Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. október 29.
Székelyföldi munkaerőhiány
Óriási munkaerőhiánnyal kell megküzdeniük a székelyföldi vállalkozóknak – jelentették ki egybehangzóan a Hargita és Maros megyei munkaerő-elhelyező ügynökségnél, amikor arról faggattuk az illetékeseket, hogy szembesültek-e hasonló tapasztalatokkal, mint Kovászna megyei kollégáik.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője nemrég arról panaszkodott, hogy hiába hirdetnek meg több száz posztot, alig néhányra akad jelentkező. Az okok többrétűek.
Jánó Edit, a Hargita megyei munkaerő-elhelyező ügynökség igazgatóhelyettese elmondta, egy nemrég készült felmérésükből is kiderül, hogy a munkaadók többsége valóban nem tudja betölteni meghirdetett szabad állásait, mert nem kapnak szakembert. Hargita megyében főként kamionsofőröket, biztonsági őröket, varrodai munkásokat, pincér- és szakácssegédeket keresnek. Asztalosokból is nagy a hiány, nemcsak Csíkszeredában, hanem a környékbeli falvak famegmunkáló műhelyeiben is ez tapasztalható.
„Sok esetben csak azért keresnek segédeket, mert nem kapnak megfelelően szakképesített személyt. A cégek vállalják a betanítást is, de csak azokra a műveletekre képezik ki az alkalmazottat, amelyet el kell végeznie. Felnőttoktatásra, továbbképzésre nem küldik" – magyarázta Jánó.
Mint megtudtuk, a regisztrált álláskeresőknek közel 60 százaléka szakképzetlen, számukra a legnehezebb az elhelyezkedés. Az ügynökség éppen ezért felnőttképzéseket szervez, legutóbb leendő biztonsági őrök számára zajlott ilyen, amelyre nagyon sokan jelentkeztek, ugyanakkor nemsokára elárusítói és szakácstanfolyamokat indítanak, mert úgy látják, van igény ezekre a szakmákra. Ezek mellett időszakosan angol nyelvtanfolyamokat is szerveznek.
A legnehezebb helyzetben azok vannak, akiknek nincs meg a nyolcosztályos végzettségük sem, Jánó elmondása szerint tavaly ugyanis módosították a vonatkozó jogszabályt, és annak értelmében tanfolyamot legkevesebb nyolcosztályos végzettséggel lehet elvégezni, így sokak számára az átképzés is nehézkes. „Több évvel ezelőtt is hasonló szakemberhiány volt a megyében, 2009-ben a válság miatt nem voltak munkahelyek sem, de már két éve nagyon sok az üres állás. Megyei szinten átlagban 500 állást hirdetnek meg a honlapunkon, amely egy alacsony lakosságszámú megyéhez képest nagyon jó arány" – magyarázta Jánó.
Visszahúzó erő az írástudatlanság
Nehezen találnak Maros megyében is szakképzett munkásokat a cégek. A munkaerő-elhelyező ügynökség megyei kirendeltségének holnapján közzétett lista szerint főként szakácsokat, asztalosokat, varrónőket, szabókat, sofőröket alkalmaznának, de szakképzetlen munkásokat is nagy számban keresnek.
Megyeszinten összesen 141 állást akartak betölteni, a legtöbbet Marosvásárhelyen, majd Segesváron és Szászrégenben, Szovátán csupán egy betöltetlen munkahely volt. A rendszeresen megszervezett állásbörzéken kevés állást hirdetnek meg felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek, ez részben azért van, mert ezeket könnyen be tudják tölteni. Sok esetben a cégek, főleg a nagyüzemek vállalják, hogy betanítják a szakképzetleneket egy-egy munkafolyamatra.
Bogdán Erzsébet, az ügynökség vezetője megkeresésünkre elmondta, hogy a legnagyobb gondot a vidéki, írástudatlan munkanélküliek jelentik, akik az önkormányzatok által biztosított szociális segélyből élnek. Mivel nem tudnak sem írni, sem olvasni, sőt legtöbb esetben dolgozni sem akarnak, nehéz számukra képzéseket szervezni. Nem akarnak beiratkozni a Második esély program keretében meghirdetett iskolába sem, ahol legalább nyolcosztályos végzettségre szert tehetnének. Ők inkább a szociális segélyből és a gyermekpénzből élnek.
Jobban fizetett állások kellenének
Amint arról beszámoltunk, első ízben Kovászna megyében hívták fel a figyelmet a hatóságok, hogy megfordult az irányzat, és míg évekkel ezelőtt nem volt elég állás, jelenleg egyre gyakoribb, hogy a meghirdetett munkahelyeket nem tudják betölteni.
Elsőként Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője számolt be arról, hogy a vállalkozók egyre nehezebben találnak munkaerőt. Az ügynökség által falvakon szervezett állásbörzékre még Brassó megyéből is érkeztek szálloda- és panzióvezetők, abban bízva, hogy szakácsokat, pincéreket, szobaasszonyokat, mosónőket tudnak alkalmazni, hiszen egy vidéki nő ezeket a teendőket különösebb képzés nélkül is elvégzi.
A meghirdetett 550 állás közül azonban csak 12-t tudtak betölteni, a legtöbben arra hivatkozva utasították vissza a munkahelyet, hogy nem vállalják az ingázást, nem engedi a férjük, vagy nem hagyják el a háztartást, a gyerekeket. Hasonló tapasztalatokat szereztek a fiataloknak szervezett börzéken: a pályakezdők sem szívesen állnak munkába, inkább egy évet otthon tanulnak, abban bízva, hogy sikerül az érettségijük, bejutnak egyetemre, másrészt nem is vállalnak el bármit, nagyok az elvárásaik, még akkor is, ha nincs semmilyen szakképesítésük.
Hasonlóképpen látja a helyzetet a Kovászna megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke. Édler András szerint csak az nem talál állást a megyében, aki nem akar. De – tette hozzá – az átlagbér továbbra is alacsony, ezért meglátása szerint meg kellene változtatni a háromszéki munkaerőpiac képét.
„Ne azért jöjjenek Kovászna megyébe a befektetők, mert itt olcsó a munkaerő. Az olcsó munkaerő már mind foglalt, csak az jöjjön, aki egyebet keres, és nagyobb béreket kínál" – szögezte le a kamara elnöke. Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi alpolgármester is úgy látja, hogy a városban 3 százalék körül van a munkanélküliségi ráta, nehéz egy-egy állást betölteni, ám továbbra is gondot jelent, hogy a fizetések nem túl magasak.
Belefásult munkáltatók
A munkaadók pedig ilyen körülmények között már-már kezdenek belefásulni a szélmalomharcba. Az általunk megkérdezett cégvezetők tapasztalatai szerint több szektorban is egyre növekvő munkaerőhiánnyal kell számolni, főként a szakképzés, a rátermettség, a motiváció hiányában, illetve a hazainál jóval jövedelmezőbb külföldi lehetőségek miatt. Többeknek az utánpótlás biztosítása jelenti a legnagyobb gondot: úgy látják, a fiatalokat egyre kevésbé vonzza a kétkezi munka. A betanítás pedig egy cégnek nem csak jövedelemkiesést, de egyre nagyobb kockázatot is jelent – fejtette ki Bardoczi Tibor János, az egyik udvarhelyszéki faipari cég vezetője.
Mint ismertette, nem csak ők, hanem a térség faipari vállalatai is folyamatos munkaerőhiánnyal küszködnek: úgy fogalmazott, szerinte bármelyik cég azonnal felvenne három-négy szakképzett, munkájához értő asztalost. Szakképzés hiányában azonban az utánpótlás nem biztosított, így a famegmunkálással foglalkozók átlagéletkora jelenleg negyven év fölötti.
A cégvezető nem lát esélyt a helyzet rövid távú javulására: próbálkoznak ugyan a képesítetlen, többnyire fiatal munkakeresők betanításával, ami azonban hatalmas rizikóval jár. Előfordul ugyanis, hogy mire beletanulnának a munkába, külföldről jobb ajánlatot kapnak, és otthagyják a céget – vázolta Bardoczi. Vagy ahhoz, hogy megtartsa alkalmazottait, a cég kénytelen évente két hónapra „elengedni" őket, hogy külföldi szezonmunkát vállaljanak – ez általában az őszi–tavaszi szezonban történik, amely a faiparban is főszezonnak számít.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Mihály János, az egyik székelyudvarhelyi varroda vezetője is: ők is folyamatosan keresik az alkalmazottakat az aránylag nagy számú csapatba, amelynek összetétele a szülési szabadságok, más magánéleti okok vagy külföldi munkalehetőségek miatt szinte folyamatosan változik. Mint elmondta, a nyári vakációban rendszeresen alkalmaznak fiatalokat szezonmunkára, de viszonylag kevés az, aki néhány hétnél tovább marad. Az álláskeresőket – ha nincs is szakképesítésük –, „kipróbálják" két-három munkafázisban, de vannak, akik egyik feladatra sem bizonyulnak fogékonynak.
A folyamatos humánerőforrás-változás, illetve a nyugdíjazások miatt pedig egyre kevesebben vannak, akik betaníthatnák a következő generációt – panaszolta Mihály. Hozzátette, egyre kevesebb fiatal akar kétkezi munkát végezni – aki csak teheti, egyetemre megy, még akkor is, ha nem biztos benne, hogy később el tud majd helyezkedni a szakmájában.
Kölcsönös az elégedetlenség
A munkavállalók körében azonban másféle véleményeket is hallani. Például a családosok havi kötelező kiadásait sok esetben nem fedezi a munkaadók által felkínált fizetség, emiatt az alkalmazottak kénytelenek másodlagos pénzkereseti lehetőséget keresni, esetleg külföldön szerencsét próbálni – mindez a főállásként végzett munka rovására mehet.
Emellett helyenként kifogásolják a fizetések rendszertelenségét, a méltánytalanul hosszú munkaidőt, illetve a cégvezetők érdektelenségét az alkalmazottak panaszai iránt. Egy olvasónk véleménye szerint a munkaadó és -vállaló kölcsönös elégedetlensége szorosan összefügg, így az ebből adódó ellentétek feloldása közös feladat, amelyhez együttműködésre lenne szükség.
Krónika (Kolozsvár)
Óriási munkaerőhiánnyal kell megküzdeniük a székelyföldi vállalkozóknak – jelentették ki egybehangzóan a Hargita és Maros megyei munkaerő-elhelyező ügynökségnél, amikor arról faggattuk az illetékeseket, hogy szembesültek-e hasonló tapasztalatokkal, mint Kovászna megyei kollégáik.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője nemrég arról panaszkodott, hogy hiába hirdetnek meg több száz posztot, alig néhányra akad jelentkező. Az okok többrétűek.
Jánó Edit, a Hargita megyei munkaerő-elhelyező ügynökség igazgatóhelyettese elmondta, egy nemrég készült felmérésükből is kiderül, hogy a munkaadók többsége valóban nem tudja betölteni meghirdetett szabad állásait, mert nem kapnak szakembert. Hargita megyében főként kamionsofőröket, biztonsági őröket, varrodai munkásokat, pincér- és szakácssegédeket keresnek. Asztalosokból is nagy a hiány, nemcsak Csíkszeredában, hanem a környékbeli falvak famegmunkáló műhelyeiben is ez tapasztalható.
„Sok esetben csak azért keresnek segédeket, mert nem kapnak megfelelően szakképesített személyt. A cégek vállalják a betanítást is, de csak azokra a műveletekre képezik ki az alkalmazottat, amelyet el kell végeznie. Felnőttoktatásra, továbbképzésre nem küldik" – magyarázta Jánó.
Mint megtudtuk, a regisztrált álláskeresőknek közel 60 százaléka szakképzetlen, számukra a legnehezebb az elhelyezkedés. Az ügynökség éppen ezért felnőttképzéseket szervez, legutóbb leendő biztonsági őrök számára zajlott ilyen, amelyre nagyon sokan jelentkeztek, ugyanakkor nemsokára elárusítói és szakácstanfolyamokat indítanak, mert úgy látják, van igény ezekre a szakmákra. Ezek mellett időszakosan angol nyelvtanfolyamokat is szerveznek.
A legnehezebb helyzetben azok vannak, akiknek nincs meg a nyolcosztályos végzettségük sem, Jánó elmondása szerint tavaly ugyanis módosították a vonatkozó jogszabályt, és annak értelmében tanfolyamot legkevesebb nyolcosztályos végzettséggel lehet elvégezni, így sokak számára az átképzés is nehézkes. „Több évvel ezelőtt is hasonló szakemberhiány volt a megyében, 2009-ben a válság miatt nem voltak munkahelyek sem, de már két éve nagyon sok az üres állás. Megyei szinten átlagban 500 állást hirdetnek meg a honlapunkon, amely egy alacsony lakosságszámú megyéhez képest nagyon jó arány" – magyarázta Jánó.
Visszahúzó erő az írástudatlanság
Nehezen találnak Maros megyében is szakképzett munkásokat a cégek. A munkaerő-elhelyező ügynökség megyei kirendeltségének holnapján közzétett lista szerint főként szakácsokat, asztalosokat, varrónőket, szabókat, sofőröket alkalmaznának, de szakképzetlen munkásokat is nagy számban keresnek.
Megyeszinten összesen 141 állást akartak betölteni, a legtöbbet Marosvásárhelyen, majd Segesváron és Szászrégenben, Szovátán csupán egy betöltetlen munkahely volt. A rendszeresen megszervezett állásbörzéken kevés állást hirdetnek meg felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek, ez részben azért van, mert ezeket könnyen be tudják tölteni. Sok esetben a cégek, főleg a nagyüzemek vállalják, hogy betanítják a szakképzetleneket egy-egy munkafolyamatra.
Bogdán Erzsébet, az ügynökség vezetője megkeresésünkre elmondta, hogy a legnagyobb gondot a vidéki, írástudatlan munkanélküliek jelentik, akik az önkormányzatok által biztosított szociális segélyből élnek. Mivel nem tudnak sem írni, sem olvasni, sőt legtöbb esetben dolgozni sem akarnak, nehéz számukra képzéseket szervezni. Nem akarnak beiratkozni a Második esély program keretében meghirdetett iskolába sem, ahol legalább nyolcosztályos végzettségre szert tehetnének. Ők inkább a szociális segélyből és a gyermekpénzből élnek.
Jobban fizetett állások kellenének
Amint arról beszámoltunk, első ízben Kovászna megyében hívták fel a figyelmet a hatóságok, hogy megfordult az irányzat, és míg évekkel ezelőtt nem volt elég állás, jelenleg egyre gyakoribb, hogy a meghirdetett munkahelyeket nem tudják betölteni.
Elsőként Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője számolt be arról, hogy a vállalkozók egyre nehezebben találnak munkaerőt. Az ügynökség által falvakon szervezett állásbörzékre még Brassó megyéből is érkeztek szálloda- és panzióvezetők, abban bízva, hogy szakácsokat, pincéreket, szobaasszonyokat, mosónőket tudnak alkalmazni, hiszen egy vidéki nő ezeket a teendőket különösebb képzés nélkül is elvégzi.
A meghirdetett 550 állás közül azonban csak 12-t tudtak betölteni, a legtöbben arra hivatkozva utasították vissza a munkahelyet, hogy nem vállalják az ingázást, nem engedi a férjük, vagy nem hagyják el a háztartást, a gyerekeket. Hasonló tapasztalatokat szereztek a fiataloknak szervezett börzéken: a pályakezdők sem szívesen állnak munkába, inkább egy évet otthon tanulnak, abban bízva, hogy sikerül az érettségijük, bejutnak egyetemre, másrészt nem is vállalnak el bármit, nagyok az elvárásaik, még akkor is, ha nincs semmilyen szakképesítésük.
Hasonlóképpen látja a helyzetet a Kovászna megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke. Édler András szerint csak az nem talál állást a megyében, aki nem akar. De – tette hozzá – az átlagbér továbbra is alacsony, ezért meglátása szerint meg kellene változtatni a háromszéki munkaerőpiac képét.
„Ne azért jöjjenek Kovászna megyébe a befektetők, mert itt olcsó a munkaerő. Az olcsó munkaerő már mind foglalt, csak az jöjjön, aki egyebet keres, és nagyobb béreket kínál" – szögezte le a kamara elnöke. Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi alpolgármester is úgy látja, hogy a városban 3 százalék körül van a munkanélküliségi ráta, nehéz egy-egy állást betölteni, ám továbbra is gondot jelent, hogy a fizetések nem túl magasak.
Belefásult munkáltatók
A munkaadók pedig ilyen körülmények között már-már kezdenek belefásulni a szélmalomharcba. Az általunk megkérdezett cégvezetők tapasztalatai szerint több szektorban is egyre növekvő munkaerőhiánnyal kell számolni, főként a szakképzés, a rátermettség, a motiváció hiányában, illetve a hazainál jóval jövedelmezőbb külföldi lehetőségek miatt. Többeknek az utánpótlás biztosítása jelenti a legnagyobb gondot: úgy látják, a fiatalokat egyre kevésbé vonzza a kétkezi munka. A betanítás pedig egy cégnek nem csak jövedelemkiesést, de egyre nagyobb kockázatot is jelent – fejtette ki Bardoczi Tibor János, az egyik udvarhelyszéki faipari cég vezetője.
Mint ismertette, nem csak ők, hanem a térség faipari vállalatai is folyamatos munkaerőhiánnyal küszködnek: úgy fogalmazott, szerinte bármelyik cég azonnal felvenne három-négy szakképzett, munkájához értő asztalost. Szakképzés hiányában azonban az utánpótlás nem biztosított, így a famegmunkálással foglalkozók átlagéletkora jelenleg negyven év fölötti.
A cégvezető nem lát esélyt a helyzet rövid távú javulására: próbálkoznak ugyan a képesítetlen, többnyire fiatal munkakeresők betanításával, ami azonban hatalmas rizikóval jár. Előfordul ugyanis, hogy mire beletanulnának a munkába, külföldről jobb ajánlatot kapnak, és otthagyják a céget – vázolta Bardoczi. Vagy ahhoz, hogy megtartsa alkalmazottait, a cég kénytelen évente két hónapra „elengedni" őket, hogy külföldi szezonmunkát vállaljanak – ez általában az őszi–tavaszi szezonban történik, amely a faiparban is főszezonnak számít.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Mihály János, az egyik székelyudvarhelyi varroda vezetője is: ők is folyamatosan keresik az alkalmazottakat az aránylag nagy számú csapatba, amelynek összetétele a szülési szabadságok, más magánéleti okok vagy külföldi munkalehetőségek miatt szinte folyamatosan változik. Mint elmondta, a nyári vakációban rendszeresen alkalmaznak fiatalokat szezonmunkára, de viszonylag kevés az, aki néhány hétnél tovább marad. Az álláskeresőket – ha nincs is szakképesítésük –, „kipróbálják" két-három munkafázisban, de vannak, akik egyik feladatra sem bizonyulnak fogékonynak.
A folyamatos humánerőforrás-változás, illetve a nyugdíjazások miatt pedig egyre kevesebben vannak, akik betaníthatnák a következő generációt – panaszolta Mihály. Hozzátette, egyre kevesebb fiatal akar kétkezi munkát végezni – aki csak teheti, egyetemre megy, még akkor is, ha nem biztos benne, hogy később el tud majd helyezkedni a szakmájában.
Kölcsönös az elégedetlenség
A munkavállalók körében azonban másféle véleményeket is hallani. Például a családosok havi kötelező kiadásait sok esetben nem fedezi a munkaadók által felkínált fizetség, emiatt az alkalmazottak kénytelenek másodlagos pénzkereseti lehetőséget keresni, esetleg külföldön szerencsét próbálni – mindez a főállásként végzett munka rovására mehet.
Emellett helyenként kifogásolják a fizetések rendszertelenségét, a méltánytalanul hosszú munkaidőt, illetve a cégvezetők érdektelenségét az alkalmazottak panaszai iránt. Egy olvasónk véleménye szerint a munkaadó és -vállaló kölcsönös elégedetlensége szorosan összefügg, így az ebből adódó ellentétek feloldása közös feladat, amelyhez együttműködésre lenne szükség.
Krónika (Kolozsvár)
2015. november 2.
Emlékünnepség és kopjafaavatás Sáromberkén
Október 29-én a sáromberki ravatalozó termében az erdélyi vitézi rendek, hagyományőrző huszárok, valamint helyi lakosok tisztelegtek néhai Mózes Károly emléke előtt, aki 1969-ben a kommunizmus áldozata lett.
A vitézi rendek (Udvarhelyszék, Marosszék, Szováta-Sóvidékszék és Régenszék) ünnepélyes bevonulását követően Porkoláb Levente helyi református lelkipásztor rövid áhítata, majd ünnepi beszéde következett. A lelkész elmondta, hogy Mózes Károly a legnehezebb időkben is hazafias eszméket táplált, egy olyan csoportnak volt tagja, amely a magyar közösség javát kívánta szolgálni. "A fiatalember életével fizetett, mert érezve a rendszer kegyetlenségét, bűneit, volt bátorsága tiltakozni. Mózes Károly mert nagyot gondolni, mert magyarnak lenni, hős volt, akire méltán emlékezünk a mai napon" – hangsúlyozta a tiszteletes, aki beszédében megemlékezett Nagy Géza politikai elítéltről is, aki több mint három évtizeden át volt Sáromberke református lelkipásztora.
A Török-csoport tagja volt
Az emlékünnepség főszervezője, vitéz Vayda Domokos lelkész, Régenszék székkapitánya részletesen beszélt a 27 éves korában elhunyt fiatalember életútjáról. A jelenlevők megtudhatták, hogy Mózes Károly a 7 elemi osztály elvégzése után háromévi faipari szakképzésben részesült Marosvásárhelyen, ahol bútorasztalosi oklevelet szerzett. Ezt követően a galócási fafeldolgozó üzemben dolgozott, ahol kapcsolatban került Török Józseffel, akinek vezetése és irányítása alatt egy 40 fős csoport szerveződött. A Török-csoport a ’60-as évek közepén fejtette ki kommunistaellenes tevékenységét, soraiból 12 személyt, köztük Mózes Károlyt, 1965 őszén letartóztattak és bíróság elé állítottak. A vádirat szerint kapcsolatot tartottak fenn olyan ellenséges és kalandvágyó magyar állampolgárokkal, akik 1956-ban részt vettek az ellenforradalomban, és akiknek sugallatára felforgató tevékenységet folytattak az ország szocialista rendszere ellen és a román állam területi megcsonkítása érdekében. Károlyt négy évre ítélték, 1968-ban szabadult. Visszatért galócási munkahelyére, de rövid idő után, múltja miatt, menesztették állásából. Később segédmunkásként dolgozott Marosvásárhelyen, de alkalmazása rövid ideig tartott, politikai okokból felbontották munkaszerződését, ellehetetlenítve megélhetését, tönkretéve jövőjét. Vayda Domokos elmondta: a sáromberki férfi tisztázatlan körülmények között halt meg 1969 márciusában. Testi bántalmazást, verést követően vonat gázolta halálra, ismeretlen körülmények között. "Köszönetképpen áldozatos tettéért, magyarságának megvallásáért, önfeláldozó bátorságáért a Történelmi Vitézi Rend a sáromberki Mózes Károly egykori politikai foglyot, a kommunizmus áldozatát 2015. május 9-én post mortem vitézzé avatta és a vitézi rend tagjainak sorába felvette" –tájékoztatta a jelenlévőket Vayda Domokos.
Post mortem vitézi oklevél a családnak
Ezt követően vitéz Máthé Lóránt és vitéz Lázár Elemér törzskapitányok a post mortem vitézzé avatás oklevelét nyújtották át ifj. Mózes Domokosnak, a család képviselőjének, a következő szavak kíséretében: "Ma egy olyan ember emléke előtt tisztelgünk és hajtunk fejet, aki a vörös terror áldozata lett. Nem sikerült megtörni kiállását, szellemét a legkegyetlenebb módszerekkel sem, ezért eltették láb alól. Mózes Károly nemes példakép számunkra, az utókor az, amely emlékét éltetni tudja" – tisztelgett a kommunizmus áldozatának emléke előtt vitéz Máthé Lóránt.
Az emlékünnepségen jelen volt a Török-csoport egykori vezetője, Török József, a volt politikai foglyok országos szövetsége sepsiszéki elnöke is, aki elérzékenyülve, könnyes szemmel szólt egykori barátjáról, sorstársáról. "A hatvanas évek elején ismertem meg Karcsit. Karakán ember volt, becsületes, szavahihető, jó barát. A munkahelyen mindenről tárgyaltunk, együtt szidtuk a kommunizmust, az akkori rendszert, a tét az volt, hogy megakadályozzuk a Magyar Autonóm Tartomány felszámolását. Azon töprengtünk, hogy mit tehetünk az itt élő magyarság érdekében" – emlékezett vissza Török.
Díszes kopjafát avattak
A kommunizmus sáromberki áldozatának sírjánál vitéz Vayda Domokos ny. lelkipásztor vitéz Török Józsefet és vitéz Lázár Elemért, a Történelmi Vitézi Rend erdélyi törzskapitányát kérte fel a díszes kopjafa leleplezésére. A vitézi rendek, a marossárpataki Mátyás- huszárok, a Mózes család, sáromberki lakosok a tiszteletteljes emlékezés jeléül koszorúkat, virágcsokrokat helyeztek el a 46 évvel ezelőtt elhunyt fiatalember sírhantján. Megható pillanat volt az egykori áldozat két rabtársának, Török Józsefnek és Zakariás Dezsőnek a temetői találkozása azzal a sáromberki fegyőrrel, Laczkó Imrével, aki a börtönévek ideje alatt emberségből jelesre vizsgázott. A rendezvényen Berekméri Réka alkalomhoz illő dalokat énekelt, sáromberki fiatalok szavaltak. A szervezők nem feledkeztek meg a magyar és a székely himnusz elénekléséről sem. Az emlékünnepség szeretetvendégséggel zárult.
Történelmi Vitézi Rend
A vitézi tetteket Magyarország királyai Szent István óta nemességgel és földbirtokkal jutalmazták. Az első világháború ismét időszerűvé tette a vitézi magatartás jutalmazását, ezért Horthy Miklós kormányzó 1920-ban a Vitézi Rend megalapításával újjáélesztette a hagyományokat. A második világháború után, 1945-ben a Vitézi Rend tevékenységét a magyar kormány betiltotta, a Nyugatra került tagok azonban továbbra is életben tartották a szervezetet, amelyet 1962-ben felvettek a nemzetközi lovagrendek sorába. A rendszerváltás után a Vitézi Rend újra megkezdhette működését Magyarországon is. Romániában a Történelmi Vitézi Rend – mint jogilag elismert és bejegyzett egyesület – egész Erdély területén működik, jól megszervezett, hierarchikus felépítéssel.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
Október 29-én a sáromberki ravatalozó termében az erdélyi vitézi rendek, hagyományőrző huszárok, valamint helyi lakosok tisztelegtek néhai Mózes Károly emléke előtt, aki 1969-ben a kommunizmus áldozata lett.
A vitézi rendek (Udvarhelyszék, Marosszék, Szováta-Sóvidékszék és Régenszék) ünnepélyes bevonulását követően Porkoláb Levente helyi református lelkipásztor rövid áhítata, majd ünnepi beszéde következett. A lelkész elmondta, hogy Mózes Károly a legnehezebb időkben is hazafias eszméket táplált, egy olyan csoportnak volt tagja, amely a magyar közösség javát kívánta szolgálni. "A fiatalember életével fizetett, mert érezve a rendszer kegyetlenségét, bűneit, volt bátorsága tiltakozni. Mózes Károly mert nagyot gondolni, mert magyarnak lenni, hős volt, akire méltán emlékezünk a mai napon" – hangsúlyozta a tiszteletes, aki beszédében megemlékezett Nagy Géza politikai elítéltről is, aki több mint három évtizeden át volt Sáromberke református lelkipásztora.
A Török-csoport tagja volt
Az emlékünnepség főszervezője, vitéz Vayda Domokos lelkész, Régenszék székkapitánya részletesen beszélt a 27 éves korában elhunyt fiatalember életútjáról. A jelenlevők megtudhatták, hogy Mózes Károly a 7 elemi osztály elvégzése után háromévi faipari szakképzésben részesült Marosvásárhelyen, ahol bútorasztalosi oklevelet szerzett. Ezt követően a galócási fafeldolgozó üzemben dolgozott, ahol kapcsolatban került Török Józseffel, akinek vezetése és irányítása alatt egy 40 fős csoport szerveződött. A Török-csoport a ’60-as évek közepén fejtette ki kommunistaellenes tevékenységét, soraiból 12 személyt, köztük Mózes Károlyt, 1965 őszén letartóztattak és bíróság elé állítottak. A vádirat szerint kapcsolatot tartottak fenn olyan ellenséges és kalandvágyó magyar állampolgárokkal, akik 1956-ban részt vettek az ellenforradalomban, és akiknek sugallatára felforgató tevékenységet folytattak az ország szocialista rendszere ellen és a román állam területi megcsonkítása érdekében. Károlyt négy évre ítélték, 1968-ban szabadult. Visszatért galócási munkahelyére, de rövid idő után, múltja miatt, menesztették állásából. Később segédmunkásként dolgozott Marosvásárhelyen, de alkalmazása rövid ideig tartott, politikai okokból felbontották munkaszerződését, ellehetetlenítve megélhetését, tönkretéve jövőjét. Vayda Domokos elmondta: a sáromberki férfi tisztázatlan körülmények között halt meg 1969 márciusában. Testi bántalmazást, verést követően vonat gázolta halálra, ismeretlen körülmények között. "Köszönetképpen áldozatos tettéért, magyarságának megvallásáért, önfeláldozó bátorságáért a Történelmi Vitézi Rend a sáromberki Mózes Károly egykori politikai foglyot, a kommunizmus áldozatát 2015. május 9-én post mortem vitézzé avatta és a vitézi rend tagjainak sorába felvette" –tájékoztatta a jelenlévőket Vayda Domokos.
Post mortem vitézi oklevél a családnak
Ezt követően vitéz Máthé Lóránt és vitéz Lázár Elemér törzskapitányok a post mortem vitézzé avatás oklevelét nyújtották át ifj. Mózes Domokosnak, a család képviselőjének, a következő szavak kíséretében: "Ma egy olyan ember emléke előtt tisztelgünk és hajtunk fejet, aki a vörös terror áldozata lett. Nem sikerült megtörni kiállását, szellemét a legkegyetlenebb módszerekkel sem, ezért eltették láb alól. Mózes Károly nemes példakép számunkra, az utókor az, amely emlékét éltetni tudja" – tisztelgett a kommunizmus áldozatának emléke előtt vitéz Máthé Lóránt.
Az emlékünnepségen jelen volt a Török-csoport egykori vezetője, Török József, a volt politikai foglyok országos szövetsége sepsiszéki elnöke is, aki elérzékenyülve, könnyes szemmel szólt egykori barátjáról, sorstársáról. "A hatvanas évek elején ismertem meg Karcsit. Karakán ember volt, becsületes, szavahihető, jó barát. A munkahelyen mindenről tárgyaltunk, együtt szidtuk a kommunizmust, az akkori rendszert, a tét az volt, hogy megakadályozzuk a Magyar Autonóm Tartomány felszámolását. Azon töprengtünk, hogy mit tehetünk az itt élő magyarság érdekében" – emlékezett vissza Török.
Díszes kopjafát avattak
A kommunizmus sáromberki áldozatának sírjánál vitéz Vayda Domokos ny. lelkipásztor vitéz Török Józsefet és vitéz Lázár Elemért, a Történelmi Vitézi Rend erdélyi törzskapitányát kérte fel a díszes kopjafa leleplezésére. A vitézi rendek, a marossárpataki Mátyás- huszárok, a Mózes család, sáromberki lakosok a tiszteletteljes emlékezés jeléül koszorúkat, virágcsokrokat helyeztek el a 46 évvel ezelőtt elhunyt fiatalember sírhantján. Megható pillanat volt az egykori áldozat két rabtársának, Török Józsefnek és Zakariás Dezsőnek a temetői találkozása azzal a sáromberki fegyőrrel, Laczkó Imrével, aki a börtönévek ideje alatt emberségből jelesre vizsgázott. A rendezvényen Berekméri Réka alkalomhoz illő dalokat énekelt, sáromberki fiatalok szavaltak. A szervezők nem feledkeztek meg a magyar és a székely himnusz elénekléséről sem. Az emlékünnepség szeretetvendégséggel zárult.
Történelmi Vitézi Rend
A vitézi tetteket Magyarország királyai Szent István óta nemességgel és földbirtokkal jutalmazták. Az első világháború ismét időszerűvé tette a vitézi magatartás jutalmazását, ezért Horthy Miklós kormányzó 1920-ban a Vitézi Rend megalapításával újjáélesztette a hagyományokat. A második világháború után, 1945-ben a Vitézi Rend tevékenységét a magyar kormány betiltotta, a Nyugatra került tagok azonban továbbra is életben tartották a szervezetet, amelyet 1962-ben felvettek a nemzetközi lovagrendek sorába. A rendszerváltás után a Vitézi Rend újra megkezdhette működését Magyarországon is. Romániában a Történelmi Vitézi Rend – mint jogilag elismert és bejegyzett egyesület – egész Erdély területén működik, jól megszervezett, hierarchikus felépítéssel.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 2.
Beszélgetés Orbán Juliánna Ezüstgyopár díjas matematikatanárral
Örültem, hogy taníthattam
Hunyad megyéből idén Orbán Julianna, a Téglás Gábor Elméleti Líceum matematikatanára vehette át a Romániai Magyar Pedagógusszövetség által kétévente kiosztott Ezüstgyopár-díjat. A szovátai díjátadó ünnepséget követően beszélgettünk a 38 esztendőt felölelő oktatói pályájáról, az indulásról, az eredményekről.
– Kiskorom óta tanítónak vagy tanárnak készültem. Élő példáim voltak, szerettem volna hozzájuk hasonlóvá válni. Szeretettel emlékszem vissza Lőrincz Imre matematikatanáromra, aki egyben osztályfőnököm is volt. Vagy Petrozsényból Csutak István és Fekete Zsolt matematika-, illetve fizikatanáraimra. Mellettük Édesapám volt a példaképem, aki már kisgyerekkorom óta úgy tanított, hogy szeressem az embereket, a körülöttem élőket, szeressem a magyar irodalmat, írjak helyesen és a magyartanáraim mellett neki köszönhetem, hogy soha szégyent nem vallottam a helyes magyar beszédben, illetve a helyesírásban. Az otthonról, az általános és középiskolából hozott útravaló nagyon sokat jelentett számomra.
– Említette a magyar nyelv, a magyar kultúra fontosságát az életében. Középiskolás diákként néprajzgyűjtéssel is foglalkozott. Oktatói pályáját mégis román vidéken kezdte.
– Abban az időben könnyebb volt román környezetben tanulnunk. Habár nem akartunk. De voltak olyan dolgok, amiket azon a vidéken nem tudtak rólunk. Aztán mikor kiderült, már ott sem volt könnyű. Az én esetemben az történt, hogy középiskolás koromban magyar tanárom vezetésével néprajzgyűjtésbe kezdtünk Lozsádon. Bizonyos személyeknek ez szemet szúrt, főképp az, hogy miért csak a magyar népi kultúrával foglalkozunk. És ezután elég sok kellemetlen pillanatot, szomorúságot, fájdalmat okoztak a családunknak is, és az iskolában is. Így történt, hogy Bákóba kerültem. Ott szereztem meg tanári diplomámat. Ott mentem férjhez, ott született meg első gyermekem, Zsolt, ott dolgoztam hét éven keresztül. Azután kerültünk vissza Dévára, amikor a férjemre itt volt szükség. Közben a fiúnk nőtt, magyar óvodába szerettük volna adni, de nem volt rá lehetőség. Ellenben nagyon sok jó barátunk volt ott, akik hasonlóképpen egyfajta száműzetésben éltek a Kárpátokon túl: tanárok, orvosok, sőt református lelkipásztor is. És itt el kell mondanom, hogy Zsolt fiam volt az első Bákóban megkeresztelt református gyermek, vele nyitottuk meg az anyakönyvet. Remélem, azóta gyarapodott a megkereszteltek sora és adja a jó Isten, hogy ezután is legyen gyermek a bákói református anyakönyvben. Persze ez sem volt némelyeknek ínyére, hogy megkerestük egymást a magyar értelmiségiekkel, összejártunk, beszélgettünk. Közben egy csángó iskolában is tanítottam, ahol egyszer-kétszer magyarul is szóltam a gyermekekhez. Ez sem volt helyes – egyesek szerint. Ezért aztán egy adott pillanatban el kellett jönnünk onnan. De nem bántam meg. 1981-ben a férjemet áthelyezték a dévai tornaiskolába edzőnek és szaktanácsadónak, mert azelőtt a bákói testnevelési főiskolán tanított szintén művészi tornát. Ez a váltás akkor nagyon jól jött számunkra. Azóta is nagyon szeretjük Dévát, a várost, a környezetünket. És sokszor jött ajánlat a férjem részére külföldi munkára, de mi úgy éreztük, hogy itt van a helyünk, itt kell végeznünk azt, amit a jó Isten ránk bízott.
– Dévára költözésük óta sok iskolában tanított, de 10 esztendeje a Téglás Gábor Elméleti Líceum tanára és itt a tanórák megtartása, osztályfőnökség mellett nagyon aktív szerepet vállal a versenyek megszervezésében, lebonyolításában is.
– Valóban sok iskolában tanítottam. Mert amikor átjöttünk Dévára én nem kaptam áthelyezést. Le kellett mondanom a címzetes állásomról, mert másképp nem követhettem volna a családom. De nem bántam meg. Itt kezdtem az oktatást a 3-as iskola magyar tagozatán. Nagyon köszönöm Deák Piroska tanárnőnek, aki akkor a tanintézmény igazgatójaként fogadott és bátorított. Azok a szavak most is a fülemben csengenek, egész pályámon elkísértek. Nemcsak a bátorító szavai, hanem jelenléte is. Azután 1990-ig Vecel, Déva, Vajdahunyad különböző iskoláiban tanítottam. A jó Isten mindig kirendelte számomra a katedrát, tehát mindig nem volt hol dolgoznom. És nem volt számomra nehéz alkalmazkodni, mert a munkámat imádtam, a gyerekeket úgyszintén. Tehát könnyű volt beilleszkednem a közösségbe. Soha nem az érdekelt, hogy milyenek a kollégák, bár mindig rendesek voltak, de annak örültem, hogy dolgozhattam, taníthattam. Mert úgy éreztem, hogy nekem ezt kell tennem. 1990-ben kaptam meg a végleges kinevezésemet Solymosra, ahol sok ügyes tanítványom volt, akikkel szívesen foglalkoztam és örömmel látom, hogy többségük igen szépen boldogul, van köztük orvos, mérnök, asszisztens. Közben az én gyermekeim is nőttek. Itt született meg a lányom, Lilla. És gyakran megtörtént, hogy vagy velem voltak az iskolában és csöndben rajzolgattak a tanáriban, amíg én megtartottam az óráimat, vagy éppen az édesapjuknál a tornateremben. Megtanultak alkalmazkodni a helyzethez és öntudatosan, szépen fejlődtek. Ezért is tudták megállni a helyüket, és mai napig büszke vagyok rájuk. És hát igen – visszatérve a katedrámhoz. Tiszta véletlenül kerültem a Téglásba. Azelőtt is tanítottam a magyar tagozaton, mert szükség volt valakire, aki ott is tanítson, ahová nem jutottak el a kollégák. Sokan emlékeznek még arra, hogy 2005 előtt a magyar oktatás a város több tanintézményében szétszórva zajlott. Rohanni kellett egyik épületből a másikba. De én ezt is elvállaltam szívesen a solymosi óráim mellett. Tulajdonképpen csak akaratról volt szó. És én örömmel gondolok azokra az évekre, hiszen lehet, hogy más nem vállalta volna el, hogy egy nap három, egymástól távol eső iskolában tanítson. De én megtettem. Lehet, hogy még fiatal voltam?!
– A Téglás Gábor Elméleti Líceumba is tenni akarással érkezett. Számos országos vetélkedőre viszi diákjait és főszervezője, tulajdonképpen a Hunyad megyei meghonosítója is a Zrínyi matematika versenynek.
– Eredetileg Aradra vittük a diákjainkat a Zrínyire. De aztán rájöttünk, hogy ha itt helyben szerveznénk meg a megyei szakaszt, sokkal többen vehetnének részt. Hiszen az utazás elég sokba került és csak egy busznyi gyerek mehetett mindig. Ezért kérvényeztük, hogy itt is megszervezhessük a megyei döntőt. Az 57. megye lettünk Kárpát-medence-szerte a megyei szakasz lebonyolítására. Már rögtön az első évben 160 diákunk jelentkezett, és ez nagy teljesítmény, hiszen abban a tanévben 800 diák tanult magyarul a megyében. Ez a verseny azért nagyon jó, mert játékos módon, logikai feladatokkal népszerűsíti a gyermekek körében a matematikát, rávezetve őket az elméleti tudásuk gyakorlati alkalmazására. Azóta nem csupán ezt a versenyt tartjuk itt meg, egyéb vetélkedőket is meghonosítottunk. Itt van a Bonifert Nemzetközi Matematikaverseny, amin a gyermekek szintén nagyon szívesen vesznek részt, és már nemzetközi harmadik díjasunk is van. Emellett részt veszünk a matematika tantárgyversenyen is. Itt, sajnos, még mindig túlsúlyban van az elméleti megközelítés. Ellenben az Erdélyi matematikaversenyre harmadik alkalommal neveztünk már be, egyik tanítványom eljutott a kárpát-medencei fordulóra, ahol az elsők között végzett.
– Mindezen eredmények bizonyára hoztak némi szakmai elégtételt. A társadalom részéről viszont egyre kevésbé tapasztalható a pedagógusok iránti megbecsülés. Ön hogy érzi, érdemes volt-e 38 évet tanítani?
– Csak azt mondhatom: ha újra kellene kezdenem a pályámat, ugyanezt tenném. Szintén pedagógus lennék, matematikát tanítanék vagy éppen magyar irodalmat. Lehet, hogy a két tantárgy egymástól távolinak tűnik, de bennem egységet alkot, sőt a matematika és irodalom mellett a zene is egészen fontos helyet kap az életemben.
– Milyen érzés volt átvenni az életműdíjnak számító Ezüstgyopár kitüntetést?
– Hát nagy-nagy megtiszteltetés és öröm volt bennem, egyben hála is mindazok iránt, akik elindítottak a pedagógusi pályán, akik mellettem álltak és azon kollégák felé is, akik úgy gondolták, hogy nekem is ott a helyem a kitüntetettek sorában. Felemelő volt számomra maga a díjátadó ünnepség is, és különleges élményt jelentett, hogy szintén idén részesült Ezüstgyopár-díjban hajdani tanítónénim, Damó Erzsébet, aki a mezőségi Almásmálomban kezdte oktatói pályáját, ott lakott velünk együtt a református parókián. Én alig 7 éves voltam, amikor édesapám Lupényban vállalt szolgálatot, mivel ott kevésbé zaklatták a lelkészcsaládokat – négyen voltunk testvérek, fontos szempont volt a taníttatásunk. Így aztán azóta sem találkoztam a tanítónénimmel. Most megható volt újra látni egymást. És jó érzés volt végighallgatni a kollégák laudációját, megerősödni abban a tudatban, hogy az oktatói pálya különleges hivatás.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
Örültem, hogy taníthattam
Hunyad megyéből idén Orbán Julianna, a Téglás Gábor Elméleti Líceum matematikatanára vehette át a Romániai Magyar Pedagógusszövetség által kétévente kiosztott Ezüstgyopár-díjat. A szovátai díjátadó ünnepséget követően beszélgettünk a 38 esztendőt felölelő oktatói pályájáról, az indulásról, az eredményekről.
– Kiskorom óta tanítónak vagy tanárnak készültem. Élő példáim voltak, szerettem volna hozzájuk hasonlóvá válni. Szeretettel emlékszem vissza Lőrincz Imre matematikatanáromra, aki egyben osztályfőnököm is volt. Vagy Petrozsényból Csutak István és Fekete Zsolt matematika-, illetve fizikatanáraimra. Mellettük Édesapám volt a példaképem, aki már kisgyerekkorom óta úgy tanított, hogy szeressem az embereket, a körülöttem élőket, szeressem a magyar irodalmat, írjak helyesen és a magyartanáraim mellett neki köszönhetem, hogy soha szégyent nem vallottam a helyes magyar beszédben, illetve a helyesírásban. Az otthonról, az általános és középiskolából hozott útravaló nagyon sokat jelentett számomra.
– Említette a magyar nyelv, a magyar kultúra fontosságát az életében. Középiskolás diákként néprajzgyűjtéssel is foglalkozott. Oktatói pályáját mégis román vidéken kezdte.
– Abban az időben könnyebb volt román környezetben tanulnunk. Habár nem akartunk. De voltak olyan dolgok, amiket azon a vidéken nem tudtak rólunk. Aztán mikor kiderült, már ott sem volt könnyű. Az én esetemben az történt, hogy középiskolás koromban magyar tanárom vezetésével néprajzgyűjtésbe kezdtünk Lozsádon. Bizonyos személyeknek ez szemet szúrt, főképp az, hogy miért csak a magyar népi kultúrával foglalkozunk. És ezután elég sok kellemetlen pillanatot, szomorúságot, fájdalmat okoztak a családunknak is, és az iskolában is. Így történt, hogy Bákóba kerültem. Ott szereztem meg tanári diplomámat. Ott mentem férjhez, ott született meg első gyermekem, Zsolt, ott dolgoztam hét éven keresztül. Azután kerültünk vissza Dévára, amikor a férjemre itt volt szükség. Közben a fiúnk nőtt, magyar óvodába szerettük volna adni, de nem volt rá lehetőség. Ellenben nagyon sok jó barátunk volt ott, akik hasonlóképpen egyfajta száműzetésben éltek a Kárpátokon túl: tanárok, orvosok, sőt református lelkipásztor is. És itt el kell mondanom, hogy Zsolt fiam volt az első Bákóban megkeresztelt református gyermek, vele nyitottuk meg az anyakönyvet. Remélem, azóta gyarapodott a megkereszteltek sora és adja a jó Isten, hogy ezután is legyen gyermek a bákói református anyakönyvben. Persze ez sem volt némelyeknek ínyére, hogy megkerestük egymást a magyar értelmiségiekkel, összejártunk, beszélgettünk. Közben egy csángó iskolában is tanítottam, ahol egyszer-kétszer magyarul is szóltam a gyermekekhez. Ez sem volt helyes – egyesek szerint. Ezért aztán egy adott pillanatban el kellett jönnünk onnan. De nem bántam meg. 1981-ben a férjemet áthelyezték a dévai tornaiskolába edzőnek és szaktanácsadónak, mert azelőtt a bákói testnevelési főiskolán tanított szintén művészi tornát. Ez a váltás akkor nagyon jól jött számunkra. Azóta is nagyon szeretjük Dévát, a várost, a környezetünket. És sokszor jött ajánlat a férjem részére külföldi munkára, de mi úgy éreztük, hogy itt van a helyünk, itt kell végeznünk azt, amit a jó Isten ránk bízott.
– Dévára költözésük óta sok iskolában tanított, de 10 esztendeje a Téglás Gábor Elméleti Líceum tanára és itt a tanórák megtartása, osztályfőnökség mellett nagyon aktív szerepet vállal a versenyek megszervezésében, lebonyolításában is.
– Valóban sok iskolában tanítottam. Mert amikor átjöttünk Dévára én nem kaptam áthelyezést. Le kellett mondanom a címzetes állásomról, mert másképp nem követhettem volna a családom. De nem bántam meg. Itt kezdtem az oktatást a 3-as iskola magyar tagozatán. Nagyon köszönöm Deák Piroska tanárnőnek, aki akkor a tanintézmény igazgatójaként fogadott és bátorított. Azok a szavak most is a fülemben csengenek, egész pályámon elkísértek. Nemcsak a bátorító szavai, hanem jelenléte is. Azután 1990-ig Vecel, Déva, Vajdahunyad különböző iskoláiban tanítottam. A jó Isten mindig kirendelte számomra a katedrát, tehát mindig nem volt hol dolgoznom. És nem volt számomra nehéz alkalmazkodni, mert a munkámat imádtam, a gyerekeket úgyszintén. Tehát könnyű volt beilleszkednem a közösségbe. Soha nem az érdekelt, hogy milyenek a kollégák, bár mindig rendesek voltak, de annak örültem, hogy dolgozhattam, taníthattam. Mert úgy éreztem, hogy nekem ezt kell tennem. 1990-ben kaptam meg a végleges kinevezésemet Solymosra, ahol sok ügyes tanítványom volt, akikkel szívesen foglalkoztam és örömmel látom, hogy többségük igen szépen boldogul, van köztük orvos, mérnök, asszisztens. Közben az én gyermekeim is nőttek. Itt született meg a lányom, Lilla. És gyakran megtörtént, hogy vagy velem voltak az iskolában és csöndben rajzolgattak a tanáriban, amíg én megtartottam az óráimat, vagy éppen az édesapjuknál a tornateremben. Megtanultak alkalmazkodni a helyzethez és öntudatosan, szépen fejlődtek. Ezért is tudták megállni a helyüket, és mai napig büszke vagyok rájuk. És hát igen – visszatérve a katedrámhoz. Tiszta véletlenül kerültem a Téglásba. Azelőtt is tanítottam a magyar tagozaton, mert szükség volt valakire, aki ott is tanítson, ahová nem jutottak el a kollégák. Sokan emlékeznek még arra, hogy 2005 előtt a magyar oktatás a város több tanintézményében szétszórva zajlott. Rohanni kellett egyik épületből a másikba. De én ezt is elvállaltam szívesen a solymosi óráim mellett. Tulajdonképpen csak akaratról volt szó. És én örömmel gondolok azokra az évekre, hiszen lehet, hogy más nem vállalta volna el, hogy egy nap három, egymástól távol eső iskolában tanítson. De én megtettem. Lehet, hogy még fiatal voltam?!
– A Téglás Gábor Elméleti Líceumba is tenni akarással érkezett. Számos országos vetélkedőre viszi diákjait és főszervezője, tulajdonképpen a Hunyad megyei meghonosítója is a Zrínyi matematika versenynek.
– Eredetileg Aradra vittük a diákjainkat a Zrínyire. De aztán rájöttünk, hogy ha itt helyben szerveznénk meg a megyei szakaszt, sokkal többen vehetnének részt. Hiszen az utazás elég sokba került és csak egy busznyi gyerek mehetett mindig. Ezért kérvényeztük, hogy itt is megszervezhessük a megyei döntőt. Az 57. megye lettünk Kárpát-medence-szerte a megyei szakasz lebonyolítására. Már rögtön az első évben 160 diákunk jelentkezett, és ez nagy teljesítmény, hiszen abban a tanévben 800 diák tanult magyarul a megyében. Ez a verseny azért nagyon jó, mert játékos módon, logikai feladatokkal népszerűsíti a gyermekek körében a matematikát, rávezetve őket az elméleti tudásuk gyakorlati alkalmazására. Azóta nem csupán ezt a versenyt tartjuk itt meg, egyéb vetélkedőket is meghonosítottunk. Itt van a Bonifert Nemzetközi Matematikaverseny, amin a gyermekek szintén nagyon szívesen vesznek részt, és már nemzetközi harmadik díjasunk is van. Emellett részt veszünk a matematika tantárgyversenyen is. Itt, sajnos, még mindig túlsúlyban van az elméleti megközelítés. Ellenben az Erdélyi matematikaversenyre harmadik alkalommal neveztünk már be, egyik tanítványom eljutott a kárpát-medencei fordulóra, ahol az elsők között végzett.
– Mindezen eredmények bizonyára hoztak némi szakmai elégtételt. A társadalom részéről viszont egyre kevésbé tapasztalható a pedagógusok iránti megbecsülés. Ön hogy érzi, érdemes volt-e 38 évet tanítani?
– Csak azt mondhatom: ha újra kellene kezdenem a pályámat, ugyanezt tenném. Szintén pedagógus lennék, matematikát tanítanék vagy éppen magyar irodalmat. Lehet, hogy a két tantárgy egymástól távolinak tűnik, de bennem egységet alkot, sőt a matematika és irodalom mellett a zene is egészen fontos helyet kap az életemben.
– Milyen érzés volt átvenni az életműdíjnak számító Ezüstgyopár kitüntetést?
– Hát nagy-nagy megtiszteltetés és öröm volt bennem, egyben hála is mindazok iránt, akik elindítottak a pedagógusi pályán, akik mellettem álltak és azon kollégák felé is, akik úgy gondolták, hogy nekem is ott a helyem a kitüntetettek sorában. Felemelő volt számomra maga a díjátadó ünnepség is, és különleges élményt jelentett, hogy szintén idén részesült Ezüstgyopár-díjban hajdani tanítónénim, Damó Erzsébet, aki a mezőségi Almásmálomban kezdte oktatói pályáját, ott lakott velünk együtt a református parókián. Én alig 7 éves voltam, amikor édesapám Lupényban vállalt szolgálatot, mivel ott kevésbé zaklatták a lelkészcsaládokat – négyen voltunk testvérek, fontos szempont volt a taníttatásunk. Így aztán azóta sem találkoztam a tanítónénimmel. Most megható volt újra látni egymást. És jó érzés volt végighallgatni a kollégák laudációját, megerősödni abban a tudatban, hogy az oktatói pálya különleges hivatás.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2015. november 6.
Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti magazin
Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta, majd Káli Király István, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel. Közreműködtek a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes zenészei és táncosai, marosszéki és mezőségi népdalokat énekelt Kásler Magda.
Alább olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát.
Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai téren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdekérvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifjak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfia alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas művészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kínálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is.
Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyóiratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink.
Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufijait pukkasztgatva rombolja amúgyis feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
* Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a figura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket.
Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.”
Új kötete* borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és bethlemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.”
Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei.
Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfiája az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el.
Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.”
Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát.
Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.”
Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015 Elhangzott 2015. november 4-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, a kötet bemutatóján
http://kafe.hhrf.org
Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta, majd Káli Király István, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel. Közreműködtek a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes zenészei és táncosai, marosszéki és mezőségi népdalokat énekelt Kásler Magda.
Alább olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát.
Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai téren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdekérvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifjak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfia alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas művészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kínálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is.
Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyóiratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink.
Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufijait pukkasztgatva rombolja amúgyis feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
* Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a figura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket.
Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.”
Új kötete* borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és bethlemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.”
Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei.
Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfiája az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el.
Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.”
Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát.
Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.”
Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015 Elhangzott 2015. november 4-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, a kötet bemutatóján
http://kafe.hhrf.org
2015. november 15.
Udvarhelyszéki Tudományért-díjjal tüntették ki Egyed Ákos történészt
Különös színfolt a székelység történelme, amelyből tanulságot vonhatunk le mai életünkre és jövőnkre egyaránt – véli Egyed Ákos akadémikus-történész, akinek több mint hatvanéves munkásságát Udvarhelyszéki Tudományért-díjjal tüntették ki szombat délután, a kilencedik alkalommal megünnepelt magyar tudomány napja alkalmából Székelyudvarhelyen.
A magyar tudomány napját kilencedik alkalommal ünnepelte szombaton Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala az Areopolisz Egyesülettel és a Haáz Rezső Múzeummal. Az alkalomból a városháza Szent István Termében ismeretterjesztő konferenciát tartottak, melyen a hamarosan kiadásra kerülő Székelyföld története című háromkötetes kiadvány tartalmát mutatták be a szerzők és szerkesztők. „A délelőtti konferencián közel nyolcvan érdeklődő volt jelen, ami bizonyítja, hogy városunkban sokan érdeklődnek Székelyföld története, illetve a készülő kiadvány iránt. A konferencia első részében a kiadvány egyes fejezeteit ismertettük, második részében pedig a székelység történeti előadásai következtek” – mondta el Kolumbán Zsuzsanna programfelelős.
Szombat délután, a rendezvény zárómozzanataként Egyed Ákos történész professzor tudományos tevékenységét ismerték el Sánta Csaba szovátai szobrászművész bronz kisplasztikájával és a kutatói munkát méltató oklevéllel. Hermann Gusztáv Mihály, az Areopolisz Egyesület elnöke az Udvarhelyszéki Tudományért-díjról elmondta, a kezdeményezéskor benne volt a tervben, hogy olyan személyeket is kitüntetnének, akik nem Udvarhelyszéken élnek és dolgoznak, viszont kiemelten csatlakoznak az udvarhelyi kezdeményezésekhez. Mint mondta, Egyed Ákos nevezésekor egyből rábólintott, hiszen ő is csatlakozott az Udvarhelyszékről elindult munkához, munkássága gyümölcse itt fog beérni. „A vidéki tudománynak és a vidéki tudománnyal alkotó embernek hosszabb utakat kell bejárnia, hogy célba érjen” – tette hozzá Hermann Gusztáv Mihály. Az ünnepi díjátadón Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere is köszöntötte az egybegyűlteket, a díjazottról pedig elmondta, olyan tudós, aki sokéves munkásságával bizonyította, lehet és érdemes tenni, alkotni.
„Nem vagyok mai csirke, sok mindent megéltem, ezek a tudatomban vannak, és segítenek kérdéseket felvetni, ellenőrizni” – mondta Egyed Ákos. A nyolcvanöt éves történész a háromszéki Bodosban született, több mint hatvanéves kutatói munkáját pedig ma is aktívan folytatja. Megjelent cikkeinek, tanulmányainak és önálló köteteinek terjedelmes sora hűen türközi a Székelyföld és a székelység kutatásába fektetett energiáját. A díjazottról készült kisfilmben – amelyet a díjátadón vetítettek le – elhangzott, Udvarhelyszéket érintő írásai tanulmánykötetekben, ismeretterjesztő lapokban és nagyobb lélegzetvételű munkáiban is megjelentek, ám emellett nincs olyan Udvarhelyszéken élő történész, akinek tevékenységét közvetlenül baráti tanácsaival vagy tanulmányai, kötetei által ne befolyásolta volna. A székely anyavároshoz családja is szorosan köti, ugyanakkor a díj átvételekor elárulta, a tudományos munkán túl Székelyudvarhely érzelmileg is fontos számára, hiszen egykoron ide udvarolt.
A magyar és az erdélyi történelemben különös, rendkívüli színfolt a székelység – fejtette ki Egyed Ákos. A kisfilmben készített interjúban elmondta, a gyerekként megtapasztalt 1944-es események ösztönözték a történelem kutatására, munkája során több kérdésben rájött, hogy kevés a forrás, ezért sokféle interpretáció létezik. Továbbá kiderült számára, hogy sok kérdés nem eléggé kutatott, a nagy összefoglalók ellenére is hiányoznak azok a részletek, amelyek a székelyek sajátosságait tárják fel, ezért indítványozta egy nagy székely monográfia elkészítését. A háromkötetes kiadvány szerkesztőbizottságának elnöki tisztségét a székelyudvarhelyi városvezetés felkérésére vállalta el. Kolumbán Zsuzsanna programfelelős, a bizottság titkára elmondta, a mintegy kétezer oldalas kiadvány már az előkészítés utolsó fázisában van, a három kötet három különböző szakaszban tart, de év végén, legkésőbb jövő év elején már a kezükbe vehetik az érdeklődők a több magyarországi és erdélyi kutatóintézet, egyetem munkatársainak összefogásából létrejött monográfiát.
Tanulságot kell levonni a történelemből
„Fontos hangsúlyozni, hogy a hadi szolgálat, amire a székelység kötelezve volt, egyfajta tartást és gondolkodást nyújtott, a szabadságba vetett hitet erősítette. A hadi szolgálattal kivívott jogainak a székelység nagyon tudatában volt, azokat évszázadokon át megvédte, nemegyszer lázadni is tudott, hogy megtartsa szabadságát. Ezáltal tudott a székelység sajátos és érdekes lenni az összmagyarság történelmében, ami több figyelmet érdemel, amelyből tanulságot vonhatunk le mai életünkre és jövőnkre nézve is. E tanulság többek között arra is vonatkozik, hogy miként kell megvédeni szülőföldünket, jogainkat és anyanyelvünket, mindazt, amit az elődök hagytak ránk” – mutatott rá a díjazott történész professzor.
Veres Réka
Székelyhon.ro
Különös színfolt a székelység történelme, amelyből tanulságot vonhatunk le mai életünkre és jövőnkre egyaránt – véli Egyed Ákos akadémikus-történész, akinek több mint hatvanéves munkásságát Udvarhelyszéki Tudományért-díjjal tüntették ki szombat délután, a kilencedik alkalommal megünnepelt magyar tudomány napja alkalmából Székelyudvarhelyen.
A magyar tudomány napját kilencedik alkalommal ünnepelte szombaton Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala az Areopolisz Egyesülettel és a Haáz Rezső Múzeummal. Az alkalomból a városháza Szent István Termében ismeretterjesztő konferenciát tartottak, melyen a hamarosan kiadásra kerülő Székelyföld története című háromkötetes kiadvány tartalmát mutatták be a szerzők és szerkesztők. „A délelőtti konferencián közel nyolcvan érdeklődő volt jelen, ami bizonyítja, hogy városunkban sokan érdeklődnek Székelyföld története, illetve a készülő kiadvány iránt. A konferencia első részében a kiadvány egyes fejezeteit ismertettük, második részében pedig a székelység történeti előadásai következtek” – mondta el Kolumbán Zsuzsanna programfelelős.
Szombat délután, a rendezvény zárómozzanataként Egyed Ákos történész professzor tudományos tevékenységét ismerték el Sánta Csaba szovátai szobrászművész bronz kisplasztikájával és a kutatói munkát méltató oklevéllel. Hermann Gusztáv Mihály, az Areopolisz Egyesület elnöke az Udvarhelyszéki Tudományért-díjról elmondta, a kezdeményezéskor benne volt a tervben, hogy olyan személyeket is kitüntetnének, akik nem Udvarhelyszéken élnek és dolgoznak, viszont kiemelten csatlakoznak az udvarhelyi kezdeményezésekhez. Mint mondta, Egyed Ákos nevezésekor egyből rábólintott, hiszen ő is csatlakozott az Udvarhelyszékről elindult munkához, munkássága gyümölcse itt fog beérni. „A vidéki tudománynak és a vidéki tudománnyal alkotó embernek hosszabb utakat kell bejárnia, hogy célba érjen” – tette hozzá Hermann Gusztáv Mihály. Az ünnepi díjátadón Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere is köszöntötte az egybegyűlteket, a díjazottról pedig elmondta, olyan tudós, aki sokéves munkásságával bizonyította, lehet és érdemes tenni, alkotni.
„Nem vagyok mai csirke, sok mindent megéltem, ezek a tudatomban vannak, és segítenek kérdéseket felvetni, ellenőrizni” – mondta Egyed Ákos. A nyolcvanöt éves történész a háromszéki Bodosban született, több mint hatvanéves kutatói munkáját pedig ma is aktívan folytatja. Megjelent cikkeinek, tanulmányainak és önálló köteteinek terjedelmes sora hűen türközi a Székelyföld és a székelység kutatásába fektetett energiáját. A díjazottról készült kisfilmben – amelyet a díjátadón vetítettek le – elhangzott, Udvarhelyszéket érintő írásai tanulmánykötetekben, ismeretterjesztő lapokban és nagyobb lélegzetvételű munkáiban is megjelentek, ám emellett nincs olyan Udvarhelyszéken élő történész, akinek tevékenységét közvetlenül baráti tanácsaival vagy tanulmányai, kötetei által ne befolyásolta volna. A székely anyavároshoz családja is szorosan köti, ugyanakkor a díj átvételekor elárulta, a tudományos munkán túl Székelyudvarhely érzelmileg is fontos számára, hiszen egykoron ide udvarolt.
A magyar és az erdélyi történelemben különös, rendkívüli színfolt a székelység – fejtette ki Egyed Ákos. A kisfilmben készített interjúban elmondta, a gyerekként megtapasztalt 1944-es események ösztönözték a történelem kutatására, munkája során több kérdésben rájött, hogy kevés a forrás, ezért sokféle interpretáció létezik. Továbbá kiderült számára, hogy sok kérdés nem eléggé kutatott, a nagy összefoglalók ellenére is hiányoznak azok a részletek, amelyek a székelyek sajátosságait tárják fel, ezért indítványozta egy nagy székely monográfia elkészítését. A háromkötetes kiadvány szerkesztőbizottságának elnöki tisztségét a székelyudvarhelyi városvezetés felkérésére vállalta el. Kolumbán Zsuzsanna programfelelős, a bizottság titkára elmondta, a mintegy kétezer oldalas kiadvány már az előkészítés utolsó fázisában van, a három kötet három különböző szakaszban tart, de év végén, legkésőbb jövő év elején már a kezükbe vehetik az érdeklődők a több magyarországi és erdélyi kutatóintézet, egyetem munkatársainak összefogásából létrejött monográfiát.
Tanulságot kell levonni a történelemből
„Fontos hangsúlyozni, hogy a hadi szolgálat, amire a székelység kötelezve volt, egyfajta tartást és gondolkodást nyújtott, a szabadságba vetett hitet erősítette. A hadi szolgálattal kivívott jogainak a székelység nagyon tudatában volt, azokat évszázadokon át megvédte, nemegyszer lázadni is tudott, hogy megtartsa szabadságát. Ezáltal tudott a székelység sajátos és érdekes lenni az összmagyarság történelmében, ami több figyelmet érdemel, amelyből tanulságot vonhatunk le mai életünkre és jövőnkre nézve is. E tanulság többek között arra is vonatkozik, hogy miként kell megvédeni szülőföldünket, jogainkat és anyanyelvünket, mindazt, amit az elődök hagytak ránk” – mutatott rá a díjazott történész professzor.
Veres Réka
Székelyhon.ro
2015. november 27.
Riportok egy letűnt világ szokásairól
Barabás László Az otthonosság gyökerei című néprajzi tanulmánykötetét mutatják be Székelyudvarhelyen, a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag-tárában november 26-án, csütörtökön délután öt órától.
A szerző Kalendáris népszokások Székelyföldön címmel tart néprajzi előadást, három saját gyűjtésű kisfilmet is bemutatva e témából. A parajdi születésű, Marosvásárhelyen élő Barabás László pedagógus, néprajzkutató korábban megjelent néprajzi tanulmányait gyűjtötte kötetbe a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó.
A több mint 300 oldalas kiadvány anyagát négy nagy fejezetbe sorolták be. A szerző az első fejezetben sóvidéki szokásokról, mesterségekről ír Szülőföldön, Sóvidéken címmel.
Barabás emlékezését olvashatjuk a könyvben elsőként, a lírai hangulatú sorok szerint „azóta is az lenne a dolgom, amibe hat-hét évesen beleszoktattak. Csak időközben a seprű, a gereblye s a lapát írótollá és más hasonló, apró szerszámmá zsugorodott. A kapun ki-be járó, sürgölődő egykori gyermek pedig kapuban álló, onnan figyelő felnőtté öregedett."
A Szováta környéki gyermekek füttynyelvéről, az alsósófalvi fonók táncairól, siklódi muzsikakészítésről, pálpatakiak lakodalmáról, a sóvidéki férfiak harisnyájáról, a siklódiak eklézsiakövetéséről szóló riportok egy már nem létező világ biztonságát sejtetik meg a mai olvasóval is. Terjedelmes írás a sóvidéki leányok cselédkedéséről szóló. Olyan élményanyagot örökített meg, melyről a fiatalabb nemzedék alig hallott. Miként a leggyakoribb gyermekmunkába, az udvar- és utcaseprésbe beleszoktatták a szerzőt, és ezáltal apránként jobban megismerte környezetét, úgy tágítja a földrajzi határokat is a könyv következő fejezeteiben.
A Szomszédolás néprajzi tájakon című részben a Nyárád mente zöldségtermesztésről ismert településeit, a Murokország néven emlegetett vidéket mutatja be, illetve a karácsonyfalvi magyar és cigány közösségeket, a sóvidéki és szabédi királynézást, történeti és néprajzi szempontból Marosszéket, a Mezőség néprajzi tagolódását. Kimondottan a népszokások leírását, változását találjuk a következő fejezetben (Népszokások életvilágában).
A farsangi alakoskodás Segesvár környéki, gyergyói változatai, Nyárád menti (csutakhúzás Szentgericén), sóvidéki (farsangtemetés) sajátosságai után Kalendáris szokások Siklódon címmel a hagyományőrző falu közösségi eseményeit veszi számba a szerző, majd a szovátai betlehemezést meg a Nyárád mente és a Kis-Küküllő vidékének húsvéti határkerüléseit. A kötet zárófejezete (Elődök nyomában) olyan tanulmányokat tartalmaz, melyekben Barabás László a néprajzi kutatás történetét idézi fel. Szó esik folklorizálódott Petőfi-sorokról, Kriza János unitárius püspök szokáskutatásairól, a népi színjátékok kutatástörténetéről.
Harmincnál több oldalnyi színes és fekete-fehér archív kép sorakozik a könyv végi mellékletben. Az olvasmányos, néhol a riportszerű nyomozás fordulataiban is bővelkedő tanulmányok egy részét népismereti írások megnevezéssel illeti a kiadvány alcíme. A sűrűn lábjegyzetelt tanulmányoktól eltérően Barabás László könyvbe gyűjtött közlései nem csupán, sőt elsősorban nem a szakemberek érdeklődését keltik fel, hanem mindenkiét, aki jobban meg akarja ismerni ezt a kétmegyényi területet, ahová a szerző elkalauzol.
P. Buzogány Árpád
Krónika (Kolozsvár)
Barabás László Az otthonosság gyökerei című néprajzi tanulmánykötetét mutatják be Székelyudvarhelyen, a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag-tárában november 26-án, csütörtökön délután öt órától.
A szerző Kalendáris népszokások Székelyföldön címmel tart néprajzi előadást, három saját gyűjtésű kisfilmet is bemutatva e témából. A parajdi születésű, Marosvásárhelyen élő Barabás László pedagógus, néprajzkutató korábban megjelent néprajzi tanulmányait gyűjtötte kötetbe a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó.
A több mint 300 oldalas kiadvány anyagát négy nagy fejezetbe sorolták be. A szerző az első fejezetben sóvidéki szokásokról, mesterségekről ír Szülőföldön, Sóvidéken címmel.
Barabás emlékezését olvashatjuk a könyvben elsőként, a lírai hangulatú sorok szerint „azóta is az lenne a dolgom, amibe hat-hét évesen beleszoktattak. Csak időközben a seprű, a gereblye s a lapát írótollá és más hasonló, apró szerszámmá zsugorodott. A kapun ki-be járó, sürgölődő egykori gyermek pedig kapuban álló, onnan figyelő felnőtté öregedett."
A Szováta környéki gyermekek füttynyelvéről, az alsósófalvi fonók táncairól, siklódi muzsikakészítésről, pálpatakiak lakodalmáról, a sóvidéki férfiak harisnyájáról, a siklódiak eklézsiakövetéséről szóló riportok egy már nem létező világ biztonságát sejtetik meg a mai olvasóval is. Terjedelmes írás a sóvidéki leányok cselédkedéséről szóló. Olyan élményanyagot örökített meg, melyről a fiatalabb nemzedék alig hallott. Miként a leggyakoribb gyermekmunkába, az udvar- és utcaseprésbe beleszoktatták a szerzőt, és ezáltal apránként jobban megismerte környezetét, úgy tágítja a földrajzi határokat is a könyv következő fejezeteiben.
A Szomszédolás néprajzi tájakon című részben a Nyárád mente zöldségtermesztésről ismert településeit, a Murokország néven emlegetett vidéket mutatja be, illetve a karácsonyfalvi magyar és cigány közösségeket, a sóvidéki és szabédi királynézást, történeti és néprajzi szempontból Marosszéket, a Mezőség néprajzi tagolódását. Kimondottan a népszokások leírását, változását találjuk a következő fejezetben (Népszokások életvilágában).
A farsangi alakoskodás Segesvár környéki, gyergyói változatai, Nyárád menti (csutakhúzás Szentgericén), sóvidéki (farsangtemetés) sajátosságai után Kalendáris szokások Siklódon címmel a hagyományőrző falu közösségi eseményeit veszi számba a szerző, majd a szovátai betlehemezést meg a Nyárád mente és a Kis-Küküllő vidékének húsvéti határkerüléseit. A kötet zárófejezete (Elődök nyomában) olyan tanulmányokat tartalmaz, melyekben Barabás László a néprajzi kutatás történetét idézi fel. Szó esik folklorizálódott Petőfi-sorokról, Kriza János unitárius püspök szokáskutatásairól, a népi színjátékok kutatástörténetéről.
Harmincnál több oldalnyi színes és fekete-fehér archív kép sorakozik a könyv végi mellékletben. Az olvasmányos, néhol a riportszerű nyomozás fordulataiban is bővelkedő tanulmányok egy részét népismereti írások megnevezéssel illeti a kiadvány alcíme. A sűrűn lábjegyzetelt tanulmányoktól eltérően Barabás László könyvbe gyűjtött közlései nem csupán, sőt elsősorban nem a szakemberek érdeklődését keltik fel, hanem mindenkiét, aki jobban meg akarja ismerni ezt a kétmegyényi területet, ahová a szerző elkalauzol.
P. Buzogány Árpád
Krónika (Kolozsvár)
2015. november 28.
Kuti Botond bukaresti tárlatáról
A Balassi Intézetben – Bukaresti Magyar Intézet (Gina Patrichi u. 8.) november 24-én, kedden nyílt meg Kuti Botond Undefined című kiállítása. A tárlatot Petru Lucaci festőművész, a Bukaresti Művészeti Egyetem professzora, a Romániai Képzőművészek Szövetségének elnöke, a Victoria Art Center igazgatója nyitotta meg.
A művész – Kuti Botond – munkáiban új alkotási módszert keres, folyamatosan kísérletezik, különböző technikákkal játszadozik, így teremt egyensúlyt és harmóniát. Alkotásai Romániában, Magyarországon, de a londoni és más európai művészeti térségben is ismertek.
"Létrehozni, építeni, beavatkozni, alakítani és átalakítani, de alapvetően: nyomot hagyni – ezekkel a szavakkal jellemezném talán korunk ambiciózus társadalmának gondolkodását. A felhalmozódott – jobbára szükségtelen – produktum, tárgy, kellék, eszköz, geometriai képződmény végtelen tárháza bonyolult, ám izgalmas szín- és formavilágot eredményez, eklektikus káosszá alakítva a teret, definiálva emberét" – vallja Kuti Botond képzőművész.
Kuti Botond Szovátán született, a kolozsvári Művészeti és Design Egyetemen diplomázott. Egyéni kiállítása volt Pécsen (Magyarország), Marosvásárhelyen és Kolozsváron (Ro-mánia), "Kontrast und Harmonie", Brühl (Német-ország), illetve csoportos kiállításokon vett részt Romániában, Magyarországon, Nagy-Britanniában (Art of Living – London).
A fiatal művész édesapja – Kuti Dénes –, a hiper-realista képeivel világhírűvé vált festőművész szintén jelen volt és beszélt fia kiállításának megnyitóján.
Népújság (Marosvásárhely)
A Balassi Intézetben – Bukaresti Magyar Intézet (Gina Patrichi u. 8.) november 24-én, kedden nyílt meg Kuti Botond Undefined című kiállítása. A tárlatot Petru Lucaci festőművész, a Bukaresti Művészeti Egyetem professzora, a Romániai Képzőművészek Szövetségének elnöke, a Victoria Art Center igazgatója nyitotta meg.
A művész – Kuti Botond – munkáiban új alkotási módszert keres, folyamatosan kísérletezik, különböző technikákkal játszadozik, így teremt egyensúlyt és harmóniát. Alkotásai Romániában, Magyarországon, de a londoni és más európai művészeti térségben is ismertek.
"Létrehozni, építeni, beavatkozni, alakítani és átalakítani, de alapvetően: nyomot hagyni – ezekkel a szavakkal jellemezném talán korunk ambiciózus társadalmának gondolkodását. A felhalmozódott – jobbára szükségtelen – produktum, tárgy, kellék, eszköz, geometriai képződmény végtelen tárháza bonyolult, ám izgalmas szín- és formavilágot eredményez, eklektikus káosszá alakítva a teret, definiálva emberét" – vallja Kuti Botond képzőművész.
Kuti Botond Szovátán született, a kolozsvári Művészeti és Design Egyetemen diplomázott. Egyéni kiállítása volt Pécsen (Magyarország), Marosvásárhelyen és Kolozsváron (Ro-mánia), "Kontrast und Harmonie", Brühl (Német-ország), illetve csoportos kiállításokon vett részt Romániában, Magyarországon, Nagy-Britanniában (Art of Living – London).
A fiatal művész édesapja – Kuti Dénes –, a hiper-realista képeivel világhírűvé vált festőművész szintén jelen volt és beszélt fia kiállításának megnyitóján.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 30.
Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be az egykori szovátai diák, dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta. Itt olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát. Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai té- ren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdek- érvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifj ak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfi a alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas mű- vészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kí- nálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is. Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyó- iratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink. Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufi jait pukkasztgatva rombolja amúgy is feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a fi gura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagynagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a fi gura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket. Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.” Új kötete borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és betlehemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mindmind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük, és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.” Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató. László 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991- től a marosvásárhelyi KántorTanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotó- sokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfi ája az 1980-as évek elején elké- szült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszoká- sok és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a fi gura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmikulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói véná- ja az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (...) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágí- tásban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.” Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát. Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Szovátai Hírmondó (Szováta)
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be az egykori szovátai diák, dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta. Itt olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát. Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai té- ren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdek- érvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifj ak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfi a alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas mű- vészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kí- nálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is. Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyó- iratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink. Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufi jait pukkasztgatva rombolja amúgy is feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a fi gura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagynagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a fi gura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket. Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.” Új kötete borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és betlehemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mindmind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük, és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.” Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató. László 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991- től a marosvásárhelyi KántorTanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotó- sokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfi ája az 1980-as évek elején elké- szült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszoká- sok és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a fi gura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmikulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói véná- ja az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (...) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágí- tásban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.” Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát. Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Szovátai Hírmondó (Szováta)
2015. december 10.
Honismereti fotóalbumok a hazai Kárpát-koszorúról
Negyedszázat is meghaladta azoknak az Erdélyt bemutató színes és igényes kiállítású fotóalbumoknak a száma, amelyeket a Veszprém testvérvárosunkban működő PéterPál Könyvkiadó jelentetett meg a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad alatt. Nincs olyan tája Erdélynek, ahol meg ne fordult volna a Tamási Áron- és Gizella-díjas szerzőpáros, a Magyar Örökség Díjas fotóművész Váradi Péter Pál és életpárja, Lőwey Lilla, aki a ragyogóan szép fényképfelvételeket hitelesen dokumentált és veretesen ványolt szövegekkel tette és teszi még mindig halhatatlanná. Mindketten kötődnek Erdély földjéhez, a férj bölcsőjét Nagyváradon, Lilla asszonyét Szovátán ringatták. Megszólal a szerkesztő
„Tavaly az erdélyi Alpokról, a sokak számára talán kevésbé ismert Déli-Kárpátokról készítettünk két albumot – nyilatkozta lapunk kérdésére Váradi Péter Pál –, ebben az évben pedig kiadtuk a Keleti-Kárpátok első vonulata, a Kárpát-kanyar albumát. Nem telt el évszak, hogy Erdély egy-egy ragyogóan szép vidékét meg ne örökítettük volna. Ez a hármas sorozat azonban sokkal több fotóalbumnál, a mi históriás szövegünk teszi súlyosabbá. Tudtuk, hogy szórványvidéken járunk, hogy mit kell lencsevégre kapni, miről kell nejemnek igazul és hitelesen dokumentálódnia. A Kárpátok Koronája – Keleti-Kárpátok 1. talán még az előzőknél is értékesebb életteret örökít meg, hiszen szívében fekszik a ragyogóan szép környezetben tündöklő Brassó, a soknemzetiségű város, Dél-Erdély gyöngyszeme. Bonckésünk alá vettük a hét- és tízfalusi csángó falvakat, a történelmi Háromszékhez, a mai Kovászna megyéhez tartozó Bodza-vidéket, de ezen túlmenően sokak számára meglepő, hogy átléptük a Kárpátok vízválasztóját azzal a céllal, hogy bemutathassuk a Kárpát-kanyar havasalföldi peremén elterülő egykori székely megyét, a legendás Luana földjét, amelyet a mai Prahova és Buzău megye hegy- és domblábi övezetei öleltek közre. Mintegy hatszáz évig éltek e tájon őseink, ragaszkodva a földhöz, melyre rendeltettek, melyet szülőföldjükként védelmeztek. Nem tudták túlélni a történelem viharait, s az erős beolvasztó politika következtében felmorzsolódtak a súlyos évszázadok alatt. Az örökséget, melyet utódaikra hagytak, nem sikerült megóvni, a megtartó erő gyengének bizonyult.”
Székely megye Havasalföld peremén
Sokunk számára jobbára ismeretlen a szóban forgó egykori megye históriája, pedig tájait-vidékeit bejárta, ismertette Gazda László (1933–2007) sepsiszentgyörgyi földrajz-geológia szakos tanár, néprajzkutató, közíró. Számos idevágó adatát, összegyűjtött emlékeit külön kiadványban jelentette meg (Székely megye a Havasalföldön, a Székelyföld déli meghosszabbítása, Sepsiszentgyörgy, 2007). Az egykori Saaka (Secuieni) – Székely nevű megye annak a korábbi kun-katolikus püspökségnek a területén feküdt, amelyről Középajta neves tudós papja, Benkő József külön tanulmányt írt (Bécs, 1781). A szerzők közlik az egykori megye címerét (képünk), amely Săcuieni néven látható Cantacuzino gróf egykori térképén is.
Szerintük a szóban forgó közigazgatási egység 1845-ben szűnt meg hivatalosan, „területén három új megyét alakítottak ki: Prahova (81 magyar településsel és földrajzi névvel), Bodza (77 magyar település és földrajzi név), valamint Ialomiţa. A Secuieni-nek nevezett Székely megye Havasalföld legjelentősebb gyümölcs- és szőlőtermő területe volt. (Címerképe a szőlő, s ez a szimbólum a két szomszédos megye címereiben meg is maradt).” Részletesen taglalják, miként terjedt ki az egykori magyar királyság a Kárpátokon túli havasi területekre a 11. században, s miként folytatta a terjeszkedést a Német Lovagrend. 1227-ben Milkó városában II. Endre magyar király és Róbert esztergomi püspök megalapította a milkói püspökséget a tatárok elől menekülő kun törzsek számára. Az új püspökség a barcasági Német Lovagrendnek is püspöksége lett. Milkó városát – írják – az 1241-es tatárjárás elpusztította. „A mohácsi csatavesztés után Magyarország megszűnt nagyhatalom lenni, s a Kárpátokon kívül rekedt magyarság védelem nélkül maradt. Havasalföldön a katolikus vallási élet korlátozódott, melynek következménye a korai évszázadokban való elrománosodás volt.” Számtalan fényképfelvételt közölnek az egykori székely eredetű településekről (Măneciu-Ungureni, Unguriu, Vălenii de Munte, amely 1431-ben Székelyvására névalakban jelent meg, tovabbá Posești-Ungureni és Calvin.) A 2011-es népszámláláskor Buzău megyében még 81-en vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Az ócirill betűkkel ékített terméskőből faragott kereszteken gyakran kapták lencsevégre a székely faragók által kedvelt naprozettát, a székely faragóhagyományt utánzó díszes nagykapukat, a régi századokban szakrális célokra homokkő-sziklákba vájt barlangtemplomokat, amelyek Ilie Mandricel buzăui kutató szerint a „barbár hunok” idejéből származnak, s tele vannak eddig meg nem fejtett bekarcolásokkal, írásjelekkel. Mindezek friss, 2014 végén és ebben az esztendőben készült fényképfelvételekről tekintenek az olvasóra.
A hogyan tovább
„Folytatjuk, már dolgozunk is a Keleti- Kárpátok 2. albumon – meséli Váradi Péter Pál. – Bodola és Keresztvár térségétől indulunk bemutatni a Háromszéki-havasokat egészen a nagy Szamos völgyéig, úgy, hogy még megmaradjon számunkra hely ölelkezni azzal a Kárpát-szakasszal, amely innen Románia északkeleti határvonaláig tart.”
A veszprémi albumokat forgatva arról sem szabad megfeledkezni, hogy azok hiteles és magyar helynevezéktan szerint szerkesztett térképei nélkülözhetetlenek számunkra, miként a sok szép vers és versidézet is, ugyanis a Kárpát-kanyart bemutató albumból sem zárták ki a szerzők a Brassót és Barcaságot ízig-vérig szerető költőt, Áprily Lajost.
A PéterPál Könyvkiadó kötetei felbecsülhetetlen értékeket mentettek-mentenek meg számunkra, az egyszerű olvasó, az egyes vidékek után érdeklődők, de a tájimádó gyalogosok, az autós turizmus kedvelői, nemkülönben a régész-történész társadalom számára is, mert valljuk be, mikor volt és mennyit tartott az az időszak, amikor a kristálytiszta igazságot kereső régészeink-történészeink megélhetőségük biztosítása mellett korlátlanul belemerítkezhettek múltunk, őstörténetünk, a székelység eredetének s történetének kutatásába?! Miként a legújabb album előszavát író dr. Kovács Lehel István egyetemi oktató jegyzi, „a honismereti fotóalbumok a fényképek erejével állítanak emléket, mementóként őrzik meg e táj jelenlegi állapotát az eljövendőknek”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Negyedszázat is meghaladta azoknak az Erdélyt bemutató színes és igényes kiállítású fotóalbumoknak a száma, amelyeket a Veszprém testvérvárosunkban működő PéterPál Könyvkiadó jelentetett meg a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad alatt. Nincs olyan tája Erdélynek, ahol meg ne fordult volna a Tamási Áron- és Gizella-díjas szerzőpáros, a Magyar Örökség Díjas fotóművész Váradi Péter Pál és életpárja, Lőwey Lilla, aki a ragyogóan szép fényképfelvételeket hitelesen dokumentált és veretesen ványolt szövegekkel tette és teszi még mindig halhatatlanná. Mindketten kötődnek Erdély földjéhez, a férj bölcsőjét Nagyváradon, Lilla asszonyét Szovátán ringatták. Megszólal a szerkesztő
„Tavaly az erdélyi Alpokról, a sokak számára talán kevésbé ismert Déli-Kárpátokról készítettünk két albumot – nyilatkozta lapunk kérdésére Váradi Péter Pál –, ebben az évben pedig kiadtuk a Keleti-Kárpátok első vonulata, a Kárpát-kanyar albumát. Nem telt el évszak, hogy Erdély egy-egy ragyogóan szép vidékét meg ne örökítettük volna. Ez a hármas sorozat azonban sokkal több fotóalbumnál, a mi históriás szövegünk teszi súlyosabbá. Tudtuk, hogy szórványvidéken járunk, hogy mit kell lencsevégre kapni, miről kell nejemnek igazul és hitelesen dokumentálódnia. A Kárpátok Koronája – Keleti-Kárpátok 1. talán még az előzőknél is értékesebb életteret örökít meg, hiszen szívében fekszik a ragyogóan szép környezetben tündöklő Brassó, a soknemzetiségű város, Dél-Erdély gyöngyszeme. Bonckésünk alá vettük a hét- és tízfalusi csángó falvakat, a történelmi Háromszékhez, a mai Kovászna megyéhez tartozó Bodza-vidéket, de ezen túlmenően sokak számára meglepő, hogy átléptük a Kárpátok vízválasztóját azzal a céllal, hogy bemutathassuk a Kárpát-kanyar havasalföldi peremén elterülő egykori székely megyét, a legendás Luana földjét, amelyet a mai Prahova és Buzău megye hegy- és domblábi övezetei öleltek közre. Mintegy hatszáz évig éltek e tájon őseink, ragaszkodva a földhöz, melyre rendeltettek, melyet szülőföldjükként védelmeztek. Nem tudták túlélni a történelem viharait, s az erős beolvasztó politika következtében felmorzsolódtak a súlyos évszázadok alatt. Az örökséget, melyet utódaikra hagytak, nem sikerült megóvni, a megtartó erő gyengének bizonyult.”
Székely megye Havasalföld peremén
Sokunk számára jobbára ismeretlen a szóban forgó egykori megye históriája, pedig tájait-vidékeit bejárta, ismertette Gazda László (1933–2007) sepsiszentgyörgyi földrajz-geológia szakos tanár, néprajzkutató, közíró. Számos idevágó adatát, összegyűjtött emlékeit külön kiadványban jelentette meg (Székely megye a Havasalföldön, a Székelyföld déli meghosszabbítása, Sepsiszentgyörgy, 2007). Az egykori Saaka (Secuieni) – Székely nevű megye annak a korábbi kun-katolikus püspökségnek a területén feküdt, amelyről Középajta neves tudós papja, Benkő József külön tanulmányt írt (Bécs, 1781). A szerzők közlik az egykori megye címerét (képünk), amely Săcuieni néven látható Cantacuzino gróf egykori térképén is.
Szerintük a szóban forgó közigazgatási egység 1845-ben szűnt meg hivatalosan, „területén három új megyét alakítottak ki: Prahova (81 magyar településsel és földrajzi névvel), Bodza (77 magyar település és földrajzi név), valamint Ialomiţa. A Secuieni-nek nevezett Székely megye Havasalföld legjelentősebb gyümölcs- és szőlőtermő területe volt. (Címerképe a szőlő, s ez a szimbólum a két szomszédos megye címereiben meg is maradt).” Részletesen taglalják, miként terjedt ki az egykori magyar királyság a Kárpátokon túli havasi területekre a 11. században, s miként folytatta a terjeszkedést a Német Lovagrend. 1227-ben Milkó városában II. Endre magyar király és Róbert esztergomi püspök megalapította a milkói püspökséget a tatárok elől menekülő kun törzsek számára. Az új püspökség a barcasági Német Lovagrendnek is püspöksége lett. Milkó városát – írják – az 1241-es tatárjárás elpusztította. „A mohácsi csatavesztés után Magyarország megszűnt nagyhatalom lenni, s a Kárpátokon kívül rekedt magyarság védelem nélkül maradt. Havasalföldön a katolikus vallási élet korlátozódott, melynek következménye a korai évszázadokban való elrománosodás volt.” Számtalan fényképfelvételt közölnek az egykori székely eredetű településekről (Măneciu-Ungureni, Unguriu, Vălenii de Munte, amely 1431-ben Székelyvására névalakban jelent meg, tovabbá Posești-Ungureni és Calvin.) A 2011-es népszámláláskor Buzău megyében még 81-en vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Az ócirill betűkkel ékített terméskőből faragott kereszteken gyakran kapták lencsevégre a székely faragók által kedvelt naprozettát, a székely faragóhagyományt utánzó díszes nagykapukat, a régi századokban szakrális célokra homokkő-sziklákba vájt barlangtemplomokat, amelyek Ilie Mandricel buzăui kutató szerint a „barbár hunok” idejéből származnak, s tele vannak eddig meg nem fejtett bekarcolásokkal, írásjelekkel. Mindezek friss, 2014 végén és ebben az esztendőben készült fényképfelvételekről tekintenek az olvasóra.
A hogyan tovább
„Folytatjuk, már dolgozunk is a Keleti- Kárpátok 2. albumon – meséli Váradi Péter Pál. – Bodola és Keresztvár térségétől indulunk bemutatni a Háromszéki-havasokat egészen a nagy Szamos völgyéig, úgy, hogy még megmaradjon számunkra hely ölelkezni azzal a Kárpát-szakasszal, amely innen Románia északkeleti határvonaláig tart.”
A veszprémi albumokat forgatva arról sem szabad megfeledkezni, hogy azok hiteles és magyar helynevezéktan szerint szerkesztett térképei nélkülözhetetlenek számunkra, miként a sok szép vers és versidézet is, ugyanis a Kárpát-kanyart bemutató albumból sem zárták ki a szerzők a Brassót és Barcaságot ízig-vérig szerető költőt, Áprily Lajost.
A PéterPál Könyvkiadó kötetei felbecsülhetetlen értékeket mentettek-mentenek meg számunkra, az egyszerű olvasó, az egyes vidékek után érdeklődők, de a tájimádó gyalogosok, az autós turizmus kedvelői, nemkülönben a régész-történész társadalom számára is, mert valljuk be, mikor volt és mennyit tartott az az időszak, amikor a kristálytiszta igazságot kereső régészeink-történészeink megélhetőségük biztosítása mellett korlátlanul belemerítkezhettek múltunk, őstörténetünk, a székelység eredetének s történetének kutatásába?! Miként a legújabb album előszavát író dr. Kovács Lehel István egyetemi oktató jegyzi, „a honismereti fotóalbumok a fényképek erejével állítanak emléket, mementóként őrzik meg e táj jelenlegi állapotát az eljövendőknek”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 12.
Bartha Béla munkássága
Bartha Béla képzőművész, költő, művészetterapeuta Dicsőszentmártonban született 1932. szeptember 24-én. Vegyészeti technikumot végzett szülővárosában, majd 1953-tól műszaki rajzoló a bukaresti Orvosi Műszergyárban. 1957–1958 között politikai elítélt, 1959–1970 között kirakatrendező. 1970–1975 között Szovátafürdőn dekoratőr. 1975-ben megszervezte Erdély első művészetterápia osztályát a dicsőszentmártoni elmekórházban. 1977-ben a bukaresti Alexandru Sahia Filmstúdió filmet készített a művészetterápia osztályról. 1980-ban megszervezte a tölgyesi idegszanatórium művészet-teraápia osztályát. 1983-ban interjút adott a Kolozsvári Rádiónak a művészetterápia hasznosságáról. Tölgyesen dolgozott osztályvezetőként, 2004-es nyugdíjazásáig.
Képzőművészeti munkássága jelentős. 1968-ban Bukarestben elvégzett egy hathónapos tanfolyamot, és reklámgrafikusi képesítést szerzett. 1972-től tagja a romániai hivatásos Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepelt Bukarestben (1961, 1964, 1966, Dalles-terem). 1962-től 1994-ig részt vett a marosvásárhelyi művészek tárlatain. Monumentális munkái: 18 négyzetméteres secco a dicsőszentmártoni Senator bárban; 19 nm-es sgrafitto és 16 nm-es vitro a Városi Kórház előcsarnokában. Rézdomborítások a helyi poliklinikán. Hazai alkotótáborokban vesz részt, szellemi fogyatékos művészek nemzetközi alkotótáborait látogatja művészetterapeutaként Magyarországon. Reprodukciói jelentek meg hazai lapokban, folyóiratokban, könyvgrafikákat készített. Egyéni kiállításai: 1963: kiállítás a dicsői kultúrházban, megnyitotta Szécsi András festőművész. 1979: gyűjteményes kiállítás a dicsői városi múzeum termeiben, a képzőművészeti szövetség részéről megnyitót mondott Gheorghe Olariu elnök és Balázs Imre alelnök. 2003-ban a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő Kulturális Központ megalakulása alkalmából retrospektív kiállítást rendezett, amelyet Nagy Miklós Kund műkritikus és Bölöni Domokos író nyitott meg. Beszédet mondott dr. Kakassy Sándor, a Kis-Küküllő Alapítvány elnöke. 2005-ben a Román Televízió magyar nyelvű adásának stábja forgatott filmet a művész lakásán. Ugyanebben az évben nyílt tárlata a városi kultúrházban, a munkákról Răzvan Ducan igazgató beszélt. Több munkája van a román állam tulajdonában és külföldi magángyűjteményekben (Magyarország, Amerika, Németország, Új-Guinea stb.).
Irodalmi tevékenysége is emlékezetes. 1955-ben alapítja meg a dicsőszentmártoni Ady Klubot, 1956-ban részt vett a román–magyar kétnyelvű Tudor Arghezi Irodalmi Kör létrehozásában. 1959-ben ugyanott létrehozta a magyar műkedvelő színtársulatot. Műkedvelő színész, díszlettervező. 2000-ben a helyi Népszínház díszoklevéllel jutalmazta színházi munkásságát. Caragiale-díjas szavaló (Bukarest, 1962). 2002-ben mutatták be Felhőből faragott álom című első verseskönyvét (Impress Kiadó, Marosvásárhely) a városi művelődési házban. A kötetet szerkesztője, Bölöni Domokos méltatta. 2005-től képzőművészeti tárlatokat és író-olvasó találkozókat szervezett a dicsőszentmártoni Magyar Házban.
Egy különös szót köszönhetünk neki, a tűrnövényt, amely szülővárosa nevének játékos magyarintásából ered. Olyan ember ötlötte, aki sok mindent próbált életében, és az élet is meg- és kipróbálta őt. Végül a folyóparti kisvárosban „temette el magát”, vált virtuális barlanglakóvá, de korántsem trogloditává. Bartha Béla a gyógyítás mellett a képzőművészettel, amellett pedig az írással, a verssel és a prózával jegyezte el magát. Nem tartozott a szerencsés emberek közé, talán ezért is sötét a kép, amelyet rajzol „fészkéről”: ”Verebek és csókák városában élek, / Feketerigót gyilkolók városa, / Ahol már fölösleges a dal s az ének, Költőnek, rigónak egy a sorsa.”
A „tűrnövény” szomorkásan árasztja a népéletből ismerős tűrömfű és bajvirág kesernyés illatát, hordozza a poros kisváros minden unalmát, sóhajtja az elvágyódás hiábavalóságát. Aki ittmarad, a művészetben nem viheti sokra, a megmérettetéshez országos és nemzetközi terek, fórumok kellenek. Akiből lett valaki, mind másutt vált valakivé; lám csak, Sipos Domokos is, a legkiválóbb tehetség, korán kihunyt, pedig ha elmegy és az egészsége is megmarad, a legnagyobbak közé írhatta volna be magát.
Bartha Béla nem ült tétlenül, szüntelenül dolgozott. Grafikái, festményei népesítik be szerény lakását, asztala tele kéziratokkal. 2002-ben (72 éves korában!) jelent meg az Impress kiadónál Felhőből faragott álom című könyve, amelyben a versek mellett helyet kapott festményeinek negyven színes reprodukciója. Második verseskönyve, A vándor éneke 2008-ban jelent meg, ezt grafikáinak válogatott csokrával tette élménydúsabbá.
Intézményes támogatásra nem számíthatott, rokonok, barátok segítették. Az idill, melyet korábban festői képben ecsetelt, csak egyik-másik versében jelenik meg: „Mellettem suhan az idő, én várok, / A selymesen gubódzó csendben. / Bebalzsamoznak üdvözítő álmok / Zsongító dalt éneklő kötelekbe.” Munkába menekítette nyomasztó magányát. A rajzolás, festés, írás egyfajta menekülés is volt az álomlétbe: „A karosszék dalolni kezd egy nótát, / Dallá leszek, és nincs több szomorúság.”
Bartha Béla hosszas betegség után, 2015. december 4-én, pénteken hunyt el. Temetése 2015. december 6-án, vasárnap volt, a dicsőszentmártoni sírkertben.
surlottgradics.wordpress.com
Bartha Béla képzőművész, költő, művészetterapeuta Dicsőszentmártonban született 1932. szeptember 24-én. Vegyészeti technikumot végzett szülővárosában, majd 1953-tól műszaki rajzoló a bukaresti Orvosi Műszergyárban. 1957–1958 között politikai elítélt, 1959–1970 között kirakatrendező. 1970–1975 között Szovátafürdőn dekoratőr. 1975-ben megszervezte Erdély első művészetterápia osztályát a dicsőszentmártoni elmekórházban. 1977-ben a bukaresti Alexandru Sahia Filmstúdió filmet készített a művészetterápia osztályról. 1980-ban megszervezte a tölgyesi idegszanatórium művészet-teraápia osztályát. 1983-ban interjút adott a Kolozsvári Rádiónak a művészetterápia hasznosságáról. Tölgyesen dolgozott osztályvezetőként, 2004-es nyugdíjazásáig.
Képzőművészeti munkássága jelentős. 1968-ban Bukarestben elvégzett egy hathónapos tanfolyamot, és reklámgrafikusi képesítést szerzett. 1972-től tagja a romániai hivatásos Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepelt Bukarestben (1961, 1964, 1966, Dalles-terem). 1962-től 1994-ig részt vett a marosvásárhelyi művészek tárlatain. Monumentális munkái: 18 négyzetméteres secco a dicsőszentmártoni Senator bárban; 19 nm-es sgrafitto és 16 nm-es vitro a Városi Kórház előcsarnokában. Rézdomborítások a helyi poliklinikán. Hazai alkotótáborokban vesz részt, szellemi fogyatékos művészek nemzetközi alkotótáborait látogatja művészetterapeutaként Magyarországon. Reprodukciói jelentek meg hazai lapokban, folyóiratokban, könyvgrafikákat készített. Egyéni kiállításai: 1963: kiállítás a dicsői kultúrházban, megnyitotta Szécsi András festőművész. 1979: gyűjteményes kiállítás a dicsői városi múzeum termeiben, a képzőművészeti szövetség részéről megnyitót mondott Gheorghe Olariu elnök és Balázs Imre alelnök. 2003-ban a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő Kulturális Központ megalakulása alkalmából retrospektív kiállítást rendezett, amelyet Nagy Miklós Kund műkritikus és Bölöni Domokos író nyitott meg. Beszédet mondott dr. Kakassy Sándor, a Kis-Küküllő Alapítvány elnöke. 2005-ben a Román Televízió magyar nyelvű adásának stábja forgatott filmet a művész lakásán. Ugyanebben az évben nyílt tárlata a városi kultúrházban, a munkákról Răzvan Ducan igazgató beszélt. Több munkája van a román állam tulajdonában és külföldi magángyűjteményekben (Magyarország, Amerika, Németország, Új-Guinea stb.).
Irodalmi tevékenysége is emlékezetes. 1955-ben alapítja meg a dicsőszentmártoni Ady Klubot, 1956-ban részt vett a román–magyar kétnyelvű Tudor Arghezi Irodalmi Kör létrehozásában. 1959-ben ugyanott létrehozta a magyar műkedvelő színtársulatot. Műkedvelő színész, díszlettervező. 2000-ben a helyi Népszínház díszoklevéllel jutalmazta színházi munkásságát. Caragiale-díjas szavaló (Bukarest, 1962). 2002-ben mutatták be Felhőből faragott álom című első verseskönyvét (Impress Kiadó, Marosvásárhely) a városi művelődési házban. A kötetet szerkesztője, Bölöni Domokos méltatta. 2005-től képzőművészeti tárlatokat és író-olvasó találkozókat szervezett a dicsőszentmártoni Magyar Házban.
Egy különös szót köszönhetünk neki, a tűrnövényt, amely szülővárosa nevének játékos magyarintásából ered. Olyan ember ötlötte, aki sok mindent próbált életében, és az élet is meg- és kipróbálta őt. Végül a folyóparti kisvárosban „temette el magát”, vált virtuális barlanglakóvá, de korántsem trogloditává. Bartha Béla a gyógyítás mellett a képzőművészettel, amellett pedig az írással, a verssel és a prózával jegyezte el magát. Nem tartozott a szerencsés emberek közé, talán ezért is sötét a kép, amelyet rajzol „fészkéről”: ”Verebek és csókák városában élek, / Feketerigót gyilkolók városa, / Ahol már fölösleges a dal s az ének, Költőnek, rigónak egy a sorsa.”
A „tűrnövény” szomorkásan árasztja a népéletből ismerős tűrömfű és bajvirág kesernyés illatát, hordozza a poros kisváros minden unalmát, sóhajtja az elvágyódás hiábavalóságát. Aki ittmarad, a művészetben nem viheti sokra, a megmérettetéshez országos és nemzetközi terek, fórumok kellenek. Akiből lett valaki, mind másutt vált valakivé; lám csak, Sipos Domokos is, a legkiválóbb tehetség, korán kihunyt, pedig ha elmegy és az egészsége is megmarad, a legnagyobbak közé írhatta volna be magát.
Bartha Béla nem ült tétlenül, szüntelenül dolgozott. Grafikái, festményei népesítik be szerény lakását, asztala tele kéziratokkal. 2002-ben (72 éves korában!) jelent meg az Impress kiadónál Felhőből faragott álom című könyve, amelyben a versek mellett helyet kapott festményeinek negyven színes reprodukciója. Második verseskönyve, A vándor éneke 2008-ban jelent meg, ezt grafikáinak válogatott csokrával tette élménydúsabbá.
Intézményes támogatásra nem számíthatott, rokonok, barátok segítették. Az idill, melyet korábban festői képben ecsetelt, csak egyik-másik versében jelenik meg: „Mellettem suhan az idő, én várok, / A selymesen gubódzó csendben. / Bebalzsamoznak üdvözítő álmok / Zsongító dalt éneklő kötelekbe.” Munkába menekítette nyomasztó magányát. A rajzolás, festés, írás egyfajta menekülés is volt az álomlétbe: „A karosszék dalolni kezd egy nótát, / Dallá leszek, és nincs több szomorúság.”
Bartha Béla hosszas betegség után, 2015. december 4-én, pénteken hunyt el. Temetése 2015. december 6-án, vasárnap volt, a dicsőszentmártoni sírkertben.
surlottgradics.wordpress.com
2015. december 14.
Petőfi és a trikolór
Egészen sajátos, más országok gyakorlatától idegen Románia nemzeti ünnepének időpontja és jelentése. A többség számára a kisebbség által hosszú századokon át uralt terület egyesítésének ünnepe, míg a kisebbség számára – belőle logikusan következik – annak a gyásznapja, hogy közel száz esztendeje Erdéllyel együtt bekebelezte őt is a többség homogenizáló törekvése. Papíron megadott, a gyakorlatban minél inkább leszűkített jogokkal. Megjegyzem: Európa szellemiségével elméletileg nem egyeznek az ehhez hasonló üzenetek.
A román nemzeti ünnepet követő napokban Szovátán jártam. Nicolae Bălcescu trikolórral feldíszített szobra előtt nyolc-tíz koszorú „büszkélkedett", de Petőfi Sándor kőszobra elé is elhelyeztek hármat. Kettőnek a nemzeti szalagja felirat nélküli volt, miközben a középsőn jól olvashatóan hivalkodott a tulajdonos, a megrendelő neve: Hotel Aluniş. Reklámnak vagy antireklámnak szánták a koszorúkat a szálloda elöljárói? A magyar turisták előtt nyitva áll-e az ajtajuk, vagy azt üzenik nekik: ki az országból!
Az természetes, hogy Bălcescut megkoszorúzták: ő is álmodott a román nemzeti egység ideáljáról, bár annak 1918. december elsejei megvalósulása még távolinak tűnt számára 1848–49 távlatából. A magyar önállóság és a világszabadság hirdetője szobrának az ilyenfajta megkoszorúzása viszont – provokáció. Eszme- és erőfitogtatás.
Amúgy támogatnám, sőt akár kezdeményezhetném is a Petőfi-szobor december elsejei megkoszorúzását. Két feltétellel. Egyrészt azt javasolnám a magát többnyire demokratikusnak valló román (politikai) elitnek, hogy december elsejét ezentúl Románia nemzeti ünnepnapja helyett a romániai nemzetiségek összetartozása napjává változtassuk meg. (Amiként június negyedike nemcsak a kesergés gyásznapja számunkra, hanem elsősorban a nemzeti összetartozás erősítésének a lehetősége.)
Másrészt, ha színeket társítunk Petőfihez, akkor a piros-fehér-zöld elsődleges, a többi esetleg kísérőszín lehet. (Vagy egyesek valóban csak három színt ismernek a világon?) Ugyanis Petőfi magyarnak vallotta magát, életében pedig Szováta Magyarország része volt.
Ahhoz, hogy a fenti vágyam teljesülhessen, azt kívánom, hogy grandoromán nacionalista szólamok helyett és egyoldalúságra hajlamosító szívügyek mellett minél több polgártársamnak „helyén legyen az esze".
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)
Egészen sajátos, más országok gyakorlatától idegen Románia nemzeti ünnepének időpontja és jelentése. A többség számára a kisebbség által hosszú századokon át uralt terület egyesítésének ünnepe, míg a kisebbség számára – belőle logikusan következik – annak a gyásznapja, hogy közel száz esztendeje Erdéllyel együtt bekebelezte őt is a többség homogenizáló törekvése. Papíron megadott, a gyakorlatban minél inkább leszűkített jogokkal. Megjegyzem: Európa szellemiségével elméletileg nem egyeznek az ehhez hasonló üzenetek.
A román nemzeti ünnepet követő napokban Szovátán jártam. Nicolae Bălcescu trikolórral feldíszített szobra előtt nyolc-tíz koszorú „büszkélkedett", de Petőfi Sándor kőszobra elé is elhelyeztek hármat. Kettőnek a nemzeti szalagja felirat nélküli volt, miközben a középsőn jól olvashatóan hivalkodott a tulajdonos, a megrendelő neve: Hotel Aluniş. Reklámnak vagy antireklámnak szánták a koszorúkat a szálloda elöljárói? A magyar turisták előtt nyitva áll-e az ajtajuk, vagy azt üzenik nekik: ki az országból!
Az természetes, hogy Bălcescut megkoszorúzták: ő is álmodott a román nemzeti egység ideáljáról, bár annak 1918. december elsejei megvalósulása még távolinak tűnt számára 1848–49 távlatából. A magyar önállóság és a világszabadság hirdetője szobrának az ilyenfajta megkoszorúzása viszont – provokáció. Eszme- és erőfitogtatás.
Amúgy támogatnám, sőt akár kezdeményezhetném is a Petőfi-szobor december elsejei megkoszorúzását. Két feltétellel. Egyrészt azt javasolnám a magát többnyire demokratikusnak valló román (politikai) elitnek, hogy december elsejét ezentúl Románia nemzeti ünnepnapja helyett a romániai nemzetiségek összetartozása napjává változtassuk meg. (Amiként június negyedike nemcsak a kesergés gyásznapja számunkra, hanem elsősorban a nemzeti összetartozás erősítésének a lehetősége.)
Másrészt, ha színeket társítunk Petőfihez, akkor a piros-fehér-zöld elsődleges, a többi esetleg kísérőszín lehet. (Vagy egyesek valóban csak három színt ismernek a világon?) Ugyanis Petőfi magyarnak vallotta magát, életében pedig Szováta Magyarország része volt.
Ahhoz, hogy a fenti vágyam teljesülhessen, azt kívánom, hogy grandoromán nacionalista szólamok helyett és egyoldalúságra hajlamosító szívügyek mellett minél több polgártársamnak „helyén legyen az esze".
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 14.
Ingyenes érettségi felkészítőket szervez az NSKI
Ingyenes érettségi felkészítőket indítanak román nyelv és irodalomból, valamint matematikából a székelyudvarhelyi MÜTF Oktatási Központban. A kurzusokra, melyeket a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) finanszíroz, még lehet jelentkezni.
Noha a matematika tantárgy oktatási tervében nem történtek nagyobb változtatások, román nyelv és irodalomból idéntől nagyobb hangsúlyt fognak fektetni a tananyag nehezebb fejezeteire, valamint a tanulásmódszertani órák számát is növelik – nyilatkozta az Udvarhelyi Híradónak Ilyés Ferenc, a MÜTF Oktatási Központ igazgatója, hozzátéve, hogy a kurzusok a korábbiaknál interaktívabbak lesznek. A felkészítőkre ezen a héten péntekig, illetve január 4. és 8. között bárki jelentkezhet, aki jövőre érettségizne. Ez még nem jelent felvételt a képzésre: mivel a helyek száma korlátozott, januárban szintfelmérőt tartanak.
Tavalyhoz képest két új településen indítják el az ingyenes képzéseket: a Bihar megyei Nagyszalontán, valamint a Maros megyei Szovátán – tudtuk meg Göthér Orsolya projektfelelőstől, aki hozzátette, utóbbi kisvárosban csak románból szerveznek tanfolyamot. A képzésekről érdeklődni Udvarhely, Szentegyháza, Székelykeresztúr és Szováta esetében a 0266-219760-as, Csíkszeredában a 0266-312111-es, Gyergyóalfaluban, Gyergyószentmiklóson a 0741-081604-es, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Baróton, Kovásznán a 0267-351959-es, Nagyszalontán pedig a 0745-624519-es telefonszámon lehet.
Az említett településeken összesen hétszáz diák nyerhet felvételt a programba. Kiss Mária, a nagyszalontai Pro Lyceum Alapítvány vezetője lapunknak elmondta, különösen örültek, hogy bevonták őket az ingyenes felkészítők megszervezésébe, hiszen náluk is hatalmas gondokat jelent például a román érettségire való felkészülés.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
Ingyenes érettségi felkészítőket indítanak román nyelv és irodalomból, valamint matematikából a székelyudvarhelyi MÜTF Oktatási Központban. A kurzusokra, melyeket a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) finanszíroz, még lehet jelentkezni.
Noha a matematika tantárgy oktatási tervében nem történtek nagyobb változtatások, román nyelv és irodalomból idéntől nagyobb hangsúlyt fognak fektetni a tananyag nehezebb fejezeteire, valamint a tanulásmódszertani órák számát is növelik – nyilatkozta az Udvarhelyi Híradónak Ilyés Ferenc, a MÜTF Oktatási Központ igazgatója, hozzátéve, hogy a kurzusok a korábbiaknál interaktívabbak lesznek. A felkészítőkre ezen a héten péntekig, illetve január 4. és 8. között bárki jelentkezhet, aki jövőre érettségizne. Ez még nem jelent felvételt a képzésre: mivel a helyek száma korlátozott, januárban szintfelmérőt tartanak.
Tavalyhoz képest két új településen indítják el az ingyenes képzéseket: a Bihar megyei Nagyszalontán, valamint a Maros megyei Szovátán – tudtuk meg Göthér Orsolya projektfelelőstől, aki hozzátette, utóbbi kisvárosban csak románból szerveznek tanfolyamot. A képzésekről érdeklődni Udvarhely, Szentegyháza, Székelykeresztúr és Szováta esetében a 0266-219760-as, Csíkszeredában a 0266-312111-es, Gyergyóalfaluban, Gyergyószentmiklóson a 0741-081604-es, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Baróton, Kovásznán a 0267-351959-es, Nagyszalontán pedig a 0745-624519-es telefonszámon lehet.
Az említett településeken összesen hétszáz diák nyerhet felvételt a programba. Kiss Mária, a nagyszalontai Pro Lyceum Alapítvány vezetője lapunknak elmondta, különösen örültek, hogy bevonták őket az ingyenes felkészítők megszervezésébe, hiszen náluk is hatalmas gondokat jelent például a román érettségire való felkészülés.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
2015. december 28.
Időutazók Erdélyben
A BBTE Kolozsvári Magyar Történeti Intézete és a Buza László Egyesület a Nemzetközi és Regionális Tanulmányokért (BENRT) történelmi vetélkedőt szervezett 2015-ben Időutazók Erdélyben: 70 éve történt – 1945. A polgári korszak vége – a kommunista totalitarizmus erőszakos bevezetése témában. A korszak iránt érdeklődő diákok, igazi történész-inasként korabeli fényképek, plakátok felkutatásával, digitális rögzítésével és beküldésével nevezhettek be a vetélkedőre. A szakmai elbíráló bizottság tiszteletbeli elnöke dr. Ötvös István, PPKE Piliscsaba – Budapest, egyetemi docens, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagja, további tagjai Tóth Szilárd, Lönhárt Tamás, Nagy Róbert Miklós, Hunyadi Attila Gábor.
A bizottság december 18-án a következő tanulókat tüntette ki: I. díj: Fülöp Edina, Benedek Elek Pedagógiai Líceum, Székelyudvarhely, tanár: Novák Károly István, II. díjak: Cheţan Andrea, Pataki Aranka Tímea, III. díjak: Varga Beáta, Soos Izabella, négyük a dicsőszentmártoni Andrei Bârseanu Elméleti Líceumból, Béres Ilona tanárnő tanulói. Gimnáziumi és elemi iskolás korosztályban Kapalai Gergő (Ady Endre Líceum, tanára Apáti Timea) és Kapalai Sára (Szacsvay Imre Általános Iskola, tanítója Alföldi Andrea) Nagyváradról jelentkezett és érdemelt ki III. díjat. Dicséretben részesültek: Mihály Bence (Dicsőszentmárton) és Major Ottó (Horváth János Elméleti Líceum, Margitta, tanár: Zatoschil-Ballai Zsuzsa). A vetélkedő során kifejtett kutatói és szakmai tevékenységükért (levéltári kutatás, népszerűsítés, vitakörök) szintén dicséretben részesültek: Antal Róbert-István (Gyímesbükk), Horváth Csaba (Kolozsvár), Kovács Szabolcs, Majoros Péter (Nagyvárad), Orbán Balázs (Szováta) egyetemi hallgatók.
Szabadság (Kolozsvár)
A BBTE Kolozsvári Magyar Történeti Intézete és a Buza László Egyesület a Nemzetközi és Regionális Tanulmányokért (BENRT) történelmi vetélkedőt szervezett 2015-ben Időutazók Erdélyben: 70 éve történt – 1945. A polgári korszak vége – a kommunista totalitarizmus erőszakos bevezetése témában. A korszak iránt érdeklődő diákok, igazi történész-inasként korabeli fényképek, plakátok felkutatásával, digitális rögzítésével és beküldésével nevezhettek be a vetélkedőre. A szakmai elbíráló bizottság tiszteletbeli elnöke dr. Ötvös István, PPKE Piliscsaba – Budapest, egyetemi docens, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagja, további tagjai Tóth Szilárd, Lönhárt Tamás, Nagy Róbert Miklós, Hunyadi Attila Gábor.
A bizottság december 18-án a következő tanulókat tüntette ki: I. díj: Fülöp Edina, Benedek Elek Pedagógiai Líceum, Székelyudvarhely, tanár: Novák Károly István, II. díjak: Cheţan Andrea, Pataki Aranka Tímea, III. díjak: Varga Beáta, Soos Izabella, négyük a dicsőszentmártoni Andrei Bârseanu Elméleti Líceumból, Béres Ilona tanárnő tanulói. Gimnáziumi és elemi iskolás korosztályban Kapalai Gergő (Ady Endre Líceum, tanára Apáti Timea) és Kapalai Sára (Szacsvay Imre Általános Iskola, tanítója Alföldi Andrea) Nagyváradról jelentkezett és érdemelt ki III. díjat. Dicséretben részesültek: Mihály Bence (Dicsőszentmárton) és Major Ottó (Horváth János Elméleti Líceum, Margitta, tanár: Zatoschil-Ballai Zsuzsa). A vetélkedő során kifejtett kutatói és szakmai tevékenységükért (levéltári kutatás, népszerűsítés, vitakörök) szintén dicséretben részesültek: Antal Róbert-István (Gyímesbükk), Horváth Csaba (Kolozsvár), Kovács Szabolcs, Majoros Péter (Nagyvárad), Orbán Balázs (Szováta) egyetemi hallgatók.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. december 30.
A KRIZA JÁNOS NÉPRAJZI TÁRSASÁG TEVÉKENYSÉGI BESZÁMOLÓJA
A 2015-ÖS ÉVRE
Társaságunk idén ünnepelte alapításának 25. évfordulóját. Az alapítók már az alakuláskor fontosnak tartották a romániai magyar népi kultúra szakszerű vizsgálatát, rendszeres terepkutatások megszervezését, az eredmények megjelentetését, a romániai magyar néprajzkutatók érdekvédelmét, a Kárpát-medencében élő magyar néprajzkutatókkal és intézményekkel való szabad kapcsolattartást, együttműködést, éves gyűjtőpályázat kiírását, tematikus vándorgyűlések, szemináriumok és kiállítások megszervezését, dokumentációs központ kialakítását, a magyar nyelvű néprajzi képzés elősegítését a kolozsvári tudományegyetemen, tudományos, oktatási és művelődési háttérintézmény kiépítését.
Az eltelt negyedszázadban a legfontosabb célkitűzéseink nem változtak. A Társaság alapfeladatai:
érdekképviseleti szervezetként kialakítani, fenntartani és működtetni a hazai magyar néprajzkutatók szakmai hálózatát;
egyetemi háttérintézményként a BBTE által fel nem vállalt feladatokat ellátni, szakkönyvtárat és dokumentációs tárat működtetni, a hazai és külföldi kutatók és tanárok hiánypótló előadásait szervezni, szakkollégiumi tevékenységet támogatni;
önálló kutatóintézetként kutatásokat kezdeményezni, konferenciákat és kiállításokat szervezni, társadalomtudományi könyvkiadót működtetni.
A Társaságról és rendezvényeiről folyamatosan tájékozódhatnak honlapunkon (www.kjnt.ro), Facebook-oldalunkon (www.facebook.com/KrizaJanosNeprajziTarsasag) és az új e-mailcímünkön (kriza@kjnt.ro) is. Ezúton kérjük tagtársainkat, hogy megváltozott postai és e-mailcímüket tudassák a Társasággal.
KIEMELT ESEMÉNYEK
Március 18-án, alapításának 25. évfordulóján a KJNT Életmű-díjat adományozott Szentimrei Judit néprajzkutatónak, a Társaság alapító tagjának.
A 20. századi erdélyi és moldvai magyar népi kultúra klasszikus rangú kutatóját Pozsony Ferenc laudálta
A hetvenéves Gazda Klárát egy kicsit késve, de annál nagyobb tisztelettel, szeretettel köszöntötték szakmabeliek és tisztelői Sepsiszentgyörgyön. Április 1-jén a Székely Nemzeti Múzeumban zajló eseményen ünnepélyes keretek között átadták a nyugalmazott egyetemi tanár köszöntésére kiadott KJNT-évkönyvet.
Június 20-án ünnepi rendezvényen erdélyi és magyarországi néprajzkutatók, kollégák és barátok köszöntötték a hatvanéves Pozsony Ferenc néprajzkutatót, intézményszervezőt és egyetemi tanárt.
2015-ben a Társaság kiemelt projektje volt az Erdélyi Értéktár. A magyarországi Földművelésügyi Minisztérium az eddig végzett szakmai munka méltó elismeréseként a Társaságunkat bízta meg az Erdélyi Értéktár létrehozásával. A projekt elsődleges feladata a
A projekthez kötődő kiállításunkkal a VI. Székelyföld Napok keretében 3 székelyföldi városban (Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Szováta) voltunk jelen, együttműködve a helyi kulturális intézményekkel és önkormányzatokkal, illetve Kolozsváron és Székelyudvarhelyen is kiállítottuk.
magyar nemzeti értékfeltáró és értékmegőrző mozgalom erdélyi beindítása, népszerűsítése, megszervezése és szakmai felügyelete. A projekt ideje alatt szakmai és módszertani segítségnyújtást biztosítottunk azoknak a civil szervezeteknek, melyek helyi és regionális értékek felkutatását, szakszerű dokumentálását, értéktárakba történő rendezését és ezeknek az értékeknek a helyi közösségek mindennapjaiba történő beépítését célozták meg.
Az Erdélyi Értéktár létrehozásának társadalmasítása konferenciák, kiállítások, népszerűsítő rendezvények megszervezése, módszertani és ismertető anyagok előállítása és terjesztése, tréningek/képzések, rendszeres konzultációk és egy értékfeltáró hálózat kiépítése által történt meg.
A projekt keretében igyekeztünk eljutni minden tájegységbe. Eddig Erdély valamennyi régiójának több helyszínén tartottunk a civil szervezeteknek projektbemutatót, szakmai és módszertani útmutatót, roadshow-kat: 8 marosszéki, 2 mezőségi, 2 csíkszéki, 1 gyergyószéki, 1 háromszéki, 5 partiumi és bánsági, illetve 4 ízben Kolozsváron tartott civil szervezeteknek és szakembereknek szakmai és módszertani bemutatót. Jelen voltunk egy csángóföldi központban is, illetve Csíkszeredában módszertani képzést szerveztünk.
Az utóbbi években gyerekfoglalkoztatásokat is szerveztünk. A Társaság székházában zajló húsvéti tojásírás osztatlan sikert aratott. Célunk játékos formában hasznos ismereteket átadni a kisebbeknek is.
A hagyományos foglalkozásokat Both Zsuzsa vezette.
KONFERENCIÁK
Erdélyi magyar értéktár – örökség és meg-jelenítés. Kiállítással egybekötött konferencia (augusztus 18.)
A KJNT által a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett konferencia és kiállítás a helyi, regionális értékekre irányította a figyelmet. Az eseményen előadást tartó néprajzkutatók, örökséggel és vidékfejlesztéssel foglalkozó szakemberek előadásai ennek a mozgalomnak jogi hátterét, az értéktár célját, a kezdeményezéseket és a megvalósult eredményeiket mutatták be. Bemutatásra kerültek az aranyosszéki, a kalotaszegi, a marosszéki és a székelyföldi kezdeményezések és kutatások, illetve a KJNT megvalósításai.
A konferencia az Erdélyi Értéktár projekt keretében zajlott és arra a kihívásra kereste a választ, hogy hogyan tud a szakma bekapcsolódni a hagyomány helyi revitalizációjának programszerű felügyeletébe és ez milyen következményekkel jár (mérlegelve a veszélyeket és előnyöket).
ELŐADÁSOK
Az év meghívott előadói és vendégtanárai az egyetemi oktatás és a szakkollégiumi
program keretében tartották meg előadásaikat, kurzusaikat.
Simon Levente informatikus A társadalmi hálózatok elemzése címmel tartott eladást.
Szőcsné Gazda Enikő, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum részlegvezető muzeológusa Díszítőművészet címmel tartott előadássorozatot.
Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója Projektme-nedzsment kulturális intézményekben
Benedek János vidékfejlesztési szakember Vidékfejlesztés címmel tartott előadás-sorozatot.
A 2015-ÖS ÉVRE
Társaságunk idén ünnepelte alapításának 25. évfordulóját. Az alapítók már az alakuláskor fontosnak tartották a romániai magyar népi kultúra szakszerű vizsgálatát, rendszeres terepkutatások megszervezését, az eredmények megjelentetését, a romániai magyar néprajzkutatók érdekvédelmét, a Kárpát-medencében élő magyar néprajzkutatókkal és intézményekkel való szabad kapcsolattartást, együttműködést, éves gyűjtőpályázat kiírását, tematikus vándorgyűlések, szemináriumok és kiállítások megszervezését, dokumentációs központ kialakítását, a magyar nyelvű néprajzi képzés elősegítését a kolozsvári tudományegyetemen, tudományos, oktatási és művelődési háttérintézmény kiépítését.
Az eltelt negyedszázadban a legfontosabb célkitűzéseink nem változtak. A Társaság alapfeladatai:
érdekképviseleti szervezetként kialakítani, fenntartani és működtetni a hazai magyar néprajzkutatók szakmai hálózatát;
egyetemi háttérintézményként a BBTE által fel nem vállalt feladatokat ellátni, szakkönyvtárat és dokumentációs tárat működtetni, a hazai és külföldi kutatók és tanárok hiánypótló előadásait szervezni, szakkollégiumi tevékenységet támogatni;
önálló kutatóintézetként kutatásokat kezdeményezni, konferenciákat és kiállításokat szervezni, társadalomtudományi könyvkiadót működtetni.
A Társaságról és rendezvényeiről folyamatosan tájékozódhatnak honlapunkon (www.kjnt.ro), Facebook-oldalunkon (www.facebook.com/KrizaJanosNeprajziTarsasag) és az új e-mailcímünkön (kriza@kjnt.ro) is. Ezúton kérjük tagtársainkat, hogy megváltozott postai és e-mailcímüket tudassák a Társasággal.
KIEMELT ESEMÉNYEK
Március 18-án, alapításának 25. évfordulóján a KJNT Életmű-díjat adományozott Szentimrei Judit néprajzkutatónak, a Társaság alapító tagjának.
A 20. századi erdélyi és moldvai magyar népi kultúra klasszikus rangú kutatóját Pozsony Ferenc laudálta
A hetvenéves Gazda Klárát egy kicsit késve, de annál nagyobb tisztelettel, szeretettel köszöntötték szakmabeliek és tisztelői Sepsiszentgyörgyön. Április 1-jén a Székely Nemzeti Múzeumban zajló eseményen ünnepélyes keretek között átadták a nyugalmazott egyetemi tanár köszöntésére kiadott KJNT-évkönyvet.
Június 20-án ünnepi rendezvényen erdélyi és magyarországi néprajzkutatók, kollégák és barátok köszöntötték a hatvanéves Pozsony Ferenc néprajzkutatót, intézményszervezőt és egyetemi tanárt.
2015-ben a Társaság kiemelt projektje volt az Erdélyi Értéktár. A magyarországi Földművelésügyi Minisztérium az eddig végzett szakmai munka méltó elismeréseként a Társaságunkat bízta meg az Erdélyi Értéktár létrehozásával. A projekt elsődleges feladata a
A projekthez kötődő kiállításunkkal a VI. Székelyföld Napok keretében 3 székelyföldi városban (Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Szováta) voltunk jelen, együttműködve a helyi kulturális intézményekkel és önkormányzatokkal, illetve Kolozsváron és Székelyudvarhelyen is kiállítottuk.
magyar nemzeti értékfeltáró és értékmegőrző mozgalom erdélyi beindítása, népszerűsítése, megszervezése és szakmai felügyelete. A projekt ideje alatt szakmai és módszertani segítségnyújtást biztosítottunk azoknak a civil szervezeteknek, melyek helyi és regionális értékek felkutatását, szakszerű dokumentálását, értéktárakba történő rendezését és ezeknek az értékeknek a helyi közösségek mindennapjaiba történő beépítését célozták meg.
Az Erdélyi Értéktár létrehozásának társadalmasítása konferenciák, kiállítások, népszerűsítő rendezvények megszervezése, módszertani és ismertető anyagok előállítása és terjesztése, tréningek/képzések, rendszeres konzultációk és egy értékfeltáró hálózat kiépítése által történt meg.
A projekt keretében igyekeztünk eljutni minden tájegységbe. Eddig Erdély valamennyi régiójának több helyszínén tartottunk a civil szervezeteknek projektbemutatót, szakmai és módszertani útmutatót, roadshow-kat: 8 marosszéki, 2 mezőségi, 2 csíkszéki, 1 gyergyószéki, 1 háromszéki, 5 partiumi és bánsági, illetve 4 ízben Kolozsváron tartott civil szervezeteknek és szakembereknek szakmai és módszertani bemutatót. Jelen voltunk egy csángóföldi központban is, illetve Csíkszeredában módszertani képzést szerveztünk.
Az utóbbi években gyerekfoglalkoztatásokat is szerveztünk. A Társaság székházában zajló húsvéti tojásírás osztatlan sikert aratott. Célunk játékos formában hasznos ismereteket átadni a kisebbeknek is.
A hagyományos foglalkozásokat Both Zsuzsa vezette.
KONFERENCIÁK
Erdélyi magyar értéktár – örökség és meg-jelenítés. Kiállítással egybekötött konferencia (augusztus 18.)
A KJNT által a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett konferencia és kiállítás a helyi, regionális értékekre irányította a figyelmet. Az eseményen előadást tartó néprajzkutatók, örökséggel és vidékfejlesztéssel foglalkozó szakemberek előadásai ennek a mozgalomnak jogi hátterét, az értéktár célját, a kezdeményezéseket és a megvalósult eredményeiket mutatták be. Bemutatásra kerültek az aranyosszéki, a kalotaszegi, a marosszéki és a székelyföldi kezdeményezések és kutatások, illetve a KJNT megvalósításai.
A konferencia az Erdélyi Értéktár projekt keretében zajlott és arra a kihívásra kereste a választ, hogy hogyan tud a szakma bekapcsolódni a hagyomány helyi revitalizációjának programszerű felügyeletébe és ez milyen következményekkel jár (mérlegelve a veszélyeket és előnyöket).
ELŐADÁSOK
Az év meghívott előadói és vendégtanárai az egyetemi oktatás és a szakkollégiumi
program keretében tartották meg előadásaikat, kurzusaikat.
Simon Levente informatikus A társadalmi hálózatok elemzése címmel tartott eladást.
Szőcsné Gazda Enikő, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum részlegvezető muzeológusa Díszítőművészet címmel tartott előadássorozatot.
Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója Projektme-nedzsment kulturális intézményekben
Benedek János vidékfejlesztési szakember Vidékfejlesztés címmel tartott előadás-sorozatot.
2016. január 4.
Továbbra is előzetesben marad Beke István
A román legfelsőbb bíróság hétfőn kimondott jogerős döntése értelmében előzetes letartóztatásban marad Beke István, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezetének elnöke, akit bombamerénylet előkészítésével gyanúsít a romániai szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT).
A legfelsőbb bíróság úgy ítélte meg, hogy közveszélyt jelentene Beke István szabadlábra helyezése, ezért megerősítette a bukaresti táblabíróság korábbi, a vizsgálati fogság meghosszabbítására vonatkozó határozatát.
Dragoş Cristian Lică, Beke István védőügyvédje a Krónika kérdésére nem kívánta semmilyen formában kommentálni a legfelsőbb bíróság döntését, azt azonban megjegyezte, hogy munkáját továbbra is nehezítik: korábban kéréssel fordult a DIICOT-hoz, hogy a nyomozati iratcsomót megkaphassa, és részletesen tanulmányozza a dokumentumot, másolatokat készítsen a védelem megfelelő előkészítése érdekében, a választ azonban továbbra is várja.
Dragoş Cristian Lică elmondta továbbá, Beke Istvánt megviselte, hogy az elmúlt több mint egy hónapot a családjától távol kellett eltöltenie. „Annak ellenére, hogy az állam elősegíti és támogatja család intézményét, a védencem december elseje óta nem találkozhatott a feleségével, pedig több alkalommal is kérvényt nyújtottunk be a jogszabály előírásai szerint. Annyit sikerült elérni, hogy Beke István megkapja azt a csomagot, amit a felesége állított össze neki az ünnepekre” – mondta a brassói ügyvéd.
Szombaton egyébként újabb szolidaritástüntetést tartottak Kézdivásárhelyen, melyen több mint százan követeltek igazságot a december elején letartóztatott Beke István és a december végén felbujtóként letartóztatott Szőcs Zoltán számára. Ez volt sorrendben a 23. kézdivásárhelyi szolidaritási megmozdulás.
A HVIM Erdély a közösségi oldalán közleményben tiltakozott tagjai meghurcolása ellen, és követelte, hogy az ügyészség hozza nyilvánosságra azt a hangfelvételt, amelyen tagjai az állítólagos merényletet eltervezték. „Joga van a román és székely közösségnek is megtudni, hogy milyen beszélgetések alapján hazudták nekik egy hónapon keresztül, hogy a vármegye egyes tagjai bombamerényletre készültek” – áll a közleményben.
Behívatná a román nagykövetet a Jobbik Hétfőn egyébként az Országgyűlés külügyi és nemzeti összetartozás bizottságainak rendkívüli, együttes ülésén, a Jobbik kezdeményezte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnél, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszternél Románia magyarországi nagykövetének meghallgatását. Szávay István, az ellenzéki párt alelnöke hétfői budapesti sajtótájékoztatóján elmondta, azért javasolták a múlt héten a bizottságok összehívását, mert Erdélyben az elmúlt hónapokban több magyarellenes intézkedést is lehetett tapasztalni. Úgy fogalmazott: „szomorúan tapasztaltuk, hogy az elmúlt hónapok során Románia ismét visszafelé indult el a demokrácia és a kisebbségi jogok útján”. Az országgyűlési képviselő szerint nem csak arról van szó, hogy számos régóta sérelmes ügyben nincs megoldás. Az elmúlt hónapokban „bekeményedni látszik a román hatalom” – fűzte hozzá. „Szomorúan látjuk”, hogy a magyar külügyminisztériumnak nem sok szava volt az Erdélyben történtekhez – mondta. A jobbikos képviselő szóvá tette, hogy a hatóságok semmilyen bizonyítékkal nem indokolta, hogy miért tartóztatták le Beke Istvánt, a HVIM kézdivásárhelyi szervezetének elnökét és Szőcs Zoltánt, a HVMI erdélyi elnökét. Az ellenzéki politikus példaként említette még a Szovátán egy magánház udvarán felállított Wass Albert-szobor ügyét, az Ismerős Arcok együttes sepsiszentgyörgyi koncertjén történt rendőri fellépést említette, de kitért arra is, hogy marosvásárhelyi civileket megbüntettek, mert kétnyelvű utcanévtáblákat helyeztek ki.
Gyergyai Csaba. Székelyhon.ro
A román legfelsőbb bíróság hétfőn kimondott jogerős döntése értelmében előzetes letartóztatásban marad Beke István, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezetének elnöke, akit bombamerénylet előkészítésével gyanúsít a romániai szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT).
A legfelsőbb bíróság úgy ítélte meg, hogy közveszélyt jelentene Beke István szabadlábra helyezése, ezért megerősítette a bukaresti táblabíróság korábbi, a vizsgálati fogság meghosszabbítására vonatkozó határozatát.
Dragoş Cristian Lică, Beke István védőügyvédje a Krónika kérdésére nem kívánta semmilyen formában kommentálni a legfelsőbb bíróság döntését, azt azonban megjegyezte, hogy munkáját továbbra is nehezítik: korábban kéréssel fordult a DIICOT-hoz, hogy a nyomozati iratcsomót megkaphassa, és részletesen tanulmányozza a dokumentumot, másolatokat készítsen a védelem megfelelő előkészítése érdekében, a választ azonban továbbra is várja.
Dragoş Cristian Lică elmondta továbbá, Beke Istvánt megviselte, hogy az elmúlt több mint egy hónapot a családjától távol kellett eltöltenie. „Annak ellenére, hogy az állam elősegíti és támogatja család intézményét, a védencem december elseje óta nem találkozhatott a feleségével, pedig több alkalommal is kérvényt nyújtottunk be a jogszabály előírásai szerint. Annyit sikerült elérni, hogy Beke István megkapja azt a csomagot, amit a felesége állított össze neki az ünnepekre” – mondta a brassói ügyvéd.
Szombaton egyébként újabb szolidaritástüntetést tartottak Kézdivásárhelyen, melyen több mint százan követeltek igazságot a december elején letartóztatott Beke István és a december végén felbujtóként letartóztatott Szőcs Zoltán számára. Ez volt sorrendben a 23. kézdivásárhelyi szolidaritási megmozdulás.
A HVIM Erdély a közösségi oldalán közleményben tiltakozott tagjai meghurcolása ellen, és követelte, hogy az ügyészség hozza nyilvánosságra azt a hangfelvételt, amelyen tagjai az állítólagos merényletet eltervezték. „Joga van a román és székely közösségnek is megtudni, hogy milyen beszélgetések alapján hazudták nekik egy hónapon keresztül, hogy a vármegye egyes tagjai bombamerényletre készültek” – áll a közleményben.
Behívatná a román nagykövetet a Jobbik Hétfőn egyébként az Országgyűlés külügyi és nemzeti összetartozás bizottságainak rendkívüli, együttes ülésén, a Jobbik kezdeményezte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnél, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszternél Románia magyarországi nagykövetének meghallgatását. Szávay István, az ellenzéki párt alelnöke hétfői budapesti sajtótájékoztatóján elmondta, azért javasolták a múlt héten a bizottságok összehívását, mert Erdélyben az elmúlt hónapokban több magyarellenes intézkedést is lehetett tapasztalni. Úgy fogalmazott: „szomorúan tapasztaltuk, hogy az elmúlt hónapok során Románia ismét visszafelé indult el a demokrácia és a kisebbségi jogok útján”. Az országgyűlési képviselő szerint nem csak arról van szó, hogy számos régóta sérelmes ügyben nincs megoldás. Az elmúlt hónapokban „bekeményedni látszik a román hatalom” – fűzte hozzá. „Szomorúan látjuk”, hogy a magyar külügyminisztériumnak nem sok szava volt az Erdélyben történtekhez – mondta. A jobbikos képviselő szóvá tette, hogy a hatóságok semmilyen bizonyítékkal nem indokolta, hogy miért tartóztatták le Beke Istvánt, a HVIM kézdivásárhelyi szervezetének elnökét és Szőcs Zoltánt, a HVMI erdélyi elnökét. Az ellenzéki politikus példaként említette még a Szovátán egy magánház udvarán felállított Wass Albert-szobor ügyét, az Ismerős Arcok együttes sepsiszentgyörgyi koncertjén történt rendőri fellépést említette, de kitért arra is, hogy marosvásárhelyi civileket megbüntettek, mert kétnyelvű utcanévtáblákat helyeztek ki.
Gyergyai Csaba. Székelyhon.ro
2016. január 5.
Jobbik: „bekeményedni látszik a román hatalom”
A Jobbik Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, valamint Románia magyarországi nagykövete meghallgatását kezdeményezi az Országgyűlés külügyi és nemzeti összetartozás bizottságainak rendkívüli, együttes ülésén.
Szávay István, az ellenzéki párt alelnöke hétfői budapesti sajtótájékoztatóján elmondta: azért javasolták a múlt héten a bizottságok összehívását, mert Erdélyben az elmúlt hónapokban több magyarellenes intézkedést is lehetett tapasztalni. Úgy fogalmazott: „szomorúan tapasztaltuk, hogy az elmúlt hónapok során Románia ismét visszafelé indult el a demokrácia és a kisebbségi jogok útján”.
Az országgyűlési képviselő szerint nem csak arról van szó, hogy számos régóta sérelmes ügyben nincs megoldás. Az elmúlt hónapokban „bekeményedni látszik a román hatalom” – fűzte hozzá. „Szomorúan látjuk”, hogy a magyar külügyminisztériumnak nem sok szava volt az Erdélyben történtekhez – mondta.
Az ellenzéki politikus példaként a Szovátán egy magánház udvarán felállított Wass Albert-szobor ügyét, az Ismerős Arcok együttes sepsiszentgyörgyi koncertjén történt rendőri fellépést említette, de kitért arra is, hogy marosvásárhelyi civileket megbüntettek, mert kétnyelvű utcanévtáblákat helyeztek ki. Szabadság (Kolozsvár)
A Jobbik Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, valamint Románia magyarországi nagykövete meghallgatását kezdeményezi az Országgyűlés külügyi és nemzeti összetartozás bizottságainak rendkívüli, együttes ülésén.
Szávay István, az ellenzéki párt alelnöke hétfői budapesti sajtótájékoztatóján elmondta: azért javasolták a múlt héten a bizottságok összehívását, mert Erdélyben az elmúlt hónapokban több magyarellenes intézkedést is lehetett tapasztalni. Úgy fogalmazott: „szomorúan tapasztaltuk, hogy az elmúlt hónapok során Románia ismét visszafelé indult el a demokrácia és a kisebbségi jogok útján”.
Az országgyűlési képviselő szerint nem csak arról van szó, hogy számos régóta sérelmes ügyben nincs megoldás. Az elmúlt hónapokban „bekeményedni látszik a román hatalom” – fűzte hozzá. „Szomorúan látjuk”, hogy a magyar külügyminisztériumnak nem sok szava volt az Erdélyben történtekhez – mondta.
Az ellenzéki politikus példaként a Szovátán egy magánház udvarán felállított Wass Albert-szobor ügyét, az Ismerős Arcok együttes sepsiszentgyörgyi koncertjén történt rendőri fellépést említette, de kitért arra is, hogy marosvásárhelyi civileket megbüntettek, mert kétnyelvű utcanévtáblákat helyeztek ki. Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 5.
Ideiglenesen nem használhatóak egyes kultúrházak
A Colectiv-klubtragédia következtében indított országos ellenőrzések a vidéki középületeknél is találtak hiányosságokat. Nyárádszeredában például november végén a polgármester óvatosságból megtiltotta a művelődési ház nagytermének használatát.
Tóth Sándor, Nyárádszereda polgármestere elmondta: novemberben náluk is háromnapos ellenőrzést tartottak a tűzvédelmi szakemberek, s mivel néhány hiányosságot tapasztaltak, pénzbírságot róttak ki az intézményt működtető polgármesteri hivatalra. A kiállított jegyzőkönyvek alapján rendeletet bocsájtott ki a településvezető, amelyben megtiltotta a művelődési ház nagytermének használatát. Az épület többi része – könyvtár, próba- és kiállítótermek – továbbra is használatban maradt. Az elöljáró beismerte: szinte képtelenség az állandóan módosuló törvényeket követni, és betartani. A nyárádszeredai épületnek van tűzvédelmi engedélye, csak meg kellett hosszabbítani, ezért volt szükség a korlátozó intézkedésre. A városhoz tartozó települések közül egyelőre csak a tavalyelőtt felújított kisszentlőrinci kultúrotthonnak van érvényes engedélye, a többi esetében még nem indították el az eljárást, mert amellett hogy idő- és pénzigényes, nincs nagy igény a falusi épületek használatára, és a kulturális rendezvények is hiányoznak.
A törvény egyébként sokféleképpen értelmezhető. A 2006-ban kiadott 307-es tűzvédelmi törvény 30. cikkelye kimondja, hogy a középületek módosítását, bővítését, építését vagy újjáépítését célzó munkálatok esetében kötelező tűzvédelmi engedélyt beszerezni, míg a törvény alkalmazását előíró 1739-es kormányrendelet felsorolja azokat a középületeket, amelyekre ez kötelező érvényű. Ezek sorában szerepelnek a kulturális intézmények, amelyek felülete eléri vagy meghaladja a 600 négyzetmétert. Tóth Sándor polgármester szerint a törvény visszamenőleg nem alkalmazható, így csak a 2006 után befejezett épületekre vonatkoztatható. Ugyanilyen véleményen vannak a megkérdezett vidéki önkormányzatok képviselői is. Erdőszentgyörgyön az 1950-es években épült a kultúrotthon, ezért nem kellett tűzvédelmi engedélyt kiváltani, de mindenféle óvintézkedést megtettek, és felszerelték a szükséges oltási eszközökkel – fejtette ki Csibi Attila Zoltán polgármester. Ákosfalván az általános iskola és a községháza épült az utóbbi években, ezeknek beszerezték a szükséges engedélyeket, a többi középület és kultúrotthon az 1960-as években épült – számolt be érdeklődésünkre Móréh Tibor községi tűzoltó parancsnok. Gyulakuta községben is ugyanebben az időben épültek a kultúrotthonok és középületek, ezért csupán a tavalyelőtt átadott kelementelki új óvoda tűzvédelmi engedélyeztetésére volt szükség, ami folyamatban van – mondta el Takács Mózes szakfelelős. Szovátának nincs művelődési otthona, csupán egy bérelt épületet használ ilyen célra, ám a város alárendeltségébe tartozó egyéb középületek – iskolák, kórház stb. – tűzoltósági engedélyei rendben vannak – tudtuk meg Péter Ferenc polgármestertől.
Tóth Sándor polgármester megnyugtatja az érdeklődőket: napokon belül birtokában lesznek a tűzvédelmi engedélynek, így visszavonja a tiltó rendeletet, és január végére használható lesz a művelődési ház nagyterme.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro
A Colectiv-klubtragédia következtében indított országos ellenőrzések a vidéki középületeknél is találtak hiányosságokat. Nyárádszeredában például november végén a polgármester óvatosságból megtiltotta a művelődési ház nagytermének használatát.
Tóth Sándor, Nyárádszereda polgármestere elmondta: novemberben náluk is háromnapos ellenőrzést tartottak a tűzvédelmi szakemberek, s mivel néhány hiányosságot tapasztaltak, pénzbírságot róttak ki az intézményt működtető polgármesteri hivatalra. A kiállított jegyzőkönyvek alapján rendeletet bocsájtott ki a településvezető, amelyben megtiltotta a művelődési ház nagytermének használatát. Az épület többi része – könyvtár, próba- és kiállítótermek – továbbra is használatban maradt. Az elöljáró beismerte: szinte képtelenség az állandóan módosuló törvényeket követni, és betartani. A nyárádszeredai épületnek van tűzvédelmi engedélye, csak meg kellett hosszabbítani, ezért volt szükség a korlátozó intézkedésre. A városhoz tartozó települések közül egyelőre csak a tavalyelőtt felújított kisszentlőrinci kultúrotthonnak van érvényes engedélye, a többi esetében még nem indították el az eljárást, mert amellett hogy idő- és pénzigényes, nincs nagy igény a falusi épületek használatára, és a kulturális rendezvények is hiányoznak.
A törvény egyébként sokféleképpen értelmezhető. A 2006-ban kiadott 307-es tűzvédelmi törvény 30. cikkelye kimondja, hogy a középületek módosítását, bővítését, építését vagy újjáépítését célzó munkálatok esetében kötelező tűzvédelmi engedélyt beszerezni, míg a törvény alkalmazását előíró 1739-es kormányrendelet felsorolja azokat a középületeket, amelyekre ez kötelező érvényű. Ezek sorában szerepelnek a kulturális intézmények, amelyek felülete eléri vagy meghaladja a 600 négyzetmétert. Tóth Sándor polgármester szerint a törvény visszamenőleg nem alkalmazható, így csak a 2006 után befejezett épületekre vonatkoztatható. Ugyanilyen véleményen vannak a megkérdezett vidéki önkormányzatok képviselői is. Erdőszentgyörgyön az 1950-es években épült a kultúrotthon, ezért nem kellett tűzvédelmi engedélyt kiváltani, de mindenféle óvintézkedést megtettek, és felszerelték a szükséges oltási eszközökkel – fejtette ki Csibi Attila Zoltán polgármester. Ákosfalván az általános iskola és a községháza épült az utóbbi években, ezeknek beszerezték a szükséges engedélyeket, a többi középület és kultúrotthon az 1960-as években épült – számolt be érdeklődésünkre Móréh Tibor községi tűzoltó parancsnok. Gyulakuta községben is ugyanebben az időben épültek a kultúrotthonok és középületek, ezért csupán a tavalyelőtt átadott kelementelki új óvoda tűzvédelmi engedélyeztetésére volt szükség, ami folyamatban van – mondta el Takács Mózes szakfelelős. Szovátának nincs művelődési otthona, csupán egy bérelt épületet használ ilyen célra, ám a város alárendeltségébe tartozó egyéb középületek – iskolák, kórház stb. – tűzoltósági engedélyei rendben vannak – tudtuk meg Péter Ferenc polgármestertől.
Tóth Sándor polgármester megnyugtatja az érdeklődőket: napokon belül birtokában lesznek a tűzvédelmi engedélynek, így visszavonja a tiltó rendeletet, és január végére használható lesz a művelődési ház nagyterme.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro
2016. január 18.
A fogyó gyermeklétszám ellenére
Igyekeznek megtartani az osztályokat
Befejezés előtt áll a 2016–17-es tanévre szóló beiskolázási terv. A tanintézmények javaslatát, kérését figyelembe véve, a tanfelügyelőség felterjesztése alapján a szakminisztérium fogja jóváhagyni az ősztől induló osztályokat, s ennek megfelelően szabják meg a pedagógusok katedráját is megyénk tanintézményeiben. Ahol a pillanatnyi gyermekhiányra hivatkozva leépítik a tanítót, tanárt, kevés a valószínűsége annak, hogy ősztől visszakerüljön a helyére, és engedélyezzék az önálló osztály működését.
A beiskolázási tervezetről Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettest kérdeztük.
Elmondása szerint a jövő tanévtől tovább csökken a gyermeklétszám. A magyar tagozaton 55-tel, azaz szinte két osztályra való gyermekkel lesznek kevesebben. Az integrált informatikai rendszer bevezetése az oktatásügybe a diákok pontos nyomon követését teszi lehetővé, ami azt jelenti, hogy ugyanaz a tanuló nem szerepelhet két tanintézményben.
– A fogyó létszám ellenére arra törekedtünk, hogy őrizzük meg a kilencedik osztályok számát, 41 líceumi és 15 hároméves szakiskolai osztályt tervezünk 2016 őszétől magyar nyelven – mondta Illés Ildikó.
Az eddig ismert matematika-informatika, természettudomány, társadalomtudomány szakos osztályok megyeszerte nagyobbrészt megmaradnak. Ha nem lesz elég jelentkező, esetleg összevont formában fognak működni. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban egy zene és drámapedagógia valamint egy képzőművészet és műszaki rajzoló szakos osztály indítását tervezik továbbra is. A Pedagógiai Líceumban egy óvodapedagógus- tanítóképző valamint egy társadalomtudomány szakos osztályba várják a diákokat. Az Elektromaros szakközépiskolában marad egy könyvelő és egy számítástechnika szakos osztály. Az első a jelentkezők számát figyelembe véve kevés, nagyobb lenne erre a szakra az igény, ezért akik kimaradnak, a gazdasági iskolában működő román tannyelvű osztályt választják.
A Református Kollégiumban egy református vallás és egy társadalomtudomány szakos, a római katolikus iskolában egy katolikus vallás, egy természettudomány, valamint egy társadalomtudomány szakos osztályt terveznek. Az Avram Iancu Iskolaközpontban marad a kereskedelmi technikusi szak, a Traian Vuiában az autóvillanyszerelő-technikusi, és folytatják a fodrászképzést. A Ion Vlasiu Iskolaközpontban környezetvédelem szakos osztályt terveztek. A Gh. Sincai szakközépiskolában az autóvillanyszerelő szak mellett a népszerű rendezvényszervező szakot lehet választani.
A vidéki iskolákban is jobbára reál és humán osztályok indulnak, Szovátán turisztikai és kereskedelmi szakközépiskolai képzést indítanak, Erdőszentgyörgyön a sütés- főzés tudományát lehet középiskolai szinten elsajátítani. Amint látható, a rendezvényszervezés mellett újabb szakok az ősztől sem jelennek meg a képzésben, holott lenne egy- kettő, amire magyar nyelven is szükség volna – tehetjük hozzá a főtanfelügyelő-helyettes által mondottakhoz.
A hároméves szakiskolák által kínált lehetőségek is a megszokott kereten belül maradnak – derült ki a főtanfelügyelő-helyettes válaszából. Építészeti, faipari, vegyészeti, autószerelő, kereskedő, szakács- cukrász, víz-gáz szerelő szakokon indítanak államilag is támogatott, ösztöndíjas képzést.
– Olvashattuk, hogy a Református Kollégium a kolozsvári mintára egy magyar tannyelvű szakiskolaközpontot szeretne létrehozni, amit a tanfelügyelőség állítólag nem támogat.
– Ellenkezőleg, nyitottak vagyunk a tárgyalásra, nem zárkózunk el a párbeszédtől, és úgy gondolom, hogy egy erős szakiskolai központra valóban szükség lenne, de addig nem indulhat el a képzés, amíg az oktatás minőségét ellenőrző bizottság nem akkreditálja a szakokat. Hogy ez a központ megvalósulhasson, nagyon szoros összefogásra kell törekednünk.
– Mióta a középiskolák is indítottak elemi iskolai képzést, a városnegyedekben levő tanintézményekben érezhetően megcsappant a magyar tagozaton tanuló gyermekek száma. Hogyan kezelik ezt a kérdést, meg kell-e valamelyik iskolában szüntetni a magyar tagozatot?
– Úgy próbáltunk megoldást találni erre a problémára, hogy Tudor negyedben két iskolában megtartjuk az 1-4., a másik kettőben az 5-8. osztályt. Ezek egyre inkább úgy telnek meg, hogy a környező falvakból behozzák a gyermekeket, ami a vidéki iskolák kiürüléséhez vezethet.
Megyénkben a magyar tagozaton 528 összevont osztály működik, így próbálták megőrizni az iskolákat, ahol egy-egy évfolyamon a kötelező 12 tanuló alá esett a létszám. Arra törekednek, hogy az elemi iskolákat sehol se számolják fel. Vannak községek, ahol lehetne egy erős központi tanintézményt kialakítani, amit az iskolabuszok száma lehetővé tesz, de amelyik faluban ragaszkodtak az 5-8. osztályok megőrzéséhez is, ott összevonták azokat – tájékoztatott Illés Ildikó.
Fejes Rékától, a tanítókért felelős tanfelügyelőtől megtudtuk, hogy márciustól 111 előkészítő osztályba lehet beiratkozni, ami az idéntől kötelezővé válik. Az ősszel indult 110 osztályban 1905 gyermek tanul, 2016 szeptemberétől 2144 gyermekre számítanak.
A hatéves gyermekek beíratását a szakminisztérium honlapján szereplő határozattervezet szerint két szakaszban, március 21–25., illetve március 29–április 8-a között fogják lebonyolítani, miután a módszertani útmutató is megjelenik – egészítette ki az adatokat Fejes Réka.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
Igyekeznek megtartani az osztályokat
Befejezés előtt áll a 2016–17-es tanévre szóló beiskolázási terv. A tanintézmények javaslatát, kérését figyelembe véve, a tanfelügyelőség felterjesztése alapján a szakminisztérium fogja jóváhagyni az ősztől induló osztályokat, s ennek megfelelően szabják meg a pedagógusok katedráját is megyénk tanintézményeiben. Ahol a pillanatnyi gyermekhiányra hivatkozva leépítik a tanítót, tanárt, kevés a valószínűsége annak, hogy ősztől visszakerüljön a helyére, és engedélyezzék az önálló osztály működését.
A beiskolázási tervezetről Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettest kérdeztük.
Elmondása szerint a jövő tanévtől tovább csökken a gyermeklétszám. A magyar tagozaton 55-tel, azaz szinte két osztályra való gyermekkel lesznek kevesebben. Az integrált informatikai rendszer bevezetése az oktatásügybe a diákok pontos nyomon követését teszi lehetővé, ami azt jelenti, hogy ugyanaz a tanuló nem szerepelhet két tanintézményben.
– A fogyó létszám ellenére arra törekedtünk, hogy őrizzük meg a kilencedik osztályok számát, 41 líceumi és 15 hároméves szakiskolai osztályt tervezünk 2016 őszétől magyar nyelven – mondta Illés Ildikó.
Az eddig ismert matematika-informatika, természettudomány, társadalomtudomány szakos osztályok megyeszerte nagyobbrészt megmaradnak. Ha nem lesz elég jelentkező, esetleg összevont formában fognak működni. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban egy zene és drámapedagógia valamint egy képzőművészet és műszaki rajzoló szakos osztály indítását tervezik továbbra is. A Pedagógiai Líceumban egy óvodapedagógus- tanítóképző valamint egy társadalomtudomány szakos osztályba várják a diákokat. Az Elektromaros szakközépiskolában marad egy könyvelő és egy számítástechnika szakos osztály. Az első a jelentkezők számát figyelembe véve kevés, nagyobb lenne erre a szakra az igény, ezért akik kimaradnak, a gazdasági iskolában működő román tannyelvű osztályt választják.
A Református Kollégiumban egy református vallás és egy társadalomtudomány szakos, a római katolikus iskolában egy katolikus vallás, egy természettudomány, valamint egy társadalomtudomány szakos osztályt terveznek. Az Avram Iancu Iskolaközpontban marad a kereskedelmi technikusi szak, a Traian Vuiában az autóvillanyszerelő-technikusi, és folytatják a fodrászképzést. A Ion Vlasiu Iskolaközpontban környezetvédelem szakos osztályt terveztek. A Gh. Sincai szakközépiskolában az autóvillanyszerelő szak mellett a népszerű rendezvényszervező szakot lehet választani.
A vidéki iskolákban is jobbára reál és humán osztályok indulnak, Szovátán turisztikai és kereskedelmi szakközépiskolai képzést indítanak, Erdőszentgyörgyön a sütés- főzés tudományát lehet középiskolai szinten elsajátítani. Amint látható, a rendezvényszervezés mellett újabb szakok az ősztől sem jelennek meg a képzésben, holott lenne egy- kettő, amire magyar nyelven is szükség volna – tehetjük hozzá a főtanfelügyelő-helyettes által mondottakhoz.
A hároméves szakiskolák által kínált lehetőségek is a megszokott kereten belül maradnak – derült ki a főtanfelügyelő-helyettes válaszából. Építészeti, faipari, vegyészeti, autószerelő, kereskedő, szakács- cukrász, víz-gáz szerelő szakokon indítanak államilag is támogatott, ösztöndíjas képzést.
– Olvashattuk, hogy a Református Kollégium a kolozsvári mintára egy magyar tannyelvű szakiskolaközpontot szeretne létrehozni, amit a tanfelügyelőség állítólag nem támogat.
– Ellenkezőleg, nyitottak vagyunk a tárgyalásra, nem zárkózunk el a párbeszédtől, és úgy gondolom, hogy egy erős szakiskolai központra valóban szükség lenne, de addig nem indulhat el a képzés, amíg az oktatás minőségét ellenőrző bizottság nem akkreditálja a szakokat. Hogy ez a központ megvalósulhasson, nagyon szoros összefogásra kell törekednünk.
– Mióta a középiskolák is indítottak elemi iskolai képzést, a városnegyedekben levő tanintézményekben érezhetően megcsappant a magyar tagozaton tanuló gyermekek száma. Hogyan kezelik ezt a kérdést, meg kell-e valamelyik iskolában szüntetni a magyar tagozatot?
– Úgy próbáltunk megoldást találni erre a problémára, hogy Tudor negyedben két iskolában megtartjuk az 1-4., a másik kettőben az 5-8. osztályt. Ezek egyre inkább úgy telnek meg, hogy a környező falvakból behozzák a gyermekeket, ami a vidéki iskolák kiürüléséhez vezethet.
Megyénkben a magyar tagozaton 528 összevont osztály működik, így próbálták megőrizni az iskolákat, ahol egy-egy évfolyamon a kötelező 12 tanuló alá esett a létszám. Arra törekednek, hogy az elemi iskolákat sehol se számolják fel. Vannak községek, ahol lehetne egy erős központi tanintézményt kialakítani, amit az iskolabuszok száma lehetővé tesz, de amelyik faluban ragaszkodtak az 5-8. osztályok megőrzéséhez is, ott összevonták azokat – tájékoztatott Illés Ildikó.
Fejes Rékától, a tanítókért felelős tanfelügyelőtől megtudtuk, hogy márciustól 111 előkészítő osztályba lehet beiratkozni, ami az idéntől kötelezővé válik. Az ősszel indult 110 osztályban 1905 gyermek tanul, 2016 szeptemberétől 2144 gyermekre számítanak.
A hatéves gyermekek beíratását a szakminisztérium honlapján szereplő határozattervezet szerint két szakaszban, március 21–25., illetve március 29–április 8-a között fogják lebonyolítani, miután a módszertani útmutató is megjelenik – egészítette ki az adatokat Fejes Réka.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 21.
Gyilkosok és áldozatok együtt koszorúznak
A forradalmárigazolványokkal való üzérkedés nem csupán városi legenda, hanem valós történet, amely a 90-es években valóságos iparrá nőtte ki magát – állítja Hamar Alpár Benjámin, a marosvásárhelyi December 21. Mártírváros Egyesület elnöke (portrénkon). Katona-, rendőr- és szekustisztek, pártaktivisták, a ’89-es forradalmat mindössze a televízióból ismerő civilek jutottak jogtalanul igazolványhoz. A törvényt nemcsak az álforradalmárok hágták át, hanem az állami és helyhatósági szervek is szelektíven és fakultatív módon alkalmazták. A nagy kavarodás miatt az igazi harcosok becsületén esett folt. Ma már csalók, forradalmárok, a rájuk lövő hadsereg és a Szekuritáté-jogutód SRI együtt emlékezik meg a negyed évszázaddal ezelőtt történtekről és együtt koszorúzza a mártírok emlékműveit.
– Az utóbbi években egyre több álforradalmárról szerezhettünk tudomást országszerte. Maros megyében is vannak efféle csalók és konjunktúralovagok, akik forradalmárigazolványt vásároltak?
– Sajnos vannak, habár igyekeztünk vigyázni a listák tisztaságára. Közénk is beférkőztek álforradalmárok, de jóval kevesebben, mint az ország más vidékein, ahol az emberek csak a tévében láttak forradalmat. Mint ismeretes, Marosvásárhelyen kicsit más volt a helyzet, hisz 1989 decemberében itt tényleg forradalom volt, a tüntető tömeg már 21-én délután utcára vonult, és a hadsereg aznap este gyilkolt és ártatlan tiltakozókat sebesített meg.
– Az illetéktelenek miként juthattak forradalmári igazolványhoz?
– Csúszópénzzel, a szabályzat kicselezésével, áthágásával, törvénytelenségek árán – még a kilencvenes évek elején. Ebben rendkívül nagy felelősség terheli a forradalmár egyesületek akkori vezetőit, de azokat az állami szerveket is, amelyek a dossziék átvizsgálását végezték; gondolok a kormány keretében működő forradalmárok államtitkárságára, valamint a parlament illetékes bizottságára. Szerencse, hogy 1996 után már nem bukkanhattak fel újabb és újabb forradalmárok, olyanok, akiknek esetleg hatéves késéssel jutott volna eszükbe, hogy ’89 forró pillanataiban ott voltak az utcán. Persze ennek a szigornak vannak visszaütői is, nem egy olyan lőtt sebesültet ismerek, aki elmulasztotta időben kicseréltetni igazolványát, és utólag nem kerülhetett fel a frissített listára.
– Maros megyében hány okleveles forradalmárt tartanak számon?
– A nyugdíjpénztár nyilvántartása szerint kétszáznyolcvanat. Köztük a mártírok családjai, a sebesültek, a letartóztatottak és az úgynevezett harcosok; olyanok, akik Marosvásárhelyen vonultak utcára és olyanok is, akik az ország más vidékein élték át a forradalmat.
– A közel háromszáz személy között vannak volt szekusok és pártaktivisták, olyanok, akik december 22-én délelőtt még a barikád túlsó oldalán álltak?
– Régebben voltak, de a 2004-es rostán végre kiestek az egykori szekusok, azóta mindössze négy-öt katona- vagy rendőrtiszt maradt. Egyikük az a Bânzaru, akit a forradalom hevében felettesei lefokoztak, miután megtagadta a tankok utcára vonultatását, a másik pedig az a Megheşan, akiről tudjuk, hogy december 21-én éjjel több letartóztatott forradalmárt is kiengedett. Egyeseket közülük utólag ismét elkapták, és Adrian Tincã parancsára elverték. Az említetteken kívül katonatiszteink nem voltak, érdekes viszont, hogy Hargita és főleg Kovászna megye van tele állítólagos forradalmár tisztekkel. Több van belőlük, mint a civilekből! A pártaktivistákkal is volt némi gondunk, de a legnagyobb problémát a besúgók jelentik. Nem csak azért, amit a múltban tettek, azért is, amit 1990 után elkövettek. A forradalmár szervezetek gyengítésére, szétzúzására használta fel őket az új rendszer.
– Miként fedték fel az egykori besúgókat?
– Amint az egyesület élére kerültem, a bizonyított csiripelőket megpróbáltam kiközösíteni. A törvény is kimondja, hogy az, akiről a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Bizottság, a CNSAS megállapítja, hogy besúgó volt, nem részesülhet a forradalmároknak szánt juttatásokban és kötelező módon az egyesületből is ki kell őket zárni. Maros megyében is volt pár ismert, nagyszájú forradalmár, aki valóban részt vett a ’89-es eseményekben, sőt meg is sebesült és letartóztatták, azonban az irattárat tanulmányozó bizottság döntését a bíróság is megerősítette, és jogerős ítéletben mondta ki, hogy igenis szekus besúgó volt. Az egyik az a Szovátára költözött nyugdíjas, Vasile Bãrbat, akit Temesváron a feleségével és lányával együtt meglőttek, a neje bele is halt sérüléseibe. A férfi 1990 és 1992 között parlamenti képviselőként tevékenykedett. A bizonyított besúgók nemcsak hogy elesnek az előjogoktól, de ítélet kötelezi az addig kapott juttatások visszafizetésére is. Kiskapuk, mint minden területen, itt is léteznek, a CNSAS számos besúgót mosott tisztára az utóbbi időben. Például van olyan bizottsági jelentés, melyben az áll, hogy az illető személy ezt meg azt meg amazt besúgta, ahhoz, hogy a végkövetkeztetésből mégis az derüljön ki, hogy mindennek dacára nem volt kollaboráns. Olyan besúgóról is tudunk, aki a tudathasadását bizonyító orvosi papírral a kezében nyert pert a CNSAS döntése ellen.
– A törvény által rögzített juttatásokat és előjogokat tiszteletben tartják a hatóságok?
– A juttatásokat, amelyek a nyugdíjpénztáron keresztül érkeznek, igen. A többit nem igazán. A tizenkettőről évi háromra csökkentett, aztán az idéntől ismét tucatnyira növelt ingyenes, első osztályú vonatjegyhez még úgy-ahogy hozzájutunk, a városi buszokon ingyen utazhatunk, ám a maxi-taxi sofőrök rendkívül gorombán viszonyulnak hozzánk, sokszor megaláznak vagy akár le is tesznek a sajátjuknak tekintett járműből. Az ingyenes gyógyszereket, kezelést, meg gyógyüdülést már rég elfelejtettük, az önkormányzatoktól földeket ritkán, üzlethelyiségeket pedig szinte egyáltalán nem kapunk. Arról nem is beszélve, hogy a lőtt sebesülteknek az egészségügyi bizottságok szinte futószalagon vágják vissza a rokkantsági nyugdíjukat. Egy olyan személy, aki egy életen át rokkant, és nem ad csúszópénzt megfelelő helyen, és emiatt elveszíti a nyugdíját, miként boldoguljon? Hol dolgozzon?
– Ilyen körülmények között miért a könyöklés a forradalmárigazolványért? Van olyan forradalmár, aki a megaláztatások elleni tiltakozásként visszaadta a forradalmári igazolványát?
– Maros megyében nem tudok ilyen esetről. Viszont vannak olyanok, akik eleve nem igényelték, és olyanok is, akik, amikor ki kellett váltani az új bizonylatot – mivel nem adakoztak megfelelő helyen vagy megfelelő összegben –, tanúsítvány nélkül maradtak. Egyikük az, aki 1989. december 21-én este megmentette az életemet. Ő volt az, aki miután mindkét lábamat meglőtték – a családja meg a maga szabadságát kockáztatva –, a rokonaihoz vonszolt, és egy ismerős orvost hívott.
– Negyed évszázad után kiderült, hogy ki lőtte meg?
– A katonai ügyészség állítása szerint az Új Romarta vagy a Postapalota tetejéről szekusok lőhettek. Persze ezért senkit nem vontak felelősségre, a dossziét titkosították. Marosvásárhelyen, ahol december 21-én haton veszítették életüket, több tízen sebesültek meg, a letartóztatottakat pedig félholtra verték a Szekuritáté zárkáiban, mindmáig egyetlen tisztet sem számoltattak el. Pedig tudjuk, hogy Cojocaru tábornok adta ki a lövési parancsot és Tincă volt az, aki elrendelte a lecsukottak kínzását. Előbbit előléptették, fogalmam sincs, mi van vele, de Tincă él és virágzik, jól menő üzletembernek számít.
– Minek tudható be az a meglepően közeli viszony a forradalmárok és az elnyomó szervek, vagy ezek jogutódjai között egy-egy megemlékezésen? Önök együtt koszorúznak azokkal, akik akkoriban a barikád túlsó oldalán harcoltak.
– A kérdés jogos, önnek igaza van, valóban ez a látszat. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy miként szabaduljunk meg e rendkívül kellemetlen helyzettől. Évekkel ezelőtt egyedüli forradalmárként tüntettem a temesvári tömeggyilkos, Guşã tábornok szobrának marosvásárhelyi felállítása ellen. Akkor kijelentettem, hogy többé nem akarok katonákat látni a mártírok emlékművénél. Később, amikor a politikai pártok megnyirbálták jogainkat, a vezetőiket is kitiltottam a megemlékezésekről. Mivel december 22. államilag nyilvántartott ünnep, kompromisszumra volt szükség; a helyhatóságoknak nem tilthattuk meg, hogy eljöjjenek, fejet hajtsanak és koszorúzzanak. A December 21. Egyesület különben a legutóbbi ünnepélyre is csak a prefektust hívta meg, aki a maga során hozta a csendőrséget és a SRI-t is. Annyit tudtunk elérni, hogy 21-én, és ne 22-én emlékezzünk meg, ahogy Bukarest szerette volna. Nálunk 21-én tört ki a forradalom, az áldozatok akkor este estek el, az életben maradottak akkor sebesültünk meg. Számunkra az tényleg forradalom volt.
Szucher Ervin. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A forradalmárigazolványokkal való üzérkedés nem csupán városi legenda, hanem valós történet, amely a 90-es években valóságos iparrá nőtte ki magát – állítja Hamar Alpár Benjámin, a marosvásárhelyi December 21. Mártírváros Egyesület elnöke (portrénkon). Katona-, rendőr- és szekustisztek, pártaktivisták, a ’89-es forradalmat mindössze a televízióból ismerő civilek jutottak jogtalanul igazolványhoz. A törvényt nemcsak az álforradalmárok hágták át, hanem az állami és helyhatósági szervek is szelektíven és fakultatív módon alkalmazták. A nagy kavarodás miatt az igazi harcosok becsületén esett folt. Ma már csalók, forradalmárok, a rájuk lövő hadsereg és a Szekuritáté-jogutód SRI együtt emlékezik meg a negyed évszázaddal ezelőtt történtekről és együtt koszorúzza a mártírok emlékműveit.
– Az utóbbi években egyre több álforradalmárról szerezhettünk tudomást országszerte. Maros megyében is vannak efféle csalók és konjunktúralovagok, akik forradalmárigazolványt vásároltak?
– Sajnos vannak, habár igyekeztünk vigyázni a listák tisztaságára. Közénk is beférkőztek álforradalmárok, de jóval kevesebben, mint az ország más vidékein, ahol az emberek csak a tévében láttak forradalmat. Mint ismeretes, Marosvásárhelyen kicsit más volt a helyzet, hisz 1989 decemberében itt tényleg forradalom volt, a tüntető tömeg már 21-én délután utcára vonult, és a hadsereg aznap este gyilkolt és ártatlan tiltakozókat sebesített meg.
– Az illetéktelenek miként juthattak forradalmári igazolványhoz?
– Csúszópénzzel, a szabályzat kicselezésével, áthágásával, törvénytelenségek árán – még a kilencvenes évek elején. Ebben rendkívül nagy felelősség terheli a forradalmár egyesületek akkori vezetőit, de azokat az állami szerveket is, amelyek a dossziék átvizsgálását végezték; gondolok a kormány keretében működő forradalmárok államtitkárságára, valamint a parlament illetékes bizottságára. Szerencse, hogy 1996 után már nem bukkanhattak fel újabb és újabb forradalmárok, olyanok, akiknek esetleg hatéves késéssel jutott volna eszükbe, hogy ’89 forró pillanataiban ott voltak az utcán. Persze ennek a szigornak vannak visszaütői is, nem egy olyan lőtt sebesültet ismerek, aki elmulasztotta időben kicseréltetni igazolványát, és utólag nem kerülhetett fel a frissített listára.
– Maros megyében hány okleveles forradalmárt tartanak számon?
– A nyugdíjpénztár nyilvántartása szerint kétszáznyolcvanat. Köztük a mártírok családjai, a sebesültek, a letartóztatottak és az úgynevezett harcosok; olyanok, akik Marosvásárhelyen vonultak utcára és olyanok is, akik az ország más vidékein élték át a forradalmat.
– A közel háromszáz személy között vannak volt szekusok és pártaktivisták, olyanok, akik december 22-én délelőtt még a barikád túlsó oldalán álltak?
– Régebben voltak, de a 2004-es rostán végre kiestek az egykori szekusok, azóta mindössze négy-öt katona- vagy rendőrtiszt maradt. Egyikük az a Bânzaru, akit a forradalom hevében felettesei lefokoztak, miután megtagadta a tankok utcára vonultatását, a másik pedig az a Megheşan, akiről tudjuk, hogy december 21-én éjjel több letartóztatott forradalmárt is kiengedett. Egyeseket közülük utólag ismét elkapták, és Adrian Tincã parancsára elverték. Az említetteken kívül katonatiszteink nem voltak, érdekes viszont, hogy Hargita és főleg Kovászna megye van tele állítólagos forradalmár tisztekkel. Több van belőlük, mint a civilekből! A pártaktivistákkal is volt némi gondunk, de a legnagyobb problémát a besúgók jelentik. Nem csak azért, amit a múltban tettek, azért is, amit 1990 után elkövettek. A forradalmár szervezetek gyengítésére, szétzúzására használta fel őket az új rendszer.
– Miként fedték fel az egykori besúgókat?
– Amint az egyesület élére kerültem, a bizonyított csiripelőket megpróbáltam kiközösíteni. A törvény is kimondja, hogy az, akiről a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Bizottság, a CNSAS megállapítja, hogy besúgó volt, nem részesülhet a forradalmároknak szánt juttatásokban és kötelező módon az egyesületből is ki kell őket zárni. Maros megyében is volt pár ismert, nagyszájú forradalmár, aki valóban részt vett a ’89-es eseményekben, sőt meg is sebesült és letartóztatták, azonban az irattárat tanulmányozó bizottság döntését a bíróság is megerősítette, és jogerős ítéletben mondta ki, hogy igenis szekus besúgó volt. Az egyik az a Szovátára költözött nyugdíjas, Vasile Bãrbat, akit Temesváron a feleségével és lányával együtt meglőttek, a neje bele is halt sérüléseibe. A férfi 1990 és 1992 között parlamenti képviselőként tevékenykedett. A bizonyított besúgók nemcsak hogy elesnek az előjogoktól, de ítélet kötelezi az addig kapott juttatások visszafizetésére is. Kiskapuk, mint minden területen, itt is léteznek, a CNSAS számos besúgót mosott tisztára az utóbbi időben. Például van olyan bizottsági jelentés, melyben az áll, hogy az illető személy ezt meg azt meg amazt besúgta, ahhoz, hogy a végkövetkeztetésből mégis az derüljön ki, hogy mindennek dacára nem volt kollaboráns. Olyan besúgóról is tudunk, aki a tudathasadását bizonyító orvosi papírral a kezében nyert pert a CNSAS döntése ellen.
– A törvény által rögzített juttatásokat és előjogokat tiszteletben tartják a hatóságok?
– A juttatásokat, amelyek a nyugdíjpénztáron keresztül érkeznek, igen. A többit nem igazán. A tizenkettőről évi háromra csökkentett, aztán az idéntől ismét tucatnyira növelt ingyenes, első osztályú vonatjegyhez még úgy-ahogy hozzájutunk, a városi buszokon ingyen utazhatunk, ám a maxi-taxi sofőrök rendkívül gorombán viszonyulnak hozzánk, sokszor megaláznak vagy akár le is tesznek a sajátjuknak tekintett járműből. Az ingyenes gyógyszereket, kezelést, meg gyógyüdülést már rég elfelejtettük, az önkormányzatoktól földeket ritkán, üzlethelyiségeket pedig szinte egyáltalán nem kapunk. Arról nem is beszélve, hogy a lőtt sebesülteknek az egészségügyi bizottságok szinte futószalagon vágják vissza a rokkantsági nyugdíjukat. Egy olyan személy, aki egy életen át rokkant, és nem ad csúszópénzt megfelelő helyen, és emiatt elveszíti a nyugdíját, miként boldoguljon? Hol dolgozzon?
– Ilyen körülmények között miért a könyöklés a forradalmárigazolványért? Van olyan forradalmár, aki a megaláztatások elleni tiltakozásként visszaadta a forradalmári igazolványát?
– Maros megyében nem tudok ilyen esetről. Viszont vannak olyanok, akik eleve nem igényelték, és olyanok is, akik, amikor ki kellett váltani az új bizonylatot – mivel nem adakoztak megfelelő helyen vagy megfelelő összegben –, tanúsítvány nélkül maradtak. Egyikük az, aki 1989. december 21-én este megmentette az életemet. Ő volt az, aki miután mindkét lábamat meglőtték – a családja meg a maga szabadságát kockáztatva –, a rokonaihoz vonszolt, és egy ismerős orvost hívott.
– Negyed évszázad után kiderült, hogy ki lőtte meg?
– A katonai ügyészség állítása szerint az Új Romarta vagy a Postapalota tetejéről szekusok lőhettek. Persze ezért senkit nem vontak felelősségre, a dossziét titkosították. Marosvásárhelyen, ahol december 21-én haton veszítették életüket, több tízen sebesültek meg, a letartóztatottakat pedig félholtra verték a Szekuritáté zárkáiban, mindmáig egyetlen tisztet sem számoltattak el. Pedig tudjuk, hogy Cojocaru tábornok adta ki a lövési parancsot és Tincă volt az, aki elrendelte a lecsukottak kínzását. Előbbit előléptették, fogalmam sincs, mi van vele, de Tincă él és virágzik, jól menő üzletembernek számít.
– Minek tudható be az a meglepően közeli viszony a forradalmárok és az elnyomó szervek, vagy ezek jogutódjai között egy-egy megemlékezésen? Önök együtt koszorúznak azokkal, akik akkoriban a barikád túlsó oldalán harcoltak.
– A kérdés jogos, önnek igaza van, valóban ez a látszat. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy miként szabaduljunk meg e rendkívül kellemetlen helyzettől. Évekkel ezelőtt egyedüli forradalmárként tüntettem a temesvári tömeggyilkos, Guşã tábornok szobrának marosvásárhelyi felállítása ellen. Akkor kijelentettem, hogy többé nem akarok katonákat látni a mártírok emlékművénél. Később, amikor a politikai pártok megnyirbálták jogainkat, a vezetőiket is kitiltottam a megemlékezésekről. Mivel december 22. államilag nyilvántartott ünnep, kompromisszumra volt szükség; a helyhatóságoknak nem tilthattuk meg, hogy eljöjjenek, fejet hajtsanak és koszorúzzanak. A December 21. Egyesület különben a legutóbbi ünnepélyre is csak a prefektust hívta meg, aki a maga során hozta a csendőrséget és a SRI-t is. Annyit tudtunk elérni, hogy 21-én, és ne 22-én emlékezzünk meg, ahogy Bukarest szerette volna. Nálunk 21-én tört ki a forradalom, az áldozatok akkor este estek el, az életben maradottak akkor sebesültünk meg. Számunkra az tényleg forradalom volt.
Szucher Ervin. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. február 2.
Széchenyi-emléknap volt Bihardiószegen
Széchenyi István születésének 225., emléktáblája visszaállításának 10. évfordulójára emlékeztek szombaton Bihardiószegen, ahol a vendégeket hagyományőrző disznótorral is várták.
Már a január elején, a hagyományos évnyitó szentjobbi huszárpotyán hírét vettük: a hónap végén Diószegen fognak találkozni a huszárok. Kiss Gézától, a helyi Széchenyi István Hagyományőrző huszárszázad kapitányától, az esemény egyik szervezőjétől megtudtuk: az ötlet onnan indult, hogy a diószegiek sok eseményen vannak jelen vendégként, ami nyomán eldöntötték, hogy szerveznek egy eseményt, amire viszont-látogatásra hívhatják kollégáikat. Ötletként huszárbál megszervezése is megfogalmazódott, de egy disznóvágás mellett döntöttek, melynek lébonyolításához nagy segítséget kaptak a Zichy Gazdakör tagjaitól, akik nem csak a két 100 kg körüli röfi levágásában és feldolgozásában segédkeztek, de a vendégfogadásban is, nem utolsó sorban pincéiket, hordóikat is megnyitva. De mivel a huszárszázad névadójához két évforduló is kapcsolódik idén, a 2016-os január 30-ika inkább Széchenyi-emléknapként vonul majd be a község történelmébe.
Széchenyi kultusza
Ahogyan a legendás “A tanú” című filmben elhangzik a szállóigévé vált mondat: “Dezsőnek meg kell halnia” (a feketevágáson leölt sertésnek), úgy szombat reggel a kultúrház mögött a “huszárdisznóvágás” áldozatait is elérte végzetük. Miközben szalma alatt perzselődtek, a találkozóra Szentegyházáról, Szovátáról, Hegyközszentimréről, Debrecenből és Szentjobbról érkezett huszár és kuruc hagyományőrzők a helyi huszárokkal egyetemben a Polgármesteri Hivatal előtt álltak katonás alakzatba. Ott dr.Szabó József helytörténész köszöntötte őket, elmondva, hogy Széchenyi István emléktáblája előtt kettős alkalom van az emlékezésre: 225 éve született a legnagyobb magyar, és 10 éve állították vissza emléktábláját. A helytörténész a tőle megszokott alapossággal, néhol anekdotákkal fűszerezve beszélt azokról az időkről, amikor Széchenyi századával Diószegen állomásozott, majd a Széchenyi-kultusz kialakulásáról. Mint megtudtuk, az (első) emléktáblát, bár az igény már 1883-ban megfogalmazódott, csak 1908-ban állították, majd a hatalomváltásokkal hol le, hol feltették, levakolták, mígnem a kommunizmus éveiben összetörték. Széchenyi-kör 1997-ben alakult, az új, immár kétnyelvű tábla 2006-ban került a falra közadakozásból, 2010-ben megalakult a hagyományőrző huszárszázad.
Zászlóavatás
Széchenyi nevét nem lehet levakolással és összetöréssel elhomályosítani, ezt már Bara László tiszteletes mondta rövid beszédében, mely után az említett hagyományőrző csapatok, illetve a Berettyó-menti és Érmelléki Közművelődési Egyesület képviselői koszorúztak. A templomban, ünnepi istentisztelettel folytatódott az ünnepség, ahol Bara László lelkész egyebek mellett arról beszélt, hogy a község ma sem akar kevesebb lenni az egykori hagyományőrzőknél, emlékezőknél. Ennek ő maga, illetve felesége, Andrea is nyomós bizonyítékát adták, mert miután Jakab László főgondnok Széchenyit méltató értekezést olvasott fel, egy meglepetéssel álltak elő: zászlót ajándékoztak a helyi huszárcsapatnak! A Meleg Sándor helyi szabóműhelyéből és Tóth Csaba érmihályfalvi hímződéjéből kikerült lobogót a lelkész áldotta meg, felesége pedig zászlóanyaként az első szalagot kötötte rá. Később, Csontos János debreceni hagyományőrző kapitány irányításával a vendég csapatok is szalagot kötöttek, illetve az együvé tartozás jeleként egy-egy szeget kalapácsoltak annak rúdjába. “E zászló alatt ne legyen harag és viszály, csak béke és szeretet”, mondta Bara László, szavait a gyülekezet ifjúsági kórusának énekszámai támasztották alá: “Van nekünk egy zászlónk, amit nem téphetnek szét…” (Kormorán együttes).
Állandósuló találkozó
A továbbiakban az ünneplők a Zichy kastélyban berendezett múzeumot látogatták meg dr.Szabó József avatott kalauzolásával, aki előzőleg a templomkertben látható emlékhelyeket is felsorjázta. Mindezek alatt a kultúrháznál szorgosan dolgoztak a disznótor lebonyolítói, úgyhogy mire a vendégek visszatértek oda, nem csak a helytörténeti relikviákból összeállított kiállítást tekinthették meg, de terített asztal is fogadta őket. A délutáni programban a pincesor, a Padalja meglátogatása volt soron, ahol a Kun, a Tolnay és a Mados pincészetek várták kiváló boraikkal egy-egy koccintásra a vendégeket, de persze a nótaszó is felcsendült. A napot a disznótoros vacsora zárta, újra a kultúrházban. Amit a fentebb idézett Kiss Gézától megtudtuk, a január végi találkozókat a huszár és kuruc hagyományőrzők ezentúl állandó programként jegyezhetik be éves naptáraikba.
Rencz Csaba. erdon.ro
Széchenyi István születésének 225., emléktáblája visszaállításának 10. évfordulójára emlékeztek szombaton Bihardiószegen, ahol a vendégeket hagyományőrző disznótorral is várták.
Már a január elején, a hagyományos évnyitó szentjobbi huszárpotyán hírét vettük: a hónap végén Diószegen fognak találkozni a huszárok. Kiss Gézától, a helyi Széchenyi István Hagyományőrző huszárszázad kapitányától, az esemény egyik szervezőjétől megtudtuk: az ötlet onnan indult, hogy a diószegiek sok eseményen vannak jelen vendégként, ami nyomán eldöntötték, hogy szerveznek egy eseményt, amire viszont-látogatásra hívhatják kollégáikat. Ötletként huszárbál megszervezése is megfogalmazódott, de egy disznóvágás mellett döntöttek, melynek lébonyolításához nagy segítséget kaptak a Zichy Gazdakör tagjaitól, akik nem csak a két 100 kg körüli röfi levágásában és feldolgozásában segédkeztek, de a vendégfogadásban is, nem utolsó sorban pincéiket, hordóikat is megnyitva. De mivel a huszárszázad névadójához két évforduló is kapcsolódik idén, a 2016-os január 30-ika inkább Széchenyi-emléknapként vonul majd be a község történelmébe.
Széchenyi kultusza
Ahogyan a legendás “A tanú” című filmben elhangzik a szállóigévé vált mondat: “Dezsőnek meg kell halnia” (a feketevágáson leölt sertésnek), úgy szombat reggel a kultúrház mögött a “huszárdisznóvágás” áldozatait is elérte végzetük. Miközben szalma alatt perzselődtek, a találkozóra Szentegyházáról, Szovátáról, Hegyközszentimréről, Debrecenből és Szentjobbról érkezett huszár és kuruc hagyományőrzők a helyi huszárokkal egyetemben a Polgármesteri Hivatal előtt álltak katonás alakzatba. Ott dr.Szabó József helytörténész köszöntötte őket, elmondva, hogy Széchenyi István emléktáblája előtt kettős alkalom van az emlékezésre: 225 éve született a legnagyobb magyar, és 10 éve állították vissza emléktábláját. A helytörténész a tőle megszokott alapossággal, néhol anekdotákkal fűszerezve beszélt azokról az időkről, amikor Széchenyi századával Diószegen állomásozott, majd a Széchenyi-kultusz kialakulásáról. Mint megtudtuk, az (első) emléktáblát, bár az igény már 1883-ban megfogalmazódott, csak 1908-ban állították, majd a hatalomváltásokkal hol le, hol feltették, levakolták, mígnem a kommunizmus éveiben összetörték. Széchenyi-kör 1997-ben alakult, az új, immár kétnyelvű tábla 2006-ban került a falra közadakozásból, 2010-ben megalakult a hagyományőrző huszárszázad.
Zászlóavatás
Széchenyi nevét nem lehet levakolással és összetöréssel elhomályosítani, ezt már Bara László tiszteletes mondta rövid beszédében, mely után az említett hagyományőrző csapatok, illetve a Berettyó-menti és Érmelléki Közművelődési Egyesület képviselői koszorúztak. A templomban, ünnepi istentisztelettel folytatódott az ünnepség, ahol Bara László lelkész egyebek mellett arról beszélt, hogy a község ma sem akar kevesebb lenni az egykori hagyományőrzőknél, emlékezőknél. Ennek ő maga, illetve felesége, Andrea is nyomós bizonyítékát adták, mert miután Jakab László főgondnok Széchenyit méltató értekezést olvasott fel, egy meglepetéssel álltak elő: zászlót ajándékoztak a helyi huszárcsapatnak! A Meleg Sándor helyi szabóműhelyéből és Tóth Csaba érmihályfalvi hímződéjéből kikerült lobogót a lelkész áldotta meg, felesége pedig zászlóanyaként az első szalagot kötötte rá. Később, Csontos János debreceni hagyományőrző kapitány irányításával a vendég csapatok is szalagot kötöttek, illetve az együvé tartozás jeleként egy-egy szeget kalapácsoltak annak rúdjába. “E zászló alatt ne legyen harag és viszály, csak béke és szeretet”, mondta Bara László, szavait a gyülekezet ifjúsági kórusának énekszámai támasztották alá: “Van nekünk egy zászlónk, amit nem téphetnek szét…” (Kormorán együttes).
Állandósuló találkozó
A továbbiakban az ünneplők a Zichy kastélyban berendezett múzeumot látogatták meg dr.Szabó József avatott kalauzolásával, aki előzőleg a templomkertben látható emlékhelyeket is felsorjázta. Mindezek alatt a kultúrháznál szorgosan dolgoztak a disznótor lebonyolítói, úgyhogy mire a vendégek visszatértek oda, nem csak a helytörténeti relikviákból összeállított kiállítást tekinthették meg, de terített asztal is fogadta őket. A délutáni programban a pincesor, a Padalja meglátogatása volt soron, ahol a Kun, a Tolnay és a Mados pincészetek várták kiváló boraikkal egy-egy koccintásra a vendégeket, de persze a nótaszó is felcsendült. A napot a disznótoros vacsora zárta, újra a kultúrházban. Amit a fentebb idézett Kiss Gézától megtudtuk, a január végi találkozókat a huszár és kuruc hagyományőrzők ezentúl állandó programként jegyezhetik be éves naptáraikba.
Rencz Csaba. erdon.ro
2016. február 3.
Újabb házkutatás és kihallgatás Wass Albert szobor ügyben Szovátán
Újabb házkutatást tartottak és újabb eljárást indítottak a Szovátán felállított Wass Albert szobor ügyében. Február 2-án hajnalban kb. 30 maszkos és civil rendőr, feljelentésre kiadott házkutatási paranccsal érkezett és verte fel álmából Tóth Ferencet, aki 2015. pünkösdvasárnapján Wass Albert szobrot állított a saját háza udvarán.
A parancsot a segesvári ügyészség adta ki és kihallgatásra szóló idézőt adtak át a marosvásárhelyi rendőrségre annak ellenére, hogy az első bűnvádi eljárás még tart a marosvásárhelyi táblabíróságon, március 7-re kitűzött tárgyalással.
Többek közt elvittek egy számítógépet, egy Nyírő József CD-t, egy visszacsapó íjat, egy szablyát. Tóth Ferenc, Szováta. Erdély.ma
Újabb házkutatást tartottak és újabb eljárást indítottak a Szovátán felállított Wass Albert szobor ügyében. Február 2-án hajnalban kb. 30 maszkos és civil rendőr, feljelentésre kiadott házkutatási paranccsal érkezett és verte fel álmából Tóth Ferencet, aki 2015. pünkösdvasárnapján Wass Albert szobrot állított a saját háza udvarán.
A parancsot a segesvári ügyészség adta ki és kihallgatásra szóló idézőt adtak át a marosvásárhelyi rendőrségre annak ellenére, hogy az első bűnvádi eljárás még tart a marosvásárhelyi táblabíróságon, március 7-re kitűzött tárgyalással.
Többek közt elvittek egy számítógépet, egy Nyírő József CD-t, egy visszacsapó íjat, egy szablyát. Tóth Ferenc, Szováta. Erdély.ma
2016. február 9.
Brassai a lapokat osztotta volna Marosvásárhelyen
Utánajártunk annak, hogy miért borította majdnem fel Brassai Zsombor a nehezen összehozott többpárti politikai alkut a városban, és mit nyerhetett volna belőle.
Kommunikációs malőrnél több lehetett a hátterében annak a kijelentésnek, hogy Soós Zoltán RMDSZ-es színekben indul a polgármesteri tisztségért. A nyilatkozatot Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke dobta be múlt csütörtökön, napra pontosan egy héttel azután, hogy Kelemen Hunor szövetségi elnök egy sajtótájékoztatón azt mondta: nem kívánják Soós Zoltánt, a marosvásárhelyi előválasztások nyertesét politikailag az RMDSZ számára kisajátítani.
Brassai bejelentése, amihez a politikai intrikákhoz nem értő Soóst is sikerült néhány óra hosszat becsatornáznia, nagyot szólt több párt- és érdekképviseleti irodában, és szinte megtorpedózta a pártok vezetői által érzékenyen összehozott alkurendszert.
Brassai politikailag logikátlannak tűnő lépése kapcsán erősen kérdéses a miért. Megvizsgáltuk a történések hátterét és reprodukáltuk a motivációkat azok segítségével, akik közelről látják az eseményeket. Brassai Zsombor Kelemen Atilla utódjaként és bizalmi embereként vette át a megyei RMDSZ-t. Az elvárások nagyok voltak, de jelentős volt a politikai támogatottság is. Ennek ellenére az új elnök nem tudott az építkezés embere lenni, és a szervezeten belüli feszültségeket sem tudta kezelni.
Forrásaink szerint regnálása alatt Brassainak nem sikerült épkézláb politikai projekteket összeraknia, és rádöbbent arra, hogy politikai népszerűsége messze elmarad Vass Levente jelenlegi marosvásárhelyi választmányi elnökétől vagy Peti András alpolgármesterétől, eldöntötte, hogy úgy próbálja konszolidálni pozícióját, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az előválasztás projektből.
Itt azért is nagyot kellett alakítani, mert az előválasztás az alacsony részvétel miatt különben sem éppen nevezhető sikertörténetnek. A lehetőségek abból adódtak, hogy meglehetősen zavaros volt a kommunikáció arról, hogy miről is szól ez az előválasztás: a polgármester-jelöltségről? És ha igen, akkor az előválasztás nyertese pártszínekben, vagy esetleg független jelöltként indul? Mi lesz a tanácsosi listával? Lesz egy RMDSZ-es lista, vagy több magyar lista? Esetleg egy más konstrukcióban indulnának? Koalíciós lista lesz? (Azóta ez utóbbi opcióról tudjuk, hogy esett, hiszen az RMDSZ vezetősége néhány hete közölte, nem vállalja ennek rizikóját: a helyhatósági választási törvény nem fogalmaz eléggé egyértelműen, így nem biztos, hogy a nemzeti kisebbségek szervezetei indulhatnak koalícióban egy párttal, így kockázatosnak tartják bevállalni ezt a fajta együttműködést. Ha ugyanis valaki megtámadja a koalíciós listát a bíróságon, a bíróság döntése nyomán elkaszálhatják a tanácsosi jelöltlistákat). Brassai a meglehetősen ködös “összefogás” kódnéven kommunikálta az előválasztásokat, és ez a köd még mindig nem szállt fel, legyen szó jelöltről, szövetségről, vagy listáról.
Most Brassai arra számított, hogy Kelemen Hunor kényszerhelyzetbe kerül és áldását adja arra, hogy Soós Zoltán RMDSZ-színekben induljon. Azonban ezt benézte, mert Kelemen Hunor egyáltalán nem fogadta jól a dolgot.
Úgy tudjuk, hogy korábban, amikor Kelemen rákérdezett arra, hogy létezik-e egy háttér-megállapodás az EMNP és az RMDSZ között, akkor Brassai ezt letagadta. Azonban egyéb forrásokból arra lehetett következtetni, hogy Brassai még a nyáron legalább egy szóbeli megállapodást kötött az MPP-vel és az EMNP-vel az összefogásról és a koalíciós listáról. Ezt azonban a tusványosi előválasztás-jelölt vitán is tagadta, ahol Soós helyett vett részt.
Bizalmi válság (?)
Úgy tudjuk, hogy miután Brassai elutasította, hogy tiszta képet adjon arról, mi történik a megyében, Kelemen Hunor keresett egy módot arra, hogy jelezze: Brassait nem tartja politikai partnernek. Ezekre a bizalmi problémákra abból is lehet következtetni, hogy a december 21-i, az EMNP elnökségével való egyeztetésre nem Brassait, hanem a Maros megyében nagy népszerűségnek örvendő Péter Ferencet, Szováta polgármesterét hívta, akinek a találkozón való jelenlétét a RMDSZ Maros Megyei Szervezetének politikai alelnöki és a Székelyföldi Önkormányzati Tanács elnöki minősége is legitimálta.
Az EMNP elnökségével január 28-án is találkozott az RMDSZ elnöksége, azonban semmiben nem sikerült megállapodni.
Azonban történt aznap egy fontos közlés: Kelemen Hunor egyértelműsítette, hogy az RMDSZ nem kívánja kisajátítani Soós Zoltánt az RMDSZ számára. Pontosan egy hét múlva, február 4-én Brassai egy Soós Zoltánnal és Biró Zsolt MPP-elnökkel közösen tartott sajtótájékoztatón, az RMDSZ elnökségével mindenféle előzetes egyeztetés nélkül bejelentette, hogy Soós Zoltán RMDSZ-es jelöltként indul. A dolog pikantériáját az adja, hogy fél évvel ezelőtt Soós és Brassai arról győzködte az RMDSZ elnökét, hogy egyezzen bele az összefogás megvalósításába, és most, amikor az RMDSZ elnöke az összefogást szorgalmazta, akkor ők ennek ellenkezőjét közölték a sajtótájékoztatón.
A bizarr nyilatkozat Brassai részéről érkezett, Soós pedig a helyzetet nem ismerte fel, és mivel úgy tartotta, hogy a koalíciós lista nem jöhet létre a szövetségi elnök által megjelölt törvényi akadály miatt, vagy egyszerű naivságból röptében átvette a témát, igaz, egy napra rá, február 5-én igyekezett korrigálni. Azt írta, hogy reméli, sikerül megtalálni azt a jogi keretet, aminek köszönhetően a magyar politikai erők közötti összefogás megvalósulhat és amennyiben ez nem sikerül, utolsó változatként felmerül annak lehetősége is, hogy független polgármesterjelöltként méretkezik meg a választáson.
Mi vezérelhette Brassait a bejelentés megtételében?
Minden nyilvánvaló logika ellenére, Brassai úgy gondolta, megengedheti magának azt, hogy bejelenti Soós RMDSZ-színekben való indulását. Ennek két oka lehet: tegyük fel, hogy nem zajlik megfelelően a kommunikáció az RMDSZ megyei és országos szintjei között, azért az mégiscsak nehezen hihető, hogy a megyei elnök sajtót sem olvas. Kelemen Hunor pedig a január 28-i egyeztetés után a sajtó előtt egyértelművé tette az RMDSZ álláspontját arra vonatkozóan, hogy nem akarja kisajátítani a jelöltet. Tehát Brassai nyíltan szembement az egy héttel azelőtti szövetségi elnöki állásponttal, ami Kelemen hitelességét bomlasztja, és támadási felületet szolgáltatott ezzel a politikai ellenfeleknek. Brassai vélhetően az országos vezetés felé azt akarta bizonygatni, hogy Maros megyében ő osztja a lapokat.
A másik okot elektorális szempontok szolgáltathatták: mivel a koalíciós indulás témája lekerült a napirendről, egyszersmind felerősödött annak a rizikója, hogy ha Soós nem RMDSZ-es színekben indul a polgármesterségért, akkor nem lehet rajta az RMDSZ-es tanácsosi listán. A törvény értelmében ugyanis a szövetségi tanácsosi listán csak akkor szerepelhet, ha a szövetség színeiben indul a polgármesteri tisztségért.
Noha később az RMDSZ ügyvezető elnöke nyilatkozatának hatására, vagy egyszerűen azért, mert rádöbbent, hogy politikailag vállalhatatlan nyilatkozatot tett, Brassai visszakozott, és már másnap azt mondta a Transindexnek, hogy végső soron nincs eldöntve semmi, hiszen a Vass Levente által elnökölt Marosvásárhelyi Választmánynak kell eldöntenie, hogy milyen konstrukcióban indul a választáson Soós Zoltán. Erre a felvetésre azonban Vass Levente háborodott fel, és kijelentette, elzárkózik attól, hogy a választmányt arra használják fel egyesek, hogy a testület révén kommunikációs malőrjeiket kezeljék.
Mit mond most Soós?
Soós Zoltán a Transindexnek február 8-án, hétfőn azt nyilatkozta, a politikai összefogás megvalósult azáltal, hogy Marosvásárhelynek van összmagyar polgármester-jelöltje. A jelölt bízik abban, hogy a pártok bölcs megoldásra jutnak. A maga részéről, ha a helyzet úgy kívánja meg, akkor a független jelöltséget is szívesen vállalja, nincs ez ellen kifogása, még akkor sem, ha nem választják meg, és akkor tanácsosi mandátumra sem tarthat igényt. "De ezzel a lehetőséggel nem foglalkozom. Természetesen nyerni akarok" - mondta Soós Zoltán.
Kertész Melinda. Transindex.ro
Utánajártunk annak, hogy miért borította majdnem fel Brassai Zsombor a nehezen összehozott többpárti politikai alkut a városban, és mit nyerhetett volna belőle.
Kommunikációs malőrnél több lehetett a hátterében annak a kijelentésnek, hogy Soós Zoltán RMDSZ-es színekben indul a polgármesteri tisztségért. A nyilatkozatot Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke dobta be múlt csütörtökön, napra pontosan egy héttel azután, hogy Kelemen Hunor szövetségi elnök egy sajtótájékoztatón azt mondta: nem kívánják Soós Zoltánt, a marosvásárhelyi előválasztások nyertesét politikailag az RMDSZ számára kisajátítani.
Brassai bejelentése, amihez a politikai intrikákhoz nem értő Soóst is sikerült néhány óra hosszat becsatornáznia, nagyot szólt több párt- és érdekképviseleti irodában, és szinte megtorpedózta a pártok vezetői által érzékenyen összehozott alkurendszert.
Brassai politikailag logikátlannak tűnő lépése kapcsán erősen kérdéses a miért. Megvizsgáltuk a történések hátterét és reprodukáltuk a motivációkat azok segítségével, akik közelről látják az eseményeket. Brassai Zsombor Kelemen Atilla utódjaként és bizalmi embereként vette át a megyei RMDSZ-t. Az elvárások nagyok voltak, de jelentős volt a politikai támogatottság is. Ennek ellenére az új elnök nem tudott az építkezés embere lenni, és a szervezeten belüli feszültségeket sem tudta kezelni.
Forrásaink szerint regnálása alatt Brassainak nem sikerült épkézláb politikai projekteket összeraknia, és rádöbbent arra, hogy politikai népszerűsége messze elmarad Vass Levente jelenlegi marosvásárhelyi választmányi elnökétől vagy Peti András alpolgármesterétől, eldöntötte, hogy úgy próbálja konszolidálni pozícióját, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az előválasztás projektből.
Itt azért is nagyot kellett alakítani, mert az előválasztás az alacsony részvétel miatt különben sem éppen nevezhető sikertörténetnek. A lehetőségek abból adódtak, hogy meglehetősen zavaros volt a kommunikáció arról, hogy miről is szól ez az előválasztás: a polgármester-jelöltségről? És ha igen, akkor az előválasztás nyertese pártszínekben, vagy esetleg független jelöltként indul? Mi lesz a tanácsosi listával? Lesz egy RMDSZ-es lista, vagy több magyar lista? Esetleg egy más konstrukcióban indulnának? Koalíciós lista lesz? (Azóta ez utóbbi opcióról tudjuk, hogy esett, hiszen az RMDSZ vezetősége néhány hete közölte, nem vállalja ennek rizikóját: a helyhatósági választási törvény nem fogalmaz eléggé egyértelműen, így nem biztos, hogy a nemzeti kisebbségek szervezetei indulhatnak koalícióban egy párttal, így kockázatosnak tartják bevállalni ezt a fajta együttműködést. Ha ugyanis valaki megtámadja a koalíciós listát a bíróságon, a bíróság döntése nyomán elkaszálhatják a tanácsosi jelöltlistákat). Brassai a meglehetősen ködös “összefogás” kódnéven kommunikálta az előválasztásokat, és ez a köd még mindig nem szállt fel, legyen szó jelöltről, szövetségről, vagy listáról.
Most Brassai arra számított, hogy Kelemen Hunor kényszerhelyzetbe kerül és áldását adja arra, hogy Soós Zoltán RMDSZ-színekben induljon. Azonban ezt benézte, mert Kelemen Hunor egyáltalán nem fogadta jól a dolgot.
Úgy tudjuk, hogy korábban, amikor Kelemen rákérdezett arra, hogy létezik-e egy háttér-megállapodás az EMNP és az RMDSZ között, akkor Brassai ezt letagadta. Azonban egyéb forrásokból arra lehetett következtetni, hogy Brassai még a nyáron legalább egy szóbeli megállapodást kötött az MPP-vel és az EMNP-vel az összefogásról és a koalíciós listáról. Ezt azonban a tusványosi előválasztás-jelölt vitán is tagadta, ahol Soós helyett vett részt.
Bizalmi válság (?)
Úgy tudjuk, hogy miután Brassai elutasította, hogy tiszta képet adjon arról, mi történik a megyében, Kelemen Hunor keresett egy módot arra, hogy jelezze: Brassait nem tartja politikai partnernek. Ezekre a bizalmi problémákra abból is lehet következtetni, hogy a december 21-i, az EMNP elnökségével való egyeztetésre nem Brassait, hanem a Maros megyében nagy népszerűségnek örvendő Péter Ferencet, Szováta polgármesterét hívta, akinek a találkozón való jelenlétét a RMDSZ Maros Megyei Szervezetének politikai alelnöki és a Székelyföldi Önkormányzati Tanács elnöki minősége is legitimálta.
Az EMNP elnökségével január 28-án is találkozott az RMDSZ elnöksége, azonban semmiben nem sikerült megállapodni.
Azonban történt aznap egy fontos közlés: Kelemen Hunor egyértelműsítette, hogy az RMDSZ nem kívánja kisajátítani Soós Zoltánt az RMDSZ számára. Pontosan egy hét múlva, február 4-én Brassai egy Soós Zoltánnal és Biró Zsolt MPP-elnökkel közösen tartott sajtótájékoztatón, az RMDSZ elnökségével mindenféle előzetes egyeztetés nélkül bejelentette, hogy Soós Zoltán RMDSZ-es jelöltként indul. A dolog pikantériáját az adja, hogy fél évvel ezelőtt Soós és Brassai arról győzködte az RMDSZ elnökét, hogy egyezzen bele az összefogás megvalósításába, és most, amikor az RMDSZ elnöke az összefogást szorgalmazta, akkor ők ennek ellenkezőjét közölték a sajtótájékoztatón.
A bizarr nyilatkozat Brassai részéről érkezett, Soós pedig a helyzetet nem ismerte fel, és mivel úgy tartotta, hogy a koalíciós lista nem jöhet létre a szövetségi elnök által megjelölt törvényi akadály miatt, vagy egyszerű naivságból röptében átvette a témát, igaz, egy napra rá, február 5-én igyekezett korrigálni. Azt írta, hogy reméli, sikerül megtalálni azt a jogi keretet, aminek köszönhetően a magyar politikai erők közötti összefogás megvalósulhat és amennyiben ez nem sikerül, utolsó változatként felmerül annak lehetősége is, hogy független polgármesterjelöltként méretkezik meg a választáson.
Mi vezérelhette Brassait a bejelentés megtételében?
Minden nyilvánvaló logika ellenére, Brassai úgy gondolta, megengedheti magának azt, hogy bejelenti Soós RMDSZ-színekben való indulását. Ennek két oka lehet: tegyük fel, hogy nem zajlik megfelelően a kommunikáció az RMDSZ megyei és országos szintjei között, azért az mégiscsak nehezen hihető, hogy a megyei elnök sajtót sem olvas. Kelemen Hunor pedig a január 28-i egyeztetés után a sajtó előtt egyértelművé tette az RMDSZ álláspontját arra vonatkozóan, hogy nem akarja kisajátítani a jelöltet. Tehát Brassai nyíltan szembement az egy héttel azelőtti szövetségi elnöki állásponttal, ami Kelemen hitelességét bomlasztja, és támadási felületet szolgáltatott ezzel a politikai ellenfeleknek. Brassai vélhetően az országos vezetés felé azt akarta bizonygatni, hogy Maros megyében ő osztja a lapokat.
A másik okot elektorális szempontok szolgáltathatták: mivel a koalíciós indulás témája lekerült a napirendről, egyszersmind felerősödött annak a rizikója, hogy ha Soós nem RMDSZ-es színekben indul a polgármesterségért, akkor nem lehet rajta az RMDSZ-es tanácsosi listán. A törvény értelmében ugyanis a szövetségi tanácsosi listán csak akkor szerepelhet, ha a szövetség színeiben indul a polgármesteri tisztségért.
Noha később az RMDSZ ügyvezető elnöke nyilatkozatának hatására, vagy egyszerűen azért, mert rádöbbent, hogy politikailag vállalhatatlan nyilatkozatot tett, Brassai visszakozott, és már másnap azt mondta a Transindexnek, hogy végső soron nincs eldöntve semmi, hiszen a Vass Levente által elnökölt Marosvásárhelyi Választmánynak kell eldöntenie, hogy milyen konstrukcióban indul a választáson Soós Zoltán. Erre a felvetésre azonban Vass Levente háborodott fel, és kijelentette, elzárkózik attól, hogy a választmányt arra használják fel egyesek, hogy a testület révén kommunikációs malőrjeiket kezeljék.
Mit mond most Soós?
Soós Zoltán a Transindexnek február 8-án, hétfőn azt nyilatkozta, a politikai összefogás megvalósult azáltal, hogy Marosvásárhelynek van összmagyar polgármester-jelöltje. A jelölt bízik abban, hogy a pártok bölcs megoldásra jutnak. A maga részéről, ha a helyzet úgy kívánja meg, akkor a független jelöltséget is szívesen vállalja, nincs ez ellen kifogása, még akkor sem, ha nem választják meg, és akkor tanácsosi mandátumra sem tarthat igényt. "De ezzel a lehetőséggel nem foglalkozom. Természetesen nyerni akarok" - mondta Soós Zoltán.
Kertész Melinda. Transindex.ro
2016. február 13.
Székely Fesztivál másodszor
A tavalyi hagyományteremtő próbálkozás után, idén is tartanak Székely Fesztivált Budapesten. A rendezvény fővédnöke Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter. Bár az első is sikeres volt, a másodikat még inkább a magas színvonal és az értékfelmutatás jegyében kívánják lebonyolítani. Lukács Csaba újságíróval, a Székely Szeretetszolgálat Alapítvány vezetőjével, a fesztivál ötletgazdájával beszélgettünk az idei tervekről és a szervezési folyamat jelenlegi állásáról.
A második kerületben, Budán található Millenáris kitűnő helyszínnek bizonyult – mondotta Lukács Csaba –, viszonylag könnyen megközelíthető, kellőképpen tágas, jelentős külső és belső terek állnak rendelkezésre. Magát a fesztivált május 5. és 8. között tartjuk, egy olyan hétvégén, amikor az emberek túl vannak május 1-jén, ami idén vasárnapra esik, úgyhogy nem kell munkaszüneti adni Magyarországon, s egy héttel előzi meg pünkösd ünnepét, ami tudvalevőleg többszázezer Kárpát-medencében élő ember számára immár rendszerint és természetes módon magába foglalja a Csíksomlyóra irányuló zarándokutat.
Kiváló az időzítés
Ebben az időszakban felértékelődik, rendszerint előtérbe kerül a Székelyföld, úgyhogy akár a tervezett utazás bevezetője, testi-lelki ráhangolódás ez a négy, illetőleg három nap, s ekkor lehet tájékozódni és akár tervezni egy nagyobb nyári utazást is.
– Mi jellemzi az idei fesztivált? Miben fog különbözni a tavalyitól?
– Idén Kovászna megye a díszvendég. Az első napon, május 5-én, csütörtökön zártkörű szakmai napot tartunk. Mivel most az egészségturizmus a központi téma, a mofetták, a sós- és borvízes fürdők, az ásványvizek, a gyógyiszapok, a gyógynövények szolgáltatják a központi témakört, s azok a vállalkozások, amelyek e szegmensekben tevékenykednek. A következő három nap folyamán – tehát május 6. és 8. között – a lehető legszínesebb kulturális kínálatot szeretnénk biztosítani.
A Székelyföld nem csak az Erdély-romantika része
Mivel a D épületben vetítőterem van, kihasználjuk a lehetőséget és egyúttal olyan természet- és dokumentumfilmeket mutatunk be, melyek jelentős sikereket értek el a különböző seregszemléken, s amelyek reprezentatív módon vallanak a Székelyföldről (Méregzöld mesék, Két székely, Párhuzamos múlt, Ha nem használ, nem is árt stb.). Meg akarjuk mutatni a turisztikai szakmának Magyarországon, hogy a Székelyföld nem csak rokoni látogatást jelent, nem csak az Erdély-romantika része, hanem annál jóval több.
Ebben a fontos régióban komoly lehetőségek vannak és egyre nagyobb a kapacitás az egészségturizmus terén is… És sok gyermekprogramot tervezünk. A két megye – Hargita és Kovászna – csapata mellett, itt lesz a Székelyföldi Legendárium; a Nőileg magazinnal közösen pedig beszélgetéseket tartunk „székelyföldi celebekkel”. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a gasztrokulturális majális ne csak a magyaroké, ne csak a budapestieké legyen, hanem alkalmat kínáljon azok számára is, akik elköltöztek a Székelyföldről, meg azoknak is, akiknek már a felmenői telepedtek le az anyaországban. Ilyen vonatkozásból a gyökerek megkeresését és erősítését szolgálná a rendezvénysorozat.
– Hogyan lehet jelentkezni?
– Működik a honlapunk: www.szekelyfesztival.hu. Elektronikus úton kínáljuk fel a nevezés lehetőséget, villanyposta-fiókokon, mobil-telefonszámokon lehet hívni a szervezőket; értelemszerűen ki kell tölteni a portálon található felületet, és a megadott címre vissza kell küldeni nekünk a kiállító adatait tartalmazó űrlapot.
Prémium-kategória és Nagy Találkozás
Hangsúlyozom, hogy fenntartjuk magunknak a jogot a prémium-kategóriás termékek megválogatására. Száz kiállító egységet tudunk fogadni. Csak akkor jöhet egy-egy kiállító, ha a saját portékáját hozza! A Nagy Találkozáshoz virtuális falusgazdákat keresünk, akik a közösségi hálózatok révén, interneten, ismeretségi körben, a rokonságban összegyűjtik a földijeiket.
A települések szervezetten érkező képviselőinek kedvezményes belépőt biztosítunk. A Székelyudvarhelyről, Szovátáról, Bölönből elszármazottak már jelentkeztek. A fesztivál harmadik napján majd időpontokat sorsolunk ki, amikor a települések képviselői összegyűlhetnek ismerkedni és közös fényképet készíttetni. Rendezvényünk hivatalos fotósa a csoportok rendelkezésére fog majd állni.
– Van-e bérleti díj a cégek számára? Milyen áron lehet belépőt venni?
– A száz kiválasztott bemutatkozó a székely kézművesség, a helyipar, a kultúra és a vendéglátás elitjét fogja képviselni. Számukra a bemutatkozási és árusítási lehetőség ingyenes. A belépő, azaz a napijegy ára 1000 Ft, tíz év alatti gyermekek számára ingyenes. Jelentkezni, úgy a kiállítóknak, mint a települések képviselőinek február 28-ig lehet.
Simó Márton. Székelyhon.ro
A tavalyi hagyományteremtő próbálkozás után, idén is tartanak Székely Fesztivált Budapesten. A rendezvény fővédnöke Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter. Bár az első is sikeres volt, a másodikat még inkább a magas színvonal és az értékfelmutatás jegyében kívánják lebonyolítani. Lukács Csaba újságíróval, a Székely Szeretetszolgálat Alapítvány vezetőjével, a fesztivál ötletgazdájával beszélgettünk az idei tervekről és a szervezési folyamat jelenlegi állásáról.
A második kerületben, Budán található Millenáris kitűnő helyszínnek bizonyult – mondotta Lukács Csaba –, viszonylag könnyen megközelíthető, kellőképpen tágas, jelentős külső és belső terek állnak rendelkezésre. Magát a fesztivált május 5. és 8. között tartjuk, egy olyan hétvégén, amikor az emberek túl vannak május 1-jén, ami idén vasárnapra esik, úgyhogy nem kell munkaszüneti adni Magyarországon, s egy héttel előzi meg pünkösd ünnepét, ami tudvalevőleg többszázezer Kárpát-medencében élő ember számára immár rendszerint és természetes módon magába foglalja a Csíksomlyóra irányuló zarándokutat.
Kiváló az időzítés
Ebben az időszakban felértékelődik, rendszerint előtérbe kerül a Székelyföld, úgyhogy akár a tervezett utazás bevezetője, testi-lelki ráhangolódás ez a négy, illetőleg három nap, s ekkor lehet tájékozódni és akár tervezni egy nagyobb nyári utazást is.
– Mi jellemzi az idei fesztivált? Miben fog különbözni a tavalyitól?
– Idén Kovászna megye a díszvendég. Az első napon, május 5-én, csütörtökön zártkörű szakmai napot tartunk. Mivel most az egészségturizmus a központi téma, a mofetták, a sós- és borvízes fürdők, az ásványvizek, a gyógyiszapok, a gyógynövények szolgáltatják a központi témakört, s azok a vállalkozások, amelyek e szegmensekben tevékenykednek. A következő három nap folyamán – tehát május 6. és 8. között – a lehető legszínesebb kulturális kínálatot szeretnénk biztosítani.
A Székelyföld nem csak az Erdély-romantika része
Mivel a D épületben vetítőterem van, kihasználjuk a lehetőséget és egyúttal olyan természet- és dokumentumfilmeket mutatunk be, melyek jelentős sikereket értek el a különböző seregszemléken, s amelyek reprezentatív módon vallanak a Székelyföldről (Méregzöld mesék, Két székely, Párhuzamos múlt, Ha nem használ, nem is árt stb.). Meg akarjuk mutatni a turisztikai szakmának Magyarországon, hogy a Székelyföld nem csak rokoni látogatást jelent, nem csak az Erdély-romantika része, hanem annál jóval több.
Ebben a fontos régióban komoly lehetőségek vannak és egyre nagyobb a kapacitás az egészségturizmus terén is… És sok gyermekprogramot tervezünk. A két megye – Hargita és Kovászna – csapata mellett, itt lesz a Székelyföldi Legendárium; a Nőileg magazinnal közösen pedig beszélgetéseket tartunk „székelyföldi celebekkel”. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a gasztrokulturális majális ne csak a magyaroké, ne csak a budapestieké legyen, hanem alkalmat kínáljon azok számára is, akik elköltöztek a Székelyföldről, meg azoknak is, akiknek már a felmenői telepedtek le az anyaországban. Ilyen vonatkozásból a gyökerek megkeresését és erősítését szolgálná a rendezvénysorozat.
– Hogyan lehet jelentkezni?
– Működik a honlapunk: www.szekelyfesztival.hu. Elektronikus úton kínáljuk fel a nevezés lehetőséget, villanyposta-fiókokon, mobil-telefonszámokon lehet hívni a szervezőket; értelemszerűen ki kell tölteni a portálon található felületet, és a megadott címre vissza kell küldeni nekünk a kiállító adatait tartalmazó űrlapot.
Prémium-kategória és Nagy Találkozás
Hangsúlyozom, hogy fenntartjuk magunknak a jogot a prémium-kategóriás termékek megválogatására. Száz kiállító egységet tudunk fogadni. Csak akkor jöhet egy-egy kiállító, ha a saját portékáját hozza! A Nagy Találkozáshoz virtuális falusgazdákat keresünk, akik a közösségi hálózatok révén, interneten, ismeretségi körben, a rokonságban összegyűjtik a földijeiket.
A települések szervezetten érkező képviselőinek kedvezményes belépőt biztosítunk. A Székelyudvarhelyről, Szovátáról, Bölönből elszármazottak már jelentkeztek. A fesztivál harmadik napján majd időpontokat sorsolunk ki, amikor a települések képviselői összegyűlhetnek ismerkedni és közös fényképet készíttetni. Rendezvényünk hivatalos fotósa a csoportok rendelkezésére fog majd állni.
– Van-e bérleti díj a cégek számára? Milyen áron lehet belépőt venni?
– A száz kiválasztott bemutatkozó a székely kézművesség, a helyipar, a kultúra és a vendéglátás elitjét fogja képviselni. Számukra a bemutatkozási és árusítási lehetőség ingyenes. A belépő, azaz a napijegy ára 1000 Ft, tíz év alatti gyermekek számára ingyenes. Jelentkezni, úgy a kiállítóknak, mint a települések képviselőinek február 28-ig lehet.
Simó Márton. Székelyhon.ro
2016. február 25.
Az erdélyi magyaroknak elsősorban gazdasági és egészségügyi kérdésekben vannak elvárásai az RMDSZ-szel szemben
Az erdélyi magyaroknak a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) szembeni általános elvárásai elsősorban a gazdaság és az egészségügy terén jelentkeznek – jelentette ki Nagy Zoltán Levente, az RMDSZ ügyvezető alelnöke.
A szövetség szerdai tájékoztató hírlevele idézte a területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnököt, aki közölte, lezárult az RMDSZ által indított úgynevezett városi konzultáció, amely során négy hónap alatt 36 erdélyi városban több mint 50 ezer magyar családot kérdeztek meg arról, melyek a legfontosabb problémáik, és milyen ügyekkel kell foglalkoznia az RMDSZ-nek. Az alelnök szerint a megkérdezettek a legfontosabb négy feladatként a munkahelyteremtést, az egészségügyi ellátás javítását, a jövedelmek emelését és az erdélyi utak feljavítását jelölték meg. Közép-Erdélyben és a szórványban mindezek mellett a magyar nyelvű oktatás támogatására van igény. Ugyanakkor a válaszadók azt is elvárják az RMDSZ-től, hogy nemzetiségi kérdésekben is kiálljon mellettük. A települések fejlődési irányát a megkérdezettek túlnyomó többsége (71 százaléka) kedvezőnek ítélte meg. Ezek aránya átlagon felüli a székelyföldi városokban. Nagy Zoltán Levente rámutatott: az elégedetlenek aránya a Partiumban a legmagasabb, ott elsősorban Szatmárnémeti lakói kifogásolták a település lassú fejlődését.
Hozzátette: a jelenlegi polgármesterekkel a válaszadók 52 százaléka elégedett. A magyar nemzetiségű polgármestereknél ugyanez az arány 69 százalék, a román városvezetők esetében 40 százalék. A legkedveltebb erdélyi magyar polgármesterek Erdőszentgyörgy, Nagyszalonta, Nagykároly, Szováta, Szilágycseh, Nyárádszereda, Sepsiszentgyörgy, Pécska és Barót vezetői. Átlagon aluli elismerést Gyergyószentmiklós és Székelyudvarhely elöljárói kaptak. A román polgármesterek közül Szatmárnémeti városvezetője a leginkább elutasított.
A konzultáció során a könnyített honosításról is kérdezték az erdélyi magyarokat. Túlnyomó többségük úgy vélekedett, hogy magyarságtudatának megerősítéséért kérte a magyar állampolgárságot. Akik még nem igényelték, leginkább arra hivatkoztak, hogy tartanak a bonyolult és költséges ügyintézéstől.
Nagy Zoltán Levente emlékeztetett, hogy az általa vezetett Eurotrans Alapítvány által végzett honosítás ingyenes, és közölte, tájékoztató kampányt indítanak, hogy minden romániai magyar értesüljön erről a lehetőségről. erdon.ro
Az erdélyi magyaroknak a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) szembeni általános elvárásai elsősorban a gazdaság és az egészségügy terén jelentkeznek – jelentette ki Nagy Zoltán Levente, az RMDSZ ügyvezető alelnöke.
A szövetség szerdai tájékoztató hírlevele idézte a területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnököt, aki közölte, lezárult az RMDSZ által indított úgynevezett városi konzultáció, amely során négy hónap alatt 36 erdélyi városban több mint 50 ezer magyar családot kérdeztek meg arról, melyek a legfontosabb problémáik, és milyen ügyekkel kell foglalkoznia az RMDSZ-nek. Az alelnök szerint a megkérdezettek a legfontosabb négy feladatként a munkahelyteremtést, az egészségügyi ellátás javítását, a jövedelmek emelését és az erdélyi utak feljavítását jelölték meg. Közép-Erdélyben és a szórványban mindezek mellett a magyar nyelvű oktatás támogatására van igény. Ugyanakkor a válaszadók azt is elvárják az RMDSZ-től, hogy nemzetiségi kérdésekben is kiálljon mellettük. A települések fejlődési irányát a megkérdezettek túlnyomó többsége (71 százaléka) kedvezőnek ítélte meg. Ezek aránya átlagon felüli a székelyföldi városokban. Nagy Zoltán Levente rámutatott: az elégedetlenek aránya a Partiumban a legmagasabb, ott elsősorban Szatmárnémeti lakói kifogásolták a település lassú fejlődését.
Hozzátette: a jelenlegi polgármesterekkel a válaszadók 52 százaléka elégedett. A magyar nemzetiségű polgármestereknél ugyanez az arány 69 százalék, a román városvezetők esetében 40 százalék. A legkedveltebb erdélyi magyar polgármesterek Erdőszentgyörgy, Nagyszalonta, Nagykároly, Szováta, Szilágycseh, Nyárádszereda, Sepsiszentgyörgy, Pécska és Barót vezetői. Átlagon aluli elismerést Gyergyószentmiklós és Székelyudvarhely elöljárói kaptak. A román polgármesterek közül Szatmárnémeti városvezetője a leginkább elutasított.
A konzultáció során a könnyített honosításról is kérdezték az erdélyi magyarokat. Túlnyomó többségük úgy vélekedett, hogy magyarságtudatának megerősítéséért kérte a magyar állampolgárságot. Akik még nem igényelték, leginkább arra hivatkoztak, hogy tartanak a bonyolult és költséges ügyintézéstől.
Nagy Zoltán Levente emlékeztetett, hogy az általa vezetett Eurotrans Alapítvány által végzett honosítás ingyenes, és közölte, tájékoztató kampányt indítanak, hogy minden romániai magyar értesüljön erről a lehetőségről. erdon.ro
2016. február 25.
Lezárult a konzultáció
Mit akar az erdélyi magyar nemzet?
Lezárult az RMDSZ által indított városi konzultáció, amelynek során 4 hónapon keresztül 36 erdélyi városban több mint 50 ezer magyar családot kérdeztek meg arról, hogy milyen ügyekkel kell foglalkoznia az RMDSZ-nek.
Nagy Zoltán Levente, az RMDSZ területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnöke így összegezte az eredményeket: a konzultáció során a magyar emberek egyértelműen megfogalmazták, alapvetően gazdasági és egészségügyi kérdésekre vonatkoznak az RMDSZ-szel szemben támasztott általános elvárásaik. A munkahelyteremtés, az egészségügyi ellátás javítása, a jövedelmek emelése és az erdélyi utak feljavítása a legfontosabb négy feladat. Közép-Erdélyben és a szórványban mindezek mellett a magyar nyelvű oktatás támogatására van kiemelkedő igény. A 36 erdélyi városban ugyanakkor a megkérdezett magyar emberek azt is elvárják az RMDSZ-től, hogy nemzetiségi kérdésekben is kiálljon, és megvédje jogaikat.
A jelenlegi polgármesterekkel a válaszadók 52 százaléka elégedett, magyar nemzetiségű polgármesterek esetében ugyanez az arány 69, a román városvezetők esetében 40 százalékos. A legkedveltebb magyar polgármesterek Erdőszentgyörgy, Nagyszalonta, Nagykároly, Szováta, Szilágycseh, Nyárádszereda, Sepsiszentgyörgy, Pécska és Barót vezetői. Átlagon aluli elismerést Gyergyószentmiklós és Székelyudvarhely városgazdái kaptak. A román polgármesterek közül Szatmárnémeti elöljárója a leginkább elutasított.
Az RMDSZ megítélése az egyes városok szintjén nagyon differenciált. Átlag felett Szilágycseh, Nagykároly, Szováta, Beszterce, Arad, Nagyenyed, Szatmárnémeti, Erdőszentgyörgy, Szászrégen, Bethlen, Nagybánya, Kisjenő, Nagyszalonta, Vajdahunyad, Zilah, Pécska, Csíkszereda válaszadói értékelik pozitívnak az RMDSZ tevékenységét. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Mit akar az erdélyi magyar nemzet?
Lezárult az RMDSZ által indított városi konzultáció, amelynek során 4 hónapon keresztül 36 erdélyi városban több mint 50 ezer magyar családot kérdeztek meg arról, hogy milyen ügyekkel kell foglalkoznia az RMDSZ-nek.
Nagy Zoltán Levente, az RMDSZ területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnöke így összegezte az eredményeket: a konzultáció során a magyar emberek egyértelműen megfogalmazták, alapvetően gazdasági és egészségügyi kérdésekre vonatkoznak az RMDSZ-szel szemben támasztott általános elvárásaik. A munkahelyteremtés, az egészségügyi ellátás javítása, a jövedelmek emelése és az erdélyi utak feljavítása a legfontosabb négy feladat. Közép-Erdélyben és a szórványban mindezek mellett a magyar nyelvű oktatás támogatására van kiemelkedő igény. A 36 erdélyi városban ugyanakkor a megkérdezett magyar emberek azt is elvárják az RMDSZ-től, hogy nemzetiségi kérdésekben is kiálljon, és megvédje jogaikat.
A jelenlegi polgármesterekkel a válaszadók 52 százaléka elégedett, magyar nemzetiségű polgármesterek esetében ugyanez az arány 69, a román városvezetők esetében 40 százalékos. A legkedveltebb magyar polgármesterek Erdőszentgyörgy, Nagyszalonta, Nagykároly, Szováta, Szilágycseh, Nyárádszereda, Sepsiszentgyörgy, Pécska és Barót vezetői. Átlagon aluli elismerést Gyergyószentmiklós és Székelyudvarhely városgazdái kaptak. A román polgármesterek közül Szatmárnémeti elöljárója a leginkább elutasított.
Az RMDSZ megítélése az egyes városok szintjén nagyon differenciált. Átlag felett Szilágycseh, Nagykároly, Szováta, Beszterce, Arad, Nagyenyed, Szatmárnémeti, Erdőszentgyörgy, Szászrégen, Bethlen, Nagybánya, Kisjenő, Nagyszalonta, Vajdahunyad, Zilah, Pécska, Csíkszereda válaszadói értékelik pozitívnak az RMDSZ tevékenységét. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. február 27.
Líra kettős csendben
Rendhagyó könyv*, posztumusz kötet, apa és fia közös jelentkezése, fiatalon elhunyt költő versei és balesetben életét vesztett képzőművész édesapja szénrajzai. Kusztos Sz. Endre 33 évesen halt meg 1992-ben. A szíve vitte el. Biológus volt, és nem mellesleg a költészet elkötelezettje. Verseiből annak idején lapunk olvasói is megismerhettek néhányat. A korondi Firtos Művelődési Egylet a Hazanéző Könyvek sorozatában 37-et jelentetett meg az emberiség létkérdéseit és önmaga sorsát faggató lírikus verseiből. A kiadvány szerkesztője, Ambrus Lajos így ajánlja be a válogatást a kötet fülszövegében: "A ránk maradt, többnyire kéziratos, rövid, megvallottan szürrealista és neoavantgárd jegyeket is viselő lírai vallomásaiban – a szabad versre jellemzően – a gondolatok akadály nélkül áradnak. S ha tömörít, mert még »versprózában« is szembetűnően filmkockaként regisztrálja megfigyeléseit, azt a művészi hatás fokozásáért teszi. Korai távozása nemcsak a Sóvidék, hanem az egész erdélyi magyar irodalom vesztesége."
A kipárnázott csendben című verseskönyvet február 15-én mutatták be a költő szülővárosában, Szovátán, apja, a 90. életévében halálos autóbaleset áldozataként távozott Kusztos Endre elhunytának első évfordulóján. A versgyűjteményt a grafikus fekete-fehér "sorsmetaforái" illusztrálják. A 12 grafikai lap és a lírai megnyilatkozások szervesen egybefonódnak, egymást felerősítve ragadják meg a közönséget, és hagynak mély nyomot benne. Valahogy úgy, ahogy a szerkesztő A. L. is reméli: "Tűnhetnek itt túl komornak a versek és a rajzok, de együtt egy Áprily- féle márciusi diákkedv kitöréseként egy ős evoét egyszer majd csak a fénybe kiáltanak értünk ezeken a zenélő erdélyi tájakon".
*Kusztos Sz. Endre: A kipárnázott csendben. Versek. Szerkesztette Ambrus Lajos. Könyvterv és tipográfia: Siklódi Zsolt, Korond, 2016
(nk) Népújság (Marosvásárhely)
Rendhagyó könyv*, posztumusz kötet, apa és fia közös jelentkezése, fiatalon elhunyt költő versei és balesetben életét vesztett képzőművész édesapja szénrajzai. Kusztos Sz. Endre 33 évesen halt meg 1992-ben. A szíve vitte el. Biológus volt, és nem mellesleg a költészet elkötelezettje. Verseiből annak idején lapunk olvasói is megismerhettek néhányat. A korondi Firtos Művelődési Egylet a Hazanéző Könyvek sorozatában 37-et jelentetett meg az emberiség létkérdéseit és önmaga sorsát faggató lírikus verseiből. A kiadvány szerkesztője, Ambrus Lajos így ajánlja be a válogatást a kötet fülszövegében: "A ránk maradt, többnyire kéziratos, rövid, megvallottan szürrealista és neoavantgárd jegyeket is viselő lírai vallomásaiban – a szabad versre jellemzően – a gondolatok akadály nélkül áradnak. S ha tömörít, mert még »versprózában« is szembetűnően filmkockaként regisztrálja megfigyeléseit, azt a művészi hatás fokozásáért teszi. Korai távozása nemcsak a Sóvidék, hanem az egész erdélyi magyar irodalom vesztesége."
A kipárnázott csendben című verseskönyvet február 15-én mutatták be a költő szülővárosában, Szovátán, apja, a 90. életévében halálos autóbaleset áldozataként távozott Kusztos Endre elhunytának első évfordulóján. A versgyűjteményt a grafikus fekete-fehér "sorsmetaforái" illusztrálják. A 12 grafikai lap és a lírai megnyilatkozások szervesen egybefonódnak, egymást felerősítve ragadják meg a közönséget, és hagynak mély nyomot benne. Valahogy úgy, ahogy a szerkesztő A. L. is reméli: "Tűnhetnek itt túl komornak a versek és a rajzok, de együtt egy Áprily- féle márciusi diákkedv kitöréseként egy ős evoét egyszer majd csak a fénybe kiáltanak értünk ezeken a zenélő erdélyi tájakon".
*Kusztos Sz. Endre: A kipárnázott csendben. Versek. Szerkesztette Ambrus Lajos. Könyvterv és tipográfia: Siklódi Zsolt, Korond, 2016
(nk) Népújság (Marosvásárhely)
2016. március 2.
Felszólalások a Szövetségi Képviselők Tanácsában
A Szövetségi Képviselők szombati tanácskozásán a képviselők egyetértettek abban, hogy a magyar közösséget nap mint nap érő támadások, hátrányos megkülönböztetések dacára nem szabad meg megtorpanni, a választásokon eredményeket kell felmutatni, mert az emberek biztonságot várnak az RMDSZ-től.
Az alábbiakban a képviselők felszólalásaiból tallóztunk:
A tanulságokat újra és újra meg kell fogalmazni
"A tanulságokat újra és újra meg kell fogalmazni. A helyzetünk valóban nehéz, de a megszólalás szabadságával mindenképp élnünk kell. Élnünk kell azzal, hogy elmondjuk: azt nem lehet, hogy az amerikai nagykövet az igazságszolgáltatás minden újabb hőstette után megszólal, de abban, hogy mi van a magyarokkal, a feliratokkal, hogy nem alkalmazzák az oktatási törvényt, egy szava sincs"– fogalmazott Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke. Elfogadhatatlannak nevezte azt is, hogy "egymillió-háromszázezer ember szava nem számít 2016-ban. Mindezt a választások alkalmával tudatosítani kell, fel kell mutatni, ehhez pedig programot írni" – jelentette ki.
Biztonság és modernizáció
Biztonság és modernizáció, erről kell szólnia a 2016-os évnek. Az RMDSZ-nek ezeken a területeken kell megfogalmaznia valós és hihető válaszokat – mondta Kovács Péter ügyvezető elnök. Kifejtette: "amikor azt mondjuk, hogy a magyar emberek biztonságot várnak el a kisebbségi érdekvédelmi szervezetüktől, ahogyan a szövetségi elnök is említette: a család biztonságát, a közbiztonságát, a munkahely biztonságát is garantálnia kell az RMDSZ-nek, hiszen ezt várják el a magyar emberek az országos vezetéstől, helyi és megyei szervezeteinktől, azoktól az emberektől, akik az önkormányzatokban tevékenykednek, netán a parlamentben". Amit a modernizációról szólva kiemelt: "a szövetségnek fejlesztenie kell a településeket, azokat a régiókat, ahol magyar emberek élnek."
Az elmúlt időben felgyűlt feszültségekről szólva kijelentette: "Eredményt nemcsak összefogás, hanem elsősorban munka hozhat. Soós Zoltánnak az a feladata, hogy a vásárhelyi polgárok, románok és magyarok összefogását elérje, hogy kivezesse Marosvásárhelyt az izolációból. Székelyudvarhelyen tiszta a helyzet: egyetlenegy jelölt adta le határidőre pályázatát. Arros Orsolya nem a mindennapi politikai hercehurcában vesz részt, hanem nap mint nap elmondja, hogyan tudna új lendületet adni a városnak, a mintapéldája annak, hogyan lehet sok munkával eredményt elérni".
Ami nem jó Sepsiszentgyörgyön, az nem jó Vajdahunyadon sem…
"Ami nem jó Sepsiszentgyörgyön, az nem jó Vajdahunyadon sem, ami hátráltat Csíkszeredában, az hátráltat Temesváron is, ami felháborít Gyergyószentmiklóson, az felháborít Nagyenyeden is" – jelentette ki Winkler Gyula EP- képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke, utalva a sepsiszentgyörgyi történésekre, és szolidaritásáról biztosította a székely- földieket. Kijelentette: a szolidaritás fontos elem a megújított Szórvány cselekvési tervben is, amely szerepel az SZKT napirendjén, és emlékeztetett arra is, hogy tíz erdélyi magyarból három a szórványban él, olyan településen ahol tíz százaléknál kisebb a magyarság részaránya. "Ezek az emberek nagyon jól tudják, hogy a magyar egyházak, a civil szervezetek és az RMDSZ közös célkitűzések mentén dolgoznak, és mi a szórványban megtanultuk, hogy a legjobb, ha együtt tervezünk és cselekszünk. Remélem, ez érvényes lesz az önkormányzati választásokon is" – hangsúlyozta Winkler.
A magyar közösségnek nem szabad elbátortalanodnia
A Kereszténydemokrata Platform nevében Moldován József parlamenti képviselő szólalt fel, beszédében kitért a jelenlegi helyzetre, elmondta a magyar közösségnek nem szabad elbátortalanodnia, nem szabad megtorpannia, tovább kell mennie. Moldován továbbá ismertette a kereszténydemokrata platform álláspontját az alkotmánymódosítás kapcsán, amely ponto- sítaná a család fogalmát az alapokmányban: "Mi úgy gondoljuk, hogy minden egyént megillet az a jog, hogy saját maga válassza meg életformáját, azonbana kereszténydemokrata elvekre hivatkozva a család alapját férfi és nő alkotja, hiszen ez biztosítja a nemzetünk fennmaradását."
Minket eltávolíthatnak, az eredményeink megmaradnak
Antal Árpád megköszönte a támogatást: "Jó érzés azt látni, hogy számíthatok önökre, biztosíthatom: önök is számíthatnak rám. Két üzenetet fogalmaznék meg: azoknak, akik több éve önkormányzatokat vezetnek, azt mondom, úgy menjenek be minden reggel a hivatalba – még akkor is, ha az az utolsó nap –, hogy amit letettek közösségük asztalára, amiatt ne tudják őket kérdőre vonni, azt ne tudják megkérdőjelezni. Minket eltávolíthatnak, az eredményeink megmaradnak. Azoknak, akik most vállalnának először vezetői tisztséget az önkormányzatokban, tapasztalatból mondom: ne bizonytalanodjanak el, azért is érdemes dolgozni, mert a nehéz pillanatokban érezhetik, a közösség mellettük áll." Mint mondta, "előre kell menni, nem szabad elbizonytalanodni, nem szabad teret engedni azoknak, akik ellenünk lépnek fel".
"Meg kell szereznünk a város vezetését"
"Annak érdekében, hogy Marosvásárhely erőforrásait a továbbiakban is megőrizzük, és ne pazaroljuk ezt el, meg kell szereznünk a város vezetését. Pontosan 99 nap van a helyhatósági választásokig, amikor Marosvásárhely lakossága eldönti, milyen értékek mentén halad tovább egy olyan városban, ahol egyszemélyes városvezetés működik. Hinnünk kell a változásban Marosvásárhelyen, csak akkor van jövőnk, ha azt közösen akarjuk" – jelentette ki Soós Zoltán polgármesterjelölt.
A polgármesteri pozíció lassan veszéllyé válik?
Péter Ferenc, Szováta polgármestere, a Székelyföldi Önkormányzati Tanács elnöke a polgármesteri tisztség szerepére és jelenlegi helyzetére tért ki. Arra, hogy a kezdeti lelkesedést, a néhány mandátummal ezelőtt szépnek tűnő feladatokat, a közösségért tett munkát felváltotta az a tudat, hogy a polgármesteri pozíció lassan veszéllyé válik. "Mit is írhatnánk a választási plakátokra?" – tette fel a kérdést, majd válaszolt is rá: "Nem csinálunk semmit. Mert ebben nincs hiba." A polgármester hangsúlyozta a felelősségvállalás alapvető fontosságát, valamint a következő időszak nagy kihívásaként a politikai szerepvállalás és a jogi támadások szakkifejezéseinek tisztázását nevezte meg. A kisvárosi polgármesterek nevében a pályázati rendszer kiegyenlítését kérte.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)
A Szövetségi Képviselők szombati tanácskozásán a képviselők egyetértettek abban, hogy a magyar közösséget nap mint nap érő támadások, hátrányos megkülönböztetések dacára nem szabad meg megtorpanni, a választásokon eredményeket kell felmutatni, mert az emberek biztonságot várnak az RMDSZ-től.
Az alábbiakban a képviselők felszólalásaiból tallóztunk:
A tanulságokat újra és újra meg kell fogalmazni
"A tanulságokat újra és újra meg kell fogalmazni. A helyzetünk valóban nehéz, de a megszólalás szabadságával mindenképp élnünk kell. Élnünk kell azzal, hogy elmondjuk: azt nem lehet, hogy az amerikai nagykövet az igazságszolgáltatás minden újabb hőstette után megszólal, de abban, hogy mi van a magyarokkal, a feliratokkal, hogy nem alkalmazzák az oktatási törvényt, egy szava sincs"– fogalmazott Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke. Elfogadhatatlannak nevezte azt is, hogy "egymillió-háromszázezer ember szava nem számít 2016-ban. Mindezt a választások alkalmával tudatosítani kell, fel kell mutatni, ehhez pedig programot írni" – jelentette ki.
Biztonság és modernizáció
Biztonság és modernizáció, erről kell szólnia a 2016-os évnek. Az RMDSZ-nek ezeken a területeken kell megfogalmaznia valós és hihető válaszokat – mondta Kovács Péter ügyvezető elnök. Kifejtette: "amikor azt mondjuk, hogy a magyar emberek biztonságot várnak el a kisebbségi érdekvédelmi szervezetüktől, ahogyan a szövetségi elnök is említette: a család biztonságát, a közbiztonságát, a munkahely biztonságát is garantálnia kell az RMDSZ-nek, hiszen ezt várják el a magyar emberek az országos vezetéstől, helyi és megyei szervezeteinktől, azoktól az emberektől, akik az önkormányzatokban tevékenykednek, netán a parlamentben". Amit a modernizációról szólva kiemelt: "a szövetségnek fejlesztenie kell a településeket, azokat a régiókat, ahol magyar emberek élnek."
Az elmúlt időben felgyűlt feszültségekről szólva kijelentette: "Eredményt nemcsak összefogás, hanem elsősorban munka hozhat. Soós Zoltánnak az a feladata, hogy a vásárhelyi polgárok, románok és magyarok összefogását elérje, hogy kivezesse Marosvásárhelyt az izolációból. Székelyudvarhelyen tiszta a helyzet: egyetlenegy jelölt adta le határidőre pályázatát. Arros Orsolya nem a mindennapi politikai hercehurcában vesz részt, hanem nap mint nap elmondja, hogyan tudna új lendületet adni a városnak, a mintapéldája annak, hogyan lehet sok munkával eredményt elérni".
Ami nem jó Sepsiszentgyörgyön, az nem jó Vajdahunyadon sem…
"Ami nem jó Sepsiszentgyörgyön, az nem jó Vajdahunyadon sem, ami hátráltat Csíkszeredában, az hátráltat Temesváron is, ami felháborít Gyergyószentmiklóson, az felháborít Nagyenyeden is" – jelentette ki Winkler Gyula EP- képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke, utalva a sepsiszentgyörgyi történésekre, és szolidaritásáról biztosította a székely- földieket. Kijelentette: a szolidaritás fontos elem a megújított Szórvány cselekvési tervben is, amely szerepel az SZKT napirendjén, és emlékeztetett arra is, hogy tíz erdélyi magyarból három a szórványban él, olyan településen ahol tíz százaléknál kisebb a magyarság részaránya. "Ezek az emberek nagyon jól tudják, hogy a magyar egyházak, a civil szervezetek és az RMDSZ közös célkitűzések mentén dolgoznak, és mi a szórványban megtanultuk, hogy a legjobb, ha együtt tervezünk és cselekszünk. Remélem, ez érvényes lesz az önkormányzati választásokon is" – hangsúlyozta Winkler.
A magyar közösségnek nem szabad elbátortalanodnia
A Kereszténydemokrata Platform nevében Moldován József parlamenti képviselő szólalt fel, beszédében kitért a jelenlegi helyzetre, elmondta a magyar közösségnek nem szabad elbátortalanodnia, nem szabad megtorpannia, tovább kell mennie. Moldován továbbá ismertette a kereszténydemokrata platform álláspontját az alkotmánymódosítás kapcsán, amely ponto- sítaná a család fogalmát az alapokmányban: "Mi úgy gondoljuk, hogy minden egyént megillet az a jog, hogy saját maga válassza meg életformáját, azonbana kereszténydemokrata elvekre hivatkozva a család alapját férfi és nő alkotja, hiszen ez biztosítja a nemzetünk fennmaradását."
Minket eltávolíthatnak, az eredményeink megmaradnak
Antal Árpád megköszönte a támogatást: "Jó érzés azt látni, hogy számíthatok önökre, biztosíthatom: önök is számíthatnak rám. Két üzenetet fogalmaznék meg: azoknak, akik több éve önkormányzatokat vezetnek, azt mondom, úgy menjenek be minden reggel a hivatalba – még akkor is, ha az az utolsó nap –, hogy amit letettek közösségük asztalára, amiatt ne tudják őket kérdőre vonni, azt ne tudják megkérdőjelezni. Minket eltávolíthatnak, az eredményeink megmaradnak. Azoknak, akik most vállalnának először vezetői tisztséget az önkormányzatokban, tapasztalatból mondom: ne bizonytalanodjanak el, azért is érdemes dolgozni, mert a nehéz pillanatokban érezhetik, a közösség mellettük áll." Mint mondta, "előre kell menni, nem szabad elbizonytalanodni, nem szabad teret engedni azoknak, akik ellenünk lépnek fel".
"Meg kell szereznünk a város vezetését"
"Annak érdekében, hogy Marosvásárhely erőforrásait a továbbiakban is megőrizzük, és ne pazaroljuk ezt el, meg kell szereznünk a város vezetését. Pontosan 99 nap van a helyhatósági választásokig, amikor Marosvásárhely lakossága eldönti, milyen értékek mentén halad tovább egy olyan városban, ahol egyszemélyes városvezetés működik. Hinnünk kell a változásban Marosvásárhelyen, csak akkor van jövőnk, ha azt közösen akarjuk" – jelentette ki Soós Zoltán polgármesterjelölt.
A polgármesteri pozíció lassan veszéllyé válik?
Péter Ferenc, Szováta polgármestere, a Székelyföldi Önkormányzati Tanács elnöke a polgármesteri tisztség szerepére és jelenlegi helyzetére tért ki. Arra, hogy a kezdeti lelkesedést, a néhány mandátummal ezelőtt szépnek tűnő feladatokat, a közösségért tett munkát felváltotta az a tudat, hogy a polgármesteri pozíció lassan veszéllyé válik. "Mit is írhatnánk a választási plakátokra?" – tette fel a kérdést, majd válaszolt is rá: "Nem csinálunk semmit. Mert ebben nincs hiba." A polgármester hangsúlyozta a felelősségvállalás alapvető fontosságát, valamint a következő időszak nagy kihívásaként a politikai szerepvállalás és a jogi támadások szakkifejezéseinek tisztázását nevezte meg. A kisvárosi polgármesterek nevében a pályázati rendszer kiegyenlítését kérte.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)
2016. március 3.
Másodfokú bírósági tárgyalás és kihallgatás Wass Albert szobor ügyben Szovátán
Hétfőn, Március 7-én a Marosvásárhelyi Táblabíróságon tárgyalják másodfokon a szovátai Wass Albert szobor koncepciós perét, mivel első fokon az ügyész felfüggesztettet kért, a védelem felmentést, végül pedig pénzbírságot róttak ki a szoborállítóra.
Szintén ez alkalommal kerül sor arra a kihallgatásra, amelyet ugyan ebben az ügyben egy újabb nevetséges koncepciós eljárásként indítottak. Az utóbbi eljárást már nem hivatalból, hanem Szováta jelenlegi polgármestere, Péter Ferenc feljelentése alapján kezdeményezték.
Tóth Ferenc, Szováta. Erdély.ma
Hétfőn, Március 7-én a Marosvásárhelyi Táblabíróságon tárgyalják másodfokon a szovátai Wass Albert szobor koncepciós perét, mivel első fokon az ügyész felfüggesztettet kért, a védelem felmentést, végül pedig pénzbírságot róttak ki a szoborállítóra.
Szintén ez alkalommal kerül sor arra a kihallgatásra, amelyet ugyan ebben az ügyben egy újabb nevetséges koncepciós eljárásként indítottak. Az utóbbi eljárást már nem hivatalból, hanem Szováta jelenlegi polgármestere, Péter Ferenc feljelentése alapján kezdeményezték.
Tóth Ferenc, Szováta. Erdély.ma
2016. március 4.
A fogyó gyereklétszám indokolja az iskolaösszevonásokat
Tanévről tanévre csaknem ezerrel kevesebben ülnek be az iskolapadokba Maros megyében, s ez a helyzet az elkövetkező években sem változik. A születési statisztikai adatok is a gyermekek létszámának csökkenését bizonyítják, amelynek figyelembe vételével dönt a tanfelügyelőség a tanintézetek összevonásáról. Bár a szülők, igazgatók változtatni szeretnének, az idén ősztől betervezett összevonások már a minisztérium jóváhagyására várnak.
Általános felháborodásához vezet valahányszor a Maros Megyei Tanfelügyelőség iskolák összevonásáról, a jogi személyiség megszüntetésről, netán az épületek kiürítéséről dönt. Pár évvel ezelőtt az Emil Dandea Kémiai Iskolaközpont összevonásáról és költöztetéséről, valamint a szülők, tanárok tiltakozásáról számoltunk be, tavaly a Constantin Brâncuși Építészeti Iskolaközpont veszítette el jogi személyiségét, vonták meg tőle a lehetőséget az önálló tervezéstől, pályázástól. Idén ősztől tíz iskolából gyúrnak ötöt, négy a megyeszékhelyen, kettő-kettő Nagyernyében, Nyárádszeredában és Radnóton van.
Az iskola-összevonások már 15 éve elkezdődtek, s ha a statisztikai hivataltól kapott számadatokat vesszük figyelembe, nincs miért csodálkoznunk. 1990-ben az óvodások és általános iskolások száma Maros megyében 132 683 volt, de azóta folyamatosan csökkent. Bár több gyerek született, nagyon sokan elhagyták az országot, Maros megyét, így 2000-ben az óvodások és 1-8. osztályosok száma 115 158-ra csökkent. A 2012-es népszámláskor ez az adat már csak 104 523-as számot mutatott.
230-al kevesebb tanintézet
Az általános népességcsökkenést minden beiskolázási terv elkészítésekor figyelembe vette a Maros megyei tanfelügyelőség. Míg a 2000-es évek elején megyeszinten 400 tanintézményt tartottak nyilván, ma már csak 170 van. A szám azért is csökkent ilyen drasztikusan, mert első körben a kis vidéki iskolákat számolták fel, a községközponti iskolába irányítva a gyermekeket, és iskolabusszal oldva meg szállításukat. Jelenleg a községek szintjén mindenhol csak egy központi iskola van, s ha a hozzá tartozó falvakban van még tanintézet, az alárendelt viszonyba került. Az óvodák esetén is hasonló a helyzet, azzal a megjegyzéssel, hogy nem csak vidéken, hanem városon is elveszítették önállóságukat.
A döntést a tanfelügyelőség hozza meg
Bár a szakminisztérium előírása szerint elsősorban a háromszáz diáknál kisebb tanintézeteket kell összevonni, Maros megyében a nagyobb iskolákra is sor került már. Ștefan Someșan szerint már a szakminisztérium asztalán levő összevonások esetében sem ez a számadat volt a döntő. „A tanfelügyelőség szintjén jól látjuk, hogy milyen csökkenések vannak településenként, s hosszútávon is tervezni tudunk. Ha Nyárádszeredát vesszük figyelembe, akkor megnéztük, hogy jelenleg hány diák van, mekkora a személyzet, és összehasonlítottuk egy vásárhelyi, például Papiu-s vagy unireás adatokkal. Ez utóbbi iskolák ezres létszámmal működnek. Racionális és anyagi okok miatt döntöttünk az iskolák összevonásáról, szó sincs itt nacionalizmusról vagy más, a helyi, székükhöz ragaszkodó igazgatók, vagy polgármesterek által felhozott okokról. A diáklétszám-csökkenés miatt megyeszinten hozunk intézkedéseket, és idén Nyárádszeredára, Nagyernyére és Radnótra került sor, valamint, mint jól tudják, Marosvásárhelyen is összevonások lesznek. A döntést meghoztuk, kiközöltük, elküldtük a minisztériumba” – közölte a főtanfelügyelő, tudtunkra adva: ez a döntés visszafordíthatatlan.
Nem csak ez a tanfelügyelőségi döntés, hanem az általános népességcsökkenés is visszafordíthatatlannak tűnik. A legfrissebb statisztikai adatokból ugyanis az derül ki, hogy a születések száma Maros megyében sem nő. A megyei hivataltól kapott kimutatás szerint 2009-ben Maros megyében 6451 csecsemő született, 2010-ben ez a szám 6113 volt, 2011-ben 5854-re csökkent, 2012-ben 5781 volt, s kis emelkedést mutatott 2013-ban 5930-cal. A 2014-es és 2015-ös adatokat még nem összesítették. Ha településekre leosztva vesszük górcső alá az újszülöttek számát, akkor kiderül, hogy 2009-hez képest 2013-ban 230-al kevesebb gyerek született Marosvásárhelyen, Szászrégenben 45-el kevesebben, Nyárádszeredában viszonylag stabil volt a születések száma, hiszen 2009-ben 76 csecsemő, majd két évben egymás után 75 kisgyerek jött a világra, majd 2012-ban csak 64, de 2013-ban újra 70. Nagyernyében 2009-ben 86, 2013-ban csak 72 gyerek született, Radnóton 12-vel kevesebb, de Szováta sem dicsekedhet, hiszen 2010-ben 115 születést iktattak, míg 2013-ben már csak 78-at. A backamadarasi adatok sem biztatóak, hiszen 2009-ben 25 új életet vettek nyilvántartásba, 2013-ban már csak kilencet.
Vannak pozitív esetek is
Vannak olyan települések, ahol pozitív irányba mozdult el a születési mutató, például Marosszentkirály, ahol 2009-ben 68-an, 2013-ban már 82 keresztlevelet bocsátottak ki, de Marosszentgyörgy is a születések szempontjából stabil települések közé sorolható, ahol 2009-ben 119 csecsemő, 2013-ben 118 csecsemő jött a világra. A kibédiek is büszkék lehetnek, hiszen 2009-ben 19, 2013-ban már 25 csecsemővel szerepelnek a statisztikai adatokban. Ákosfalván a 2009-es 54-es számot 2013-ban 60-ra sikerült feltornászni.
Amiről nincsenek adatok
Bár Maros megyében a születési adatok nem mutatnak drasztikus csökkenést, s semmiképp sem akkorát, hogy évente ezerrel kevesebb diák kezdje a tanévet, elég ha szétnézünk ismerőseink, családunk körében, s összeszámoljuk, hogy csak az elmúlt év évben hányan hagyták el szülőföldjüket a jobb megélhetés reményében, és hányan vitték magukkal gyermekeiket is. Ezekről a statisztikai adatok csak népszámláláskor beszélnek.
Simon Virág. Székelyhon.ro
Tanévről tanévre csaknem ezerrel kevesebben ülnek be az iskolapadokba Maros megyében, s ez a helyzet az elkövetkező években sem változik. A születési statisztikai adatok is a gyermekek létszámának csökkenését bizonyítják, amelynek figyelembe vételével dönt a tanfelügyelőség a tanintézetek összevonásáról. Bár a szülők, igazgatók változtatni szeretnének, az idén ősztől betervezett összevonások már a minisztérium jóváhagyására várnak.
Általános felháborodásához vezet valahányszor a Maros Megyei Tanfelügyelőség iskolák összevonásáról, a jogi személyiség megszüntetésről, netán az épületek kiürítéséről dönt. Pár évvel ezelőtt az Emil Dandea Kémiai Iskolaközpont összevonásáról és költöztetéséről, valamint a szülők, tanárok tiltakozásáról számoltunk be, tavaly a Constantin Brâncuși Építészeti Iskolaközpont veszítette el jogi személyiségét, vonták meg tőle a lehetőséget az önálló tervezéstől, pályázástól. Idén ősztől tíz iskolából gyúrnak ötöt, négy a megyeszékhelyen, kettő-kettő Nagyernyében, Nyárádszeredában és Radnóton van.
Az iskola-összevonások már 15 éve elkezdődtek, s ha a statisztikai hivataltól kapott számadatokat vesszük figyelembe, nincs miért csodálkoznunk. 1990-ben az óvodások és általános iskolások száma Maros megyében 132 683 volt, de azóta folyamatosan csökkent. Bár több gyerek született, nagyon sokan elhagyták az országot, Maros megyét, így 2000-ben az óvodások és 1-8. osztályosok száma 115 158-ra csökkent. A 2012-es népszámláskor ez az adat már csak 104 523-as számot mutatott.
230-al kevesebb tanintézet
Az általános népességcsökkenést minden beiskolázási terv elkészítésekor figyelembe vette a Maros megyei tanfelügyelőség. Míg a 2000-es évek elején megyeszinten 400 tanintézményt tartottak nyilván, ma már csak 170 van. A szám azért is csökkent ilyen drasztikusan, mert első körben a kis vidéki iskolákat számolták fel, a községközponti iskolába irányítva a gyermekeket, és iskolabusszal oldva meg szállításukat. Jelenleg a községek szintjén mindenhol csak egy központi iskola van, s ha a hozzá tartozó falvakban van még tanintézet, az alárendelt viszonyba került. Az óvodák esetén is hasonló a helyzet, azzal a megjegyzéssel, hogy nem csak vidéken, hanem városon is elveszítették önállóságukat.
A döntést a tanfelügyelőség hozza meg
Bár a szakminisztérium előírása szerint elsősorban a háromszáz diáknál kisebb tanintézeteket kell összevonni, Maros megyében a nagyobb iskolákra is sor került már. Ștefan Someșan szerint már a szakminisztérium asztalán levő összevonások esetében sem ez a számadat volt a döntő. „A tanfelügyelőség szintjén jól látjuk, hogy milyen csökkenések vannak településenként, s hosszútávon is tervezni tudunk. Ha Nyárádszeredát vesszük figyelembe, akkor megnéztük, hogy jelenleg hány diák van, mekkora a személyzet, és összehasonlítottuk egy vásárhelyi, például Papiu-s vagy unireás adatokkal. Ez utóbbi iskolák ezres létszámmal működnek. Racionális és anyagi okok miatt döntöttünk az iskolák összevonásáról, szó sincs itt nacionalizmusról vagy más, a helyi, székükhöz ragaszkodó igazgatók, vagy polgármesterek által felhozott okokról. A diáklétszám-csökkenés miatt megyeszinten hozunk intézkedéseket, és idén Nyárádszeredára, Nagyernyére és Radnótra került sor, valamint, mint jól tudják, Marosvásárhelyen is összevonások lesznek. A döntést meghoztuk, kiközöltük, elküldtük a minisztériumba” – közölte a főtanfelügyelő, tudtunkra adva: ez a döntés visszafordíthatatlan.
Nem csak ez a tanfelügyelőségi döntés, hanem az általános népességcsökkenés is visszafordíthatatlannak tűnik. A legfrissebb statisztikai adatokból ugyanis az derül ki, hogy a születések száma Maros megyében sem nő. A megyei hivataltól kapott kimutatás szerint 2009-ben Maros megyében 6451 csecsemő született, 2010-ben ez a szám 6113 volt, 2011-ben 5854-re csökkent, 2012-ben 5781 volt, s kis emelkedést mutatott 2013-ban 5930-cal. A 2014-es és 2015-ös adatokat még nem összesítették. Ha településekre leosztva vesszük górcső alá az újszülöttek számát, akkor kiderül, hogy 2009-hez képest 2013-ban 230-al kevesebb gyerek született Marosvásárhelyen, Szászrégenben 45-el kevesebben, Nyárádszeredában viszonylag stabil volt a születések száma, hiszen 2009-ben 76 csecsemő, majd két évben egymás után 75 kisgyerek jött a világra, majd 2012-ban csak 64, de 2013-ban újra 70. Nagyernyében 2009-ben 86, 2013-ban csak 72 gyerek született, Radnóton 12-vel kevesebb, de Szováta sem dicsekedhet, hiszen 2010-ben 115 születést iktattak, míg 2013-ben már csak 78-at. A backamadarasi adatok sem biztatóak, hiszen 2009-ben 25 új életet vettek nyilvántartásba, 2013-ban már csak kilencet.
Vannak pozitív esetek is
Vannak olyan települések, ahol pozitív irányba mozdult el a születési mutató, például Marosszentkirály, ahol 2009-ben 68-an, 2013-ban már 82 keresztlevelet bocsátottak ki, de Marosszentgyörgy is a születések szempontjából stabil települések közé sorolható, ahol 2009-ben 119 csecsemő, 2013-ben 118 csecsemő jött a világra. A kibédiek is büszkék lehetnek, hiszen 2009-ben 19, 2013-ban már 25 csecsemővel szerepelnek a statisztikai adatokban. Ákosfalván a 2009-es 54-es számot 2013-ban 60-ra sikerült feltornászni.
Amiről nincsenek adatok
Bár Maros megyében a születési adatok nem mutatnak drasztikus csökkenést, s semmiképp sem akkorát, hogy évente ezerrel kevesebb diák kezdje a tanévet, elég ha szétnézünk ismerőseink, családunk körében, s összeszámoljuk, hogy csak az elmúlt év évben hányan hagyták el szülőföldjüket a jobb megélhetés reményében, és hányan vitték magukkal gyermekeiket is. Ezekről a statisztikai adatok csak népszámláláskor beszélnek.
Simon Virág. Székelyhon.ro
2016. március 7.
A Bekecs és a nyárádmenti táncmozgalom
Nyolcszáz gyermek és fiatal kapcsolódott be
Amikor rázendítenek a zenészek, s elődeink népviseletébe öltözött derék fiatalok vonulnak a színpadra, kisimul az arcunk, elillan a lelkünk mélyén szunnyadó szomorúság, s valami őserejű vidámság lesz úrrá rajtunk. Ez az érzés kerít hatalmába, amikor a Bekecs néptáncegyüttes elkezd táncolni. Népszerűségük nemcsak Maros megyében, hanem Erdély-szerte töretlen. A Felszállott a páva televíziós népzenei és néptánc-tehetségkutató verseny hozott számukra még nagyobb hírnevet és ismertséget a Kárpát-medence tánckedvelői körében. Az együttest Benő Barna vezeti, vele beszélgettünk a Bekecsről, a néptáncról s a néptáncoktatás mozgalmáról, amelyet az egész Nyárádmentén felvállaltak. Munkájuk révén e térségben 800 gyermek tanulja a néptáncot és élteti a hagyományt.
– Tízéves koromtól táncolok, negyedik osztályos voltam, amikor Füzesi Alberttel a Napsugár néptáncegyüttesnél elkezdődött a táncoskarrierem. A Napsugárnál hét évig táncoltam, aztán tizenhét éves koromban a Maros Művészegyütteshez szegődtem, ahol öt évig voltam alkalmazott. Ezzel belekerültem a táncos "körforgásba". Már a napsugaras időszakban hívtak tanítani, három-négy évig tanítottam a Folk Center által működtetett marosvásárhelyi táncházban, akkoriban a művészeti líceummal szemben, ami jelenleg a dzsesszklubban működik. Abban az időben már majdnem minden táncoskolléga foglalkozott néptánctanítással. Ennek is köszönhető, hogy azóta több táncház létesült Marosvásárhelyen. Először Mezőbergenyében volt csoportom, utána Marosugrán rövid időre, azt követően kerültem Nyárádszeredába. A Bekecsnél Szabó Erikával kezdtük, akinek a férje nyárádszeredai volt.
– A Bekecs néptáncegyüttes már létezett akkoriban.
– Igen, a Bekecs együttest 1998-ban Veress Kálmán hozta létre. 2002-ig működött az ő vezetése alatt, utána Farkas Sándor vette át, aztán különböző okok miatt megszűnt a tevékenység, és 2007-től kezdtük újra az oktatást. Először a Bocskai István Elméleti Líceum tánccsoportjaként, a líceum diákjai táncoltak benne, a helyiek és a környékbeliek, egyesek lemorzsolódtak, mások bekapcsolódtak. A Bekecs nevet 2008- ban vettük fel. Felhívtam telefonon Veress Kálmánt, megkérdeztem, hogy beleegyezik-e, merthogy ezt a nevet ő találta ki. Beleegyezett. Az új Bekecs együttesnek nagyon kevés köze volt az előzőhöz, tulajdonképpen egy teljesen megfiatalított együttes jött létre ugyanazzal a névvel. Az együttesben jelenleg nyárádszeredai és környékebeli, marosvásárhelyi, sőt még gyergyói fiatalok is táncolnak.
– Bekecs néptáncegyüttesről beszélünk, amelyben több csoport, több generáció táncol.
– Jelenleg öt generáció táncol Nyárádszeredában, kétévente igyekeztünk újabb táncosnemzedéket indítani. Van egy játszóházunk, oda óvodáskorú gyermekek járnak, egy Morzsa-Bekecsünk, amely a harmadik–hetedik osztályosok generációját fogja át, van egy Apró-Bekecsünk, amelyben a hetedik–tizedik osztályosok, a Kis-Bekecsünk, amelyben a tizenegy–tizenkettedik osztályosok és elsőéves egyetemisták, és van a Nagy Bekecs, amelyben a "vének", a 18-30 év közötti korosztály táncol, s amelyben én vagyok a legidősebb.
– Adatközlő hagyományőrzők táncolnak-e a Bekecsben?
– Nem sikerült őket bevonni. Azonban meg kell említenem, hogy a felsoroltakon kívül még van három csoportunk Nyárádszeredában. Kezdő tánccsoportokat indítottunk a líceumban és van egy felnőttcsoportunk is. Oda vártuk vissza a fiatal házasokat. Több-kevesebb sikerrel működik ez a csoport, ugyanis a családosok hobbiszinten művelik a táncot, nem profi együttesről van szó. Viszont a Nagy Bekecsben hivatásszerűen űzzük a táncot. Jelenleg 12 fiú és 13 lány tagja az együttesnek.
– Rengeteg tánccsoportot említettél, jelenleg hányan kapcsolódtak be ebbe a mozgalomba?
– Nyárádszeredában 170-en táncolnak az említett csoportokban, ehhez hozzáadódnak a környékbeliek is, pontosabban – egy község kivételével – az egész Nyárádmente. Ezeken a településeken a Nagy Bekecs 16 táncosa oktat néptáncot. Minden községben van legalább egy tánccsoportunk. Az is előfordul, hogy egy községben három tánccsoport működik, mert a községet életerős, nagyobb falvak alkotják. Ákosfalván például a községközpontban, Harasztkeréken és Székelyvajában van csoportunk. A község kilenc falujából ebbe a három faluba hozzák be a gyermekeket. Dózsa György községben két tánccsoport, Karácsonfalva községben három, Gálfalva községben két, Nyárádszeredában hét, Székelyberében két, Nyárádmagyaróson egy, Csíkfalva községben két, Nyárádremetén két, Koronkában két tánccsoport működik. Jedden, sajnos, már nincs akit oktatni. A Nyárádmentén összesen 800 gyermek részese a néptáncoktatásnak.
– Kizárólag a néptáncoktatást vállalta fel a Bekecs, vagy a népi kultúra más szeletét is?
– Nyárádszeredában nagyon fiatal, zsenge korú fiataloknak indítottunk népi hangszeres oktatást, a gyermekek hegedűn, citerán és furulyán tanulnak játszani. A furulyásokat brácsára és bőgőre szeretnénk "áthangolni". Úgy gondoljuk, hogy egy ilyen nagyszabású mozgalomnak saját zenekarra is szüksége van, legalább házi használatra. Valahol el kell kezdeni a népzeneoktatást is. Ebből Bartis Zoltán, a prímásunk veszi ki a részét, aki szárhegyi származású, de Vásárhelyre nősült, s az Üver zenekart vezeti. Ezzel a zenekarral léptünk fel a Felszállott a páva vetélkedőn is, ahol a legjobb határon túli előadó különdíjjal illettek.
– Ha már a Pávánál tartunk, melyek voltak a Bekecs legemlékezetesebb és legnagyobb sikerei?
– Móron volt egy olyan szabadtéri előadásunk, ahol tízezernél is többen voltak a közönség soraiban. Itt a Csík zenekarnak voltunk az "előzenekara". Számomra a Bekeccsel ez volt a legnagyobb élmény, hiszen óriási közönségnek táncolhattunk. A Páván tudtuk, hogy több mint egymillió ember néz a Duna tévében, de a teremben csak 200-an voltak. Az élő előadások nyújtják a legkiemelkedőbb élményt. Tavaly augusztus elsején is volt egy élménydús előadásunk, amikor a nyárádszeredai kistérségi napokon az Attila Fiai társulattal az István, a király című rockoperából adtunk elő részleteket. Egyedi élmény volt. Jó hír, hogy május 27-ére Szovátára hívták meg őket, s ott is lesz közös előadásunk. Élőben hallani a nagy slágereket az eredeti előadókkal s az előadás részesének lenni nagyon intenzív, nagy élmény.
– Évente hány kiszállást, turnét, fellépést vállal az együttes?
– Tavaly nyolcvan előadásunk volt. Ahogy telnek az évek, egyre több előadásunk van. A Páva előtt körülbelül 65 volt, viszont az ott elért sikernek köszönhetően még tíz előadásunk volt. Azt gondolom, hogy a népszerűségünk inkább annak köszönhető, hogy sohasem csalódott bennünk a közönség, s emiatt hívnak vissza. Lépésről lépésre építettük ezt az együttest, s kialakítottuk a kapcsolatrendszerünket. Az együttesnek hat saját nagy műsora született. A Hamupipőke előadásunkkal megfordultunk Budapesten a Hagyományok Házában, Kolozsváron a Magyar Operában, Marosvásárhelyen a Nemzeti Színházban és több kisebb településen is Maros megyében. Marosvásárhelyen március 30- án 10 órától láthatja a közönség az utolsó előadást a Maros Művészegyüttes termében. A Hagyatékok folklórműsorunk több mint 100 előadást ért meg, amit Erdélyben és Magyarországon színházakban, szabadtéri színpadokon és kisebb művelődési házakban adtunk elő.
– Mit táncol szívesen a Bekecs?
– Néptáncot. Olyan tág a paletta! Minden táncnak megvan a maga szépsége és különlegessége. Minél jobban belemélyülünk, minél részletesebben tanuljuk meg, annál inkább rájövünk, hogy mit miért és hogyan kell táncolni. A néptánckutatás olyan szakaszba jutott, hogy egy táncról nem azt jelentjük ki, hogy ez kalotaszegi tánc, hanem megnevezzük a falut és az adatközlőt. Például Bogártelkéről a Poncsa tánca. A készülő új műsorunkban a táncosok stílusát, karakterét mutatjuk be, s próbálunk rájönni az összefüggésekre, mitől is egyedi az adatközlő tánca. Nem imitációról van szó, hanem a táncfolyamat miértjeit próbáljuk megérteni. Sokan kiemelik a gesztusokat, de ezen túlmenően sok olyan apróság van, amire érdemes odafigyelni. A színpadi néptánc fejlődésének folyamata végig követhető, ez letisztulóban van, s ebben próbáljuk mélyebbre ásni magunkat. Itt tart a néptáncvilág. Vannak, akik nem ezt művelik, a román együttesek teljesen másként táncolnak, mint mi.
– Ejtsünk szót az együttesek finanszírozásáról. Ki támogatja a Bekecs együttest?
– 2009-ben létrehoztuk a Bekecs Táncegyesületet, jogilag ez a működési keretünk. Próbálunk több lábon állni. Biztos támogatónk a nyárádszeredai önkormányzat, a költségvetésünk 15 százalékát biztosítja. A többi kialakul. A nyárádmenti polgármesteri hivatalok pártfogolnak még, velük szerződést kötöttünk a táncoktatásra vonatkozóan, ez részleges támogatás. Ezenkívül vannak a pályázatok. Leveleket is írunk, tavaly a magyarországi nemzetpolitikáért felelős államtitkárságnak és a kultúráért felelős államtitkárságnak írtunk. Pozitív volt a válaszuk, segítettek bennünket. Nagy álom válna valóra, ha biztosítanák a költségvetésünket. Hosszú távon ez lenne a jövő. El kellene különítsük az oktatási programunkat a Nagy Bekecsétől. Ez utóbbi valószínűleg hamarosan különálló intézmény lesz, az ügyintézés folyamatban van. Az oktatási rész további támogatására is nagy szükség lenne. Ezért kéréssel fordultam a megyéhez, de a törvények nem teszik lehetővé a támogatást. A román tanügyi törvény szerint csak heti egy órában oktathatunk néptáncot, s azt is csak hetedik osztályig. Heti egy órában nem lehet minőségi művészeti oktatást végezni. Minden egyes új szakág bevezetéséért nagy harcot kell vívni. Azt próbáljuk, hogy a harminc csoporttal működő oktatási rendszerünk működtetését a magyarországi oktatási rendszer mintájára szervezzük meg. Azt szeretnénk, ha az egész átlátható lenne, leszögeznénk, mit tanítunk, hogy tanítjuk, és milyen módszer szerint.
– Most is kiszállásra készül az együttes…
– Igen, Dubajba, fesztiválra. De erről majd akkor beszélünk, amikor hazaérkeztünk.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)
Nyolcszáz gyermek és fiatal kapcsolódott be
Amikor rázendítenek a zenészek, s elődeink népviseletébe öltözött derék fiatalok vonulnak a színpadra, kisimul az arcunk, elillan a lelkünk mélyén szunnyadó szomorúság, s valami őserejű vidámság lesz úrrá rajtunk. Ez az érzés kerít hatalmába, amikor a Bekecs néptáncegyüttes elkezd táncolni. Népszerűségük nemcsak Maros megyében, hanem Erdély-szerte töretlen. A Felszállott a páva televíziós népzenei és néptánc-tehetségkutató verseny hozott számukra még nagyobb hírnevet és ismertséget a Kárpát-medence tánckedvelői körében. Az együttest Benő Barna vezeti, vele beszélgettünk a Bekecsről, a néptáncról s a néptáncoktatás mozgalmáról, amelyet az egész Nyárádmentén felvállaltak. Munkájuk révén e térségben 800 gyermek tanulja a néptáncot és élteti a hagyományt.
– Tízéves koromtól táncolok, negyedik osztályos voltam, amikor Füzesi Alberttel a Napsugár néptáncegyüttesnél elkezdődött a táncoskarrierem. A Napsugárnál hét évig táncoltam, aztán tizenhét éves koromban a Maros Művészegyütteshez szegődtem, ahol öt évig voltam alkalmazott. Ezzel belekerültem a táncos "körforgásba". Már a napsugaras időszakban hívtak tanítani, három-négy évig tanítottam a Folk Center által működtetett marosvásárhelyi táncházban, akkoriban a művészeti líceummal szemben, ami jelenleg a dzsesszklubban működik. Abban az időben már majdnem minden táncoskolléga foglalkozott néptánctanítással. Ennek is köszönhető, hogy azóta több táncház létesült Marosvásárhelyen. Először Mezőbergenyében volt csoportom, utána Marosugrán rövid időre, azt követően kerültem Nyárádszeredába. A Bekecsnél Szabó Erikával kezdtük, akinek a férje nyárádszeredai volt.
– A Bekecs néptáncegyüttes már létezett akkoriban.
– Igen, a Bekecs együttest 1998-ban Veress Kálmán hozta létre. 2002-ig működött az ő vezetése alatt, utána Farkas Sándor vette át, aztán különböző okok miatt megszűnt a tevékenység, és 2007-től kezdtük újra az oktatást. Először a Bocskai István Elméleti Líceum tánccsoportjaként, a líceum diákjai táncoltak benne, a helyiek és a környékbeliek, egyesek lemorzsolódtak, mások bekapcsolódtak. A Bekecs nevet 2008- ban vettük fel. Felhívtam telefonon Veress Kálmánt, megkérdeztem, hogy beleegyezik-e, merthogy ezt a nevet ő találta ki. Beleegyezett. Az új Bekecs együttesnek nagyon kevés köze volt az előzőhöz, tulajdonképpen egy teljesen megfiatalított együttes jött létre ugyanazzal a névvel. Az együttesben jelenleg nyárádszeredai és környékebeli, marosvásárhelyi, sőt még gyergyói fiatalok is táncolnak.
– Bekecs néptáncegyüttesről beszélünk, amelyben több csoport, több generáció táncol.
– Jelenleg öt generáció táncol Nyárádszeredában, kétévente igyekeztünk újabb táncosnemzedéket indítani. Van egy játszóházunk, oda óvodáskorú gyermekek járnak, egy Morzsa-Bekecsünk, amely a harmadik–hetedik osztályosok generációját fogja át, van egy Apró-Bekecsünk, amelyben a hetedik–tizedik osztályosok, a Kis-Bekecsünk, amelyben a tizenegy–tizenkettedik osztályosok és elsőéves egyetemisták, és van a Nagy Bekecs, amelyben a "vének", a 18-30 év közötti korosztály táncol, s amelyben én vagyok a legidősebb.
– Adatközlő hagyományőrzők táncolnak-e a Bekecsben?
– Nem sikerült őket bevonni. Azonban meg kell említenem, hogy a felsoroltakon kívül még van három csoportunk Nyárádszeredában. Kezdő tánccsoportokat indítottunk a líceumban és van egy felnőttcsoportunk is. Oda vártuk vissza a fiatal házasokat. Több-kevesebb sikerrel működik ez a csoport, ugyanis a családosok hobbiszinten művelik a táncot, nem profi együttesről van szó. Viszont a Nagy Bekecsben hivatásszerűen űzzük a táncot. Jelenleg 12 fiú és 13 lány tagja az együttesnek.
– Rengeteg tánccsoportot említettél, jelenleg hányan kapcsolódtak be ebbe a mozgalomba?
– Nyárádszeredában 170-en táncolnak az említett csoportokban, ehhez hozzáadódnak a környékbeliek is, pontosabban – egy község kivételével – az egész Nyárádmente. Ezeken a településeken a Nagy Bekecs 16 táncosa oktat néptáncot. Minden községben van legalább egy tánccsoportunk. Az is előfordul, hogy egy községben három tánccsoport működik, mert a községet életerős, nagyobb falvak alkotják. Ákosfalván például a községközpontban, Harasztkeréken és Székelyvajában van csoportunk. A község kilenc falujából ebbe a három faluba hozzák be a gyermekeket. Dózsa György községben két tánccsoport, Karácsonfalva községben három, Gálfalva községben két, Nyárádszeredában hét, Székelyberében két, Nyárádmagyaróson egy, Csíkfalva községben két, Nyárádremetén két, Koronkában két tánccsoport működik. Jedden, sajnos, már nincs akit oktatni. A Nyárádmentén összesen 800 gyermek részese a néptáncoktatásnak.
– Kizárólag a néptáncoktatást vállalta fel a Bekecs, vagy a népi kultúra más szeletét is?
– Nyárádszeredában nagyon fiatal, zsenge korú fiataloknak indítottunk népi hangszeres oktatást, a gyermekek hegedűn, citerán és furulyán tanulnak játszani. A furulyásokat brácsára és bőgőre szeretnénk "áthangolni". Úgy gondoljuk, hogy egy ilyen nagyszabású mozgalomnak saját zenekarra is szüksége van, legalább házi használatra. Valahol el kell kezdeni a népzeneoktatást is. Ebből Bartis Zoltán, a prímásunk veszi ki a részét, aki szárhegyi származású, de Vásárhelyre nősült, s az Üver zenekart vezeti. Ezzel a zenekarral léptünk fel a Felszállott a páva vetélkedőn is, ahol a legjobb határon túli előadó különdíjjal illettek.
– Ha már a Pávánál tartunk, melyek voltak a Bekecs legemlékezetesebb és legnagyobb sikerei?
– Móron volt egy olyan szabadtéri előadásunk, ahol tízezernél is többen voltak a közönség soraiban. Itt a Csík zenekarnak voltunk az "előzenekara". Számomra a Bekeccsel ez volt a legnagyobb élmény, hiszen óriási közönségnek táncolhattunk. A Páván tudtuk, hogy több mint egymillió ember néz a Duna tévében, de a teremben csak 200-an voltak. Az élő előadások nyújtják a legkiemelkedőbb élményt. Tavaly augusztus elsején is volt egy élménydús előadásunk, amikor a nyárádszeredai kistérségi napokon az Attila Fiai társulattal az István, a király című rockoperából adtunk elő részleteket. Egyedi élmény volt. Jó hír, hogy május 27-ére Szovátára hívták meg őket, s ott is lesz közös előadásunk. Élőben hallani a nagy slágereket az eredeti előadókkal s az előadás részesének lenni nagyon intenzív, nagy élmény.
– Évente hány kiszállást, turnét, fellépést vállal az együttes?
– Tavaly nyolcvan előadásunk volt. Ahogy telnek az évek, egyre több előadásunk van. A Páva előtt körülbelül 65 volt, viszont az ott elért sikernek köszönhetően még tíz előadásunk volt. Azt gondolom, hogy a népszerűségünk inkább annak köszönhető, hogy sohasem csalódott bennünk a közönség, s emiatt hívnak vissza. Lépésről lépésre építettük ezt az együttest, s kialakítottuk a kapcsolatrendszerünket. Az együttesnek hat saját nagy műsora született. A Hamupipőke előadásunkkal megfordultunk Budapesten a Hagyományok Házában, Kolozsváron a Magyar Operában, Marosvásárhelyen a Nemzeti Színházban és több kisebb településen is Maros megyében. Marosvásárhelyen március 30- án 10 órától láthatja a közönség az utolsó előadást a Maros Művészegyüttes termében. A Hagyatékok folklórműsorunk több mint 100 előadást ért meg, amit Erdélyben és Magyarországon színházakban, szabadtéri színpadokon és kisebb művelődési házakban adtunk elő.
– Mit táncol szívesen a Bekecs?
– Néptáncot. Olyan tág a paletta! Minden táncnak megvan a maga szépsége és különlegessége. Minél jobban belemélyülünk, minél részletesebben tanuljuk meg, annál inkább rájövünk, hogy mit miért és hogyan kell táncolni. A néptánckutatás olyan szakaszba jutott, hogy egy táncról nem azt jelentjük ki, hogy ez kalotaszegi tánc, hanem megnevezzük a falut és az adatközlőt. Például Bogártelkéről a Poncsa tánca. A készülő új műsorunkban a táncosok stílusát, karakterét mutatjuk be, s próbálunk rájönni az összefüggésekre, mitől is egyedi az adatközlő tánca. Nem imitációról van szó, hanem a táncfolyamat miértjeit próbáljuk megérteni. Sokan kiemelik a gesztusokat, de ezen túlmenően sok olyan apróság van, amire érdemes odafigyelni. A színpadi néptánc fejlődésének folyamata végig követhető, ez letisztulóban van, s ebben próbáljuk mélyebbre ásni magunkat. Itt tart a néptáncvilág. Vannak, akik nem ezt művelik, a román együttesek teljesen másként táncolnak, mint mi.
– Ejtsünk szót az együttesek finanszírozásáról. Ki támogatja a Bekecs együttest?
– 2009-ben létrehoztuk a Bekecs Táncegyesületet, jogilag ez a működési keretünk. Próbálunk több lábon állni. Biztos támogatónk a nyárádszeredai önkormányzat, a költségvetésünk 15 százalékát biztosítja. A többi kialakul. A nyárádmenti polgármesteri hivatalok pártfogolnak még, velük szerződést kötöttünk a táncoktatásra vonatkozóan, ez részleges támogatás. Ezenkívül vannak a pályázatok. Leveleket is írunk, tavaly a magyarországi nemzetpolitikáért felelős államtitkárságnak és a kultúráért felelős államtitkárságnak írtunk. Pozitív volt a válaszuk, segítettek bennünket. Nagy álom válna valóra, ha biztosítanák a költségvetésünket. Hosszú távon ez lenne a jövő. El kellene különítsük az oktatási programunkat a Nagy Bekecsétől. Ez utóbbi valószínűleg hamarosan különálló intézmény lesz, az ügyintézés folyamatban van. Az oktatási rész további támogatására is nagy szükség lenne. Ezért kéréssel fordultam a megyéhez, de a törvények nem teszik lehetővé a támogatást. A román tanügyi törvény szerint csak heti egy órában oktathatunk néptáncot, s azt is csak hetedik osztályig. Heti egy órában nem lehet minőségi művészeti oktatást végezni. Minden egyes új szakág bevezetéséért nagy harcot kell vívni. Azt próbáljuk, hogy a harminc csoporttal működő oktatási rendszerünk működtetését a magyarországi oktatási rendszer mintájára szervezzük meg. Azt szeretnénk, ha az egész átlátható lenne, leszögeznénk, mit tanítunk, hogy tanítjuk, és milyen módszer szerint.
– Most is kiszállásra készül az együttes…
– Igen, Dubajba, fesztiválra. De erről majd akkor beszélünk, amikor hazaérkeztünk.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)