egybehangzóan a Krónika által megkérdezett erdélyi magyar püspökök, akiket az ortodox egyház által támogatott alkotmánymódosítás kapcsán faggattunk. Azt szeretnék, ha az alaptörvény egyértelműbb lenne a kérdésben.
„Az Ószövetség is Ádám és Éva szövetségéről, házasságáról szól, nem Ádám és Béla szövetségéről!” – szögezte le a Krónika megkeresésére Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, akit annak kapcsán faggattunk, mi az álláspontja arról, hogy az ortodox egyház támogatásával aláírásgyűjtés folyik azért, hogy az alkotmány rögzítse: a házasság egy férfi és egy nő szabad akaratából jön létre.
Az erdélyi római katolikus érsek lapunknak elmondta, hozzá még nem érkezett megkeresés a témában, ám – tette hozzá – a romániai katolikus egyház a római katolikus, a görögkatolikus és az örmény katolikus egyházak öszszességét jelenti, így ilyen kérdésekben a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia vezetőjét, Ioan Robu érsek-metropolitát szokták megkeresni. Jakubinyi György ugyanakkor utalt Ferenc pápa állásfoglalására, miszerint a házasság egy férfi és egy nő életre szóló, felbonthatatlan szövetsége.
„A házasság egyértelműen egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti” – szögezte le hasonlóképpen Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Megtudtuk, őt megkeresték már, hogy támogassa az alkotmánymódosításra vonatkozó kezdeményezést, és az ügy mellé állnak, hiszen mint mondta, „nekünk ez így természetes, a házasság egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti”.
Ugyan Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspököt még nem keresték meg az aláírásgyűjtés kezdeményezői, de egyetért az előtte szólókkal. „A kezdeményezéssel kapcsolatosan az a véleményem, hogy a házasságot védeni kell! Alapjában véve az utolsó két püspöki szinóduson is ezt fogalmazták meg. Keresztény irányelv, amit az Úr Jézus mondott és a Szentírásban olvasunk: »De Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.« (Mk 10, 7-9)” – hangsúlyozta Böcskei László.
Fél év félmillió aláírásért
Az aláírásgyűjtést az ortodox egyház támogatásával a civil szervezetek által létrehozott Koalíció a családért csoport kezdeményezte tavaly októberben. A koalíció alaptörvény-módosítást célzó javaslata november 25-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben. A kezdeményezőknek e dátumtól kezdve fél év áll rendelkezésükre ahhoz, hogy félmillió aláírást gyűjtsenek össze az ország megyéinek legalább a feléből úgy, hogy valamennyi megyéből legalább húszezer aláíró legyen.
Ha 2016. május 24. előtt összegyűl a megfelelő számú aláírás, népszavazás dönthet a családra vonatkozó jelenlegi alkotmányos tétel módosításáról. Románia alkotmánya vonatkozó cikkelye szerint „a család a házastársak szabad akaratnyilvánításából létrejött házasságon” alapul. Ezt a megfogalmazást módosítanák a kezdeményezők úgy, hogy a cikkely a házasság alapjaként „egy férfi és egy nő” szabad akaratnyilvánítását rögzítse.
A Digi 24 hírtelevízió egyébként a napokban arról számolt be, hogy az aláírásgyűjtést sok ortodox gyülekezetben összekötötték az év eleji házszenteléssel: a házszentelő papok a kezdeményezés támogatásának lehetőségét is felajánlják a felkeresett családoknak.
A Szentírás az alap
A kezdeményezés azt követően kapott széles nyilvánosságot, hogy Ioan Selejan, a Bánság ortodox metropolitája Temesváron a karácsonyi liturgiát követően felhívta rá a hívek figyelmét. Mint arról beszámoltunk, a főpap közölte: azért akar ilyen témájú alkotmánymódosítást, mert egyre több európai országban ismerik el hivatalosan, hogy azonos nemű párok is alapíthassanak családot.
„Olyan polgári kezdeményezésről van szó, amelyet a keresztény családot szerető testvéreink be kívánnak mutatni mindazoknak, akik ezt a népet vezetik” – mondta. Hozzátette: „a cél az, hogy az alkotmányba beleírják: a keresztény család alapját a Szentírásban található családmeghatározás jelenti – a családot az Isten elrendelése szerint a férfi és a nő alkotja. Ezért fiatal diákok kérik majd arra önöket, hogy aláírják a petíciót, és bizalommal kérem, hogy írják alá, mivel, ha nem tévedek, nem tudom, hogy múlt héten-e, de talán Görögországot is térdre kényszerítették ebből a szempontból. Mi sokkal hívőbb nemzet vagyunk, és ezért kérjük az Istent, hogy óvja meg a nemzetünk szent oltára előtt megáldott családot” – fogalmazott Ioan Selejan, ismét hangsúlyozva, hogy a szülők csakis férfiak és nők lehetnek.
A főpap arra utalt, hogy egy héttel korábban az egyébként szintén ortodox többségű Görögországban olyan törvényt fogadtak el, amely lehetővé teszi, hogy az azonos nemű párok polgári eljárás keretében hivatalosítsák a kapcsolatukat. A jogszabály ellen a helyi ortodox egyház hevesen tiltakozott.
Mint ismeretes, az utóbbi években több európai ország, így Nagy-Britannia, Spanyolország és Ciprus is lehetővé tette az azonos neműek kapcsolatának hivatalossá tételét, a kérdés ugyanakkor az Európai Unió több országában továbbra is ellentéteket szül.
Bálint Eszter, Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Fátyol borul a 25 évvel ezelőtti történésekre
„Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor” – beszélgetés a Csép Sándor-díjjal kitüntetett Boros Zoltán tévéssel, zenésszel.
– 1971-ben szerződött a nem sokkal korábban megalakult országos magyar tévéműsor szerkesztőségéhez, de ezzel párhuzamosan dzsesszzongoristaként, zeneszerzőként is aktív volt. Hogyan tudta összeegyeztetni a pályafutása során ezt a két komplex és időigényes területet?
– Már érettségi előtt dilemma volt számomra, hogy milyen egyetemre felvételizzek. Anyám zenetanár volt, zeneiskolába is járatott, apám irodalmár, rendszeresen elém tette az életkoromhoz illő olvasmányokat. Magyartanárom és osztályfőnököm, dr. András Ágoston pedig a magyarórákon arról tudott meggyőzni bennünket, hogy az irodalom a legfontosabb dolog a világon. Tulajdonképpen zeneakadémiára szerettem volna menni, de a Bartók-tanítvány Fischer Stefánia, Nagyvárad leghitelesebb zenetanára szerint még legalább egy évig kellett volna készülnöm, hogy zongora szakra egyáltalán felvételizhessek. Így a bölcsészkar felé vettem az utam. A Bolyai Egyetemen, a magyar szakon évfolyamtársaim többek között Nagy Kálmán, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos voltak.
A magyar szakról negyedéven, 1958-ban hat társammal együtt kizártak, mert egy kari gyűlésen tiltakoztunk a diktatórikus ülésvezetés és a kiszólított diákoknak feltett provokatív kérdések ellen. Az előre megírt forgatókönyv szerint ugyanis meg kellett félemlíteni a diákokat, hogy ne legyen tiltakozás a néhány hónap után bekövetkezendő Babeş–Bolyai egyetemegyesítés ellen.
– Ekkor kezdődött a zenei pálya.
– Négy év múlva sikerült ismét egyetemre kerülnöm, immáron zeneakadémiára, amit Iaşi-ban kezdtem, és Kolozsváron fejeztem be. Nyaranta zenekarommal a román tengerparton muzsikáltunk, ebből tartottuk el magunkat. Dzsesszegyüttesemmel a kolozsvári rádióban és a bukaresti tévében is felléptünk.
A fővárosban megrendezett álláselosztáson médiám szerint a zenetanári szakok diplomásai közül elsőként választhattam, de hiába, mert a rádiós zenei szerkesztői állást – amit választottam volna – a bizottság bukaresti állandó lakhelyhez kötötte, tehát nem kaphattam meg.
Így történt, hogy abban a kötöttségekkel teli, agyonszervezett társadalomban elmentem szabadúszónak. Zenekarommal bárokban, vendéglőkben és hajón muzsikáltunk, ’69-ben pedig elszerződtem karmesternek a nagyváradi színházhoz.
Később kiderült, hogy a két terület, illetve a három: zene, irodalom, színház egy olyan színes, sokrétű pályán, mint a televíziózás, kiválóan hasznosítható. A román televízió mindössze két évvel korábban alakult magyar adásához Bodor Pál főszerkesztő zenei szerkesztőnek vett fel.
Itt mindenekelőtt az erdélyi magyar könnyűzene felélesztésén kezdtem dolgozni, de a régizene is hivatásom és hobbim lett. A Csíkszeredai Régizene Fesztivált Pávai Istvánnal, Miklóssy Vilmossal együtt kezdeményeztük, emellett a Kriterion kérésére egy 16–18. századi énekgyűjteményt szerkesztettem Énekben hallottam címmel, amit máig forgatnak a régizene szerelmesei.
– A 70-es évek közepétől készülő műsoraira azt szokták mondani, hogy metakommunikációs eszközökkel bátorították, ösztönözték megmaradásra az erdélyi magyarságot. Ma már sokan nem ismerik azt az időszakot. Milyen lehetőségei voltak akkor egy újságírónak a burkolt üzenetek eljuttatására?
– Én kissé csodálkozva észlelem, hogy a 25 évvel ezelőtti erdélyi történésekre szinte fátyol borult. A sajtó főleg az üldöztetésekre emlékeztet, itt-ott előfordul egy-két anekdota is, de a valós történések dokumentumkötetek lapjain maradnak, ezeket elsősorban történész szakemberek és egy szűk érdeklődő-kör olvassa. Így is magyarázható, hogy nagy sikere lehet egy-egy színdarabnak vagy regénynek, amely eltúlzottan, nagy ecsetvonásokkal, túlzásokkal ad elő 40–50 éves történeteket a szocializmus korszakából, amin lehet szörnyülködni vagy röhögni, csak éppen aki akkor élt, az nem ismer rá sem a korra, sem az akkori emberekre.
Ugyanis akkor is volt élet. Akkor is volt gondolkodó értelmiség, a Sétatéren este összebújtak a párok, szombaton szólt a zene a döcikben, és nagyokat tudtunk kacagni a naponta támadt vicceken. Közben persze tudtuk-sejtettük, hogy Koczka Gyuri évfolyamtársunk valahol egy börtön mélyén senyved, hogy a Duna-csatornánál meghalt egy családi ismerősünk, de az önfenntartási reflexünk ezeket az ismereteket mintegy zárójelbe tette. Aztán amnesztiakor azt hittük, hogy vége a lázálom-kommunizmusnak, és jön az emberarcú. Ebben többször is tévedtünk.
Megszoktuk, hogy a gondolatainkat csak egymásnak, valós vagy vélt barátoknak mondjuk el, a nyilvánosság előtt vigyázni kell, hogy mit beszélünk. De voltak szentélyek. Például a színházak, a templomok. Voltak szimbólumemberek, akik megszólaltak mindenki által érthető metaforákkal, történelmi példázatokkal beszéltek a máról. Voltak zeneszerzők, akik a könyvek lapjairól eljuttatták dalban a szélesebb közönséghez azoknak a költőknek a verseit, akikre hallgattunk. Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos szavai visszhangoztak bennünk.
Mi, tévések a magunk eszközeivel úgy válogattuk, állítottuk össze a műsorainkat, hogy magára ismerjen bennük az erdélyi ember. Hogy érezni kezdje a saját városán, megyéjén túl az erdélyiség ízét, Áprily szavaival „a titokzatos szót: Erdély”. Ha éppen sikerült kijátszani a cenzúrát, még betiltott versek is adásba kerültek, mint amilyen a trianoni összeomlásról szóló A tetőn (Áprily Lajos) megzenésített változata. Nagyszámú közönséget vonzó nyilvános tévéfelvételeket rendeztünk, ilyen volt a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő domboldalán az egyik Zenés Karaván, amelyre több mint 7000 néző váltott jegyet.
A tévéadásokban kötelezővé tett hazafias nevelést a magunk módján értelmezve Kányádi, Farkas Árpád, Czegő Zoltán a szülőföld, azaz a Székelyföld szeretetéről mondták a verseiket, a műsorban felléptek legjobb rockegyütteseink, ugyanakkor a színiakadémia diákjai középkori magyar iskoladrámát adtak elő. Az adás üzenetét leegyszerűsítve így fogalmazhatnám meg: még sokan vagyunk, itt a helyünk, a szülőföldünkön, amit nem vehet el tőlünk senki, amíg itt élünk. Akkor már nagyon sokan fontolgatták az elvándorlást.
Erdély valódi történelméről nem lehetett a médiában beszélni. És mégis, a helytörténeti vonatkozásokat vagy a művelődéstörténetieket nem gyomlálták ki. Váradon a várról és a barokk (püspöki) palotáról, a váradi sajtó történetéről, Vásárhelyen a Bolyaiakról, Bernádyról, a Kultúrpalotáról, a Székely Színházról, Kolozsváron a színház történetéről szólt a Klubdélután című műsorunk. Ma is nézhetők lennének ezek a műsorok, ha színesben készültek volna, mai technikával.
A magyar adás szerepet vállalt erdélyi rendezvények működtetésében is. A helyiekkel együtt szerveztük, sőt részben finanszíroztuk az udvarhelyi Siculus táncdalfesztivált, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, önálló rockkoncerteket, versenyfesztivált hoztunk létre. Azt az érzést próbáltuk sugározni, hogy vagyunk, sokan vagyunk, itthon vagyunk. Az „itthon vagyunk” érzése súlyosan sérült, amikor egy telefonon kiadott parancs következtében egyszerre szűnt meg a kolozsvári, a marosvásárhelyi rádióadás és a televízió egyetlen magyar nyelvű műsora 1986. január első napjaiban.
– A magyar adás megszüntetésével a zenei karrierje lendült fel, sokat koncertezett dzsesszzenekarával. Milyen volt akkoriban a romániai zenei élet?
– A dzsessz érdekes módon nem tartozott a tiltott műfajok közé, pedig lett volna rá ideológiai ürügy: a halódó imperializmus dekadens terméke stb. És mégsem. A szebeni dzsesszfesztivál szünet nélkül működött. A kötöttségekkel és hazugságokkal tele kommunista világban ez a szabad, rögtönzésen alapuló zene a hallgatókban és a muzsikusokban az ország általános hangulatától merőben elütő felszabadultság érzését keltette. Hetekre feltöltődve távoztunk, és csak lassan illeszkedtünk vissza a mindennapok ritmusába. 1983-tól kezdve én is felléptem zenekarommal minden szebeni dzsesszfesztiválon egészen 91-ig.
A magyar adás megszűnte után zenei képzettségemnek köszönhetően aránylag könnyű dolgom volt, mert átigazoltam a tévénél zenei rendezőnek. Hobbiként a magyar adás zenei felvételeit addig is én készítettem rendezőként is, 86-tól a közrádió és a tévé zenei stúdiójában dolgoztam minden műfajban, a szimfonikustól a dzsesszig, operától a könnyűzenéig. Ugyanakkor maradt időm és energiám zenélni, együttesemmel felléptünk szinte minden romániai dzsesszfesztiválon, koncerteztünk országszerte, lemezt készítettünk. A kommunizmus legsötétebb öt évében paradox módon a zene segítségével felszabadult, kellemes koncertélményekkel teli életet éltem.
Aztán jött a forradalom. A bukaresti Északi pályaudvar közelében, ahol laktam, szinte egész nap ropogtak a fegyverek. Nem lehetett tudni, hogy ki lő és honnan, azt sem, hogy kire. A zenei felvételek szüneteltek, mégis valami belső kényszer hatására felöltöztem, megpusziltam a fiacskám és a feleségem, a blokk kijáratánál megvártam, amíg a gépfegyverropogásban egy kis szünet támadt, beültem a Trabantomba és a televízióhoz hajtottam. A máskor szigorúan őrzött épület udvara tömve volt emberekkel. A toronyblokk és a stúdió között, egy mikrobusz tetején egy férfi mikrofonba beszélt a tömeghez, mintha Caramitru lett volna. Alig hallatszott, mert a tömeg skandálta a „Jos Ceauşescu”-t és énekelt. Úgy éreztem, hogy nekem is kell mondanom valamit.
Felmásztam a mikrobusz tetejére és lelkesen elkiabáltam, hogy a magyarok is mennyire együtt örülnek a románokkal a forradalomnak, hogy itt az ideje, felejtsük el a magyarellenes sajtókampányokkal felszított bizalmatlanságot, szeressük egymást... vagy valami ilyesmit. Azt hiszem, senki nem hallotta, a tízezres tömeg hangja töltötte meg a teret.
– Ekkor az egykori magyar tévések, köztük ön, hivatalos felkérés nélkül, „saját szakállra” újraalapította a magyar adást.
– Kiderült, hogy nemcsak én éreztem úgy, hogy a tévében van a helyem, hanem odajött néhány volt szerkesztőségi kolléga is, akik már rég nem dolgoztak a televízióban. A négyes stúdióban, ahonnan akkor szinte éjjel-nappal folyt a közvetítés, Simonffy Katival egy héten át váltottuk egymást, hogy próbáljuk valamilyen módon a magyarságnak a forradalomban való részvételét jelezni. Magyar karácsonyi dalokat is bejátszottunk, a képernyőn öt év után először jelent meg magyar felirat: Kellemes karácsonyi ünnepeket! A stúdióban eldadogtuk a nézőknek, hogy mi magyarok is... hogy Temesváron egy magyar lelkész... hogy ezután így, együtt... és a Mondod-e még című filmünkből idéztük „a hajdani és a majdani alma materről” Sütő András szövegét. Másnap vidékről kerestek telefonon, hogy ugye újraindult a magyar adás. Mindez az addig évtizedeken át nem létezőnek tekintett karácsony idején.
Azóta karácsonykor gyakran végiggondolom tisztább fejjel, hogyha akkor Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron a korábbi rádiósok, televíziósok egyszerű polgárokként nem éreznek elemi késztetést, hogy felvállalják az akkor még bizonytalan kimenetelű, véres, sok helyen manipulált forradalom fegyverropogása közepette, hogy a magyar szót ismét hallhatóvá tegyék, talán máig sem jöttek volna létre az immáron közel huszonhat éve működő közszolgálati szerkesztőségek. De az is eszembe jut, hogy akár a mi nevünk is ott lehetne, azon az emlékkereszten „troiţán”, amire Bukarestben a televízió udvarán lelőtt emberek nevét rótták. A mi – szerencsére vértelen – médiaforradalmunk zajlott le ’90 januárjában. Az azt követő első években magánéletre, családra, gyermekekre csak nagyon kevés időt szánva dolgoztak rádiósaink, tévéseink a hazai magyar közmédia megteremtésén.
Engem a kollégáim megválasztottak főszerkesztőnek, mert akkor még azt hittük, hogy ez után ez így fog működni. De felmerült bennem a kérdés, hogy mi legyen a zenével. A marosvásárhelyi ’90-es véres napok utáni áprilisban román zenésztársaim nagyon akarták, hogy legyen egy koncertünk a városban, mert el akarták mondani, hogy nem minden román gyűlöli a magyarokat. A Kultúrpalotában megtelt a terem, a levegőben még érezni lehetett a szörnyű napok feszültségének utórezgéseit, hiszen az épület közelében nemrég még kőzáport zúdítottak egymásra románok és magyarok. Román zenésztársaimmal együtt valahogy azt próbáltuk sugallni, közölni – a zongora mellől szóban is elmondtam –, hogy egy mesterséges konfliktuskeltés áldozatai voltunk, vegyék tudomásul, hogy számtalan dolog köt össze bennünket, és főleg a zene nyelvét egyformán értjük és beszéljük, s ezt nem veheti el tőlünk senki.
– A rendszerváltozás után az ön vezetésével a magyar adás a szókimondó, világos beszédet választotta, ugyanakkor pártatlanságra törekedett. A mai magyar adás, illetve a romániai magyar sajtó általában milyen ebből a szempontból?
– Közvetlenül a nyolcvankilences események után, a kereskedelmi adások megindulása előtt még körülbelül három évig a leghatásosabb médium a köztelevízió volt. A képernyő legnézettebb műsora, a híradó az első években egyértelműen a hatalomban elhelyezkedett korábbi nómenklatúra érdekeit szolgálta. A tájékoztatás manipulálása már a forradalom napjaiban elkezdődött, akkor azt sikerült egy időre elhitetni az emberekkel, hogy a nép akarata helyezte vezető pozícióba a volt kommunista vezetők második vonalát. Folytatódott a félretájékoztatás az etnikai konfliktus létrehozására irányuló februári, márciusi magyarellenes kampányban, majd az Egyetem téri, hetekig tartó tüntetésről és a bányászok beözönléséről kidolgozott hamis kép elhitetésével.
Az országos televízió magyar adása a közszolgálati televízióban felvállalta mindezekről az eseményekről a tárgyszerű, valós tájékoztatást, adásainkból meg lehetett tudni, hogy márciusban Marosvásárhelyen nem spontán, hanem lélektanilag előkészített és felülről szervezett atrocitássorozat zajlott, amibe a rendfenntartó erőknek nem volt szabad beavatkozni, vagy hogy a bányászjárás egyszerűen Iliescu parancsára történt. Amikor először felmérték az országos adás nézettségét, kiderült, hogy a televíziótulajdonosok 34 százaléka nézte rendszeresen.
A mi adásunkkal szinte egy időben létrejött kolozsvári magyar televízióműsor Csép Sándor vezetésével szintén felvállalta a valós tájékoztatást, csak sajnos az adáskörzete sokkal szűkebb volt. Közben Csép Sándort is, engem is értek fenyegetések, az újra megalakult Vasgárda a családom kiirtását helyezte kilátásba. Sokat gondolkoztam azon, hogy a gondosan ellenőrzött esti híradó mellett, ugyanabban az épületben hogyan működhetett egy azzal sokszor ellenkező mondanivalót hordozó adás is? Talán mert minden beavatkozási kísérletet nyilvánosságra hoztunk, nemcsak az adásban, hanem nemzetközi fórumokon is (Helsinki Bizottság, Európa Tanács, Szabad Európa stb.).
Visszatérve a kérdésre, a mai magyar közszolgálati adások szakmailag és műszakilag általában meghaladják a kilencvenes évek elején sokszor hazulról hozott amatőr eszközökkel és nagyon kevés személyzettel készült műsorok színvonalát, ugyanakkor a köztévé adásaiban a szerkesztők nagy többsége ma sem vállalna fel olyan tartalmat, amiről tudja, hogy nem felel meg a valóságnak. Hogy a kényes vagy vitatott témák – például a magyar korrupciós esetek – alig jelennek meg, az igaz. Az is igaz, hogy rendkívül ritka a tényfeltáró ankét, ahol a sajtónyilvánosság végül is ki tudja kényszeríteni az igazságszolgáltatás fellépését is. Pedig ma is vannak az erdélyi magyarságot érintő hatalmi túlkapások, törvénytelenül kirótt büntetések, koncepciós perekre emlékeztető eljárások. Hiányzik a valós tévévita, amelyben két, más-más koncepciót valló közéleti személyiség ismertetné, védené szemtől szemben a saját álláspontját. Ehelyett gyakoriak az egyszemélyes interjúk, nyilatkozatok, kinyilatkoztatások.
Mindennek az lehet az oka, hogy a szerkesztőségek, a köztévés, közrádiós újságírók helyzete megváltozott, a közmédiát érintő törvénykezés stabilizálódásával kialakult egy új hatásmechanizmus. Korábban az is megesett, hogy egy politikai párt vezetője felhívta és leteremtette a szerkesztőségek vezetőit, munkatársait, ha valami nem tetszett az adásban. Volt, aki megijedt tőle, volt, aki egy kis iróniával nézői visszajelzésnek tekintette. Ma is érvényben van ugyan az a médiatörvény, amely szerint a szerkesztőre tilos bármilyen nyomást gyakorolni valamely politikai, gazdasági csoportosulásnak vagy személyiségnek, de a láthatatlan nyomások így is hatnak.
Bár a közmédiát szabályozó törvénycikkelyek megtiltják a pártok küldötteinek részvételével működő vezetőtanácsok tagjainak, hogy személyzeti kérdésekbe beavatkozzanak, vezetőváltáskor rendszeresen eltávozik egy-egy szerkesztőség éléről a befolyásos párt számára kényelmetlenné vált főszerkesztő. És utána néma csend. Ezeket az eseteket bátrabban meg kellene szellőztetni a sajtóban, meg kellene vitatni. Ha nyilvánosságra kerülne egy-egy túlkapás vagy beavatkozás, máskor meggondolná a nyomást gyakorló, hogy megismételje-e. Magyarán, van, akinek csak a nyilvánosság a fegyvere, de az erős is tud lenni.
Egyáltalán jobban meg kellene becsülni a közmédia embereit, hiszen sokat tehetnek az erdélyi magyarságért. Ők értékeink rögzítésének és megőrzésének letéteményesei. Ne feledjük: a közmédia van a legkevésbé kitéve a reklámhajsza hátulütőjének, az olcsó, alpári kereskedelmi műsorok gyártási kényszerének. Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor. Azt is felháborítónak tartom, hogy az immár negyedszázados múltra visszatekintő kolozsvári magyar televízióadást sem lehet egész Erdélyben látni, a marosvásárhelyi is csak ott nézhető, ahol a kábeltulajdonos méltóztatik befogadni.
– Decemberben a Kolozsvári Televízió Magyar Szerkesztősége 25 éves jubileumát ünnepelte, amelynek keretében elsőként ön vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Az életműdíj, amelynek a megjelenítője egy Vetró András által készített Csép Sándor-emlékplakett, különösen megtisztelő és kedves nekem. Kedves, mert egy régi barátomra, küzdőtársamra emlékeztet, akivel a hetvenes években kollégák voltunk, kilencven után pedig párhuzamos pályán, ő Kolozsváron, én Bukarestben, feszültséggel terhes időkben vezettük a kollégáinkkal együtt létrehozott magyar audiovizuális média két fontos műhelyét. Megtisztelő, mert a szakmától, a kolozsvári kollégáktól kaptam, akik felvállalták Csép Sándor médiaetikáját, azt, hogy a közszolgálat számunkra közösségünk szolgálatát jelenti, követendő példaképnek tekintik az alapító főszerkesztő erkölcsi tartását és a meggyőződéseihez való hűséget. Köszönet érte.
Boros Zoltán
1939-ben született a Bihar megyei Gyantán. A Bolyai Tudományegyetem filológia fakultásán is tanult, de diplomát a kolozsvári zeneakadémia tanár és karmester szakán szerzett 1967-ben. Színházi zenét komponált az állami színház számára, majd 1971-ben került az országos magyar tévéadáshoz, ahol előbb zenei műsorokat, majd több műfajú nyilvános adásokat készített. A nyolcvanas évek közepétől, amikor a magyar adást megszüntették, zenei rendezőként működött tovább a tévénél, emellett dzsesszzenekarával országszerte koncertezett, lemezeket készített. 1989. december 22-én az elsők között szólalt meg magyarul a „Szabad Román Televízió képernyőjén”, majd 90-ben néhány régi kollégájával újraindította a magyar adást, amelynek 2002-es nyugdíjazásáig főszerkesztője volt. Számos egyéb elismerés mellett tavaly decemberben elsőként vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségének 25 éves évfordulóján.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés Juhász Bélával, a Szövétnek főszerkesztőjével
Szép lenne növelni az oldal- és a példányszámot
– Ön 2014 nyarától a Szövétnek főszerkesztője. – A Szövétnek 2014. augusztusi számát már én szerkesztettem, ez volt a 101. szám. Azelőtt is irogattam a lapba, szépirodalmi próbálkozásokat tettem közzé.
– Ezek mikor születtek? Hogyan kezdődött az Ön irodalommal kapcsolatos pályafutása?
– Ez hosszú történet! Van köztük olyan, ami még diákkoromban született, tehát a hetvenes évek elején, és vannak, amik napjainkban. A Csiky jogelődjébe jártam (akkor 3-as Számú Középiskolának hívták), és a Nyugati Jelen jogelődje, a Vörös Lobogó szervezett egy úgynevezett diákriporter-kört, összegyűjtöttek pár íni kívánó vagy írni tanuló diákot. Tizedikes voltam, és bejártunk a szerkesztőségbe, ahol a szerkesztők tanítottak minket, de főleg alkalmat adtak, hogy közöljünk néhány munkát. Ezek általában riportok, interjúk, jegyzetek, tárcák voltak. Diákkoromban olyan 250 írásom megjelent. Közben azért még küldtem egy párat az Ifjú Munkáshoz, ami országos ifjúsági lap volt, és a Munkás Élethez, a temesvári szerkesztőségbe is.
– Hogyan telt el ez a néhány hónap, mióta Ön főszerkesztő, milyen nehézségekkel találkozott, mi tűnt a legnehezebbnek?
– Én nem érzem, hogy valami is nehézséget okozott volna. Nem érzem, mert nagyon szeretem csinálni azt, amit csinálnom kell, és lenyűgöz az aradi, Aradhoz kötődő, Aradról elszármazott, amatőr vagy profi emberek lelkesedése. Féltem, hogy nem lesz mit betennem a lapba, de szerencsére ez soha nem fordult elő. Most is, például, a februári lapszám szinte kész van. Nagyon sokan írnak annak ellenére, hogy nem tudunk fizetni a cikkekért. Mind Aradról, mind a világ nagyon sok részéről kapok írásokat, kezdve Böszörményi Zoltántól. Amikor elküldöm a körlevelet a potenciális munkatársaknak, ő a legelső, aki küld néhány verset. Ugyanilyen lelkes Sarusi Mihály, de mondhatnám a Piroska házaspárt is, akik innen költöztek Magyarországra. Megpróbáltam megkörnyékezni Tatár Etelkát Chicagóból, akivel kollégák voltunk a líceumban. Minden hónapban küld anyagot az ottani magyarság életéről. De van olyan volt diákom is, aki megtisztel verseivel. Nincs mire panaszkodnom: nyugdíjas vagyok, ráérek, szeretem csinálni.
– Mire emlékszik a legszívesebben? Van esetleg kedvenc története?
– Hát ilyen hirtelen nehéz kedvenc történetet találni. Megtisztelő, és nagyon jó érzés találkozni az utcán emberekkel, akik elmondják, hogy olvassák a Szövétneket, és nagy szeretettel olvassák. Nemrég Temesváron jártam, könyvbemutatón, és olyan jó érzés volt ott látni például Szilvágyi Zsolt plébánost (akit szintén bevontam a szerkesztőbizottságba). Ott ő is felszólalt, és olyan szeretettel beszélt a Szövétnekről! Azután ott van Albert Ferenc nyugalmazott professzor, aki Aradon született, és küldött írást az Andrényi családról. Ő is nagyon jó érzéssel beszélt a lapról. Bodó Barna egyetemi tanár, aki most a Szórvány Alapítvány elnöke, szintén örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy milyen sokan írnak nálunk, a megyében. És tényleg rengeteg anyagot kapok, főként az idősektől. Az ifjú tollforgatókkal nehezebb dolgom van, mert őket noszogatni kell. Biztosan kevesebb az idejük.
– Milyen tervei vannak a jövőre tekintve? Mit vár 2016-tól?
– Hát nem akarok felvágni, de amikor kezdtem a lap szerkesztését és terjesztését, 350 példányban jelent meg. Most megint elértük az 500 példányt. Erre büszke vagyok, mert olyan támogatókat tudtam beszervezni, akiknek ott a helyük a magyar kulturális szemle körül. Szomorú az, hogy nemrégiben a majláthfalvi és a simonyifalvi terjesztőink bejelentették, hogy nem tudják már vállalni a feladatot. Egy olyan faluban, ahol több százra tehető a magyar lakosság, legalább tizet illene eladni! Próbálom a veszteségeket kompenzálni, és új támogatókat szerezni. Ezek a fő tervek.
Szép lenne növelni az oldal- és a példányszámot is: a Szövétnek kéthavonta jelenik meg negyven belső oldalon. A decemberi számot megpróbáltam kicsit felpumpálni, és belefűztünk plusz nyolc oldalt. És a példányszámot is lehetne növelni ötvennel. Lenne rá igény, szerintem, de ahhoz több pénz kellene. És amit még nagyon szeretnék: több fiatal olvasót és munkatársat bevonni! Ki kéne találni, hogy a húszas-harmincas korosztályt hogyan lehet megszólítani.
– Az iskola nem hiányzik?
– Dehogynem. Nagyon hiányzik, de ez van. El kell fogadnom, hogy már a 65 évet betöltöttem, előtte betegeskedtem is egy ideig, de most már a korom nem engedi meg, hogy tanítsak, és a fizika is kiment divatból. Az óraszám is csökken, a gyerekszám is csökken. Nem érzem, hogy a tanügyben valakinek is szüksége lenne rám. De nagyon hiányzik a hangulat, a munka, a gyerekek, a kollégák… A Szövétnekkel szeretek foglalkozni, és kell is valami elfoglaltságot keresni. Nem engedheti meg magának az ember, hogy nyugdíjazás után mindent abbahagyjon, és várja a ravatalozást! Próbálok csinálni ezt-azt, hol sikeresen, hol kevésbé.
– Visszagondolva, kitart fizikatanári karrierje mellett, vagy szívesebben foglalkozna irodalommal?
– Hát ez úgy alakult, hogy én fizika–kémiát végeztem, és közben írogattam. Az volt a tervem, amire biztattak is a Vörös Lobogónál, hogy jöjjek ide újságírónak. Ez nem jött össze, és úgy alakult, hogy tanár lettem. Akkor alakultak az ipari líceumok. Bejutottam egyetemről direkt a Faipari Líceumba, és első számú fizikatanár voltam 18 évig. Már nem írogattam. Később visszahívtak a Csikybe. Az utóbbi időben megint kezdtem a Szövétnekbe küldeni írásokat, és az utóbbi egy évben a Nyugati Jelenbe, az Irodalmi Jelenbe egy-egy jegyzetet vagy interjút küldtem.
Hogy mi lett volna jobb? Én örömmel voltam fizikatanár is, nagyon sok jó tanítványom volt, avval párhuzamosan magántanítványok, akiknek nagy része jó hírű orvos vagy mérnök lett, itt vagy a világban. Nem bántam meg, hogy fizikatanár lettem. Most próbálok írni, mert először is megelégedést nyújt, és az a helyzet, hogy nincs szükség fizikatanárra sehol. Most olyan trend van, hogy kiment a divatból. Nyugaton már kezdenek rájönni, hogy kellene azért a rendszerbe, de nálunk még nem.
– Mikor számíthatunk újabb kötetre Öntől?
– Azt a kiadó, személyesen Böszörményi Zoltán tudja. Még tavaly nyár elején felajánlotta, hogy kiadják rövid írásaimat is. Ezek a szerkesztőségben vannak már, és tavasszal talán megjelennek. Ez más jellegű, mint az első, az inkább dokumentum-regény volt, ahogy Jámbor Gyula nevezte, ez a hetvenes évek elejétől napjainkig írott, általában rövid írások, amit én szépirodalomnak tartok. Lehet, hogy nem. Az olvasók és a kritikusok majd eldöntik.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én köszönöm! 
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Kós Károly-estek Temesváron
Hogyan tovább, bánsági magyarok?
A Temes megyei RMDSZ 2016-ban Kós Károly-estek címszó alatt beszélgetés-sorozatot indít, mely által a magyarság minden tagja bekapcsolódhat közös jövőnknek a megtervezésébe. A Temesváron született Kós Károly szellemiségében megtartandó beszélgetések olyan konkrét helyzetekre kívánnak rávilágítani, amelyek sajátos jellemzői a bánsági magyar közösségnek, és ezen jellemzők mentén próbál megoldásokat megfogalmazni a magyar közösség jövőjét illetően. „Bánsági magyar közösségünk jövője saját kezünkben van. Megmaradásunk, magyarságunk ápolása csakis rajtunk múlik – nyilatkozta Molnár Zsolt parlamenti képviselő. – Legyen Kós Károly szellemisége megtartó ereje a bánsági magyarságnak!”
Az első ilyen jellegű beszélgetést jövő csütörtökön, január 21-én, a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezik meg Temesváron a Kós Károly Közösségi Központban (Putna utca 7. szám). A kulturális témájú közvitán részt vesz Balázs Attila, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, Szekernyés János helytörténész, Szabó Ferenc, a Bokréta néptánccsoport vezetője, valamint Tamási Emese, az Eszterlánc néptánccsoport vezetője. A temesvári magyar kulturális élet helyzetéről szóló vita házigazdái Fazakas Csaba református esperes, a Temes megyei RMDSZ művelődési alelnöke és Molnár Zsolt parlamenti képviselő. A rendezvény nyitott a közönség számára, minden érdeklődőt nagy szeretettel várnak a szervezők.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Temesváron játszik az M Studio
Temesváron tart vendégjátékot január 18-án a sepsiszentgyörgyi M Studio, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház meghívására a Fehér Ferenc rendezésében készült Kampf c. előadást tekintheti meg a temesvári közönség.
Az M Studio 2014-ben bemutatott Kampfc. előadása a Hevesi Sándor- és Lábán Rudolf-díjas Fehér Ferenc első közös munkája volt a társulattal. A Kampf szó jelentése harc, azaz protokolláris küzdelem a ranglétrán való felfelé jutásért. Ebben a küzdelemben nincs jutalom, csak mindennapi, folyton változó játszmák, amelyekkel mindannyian szembesülünk. Az előadás a kortárs tánc nyelvén, játékos formában jeleníti meg hétköznapi vívódásainkat, gúnyolódással, hatalmi játszmákkal szembeni kiszolgáltatottságunkat. Bárki lehet megalázott, az óriásokból is válhatnak kisemberek – ám, a rendező elképzelésében, e harcot célszerűbb játékként, jókedvűen felfogni.
A bemutató óta a produkciót számos romániai és magyarországi fesztiválon játszották. 2014-ben a bukaresti Független Színházak Országos Fesztiválján a legjobb táncszínházi előadás díjával, a sepsiszentgyörgyi Atelier Színházi Fesztiválon, 2015-ben a legjobb koreográfia díjjal tüntették ki az előadást.
Szereplők: Bajkó László, Gáll Katalin, Nagy Eszter, Orbán Levente, Polgár Emília, Szekrényes László, Veres Nagy Attila. Az előadás rendező-koreográfusa Fehér Ferenc, zeneszerző és fénytervező Kovácsovics Dávid, jelmeztervező Bocskai Gyopár.
A temesvári vendégjáték megvalósulását a Bethlen Gábor Alap támogatja. Az előadást január 18-án, hétfőn este 7 órától tekinthetik meg az érdeklődők a temesvári színház Nagytermében. Nyugati Jelen (Arad)

Bátor erdélyi magyarok, igazi hősök
Hallottak már Haynal Imréről, Bányai Júliáról, Pásint Ödönről vagy Papp Simonról? Valószínűleg nem, pedig erdélyiek voltak, s emberként-szakemberként nem hétköznapiak.
Értelmiségi- és pedagógus körökben szokás fanyalogni Nyáry Krisztián kapcsán. Ez nem is csoda, hiszen a magyar irodalom nagyjainak magánéletét bemutató, Így szerettek ők kötetek szerzője hozzá mert nyúlni egy félig-meddig tabunak számító témához, tehát volt egy eredeti ötlete, amit alapos tárgyismeret birtokában, élvezetesen és humorosan, egyszóval jól írt meg, s a mű közönségkedvenc lett. Az eredetiség, szakmai hozzáértés és siker - ráadásul nem csak erkölcsi, hanem anyagi is - pedig egy olyan egyveleg, amit mifelénk nem könnyen bocsátanak meg. Azonban nem Nyáry két sikerkönyvét akarom most megvédeni, arra sem a kötetek, sem pedig szerzőjük nem szorul rá.
Az ok, amiért másfél-két órára a számítógép elé cövekeltem magam, a Magvető Könyvkiadó igazgatójának 2015-ben megjelent kötetei, az Igazi hősök és a Merész magyarok. Ezekben a szerző összesen 63 embernek állít emléket, olyanoknak, akikben volt bátorság álmodni, és valóra váltani az álmukat, akkor is ha ehhez puszta ököllel kellett rést ütni az értetlenség, ostobaság és rosszindulat öles falán, vagy embernek maradni, tudatosan felvállalva annak minden következményét, az embertelenségnek különböző gyalázatos ideológiákkal fémjelzett időszakaiban.
Zseniális olajkutató, meg nem alkuvó szívsebész
Olvasván a két válogatást, növekvő büszkeséggel töltött el, hogy a Nyáry Krisztián hősei között szép számmal akadnak erdélyi férfiak, asszonyok. A kötetekben szereplő tucatnyi földink közül jószerivel csak Márton Áron számít közismertnek, aki, mint “Erdély rendíthetetlen püspöke” került be az összeállításba. A szerző ezekkel a szavakkal zárja Márton Áron bemutatását: Az emberség és a kérlelhetetlen becsület nem számít csodának, sokkal több annál.
Az erdélyi közvélemény számára ugyanakkor szinte teljesen ismeretlen a Torockószentgyörgyön született Pásint Ödön, Bethlen István közeli munkatársa, aki évtizedeken át töltött be magas hivatalnoki funkciókat a magyar államapparátusban, a nyilasokat és a kommunistákat azonban nem volt hajlandó szolgálni. Úgyszintén kevesen hallottak a Kapnikbányán született, Nagybányán érettségizett Papp Simonról, aki a 20-as évektől kezdve a világ egyik legjobb kőolajkutatója volt, ami nem mentette meg attól, hogy 1949-ben koncepciós peren ítéljék el.
A besztercei Haynal Imre neve is kevesek számára cseng ismerősen, pedig nem csak szívspecialistaként számított világszínvonalú szakembernek, hanem számos alkalommal emberségből is jelesre vizsgázott: a kolozsvári belgyógyászati klinikán, melynek a bécsi döntést követően a vezetője volt, zsidókat bujtatott, 56-ban pedig, mint a budapesti II. számú Belgyógyászati Klinika igazgatója, megvédte az intézmény kommunista funkcionáriusait. A Kádár-rendszerrel nem alkudott meg, ezért kényszernyugdíjazták.
Bár Gyulafehérváron született, s ott töltötte gyermekéveit, kvázi névtelennek számít Erdélyben Bay Zoltán. A kiváló fizikus, aki többek között az amerikai szabványügyi hivatal vezetője volt, több nemzetközi jelentőségű találmány megalkotója, 2003 óta egy kisbolygó viseli a nevét. Annak a Bányai Júliának a neve sem cseng ismerősen, aki Vízaknán látta meg a napvilágot, a szabadságharcban századosi rangig vitte, majd Világost követően az emigrációt választotta, s Kairóban, étterem- és panziótulajdonosként hunyt el. Varga Katalinnak volt némi kultusza a kommunista időkben, s jelenleg is viselik a nevét utcák erdélyi településeken, ám a magyar köztudatból kikopott, valószínűleg mivel nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy magyarként a társadalmilag elnyomott mócok szószólója volt. Lehet, ő úgy gondolta, az igazságnak nincs nemzetisége.
Román név, magyar szív
Mindkét kötetbe bekerült egy-egy román származású hős: az albisi Irinyi János és a nagyváradi Gozsdu Manó. Előbbit, kinek eredeti családneve Irimie, öntudata azonban száz százalékig magyar volt, a gyufa feltalálójaként tartjuk számon, ami nem felel meg a valóságnak. Nem kisebb jelentőségű azonban a biztonságos dörzsgyufa megalkotása sem, ami valóban Irinyi érdeme. Utóbbinak a neve a budapesti Gozsdu-udvar miatt csenghet ismerősen, Nagyváradon pedig iskola, emléktábla, szobor és utca őrzi az emlékét, azt azonban, hogy éppannyira volt magyar, mint román hazafi, nagyon kevesen tudják, vagy ha tudják is, nem beszélnek róla. Ő volt az első ügyvéd, aki magyar nyelvű keresetet nyújtott be a pesti és a budai tanácsokhoz, részt vett a nemzetiségi törvény előkészítésében, volt főispán, a főrendiház főjegyzője és a legfőbb ítélőszék tagja.
Richter is nálunk tanult
Bár Budapesten születtek, Madzsar József és Bédy-Schwimmer Rózsa is a tágabb értelemben vett Erdélyben nőttek fel, előbbi Nagykárolyban, utóbbi pedig Temesváron. Madzsar tragikus sorsú orvos-polihisztor volt: Magyarországon elsőként alkalmazta a fogászatban a röntgent és a műtéti altatást, létrehozta a Fővárosi Könyvtár fiókkönyvtári hálózatát és az első gyermekkönyvtárat, valamint a védőnő-hálózatot. Utóbbi nemzetközileg elismert nőjogi aktivista és pacifista volt, az I. világháború befejezését célzó legnagyobb hatású békekezdeményezés elindítója, melyben aktív részt vállalt az amerikai gépkocsigyáros, Henry Ford is. IV. Károlytól eltérően boldoggá nem avatták, ellenben 1937-ben megkapta a Világbéke-díjat, 1948-ban pedig Nobel-békedíjra jelölték.
Volt kapcsolata Erdéllyel Richter Gedeonnak, a magyar gyógyszeripar megteremtőjének is, aki a kolozsvári egyetemen szerzett gyógyszerészgyakornoki diplomat. 
Lélekemelő, s egyúttal megrázó olvasmány Nyáry Krisztián két legutóbbi kötete. Kevéssé ismert életutak bemutatása révén szólnak az emberi nagyságról, bátorságról, kreativitásról, önfeláldozásról, kitartásról, szorgalomról, szolidaritásról, de megmutatnak temérdek szennyet is, a korlátoltságot, az érdemekre magasról fittyet hányó arroganciát, az agyalágyult nemzeti- és faji gőgöt, a hangzatos szólamok mögé bújtatott gonosz ideológiákból fakadó pusztítást. Tanulságos könyvek, melyekből a magyarság elmúlt két évszázadának szubjektív, rendhagyó, nagyon emberközeli története sejlik fel.
Pengő Zoltán. maszol.ro

Búcsú Mórocz Tibortól
Tegnap kora délután morcos, hideg téli napon elbúcsúztunk Mórocz Tibortól, az aradi Vörös Lobogó napilap utolsó, 1989 előtti főszerkesztőjétől.
Nevével ritkán találkozott az újság hasábjain az, aki nem az impresszumban kereste. Egy 1989 utáni, pohár bor mellett folytatott beszélgetésben azt mondta: azért nem írt, mert nem akarta lejáratni magát.
Meg kell adni: az újság létének talán legnehezebb – de biztosan egyik legnehezebb – korszakában volt főszerkesztő, 1982–89 között. Az időszak kezdetén, ha jól emlékszem, az intézményes cenzúra már megszűnt (azaz a vastag „tiltó könyvvel” felfegyverzett állami cenzor nem olvasta el minden éjjel árgus szemmel a másnapi újságot, s nem gyomláltatott ki belőle minden gyanús szót, mondatot. Hivatalos cenzúra híján annál nagyobb volt az öncenzúra, az újságíró által beadott cikk-kéziratot legalább ketten átnézték – utoljára a főszerkesztő vagy helyettese, „problémás” esetben feltétlenül az előbbi, hisz fejével felelt érte –, hogy abba, a rendszer szempontjából „hiba” ne csúszhasson be, félreérthetető utalás sem.
Nem csoda, ha az újságírók – akiknek többsége, merem állítani alapjában véve gerinces ember volt – vitatkoztak mindenkori feljebbvalóikkal, egyenesebb beszédet, bátrabb szókimondást követelve. Néha „győztek”, még többször alulmaradtak – végeredményben egy egész rendszerrel kellett volna megküzdeniük –, s ha nem bírták cérnával, egyesek pályát is váltottak.
Mórocz Tibor ilyen időkben volt főszerkesztő – akkor se irigyelték munkatársai, utóbb, történelmi perspektívából, még kevésbé. 
Lehetett volna történelemtanár, végzettsége okán, de a sajtót választotta – dolgozott Temesváron, az ottani magyar újságnál külpolitikai rovatvezetőként, aztán Aradra került, ahol rövidesen szerkesztőségi főtitkár, főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő lett. 1990-ben nyugdíjba vonult, és jó ideig kedvenc időtöltésének, a horgászatnak hódolt (mindig is furcsálltam, hogy halat nem evett), meg aztán néhány, bérelt területen lévő szőlőtőkéjéből bort termelt, amire büszke volt. És büszke volt néhány régi aradi mestertől származó festményére, amelyekről kimerítően tudott beszélni.
Hiánya feltűnik majd a színházban, ahol a legutóbbi előadáson már nem láttam. A szívére panaszkodott, amely 84 éves koráig bírta. Nyugodjon békében.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Szilágyi Zsolt tárgyalni akar az RMDSZ vezetőivel
Mihamarabb találkozni akar az RMDSZ vezetőivel Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) országos elnöke, hogy megvitassák az erdélyi magyar választási párt létrehozását célzó javaslatát.
Szilágyi keddi nagyváradi sajtótájékoztatóján a Krónika érdeklődésére elmondta: egy közös párt létrehozása nagyjából két-három hónapot igényel, s bár eddig a választások előtt hatvan nappal kellett iktatni a jelöltlistákat, idén még nem tudni, hogy a kormány hogyan képzeli el a voksolás menetrendjét.
Szilágyi leszögezte: az együttműködést kivitelezhetőnek tartja, s úgy véli, a választási összefogás kizárólag politikai akarat kérdése. Emlékeztetett: az EMNP szerint a létrehozandó választási párt színeiben indulhatnának a magyar jelöltek azokon a településeken, ahol a magyarság megosztottsága a képviseletet veszélyeztetné.
Szilágyi szerint azokon a településeken, ahol a magyarság többséget alkot, a pártok versenyezhetnének a tisztségekért. Az EMNP álláspontja szerint az őszi parlamenti választásokon a választási párt teremtené meg azt a keretet, amely a magyar pártok összefogását biztosítja, de nem számít koalíciónak. Szilágyi újságírói kérdésre elmondta, például Aradon, Brassóban és Temesváron lenne szükség az összefogásra, míg a Székelyföldön szerinte a verseny mozgósíthatja jobban a közösséget.
Arra való tekintettel, hogy egy esetleges közös lista esetén az EMNP szeretné, ha az RMDSZ által javasolt jelöltek mindennemű korrupciós gyanútól mentesek lennének, a Krónika felvetésére Szilágyi elismerte, hogy ők is hajlandóak engedményeket tenni a tárgyalások során, de szerinte a jelöltállításokról még korai beszélni. Ők minden eshetőségre felkészülnek: egyedül vagy közös választási pártban, de megmérettetik magukat a választásokon.
Kiss Sándor tényleg befejezné
A Bihar Megyei Tanács korábbi RMDSZ-es vezetője, jelenlegi alelnöke, Kiss Sándor nem pályázik újabb mandátumra a megyei tanácsosi listán a közelgő helyhatósági választások alkalmával. A szövetség megyei szervezetének vezetője ezt a hétfő esti választmányi ülés alkalmával jelentette be. Kiss Sándor ellen az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) tavaly vádat emelt, ő pedig már jelezte, hogy ezzel véget ért a politikai pályafutása.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Krónika (Kolozsvár)

Gyilkosok és áldozatok együtt koszorúznak
A forradalmárigazolványokkal való üzérkedés nem csupán városi legenda, hanem valós történet, amely a 90-es években valóságos iparrá nőtte ki magát – állítja Hamar Alpár Benjámin, a marosvásárhelyi December 21. Mártírváros Egyesület elnöke (portrénkon). Katona-, rendőr- és szekustisztek, pártaktivisták, a ’89-es forradalmat mindössze a televízióból ismerő civilek jutottak jogtalanul igazolványhoz. A törvényt nemcsak az álforradalmárok hágták át, hanem az állami és helyhatósági szervek is szelektíven és fakultatív módon alkalmazták. A nagy kavarodás miatt az igazi harcosok becsületén esett folt. Ma már csalók, forradalmárok, a rájuk lövő hadsereg és a Szekuritáté-jogutód SRI együtt emlékezik meg a negyed évszázaddal ezelőtt történtekről és együtt koszorúzza a mártírok emlékműveit.
– Az utóbbi években egyre több álforradalmárról szerezhettünk tudomást országszerte. Maros megyében is vannak efféle csalók és konjunktúralovagok, akik forradalmárigazolványt vásároltak?
– Sajnos vannak, habár igyekeztünk vigyázni a listák tisztaságára. Közénk is beférkőztek álforradalmárok, de jóval kevesebben, mint az ország más vidékein, ahol az emberek csak a tévében láttak forradalmat. Mint ismeretes, Marosvásárhelyen kicsit más volt a helyzet, hisz 1989 decemberében itt tényleg forradalom volt, a tüntető tömeg már 21-én délután utcára vonult, és a hadsereg aznap este gyilkolt és ártatlan tiltakozókat sebesített meg.
– Az illetéktelenek miként juthattak forradalmári igazolványhoz?
– Csúszópénzzel, a szabályzat kicselezésével, áthágásával, törvénytelenségek árán – még a kilencvenes évek elején. Ebben rendkívül nagy felelősség terheli a forradalmár egyesületek akkori vezetőit, de azokat az állami szerveket is, amelyek a dossziék átvizsgálását végezték; gondolok a kormány keretében működő forradalmárok államtitkárságára, valamint a parlament illetékes bizottságára. Szerencse, hogy 1996 után már nem bukkanhattak fel újabb és újabb forradalmárok, olyanok, akiknek esetleg hatéves késéssel jutott volna eszükbe, hogy ’89 forró pillanataiban ott voltak az utcán. Persze ennek a szigornak vannak visszaütői is, nem egy olyan lőtt sebesültet ismerek, aki elmulasztotta időben kicseréltetni igazolványát, és utólag nem kerülhetett fel a frissített listára.
– Maros megyében hány okleveles forradalmárt tartanak számon?
– A nyugdíjpénztár nyilvántartása szerint kétszáznyolcvanat. Köztük a mártírok családjai, a sebesültek, a letartóztatottak és az úgynevezett harcosok; olyanok, akik Marosvásárhelyen vonultak utcára és olyanok is, akik az ország más vidékein élték át a forradalmat.
– A közel háromszáz személy között vannak volt szekusok és pártaktivisták, olyanok, akik december 22-én délelőtt még a barikád túlsó oldalán álltak?
– Régebben voltak, de a 2004-es rostán végre kiestek az egykori szekusok, azóta mindössze négy-öt katona- vagy rendőrtiszt maradt. Egyikük az a Bânzaru, akit a forradalom hevében felettesei lefokoztak, miután megtagadta a tankok utcára vonultatását, a másik pedig az a Megheşan, akiről tudjuk, hogy december 21-én éjjel több letartóztatott forradalmárt is kiengedett. Egyeseket közülük utólag ismét elkapták, és Adrian Tincã parancsára elverték. Az említetteken kívül katonatiszteink nem voltak, érdekes viszont, hogy Hargita és főleg Kovászna megye van tele állítólagos forradalmár tisztekkel. Több van belőlük, mint a civilekből! A pártaktivistákkal is volt némi gondunk, de a legnagyobb problémát a besúgók jelentik. Nem csak azért, amit a múltban tettek, azért is, amit 1990 után elkövettek. A forradalmár szervezetek gyengítésére, szétzúzására használta fel őket az új rendszer.
– Miként fedték fel az egykori besúgókat?
– Amint az egyesület élére kerültem, a bizonyított csiripelőket megpróbáltam kiközösíteni. A törvény is kimondja, hogy az, akiről a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Bizottság, a CNSAS megállapítja, hogy besúgó volt, nem részesülhet a forradalmároknak szánt juttatásokban és kötelező módon az egyesületből is ki kell őket zárni. Maros megyében is volt pár ismert, nagyszájú forradalmár, aki valóban részt vett a ’89-es eseményekben, sőt meg is sebesült és letartóztatták, azonban az irattárat tanulmányozó bizottság döntését a bíróság is megerősítette, és jogerős ítéletben mondta ki, hogy igenis szekus besúgó volt. Az egyik az a Szovátára költözött nyugdíjas, Vasile Bãrbat, akit Temesváron a feleségével és lányával együtt meglőttek, a neje bele is halt sérüléseibe. A férfi 1990 és 1992 között parlamenti képviselőként tevékenykedett. A bizonyított besúgók nemcsak hogy elesnek az előjogoktól, de ítélet kötelezi az addig kapott juttatások visszafizetésére is. Kiskapuk, mint minden területen, itt is léteznek, a CNSAS számos besúgót mosott tisztára az utóbbi időben. Például van olyan bizottsági jelentés, melyben az áll, hogy az illető személy ezt meg azt meg amazt besúgta, ahhoz, hogy a végkövetkeztetésből mégis az derüljön ki, hogy mindennek dacára nem volt kollaboráns. Olyan besúgóról is tudunk, aki a tudathasadását bizonyító orvosi papírral a kezében nyert pert a CNSAS döntése ellen.
– A törvény által rögzített juttatásokat és előjogokat tiszteletben tartják a hatóságok?
– A juttatásokat, amelyek a nyugdíjpénztáron keresztül érkeznek, igen. A többit nem igazán. A tizenkettőről évi háromra csökkentett, aztán az idéntől ismét tucatnyira növelt ingyenes, első osztályú vonatjegyhez még úgy-ahogy hozzájutunk, a városi buszokon ingyen utazhatunk, ám a maxi-taxi sofőrök rendkívül gorombán viszonyulnak hozzánk, sokszor megaláznak vagy akár le is tesznek a sajátjuknak tekintett járműből. Az ingyenes gyógyszereket, kezelést, meg gyógyüdülést már rég elfelejtettük, az önkormányzatoktól földeket ritkán, üzlethelyiségeket pedig szinte egyáltalán nem kapunk. Arról nem is beszélve, hogy a lőtt sebesülteknek az egészségügyi bizottságok szinte futószalagon vágják vissza a rokkantsági nyugdíjukat. Egy olyan személy, aki egy életen át rokkant, és nem ad csúszópénzt megfelelő helyen, és emiatt elveszíti a nyugdíját, miként boldoguljon? Hol dolgozzon?
– Ilyen körülmények között miért a könyöklés a forradalmárigazolványért? Van olyan forradalmár, aki a megaláztatások elleni tiltakozásként visszaadta a forradalmári igazolványát?
– Maros megyében nem tudok ilyen esetről. Viszont vannak olyanok, akik eleve nem igényelték, és olyanok is, akik, amikor ki kellett váltani az új bizonylatot – mivel nem adakoztak megfelelő helyen vagy megfelelő összegben –, tanúsítvány nélkül maradtak. Egyikük az, aki 1989. december 21-én este megmentette az életemet. Ő volt az, aki miután mindkét lábamat meglőtték – a családja meg a maga szabadságát kockáztatva –, a rokonaihoz vonszolt, és egy ismerős orvost hívott.
– Negyed évszázad után kiderült, hogy ki lőtte meg?
– A katonai ügyészség állítása szerint az Új Romarta vagy a Postapalota tetejéről szekusok lőhettek. Persze ezért senkit nem vontak felelősségre, a dossziét titkosították. Marosvásárhelyen, ahol december 21-én haton veszítették életüket, több tízen sebesültek meg, a letartóztatottakat pedig félholtra verték a Szekuritáté zárkáiban, mindmáig egyetlen tisztet sem számoltattak el. Pedig tudjuk, hogy Cojocaru tábornok adta ki a lövési parancsot és Tincă volt az, aki elrendelte a lecsukottak kínzását. Előbbit előléptették, fogalmam sincs, mi van vele, de Tincă él és virágzik, jól menő üzletembernek számít.
– Minek tudható be az a meglepően közeli viszony a forradalmárok és az elnyomó szervek, vagy ezek jogutódjai között egy-egy megemlékezésen? Önök együtt koszorúznak azokkal, akik akkoriban a barikád túlsó oldalán harcoltak.
– A kérdés jogos, önnek igaza van, valóban ez a látszat. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy miként szabaduljunk meg e rendkívül kellemetlen helyzettől. Évekkel ezelőtt egyedüli forradalmárként tüntettem a temesvári tömeggyilkos, Guşã tábornok szobrának marosvásárhelyi felállítása ellen. Akkor kijelentettem, hogy többé nem akarok katonákat látni a mártírok emlékművénél. Később, amikor a politikai pártok megnyirbálták jogainkat, a vezetőiket is kitiltottam a megemlékezésekről. Mivel december 22. államilag nyilvántartott ünnep, kompromisszumra volt szükség; a helyhatóságoknak nem tilthattuk meg, hogy eljöjjenek, fejet hajtsanak és koszorúzzanak. A December 21. Egyesület különben a legutóbbi ünnepélyre is csak a prefektust hívta meg, aki a maga során hozta a csendőrséget és a SRI-t is. Annyit tudtunk elérni, hogy 21-én, és ne 22-én emlékezzünk meg, ahogy Bukarest szerette volna. Nálunk 21-én tört ki a forradalom, az áldozatok akkor este estek el, az életben maradottak akkor sebesültünk meg. Számunkra az tényleg forradalom volt.
Szucher Ervin. Erdélyi Napló (Kolozsvár)