Székelyföld múltját feltáró kutatásaik ismertetését tartották a történészek november 14-én Szovátán a magyar tudomány napja és az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalakulásának 150. évfordulója alkalmából. Pál-Antal Sándor az EME 150 éves múltját ismertette, majd Sipos Gábor értekezett az EME könyvtáráról, levéltáráról, érem- és régiség-, valamint természettudományi gyűjteményéről. A székelység múltjából a fejedelemség korabeli vásárokról értekezett Rüsz-Fogarasi Enikő, Soós Zoltán pedig a nyárádszentlászlói unitárius templomban végzett régészeti ásatások jelentőségét ismertette. Mihály János a hadi zászlókról, Zepeczáner Jenő a címerekről, Garda Dezső a székely határőrezredekről, Cserey Zoltán a huszárkatonai életmódról tartott előadást. Szováta múltjáról Józsa András és Szolláth Hunor beszélt, Tüdős S. Kinga Mikes Mihályné Bethlen Fruzsina végrendeleteit és a korabeli főúri hétköznapokat ismertette, Csáky Árpád és Tamási Zsolt pedig a katolicizmus helyzetét a 18–19. századokban. A 20. század történelméhez fűződik Boér Hunor kutatása, aki Marosvásárhely szerepét tárta fel a magyar skanzenépítésben, Spielmann Mihály pedig Bernády György közéleti szereplésének utolsó periódusát dokumentálta. /Antal Erika: Történelmi mozaik. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 16./

November 14-én az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalakulásának 150. évfordulója alkalmából a régi vándorgyűlésekre emlékeztető történelmi konferenciát szerveztek Szovátán „A tudomány szolgálatában” címmel. Pál-Antal Sándor, az EME marosvásárhelyi fiókegyesületének elnöke köszöntötte a résztvevőket. Mint mondta, a vásárhelyi fiókegyesület, fennállásának 12 éve óta első alkalommal tartja ülését a városon kívül. Pál-Antal Sándor rövidített változatát ismertette Egyed Ákos írásának, amely az EME történetét tárgyalta. Az EME megalakulása óta élvezi a Magyar Tudományos Akadémia támogatását, több mint negyven tagját választotta soraiba az MTA. 1950-ben a kommunista diktatúra az EME működését felfüggesztette, javait törvényellenesen elvette és azokat állami intézetek kezelésébe adta. 1990-ben alapították újra az egyesületet. A 2007-es adatok alapján az egyesületnek 1565 rendes, 103 alapító és 41 pártoló tagja van, közöttük kétszáz tudományos doktor, kétszáz orvosdoktor, ezernél több egyetemi hallgató. Hét szakosztálya működik, hat erdélyi városban rendelkezik fiókegyesülettel. Rüsz-Fogarasi Enikő értekezett a fejedelemségkori székely vásárokról. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója tartott vetített képes előadást a nyárádszentlászlói templom régészeti feltárásáról. Előadást tartott többek között Mihály János (Zászlóhasználat a székelyeknél az erdélyi fejedelemség idején), Tüdős S. Kinga (Egy székely nemesasszony végrendeletei), Garda Dezső (A székely határőrezredek a 18. század végén és a 19. század elején), Csáky Árpád (Pálos misszió Háromszéken a 18. században) és Pál Judit (Székelyföld és a koronázási ünnepségek). /Nagy Botond: EME- vándorgyűlés Szovátán. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 17./

December 2-án Szovátán mutatják be a Galéria a Bernády Házban című albumot, Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány legfrissebb kiadványát. Az esten két új könyvvel ismerkedhetnek meg az olvasók: Kibédi Varga Sándor Az Üveghegyen túl (Erdélyi ki- és bevándorlók az ezredfordulón) című dokumentumregényével és Bölöni Domokos Elindult a hagymalé című rövidpróza-kötetével. Az est a Sóvidék című folyóirat második számának ismertetésével zárul. /Irodalmi est Szovátán. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 26./

A szovátai Bernády Közművelődési Egyletben december 10-én bemutatják Kovács Mózes Útinapló című könyvét. A könyvet Murányi János székelyudvarhelyi tanár, szerkesztő ismerteti. /Könyvbemutató. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 9./

A múlt héten nyílt meg Marosvásárhelyen a Bernády Házban a gyergyószárhegyi művésztelep idei termésének kiállítása. A szovátai származású Siklódi Zsolt beszélt a szárhegyi alkotómunkáról. Az esten bemutatkozott a szovátai Sóvidék című folyóirat, amelyet főszerkesztője, Szolláth Hunor ismertetett. Ez a lap a Sóvidék fóruma kíván lenni, össze szeretné fogni a térségbeli tudományos kutatásokat, de a képzőművészetet is. A félévente megjelenő folyóirat első számának megjelenését Szováta város önkormányzata biztosította, a második számot a Szülőföld Alap támogatta. A további lapszámokat is pályázati úton kívánják kiadatni. /Nagy Botond: Gyergyószárhegy és Sóvidék. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 15./

Félévenként megjelenő, tetszetős folyóirat második számát mutatták be Marosvásárhelyen. A Sóvidék című lapot fiatal történészek adják ki Szovátán. A második lapszám marosvásárhelyi bemutatóján a 25 éves Szolláth Hunor főszerkesztő elmondta: a gazdasági válság körülményei között új folyóiratot beindítani párját ritkító vállalkozás. „A lap fórum kíván lenni a Sóvidék számára. Szeretné összefogni és támogatni azokat a tudományos vagy tudományosabb jellegű kutatásokat, amelyek folyamatban vannak, legyen az néprajzi vagy történelmi kutatás. Hiánypótló ez a lap. Én történészként számos, Sóvidékre vonatkozó tanulmányt állítottam össze, és rájöttem, hogy ezeket nincs hol publikálni. Miután történészi képesítést szereztem, majd elvégeztem a Korunk Akadémián a folyóirat-szerkesztő szakot, arra gondoltam, hogy Szovátának és környékének igencsak szükséges lenne egy ilyen jellegű kiadványra” – magyarázta a főszerkesztő, aki úgy tudja, Szovátának eddig nem volt folyóirata. A második számban Jeszenszky Géza 1989-es rendszerváltásra vonatkozó tanulmányát tették közzé. /Máthé Éva: Hiánypótló folyóirat jelent meg Szovátáról és környékéről. = Krónika (Kolozsvár), dec. 16./

Segítséget kér az RMPSZ
A Romániai Magyar Pedagógus Szövetség azt kéri a tanügyi tárcától, hogy ismerje el a szövetség által szervezett tanfolyamokat, továbbképzőket. A pedagógusszövetség elnöke szerint az RMDSZ-re sem lehet számítani.
A Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) ismételten kérni fogja az oktatásügyi minisztériumtól, hogy végre ismerje el az általa szervezett tanfolyamokat és továbbképzőket. Az RMPSZ továbbképző programjaiban évente több mint hétszáz magyar pedagógus vesz részt, ezért azonban nem részesülnek egyetlen úgynevezett kreditpontban sem.
Míg Lászlófy Pál, a szervezet elnöke úgy véli, a fokozati vizsgáknál felhasználható és előnyt jelentő pontokkal való „jutalmazás” ösztönözné a tanügyi kádereket, Márton Zoltán, a szovátai Teleki Oktatási Központ (TOK) igazgatója ennek a hátrányaira hívja fel a figyelmet.
„Régi vágyunk, hogy az általunk szervezett továbbképzőkön részt vevő magyar pedagógusok részesülhessenek az oktatási minisztérium által elismert kreditpontokban” – vázolta a szövetség egyik idei tervét a szervezet elnöke, Lászlófy Pál. Amint az RMPSZ vezetője lapunknak elmondta, a magyar tanügyi kádereket tömörítő szakmai szervezet több esetben is kérte a nevelésügyi tárcától, hogy a tanfolyamaira beiratkozók kapják meg a dossziévizsgához sokszor elengedhetetlennek bizonyuló pontokat, a tárca vezetői azonban hajthatatlannak bizonyultak.
Lászlófy szerint ez annál fájdalmasabb, mivel éppen az RMDSZ révén pozíciót nyert vezető beosztású személy az, aki nem támogatja a pedagógus szervezet kezdeményezését. „Az még hagyján, hogy az utóbbi években az RMDSZ elfelejti oktatási kérdésekben kikérni a véleményünket, de olyanoknak osztogatja a minisztériumi tisztségeket, akik nem tudják megkülönböztetni a szakmai szervezetet a szakszervezettől” – panaszolta Lászlófy Pál, utalva arra, hogy az általa kifogásolt személy legutóbb azt tanácsolta az RMPSZ-nek, hogy amennyiben hallatni szeretné a hangját, alakuljon át szakszervezetté. Kérdésünkre, hogy melyik minisztériumi alkalmazottról van szó, a pedagógusszövetség elnöke nem akart nevet említeni.
A TOK-továbbképzők sorsát azonban Ecaterina Andronescu pecsételte meg, aki miniszteri székének elfoglalása után egyik első intézkedéseként törölte elődje, Cătălin Adomniţei rendeletét. A liberális oktatási tárcavezető ugyanis az RMPSZ-nek is engedélyezte volna az érdempontok elismerési lehetőségét, azonban mire a szaktárca kidolgozta volna a rendelet metodológiáját, 2008 decemberében kormányváltásra került sor. A hátrányos intézkedés, melynek hátterében a pedagógusszövetség szerint komoly anyagi érdekek húzódnak meg, évente mintegy hétszáz–hétszázötven, a Bolyai Nyári Akadémián részt vevő magyar pedagógust érint.
A minisztériumi gáncsoskodásnak előnye is van, véli az RMPSZ szovátai oktatási központját irányító Márton Zoltán. A Teleki Ház igazgatója szerint a jelenlegi rendszer teljesen kiszűri a pontvadászokat. „Így legalább azok vesznek részt a nyári akadémián, akik valóban képezni szeretnék magukat, és nem csupán nyaralni és pontokat gyűjteni jönnének Szovátára” – indokolta meg álláspontját a Teleki Oktatási Központ igazgatója.
Szucher Ervin. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Tizenegy pedagógus vehetett át életmű-díjat a szaktestülettől – A kétévente átnyújtott elismerési lehetőség az Ezüstgyopár-díj odaítéléséhez
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete szombaton, a Báthory István Elméleti Líceum dísztermében, adta át a 2009-es évi érdemes oktató-nevelő díjat tizenegy Kolozs megyei pedagógusnak, több évtizedes pedagógusi tevékenységük méltánylása céljából. Az 1996-ban létrehozott díjat eleinte évente, majd 2000-től kezdődően kétévente adják át nyugdíjas vagy nyugdíjhoz közel álló pedagógusoknak. Az esemény Tárkányi Erika Tímea, Kolozs megyei RMPSZ-elnök beszédével kezdődött, majd a laudációk felolvasása következett. Az idei díjazottak a következők: Almássy Mária tanár, Halmágyi Endre és Halmágyi Gizella tanító, Jakab-Medvéssy Erzsébet tanár, Jancsik Edit óvónő, Kassai István és Karsay József tanár, Kovács Valéria tanító, Lendek Erzsébet és Szabó Bertalan tanár, valamint Szekerán István tanító. A rövid műsorban közreműködött a Báthory-líceum és a S. Toduţă Zenelíceum néhány diákja.
„Nagy öröm számunkra, hogy ezen a napon a figyelem és az érdeklődés középpontjába kerülnek azok a pedagógusok, akiket méltónak talált erre a díjra a pedagógusszövetség megyei választmánya – a volt tanítványok és pedagógus kollégák javaslatai alapján. Az érdemes oktató-nevelő díj egy küzdelmes, a pedagógusi szakmát hivatásnak tekintő életpálya elismerése. Ezt az életutat nemcsak a magas szintű szakmaiság jellemzi, hanem túlmutat az oktatás keretein, fontosnak tartva a közösségépítő szerepkört is, ahol a megtartó erő a hűség: egy nemzethez, egy közösséghez, a vállalt hivatáshoz” – hangzott el Tárkányi Erika – Tímea RMPSZ-elnök beszédében.
„Almássy Máriának, a dési Andrei Mureşanu Líceum kémiatanárának szívügye volt a minőségi oktatás. Pontosan felmérte minden diák képességét, de azt is tudta, hogyan kell értékké tenni azt, ami minden diák szívében ott van. Ő volt számomra az ideális tanár és a példakép”, tudtuk meg Bentia Annamária laudációjából.
A tanítóházaspár Halmágyi Endréről és Gizelláról elfogultság nélkül vélekedett a laudációban lányuk, Jakab Gizella: „Édesapám dinamikus és jó szervezőként rengeteg tevékenységben vett részt, a tanulók tudásának gyarapítása érdekében állandóan vetélkedőket szervezett az osztályok, illetve a szomszéd falvak tanulói között is. Író-olvasó találkozók lebonyolításában is részt vállalt: neki köszönhetően maradt meg bennem gyerekkori emlékként Kányádi Sándor és Banner Zoltán előadása. Édesanyám tanítóképzőt végzett, ám volt, amikor óvónőként dolgozott. Varrottasai több országba eljutottak. Nőtársait varrásra és hímzésre tanította”.
„Az iskolában sikernek számít, ha a tanulónak nem rándul görcsbe a gyomra, amikor elkezdődik az óra, és otthon arról mesél: milyen érdekes dolgokat tanult aznap. Valahogy így voltam én Jakab-Medvéssy Erzsébet matematika óráival. A tanárnőt szaktanárként és osztályfőnökként egyaránt szerették. Tanárkollégáival is megtalálta a közös hangot” – így vélekedett laudációjában Kaupert Melinda.
„Az emlékek tárában megkeresni harmincnyolc dolgos év értékeit úgy, hogy az aktív kolleganők számára tanulságos legyen, nehéz feladat. Jancsik Edit óvónő elsősorban a gyermekek szépérzékét fejlesztette. Ugyanakkor növendékeinek kifejezőkészségét verstanítással és meséléssel fejlesztette olyan szintre, hogy később a tanítónők elismeréssel adóztak munkájának”, hangsúlyozta a laudációban Pálffi Éva.
„Engem Kassai István tanár biztatott arra, hogy a pedagóguspályát válasszam. Amikor növendéke voltam, csodálattal figyeltük, ahogy a tanár úr mindenki arcára mosolyt varázsolt. Köszönöm a sorsnak, hogy megismerhettem és tanulhattam tőle” – mondta Németh Margit tanító, majd arra buzdította Kassai Istvánt, hogy a tordai magyarság körében még sokáig tevékenykedjen.
„Karsay József földrajztanár hozzájárult a Györgyfalvi-negyed 1-es számú Általános Iskola arculatának kialakításához. Huszonhat éven át látta el az említett tanintézet aligazgatói tisztségét. Volt diákjai nem felejtették el, és ma is megkérdezik tőlem: hogy van, mit csinál Karsay tanár úr, volt aligazgatónk? Erre én csak annyit válaszolok, hogy jól van, és ma is az iskoláról álmodik”– vélekedett Lőrincz Ernő. Ezt követően Karsay József kifejtette a kolozsvári lakónegyedi iskolák elnéptelenedése miatti aggodalmát.
„Kovács Valéria tanító harminc éven át dolgozott a Báthory-líeumban úgy, hogy igazgatói mindig meg voltak elégedve a munkájával. Lehettek is, hiszen munkáját az igényesség, pontosság és ötletesség jellemezte. Nagy odaadással, teljes erőbedobással dolgozott, mindig a tökéletességre törekedve. Szeretett bennünket és bízott bennünk, akár egy édesanya. A mai napig az én szeretett tancim volt és marad” – közölte Káptalan Erna.
„Lendek Erzsébet matematikatanár tevékenységét a hivatástudat, az odaadás és a következetes munka jellemezte. Osztályfőnökként igazságos volt, és nagy hangsúlyt fektetett diákjai magyarságtudatának fejlesztésére, a hit, a tisztelet és szeretet megszilárdítására” – tudtuk meg Kerekes Andrea laudációjából. Válaszképpen a díjazott kifejtette: a pedagógusi pálya volt a hivatása és a feladata, de nagyon örül tanítványai sikereinek. „Meglepetés számomra ez a díj, és talán nem is érdemlem meg”, mondta szerényen Lendek Erzsébet.
„Szabó Bertalan matematikatanár óráin mindig csendben, fegyelmezetten dolgoztak a gyerekek. Nyugdíjasként is számíthatnak rá a Brassai-líceumban: ha szükséges, szívesen segít. Nem csak tudást, hanem erkölcsi értékeket is kaptunk tőle, és számomra Berci bácsi ma is példakép” – mondta Farkas Mónika, aki visszaemlékezett a Szabó Bertalan által szervezett kirándulásokra is.
Virág Erzsébet az utolsó díjazottról, Szekerán István tanítóról mondott laudációt, aki családi okok miatt nem vehetett részt az ünnepségen. „Gyermekkori emlékem: harmadikos vagyok, és a szilágyfőkeresztúri kultúrotthon színpadán állok varázslónak öltözve. A hátam mögött csodálatos palota, amelyet a tanító bácsi készített, és ő állította színpadra a tanév végi mesejátékot is”, emlékezett vissza Virág Erzsébet, majd miután felsorolta a tanító életútjának fontosabb állomásait, kitért arra is, hogy Szekerán István volt az, aki 2006-ban – 45 évi kihagyás után – újraindította a Beszterce-Naszód megyei Óradnán a magyar nyelvű oktatást Bauer-Madarász Ilonával közösen.
A tizenegy díjazott mellett most adták át Halmos Katalin zenetanárnak az októberben Szovátán neki ítélt Ezüstgyopár díjat is, mivel a tanárnő objektív okok miatt nem vehetett részt azon az ünnepségen.
Az ünnepi eseményen Udvary Tímea és Szabó Brigitta, a Báthory-líceum diákjai szavaltak, valamint hangszeren közreműködött Túrós Klára, Gombás Brigitta, Müller Márta és Fodor Ilka Borbála, a S. Toduţă Zenelíceum diákjai.
A díjazottak emléklapot és könyvjutalmat kaptak. A laudációk felolvasása után Tárkányi Erika Tímea Kolozs megyei RMPSZ-elnöktől megtudtuk: a most átadott érdemes oktató-nevelői díj birtokosait Ezüstgyopár díjra jelölhetik. Ezt az országos szintű kitüntetést kétévenként adják át Szovátán, a pedagógusszövetség ottani székhelyén.
NAGY-HINTÓS DIANA. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföldi együttműködés
Találkoztak Hargita és Maros megye tanácsának szakemberei
Folytatódik a történelmi Székelyföld megyéi közti együttműködés kiterjesztése és elmélyítése. Maros és Hargita megye önkormányzati szakemberei pénteken olyan projektekről egyeztettek, amelyek lehetőséget nyújtanak a közös együttműködésre.
Nyitottság jellemezte a megyeközi találkozót – olvasható a tanácskozásról kiadott tájékoztatóban. A megbeszélésen jelen volt Lokodi Edit Emőke, a Maros Megyei Tanács elnöke, Birtalan József, a Hargita Megyei Tanács menedzsere és a két megyei önkormányzat fejlesztési, építészi, gazdasági, útügyi és kulturális intézményeinek, igazgatóságainak vezetői. Lokodi Edit Emőke hangsúlyozta: a három megye – Kovászna, Hargita és Maros – régóta törekszik a történelmi, kulturális, fejlesztési szempontból közös pontok mentén való együttműködésre.
Birtalan József elmondta, gyakorlatilag folytatódik a Kovászna megyeiekkel elkezdett együttműködés, amelynek az a lényege, hogy a közös arculatépítésnek, a történelmi jellegzetességek megőrzésének és kiaknázásának legyen gazdasági-turisztikai eredménye is, másfelől céljuk megismertetni a Hargita megyében futtatott projekteket.
A Maros és Hargita megyei tanács közti egyeztetés gerincét a Hargita Megyei Tanács 2009. évi tevékenységi beszámolója képezte, amely tartalmazta a Kovászna megyével közös kezdeményezések rövid összefoglalóját is. Az illetékesek ezeket a projekteket vették sorra, elemezve és megvitatva a kivitelezés lehetőségeit.
A Maros megyei szakemberekkel sikerült megegyezni többek között a székelyföldi kerékpáros körverseny és a Székelyföld nyeregben című kulturális esemény megrendezésében. A Nyerges- tetőn megrendezett eseményt kulturális tartalommal évente más székelyföldi kistérség töltené meg. Emellett a három megye kölcsönösen megosztaná az éves kulturális esemény-naptárát, közös hírlevelet is adhat ki, továbbá Fülöp Otília, a Hargita Megyei Tanács főépítésze szerint a székelyföldi települések közös arculati elemeiből pályáztatás útján kellene kiválasztani egy arculatot, amelynek alapjául a nem elcsépelt székely szimbolika szolgál, és az országos jelzésekkel párhuzamosan elhelyeznék ezeket.
Szóba került a székelyföldi legendatérkép-projekt, amelynek során a Hargita megyei szakemberek 142 legendát gyűjtöttek össze, és térképek révén próbálják azokat iskolákban népszerűsíteni. A Maros megyeiek segítenek felkutatni egyéb legendákat.
E térképpel kapcsolatban Lokodi Edit fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy természetesen más legendák térképének elkészítését is támogatja a Maros Megyei Tanács, amennyiben igény van rá.
A továbbiakban szó volt közös fejlesztési stratégia kidolgozásáról Székelyföldre mint specifikus térségre – a Hargita Megyei Tanács fejlesztési igazgatója, Szép Róbert szerint ez projektorientáltan is megoldható –, valamint ki kellene terjeszteni az oktatási, szociális, környezetszempontú és akadémiai értekezésről szóló Sikeres Székelyföld rendezvénysorozatot.
A Hargita megyeiek által javasolt mintegy 60 témakör között még helyet kapott a közös tanácsülések szervezése – amelyeket, a területi kompetencia kérdéskörét és a korábbi közös kormányülések példáját figyelembe véve, úgy lehet kivitelezni, hogy párhuzamosan hozzanak azonos határozatokat – hangzott el. A Hargita megyeiek beszámoltak a termékértékesítés terén elért eredményeikről, a faluképvédelemről (Modern székely ház program), valamint a szórványprogramról, amelyben Hargita megye Beszterce- Naszód és Temes megyei magyar közösségeket támogat, míg Maros megye a saját határain belüli közösségeket fogja támogatni.
A Maros Megyei Tanács által javasolt projektek között szerepel a bözödi tó és környéke turisztikai kihasználásának terve, illetve a Hargita és Maros megye határához közel eső megyei utak felújítása.
Lokodi Edit tanácselnök javasolta, hogy a marosvásárhelyi repülőtér legyen "Székelyföld légi kapuja"; a Maros Megyei Tanács önerőből modernizálni tudja, hogy megfeleljen a nemzetközi szintnek.
További javaslatok érkeztek a Szováta–Parajd keskenysávú vasútvonal felújításáról, a Kovászna megyeihez hasonló népépítészeti és kastélyvédelmi projekt Maros megyei kivitelezéséről, kerékpárutak építéséről, valamint falu- képvédelmi elképzelésekről – ez utóbbinál Torockót és Énlakát hozták fel példaként. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Hargita – Maros: közös projektek
A közös projektekről tanácskoztak a hétvégén Hargita és Maros megye tanácsának szakemberei. A megbeszélésen jelen volt Lokodi Edit Emőke Maros megyei tanácselnök, Birtalan József hargitai megyemenedzser és a két önkormányzat fejlesztési, építészi, gazdasági, útügyi és kulturális intézményeinek vezetői.
Lokodi hangsúlyozta, Hargita, Kovászna és Maros megye régóta törekszik a történelmi, kulturális, fejlesztési téren való együttműködésre.
Birtalan a Kovászna megyeiekkel elkezdett együttműködést ismertette, melynek célja, hogy a közös arculatépítésnek gazdasági-turisztikai eredménye is legyen. A két megye szakembereinek sikerült megegyezniük többek között a Székelyföldi Kerékpáros Körverseny és a Székelyföld Nyeregben című kulturális esemény megrendezésében. A Nyerges-tetőn megrendezett eseményt évente más székelyföldi kistérség töltené meg kulturális tartalommal.
Emellett a három megye kölcsönösen megosztaná az éves kulturális eseménynaptárt, és közös hírlevelet adna ki. Szóba került a székelyföldi legendatérkép-projekt is, a Maros megyeiek segítenének felkutatni egyéb legendákat. Az általuk javasolt projektek között szerepel a bözödi tó és környéke turisztikai kihasználásának terve, illetve a két megye határához közel eső megyei utak felújítása.
Lokodi Edit azt javasolta, hogy a marosvásárhelyi repülőtér legyen „Székelyföld légi kapuja”. További javaslatok érkeztek a Szováta–Parajd keskenysávú vasútvonal felújításáról, a Kovászna megyeihez hasonló népépítészeti és kastélyvédelmi projekt Maros megyei kivitelezéséről, kerékpárutak építéséről és faluképvédelmi elképzelésekről.
Közös tanácsülést tartott a hétvégén Temesvár és Szeged önkormányzata is, a találkozón többek között a szegedi vadaspark és a bánsági város állatkertjének fejlesztéséről esett szó, melyre közösen nyert uniós támogatást a két intézmény.
A Szegedi Vadaspark és a Temesvári Állatkert együttműködése több évre tekint
vissza. A 6,3 hektáros, évente 135 ezer látogatót fogadó Temesvári Állatkertben a szegedihez hasonló informatikai fejlesztéseket hajtanak végre, s az önkormányzat az intézmény területét is bővítené. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Börtön székely zászló miatt?
Börtönbüntetésre ítélhetik azt a férfi, aki kitűzte a székely zászlót a szovátai városháza bejáratához. Az ügyészség vádat emelt ellene, a zászlót azonban nem távolították el.
„Jó performansznak szántam, mint képzőművész" – mondta Tóth Ferenc. A főleg magyarok lakta kisvárosban az emberek nem tudják, hogy ki tette ki a székely lobogót, de a zászló ellen nincs kifogásuk.
Az ügyészség büntetőeljárást indított a férfi ellen. Fasiszta, rasszista és idegengyűlölő jelképek használatával vádolják. Ha bűnösnek találják, letöltendő börtönbüntetésre is ítélthetik. A székely zászló Hargita megye hivatalos zászlaja, de Székelyföld más régióiban is megtalálható több közintézményekben a román és az Európai Unió zászlaja mellett. A Maros megyei Szovátán azonban szemet szúrt a székelyek jelképe.
Sem az önkormányzat, sem a rendőrség helyi parancsnoka nem állt kameránk elé, így nem tudtuk meg, hogy mit gondolnak a városháza falára kihelyezett zászlóról. A lobogót azonban nem távolították el, továbbra is ott lengedez az Európai Unió, a román nemzeti és Szováta város zászlói mellett.
Csata Orsolya
Duna Tv, Híradó. Forrás: Erdély.ma

Műemlékvédelem Erdélyben
IV. szovátai konferencia
Kétévente szervezik, az idén már a negyedik konferencián vehettek részt mindazok, akiket szakmájuk vagy egyéb kötődöttségük okán érdekelnek a műemlékvédelem cseppet sem elhanyagolható kérdéskörei. Az idén körülbelül negyvenen vettek részt az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány és az Arcus Egyesület által a hét végén szervezett, Műemlékvédelem Erdélyben című szovátai konferencián, a Teleki Oktatási Központban, ahol az elmúlt két évtizedben Erdélyben és a Partiumban az épített örökségről készült felmérésre összpontosították a figyelmet, illetve arra keresték a választ, hogy a műemlékeket megvédeni hivatott állami, egyházi, illetve civil intézmények milyen adatbázissal rendelkeznek. Ugyanitt mutatták be az épített örökség és annak ingóságain végzett kutatások és helyreállítások eredményeit. Csortán Ferenc műemlékvédelmi szakembertől megtudtuk: a viszonylag alacsony költségvetéssel megszervezett ülésszak igen rangosnak és színvonalasnak bizonyult.
– A két és fél napos konferencia vasárnap délután ért véget, szombat este Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter is megérkezett műemlékvédelmi tanácsosával, számos szakember gondjait meghallgatta. Műemlékvédelmi szakemberek, építészek, restaurátorok vettek részt az ülésszakon, amelyen számos igen érdekes és nívós előadás hangzott el, új könyveket mutattak be, amelyeket meg is lehetett vásárolni. A résztvevők közül több szakemberrel megnézetik a készülő műemlékvédelmi törvénykönyvet – mondta Csortán Ferenc.
Az ülésszakra húszperces előadásokkal lehetett jelentkezni, amelyeket követően még tíz percet szántak a témával kapcsolatos vitára a szervezők. A résztvevők a következő címeken tartottak előadásokat (a többnapos programból a teljesség igénye nélkül válogattunk): Jánó Mihály: Megjegyzések a kolozsvári Szent Mihály-templom falképeinek ikonográfiájához, Kiss Tímea – "De cultu imaginum". Adalékok a 16. századi erdélyi protestáns nyomtatványok képillusztrációihoz, Orbán János: "Csíki Márton őkegyelme új házot építtetett" – a marosvásárhelyi Sáros utca 1. szám alatti épület történetéből, Marián Gyöngyvér: Fritz Balthes, egy segesvári építész a 20. század elején, Magdó Eszter: A vízaknai fürdő kiépülése a század eleji építészet tükrében, Entz Géza: Műemléki inventarizáció Magyarországon és a Dehio kézikönyv, Tőkés Erzsébet: Házsongárdi restaurálások, Sófalvi András: Udvarhelyszéki várak és mesterséges barlangok felmérése és régészeti kutatása (2005- 2009), Soós Zoltán: Régészet és rekonstrukció, a marosvásárhelyi ferences kolostor feltárása és lehetséges hasznosítása, Csortán Ilona: Urbanisztikai és kulturális adatbázis az aktuális területfejlesztési folyamatokban, Barabás Kisanna: Római katolikus egyházi gyűjtemények Marosvásárhelyen, Berke Márta: "Ezen ajtó nyílik ..." – Kastélyok, kúriák és udvarházak ajtajai a 17- 18. századi Erdélyben, Feketics Erika: A Teleki Téka két vászonképének a restaurálása, Pál Péter: A székelyderzsi és székelydályai falképrestaurálás eredményei 2008-ban és 2009-ben, Nagy Béni: A tűzkárosodott besztercei evangélikus templom elveszett értékei.
Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Kettős mérce
Olvasom, hogy a segesvári ügyészség fasiszta, rasszista és idegengyűlölő jelképek használata miatt vizsgálja a szovátai Tóth Ferencet, aki március 15-én kitűzte a székely lobogót a helyi városháza épületére, a román és az európai uniós zászló mellé. Egy ideig, igaz, fejszével őrizte, nehogy bárkinek eszébe jusson levenni, de miután látta, hogy nem bántja senki, lemondott az önként vállalt őrségről. A rendőrség feljelentést tett, hogy Tóth Ferenc megsértette a nemzeti szimbólumokra vonatkozó sürgősségi kormányrendeletet, így akár börtönbüntetésre is számíthat. A rendőrségi dosszié szerint a székely zászló kifüggesztését "fasiszta, rasszista és idegengyűlölő jelképek használatának" minősíti.
Ez röviden a szovátai zászlósztori.
Visszatérve a rendőrség "hi-vatalból indított" vizsgálatára és a feljelentésre: valóban megjelent egy, a rasszista, xenofób szervezetek és jelképek betiltásáról, illetve azon személyek kultusza ellen, akik a béke és az emberiség elleni merénylettel vádolhatók, és mely fasiszta, rasszista, xenofób szervezetnek tekint minden olyan három vagy több személyből álló csoportot, amely a fenti ideológiákat vallja, illetve etnikai, faji, vallási alapú gyűlöletet, erőszakot, antiszemitizmust, az alkotmányos rend, a demokratikus intézmények erőszakos megváltoztatását, vagy a szélsőséges nacionalizmust hirdeti.
Ezeket figyelembe véve, a székely zászló, vagy annak kitűzése nem fedi ezen fogalmak egyikét sem. A teljesség igénye nélkül, néhány szót a székely zászlóról, amely égszínkék mezőn végigfutó aranysáv, mellette arany nappal (nyolcágú csillag, a 8 székely szék egységének a jelképe) és holddal, ami a hitet és a reményt jelképezi. A lobogó Székely Mózes, az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem idejéből származik: az 1601-es goroszlói csatában Székely Mózes zászlói vezették a székely hadakat. Eredetileg volt egy piros-fekete változata is.
Újkori története, hogy a Székely Nemzeti Tanács 2004-ben elfogadta a Kónya Ádám által véglegesített változatot, az égszínkék-aranyat, és felkérte a székelyföldi önkormányzatokat, tűzzék ki a hivatalokra. Első ízben 2008-ban került középületre Sepsiszentgyörgyön, de kitűzték a gyergyószentmiklósi, csíkszeredai stb. városházára is. Tehát aki fasiszta vagy rasszista szimbólumnak tekinti ezt a zászlót, fogalma sincs, mit takarnak ezek a kifejezések.
Ellenben figyelemre méltó a rendőrség buzgalma az ügyben. (Legfeljebb a fejszés őrség ellen lehetett volna kifogása), és az is módfelett érdekes, más esetben mennyire elnéző egyes román szélsőséges nacionalista megnyilvánulásokkal szemben. Amíg kettős mércével mérnek a hatóságok, addig nem lehet valós demokráciáról beszélni.
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Értékük az ember
Húsz év a szeretet jegyében
A Gyulafehérvári Caritas idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Az eltelt két évtizedben Erdély egyik meghatározó civil szervezete lett, Maros megyében vidéken hangsúlyosabban, a Nyárád mentén, a Nagy- és Kis-Küküllő térségében van jelen a szeretetszolgálat. A Balavásártól Szovátáig terjedő vidék munkatársai gyűltek össze ünnepelni, mérleget vonni május 19-én, szerdán a gyulakutai kultúrotthonba.
A rendezvényre a szervezet vezetői mellett eljöttek a gondozottak, környékbeli önkormányzatok képviselői, polgármesterek és egyházi személyek. Samu Imola, a térség otthongondozó szolgálatának vezetője a házigazda szerepében köszöntötte a jelenlévőket. Ft. Máté Róbert és dr. Márton András, a szervezet igazgatói fejtették ki mit jelent a Caritas jubileumi mottója: "Értékünk az ember". Azt, hogy mindnyájan Isten teremtményei vagyunk és így az embert mint felbecsülhetetlen értéket helyezik tevékenységük középpontjába. Viszont a saját magával, családjával és közösségével szembeni felelősség senkitől sem vehető el, a gondok megoldásában a Caritas csak társ lehet.
A térségben 2004-ben az otthoni gondozással kezdődött a tevékenység, de a lendületet a Maros Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság partnereként megnyert európai uniós pályázat adta 2007-ben. Dr. Schmidt Loránd vezérigazgató elmondta, hogy az általa vezetett intézmény és a Maros Megyei Tanács közel öt esztendeje támogatja a Caritast munkájában, a rábízott feladatokban pedig olyan ritmust diktáltak a szervezet munkatársai, amihez még nekik is fel kell nőni.
A Kis-Küküllő vidékén két program működik: az otthoni gondozás és a családsegítő szolgálat, az előbbit a házigazda, az utóbbit a szolgálat gyulakutai munkatársa, Joó Ibolya szociális munkás mutatta be a jelenlévőknek. Lehetőségként került bemutatásra a gyergyói Caritas vidékfejlesztési programja, amelynek célja a gazdák támogatása és a falugondnokság, segítségnyújtás az elszigetelt települések lakói számára.
A rendezvény második felében a gondozottak, polgármesterek, tanácsosok és lelkészek közül mondták el néhányan véleményüket a Caritas tevékenységéről, méltatták és köszönték meg különösen azoknak a munkatársaknak, akikkel kapcsolatban vannak és akik nap mint nap elviszik hozzájuk a szeretet lángját, a reménység fényét. A végén a helyi családsegítő szolgálat gyermekcsoportja furulyaszóval, az idősek csoportja pedig zenés-verses összeállítással örvendeztette meg az ünneplőket.
Molnár József
Népújság (Marosvásárhely)

Wesselényi Miklós és Makfalva
Makfalva Erdőszentgyörgytől 10 km-re északkeletre a Kis-Küküllő folyó jobb partján fekszik, Szováta felé. A tatárjárás kori Maka várának az őrsége fokozatosan letelepedett a vár keleti részének közelében, Váruta tövében. Ezzel lerakta egy település alapját, amelyet Maka falvának neveztek. A település nevéből egy magánhangzó lemorzsolódásával alakult ki a végleges neve: Makfalva. Ez egyben azt is megcáfolja, hogy Makfalva valaha is a makk szóról kapta volna a nevét. Területe ősidők óta lakott. Környékén népvándorlás kori sáncnyomok kerültek elő. Határában a 420 m magas Várhegyese tetején van Maka vára romja. A vár kisebb erőd vagy őrtorony lehetett, melynek őrsége a Váruta tövében telepedett le. Ez a kis telep tűz martaléka lett. Ezután a falu a Kis-Küküllő partjára települt, majd egy földcsuszamlás után a folyó jobb partján állapodott meg. A 14. század végén egy tűzvész teljesen elpusztította. 1827-ben négy országos hetivásárjogot nyert, a 19. század végén járási székhely volt. 1910-ben 1821 lakosa 3 kivételével magyar anyanyelvű volt. A trianoni békeszerződésig Maros-Torda vármegye nyárádszeredai járásához tartozott. 1950-ben épült a lenfeldolgozó üzem, amely 450–500 dolgozó számára biztosított megélhetést. A községközponthoz tartozó falvakból (Kibéd, Hármasfalu, Szolokma, Székelyabod, Cseje) naponta 100–120 munkás ingázott e munkahelyre. A lenüzem megváltoztatta a település arculatát. Módosult a lakosság társadalmi összetétele, az egykori fazekascsaládok leszármazottai ott találtak munkahelyet. Létesült építőcsoport, szűcsszekció, asztalosrészleg, cipészműhely, állami malom, működött a vasútállomás, posta, egészségügyi rendelő, állatorvosi rendelő, művelődési otthon és a községi könyvtár.
Makfalvának 1992-ben az 1525 lakosából 1471 magyar, 34 cigány és 20 román volt. Református 4391, római katolikus 258, unitárius 152, adventista 129, ortodox 29, görög katolikus 13, pünkösdista 12, baptista 7, evangéliumi 7, evangélikus/lutheránus 1, más vallású 68, felekezeten kívüli 8. Mai református temploma 1925 és 1928 között épült, miután az előző kettő földcsuszamlás, illetve 1921-ben földrengés áldozata lett. Tornya a legmagasabb a Kis-Küküllő völgyében, félszáz méter. A helyiek Makfalvát tartják a lázadó székely parasztvezér, Dózsa György szülőhelyének Dálnokkal szemben. A Dósa-udvarház 1813-ban épült, benne néprajzi múzeum van. A Wesselényi-iskola telkét 1834-ben vásárolta Wesselényi Miklós, és a falunak ajándékozva 1836-ban iskolát építtetett rajta. * Ifjabb hadadi báró Wesselényi Miklós (Zsibó, 1796. december 30 – Pest, 1850. április 21.) az országgyűlési főrendiház vezére, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági és tiszteletbeli tagja, az 1838-as pesti árvíz árvízi hajósa. Szülei id. Wesselényi Miklós és Cserey Heléna voltak. Örökölte édesapja erős testalkatát, amelyet rendszeres lovaglással, sportolással tovább erősített. Tanulmányait otthon végezte, házitanítói Tőkés János és ifjú Pataki Mózes voltak. Közpályáját 1818-ban kezdte a vármegyegyűléseken. 1821-1822-ben Széchenyi István társaságában hosszabb utazást tett Franciaországban és Angliában. Visszatértük után az országgyűlési főrendű ellenzék vezérei lettek. Birtokát képező falvaiban, példát mutatva elengedte a robotot és a dézsma nagy részét. Ebben Jósika Miklós, Újfalvi Sándor és mások is követték őt. Elsőként szabadította fel parasztjait a jobbágyság alól, saját költségén taníttatta őket, tanfolyamokat tartott nekik a korszerű földművelésről, állattenyésztésről. Kolozsváron, a Híd utcában nyomdája volt, itt nyomtatta ki beszédeit, tételeit, naplóját. 1835-ben Estei Ferdinánd osztrák császári herceg bezáratta a nyomdát. 1835 elején előbb az erdélyi, majd a magyarországi királyi tábla is perbe fogta – előbbi az 1835–36- os erdélyi országgyűlés üléseiről készített naplónak a cenzúrát megkerülő terjesztése miatt, utóbbi az 1834. decemberi nagykárolyi megyegyűlésen elmondott beszéde miatt, melyben igen élesen bírálta a kormányzatot az úrbéri reformok elbuktatásáért. A perben Kölcsey Ferenc volt a védője. 3 év börtönre ítélték, a büntetését a budai várban kezdte tölteni. Két hónap után engedélyezték, hogy súlyosbodó szembaja gyógykezelésére a sziléziai Gräfenbergbe utazzék. Innen 1843-ban tért haza és 1848-ig Zsibón élt mint Kolozs vármegye alispánja. 1848-ban vakon s betegen jelentős része volt abban, hogy a kolozsvári országgyűlés is kimondta Erdély unióját. 1848 szeptemberében családjával a morvaországi gyógyhelyre, Gräfenbergbe menekült, mert a forradalom nehézségeinek felismerése következtében elvesztette hitét az ellenállás sikerében. Ehhez a lépéséhez testi rokkantsága is hozzájárult. Felesége, Lux Anna, élete végéig ápolta. 1850-ben onnan hazatérőben halt meg. A Magyar Tudományos Akadémia 1830. november 17-én az igazgatótanács tagjává és 1831. február 15-én vidéki tiszteletbeli taggá választotta; a zilahi gimnázium főgondviselője és több vármegye táblabírája volt. Érdemei vannak a kisdedóvás elterjesztése, a selyemhernyó- tenyésztés meghonosítása és a földművelés, állattenyésztés körül. * Fülöp Irén tanárnőt idézzük a Népújság 2010. április 20-i, keddi számából: Makfalván 400 éve, 1610-ben vette kezdetét az oktatás. Báró Wesselényi Miklós 1835-ben alapította Makfalván a Wesselényi Népiskolát, kollégiumot, Erdély egyetlen alapítványi iskoláját. Suba Dani egykori wesselényis tanuló, makfalvi versfaragó így ír A makfalvi kollégium c. versében: "Büszke rája, aki küszöbét koptatta, / Bárhol jár, el nem tagadja, / Hogy ő hol járt réges régen, / Hogy a Himnuszt hol tanulta, / Hol dalolta. / S hogyha útja arra viszi, / Meg nem állja, sorra járja, / Az híres vén iskolát. / Boldog, édes kegyelettel, / Betelik a szíve, lelke, / Úgy tűnik fel ő előtte, / Mint a szent evangélium, / Az a híres vén iskola, / A makfalvi kollégium!" * Makfalva évszázadokon át példamutatóan teremtett oktatási intézményeket, felismerve, hogy a tudás a biztos jövőteremtés egyetlen járható útja. 1845- ben az Erdélyi Hiradó arról tudósít, hogy Makfalván négyféle iskola működik, és 1844-ben kisdedóvót, óvodát létesítettek. Az óvodába 74, iskolába 290 gyermek járt. Illő tehát, hogy ezen a jeles kettős évfordulón emlékezzünk iskolateremtő eleinkre. Ez alkalomból ünnepi megemlékezésre, műsorra került sor 2010 június 12-én.
Makfalva fazekasedényei messze földre eljutottak. Híres szobrászművésze Vas Áron, munkái főleg állatábrázolásokat, illetve népi motívumokat tartalmaznak. A falu szülötte az 1821-ben született Dósa Dániel királyi aljegyző, történész, publicista. (Forrás: Wikipédia)
Összeállította: B. D.
Népújság (Marosvásárhely)

Élő hagyomány
Aratókaláka Jobbágytelkén
Szombaton reggel 9 óra után talán az egész falu hallotta az énekszót először az utcáról, majd távolabbról, a domboldalról és tudták, hogy a zenészeket népviseletbe öltözött, mintegy ötven helybéli gyerekből, fiatalból, idősből, valamint a hozzájuk csatlakozó magyarországi és hazai meghívottakból álló menet Orbán Veronka földje felé tart kalapszalmás búzát aratni. A 14 ár búzaparcella a Nagyborozda fertályban van, amely egyike azoknak a domboknak, amelyek körülölelik Jobbágytelkét. Fent, a kissé sima és nem nagyon meredek oldalakon kukorica, kalapszalmás (nevezik még csóréfejű vagy kalászosnak) búza, alább pedig takarmány terem. Ezt a fajta búzát ma csupán Jobbágytelke környékén termesztik, mert a szalmája alkalmas a szalmakalap és egyéb dísztárgyak készítésére.
A domboldalon tűző napsütésben kezdődött az aratás – sarlóval. Régi hagyomány, hogy az asszonyok vágják a búzát, fiatalok, gyerekek, készítik a kévekötő, szalmafonatot, a férfiak kötözik a kévéket és kalangyába rakják. Szigorú szabály: 22 kéve egy kalangya. Sarlóval aratni…, a fiatal Nagy Tibi kollegám megpróbálta, lehajolt, levágta a maroknyi szalmát a kialakuló kévére rakta, lehajolt, vágta, a kévére rakta, aztán rövid idő után abbahagyta és azt mondta: – Nagyon rádolgoztak régebb a megélhetésre. Közben folytatódott az aratás, vágta a búza szárát a 63 éves Bálint Irén, a 60 éves Bereczki Pauli, ott volt a 84 éves Szántó Antal, aki ügyesen kalangyált. A 10 éves Bereczki Henrietta, a 8 éves Orbán Júlia Szidónia a szalmából kévekötöző köteleket készítettek, mert szeretnek segíteni a felnőtteknek. A 16 éves, népviseletbe öltözött Bakó Botond Endre azért ment ki az aratókalákára, mert ezt nem tanították az iskolában, kíváncsi volt, milyen is ez a hagyomány élőben.
Amint a helybéliek mesélték, régen egy-egy aratókaláka egész napos volt, a gazda meghívására arattak, utána aratókoszorút készítettek, átadták a gazdának, aki megvendégelte az aratókat, este pedig aratóbálra hívta. Így történik ez ma is, annyi különbséggel, hogy szombaton az aratókoszorút a kultúrotthonban Orbán Sándor polgármesternek, a község gazdájának adták át.
Mi történik a szalmakalapos búza begyűjtése után? A kérdésre Orbán Veronka válaszolt: – Félmarok szalmát kihúzunk a kévéből a fejét (kalász) levágjuk, ezt később kicsépeljük cséplőgéppel. A fej nélküli szálakat megtisztítjuk (közben mutatta hogyan), majd megválogatjuk, ezután ötféle szalmát kapunk: a gurgyést, ami a legvastagabb, a vastagot, a vastag közrendűt, a vékony közrendűt és a halánkot, az erősen vékonyat. Az utóbbiból a gyerekek már óvodáskorban kukuláncot készítenek, emlékül a kilincsre, szegre, lámpára, csillárra akasztják. De a gyerekek készítenek négyszálú fonatot, recét, csipkét, és így szép lassan felnőttkorukig belejönnek a szalmakalap-fonásba, a díszek készítésébe. Egész télen fonjuk a szalmakalapnak valót, mások varrnak is itthon kész kalapokat. Régebb a szalmakalapokat a helybéliek által megbízott emberek, eladók hosszú rudakon vitték gyalog Szovátára, Szászrégenbe, Besztercére Ezeket ma is értékesítjük, kevesen piacolnak Szovátán és más településeken. A legtöbb szalmakalap-készítő termékét a faluból viszik el. A szalmakalapnak valót megfonjuk, 40 métert egy kötegbe tekerünk, ebből 3-4 kalapot lehet varrni. Ezeket a kötegeket viszik el a kalapvarrók. Ebből ma már nem lehet megélni, de jó mellékjövedelmet biztosít. Ezért is csináljuk, meg azért is, mert ebben nőttünk fel és szeretnénk, ha gyerekeink is folytatnák ezt, a nemzedékek által végzett, ahogy kollegája mondta, nem könnyű munkát – tette hozzá Orbán Veronka.
A hagyomány fenntartásában nagy részt vállalt a hattagú Jobbágytelki Kulturális Egyesület. A budapesti Stoller Antalnak, a Vasas Néptáncegyüttes vezetőjének, aki 1971-től jár Jobbágytelkére a 90-es években vált szorosabbá a kapcsolata a helybeliekkel. Hozzájárult a Balla Antal-emlékház létesítéséhez, az idén pedig az aratókaláka megszervezését egy pályázat elnyerésével támogatta. A zenészeket: Vavrinecz Andrást (hegedű), Adorján Istvánt (brácsa), Nagy Andrást (bőgő) és az eseményt reklámozókat ő hívta meg Budapestről, akik végig jelen voltak az aratáson. A Jobbágytelki Kulturális Egyesülettel közösen az a célja, hogy a következő években turistákat hozzon Jobbágytelkére egy-egy ilyen és ehhez hasonló, hagyományokat éltető eseményre, amelyeket a külföldieknek is érdemes megismerni sajátosságuk miatt, hisz az aratókaláka is az európai népi hagyományok részét képezi. De nemcsak, mert Jobbágytelke a népi hagyományok, a néptánc központjává válik, a tegnap kezdődött meg a XII. egyhetes néptánctábor.
Kilyén Attila. Népújság (Marosvásárhely)

Magyar pedagógus-továbbképző tanfolyam
Noha már két hete folyamatosan zajlanak az előkészítő tanfolyamok, hétfőn nyílik hét erdélyi településen – összesen kilenc helyszínen – hivatalosan a Kárpát-medence legnagyobb magyar nyelvű pedagógus-továbbképző tanfolyama, a Bolyai Nyári Akadémia.
A képzés immár tizennyolc év óta folyik a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szervezésében. Évente változatlanul nagy érdeklődés övezi a tanfolyamokat, annak ellenére, hogy a román tanügyi tárca nem ismeri el hivatalos képzésként a Bolyai Nyári Akadémiát. Hét településen – Szováta, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Temesvár, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár és Válaszút – , kilenc különböző oktatási helyszínen zajlik a 24 tanfolyam, amelyekre 568-an jelentkeztek. Az MTI kérdéseire válaszolva Burus Siklódi Botond, az RMPSZ főtitkára azzal magyarázza az akadémia sikerét, hogy a szervezők a romániai magyar pedagógusok által megfogalmazott igények szerint állítják össze a programot, a hangsúlyt nem az egyes tantárgyakra, hanem a módszertanra, a gyakorlatra helyezik.
Az akadémia költségeit idén is, mint eddig minden évben, a magyar oktatási tárca határon túli titkársága fedezte – jegyezte meg Burus Siklódi Botond, hozzáfűzve, hogy míg korábban néhány tanfolyamnak a költségeihez a román kormány is hozzájárult, az idén ez elmaradt. Bíztatónak tartja viszont, hogy beindult a képzés hivatalossá nyilvánításának a folyamata, ennek eredményeként az itt szerzett bizonylattal remélhetőleg kreditpontokat szerezhetnek majd a résztvevő pedagógusok. Július 23-án dr. Hoffman Rózsa, a Magyar Köztársaság kormányának oktatási államtitkára tart előadást Csíkszeredában, illetve találkozik a Kárpát-medenceipedagógus-szövetségek vezetőivel, főtanfelügyelőkkel, iskolaigazgatókkal.
A főtitkár elmondta: az akadémia névadójáról, Bolyai János matematikusról is megemlékeznek. A Bolyai Emlékév jegyében Bolyai János halálának 150. évfordulója alkalmából kedden, a Sapientia egyetem csíkszeredai oktatási helyszínén emlékünnepséget tartanak. erdon.ro

25 oktatási intézmény szűnik meg a megyében
A prefektúra kollégiuma tegnapi soros ülésének napirendjén egyebek mellett a 2010/2011-es tanév előkészületeiről szóló jelentést mutatta be Matei Dumitru főtanfelügyelő.
Kijelentette: a megye összes iskolájában megfelelő számú tanügyi káderrel kezdik a tanévet: összesen 9201 poszt van, ebből 6970 tanügyi káder, 587 kisegítő személyzet, 1644-en a nem pedagógus személyzethez tartoznak. A végleges kinevezésekért a versenyvizsga öt központban zajlott, 2005 pedagógus vett részt és 156-ot véglegesítettek. Augusztus 6-án tartották a versenyvizsgát a helyettes állásokra. Ezen a vizsgán 535 jelentkező indult, 5-ös osztályzatot 384-en értek el. A fennmaradt 770 állást augusztus 23. és 30. között töltik be.
A főtanfelügyelő ugyanitt ismertette a most kezdődő tanévtől összevonásra kerülő iskolák és óvodák helyzetét, valamint az oktatási intézmények állapotáról olvasott fel kimutatást.
A 2010/2011-es tanévben 892 oktatási egységben folyik a tanítás (875 közintézmény, 17 magán oktatási intézmény). Elemi iskolákban összesen 1426 osztály indul 24.827 tanulóval, ebből 450 összevont (simultan) osztály (6303 tanuló). Gimnáziumi oktatás: 1152 osztály, 24.027 tanuló, 114 összevont osztály (2075 tanuló), illetve 173 oktatási intézményben indul IX. osztály, 5190 tanulóval.
Szeptember 1-jétől összevont iskolák: Bözöd (magyar oktatás) – Erdőszentgyörggyel, a bözödi iskolában összevont I-IV. osztály marad. A csekelakai (román) tagozatot a cintosival vonják össze, a gerendkeresztúri iskolát a maroskeceivel, a felsőoroszit a köhérivel, az iszticsóit a libánfalvival, a kerelői iskolát a szentpálival, a küküllőszéplakit (r/m) héder-fájaival, a marosligetit a felsőrépaival.
A megyében 2010. szeptember elsejétől 25 oktatási intézményt szüntetnek meg gyermekhiány miatt: a batizházi óvodát , a batizházi I-IV. osztályt, mindkét intézményt Cintosra helyezték. A feketelaki (m) I-IV. osztályosok ezentúl Bándon tanulnak, megszűnik a kiskóródi I-IV. oszt. – Kóródszentmártonra járnak majd a gyermekek. Megszűnik a kisteremi elemi – Nyárádkarácsonra, a csöbi (m) (I-IV.) Gyulakutára, kisillyei (m) – Gernyeszegre, pálpataki (óvoda és elemi iskola) – Görgényszentimrére, az oroszidecsi iskola Idecsre, abosfalvi (m) óvoda Mikefalvára, az andrássytelepi elemi iskola – Marosludasra, a felsőszakadáti ált. isk – Szovátára, borzatanyai elemi – Ratosnyára, a maroslaki , a sebesi , valamint a monosfalui óvodások és elemisták ezentúl Marosoroszira járnak, a várhegyi (r/) elemi iskola – Marosszentannára, a Valea Padurii-beli és Valea Surii-beli I-IV. osztályok Mezőcekedre, a toldalagi – Vajdaszentiványra. Megszűnik a marosvásárhelyi 21. sz. óvoda (r/m), amely egy tömbházlakásban működött, illetve a dicsőszentmártoni 7-es óvoda .
Megyeszinten 783 oktatási egység 90,42%-a megkapta a működési engedélyt, 3,5%-uk nem, 6,00%-nál az engedélyeztetés folyamatban van.
Matei Dumitru kijelentette, utólagos adatokat, valamint a menedzsmenttervet a 2009/2010-es tanév kiértékelése során ismertet.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Tájak, korok, (mű)emlékek
Csortán Ferenc építészettörténész szerint a jó kommunikáció kíváncsi és tiszteletteljes közeledést feltételez
Kolozsvári származású, hosszabb bukaresti tartózkodás után Marosvásárhelyen letelepedett beszélgetőtársunk úgy fogalmaz: otthon van a világban mindenütt, a természetben, az emberek között, falun és városon egyaránt, mert azt tartja, ha a környezet nem változtatható meg, az embernek kell megváltoznia ahhoz, hogy jól érezze magát. Mikes Kelemennel is rokon léleknek érzi magát, hiszen olténiai és dobrudzsai „száműzetésében” nem a saját nehéz helyzetén szomorkodott, hanem inkább felfedezte magának azt a világot, amelybe akaratán kívül került.
Hogyan lesz valakiből műemlékvédelmi szakember, mit kell ehhez tudnia?
Európának ezen a részén műemlékvédő szakemberré válik elsősorban az, aki nagyon szeretne ezzel foglalkozni. Az én korosztályomban még nem képeztek ilyen szakembereket,igaz, most sem egyből lesz valakiből ez. Most is más oklevéllel rendelkezők úgynevezett posztgraduális tanulmányok során válhatnak kompetens műemlékvédő szakemberré.
Tehát sokan vagyunk mérnökök, sokan még azok sem, és van, aki a műemlékek ügye iránti szeretetből lép erre a pályára, vagy olyan is, akit a véletlen sodor ide.
Az ideális műemlékvédő szakember ért az épület anyagához, szerkezetéhez, funkcionális lehetőségeihez, de történelmet is tud, azét a közösségét, amely annak idején az épületet igényelte és létrehozta, használta, netán mindmáig használja, de kell tudjon általános építészettörténetet, művészettörténetet, hogy megállapíthassa, egy épület barokk, gótikus vagy klasszicista, ismerje azt, hogy melyik korokban a társadalom milyen szinten állt, a tudása, anyaghasználata szempontjából és így tovább. Mindezt nekem nem oktatták, dilettánsok útján, amatőrként tanultam meg, szedtem össze életem során.
Miközben tudatosság is volt a dolgok alakulásában...
Kamaszkorban dőlnek el az ilyen választások, és már végzős gimnazista koromban sejtettem, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Persze, már akkor volt Romániában mind művészettörténész-, mind építészképzés, de mindkettő egyetlen egyetemen, Bukarestben, és annyira exkluzívak voltak emiatt, hogy ilyen vidéki plebejus igen kis eséllyel juthatott be oda. Felismerve, hogy az életem kényszerpálya lesz, fegyelmezetten és eléggé kínlódva elvégeztem a kolozsvári műszaki egyetemen az építőmérnöki szakot, és éveken át ipari építőtelepeken dolgoztam.
Az én sorsom más kollegákétól annyiban különbözött, hogy nem Erdélyben, hanem a Regátban kellett a mérnöki pályára lépnem, aminek megvoltak a maga nehézségei és persze a hasznai. Rossz évjáratba estem, amikor végeztem, a ’70-es évek elején, viszonylag nagyszámú regáti, főleg olténiai munkahely került a kolozsvári műegyetemhez, és Târgu Jiu-ba kerültem, ott három évet lehúztam. Ez a három év persze, hogy felejthetetlen, mert fiatal voltam, sikerült helytállnom és súlyos negatív következmények nélkül megéltem ezt.
Az ottaniak milyenek voltak? A barátok, a kollégák?
Kétfélék voltak: a barátok és kollégák, akik nagyrészt hozzám hasonló módon máshonnan kerültek oda, illetve további csoportosítási szempont szerint: erdélyiek és regátiak. A helyiekkel nem volt semmi baj, kézenfekvő összehasonlítani, hogy az erdélyiek ilyenek, az oltyánok olyanok. Ezek sztereotípiák, nagyjából érvényesek is, a lényeg az, hogy nagyon melegszívű, jó emberek voltak.
A kollégák, máshonnan odahelyezettek, hozzám hasonlóan fiatalok voltak, és osztoztunk mindannyian az élet felfedezésének kalandjaiban, tehát hozzájuk is baráti érzelmek kötnek, nagyritkán találkozunk, telefonon beszélünk, természetesen hazamentek a legtöbben a szülőhelyükre.
További nagyon érdekes szempont az, hogy az erdélyi civilizáció más múltra tekint vissza, mint a moldvai-havasalföldi, és ennek részesei, örökösei vagyunk, az erdélyiek mindannyian, magyarok, románok, szászok, és ha Erdélyben élve mi érzékeljük a feszültségeket, ott nagy élmény volt felismerni, hogy amazokkal szemben egy anyagból vagyunk gyúrva, és ott nagyon erős szolidaritások, testvéri kapcsolatok kötődtek, szintén erdélyi, de román fiúkkal, lányokkal, akikkel oda lekerültünk.
Tehát otthonosan érezte magát. Ennek mi a magyarázata, a titka?
Egyfelől bizonyára a családban kapott neveltetés, ahol persze, hogy minket az örökölt identitásunkban megerősítettek, de mégis nem kimondottan, mert erre nem volt alkalom, hogy a szánkba rágják a szüleink, mégis valószínűleg olyan légkörben nevelődtünk, hogy a Kárpátokon túlra kerülve, az idegen kulturális környezetben nem a különbségekre figyeltem, hanem arra, ami emberileg mindenkiben közös. Ugyanazon erkölcsi értékek érvényesek mindenütt, és hát mindenütt van kultúra, számomra nagyon izgalmas volt a Regátnak és azon belül Olténiának a hagyományos kultúrája, a népi kultúra, a népzene.
Ez egy archaikus, kevésbé urbanizálódott világ volt, éppen ezért sokkal tisztábban maradt meg ott sok kulturális jelenség. Úgyhogy eleve nyitottan kommunikáltam azokkal az emberekkel, akiknek pedig nem volt külön viselkedési kódja a máshonnan jöttek számára. Ha kívülről jön valaki, és a kód szerint helytáll, tisztességes, jó cimbora, satöbbi, akkor ugyanúgy befogadják, mint saját osztálytársukat vagy unokatestvérüket. És ez az erdélyi magyarnak meglepő, olyannyira, hogy volt, aki ettől annyira elvesztette a fejét, hogy hagyta magát beszippantani, beolvadni, ami emberileg végülis érthető.
Mert nagy az esélye annak, hogy bekövetkezik?
Ez technika kérdése is. Saját beilleszkedési technikám alakult ki, nem tudatosan, de egy-két év után felismertem, hiszen néhány év során egész más országrészekre is eljutottam. A gyakornoki éveimet Gorj megyében töltöttem, utána fél év katonaság következett, majd Dobrudzsába kerültem, ahol szinte két évet töltöttem. Aztán ismét Olténia, de már a műemlékvédelem keretében, egy másik régiójában. Utána elkerültem egy vízierőmű építőtelepére, tehát volt egy kis intermezzo a Bihari havasokban, de azután jött a rendszerváltás, és ismét Bukarestbe kerültem, a kulturális minisztériumba.
Tehát kiderült: ahhoz, hogy az ember ne veszítse el a fejét és az identitását, jó úgy hozzáállni a dolgokhoz, ahogyan végül is nálam ez kialakult, fontos, hogy legyen egy lakás, ahová bezárkózhatok, ott meglegyenek a könyveim és a zenéim. Ez a kettő nagyon fontos. Az első években megadatott az, ami később már nem, mert most már elönt az olvasnivaló, de akkoriban program szerint olvastam, például minden elérhető Illyés Gyulát, minden elérhető Vörösmartyt, néhány éven át futotta az időmből.
Ahogy megérkeztem valahová, nem tétováztam, hamar végigjártam a múzeumokat, a műemlékeiket, és pár hónap után jobban ismertem a régiót, mint ők maguk. Sohasem voltak identitászavaraim, és mindig magától értetődő volt, hogy én itt tulajdonképpen száműzetésben vagyok, mint Mikes. Ő akár lehetett volna minta is, de annyira nem ismertem akkor, utólag jöttem rá, hogy tulajdonképpen ugyanazon gondolkodásmód működött bennem is, mert ő, ha már Rodostóban kellett élnie, nem sopánkodott, hanem körülnézett, hogy hogyan is élnek azok az örmények, törökök, görögök. Minden jó kommunikációnak az a titka, hogy kíváncsian és tisztelettel közeledjünk egymáshoz.
Ön kolozsvári, mégis Vásárhelyen beszélgetünk.
A magyarázat az, hogy általában nem az történik, amit az ember tervez. Persze, fontos, hogy mit akarsz és mit szeretnél, végül is a végső cél, hogy jól érezd magad és ne szenvedéssel teljen az életed. Ha rosszul érzed magad, akkor vagy a körülményeken változtass vagy magadon.
Csortán Ferenc (1947, Kolozsvár)
Építészettörténész, műemlékvédelmi szakember. 1971-ben diplomázik a Kolozsvári Műszaki Egyetemen, ezt követően mérnökgyakornok Tg. Jiuban (1971–74), a Műemlékvédelmi Hivatal (1975–78), majd a krajovai Electroputere gyár beruházási osztályának munkatársa (1978–87), műszaki ellenőr a Dregan-völgyi vízierőmű építőtelepén (1987–90).
A rendszerváltás után 1990–95 között a Művelődésügyi Minisztérium Kisebbségi Igazgatóságának tanácsosa, majd igazgatója. Jelenleg a Maros megyei Művelődés-, Vallásügyi és Nemzeti Örökségvédelmi Igazgatóság műemlékvédelmi tanácsosa. Kutatási területe a közép-európai nemzeti kisebbségek művelődéstörténete, szociológiája, amelyhez kapcsolódóan számos írása jelent és jelenik meg hazai és külföldi lapokban, szakfolyóiratokban.
Kézenfekvő volt, hogy Kolozsvárról elindulva valaha Kolozsvárra érkezzem vissza, de akkor amikor családi okokból hirtelen sürgőssé vált eljönni Bukarestből, Maros megyébe jöttünk, a feleségemnek Szovátán ajánlottak fel állást, elfogadtuk, ott lakást vásároltunk, én Vásárhelyen találtam állást, ingáztam naponta, majd egy év után a feleségemnek új állást találtunk Marosvásárhelyen.
Nem nehezebb Vásárhelyre sem begyökerezni és beilleszkedni, mint máshová, nagyon érdekes kihívás, nem volt ismeretlen a számomra, de azért kiderült, hogy igen kevésbé ismertem és értettem, tehát ötödik-hatodik éve tanulom a várost, egyes dolgok vonzanak, mások taszítanak, a mérleg pozitív. Jól érzem magam a bőrömben és ebben a világban, amely, hála Istennek, kinyílt, és a kerítésen túl Bécs van és Strasbourg van.
Otthon vagyok a világban mindenütt, a természetben, mert szeretem a fákat, a virágokat, a bogarakat, a csillagokat a fejünk felett, és ugyanennyire otthon érzem magam az emberek között is, a falvak, városok, utak és épületek világában, amelyek mind emberek épületei, emberek igényelték és építették, laktak benne, és persze, hogy megállapítom, hogy ezt az épületet nem szeretik a mostani birtokosai, vagy a másiknak szerencséje volt, mert jó helyre született, figyel a tulajdonára.
Szinkrontolmácsként is ismert, sok helyre hívják.
A rendszerváltás után kiderült, hogy kellőképpen fel vagyok készülve a szinkrontolmácsolásra. Botcsinálta szinkrontolmácsként kezdtem, olyan helyzetbe jutottam, hogy magyarországi kortárs művészek kiállításának szervezésekor engem bíztak meg, hogy segítsek, legyek tolmácsuk, idegenvezetőjük, a kiállításmegnyitón is fordítottam, és nagyon jól végeztem ezt, azután egyre több ilyen alkalom volt.
Mind többször derült ki, hogy képes vagyok erre; az elején lámpalázzal, most már nagy rutinnal csinálom, angolból is, és néha, témától függően, még franciából is. Bátran kell csinálni, gyakorlat kell hozzá, a felismeréshez is, hogy mire kell a hangsúlyt fektetni, mert csak akkor lehet fordítani valamit, ha értem, amiről szó van. Nem elég egy általános szókincs, ha annak a szakmának nem ismerem a fogalmait.
Szerencsénkre a rendezvények zöménél elegendő egy olyan szókincs, mint egy jó napilapban megjelenő cikkben arról a témáról. Például amilyenek a Színképben vannak a mai csillagászat vívmányairól, klónozásról, erről-arról, világos, hogy a műveltebb olvasó számára. Tehát ezen a szinten, mondhatni, bármilyen témáról tudunk fordítani, ritka az, amikor a monetáris politika vagy az AIDS-kezelés a téma, ehhez valóban már olyan ember kellene, akinek ez a szakmája.
A szinkrontolmácskodást szeretem, mert tudom, hogy hasznos, mert sikerélményt nyújt és egy kicsi pénzt is hoz a házhoz. Ezen kívül információt kapok, nagyon gyakran olyanok a témák, amelyek aktuálisak, és nem árt, ha egy kicsit megfürdetem magam azokban az ismeretekben. Pláne most, hogy korosodom, kell használnom az agyamat, és ez agytorna is.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Akik a hazát a magasban szívekben építik
Kórushangverseny a Vártemplomban
Vasárnap este a marosvásárhelyi Vártemplomban újra alkalmam volt meghallgatni a tavasszal már Szovátán is megcsodált marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkart. A 2008-ban alakult együttest két magyarországi iskolanővér, Czakó Gabriella és Nagy Éva Vera hozta létre, zenés missziójuk részeként. A gyerekek Szovátáról és a Felső-Nyárád mente hét falujából valók: Jobbágytelkéről, Székelyhodosról, Ehedről, Deményházáról, Mikházáról, Nyárádköszvényesről és Nyárád-remetéről.
"Az a szándék vezette a kórusvezetőket a Nyárád menti kis falvakba, hogy a muzsika, a kóruséneklés segítségével éltető és élni segítő közösségeket hozzanak létre, hogy lehetőséget teremtsenek, reményt ébresszenek" – olvasom a műsorfüzetben. Nemes célkitűzés, melynek megvalósítása sok-sok szeretettel végzett rendszeres nevelői munkát igényel, nehéz körülmények között, hiszen a fiatalokat nyolc helység iskoláiból, gyülekezeteiből válogatták a nővérek, nem rettenve vissza az utazások és utaztatások fáradozásától sem. És milyen jól válogattak, milyen szakértelemmel csiszolhatták e hangokat, hiszen a kórus hangzása, bátran merem állítani, szebb, mint sok zenei szakiskola kórusáé. Talán azért, mert – mint városi zenepedagógus, fájlalva tapasztalom – a városi gyerekek nem, vagy nagyon keveset énekelnek. Az egészséges, szépen zengő énekhang kisiskolás korban fejleszthető. A falusi gyerekek gyakrabban, többet énekelnek, és nem csak az iskolában, ezért természetesebben, szebben szólalnak meg a kóruséneklésben is.
A kórus többnyire magyar zeneszerzők műveiből kialakított repertoárja és annak tiszta intonációjú művészi előadása is példaértékű lehet a szakmabeliek számára.
És még egy pozitívum, mely a zene nevelő hatását bizonyítja: a fegyelem, ahogyan a nagyszámú, többnyire kisiskolás székely ruhás csapat viselkedett az éneklés ideje alatt, de utána is.
A hangverseny második részében a marosszékiek vendége, a budapesti Andor Ilona Baráti Kör Kodály Női Kórusának igényes műsora hangzott el, Breinich Beáta és Székely Gabriella szólóival, Parlagi Virág orgonakíséretével, B. Horváth Andrea vezényletével.
A végén nem maradt el az összkari hangzás sem, a közkedvelt Dona nobis pacem kánon előadásának köszönhetően.
Köszönjük az élményt és a példaadást.
Kovács András karnagy, Népújság (Marosvásárhely),

1956 – Te csillag!
A forradalomra emlékezett a városi RMDSZ
Az 1956-os forradalomra emlékezett az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete csütörtök este a Kultúrpalota kistermében, amelyre meghívták az 1956-os politikai elítélteket Marosvásárhelyről és a megyéből.
A megjelenteket Benedek István, a városi szervezet elnöke köszöntötte. Novák Zoltán történész a forradalom erdélyi vonatkozásairól tartott előadást, Kelemen Kálmán volt politikai elítélt letartóztatása körülményeiről és börtönéveiről beszélt. Előadása végén arra kérte a megjelent fiatalokat, őrizzék meg tiszta lelküket, ne sajnáljanak az igazságért áldozatot hozni.
Az ünnepi megemlékezésen Ciuchina Barbara és Horváth Hajnal Jókai Anna Ima Magyarországért című versét adta elő. Buta Árpád zenetanár és énekes magyar népdalt, illetve Erkel Ferenc Bánk Bán című operájának nagyáriáját énekelte, zongorán kísért Móriczy Margit. A rendezvény befejezéseképp a Református Kollégium kórusa a székely és a magyar himnuszt adta elő. Vezényelt Enyedi Csaba lelkész-tanár.
Ha újra olyan helyzet alakulna ki, újra vállalnám
Lapunk kérdésére Kelemen Kálmán elmondta: – Visszagondolok azokra az évtizedekre, amikor munkahelyet sem kaptam a letöltött hét esztendő – három év börtön, kétszer két év kényszerlakhely – után, mert még a napszámosok között is megbízhatatlannak minősültem. Miután nagy nehezen gyári munkássá verekedtem fel magam, tanfolyamokat végeztem, fémforgácsoló lettem. Az évek teltek, és a volt letartóztatóm, Morariu Ioan Vásárhelyre került szekus aligazgatónak. Behívatott és bocsánatot kért, hogy, úgymond, eltúlozták a büntetéseket és segítséget ígért. Aztán úgy "kisegített", hogy két év múlva próbáltam az orvosira felvételizni, de még a jelentkezők közül is kidobtak. Végül elvégeztem a műegyetemet, így lettem gépészmérnök. A szomorú az volt, hogy bárhová kerültem, "kiderült", hogy politikai elítélt voltam, és hiába bizonyítottam szakmai vonalon, mindig visszanyomtak. A Metalotehnicában akartam kopástanból ledoktorálni, hogy ne legyen benne ideológia, de akkor a káderes szerint nem is lett volna jogom a vállalatnál dolgozni, mert ott tervezési államtitkok vannak, amit nem bízhatnak rám.
Hogyan éltem meg? Gyakorlatilag nem haladhattam, hiába bizonyítottam, gyanús elemnek számítottam. Viszont ezeknek az éveknek a pozitívuma, hogy a börtönben visszanyertem azt a hitemet, amit annak idején a darwinizmus meg a molekuláris elmélet megingatott, és egy olyan keresztény hittel rendelkezem, ami abban gyökerezik, amit a legnehezebb időszakban írtam gondolatban a börtönben, egy 100-110 szakaszos verset, mert ha egy ceruzavéget találtak nálad, véresre vertek a porkolábok. A vers lényege: Emlékem otthon már nem fájó,/ belenyugodtak, hogy már nem vagyok,/ mert temetőre omló alkonyatok méla bújával/ lelkem hazajár láthatatlanul....
Nem folytatom, csak azt teszem hozzá, hogy az a hit, amely bennem megerősödött, hogy a jó Isten elszámol majd a kínzóimmal, egyszer felelősségre vonja a néphitegetőket.
– Ha még egyszer hasonló helyzetbe kerülne, újra azt tenné, amit 1956-ban tett?
– Ha, isten őrizz, újra olyan helyzet alakulna ki, újra vállalnám.
Az '56-os elítéltek a megyéből és Marosvásárhelyről: Kelemen Kálmán, Horváth Matild, Tatár Péterfi Irén, Rendes Lajos, Szilágyi Domokos, Schuller Jenő, Varga László, Veres Zoltán (Segesvár), Szántó János, Molnár Mihály (Szováta), Gráma János, Veres Sándor, Nagy Géza.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

Az erdélyi ügy 1956-ban (2.)
A Dobai csoport nem az egyetlen, mely Erdély sorsán, népünk sorsán, jövőjén rágódott.
Egész kisgyerek korom óta tudtam arról, hogy édesapám foglalkozik egy olyan megoldással, amelyet ő akkor elfogadhatónak tartott elvben a románok és a magyarok részéről is, diákkora óta ehhez gyűjtötte az anyagokat, úgyhogy én ezt tudtam. Véglegesítette ezt a javaslatot Márton Áron püspökkel háromszor egyeztetve. '56-tal ez úgy kapcsolódik, hogy '56 körül egyeztetett Márton Áronnal, s akkor tartóztatták le. Aki betette a lábát a gyulafehérvári püspökségre, mindenkit követtek, azt remélték, hogy '56 kapcsán Erdély kérdése valamilyen formában megint időszerűvé válik, '56-ban sokan bizakodtak a nyitásban. Ezért kapcsolódik '56-hoz. Évtizedekig tanulmányozta gazdasági, népismereti, közlekedési és minden szempontból Erdély helyzetét, és neki az volt a véleménye, hogy nem egymásba ékelődve és egymással összekeveredve tud a magyar és a román együtt jól meglenni, hanem mint jó szomszédok, akik egymással nem összekeveredve élnek. Az volt a véleménye, az lenne tisztességes, hogy határkiigazítás történjen Románia és Magyarország között, de lakosságcserével, s ne egy éles beékelődéssel. Ez volt az ő javaslata szerint az a megoldás, ami tisztességes lehetett volna mind a két részről. Ő ezt kidolgozta térképen is, dokumentumban, meghatározta, hogy minden átköltöztetett helység hol találja meg azt a gazdasági és minden egyéb környezetet, amely legközelebb áll a jelenlegi helyzetéhez. Ha valakit átköltöztetünk egyik helyről a másikra, az legyen minél hasonlóbb ahhoz, ahonnan elment. Ezt is meggondolta. Nagyon sok elképzelés volt mindvégig Trianon óta. Volt olyan is, amelyik ilyesmiben gondolkodott. Ő azt szerette volna, hogy ne legyenek ezek a beékelődések, ezért lett volna szükség lakosságcserére. Ez volt az egyik felfogása. A másik pedig az, hogy ezt elfogadhatják, vagy remélte, biztos eljön az az idő, amikor ez megint aktuális lesz. Meg volt győződve, hogy ez a rendszer nem lesz végleges, s a határok sem. Ő megjárta a Szovjetuniót mint fogoly. Sok mindent előre látott. Például megmondta, hogy a Magyar Népi Szövetség igyekezete, hogy kiegyezzen a románokkal, ez is zsákutca lesz. Az is volt. Ő úgy látta, hogy a kérdés rövidesen megint időszerűvé fog válni, és legyen akkorra már egy elképzelés. (Fodor Imre, 1937, Marosvásárhely) Az elképzelések megvoltak hát, s a vélt út is: kijuttatni az emlékiratokat az ENSZ-ülésre, ott előtárni azt a háború utáni helyzetért felelős testületnek. És azelőtt szinte természetes volt, hogy minden út az erdélyi Rómába, Gyulafehérvárra vezetett, Márton Áron püspökhöz, az erdélyi magyarság legnagyobb egyéniségéhez, élő lelkiismeretéhez. A tiszta emberhez, akinek tisztaságát még ellenségei sem vonták kétségbe. Mind Dobai István, mind Fodor Pál akkor bukott le, akkor került a szekuritáté kezébe, amikor felkeresték Márton Áront. Ezt még megengedte a hatalom, hiszen Márton Áron ellen is kellett a ,,terhelő dokumentumokat" gyűjteni. Olyanszerűek ezek a vélemények, hogy vagy egyénileg vagy a testületeknek számított a véleménye, és ezek között a végén nem volt, aki Márton Áronnal beszéljen, hát menjek én. Jól ismertem Márton Áront, már azelőtt jártam nála, még a forradalom előtt, és szóval Márton Áronhoz elviszem én. Ez volt március 20-án, és hát... (Dobai István, 1924, Nagyvárad) Jöhetett és jött is a megtorlás. Dobainak és csoportjának, s jött Fodor Pálnak és mindenkinek, aki tudott az általuk végzett munkáról, kidolgozott tervről. Mert hogy is tűrhette volna el a hatalom, hogy az erdélyi magyarság nemzetközi fórumhoz forduljon az ő problémáival? Hiszen boldogságban éltünk, a legnagyobb boldogságban, mely a történelem során ráragyoghatott az emberiségre. Építhettük a szocializmust, hogy megteremtsük, megteremthessük a majdan virágzó kommunizmus alapjait, mely itt, Románia területén csak a trikolór színei alatt volt elképzelhető. Akkor már elkezdődött a parasztság beterelése a ,,boldog életbe", a kollektív gazdaságokba, már készen állt a rabszolgarend modellje, ahol a legnagyobb bűnnek számított ellentmondani a mindentudó és mindent látó, legtökéletesebb hatalom akaratának. És még ennél is nagyobbnak, ha gondolkodni mertél. És ha népedért akartál tenni valamit. Ők ezt akarták, s kis híján életükkel fizettek ezért. Amikor Márton Árontól hazafelé jöttem Gyulafehérvárról, '57 március 20-án letartóztattak az állomáson, és a szekuritátéra vittek, egyszer hat hónapra, aztán pedig háromszor vagy négyszer visszavittek újabb és újabb vizsgálatokra, háromszáz napot voltam a szekuritátén. Halálos ítéletet kértek, ha jól tudom, háromszoros életfogytiglanra ítéltek. Kényszermunkára. Hát ez nem érdekes, ha nem végzik ki az embert, én jogász vagyok, tudtam, mi van... (Dobai István) És a rendszer dühöngővé vált. Elindultak a fejvadászok. Fejüket kellett venni azoknak, akik egy kicsit fölébe emelkedtek az átlagnak. Ugyanazon éjszaka tartóztatták le Páskándi Gézát, Dávid Gyulát meg engem. Jöttek a vádak. Az a memorandum, amit ismertettek ott, az egyetemen... Kikerült külföldre. Megvolt a kapcsolatunk. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
És azoknak is, akik esetleg valamikor fölébe emelkedhettek volna, legyenek azok akár tizenéves gyermekek. Mert ugye a boldogság birodalmát nem lehetett, nem szabadott megzavarni. És ami azután következett, azt a történelem szégyenének is nevezhetnénk. Amikor a börtönök megteltek kínzásra, megtorpanásra kiszemelt tízezrekkel, s amikor ,,az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak haraggal!" Ötvenhat ébredését a terror újabb, ebben a szörnyű korban nehéz lenne leírni, hogy ,,sohasem látott" dühöngése követte. Mert a módszerek már megvoltak, itt, ezen a földön szabadon lehetett agyonverni, agyonlőni embereket, akár ítélet nélkül is. És ítélet? Mit számított az! Lehetett gyártani szükség esetén tonnaszámra is. Nem kellett ahhoz sem tény, sem ok, sem semmi. Csak szándék és utasítás. Amiként a vádanyagot is lehetett gyártani. Az Igazság volt az, ami legkevésbé érdekelte ama hatalom urait. A cél — letörni a szabadság akarásának még a gondolatát is, belefojtani a szót és a szuszt is azokba, akik a nemzetükért akartak tenni bármi keveset is — szentesítette az eszközöket. Oda voltam bilincselve, s úgy ütött. Csinálta azt is, hogy kitépte a két kicsi lábujjam körmét. Mikor a fadarabot beverte a fülembe. Olyan is volt, hogy önmagát hergelte... Tizenkilenc csonttörésem volt. Rájöttem arra, hogy az egészet mondvacsináltan fogalmazták meg, neveket tettek be ártatlanul. Nagyon jól tudták az írást is utánozni... Bevittek a tárgyalásra... Ott volt Várhegyi, Demény, Kiss Kálmán... Én akkor voltam azon a tárgyaláson, a bíróság elrendelte az orvosi kezelést, s akkor engem elvittek Văcăreşti-be, a rabkórházba, ott hónapokon át kezeltek, akkor vissza a börtönbe... A szüleim, édesanyámék fellebbeztek. Bukarestből is kijöttek, az már nem a régi bíróság volt... Nagy Tibor, a kolozsvári ügyvéd, amikor kezdett védeni, hogy elvtársak, politikai dolgok, olyan a vérmérséklete, a bíró rászólt: Felhívom a védelem figyelmét, neki is biztosítunk egy cellát Szamosújváron. Rá volt írva a dossziéra, hogy kinek mit kell adni, és azt fent, Bukarestben döntötték el. Oda mentek a szálak, ezek eszközök voltak, pribékek. Én kereken és pontosan öt évet voltam a szamosújvári börtönben... (Bartis Ferenc)
Aztán elszedték a szemüvegemet, mindenütt nekivitt a falnak, valahogy legurultunk a pincébe, ott a betegekkel ugyanabban a kabinban, s azt mondja, Ia scoateţi scaunul! Vegyem ki a széket. Mikor vettem ki a széket, azt mondja: Mi van, meg akarom ütni? Úgy pofon vágott, hogy annál nagyobb pofont azelőtt soha nem kaptam. S akkor a falnak állított, s rám öntött egy veder vizet, úgyhogy már másnap nagyon de nagyon rossz állapotban voltam, másnap reggel már reszkettem, már gyomorgörcseim voltak, már nem tudtam józanul gondolkozni sem a félelemtől, és a fázástól sem, főleg az idegességtől. Ilyen körülmények között aztán felvittek egy cellába, ott voltam vagy két órát, ott találkoztam az első politikai fogollyal, hasonlóképpen, frissen megverve éppen úgy, olyan gyenge állapotban. Alig mertük egymásnak a nevünket elmondani, gyanakodtunk egymásra, s akkor már a kihallgatáson az a szöveg hangzott el, hogy félre voltunk vezetve mi, fiatalok a reakció által, s amit ők évekig építenek, mi pár nap alatt tönkretesszük, meg ilyen szövegek. (Lay Imre, 1938, Brassó) De akkor már olyan fáradt voltam, hogy elmentem, s lefeküdtem. Lefeküdtem egy vasrácsra, mert nem volt szalmazsák. Takaróm se volt, úgy átfáztam reggelre, hogy a hónom alatt is hideg volt. Mondom a társaimnak, nézz oda, én is lefeküdtem... Ha lenne élelmem! Ha lenne ruhám! Kapnék rendes ágyat! Közben én nagyon erős voltam, tornásztam, atletizáltam, erős voltam. Addig. De nem kapok semmit, csak akkor, amikor már minden késő lesz. Ez volt novemberben, a következő év márciusában megállapította Cserna Feri orvos, rabtárs, hogy ez tébécé s tüdőgyulladás, már akkor nem tudtam se beszélni, semmi, járni még kevésbé, feküdtem a vasrácson, és... és... nahát — úgy tűnt — mentség semmi. (Dobai István) Az őrök azt mondták, hogy ti nem azért vagytok idehozva, hogy életben maradjatok, hanem hogy megsemmisítsünk. Ez a megsemmisítő osztály. Kb. 1430-an voltunk átvíve, és ebből fele, ha életben maradt. A többiek meghaltak... (Kelemen Imre, 1935, Szováta) Hát így. A pokol útjai szinte kimeríthetetlenek voltak. És a bűnöd az volt, hogy nem voltál bűnös. Vagy még egyszerűbben, hogy embernek születtél. Embernek, s esetleg magyarnak is
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hónap könyve a Teleki Tékában
A Teleki Téka polcain sorakozó értékes és híres kötetek mellett számos olyan munka is megtalálható, amely – annak ellenére, hogy megjelenésének időszakában több-kevesebb sikert könyvelhetett el – a mai laikus közönség számára nem ismert. „A hónap könyve” sorozat célja egy képzeletbeli tárlóba helyezni néhány ilyen kötetet, olyan munkákat, amelyek magyar szerzőinek kerek(ebb) évfordulója van az illető hónapban.
Október hónap könyve széki Teleki József Hunyadiak kora Magyarországon című sorozata.
*
Széki Teleki József (1790-1855) október 24-én született Pesten, szülei Teleki László és Teleki Mária. Tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban kezdi, később a pesti jogi egyetem hallgatója lesz, majd 1812-től Göttingenben tanul. Élete során több közfunkciót is viselt: 1824-ben királyi táblabíró, 1827-ben csanádi, majd 1830-ban szabolcsi főispán. Ebben az időszakban már tevékeny részt vállal a magyar tudományos életben is. Fontos szerepet játszik a Magyar Tudományos Akadémia megalapításában, ezért is választják őt 1830-ban az intézmény első elnökévé. Az Akadémia szakszerű működését jelentős anyagi támogatással próbálja biztosítani, a saját könyvtárát is a tudós társaságnak hagyja. 1840-ben koronaőr, 1842-1848 között pedig Erdély kormányzója. A forradalom után visszavonul és a tudományos munkának szenteli magát.
Politikai és kulturális tevékenysége mellett Teleki József több tudományos munkát is megjelentetett. Nyelvészettel foglalkozó első írásai: A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és szólások által, illetve Javaslat a magyar nyelv teljes szótára ügyében felkeltették a kortársak figyelmét is.
Fő műve a Hunyadiak kora Magyarországon című sorozata. A cím nem egy családtörténetet takar; a szerző szándéka a Hunyadi kori Magyarország történetének feldolgozása. Azért választotta ezt a korszakot, mivel szerinte a magyar történelem egyik legérdekesebb és legfényesebb időszaka volt. Munkáját 12 kötetesre tervezte, viszont haláláig csak öt kötet készült el, ezeket 1852-1855 között publikálja Pesten. A tárgyalt időszak (1438-1490) történéseit részletesen ismerteti, évekre lebontva. Törekedett arra, hogy minél teljesebb képet nyújtson a korszakról, ezért igyekezett felkutatni minden lehetséges forrásdokumentumot. Nemcsak politikai eseményekről tárgyal, hanem társadalmi folyamatokat is elemez.
A könyvsorozatból származó bevételt az Akadémiának ajánlja fel, az intézmény gondoskodik a sorozat befejezéséről is. A Hunyadiak kora Magyarországon nagy értékét az adja, hogy módszertanilag meghaladja korát. Gróf Teleki József számos érdekes adatot bocsát az erdélyi helytörténet iránt érdeklődők rendelkezésére; olyan tudományos igénnyel megírt, alaposan dokumentált munkát hoz létre, amelyet mind a történelem iránt érdeklődő olvasó, mind a szakember sikerrel forgathat.
Csillón surrant a Nyárád...
Berde Mária verséből, a Nyárádmenti álomból származik e fél sor. Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla legújabb Erdély – Székelyföld könyvének hátsó borítójáról emeltem ki. A kiadvány a szerzők azonos című sorozatának 31. kötete, a történelmi Marosszék 5. honismereti albuma. Az Alsó-Nyárád vidéke, a sokak által „Murokországként” ismert és kedvelt tájegység tündököl benne. A fotós Váradi Péter Pál 2004 és 2010 között rögzítette kamerájával a Nyárádszereda és Nyárádtő közötti, sokszor megénekelt, kincsekkel telített tájat. A hagyományőrző, marasztaló vidéket, e sajátos vonzerejű kistérség 36 települését bemutató szöveget ezúttal is Lőwey Lilla írta, válogatta. Múltidéző próza, krónikás korrajzrészlet, drámai és lírai irodalmi szemelvény, mai valóságot megszólaltató útleírás is bőven van benne, a legbeszédesebb azonban most is a szebbnél szebb képek halmaza.
Mi, akik itt vagyunk itthon e szűkebb pátriában, jól ismerjük a vidéket, az album mégis sok újdonsággal, különlegességgel képes meglepni. Hogyne tudná elbűvölni azokat, akik e kötet révén találkoznak vele először! Életre szóló élményt tudott nyújtani e vidék az itt születetteknek, lélekben nyárádmentivé tudta változtatni a dolgozni ide érkezetteket, visszaszólított mindenkit, aki egyszer is járt ezen a szelíd, mégis varázsos tájon. „Közép- és Alsó-Nyárád vidéke nemcsak gazdasági, hanem szellemi értékekkel is hozzájárult az erdélyi magyarság kincseinek gyarapításához – írja előszavában Balás Árpád földrajztanár. – Erre figyelt fel sok néprajztudós és a népdalgyűjtő Bartók Béla is, aki itt több tucat dallamot jegyzett le. E kis tájegység hírnevét öregbítette Backamadarasi Kiss Gergely tudós professzor, Szentiváni Mihály szépíró, politikus, Nyárádi Erazmus Gyula botanikus, Ferenczy Júlia festőművész, Gagyi László író, Benkő Samu Bolyai- kutató, Bálint Károly szobrászművész és még sokan mások, akik Reményik Sándorral együtt vallották a Nyárádmente népének hitvallását: ...alkalmazkodva, de meg nem alkudva akarunk békés építőmunkával megmaradni örökre magyarnak ezen a földön.”
A fotóalbummal a közeljövőben a szerzők, szerkesztők bemutatkozó körúton vesznek részt. November 9-én délután 5 órakor a nyárádszeredai művelődési házban, majd az egymást követő napokon Marosvásárhelyen, Szovátán, Backamadarason, Nyárádszentlászlón, Sepsiszentgyörgyön találkoznak az érdeklődő közönséggel.
(nk) Népújság (Marosvásárhely)

Tudományos ülésszak Szovátán
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókja a Magyar Tudomány Napja alkalmából tudományos ülésszakot szervez ma 10 órai kezdettel a szovátai városháza dísztermében a Magyar Tudomány Napja Erdélyben címmel. A rendezvény megnyitóján Pál-Antal Sándor, az EME marosvásárhelyi fiókjának elnöke, valamint Sípos Gábor, az EME elnöke köszöntik a résztvevőket. A tudományos ülésszak részletes programja megtalálható a www.szovata.ro honlapon. Népújság (Marosvásárhely)

A magyar tudomány ünnepe Szovátán
A novemberi ajándéknyárban egy pluszörömben is részesült Erdély legnevesebb fürdőhelye. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, marosvásárhelyi fiókja másodszor szervezte Szovátára a magyar tudomány napja egyik legrangosabb rendezvényét.
November 13-án a polgármesteri hivatal gyűléstermében a Székelyföld múltjáról értekeztek az erdélyi magyar történelemírás nagyjai. A tudományos ülésszakot a főszervező, dr. Pál Antal Sándor akadémikus, az EME marosvásárhelyi fiókjának elnöke nyitotta meg, majd dr. Sipos Gábor egyetemi előadótanár, az EME elnöke köszöntötte a jelenlévőket.
A délelőtt folyamán dr. Sipos Gábor értekezett a székely múlt EME-gyűjteményekben lévő emlékeiről, majd dr. Egyed Ákos akadémikus a székely örökség témájának több, még kellőképpen nem tisztázott részét helyezte új megvilágításba. A néprajzos dr. Balázs Lajos csíkszeredai egyetemi tanár tartotta a nap egyik legérdekesebb témájú előadását egy keresztény kor előtti székely házasságkötési rítusról. Adatokban bővelkedett dr. Simon Zsolt marosvásárhelyi tudományos kutatónak az 1671-1672-es vámnaplók alapján írt, a csíki harmincadról szóló előadása. A Székelyföldön letelepedett örmények történetéhez is forrásértékű adatokat tartalmazott dr. Garda Dezső gyergyószentmiklósi egyetemi előadótanárnak a 18. századi és a 19. század eleji gyergyói-medencei életmódváltozásról szóló értekezése. Lírai hangulatot teremtett dr. Tüdős Kinga tudományos kutatónak egy elfelejtett 17. századi székely nagyasszonyról, Mindszenti Krisztináról szóló előadása.
A délutáni előadók sorát dr. Rüsz Fogarasi Enikő egyetemi előadótanár nyitotta meg marosvásárhelyi végrendeleteket ismertető értekezésével. Spielmann Mihály, a Teleki Téka főkönyvtárosa új oldaláról, vérbeli hadtörténészként mutatkozott be: Marosszék 17. századi haderejéről, és a harctéren elesettekről. Dr. Tamási Zsolt tanár előadása az alcsíki és a felcsíki papságnak az 1848-as forradalomban játszott szerepéről szólt. A székelyudvarhelyi céhek történetének megismerését szolgálta Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi muzeologus céhpecsét-bemutatója. 1956 eseményeinek Erdély magyar értelmiségijei általi átélést tükrözte Boér Hunor sepsiszentgyörgyi dokumentarista a Magyar Autonóm Tartomány múzeumainak kollektív tanácsa 1956. – 1957. évi irattárának bemutatásával. A magyar történetírás szombati ünnepét a főszervező dr. Pál Antal Sándor akadémikus egy elhanyagolt kutatási témakör, a kézműtörténeti kutatások számbavételével zárta.
A hagyományoknak megfelelően szovátai helytörténészek is szót kaptak. A történészként bemutatkozó Birtok György mérnök, havasgazda a legnagyobb székely tulajdon, az ős-Marosszék közbirtokosságának történetéről értekezett, napjainkig követve az eseményeket. Szinte a tragikomédia határát súrolta a közbirtok román államtól való visszaszerzésének a története, hiszen – jogtörténetünkben példa nélkül álló módon –, még a bírósági végrehajtót is kénytelenek voltak beperelni a birtokba helyezés elvégzése végett. Józsa András helytörténész Szováta legelső térképét mutatta be.
Egy-egy tudományos előadás, könyvbemutató alkalmat teremt városunk értelmiségének a számbavételére is, ami – egypár tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – jórészt nyugdíjasokra szűkül. A magyar tudomány napi előadás-sorozaton sajnos egyetlen, ma is aktív „tanügyi káder" sem volt jelen.
A rangos eseményre az EME marosvásárhelyi fiókegyesülete, Szováta Város Polgármesteri Hivatala, a szovátai Bernády Közművelődési Egylet szervezésében és a Communitas Alapítvány, a szovátai Teleki Oktatási Központ, a Nyárádremetei Közbirtokosság, a kibédi Dósa Húsüzem és a szovátai Elixon üzletház anyagi támogatásával került sor.
Józsa András, Népújság (Marosvásárhely)

Közgyűlés és díjkiosztó a dalosszövetségnél
Közös népdalénekléssel kezdődött november 20-án, szombaton délelőtt a Romániai Magyar Dalosszövetség évi közgyűlése az unitárius kollégium Felvinczi György termében. Guttman Mihály, a dalosszövetség tiszteletbeli elnökének felkérésére Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tartott rövid áhítatot. „Adjon Isten önöknek erőt, hogy az erdélyi magyar kórusmozgalom elkötelezettjeiként minél többet énekelhessenek”, buzdított a püspök. Kötő József, az Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) tiszteletbeli elnöke beszédében kifejtette: “Az EMKE és a dalosszövetség újraalakulásuktól megőrizték nemzeti és közösségépítő jellegüket. Fenntartottuk azt a szellemiséget, amely egy népet megéltet és egyedivé tesz. Ezért kell ma ünnepelni a dalosszövetséget, megmaradásunkhoz a többezer kórustag éneklése is hozzájárul”.
Tóth Guttman Emese, a dalosszövetség elnöke beszámolójában elsőként a 2010-es év megvalósításait vette számba: januárban megünnepelték a Magyar Kultúra Napját, majd tél végén Kodály szellemében került sor egy rendezvényre Kézdivásárhelyen, tavasszal a 125 éve született Zsizsmann Rezsőre emlékeztek, az elkövetkező időszakban pedig Mérában szerveznek népdalversenyt. Az elnökasszony megemlítette azt is, hogy egyes énekkarok későn vagy egyáltalán nem küldték el a szövetségnek ezévi tevékenységükről a beszámolót. Megtudtuk: a kórusok működésében a legnagyobb gondot a nem megfelelő kottaolvasás és az elöregedés okozza. Idén több énekkar ünnepelte meg létrejöttének kerek évfordulóját, továbbá közel húsz erdélyi településen tartottak kórustalálkozót. Mint kiderült, 2010-ben már három népdaléneklési versenyt szervezett a dalosszövetség. Tóth Guttman Emese örömmel említette, hogy a kórusok eleget tettek az egyházi és nemzeti ünnepek alkalmával szervezett rendezvényekre szóló meghívásoknak is. Szó esett ugyanakkor a testvérkórusokkal való kapcsolattartásról, valamint a dalosszövetség kórusainak külföldi szerepléséről.
Jövőre 90 éves a dalosszövetség
Ami a 2011-es évre vonatkozó terveket illeti, januárban ismét megünneplik a Magyar Kultúra Napját, továbbá Liszt Ferenc születésének 200. és halálának 125. évfordulójáról is megemlékeznek. Halálának 30. évfordulóján Márkos Albert kolozsvári zeneszerző életművére kívánnak hangsúlyt fektetni. Mindemellett kórustalálkozókra és népdalversenyekre kerül majd sor, jövő novemberben pedig a dalosszövetség megalapításának 90. évfordulóját is megünneplik.
A gregorián szakosztály tevékenységét összegző, Jakabffy Tamás által összeállított beszámolót Péter Éva, a dalosszövetség egyik alelnöke olvasta fel. Ezáltal képet alkothattunk a gregorián zenét művelő, és a dalosszövetség égisze alatt tevékenykedő énekkarok sokrétű, sikerekben gazdag tevékenységéről. Sógor Magda karnagy a kántorképzés jelenlegi lehetőségeit ecsetelte, majd Kelemen Antal, a fúvós szakosztály vezetője a több mint 40 erdélyi fúvósegyüttes évi tevékenységéről számolt be.
Öt karnagyot tüntettek ki
A beszámolók után került sor a díjak átadására. Zsizsmann Rezső-díjban részesült Fórika Balázs, a kézdivásárhelyi Kantai Római Katolikus templom kántorkarnagya. Fekete Miklós zenetanár laudációjából kibontakozott a karnagy sokoldalú tevékenysége: kántor, önkormányzati tanácsos, vitézi rend birtokosa, és nem utolsósorban két gyermek édesapja. „Kívánom, hogy ez a díj is boldoggá tegyen”, összegzett Fekete Miklós. A díjat Zsizsmann Ilona, Zsizsmann Rezső lánya adta át.
Márkos Albert-díjat kapott a fiatal Gáspár Anna zilahi zenetanár-karnagy. „Húsz éve ismerem a Gáspár családot, és ez alatt az idő alatt végigkísértem Anna pályáját, aki a zeneakadémia elvégzése után énekkart és játszóházat vezet, népdalt kutat, zeneóvodában tevékenykedik”, mondta laudációjában Essig Klára festőművész. A díjat Fórika Éva alelnök adta át.
A Jagamas János-díjat Czakó Gabriella szovátai missziós zenetanárnő érdemelte ki, akinek pályafutását kollégája, Nagy Éva Vera méltatta. „Csoda az, amit Gabriella a gyerekekkel tesz. Kodály elképzelései a szemem láttára valósulnak meg”, hangzott el a laudációban. A díjat Jagamas János özvegye adta át.
Bálint Zoltán, a Csíkkarcfalvi Bitykó Gyermekfúvószenekar karnagya Rónai Antal-díjat vehetett át. Laudációt mondott Kelemen Antal, a rétyi fúvószenekar igazgató karnagya. „Bálint Zoltán közvetlenül, barátságosan viszonyul a zenekarában tevékenykedő gyerekekhez. Öt éve, amióta átvette az együttes vezetését, kitartó munkát végzett”, összegzett Kelemen Antal.
Seprődi János-díjban részesült a 30 éves Sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus Vegyeskar és annak karnagya, László Attila. Guttman Mihály félévszázados ismeretség fényében értékelte a karnagy áldozatos és sikeres tevékenységét.
A díjátadást követően a közgyűlés tiszteletbeli tagnak választotta Ferencz Ágnes Veronika brassói képzőművészt, aki a díjként szolgáló plakettet készíti el évek óta, valamint Tamás Gebe Andrást, Tordaszentlászló polgármesterét, mint a szövetség önzetlen támogatóját.
Délután gyermekkarok örvendeztették meg kórushangversenyükkel a dalosszövetség tagjait.
NAGY-HINTÓS DIANA, Szabadság (Kolozsvár)

Egymillió aláírás Székelyföld autonómiájáért
Aláírásgyűjtést kezdeményez a Székely Nemzeti Tanács az Európai Unió tagországaiban, hogy uniós szinten kidolgozzák a kisebbségek önrendelkezésére vonatkozó szabályozást. Az Európa Tanács december 15-én elfogadta, és december 20-án életbe léptette az állampolgári kezdeményezések végrehajtási procedúráját, ezt használja ki az SZNT.
Az Európa Tanács december 15-én elfogadta a Lisszaboni Szerződés 11. cikkelyének végrehajtási módozatát, vagyis lehetővé tette, hogy az állampolgárokat is közvetlenül bevonják a törvényhozásba, határozattervezeteket nyújthassanak be. „Az eljárás szerint egymillió aláírást kell összegyűjteni az Unió legalább 7 tagországából, mindenikből legalább a lakosság 0,2%-ától. Ez Romániában 40 000-et jelent, a népszavazáson nekünk 200 000-et sikerült. Az ET úgy döntött, hogy 2011. december 20-ától lehet elkezdeni, tehát van egy egész évünk a felkészülésre. Románia mellett gondoltunk még Magyarországra és Szlovákiára, de próbálkozunk Ausztriában, Olaszországban, Spanyolországban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Horvátországban is, amelynek EU-s csatlakozása a következő fél évben, a magyar elnökség alatt kerül napirendre”– ismertette az SZNT elnöke, Izsák Balázs.
Hozzátette, kizárólag demokratikus módszerekkel küzdenek Székelyföld autonómiájáért, ebben pedig számítanak a már létező entitások, mint például Baszkföld, Katalónia, Korzika, Skócia támogatására, hiszen ezekben a térségekben regionális parlament működik. „Amint elérjük, hogy Székelyföld autonóm legyen, az SZNT alapszabályzatában létezik egy kitétel, miszerint feloszlathatja magát. Addig viszont egyre több településen jöttek/jönnek létre a helyi szervezeteink, a legtöbb Marosszéken, mivel a magyarországi vezetés hozzáállása is kedvező” – fogalmazott Izsák Balázs.
Az elnök elmondta, az SZNT számára a legfontosabb esemény a március 12-én, Sepsiszentgyörgyön tartott Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés volt, ahol 1990 után először fogalmazták meg azt az igényt, hogy Székelyföldön a román mellett a magyar nyelv is váljon hivatalossá. „Tavaly ilyenkor egyetlen közhivatalon sem lobogott a székely zászló, Maros megyében mára már hat polgármesteri hivatalon fellelhető: Makfalva, Szováta, Sóvárad, Gyulakuta, Nyárádszereda, Nyárádgálfalva. Nem utolsó sorban pedig fontos, hogy november 19-én az Országházban tartottuk küldöttgyűlésünket, határozatainkat elküldtük a magyar és a román államfőnek, miniszterelnöknek és külügyminiszternek. 14 európai uniós tagország nagykövetsége vett részt” – tudtuk meg az SZNT elnökétől.
Csak Kövér László kap Gábor Áron-díjat
A Székely Nemzeti Tanács idén nem oszt ki négy Gábor Áron-díjat, mint eddig, csupán a magyar Országgyűlés elnöke, dr. Kövér László részesül az elismerésben. „2011 tavaszán Marosvásárhelyen veszi át a Székelyföld területi autonómiájának megvalósításáért kifejtett áldozatos munka elismeréséért odaítélt díjat” – mondta Izsák Balázs.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro

Tízéves terv a magyar nyelvű oktatás felszámolására
"Különleges fontosságot adtam Románia történelmének és földrajzának, ugyanúgy, mint a román nyelvnek, mivel ez az ország egységes ország kell legyen."
Dr. Constantin Angelescu, 1931
(Folytatás január 29-i lapszámunkból)
Szovátán 1923 szeptemberében nyílik meg az állami román tannyelvű iskola, először bérelt épületben, majd kötelezik a községet egy új iskola építésére. Az iskolaépítéshez minden szovátai családnak, felekezetre való tekintet nélkül, hozzá kellett járulnia. A költségek fedezésére 5 ha községi erdőt adnak el. 1926-ra készült el az Ileana hercegnőről elnevezett iskola (a mai 2-es számú iskola utca felőli épületrésze). Szakadáton az egykori Éltető faüzem épületében állami iskolát hoznak létre.
Az állami iskolákban román nyelvű volt az oktatás. A törvénynek volt ugyan egy olyan kitétele, mely szerint a nemzetiségek lakta falvakban állami iskolákat indítanak az illető nemzetiség nyelvén, de a magyar nyelvű állami oktatás ígérete is sötét kelepcének bizonyult színmagyar falvainkban. Miután sikerült államivá tenni az ingyenes oktatás ígéretével a felekezeti iskolát, hamarosan sort kerítettek ennek román nyelvűvé tételére.
Az Angelescu-féle oktatási törvény I. fejezetének nyolcadik pontjából világosan kiderül, hogy a törvény fő célja a nemzetiségek erőszakos beolvasztása volt: "Azok a román származású állampolgárok, akik elfelejtették anyanyelvüket, kötelesek gyereküket román állami vagy magániskolában taníttatni." A falvainkba kihelyezett román tanítók, miután ígéretekkel meg fenyegetéssel sikerült pár tanulóval beindítaniuk a román állami iskolát, megkezdték az általuk "elmagyarosított románoknak" tartott székelyek gyerekeinek erőszakos, gyakran csendőri segítséggel való átíratását a felekezeti iskolákból. Névelemzések alapján keresték az ősi román családneveket színmagyar falvainkban. Így lett Suciu a Szőcsből, Dumitru a Demeterből stb.
1924-ben Szovátán Passat Gheorghe iskolaigazgató, csendőr kíséretében járva a falut, íratott be az első osztályba 18 tanulót. A következő tanévben a visszarománosítás végett beiskolázottak között: Barabasi, Domocos, Szabo, Lorintz családneveket találunk.
A szovátaiak visszarománosításáért ügyködő kultúrzónás tanítók – a román tannyelvű osztályok beindítása után, utolsó lépésként – a magyar felekezeti iskolák bezáratását tűzték ki fő céljukként. Tanfelügyelői ellenőrzéseken oktatási célokra alkalmatlannak nyilvánították a magyar iskolák épületeit. Iskoláik megmentése szinte erőn felüli intézkedésekre késztette egyházainkat. A századvégen Marosszék egyik legmodernebb iskolájának számító katolikus iskolát új teremmel bővítették a működési engedély megadásáért. A reformátusok lemondanak több évtizedes templomépítési szándékukról és iskola–imaház építésébe kezdenek. 1921. augusztus 21-én szentelik fel az új iskolát és a paplakot. Az építkezések ellenére tovább folyik az iskolák működésének akadályoztatása, szülők, gyerekek zaklatása a kultúrzónás állami tanítók által.
Magyar iskoláink mellett a törvény legfőbb áldozata a magyar tanító volt. Az Angelescu-féle törvény VII. fejezetének 113. pontja szerint tanító csak románul tudó, román állampolgár lehet. Nagy tapasztalatú, kitűnő tanítóinkat megalázó vizsgálatoknak vetették alá. A "vissza-fogadott" magyar tanítók, miután iratokkal bizonyították végzettségüket, a tanfelügyelőségtől kellett román nyelvtudásukat igazoló iratot szerezzenek a kinevezésükhöz. A visszafogadott magyar tanítók, a román nemzetiségűek után, utolsókként kaphattak kinevezést az esetleg megmaradt helyekre. A román államnak tett hűségnyilatkozat, a román nyelvvizsga sem jelentett biztos állást a magyar tanítóknak. Bármikor kidobhatták őket állásukból, ha a tanfelügyelő hiányosságokat észlelt nyelvtudásukban. Védelemre sehonnan sem számíthattak, 1927-re egyetlen magyar tanfelügyelő sem maradt Romániában. Nyári vakáció helyett két hónapos nyelvtanfolyamon kellett részt venniük a nem román származású tanítóknak. A tanfolyam vizsgával zárult. Két sikertelen vizsgát elbocsátás követett. A harmincas évekre a román nyelvűvé tett iskolákban megtűrt pár magyar tanító csak románul szólhatott tanítványaihoz.
Párhuzamosan a magyar nemzetiségűek elbocsátásával, magyarul egy szót sem tudó tanítókat hoztak kiemelt fizetéssel magyar falvainkba. "Azok a tantestületi tagok… akik nem származnak az alábbi megyékből, de elmennek a következő megyékbe: Bihar, Szilágy, Szatmár, Máramaros, Udvarhely, Csík, Háromszék, Maros-Torda, Torda- Aranyos, Hunyad… és vállalják, hogy ténylegesen négy évet szolgálnak ezen megyék iskoláiban, mindaddig, míg ezekben az iskolákban tevékenykednek, 50%-os fizetésemelést kapnak; fokozatokat négyévenként szerezhetnek, az előléptetésre… megszabott időszak egy évvel csökken.
A kultúrzónába menő tanítóknak három hónapi fizetésükkel megegyező kihelyezési pénzt és ehhez járó juttatásokat adnak a házasok esetében, kétfizetésnyi összeget a nem házasoknak.
Az illető megyékben véglegesen letelepedő tanítók fokozatokat 3 évenként szerezhetnek és a rendelkezésre álló földterületekből 10 hektárnyi kolonizálási földet kapnak."
Dr. Constantin Angelescu igen optimista volt törvénye kidolgozásakor. Szerinte tíz év elegendő lett volna a Székelyföld elrománosítására: "A fent elsorolt összes intézkedést csak tíz évig alkalmazzák az elemi oktatásra vonatkozó törvény közzétételétől számítva". Népújság (Marosvásárhely)

Átvenni nehéz, átadni még komplikáltabb?
Mint tegnapi lapunkban olvashatták, kemény szópárbajokra is sor került, sőt sértegetések is elhangzottak a Szövetségi Képviselők Tanácsa szombati ülésén.
Napirend előtti felszólalásában Eckstein Kovács Péter elnökjelölt Kovács Péter kongresszusi biztos mandátumának visszavonását követelte, mert véleménye szerint nem bizonyított pártatlanságot a kampány során, ugyanakkor azt kérte, hogy állítsanak fel szavazófülkéket a szavazás tisztaságának biztosítása érdekében, hogy megvalósuljon a belső demokrácia, s a szavazás „titkos jellegét ne zavarják kamerák”.
Frunda György szenátor azt szerette volna tisztázni, hogy milyen vitát folytatnak a programról és az alapszabályzatról, mert ha az SZKT elfogadja vagy elutasítja a beterjesztett módosításokat, azzal megfosztja a kongresszusi küldötteket, hogy véleményt mondjanak a dokumentumokról. Válaszában Takács Csaba megbízott ügyvezető elnök bejelentette, hogy a fülkéket megrendelték.
Eckstein Kovács Péter kérését, hogy a jelenlegi kongresszusi megbízott helyére egy olyan személyt nevezzenek ki, aki nem szubjektív és pártatlanul biztosítani tudja a kongresszus megszervezését, a testület elutasította.
Frunda György bejelentését, hogy a módosító javaslatokat a szombati SZKT előtti csütörtökön délután kapták kézhez, így nem volt alkalmuk megtárgyalni ahhoz, hogy véleményt formáljanak azokról, és a felvetésre, hogy az eljárás nem elégíti ki a demokrácia minimális követelményeit sem, hiszen „120 ember nem dönthet 600 helyett”, szintén elutasították.
„Nem vagyunk egyformák, de összetartozunk”
Markó Béla kijelentette: „nosztalgiája támadt” a ’90-es évek iránt, amikor „zamatos viták” hangzottak el az SZKT-ban. „Hordaléka van a többes jelölésnek, de azért annyi nem kéne legyen, hogy utána ne tudjanak együtt dolgozni. Nem vagyunk egyformák, de összetartozunk”, figyelmeztetett az RMDSZ elnöke.
A vita során felszólalók nagy része arra figyelmeztetett, hogy nem az RMDSZ-en belül kell keresni az ellenséget, és meg kell tartani a szervezet egységét, meg kell erősíteni szövetség jellegét, és egységesen, egy irányban munkálkodva kell dolgozni azért, hogy a szövetség ott legyen a parlamentben.
Lakatos Péter képviselő ezzel kapcsolatosan idézte Ferenc Jóskát, aki, amikor Bécsben az osztrák–magyar meccsről hallott, azt kérdezte, ki az ellenfél? Szabó Ödön, az RMDSZ nagyváradi ügyvezető elnöke szerint 2004-2008 között az önkormányzatok hozzászoktak, hogy csak kérni kell, és megkapják a támogatást. Viszont kérni csak akkor lehet, ha „elegen vagyunk a parlamentben”. Kelemen Kálmán, az RMKDM elnöke egyperces emlékezésre kérte fel a testületet a nemrég elhunyt szatmári szenátor, Szabó Károly emlékére, majd a magyar miniszterelnök-helyettessel folytatott megbeszéléseiről számolt be. Katona Ádám úgy vélte, arra megy ki a játék, hogy „bebetonozzák az aranycsapatot”, azaz a „neptunosokat”; számon kérte Szovátát, amelyet „eljátszottak”, szemére vetette Markó Bélának, hogy 20 év alatt egyszer beszélgettek, akkor, „amikor még egy csapatban játszottak”.
„Felejtsük a múltat, kezdjünk új lapot”, mondta, felszólítva a jelenlegi vezetést: „lépjen hátrább”, hozzátéve, hogy „az eltelt 20 éves neptuni politizálás legalább 40-et vett el az életéből.”
Elnökjelöltek a mikrofonnál
Eckstein Kovács Péter szerint rég nem volt igazi megmérettetés az RMDSZ-ben, nem fektettek le szabályokat sem, s amikor szabályozást kért, válaszra sem méltatták. Ugyanakkor megemlítette az udvarhelyszéki RMDSZ-gyűlést, amelyen részt vettek és vitát is folytattak az elnökjelöltek. Ennek a kampánynak „felhajtó ereje is volt, az emberek igénylik a vitát, a bemutatkozást”, tette hozzá. Végül leszögezte: „Mindenkinek érdeke, hogy a kongresszus fair és demokratikus módon folytatódjon le”.
Kelemen Hunor felhívta a figyelmet, hogy az RMDSZ az elmúlt 21 évben azért volt sikeres, mert Erdélyre figyelt. „Nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk az erdélyi jelenlétre. Az erdélyi magyarokra figyeltünk akkor is, ha ellenzékben voltunk, akkor is, ha kormányon, amikor nyelvi, közösségi jogainkról döntöttünk a parlamentben és akkor is, amikor az oktatási törvényt kiharcoltuk. Ez a mi erősségünk, ezt kell figyelemmel követnünk az elkövetkezőkben is, és akkor elmondhatjuk, az RMDSZ jó úton halad”.
Olosz Gergely, mint mondta, azért vállalta a megmérettetést, mert azt akarja, hogy „a magyarok nyerjenek, jólét legyen a magyar családokban, versenyképessé tegyük közösségünket, s minden Romániában élő magyar tudja, hogy nincs egyedül.” Véleménye szerint „nem az RMDSZ kell vezesse a magyarságot, hanem a magyarság kell az RMDSZ irányítója legyen”. Egyenlő esélyt és támogatást kért, mert „egyetlen cél, hogy a magyarok nyerjenek”, hangsúlyozta Olosz Gergely.
Csak egységes politikai képviselet és egységes politikai föllépés biztosítja a parlamenti jelenlétet
Markó Béla válaszában mindenekelőtt tisztázni kívánta az „irritált és szálkás” felszólalókkal és háborgókkal, hogy lehet dicsérni vagy bírálni, de ő nem elnökjelölt, és nem aznap (sz.m.: az SZKT-n) választanak elnököt, hanem a nagyváradi kongresszuson. Meglepte, hogy egyesek „szívesen rúgnának a döglött oroszlánba”, annak ellenére, hogy ezelőtt néhány hónappal még azt tapasztalta, hogy a többség a stabilitást és a folytonosságot akarta, s többen kérték, vállalja továbbra is az elnökséget. Csodálkozott, hogy néhány hónap alatt minden megváltozott. Ezért kérdezte, miért baj az, ha véleményt mond, miért „olyan rémséges perspektíva, miért olyan szörnyű veszély, ha Markó a tapasztalatát esetleg fölajánlja a továbbiakban is az RMDSZ javára?” Visszautasította a vádat, amely szerint a háttérből akarja irányítani a szervezetet, mert, mint mondta, ha továbbra is vezetni kívánta volna, jelöltette volna magát. Arra kérte kollégáit, ne idézzék pontatlanul a Magyarországgal való viszonyról szóló nyilatkozatait, ő egyenlő közelségben, nem egyenlő távolságban akart lenni a mindenkori magyar kormánnyal, ezt állította akkor is, amikor azok, akik most kormányon vannak, ellenzékben voltak, s akik most ellenzékben vannak, kormányon voltak Magyarországon az elmúlt nyolc esztendőben.
Felhívta a figyelmet, hogy „az erdélyi magyarság és az RMDSZ az elmúlt 21 esztendőben bebizonyította, hogy csakis az egységes politikai képviselet és az egységes politikai föllépés biztosítja a parlamenti jelenlétet, alapvetően meghatározza az országon belül a magyar-román viszonyt és alapvetően meg tudja határozni a két ország viszonyát is. És aki ezt nem hiszi, nézze meg, hogy ebben a pillanatban Románia viszonylatában micsoda nehéz helyzet van, mennyit kínlódnak mindkét ország demokratikus erői, hogy valamiképpen helyrekalapálják az elrontott viszonyt”(...) „Minden Kárpát-medencei politikus tudatában kell legyen annak, hogy nincsen más út, mint egységes politikai képviselet Erdélyben. Így kellene legyen a Vajdaságban és így kellene legyen Szlovákiában is, és ehhez kérek én támogatást, és ezzel kapcsolatosan mondom el a lehető legélesebben a véleményemet, amikor azt érzékelem, hogy mások a nyakunkra pártokat akarnak szervezni...”
A beszéd közben, miután többször bekiabált, Katona Ádám, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform vezetője felugrott, és szitkozódva kivonult a teremből: „Kimegyek, elegem van ebből a bandából. Menjenek a fenébe, aljas gazemberek!” kiabálta.
A továbbiakban a testület megvitatta az RMDSZ alapszabályzatát és programját. Négy platform, a szociáldemokrata, a kereszténydemokrata, a Nők a nőkért platform és a Szabadelvű Kör javaslatára határozatot fogadott el a szavazás lebonyolításáról: a kongresszuson a szavazás zárt fülkékben történik, kizárva a szavazás befolyásolásának a lehetőségét. Népújság (Marosvásárhely)