Huszonöt éve végezték ki a Ceaușescu-házaspárt
Huszonöt éve, 1989. december 25-én végezték ki Romániában a népfelkelés által megbuktatott román diktátort, Nicolae Ceaușescut és feleségét.
Nicolae Ceaușescu 1918. január 26-án született az Olt megyei Scorniceștiben. Még fénykorában is nagy becsben tartotta szülőhelyét, amelyet "szocialista mintatelepüléssé" akart átalakítani. A falut 1988-ban várossá minősíttette, a régi parasztházakat leromboltatta és paneltömböket emeltetett a helyükre, a változásokat csak múzeummá alakított szülőháza élte túl.
izenegy éves korában cipészinasként került Bukarestbe, ahol bekapcsolódott a munkásmozgalomba. A kommunista ifjúsági szervezet egyik vezetőjeként 1936-ban, majd 1940-ben is bebörtönözték, s paradox módon a rács mögött kezdődött politikai karrierje. Együtt raboskodott ugyanis Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel, aki a második világháború után az ország teljhatalmú irányítója lett.
Ceaușescu 1944-től hagyományos pártkarriert futott be: az ifjúkommunista szövetség bukaresti, majd országos titkára, főtitkára, a bukaresti pártbizottság tagja, országgyűlési képviselő, mezőgazdasági, majd honvédelmi miniszterhelyettes volt. Gheorghiu-Dej 1952-ben, a rivális frakciókkal való leszámolás után vitte be fiatal protezsáltját a Központi Bizottságba, ahol a pártvezér hű famulusaként már két évvel később a Politikai Bizottság tagja lett.
A csúcsra 1965-ben, Gheorghiu-Dej halála után jutott fel: ő lett a párt első számú vezetője, 1967-ben az Államtanács elnöke, majd 1969-ben a hadsereg főparancsnoka is. Hatalmát 1974-ben tovább erősítette a testére szabott államfői poszttal, a hivatalos fotók ezután jogarral a kezében ábrázolták. A Conducător (Vezér), a "Kárpátok géniuszának" alakja köré mind erősebb személyi kultusz fonódott, versek, képek, filmek magasztalták. A hivatalos ikonográfia része lett felesége, Elena is, aki idővel a formális hierarchiában is a második helyet foglalta el férje után.
Ceaușescut kezdetben odahaza és többé-kevésbé nyugaton is népszerűvé tette a többi szocialista országénál önállóbb, nacionalista politikája. Igyekezett növelni Románia nemzetközi súlyát, mozgásterét, látványosan fejlesztette a kapcsolatokat a nyugati államokkal és Kínával, miközben azért figyelembe vette az alapvető szovjet érdekeket. 1958-ban elérte a szovjet csapatok kivonását Romániából, 1968-ban távol maradt a Varsói Szerződés "prágai tavaszt" eltipró katonai intervenciójától, 1980-ban elítélte Afganisztán szovjet megszállását, 1984-ben elküldte sportolóit a többi szocialista ország által bojkottált Los Angeles-i olimpiára.
A Nyugat hosszú ideig táplált illúziókat Ceaușescu iránt. 1969-ben Richard Nixon amerikai elnök ellátogatott Bukarestbe, az Európai Közösség pedig a szocialista tábor országai közül 1974-ben egyedül Romániával kötött kereskedelmi megállapodást.
A romániai lakosság számára az újságokban gyakran emlegetett "aranykor" egyre inkább rémálommá változott. A Ceaușescu-korszak politikai és kulturális enyhüléssel kezdődött, de a végletekig központosított hatalom néhány év után az emberek életének totális ellenőrzésére tört. Korlátozták a szólás- és sajtószabadságot, a rettegett titkosrendőrség, a Securitate minden formálódó ellenzéket csírájában igyekezett szétzúzni.
A megalomániás Conducător az 1960-70-es években idejétmúlt nagyipari beruházásokra tékozolta el a gazdaság erőforrásait, az ezekre felvett hatalmas hitelek erőltetett törlesztése a nyolcvanas években komoly élelmiszer-, üzemanyag-, energia- és gyógyszerhiányhoz vezetett, s az ország az éhínség, a gazdaság pedig az összeomlás szélére került.
Az 1970-es években megindított homogenizálási program a nemzetiségek elrománosítását célozta, ebbe illeszkedett a "településrendezési" terv is, amely több ezer, zömében magyarok lakta falu felszámolását tűzte ki célul. Az elnyomás, a nyomor, a nepotizmus (a nyolcvanas években a Conducător 400 rokona volt magas párt- és állami tisztségekben) odahaza belső ellenállást, nemzetközi téren felháborodást váltott ki.
A feszültségek 1989-ig többnyire gyorsan felszámolt sztrájkok formájában jelentkeztek, 1987-ben brutálisan leszámoltak a brassói munkáslázadás résztvevőivel is. A Nyugaton és Keleten egyaránt elszigetelődött Ceaușescu 1989-ben minden erővel igyekezett elejét venni a szocialista országokban megindult erjedésnek, a párt novemberi kongresszusán a demokratizálás és a reformok ellen foglalt állást. 1989. december 16-án azonban, amikor a temesvári lakosság meg akarta akadályozni Tőkés László református lelkész eltávolítását parókiájáról, sortűz dördült, és az összecsapásokban száznál többen vesztették életüket.
A tüntetések a következő napokban átterjedtek a nagyvárosokra és Bukarestre is, ezért az iráni látogatásáról előző nap hazatért Ceaușescu december 21-én saját támogatottságának demonstrálására nagygyűlést hívott egybe. Az elnöki palota erkélyén megjelenő diktátorba a tömeg belefojtotta a szót, s aznap már lőttek a bukaresti utcákon. Amikor 22-én a hadsereg átállt a felkelők oldalára, az elnöki pár helikopterrel elmenekült a pártközpont tetejéről. A pilóta üzemzavarra hivatkozva Târgoviște közelében leszállt, majd az autóval továbbmenekülni próbálókat elfogták. –
Ceaușescut és feleségét egy sebtében felállított rögtönítélő bíróság elé állították, s népirtásért, közjavak, városok és falvak tönkretételéért, a nemzetgazdaságban okozott súlyos károkért, szökési kísérletért és egyéb bűnökért halálra ítélték. Az ítéletet a tirgovistei laktanya udvarán azonnal végrehajtották. A perről és a hatalom néhány nappal korábban még teljhatalmú birtokosainak szitává lőtt holttestéről készült felvételeket másnap mutatták be a román televízióban. A harcok ezután fokozatosan megszűntek, győzött a forradalom.
maszol/MTI

Kárpátaljai segély Erdélynek 1989-ben
A temesvári forradalom közelgő 25. évfordulója alkalmából azokat az embereket kerestük, akik tüntetettek a jogfosztott erdélyi magyarságért, vagy éppen adományokat gyűjtöttek és vitték a határokon át – olvasható a Duna televízió weboldalán. Felhívásukra nagyon sok néző jelentkezett.
„1989 decemberében Kárpátalján a temesvári események hatására szinte felizzott az erdélyi magyarsággal való lelki közösség. A romániai forradalom napjaiban az alig pár hónapja megalakult Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség hirdette meg a segélygyűjtést. A megyében négy gyűjtőpontot alakítottak ki. Az egyik a munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskolában működött” – olvasható a köztelevízió honlapján.
A Duna Tv Gulácsy Gézát, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnökét idézi, aki elmondta:  „1989-ben a kárpátaljai emberek sem voltak túl gazdagok, de azt kell mondjam, hogy nagyon őszinte segítséget tapasztaltunk. Pénzadományt is gyűjtöttünk, ruhaadomány, tartós élelmiszereket – ezeket mind teherautókra rakták a falvakban, behozták ide, itt lepakoltuk. Összegyűjtöttük a tornaterembe és azután, amikor megérkeztek a kamionok, közös erővel megpakoltuk ezeket a kamionokat."
A televízió által begyűjtött információk szerint Munkácson három, Kárpátalján összesen tíz kamionnyi adomány gyűlt össze pár nap leforgása alatt. Az őstermelők zsákszámra hoztak szemesterményt és burgonyát is a gyűjtőpontra.
- A tornaterem teljesen megtelt adományokkal. Egy kis folyosó volt középen, ahol el lehetett járni. Minden falunak meg volt a helye, külön szortírozva voltak és Gajdos Olga néni a cetlivel itt jegyezte, ki mit hozott, mennyit hozott, hová tegyék le. Ő irányította itt helyben ezt az egész akciót – mondta Gulácsy Géza, Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke.
A kárpátaljai segélykonvoj Románia területén egyesült. Ott már a helyi hatóságok irányították a szállítmányt. A munkácsiak adományai a nagybányai elosztó központ érintésével Kolozsvárra kerültek.
"Az egész akciónak a KMKSZ akkori elnöke, Fodó Sándor volt a motorja, a lelke. Ő verbuválta a csapatot is. Amikor eljöttek ide a mikrobusszal, én még nem is tudtam akkor, hogy megyek majd Erdélybe. Aztán valahogy így menet közben odamentem Sándorhoz és mondtam neki: "Sándor, én is mennék veletek." Azt mondja: "Gyere!". Aztán így beültem én is a mikrobuszba. Elmentünk, Kovács Miklós, Molnár László, Zseliczky József, Fodor Géza, vagy éppen Debreceni Mihálynak a nevét említhetném meg, akikkel együtt mentünk és vittük ezt az adományt – tette hozzá az alelnök.
Túlzás nélkül állítható, hogy 25 évvel ezelőtt az egész kárpátaljai magyarság megmozdult, hogy a Szovjetunió végső időszakára jellemző totális áruhiány ellenére segítsen a romániai nemzettársainak. A Ceauşescu-diktatúra bukásának napjaiban az erdélyi magyarokkal való szolidaritás nyílt kifejezése volt a KMKSZ történetének első tömeges akciója – olvasható a Duna televízió weboldalán.
/nyomtatott változatban nem szerepel:/
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magas elismerés post mortem dr. Bárányi Ildikónak
December 27-én a temesvár-józsefvárosi plébániatemplomban megemlékező gyászmisét tartottak a hat hónapja elhunyt dr. Bárányi Ildikó, a Temesvári Máltai Segélyszolgálat elnöke lelki üdvéért, és méltatták a máltai kereszt jegyében végzett áldozatos munkáját.
A megemlékező misét ft. Szilvágyi Zsolt helyi plébános celebrálta, ft. Szabó Péter kanonok, plébános, a Máltai Lovagrend káplánja és ft. Máthé Lajos újszentesi plébános jelenlétében. A templom padsoraiban az elhunyt családja mellett a szeretett orvosnő munkatársai, barátai, tisztelői is jelen voltak, és őszinte elismeréssel, hálás köszönettel adóztak emlékének.
A gyászmise keretében ft. Szabó Péter kanonok, plébános, a Máltai Lovagrend káplánja felolvasta Őfensége Fra. Matthew Festing, a Máltai Szuverén Lovagrend Nagymesterének határozatát, amelyben post morten a pro Merito Melitensi érdemrend keresztjét adományozta dr. Bárányi Ildikó orvosnőnek, és amelyet Őexcellenciája Jakob Kripp báró, a Lovagrend romániai nagykövete juttatott el Temesvárra. Az érdemoklevelet az elhunyt leányának, Bárányi Ildikónak nyújtotta át ft. Szabó Péter kanonok, plébános.
Az alábbiakban kivonatosan közzétesszük Francois Catto, a Máltai Lovagrend Romániai Szövetsége elnökének levelét.
Az odaadás és önfeláldozás elismerésének jeleként, amellyel a rendünket szolgálta, H.M.E.H. Fra. Matthew Festing herceg és Nagymester határozata alapján a pro Meroti Melitensi érdemrend keresztjét adományozta dr. Bárányi Ildikó Máriának.
Az 1920-ban alapított pro Merito Melitensi érdemrend adományozásával a Lovagrend elismeri a személyes hozzájárulást és erőfeszítést, amely megbecsülést és tekintélyt hoz a Máltai Szuverén Lovagrendnek a világban kifejtett karitatív munkájában. (...)
Ez alkalom arra, hogy felidézzük dr. Bárányi Ildikó Mária önfeláldozó életét és tevékenységét a Romániai Máltai Segélyszolgálat keretében, a Máltai Lovagrend jelmondatának szellemében: a hit védelme és a szegények szolgálata, jelentősen hozzájárulva a rend karitatív és szociális tevékenységéhez mindennemű megkülönböztetés és önérdek nélkül, ugyanakkor a keresztény értékek szellemében a fiatal nemzedékben is erősítve a karitatív lelkületet.
A Máltai Lovagrend romániai karitatív tevékenysége megszervezésének kezdeteitől dr. Bárányi Ildikó, más hasonlóan kiemelkedő kezdeményezővel együtt, egy igazi országos szociális hálózat kiépítésén fáradozott, amely ma több mint 1200 önkéntest számlál a 26 fiókszervezetben. Dr. Bárányi Ildikó a Máltai Segélyszolgálat Romániában alapító tagja volt és több mint 20 éve a temesvári fiókszervezet elnökeként tevékenykedett.
Emlékét hálás szívvel őrzik mindazok, akik az általa létrehozott és vezetett máltai központ és az ott működő létesítmények – a Szent János idősek szociális otthona, házigondozás, segélyosztó központ, szociális kantin és ételfutár szolgálat, szociális tanácsadás, ifjúsági csoport – kedvezményezettjei.
Őszinte tisztelettel
Francois Catto
A Máltai Lovagrend Romániai Szövetségének elnöke
* * *
Az érte elmondott imákban és sokak emlékező szeretetében tovább él közöttünk dr. Bárányi Ildikó.
Sipos Erzsébet
Nyugati Jelen (Arad)

Kisvárosi forradalom (Visszaemlékezés-töredékek)
A rendszerváltás Gyergyószentmiklóson ért. 1989. szeptember 1-jén foglaltam el munkahelyemet az ottani, faipari gépeket és tartozékokat gyártó gép- és pótalkatrészgyárban (IUPS) a kolozsvári műegyetem gépészmérnöki szakának elvégzése után. Nem résztvevője, csak szemlélője voltam az eseményeknek.
December 22. Gyergyószentmiklóson
November végén vagy december elején, a Román Kommunista Párt utolsó kongresszusa környékén a Gyergyószárhegy felé vezető út betonburkolatára egy éjjel zöld olajfestékkel nagyméretű betűkkel ráírták: Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval) – suttogták az emberek. Mondták, a gyárban is ellenőrizték a festéktartalékot, hisz ott zöld festékkel kenték le a gépeket. Aztán nagyobb lett a suttogás december közepe után, amikor terjedni kezdett a hír: lőttek Temesváron. Elhangzott Tőkés László neve. Különböző mendemondák keringtek, biztosat nem tudtunk, legalábbis környezetemben. Reggelente összedugtuk fejünket, tud-e valaki valami újdonságot, mi történt Temesváron. Aztán Ceauşescu hirtelen visszatért iráni látogatásáról, és népgyűlést tartott Bukarestben. Az nem zajlott rendben, kitűnt a rádiós közvetítésből. De hogy tulajdonképpen mi történt, nem tudtuk. Ekkor már feszülten figyeltünk. Egymástól vártuk a híreket.
December 22-én délben az irodaépület kihalt folyosóján bolyongtam, s egyszer csak meghallottam Erőss Manyi sikolyát: menjetek a rádióhoz! Érdekes módon különböző irodákból emberek kerültek elő, s ki-ki futott valamerre. Csak néhány irodában volt rádió. Én is rohanni kezdtem a másodikra, a tervezőirodába. Ott tévé is volt, mégpedig színes. Valamilyen kezdetleges számítógépes tervezőprogramhoz szerezték be, de csak játszani láttam azon a kollégákat. Mintegy húszan gyűltünk össze. Néhányan a rádión babráltak, úgy rémlik, valaki elkiáltotta: győztünk!, s aztán bejelentették, hogy elfoglalták a tévét, hamarosan kezdődik az adás. Bekapcsolták a készüléket, s vártunk. Elkaptuk a közvetítést elejétől. Ion Caramitru és Mircea Dinescu kéttucatnyi forradalmár körében bejelentette, hogy a diktátor elmenekült, győztünk! Va­lamikor Ion Iliescu is megjelent, s szövegelt. Már nem emlékszem arra, pontosan mit, de akkor nagyon szimpatikus volt, bíztunk benne. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy László Pali kolléga leakasztotta a falról Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár portréját, és valamilyen bútordarab – szekrény vagy íróasztal – mögé dugta a fal mellé. A tévén csüngtünk, mindent látni, minden szót hallani akartunk. A délután folyamán valamikor Ion Iliescu bejelentette, hogy a tévéadást megszakítják, mert a rendszer nem bírja a folyamatos közvetítést, de addig is, amíg visszaadják, menjünk, foglaljuk el a néptanácsokat. Szedelőzködtünk, felöltöztünk, s a Kossuth Lajos utcán igyekeztünk felfelé a központba. Már nem tudom, kivel voltam, mert nagyon igyekeztem elfoglalni a középületet. Aztán vegyes érzelmekkel tapasztaltam, hogy megelőztek, mások már elfoglalták a mai bíróság helyén akkor működő városházát. Olyannyira, hogy már fel is dúlták, az ablakokat betörték, azokon kiszórtak egy csomó iratot, s az épület előtt, az utcán máglyán égették el nemcsak Ceauşescu portréját, az őt és a pártot dicsőítő könyveket, hanem sajnálatos módon hivatalos iratokat, anyakönyveket is. Az emeleti ablakokból valakik szónokoltak vagy inkább kiabáltak. Új voltam még a városban, nem ismertem őket. Aztán látva, hogy itt már nincs mit tenni, feljebb igyekeztem. A központi könyvesbolt előtt újabb máglya, az üzletből kihordott piros táblás könyveket égették ott. Menjünk a milíciára! – adta meg valaki az irányt. S magam is arra siettem. Egyre nehezebb volt oda jutni, egyre többen voltak a környéken, s az épületet meg sem közelíthettem, annyira nagy volt a tömeg. Innen is elkéstem, állapítottam meg. A rendőrség épületében a bútorzatot összetörték, iratokat semmisítettek meg. Utóbb elterjedt, hogy elsősorban a besúgók keresték saját iratcsomójukat, jelentéseiket, hogy eltüntessék. A „meseautót” összetörték, felgyújtották. Az volt a híres ARO gépkocsi, amellyel sok mindenkit beszállítottak a milíciára, és sokakat meg is vertek ott. A rendőrök elmenekültek. Nos, itt sem volt már tennivaló. Valaki mondta, menjünk a paphoz, lássuk, mit mond. Megfordultunk, jöttünk lefelé. Nem sokat, a közelben van a templom. Jó nagy tömeg gyűlt össze. Hamarosan megjelent Hajdó István plébános, mondott valamit, de nem értettük. Akkor felemelték a templom kőkerítésére. Remegett a lába, alulról támasztották. Igyekezett lecsillapítani a népet, röviden beszélt, valami olyasmit mondott, hogy mindenki egyenlő, magyarok, románok, cigányok, a közelgő ünnepre való tekintettel áldott karácsonyt kívánt, majd az Úr imájának közös elmondására szólított fel. Többen elégedetlenek voltunk a szónoklattal. Különben a központ tele volt felszabadult, boldog emberekkel. Nem lévén már, amit elfoglalni, akit elüldözni, a főtéren összeverődött társaságommal igyekeztünk a tévé elé – egyikükhöz –, hogy lássuk, mi történik az országban.
Gyergyószéki körút
Ilyen előzmények, no meg a késő estig tartó tévézés, a tévés forradalom követése után másnap nem siettem a gyárba, de a délelőtt folyamán mégis bementem, kíváncsian, kit találok ott, mit mondanak a kollégák. Nagy lendületű munkát tapasztaltam. No, nem a csarnokban, ott a gépeket nem indították el. A gyár teteje tele volt munkásokkal, szorgoskodtak: az Éljen a Román Kommunista Párt meg Éljen Románia Szocialista Köztársaság szlogenek méteres fémbetűit szerelték le, s dobták alá, a földre. Akik bent voltak, a történteket tárgyalták, elemezték.
Gyergyócsomafalvi kollégám mondta, kimegy falura, nézze meg, mi a helyzet a szüleivel. Kíváncsi voltam, mi történt a környező falvakban, hát vele mentem. A busz tele volt, ott is mindenki beszélt. És szidták a kommunistákat, a sajátjaikat. Azaz a faluban levő vezetőket. Átmentünk Alfalun, leszálltunk Csomafalván, aztán Újfalun, Kilyénfalván és Tekerőpatakon keresztül tértünk vissza Szentmiklósra. Útközben legalább két feldúlt milíciaépületet láttunk, előttük máglyák nyoma füstölgött. Egyik helyen két kiégett géppisztoly is hevert a hamuban. A buszon fiatalemberekből álló csoport hangoskodott: „Ezt es mü csináltuk!” – dicsekedett az egyik.
Emlékszilánkok Huszonöt év távlatából, az első nap történései kivételével, már csak emlékszilánkok jutnak eszembe. Kevesebb, mint négy hónapja lévén a városban, nem sok mindenkit ismertem. Amikor megalakult az ideiglenes városi vezetőség, mintha Nemzeti Megmentési Frontnak nevezték volna, tagjai közül egyetlenegyet, Bocsárdi Lászlót ismertem, a Figura színjátszó csoport megszervezőjét, vezetőjét. Társaságom, mely velem egykorú fiatalokból állt, csak benne bízott, a többi, idősebb vezetőségi tagról nem volt jó véleményük.
Nagyon gyakran hangzott el Dézsi Zoltán, a Salamon Ernő Líceum igazgatójának neve. Sőt, hangját is gyakran hallottuk: a tűzoltóság hangszórós kocsijával járta a várost, s közvetítette az információkat, felhívásokat magyarul és románul egyaránt. Egyszer azt kürtölte szét, hogy jönnek a terroristák Marosfő felől. A város bejáratához vezényelték az akkor már „a nép oldalára átállt” hadsereget, azaz a helyi alakulat legénységét. De felhívták a férfilakosságot is, menjen segíteni a tekerőpataki bejárathoz. Voltak, akik mentek, magam baromságnak tartottam az egészet. Dézsi Zoltán kürtölte, szervezzük meg a lépcsőházi őrséget, éjjel felváltva álljon valaki a tömbházak bejáratánál. Sokan így tettek. Nálunk nem volt őrség, sőt, egyfajta magántiltakozásként aznap nem zártam kulcsra a lakásom ajtaját. Aztán kiderült, nem voltak terroristák.
Dézsi Zoltánt krokodilkönnyeket hullatva ismertem meg. A forradalom következményeit kihasználva, a második oktatási évharmadtól átmentem a Salamon Ernő Líceumba tanítani. Épp akkor csöppentem be, amikor a teljes tanári kar gyűlésezett, s a téma Dézsi kérdőre vonása volt. Határozottan állították, hogy korábban igazgatóként végigjárta a magyar szülőket, és arra biztatta őket, román osztályba írassák gyerekeiket. Dézsi könnyes szemmel, elcsukló hanggal tagadott, de úgy tűnt, senki nem hisz neki. Az igazgatóságról leváltották, de tanárként az iskolában maradhatott. Erről jut eszembe, hogy korábban Lipcsei Sándor gyárigazgatóval nem bántak ily kesztyűs kézzel. Egy munkásokból álló csoport felment az irodájába, kezébe nyomtak egy műanyag zsákot, s adtak neki tíz percet, pakolja össze holmiját, majd kivezették a gyárkapun, hogy oda a lábát többé be ne tegye.
Hol a besúgólista?
A városban találgatták, kik voltak a besúgók. Ideje megismerni, megtudni az igazat. Felelősségre vonni a becstelen embereket. Besúgólistáról beszéltek. De a lajstrom nem találtatott. A gyárban terjedtek a hírek, hogy ekkor és ekkor függesztik ki. De hogy kik, arról nem szólt a fáma. Konkrét időpontokról szálltak a hírek: kedden 12-kor. Nem történt semmi. Csütörtökön 14 órakor. Akkor sem jutottunk előbbre.
Az egyik besúgólista-kitűzési időpont után visszatért az irodába egyik kolléganő, aki jóval korábban felment a harmadik emeletre a metrológiai laboratóriumba. „Képzeljétek, mi történt! Egy laboros kolléga berobbant a metrológia ajtaján: kifüggesztették a besúgólistát, s a munkások vasdorongokkal megindultak megbüntetni a besúgókat!” – lihegte. Erre a laborfőnök odament az ajtóhoz, kétszer ráfordította a kulcsot, és holtsápadtan a beosztottjaihoz fordult: „Figyeljetek ide, engem megszorongattak, beszerveztek, kényszerítettek, hogy súgjak be, de rólatok soha semmi rosszat nem jelentettem.” Aztán vártak és vártak, teltek a nehéz percek, nem jött senki, nem hallatszott semmi. A főnök is rájött, tőrbe csalták. Átverője, hogy hitelesebbnek tűnjék, megiramodott a földszintről, felrohant a harmadik emeltre, s kipirultan, lihegve érkezett.
És lőn gázpalack
Gyergyóban nincs földgáz. A konyhában gázpalackkal főztek. De nagy gond volt. Hiánycikk. Pénteken cserélték a palackot, de már szerda estétől megkezdődött a sorban állás, hogy jusson. A családtagok egymást váltották a sorban, listákat vezettek, ki ki után következik. Álltak az emberek fagyban, hóban. Nehéz volt, kínos, fárasztó, idegölő. Aztán a forradalom után – nem emlékszem, mennyi időre – egyszer csak érkezett elég palack, sőt, több is. Az emberek szerdától sorban álltak. Péntek délben érkezett a teherkocsi, mindenki kicserélhette a palackot, s még maradt néhány a raklapon. Az autó ott maradt, hátha kell még valakinek. Aztán érkezett egy Mercedes személygépkocsi. Kiszállt belőle G. bácsi. Hátrament, kinyitotta a csomagtartót, kivette a palackolt, s komótosan kicserélte. Az ott ácsorgók nekiszöktek: mit gondol, nem is állt sorban, csak ide jön, s kicseréli a butéliát! Miféle dolog ez?! Autóval jön a butéliáért? Hogy képzeli? Teszi a nagyot? Hozzáteszem, a tősgyökeres gyergyói ember vagy gyalog cipelte, vagy méretre készített, ún. butéliás szekérrel hordozta a palackot, de semmiképpen autóval.
Nem kell túlzásba esni
Gyergyószentmiklóson elméletileg heti kétszer volt melegvíz-szolgáltatás, a Bucsin negyedben kedden és csütörtökön, egyszer délelőtt, másszor délután néhány órát. Ez is papíron. Amikor odakerültem, igen ritkán kaptam el. A forradalom után – nem tudnám megmondani, mennyi időre rá – egyszer csak megindult a meleg víz. Éjszakára leállították, de minden egyes napon folyt a csapból a meleg víz. Nem telt el két hét, még nem lehetett tudni, mennyibe is kerül a szolgáltatás, az emberek elkezdtek tiltakozni, hogy nem kell annyi meleg víz. Beadványokkal fordultak a közüzemekhez. A szolgáltató kérdőívet készített, s emberei táblázatokkal jártak közvéleményt kutatni. Hozzám is bekopogtak: hányszor óhajtok meleg vizet? Milyen kérdés ez? Hát természetesen hétszer. Ilyen „rubrika” nincs – jött a válasz. Hát milyen van? – így én. Egyszer, kétszer vagy háromszor. Végül a többség az egyszeri meleg vízre szavazott…
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezzünk!
Huszonöt esztendővel ezelőtt, egy sok száz halálos áldozatot, sok ezer sebesültet követelő véres Karácsony meghozta számunkra, e jobb sorsra érdemes ország eladdig kilátástalanságban tengődő, végletekig elkeseredett polgárai számára életünk talán legszebb, legcsodálatosabb ajándékát: a már álmainkban sem remélt, legmeghittebb beszélgetéseinkben sem emlegetett SZABADSÁGOT. Az akkori temesvári református lelkész, Tőkés László ablaka előtti, december 15-ei tiltakozó szolidaritásból kiindult, előbb csak Temesvárra, később azonban az egész országra kiterjedő népfelkelés elemi erővel söpörte el Közép-Kelet-Európa legsötétebb, legembertelenebb önkényuralmi rendszerét, Nicolae Ceauşescu nemzeti-kommunista diktatúráját és adta vissza az itt lakók számára egy emberibb lét megélhetésének a reményével együtt ennek az országnak az európai népek közösségéhez való visszatalálásának a lehetőségét is. Ugyanakkor a ’89 decemberi események történelmi lehetőséget kínáltak egy végletekig megalázott, saját intézményeitől módszeresen megfosztott, már-már saját önfelszámolódásába is beletörődő nemzeti közösség, a romániai magyarság számára a talpraállásra és a saját önösszeszedésére. E lehetőséget felismerve Nagyváradon is, Erdély többi nagyvárosához hasonlóan, már december 23-án, a Körös-vidéki Múzeum kerítésénél, a középkori Várad oda kidobált kövein, egy alig tíztagú baráti kör kezdeményezte az akkor még ösztönösen Magyar Demokrata Nemzeti Tanácsnak elnevezett országos szövetség helyi szervezetének a létrehozását, hogy aztán december 25-én este, a Jakobovits-házaspár műtermében, mintegy hetven nagyváradi értelmiségi jelenlétében, megéljük az akkor már Romániai Magyar Demokrata Szövetség Nagyváradi Szervezetének a megalakulását, s néhány napra rá, az időközben visszaszerzett Református Püspöki Palota kistermében sor kerüljön az ideiglenes megyei és városi tisztségviselők nevesítésére is. Ez bizony valóban „a Cselekvés Ideje” volt!… Negyedszázad teltével az egykori kezdeményezők és alapítók, tisztelettel fejet hajtva az időközben közülük végleg eltávozott egykori társaik emléke előtt, változatlan hittel emlékeznek vissza az akkori mámoros hangulatú napokra, a tenni-akarás az egymásmellé-sorakozás feledhetetlen pillanataira, s meggyőződésüket fejezik ki afelől, hogy az utánuk jövő nemzedékek is ugyanolyan önzetlenül és áldozatkészen, mindenfajta társadalmi, vallási és világnézeti különbségeken felülemelkedve szolgálják majd a bihari magyarság közképviseletét és érdekvédelmét, mint ahogy ők tették ezt 25 évvel ezelőtt.
Nagyvárad, 2014. december 22.
Dérer Ferenc Hajdu Géza Jakabffy László Jakobovits Márta Kiss Törék Ildikó Meleg Vilmos Stanik István Szilágyi Zsolt Varga Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kuti János: Huszonöt év (Szilveszter)
Nem gondoltuk volna
Amikor 25 évvel ezelőtt egy román politológus, Silviu Brucan (aki Ceauşescu egyik bírálója volt a forradalom előtt) azt jósolta, hogy húsz év kell, míg a románok megtanulják a demokráciát, mindenki rajta nevetett. Nem hittük. A forradalom óta eltelt 25 év, és mintha még mindig nem tanulták volna meg Romániában, hogy mi a demokrácia. Sokaknak úgy tűnik, hogy nem ilyen lovat, akarom mondani, demokráciát akartak.
A demokrácia (görögül) a nép uralmát jelenti. Akik visszasírják a régi rendszert, azok mondhatják, hogy a forradalom előtt is demokrácia volt, mégpedig népi! Utána jött az eredeti. Közben egy felmérés szerint Románia lakosságának 85 százaléka állítja, hogy 1989-ben nem is volt forradalom, hanem államcsíny, felfordulás, gengszterváltás, vagy amit akartok. Pedig egész biztos, volt forradalom, mert akkor rövid idő alatt egy hadseregnyi forradalmár született, akiknek ebbéli minőségükről papírjuk is van. Voltak, akik akkor, azokban a napokban valóban puszta kézzel álltak a fegyverek előtt, és voltak, akik nem, de papíron bebizonyították, hogy ők igenis, harcoltak, így ők is forradalmárokká váltak, és azóta is abból élnek.
A katonaság, milícia, Securitate tagjai lőtték az embereket Temesváron és Buka­restben. Aztán egy idő után már nem lőtték. Ezek közül is sokan forradalmár hősökké avanzsáltak, mint nálunk Háromszéken. Lőni lőttek azután is, csak azóta sem derült ki, hogy kik. És akkor még sok mindent nem gondoltunk volna. Ha valaki megjósolja, mi fog történni, nem hittünk volna neki.
Gondoltuk ugyan, hogy majd mindent lehet kapni az üzletekben, csak azt nem, hogy sokaknak nem lesz, amiből megvenniük. Reméltük, lesz villany, fűtés, benzin, csak azt nem, hogy luxus lesz mindezekre költeni. Abban bizakodtunk, hogy lehet majd utazni, és mindenki remélte, mehet majd Olaszországba műemléket nézni, Spanyolországba nyaralni, Franciaországba Párizst, a fény városát megnézni, de azt már nem tudtuk, hogy sokan koldulni lesznek kénytelenek, és hárommillióan (mások szerint ötmillióan) vesznek a kezükbe vándorbotot, hogy szerencsét próbáljanak, idegen földön keressék meg kenyerüket. Nem gondoltuk volna, hogy 25 év után sem lesz egy országhatárig elérő autópályánk. Azt sem, hogy a vonatok a régi gőzmozdonyok sebességével sem közlekednek majd. És sorolhatnám tovább.
Mi, magyarok is mámorban éltünk 25 évvel ezelőtt, gondolván, hogy az egyenjogúság boldog évei köszöntenek ránk. Elég hamar sikerült kijózanodnunk belőle. Már 1990 tavaszán jött a feketeleves: Marosvásárhely fekete márciusa. Azóta kaptunk még egy-két fekete (nyak)levest, és kapunk, ha kell: naponta, csak bírju(n)k nyelni.
25 éve magyarok együtt énekelték a románokkal a román himnuszt. Nem gondoltuk volna, hogy huszonöt év után a magyar himnusz éneklését már büntetni fogják. Nem hittük volna azt sem, hogy az egyházi javak és törvénytelenül elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása helyett megkezdődhet a kevés visszaszolgáltatott újraállamosítása. A demokrácia és a civilizáció újabb csúcsaira is eljuthatunk, akár a szocializmusban. Mert sok mindent megérhetünk még. Lehet korlátozni a szólásszabadságot, amire éppen most volt példa (és lehet belőle precedens), amikor a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság Antal Árpád megrekcumozására fenekedik. Mások is következhetnek. Sőt, a cenzúrát is vissza lehetne állítani.
És mi lesz a székely himnusszal?
Mindenki csodálkozik, hogy a székelyföldi kormánymegbízottakban túlbuzog a nemzetféltés. Hát hogyne buzogna, amikor így, utólag tudjuk meg a Külföldi Hírszerző Szolgálat volt elnökétől, hogy már hányszor leselkedett veszély a magyarok miatt Romániára. Mint mondta: „a nyugati hatalmak Erdély Magyarországhoz való csatolásával akarták megdönteni a kelet-európai kommunista rendszert. Washingtonban már 1986-ban kidolgoztak erre egy tervet”. Az viszont nem egészen érthető, hogy ezáltal hogyan bukott volna meg a kommunizmus, például Magyarországon. Azt is mondta, hogy a ’89-es forradalom idején a terv nagyon közel állt a megvalósuláshoz. Ceauşescu elvtárs is ezt mondta. Meg is céloztatta néhány rakétával Paksot. A nyulakat és az atomerőművet – ugyebár – bokrostul lövik. Ha valóban el is süti őket, és eltalálja az erőművet, akkor egész Európa sugárzott volna a boldogságtól.
Szerencsére most Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok közt olyan rossz a viszony, hogy azok legszívesebben Romániához csatolnák fél Magyarországot, hogy megdöntsék Orbánt. Ennek ellenére jobb félni, mint megijedni. Így nem csoda, hogy prefektusaink még a nem létező törvények szigorával is lecsapnának mindenféle irredenta megmozdulásra. Sőt, ezek az intézkedések egyre fokozódnak, akár a nemzetközi helyzet. Újabban A prefektusok tündöklése és bukása című darab van műsoron. Cserélgetik őket, mint sokan a fehérneműt. Csak éppen alsóból lesz felső, felsőből alsó, alprefektusból főprefektus, és fordítva. (Volt már nálunk egyszer kétfejű prefektus is.) Ezeket a frisseket viszont állandóan újra kell képezni, hogy húzzák el a magyarok nótáját. De ne a himnuszt. Mert azt még a magyaroknak sem szabad. Micsoda dolog az, csak úgy fogják magukat és énekelgetik? Mit szól ehhez Ponta? Hát hol vannak a vízágyúk? Vasárnaponként meg galád módon a magyar templomokban is eléneklik vallásos éneknek álcázva. Ennek véget kell vetni! Van sürgősségi kormányrendelet, mégpedig a 2001/1157-es, a zászló, himnusz és jelképek használatára vonatkozó.
Ezek szerint nem szabad csak úgy elénekelni Romániában sem a Moldovai Köztársaság himnuszát, amely úgy kezdődik: A mi nyelvünk… és a román nyelv dicsőítéséről szól? Ha ennek éneklését tiltják, akkor bosszúból bizonyosan a Moldovai Köztársaság is meg fogja tiltani a román himnusz alkalmi éneklését, náluk. Azt nem tudni, mi lesz a székely himnusszal, mert az egy nem létező ország, sőt, mondhatnánk, a nem létező Székelyföld himnusza. Ha nem létezik, akkor himnusza sem lehet. Ezek szerint az csak egy dal, de vajon szabad-e hagyni szabadon énekelni? Biztos, ami biztos, azt is be kell tiltani. A feliratokkal is állandóan baj van. (A zászlókról most nem beszélek, azt a témát már eleget lebegtettük-lobogtattuk.) Vissza kell térni a ’89 előtti állapotokra, amikor tilos volt a magyar feliratok használata. Abból nem volt baj, mint most, amikor hol a román felirat fölé, hol elébe kerül, ezenkívül a betűk mérete sem azonos. Az még elfogadható lenne, hogy kisebb legyen a magyar, mint a román. A helységek nevét is úgy kellene használni, mint régen, csakis románul, és olyan énekeket sem lenne szabad énekelni, amelyekben magyar helységnév szerepel. Például a Szép város Kolozsvár…  kezdetűt csak úgy, hogy Szép város Cluj-Napoca…  A Maros menti fenyves erdőt meg Mureş mentiként. De idegen népek népdalait is be kell tiltani, és a magyarok ugyebár idegenek, Mongóliában van a helyük. Menjenek oda a jurtákban pentaton dalaikat énekelni. Ünnepléseiket is korlátozni kell, mert olyankor beszédeket tartanak, és akkor azokat is szükséges cenzúrázni, akár az idegen nyelven megjelenő vagy Romániába behozott könyveket, újságokat, kiadványokat. Sőt, azokat is be lehetne tiltani. Oda jutottunk, hogy véleménynyilvánításukkal sajnos már a terrorelhárítás és szervezett bűnözés ellen harcolóknak kell megküzdeniük. Hová jutunk így?
Év végi zabahajrá
Szilveszterre mindenkinek alaposan fel kell készülnie. De akár a jó sportolónak, nem elég csak a hegy alatt abrakolni, az alapozást már idejében el kell kezdeni, hogy aztán végig tudjuk enni, inni a vendéglői menüt. Közvetlenül szilveszter előtt rövid háromnapos pihenő, és utána következhet a nagy megmérettetés, a szilveszteri buli, amikor is nagy zabahajrá vár mindenkire. Ahogy a sportban vannak öttusázók és tízpróbások (vajon a gazemberek miért hétpróbásak?), ugyanígy végig kell küzdenie mindenkinek az emberpróbáló szilvesztert is. Szerencsére már novemberben megkezdődnek a disznóvágások, és egy kiadós disznótor megfelelő alapozást jelenthet, ahol nagy mennyiségű köményes pálinkák elfogyasztása után zsírral tudjuk kenegetni gyomrunkat belülről. A köményes pálinka elengedhetetlenül szükséges, mert annak két fő komponense van. Az egyik az alkohol, amelyben a zsírok nagyszerűen oldódnak, a másik a kömény, amely a gyomornak legkitűnőbb barátja. A csecsemőknek is szelesség ellen köményteát adnak. Különben is az alkohol a legjobb fertőtlenítő- és tartósítószer. Belsőnket fertőtleníti és májunkat – abban pácolva – tartósítja. Ezenkívül az idegekre is jótékony a hatása, köztudottan a legjobb stresszoldó. Megszabadít mindenféle gátlástól is. Ha az ember nem vigyáz, segítségével nemcsak gátlásait vetkőzi le, hanem még emberi mivoltából is kivetkőzhet. De térjünk vissza az edzéshez. Megfelelő köményes elfogyasztása után bendőtágítónak következhet egy kiadós disznótor: agyas leves és utána zsírban sült hús, majd estére a véres, májas hurka. Mindezt feltétlenül el kell nyomtatni némi borokkal, lehetőleg magántermő szőlőből készülttel, mert az igazán ártalmas, és azt fogyasztván edződik a a gyomor. Edzésnaptárunkat igazíthatjuk a jeles névnapokhoz. Már novembertől alkalmatos névnapok sorakoznak a naptárban: Jolán, Erzsébet, Katalin és András. András napjára még szabadnap is jár, így egész napunkat az edzésre tudjuk szánni. Ne ijedjünk meg némi gyomorrontástól, sőt, ha hátul nem távozik a felesleg, akkor megteheti elöl is. A régi római szokást vissza lehet vezetni vészhelyzet esetére. Köztudott, ha már nem fért belükbe újabb fogás, akkor lúdtollal visszacsiklandozták torkukon át. De ezt csak vészhelyzetben gyakoroljuk, mert nem járul hozzá gyomrunk térfogatának növeléséhez, és nem edzi megfelelően emésztőszerveinket. Az új bort feltétlen meg kell kóstolni Márton napján, amikor is a sok disznóságot libával lehet váltani, mert sohasem lehet tudni, a karácsonyi menübe nem kerül-e némi szárnyas is. Aztán jöhet a december, amikor az elején formában tudjuk magunkat tartani némi Miklósok megünneplésével. Van még néhány Judit, Viola és Luca is. Luca napján az északi országokban már a fényt ünneplik. Vannak természetgyógyászok, akik a fényevést javasolják. Nem tudni, hogyan is történik ez, késsel-villával, netán nagykanállal, de a leghatásosabb fogyasztószerként ismerték meg néhányan, mint a közismert magyar énekes és trombitás Lagzi Lajcsi is, aki majdnem belehalt a fényevésbe. Aztán az Ádám-, Éva-, János-, István-, Tamás-, Dávid-napon be is lehet fejezni a felkészülést. Ajánlatos édességeket, tésztaféléket fogyasztani, hogy megfelelő formában maradjon inzulintermelésünk. A sportolók hajlamosak mindenféle doppingszert használni, de az nem becsületes. Egyszerű földi halandótól viszont nem tiltják. Jó, ha az átlagosnál többet dohányzunk, mert a füst tartósítószer, és így nemcsak emésztőrendszerünk, hanem tüdőnk is rendesen edződik, tartósítódik. Feltétlenül sok kávét kell fogyasztani, ami ébren tartja elpilledő idegrendszerünket, és szaporábbra serkenti a szív működését is. Kéznél tarthatunk esetleg valamilyen bioalapanyagú készítményt, ami minden háztartásban megtalálható. Ilyen például az ivószóda, amelyet sokan használnak az úgynevezett meszesgödör oltására, ha már nagyon ég. Ha mindet végigesszük, -isszuk, a jól végzett munka tudatával nyugodtan indulhatunk az utolsó csata megvívására: szilveszterezni. Ha viszont nem vagyunk megfelelően megedződve, akkor a szilveszteri menü felét sem leszünk képesek elfogyasztani, sőt, nagyon hamar a sárga földig esszük, illetve isszuk le magunkat. Ha mégis úgy érezzük, hogy nem vagyunk testileg-lelkileg tökéletesen felkészülve, legjobb, ha egy dögcédulát készíttetünk és akasztunk a nyakunkba, rajta nevünkkel, címünkkel és az értesítendő telefonszámmal, hogy ha netán rosszul leszünk, akkor tudjanak azonosítani, és értesíteni a hozzátartozókat és örökösöket. Sőt, legjobb, ha a szilveszteri asztalfoglalással egy időben megejtjük a kórházi ágyfoglalást is.
De vigyáznunk kell. Ha sikeresen túléljük a szilveszterestét, és nem vigyázunk, simán kiüttethetjük magunkat másnap a visszahíváskor.

Ha iskola nincs, tanító rend sem lesz
Jelenits István piarista szerzetes tanár, teológus a felekezeti oktatásról, a hittantanításról.
– Mi késztetett egy tizenkilencedik évében járó fiatalembert arra, hogy szerzetesrendbe akarjon belépni 1951-ben, az érettségije évében, Magyarországnak a Rákosi Mátyás nevéhez kötött legsötétebb sztálinista időszakában?
– A családi háttér. Édesapám is a piaristákhoz járt iskolába, és bár én Nagyváradon az első gimnáziumi osztályt a premontreieknél kezdtem, Budapestre kerülve a piaristáknál fejeztem be.
Úgy terveztem, hogy érettségi után azonnal belépek a rendbe, de éppen a kérdésben említett társadalmi körülmények miatt a rendfőnök azt tanácsolta, hogy ha tehetem, otthonról végezzem el az egyetemet, s majd azután lépjek be. Így lett.
– Köztudott, hogy a tanító rendek – mint amilyen a piarista és a premontrei rend – tagjainak tanári végzettségűnek kell lenniük. De a szakválasztás hogyan történik? Vagy kérdezzem egyszerűen úgy, hogy főtisztelendő atya miért az irodalmat választotta?
– Ennek is gyerekkorig nyúló oka van, ugyanis mindig sok könyv közt élő család voltunk, az irodalom szeretetét is édesapámtól kaptam örökbe. Volt egy szokása, hogy amikor nagyon megtetszett neki egy-egy részlet az éppen olvasott könyvben, akkor összecsődítette a családot, és felolvasta az illető passzust. Természetesen ismét vissza kell utalnom a Rákosi-korszakra, amikor egyértelműen minden alkotótól a szocreálnak is nevezett szocialista realista látásmódot követelték meg. A minden jó, minden szép, minden épül hurráoptimizmust. De a sorok közé, ha nem is könnyen, de el lehetett rejteni az igazi gondolatainkat és érzéseinket.
Kispapságom idején zajlott az ’56-os forradalom, mégpedig a közvetlen közelünkben, mert a rádió székháza mellett volt a mi székházunk. Nagyon sokat jelentettek nekünk azok az események. De miután láttuk, hogy segítségre nemigen számíthatunk sehonnan, beláttuk, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk a forradalmat megelőző időszaknál is talán még kegyetlenebbnek ígérkező évekre, hisz csak úgy lehet majd – hitünk segítségével – túlélni a korszakot.
– A mi körülményeinket ismerve nagy különbségnek tűnik, hogy Magyarországon még azokban az ordas időkben is hivatalosan működhettek egyházi iskolák. Romániában elképzelhetetlen lett volna.
– Nálunk is összesen nyolc felekezeti iskolát hagytak meg, közülük az egyik volt a miénk, a piarista. Romániában valószínűleg azért államosították mindeniket, mert a görög katolikus felekezetnek az ortodoxiába olvasztása után csak magyar nyelvű egyházi iskolák maradtak volna. Egyébként én éppen iskoláskoromban döbbentem rá, mit is jelent tanárnak lenni, átadni másnak a tudást, felkelteni az érdeklődését sok minden iránt, és arra is ráébredtem, hogy bennem megvan az ehhez szükséges tehetség.
Úgy történt, hogy édesapámat a háború legvégén vitték el katonának, amerikai fogságba került, s amíg haza nem tért, de még azután is jó darabig elég nyomorúságos körülmények között éltünk. Az osztályfőnököm tudta ezt, s hogy valamiképpen segítsen rajtam, rám bízott egy gyengébb, de nagyon jó anyagi körülmények közt élő diáktársamat. Együtt tanultam vele, és akkor láttam, hogy van képességem másban is felébreszteni a tudásszomjat. Így lettem pap tanár.
– Az irodalom mellett hittant is tanított. Engedjen meg, főtisztelendő atya, egy nálunk mostanában gyakran vitatott kérdést. Lehet-e, kell-e kötelezni világi iskolában, különösen középiskolai osztályokban a hittan tanítását? Lesz-e ennek a kötelezővé tételnek hozadéka olyan esetben, ha a fiatal csak serdülőkorban találkozik a hitoktatással?
– A hittantanítás iskolai bevezetése semmiképpen sem valamiféle fenyítési módszert jelent, hanem azt, hogy a kereszténységünk által az európai kultúrához tartozunk. A másként gondolkodó vagy nem keresztény vallású gyerekek esetében viszont lassan, türelemmel juthatunk el oda, hogy igényelni fogják a hittant. Olyan eset is előfordul, hogy a szülők a maguk gyermekkorában nem jártak hittanra, és most a gyerekük révén szeretnék behozni a lemaradást. Az mindenképpen fontos, hogy a szülő döntsön, és ne a gyerek, mert sokkal kevesebb lesz a menet közben felmerülő gond. Fontos továbbá az is, hogy a pap, vagy aki tanítja a hittant, jó problémamegoldó legyen, és mindenekelőtt abból induljon ki, hogy a hittanórának az atmoszférája merőben különböző, mint például a biológiaóráé.
– Milyen ön szerint a tanító rendek jövője? Különösen nálunk, ahol bizony a hajdani felekezeti iskolák visszaszolgáltatása körül még most, huszonöt évvel a rendszerváltozás után is nagyon felfűtött indulatok kavarognak.
– Tudomásom van a helyzetről, természetesen elsősorban a volt piarista iskolák vonatkozásában. S ha innen nézem, akkor nagyon egyszerűen azt mondhatom: ha iskola nincs, akkor tanító rend sem lesz. Gyulafehérváron részletekbe menően tárgyaltunk erről az érsekkel, de a baj az, hogy ha esetleg visszakapná a rend az iskolákat, tőlünk nem jöhetne ide senki tanítani, mert diplomáink nem honosítottak. Persze különböző kiskapukkal megoldható volna, de nem simán és egyszerűen.
Egy esetet mégis el szeretnék mondani, ami talán mások számára követendő példa lehetne. Egy piarista szellemben nevelt nagykárolyi fiatal lányról van szó, aki Temesváron végezte a matematika–fizika szakot, és egyetemistaként fel-felkereste a temesvári piarista lelkészt. Hite annyira elmélyült, hogy elhatározta, piarista apáca lesz. Megkeresett minket, mi Firenzébe küldtük, mert ott van női képzés. Ott annyira megbarátkozott a főnöknővel, hogy elhatározták, Nagykárolyban nyitnak egy lánynevelő tanintézetet. Formailag árvaház ugyan, de nagyon sokoldalú nevelést adnak a lányoknak, és folyamatosan tartják a kapcsolatot a régi temesvári iskolával.
– Nemrég Nagyváradra látogatott. Annyi idő után milyen érzés volt visszajönni kisiskolás korának színhelyére?
– Voltam én sokszor közben is, a rendszerváltás előtt is nagy kerékpártúrákat tettünk a tanítványaimmal, elmentünk Brassóig, Nagyszebenig, és mindig Váradon át kezdtük az utat. Az elemi osztályokat az úgynevezett Stark iskolában jártam, azt is megmutattam a tanítványoknak, és természetesen a volt premontrei főgimnáziumot is. Sajnos már nem emlékszem az ottani tanárokra, illetve arra igen, hogy aránylag kevés pap tanárunk volt, több tantárgyat is civilek tanítottak. Levélben megkeresett a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, de mivel én csak a mostani ötödik osztálynak megfelelő első gimnáziumot jártam ott, nem emlékeztem a nálam idősebb diákokra, a fiatalabbakra pedig még annyira sem.
– A mostani látogatás nem a városnak szólt a nosztalgia jegyében, hanem a Posticumban tartottak Dóczy Péter színművésszel együtt érdekes, lelket simogató előadást Pilinszky János költészetéről. Honnan az ötlet, és milyen emlékekkel távozik a Posticum közösségi házból? – Az ötlet Dóczy Pétertől származik, aki tanítványom volt, ő gyűjtött össze egy csokorra való Pilinszky-verset, mindenekelőtt azokat, amelyek a költő csodálatosan mély hitéletéhez kötődnek. Felkért, hogy az egymáshoz fűződő versek után mondjam el a saját gondolataimat a költeményekről, én pedig szívesen vettem az ajánlatát, és eljöttünk. A Posticum pedig őszintén szólva nagyon kellemesen lepett meg, a modern architektúrájának összeolvadása a hamisítatlan gótikus szellemiséggel, illetve külön örültem annak a nagyon közvetlen, baráti hangulatnak, amivel fogadtak és körülvettek.
Boldog vagyok, hogy eljöttem, hogy végigjárhattam a régi várost, ami sokat változott ugyan, de sok mindent még könnyen felismerni. S ha adódnak ellentétek, azt okosan mindig el lehet rendezni. És majdnem elfelejtettem mondani, milyen örömmel hallottam, hogy Nagyvárad és Berettyóújfalu között kiépült a kerékpárút. Arra gondoltam, milyen jó volna nyáron kipróbálni!
Jelenits István
1932. december 16-án született a magyar–román határ mentén fekvő, Hajdú-Bihar megyei Berettyóújfaluban. Édesapja megyei tisztviselő, ezért 1940 és 1944 között Nagyváradon él a család, iskolába is ott kezd járni, majd a háború végén Budapestre költöznek. 1951-ben érettségizik, 1955-ben fejezi be az egyetemet magyar nyelv és irodalom szakon, belép a piarista rendbe, 1959-ben szerzi meg a teológiai doktorátust.
Ötven éven át tanított hittant és magyar irodalmat a piarista gimnáziumban, majd tíz évnél tovább esztétikát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tíz évig a magyar piarista rend tartományfőnöke volt, az 1989-es rendszerváltás után a közoktatási tanács tagjaként aktívan részt vesz a visszakapott rendi iskolák újraindításában. Széchenyi-díjas, december 17-én pedig Budapesten megkapta a Szeged-csanádi Egyházmegye Gelsey Vilmos Pedagógiai Intézete által adományozott első Báró Gelsey Vilmos-nagydíjat. A nyáron alapított intézet díjátadásán elhangzottak szerint Jelenits István piarista szerzetes, magyar és hittan szakos pedagógus a katolikus keresztény nevelés ügyéért, a magyar köznevelésért végzett kiemelkedő pedagógiai munkásságáért, sok nemzedék javára végzett nevelő szolgálatáért kapta az elismerést.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Adományok, alapítványok és ösztöndíjak a nagyenyedi Bethlen-kollégium történetében
Bethlen Gábor fejedelem halálának 385. évfordulója arra is alkalmat nyújt, hogy keretbe foglaljuk, s általános képét adjuk annak a sokrétű anyagi és szellemi támogatásnak, amelyben az enyedi kollégium részesült az évszázadok során, s amely által – Áprily szavaival élve – „az újrakezdés vakmerő reménye legyőzte itt az ostromló halált”. Mert voltak boldog idők az intézmény életében, de volt része nem kevés áldatlan, meg nem érdemelt csapásban is hosszú élete során. Az alapító fejedelem példájára mindig akadtak olyanok, akiknek szívügye volt az erdélyi magyar társadalom megmaradása, fejlődése és talpraállása. Ez a kollégium a mindenkori erdélyi magyar szolidaritásnak, önzetlen összefogásnak konkrét példája volt, s a továbbiakban is annak kell maradnia.
Bölcs fejedelmünk és iskolaalapítónk az Úrnak 1629., uralkodásának 16. évében, egészségi állapotának hanyatlása következtében elérkezettnek látta az időt arra, hogy rendezze végre rendkívül gazdag fejedelmi vagyonát. Az eljárás módozatait azon évben összeállított végrendeletében határozza meg, amelynek hitelességét testvéröccse, Bethlen István, valamint Kovácsoczy István kancellárius és Márkosfalvi Márton titkár kézaláírásával erősíti meg. Sajnálatos módon, manapság az eredeti példány ismeretlen. Az okmány második része 1827-ben jelent meg nyomtatásban Bécsben, míg első részét a Pesty Frigyes által szerkesztett temesvári Delejtű 1861-es évfolyama hozza nyilvánosságra. Utólag Kolozsváron, az Erdélyi Híradó hasábjain is napvilágot lát, ahonnan 1878-ban Koncz József marosvásárhelyi tanár gondozásában különnyomatként jelenik meg. Az első rész a fejedelem államférfiúi bölcsességére, gondolkodásmódjára, vallásosságára, politikai tisztánlátására derít fényt, míg a második a gazdag alapítványok halmazát foglalja magába. Így adakozik több ezer forinttal a gyulafehérvári kollégium számára, valamint a kassai, kolozsvári, váradi, debreceni, szatmárnémeti, marosvásárhelyi, nagybányai, dési iskolák számára. Úgyszintén a kollégiumnak adományozza a tokaji hegyen lévő Hétszőlő nevű területet, valamint Enyeden s ennek környékén lévő gazdag birtokokat is.
Szabadság (Kolozsvár)

Férfias bemutató a magyar színházban:
Tesztoszteron
Hány férfi kell egy fergeteges estéhez? Hét. Pontosabban hét kivételes színész a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatából.
Ez a történet valahol ott kezdődik, ahol a legtöbb véget ér. Akarod-e, holtodiglan, holtomiglan és a többi. Fehér ruha, templom, násznép és az ifjú pár. De mi van, ha a menyasszony a nagy, mindent eldöntő kérdésre nemmel válaszol?
Andrzej Saramonowicz kortárs lengyel drámaíró kiváló ismerője a kor társadalmának. Szövegeiben, melyek nem csupán drámák, de esszék, karcolatok, riportok vagy épp forgatókönyvek, behatóan foglalkozik a kor társadalmi elvárásaival, elhajlásaival, világlátásával. Pályafutása során dolgozott már színészként, rendezőként és producerként is. Tesztoszteron című szövegéből 2007-ben filmet is forgattak, így egyike lett a szerző legismertebb alkotásainak. Műveit nem csak Lengyelországban, de világszerte nagy előszeretettel játsszák. Romániában legutóbb a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban mutatták be.
Január 9-én, pénteken este 7 órától egy fuccsba ment esküvői evés-ivásra invitálják a nagyérdeműt a magyar színházba. A hét színész közös munkájának eredményeként és az utóbbi évtizedek legismertebb magyar slágereinek felelevenítésével olyan előadást sikerült létrehozni, mely színész és néző számára egyaránt felejthetetlen élmény. Egy nők nélküli, de léptem nyomon a nőket kibeszélő esküvői fogadást, ahol az örömapa (Balázs Attila), a pórul járt vőlegény (Kiss Attila) és annak bátyja (Bandi András Zsolt), egy egyetemi professzor (Kocsárdi Levente), egy zenész (Molnos András Csaba), egy újságíró (Molnár Bence) és egy pincér (Aszalos Géza) különös, egymást átszövő történetein keresztül nyerhetnek betekintést a férfi lélek legrejtettebb titkaiba.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

In memoriam Bertalan István
Nagy művészünk hunyt el Temesváron 2014. december 30-án.
Bertalan István 1932. május 30-án született Rákosdon (Hunyad megye). Nagy tehetségű képzőművész, nyitott szellemű, művelt kutató, iskolaalapító pedagógus. 1962-ben végzett festészet szakon a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. A tanári kar merev viselkedésétől eltérően Kádár Tibor volt igazi ablaknyitó tanárunk az akkori kommunista világban. A fiatalság sokat köszönhetett Kádárnak, ugyanúgy, ahogy később Bertalan Istvánnak jutott ez a fontos szerep Temesváron, aki új szellemiséget vitt a hatvanas években az ottani képzőművészeti középiskolába.
1970-ben alapító tagja volt a Sigma-I csoportnak. Kiemelkedő tehetségű rajzművész volt.
Családjával 1985-ben Németországba települt, ahonnan később megkeseredve járt haza. Depressziója az évek során súlyosbodott, egyik telefonbeszélgetésünk alkalmával fájdalommal mondta-sírta: „azok az erdélyi virágzó almafák…”. Utolsó éveit egy temesvári öregotthonban töltötte. Nagy művészt veszítettünk el.
Berci, Isten veled…
Kancsura István
Szabadság (Kolozsvár)

A pergést megállítani
Karcsúsodik a nemzeti korfa. Fogy a magyar. A külhonivá degradált részeken is. Pontosabban, leginkább itt, ahol a gazdasági kényszer és a többségiek kiűzetési praktikái élhetetlen körülményeket teremtettek. Ráadásul a könnyített honosítással megszerzett útlevél is szárnyakat adott a fiatalabb nemzedéknek. Kirepültek, de már fészket rakni nem térnek vissza. Ezt bizonyítják a marosvásárhelyi alpolgármester minap közzétett adati is. A város magyarságának aránya szaporulat szempontjából tíz százalékkal csökkent a tavalyi évben. Vagyis többen haltak meg közülünk, mint ahányan születtek, miközben az összlakosságra kivetítve pozitív a mérleg: 2.889 személy hunyt el és 3.852 újszülöttet anyakönyveztek. Már nemcsak falvaink, hanem a legnagyobb erdélyi magyar városok is elöregedtek. Miként fogjuk megállítani ezt az apadást? Kinek van erre jól kidolgozott terve? Harcolunk a Székelyföldért – ebben a kérdésben már-már egyfajta összmagyar konszenzust lehet felfedezni –, de közben szórványosodik az ebből kimaradó több mint kétharmadnyi magyar. Kolozsvár után az egykori székely főváros is elindult a lejtőn. Az elvándorlásra nem hatékony orvosság a magyar egyetemek léte. Sajnos, a fiatalok ezekre úgy tekintenek, mint a könnyebb külföldi érvényesülés oklevélgyáraira, és nem mint az itthoni érvényesülés előszobájára. De nincs jogunk pálcát törni felettük, miközben a „nagy magyarok” csemetéiknek az anyaországban vagy pénzesebb tájakon alapozták meg a jövőjét. Esetenként maguk is ott alapítottak új családot. Például a temesvári tetteiért jogosan hősként tisztelt református püspök. Áttelepülése magánéleti szempontból talán érthető is. Csakhogy miután itt hagyta az erdélyieket, a hazaüzengetős útmutatásai hamisan hangzanak. Az olyanok, mint amit a budapesti közszolgálati rádióban tett a minap, amelyben a működő romániai magyar érdekképviselet padlóra küldését ünnepelte. Az egykori tiszteletbeli elnökhöz méltatlan módon. De az RMDSZ-vezéreknek is újra kell tervezniük nemcsak a szervezetet, hanem az erdélyi magyarság jövőképét is. Most van rá alkalom, mikor a kormányzási taktikázások nem gáncsolják a legvadabb közösségi álmodozást sem. Az eddig elért eredmények megvédése a nyelvhasználatban, oktatásban, közigazgatásban nem elég fiataljaink röghöz kötéséhez. Társadalomtudósoknak, civil mozgalmaknak és a partnernek megnyerhető politikai alakulatoknak közösen olyan munkacsoportot kell létrehozniuk, amely hosszú távú akciótervet dolgoz ki közösségünk számára. Egy sajátos erdélyi paktumot, amely meggátolhatja a további önpusztító acsarkodást. A megmaradás és gyarapodás érdekében. Mert a homokórát megállítani nem lehet ugyan, de meg kell próbálni.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

Aggasztó helyzet a romániai kórházakban – Egyre kevesebb az orvos
Kritikus helyzetre hívja fel a figyelmet a Romániai Orvosok Kollégiuma, a szervezet honlapján közzétett információk szerint továbbra sem sikerül megfékezni az orvosok külföldre vándorlását.
A számok magukért beszélnek, az adatokat mintegy vészriadóként hozta nyilvánosságra a kollégium, melynek vezetői szerint 2006 óta ütik a forró vasat, de a román kormány szinte semmit nem tett azért, hogy az exódust megállítsa.
Tavaly országos viszonylatban nem kevesebb, mint 2450 orvos nyújtotta be a külföldön való praktizáláshoz szükséges iratait, a legtöbben (424) a háziorvosi praxisban tevékenykednek. Számuk tekintetében őket követik a szülész-nőgyógyászok (127), az általános sebészek (85), az intenzív-terápiások (60), a pszichiáterek (55), a belgyógyászok (55), a gyermekorvosok (52), a röntgenorvosok (48), a sürgősségi orvosok (45), az ortopédek (43), a kardiológusok (42) és plasztikai sebészek (32).
A legnagyobb problémák a kórházakban vannak, ahol a szükséges 26 000 orvos helyett, mára 13 521 látja el a feladatokat. Gondot okoz a fiatal szakképzett személyzet hiánya is, ami a korosztályokat illeti, 2961 kórházi orvos már betöltötte a 60. életévét, 2610-en 50 és 60 év közöttiek, 3642-en a 40-50-es korcsoportba tartoznak, 3901-en 30-40 évesek, míg 30 év alatti szakemberből csupán 407 praktizál kórházban.
A kollégium nyilvántartása szerint évente mintegy 3000 orvos lép be a rendszerbe, ezzel egy időben pedig körülbelül 3500 hagyja el azt (nyugdíjba vonult, kivándorolt, elhunyt).
Dr. Vasile Astărăstoae, a kollégium elnöke azt nyilatkozta: az orvosok azt is kifogásolják, hogy köztisztviselőknek tekintik őket, ami egyetlen európai rendszerre sem jellemző.
Dr. Titus Ududec, az Arad Megyei Orvosok Kollégiumának elnöke a Nyugati Jelen érdeklődésére elmondta, 2014-ben Arad megyében összesen 27 orvos nyújtott be kérvényt külföldi munkavállalás céljából, az elmúlt években átlagosan mintegy 35-en. Tavaly a legtöbben a háziorvosi pályájukat hagyták itt, utánuk következnek a pszichiáterek, dietetikusok, gasztroenterológusok, belgyógyászok és szívsebészek. Mindeközben teljes kórházi osztályokat modernizálnak, uniós felszerelésekkel látnak el, hatalmas beruházásokat bonyolít a megye az egészségügyi egységek korszerűsítésére. Az osztályok megújulnak, éppen csak szakemberük nincs, ezért a betegek egy részét kénytelenek Temesvárra vagy a közelebbi magyarországi településekbe irányítani.
A megyei kollégium nyilvántartásában jelenleg 840 aktív orvos szerepel.
Sólya R. Emília
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Keöpeczi Sebestyén József, Románia címerének magyar alkotója (Ötven éve hunyt el)
Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról.
Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne.
A Magyar Királyság címere
A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király.
Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül.
Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik.
A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Lám, mire vittük
Temetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek.
Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re.
Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg.
Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben.
Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe.
Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság.
Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál.
Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban!
Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig.
Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emlékezés a szász és sváb elhurcoltakra
Klaus Johannis államfő részvételével emlékeztek meg vasárnap a nagyszebeni evangélikus székesegyházban a romániai szászok és svábok Szovjetunióba való deportálásának 70. évfordulójáról.
Az istentiszteleten felidézték, hogy 70 évvel ezelőtt Romániából mintegy 70 ezer német nemzetiségű civilt hurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba a kollektív bűnösség elve alapján.
Az egyházi szertartáson Paul Porr, a Romániai Németek Demokrata Fórumának (FDGR) elnöke és Astrid Fodor, a város ideiglenes polgármestere mellett két, kényszermunkára hurcolt túlélő is jelen volt, akiket egy-egy csokor fehér rózsával köszöntöttek.
A megemlékezések kedden folytatódnak a német fórumnál annak emlékére, hogy a nagyszebeni szászokat 1945. január 13-án éjszaka deportálták. Az FDGR tavasszal Resicabányán, Szatmárnémetiben, Brassóban is megemlékezéseket rendez, Temesváron pedig országos konferenciát tartanak a szovjet deportálások áldozatainak emlékére.
Klaus Johannis az istentisztelet vége előtt, nyilatkozat nélkül távozott a nagyszebeni székesegyházból, ám a Facebookon rövid megemlékezést tett közzé vasárnap, amelyből kiderült, az ő nagyszüleit is deportálták.
„Asszonyokat, férfiakat, gyerekeket hurcoltak kényszermunka-táborokba a bolsevik hatóságok. Németországot legyőzték és minden németajkút meg kellett büntetni, függetlenül attól, hogy részt vett-e a háborúban vagy sem. Hetvenezer embert deportáltak, közöttük voltak az én nagyszüleim is. Fiatalon vitték el őket, de néhány év múlva a szenvedéstől megöregedve tértek haza. Sosem beszéltek arról, mit éltek át a lágerben: arra nincsenek szavak" – idézte az MTI Nagyszeben volt polgármesterének bejegyzését.
Tavaly októberben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán tartottak több napos emlékkonferenciát a hetven éve kezdődött szovjet deportálások emlékére a Malenkij robot-emlékév keretében. A konferencián részt vevő történészek legalább 25 ezerre becsülték az Erdélyből és a Bánságból elhurcolt német, és legkevesebb hatezerre a magyar civil áldozatok számát, akik nem tértek már vissza a Szovjetunióból.
Krónika (Kolozsvár)

Koprodukciók évada a magyar színházban
Kiemelkedő előadásokban és művészeti elismerésekben, díjakban gazdag évet zárt a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tavalyi év jelentős színházi eseményeiről és a társulat újévi terveiről Balázs Attila direktorral beszélgetünk, aki különösen fontosnak tartja a társulaton belüli jó hangulat megőrzését.
– Tavaly májusban országos bemutatóként mutattuk be Wajdi Mouawad Futótűz című drámájából született előadásunkat, amit a temesvári közönség örömmel fogadott. A Futótűzet azóta Budapesten, a Thália színházban is bemutattuk, ott is nagy közönségsikernek örvendett. Nagyon sok visszajelzésünk van és itt nem csak a kritikára gondolok, a nézőktől is kaptunk mind szóban, mind írásban visszajelzéseket a Futótűz budapesti előadásáról.
– A Futótűz azóta már Európát is elérte...
– Sajnos egyre aktuálisabb ez az előadásunk, pedig mi nem ezért tűztük műsorra, hanem a szöveg emberi és lelki mélységei miatt. Néhány napja még inkább húsbavágó ez az egész tematika. Lám-lám jósolgatni se akartunk, de kiderült hogy nincs is olyan messze tőlünk ez a téma...
– A tavalyi év egyik legrangosabb színházi eseménye volt a VI. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Milyen újdonságokat hozott a TESZT?
– A TESZT keretében az útkereső előadásokat tűzzük műsorra ebből a régióból. Itt nem feltétlenül a formabontó vagy ízlés-feszegető produkciókra gondolok, hanem az új színházi formákat kereső előadásokat hívjuk meg. A kiegészítő programok gazdag kínálatából kiemelném Urbán András workshopját, amit a bukaresti, újvidéki és helyi diákokkal hozott össze. Iuliana Valsan a jelmez és díszlettervezéssel bővítette ezt a vonalat. Jónak és követendőnek tartjuk a színházi „jam”-et is, ami elindult. Ezek a pozitív hozadékai a TESZT-nek, amelynek következő kiadására már javában készülünk. A fesztivál zárónapján már kezdődik az újabb TESZT, ez sosem áll meg, olyan mint az olimpia: mindig készülünk rá, amit a közönség kap, az csak az ünnep!
– Tavaly nyáron jelentős színészek vettek búcsút a társulattól: Tokai Andrea, Tasnády-Sáhy Noémi és László Pecka Péter. Hogyan sikerült a vérveszteséget pótolni?
– Ehhez képest hat színészt vettünk fel a nyár folyamán: két bábost és négy prózai színészt. A bábosok csapatához két lány csatlakozott, a prózai színészekhez két lány és két fiú. Rögtön a mélyvízbe dobtuk őket, a Silviu Purcărete rendezte Moliendo café előadásban mindannyian szerephez jutottak, megismerhették nem csak a magyar, hanem a német társulatot is.
Ez egy másik kiemelkedő eseménye a 2014-es évnek, hogy hosszú idő után sikerült egy valódi nagy koprodukciót létrehozni a német és a magyar színház között. Bár voltak átjárások a két társulat között, közös produkcióra még nem volt példa, szerintem ez példaértékű lehet akár más társulatok számára is. Sikerült egy olyan közös hangot találni a német társulattal, aminek az alaphangját Silviu Purcărete ütötte le, Vasile Şirli hangszerelte Dragoş Buhagiar készítette hozzá a díszleteket, valamennyien jelentős alkotók, akikkel öröm volt együtt dolgozni. Az előadás visszhangjáról annyit, hogy már két meghívásunk van jelentős fesztiválokra.
– Milyen elismerésekben részesültek tavaly Csiky Gergely színház művészei?
– Voltak szép számban alkotói díjak, örömteli pillanatok az óesztendőben. Jómagam megkaptam a Magyar Művészetért Bubik István-díjat. A Megyei Tanács Pro Cultura Timisiensis díjjal jutalmazta Albert Alpárt, a társulat díszlettervezőjét és Molnos András Csaba színművészt. A temesvári Polgármesteri Hivatal decemberben kiválósági díjjal tüntette ki azokat a művészeket, akik aktívan hozzájárultak a város kulturális életének fejlődéséhez. Több más temesvári alkotó mellett Balázs Attila színész, Albert Alpár látványtervező, Lőrincz Rita színésznő és Cári Tibor zeneszerző is megkapták ezt a kitüntetést. Az előadások visszhangja és a díjak, elismerések tükrében sikeres év volt a tavalyi, nincs okunk panaszra. Nem jelentett törést az adrenalin infúzió, a sok fiatal színész érkezése, fontosnak tartom, hogy a folytonosság, a társulaton belüli jó hangulat meglegyen!
– Az új esztendőben milyen kínálattal csábítják a nézőket a magyar színházba?
– Egy lengyel szerző, Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című darabjának bemutatójával kezdtünk januárban. Ha a Gardénia lengyel női darab volt, a Tesztoszteron egy férfiasabb komédiázás, igazi vígjáték, amire régóta ki volt éhezve a közönség. Januárban még két bemutatóval büszkélkedhetünk: az egyik Molnár Bence egyéni műsora, a Kifordulás, amit Petőfi Sándor A helység kalapácsa című darabja alapján készített, ez elsősorban diákoknak szóló előadás. A másik a Valami csajokavagy Egyszeröt bemutatója, ami a Mady Baby folytatása lesz, az alkotók között van Borbély B. Emília, aki az öt nőt játssza, illetve Kinda Szilárd vendégművész. B. Fülöp Erzsébet rendező és Borbély B. Emília közreműködése ebben a darabban folytatódik, a helyszín ezúttal is rendhagyó, egy hotelszoba.
Elindult egy nagyobb lélegzetű koprodukció, amelyben öt színház vesz részt a munkafolyamatban Bulgáriából, Szerbiából (két színház), Szlovéniából és Romániából. Ez egy határon átívelő színházi projekt, amelyhez sajnos nem sikerült rá uniós finanszírozást találni. A Kell legyen valami című projektnek öt állomása lesz, minden hónapban egy-egy hét próba a különböző helyszíneken. A Bojan Jablanovec, a szlovéniai Via Negativa színház rendezője vezetésével zajló folyamat végén megszülető előadás bemutatója itt lesz a TESZT-en. Utána mindenik helyszínen be fogjuk mutatni ezt a koprodukciós előadást. Lesz más színházi ínyencség is: febrárban Kokan Mladenovicot várjuk, aki a Koldusoperát rendezi meg a társulattal, de nem a Brecht-féle darabot, hanem az eredeti John Gay-féle Koldusoperát! Kokan rendezte előadást kétszer is láttunk a TESZT keretében: az újvidéki Ember tragédiáját és az Opera Ultimát, amelyik a tavaly pécsi fesztivál fődíjat nyerte meg. Az évad utolsó nagyszínpadi rendezője az újvidéki László Sándor lesz, aki már többször rendezett nálunk és nem szorul bemutatásra.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A családkutató
Adatforrástárlatot nyitott múlt év decemberében az Erdélyi Genealógiai Társaság Sepsiszentgyörgyön a Köntés Kiállítótérben, és ez év elejéig családkutató információs pontot és családfarajzoló műhelyt működtetett itt Kocs János, a szervezet vezetője. A szűk hónap alatt mintegy száz érdeklődő fordult meg ott, öten tájékozódtak komolyan, s közülük két család kívánja megrajzolni saját ős- és családfáját.
Kocs János 1956-ban született Székelymuzsnán, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Líceum elvégzése után a brassói műegyetemen szerzett villamossági mérnöki oklevelet. A sepsiszentgyörgyi IAME vállalatnál, majd a Selectronik kábeltelevíziónál dolgozott, jelenleg az RCS–RDS szolgáltatónál műszaki felügyelő. Családkutató, 2005-ben megalapította az Erdélyi Genealógiai Társaságot, melynek elnöke. Mostanig mintegy 245 ezer ember adatait dolgozta fel. Vele készítettünk interjút.
– Mikor szeretett bele a genealógiába? – Már kiskorom óta érdekelt a családtörténet, mivel nagyapán Argentínában élt, édesanyám ott született. Nem volt szabad levelezni, de én kíváncsi voltam, mi van vele. Az áttörés 1989 után jött, amikor megjelent az internet, és az egyik levelezőfórumon láttam, hogy valaki egy szomszéd falusi rokonsága – a mátisfalvi Pálhegyiek – felől érdeklődik. Visszaírtam, hogy ismerem Pálhegyi Gábort, testvérét, Bertát, és név szerint felsoroltam hozzátartozóikat: élettársakat, gyermekeket, vejeket, unokákat. Erre öt perc múlva érkezett a válasz, hogy amit én leírtam, az több, mint amit kétéves fizetett kutatómunka után egy magyarországi családkutató iroda küldött neki. Megkérdezte, lenne-e kedvem foglalkozni vele. Kedvem éppenséggel volt, az amerikai hölgy pedig mondta, tudja, hogy ez időt és pénzt igényel. Szerinte a mátisfalvi Pálhegyiek közül a világban mintegy 350 élhet. Ez véges szám, egyenként fel lehet keresni őket, s ha hajlandó vagyok neki ebben segíteni, állja a költségeket. Megvolt a módszer: elő a telefonkönyvet, felhívni minden Pálhegyit, időpontot egyeztetni, aztán elmenni a településekre, a temetőkbe, keresgélni az egyházi család- és anyakönyvekben az állami levéltárban, polgármesteri hivatalokban. 2004-ben már szabadon lehetett a levéltárban kutatni. A hölgy készült haza Erdélybe, megnézni, honnan vándoroltak ki a dédszülei. 2005-ben el is jöttek heten Amerikából. Megszerveztük a családtalálkozót Mátisfalván a kultúrotthonban, 150-en gyűltek össze Pálhegyiek és leszármazottak. Akkorra már 5700 személyt vezettünk fel egy 40 méteres családfára, amit kiállítottam. – Hogyan készítette az óriási családfát? – A hölgy, aki harmadik generációs amerikai, tudta, mivel jár a családkutatás, és felszerelt: küldött digitális fényképezőgépet, laptopot, családfarajzoló programot, riportermagnót, tehát mindent, ami szükséges volt. Mondta, számára ez nagyon fontos, műtétre készül, nem tudja, túléli-e, de azelőtt ezt szeretné lebonyolítani. Az erdélyi utat követően megműtötték, felépült. Utána még egyszer eljött Erdélybe, látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Az 1700-as években a székelymuzsnai anyakönyvekben találtam egy Kocs-Pálhegyi házaspárt, szerinte én vagyok a legközelebbi erdélyi rokona, mert velem tud értekezni. Közben kerültek más érdeklődők is. Egy amerikai, aki az öt bukovinai székely faluba telepedett családok eredetét kutatta, az akkor Pesten élő Elisabeth Long kérte a segítségemet. A családnév alapján kikerestük az anyakönyvekből, mely településeken vannak hasonló nevű családok. Neki a DNS-minták levételénél segítettem, és én hordoztam a terepen. A most élő legidősebb férfiaktól vettünk DNS-mintákat (lepedéket). Megjegyzem, ugyanezt tettük a Pálhegyi család esetében is, és nagyon szépen találtak az eredmények. – Hogy indult be a nagyüzem? – Nem volt igazán nagyüzem. Szabadidőmben foglalkoztam családkutatással, és amikor 2007-ben megengedték a levéltári fényképezést, nagy lendületet vett a munka. Előzőleg 2006-ban már lemásoltam a tamásfalvi anyakönyvet, kifizettem az oldalankénti fénymásolási díjat, akkori pénzben egymillió lejt pengettem le az állami kincstárban. Egy magyarországi vegyészmérnök érdeklődött, s megelőlegeztem a kutatását. Amikor át akartam adni, s mondtam, hogy költségek is voltak, nem kellett. Öt év elteltével ismét megjelent, továbbra is ki akarta deríteni, hogy lófők voltak-e az ősei. Akkor rendeztük a régi számlát. – Hogyan kezdte a családfarajzolást? – Próbálkoztam Word- meg Excel-programban. Nem is néztek ki rosszul, de amikor valakinél harmadik feleséggel találkoztam, egyszerűen nem tudtam feltüntetni. Miután az amerikai hölgytől megkaptam a családfarajzoló programot, és megtanultam használni, rájöttem, egész elegánsan ábrázolható ez is. Székelymuzsna kis falu... Megrajzoltam a saját családfámat, a feleségemét, s ezek már sekély mélységben találkoztak: több ős is egyezett. (Felesége szintén székelymuzsnai származású, Gedő lány – szerk. megj.) Rájöttem, hogy az addig külön-külön ápolt családágakat össze kell vonni, mert vannak többön is megjelenő azonos egyének. Az összevonás után derült ki, hogy akkorra már közel 40 ezer személy adatait dolgoztam fel. – A program jelzi az átfedéseket? – Ha talál két azonos nevű, azonos dátumon született egyént, rákérdez, hogy ugyanaz-e. Nagyon meg kell vizsgálni, mert bizony megesett, hogy különbözött. A kilyéni és rétyi Székely családdal volt gondom. Amikor láttam, hogy három-négy hónapra születtek a gyerekek egymás után, gondoltam, hogy valami nincs rendben. Átvizsgáltam, s kiderült, a kilyéni előnevű Székelyek Rétyen éltek, és a rétyi előnevűek Kilyénben. Mindkét családban volt Székely Zsigmond, és mindkettőben Horváth Borbála is, és egy időben születtek gyermekeik. Aztán rájöttem, az egyik Horváth Borbálánál van egy P betű, azaz a Petrichevich-Horváth, a másiknál egy N, s akkor szétválasztottam az ágakat. Kiderült, akik a királybíró Székely Zsigmondtól származtatják magukat, azok valójában nem tőle származnak, és fordítva. – Milyen más érdekességekbe botlott? – Vannak „csapdák”... Nagyon figyelmesen kell böngészni a régi anyakönyveket. Nem egyszerű meglátni a különbséget a Kanyó, Kánya és Kónya, a Bartha és Barthó, Bartos és Bartus hasonló hangzású családnevek között. Egy fórumbejegyzésben írta valaki, hogy őse Bágyon született. Elmentem Csíkszeredába, a levéltárban lemásoltam a bágyi anyakönyveket, de nem találtam a családot benne. Rákérdeztem: Bágyon? Igen, Bágyon, jött a válasz. Amikor küldte a papirost, kiderült, nem a Hargita megyei Bágyon, hanem a Kolozs megyei Bágyonban élt a család. Ott megtaláltam. Vannak olyan helyek, ahova soha nem jutottam volna el, ha nem foglalkozom családkutatással. Gógán, Gógánváralja, Oláhdellő, Kisprázsmár, Szilágyerked, Szinérváralja... Ausztráliából jelezte egy elszármazott, hogy erkediek az ősei. Először mindketten azt hittük, hogy a Székelymuzsnával szomszédos Szászerkedről van szó. Aztán kiderült, Szilágyerked. Elmentem a Szilágyságba. Zilah után, Szatmárnémeti felé már messze bent jártam román vidéken, amikor megérkeztem a faluba, s rákérdeztem az első atyafira – románul –, hol találom a református lelkészt. Nem értette. Kiderült, egyetlen román sem él a faluban, de a szomszéd falu teljesen román. Más. „Anno” könyvtári ügyben levittem Demeter Lajost Uzonba, mondtuk Ungvári Barna tiszteletes úrnak, hogy le kellene másolni a családkönyvet. Igen, tudja, hogy le kellene másolni, de ki fogja azt megtenni. Én. Mikor? Most. Kihozta a nagy családkönyveket, aznap végigfényképeztem. Mondtam, utómunka, dupla felvételek törlése, számozás után viszem a másolatot. A tiszteletes nagyon meglepődött, amikor hónapok múlva átadtam a DVD-t. Annyi mindenki annyi mindent ígért már neki, s nem tartotta be. Megegyeztünk, hogy a magyar állampolgárság igénylése okán friss adatokkal kiegészített családkönyvet újból lemásolom, most már egészen más minőségben. – Milyen gondokba ütközött kutatásai során? – Nem egyértelmű a vonatkozó jogi háttér, de akad nehézség a hivatalokban is. Embere válogatja. Van, aki úgy értékeli, ha információt ad ki, azzal ő szegényebbé válik vagy csorbulnak lehetőségei. Ezt nem értem. Törvény engedélyezi minden száz évnél régebbi dokumentum szabad kutatását. Ennek ellenére gond van a katolikus anyakönyvek kutatásával, mert a plébániákon maradtakat nem engedik egészében lefényképezni. Azt mondják, erre rendeletük van. Kifejtettem, lehetetlenség, hogy egy egyház vagy plébános szerzői jogot formáljon az anyakönyvre, hiszen nem jószántából írta, s még csak nem is ingyen, mert kaptak juttatást. Ez közkincs. Ma már úgy lehet megosztani ezeket, hogy nem szegényedik senki, és nagy segítség lenne, mert vannak idős emberek, akik nem tudnak odautazni. – Hány nap volt a legtöbb, amíg nem foglalkozott családkutatással? – ...nehéz válaszolni. Megesett, hogy két napig, de három nem. – Mikor, hogyan alapította az egyesületet? – Megjelent a jogszabály a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlási lehetőségéről, s gondoltam, úgyis annyi pénzt elköltök, próbáljunk meg valamit elszámolni. Párhuzamosan bejegyeztem az Erdélyi Genealógiai Társaságot és egy családkutató irodát. Reméltem, ez utóbbi beindul, s a családomnak lesz munkahelye. Megfuttattam, mekkora lehet az érdeklődés. Arra számítottam, tíz emberből egyet fog érdekelni a családja múltja. Nem jött össze. Megtöltöttük szórólapokkal a várost. Nem volt eredménye. Alább adtam: százból érdekel egyet, ezerből... Az sem jött össze. A valós adat: 100 ezerből érdekel egyet úgy, hogy áldozzon is rá. Erre vállalkozást építeni nem lehet. Tehát a családkutató irodát zároltuk. Maradt a civil szervezet. Családtagok, ismerősök átutalták az adójuk két százalékát, és kerültek támogatók is. Például Derzsi Sámuel baróti vállalkozó, aki hallott munkánkról, megkeresett, hogy fontosnak tartja, és szeretné támogatni. Biztatott, hogy másoljunk le minél több anyakönyvet, amíg nem gondol valaki egyet, és korlátozza a lehetőségeket. Őt elsősorban Erdővidék anyakönyvei érdekelték. El is készítettük. Aztán a Humaret Alapítvány utalt számlánkra. Került Amerikából, Svédországból, Olaszországból érdeklődő. Olaszországból inkább románok. Brassó mellől ortodox anyakönyvekből kellett adatokat gyűjteni. Bizony jól fogott a valamikori orosznyelv-tanulás, mert a görög katolikus és ortodox anyakönyveket cirill betűkkel írták. – Mennyi adatot sikerült eddig összegyűjteni? – Erdély összes anyakönyve a cél... Háromszék levéltárba került anyakönyveit mind lemásoltuk, nagyon sokat Csíkszeredában, Brassóban, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Besztercén, Zilahon. A tavaly felértünk Szatmárra és Nagybányára is. Nagyváradon kellene nyitnia a levéltárnak, ott költözés miatt évek óta zárva az olvasóterem. Azzal igyekszünk foglalkozni, amire igény van. Arad és Temesvár messze van, a vonzáskörükbe eső érdeklődőket átirányítom máshoz. Azzal, hogy egy csomó anyakönyvet lefényképeztünk oldalankét, még nincs vége a folyamatnak. Az utómunka településenként akár három hónapig is eltarthat. 760 adatforrást dolgoztunk fel. Ez nem csak anyakönyv, hanem szakkönyvek, folyóiratok is. Másoltuk a gyászjelentőket a Székely Nemzeti Múzeumból, a marosvásárhelyi Teleki Tékából. Megvannak a Háromszékben megjelent gyászjelentések ezelőtt egy évig. Ma már 14 500 név szerepel. Ennél jóval többen hunytak el a megyében 1990 után, de ennyien jelentettek meg a Háromszékben gyászjelentőt. Idáig 245 ezer személy szerepel az adatbázisban. Ezt befejezni nem lehet… – Melyek a további tervei? – Szép lenne főállásban végezni ezt a munkát, támogatókat kellene találni... Könyvet kellene írni… segítséget nyújtani családkutatóknak. Az anyakönyveket valahogyan jobban hozzáférhetővé kellene tenni. A társaság honlapján csak a másoltak jegyzéke szerepel. A Háromszék gyászjelentőit is kereshetővé kellene tenni. Újra kellene indítani a Genealógiai Füzeteket, még ha csak internetes változatban, akkor is. (Csíkszentmihályi Sándor Imre által kiadott, szerkesztett, 1903–1914 között Kolozsváron megjelenő családtörténeti folyóirat. A Genealógiai Füzetek társszerkesztője, szerzője s főképp illusztrátora volt Keöpeczi Sebestyén József címerművész, heraldikus – szerk. megj.)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyv az erdélyi magyar érdekképviselet negyed századáról
„Együttműködésre vagyunk ítélve”
Csütörtökön este az aradi Tulipán könyvesboltban telt ház előtt, mintegy harminc érdeklődő jelenlétében került sor dr. Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatására. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada c. terjedelmes, közel félezer oldalas, a Partium Kiadónál megjelent kötet annyira aktualizált, hogy ötvenoldalas (!) irodalomjegyzékében 2014. november elejének történései is szerepelnek.
Nem nehéz felfedezni, hogy az Aradon élő politológus, politikus, közíró, az EMNP jeles személyisége az RMDSZ 25. évfordulójára rögzítette könyvének megjelenését, távolról sem a dicséret szándékától vezérelve. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a testes munka tartalmát, az kb. így szólhatna: az erdélyi magyarság érdekvédelme szempontjából elszalasztott lehetőségek számbavétele.
Mint már többedik alkalommal, a könyv bemutatására a bevált „élő interjú”, a közönség előtt zajló kérdés-felelet formájában került sor. Pataky Lehel Zsolt újságíró azzal indított: a mostani könyv egy trilógia része lehetne, amelybe a szerző legutóbbi két (az ún. Neptun-gate-ről és a tízéves autonómiaharcról szóló) kötete is beilleszkedik. De miért „erdélyi”, és nem „romániai magyar” szerepel a címben? – kérdezte. Azért, jött a válasz, mert az „erdélyi” azt sugallja, hogy mi itt őshonosok vagyunk.
A bevezető kérdés kapcsán a szerző nagy vonalakban ismertette életpályáját, s ebből megtudhattuk: a Bánságban született (1968-ban, Temesváron – szerk. megj.), Magyarországon végezte felsőfokú tanulmányait (majd egyetemen tanított), s tíz év kitérő után a Partiumba – Aradra – került – igazi, szélesebb értelemben vett erdélyi tehát. 1990. január 3-án két barátjával együtt megalakította a temesvári magyar ifjúsági szervezetet,
A „bemelegítő” kérdések után a könyv lényegét érintő párbeszéd kezdődött, amelynek során a szerző kifejtette: az RMDSZ-t annak idején Domokos Géza, első elnöke azért alapította Bukarestben (egy lábjegyzetben szerepel mindazok neve, akik az RMDSZ első kiáltványát megfogalmazták – szerk. megj.), hogy „a felelőtlen erdélyi kezdeményezéseknek” elejét vegye, és megjegyezte ennek kapcsán: „az elejét elszúrtuk”, s az 1989 decembere utáni első három esztendő elvesztegetett idő volt, akkor lehetett volna autonómiát követelni a magyarság számára. 1996 novemberével, az RMDSZ kormányra lépésével azonban ez az idő lecsengett, mert elkezdődött a magyarság érdekvédelmi képviseletének egy másik szakasza, amelyben a (hatalomba bekerült magyar) tisztségviselők már nem azt mondták, mire esetleg gondoltak, hanem azt, amit „kell”.
A beszélgetés során több-kevesebb részletességgel szó esett a romániai forradalmat elindító temesvári megmozdulásról („alkotmányos szempontból 1989-ben kétségtelenül rendszerváltásra került sor, a legdurvább diktatúrából egy formális demokráciába”, „szét kell választani az elitváltást és rendszerváltást”), Tőkés László szerepéről, az 1990-es Temesvári Kiáltványról („elbukása szinte szükségszerű volt, a második vonalba tartozó kommunisták nem voltak érdekeltek megvalósításában”), sőt az 1989-et megelőző, a hazai magyar érdekképviseletet érintő jelenségekről, történésekről (Magyar Népi Szövetség, Ellenpontok 1981-ben stb.).
A bemutató egyik fontos kérdése így hangzott: milyen fogadtatást vár a szerző az RMDSZ vezetői részéről? Borbély Zsolt Attila nem hiszi, hogy
különösebb hatása lenne, de elmondta: elsősorban a történelemnek szánta könyvét, mint a magyarság egyik táborának politikai paradigmáját. Végül talán az előbbinél is fontosabb kérdés így hangzott: lát-e esélyt a szerző az összefogásra az erdélyi magyar politikában? A válasz: „Mindig kell hagyni egy esélyt. Együttműködésre vagyunk ítélve. Tény, hogy a választásokon az RMDSZ maga mögött tudhatja a magyarság 80-85 százalékát, az autonómiaelvű konszenzusba tehát be kell vonni az RMDSZ-t”. Kifejtette ugyanakkor, hogy az RMDSZ autonómia-statutumának sok hiányossága van – néhányra rá is mutatott –, egy szakértői bizottság azonban, amelyben a magyarságot képviselő minden szervezet szakértői részt vennének, három hónap alatt rendbe tudná tenni.
A párbeszédet követően több kérdés hangzott el a hallgatóság részéről.
***
A 95 fejezetből álló műből lényegében nyomon követhető az RMDSZ 25 éve, meg az „ellenzéki” szervezetek története is – nyilván az RMDSZ-ellenzék politikusának nézőpontjából. Akár egyetért, akár nem az olvasó a szerző megközelítésével, annyi bizonyos: egy adatokban rendkívül kötet került a kezébe, amelyet érdemes elolvasni a politika iránt érdeklődőnek.
Jámbor Gyula

Nyugati Jelen (Arad)

A negyedszázad krónikája
Eltelt egy negyedszázad 1989 decembere óta. A váltást oly régen reméltük. Hogy megszabaduljunk a diktatúrától, amelynek lélektani nyomása, a kiszolgáltatottság érzése elviselhetetlenebb volt a nincstelenségnél, éhezésnél, hidegnél. Huszonöt év után Borbély Zsolt Attila álláspontjával értek egyet: valamennyien többet vártunk attól, ami a rendszerváltásnak nevezett esemény után bekövetkezett.
A fenti állítás az említett szerző Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvének bemutatóján hangzott el a zsúfolásig megtelt Tulipán könyvesboltban Aradon. A recenzens, Pataky Lehel Zsolt csak egy rövid bevezetőt mondott, s utána feltette azokat a kérdéseket, amelyeket megválaszolva, maga a szerző avatta be a nézőt könyvének néhány tárgyalt kérdésébe. Csak néhányat ezek közül: Miért fontos a szerzőnek az erdélyiség hangsúlyozása? Az események résztvevőjének lehet-e objektíven értékelni azokat? Voltak-e nemzetiségi kezdeményezések Erdélyben 1989 előtt? Volt-e Tőkés Lászlónak hatása a temesváriakra, személy szerint Borbély Zsolt Attilára? Volt-e, van-e valami változás Romániában 1989 óta? (Különben a kérdésre adott választ egy igen frappáns mondatban fogalmazta meg: Eljutottunk a diktatúrától a formális demokráciáig. Aztán meg is magyarázta!)
Ezekre és sok más kérdésre kaptak választ a könyvbemutató résztvevői, de elhangzott néhány aktuális politikai fejtegetés is. Például arról, hogy megteremthető-e az erdélyi magyar egység a minapi Tőkés László-felhívás hatására. Avagy mi valósulhat meg hamarabb az országban: a Székelyföld autonómiája vagy a régiók föderalizációja?
A nagyon jó hangulatú bemutató végén Pataky Lehel Zsolt úgy ajánlotta a könyvet megvásárlásra, mint aminek ott kell lennie minden, a nemzetiségi sorsunk iránt nem közömbös erdélyi magyar könyvespolcán. Mert lényegében a közel 500 oldalas könyvben egy krónikát kap kézhez az olvasó, amelyhez a szerző kiváló magyarázatokat fűz.
Ujj János
hetiujszo.ro

Kölcsey és Vörösmarty a neten – Együtt szavalt a nemzet
Kárpát-medence-szerte számtalan felolvasással, ünnepi műsorral, színházi előadással, díjátadással ünnepelték meg csütörtökön a magyar kultúra napját.
Második alkalommal rendezték meg az Együtt szaval a nemzet elnevezésű programot, amelynek idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium volt a házigazdája, de Erdélyből és a Partiumból is bekapcsolódott 58 magyar tanintézet a közös szavalásba, többek között Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Brassóból, Kolozsvárról, Temesvárról, Nagyváradról és Szatmárnémetiből. A Magyarország kezdeményezte programban számtalan magyarországi iskolán kívül szerbiai, szlovákiai és ukrajnai oktatási intézetek is jelentkeztek.
Százötven csíki diák is szavalt
Csíkszeredai diákok is együtt szavaltak a nemzettel csütörtökön. A pedagógusházban több mint százötven középiskolás diák mondta el a Himnuszt és a Szózatot ugyanabban az időpontban, amikor világszerte több ezer más diáktársa.
Tavaly több csíkszeredai iskola külön-külön már bekapcsolódott a közös versmondásba, most viszont együttesen képviseltették magukat. A rendezvényen a Himnusz első szakaszán kívül minden évben egy, a nap megünneplésére méltó verset szavalnak el a diákok, idén a második vers Vörösmarty Mihály Szózata volt.
Márai-díj Tompa Andreának Márai Sándor- és Csokonai Vitéz Mihály-díjat, valamint Könyvtári Minőségi Díjat adott át Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár csütörtökön, a magyar kultúra napján a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Márai Sándor-díjat Tompa Andrea kolozsvári származású, 1990 óta Budapesten élő író, színházkritikus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Színház című folyóirat szerkesztője vehette át a 20. századi kisebbségi lét kérdéseinek újszerű és hiteles prózai ábrázolásáért. Az írónak két regénye jelent meg eddig: 2010-ben A hóhér háza című, 2013-ban pedig a Fejtől s lábtól címmel a második.
A szervezők sorsolás révén idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumot választották ki a házigazda szerepére, az együttes szavalást vezénylő Jordán Tamás színművész innen irányította a rendezvényt.
A YouTube internetes videomegosztó révén a világszerte számos helyszínről bekapcsolódó diák élőben látta a vezénylő művészt, így szavalhattak egyszerre, együtt. A különböző helyszíneken felvétel is készült, ezek szintén a YouTube-on tekinthetők meg. A csíkszeredai együttes szavalás is látható, az internetes oldal keresőjében az Együtt szaval a nemzet és Csíkszereda kulcsszavakkal rá lehet keresni a felvételre.
A pedagógusházban összegyűlt csíkszeredai diákok számára csütörtök délelőtt, a közös szavalat előtt Budaházi Attila dramaturg, rendező tartott főpróbát, és látta el őket hasznos tanácsokkal.
Az élő közvetítés kezdetén Jordán Tamás is gyakoroltatta először kissé a szavalókat, akik számára felidézte azt is, azért ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz kéziratát.
Végül helyi idő szerint 11 óra 10 perckor világszerte több helyszínen kezdték el szavalni a diákok a Himnusz első szakaszát, majd a Szózatot. A közös versmondás után a csíki diákoknak Túros Endre tanár beszélt a Himnusz jelentőségéről, születésének körülményeiről, a költő életéről.
Farkas Szilvia, az eseményt szervező Nemzeti Kreatív Intézet kommunikációs igazgatója az MTI-nek elmondta: a kezdeményezéshez 718 iskola csatlakozott idén. Hozzátette: több iskola jelezte, hogy ugyan nincs internetkapcsolatuk, így nem tudják feltenni saját videójukat a YouTube-ra, de ők is csatlakoznak a közös versmondáshoz a meghirdetett időben.
A különböző helyszíneken elhangzó valamennyi szavalat rögzítésre kerül, és a YouTube-csatornán visszanézhető. Április 11-éig, a magyar költészet napjáig a részt vevő iskoláknak lehetőségük lesz további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át.
A programot tavaly indította útjára Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó Jordán Tamás Kossuth-díjas színész-rendező szakmai irányításával. A kezdeményezés célja a magyar kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon.
Szőcs Géza kormánybiztos a közös szavalat után az MTI-nek elmondta: a kollektivitás új formája alakult ki a projekt révén több százezer diák között. „Ez egy kohéziós erő a következő generációk számára, amelyekről aggódva szokás mondani, hogy gyengül bennük a nemzettudat, hogy sorvad az öszszetartozás élménye. Ez a projekt ezzel ellentétes hatóerőt jelent” – fogalmazott.
Szőcs Géza nem tudta még pontosan megmondani, hogy jövőre melyik verset választja ki, de Berzsenyi vagy Ady egyik verse van a fejében. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezésnek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad otthont. A következő házigazdát az idei résztvevők közül sorsolással választják ki április 11-én, a költészet napján.
Olvasással az irodalomért
Marosvásárhelyen a korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is nagyszabású vállalkozással, 24 órás felolvasómaratonnal ünnepelték a magyar kultúra napját. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! című eseményen a kora délutáni órákban zsúfolásig tele volt a Zanza kávézó. Az egyik asztalnál az Unirea Főgimnázium diákjai és tanárai ültek. Velük volt a tanintézet aligazgatója is, Brandner Emőke, akitől megtudtuk: a magyar tagozat tizedikes, tizenegyedikes és végzős tanulói mellett a harmadikosok is felolvastak.
„Könyvszerető embernek tartom magam, a diákjaimat is erre nevelem. Úgy érzem, hogy a magyar irodalom, a magyar nyelv ezáltal marad fenn, ha megszerettetjük a gyerekekkel az olvasást” – fogalmazott az intézményvezető. Egyik diákja, Bálint Nóra maga is prózát ír, ezúttal azonban egy Reményik-verset olvasott fel.
Idén a felolvasással párhuzamosan beszélgetéseket is szerveztek ismert vásárhelyi személyiségekkel. Ottjártunkkor éppen Boros Zoltán televíziós újságíró Török Viola rendezővel beszélgetett zene és színház kapcsolatáról, az erdélyi színházi világról. Csép Andreával és Brassai Zsomborral is összefutottunk. A megyei tanácsos Tisza Katától, a Maros megyei RMDSZ elnöke Vida Gábortól olvasott fel.
„A felolvasó-maraton olyan rendezvény, amelyet támogatni kell, és a jelenlétünkkel kell felkarolni az ügyet és segíteni a szervezők munkáját” – fogalmazott Csép Andrea. Brassai Zsombor elmondta a rendezvény nevét annak idején többek között Vass Leventével, a rendezvény főszervezőjével találták ki.
„Jobb a hangulat, felnőttebb a hangulat, komolyabb a hangulat. Szépen összekovácsolódik, és évről évre szebb és jobb irányba tágul ennek a rendezvénysorozatnak az ajánlata, amit valamikor négy évvel ezelőtt kezdtünk el. Most már románul is megszervezzük, kerekasztal-beszélgetések is vannak, és egy csésze kávé mellett alkalom nyílik az ismerkedésre: a marosvásárhelyiek megismerhetik a marosvásárhelyieket. Számomra ez a legfontosabb tényező. És az, hogy a csapatom, a partnereink, akikkel közösen szerveztük, örömmel, jókedvvel és egyre nagyobb hozzáértéssel végzik a munkájukat” – fogalmazott Vass Levente, a szervező Stúdium Alapítvány alelnöke.
Saját műsorral is készültek az iskolák
Számos erdélyi iskola is saját ünnepséget szervezett a Himnusz befejezésének évfordulóján. A Hargita megyei Tekerőpatakon a Tarisznyás Márton Általános Iskola diákjai például zenés-verses összeállítással készültek.
„Iskolánkban nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a hétköznapok közül kiemeljük a jeles napokat. A gyermekek nagyon készülnek a rendezvényekre, a fellépők komolyan veszik szerepüket. A mai műsorral kapcsolatban azt vettem észre, hogy nemcsak megjelenésükben igyekeztek »ünnepiek« lenni, hanem lélekben is készültek” – mondta lapunknak Kolumbán Csilla vallástanár, a műsor szervezője.
R. Kiss Edit, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

Ünnep a nap fiaival
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra.
A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket.
– Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót.
– Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának.
– A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek.
Arcok a "leszentülő nap" földjéről
A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét.
– Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében.
Taps Czellecz Jenőnek
A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat.
– Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte.
Drágakő és katedrális
A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén.
– Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság.
Régi mulatságok, szerelmek emléke
Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények.
– Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek.
Olvasóközelben a moldvai magyar
A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat.
– Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet.
– Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott.
Székelyek között románokká váltak
A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt.
– Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került.
– Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző.
Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok.
Magyarul "gondolkoztak hazafele"
Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa.
2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát.
– A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól.
Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Johannis meglátogatta a Securitate irattárát
Nem lehet továbblépni a kommunista közelmúlttal való szembenézés nélkül, ezért is szükség van arra, hogy Romániában létrejöjjön a kommunizmus múzeuma - jelentette ki Klaus Johannis államfő hétfőn, miután meglátogatta a Securitate - az egykori kommunista titkosszolgálat - irattárát.
"Fontosnak tartom, hogy ne próbáljuk túl gyorsan túltenni magunkat a közelmúlton. Jobban meg kell ismernünk a történelmünket, a kommunizmus éveit ahhoz, hogy a végén megbékélhessünk saját múltunkkal" - jelentette ki az elnök.
Johannis úgy vélekedett, hogy - a román átvilágítási testületként működő - Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnak (CNSAS) fontos szerepe lesz a kommunizmus múzeumának létrehozásában. Az államfő decemberben, a Ceausescu-diktatúrát megdöntő forradalom kirobbanásának 25. évfordulója alkalmából Temesváron tartott ünnepi beszédében jelentette be: kezdeményezni fogja egy ilyen intézmény megalapítását, amely átfogó oktatási programokat bonyolíthatna le, és tematizálhatná a közbeszédet.
"Szükség van az emlékezésre és az emlékeztetésre, csak így tudjuk megvédeni magunkat a kommunizmustól" - jelentette ki Johannis tavaly decemberben a temesvári megemlékezésen.
Évente ezren kérnek átvilágítást
Az országban 1999-ben fogadtak el törvényt arról, hogy bárki tanulmányozhatja azokat az aktákat és feljegyzéseket, amelyeket a Securitate készített róla. Ennek érdekében első körben 2001-ben a CNSAS 700 folyóméternyi iratot, vagyis mintegy 10 ezer megfigyelési dossziét vett át a Securitate feloszlatása után 1990 márciusában létrehozott Román Hírszerző Szolgálattól (SRI).
A Securitate-akták jelentős része Traian Băsescu elnökké választása után, 2005 márciusával kezdődően került az átvilágítási testülethez: a korabeli híradások szerint akkor 12 folyókilométernyi irat került a CNSAS-hoz abból az archívumból, amelyet az SRI vett át a kommunista politikai rendőrségtől és kémelhárítástól.
A CNSAS honlapján megtalálható utolsó, 2013-as éves jelentés szerint az átvilágítási testületnél ma már 25 folyókilométernyi Securitate-iratot tanulmányozhatnak a történészek és az érdeklődők. A kimutatás szerint évente mintegy ezer új látogató jelentkezik az átvilágítási testületnél, hogy a róla vagy felmenőiről készült megfigyelési aktákat kikérje.
maszol.ro/MTI

Belföldi hírek
Holokauszt-túlélőket tüntettek ki
Átadta tegnap Klaus Johannis azokat az állami kitüntetéseket, amelyeket holokauszt-túlélőknek adományozott az auschwitzi koncentrációs táborban átélt szenvedésük előtti mély tisztelete jeléül. Az elnök a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatát adományozta Asztalos Erzsébetnek, Mármor Mártának, Székely Lászlónak, Tusa Etelkának, Bóné Gabriellának, Braun Viorának, és Diamantstein Zsuzsannának.
Az utóbbi három kitüntetett személyesen vette át az elismerést az elnöki hivatalban rendezett szertartáson. Klaus Johannis rámutatott: a román nemzet nem ódzkodik attól, hogy nyíltan beszéljen a felelősség, a bűnrészesség kérdéséről, és megértette, hogy fel kell lépnie a feledés, valamint az intolerancia minden formája ellen. Mint mondta: a hallgatás, a gyilkosságok elfogadása, a gyűlölettel szembeni érzéketlenség is hozzájárult ahhoz, hogy lehetővé vált a népirtás. Az államfő szent kötelességének nevezte, hogy Románia elnökeként megvédje a holokauszt áldozatainak emlékét és érvényt szerezzen a történelmi igazságnak. Elhúzódó vizsgálat, jelentős kártérítés
Közel 323 ezer euró kártérítést ítélt meg az 1989-es forradalom 81 áldozatának az Emberi Jogok Európai Bírósága amiatt, hogy a román igazságszolgáltatás mindmáig nem vizsgálta ki megfelelően ügyüket. A testület elismerte az ügy összetettségét, de szerinte ez nem indokolja a vizsgálat elhúzódását, mivel az idő múlása árt a történtek tisztázásának, és meghiúsíthatja a vizsgálat sikeres lefolytatását. A strasbourgi bírósághoz fordulók között elhunytak hozzátartozói, valamint az akkori események alatt megsebesített vagy megvert áldozatok találhatók. A bíróság ítélete szerint a 81 áldozat közül harminc 15 ezer euró kártérítést kapott, a többi ötvenegynek 7500 eurót ítéltek meg fejenként. Az áldozatok a bukaresti, a nagyváradi, a konstancai, a craiovai, a bákói, a marosvásárhelyi és a kolozsvári tüntetések megtorlásával kapcsolatos vizsgálat elhúzódása miatt tettek feljelentést. Eddig csak a temesvári felkelés vérbe fojtása ügyében született jogerős ítélet, amelyben két volt tábornokot ítéltek jogerősen 15 év börtönbüntetésre. Korábban már legalább hat hasonló ügyben ítélte el Romániát a strasbourgi bíróság. A hivatalos adatok szerint a forradalom napjaiban 1142-en vesztették életüket, 3138-an megsebesültek és 760 embert őrizetbe vettek. Lassan épül az észak-erdélyi autópálya
Kiválasztotta az országos útügyi vállalat azokat a cégeket, amelyek megépítik az észak-erdélyi autópálya Aranyosgyéres és Marosvásárhely közötti szakaszát. Az 56,5 kilométer hosszú részt öt szakaszra bontva, öt különböző konzorcium építheti meg. Ezek között található a Strabag-Straco Grup, a Straco Grup-Specialist Consulting-Total Road, a Lemacons-Vega 93-Arcada Company és a Geiger Transilvania-Wilhelm Geiger konzorcium. A pályaszakasz építési költsége 1,2 milliárd lej, a munkálatokat vissza nem térítendő európai uniós alapokból finanszírozzák. A versenytárgyaláson részt vett cégek tíz napon belül fellebbezést nyújthatnak be, ha ezt nem teszik meg, az eredmény véglegessé válik, és az útügyi vállalat aláírhatja a megbízási szerződést a konzorciumokkal. Az autópálya-szakasznak a szerződés aláírásától számítva 16 hónap alatt kell megépülnie. Ismét Bukarestben a valutaalap
Megkezdte romániai látogatását a Nemzetközi Valutaalap, amely a frankhitelesek megsegítéséről tervezett intézkedésekről és az állami vállalatok helyzetéről folytat megbeszéléseket a bukaresti hatóságokkal. Hétfőn a küldöttség a Román Nemzeti Banknál kezdte el a február 10-ig tartó találkozósorozatot, amelynek keretében a kormánnyal, az államelnökkel, munkáltatókkal, szakszervezetekkel és pártok képviselőivel is megbeszéléseket folytatnak. A frankhitelesek problémájának felmerülése előtt az eredeti tervek szerint a tárgyalások fő napirendi témája állami vállalatok magánosítási folyamata lett volna, illetve annak megvizsgálása, hogy mennyire volt sikeres több olyan stratégiai fontosságú állami társaság hatékonnyá tétele, amelyeket nem terveznek privatizálni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbségi filmfesztivál öt városban
Négy romániai városban – Marosvásárhely, Konstanca, Temesvár, Bukarest – és Oslóban szervezik meg május 19-e és június 28-a között a Nomád névre keresztelt Kisebbségi Filmfesztivált – jelentette be Daniel Mitulescu, a bukaresti Metropolis Kulturális Egyesület elnöke.
Mint kiderült, a fesztivál keretében helyi és nemzetközi vonatkozásban egyaránt fontos témákkal igyekeznek foglalkozni, amelyek Romániában masszív gyökerekkel rendelkező kisebbségi csoportok történelmére világítanak rá, emellett a különböző rituálékra és hitvallásokra, valamint az identitás megőrzése érdekében folytatott harcokra is megpróbálnak odafigyelni.
Szabadság (Kolozsvár)

A Szentszék esete Erdéllyel
Az egyház örök. Időről időre változó gondjai azonban új kihívások elé állítják a vezetést. Jakubinyi György gyulafehérvári érsekkel többek között az erdélyi egyházi önrendelkezési törekvésekről, a csángókérdésről, a magyar lobbi szerepéről és a mindannyiunkat fenyegető szórványosodásról beszélgettünk.
– Az érseki palota fele tartva benéztem a Batthyáneumba. Kiderült, a kultuszminisztériumtól kell engedélyt kérnem, ha bepillantást akarok nyerni a messze földön híres középkori gyűjteménybe. Önöknek is ilyen nehéz bejutni a két és fél évszázadon át a püspökség tulajdonában levő könyvtárba?
– Az érsekség munkatársainak annyiban könnyebb, hogy már a kérés benyújtásának napján elküldik Bukarestből a belépési engedélyt. Kultuszminisztériumi jóváhagyás nélkül mi sem tanulmányozhatunk semmit abban a Batthyáneumban, amely 1948-ig volt a tulajdonunk, amikor a kommunisták megszállták az épületet. Államosításáról csak később, 1960-ban döntött a dévai tartományi bíróság.
– Vajon mikorra várható, hogy a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség tulajdonába visszakerülő Batthyáneumot szabadon lehessen látogatni?
– A romániai restitúció uniós kényszer alatt született. Amit a román állam a királyi vagy a kommunista időkben kobozott el, ma sem szívesen adja vissza. A Batthyáneum iskolapéldája annak, ahogy a bukaresti hatalom mindent elkövet az elsősorban kisebbségi egyházi vagyonok visszaszolgáltatásának késleltetésére vagy megtagadására. A visszaigénylési kérelmet közvetlenül a rendszerváltás után nyújtottuk be, a kormány 2008-ban reagált rá sürgősségi kormányrendelettel, amelynek záró rendelkezései a döntés elleni fellebbezés lehetőségét is biztosították. A kormány helyi megbízottja, a Fehér megyei prefektus, Ioan Rus ügyvéd bíróságon meg is támadta a kormányrendeletet. Hosszas pereskedés után valamennyi bírósági szinten veszítettünk, mintegy tíz éve fordultunk jogorvoslatért a strasbourgi emberjogi bírósághoz
– Egyes hírek szerint tavaly már érkezett jó hír Strasbourgból…
– A nemzetközi bíróság érdemben még nem tárgyalta az ügyünket, de arra kötelezte a román államot, hogy a vissza nem szolgáltatás miatt eltelt időszakra 8 ezer eurónyi késedelmi büntetést fizessen ki a gyulafehérvári érsekségnek. Ennyi fájdalomdíj jár 17 évnyi pereskedés után. Strasbourgban nagyon elhúzódnak a restituciós perek: Romániából annyi kereset érkezett az elmúlt tíz évben, hogy a bíróság képtelen megbirkózni velük.
– Miért ragaszkodik ennyire a Batthyáneumhoz a román állam?
– Ezt a kérdést én is feltettem néhány évvel ezelőtt a Gyulafehérváron járó akkori miniszternek, Răzvan Theodorescunak. A válasz így hangzott: „Értse meg, ha visszaszolgáltatunk a római katolikus egyháznak egy olyan intézményt, amely világviszonylatban is nemzeti kincsként van számon tartva – benne például a romániai középkori kéziratok mintegy hetven százalékával –, az országos botrányt okozna.” Hiába magyaráztam a miniszternek, hogy itt nem botrányról, hanem kőkemény jogi helyzetről van szó, nem sikerült jobb belátásra bírni. Amúgy a jogi hercehurca oda nyúlik vissza, hogy a híres könyvtár alapítója, Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök 1798-ban kelt latin nyelvű végrendeletét Ioan Rus gyulafehérvári ügyvéd sajátos módon értelmezve fordította románra. Érdekes, hogy a román bíróság az ő latin értelmezését vette alapul – amely úgy vezeti le a tulajdonjog öröklődését, hogy az a román államra szállt –, holott az eredeti szöveg szerint a Batthyáneum a mindenkori római katolikus püspök tulajdona marad.
A kegyvesztett egyház
– A római katolikus egyház Trianon utáni története amúgy is egyféle szenvedéstörténet. Az elmúlt 95 évben mindig közelharcot kellett vívniuk a román hatóságokkal. Általában ki került ki győztesen?
– Márton Áron püspököt idézem, aki a ’48-ban elkezdődött kommunista időszakról így beszélt: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk.” 1990-ig a katolikus egyház nem szerepelt az államilag jóváhagyott 13 egyházfelekezet között. A Nagy Nemzetgyűlés a kötelezően újra bejegyzendő egyházaknak csak olyan szervezeti szabályzatot hagyott jóvá, amely garanciát jelentett arra, hogy az illető felekezet nem függ külföldtől, az egyház legmagasabb vezetője Romániában él, román állampolgár. A római katolikus egyház által benyújtott statútumtervezetet a kommunista hatalom nem fogadta el, így 1948 és 1990 között törvényen kívüli felekezetként tartottak nyilván bennünket. Ez a kommunista éra első évtizedében nagyon kemény megpróbáltatásokkal járt, hiszen 293 papunkból 130-an kerültek börtönbe, sokan ott haltak meg. De nem volt könnyű időszak a Trianon utáni évtized sem. A négy erdélyi római katolikus püspökség – a gyulafehérvári, a temesvári, a nagyváradi és a szatmári – egyházi-közigazgatásilag a kalocsai püspökséghez tartozott. A romániai államegyház, az ortodox mellett támogatott vallás lett a görög katolikus és megtűrt státust kapott a római katolikus, annak minden következményével együtt. A Vatikánnak 1929-ben sikerült egyezségre jutnia a román állammal, a közösen elfogadott konkordátum 1930-tól lépett érvénybe. A Szentszéknek azóta van nunciusa, azaz nagykövete Bukarestben.
– Hogyan fogadták ezelőtt nyolcvanöt évvel az erdélyi magyar hívők, hogy a négy római katolikus püspökségük bukaresti román érsek felügyelete alá került?
– Ha abból indulunk ki, hogy 900 éven át a csanádi püspökséghez tartozó erdélyi magyar katolikusok egyetlen tollvonással bukaresti hatáskörbe kerültek át, akkor ez az erdélyi hívek számára nem volt jó hír. Erről paptársaimmal évtizedekkel később is sokat beszélgettünk. Mindig azon az állásponton voltam, hogy a Bukaresthez való tartozás inkább formális döntés. Aki az egyház belső törvénykönyvét ismeri, tudja, hogy a püspökség belső dolgaiba nem szólhat bele a bukaresti érsek. A katolikus egyházon belül a püspökségek igen jelentős belső autonómiával rendelkeznek. A metropolita a tartományi zsinaton elnököl, és csak egészen kivételes esetekben van lehetősége átmeneti periódusra személyi ügyekben dönteni. Például amikor egy püspöki szék haláleset vagy nyugdíjba vonulás miatt megüresedik. De a döntés csak addig érvényes, amíg a Vatikán kinevezi az új elöljárót.
– A négy erdélyi római katolikus püspökség az 1989-es rendszerváltás után a Bukaresttől való függetlenedést kérte. Erre hogyan reagált a Vatikán?
– A négy erdélyi megyéspüspök – Tempfli József, Reizer Pál, Kräuter Sebestyén és Bálint Lajos – közös kérést nyújtott be a Szentszékhez 1990-ben. Ebben vázolták az előzményeket is, miszerint a romániai magyar katolikusok régóta sérelmezik a Vatikán és a román állam között 1930-ban megkötött konkordátumot, és azt kérik, hogy a négy egyházmegye, Gyulafehérvár székhellyel létrehozandó új erdélyi érsekséghez tartozzék. A Kárpátokon túli területeken a bukaresti érsekség hatáskörében csak a iasi-i püspökség maradt volna. Az erdélyi püspökök kérésére válaszul Bukarest azonnal tiltakozott a Szentszéknél. Az ügy 1991-ig húzódott: II. János Pál pápa első magyarországi látogatása előtt irodájától azt kérdezte, hogy ebből az alkalomból mit tehetne a Magyarország határain kívül élő magyar katolikusokért? Munkatársai akkor mutatták meg a szentatyának az erdélyi püspökök levelét, illetve a bukaresti román válaszreakciót. A pápa ekkor feladatként kiadta irodájának, hogy magyarországi látogatásáig találjanak erre megoldást. Végül olyan kompromisszumos javaslatot dolgoztak ki, amellyel egyik fél sem volt elégedett. Egy salamoni ítélettel az akkoriban még félmilliós magyar katolikus közösség gyulafehérvári püspökségét érsekségi rangra emelték, a mintegy 150-150 ezer magyar római katolikus hívővel rendelkező szatmári és nagyváradi püspökséget, valamint a 300 ezres létszámú, akkoriban még félig szász temesvári püspökséget viszont meghagyták Bukarest fennhatósága alatt, akárcsak a iasi-it. Gyulafehérvár úgy lett érsekség, hogy egyetlen más püspökség sem tartozik a fennhatósága alá. Kicsit olyan ma a romániai római katolikus térképünk, mint egy lyukas garas, közepén egy lyukkal: az erdélyi egyházmegyével...
Csángó-magyar román mise
– Ezek szerint nem túl erős a magyar lobbi a Vatikánban. Mit tehetne többet ez ügyben a magyarországi római katolikus egyház felső vezetése, a magyar püspöki kar?
– Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet. II. János Pál pápa magyarországi látogatásán részt vettek a romániai püspökök is, többek között Petru Gherghel iasi-i püspök, akinek a fennhatósága alá tartoznak a csángóvidéki katolikusok. A szentatya Máriapócson köszöntötte az Erdélyből és Románia más részeiből érkezett katolikus hívőket is. A szentatya kíséretében, a püspöki kar tagjaként fültanúja voltam egy érdekes beszélgetésnek. A magyarországi nuncius mindannyiunk előtt azt kérdezte Gherghel püspöktől: ha magyar hívei is vannak, miért nem szolgálják ki őket anyanyelvükön? Gherghel püspök azt válaszolta, hogy eddig egyetlen erre vonatkozó kérés sem érkezett hozzá. A Vatikán magyarországi nagykövete, a budapesti nuncius erre így reagált: „Ne haragudjon, püspök úr, de egy papnak nem arra kell várnia, hogy hívei kérjék a magyar misét, ha látja, hogy erre szükség van”. Később hallottam, hogy a Szentszék arra utasította magyarországi nunciusát, hogy csak magyarországi ügyekkel foglalkozzon, a romániai ügyek nem tartoznak hozzá. Ez is jól érzékelteti az egyházon belüli munkamegosztást, a nuncius, az érsek és a püspökök hatáskörét.
– Ön nem is beszélhet Gherghel püspökkel a csángó-magyarok anyanyelvű misézéséről?
– Beszélni éppen beszélhetek, de ennek semmi hatása, mert mi, püspökök nem szólhatunk bele egymás ügyeibe. Valamennyi püspök a pápának tartozik felelősséggel, hiszen mindannyiunkat a szentatya nevez ki.
– Vannak viszont katolikus papjai, akik aláírásokat gyűjtöttek, sőt, olyanról is hallottam, aki egyszerűen átment a csángóvidékre magyarul misézni...
– Valóban van olyan papunk, aki saját szakállára elment magyar misét tartani csángó faluba, de mivel a templomba nem jutott be, úgy gondolta, erre a kocsma is megfelelő hely. Akadt ugyan néhány híve, de a többség által mozgósított helyi pap a rendőrrel karöltve távolította el a kocsmából. A szentmise nem arra való, hogy nemzetiségi kérdésben fegyverként használjuk. A négy egyházmegyénkből 25 csángó származású pap kérvényezte a Iasi-i Római Katolikus Püspökségnél a magyar mise bevezetését csángó-magyar falvakban. A püspök válasza: az aláírásgyűjtők nem moldvai papok, csak ott születtek, viszont más egyházmegyékhez tartoznak. Amikor a csángó-magyar szövetség kérte ugyanezt, a válasz az volt: a hívek nem igénylik, nem kérvényezik a magyar misét.
– Valóban senki nem igényli?
– A moldvai papok közül senki nem mer kiállni a magyar mise mellett. Nem újkeletű történet ez, évszázados múltja van. A második világháború befejezése után, amikor a szovjet csapatok kiverték Székelyföldről a Maniu-gárdistákat, és helyi katonai kormányzatot állítottak fel a magyarság megvédésére, csángó-magyar rendőröket telepítettek a székely falvakba és városokba, hogy kommunikálni tudjanak a helyi lakossággal. Velük legalább románul tudott értekezni néhány szovjet tiszt. Ez a történet és a közelgő párizsi békekonferencia ugyanakkor arra késztette a bukaresti pártvezetést, hogy gesztusokat tegyen nemcsak a székelyek, hanem a csángó-magyarok irányába is. A magyarok által Dupla Gyuri bácsinak becézett, magyarul tökéletesen beszélő Gheorghe Gheorghiu-Dej 150-es létszámú magyar tanerőt irányított Csángóföldre. Ekkor kezdődött el a levelezés a román pártfőtitkár, Gheorghe Gheorghiu-Dej és a későbbi vértanú, iasi-i római katolikus püspök, Anton Durcovici között. A pártfőtitkár azt követelte a püspöktől, ha már van magyar oktatás, legyen magyar mise is. Erre a püspök a következő vasárnapra az egyik legnagyobb csángó faluban, Forrófalván a templomban felállított két urnát, amibe szavazatokat kellett bedobni: ki akar és ki nem magyar misét? Az embereket előzőleg nyilván megdolgozták, a végeredmény lesújtó volt: az ötezres lélekszámú csángó-magyar katolikus közösségben 4 szavazatot kapott a magyar mise. Kemény hangú válaszlevél kíséretében a püspök ezt a szavazási eredményt küldte el a pártfőtitkárnak, Bukarest pedig többé nem erőltette a magyar misét.
– És megszűnt a magyar iskolahálózat is...
– Azt nyilvánvalóan propagandacéllal hozta létre a bukaresti hatalom, de nemcsak ezen múlott a sikertelensége. A csángók mélyen katolikus és templomba járó emberek. A román papok minden vasárnap kiprédikálták, hogy amíg a román oktatók jelen vannak a szentmisén, a magyar oktatók nem jönnek el. Azt mondták az embereknek, gondolják meg jól, hogy jöttment ateisták kezére bízzák-e gyerekeiket? Ez megpecsételte a magyar oktatás sorsát. Sajnos a hirtelen felduzzasztott csángóoktatói közösség sem állt a helyzet magaslatán...
Felcserélt nyelv a végeken
– Dél-Erdély bányavidékein sok a letelepedett csángó. Velük milyen a római katolikus egyház kapcsolata?
– A Zsil-völgyi Vulkánba a hatvanas és hetvenes években mintegy négyezer csángó-magyar telepedett le családostól. Bányászként akkoriban jól meg lehetett élni. A városban szolgáló székelyföldi származású plébános, Sántha István különösen kedvelte a csángókat, bátorította is az érkezésüket. Egy idő után azonban azzal a számára furcsa követeléssel találta szembe magát, hogy több ezer csángó híve román misét követel. Otthon, a családban csángó-magyarul beszéltek, de az irodalmi magyar nyelvet nem értették. Számukra az egyházi nyelv továbbra is a román maradt. De van újabb keletű történetem is. A rendszerváltás előtt, az Aninószára költözött mintegy háromszáz klézsei csángó a rendszerváltás után kezdte el követelni a román misét. Oláh Dénes korondi származású plébános rögtön kérte az áthelyezését, mert mint fogalmazott, számára képtelenség magyar embereknek románul misézni. Ma az egyházmegyében 22 helyen mintegy tízezer római-katolikusnak szolgáltatunk román nyelvű misét...
– Visszafordíthatatlan folyamatnak tartja a csángók elrománosodását?
– Azt szokták mondani, hogy a tizenkettedik óra előtt vagyunk. Én azt mondom, már rég meghaladtuk az egy órát is... Ez a folyamat visszafordíthatatlan. A csángó elsősorban római katolikus, de nemzeti tudata nincs. Első lelki élményeik, az első áldozás, az első szent gyónás, a bérmálás, a vasárnapi szentmisék mind románul rögzültek. Ezt a kívülállók nehezen értik meg.
– Mit tart ma az egyházmegye legnagyobb gondjának?
– A gyors ütemű szórványosodás a legnagyobb gondunk. Az 1940 után Dél-Erdélyből elmenekülő magyarok többsége soha nem tért haza. Ötvenegy évvel ezelőtt, 1961-ben 17 éves fejjel, friss érettségizőként jöttem Gyulafehérvárra kispapnak, ötven év alatt a környék 15 katolikus plébániája szűnt meg, többek között Alvincen, Abrudbányán, Aranyosbányán, Topánfalván, Zalatnán. Gyulafehérvár 58 ezer lakosából ma már csak 2300 a magyar, a népszámlálás adatai szerint fele-fele arányban református és római katolikus. Az egyházi nyilvántartásunkban azonban mindössze 707 római katolikus szerepel. Híveink folyamatosan öregednek, egyre kevesebb a gyerek, a vegyes családban élők pedig elrománosodnak. De hasonlóan aggasztó jelenség, hogy megindult a Székelyföld nagyarányú fogyása is.
– A papi hivatás iránti érdeklődés csökkenése mennyire hazai jelenség?
– Valóban gyenge az utánpótlás mind a szerzetesrendekbe, mind pedig a papi hivatásra, de ez európai jelenség. A világ többi részén ez a folyamat stagnál, Európában viszont az utóbbi időben zuhanás tapasztalható. Papi szemináriumunkban a négy egyházmegye növendékei tanulnak. A tetőzés az 1981-1982-es tanévben volt: akkoriban a hat évfolyamon 170 kispap tanult. Ma a gyulafehérvári papképzés hét évfolyamán összesen 54 diákunk van. Harminc év alatt gyakorlatilag a harmadára-negyedére csökkent az érdeklődés.
– A világsajtó felkapta a fejét a Vatikánban legutóbb megtartott püspöki szinódus vitáin. Például azon, hogy a katolikus egyház átértékelheti álláspontját a párkapcsolati kérdésekben....
– Mennybemenetele előtt az Úr Jézus élő egyházat alapított, majd tíz nappal később elküldte a Szentlelket azzal az üzenettel, hogy ő majd bevezet titeket a teljes igazságba. Szent Ágoston azt mondta, nem hinnék a négy szent evangéliumnak sem, ha nem az egyház adná a kezembe. Az élő egyház szerepe tehát vitathatatlan. Általa mutatja meg nekünk az Úr, hogyan kell értelmeznünk a szentírást. A Szentszék eddig 21 egyetemes zsinaton foglalkozott az Úr igéjével. A dogmákat újabb és újabb nyelvezettel, kortárs nyelven tudjuk előadni, de azok megváltoztatásáról nem lehet szó.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ki is vezeti most a Román Hírszerző Szolgálatot?
Eddigi viszonylagos névtelensége után hirtelen az újságok első oldalára került Florian Coldea, a Román Hírszerző Szolgálat ügyvivő igazgatója. Nem biztos, hogy örvend a hirtelen jött népszerűségnek, hiszen egyrészt egy titkosszolgálat vezetője – akárcsak az intézmény – inkább a névtelenséget kedveli, másrészt viszont Elena Udrea vádjai hívták fel rá a figyelmet.
Zöldségárus, terrorelhárító…
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) ügyvivő igazgatója, a 44 éves Florian Coldea az Arad megyei Tornován született. Korábban korábban még egy alkalommal szerepelt neve az újságok első oldalán: a Bagdadban elrabolt három román újságíró kiszabadításában való részvétele miatt – akkoriban a munkatársai maguk között csak „007-es ügynöknek” nevezték.
Florian Coldea ipari szakközépiskolát végzett, szüleinek állítása szerint pedig a család ARO-típusú terepjáróval zöldséget árult a piacon. Másfél évet tanult a temesvári műegyetemen, tanulmányait azonban abbahagyta, mivel több vizsgán sem kapott átmenő jegyet.
Eléggé „későn érő” diák volt: csupán 25 éves korában, 1996-ban végezte el a Mihai Viteazul Hírszerző Akadémia pszicho-szociológia karát. Az első államvizsgán szintén megbukott, csak második nekifutásra volt sikeres. Igaz, nemsokára doktori címet is szerzett, katonai hírszerzési témakörben. Hírszerzői sikerében – ugyancsak bukaresti lapértesülés szerint – nagy szerepet játszott egyik rokona, az 1989 előtt a Securitate terrorelhárító egysége, az USLA parancsnokhelyettesi tisztségét betöltő Dan Gheorghe, aki „átmentette” magát a Román Hírszerző Szolgálatba, ahol egyébként a csausiszta-szárny” egyik képviselőjének ismerték.
Florian Coldea politikai vonalon Traian Băsescu embere volt, „hátországát” a Demokrata Liberális Párt két, hangadó aradi politikusa, Gheorghe Falcă és Gheorghe Seculici biztosította. A Román Hírszerző Szolgálat honlapján közölt életrajzából kiderül, hogy hírszerzőként „komplex antiterrorista küldetésekben, akciókban és műveletekben vett részt a Román Hírszerző Szolgálat külföldi partnereivel együtt”.
Kis ideig a SRI Terrorizmust Megelőző és Leküzdő Felügyelőségén dolgozott, és már 33 évesen az ország legfontosabb titkosszolgálata igazgatójának, George Maiornak az első helyettese lett. Politikai megfigyelők szerint „felfelé bukásában” – egykori szekus protektora mellett – nagy szerepet kapott az elrabolt román újságírók kiszabadításában játszott szerepe. Erről konkrét adatok ugyan nincsenek, az ügycsomót Traian Băsescu jó időre titkosította, a román sajtó szerint azonban Florian Coldea egyike volt a kiszabadításukra irányuló akció vezetőinek.
Furcsa cetlik
Florian Coldea neve azonban számára kellemetlenebb esetekben is felmerült. Mircea Geoană, a Szociáldemokrata Párt akkori elnöke 2007-ben két fénymásolattal bizonyította, hogy Traian Băsescu államfő felkérésére a titkosszolgálatok munkatársa kompromittáló anyagokat gyűjtött az alkotmánybíróság tagjairól, pontosabban Ion Predescuról, Nicolae Cochinescuról és Aspazia Cojocaruról. Mircea Geoană szerint a fénymásolatokon Coldea aláírása szerepelt, ezért a pártelnök kérte az államfő, a SRI teljes vezetősége lemondását, illetve Florian Coldea vád alá helyezését.
A későbbi vizsgálatok bebizonyították, hogy a fénymásolatok eredetije valóban Florian Coldea íróasztaláról származnak, és maga sem tagadta, hogy a „cetlik valahogy elkallódtak”. A fénymásolatok végül is semmit sem bizonyítottak, mert arra is fény derült, hogy a SRI semmilyen jelentést nem készített az alkotmánybíróság említett tagjairól. A kivizsgálások idejére Florian Coldeát felfüggesztették tisztségéből, ám végül minden megoldódott George Maior megállapításával, miszerint „a Román Hírszerző Szolgálat nem végzett politikai rendőri tevékenységet”.
Florian Coldea öt hónappal a botrány kirobbanása után ismét elfoglalhatta titkosszolgálati tisztségét, mi több, Traian Băsescu jóvoltából 2008-ban dandárparancsnoki, 2012-ben vezérőrnagyi, 2014-ben pedig altábornagyi rangot kapott.
500 ezer eurót kért?
Korábban is terjedtek olyan hírek, hogy Florian Coldea a dâmboviţai hatalmat szolgáló, kulisszák mögötti szálak mozgatója, mi több, a romániai igazságszolgáltatást is befolyásolni tudja. Erre nincsenek bizonyítékok, ám most a SRI ügyvivő igazgatóját Elena Udrea most azzal vádolja, hogy volt férjétől, Dorin Cocoştól az altábornagy 500 ezer eurót kért – készpénzben – a szociáldemokrata Sebastian Ghiţă televíziójának támogatására.
A több dossziéban is a legkülönfélébb bűncselekményekkel megvádolt Elena Udreának arról is tudomása van, hogy Victor Ponta Coldeát leváltotta volna tisztségéből, ha megnyeri az államfőválasztást. Florian Coldea ugyanis – Udrea szerint – Klaus Johannist támogatta. Elena Udrea szerint egyébként minden gondja-baja a Florian Coldeával való konfliktusából származik. Igaz, erre semmilyen bizonyítéka sincs.
Mindezek kapcsán Florian Coldeát hétfőn hallgatja meg a Román Hírszerző Szolgálat tevékenységét ellenőrző parlamenti bizottság.
Bogdán Tibor
maszol.ro

Lugosi ünnepség: évkönyvbemutató és tisztújítás
Az elmúlt szombaton Lugoson a Magyar Ház nagytermében nem maradt üresen egyetlen szék sem. Sokan kíváncsiak voltak a Heti Új Szó évkönyvének, a Mindenki Kalendáriuma19. kötetére. Ugyanakkor megünnepeltük a Temesvári Heti Új Szó megjelenésének25. évfordulóját, valamint a Lugosi Hírmondó100. lapszámának kiadását is.
A kellemes kikapcsolódás mellett a közönség egyben a tisztújító közgyűlés szerepét is betöltötte.
Pozsár József, a helyi RMDSZ-szervezet elnöke köszöntötte a Temesvári Heti Új Szó főszerkesztőjét, Graur Jánost, Szekernyés János újságírót, helytörténészt és Makkai Zoltán gazdasági igazgatót, szerkesztőt, valamint Marossy Zoltán Temes megyei alprefektust és Nagy Zoltán tanácsadót.
Ezután bemutatta a 2015-re tervezett eseménynaptárt. Javaslatok hangzottak el az elkövetkezendő 3 évre szóló vezetőség megválasztására, ugyanis a jelenleginek lejárt a mandátuma.
Marossy Zoltán alprefektus köszöntőbeszédében hangsúlyozta, hogy az RMDSZ szerepe – helyi és országos szinten – a magyarság kivívott jogainak megvédése, a magyarság kultúrájának, nyelvének, hagyományainak és értékeinek megőrzése, a közösségépítés folytatása. Fontos, hogy Lugoson az RMDSZ részt vegyen a városi tanácsban, hogy a magyarság érdekeit képviselhesse.
Graur János, a Heti Új Szó főszerkesztője – aki lugosinak is vallja magát, hisz két évtizeden át itt élte fiatal éveit – köszönetet mondott a lugosi olvasóknak, akik hozzájárultak a lap fennállásához, fenntartásához 25 éven át, akik megrendelik és olvassák a lapot. Szekernyés János, Pálkovács István, Jancsó Árpád és mások írásait komoly és több évtizedes kutatómunka előzte meg.
Szekernyés János elmondta, hogy 50 éve szegődött el újságírónak Temesvárra a Szabad Szónapilaphoz. Elmondta, hogy itt, a bánsági szórványban minden nemzetiségnek megvan a maga történelme. A bánsági magyarság történetét fontos megismertetni a magyar közösséggel, mert a többségi nemzet nem mindig ábrázolja hitelesen és részrehajlás nélkül történelmünket. Állandó helytörténeti rovata van a Heti Új Szóban: a Temesvár kövei, mely túl van az 500. fejezeten. A Mindenki Kalendáriumában is több írással szerepel. Két feledésbe merült bánsági személyiséget mutatott be, az egyik Abafi Aigner Lajos, a Nagyjécsán született történész, aki megírta a szabadkőművesség történetét, a másik a Szakálházán született Kállai Ernő műkritikus, művészeti író.
Graur János méltatta a 15. évfolyamába lépett Lugosi Hírmondót. Méltó elődök – Jakabffy Elemér, Arató Andor, Willer József, Sulyok István és mások – után Lugoson nem könnyű feladat újságot írni, szerkeszteni.
Király Zoltán,a Lugosi Hírmondó főszerkesztője a lugosi szórványban az újságírás és kiadás pályázatairól, nehézségeiről beszélt. A 100. lapszám 16 oldalas – lehetett volna akár 100 oldalas is –, mely főleg válogatás az elmúlt 14 év terméséből. A lapot lugosiak írják, a helyi közérdekű hírek, és aktuálpolitikai írások mellett helyet kapnak az irodalmi próbálkozások, a helytörténet és a lugosi híres emberek fejezetek is. Megemlítette Lugosi Béla világhírű, amerikai filmszínészt és az anyai ágon lugosi származású Teller Ede világhírű tudóst, akikre büszkék vagyunk. Mindkettőjük rövid életrajza benne van a 100. lapszámban.
Célunk továbbra is a hiteles és pontos tájékoztatás. Az anyanyelv első sorban a családban él tovább, valamint a magyar iskolában és a történelmi magyar egyházainkban az istentiszteleteken. Az anyanyelv gyakorlása magába foglalja az írott és/vagy újabban elektronikus újságunkat is.
Időközben megtörtént a szavazás és az eredmények felolvasása. Az új helyi vezetőség és a február 28-i küldöttgyűlésen résztvevő lugosi küldöttek névsora a küldöttgyűlésXcelmellékletben olvasható.
Király Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Elmélyülőben a CHF-krízis okozta bankhitelfóbia Romániában
Ismét országszerte tüntettek a svájci frankban tartozók
Vasárnap Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron, Krajován és Jászvásáron tüntettek azok a bankhitellel megterhelt személyek, akik svájci frankban vették fel kölcsönüket, amellyel aztán az alpesi valuta drasztikus felértékelése folytán a törlesztéskor nagyon hátrányos helyzetbe kerültek.
Az egy időben zajlott megmozdulásokon minden helyszínen a tiltakozók azt követelték, hogy az eredeti árfolyamhoz képest legtöbb húszszázalékos plusz szinten lejben lehessen visszafizetni a tartozásokat. A fővárosban mintegy ezerötszázan fejezték ki felháborodásukat a kormány és a Román Nemzeti Bank (BNR) érdektelensége miatt, kifogásolva azt, hogy ezek nem tesznek semmit az érintettek megvédelmezése érdekében. Kolozsváron tegnap délben, a Főtéren a sűrű havazásban körülbelül félszázan (többnyire fiatal házasok) tüntettek, és a helybeliek mellett a nagyváradi károsultak egy csoportja is hangot adott elégedetlenségének.
Szabadság (Kolozsvár)

Márton Antalra emlékeznek Ópáloson
Fogyunk. Újra veszteség érte az ópálosi magyarságot. Február 2-án egy temesvári kórházban elhunyt Márton Antal agrármérnök, akit végakarata szerint az ópálosi temetőben, a családja, a rokonok, barátok, a volt munkatársak részvételével helyeztek végső nyugalomra.
Márton Antal a Székelyföld csík-széki részéből származott abból a Márton családból, amelyik Márton Ferencz festőt, grafikus és szobrászt adta a nemzetnek, de távolabbi rokonságban volt Márton Áronnal, Erdély nagyszerű püspökével is, anyai ágon rokonságban volt a Mikes főnemes családdal is. Édesapja katolikus, a tavaly 100. életévét betöltött édesanyja református, ezért a családi megegyezés szerint a fiúkat katolikus, a leányokat református híveknek nevelték. Mivel mind a négy gyermek fiú volt, mindnyájukat a katolikus vallásban nevelték, de mindkét felekezet templomait látogatták. Édesapja a Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán szerzett agrármérnöki oklevelet, ezért sokáig a Duna-deltához közel egy hatalmas uradalmat irányított, ahova a családját is elvitte, de az édesanyja mindig visszavágyott, hogy Erdélyben szülje meg a gyermekeit. A II. bécsi döntést követően visszaköltöztek Észak-Erdélybe, Márton Antal Zsibón született, a zilahi Weselényi Gimnáziumban tanult. Édesapja 1948-ban alapító tagja volt az Aradi Állatorvosi és Állattenyésztő Főiskolának, amelynek tanára, dékánja volt. A Főiskola Temesvárra költözött, az ottani Mezőgazdasági Főiskola részeként, amelynek második rektora volt a haláláig.
Márton Antal a Kolozsvári Mezőgazdasági Egyetemen tanult, az utolsó magyar nyelvű évfolyamon, 1958-ban. Ekkor a Ménesi Kísérleti Állomásra helyezték gyakornoknak, majd az 1957-ben alakult Barackai Állami Gazdasághoz szegődött a néhai igazgató, Fazekas István hívására. Előbb Gyorokon egy szőlészeti brigádot, majd a Gazdaság szőlészeti részlegét vezette, ami magában foglalta az összes szőlőt Barackától Kovásziig. Mivel 1967-ben az ország szőlészetét farmokra osztották, maga Barackán a 2-es Szőlészeti Farmot vezette nyugdíjazásáig. Hosszú tevékenysége során, a többi igazgatóval együtt a hegyaljai, több száz hektárnyi szőlőt 100%-ban újratelepítették, Arad-hegyalján a közreműködésemmel újrahonosította a Nagyburgund és a Pinot noire fajtákat, átgondolt terveket készítettek a talajerózió elleni védelemre, kiépítve a szőlőben az útrendszert, vízgyűjtő gátakat, vízhálózatot telepítettek az egész területen. Nevéhez fűződik a félmagas törzsű termesztési módszer bevezetése. Helyi szakemberek bevonásával a munkák gépesítésére talajművelő eszközöket készítettek. A föld szerelmese volt, nyugdíjba vonulása után a kertjében gazdálkodott, ahol maga ásta, kapálta, metszette, permetezte a szőlőjét, a gyümölcsfáit, a málnáit. A fölösleget a piacon értékesítgette, hogy pótolja a szégyenteljes nyugdíját, hogy segítse a gyermekeit. Tudását, tapasztalatát megosztotta azokkal, akik igényelték, de felkérésre bármilyen munkát elvégzett a magángazdák szőlőiben, gyümölcsöseiben, ahol 27 rendszeres kliense volt.
A sok munkának a betegsége vetett véget, a legjobban az bántotta, hogy nem bírt tovább dolgozni.
Nemcsak Márton Antal, aki az egész életét Arad-hegyalja szőleire áldozta, hanem a többi ópálosi, valamikor az állami gazdaságban dolgozott személy is szomorú volt, kisemmizettnek érezte magát a rendszerváltás után, amikor is a 18-as földtörvény alkalmazásával ők semmi földet nem kaptak. Eközben Ménestől Pankotáig, Magyarádig minden egykori állami gazdasági alkalmazott, beosztásának a függvényében, 1-3 hektár szőlőt vagy szőlőnek való területet kapott. Méghozzá hivatalosan, birtokívvel alátámasztva. Közülük sokan nem tudtak mit kezdeni a földdel, vagy nem volt kedvük a megmunkálásához, ezért eladták azt. Hogy kik vásárolták meg, nem rám tartozik, de Márton Antalra emlékezve e szomorú dolgok is eszembe jutottak.
Tisztelettel,
id. Barabás József ópálosi nyugdíjas, a Barackai Borkombinát egykori pincemestere
Nyugati Jelen (Arad)

A „meghatározó szerepet játszott” forradalmároknak jár pótlék
Egy kedden jóváhagyott kormányhatározat szerint csak nyolc város – Bukarest, Temesvár, Lugos, Karánsebes, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyszeben és Kudzsír – 1989-es forradalmárjainak jár pótlék, akik „meghatározó szerepet játszottak” a román forradalom győzelmében.
A kormányhatározat szerint ezek azok a városok, ahol 1989. december 22-én déli 12 óra előtt a forradalmárok szembeszálltak a diktatúra elnyomó gépezetével, ahol halottak, sebesültek és letartóztatások voltak. A katonai ügyészség nyilvántartásai szerint az 1989. december 16–22. időszakban csak ezekben a városokban voltak áldozatai a forradalomnak.
A határozat szerint azok a forradalmárok, akik ezekben a városokban december 22. előtt, életüket kockáztatva harcoltak a diktatúra ellen, megkapják a „meghatározó szerepet játszott harcos” címet. Ezeknek a forradalmároknak pénzügyi juttatás jár. A más városokbeli forradalmárok az ügyészségtől kapott igazoló dokumentumok alapján kaphatnak pótlékot vagy óvást nyújthatnak be az e célból létrehozott parlamenti vizsgálóbizottsághoz.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)