Akié a föld, azé Székelyföld
Amint korábbi lapszámunkban írtuk, szeptember 12-én, csütörtökön egynapos mezőgazdasági tanácskozást tartottak Szovátán. A IV. Székelyföldi Agrárinnovációs Fórumon jelen volt Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke is, aki érdekes gazdasági jelenségre hívta fel a figyelmet. A visszaszolgáltatott erdőterületek külföldiek kezébe kerülnek, ami a magánszemélyeknek nyereséges, azonban hosszú távon a közösségnek veszteséges. Hogy a szóban forgó területek az erdélyi magyarok kezében maradjanak, kezdeményezte a székelyföldi erdőalap létrehozását, amelynek célja a kisebb erdőparcellák felvásárlása, kezelése és értékesítése lenne közösségi célok érdekében.
– Érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet az elnök úr előadásában, amelyre érdemes odafigyelni, hiszen túl azon, hogy a magászemélyek jogában áll eladni birtokukat, így kicsúszik a vagyon a közösség kezéből.
– Ma is érvényes az, hogy akié a föld, azé Székelyföld. Hosszú munka után az RMDSZ-nek sikerült a parlamentben kiharcolni és most már gyakorlatba ültetni Romániában az erdőkre vonatkozóan a „restitutio in integrum” elvét, azaz a teljes visszaszolgáltatást. A volt szocialista blokk országai közül csupán nálunk sikerült ezt teljes mértékben elérni. Székelyföldön több mint 500.000 hektár községi, közbirtokossági, önkormányzati erdő van, ide tartoznak még az egyházak és iskolák tulajdonában levők, illetve a még mintegy 100.000 ha, amely magánszemélyeké. Ez nagy vagyon, amelynek a visszaszolgáltatása nem ért ugyan véget, de ezzel párhuzamosan máris felmerült egy újabb kérdés: mit kezdünk vele? Az erdőművelés, kezelés, fahasznosítás, feldolgozás, értékesítés rengeteg gondot okoz az új tulajdonosoknak.
És innen adódik a másik gond: az eladások. Tudjuk jól, hogy a magánszemélyek jó része vidéken élő idős ember, akinek nincs energiája, ideje, szaktapasztalata, és ami a legfontosabb: anyagi háttere ezzel foglalkozni. Az örökösök városon élnek, nincs mit kezdeniük az erdővel, a legjobb megoldás számukra, ha eladják. Sok kis területről van szó: átlagosan egyenként Hargita megyében két, Háromszéken 3,2, Maros megyében közel két ha-t értékesítenek. Megjelentek a „nagy cápák” Nyugat-Európából és a Székelyföldet körülvevő országból, akik módszeresen vásárolnak fel 0,5-től 5000 ha-ig bármit. Nemrégi eset: Háromszék és Buzău megye határában visszaadtak 3600 ha erdőt egy tulajdonosnak, aki a szó szoros értelmében már másnap több 10 millió euróért továbbadta ezt egy német cégnek.
– Tudomásom szerint nem lehet külföldieknek eladni földterületet és erdőt.
– Valóban így van magánszemélyek esetében, de hivatalosan külföldiek tulajdonában levő, Romániában bejegyzett vegyes vállalatnak már lehet. És itt van a veszély. Hiszen a megvásárláshoz szükséges tőke megvan. Hogy utána miként rendelkezik – természetesen a törvényeknek megfelelően – a megvásárolt vagyonnal, azt nem lehet követni. Mindezek mellett az erdők adásvételi folyamatát felgyorsítja az is, hogy 2005-től Romániában bevezették a föld- és erdőterületre fizetendő adót. Így azon túl, hogy az idős emberek nem tudják művelni, most már fizetni is kell érte, ami pluszteher számukra.
– A liberalizált piacgazdálkodásban ez a tőkeáramlás megszokott folyamata, amelyet nehezen lehet meggátolni… – Nem is próbáljuk, csak meg szeretnénk akadályozni, hogy a tulajdon másé legyen. Ezért kezdeményeztem a székelyföldi erdőalap létrehozását, amelynek az a célja, hogy az ilyen kisebb erdőterületeket felvásárolja, gondozza és az ebből származó hasznot közösségi célra fordítsa.
– Hogyan működne ez az alap? Rengeteg pénzt kell beruházni, amely igen hosszú távon térülne meg…
– Még nincs ugyan meghatározva, hogy milyen viszonyrendszerben működtetnénk az erdőalapot, de megtaláljuk a formát. Van példa ilyen szerveződésekre, hiszen ott vannak a közbirtokosságok, amelyek több száz éve működnek. Nemcsak vagyont gyűjtöttek, gyarapítottak, hanem a jövedelmet gazdasági, társadalmi és karitatív célra is fordították, iskolákat tartottak fenn. Ilyen volt a csíkszéki magyar és örmény közbirtokosság, amelynek 64.000 hold legelő- és erdőterülete volt. Meg lehet nézni, miként gazdálkodtak ezzel a nagy vagyonnal.
– Ki működtetné az erdőalapot?
– Az alapot valamelyik egyház vagy olyan oktatási intézmény mellett hoznánk létre, amely a jövedelmet jól meghatározott közösségi célokra fordítaná. Az egyetem biztosíthatná a szakszerű gazdálkodást. Természetesen iskolákat, a művelődést és más közösségi kezdeményezéseket támogatnánk, amely a Székelyföldnek, az erdélyi magyarságnak a hasznára válna.
– Hol tartanak a szervezéssel?
– Voltak tárgyalások ez ügyben olyan döntéshozókkal, akik működtethetnék az alapot. Tisztában vagyunk azzal, hogy komoly logisztikai hátteret és pénzt kell előteremtenünk, mivel, még ha egy hektár erdő ára 2000 – 20.000 lej között mozog is, így is ez egyötöde a nyugat-európai erdőterületek piaci árának, ezért vonzó a külföldiek számára. Azzal viszont tisztában kell lennünk, hogy ha ezt a jelenséget nem állítjuk meg, oda jutunk, ahova a Bánságban, ahol olaszországi beruházók több mint 800.000 ha területet vásároltak fel első lépésben. Mi is elveszíthetjük a Székelyföldet.
Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Százéves a szovátai városháza
II. helytörténeti konferencia
A Teleki Oktatási Központ, Szováta város önkormányzata, a Bernády Közművelődési Egylet a Sóvidék kulturális folyóirat szerkesztőségével közösen immár második alkalommal szervezte meg szombaton a fürdővárosban a szovátai helytörténeti konferenciát, amelynek tematikája volt: 100 éves a városháza. Az egynapos szakmai rendezvényen helyi és vendégkutatók, történészek a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos munkáikat mutatták be.
Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ igazgatója és a Sóvidék kulturális folyóirat főszerkesztője lapunknak elmondta, a konferencia célja az, hogy a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos kutatásokat – legyen szó bármely szakterületről, néprajzi, régészeti kutatásról – a nagyközönség elé tárják, hogy ne csak különböző szakfolyóiratokban jelenjenek meg, amelyekhez esetleg nem, vagy csak nehezen lehet hozzáférni. Ez két úton valósult meg, egyrészt szombaton meg lehetett hallgatni az előadásokat, akiknek erre nem volt lehetősége, az majd elolvashatja a konferencia anyagából összeállított kötetet, amelyet az év végére a Sóvidék folyóirat ad ki a helyi önkormányzat anyagi támogatásával. A másik fontos cél, hogy teret biztosítsanak a kutatóknak, szakembereknek a találkozásra, tapasztalatcserére. A főszervező kifejtette, a tavalyi, első konferenciát a 75 éves Fekete Árpád és Márton Béla valamint a 85 éves Derzsi Ferenc tiszteletére szervezték, akik sokat tettek a Sóvidék múltjának a kutatása terén; az idén, mivel adott volt a kerek évforduló, 100 éve épült a szovátai városháza, úgy gondolták, legyen ez a tematika. Helyi szakemberek, kutatók, helytörténészek érkeztek Korondról, Marosvásárhelyről, Szovátáról, de Magyarországról is.
Eleve községházának épült
A konferencia első előadója Józsa András szovátai pedagógus, kutató volt, aki Százéves a szovátai városháza című előadásában ismertette a felépítés történetét. A szakember elmondta, a hét végi konferenciának is otthont adó épület eleve községházának épült, és mai ismereteink szerint a felülete ugyanekkora volt, mint most. Később, ahogy a város nőtt, és egyre több teremre volt szükség, a kezdeti, tágas helyiségeket mind kisebbekre szűkítették. – Az akkori vezetők tapasztalták, hogy rövid időn belül duplájára, sőt triplájára nőtt Szovátának a lakossága, a legnevesebb fürdőhellyé vált, így ők már a majdani városnak építkeztek. Ezt onnan tudjuk, hogy az első világháború idején rengeteg új intézmény, bizottság, többek között a Vöröskereszt foglalkozott árvák, özvegyek megsegítésével, hadisegélyek kiosztásával, és ezeknek mind tudtak helyiséget biztosítani. Ez a nagy terem, ahol a konferencia tartatik, eleve gyűlésteremnek épült, a képviselőtestület – így nevezték akkor a település vezetőségét – itt tartotta a gyűléseit és a demokrácia jegyében itt hallgatták meg a község lakóit a települést érintő dolgokról – fogalmazott Józsa András.
Egy érdekességről is szó esett, Szováta rendtartó székely falunak egykor volt egy épülete, amely a történelmi iratok szerint a hónap 29 napján kocsmaként, egy napig pedig községházaként működött. Ennek a hátterében az áll, hogy akkor nem volt állami segély, sem uniós pénz, a község pedig fenn kellett tartsa magát, emellett a lakók mindenhez közmunkával hozzá kellett járuljanak. Építkezésekhez, hídépítéshez, piactér kialakításához, ki szekérrel, ki lapáttal, mindenki hozzájárult. Józsa András a szovátai városházával kapcsolatban még egy érdekességet elárult: amint Vásárhelyen a Kultúrpalota hangversenytermét egy időben az akkor a technika csodájának számító mozivetítésnek szentelték, úgy az 1910-es években, amikor a legnépszerűbb fürdőhelynek számított Szováta, akadt egy élelmes vállalkozó, aki jelentkezett, hogy állandó moziteremként működtetné a városháza gyűléstermét. A képviselőtestület akkor megvitatta, hogy anyagilag milyen hozadéka lett volna ennek, ám írásos emlék nincsen arról, hogy ez végül megvalósult-e vagy sem – magyarázta a kutató.
Fekete Árpád az örmény eredetű szovátai magyarokról értekezett. Elhangzott, hogy a környéken élő örmények megélhetési forrása a kereskedelem volt, fakereskedéssel foglalkoztak, kocsmákat működtettek, sokan mészárosok voltak. Ma a környéken élő leszármazottaik nem beszélik a nyelvet, viszont a közösségtudat annál erősebben él bennük, örmény eredetű magyaroknak vallják magukat.
Fábián Gabriella a Szovátán élő vallási közösségek múltjáról tartott előadást, Ambrus Lajos pedig Az Erdélyi Magyar Unitárius Egyház 1841-es korondi zsinatának határozatai az anyanyelvű oktatás kiteljesítésében címmel érkezett. Ez utóbbiban elhangzott, hogy Brassai Sámuel polihisztor, aki részt vett a zsinaton, megállapította, hogy annyira rosszak a tankönyvek, hogy azokból lehetetlen jól oktatni, ezért a zsinat elhatározta, hogy jobb tankönyveket kell biztosítani. Egy másik határozat szerint kötelezni kellett a szülőket, hogy iskolába küldjék a gyerekeket, mivel akkor száz gyerekből hatvan nem járt iskolába – fejtette ki előadásában a kutató.
Szolláth Hunor a városról szóló fürdőkalauzok, tájékoztató kiadványok időbeni alakulását ismertette, tartalmi, illetve esztétikai megközelítés alapján. A felkutatott anyagból egyértelműen az derül ki, hogy az I. világháború előtt megjelent első kiadványok óta ezek egyre színesedtek, külsőre egyre mutatósabbá váltak, viszont tartalmi szempontból idővel leszegényedtek, szinte kizárólag reklámcélokat szolgálnak. A továbbiakban Mester Zoltán, Szi-lágyi Zsolt, Pánczél Szilamér, Pál-Antal Sándor, Berekméri Róbert, Mihály Ferenc, Nemes Gyula, Márton Béla, Zepeczaner Jenő és Tófalvi Zoltán Szováta, illetve a Sóvidék történetével kapcsolatos szakmai előadásaival folytatódott a konferencia.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Gub Jenő emlékére
Életének 85. évében elhunyt Gub Jenő (1929–2013) biológia-földrajz szakos tanár, néprajzkutató, az etnobotanika és etnozoológia egyik legszorgosabb erdélyi kutatója, a Sóvidék szerelmese. Sóvidéket írok, pedig ő a Sóvidék peremén, Szovátán töltötte élete java részét. Volt tanító, tanár és iskolaigazgató Székesen, tanár Nyárádremetén, 1964-től pedig Szakadátban és Szovátán oktatta a gyerekeket és a Teleki Oktatási Központban működő Tanítóképző Főiskola hallgatóit 1997-ig.
Sok éven keresztül Szovátának, de az egész Székelyföldnek egyik legavatottabb és legtöbb ismerettel rendelkező idegenvezetőjét tisztelhették benne. Jó humorú, magyar érzelmű, agilis, könnyen barátkozó, kellő retorikával felvértezett személyiség volt, akinek óráira és idegenvezetői alkalmaira ma is szívesen emlékeznek vissza szerte a nagyvilágban. Évekig állandó rovata volt a Népújságban a bionikáról. Legfontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken (1996), Erdő-mező állatai a Sóvidéken (1996), Háziállataink dicsérete (1999), Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), Üres kalász fenn hordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsonné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gub Jenővel a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság gyűlésein ismerkedtem meg 1990 után, és a későbbiekben a kölcsönös tiszteletre és megbecsülésre alapuló őszinte emberi kapcsolat, mondhatni barátság alakult ki közöttünk. Többször jártam szovátai lakásán, de volt úgyis, hogy Erdélyből együtt utaztunk magyarországi néprajzi szemináriumra, vagy épp a Magyar Néprajzi Múzeum meghívásának tettünk eleget, amikor, díjazás végett, a Magyar Néprajzi Társaság gyűjtési pályázatának ünnepélyes eredményhirdető alkalmaira voltunk hivatalosak. Ő általában az első díjat szokta kapni, ami alapos tudományos munkásságának egyik legjobb fokmérője volt.
Ilyenkor, a hosszú út során sokat beszélgettünk történelmünk csendesebb és viharosabb évszázadairól, s a Tanár Úrban múltunk biztos adatközlőjét és ismerőjét fedeztem fel. Festői környezetben lévő lakása ma is valóságos kerámiamúzeum. Nem emlékszem, hogy Korondon kívül találkoztam volna még annyiféle kerámiatermékkel, amelyek e szép, lakályos magánház külső és belső falait díszítik.
És ott vannak a festmények, amelyek a kiváló erdélyi magyar festők és grafikusok keze vonását őrzik – hatalmas szellemi és tárgyi értékkel gazdagítva egyetemes magyar kultúránk képzőművészeti tárházát.
2013 elején, amikor utoljára találkoztam vele otthonában, a családja körében, behívott a belső szobába, és egy festményt mutatott nekem.
– Látod ezt a művet? Ez a korondi Páll Lajos festménye. Nem is tudom, hányszor járt már itt, behunyt szemmel is megtalálta a képet a falon, csak bejött ide, a szobába, s azt mondta, hogy kérjünk bármennyit érte, de ezt vissza szeretné vásárolni. Ilyen bivalyokat, mondta, már nem tud festeni. Akárhányszor is megpróbálta – nem sikerült!
Áldott emlékű Páll Lajos tavaly, 2012. november 9-én ment el az örök festői mezőkre, hogy az Ég Nagy Ecsetével új bivalyokat fessen. Talán sikerül odaát... Április 18-án, amikor Szovátán is bemutattuk A megmentett hűség c. sóvidéki interjúkötetet, Gub Jenő tanár úr, sajnos, már nem jöhetett el. A 25 kortárs jeles személyiségről szóló könyvet hiába szerettem volna 26-ra gyarapítani – nem sikerült. Nem rajtam múlott! De Ő mégis ott van! A Sóvidék iránti hűségének és ragaszkodásának tárgyi bizonyítékai – könyvei – fellelhetők az olvasók polcain, az egyetemes magyar kultúra tárházában. És persze a szívünkben… Egyik dedikált könyvének lapjára Tamási Áron-idézetet írt nekem: A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek szülőföldje és sok feladata!
Most, feladatait beteljesítve, Jenő tanár úr lelke valahol a drága szülőföld felett szárnyalhat szabadon. Haláláról értesülve – ma sem tudom, mért nem jelent meg egy hivatalos nekrológ – az internetet találtam a legjobb és leggyorsabb híradásnak, hogy szerte a nagyvilágban tudomást szerezzenek távozásáról. Egyik legnagyobb tisztelője és barátja, a kolozsvári BB egyetem professzora, Keszeg Vilmos ezt írta nekem: »Kedves Feri, köszönöm az értesítést. Mindannyian együtt élünk életünk végének távlatával. Ennek ellenére minden halálhír megdöbbentő. Kosztolányi Dezső írta, hogy „Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány”. Bármennyire szomorú, mindenki helyettesíthető. De ugyanennyire igaz, hogy senki sem pótolható. Ilyen „egyedüli példány” volt Gub Jenő tanár úr, örülök, hogy a KJNT összejövetelein megismerhettem. Miután kimaradozott, majd teljesen távol maradt a rendezvényektől, írásai adták tudtul, hogy végzi a munkáját. Hogy fárad, hogy betegségekkel küszködik, az rejtve maradt, az nem szivárgott ki műhelyéből. Én sok szeretettel emlékezem kedvességére, tisztelettel tartom számon azt a munkáját, amiről nekem tudomásom volt. Feri, ha alkalmad van családjával beszélgetni, kérlek, ezt add át üzenetként. Egy tanár generációkat tanít és nevel. Egy tanár emléke hosszú időn át él, akár emlegetik, akár nem: amit tanított, az sok-sok éven át benne marad tanítványai és azok gyermekeinek döntéseiben, gesztusaiban. Gub Jenő kutatóként olyan többleterőfeszítést vállalt, ami egy pedagógustól nem feltétlenül várható el. Amit Gub Jenő kutatóként elvégzett, azt össze kell foglalni, össze kell gyűjteni. Publikációinak jegyzékét össze kell állítani, életpályáját meg kell írni, közöletlen írásait, feldolgozatlan adatgyűjtéseit letétbe kell helyezni. Ez a családja és különböző intézmények feladata.« Köszönöm/köszönjük, professzor úr, szép sorait. Te pedig nyugodjál békében, Jenő!
Székely Ferenc
Gub Jenő /Szováta, 1929. márc. 5. – Szováta, 2013. szept. 25.
Népújság (Marosvásárhely)

Elment a vidám szívű ember
Ismét szegényebbek lettünk egy kiváló személyiséggel. Gub Jenő 1929. márc. 5-én született, életének 84. évében hunyt el, szeptember 29-én. Az elemi iskolát Gegesen, a középiskolát a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte. Biológia-földrajz szakos tanári képesítést szerzett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. 1964 óta Szovátán tanított. 1967 óta foglalkozott etnobotanikával (népi növényismerettel) és általában a népi természetismerettel. Több mint negyven Hargita és Maros megyei településnek gyűjtötte össze és dolgozta fel az etnobotanikáját, és 14 sóvidéki településnek a részletes népi természetismeretét.
Közel száz dolgozata, ismeretterjesztő cikke jelent meg.
Fontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken 1996, Erdő-mező állatai a Sóvidéken 1996, Háziállataink dicsérete 1999, Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), A meleg égövön hideg van 2002, Természetismeret én néphagyomány a székely Sóvidéken 2003, Üres kalász fennhordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsónné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gyűjteményes (közös kötetek): Erdélyi útikönyv, Erdélyi útikalauz, Növények a folklórban, A Tordai-hasadéktól Szent Anna taváig.
Ő volt az egyik legszorgosabb néprajzkutató Maros megyében.
Gub Jenő hétszer vett részt a Magyar Néprajzi Múzeum országos pályázatán, s vidéki tanárként négy első, két második és egy harmadik díjat nyert. A Magyar Néprajzi Múzeum javaslatára kötetben is megjelentek pályamunkái. Vasvártól Sopronig című munkája a marosvásárhelyi Csaba királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola életének egy rövid szakaszáról, a növendékek egyik csoportjának viszontagságairól, végül orosz fogságáról szól. Gub Jenő ugyanis hártyapapírra írt naplót vezetett, ennek alapján írta meg a szomorú történetet.
Az etnobotanika fogalmát itt alig ismerték, míg meg nem jelentek az írásai. Az etnozoológia lényege pedig: megismerni az emberekkel együtt élő állatokat, a hozzájuk kapcsolódó hiedelmeket és a megtartásukért alkalmazott praktikákat. "A sóvidéki ember az állatait mindig különös gonddal nevelte, az állattartás, állatszeretet, gondosság sokszor jelentősebb, nagyobb érték volt, mint a családban a gyermek" – írta Gub Jenő, amikor közreadta három évtizedes gyűjtőmunkájának eredményét.
"A népi természetismeret sajnos a néprajz mostohagyermeke, annak a perifériájára szorult, ami abból is adódhat, hogy az etnobiológia művelőjének legalább három tudományágban (növény- és állattan, etnológia, nyelvészet) kell jártasnak lennie".
A népi gyógyászat adatai mellett összegyűjtötte a néprajzi szempontból értékes babonákat is.
Egy másik kötetének már a címe is érdekes: A meleg égövön hideg van. – Fél évszázados gyakorló pedagógusi pályafutásom alatt gyűlt össze az e kötet nagyobb részét kitevő "vidám anyag" – jelzi a bevezetőben. Alcíme pedig: Vaklátás, nagyüzemi garázdálkodás, ricinussal kent képességek. Kisiskolások, diákok ki- és elszólásait, rögtönzésekből, pótvizsgai, felvételi és érettségi vizsgai dolgozatokból "kiemelt" aranymondásokat, aranyköpéseket, diákköltészeti "remekeket", dalokat, verseket, vicceket is tartalmaz ez a könyvecske. Igen nagy élvezettel olvastam.
Tanári munkája mellett időt szentelt az idegenvezetésnek, hiszen a vidék egyik legtájékozottabb turistakalauza is volt, és annak a Kányádi Sándortól szentesített gondolatnak a jegyében, amely arra int, hogy be kell gyűjtenünk minden értékünket, semmi sem kerülte el a figyelmét, mindent szorgosan feljegyzett, megörökített. Gyűjteménye végén, a gyalogló tanár, a Sóvidék szerelmese, fáradhatatlan kutatója Alsósófalva, Atyha, Békástanya, Felsősófalva, Fenyőkút, Illyésmező, Kopactanya, Korond, Pálpataka, Parajd, Sóvárad, Szakadát, Szováta és Vadasmező településekről hatszáznál is több adatközlőt sorolt fel név szerint.
A testi fáradalmak néha nem engedik beteljesíteni minden tervünket. De amit a tanár úr felmutatott széleskörű munkásságának gyümölcseiből, olyan rangot biztosít számára az emlékezetben, amelyre igen kevés ember számíthat éltében s holtában. Mardos a keserűség, hogy őt sem becsültük meg igazán, érdemei szerint. Könnyű volna eldicsekednem, hogy rajtam aztán semmi sem múlott, hiszen friss kiadványaival rendszeresen megajándékozott, és ezek mindenikéről, szerény képességeim szerint, apró jelzéseket jelentettem meg a lapban, amelynek a kenyerét ettem. De eszembe jut Márai Sándor intelme is: nem szabad megsértődni. Az idő mindent a helyére rak.
Vidám szív a legjobb orvosság – idézte Gub Jenő a Példabeszédek könyvét a Bibliából. Maga is meg volt győződve arról, hogy a jókedv, a derű, a nevetés testi és lelki egészségünk egyik megtartója – ugyanakkor azonban azt tapasztaljuk, mondja, hogy éppen ebből a gyógyszerből jut a legkevesebb, és maholnap hiánycikk lesz.
Vigasztalódásunkra álljon itt Gub Jenő egyik anekdotája A könnyező egerek története című kötetéből. Színhelye a korondi kerámiagyár, a sokoldalúnak becézett hazug szocializmus dicső éveiből.
„A korondi kerámiagyárban dánfalvi mintára fekete színű edényeket kezdtek készíteni. Németországból tapasztalatcserére érkezett egy bizottság a gyártási módszereket vizsgálni. A vendégeket akkori szokás szerint, nagy éberséggel, a szekuritáté embere kísérte. A németeket az üzemen végig a gyár akkori mestere, a nagy tudású, jó humorú néprajzos, István Lajos bácsi vezette. Indulás előtt a szekus Lajos bácsit szigorúan figyelmeztette, hogy aztán pofa be, igazat semmiről sem szabad mondani! Így aztán hiába kérdezősködtek a vendégek, csak semmitmondó, lényegtelen válaszokat kaptak. A fekete edényekhez érve azonban különös kíváncsisággal érdeklődtek a németek, hogy azokat miféle technológiával készítik, mivel és hogyan színezik, satöbbi. Mivel ez kivételesen a szekust is érdekelte, egy diszkrét fejbólintással engedélyt adott Lajos bácsinak, hogy megválaszolja a kérdést. És Lajos bácsi elmondta: – Tudják, kérem, hogy mikor kész az agyag, bihalganét keverünk belé, s osztán éjjel, tiszta sötétbe’ égetjük, ettől lesznek az edények ilyen szép feketék.
A németek nagyon érdekesnek találták, de legjobban a szekus csodálkozott ezen a végtelenül egyszerű eljáráson.”
Jenő bácsi, drága tanár úr, én azzal a jókedvvel és lelki bőséggel gondolok mindig Magára, amelyről Kölcsey Ferenc a nemzeti imánkban beszél. Nyugodjék a jól végzett munka áldásos derűjének békéjében!
Bölöni Domokos
marosvasarhelyiradio.ro

A magyar nép szolgálatában – Beszélgetés Böjte Csaba szerzetessel
Ki ne ismerné Böjte Csabát? A ferences szerzetes nemrég Strasbourgba látogatott, ahol az Európai Parlament elnökével is találkozott. Bizonyos körökben nemcsak felvetődött, hanem már sokan javasolták, hogy legyen képviselő az említett parlamentben. Elképzelhető, hogy hamarosan ott fogjuk látni? Erről és egyebekről beszélgettünk vele.
– Csaba testvér, úgy tudom, civilként évekkel ezelőtt autó- villamossági szerelőnek tanult. Meggyőződésem, hogy hosszú és göröngyös volt az út a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozásáig… – Ha ennyire visszanyúlunk az időben, a válaszomat azzal kezdeném, hogy mint sok más munkatársam, én is a kommunizmus évei alatt nőttem fel. Már gyermekkoromban megtanultam, hogy mi a munka. A Hargitán például bányászként is dolgoztam. Mi tagadás, az ember fiatalkorában sok mindennek készül. Számomra nem jött össze az autóvillamossági szakma. A bányászélet hónapjai igencsak próbára tették az akaraterőmet. Úgy hiszem, ekkor kezdtem konkrétan készülni a papi pályára.
– Évtizedekkel ezelőtt a hatalom akkori képviselői nem nézték jó szemmel azokat, akik a papi pályát választották… – Ez így igaz. Az életemet a kommunizmus igencsak meghatározta. Ha példával kell élnem, azt mondanám el, hogy édesapám is írogatott. Sajnos egy verse miatt a Ceaușescu-rezsim bírósága hét évi börtönre ítélte. Innen szűk öt év után szabadult, de a börtönben elszenvedett kínzások és egyéb megpróbáltatások következtében szabadulása után másfél hónappal meghalt. Számomra ez alapvető momentum volt annak megértésében, hogy a baj nem az emberben, hanem a tudatlanságban lakozik.
– Válaszaiból az tűnik ki, hogy az akkori fiataloknak távolról sem volt annyi esélyük, mint a mostaniaknak. – Ez egyértelműen így van. Ha jól meggondolom, gyermekkoromban három lehetőség közül választhattam. Az első, hogy pakolok és elvándorlok valahova: külföldre, „Nyugatra”, más országba vagy kontinensre. A második lehetőség: mint a strucc, bedugom a fejem a homokba, és a saját elefántcsonttornyomban élem a mindennapi szürke életemet úgy, mintha minden rendben lenne. Én nem az említett két lehetőség közül akartam választani. Nekifogtam takarítani, rendet teremteni, és arra törekedtem, hogy magam körül olyan világot hozzak létre, ami minden szemszögből nézve emberhez méltó. Ennek érdekében döntöttem úgy, hogy tanulni fogok, képzem magam, és megteszek mindent annak érdekében, hogy a szülőföldem, Erdély lakható, szép és rendezett legyen.
– Ön Erdélyben több mint ezerötszáz nehéz sorsú gyermekről gondoskodik. Ez egy nem akármilyen feladat. E nemes célhoz honnan merít állandóan erőt, kitartást, szeretetet, odaadást? – Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, megint vissza kell lépjünk az időben. A Szent Ferenc Alapítvány pont húsz évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit. Jelen pillanatban 78 helyiségben folytatunk gyermekvédelmi tevékenységet. Külön meg szeretném említeni, hogy az elmúlt két évtized alatt több mint ötezer szegény sorsú gyermeket fogadtunk be. Igaz, figyelembe kell venni, hogy az említettek fele már végzett, vagyis kirepült a segítő szárnyaink alól. Az állandó erőről, a kitartásról, a szeretetről és az odaadásról pedig csak annyit, hogy ha valaki azt teszi, amit szeret, ha azt végzi, amit Isten kér tőle, akkor mindehhez megvan, vagyis megadatik a kellő erő is. Én ebben a munkában örömömet lelem, és biztos vagyok abban, hogy ez a megfogalmazhatatlan elégtétel ad nekem erőt ahhoz, hogy tovább dolgozhassak.
Hogyan lehet átlátni egy ekkora rendszert, miként lehet mindenütt ott lenni, ahol problémák adódnak, ahol szükség van Csaba testvér jelenlétére?
– Nagyon egyszerű a válaszom. Mi, erdélyi magyarok nem másért, hanem az autonómiáért küzdünk. Hasonlóképpen gondolkodom én is. A mi feladatkörünkben az a legfontosabb, hogy mindegyik ház, mindegyik nevelő szakszerűen és felelősséggel végezze a munkáját. Minden egyes munkatársamnak, kollégámnak én is autonómiát szeretnék adni, mégpedig a tevékenységében és a munkájában, hiszen én nem más helyett akarok dolgozni, hanem olyan embereket akarok bevonni ebbe a munkába, akik a tevékenységen belül megállják a helyüket. Abszolút hiszek abban, hogy aki tud segíteni a gyermekeken, az az én munkámat segíti. És persze vegyük figyelembe azt is, hogy e nemes munkát nem egyedül végzem, hanem több mint háromszáz munkatársammal.
– Az Ön által létrehozott gyermekmentő szervezet célja tehát az Erdélyben sanyarú körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása. Sok városban találni hasonló sorsú gyermekeket. Mi tagadás, ők is szívesen lennének az ön oltalma alatt… Mit lehet tenni ennek érdekében? – Ez a kérdés nagyon sokszor elhangzik. A szerencse az, hogy mindenre megvan a lehetőség. Úgy érzem, most pont Maros megyére, és ezen belül is Vásárhelyre gondol. Arra törekszünk, hogy minél több helyen jelen lehessünk. Elég, ha azt mondom, hogy Segesvár, vagy azt, hogy most Szovátán akarunk beindítani egy kis házat. Ott is nagyon szükségszerű. A folyamat, hogy miként kerülnek hozzánk a gyermekek, egyáltalán nem bonyolult. Ha például egy családban egy gyermek bajban van, úgy a vérszerinti rokon, vagy ha ilyen nincs, akkor a gyám kell megkeressen minket. Írásban és Isten nevében kell kérje, hogy a gyermeken segítsünk. Ezután mi ellátogatunk a helyszínre, felmérjük a gondokat, és a helyi szociális munkással egyeztetve megtesszük a kellő lépéseket annak érdekében, hogy befogadhassuk a rászorulót. Tudni kell, hogy több típusú befogadás létezik. A leggyakoribb „a kollégium típusú befogadás”, amikor a gyermek ösztöndíjat és szociális jellegű elhelyezést kap. Azonban beszélni kell a súlyosabb esetekről is. Sok esetben a román állam gyámhatósági törvényei kerülnek előtérbe. Ez az eljárás egy kicsit lassabb, de természetesen ezek is megoldódnak.
Tudni kell, hogy mindkét elhelyezési mód mellett lehet a gyermekeket látogatni, hétvégenként hazavinni, és majd, amikor a család talpra áll, a gyermek véglegesen hazakerülhet.
Igazából olyanok szeretnénk lenni, mint az állomás melletti csomagmegőrzők. Nálunk a szülők bizalommal elhelyezhetik a gyermekeket, persze, annyi különbséggel, hogy mi a gyermeket neveljük, iskolába járatjuk, tehát gazdagítjuk, és nem csak megőrizzük.
– A rászoruló gyermekek befogadásán kívül tud-e valamit tenni a mélyszegénységbe süllyedt családjaikért, otthonmaradt testvéreiért?
– Beszélhetek olyan családokról is, ahonnan nyolc vagy akár tíz gyermek van nálunk… Biztos léteznek olyanok, akik nem hiszik, de igen, ha nem is naponta, de kapcsolatban vagyunk ezekkel a családokkal. Ha jól belegondolok, nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy reálisan tudunk rajtuk segíteni.
– Sok adományt kapnak belföldről, külföldről. Hogyan lehet a javakat, pénzt méltányosan, igazságosan elosztani a házak között, egyáltalán tisztán, becsületesen kezelni, az utolsó fityinggel is elszámolni az adományozók felé?
– Nem gondolom, hanem állítom, hogy abszolút nincs igazságos elszámolás a Földön. És aki ezzel nem ért egyet, annak üzenem, hogy Isten sem ad mindenkinek egyformán. Én arra törekszem, hogy minden háznak adjak és gondoskodjak a rám bízott gyermekek szükségleteiről. És hogy mi van azzal, ami marad? A mi jelszónk a következő: ami marad, azt odaadjuk a nálunknál is szegényebbeknek.
– Sokat szerepel a médiában, sokat utazik, ami biztos sok idejét rabolja el. Közben a hálózat olajozottan működik, tulajdonképpen folyamatosan jelen van az oktatók, nevelők életében. Milyen lelki kötelékek tartják össze a hálózatot?
– Erről órákat tudnék beszélni. De megpróbálom magam visszafogni. Szent Ferenc nevét viseljük. Akárcsak a mostani pápa. A ferences lelkület a maga egyszerűségével, a vidám életigénylésével és a becsületes munkájával számunkra olyan iránytű, ami teljes mértékben segít eligazodni a 21. században. Ami pedig a hálózatot illeti, Istennek hála, létezik a telefon, az internet és a közösségi oldalak, melyek lehetőséget adnak arra, hogy akkor is tudjuk tartani a kapcsolatot, ha Erdély szétszórt területein is élünk.
– Meghirdette a párbeszéd és a kiegyezés évét. Mit kíván tenni az elkövetkezőkben, hogy a tolerancia, a megbocsátás, a kiengesztelődés kegyelme eljusson minden egyes erdélyi családba, közösségbe, de a politikusok fülébe is?
– El sem hinnék, hogy mi mindent láttam-hallottam. Sok esetben a családok legféltettebben őrzött titkait is ismerem. Az van, hogy hozzánk a gyermekeket nem a földrengés, nem az árvíz és nem a háborúk hozzák. Akik idekerülnek azok sajnos (!) az emberi tévedések, a felelőtlenségek, a naivságok és a Tízparancsolat be nem tartásának a következményei! Úgy gondolom, hogy a társadalmunk akkor újulna meg, ha alázattal visszatérnénk Isten parancsaihoz, és kibékülnénk egymással. Vegyük figyelembe azt, hogy Jézus Krisztus sem hozott politikai és gazdasági reformokat. Ő az embereket belülről akarta megreformálni. Nekünk is ezt kell szem előtt tartani, figyelembe venni és véghezvinni, mert csakis így születhet meg egy új és tökéletesebb világ körülöttünk.
– Hogyan tudja a szegénységet hirdető, „kéregető” ferences lelkiség, a rend szabályait összeegyeztetni azzal az életformával, ami a rendszer fenntartása érdekében folyamatos „szereplésekre”, utazásokra kényszerítik? – A ferences lelkület lényege a legkisebbek és a legelesettebbek becsületes szolgálata. Ha koldusokkal beszélek, bizonyos értelemben ugyanazt érzem, mintha egy miniszterrel társalognék. Engem mindig az a cél vezet, amelyért évtizedek óta dolgozom. Megéri, és jó, ha mindenki tudja, csak így lehet a lelkiismeretünk teljesen tiszta és nyugodt. Hát ezért vagyok én boldog.
– Száz éves a marosvásárhelyi Kultúrpalota. Erre az ünnepségre önt is meghívták. Miként fogadták, hogyan látja a palota centenáriumát?
– Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy meghívtak az említett centenáriumra. Arra gondoltam, hogy a vásárhelyieket nem egy köteg virággal, hanem egy csokornyi gyermekkel lepem meg. Az ünnepségre a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermek és Ifjúsági Kórussal látogatottam el. Fontosnak tartottam, hogy azokkal a népdalokkal jelentkezzünk, melyeket az önök vidékén énekelnek. Jó volt ott lenni.
– Nemrég Strasbourgba látogatott, ahol találkozott az Európai Parlament elnökével is. Bizonyos körökben nemcsak felvetődött, hanem már sokan javasolták, hogy legyen képviselő az Európai Parlamentben. Mindezt miként véli? Elképzelhető, hogy hamarosan ott fogjuk látni?
– Engem már sok mindenre felkértek. Voltak érdekesebbnél érdekesebb ajánlatok, megkeresések. Néha vakartam a fejem, de sokszor kacagtam magamban. Nekem soha nem voltak politikai ambícióim, és innen kiindulva soha sem álltam kötélnek, és nem is fogok.
Egyértelműen szeretném kijelenteni, hogy én mint ferences szerzetes pap a legkisebbek, a legrászorultabbak, a legelesettebbek szolgálatával szeretném a népemet szolgálni.
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

Akarunk-e jobban élni vagy sem?
Elutasították az RMDSZ népszavazási kezdeményezését
A Maros Megyei Tanács tegnapi rendkívüli ülésén elutasították az RMDSZ-frakció által előterjesztett határozattervezetet, amely lehetővé tette volna népszavazás kiírását egy – Maros, Hargita és Kovászna megyékből álló – fejlesztési régió létrehozására. A régióalakítás célszerűségét és hasznosságát kérdőjelezte meg Ciprian Dobre tanácselnök, a román pártok frakcióvezetői pedig egyhangúlag a határozattervezet ellen foglaltak állást és ilyen értelemben szavaztak.
A közgyűlés rendkívüliségét a jogi szempontokon túl az is érzékeltette, hogy a tanácsosi testület mellett jelen voltak a megye RMDSZ-es polgármesterei, esetenként alpolgármesterei, hangsúlyt adva ezáltal is az RMDSZ-frakció által kezdeményezett határozattervezetnek. Kelemen Márton RMDSZ- frakcióvezető már az ülés elején jelezte, hogy a képviselőkön kívül fel kíván szólalni Péter Ferenc, Szováta polgármestere, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, Sófalvi Szabolcs, Marosszentgyörgy polgármestere valamint Simon István, Kerelőszentpál polgármestere. Ciprian Dobre tanácselnök felvetette a szokásrendet, miszerint az érintetteknek írásban kellett volna ezt kérniük, illetve az erről való szavazást, végül konszenzusos alapon egyetértett a testület abban, hogy szót ad az RMDSZ önkormányzati tisztségviselőinek. A napirendi pontokat betartva, a testület megszavazta Dászkel László, Nyárádszereda volt polgármestere tanácsosi mandátumának érvényesítését. Dászkel László, aki Gáspárik Attila lemondása után kerül be a megyei közgyűlésbe, letette a hivatali esküt. A képviselők megszavazták a megyei tanács kormányhoz intézett azon kérését, hogy az állami tulajdonban és a prefektúra adminisztrálásában levő Közigazgatási Palotát és az intézményhez tartozó Kossuth utcai épületeket utalják a megye köztulajdonába és ügykezelésébe, ha pedig a tulajdonoscsere nem lehetséges, legalább az adminisztrálási jogot kaphassa meg a megyei önkormányzat.
Dobre: Nem lenne haszna a referendumnak
A napirend utolsó, az RMDSZ által előterjesztett, Maros, Hargita és Kovászna megyékből álló fejlesztési régió létrehozásának célszerűségére vonatkozó határozattervezete kapcsán, amelyet egyetlen szakbizottság és maga a tanács jegyzője sem hagyott jóvá, elsőként Kelemen Márton frakcióvezető szólalt fel, magyar és román nyelven egyaránt, hiszen a "harmónia" és a "tolerancia" jegyében a megyei tanács vezetése ezen az ülésen sem biztosította a szinkronfordítást. Kelemen Márton kijelentette, öröm számára, hogy erről a témáról beszélgetés kezdődött, hiszen e fejlesztési régió létrehozása Maros megye jövőjéről szól. Hangsúlyozta, Maros megyében több mint 55 ezer polgár, illetve a közgyűlési képviselők egyharmada támogatja, hogy népszavazást írjanak ki a Hargita-Kovászna-Maros fejlesztési régió megalakításáról, hiszen "nem akarjuk tétlenül nézni, hogy Bukarest döntsön a sorsunkról, sem pedig azt, hogy Maros megye vesztese legyen a regionalizációnak, ugyanakkor Marosvásárhely is el kell foglalja az őt megillető helyet". "Nem mindegy, hogy kik és hányan ülnek az asztal körül, ahol az uniós alapok képzeletbeli tortáját kell elosztani. Maros megye sorsának alakításáról van szó, ehhez kérjük a politikai pártok, szervezetek partnerségét" – mondotta a frakcióvezető. A rögtön utána felszólaló Filimon Vasile PDL frakcióvezető és Bolos Vasile USL-s frakcióvezető kijelentették: frakciójuk elutasítóan fog szavazni e kérdésben. Filimon Vasile szemrehányásokkal és enyhe iróniával tűzdelt beszédében emlékeztette az RMDSZ- képviselőket, hogy annak idején nem támogatták Marosvásárhely polgármesterének azon kezdeményezését, amivel közvitát nyitott Marosvásárhely régiófővárosi státusának szorgalmazásáról. "Végre fáj Marosvásárhely sorsa, de hol voltak két és fél évvel ezelőtt, amikor Dorin Florea meghívta önöket tárgyalni e kérdésről? Egyetlen projektjét sem támogatták a megyeszékhelynek, semmivel sem járultak hozzá a fejlesztéséhez. S akkor én mit csináljak?! A határozattervezet ellen fogunk szavazni" – jelentette ki. Bolos Vasile beszéde szintén múltidézésben jeleskedett, ő a 2011 júliusi tanácsülést emlegette fel, amikor a PSD és PNL a megyehatárok felszámolására kiírandó népszavazást szorgalmazta határozattervezetében, amit a PD-L és az RMDSZ elutasított. Politikai, választási, imázsjavító céllal kidolgozott határozattervezetnek minősítette az RMDSZ kezdeményezését, amely "meg-haladja a megyei tanács hatáskörét", ezért pártja azt elutasítja. A fenti vádaskodásokat Lokodi Edit alelnök utasította vissza, aki tegnap tolmács hiányában románul szólalt fel, hangsúlyozva azokat a megvalósításokat, amelyek az RMDSZ-politikusoknak tudhatók be, majd közölte: nem a megyehatárok módosítása a cél, hanem egy erős, az európai alapokat hatékonyabban lehívni képes régió megalakítása. "Nemcsak Maros megye elégedetlen a jelenlegi fejlesztési régiókkal. A Központi Régió, amelybe Maros megye is tartozik, nem működik megfelelően, nehézkes a pályázati pénzek lehívása" – tette hozzá. Szász Izolda jogi szempontból világította meg a régióalakításról szóló népszavazást, amely "közvetlenül érinti a polgárokat, és ezért érdemben kellene tárgyalni róla, nem pedig kerékbe kötni holmi hatásköri kifogásokkal". Paul Cosma jegyző elutasításának jogi szempontjait magyarázta, Tusnea Ion kérte, halasszák el a határozattervezetről a szavazást, és a legközelebbi alkalomig a lakosságot tájékoztassák részletesen a média segítségével a kérdésről. Péter Ferenc közölte, a Központi Régió által lehívott uniós alapok nagyrészt Brassó, Szeben és Fehér megyébe jutottak, Maros, Hargita és Kovászna megye hátrányban volt, ezért elsődleges fontosságú a fejlesztési régió átalakítása. "Ennek elutasítása politikai döntés, minden pártnak jól meg kellene ezt gondolnia" – tette hozzá. Peti András közölte a képviselőkkel: az uniós alapok abszorpciós aránya 23,9 százalék, a régiók közti különbségek is egyre hangsúlyosabbak. Az alkotmányra hivatkozva hangsúlyozta a népszavazáshoz való jogot, és figyelmeztette a testületet, ez az egyetlen esélye Marosvásárhelynek arra, hogy régiószékhely legyen, hiszen az összes többi megye elutasítja ezt. "Egy polgári kezdeményezést nem ellehetetleníteni kell, hanem támogatni, hiszen alkotmányos jogról van szó" – tette hozzá Marosvásárhely alpolgármestere. Sófalvi Szabolcs szerint e kérdésben nem etnikai alapon, hanem elsősorban gazdasági megfontolás alapján kellene dönteni, hiszen "Szeben, Brassó, Fehér megyék árnyékában Maros megye nem tud fejlődni". "Ha önkormányzataink nem tudnak uniós alapokhoz jutni, képtelenek lesznek beruházásokat finanszírozni, fejlődni. Az elmúlt 11 év során nemcsak a régiók közt, de a régiókon belül is hangsúlyozottabbakká váltak az egyenlőtlenségek. A kérdés az: akarunk-e jobban élni, vagy sem?" – tette fel a kérdést. Simon István szintén az uniós alapok egyenlőtlen elosztására hívta fel a figyelmet, hozzátéve: a népszavazás lehet az első lépés a megye jövőjéről szóló párbeszédben. Az RMDSZ tisztségviselőinek felszólalását követően Ciprian Dobre a régióalakításról szóló népszavazás hasznosságát firtatta, a törvényes akadályokra hívta fel a figyelmet, majd szavazás alá bocsátotta a tervezetet. A végeredmény: 14 igen, 19 nem szavazat és egy tartózkodás. Az RMDSZ határozattervezetét a testület elutasította.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Decentralizáció: 41 RMDSZ-es javaslatot fogadtak el
A decentralizáció kormányzati felelősségvállalással elfogadott törvénytervezetében az RMDSZ által benyújtott 85 módosító javaslatból 41-et el is fogadott a kormány – idézte szerda este Borbély László az RMDSZ sajtóirodája.
„Maros megye számára is fontos a decentralizációs törvény, hiszen általa hatékonyabban tudjuk az RMDSZ álláspontját érvényesíteni” - nyilatkozta a marosvásárhelyi képviselő, az RMDSZ politikai alelnöke. Példaként hozta fel, hogy a Megyei Ifjúsági és Sportigazgatóság és a két szovátai tábor végre hivatalosan is a megyei önkormányzat fennhatósága alá kerül.
Elmondta, a Maros Sportklubról is „bölcs döntés” született a minisztérium szintjén, tudniillik elfogadták azt a régebbi RMDSZ-es javaslatot is, hogy a létesítményből kiválósági központot hozzanak létre. Ez szerinte garancia arra, hogy a műjégpálya és a multifunkcionális sportcsarnok építése hamarosan befejeződik.
„Másrészt pedig belátják, hogy Románia szinten is egyedülálló létesítmény az egymástól 50 méterre levő két sportcsarnok, amelyeket ha egy rugalmas alagúttal összekötnénk, bármilyen európai, illetve világrendezvénynek otthont tudna nyújtani. Éppen ezért indokolt, hogy a két létesítmény az Ifjúsági- és Sportminisztérium hatáskörébe maradjon, a többi romániai kiválósági központtal együtt, és így kiemelten tudnak majd részesülni a különböző költségvetési támogatásokból” - magyarázta az RMDSZ politikai alelnöke.
Hozzátette, a decentralizáció jegyében Marosvásárhely városának átadják a Május 1 strandot és a Víkendtelepen egy sportlétesítményt, amelyet a város vezetősége már régóta korszerűsíteni szeretne.
maszol/közlemény

Kultúrpaloták mint a szecesszió összművészeti alkotásai
A megyei múzeum a címben megfogalmazott témával szervez kétnapos tanácskozást, amellyel a marosvásárhelyi Kultúrpalota felavatásának 100. évfordulója előtt tiszteleg. A nagyközönség számára is nyitott előadásokat ismert helyi és neves külföldi szakemberek tartják a kultúrpalotáról, annak alkotóiról és a hasonló vagy rokon épületekről.
A rendezvényről Oniga Erika (fotó) művészettörténészt, a megyei múzeum munkatársát, s az esemény alkalmából megjelent A marosvásárhelyi Kultúrpalota című kivételesen szép könyv szerzőjét kérdeztem.
– Az ötlet már a múlt évben felmerült, amikor a palotáról szóló könyv kiadásáról beszélgettünk Soós Zoltán igazgató úrral, majd az idén nyáron fogtunk hozzá a szervezéshez. Ekkor derült ki, hogy az épület mekkora varázserővel bír, hisz amint kiküldtem a meghívókat vagy a felhívást, talán már másnap elkezdtek érkezni a visszajelzések. Akiket szerettem volna Marosvásárhelyen látni, szinte mind részt vesznek, s aki egészségügyi okok miatt kénytelen távol maradni, elküldi az előadását, hogy bemutassuk.
Fő célunk az volt, hogy a Kultúrpalotát kutató művészettörténészeket és történészeket összegyűjtsük, s a százéves évfordulót együtt ünnepeljük meg. A másik érdekesség, hogy a Monarchián, a régi Magyarországon belül azok a városok, amelyek a századforduló idején épültek ki, Budapesthez sokkal közelebb vannak, mint Marosvásárhely. Akik a Kultúrpalotát kutatják, már nem fiatal emberek, s régebben kilenc-tíz órát kellett vonattal, autóbusszal utazniuk, ezért ritkábban látogattak el Marosvásárhelyre, holott itt található a szecesszió gyöngyszeme. Ez a tanácskozás lehetőséget teremt, hogy eljöjjenek Budapestről, Gödöllőről, Pécsről, Kecskemétről, Szabadkáról, Aradról, Kolozsvárról és Szovátáról. Nagyon várom a találkozást, jó lesz ezt a sok arcot együtt látni és egyszerre köszönteni.
A Kultúrpalota tervezésénél, művészeti dekorációjának az elkészítésénél dolgozó személyek unokái is visszajeleztek, hogy részt vesznek, köztük Székely Tamás, aki Komor Marcell unokája, s 89 éves, vállalta a bonyodalmas, hosszú utat Budapestről. Ő abban a budapesti házban nőtt fel, ahol Jakab Dezsőék és Komor Marcellék még együtt laktak, s személyes emlékeket őriz róluk. Munkásságukat Várallyai Réka dolgozta fel Székely Tamás biztatására. Nagy megtiszteltetés dr. Keserű Katalin művészettörténész jelenléte, aki Körösfői-Kriesch Aladár és a népművészet címmel tart előadást.
Az év végére kiderül, hogy egyedi kincs van a birtokunkban, mivel szinte nincs más ilyen többrendeltetésű épület, ami eredetileg is kultúrpalotának készült.
Az előadások pénteken kilenc órától délután hat óráig, szombaton kilenc órától 11 óráig hangzanak el. Pénteken 15–16 óra között vezetett séta lesz a Kultúrpalotában, szombaton 11–12.30 között a főtér jelentős szecessziós épületeinek a megtekintésére kerül sor.
A pénteki előadások: A marosvásárhelyi Kultúrpalota építéstörténete (Oniga Erika), A marosvásárhelyi Kultúrpalota felújítása (Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakember), Freskó-, mozaik- és üvegfestmény-vázlatok a marosvásárhelyi Kultúrpalotához (Őri Istvánné Nagy Cecília művészettörténész, szakmuzeológus, Gödöllő), A marosvásárhelyi Kultúrpalota freskóinak és üvegfestményeinek ikonográfiája (dr. Gellér Katalin művészettörténész, Budapest), Az Aradi Kultúrpalota és intézményei (Puskel Péter közíró, helytörténész, Arad), Szivárvány Kultúrpalota Kaposvár – egy késői összművészeti alkotás (Bálint Imre szerkesztő, Budapest), Kada Elek polgármester, a szecessziós Kecskemét és a Kultúrpalota terve (Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, Kecskemét), Komor Marcell és Jakab Dezső kecskeméti Iparos Otthona (Székely Gábor történész, művészettörténész, Kecskemét), Kultúrházak, kultúrpaloták az újkori Európában (Csortán Ferenc építészettörténész, Szováta), Stílusok és programok – a budapesti Zeneakadémia építés- és díszítéstörténetének kérdései (dr. Raffay Endre művészettörténész, tanszékvezető adjunktus, Pécs), A csíkszeredai Vigadó (Ladó Ágota magiszteri hallgató, Kolozsvár), A szabadkai városháza (Gordana P. Vujinovic építész, Szabadka), A debreceni Hajdú vármegyeháza: egy lappangó magyar szecessziós középület 1913-ból (Veress Dániel történész, Budapest).
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Üdülővárosi ifjúsági élet – kicsit másként szervezik, de az övék
Manapság már minden nagy és kisváros rendelkezik ifjúsági szervezettel, ez lassan egy éve Szovátára is igaz. A Szovátai Ifjúsági Szervezet (SZISZ), tavaly létesült, hivatalosan decemberben tölti be az egy évet. A szervezet alakulása óta számos kitűzött célját kisebb-nagyobb sikerrel megvalósította. Tevékenységéről Pál Tamással, az ifjúsági szervezet elnökével beszélgettünk.
– Mikor és milyen céllal alakult a Szovátai Ifjúsági Szervezet? Kinek az ötlete volt létrehozni ezt a szervezetet? – Tavaly áprilisában verődtünk össze, jogi formát pedig decemberében öltöttünk. Ekkorra körvonalazódott ugyanis mindenkiben, hogy a jogi státusz megszerzése nélkül új pénz- és erőforrásokra nem tudunk szert tenni. Az ötlet többek között onnan jött, hogy Szovátán nem volt olyan ifjúsági szervezet, amely megmozgatta volna a különböző rétegeket, gondolok itt elsősorban a fiatalokra, de az idősebbekre is. Hát ezért jött létre az ifjúsági szervezet.
– Jelenleg hány tagot számláltok?
– Ezt nehéz megmondani, mert mindig jönnek új tagok. Persze megvannak még az alapítótagok és a régiek közül is néhányan. Vannak alapembereink, akire lehet számítani, ők több mint 10-en vannak. – Melyek azok a rendezvények, amelyeken részt vesztek, vagy esetleg megszerveztek? – Rendezvényeket főként télen, tavasszal, valamint meg ősszel szervezünk, mert Szováta szezonális jellegű város. Nyáron nem igazán elérhetőek a fiatalok, kevés a szabadidejük. Többségük az idegenforgalomban dolgozik. De megpróbáltunk gyerekeknek rendezvényeket szervezni, főleg gyereknapra időzítettük ezeket. A másik rendezvény – amely egy kicsit a mienk is – a Medve-tó Napok, ennek szervezéséből is kivettük a részünket.
A Medve-tó Napok keretében gulyásfőző versenyen vettünk részt elég szép számban. Akkor a csapat nagy része felvállalta, hogy a gyerekeknek arcfestést készít, továbbá sókristálykép készítést is szerveztünk, ennek érdekessége, hogy egy lapra megrajzolt figurákat sókristályokkal kellett kitöltsenek és megragasszanak a gyerekek.
Ennek volt talán a legnagyobb sikere, a szülök is mindvégig ott voltak a gyerekekkel. Közben karaoke-esteket szervezünk, próbáljuk ezeket rendszeressé tenni. Egyik legfontosabb rendezvényünk ugyanakkor a tavaly először megszervezett adventvárás volt. Ez teljesen egyéni ötleten alapul, amelyet a Szovátai Népi Játszóház segítségével sikerült megvalósítani, ugyanakkor más szervezeteket és kórusokat bevontunk, valamint gyerekcsoportokat is, akik verseket szavaltak el, énekeket adtak elő. Ez egész decemberben, karácsonyig zajlott. Elvállaltuk a helyi újság, a Szovátai Hírmondó kihordását.
Elkezdtük a diáknapok szervezését még februárban, hogy az sikeres lehessen májusban. Áprilisban önkéntes csemetefa-ültetést szerveztünk, amivel egy iskolai programba kapcsolódtunk be. Nagyon sok fenyőfacsemetét sikerült elültetni Szováta határában. Aztán jött a diáknapok, a visszajelzések pedig nagyon jó voltak, kellett ez a diákoknak.
Emellett a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezettel közösen elmentünk egy Mezőhavas-túrára. Aztán a Balavásár község Ifjúsága és Szabadidő Egyesület (BISZE) meghívott a falunapjukra, ahol szintén gulyást főztünk. Halloween-partit szerveztünk, ahova meghívtuk a Kis-Küküllő menti ifjúsági szervezeteket, valamint a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezetet. Idén még hátra van a mikulásozás, valamint az adventvárás, amelybe több szervezet is bekapcsolódna.
– Tehát idén is megszervezitek az adventvárást?
– Igen. Sőt már el is kezdtük a szervezést. Mostani terveink szerint Mikulás-szolgálatot teljesítünk. Ennek az a lényege, hogy beszervezünk néhány mikulást, akik felveszik a rendelést az anyukáktól, apukáktól, hogy hol és mikor kell megjelenni. Eszerint a mikulásaink a megbeszélt időben elmennek mindenkihez, kiviszik a csomagot, köszöntik a gyermekeket. A cél, hogy Mikulás estéjén a gyerekeket meglepjük.
– Mi működteti a szervezetet? Miből tartjátok fenn magatokat?
– Támogatóink vannak szép számmal, a többségük szovátai. Örülünk, hogy sok olyan cég van, amely belátja, hogy fontos a tevékenységünk, ezért termékekkel, szolgáltatásokkal támogatnak minket. Ezeket mi továbbadjuk a vetélkedők nyertes csapatának, vagy egy fiatal társaságnak, gyerekeknek. Ők profitálnak mindenképpen belőle, mi a szervezés részével foglalkozunk csak.
Mivel tavaly decembertől bejegyzett szervezet vagyunk, megpróbáltuk az adóink két százalékát is felajánlani. Ezt mindenki családjában és az ismerősein keresztül tette. Egyébként a helyi önkormányzat is nagyon sokat segít. Minden rendezvényünkön biztosítja a helyszínt, a kellékeket, mindent, amire szükségünk van.
– Mekkora költségvetéssel dolgoztok?
– Mivel az idén még nincs lezárva a könyvelési év, és ugye nonprofit szervezet vagyunk, pontos összeget nem tudnék mondani. De nagyon kevés az a pénz, amiből gazdálkodunk. Mint mondtam, a szponzoraink jósága a fő forrásunk, azt pedig nem lehet pénzben mérni.
– Melyek azok a fontosabb megvalósítások, amelyeket az alakuláskor célul tűztetek ki magatok elé és azokat sikerült is elérni?
– Az elsődleges célunk az volt, hogy megmozgassuk a fiatalokat, hogy lássák azt, hogy itt is van ifjúsági élet, nem csak nagyvárosokban. Ne gondolják azt, hogy csak Kolozsváron, Marosvásárhelyen vagy Székelyudvarhelyen zajlik az élet. Itt is vannak lehetőségek,.
Igaz, hogy Szováta nem egyetemi város, kisebb az egyetemista korú fiatalok száma, akik itt is laknak Szovátán. De itt vannak az óvodások, kisiskolások, iskolások, középiskolások és nem csak, mert nekik szüleik, ismerőseik, testvéreik is vannak. Ez volt végső soron a cél: tudjunk nekik olyant nyújtani, olyan rendezvényeket szervezni, amelyekből mindenki okul, szórakozik és közösségben van.
– Hol szoktatok összegyűlni?
– A polgármesteri hivatal kistermét használjuk. De az egyik jövőbeni projektünk, hogy egy székhelyet találjunk magunknak, akár egy másik nonprofit szervezettel összeállva. Rendezvényeink után néhány kellék megmarad, amelyeket mindenki otthon tart. Jó lenne egy székhely, amely raktárként is működhetne. – A Kis-Küküllő menti és a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezeteken és a Szovátai Népi Játszóházon kívül más szervezetekkel is együttműködtök?
– Mi a Maros megyei MIÉRT egyik tagszervezete vagyunk, emellett Szováta testvérvárosi kapcsolatait is az ifjúsági szervezeten keresztül ápolja.
– Milyen céljaitok vannak a jövőre nézve?
– Mindenképpen meg szeretnénk tartani az eddigi rendezvényeinket, amelyek pozitív visszajelzéseket kaptak. Ezeket bővítenénk például készműves tevékenységekkel, a népi játszóházzal karöltve. Emellett táncházat is indítanánk heti rendszerességgel. Volt erre próbálkozás korábban, de kudarcba fulladt. A végső cél pedig ugyanaz marad: a fiatalokat érdekeltté kell tennünk, hogy lássák, zajlik a kisvárosi élet, itt is tudunk szervezni rendezvényeket, és van itt is amire törekedni.
Urbán Izabella
morfondir.ro
Erdély.ma

Értékeinkre építünk
Konferencia Székelyföld jövőjéről
Tegnap délelőtt a marosvásárhelyi közigazgatási palotában került sor a Maros megyei, illetve a marosvásárhelyi RMDSZ szervezésében az Értékeinkre építünk című konferenciára. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a közösségi akarat felmutatásának fontosságáról, az RMDSZ jövőépítéssel kapcsolatos terveiről beszélt, és arról, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban számos olyan esemény történt, amely közép- és hosszú távon meghatározza az erdélyi magyar közösség sorsát, jövőjét.
Mi a szülőföldünkön akarunk maradni!
"A kiindulópont minden cselekvési tervünknél az, hogy mi a szülőföldünkön akarunk maradni, itthon tervezzük az életünket. Az önkormányzatokban erősek vagyunk, a tervezett közigazgatási átszervezés ezt az erőt lenullázta volna, éppen ezért számunkra jó hír az, hogy végül a régiók átszervezéséről letett a kormány. Ezzel együtt nem kerül sor az alkotmánymódosításra sem, bár a tervezet megvitatásakor bekerült néhány, a magyar közösség szempontjából jelentős módosítás. Az elmúlt időszakban zajlott le a helyi népszavazások kiírása érdekében megtartott aláírásgyűjtésünk. Ennek során alig néhány nap leforgása alatt 200.000 aláírás gyűlt össze a Székelyföldön és a Partiumban. Ez azt jelzi elsősorban, hogy a magyar közösség és az RMDSZ elképzelései egybecsengnek, a magyar emberek egyetértenek a kezdeményezésünkkel, támogatják, megbíznak bennünk. Ez a leghatékonyabb fegyver az RMDSZ kezében – jelentette ki Kelemen Hunor.
Rámutatott: mind a kulturális autonómia, mind a székelyföldi autonómia ügyében az RMDSZ kizárólag politikai eszközöket használ, törekedve a román lakossággal való együttműködésre, közös érdekek mentén cselekedve valamiért, nem valaki ellen.
Nemcsak Székelyföldről van szó
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke kissé "tágította a kérdést", mert, mint mondta, itt nem csak Székelyföldről van szó. – Hadd ne fókuszáljunk csak Székelyföldre akkor, amikor régiósításról beszélünk, amikor egy európai elképzelésről beszélünk.
Elmondta, annak ellenére, hogy egy ideig az Európai Unióban az volt az elképzelés, hogy a szegény régiókat közelebb hozzák a gazdag régiókhoz, bebizonyosodott – egyébként Romániában is a nyolcas régiók teljesen hibás megfogalmazása miatt –, hogy fiaskó volt az egész.
– Nem működött: a gazdagok még gazdagabbak lettek, a szegények még szegényebbek. Ezért az Európai Unió a következő hét évre átütemezi a prioritásokat, azt mondja, hogy klaszter típusú felépítésre fókuszáljatok, ami azt jelenti, hogy kutatás, innováció, technológia, kis- és középvállalkozások, és olyan struktúrák megépítése, amelyek nem feltétlenül csak területhez kötődnek. Erre kell felkészülnünk, ha több európai uniós pénzt akarunk lehívni. Statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy a nyolc régió nem működőképes, nem lehet így továbbmenni, és egy kicsit lépjünk ki abból a cipőből, hogy ebben a régiósításban nem tudunk időnként másról gondolkodni, csak így vagy úgy. Ez véleményem szerint nem fog megvalósulni Romániában, hiszen az alkotmány miatt valószínűleg 2015-ben lehet erről beszélni. Készüljünk fel, hiszen vannak kisebb régiók, vannak Leader-programok, vannak olyan helyi kezdeményezések, amelyek a régiót is segítik.
Bármilyen decentralizálás jó
Péter Ferenc, az Erdélyi Magyar Önkormányzati Tanács elnöke, Szováta polgármestere szerint ezek a tanácskozások nagyon hasznosak, hiszen már a kormány is decentralizálásról beszél. – El kell gondolkoznunk azon, hogy ez jó-e nekünk. Véleményem szerint bármilyen decentralizálás jó mind a megyéknek, mind magának Székelyföldnek. Ez azt jelenti, hogy nagyobb hatalommal rendelkeznek majd a megyei és a helyi önkormányzatok. Úgy gondolom, ezek a tanácskozások fontosak, továbbra is együtt kell lennünk, és együtt kell képviselnünk ugyanezt az irányt.
Székelyföldön a területi autonómia a megoldás, de ez nem megoldás a Székelyföldön kívül
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára: – Két témát választottunk: az egyik a Hogyan tovább, Székelyföld?, a másik az oktatási kérdés, amely mindenképp meghatározó nemcsak a mindennapjaink, hanem a magyar közösség hosszú távú megmaradása, fejlődése, boldogulása szempontjából. A hogyan tovább, Székelyföld kérdést én kizárólag Erdély vonatkozásában tudom megválaszolni, hiszen nemcsak erre a kérdésre kell válaszolnunk, hanem hogy hogyan tovább, szórvány, hogyan tovább partium, és amíg a Székelyföldön egyértelműnek tűnik, hogy hosszú távon a területi autonómia a megoldás, ez nem nyújt megoldást a Székelyföldön kívül. A kulturális autonómia és annak az elemei jelentik azt, ami magyar szempontból nagyon fontos.
Mérföldkőnek tartom a májusi kongresszust
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke: – A csíkszeredai kongresszus után a három székelyföldi megye, látva a kongresszusi dokumentumot is, amely Székelyföld fejlesztéséről szól, stratégiai, majd – ezt lebontva – akciótervet dolgozott ki annak érdekében, hogy hogyan visszük tovább Székelyföld fejlesztési kérdéseit és a székelyek ügyét. Ebbe a sorozatba kapcsolható be – láthatóan nagy eredménnyel – például az az aláírásgyűjtési akció, amelyen tíz nap alatt több mint 120 ezer aláírást gyűjtöttünk egy hárommegyés fejlesztési régió kezdeményezése érdekében. Ez azt jelenti, hogy a Székelyföldön lakó 609 ezer magyar ember közül 120 ezren írták alá, tehát minden negyedik székelyföldi ember támogatta aláírásával tíz nap alatt ezt az ügyet.
Visszaigazolta ez az akció is azt, amit a májusi kongresszuson megfogalmaztunk stratégiai célként Székelyföld jövőképe érdekében. Kialakult, újraindult, erősödött az összefogás különböző kérdésekben, a legutóbbi a székelyek nagy menetelése alkalmával, amikor Háromszéken több mint százezer ember gyűlt össze Székelyföld – és nem csak Székelyföld – minden sarkából. Tehát ilyen szempontból mérföldkőnek tartom a májusi kongresszust, és az elmúlt hónapok tanácskozásainak konkrét eredménye után látszik, hogy a terv reális és életképes. A mai rendezvény is ebbe illeszkedik bele.
Fontos, hogy Székelyföldre figyelünk
Vincze Lóránt, az RMDSZ külpolitikáért felelős titkára: – Már a címe is jó, mert van egy alap, amire építeni lehet. Ezek valóban az értékeink, és az, hogy Marosvásárhelyen került sor egy ilyen konferenciára, azt jelenti, hogy valóban a Székelyföldnek akar üzenni. Nagyon jó, hogy az elmúlt hónapban sok vita, sok javaslat elhangzott. Fontos az, hogy Székelyföldre figyelünk, és ez a konferencia valóban Székelyföldnek üzen. Sok építő vita volt, sok javaslat elhangzott a Székelyföld jövőjével kapcsolatosan, én úgy érzem, hogy a székelyföldi kohézió igazából most kezd körvonalazódni. És ez csak erősítheti a régiót. Európában is azok a régiók váltak sikeressé, amelyek pontosan meg tudták határozni, hogy mit szeretnének tenni a jövőben, melyek azok a fejlesztési vonalak, amelyekre ráállítanák a helyi gazdaságot, melyek a közösségnek a legfontosabb mozgatórúgói, és ha önmagunkat definiáljuk itt, a Székelyföldön, akkor utána a következő lépések már könnyebbek lesznek, utána már eszközöket és lehetőségeket lehet keresni a célok megvalósításához.
A szakmai viták mindig előre viszik az ügyeket
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke a tanácskozás végén a Népújság kérdésére kijelentette: – Azt hiszem, az RMDSZ ezúttal is két nagyon fontos tényt bizonyított. Egyik az, hogy mi minden kérdést szakmai megalapozottsággal közelítünk meg, és így próbáljuk a jövőt megfogalmazni, másrészt mindig aktualitásokkal foglalkozunk. Ma három nagyon fontos aktualitásról beszéltünk: az egyik a küszöbön álló decentralizáció, ami a kormány felelősségvállalásával tulajdonképpen el is kezdődött, másrészt beszéltünk az autonómiatervezetről, amit nemsokára közvitára is bocsát az RMDSZ, illetve beszéltünk a régiósításról, amit nem adtunk fel, lévén, hogy a fejlesztési régióknak az újragondolása továbbra is aktualitás.
– Gondolja, hogy az ilyen tanácskozások előre viszik az autonómia ügyét?
– Azt hiszem, hogy a szakmai viták mindig előre viszik az ügyeket, mert ezekben lehet tisztázni olyan félreértéseket, amelyek például a régiósításra vonatkozó kezdeményezésünket akadályozták. Ezért szerveztük ezt a konferenciát nyilvánosra, mert meggyőződésem, hogy még mindig sok olyan előítélet van, amely akadályozza a közigazgatási reformot.
– Ez azt jelenti, hogy folytatni szeretnék?
– Természetesen, a konferencián szóba került az is, hogy minden egyes felmerülő kérdésben rendkívül fontos az, hogy egyeztessünk a román társadalom képviselőivel. Azt gondolom, a következő lépésünk ez lesz. Legutóbb a rendkívüli megyei tanácsülésen sikerült végre párbeszédet elindítani a régiósítás ügyében. Folytatjuk ezt a kezdeményezést, úgyhogy a következő lépés Maros megyében minden bizonnyal egy olyan találkozó szervezése lesz, ahol ezeket a kérdéseket már a román pártok képviselőinek a részvételével fogjuk újra megnyitni. Remélem, ezúttal eleget tesznek a meghívásunknak, mert sajnálattal kell mondanom, hogy, bár többször kezdeményeztünk tanácskozást, kezdeményezésünkre nem válaszoltak.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföldi tehetséggondozásról beszélgetnek
Tehetséggondozás tematikában kerekasztal-megbeszélést tart Udvarhelyen is a sepsiszentgyörgyi Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács. A találkozóra szerdán 18 órától kerül sor a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban.
Kerekasztal-megbeszélésre hívja az udvarhelyi pedagógusokat, intézményvezetőket, civil szervezeti képviselőket vagy tehetséggondozásban tevékenykedő szakembereket az idén áprilisban megalakult Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács.
„Szeretnénk áttekinteni, felmérni, feltérképezni, majd rendszerbe foglalni a székelyföldi tehetséggondozással foglalkozó személyeket, szervezeteket azzal a céllal, hogy a későbbiekben serkenteni tudjuk együttműködésüket. Hosszú távon egy információs kapcsolatrendszert alakítanánk ki magyarországi és Kárpát-medencei hasonló szerveződésekkel, melyen belül például lehetőséget teremtenénk a tehetségeknek és mentoroknak egymásra találni, illetve a fejlődésükhöz megfelelő intézeteket ajánlani” – mondta el érdeklődésünkre Bereczki Kinga, a tanács elnöke.
A tehetségsegítő tanács 2013 áprilisában tartotta alakuló ülését Sepsiszentgyörgyön, jelenleg tíz tagja van. Olyan pedagógusokból, civil szervezeti vezetőkből és vállalkozókból áll, akiknek fontos a tehetséggondozás. A csapat Sepsiszentgyörgy, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Kézdivásárhely és Szováta után szerdán érkezik Székelyudvarhelyre, a református kollégium tanárijába. A megbeszélés tervezett időtartama legtöbb két óra.
Simon Eszter
Székelyhon.ro

Maros megye történelméről a magyar tudomány napján
A magyar tudomány napja Erdélyben címmel 12-ik alkalommal szerveztek tudományos konferenciát Marosvásárhelyen. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókegyesülete az idén közösen szervezte a rendezvényt a Borsos Tamás Egyesülettel.
Az idei ülésszak Marosvásárhely és Maros megye múltját ölelte fel a kezdetektől napjainkig, szó volt a római limes Maros megyei feltárásának eredményeiről, a marosvásárhelyi vár 14-17-ik századi állapotáról, az egykori, 18-ik században működő ispotályról, Szováta fürdőéletéről, az 1902-es polgármesteri programról.
Simon Zsolt a marosvásárhelyi kovácslegények 1565-ös és 1781-es szabályzatáról értekezett, Weisz Szidónia Somkereki Erdélyi István 1638-ból fennmaradt végrendeletéről mutatta be tudományos dolgozatát, Buzogány Dezső arról a marosvásárhelyi hitvallásról tartott előadást, amely 1559-ben született, mint „az erdélyi reformációnak egyik jelentős, az erdélyi református egyháznak pedig a legelső alapvető hitvallási irata”.
Oniga Erika olyan történetet mutatott be Marosvásárhely múltjából, amely még a 19-ik században kezdődött, de napjainkban is van folytatása. Arról a Csonka Gézáról beszélt, akinek a fényképészműhelyeiben készült fotók számos városi polgár portréját örökítették meg, amelyek minősége, stílusjegyei a polgárosodó kor szellemét idézik. Csonka Géza egykori lakóházát mára felújítottak az új tulajdonosok, vigyázva a szecessziós épület minden részletére, és szállodát működtetnek benne. Csonka Géza 1861-ben született Vajdahunyadon, Budapesten tanult fotográfiát, majd Marosvásárhelyen telepedett le, ahol két fényképészeti műhelyt is működtetett: a Kossuth-utcait, valamint a főtérit. A város polgárait, családokat, közéleti személyiségeket örökítette meg. Rendszeres megrendelői voltak Stahl Juliska és Mariska, vagy Farkas Izsák és felesége. Ő örökítette meg 1894-ben Bolyai János eredeti sírját is a református temetőben, amit később az apa, Bolyai Farkas mellé költöztettek.
Tófalvi Zoltán az 1956-os magyar forradalom két marosvásárhelyi áldozatát, Dudás Józsefet és Szabó Jánost mutatta be.
Az ülésszak végén Pál-Antal Sándor, az EME marosvásárhelyi vezetőségéből leköszönő elnök értékelte a rendezvényt, kiemelve, hogy a színvonalas előadások jövőre kötetben is megjelennek, amelynek ő maga vállalja a szerkesztését.
maszol.ro

Király László költőt, írót köszöntötték Szovátán
Könyvbemutatóval egybekötött ünnepségen köszöntötték hetvenedik születésnapján a sóváradi születésű Király László költőt, írót Szovátán. A rendezvénynek a városháza díszterme adott otthont november 28-án, csütörtökön. Az eseményre a Bernády Közművelődési Egylet és Szováta város önkormányzata szervezésében került sor.
A neves költőt és a közönséget a Bernády Közművelődési Egylet elnöke, Mester Zoltán köszöntötte. Előadásában Király László kiemeltebb műveit ismertette a résztvevőkkel, melyekhez rövid idézeteket társított. Ezt követően az elnök felolvasta a költő életrajzát. "Király László 1943. november 19-én (pénteken) született Sóváradon. Szovátán érettségizett, ezután a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán végzett 1966-ban. 1968-tól az Előre kolozsvári tudósítója, ezt követően ez utóbbi szerkesztője, 1990-től a Helikon szerkesztőségi titkára, majd főszerkesztő-helyettes, 2007-től főmunkatárs. S mi, szovátaiak, sóvidékiek tegyük hozzá, hogy a Hazanézőnek is munkatársa Király László. Első verseskötete, a Vadásztánc 1967-ben jelent meg, közel 30 kötetet publikált. Legutóbbi verses könyve Készülődés Pazsgába címmel jelent meg. Számos rangos irodalmi díj, köztük a József Attila-díj kitüntetettje, idén az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjával és a Magyar Írószövetség Arany János-díjával tüntették ki" – hangsúlyozta Mester Zoltán.
Az esten a költő verseit Kertész Ildikó tanárnő és Stefán Renáta egyetemi hallgató szavalta el. Többek között elhangzott a Menyasszonybokrok – Kusztos Endrének, az Ebben a városban, az Olyan – édesanyámnak, a November és a Költők múzeuma. Az esemény a fiatalokat is mozgósította, nagy érdeklődéssel hallgatták a szebbnél szebb költeményeket. A sóváradi származású költő tiszteletére a településről is jelen voltak, többek közt a polgármester, Madaras Árpád is, akit büszkeséggel töltött el Király László munkássága. Ugyanakkor megjegyezte, hogy szívesen látnák a helyi közművelődési otthonban is egy hasonló rendezvényre.
Az est folyamán bemutatásra került a költő Készülődés Pazsgába című legújabb verseskötete is, mely az Orpheusz Kiadó gondozásában látott napvilágot. Mester Zoltán kérésére Király László ismertette az újonnan megjelent könyvét és címadó versének történetét. "1992-ben meghívtak a Finnugor Népek Világtalálkozójára, amit a Komi Köztársaságban rendeztek" – mesélte a költő. Itt a szervezők elvitték a delegációt Pazsgába, egy kis erdei faluba, hogy megnézzék a legszebb komi embert. "Beültettek autóbuszokba és elvittek egy helyre, ahol derékig érő hóban, lila fényben, a helyi emberek borjú nagyságú kutyákkal közlekedtek az utcán, hogy védekezni tudjanak a medvék ellen, mivel a településen 200-300 méterre voltak egymástól a házak. Ezt hívták Pazsgának. Az itt elő emberek gyűjtögetésből éltek, gombát szedtek, s bogyókat, melyeket télire eltettek. S akkor azt mondták, hogy most megyünk a legszebb komi emberhez, és kiderült, hogy ez egy ágszobrász volt. Bementünk az öregember műhelyébe, teljesen olyan szerszámok voltak, mint nálunk. A műhely tele volt csodálatosabbnál csodálatosabb ágszobrokkal. Tehát a Készülődés Pazsgába erről szól" – mesélte tovább visszaemlékezve a költő.
A figyelemfelkeltő történeteknek és szavalatoknak köszönhetően a rendezvény igazán sikeres volt. A szerző újonnan megjelent verseskötetét a helyszínen meg lehetett vásárolni és dedikáltatni. Aki valamilyen okból kifolyólag nem tudott eljutni a rendezvényre, az az új kötetet ezután is megvásárolhatja Szovátán, a polgármesteri hivatalban Kiss János kulturális referenstől.
Urbán Izabella
Népújság (Marosvásárhely)

Gub Jenő, a tudós, pedagógus élő emlékezete
"… mindnyájunknak kötelességünk – ha csak egy homokszemet is – odavetni nemzeti műveltségünk pompás épületéhez."
(Orbán Balázs)
Nehéz feladatra vállalkozik, aki a szovátai Gub Jenő pedagógus, biológus szakember emlékének felidézésére, felrajzolására vállalkozik. Mindjárt két irányból is nehézségekbe ütközik. Jenő bácsi nemcsak hivatásos tanár volt, aki generációknak adott át szakszerű és pontos ismereteket, vagy mutatott emberi, erkölcsi példát, hanem tudományos körökben elismert szakemberként is hírnevet szerzett magának.
Pontosan tíz éve annak, hogy szeretett városában, Szovátán, a Teleki Oktatási Központban megkapta a pedagógusoknak járó legnagyobb elismerést, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Ezüstgyopár Díját. Az életműdíjat 2003. november 15-én vehette át a szövetség elnökétől, Lászlófy Pál Istvántól, azért az áldozatos munkáért, melyet tanárként, igazgatóként Borszék-Hollósarkán, Székesen, Nyárádremetén, majd nyugdíjazásáig Szovátán végzett. "Rendkívüli elégtételt jelent számomra, hogy Gub Jenő tanár úr átveheti az Ezüstgyopár Díjat. Épp olyan felemelő érzés, mint amikor a mesék világában a jó győzedelmeskedik a gonosz fölött, és a legkisebb fiú elnyeri érte méltó jutalmát" – írja a méltató beszédben Geréb Éva szovátai pedagógus.
Gub Jenő szerette hivatását, nem csak szakmának tekintette a pedagógiai pályafutást, mert hivatás ez a javából, pedagógusnak születni kell, nem csak azzá válik az ember. Óráit nem a fegyelmezéssel kellett töltenie. Annyi türelem talán egy pedagógusban sem volt, mint benne. Szerette a gyerekeket, figyelt rájuk, sosem ismert fáradtságot, az unalom számára ismeretlen fogalom volt: "Az Isten olyan foglalkozást adott, ami sosem fárasztott ki!" – mondogatta gyakran.
Pedagógusi életműve mellett, mely leginkább a keze alól kikerülő generációk tudásában, emberi tartásában mérhető fel, tudósként is megállta a helyét a nagy egyetemi központok, kutatóintézetek szakemberei mellett. Gub Jenő előbb volt biológus, mint hogy a biológia- földrajz szakot az egyetemen elvégezte volna, a környezete, a természet iránti vonzalma tette őt kistérségünk legjobb biológusává. Szakmai téren az etnobotanika, etnozoológia terén alkotott egyedülállót, mindezt nem szakbarbársággal végezte, nem öncélúan, hanem átadta tudását írásaiban, előadásaiban, hogy a nagyobb közönség, érdeklődők is megismerhessék ezt a csodálatos világot. Különleges módon ismerte a sóvidéki ember szoros kapcsolatát a természettel, és lehet, hogy ez még nagyobb csodálattal töltötte el, mint maga a természet.
Komoly szakmai hagyaték maradt utána, melyet megjelent kötetei, tanulmányai, népszerűsítő írásai jeleznek. Munkájának és életútjának feltérképezésére a szovátai Teleki Oktatási Központ keretében működő Sóvidék kulturális folyóirat szerkesztősége vállalkozott. Méltó, hogy egy ilyen pedagógus, tudós műveinek bibliográfiáját összegyűjtsük, eddig meg nem jelent kéziratait digitalizáljuk, elérhetővé tegyük, és biográfiáját megjelentessük, hiszen bizonyára ezekkel is a közössége érdekeit kívánta volna szolgálni. Ezt a példát követte felesége, Gub Rozália tanítónő is, amikor megmaradt köteteit a Teleki Oktatási Központnak adományozta, hogy a jövendő generációk szellemi épülését szolgálják ajándékkönyvek formájában.
Szolláth Hunor
Népújság (Marosvásárhely)

Beköszönt a tél Erdélybe
Ugyan az előző évekhez képest később érkezett idén a tél Erdélybe, egyre nagyobb területeket vesz birtokba. Most már nem csak a hegyekben, hanem a legtöbb településen is megmaradt a hó, a hőmérők higanyszála pedig napról napra lennebb kúszik.
A tél eddigi legalacsonyabb hőmérsékleti értékét mértek hétfőre virradóra a csíkszeredai meteorológiai állomáson, éjszaka fél egy és fél kettő között −20 Celsius-fokig csökkent a levegő hőmérséklete. Később megérkeztek a felhők, majd elkezdett havazni, így enyhült a hideg.
Hétfő este immár huszonnégy órája megállás nélkül havazott eközben Máramaros megyében, a hatalmas hómennyiség pedig megnehezítette a közlekedést a megye útjain. A megyeszékhelyen viszont az okozott gondot, hogy a hóeltakarításra kiírt versenytárgyalásból győztesként kikerült bukaresti Rosal cég a huszonnégy órája tartó havazás ellenére sem kezdte el a nagybányai utcák hótalanítását.
Cătălin Cherecheş polgármester be is jelentette, hogy a vállalat bírságra számíthat, a városháza pedig olyan negatív véleményezést ad ki a tevékenységéről, hogy az többé nem tud részt venni a hóeltakarítási liciteken sehol az országban.
Nem csak kellemetlenségekkel jár ugyanakkor a tél beköszönte, a téli sportok szerelmesei ugyanis napról napra több pályát vehetnek birtokba. A Maros Megyei Barlangi- és Hegyimentő Szolgálat például tegnap jelentette be, hogy a szovátai pályán fél méteres a hóréteg, így péntektől várják a síelni vágyókat.
Krónika (Kolozsvár)

Borvízfürdőink kézikönyve
Székelyföld fürdői címmel a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület kiadásában Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva jelentetett meg egy igényes kötetet. Székelyföld borvízfürdőinek olvasmányos kataszterét veheti kézbe az olvasó, 94 település 172 fürdőjének eléggé részletes leírását.
Kézikönyvként is nyugton hasznosítható, érdemes a kötet alapján elindulni és „felfedezni” a környékbeli forrásokat, sok beteg találhat gyógyírt reumájára, érrendszeri problémáira, és ami a legfontosabb, hogy legtöbb fürdő és mofetta használata ingyenes.
Földtani elemzés
Nagy vonalakban az előszóban megtalálható a földtörténeti, geológiai folyamatok elemzése, amelyek e természeti kincs kialakulását lehetővé tették. Székelyföldön több típusú kőzetből összetevődő hegyvonulatok találhatók, melyek sokféle ásványi összetételű borvíz kialakulását eredményezték. Egyik ilyen fővonulat a kristályos öv: Besztecei-havasok–Gyergyói-havasok–Nagyhagymás–Naskalat–Pogányhavas, amelyekre telepednek a triász-jura kori mészkőszirtek: Nagyhagymás–Öcsém–Terkő. Ebben a kristályos-mezozóos kőzetösszletekben helyezkedik el a két fontos fürdőtelepülés, Borszék és Maroshévíz, de itt található még a Csíkrákosi Bogátfürdő is.
Egy következő fontos hegytípus, amelynek a flis vagy úgynevezett kárpáti homokkő a fő alkotóeleme. Ilyenek a Csíki-havasok, a Bodoki-hegység, a Baróti-hegység és a Háromszéki-havasok. Ebben a zónában alakultak a Kászonok borvízfürdői, a csíkbánfalvi Adorjánfürdő, a csíklázárfalvi Nyírfürdő stb. Székelyföld nyugati részén az üledékes kőzetekből felépült hegyek az uralkodók, itt a legfontosabb ásványi kincset a kősó jelenti. Ebben a térségben találhatók Szováta, Parajd, Korond stb. sóstavai, sósfürdői.
E térség legfontosabb hegyvonulata a több mind 150 km hosszú Kelemen–Görgény–Hargita vulkáni vonulat, amely a szén-dioxid-tartalmú mofetták, ásványvizek (savanyúvizek) hazáját hozta létre. Itt található Székelyföld fürdőinek nagyobb hányada.
A borvíz a népi gyógyászat egyik legfontosabb eleme
A székelységben a borvizet nemcsak ivókúrára, hanem fürdőkúrára is használják – írják a kötet szerzői. A könyvben a sámánokat is megemlítik, akik hevített kővel melegítették fel a borvizet, és ebben fürdették meg a beteg embereket, főként a reumát gyógyították vele.
A szerzők utalnak az írott forrásokra, miszerint a középkori Magyarországon a fürdőzési, tisztálkodási szokások jóval elterjedtebbek, mint az akkori nyugat-európai országokban. Nem véletlen, hogy II. Endre király a lánya hozományaként egy ezüst fürdőkádat küld Thüringiába. Már akkoriban is ismerték a borvizek hatékonyságát.
Az ásványvizek csodatévő hatásairól a népi gyógyászat tudott a legtöbbet. Érdekes, ahol több borvízforrás tört felszínre, ott általában az egyiket Szemvízforrásnak nevezik, mivel a hályogot kezelték vele. A hiedelem úgy tartotta, hogy a borvízbe mártott kendőt, amellyel a beteg szemet megtörölték, ott kell hagyni a helyszínen, hogy a betegség is ott maradjon
A borvízfürdők története
Természetesen nem lehet 215 oldal terjedelemben nagyon részletesen elemezni 172 borvízfürdőt, mégis ez a kötet eléggé alaposan áttekinti a székelyföldi ásványvizes fürdők múltját és jelenét. Zepeczaner Jenő és Boér Hunor történészekhez fordultak a szerzők segítségért, és a témához kötődő szakirodalmat kellő bőséggel idézik. Nagyon alaposan követik a fürdők mai sorsát is, mindenikhez személyesen is elmentek, az írott anyagot sok fotóval illusztrálják, talán a fénykép az, amely a jelenlegi állapotokról a legtöbbet el tud árulni.
A borvízfürdők első virágkorukat a dualizmus korában élik, ekkor négy nagyobb fürdőtelep emelkedett ki a parasztfürdők sorából: Borszék, Előpatak, Tusnádfürdő és Szováta. Ami szintén fontos, hogy ekkor jelentek meg először a nagyon hasznos fürdőkalauzok. Az első világégést követően lassan elhanyagolódtak a fürdők, a kicsi magyar világban elkészült a felújítási tervük, de a kivitelezést már megakadályozta a második világháború. A kommunizmusban legtöbb helyen elhanyagolták a régi épületeket, fürdőhelyeket, viszont néhol új kezelőközpontokat, hatalmas szállókat építettek, amelyek viszont nem illeszkedtek a környezetükbe. 1989 után, ahogy a szerzők írják: „a magánosítás egy évtizedre visszavetette a fürdők fejlődését”.
Újabb fellendülés a 2000-es évek elején indult meg, a Székelyföldi Fürdőépítő Kaláka több népi feredőt hozott rendbe, tájépítészeket bevonva olyan bensőséges hangulatú fürdőket teremtettek, mint a lázárfalvi Nyírfürdő, a tusnádi Nádasfürdő stb., de a Borvizek útja uniós projekt keretében is felújításra került némelyikük. Sajnos ezek a fürdők nincsenek értékelve, sokuknál még mindig hiányzik a borvíz megfelelő elemzése, hiányoznak a különböző kúrákat javalló receptek is. Az utóbbi hiányolható ebből a kötetből is.
Ahogy a könyvből kitűnik, a felújított népi feredők nincsenek karbantartva. Említettük a a tusnádi Nádasfürdőt, amelyet még 2002-ben készítettek el, és azóta megint használhatatlanná vált. Szóval elkezdődött a fürdők felújítása, de sokat kell még tenni, hogy mindegyik fürdő megfelelőképpen legyen karbantartva és kihasználva.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Kiegészítés a Marosvásárhelyi Városi, majd Tartományi, mai Maros Megyei Könyvtár 100 éves történetéhez (2. rész)
Már 54. éve örömmel tölt el, hogy annak idején dr. Bernády György városépítő polgármester könyvtárnak is helyett adott a palota építésekor, és az akkori legmodernebb szinten építette, rendeztette be azt. A szervezéssel is törődve dr. Molnár Gábor személyében kiválasztotta a legmegfelelőbb, nagy műveltségű, könyvet szerető és ismerő embert a könyvtár beindítására. Mivel az évfordulós ünnepségen e két jeles férfiúnak csak a neve hangzott el, az utánuk következő könyvtárigazgatóknak és beosztottaknak azonban még a neve sem, a múlt héten kezdődött sorozattal szeretném pótolni a hiányt. A következőkben a kezdetektől 2010. december 31-ig elhunytak életrajzi adatait mutatjuk be a készülő Maros megyei életrajzi lexikon (MMÉL) adatai alapján.
Az igazgatók
Alsócsernátoni Molnár Gábor (1858. nov. 22–1940. dec. 18.)
Jogász, szolgabíró, történész volt, mielőtt a könyvtár élére került volna. A marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, Kolozsváron volt egyetemen joggyakornok, majd átlépett a vármegye szolgálatába, ahol aljegyzőként, szolgabíróként működött. Később Maros-Torda megye főispánjának, báró Bánffy Zoltánnak lett a titkára, 1890–1908 között a marosi felsőjárás főszolgabírója, 1910-11-ben a Marosvásárhelyen felállított jegyzőtanfolyam első igazgatója. Kiváló várostörténész. A mv.-i Kultúrpalotában létesített Városi Könyvtár (a mai Maros Megyei Könyvtár) első kinevezett könyvtárosa, majd 1913. szept. 1-től 1935. ápr. 1-jei nyugdíjazásáig az igazgatója. Vezetésével 1913. november 15-én kezdte meg működését a könyvtár, de a világháború kitörése miatt az ünnepélyes felavatás elmaradt.
Molnár Gábor 1913-ban Budapesten könyvtártudományi szakképesítésben is részesült. Működése idején jelentős mennyiségű és értékű könyv- és folyóiratadománya gazdagította a könyvtár állományát. Kiadta Petri Nagy György marosvásárhelyi polgár naplója c. munkáját, amelynek kéziratát ilencfalvi Szász Péter, a kollégium preceptora előszóval ellátva, kivonatosan lemásolva hagyta az utókorra. Sokat közölt: helytörténeti, könyvtártudományi és könyvtártörténeti tanulmányokat, színészeti, irodalomtörténeti és közgazdasági cikkeket a Kolozsvár, Évkönyv a mv.- i Székely Társaság 100. összejövetele alkalmával, Vásárhelyi Napló, Maros- Vásárhely [A Kulturház könyvtára, 1912. aug. 15.; 1912. szept. 1.], Székely Lapok, Székely Napló, Ellenőr, Maros-Vásárhely szab. királyi város hivatalos közlönye, Ellenőr, Székely Ellenzék, Napló, Iskolai Ünnepeink, Tükör, Székelyföld című lapokban, s levelezője volt a budapesti Magyar Hírlapnak és a Pesti Hírlapnak is. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és több más társadalmi egyesületnek. Biás Istvánnal és Kelemen Lajossal egy marosvásárhelyi monográfia kiadását tervezték, de ez nem valósult meg.
Filimon Aurel Vasile (1891. márc. 4–1946. márc. 6)
Tanár, régész, archeológus, könyvtár- és múzeumigazgató. Felesége Ritz Erzsébet leánya F. Veronica. Besztercén és a dévai tanítóképzőben végezte iskoláit. 1910–13 között Felsővisón tanító, ahol etnográfiai gyűjtéssel, irodalmi szövegek és tárgyak gyűjtésével is foglalkozott. A szövegek egy részét Budapesten az Etnographia c. folyóiratban tette közzé. A budapesti egyetemen történelmi, filológiai és természettudományi előadásokat hallgatott, kapcsolatba került a folklórkutató Sebestyén Károllyal, az orientalista Vámbéry Árminnal, a történész Hamper Józseffel. Budapesti tartózkodása idején a Magyar Nemzeti Múzeum etnográfiai osztályának munkatársa (1913), s a M. Néprajzi Társaság, a Királyi M. Természettudományi Társulat, a Magyarhoni Földtani Társulat is tagjai közé választotta. Előadásokat hallgatott a berlini egyetemen is. Bukarestben Al. Tzigara-Samurcas professzor tanársegédje, majd a Román Néprajzi Múzeum titkára (1914–17). Mint az osztrák–magyar hadsereg katonaszökevényét letartóztatták, s a szebeni, majd a kolozsvári börtönben töltötte le büntetését. 1918- ban került Marosvásárhelyre, ahol 1921-ben alapítója és szervezője a történelmi, régészeti és néprajzi múzeumnak. A Kultúrpalotában működő Városi Könyvtár könyvtárosa 15 éven át (1921–36). Mint Molnár Gábor igazgató munkatársa, érintkezésbe lépett az MTA-val, a M. Kir. Külügyminisztériummal és szépszámú magyar nyelvű könyvállományt sikerült szereznie a Városi Könyvtár számára (1931), majd Bukarestben válogatott és hozott a könyvtárnak nagy mennyiségű magyar nyelvű hírlapot, folyóiratot és könyvet. Sikerült 4200 kötet hírlapot és folyóiratot beköttetnie, megmentve ezeket a szétszóródástól. 1936–1940 között a Városi Könyvtár igazgatója, s 1922- től a Maros-Torda vármegyei Román Történelmi és Régészeti Társaság elnöke. 1922-ben kezdeményezte a Történelmi, Archeológiai és Etnográfiai Társaság megalakítását. Kinevezték a társaság titkárának. 1924-ben a Kultúrpalotában archeológiai-történelmi, egyházművészeti és néprajzi állandó kiállítást rendezett be. Több ásatáson vett részt, Marosfelfaluban bronzleleteket talált (1924). Még kutatott Maroskeresztúron Ferenczi Sándor kolozsvári régésszel (1927–28), s Szováta, Déda, Mezőkapus, Mezőkecsed, Nyárádkarácson, Maroslekence, Erdőszentgyörgy, Mezőbánd területén. Munkája nyomán 1935- ben megalakult a román Régészeti és Néprajzi Múzeum Marosvásárhelyen. Déváról és Kv.-ról kapott kiállítási tárgyakat. Népművészeti kiállításokon vett részt Bukarestben (1933, 1936). 1940-ben oda is költözött. Részt vett a román népművészeti vándorkiállítás megszervezésében. A kiállítást Bécsben, Stuttgartban, Kölnben, Frankfurt am Mainban, Velencében mutatták be (1941–43). A bukaresti bombázás után, 1944-ben a Hunyad megyei Nagyrápoltba költözött. Tudományos megfigyeléseit, kutatásainak eredményeit az Anuarul Institutului de Istorie Nationala, Arta si tehnica grafica, Boabe de grâu, Credinta, Etnografie, Convorbiri literare, Daco-Romania, Dacia, Revista de preistorie si antichitati nationale, Glasul Muresului, Etnographia, Volk und Schrift közölte. Népköltési gyűjteménye jelentős. A Királyi M. Természettudományi Társulat valamint a Magyarhoni Földtani Társulat tagja volt. Mv.-en utca viseli a nevét.
(Folytatjuk)
Fülöp Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Népfőiskola épülhet Szovátán
Szinte biztosra vehető, hogy a Lakiteleki Népfőiskola terjedő hálózatának egyik új állomása Szováta lesz, miután annak egyik fő eszmei képviselője, a Magyar Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor már látogatást tett a leendő helyszínen.
Czakó Gabriella és Nagy Éva Vera iskolanővérek 2005 óta oktatnak gyerekeket a Felső-Nyárádmente és Sóvidék hét településén. Mivel nincs saját ingatlanjuk és folyton be kell kérezkedniük valamelyik iskolába vagy kultúrotthonba, felvetődött egy saját otthon létesítésének gondolata. A Lakiteleki Népfőiskola nagyobb hálózatot szeretne kiépíteni a Kárpát-medencében, így Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján kulturális és lelkiségi központokat hozna létre. A szovátai központú iskolanővéri szolgálat és az általa létrehozott Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar is intézményesedni szeretne, így a Kodály Zoltán nevét viselő majdani szovátai intézmény ennek a hálózatnak egyik láncszeme lehetne. Ezekben a központokban meghatározó a keresztény alap és a nemzeti kultúra. A népfőiskolákhoz mindig valamilyen szakmai oktatás is kapcsolódik. A szovátai központban a szakmaiság a zenekultúra irányában teljesedne ki, a két nővér a zenepedagógusoknak, kántoroknak, karnagyoknak segítene közeledni a Kodály-módszerhez, de a vidék egyéb intenzív szakmai képzési szükségleteire is reagálna majd.
Mindenki összefogásával valósul meg
A népfőiskola Szovátán a helyiek által Pap dombjának nevezett helyen épülne meg, ezt Köllő Tibor plébános felajánlásával és a Gyulafehérvári Érsekség segítségével kapták meg az alapítók. A több mint egy hektáros területet egy szovátai útja alkalmával Lezsák Sándor is meglátogatta, és megfelelőnek találta a leendő intézmény helyszíneként. A politikus örömét fejezte ki, hogy itt is megfogalmazódott a népfőiskola ötlete, amelyet felkaroltak az iskolanővérek, az egyházak, egyesületek és az önkormányzat, így olyan központ jöhet létre, amelynek van hatókörnyezete és támogatási rendszert is tudnak biztosítani melléje. „Jó ritmusérzékkel készülődik ez a népfőiskola itt Szovátán, mert együtt gondolkodik ebben a politika, egyház, közösség, és minden adott ahhoz, hogy két-három év múlva hírneve legyen a Kodály Zoltán népfőiskolának” – fejtette ki a Magyar Országgyűlés alelnöke.
A pénz lesz a meghatározó tényező
A népfőiskola létrehozása többnyire magyarországi pályázati támogatások révén valósul majd meg, többek között a Bethlen Gábor Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériuma is ott van a támogatók sorában, és az egyházak is hozzájárulnak a kivitelezéséhez. Az alapítóknak Böjte Csaba atya saját kapcsolati hálózatát ajánlotta fel, amely szintén nagy segítségnek számít. Az intézmény felépítésének üteme csupán az anyagi forrásokon múlik.
Megéri támogatni
Péter Ferenc polgármester csupa elismerő szavakkal nyilatkozott a Kodály Zoltán Marosszéki Gyermekkórusról és az iskolanővérek munkájáról. Egyrészt mert igen magas szintre jutottak el a gyerekekkel, másrészt mert a nővérek olyan gyerekekkel foglalkoznak, akiket falusi környezetükben soha senki nem fedezett volna fel, de ők olyan közegből hozták elő ezeket a tehetségeket, ahonnan különben sosem indulhattak volna el. És lehetőséget teremtettek ezeknek a gyermekeknek, hogy megmutassák képességeiket nemcsak itthon, hanem a nagyvilágnak is. Már most sok külföldi meghívásuk van, kinyílik előttük a világ – mondta el lapunknak Péter Ferenc, aki szerint ez olyan cél, amely megéri hogy támogassák.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro,

Több területen is értéket teremt a Sóvidék
A Sóvidék meghatározó tényezőnek tartja meg magát Szováta közművelődési életében, mint a város és környéke egyetlen kulturális folyóirata. A kiadvány évi két számmal örvendezteti az olvasókat, egyre több szerző küld anyagokat, így válogatni tudnak az igényes tartalomhoz – tudtuk meg Szolláth Hunor főszerkesztőtől.
Az előző évektől eltérően az utolsó számokat nem helyi képzőművészek munkáinak fotóival illusztrálták, hanem helyi képeslapokkal vagy családi fotókkal. Ugyanis egyik projektje keretében a Sóvidék különös hangsúlyt fektet arra, hogy a vidéken ezt felgyűjtse és digitalizálja.
Tavaly elkezdték a sóvidéki temetők bebarangolását, a régi sírkövek fotózását, elemzését és egy tanulmány készítését is Nemes Gyula segítségével. Bandi Dezső hagyatéka után most a nemrég elhunyt Gub Jenő szovátai tanár hagyatékát szeretnék digitalizálni, meg is szerezték a család hozzájárulását a meg nem jelent írások, egy bibliográfia és életmű kiadásához.
Az ősz folyamán szervezték meg a második sóvidéki helytörténeti konferenciát. Ezen Szováta kutatásának távlatairól is tárgyaltak, amelyet a város monográfiájának újraírására hegyeztek ki. Ugyanis az 1998-ban kiadott anyagot újra kell gondolni, kiegészíteni és több kötetben kiadni. Első lépésben megkeresik a különböző szakterületek szerzőit, összeállítják a bibliográfiát, majd elindítják a munkát, amelynek irányításával Szolláthot bízták meg.
Ugyancsak Szolláth Hunor nevéhez fűződik a szovátai képeslapkutatás és -gyűjtés is. A fiatalember másfél éve kezdett el ezzel foglalkozni, s nagy anyagi ráfordítás árán már kétezer képes levelezőlap van a birtokában. Ezeket hazai és magyarországi kiállításokon, antikváriumokban, aukciós házakban vagy magángyűjtőknél kutatják fel és vásárolják meg, ehhez természetesen egy harminc fős gyűjtői körrel is rendelkezik. A gyűjteményből válogatva jelent meg az ősz folyamán az Üdvözlet Szovátáról című album, amelyet tulajdonképpen sorozatnak képzelt el Szolláth, de egyelőre még csak terv szintjén állnak, mert a minőségi kiadás költségei igencsak borsosak.
Gyűjteményében vannak képes levelezőlapok az első világháború előtti, a két világháború közötti időszakból, a „kis magyar világ” és a szocializmus éveiből. Nemcsak a Medve-tó képeit gyűjti, hiszen az lassan tömeglap, hanem szép számban vannak lapjai a település más részeiről: az egykori falu és a fürdőtelep épületeiről, értékeiről, közülük nem egy igen ritka darab is. A helytörténeti konferencia alkalmából megjelent negyven oldalas kiadvány csupán egy rápillantás az egykori Szováta kevésbé ismert arcára.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Dr. Mátyus András: a kórház egy ékszerdoboz
Az idősebbek mondják, a városi kórházat tégláról téglára ő építette fel. Meglepte, hogy most róla akarják elnevezni.
Még az autója rendszámára is emlékszem, piros Daciája volt (HR 7444), de ez akkoriban nem jelentett semmit, más akkori igazgatók már rég nem Daciával, pláne nem régivel, furikáztak.
Gyerek- majd tinédzserkoromban igen sokszor voltam páciense, sűrűn jártam hozzá ellenőrzésre. Kitörölhetetlen emlék a sok várakozás a poliklinika folyosóján, a szorongás a kórház előtti parkban.
Ő volt a kórház igazgatója, az idős, falusi emberek a háta mögött arra figyelmeztettek felemelt ujjal, hogy „kicsi fiam, úgy nézz réja a doktor bácsidra, hogy az új kórházat biza ő építette fel!"
Dr. Mátyus András nyugalmazott fül-orr-gégész főorvos ma nyolcvanhárom éves – Iskola utcai otthonában fogad, háza közvetlenül a Varga-patak mellett áll. Szobájában papírok, kéziratok katonás rendben – több mint egy évtizede ugyanis az udvarhelyszéki egészségügy történetét kutatja, ami hamarosan nyomtatásban is megjelenik.
- Mennyire befolyásolta az orvosi hivatás választásában, hogy az egyik őse Kibédi Mátyus István volt?
- Már gyermekkoromban hallottam Kibédi Mátyus István munkásságáról és a faluhoz való kötődéséről. Az maradt meg bennem a szájhagyomány alapján, hogy a faluból kiszakadt, tehetséges ember volt és az ő korában kimagasló dolgokat hozott létre.
Létrehozta az első polgári alapítványt, aminek alapján négy kibédi gyermek tanulhatott volna a marosvásárhelyi református kollégiumban. Kibédre nem jutott el ez az alapítványi dolog, ez ösztökélt arra, hogy kiderítsem, ez hogyan és miként történhetett.
- Földművesek gyerekeként született Kibéden, Marosvásárhelyre járt középiskolába, ott is érettségizett. Az orvosi pályára konkrétan mi indította el?
- Valóban Marosvásárhelyhez kötődik a középiskolás időszakom, 1943-tól 1951-ig voltam a kollégium tanulója. Rendkívüli időszak volt, de megengedték, hogy magyar nyelven tanulhassunk, az iskola is tartotta magát hosszú ideig, amíg nem államosították.
Én akkor még nem készültem orvosi egyetemre. Hazamentem Kibédre, és megbeszéltük a szüleimmel. Ők azt tanácsolták, hogy olyan helyre menjek, ahonnan, ha megéhezem, gyalog is haza tudok jönni. Igazuk volt.
Egy jó barátommal összebeszéltünk, és mindketten sikerrel felvételiztünk az orvosi egyetemre.
Aztán igaza lett apámnak: kulákok lettünk, és én végig kellett reszkessem a hat esztendőt, hogy mikor dobnak ki, s a szüleimet mikor viszik el.
Mert az ötvenes években olyan volt a világ, hogy a fekete autók jártak. Idegességükben, félelmükben a szülők sem nem nagyon tudtak segíteni.
Aztán Sztálin halála 1953-ban annyit segített, hogy Vásárhelyen is kezdett lazulni az osztályharc az egyetemen. Annyival megúsztam, hogy kitettek az Ifjúmunkás Szövetségből, vártam, hogy kitesznek az egyetemről is, de az szerencsére nem következett be.
Az egyetemet sikerült elvégeznem évről évre, csak mindig hatalmas "lepedőt" kellet kitölteni arról, hogy milyen társadalmi eredeztetésem van.
- Hogyan szakosodott fül-orr-gégésznek?
Az egyetem elvégzése után a sors úgy hozta, hogy idekerültem Udvarhelyre, itt dr. Szilasi András volt az igazgató. Piculafeldobással döntöttünk, kérdezte, hogy a sebészetre akarsz menni vagy a fertőzőre? Az írás és a korona úgy döntött, hogy a sebészetre kerültem dr. Bódi András főorvoshoz 1957. október elsejétől.
Jól mentek a dolgok. Dr. Ambrus Zoltán rajoni főorvos szólt, hogy el kellene menni szakorvosi vizsgára. Igen ám, de mint „kulákfióka", a legalacsonyabb társadalmi jegyet kaptam volna. Ahhoz, hogy elérhessem a kívánt jegyet, vállaltam, hogy kimegyek Varságra körorvosnak. Én voltam az első körorvos ott. Rendelővel, szülőotthonnal, fektetővel rendelkezett a kör, csak nem volt orvos.
Beindítottam a dolgokat, aztán jelentkeztem a fül-orr-gégészeti szakvizsgára, illetve alorvosi vizsgára. 1960-ban letettem az alorvosi vizsgát, utána a marosvásárhelyi fül- orr-gége klinikán készítettek fel egy évig. Az egészségügy akkor már rendeződött egy bizonyos szintig, azután kerültem haza.
- Akkoriban milyen állapotok voltak itt a régi kórházban? A maiak hogy képzeljék el, milyen épületekből állt?
- A kórház körzete elég nagy volt, akkoriban még rajoni rendszer működött. Barót és Parajd környéke már nem ide tartozott. Maradt tizennégy egészségügyi kör, ami a kórház ellátási területéhez tartozott, de kezdetben csak a Rajoni Főorvosi Hivatal foglalkozott velük.
Aztán amikor kórházigazgató lettem, a tizennégy egészségügyi kör irányítása is rám hárult, az újra megyésítés miatt akkorra már nem volt Rajoni Hivatal.
Ami a helyi kórházat illeti, akkor csak a régi főépület volt meg, mögötte a másik pavilon, ahol a fertőzőosztály van most (akkor az volt a belgyógyászat) és leghátul volt a Tábor utca melletti fertőző.
Abban az időben lett a szemészeti osztály, ez egy rendkívül mozgalmas időszak volt. A három osztályon kívül 1950-ben a rajoni egyesített kórház létrejöttével három osztályt sikerült elindítani: a sebészetet, a belgyógyászatot és a fertőzőt.
A többi azután alakult ki, ráadásul részben különböző helyeken. A fül-orr-gégészet a régi főépület földszintjén volt, tizenöt ággyal, a szemészet hasonlóképpen, a műtőnk közös volt.
Akkor indult a gyerekgyógyászat, az is az alsó soron volt, felül a sebészet, a szülészet-nőgyógyászat tizenöt ággyal a volt Imreh Domokos-féle szanatóriumban, a vár melletti utcában.
Akkoriban nem építettek, az államosított épületekbe tették a kórházi osztályokat, így lett az Imreh-kórházból szülészet, a Haberstumpf-villából tüdőgyógyászat.
1966-ban jött az abortusztilalomról szóló dekrétum, kellett a nagyobb szülészeti osztály, a tüdőszűrő munka miatt pedig egyre csökkent a tbc-sek száma – ezért került a szülészet a tüdőosztály helyére, az Imreh-féle kórházba pedig a fül-orr-gégészet és a szemészet, alul pedig a tbc-rendelő és röntgen.
- 1965-ben kinevezték az Egészségügyi Iskola igazgatójának, 1974-ben aztán a városi kórház igazgatója lett. Akkor már arról beszéltek, hogy Székelyudvarhelyen új kórház fog épülni.
- Kőműves elsőtitkár behívatott. Meg voltam ijedve, hogy kidobnak, nem hagynak dolgozni. „Mátyus elvtárs, be kell állni a pártba!" – mondta. Mellbevágott, mert akkoriban szűnt meg a kulákság.
Mondom, nem lehet, én kulákivadék vagyok. Nem számított az sem. Akkoriban Ubornyi Mihály volt a polgármester, aki 1974-ben szinte erőszakkal nevezett ki a kórházhoz igazgatónak. Annyira ösztökélt Ubornyi, hogy el kellett vállaljam. Megmagyarázta, hogy ennek a kórháznak meg kell születnie, szerinte ezt más nem tudja megcsinálni, csak én.
- Akkor már folyamatban volt a kórház tervezése, legalábbis szóban.
- Igen, az akkori nagygyűléseken, a pártbizottságnál. Ezeken a gyűléseken ott voltak a munkásemberek is, a mostani Szent István-terem mindig tele volt, és az embereknek volt szavuk, beleszólhattak.
Állandóan kérték a kórház megépítését, pláne azután, hogy Csíkszeredában megépült az új nagy kórház. „Bezzeg, ott van!" – hallottuk sokszor, s ilyenkor én is mindig „szavaltam". Így sikerült, hogy nyélbe ütődött a valósi kórház szervezése. De húzódott az idő.
Óriási szerencsénk volt egy jól sikerült itteni Ceaușescu-medvevadászattal is 1976-ban. De Fazakas Lajosnak, a Megyei Végrehajtó Bizottság titkárának is köszönhető, ez elvitathatatlan, hiszen ezt a kórház-ügyet ő dobta be az államelnöknek.
- A medvevadászatnak konkrétan milyen köze volt ehhez?
- Az, hogy jól sikerült, jó hangulatban volt aznap Ceaușescu, és ezt ki lehetett használni.
Látszólag, szóban egyetértett azzal, hogy Udvarhelyen épüljön kórház, ekkor indult meg a dolog, a konkrét szervezés. Megbízták az Egészségügyi Minisztériumépítő részlegét, az ottani szakemberek készítették el nagyon gyorsan a terveket.
- Úgy tudom, hogy eredetileg nagyobbra tervezték a kórházat, de akkor indultak a lakásépítések is, emiatt a költségekből vissza kellett venni.
- Így van, a folyosók ma nagyobbak lennének, s talán a kórtermek is tágasabbak. Az építkezés megkezdése után egy évvel jött egy nagy Ceaușescu-beszéd arról, hogy minden talpalatnyi földet be kell építeni lakásokkal, és konzerválni kell a megépített szociális-társadalmi létesítményeket, így ebbe a „játékba" az épülő kórház is beleesett.
Emiatt kellett kisebbíteni, a költségvetés 51 millió akkori lejről leredukálódott 31 millió lejre. Emellett 1977-ben volt a földrengés, az újjáépítésre is sok pénz kellett, akkor a tervezett ágyszámot is csökkenteni akarták. Olyan megoldást kellett találni, hogy a kecske is jóllakjon s a káposzta is megmaradjon.
- 1982-ben kezdett működni az új kórház. Mekkora volt a bővülés?
- A régi kórház ágylétszáma 350 körül volt, az új kórházban 430 ágy lett, így megközelítette a 900 ágyas kórházat, ami már az Egészségügyi Világszövetség követelményeinek is megfelelt.
Az építkezéskor már beindult a szakorvosképzés, toboroztuk az új kollégákat. Valahogy úgy, hogy te elmész röntgenesnek, te intenzívesnek, mire visszajössz, kész lesz a kórház. Volt akkor ötven orvosunk, de a létszám tizennyolccal még emelkedett.
Akkoriban az ország talán legmodernebb kórházának számított, szinte a klinikák színvonalával vetekedett.
Sikerült felépítenünk ilyen szinten, de rengeteg ellenőrzést kaptunk párt- és szakmai vonalon. Ezek nem azért jöttek, hogy bennünket megdicsérjenek, hanem azért, hogy piszkáljanak.
De el kellett ismerjék, hogy ez a kórház egy ékszerdoboz, legalábbis ezt írták akkoriban a Muncitorul Sanitarban róla – mind a formája, mind pedig a szakmai ellátás szempontjából. Egyik akkori ellenőrző kollégának, aki kérdezte, hogyan tudtuk ezt elérni, válaszoltam, hogy „Féltünk tőletek, s dolgoztunk."
A kórházon és a poliklinikán kívül befejeztük a kányádi orvosi rendelő felépítését és hét udvarhelyszéki községben orvosi rendelőt építettünk orvosi lakással együtt.
Bölcsődéket, fogorvosi poliklinikát, a szejkei mofettát, üzemi rendelőket, iskolai fogászatokat és rendelőket is csináltunk párhuzamosan.
- Mindezek közben megmaradt szakorvosnak is, rendszeresen rendelt, műtött. Körülbelül hány műtétet végzett el a több mint negyven éves orvosi pályafutása alatt?
- Negyven-ötvenezret biztosan. Volt olyan nap, hogy harmincat is, de olyan időszak is volt, hogy Keresztúrra, Szentkeresztbányára és Szovátára is mentem műteni, csak akkor nem voltak olyan körülmények, mint most.
Egymást érték az esetek, meg kellett oldani őket. Ha nem volt muszáj, én nem küldtem beteget a vásárhelyi klinikára.
- A kilencvenes években már nem volt igazgató, de sokkal tapasztaltabb orvos lett.
- 1990. február elsejétől már nem én voltam az igazgató. Ez egy olyan időszak volt, ami számomra lelki traumát is okozott. Nem az, hogy nem vagyok már igazgató, hanem az, hogy a rendszerváltáskor ez a világ megfosztott engem attól az érzéstől, amit az egész ország népe érzett, amikor megdőlt a diktatúra.
- Most, hogy szóba került, az ön nevét viselhetné a városi kórház,ez egyfajta kompenzáció is lehet?
- Nem gondoltam rá, mert most sem hiszek a gondolat őszinte hátterében. Engem meglepett. Azért lepett meg, mert számunkra a Municípiumi Kórház elnevezés rangot, felsőbbrendűséget, elismerést jelentett. Nemcsak helyben, a megyében, hanem az országban is.
És ezt nem Ceaușescu találta ki.
Már 1900-ban Damokos Andor alispán kijelentette a vármegyei nagygyűlésen, hogy a municípiumok már Szent István korában léteztek. Habár akkor nem nagyon írták municípiumnak, Udvarhely is részt vett a társadalmi, jogi, katonai, kulturális életben.
Törvényt hozott a vármegye keretében is – szegény, de mindig harcias vármegye volt.
- Nyugdíjas éveiben az udvarhelyszéki egészségügy történetének kutatásával kezdett foglalkozni. Ez a kutatás most milyen fázisban van? Milyen formában jut hozzá a nagyközönség?
- Ezzel kész vagyok. Nem kerítettem még nyomdát, ami ki tudta volna adni. Még kell egy félévnyi idő a stilizálásra, rendezgetésre. De úgy néz ki, hogy két lehetőség is van a kiadásra.
Csak az a baj, hogy nagy, terjedelmes a szöveg, körülbelül ezerötszáz oldalnyi plusz a képek. Egész Udvarhelyszék kórháztörténete benne van, jó tízéves munka volt.
Közben egy másik vonalon, a Kibédi Mátyus Istvánról szóló kutatásaimon is sokat dolgoztam, azt díjazták is.
Most bajban vagyok, mert hirtelen kell döntenem, a válaszreakcióm megnyúlt, mert idős vagyok, ezt nem tagadhatom.
Nem mindig vagyok jól, decemberben például szinte semmit nem tudtam dolgozni. Most januárban jobban vagyok, többet haladtam. De nyilvános helyeken már nem tudok megjelenni. Volt egy jó gyógyszer a régi időkben, ami hatott, de közben kivonták forgalomból.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely),

Székelyföld fürdői
Három csíkszeredai szerző köteteként tavaly decemberben jelent meg a Székelyföld fürdői című könyv, mely átfogó szemlélete okán egyszerre hasznos és hiánypótló, hiszen nem lehet eleget beszélni erről a témáról. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva tartalmas, igényes kivitelezésű kiadványt nyújt át az olvasónak, mintegy biztatásként is: keljen útra, s keressen fel minél többet a bemutatott aprócska csodák közül.
A szerzők 94 település 172 fürdőjét ismertetik – az országos érdekeltségűektől a lábmosókig –, azokat pedig a történelmi székely székek – Marosszék, Udvarhelyszék, Gyergyószék, Csíkszék, Kászonszék és Háromszék (Sepsiszék, Kézdiszék és Orbaiszék) – s azon belül települések szerint írják le. Könyvüket 2013-ban adta ki a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva geológusként nyúl a témához, nem először, nevükhöz már több hasonló könyv, illetve szakdolgozat kötődik. Így a kötet egészére jellemző a földtani háttér alapos, precíz bemutatása, ugyanakkor a történeti hátteret is lényegre törően kezelik. Előszavukban rögzítik, hogy ha a székelyföldi fürdőket szemlézzük, „valóságos időutazást teszünk”: „A legegyszerűbb földbe mélyített »kecskeferedőtől«, büdösgödörtől a modern élményfürdőig mindenféle fürdő megtalálható ezen a kis területen. Olyan hagyományok élnek a székelyek körében, amelyek szorosan kapcsolódnak a korábban itt élt népek szokásaihoz. Feljegyezték, hogy nemrég még a hideg borvízfürdőkbe (tusnádi Nádasfürdő, csíkszentsimoni Aladári fürdő) vagy a gyógyforrások vizével megtöltött kádakba vasvillával tűzben felhevített köveket dobáltak, hogy elviselhetőbbé tegyék a víz hőmérsékletét, vagy hogy gőzével gyógyítsanak. Hasonlóan gyógyítottak a szkíták sámánjai is.” Rávilágítanak a nagyobb, ismertebb fürdőink tündöklésére és bukására (Borszék, Előpatak, Tusnád stb.), de a „parasztfürdők” sorsa sem sokkal szerencsésebb, mert a kommunizmusban, majd 1989 után Borszéken, Tusnádon, Szovátán, Előpatakon, Málnásfürdőn, Bálványosfürdőn nagy értékű villák, fürdőházak tűntek el örökre. Kiemelik, a rendszerváltás után tíz évig nem történt változás, fellendülés csak a 2000-es évek elején indult, egyrészt uniós pályázatokkal. A borvíz útja programmal lehetőség nyílt a nagy múltú, ám romos fürdők felújítására, a 2001-ben Csíklázárfalván kitalált székelyföldi fürdőépítő kaláka pedig „receptszerű” lehetőséget teremtett kis népi fürdők, gyógyhelyek újjáépítéséhez. Kalákában újították fel 2001-ben a csíklázárfalvi Nyírfürdőt, 2002-ben a tusnádi Nádasfürdőt, 2003-ban a csíkkozmási Sószékfürdőt, 2004-ben a kászonújfalvi Sóskútfürdőt, 2005-ben a csíkszentkirályi Borsárost, 2006-ban a csíksomlyói Barátok feredejét és a csobotfalvi Kerekeger fürdőt, 2007-ben a csíkszenttamási Szent Anna fürdőt és a homoródkarácsonyfalvi Dungófürdőt, 2008-ban a gyergyócsomafalvi Felsőnyírkerti fürdőt, 2009-ben a borszéki Tündérkert fürdőt. 2011-ben Háromszéken is elkezdődött a kalákázás, felújították az oltszemi Sütei feredőt, 2012-ben a csernátoni Csókást és Malomferedőt, 2013-ban pedig a kisbaconi feredőt. A fotókkal jól illusztrált könyv erőssége egységes jellege, szerzői belefoglalták az összes székelyföldi fürdőt, pontos kép rajzolódik így ki az olvasóban – a lehetséges turistában – erről a ritka hagyatékról. A leírásokat böngészve szembetűnő, hogy a közel kétszáz fürdő neve önmagában is igazi nyelvi csemege, már az olvasás is szavatolja a kalandozás élményét a feredők világában. Legjobb persze, ha látjuk ezeket a helyi különlegességeket, környezetükkel együtt.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Koncertekre invitáló kápolnaavató Borszéken
A Lourdes-i Szűzanya tiszteletére építettek és koncerteznek Közadakozásból, téglajegyekkel, de önkormányzat és testvérvárosi összefogással is épült fel Borszék Lourdes-i Szűzanya tiszteletére ajánlott új kápolnája, melyben négy napos ünneppel, kulturális programmal ünnepli a közösség és a római katolikus egyház a létesítményt. Az új imahelyen koncertek csendülnek fel az ünnep minden napján, ahová mindenkit szeretettel vár a közösség.
Borszéken már hétvégén megkezdődtek az ünnepi szentmisék – egyelőre a városi kultúrházban, míg az Alsó Borszék új kápolnájában az utolsó simításokkal is végeznek az ünnephez, és a közösség felekezettől függetlenül teljes odaadással várja a kápolnaavató különleges koncertsorozatát – noha a felszentelt harangok (a nagy harang egy mázsás, a kicsi 15,5 kg súlyú) már hónapok óta szólnak a városban. A munkálatok vezetője, Balázs Tibor kántor és önkormányzati képviselő, már novemberben előjelezte: közel 4 milliárd régi lejt költöttek az építkezésre és berendezésre (csak a padok 20 ezer lejbe kerültek). A bő esztendő alatt felemelt kápolnát e hétvégén már fel is szentelik számos támogató adománya és munkája eredményeképpen.
Az építkezés az elengedhetetlen bővítési igényre hozott megoldást: a korábbi 100 hellyel szemben most 260 ülőhely van a padokban. Az építkezés fő támogatói a Polgármesteri Hivatal, Hargita Megye Tanácsa, Kurkó Gyárfás, Romaqua Rt és helyi vállalkozók voltak. A kibocsátott téglajegyekből több mint 23 ezer lej adomány gyűlt össze magánszemélyektől. Az Alsó Borszék központjából a fürdőtelepre felkanyarodó elő jobb bekötőút végén, a temető mellett épült kápolnában minden berendezés új: nyersanyagként kápolna belterében a fa uralkodik. A templomi ereklye Jakab Antal püspök kézírásos pecsétje, mely a Gyulafehérvári Érsekségről érkezett Borszékre. Ebben a kápolnában kap tehát helyet a rangos egyházi képviselettel és egész Gyergyószék papjai részvételével a kápolnaavató ünnep, melyre természetesen a borszéki, pappá szentelése után Szovátán szolgáló Bajkó Norbert atya máris hazatért paptársai kíséretében. A létesítményben szolgálatot teljesítők köszönik a borszéki híveknek az anyagi hozzájárulást, az önkéntes munkát, és köszönetet mondva minden támogatónak szeretettel meghívnak mindenkit az ünnepre. A kápolnaépítés előzményeiről és adományozókról részletes leírás található Farkas Aladár helytörténész Vasárnapban közölt cikkében.
Erdély.ma,

Visszatérés (Vinczeffy László atyhai elvonulása)
„...egy fiait osztoztató atya a Firtosból leindulva mondta fiainak: itt én lakom, ez lett Énlaka, tovább haladva mondá nagyobb fiának: e tiéd, ez lett Etéd, ismét odább haladva mondá második fiának: itt neked e kis mód, ez lett Küsmöd. Itt letelepdvén harmadik fia nyugtalankodva kérdé, hogy ő hol telepedik, neked is szólok ma – a helyre mutatva, hol Szolokma épült, haza mentében pedig kérdi legkisebb fiát, hogy hát nem békétlenkedik-e? Adj, ha akarsz atyám, mond ez, s övé lett a gyönyörűen fekvő Atyha.” Orbán Balázs szerint szól így a Sóvidék egy településcsokrának teremtéslegendája.
A történet ma is ismert – épp csak nincs, aki továbbadja. Legalábbis Atyhán, ebben a mára kísértetfaluvá vált, gyönyörűséges kis zugban, mely a Székelyföld közepén maholnap csak a történeti múltban említett településnév marad. Pedig „itt lakni, s minden percben szemlélhetni ez isteni panorámát, mely szépségben a firtosi kilátással vetekedik, valódi lelki élvezet s annyi, mint örökös költői felmagasztaltságban élni” – írja még Orbán Balázs A Székelyföld leírásának Atyhát ismertető oldalain. Ez a kis, lélekszámában erősen megcsappant falucska, hová feljutni, akárcsak másfél évszázada, Orbán Balázs bolyongásainak idején, ma sem könnyű, látszólag megadta magát az enyészetnek. Néhány fiatal család próbálkozik a megélhetéssel, pár házat mentettek még meg maradékországi magyarok, kik egy-két napot, jó esetben pár hetet töltenek évente ott. És ebbe a környezetbe – szülőfalujába – tért vissza a Munkácsy-díjas Vinczeffy László képzőművész, sajátos világot alakítva ki Atyhán, nem annyira a maga kedvtelésére, de a falu megmentésének reményében.
Gyökértelenül nem lehet
Ősszel, hecserlipirosodás és őzlábgombák teljének idején egy kitérő révén vetett el a sors Atyhába. Az országúti letérőnél idősebb ember fiával várt valakire, a kisbusznyi – eredetileg szobornézőbe indult – társaság „vezető embere” szóba elegyedett velük: Karcsi bácsi, a sofőr nevetve, de hangjában annál több fájdalommal mesélte, életében először látogatóként megy szülőfalujába. Merthogy ő is atyhai.
Felfelé menet a faluban mutatja is elkótyavetyélt szülőházát, aztán kapát kér, a szemerkélő esős időben a temetőbe indul szülei sírját rendbe tenni.
Hatalmas az ellentét a faluban addig látottak és a Vinczeffy-birtok között. A szó jó értelmében érdemes használni ezúttal a birtok szót, nem a bennvaló kiterjedésére vonatkozóan, hanem azért, amit az atyhai életen Vinczeffy László megvalósított.
A történet ott kezdődött, hogy amikor szüleik meghaltak, az akkor már régóta Sepsiszentgyörgyön élő képzőművész lemondott testvérei javára az atyhai örökségről. Aztán rövid időn belül rá kellett jönnie, gyökértelenül ő sem élhet, vagy ahogy ő fogalmaz: „ha megyek haza, kinek megyek a nyakára?” Volt egy eladó bennvaló szülei kertjének végében, azt vásárolta hát meg. Eleinte csak a csűrben szándékozott „egy kis lyukacskát” berendezni, ahol ha pár napra kimegy, le lehet feküdni, aztán elkezdte nézegetni a telken álló házakat, az újabbik könnyűszerrel felújítható, na jó, ez bontást és a régi anyagok felhasználásával teljes újjáépítést jelentett. Természetesen az eredeti mintájára, épp csak megtoldva az épületet tornáccal. A kisebbik, közel kétszáz éves parasztházat már sokkal nehezebb volt megmenteni, szakértők és kevésbé értők is úgy vélték, legfennebb tűzifának lesz jó anyaga. De Vinczeffy Lászlót nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, amit fejébe vett: megmentette, mert „ha ez is eltűnik, nem lesz ilyen tipikus sóvidéki ház a környéken”. A falu ugyanis telides-teli rogyadozó vagy már teljesen összedőlt házakkal, a maroknyi hazatérő fiatal más világokban látottak mintájára próbál berendezkedni, lakókörnyezetét is aszerint igazítva, a még néhány álló régi épületben idősek éldegélnek, földi pályafutásuk lejárta után házaik is temetőbeli társaiké sorsára jut. Vinczeffy László azon túl, hogy megmentett két régi házat, be is lakja azokat családjával. Tavasztól gyümölcsbetakarításig Atyhán élnek, szünidőben az unokák űzik a hétköznapok unalmát, máskor az állandóan adódó kerti, udvari munka. Ha csak ennyit tett volna Vinczeffy László, semmi kirívó nem lenne benne. Hozzá hasonlóan sokan – és szerencsére egyre többen – gondolkodnak, Atyhán is van példa rá, tucatnyi bennvalót magyarországiak vásároltak meg, felújították még a tapaszos házakat is, néha odalátogatnak. Vinczeffy László azonban ennél többet tett – és még szándékszik tenni.
A Vidám kert
Az atyhai Vinczeffy-birtok kapuján belépve, baloldalt az aprócska parasztház, jobb felől a tornácos, fehérre meszelt lakóépület fogad, szemből a csűr zárja a látványt. Azaz dehogy zárja: részint hátteret ad, részint takar. Hátteret ad az előkertben felállított szobroknak, takarja a gyümölcsösben levőket. Az udvaron levő, emberméretű faalkotások természetes színűek, egyik fakóbb, másik élénkebb – ezek már-már belesimulnak a környezetbe. A fűbe, termőfák közé elhelyezett, színezett szobrok érdekes módon még inkább. Holott a sárga-fekete, a fehér-piros színösszetételű, furcsa formájú szobroknak kellene igazából kiríniuk a teremtett világból.
Vinczeffy László művészetétől nem idegen a szobrászat, kisplasztikákat – fából is – készített már jó néhányat. Az atyhai formavilágot a hely adottságai sugallták, elvonulásai elején próbált festeni is, de a csűr nem bizonyult jó műteremnek. Viszont a kivágott gyümölcsfák kínálták magukat a szobrászathoz, a tér a nagyobb méretű alkotások kipróbálásához.
– Fantasztikus élmény volt, amikor az első elkészült, el is döntöttem, hogy készítek egy szoborparkot, aminek azt a nevet adtam, hogy Vidám kert. Mert van Vidámpark, Vidám temető, hát miért ne legyen egy Vidám kertünk is, a lényeg, hogy engem feldobott a térplasztika, ott voltak a nagy lehetőségek, a gyümölcsfák, amiket kivágtunk, adták a témát. Eleinte ragaszkodtam a fa színéhez, éppen egy-egy feketével belejátszottam, de utána kívántam, hogy fessem is meg a szobrokat, legyen jó hangulatuk. Erős színekkel dolgozom, számítva arra, hogy távlatilag ezek megfakulnak és kapnak egy gyönyörű patinát. De szobronként csak egy-két színt használok, a feketétől elmegyek a fehérig, akkor vissza a sárgától a feketéig, s a vörös is kedvencem. És itt-ott megjelennek a kékek is, ezzel a négy-öt színnel dolgozom. – Atyhai szobraid egyfajta irányváltást jelentenek, vagy a kisplasztikáid kiteljesedését?– Inkább az utóbbi. Ezeket nem is szobroknak, hanem ötletfáknak mondom, mert jönnek a jó ötleteim, s akkor azokat gyorsan megcsinálom a térben is. Onnan indultam ki, hogy a festményeim egy idő után leegyszerűsödtek, formákat festettem, és kíváncsivá lettem, milyen lenne, ha ezt térben is megoldanám. Elkezdtem fahulladékokat összegyűjteni, kombináltam, megfaragtam, abból kialakultak a kisplasztikák, amit a kertben csinálok, annak a folytatása. És ahogy a festmények esetében is készítettem miniatűröket és nagyméretű képeket, a két véglet között dolgoztam, a térplasztikánál is arra gondoltam, miért ne készítsek két-három méteres szobrot. Most huszonnégy van felállítva a kertben, még kéne legalább tíz, akkor leállok ezzel a dologgal is.
Példával, kultúrával
– Mi lesz tovább?
– Majd meglátom, a Jóisten adjon egészséget, ott van a grafika, a festészet, nem akarok teljesen átvedleni szobrásznak, mind a három műfajt párhuzamosan akarom csinálni. Amikor egyik nem megy, megpróbálom a másikat, így pihentetem magam. Nem lesz unalmas az életem, a rajz egész más világot kér, a festmény szintén mást, a szobrok is, mindeniknek megvan a saját útja, azokban kapom meg a csodálatos élményeket. Hosszú távon az az elképzelésem, hogy ennek a kihaló falunak legyen egy turistacsalogatója, hogy akiket érdekel a képzőművészet, és megtudják, itt élt egy képzőművész, és hátrahagyott egy szoborkertet, azt megnézzék.
– Kihaló falut említettél, de végigmenve az utcákon kísértetfalunak is lehetne nevezni.
– Az 1940-es években olyan 1600 lélekszáma volt a falunak, ahogy megkezdődött a kollektivizálás, azonnal kezdett kiürülni, most 190-en élnek állandóan Atyhán. Vannak olyan utcarészek, ahol négy-öt ember él magányosan vagy esetleg a feleségével, a többi ház vagy összeomlott már, vagy összeomlóban. A felszegi részben gyermekkoromban élet volt, amikor ott jártam iskolába, körülbelül 160 gyermek futkározott az udvaron, most pedig óvodába és elemibe összesen tíz vagy tizenkét gyerek jár. – Van elképzelésed Atyha felélesztésére?
– Nyáron szerveztem a Magyar Művészeti Akadémiának egy találkozót, a parasztház akkor még üres volt, abban kiállítást rendeztünk be: Páll Lajosnak csak a munkája szerepelhetett akkor már, de kiállított Marosvásárhelyről Hunyadi László, Szovátáról Bocskai Vince, Kuti Dénes és Kusztos Endre bácsi, Sepsiszentgyörgyről Vargha Mihály és én, mind akadémikusok, és meghívtunk még három szovátai képzőművészt, Sánta Csabát, Kuti Botondot és Siklódi Zsoltot. Nagyon jó hangulata lett ennek a kiállításnak, vérszemet is kaptam tőle, mert olyan terveim volnának, hogy a csűrt alakítanám át galériává. Erre próbálnék valami pénzt összegyűjteni, ez volna a nagy tervem, minden évben csinálnánk ott egy nagyszabású kiállítást 15–20 meghívottal Erdélyből és Magyarországról, minden évben Atyhán, ebben a faluban, amelyet már le is írtak, lenne egy nagy kultúresemény. Ennek vannak támogatói is, erkölcsileg biztatnak, hasonló dolgok már működnek ilyen kis falvakon. Elhívnánk azt a pár embert is, aki még otthon él, a kihaló falucskában ők is kapjanak valami optimizmust. Sajnos, amikor így kiürül egy falu, aki megmarad, annak zöme az alkoholhoz nyúl, elengedi magát, a portájukat elhanyagolják. Én az udvaromat szépen elrendeztem, próbálom, hátha a példa ragad az emberekre, és akkor másképp kezdenek gondolkozni.
– Ez a kis maradékfalu hogyan fogadja a te küszködésedet?
– Ezt nem mondhatom küszködésnek, mert bírom még csinálni. Hogy a faluban hogy veszik? A fiataloknál inkább megmozdul az élet, ők pozitívan fogadják, másokat a nemtörődömség jellemez, vagy egy legyintéssel elintézik. De remélem, jön egy újabb generáció, amely odafigyel, és ezeket a leromlott házakat megmentik. Mert erre is vannak példák, ott ül egy hetet, kettőt abban a faluban, de legalább az a ház nem pusztult el. Baj van azzal is, hogy sokan a hagyományos építészetet feladják, megjárják magukat a világban, látják, mi van Nyugaton, azt a stílust próbálják hazavinni, amely elüt a falu építkezésétől, de hát meg kell nézni, mi történik Korondon. Az idei találkozónak is ez volt a célja, azért is hívtam meg az akadémiát, hogy hátha művészek vásárolnának házat.
Művész és magyar
– Művészként sem vonhatod ki magad a világból, amiben élned kell. Te hogyan éled meg magyarságodat? – Amit csinálok, azt becsülettel végzem. Nem ugrom bele mindenféle divathóbortba, az én művészetem, úgy érzem, tiszta úton haladt, sose kompromittáltam magam, nem alkudtam meg politikai nyomásoknak, amit én éreztem, azt mindig megfestettem vagy megalkottam. Úgy hiszem, ez az első, hogy légy becsületes, tisztességes. Az nagyon fáj nekem is, ami velünk történik, és benne élek én is, át kellett élnem egy marosvásárhelyi pogromot, az utána való állandó támadást irányunkban, ezek alól én nem tudom kivonni magamat, ezek érintenek, és ez érződik a művészetemben is. Már gyermekkoromban megtanultam, mi az, hogy kitelepítés, mi az, hogy üldöztetés, mi az, hogy másodrendű ember vagy, hogy megaláznak, csúfolkodnak veled, meg is vernek, ezeket én mind átéltem, és ezért mondom, hogy nem lehetek ebben az országban annyira boldog ember, mert a mai napig is ezek a dolgok hol így, hol úgy, de visszatérnek és érintenek. Hogy lesz-e változás, vagy jobbra fordul-e a világ? Ahogy én látom a pillanatnyi helyzetet, nagy reményem nincs. Vinczeffy László sem mentes bizonyos fokú borúlátástól. Mégsem ez jellemző rá, az atyhai tenni akarás annál inkább. Egyelőre kertje az, amit élettel megtöltött, „ötletfái” a legegyszerűbb formák sajátos társításai. Teremtett világával ama tündérkertet gyarapítja, melyet ma Erdélyi magyar értéktárnak neveznek, s melybe alkotásai révén Atyhának is be kell kerülnie, illetve hosszú távon abba a körforgásba, minek eredményeként a most kihalóban levő falu kulturális turisztikai vonzereje által fel tud éledni. Vinczeffy László példája egyike az erdélyi jövőkeresési lehetőségeknek.
Váry O. Péter

Erdély.ma,

Felcserélődtek az erőviszonyok – Interjú Kelemen Mártonnal
A marosvásárhelyi kétnyelvűségről, az érdekérvényesítésről, illetve az RMDSZ Maros megyét érintő megvalósításairól, terveiről beszélgettünk Kelemen Mártonnal, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-frakciójának vezetőjével, aki megpályázná a tanács alelnöki tisztségét is.
– Előnynek vagy hátránynak számít Kelemen Atilla parlamenti képviselő fiaként politikai és közigazgatási szerepet vállalni?
– Nem egyértelmű, hisz mindenképpen megvannak az előnyei és a hátrányai is. Ezen én is sokat gondolkodtam, mielőtt hosszú évekig mérlegeltem, hogy látható módon beszálljak-e a politikába vagy sem. Most azt kell mondanom, hogy összességében talán inkább előnyös Kelemen Atilla fiaként érkezni a politikába, hisz már felnövő gyerekként megadatott, hogy emberközelből megismerhessem és követhessem az apám és az általa vezetett szervezet tevékenységét. Persze mindez óhatatlanul spekulációkra, ilyen-olyan értelmezésekre is okot ad, ezért is haboztam jó ideig, amíg végképp úgy döntöttem, hogy vállalom ezt az utat.
– Spekulációnak tartja, az előnyök kategóriájába sorolja, vagy teljesen természetesnek tekinti, hogy szinte az utcáról besétálva, azon nyomban RMDSZ-frakcióvezető lett a megyei önkormányzatban?
– Ezt hogyan érti?
– Nem sokaknak adatik meg, hogy már az első mandátumuk elején a frakció élére kerüljenek…
– Spekuláció. Amikor a választások után a frakció megalakult, édesapám itt sem volt az országban, ha akarta volna, akkor sem tudta volna befolyásolni a választást.
– Azon túl, hogy egy demokratikus szavazás által jutott helyzetbe, hogy érzi, újoncként mivel érdemelte ki ezt a tisztséget?
– Nem kiérdemlésről van itt szó, egyszerűen jelentkeztem erre a pozícióra. Tulajdonképpen javasoltak. Nem is volt más, aki vállalta volna. Megtisztelőnek tartom, hogy a kollegák bizalmat szavaztak. Hogy mivel érdemeltem ki, ezt tőlük kellene megkérdezni. Szervezési, irányítási munkában 2012 nyara előtt is volt részem, kapcsolattartási és kommunikációs készségeim pedig csak hasznára válhatnak az RMDSZ-nek.
– Hogyan sikerül csapatba fogni azokat a tapasztaltabb kollégáit, akik közül eddig is akadt egy-kettő, aki időnként „különutasként” viselkedett?
– Jó csapat állt össze, nincsenek efféle gondok. Ugyanakkor létezik egy frakciószabályzat, melynek értelmében minden egyes kérdést megvitatunk, lehetőleg még a bizottsági ülések előtt. Nem mondom, hogy nem léteznek különvélemények, és azt sem, hogy ezeknek egyesek nem adnak hangot olykor. Ezzel nincs is gond. Az lenne az igazi probléma, ha nem tudnánk egységesen fellépni, hisz a Maros megyei önkormányzatban éppen ez az összetartás képezi az RMDSZ erejét.
– Szintén spekuláció vagy igaz, amiről a szervezetben sokan beszélnek: tíz hónappal ezelőtt az apja, utódként önt látta volna a legszívesebben az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöki székében?
– Ezt már a kollégák közül is sokan megkérdezték. A személyes döntésem volt, hogy nem vágok bele egy ilyen megmérettetésbe.
– Valaki vagy valakik részéről létezett egy ilyen felkérés vagy sugallat?
– Ezt nem mondtam. Beszélgetések ugyan voltak, nem feltétlenül édesapámmal, de nem jutottunk el a megmérettetési szándékig.
–Milyennek értékeli pártja másfél éves tevékenységét annak tükrében, hogy tizenkét esztendő után az RMDSZ elveszítette az önkormányzat vezetését?
– Nem vagyunk egyszerű helyzetben, hisz annak dacára, hogy továbbra is a legnagyobb frakciónak számítunk, egyértelmű, hogy az erőviszonyok eltolódtak. Mind Marosvásárhely, mind Maros megye esetében érződik, hogy hiába vagy a legerősebb, ha a polgármestert vagy a megyei tanácselnököt nem te adod, mozgáslehetőséged teljesen korlátolttá válik. Tudomásul kellett vennünk, hogy megváltoztak a játékszabályok, mindaz, amit addig a lehető legtermészetesebbnek tekintettünk, mára már olyasvalami, amiért komolyan meg kell küzdenünk.
Ettől függetlenül úgy érzem, a lehetőségekhez képest ebben az új helyzetben is elég sokat elértünk. Összességében véve, sikeres másfél esztendőt tudunk magunk mögött. Sikerült együttműködnünk Ciprian Dobre elnökkel, a Kultúrpalota százéves évfordulója kapcsán sikerült egy olyan multikulturális rendezvénysorozatot nyélbe ütni, melynek a magyar vonatkozásai semmivel sem maradtak alább a románnál, sőt.
– Viszont ez sem indult épp oly akadálymentesen, hisz a jelenlegi elnök, akit az RMDSZ is támogat, teljesen egynyelvű rendezvényként indította a Kultúrpalota évfordulóját. Ráadásul azt láttuk, hogy rögtön székfoglalója után a megyeháza folyosóiról az összes kétnyelvű feliratot románra cserélte, legutóbb pedig a Bernády György által létesített könyvtár falára helyezett el egy román nyelvű márványtáblát.
– Ami az épületen belüli táblákat illeti, ezek mára egységesek és ismét kétnyelvűek, az elnök kabineti bejárata mellé elhelyezett felirat kivételével.
– Mára valóban kétnyelvűek, de gondolom, hogy az RMDSZ és a civil társadalom kérésére vagy nyomására.
– Ez így van. De azt is meg kell nézni, hogy Ciprian Dobre lényegében a szakadt szélű, egy magára valamit is adó közintézményhez méltatlan, nyomtatott papírokat cserélte ki mutatós táblácskákra. Amikor ideiglenesen egynyelvű feliratok álltak az ajtók mellett, a kétnyelvű táblák már rég meg voltak rendelve. Ezt tanúsíthatom, hisz végigkövettem az egész folyamatot. Ami a rendezvénysorozatot illeti, azt is eleve kétnyelvűre terveztük.
– Az első hetekben kihelyezett Cultura ne unește (A kultúra egyesít minket) feliratú óriásplakátok nem erről szóltak.
– Amikor Dorin Florea polgármester tudomást szerzett a megyei tanács terveiről, rögtön bejelentette, hogy a városháza Őszi Fesztivált szervez. Erre kellett azon nyomban, pontosabban már másnap reagálni. Így kerültek ki a Kultúrpalota évfordulójával kapcsolatos első, valóban csak román nyelvű molinók. Mi már jó ideje dolgoztunk a magyar jellegű programok összeállításán, de abban a pillanatban még nem rendelkeztünk egy végleges változattal. Nemsokára ezek is nyilvánosságra kerültek.
A megyevezetés részéről soha semmiféle rosszindulatot nem tapasztaltam. Az más, hogy Dobre és csapata most kezdi tanulni, megszokni a kétnyelvűséget. Minden egyes rendezvénybe igyekeznek beleszőni a magyar elemeket is. Előfordul, hogy időnként ilyen-olyan megjegyzést kell tennem, emlékeztetve, hogy nem csupán egy-egy magyar feliratra, azaz apró gesztusokra van szükségünk, hanem tényleges kétnyelvűséget szeretnénk.
– Melyek a testület és különösképpen az RMDSZ-frakció idei tervei, melyek kimondottan magyar-specifikumnak számítanak?
– Ha magyar jellegzetességekről beszélünk, akkor ezek első sorban kulturális jellegűek. Az egyik legfontosabb a Félsziget Fesztivál hazatérésére.
– A kolozsvári szervezők viszont erősítik, hogy márpedig 2014-ben is a Gorbó völgyében szervezik meg a fesztivált. Elképzelhető, hogy két rendezvény is lesz az idén?
– Nem. Egy lesz, és az a marosvásárhelyi lesz. Ezt egyébként a kolozsvári szervezők is nagyon jól tudják. De, hogy tovább folytassam a gondolatot, ez alkalommal bejelentem, hogy a már hagyományos Marosvölgyi Fesztivál és a Görgényvölgyi Fesztivál mintájára idén magyar vidéken is szervezünk egy kistérségi rendezvénysorozatot. Egyelőre nem árulnám el, hogy hol, hisz folynak az egyeztetések, maradjunk hát annyiban, hogy valahol a nyárád- és a küküllőmenti, tömbmagyar régióban.
– Apropó Nyárád- és Küküllőmente, térjünk a gazdasági jellegű gondokra. Mikorra várható, hogy elkészüljön a két kistérséget összekötő út Nyárádmagyarós és Sóvárad között, mely nem csak lerövidítené a Marosvásárhely és Szováta közti távolságot, de jó pár kis falvat is felszabadítana a jelenlegi elszigeteltségéből?
– Nagy erőkkel dolgoznak, hisz 2015-re ennek az útnak el kell készülnie. Az egyetlen potenciális gondot a munkálatok finanszírozása jelentheti, hisz annak ellenére, hogy az út uniós alapokból készül, a megyei tanácsnak kell megelőlegeznie az építőket. Tudtommal eddig semmiféle fennakadás nem történt, ezért remélni merem, hogy az építőnek sikerül betartani a határidőt.
– Egy évvel ezelőtt az önkormányzat volt alelnöke, Lokodi Edit Emőke azt mondta, hogy talán ez az utolsó olyan nagyléptékű infrastrukturális beruházás, ami a megye magyarlakta vidékein történik. Semmi esélyt nem lát a Maros és Hargita megyét összekötő bözödújfalusi út leaszfaltozására?
– A tanács nem mondott le erre a tervről, mondhatnám úgy is, hogy a prioritásai között szerepel, de az önkormányzat saját költségvetéséből képtelen egy ekkora beruházásba kezdeni. Az RMDSZ melegen tartja a kérdést, amit azonban csak külső, akár állami, akár uniós forrásokból tudnánk megvalósítani. Felmerült a hitelezés lehetősége is, ám még egyetlen pénzintézet sem ajánlott előnyös feltételeket. Hasonló a helyzet a görgényvölgyi úttal is, ahol Laposnya és Gyergyóremete között kellene mintegy húsz kilométeren leönteni az aszfaltot ahhoz, hogy a két megyét összekössük.
– Az említetteken kívül melyek az RMDSZ-frakció idei prioritásai?
– Egy limitált költségvetés mellett érdekek ütköznek: mi azt szeretnénk, ha minél több, vagy legalább is a lakosság számarányának megfelelő pénz jutna a magyarlakta vidékekre, a román kollégáknak pedig azt, hogy a beruházások a tömbromán régiókba kerüljenek. Továbbra is fontos célnak tekintjük a kétnyelvűsítés folytatását, főként a tanácsnak alárendelt intézményekben.
– A Területi Képviselők Tanácsa jóváhagyta, hogy ön pályázza meg a Lokodi Edit Emőke távozásával megüresedett megyei önkormányzati alelnöki tisztséget. Született-e már egyezség arról, hogy amennyiben március elsején átveszi Lokodi helyét, nem csak afféle kirakatvezető legyen?
– Hogy mennyire volt csupán kirakattisztség az, amit Lokodi Edit Emőke elfoglalt, lehetne vitázni. Tény, hogy még nem tárgyaltunk egyik politikai partnerünkkel sem erről a kérdésről. Úgy érzem viszont, hogy az önkormányzatban eddig is méltányosan tudtuk képviselni a Maros megyei magyarságot. Abban is biztos vagyok, hogy az eddigieknél többet is el tudunk érni.
– Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök azt nyilatkozta, hogy megerősítenék az alelnök hatásköreit. Miben szeretne több beleszólást, mint elődje?
– Nem hinném, hogy gond lett volna Lokodi hatásköreivel. Még nem tudom, miként alakulnak a dolgok, de a kérdésre válaszolva elmondhatom, hogy a nagyvárosi övezet ügye az, ami a leginkább foglalkoztat. Ez az egyesület amolyan Marosvásárhely központú kisrégió, amely tizennégy települést foglal magában, ezek közül kilencnek magyar polgármestere van, és tizenegyben többségében magyarok laknak. Ezt a testületet jelenleg a megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre vezeti, de sokan elégedetlenek az eredményeivel.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

„Sok mindenben tudunk a szakmának segíteni”
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) egy tevékenységét önállóan szervező és kifejtő, politikai csoportérdekeknek semmilyen formában alá nem rendelődő magyar szakmai szervezet, leginkább a háttérben tevékenykedik, és sok mindenben segít a szakmának.
Az országban minden olyan megyében van pedagógus szövetség, ahol magyar nyelvű oktatás folyik.
Arad megyében körülbelül 200 pedagógus tanít magyar gyerekeket – ebben benne vannak a román nyelv-, idegen nyelv-, valamint a testneveléstanárok is, akik nem magyar anyanyelvűek.
Az Arad Megyei Pedagógus Szövetségnek aktívan 180 tagja van, majdnem 100 százalékosan felöleli az Arad megyei magyar pedagógusokat. Köztük vannak olyanok is, akik magyar pedagógusok, de román iskolában tanítanak, mert a magyar tanintézményekben nem volt helyük, de ők is aktívan részt vesznek a magyar közéletben.
Az RMPSZ Arad megyei szervezetének elnöke Matekovits Mihály, Szabó Attila és Rogoz Marianna alelnökök, Kiss Anna a titkári teendőket látja el, vezeti a könyvtárat, tanfolyamokat szervez stb. Kurunczi Enikő jelenlegi pénztáros, Cirjak Izabella Márta utódja – mondhatjuk, hogy a szervezetnél igazi csapatmunka folyik.
Matekovits Mihály elnököt arra kértük, ismertesse a szervezetet, tevékenységeit és terveit az idei tanévre.
– Arad megyében a tevékenység központja a pedagóguskönyvtár – köszönet érte az aradi minorita rendháznak, hogy termet biztosítanak ingyen és bérmentve. Itt tankönyvek, folyóiratok is, de zömében módszertani könyvek vannak, itt folyik a tankönyvszétosztás is. Megjegyzem, hogy ilyen központ, ahol a tankönyvek szétosztása zajlik, csak Arad megyében van. Nálunk nagyon sok falun élő I–IV. osztályos van, és amíg a tankönyv eljut hozzájuk – legalább öt láncon keresztül –, legtöbbször elvész, ezért sokkal egyszerűbb, ha így oldjuk meg ezt a problémát. Kiss Anna titkár nagyon nagy segítség, ő koordinálja ezt az akciót, de van még két kolléga: egyikük csak az I–IV. osztályosokkal, a másik csak az V–VIII. osztályosokkal foglalkozik. Vezetik a számítógépes nyilvántartást, és követik, hogy melyik évben kinek mennyi tankönyv kell. Ugyanúgy adjuk ki mi is a könyveket, mint a tanfelügyelőség: papírral, elismervénnyel stb. Úgy érezzük, hogy ez így nagyon jól működik.
Vannak országos tevékenységek, melyeken részt veszünk, ilyen például a Bolyai Nyári Akadémia (BNYA), de elmegyünk a határon túlra is. Nyári továbbképzők működnek évek óta Szlovákiában és a Vajdaságban is. Az aradiak sokszor többen mennek vajdasági tanfolyamokra, mert az az igazság, hogy Aradról könnyebben megközelíthető Szabadka vagy Zente, mint mondjuk Csíkszereda vagy Szováta. Ezek mind nagyon jó tanfolyamok, feltételük azonban a pedagógus szövetségi tagság.
Vannak díjaink is: az Ezüstgyopár-díjat kétévente adjuk olyan pedagógusoknak, akik akár aktívak, akár nyugdíjasok, de van a hátuk mögött komoly szakmai tapasztalat.
Arad megyében az országból elsőként létesítettük a Márki Sándor-díjat és a Márki Sándor-életműdíjat, melyeket szintén kétévente osztunk ki. Ez utóbbit nyugdíjas pedagógusok, míg az előzőt aktív pedagógusok kapják.
A pedagógusok szövetség foglalkozik a gyermeklapok, valamint felnőtt szakmai lapok (Közoktatás– havi és Magiszter – kéthavi) terjesztésével is, éppen a tankönyvnél említett okok miatt. A könyvtárunkban van egy polcrendszer, mint a postán a postafiókok. Minden iskolának megvan a helye, mikor a lapok megérkeznek, Kiss Anna szétosztja azokat a megfelelő tanintézmények postafiókjába, majd az illetékesek értük mennek. Ez nagyon jól működik így.
Ezen kívül a Szülőföldön magyarul pályázatot négy éve ismét a pedagógus szövetség rendezi – de csak a pályázat terjesztését, pénzzel nem foglalkozunk.
Tevékenységeink között szerepel még a Szakmai Napok, ennek idén lesz a 16. kiadása, Arad és Kovászna megyei pedagógusok tapasztalatcseréje, találkozója.
Az Aradi Magyar Napok keretében évente megrendezzük a Pedagógus Napot, ekkor tartják kollégáink a beszámolókat továbbképzésekről, ezen a napon adjuk át a díjakat és bemutatjuk a pályakezdő fiatalokat.
– Az állandó tevékenységek mellett még számos tantárgyversenyt és egyéb képzést szokott szervezni az RMPSZ.
– Hogy csak az elmúlt tanévről beszéljek, rendeztünk Ágyán az Olosz Lajos Általános Iskolában egy 20 órás tanfolyamot, ez tulajdonképpen sajátos nevelési módszereket igénylő gyermekekkel való foglalkozás volt, a Csiky Gergely Főgimnázium pedagógusa, Hasas Katalin vezette, és összesen 44 pedagógus vett részt rajta.
Egy másik nagy sikerű rendezvényünk a KETT-módszer óvodában és iskolában, ezt a székelyudvarhelyi Nagy Enikő, Kriszta nővér tartotta Pécskán 40 pedagógus részvételével.
Részt vettünk Nagyváradon egy megyeközi konferencián – Az előkészítő osztályok tapasztalatai 7 hónap után –, ahol Arad megyéből Kiss Anna tartott előadást.
Érdekes megemlíteni, hogy 2012 volt a Külhoni Magyar Óvodák éve, tavaly a Külhoni Magyar Kisiskolások éve, és idén a Határon túli nagyiskolások éve van. Mindenik rendezvény egy konferenciával végződik Szovátán, ahol 5–5 aradi magyar pedagógus vesz részt.
- Az állandó tevékenységeken kívül mik a szervezet idei tervei?
– Idén már volt egy eseményünk január 16–18. között az Erdőhegyi Általános Iskolában: Szövegértelmezés a közoktatás minden fokán – meghívott tanfolyamvezetők Porsche Éva és Zsigmond István voltak Csíkszeredából. Ezen a tanfolyamon összesen 46 résztvevő volt. Május 16–18-ra tervezünk a Csiky Gergely Főgimnáziumban egy előadássorozatot pedagógusoknak (tanítók, tanárok, lelkészek) Szenvedélybetegségek megelőzése a közoktatásbancímmel. Erre már 35 jelentkező van, meghívott előadó dr. Csendes Éva pszichológus lesz Budapestről.
Januárban Horváth Tünde kitüntetése (Kölcsey-díj) alkalmából megalakult a pedagógus kórus 12 pedagógussal. A Kölcsey-díjátadó előtt egy hétig minden nap próbáltunk, aztán azt mondtuk, hogy miért ne csináljuk ezt máskor is? Terveink közt szerepel, hogy rendszeresíteni szeretnénk fellépéseinket, aztán, hogy életképes lesz-e vagy sem, az majd eldől.
Ugyancsak most van először, hogy az Educatio futball-kupán aradi pedagógusok is részt vesznek. Eddig csak székelyföldi csapatok vettek részt, de most, Szabó Attila simonyifalvi alelnökünk beszervezett 10 embert, akik el is utaztak Szovátára. Ezt csupán érdekességként említem, és azt is, hogy a kapus Mészáros Mónika.
– Miben tud segíteni az RMPSZ, ha pedagógushiány van?
– Az RMPSZ országos elnöksége és a minisztérium kötött egy egyezményt, melynek értelmében a minisztérium kikéri a magyar oktatásügyekben a pedagógusszövetség véleményét. Országosan csak két megyében működik ez, köztük Arad megyében is. Van egy szerződésünk a tanfelügyelőséggel, ennek értelmében bármikor magyar pedagógusokkal kapcsolatos probléma van, kikérik a véleményünk, és fordítva. Ennek alapján bármely iskolában bármilyen továbbképző tanfolyamot szervezhetünk, illetve, ha a tanfelügyelőség szervez magyar iskolák számára, akkor értesít bennünket. A pedagógus hiánypótlásban elég sokat tudunk segíteni úgy, hogy én is és Kiss Anna is rengeteg pedagógust ismerünk – legyen az aktív vagy nyugdíjas, vagy éppen olyan, aki valamilyen okból kifolyólag már nem vesz részt az oktatásban. Ezen kívül megpróbálunk segíteni a felkészülésben azoknak a pedagógusoknak, akik nem szaktantárgyat tanítanak, pl. fizika–kémia szakos kénytelen biológiát tanítani stb. Ugyanakkor rendszeresen foglalkozunk azokkal, akik magyar nyelvet tanítanak román iskolában. Ennyit tudunk jelen pillanatban segíteni, a nagy frissítésbe azért nem tudunk beleszólni, mert ez anyagi kérdés. Legyünk őszinték: a tanügyi bérek nemhogy nem vonzóak, egyenesen taszítóak, de ebbe mi nem tudunk beleszólni. A tapasztalat az, hogy a régebbi alkalmazottak, akik mar tizenvalahány évet lehúztak a tanügyben, azok már nem keresnek új pályát, ezekkel az emberekkel próbálunk dolgozni, újítani.
Takáts Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

In memoriam Bereczki Károly
Döbbenten olvastuk a hírt, hogy Bereczki Károly életének 66. évében, 2014. február 16-án egy budapesti kórházi ágyon elhunyt. Bereczki Károlyt – szolgálati nevén Csárlit – elsősorban székelyföldi írói és újságírói tevékenysége kapcsán ismertük.
Szovátán született 1948. április 4-én, értelmiségi-hivatalnoki családban, Gyergyószentmiklóson érettségizett, Kolozsváron történelem-filozófia szakon szerzett tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Újságírói tevékenységét az aradi Vörösi Lobogónál kezdte, majd Csíkszeredába, a Hargita napilaphoz szerződött (1971). Akkortájt rendszeresen jelen volt írásaival a Korunk, az Új Élet és a Művelődés hasábjain is. Elsősorban szatíráival, humoreszkjeivel és meglepően merész hangú, nagy tájékozottságról árulkodó honismereti riportjaival tűnt fel a „szocialista sajtóban”. Miután eltávolították a Csíkban megjelenő napilap szerkesztőségéből, előbb revizorként, majd fordítóként működött Cskszeredában, illetve Székelyudvarhely környéki településeken tanított.
A rendszerváltozást követően alapítója volt a Tromf nevű élclapnak, majd annak megszűnte után családjával együtt Magyarországra költözött. Debrecenben a Hajdú-Bihari Naplónál, a Pest Megyei Hírlapnál, a budapesti Kis Újságnál, később a Világ Magyarsága című lapnál dolgozott. Távozása után is ápolta kapcsolatait az erdélyi és székelyföldi sajtóval. Munkatársa volt az aradi Nyugati Jelennek, írásait a Hargita Népének és az Udvarhelyi Híradónak is rendszeresen elküldte a kilencvenes évek közepén és az ezredfordulót követő időkben. Életében két prózakötete látott napvilágot.
Bereczki Károly hamvasztás utáni temetéséről később intézkednek a hozzátartozók.
Isten nyugtasson, Csárli!
Székelyudvarhely, 2014. február 18.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Gub Jenő öröksége
Gub Jenő-emlékülést és a Természetismereti Tudástár megnyitóját tartották az elmúlt hétvégén Szovátán, a Teleki Oktatási Központban. A Gub Jenő Természetismereti Tudástár megnyitására az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Interaktív Természetismereti Tudástárának és a szegedi székhelyű CSEMETE Természet- és Környezetvédelmi Egyesület kiállítási anyagainak felhasználásával és rendezésében került sor.
A rendezvény az emléküléssel vette kezdetét, melynek a Bíró István-terem biztosított helyet. A résztvevőket a Bernády Közművelődési Egylet elnöke, Mester Zoltán és a Teleki Oktatási Központ oktatási és kulturális igazgatója, Szolláth Hunor köszöntötte. A központban már rég nem került sor olyan eseményre, amely kimondottan szovátaiaknak szól, ezért a szervezők fontosnak tartották az emlékülés megrendezését, hiszen egy olyan emberről emlékeztek meg, aki Szováta értelmiségijei közé tartozott, nyilatkozta Szolláth Hunor. Gub Jenő önéletrajzát a Bernády Közművelődési Egylet elnöke ismertette, majd dr. Ilosvay György, a Szegedi Tudományegyetem oktatója – aki egyben a Csemete Egyesület társelnöke – mutatta be a tudós pedagógus munkásságát. A rendezvény második előadója Fekete Árpád nyugalmazott pedagógus volt, aki Gub Jenővel való baráti és kollegiális kapcsolatáról beszélt a résztvevőknek, olyan személyes emlékek felidézésével, melyeket mások nem ismerhettek. Az emlékülésen részt vett a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, Lászlófy Pál is, aki beszédében Kányádi Sándor néhány verssorával emlékezett meg a néhai Gub Jenőről: Falak omolhatnak, kövek is váshatnak, magaslik, nem porlad a megtartó példa. – Én azt hiszem, hogy Jenő bácsi ilyen volt, ahogy Kányádi Kós Károlyra emlékező versének néhány sorát idéztem, rá is illik ez – zárta gondolatát Lászlófy Pál. Ezt követően a néhai tudós pedagógus felesége, Gub Rozália is megosztotta gondolatait, férjére emlékezve. A rendezvényt az Intermezzo kamarakórus fellépése színesítette, Fülöp Judit karnagy vezetésével. Az emlékülést egy rövid kémiai kísérlet bemutatásával zárták, ezt követően sor került a Gub Jenő Természetismereti Tudástár megnyitására. A tudástár létrehozása összefüggésben áll azzal a felismeréssel, hogy napjainkban már nyilvánvalóvá vált, a tudományok iránti érdeklődést a lehető legkorábban fel kell kelteni a fiatal korosztályban, továbbá ez folyamatos gondozást és fejlesztést is igényel. A kiállításon az üvegfalú szekrénybe zárt tárgyak, állatok megtekintése mellett valódi, minden érzékszervükre ható élményekkel is gazdagodhatnak a látogatók. Ettől a pillanattól kezdődően a Teleki Oktatási Központban elszállásoltak kiállításként tekinthetik meg a Természetismereti Tudástárat, tudtuk meg az oktatási és kulturális igazgatótól, aki azt is elmondta, hogy a város lakosságát is nagy szeretettel várják a kiállítás megtekintésére egy tárlatvezetés keretében. Ugyanitt interaktív foglalkozásokat is fognak majd tartani, amikor témának megfelelő szaktáborokra kerül sor, azaz biológia-, környezet- vagy természetvédelem-táborra.
Urbán Izabella
Népújság (Marosvásárhely),

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Könyvbemutató és koncert Szovátán
A Bernády Közművelődési Egylet, Szováta város önkormányzata és a szovátai unitárius egyházközség szervezésében március 14-én 18 órától könyvbemutatóra és komolyzenei koncertre kerül sor a szovátai unitárius templomban. A szovátai származású Puskás Bálint Zoltán alkotmánybíró, volt háromszéki RMDSZ-es szenátor …nem ilyen lovat akartam című könyvét Bede Ferenc mutatja be, a szerzőt volt osztályfőnöke, Fekete Árpád nyugalmazott tanár méltatja. A rendezvényen a marosvásárhelyi Tiberius vonósnégyes Haydn-, Beethoven-, Mozart-műveket játszik.
Népújság (Marosvásárhely),

A néptánc is lehet kortárs – Interjú a Maros Művészegyüttes vezetőjével
Varró Huba több mint húsz éve néptáncos, ötször volt Kárpát-medencei verbunkbajnok, fél éve a Maros Művészegyüttes művészeti vezetője. Varrónak a néptánc az élete, így művészeti vezetőként is aktív táncos maradt, idén pedig verbunkbajnokságot is indít Marosvásárhelyen.
– 2013 augusztusában nevezték ki a Maros Művészegyüttes élére. Milyen problémákkal kell megküzdenie ebben a tisztségben?
– Gyakorlatilag mindenért én felelek, ami az előadásokhoz kapcsolódik. Tehát a zenekar és tánckar tevékenységéért felelek, de én tartom a kapcsolatot az irodával, a vezetőséggel, valamint a műszaki kollégákkal is. A szervezővel eldöntjük, hova megyünk turnézni, milyen előadással, az előadás az adott színpadon elfér-e. Nekem kell ellenőrizni, hogy minden jól menjen a zenekarban, tánckarban, rendben legyen a hangosítás, a fénytechnika.
Az a baj, hogy Erdélyben a kultúrházak nincsenek úgy felszerelve, hogy minden alkotást megfelelően bemutathassunk. Itt van például a Fekete-piros, amelyet a rendező a Maros Művészegyüttes színpadára álmodott meg, viszont ha elvisszük például Szovátára, akkor újra kell gondolni az egészet az ottani körülményeknek megfelelően. Közben pedig az előadásokról is gondoskodni kell. Jelenleg öt műsor fut egyszerre, ilyen sok még nem is volt az együttes történetében.
– Mikor kezdett el néptánccal foglalkozni? Mikor került a Maros Művészegyütteshez?
– Kilencévesen, 1991 márciusában kezdtem el népi táncot táncolni a szüleim javaslatára a meggyesfalvi Bokréta táncegyüttesben. 1995-ben jöttem át a Maros Művészegyüttes utánpótláscsoportjába, a Napsugárba. Ott táncoltam '99-ig, de '98-ban már bejártam próbákra a Maros Művészegyüttesbe, ahol '99 decemberében alkalmaztak is. Ott táncoltam 2013 márciusáig, amikor is féléves fizetetlen szabadságot vettem ki, saját együtteseimmel foglalkoztam, és Németországba mentem.
– Fiatal kora ellenére oktatással is foglalkozik, több tánccsoportot is alapított. Hogyan válik valakinek a tánc hivatásává?
– Ez érdekes kérdés, én is csak tavaly döbbentem rá arra, hogy ez az életem. Tizennégy év oktatás van a hátam mögött, számos táncegyüttest felneveltem és vezetek, rengeteg tanítványom van az együttesben is, akik nálam kezdték, aztán hivatásosak lettek. Aztán vannak saját együtteseim is. A Kökényes Dicsőszentmártonban, amely 2004-ben alakult, száz gyerek három korcsoportban táncol, illetve most indul a negyedik is az óvodában. Van a Kikerics Segesváron. Ezeket én alapítottam, és én vagyok a művészeti vezetőjük. Négy éve pedig aktív oktatója vagyok a marosmagyarói hagyományőrző táncegyüttesnek, a Csurgónak.
Ezenkívül most akarjuk újraéleszteni a Vásárhelyen 2006-ig működő ifjúsági táncegyüttest, a Borókát, amely megszűnt. Több régi taggal együtt – többek közt Moldován Emesével és Portik Vilmossal – úgy döntöttünk, hogy felélesztjük. Tehát folyamatosan jelen van a néptánc az életemben, arra azonban, hogy nem is tudok nélküle élni, Németországban döbbentem rá a tavaly, amikor felajánlották, hogy ott dolgozzak egy gyárban jó pénzért. Feltettem azonban a kérdést magamnak, hogy életem eddigi részét miért fordítottam a művészetre, ha most szalagmunkás leszek. És arra jutottam, hogy engem nem érdekel a pénz. Inkább beérem negyedannyival, de a táncot nem tudom abbahagyni.
– Sokak viszont nem érik be a művészet szeretetével. Nehéz ma új tagokat keresni a csapatba?
– Nagyon nehéz. Sokfelé kell szakadni a mai világban, hogy meg tudj élni a táncból. A fiatalok pedig a kevés pénz miatt nem is nagyon jelentkeznek. Annak idején, amikor nekem mondták, hogy megpróbálhatok az együttes tagja lenni, tizennyolcan voltunk a versenyvizsgán, és nagyon kemény szakmai zsűrizés volt. Én ott aludtam a próbateremben, csak hogy minden műsort beszívjak magamba minél hamarabb, s azt tudjam értékesíteni.
Most azonban versenyvizsgát hirdettünk, s egy jelentkező volt az egy helyre. Ha meg hívok fiatalokat, és nagyon jó táncosokat, azt a választ kapom, hogy ilyen kevés pénzért nem táncolnak. Ez a probléma. Az állam olyan kevésre értékeli ezt a műfajt, hogy abból nem lehet megélni. De hál' istennek, most nem panaszkodhatom: velem együtt tizenhárom fiú és tizenkét hölgy van az együttesben.
– Ön aktív táncosként is részt vesz az együttesben. A művészeti vezetői tisztség hogyan befolyásolja ezt?
– Más együttesekben a művészeti vezetők rég nem táncolnak, igaz idősebbek is, mint én. Nekem most harminckét évesen nehéz lenne teljesen kiszállni. Pedig néha meg kell tennem, mert csak úgy tudom kívülről nézni, hogy jól megy-e az előadás. De nagyon nehéz abbahagyni. Mindegyik előadásban szerepelek, de olyan részletben, hogy attól még tudjam figyelni az egészet, ha nem is elölről, legalább oldalról.
– Milyen célokkal vállalta el a művészeti vezetést?
– 2012 nyarán végeztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakán, a rendezői szakon szeretném folytatni a tanulást. Úgy gondoltam, hogy a tisztség betöltése nekem is lehetőség arra, hogy gyakorolhassam, amit tanultam, illetve az együttesnek is szeretnék segíteni a fejlődésben. Célom, hogy a folklór erős képviselete mellett, kicsit még elbarangoljunk a kortárs táncszínházi világba is, illetve belekóstoljunk új dolgokba, például a flamencóba.
– Hogy látja, van jövője a néptáncnak? Miért hasznos ma?
– Van. Úgy érzem, hogy a néptánc is kortárs, csak hinni kell benne. A néptánc befolyásolni tudja az ember életét, javítja azt. Amellett, hogy közösségben vagy, a tánc javít a testtartáson, a járáson, javulnak a reflexek – akkor is, ha nem lesz hivatásos az ember.
– Nemcsak vezetőként, versenyzőként is megállta a helyét, hiszen ötszörös Kárpát-medencei verbunkbajnok. Az új tisztsége hogyan befolyásolja a személyes érvényesülését?
– A Zalaegerszegen megrendezett Kárpát-medencei verbunkverseny ötszörös győztese vagyok, emellett kétszer nyertem a budapesti legényesversenyen is. Én azonban rövidesen abbahagyom a versenyzést, még egyen szeretnék megméretkezni, a békéscsabai szólótáncfesztiválon. Ezt követően átadom a terepet a tanítványaimnak, a követező generációnak. Illetve a szervezésnek, hiszen idén nagy dologra készülünk: szándékunkban áll megszervezni a város első verbunkversenyét a Vásárhelyi Forgatag keretében.
Ezzel egy 14 éves álmom valósulna meg. Itthon ugyanis nincs versenyzési lehetőség. Kétévente szervezik meg az erdélyi magyar hivatásos táncegyüttesek találkozóját, de annak sincs igazán versenyjellege. Én egy egészséges versenyszellemet szeretnék, hiszen nálunk is vannak, akik megmérkőzhetnek egymással.
Szász Cs. Emese
Krónika (Kolozsvár),