Európai Uniós támogatásból tataroznák az udvarhelyi várat
Uniós pályázati pénzből végeztetné el a szükséges állagmegőrzési és felújítási munkálatokat a Székelyudvarhelyi Székely Támadt-várban a helyi önkormányzat.
Erről a városi tanács keddi ülésén született döntés. Amennyiben támogatást tudnak lehívni a város egyik legfontosabb turisztikai látványosságának a felújítására – az előzetes felmérések szerint legalább 21 millió lejre lenne szükségük –, megnyitják a vár frontján lévő bástyánál a bejáratot, kiállítják a régészeti ásatások során feltárt falakat, illetve a Hajdú-bástyában egy kiállítófelületet hoznak létre.
Sinka Arnold RMDSZ-es tanácsos felszólalásában arra emlékeztetett, hogy a város idei költségvetésében a vár körül lévő magánterületek megvásárlására is különítettek el pénzt. A keddi tanácsülésen továbbá ötvenszázalékos épület- és telekadó-kedvezményt szavaztak meg azok számára, akik az országos bruttó minimálbérnél kevesebbet keresnek, illetve csak szociális segélyekből élnek. A hivatal 27 személy esetében hagyta jóvá a csökkentést.
Döntés született arról is, hogy a Hargita megyei és a helyi önkormányzat hozzájárulásának köszönhetően 90 ezer lejt költhet munkagépek vásárlására a Bányai János Műszaki Szakközépiskola. A tanintézet többek közt egy marógépet fog venni, amely az ősztől induló új műszaki szakosztályának működése szempontjából elengedhetetlen. A Kós Károly Szakközépiskola a bentlakásában üresen mAradt termek berendezésére költhet 18 ezer lejt.
Elhangzott továbbá, a csereháti sportpálya, valamint a II. Rákóczi Ferenc és az 1918. december 1. utcák kereszteződésénél megépült tér megvalósításai során megmAradt több mint 200 ezer lejt a villanytelepi napközi, az Eötvös József Szakközépiskola és a Haberstumpf-villa udvarainak fejlesztésére fogják fordítani. Arros Orsolya RMDSZ-es képviselő szóvá tette, miért nincs napirenden a tömbházak hőszigetelésével kapcsolatos határozattervezet. Orbán Balázs, a koalíció frakcióvezető-helyettese közölte: a munkálatok elvégzésére vonatkozó pályázatot október 16-áig nyújtják be, ezzel kapcsolatban azonban több részletet is tisztázniuk kell.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)

Ilyet még nem látott a kegytemplom!
A ferences szerzeteseknek is tetszett a Legendárium Babba Mária című rajzfilmje, amely Botár Gábor plébánosnak állít emléket.
Fél év alatt készítette el a Legendárium a Likas kő legendája és A rétyi nyír legendája utáni harmadik és negyedik rajzfilmjét. A tizenhat fős, fiatalokból álló csapat ezúttal a csíksomlyói Mária-kegyszobor legendáját, illetve a gyergyószéki táltos asszony mondáját dolgozta fel, sajátos ábrázolásmódokkal, stílussal kísérletezve.
A Csíksomlyóhoz kötődő rajzfilmet vasárnap a keletkezési helyén, a székelyek zarándokútjának végállomásául szolgáló kegytemplomban mutatták be, a hatalmas érdeklődésre való tekintettel kétszer is levetítették azt.
A premierről, a rajzfilmekről, a Legendáriumon belüli csapatmunkáról és a küszöbön álló nagyobb eseményekről lelkesen mesélt nekünk Fazakas Szabolcs ötletgazda, aki körbe is vezetett az egyre növekvő rajzfilmstúdióban, nyomtatott animációtervek, meseszekerek és sok-sok színes–vidám játék között, amelyek fokozzák a betérő jókedvét.
Nagyra tör a csapat
A Legendárium vezetőjének nem titkolt célja a Szejkefürdő székely disneylanddé alakítása, emellett a Kárpát-medencei legendavilág megismertetése a nemzetközi közönséggel. Az ezekhez szükséges technikai feltételek megteremtésén, illetve a megfelelő csapat kialakításán gőzerővel dolgoznak, magyarországi és amerikai szakemberek bevonásával.
A Székelyföldi rajzfilmstúdióban szinte kizárólag huszonévesek dolgoznak – Fazakas Szabolcs szerint a csapat toborzásakor az volt a legfontosabb szempont, hogy a jelentkezők tudjanak nagyban, távlatokban gondolkodni, ne ragadjanak le annál, hogy a produkciók egy kis stúdióban készülnek, ami a semmiből épült fel, és nem egy világcégnél. Volt, akit külföldről vagy más erdélyi városból sikerült hazacsábítaniuk.
Emellett azonban kulcsszó a fejlődni akarás: a csapattagok Budapesten tanulják az animáció csínját-bínját, és felkészülnek arra, hogy a Legendáriumnak sajátos animációs stílust tervezzenek. A harmadik rajzfilmjükben, a Babba Máriában különböző animációs technikákat kísérleteztek ki, s ezeket szeretnék átültetni a korábbi produkciójukba, a Likas kő legendájába is, mintegy ismertetőjegyként.
Az alkotások tehát azután is fejlődnek, hogy bemutatták őket – Szabolcs szerint a Székelyudvarhelyen pünkösdkor levetített Babba Mária és a múlt vasárnapi, Csíksomlyón bemutatott alkotás között rengeteg a különbség. Mivel a rajzfilmjeiket televíziós sugárzásra szánják, minden erejükkel azon vannak, hogy az ennek megfelelő színvonalat elérjék.
„Senki sem fogja levetíteni a rajzfilmünket csak azért, mert Erdélyből jöttünk. Vagy elég jó vagy nem foglalkoznak vele" – vázolja Szabolcs, majd elindítja a rajzfilmet, amelyet óriáskivetítőn láthatott a csíksomlyói közönség. A kegyszobor tatárjárás-korabeli legendáját a rajzfilmben a csuhás Gábor atya meséli el a kicsi Zetének a kegytemplom előtt Pünkösdkor, a csángó és székely keresztalják napba nézésének éjszakáján.
A rajzfilmbeli idősíkok különféle ábrázolásmódokat kívántak meg. A készítők odafigyeltek arra, hogy a kegytemplom, a Nyereg, a kápolna és a Hármashalom-oltár, sőt, még a csíki köd is megjelenjen a képkockákon, bónuszként pedig Botár Gábor plébános hangja is felcsendül a rajzfilmben.
Arckrém a Szűzanyának
A visszajelzések szerint a valóságos hatás nem mAradt el. A csapat kezdeti aggodalmai ellenére a kegytemplomban szíves egyházi fogadtatásra találtak; az atyák egyike meg is jegyezte, hogy a rajzfilmsikeresebb lehet a diplomácia terén, mint a hosszú tárgyalások.
A készítők azonban a gyerekeket tartják a rajzfilmek legfőbb kritikusainak, és elégedettek az eddigi kritikákkal. A vetítés közben ugyanis figyelték a reakciókat, és úgy látták, hogy a kicsik teljesen beleélték magukat a történetbe, magukénak érezték azt.
Az egyik kislány például riadtan nézte, ahogy a rajzfilmben a tatárok elhurcolják a helyéről a kegyszobrot, és csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy az mégiscsak a templomban van. Egy másik kisgyerek pedig, a szobor vérző sebhelyét látva gyulladáscsökkentő krémmel akarta bekenni Szűz Mária arcát. Ezek a visszajelzések feledtetik a munka nehézségeit – hatódott meg Szabolcs, aki hamarosan egy saját kis „kritikusnak" örvendhet.
A Babba Mária tehát elérte végleges formáját – hivatalos Székelyudvarhelyi bemutatóját szeptemberre, az iskolakezdés környékére tervezik.
Közben elkészült a rajzfilm angol szinkronja is, a londoni Her Majesty-s színház jóvoltából, ebben hangsúlyozzák, hogy a csíksomlyói legenda jóval a Drakuláé előtt keletkezett. Külön odafigyeltek arra, hogy a személy- és helységneveket magyarul használják – mosolyra görbült a szánk, amikor angol színésznő kiejtésével hallottuk a Csíksomlyó szót.
Legendárium GO
Ugyancsak szeptemberben mutatnák be a rajzfilmsorozat negyedik részét, A táltos asszonyt, amely Gyergyószéken játszódik, és a szárhegyi székelyek tatárok fölött aratott győzelmét beszéli el.
Ebben a részben is fellelhetők a Babba Máriában látott új technikák, akárcsak a keretes szerkezet: egy molnár meséli el a történetet Zetének. A rajzfilm premierjét a gyergyói térségben tartanák meg.
Alighogy elkészült a két újabb rajzfilmmel, a csapat máris a következőt, azaz sorban az ötödiket tervezi. Az új alkotás amolyan nulladik rész lesz, amely a legendavilág hátteréről szól: többet tudhatunk meg Zetéről és az ördögről, megismerhetjük Csetliket, akinek társa is lesz, és kiderül, az ördög megkaparintja-e Csaba királyfi lovának ezüst patkóját, veszélybe sodorva a székelység legendáit.
A Legendárium azonban nem csak rajzfilmeket készít: könyvek, CD-k, játékok juttatják el egészen Amerikáig Székelyföld jó hírét. Sőt, a csapat nemrég informatikushallgatók segítségével egy telefonos alkalmazást is készített, amely utazás közben azokat a legendákat eleveníti fel, amelyek abban a térségben keletkeztek, ahol éppen áthaladunk. Biztosak vagyunk benne, hogy nem az utolsó újdonságukkal rukkoltak elő.
BÁLINT KINGA KATALIN
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mi, a köztörvényesek és „ők”
Alig több mint három hónap alatt nyugdíjba vonult a helyi és megyei rendőrség vezérkara, ugyanezt tette az udvarhelyi főügyész is. Távozókról vagy jót, vagy semmit, de azért halkan megjegyzem, hiába az agyonhivatkozott bűnözési statisztika – melyben, ugye, Hargita megye és Udvarhely mindig „túlteljesít” –, azért van/lenne mit a most nyugdíjazottak fejére olvasni. Nem teszem, mert megrögzött pozitivistaként reménykedem: tisztább és tökös(ebb) rendőrségi-ügyészségi vezetőkre várok, akik a titkosszolgálatokkal közösen nem annak rendelik alá a (helyi!) bűnüldözést, illetve a közbiztonság kérdését, hogy (mi, Székelyföldi magyarok) mennyire is jelentünk nemzetbiztonsági kockázatot – szerintük.
Ideje végre kinyitni Pandora szelencéjét, már csak azért is, mert rég ismerjük a benne rejlő „titkokat”! Bizalmatlanság volt, van és lesz Székelyföldön, így Udvarhelyen is. A rendőrség, ügyészség és bíróság működésére mindig is kihat, hogy még valamiféle román nemzetbiztonsági szempontokat is figyelembe kell venni. Nekik. Mi meg, az akaratunkon kívüli magyarok, e rendszer tárgyai (máshol csak sima állampolgárok!) szintén bizalmatlanok vagyunk. Pont azért, amiért nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetünk. Azért, mert vagyunk, olyanok amilyenek, nem mellesleg őshonos „mások”. Szerintük persze „jövevények”, de ez most mellékszál…
Délibábot kerget, aki azt hiszi, hogy a közeljövőben gyökeresen változna a helyzet. Most, hogy az USA atomfegyvereinek is otthont ad Románia – meg nem erősített hírek szerint –, emberi és közösségi jogainkat még nehezebb lesz érvényesíteni, mert ezután a geopolitika még inkább közbeszól. Nincs az az amerikai vagy Soros-pénzekből eltartott jogvédő(?) szervezet, amely ezután fajsúlyosabban állna ki mellettünk. Valljuk meg, eddig se vitték túlzásba, de ez legyen az ő saruk. De akkor miként tovább – legalábbis közbiztonsági fronton?
Ó, nem várunk nagy dolgokat, dehogy. Amúgy is rá vagyunk utalva, el kell fogadnunk a román(iai) igazságszolgáltatást úgy, ahogy van. Nincs más, bíznunk kell benne, mert ez az egyetlen út. Alternatíva márpedig nincs, és nem is lesz. (Az álomkergetők most hagyjanak!)
Francokat akarok geopolitikai elemzésekbe bocsátkozni. Én csak a Székelyföldi közbiztonságról, illetve saját, tehát magyar köztörvényeseinkről beszélek. A közbiztonság kérdését le kéne már választani az előbbiekben érintett román(iai) nemzetbiztonsági kurzusról, netán gyakorlatról. A titkosszolgálat helyi korifeusainak, de a rendőrségnek is ideje lenne belátni, hogy saját maguk és központi/más küldetésük szempontjából is visszaüthet, ha helyi köztörvényeseket szerveznek be besúgóknak, akik cserébe „előjogokban”, netán elnézőbb bánásmódban részesülnek, ha lyukra futnak. Az ilyen „elnéző kegyességekkel” csak hergelik a törvénytisztelőket, azokat is, akiktől adó formájában a fizetést kapják – jó na, az ún. Székelyföldi „veszélyeztetettségi juttatásokon” túl. Ki kell mondani végre, hogy eddig ez és így zajlott, ezt a gyakorlatot kéne „normális” mederbe terelni.
Persze én is túl vagyok már délibábkergető korszakomon. Mégis, most van némi esély arra, hogy a majdani rendőrségi, ügyészségi vezetők leszámoljanak az eddigi gyakorlattal. Hogy pitiáner, egybites bűnözőknek legyenek előjogaik csak azért, mert sikerül megvezetniük a szerveket s néha odadobnak egy-két koncot, valakit saját bűntársaik közül. Várom a végleges kinevezéseket, várom első lépéseiket, és azt is, hogy a közbiztonság kérdéséhez miként viszonyulnak. Hogy vajon az újonnan kinevezettek mennyire hódolnak be a szép statisztikáknak és áldozzák be saját hivatástudatukat – már ha van/lesz nekik olyanjuk...
Akkor is bizakodón várom, ha krónikus álmodozónak tűnnék. Írni és álmodozni ugyanis szabad. Még
Szőke László
Székelyhon.ro

„A győzteseknek is fel kellene vállalniuk a háborús bűnöket”
Amíg a vesztesek után a győztesek is nem vallják be a háborús bűneiket, amíg a román prefektusok nem koszorúznak az áldozatok emlékére tartott megemlékezéseken Nagyenyeden, Abrudbányán, Szárazajtán, Csíkszentdomokoson vagy éppen Etéden és Siklódon, amíg nem beszéljük ki a múltat, addig valós megbékélésről nem lehet beszélni – fejtette ki Sógor Csaba európai parlamenti képviselő, hozzátéve, hogy a múlt közös feldolgozásának igénye, most, a Román Királyság 1916. augusztus 27-i hadba lépésének és Magyarországra való betörésének centenáriumán különösen időszerű. A politikus elmondta, hogy üknagyapja, Hegyi Sándor egyike volt annak a 15 siklódi civilnek, akiket száz évvel ezelőtt, 1916 októberében román katonák lőttek agyon.
A Hegyiek nyughelye Siklód határában az árnyas cserefák alatt, a Bakó-kertben lassan eggyé válik a természettel. Hegyi Sándor homokkő síremlékét a kommunista rendszerben valaki összevágta, így eredeti felirata –„Itt nyugszik Idős Hegyi Sándor, ki élt 82 évet, meghalt 1916. október 2-án a Román Hadjárat alatt ölés által. Béke poraira!” – megsemmisült, de a család új táblát helyezett el, a történet pedig, ha nagy kiesésekkel is, de nemzedékről nemzedékre száll. A Csíkszeredai Hegyi Géza, az egyik ükunoka úgy tudja, hogy amikor Siklódon a betörés elől el nem menekült idős embereket összeszedte a román katonaság, és Székelyudvarhely felé akarták meneteltetni, Hegyi Sándort, aki nem tudott menni, egy puskatussal megütötték, s így lemAradt. Amikor pedig a Mátyus-patakból inni akart, hogy magához térjen, s éppen neki volt térdelve a forrásnak, egy arra járó katona, aki meglátta, hogy mozog, lelőtte. Egy másik változat szerint az idős ember lábát csizmával együtt levágták, az öregember fájdalmában sírt, ordított, és ekkor egy tiszt lelőtte.
Az írástudó fölműves halála
Egyik unokája, az 1894-ben született Hegyi Géza az 1970-es években írott feljegyzéseiben örökítette meg a történteket. „Az én nagyapám, Hegyi Sándor született az 1833-dik évben, meghalt 1916-ban – írta Hegyi Géza. – Ismertem jól, neki sem volt gomb a ruházatján, kötővel kötötte meg az ing nyakát, bár később már lehetett volna, de nem kellett. Azt mondta, hogy neki jól van, ahogy eddig jó volt, pedig írástudó ember volt, szeretett olvasni. Még 80 éves korában is nagyon szeretett Petőfi költeményekből, újságokból és más régi könyvekből olvasni. 1914–15-ben sebesült szabadságon voltam haza a harctérről, s akkor vallotta Petőfivel, hogy „egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg…”, de bizony nem párnák közt halt meg szegény.
1916-ban a román hadüzenet után a román hadsereg egész Siklódig vonult előre, mikor még nem volt, aki fenntartóztassa őket. És amikor már visszakényszerült vonulni, az öregeket összeszedték, vagy 32-t (…). Egy részit, 5-6-ot a falu közt, másokat a falu szélén agyonlőttek és a legcsúnyább dolgokat csinálták velük. A többit hajtották át a havasokon Bakó felé, az én nagyapám is el volt indítva, de mikor a siklódi hegyet hagyták volna el, az egyik katona mondta, hogy eresszék vissza, mert nem tudott menni a többivel, a másik egy barázdán belökte és otthagyták. Mikor a többit átkísérték a hegyen, ő aztán megindult hazafele, át Küsmezőn, ki Cserefalán, míg beért a Küsmöd felé vezető útba, azon áthaladva a Margitvölgy alatti forráskútnál egy román lovasjárőr rálőtt vagy négyet, mert a ruháján és testén annyi lövés látszott. Így végződött 83 éves korban élete. (…) A többit hajtották tovább, ki az úton, ki ott helyben, Bakóban éhen, szomjan, tetvesen meghaltak. Nagyon kevesen jöttek haza, de itthon is rövid élet után meghaltak.”
„Szigorúan meghagyom az utódoknak”
Id. Hegyi Géza, aki már korábban felgyógyult sebesüléséből, ezekben a napokban, egészen 1917 áprilisáig a hegyekben, a román fronton harcolt. „1917 márciusában sokszor megpróbáltak támadni, de nem sikerült. Nagyon nagy veszteségeik voltak, egymáson feküdtek előttünk a halott román katonák, feketére feldagadt testtel, mivel mi jól felszerelt állásban voltunk. Látva a sikertelen, hiábavaló támadást, visszahúzódtak és védőállásba helyezkedtek el. Mi akkor kíváncsiságból a halottak közé előrementünk, melyek feldagadva egymáson feküdtek a vassisak alatt, és már oszlani kezdtek a testek. Én a holtak között járva, cigarettát cigarettáról gyújtva – mert már szag is nagy volt – nézelődtem közöttük. Egyszer egy köpennyel betakart katonát pillantottam meg, amelynek a sárga homloka kevéssé kilátszott, és mivel nem volt olyan fekete, mint a többi, odaléptem közel hozzá. Ahogy takarom ki az arcát, reám néz félve, bágyadt szemével. Én is sajnálattal néztem rá, s kissé megbátrodott, látva, hogy cigaretta van a számban, ő is a zsebéből kikotor egy cigarettavéget, s kéri, hogy adjak tüzet. Én arra elővettem egy egész cigarettát, odaadtam és meggyújtottam. Arra szegény még jobban megbátrodott, kérte, hogy adjak vizet, de előtte meg kellett győződjem, hogy hol van megsebesülve, mert aki haslövést kapott, annak nem szabad vizet adni. Megnézem, hát ágyékon van keresztüllőve gyalogsági golyóval, de már a nyüvek nyüzsögtek az élő ember sebében, és az ujjával a seb körül vakarta, biztos fájt és viszketett, de ennél többet nem tudott segíteni magán. Adtam neki vizet és azonnal az egészségügyiekkel előrehozattam, küldték az elsősegélyhelyre, ahonnan visszavitték a kórházba.”
1917 áprilisának végén a Kézdivásárhelyi kórházban találkozott ismét a magyar katona és a felgyógyult román hadifogoly, aki köszönte Hegyi Gézának, hogy megmentette az életét. „Én ezzel nem végeztem hazaárulást – folytatódik a visszaemlékezés –, mert embertársam életét mentettem meg, nem első és nem utolsó esetben csak a törvényt tartottam be. Szigorúan meghagyom az utódoknak és mindazoknak, akik ezt elolvassák, hogy minden ilyen alkalomkor így cselekedjenek, mert csak így érdemlik meg ők is Istennek gondviselő jóvoltát.”
Az utódok
– Hegyi Géza, a visszaemlékezés írója nagyapámnak, Hegyi Péternek volt testvére – mesélte Hegyi István nyugalmazott Csíkszeredai református lelkész. – Talpraesett, egyenes székely embernek ismertem, aki mindig fehér harisnyában járt, köténnyel védte a székely ruháját: egy köténnyel a méhek között, egy másik köténnyel az asztalosműhelyben. Mindig példaképemnek tartottam. De a családban a régi dolgokról, az üknagyapámmal történtekről hallgattak. Már rég pap voltam, amikor édesapám, aki szintén református lelkész volt, beavatott azzal, hogy a sírfeliratot leírta és ideadta. Én aztán az 1990-es évek közepe táján elvittem a családomat is Siklódra, megmutattam a sírt, elmondtam, amit tudok.
– Bennem harag, bosszúvágy nincsen, de egy nagy-nagy fenntartás, távolságtartás van. Sajnálom, hogy későre tudtam meg, és csak lassan bontakozik ki mindez, mert ha korábban megtudom, többet tehettem volna, hogy az emléke jobban megmAradjon. Egyébként azt vallom, amit Martin Luther King is, aki azt mondta, hogy „A fehér embernek testvére akarok lenni, nem a sógora.” Szóval, úgy gondolom, nem kell összekeveredni. Pedig mostanában könnyen vegyülünk… – válaszol azon kérdésre, hogy miként tudta feldolgozni a történetet.
– Az embernek nem esik jól, hogy így végezték – vélekedett ifj. Hegyi Géza, aki méhészként nagyapja nyomdokaiban jár. – Ebből is láthatjuk, hogy visszamenőleg még rosszabb idők voltak, mint amilyen időt most élünk. Rosszul esik, de rajtunk kívül kinek fáj?
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő édesanyja révén szintén Hegyi-leszármazott, de üknagyapjának történetét nagyon hosszú ideig nem ismerte.
– Nem mondták el nekünk, gondolom azért is, hogy ne érintsen bennünket érzelmileg. Így is kaptunk elég pofont, hiszen a gyerekkoromat szórványban töltöttem. Olyan 25 éves lehettem, amikor megtudtam, és néha elgondoltam, hogy megtörténhet, hogy annak a katonának is a dédunokája ott ül a román parlamentben, aki fejszével szó szerint feldarabolta nagyapámat…. Nagyon nehéz dolog lezárni ezeket a történeteket, amíg nincsenek feldolgozva, amíg a vesztesek után a győztesek is nem vallják be a háborús bűnöket, amíg nincsen közös feldolgozása a múltnak. Nem véletlenül találták ki például a magyar–szerb, vagy a magyar–román vegyes bizottságokat, mert amíg nincsenek közös megemlékezések és közös főhajtások, addig még sok türelemre és főhajtásra van szükség. Sógor Csaba egy franciaországi mártírtelepülés, Oradour-sur-Glane példáját hozta fel, amelynek lakosságát 1944. június 10-én kegyetlenül meggyilkolták a németek, és csaknem hetven évnek kellett eltelnie, amíg 2013. szeptember elején Joachim Gauck német államfő és François Hollande francia elnök együttesen az egykori mészárlás helyszínére látogatott és a templom romjainál megemlékezett az áldozatokról. Gauck ekkor „minden német nevében” köszönetet mondott a franciáknak, akik a második világháború szörnyűségei ellenére „a megbékélés szellemében” fordultak Németország felé. – A románok mindig felróják nekünk Ipp és Ördögkút tragikus eseményeit, de hallani sem akarnak az 1848–49-es vérengzések helyszíneiről, Sárdról, Nagyenyedről, Abrudbányáról, de mondhatnám a Maniu-gárdisták által elkövetett atrocitásokat Szárazajtán és Csíkszentdomokoson, vagy említhetem Köröstárkányt is, Etédet vagy Siklódot is, ha már az első világháborúnál tartunk. Akkor kezdődik el a múlt lezárása, ha a román prefektus is eljön Csíkszentdomokosra vagy Szárazajtára koszorúzni. De addig nagyon sok türelemre, kitartásra és közös munkára van szükség a megbékélés útján. Nemcsak a sebek feltépése miatt van szükség a megemlékezésekre, hanem azért is, hogy kezdődjön el a szembenézés, és egy valós megbékélés.
A képviselő szerint, amíg a románok nem is tudnak arról, hogy mi történt ebben az országban, addig hiába várjuk, hogy szembenézzenek. Nem tudnak ezekről az esetekről, nem értik mi a magyar közösség problémája.
– Az októberre tervezett etédi megemlékezés is része lehet ennek a folyamatnak – tette hozzá Sógor Csaba. – A síremlékek, a koszorúzások, a közös történelmi megbeszélések és kibeszélések után még sok munka vár ránk – lásd például a közös német–francia tévéadót –, mert a valódi multikulturalitás azt jelenti, hogy a kultúrák találkoznak. Az igazi megbékélés ott kezdődik, ahol nemcsak a győztesek írják a történelmet. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ezek a háborús borzalmak kell hogy figyelmeztessenek, bennünket, hogy lehet szidni az EU-t, de az, hogy ma béke van, az éppen a háborúknak és a civil áldozatoknak köszönhetően történhet meg, mert belátták a győztesek is, hogy nem lehet másképp egy békés Európát felépíteni.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Novák Csaba Zoltán: az organikus generációváltásban hiszek
A történész úgy gondolja, jó szenátor lesz belőle, különben nem mondott volna igent a felkérésre.
két névvel bővült a Maros megyei képviselő- és szenátorjelölt lista: Novák Csaba Zoltán történészt és Császár Károly Zsoltot, a gyulakutai önkormányzat jegyzőjét kérték fel az indulásra az őszi választásokon a Nyárád- és Küküllő mente RMDSZ-es helyi önkormányzatainak képviselői, polgármesterei és alpolgármesterei. Novák Csaba Zoltán megkeresésünkre elmondta, vállalja a feladatot. A politikust arról kérdeztük, hogy frissen megválasztott önkormányzati képviselőként miéer váltana Bukarestre.
Novák Csaba Zoltán: – Az önkormányzati munkába is felkérés alapján kerültem be: az RMDSZ Marosvásárhelyi, Maros megyei szervezete kért fel, hogy vállaljam. Én úgy értelmeztem a szövetség kérését, hogy a szakmai tudásomat és emberi tartásomat kell a helyi közösség szolgálatába állítanom. Most a parlamentben való jelenlétre érkezett felkérés az RMDSZ nyárádszeredai szervezete részéről. Ezt egy komoly kihívásnak tekintem. Bízom abban, hogy az elmúlt 20 év során szerzett szakmai tapasztalatokat tovább tudom vinni, és egy másik szinten tudom kamatoztatni a közösség érdekében. Ezért vállaltam a felkérést.
Ön szerint jó szenátor lenne?
– Ha nem gondolnám azt, hogy jó szenátor lennék, nem mondtam volna igent erre a felkérésre. Természetesen tanácskoztam és még tanácskozom szakemberekkel, feltérképeztem azt, hogy egy szenátorra milyen jellegű feladatok várnak. Úgy gondolom, hogy eleget tudok tenni ezeknek a kihívásoknak. Tisztában vagyok ugyanakkor azzal is, hogy mint minden feladat vagy szakmai kihívás, ez is egy állandó tanulási folyamatot feltételez. Ebbe a munkába is bele kell tanulni, és meg kell tanulnom ezen a téren is kamatoztatni a tudásomat.
Markó Béla szenátor, volt RMDSZ-elnök a belső nyilvánosságnak jelezte, hogy ha nem talál maga helyett egy megfelelő embert a szenátusi tisztségre, akkor megfontolja, hogy bevállal egy új mandátumot. Mit gondol, ön az a személy, akire Markó gondolt?
– Ezt nem tudom, de meggyőződésem, hogy a szervezet rendelkezik azokkal a szelekciós mechanizmusokkal, amelyekkel kiválaszthatják a célnak leginkább megfelelő jelölteteket. Tudtommal az RMDSZ alapszabályzata szerint a jelenlegi és a volt országos elnököt megilleti az a jog, hogy mindenféle előválogatás, rangsorolás nélkül induljanak a parlamenti választásokon. Én az organikus generációváltásban hiszek, és úgy gondolom, hogy az új kihívásokra, új helyzetre új válaszok, új emberek is kellenek, de ugyanakkor a régi generáció tapasztalatai nélkül ez édeskeveset ér. Azzal a kéréssel vállalnám ezt a tisztséget, hogy az előző generáció tapasztalatát, helyzetismeretét adja tovább az új generációnak, hogy azt tovább lehessen kamatoztatni.
A szenátus kapcsán az RMDSZ egy biztos befutó helyre számíthat. Számít ön kihívóra, vetélytársra?
– A jelenlegi állás szerint valóban egy biztos befutó helyről beszélünk, de ne feledjük el, hogy a korábbi választások egyéni választókerületi választások voltak. A listás választások során mindig két jelölt került be a szenátusba az RMDSZ listájáról. Úgy gondolom, hogy megfelelő mozgósítással most megfogható a második mandátum is. Számítok arra, hogy lesznek ellenfelek, de tiszta, becsületes, programok szintjén megvívott előválasztással, a "győzzön a jobbik" elvén elfogadok bármilyen eredményt. Ha ez a küldetés nem jön össze, akkor a helyi szinten tovább folytatom azt a munkát, amit elkezdtünk. Semmiféle frusztrációt vagy törést nem jelentene egy ilyen kimenetel. Hogy ki lesz a befutó helyen a jelölt, az eldől a rangsoroló ülésen, illetve miután a Területi Állandó Tanács elbírálja a jelentkezőket. De hangsúlyozom, hogy már így is megtisztelőnek tartom ezt a felkérést.
A Nyárád- és Küküllő-menti RMDSZ-es elöljárók augusztus 23-án, a parlamenti választásokat előkészítő ülésükön kérték fel önt, hogy vállalja a jelöltséget. Mit tartott ön fontosnak elmondani önmagáról a jelenlevőknek?
– A bemutatkozáson Nyárádszeredában néhány település nevét soroltam fel, amelyek a tágabb vagy szűkebb régióhoz való kötődésemről szólnak, ugyanakkor politikai hitvallásom alappillérei is. Demeterfalváról származom, itt és Nyárádszeredában szocializálódtam a családomban és szűkebb közösségemben. Majd következett a sorban Székelyudvarhely és Kolozsvár, ahol a középiskolai és egyetemi tanulmányaimat végeztem. Ezután Bukarestben és Budapesten nagyon jó román és magyar történészek és mesterek irányítása alatt tanultam szakmát. 2011-ben Bukarestben védtem meg a doktori disszertációmat. Marosvásárhely az a város, ahol letelepedtem, és családot alapítottam, és ahol 15 éve élek. Azért is választottam Marosvásárhelyt, hogy minél közelebb mAradjak szülőfalumhoz.
Úgy gondolom, hogy egy Maros megyei, erdélyi politikus számára a fontos pontok a következők kell, hogy legyenek: a település, a régió, ahonnan származik, illetve ahol él, és Kolozsvár, mint Erdély kulturális és szellemi központja – Marosvásárhelyiként is ezt vallom. Az erdélyi magyarság jövőjét ugyanakkor a Bukarest (politikai központ) és Budapest (a nemzet centruma) közötti tengelyen képzelem el, amelyen kellő egyensúlytartással lehet hosszútávra berendezkedni és tovább élni itt Erdélyben. - Mire van szüksége ennek a vidéknek? Mit képviselne ilyen tekintetben Bukarestben?
– A vidék problémáit hosszan lehetne sorolni a demográfiai, gazdasági problémáktól a közösségi szintű problémákig. Én úgy gondolom, hogy egy olyan csapat állhat fel Maros megyeben, de Erdély-szinten is, amely a különböző szakterületekről érkező emberekkel képes lesz válaszokat, megoldásokat találni a különböző problémákra. Úgy gondolom, nagyon komoly feladat lenne a leszakadó vidékek, kisrégiók felzárkóztatása, egy élhető jövőkép kialakítása. Itt például nagy feladatok várnak a gazdasági szakemberekre. A kisebbségi jogrendszer felügyelete a jogi szakemberek feladata.
A szellemi-kulturális-oktatási területen szeretnék tevékenykedni. Nem zsákbamacska, hogy én a finn oktatási modellt tartom nagyon fontosnak és sikeresnek. A 19. század végén, a 20. század elején Finnország messze a közép-európai átlag alatt volt, viszont ők képesek voltak egy olyan oktatás általi társadalomszervező projektet kidolgozni, amelynek az eredményeit ma már senkinek nem kell bemutatni. Én az oktatásban hiszek, abban, hogy Székelyföldnek, Maros megyenek, a magyar közösségeknek csak akkor van esélye sikerrel venni a modern, globalizált világ akadályait, kihívásait, ha egy kellően megalapozott és felépített, jó minőségű, magas képesítést biztosító oktatási rendszert, modellt tud kiépíteni magának. A szenátusban ezért leginkább az oktatási-kulturális bizottságban látom a helyem.
Kertész Melinda
Transindex.ro

Szétszóródott hagyatékok (Olosz Katalin feledésbe merült balladagyűjteményt tárt napvilágra)
Olosz Katalin a Háromszékben (2016. január 30.) megjelent nyilatkozatában a Kriza János gyűjtötte Vadrózsák második kötetének kiadásáról közölte: „Én csupán törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszórt hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét.” E „törlesztés” eredménye 770 oldalas kötet.
„Hogy a népkultúra terméke az egész nemzet felbecsülhetetlen értéke, egyre világosabban érzi mindenki... Mikor egy ledöntött nemzet újjá akarja magát építeni, szüksége van, inkább, mint valaha, a hagyomány minden porszemecskéjére. Hogy tudja, mi vagyok, honnan jöttem.” Kodály Zoltán
Korábban, 2009-ben hasonló „törlesztést” vállalt magára, amikor Szabó Sámuel Marosvásárhelyi tanár irányításával a diákok által lejegyzett népköltészeti alkotások „szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel” 776 oldalon megjelentette. És nemrég mutatták be Kolozsváron 2015-ös keltezéssel megjelent újabb „törlesztését”, amelyben 930 oldalon adja közre Kanyaró Ferenc Kolozsvári tanár diákjainak gyűjteményét a „szétszóródott” hagyatékból*. Nem véletlenül utaltunk a kötetek oldalszámaira, hisz ez a 2476 oldalt kitevő, már feledésbe merült gyűjteménysor bizonysága annak, hogy mily nagy méretű népi érték felkutatására, összegyűjtésére, tanulmánnyal ellátására és jegyzetek készítésére vállalkozott Olosz Katalin. Példamutatása olyan szempontból is jelentős, hogy nem hagyhatjuk veszendőbe egyetlen értékünket sem, időt és munkát kell áldoznunk azokra a népköltészeti hagyatékokra, amelyeket elődeink alkottak, nemzedékről nemzedékre őriztek, s amelyeket szorgalmas gyűjtők már lejegyeztek, hogy közösségünk által is ismertté válhassanak. Csupán azt nehezményeztük, hogy ennyi idő elteltével Olosz Katalinon kívül senki nem vállalkozott e hagyatékok felkutatására. Olosz Katalin pedig valóságos oknyomozással derítette ki a kéziratok hollétét. Nem egyszer utazott Marosvásárhelyről Kolozsvárra, Budapestre, hogy könyvtárakban, levél- és kézirattárakban rátaláljon az említett hagyatékokra. A most közzétett kötet egy Kolozsvári tanár és tanítványai több mint száz esztendővel ezelőtti közös munkájának eredménye. A népköltészet gyűjtésének ez a formája – társadalmi gyűjtés – is már a 19. században bizonyos hagyományra épült. 1864-ben Arany János folyóiratában, a Koszorúban (Második évfolyam, II. félév, 527. old. Vegyes.) arról írtak: „…az erdélyi gyűjtők évek óta ezt gyakorolják, s hogy milyen sikerrel, hatalmasan tanúsítják gyűjteményeik. Így gyűjté Kriza János a »Vadrózsák« egy nagy részét, így Szabó Sámuel Marosvásárhelyi tanár a nála kéziratban levő sok mesét, dalt s néhány balladát s a még kéziratban levő egész gyűjteményt…” Bebizonyosodott, hogy a diákok és más segítők közreműködésével nagy területen lehetséges a népköltészet összegyűjtése. Kanyaró Ferenc tanítványai Háromszéken, Udvarhelyen át Kolozsvártól, Tordától Kalotaszegig, Szilágyságig, Szatmárig gyűjtötték a népköltészeti alkotásokat. Legtöbbet Székelyországban. Olosz Katalin kutatásai nélkül csupán annyit tudtunk Kanyaró Ferencről, hogy Kolozsvári tanár volt, néhány balladát gyűjtött, s azokat rangos folyóiratokban megjelentette. Bár Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái című V. kötetében azt is közölte, hogy 200-nál több balladát gyűjtött össze, mégis még a 970-es években is bizonyos kifogásokkal írtak róla, sőt, a Magyar Néprajzi Lexikonban nevét meg sem említették. Olosz Katalin kutatásai nyomán derült ki, hogy nagy mennyiségű népköltészetet jegyeztek le a Kolozsvári diákok, hogy a gyűjteménynek csak egyik részét képezik a népballadák és epikus énekek, de ez a rész 421 alkotást jelent.
Olosz Katalin bevezető tanulmányában részletesen bemutatja Kanyaró Ferenc életútját, irodalom- és egyháztörténeti, valamint lexikonszerkesztési munkásságát, de figyelmét elsősorban a népköltészetet gyűjtő tanár módszerére, eredményeire, gyűjteménye viszontagságaira, majd a hagyaték értékeire fordította. A szenvedélyes népköltészeti gyűjtő életében alig két-három tucat alkotás látott nyomdafestéket, a többi évszázadot meghaladóan lappangott kéziratként. Megállapította azt is, hogy Kanyaró Ferenc munkásságával a magyar folklór legnagyobbjai közé emelkedett. Elméleti kérdések tisztázásával a modern folklorisztika úttörőjévé vált a 19. század végén és a 20. század elején. Kutatói erénye, hogy felfigyelt a változatok jelentőségére is, amellyel az idő és tér követését, a népballadák elterjedését és egy részének pontos keletkezési idejét is meg tudta állapítani. Jegyzeteiben vizsgálta a népballadák múltját, a klasszikus balladák jelentőségét. Kanyaró Ferenc első ízben állított össze olyan gyűjteményt, amely kimondottan népballadákat tartalmazott. Címe: Székely népballadák és románcok. Tervezte, hogy a Kolozsváron tanuló diákokkal együtt e kötettel köszöntik Magyarország ezeréves fennállásának ünnepét. Nem rajta múlott a köszöntés elmAradása.
Olosz Katalin a Háromszék megyei alkotásokat külön is vizsgálta. Innen a diákok 74 szöveget jegyeztek le. Ezeket korábban egyik tanulmányában is bemutatta (Acta Siculica 2008, 581–599). Ebben végigköveti a Háromszéki balladakutatás történetét – egészen a századfordulóig –, majd külön is felsorolja a gyűjtési helyeket, a balladák számát – jegyzetekkel együtt. Az említett 74 változatról a kötetből megtudhatjuk, hogy 12 ballada csupán Háromszék jelöléssel szerepel, 62-nek pedig pontos lelőhelyét is felsorolja: Sepsikőröspatak 22, Sepsiszentgyörgy 10, Kálnok 7, Árkos 5, Laborfalva 4, Uzon 4, Bölön 4, Bükszád 2, Mikóújfalu, Nagyajta, Zágon, Kézdivásárhely egy-egy balladával szerepel. Amikor Kanyaró Ferenc gyűjteményének jelentőségét említjük, ki kell térnünk a klasszikus balladákra, hisz általuk tovább bővültek a nagy értékű balladák változatai. A gyűjteményben megtalálhatjuk a Kőmíves Kelemenné, Kádár Kata, Sárighasú kígyó, a Zsivány felesége, a Barcsai, Molnár Anna stb. változatait. Ezenkívül a Kálnoki Zsófika azért is külön figyelmet érdemel, mert a szabédi diák által lejegyzett ballada egyedüli híres alkotás az egész magyar folklórban, változata mindmáig sehonnan nem került elő, márpedig nélküle szegényebb lenne a székely, a magyar népköltészet. Nagy érdeme Kanyaró Ferencnek, hogy felfigyelt az új stílusú, helyi, sirató, baleset- és búcsúztató balladákra is, amelyek a 20. században különösen elterjedtek. És e kötet arra is támpontot jelenthet, hogy a 20. század elején keletkezett balladákat mennyiben őrizték meg akár száz év múltával is. Olosz Katalin mentő, feltáró, közreadó munkáját bizonyára megkerülhetetlenül értékelik a magyar folklór kutatásában. Annyit ez alkalommal is meg kell jegyeznünk, hogy a kovásznai illetőségű, 1957-ben Sepsiszentgyörgyön érettségizett néprajzkutató eddigi munkásságával nevét örökre beírta a magyar népköltészeti kutatók legjobbjai közé.
Ismertetőnket Olosz Katalinnak a Háromszékben megjelent nyilatkozatával kezdtük. Zárásként ismét onnan idézünk: „Nem leszek »munkanélküli« a Kanyaró-kötet megjelenése után sem: abban reménykedve, hogy adatik még nekem néhány aktív esztendő, szeretném tető alá hozni a romániai magyar népballada-katalógust.”
Albert Ernő
*Kanyaró Ferenc: Erdélyi népballadák és epikus énekek 1892–1905. Sajtó alá rendezte: Olosz Katalin
/Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2015/
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elkezdődött a 13. EU Tábor
Július 27-én délután elkezdődött a tizenharmadik EU Tábor, melyet a Magyar Ifjúsági Értekezlet, az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, Kós Károly Akadémia és a Wilfried Martens Európai Tanulmányok Központ tizenharmadik alkalommal szervez meg. Idén a tábor újult helyszínnel rendelkezik, a tábornak a zeteváraljai Natur Air Park ad otthont.
A szerdai, 0. nap regisztrációval kezdődött, majd 4 előadást hallgathattak meg a tábor résztvevői.
Orbán Balázs, a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója: érdekellentétek a Brexit árnyékában Az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépésének vezértémája körül felmerülő kérdések komplex tárgyalását, a korosztályok, régiók és politikai attitűdök különbségeit és azok következményeit hallgathatták meg az EU résztvevői a rendezvény első előadásán.
Orbán Balázs a Századvég Alapítvány kutatási igazgatójá az Egyesült Királyság utóbbi száz évben tapasztalt térvesztését és az erre alapozott „Európába simuló” politikát tette felelőssé a szigetország növekvő euszkepticizmusáért, aminek valószínű betetőzése volt az európai politikai elit utóbbi időben tanúsított kritizálható lépései. És bár a 2016-os évben megközelítőleg 10%-al gyarapodott euszkeptikus lakosság elegendő volt a kilépés megszavazásához, az előadásból azt is megtudhattuk, hogy „a BREXIT utáni Egyesült Királyság irányáról módszertanilag értékelhető tervek nem születtek”. Így nem meglepő, hogy a mAradást támogató erők a brit politikai történelemben sokkal jelentősebb szereppel bíró parlamentnek tulajdonítja a döntés jogát a népszavazással szemben. A nyugati és közép-keleti európai tagállamok politikai attitűdjeinek eltérése kapcsán elhangzott a keleti régiók határozottan Unió-párti hozzáállása és az ehhez fűződő negatív Brexit-megítélés, mind Románia mind Magyarország részéről.
Hegedüs Csilla: a józan ész megkívánja, hogy műemlékeinket felújítsuk A józan ész azt diktálja, hogy műemlékeinket felújítsuk. Közös érdekünk, hogy épített örökségünkkel turistákat vonzzunk, ennek hasznát pedig élvezze közösségünk – hangsúlyozta Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke július 27-én, szerdán, aki Kortalan örökség címmel tartott előadást az EU Tábor első napján. „Húsz évvel ezelőtt néhány rövidnadrágos fiatal döntött arról, hogy a bonchidai kastélyt kimozdítja romos állapotából. Nem igazán tudtuk, hogy hova szeretnénk eljutni, de már nem tűrtük a műemlék akkori sínylődését” – idézte fel a kezdeteket Hegedüs Csilla, az akkori munkálatokat magára vállaló Transylvania Trust Alapítvány vezetője. A műemlékekhez sokféleképpen lehet viszonyulni – véli a kulturális szakember, szerinte: egyesek a múltat sírják vissza általuk, a bonchidai kastély esetében például Bánffy Miklós emlékét lehet büszkén felidézni. „De vannak olyanok is, akiknek a romok lehetetlen feladatot jelentenek, a felújításban, átörökítésben közösségi érdeket látnak. A felújítási projektünk kimozdította Bonchidát a pusztulásból” – tette hozzá Hegedüs Csilla. Az ügyvezető alelnök előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a ma emberének ki kell használnia épített örökségét, amelynek hatása főként a fiataloknak kedvez, azoknak, akik élettel tudják megtölteni azt, majd példaként említette az Electric Castle fesztivált. „Bonchidának semmi esélye a túlélésre, ha nem tud örömet okozni a fiataloknak. Egy műemlék hiába a legkirályabb múzeum, ha a fiataloknak nincs rá szüksége, semmi esély a fennmAradásra” – érvelt, majd példaként felhozta: a Bánffy kastély is azért ment tönkre az évek során, mert azt senki sem akarta használni egészen tizennyolc évvel ezelőttig.
Román és magyar ifjúsági vezetők a fiatalok közéleti szerepvállalásáról beszélgettek az EU Táborban A délutáni “Ce te doare?” ifjúsági kerekasztal beszélgetés fő témája az idei önkormányzati választások voltak, valamint a fiatalok szerepe a választasok során, a közéletben. A kerekasztal beszélgetés résztvevői Ionuț Țața a Pro Democrația Egyesület elnöke, Sergiu Papuc a Szociáldemokrata párt ifjúsági szervezetének képviselője (TSD), Olteán Csongor, MIÉRT alelnök, a HÁRIT elnöke és Talpas Botond MIK regionális alelnök , a MIÉRT külügyi kabinetének vezetője voltak. Az ifjúsági vezetők egyetértettek abban, hogy az 2016-os önkormányzati választások során az előző évekhez képest sokkal több fiatal szerepelt mind a magyar mind a román pártok a jelöltlistáin, sokkal több fiatal szeretne közéleti szerepet vállalni. Sergiu Papuc a Szociáldemokrata Párt ifjúsági szervezetének képviselője kihangsúlyozta, hogy mind a román mind a magyar pártoknak fel kell ismerniük, hogy változtatásra van szükség, olyan közös üzenetekre, amelyek mindkét szavazóbázist meg tudják szólítani. Így történt ez az idén a Marosvásárhelyi választáson, ahol egy frissen alakult pártnak, a Szabad Emberek Pártjának sikerült mindkét szavazóbázist megszólítania. Véleménye szerint a közös üzenetek megfogalmazására kellene törekedniük a román és magyar pártoknak is egyaránt. Oltean Csongor MIÉRT alelnök elmondta, hogy a MIÉRT és az RMDSZ között egy jól működő partnerség alakult ki az elmúlt években és ennek köszönhetően az idei önkormányzati választások során 12 fiatal polgármester, 3 megyei tanács alelnök, 16 megyei tanácsos és több száz fiatal helyi és megyei tanácsos képviselheti majd a fiatalok értékeit és érdekeit helyi és megyei szinteken egyaránt. Talpas Botond a Magyar Ifjúsági Konferencia regionális elnöke bemutatta az eltérő szavazási módszereket, ugyanakkor kiemelte, a közös érdekképviselet fontosságát. Egyetértett Oltean Csongorral abban, hogy amíg nagy számú a magyar kisebbség Romániában addig etnikai alapú választásokra számíthatunk. A fiatalok elvándorlása témakör kapcsán Ionuț Țața a Pro Democrația elnöke kiemelte, hogy ez egy olyan téma, amivel mindképp foglalkozni kell, hiszen napjaink egyik legaktuálisabb témája, ami a magyar és román közösséget egyaránt érinti. A beszélgetés moderátora a konzultáció után azt a követeztetést vonta le, hogy a fiataloknak egyre növekvő szerepük van a politikai és civil szférában egyaránt.
Szabó Zoltán: Emberfüggő és nem vallásfüggő az emberi jóság – Nagy érdeklődés fogadta Szabó Zoltán élménybeszámolóját az EU Táborban Az EU tábor első napjának előadássorozatát egy élménybeszámoló zárta. A meghívott előadó Szabó Zoltán volt, aki jelenleg Székelyudvarhelyen él. Előadásában az álma valóra válásának a folyamatát mutatta be, hiszen azt vallja magáról, hogy „megrögzült álmodozó”. Ez az álom egy földkörüli út, amelyet biciklivel tett meg. Elmondása szerint a felkészülés egy hosszú folyamat volt, de kitartó munkával és erőfeszítéssel elérte, hogy elinduljon ezen az úton. 2013. június 16-án indult el és másfél évet, volt távol otthonától. Útja során szerzett tapasztalatait így fogalmazta meg: „emberfüggő és nem vallásfüggő az emberi jóság”. Kedvenc helyei közé tartozott Tibet és Nepál. Mexikóban rátört a magány érzete és úgy döntött, hogy nem folytatja útját. Felült a repülőgépre és Lisszabonba leszállt, majd visszatért. Az előadás végkövetkeztetéseként azt fogalmazta meg, hogy ne adjuk fel álmainkat.

erdon.ro

Száz éves a huszadik század legnagyobb, egyben legdilettánsabb hitszegése
1916 augusztus 27-én éjjel a Kárpátok szorosainak csendjét éktelen fegyverropogás és ágyúdörgés törte meg. A Román Királyi Hadsereg megtámadta az Osztrák-Magyar Monarchiát. A románok esküszegést követtek el, végigdúlták Erdély délkeleti részét – de legalább még bénák is voltak. Száz esztendős a huszadik század legnagyobb, egyben legdilettánsabb hitszegése.
A román politikai elitnek lényegében az ország 1877-es megalakulása óta (sőt, igazából már jóval korábban is) dédelgetett álma volt, hogy Havasalföld és Moldva után a „harmadik román államot” Erdélyt is bevonják a „nagy egyesülésbe". Ennek akkor még persze semmilyen reális esélye nem volt, ráadásul Románia az orosz katonai segítség mellett Bécs diplomáciai támogatásával nyerte el függetlenségét az Oszmán Birodalomtól. 1883-ban katonai szövetségre is léptek a Monarchiával, mely szerint a két ország köteles hadba lépni egymás mellett, ha valamelyiküket támadás éri. Az egyezményt ötévente megújították, utoljára 1913-ban fogadtak barátságot – hogy aztán három esztendővel később Románia hátba támadja a három fronton harcoló Monarchiát.
A fordulatot az I. világháború kitörése hozta meg – igaz Tisza István már 1914 nyarán is biztosra vette, hogy Bukarestre nem lehet számítani. Sőt, egyik legfontosabb érve az volt Szerbia megtámadása és a világégés kirobbantása ellen, hogy a Kárpátok védtelenül mAradnak. A miniszterelnök aggodalmait nem olyan soká igazolta az idő. A háború elején mindkét hadviselő fél megpróbálta a maga oldalára állítani az országot. A Központi hatalmak az akkor már négy évtizede orosz megszállás alatt álló Besszarábia visszaadását ígérték - ám a románok inkább a jóval kecsegtetőbb ajánlattal előálló Antant mellett döntöttek. Ők ugyanis nekik ígérték az évszázados álmot: Erdélyt – sőt, még annál is többet. Az 1916. augusztus 17-én aláírt Bukaresti titkos szerződés szerint ugyanis Románia Erdélyen, a Partiumon és a Bánságon kívül majdnem a Tiszáig megkapta volna az Alföld keleti részét.
Bukarest nem pazarolta az időt, 10 nappal később már meg is indultak a román csapatok, hogy birtokba vegyék a zsákmányt. Több mint 650.000 katonával indítottak támadást a Kárpátok összes járható szorosán.
Ezzel a magyar oldalon mindössze 34.000 ember és összesen 76 löveg nézett farkasszemet.
Hiába figyelmeztetett Tisza hónapokkal korábban több memorandumban is a határ közelében történt gyanús csapatösszevonásokra, a három fronton lekötött, az oroszokkal és olaszokkal szemben véres élet-halál harcot vívó Monarchia hadvezetése nem volt hajlandó (talán nem is tudott volna) komolyabb erőket összepontosítani Erdélybe. Hiába tudott a készülő támadásról a hírszerzés és a kormány - Erdélyt derült égből villámcsapásként érte. Kézdivásárhelyen a magyar és román vámtisztek délután még közösen uzsonnáztak – pár órával később már egymás vérét ontották. A 600 kilométeres határ szinte mindenhol teljesen védtelen volt. Augusztus 27-e pokoli éjjelén csendőrök, vámosok, vasutasok, és sok helyütt egyszerű helyi lakosok vetették magukat az idegen áradat elé. Nagy többségük hősi halált halt, vagy hadifogságba került – ahonnan aztán szintén rengetegen nem tértek vissza.
A román előrenyomulás azonban így is lassú és akadozó volt. Szeptember közepéig mindössze Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak el. Holott az eredeti terv szerint néhány nap alatt el kellett volna érjék a Marost. A nehézkes offenzíva oka elsősorban a haditerv átgondolatlansága volt. Elsőre jó ötletnek tűnt, hogy minden hágón, az egész határ vonalán egyszerre támadjanak, ám így erejük szétforgácsolódott nem is tudtak kialakítani sehol egy olyan súlypontot, ahol nagy erőkkel áttörhettek volna. Komoly problémát jelentett a román katonák alacsony harci morálja, és a katasztrofális fegyelmezetlensége. A koldusszegény, szinte írástudatlan regáti parasztfiúkat elvakították a Kárpátok túloldalán tapasztalt, az otthonihoz képest mesés jólétnek számító állapotok.
Vad rablásba, és fosztogatásba kezdtek, a kormány által terjesztett gyűlöletpropaganda pedig sok helyütt embertelen gaztettekre, vérengzésekre, kínzásokra sarkallta őket.
Kommandón például nem csak az összes csendőrt, de a laktanya közelében élő civileket - köztük számos asszonyt - is lemészárolták. Kifosztották Brassót, porig égették Csíkszeredát.
A kétségbe esett lakosság fejvesztve menekült a megvadult balkáni horda elől – méghozzá nemzetiségre való tekintet nélkül.
A román katonák sokszor ugyanúgy elhajtották a román parasztok állatait is, s, ha magyart, vagy szászt nem találtak, megerőszakolták a román asszonyokat is. Hódítókként érkeztek, és a szemükben mindenki meghódított alattvaló volt. Akadtak persze olyan helyi románok, akik hitték, hinni akarták, hogy „felszabadítóik” érkeztek el. A leggátlástalanabb és legelvakultabb kollaboránsokon kívül azonban hamarosan ők is keservesen csalódtak. A legtöbben azonban már eleve értetlenül fogadták, mit akarnak tőlük hegyen túlról érkező szegény, rongyos, és minden mozdítható dolgot ellopó „testvérek”. Ferdinánd román király csalódottan jegyezte meg, hogy „az erdélyi románok ellenségként fogadták testvéreiket”.
Nicolae Iorga Bukaresti képviselő pedig így panaszkodott: „Egyetlen üdvözlet sem hangzott el a helyi románok szájából, amikor csapataink átlépték a határt.”
Az offenzíva szeptember közepén végleg kifulladt. Ebben a szívós magyar ellenálláson túl komoly szerepe volt az ősz elején meginduló, Mackensen tábornok vezette német-bolgár-török támadásnak a Balkánon. Hamarosan Erdélybe is megérkezett az osztrák-magyar és német erősítés. S így Falkenhayn tábornok vezényletével megindulhatott az ellencsapás.
A döntő fordulat napra pontosan egy hónappal a betörés után érkezett el: szeptember 26 és 29 között, Nagyszeben mellett, négy napos, öldöklően kemény ütközetben szétverték az 1. román hadsereget. A 2. hadsereg délen gyorsan visszavonulóra fogta, de a persányi-hágónál október 5-én utolérték, és megsemmisítő vereséget mértek rájuk is. Az utolsó felvonás Brassó felszabadítása volt október 7-én. Két nappal később már egy román megszálló se mAradt Erdély földjén.
Az ellenség üldözése a határ túloldalán is folytatódott. December hatodikán a Mikulás már Bukarestben tehette be ajándékait a magyar és német katonák bakancsába.
Lucian Boia történész szerint Magyarország 1916-os megtámadása "őrültség" volt, amelyért a felelőtlen Bukaresti politikai elit a felelős. A professzor tavaly megjelent "Vesztesek és győztesek" című munkájában azt írja, Románia csak a történelem példátlan kegyének köszönheti, hogy a háború végén végül mégis sikerült birtokba vennie Erdélyt. Az akkori román vezetők nevével ma minden nagyobb romániai városban találkozhatunk, ám Boia leszögezi: ha rajta múlna, ő bizony egy utcát se nevezne el egy ilyen kudarcot vallott garnitúráról.
Ám az 1920 utáni román történetírás hőstörténetet faragott a csúfos vereségből, s ma az ország dagadó kebellel ünnepli a hetek alatt összeomló offenzíva századik évfordulóját.
Balogh Gábor
[Forrás: Alfahír]
itthon.ma

Újabb rajzfilmet készített a Legendárium csapata
Legújabb alkotásában a gyergyói táltos asszony mondáját animálta a Legendárium csapata, a rajzfilmet szeptemberben láthatja a nagyközönség. Az előző animációkhoz képest igyekeztek nagyobb szerepet adni az egyes tárgyaknak, ezáltal érdekesebbé, székelyesebbé téve a történetet.
A Legendárium csapatának legújabb rajzfilmje, amelyet nekünk is megmutattak a szerzők, a gyergyói táltos asszony mondáját dolgozza fel. A történet szerint egy javasasszony megjósolja a gyergyóiaknak a közelgő tatárjárást, azt is elmondván, miként győzhetik le a támadókat. A székelyek hallgatnak a nőre, harcosoknak öltöztetik be az összekötött kévéket, így elijesztik az ellenséget – vázolta röviden a feldolgozott mondát Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi rajzfilmkészítés ötletgazdája. „Hasonló történetekkel találkozunk más népek folklórjában is, ez most a gyergyóiak története” – összegzett.
A rajzfilmben egy öreg székely bácsi meséli el a mondát Zetének, miközben a malomban őrlik a gabonát. „A vízimalom nyilván nem része a mondának. Azért került bele a rajzfilmbe, mert egy igazi gyergyói életképet szerettünk volna megjeleníteni, emléket állítva a Békény pataka mentén gyakorolt mesterségnek” – magyarázta Fazakas. Ma már csupán egy malom működik a környéken, amelyet múzeumnak rendeztek be. A Legendárium csapata a helyszínen fényképeket készített, ezeket pedig felhasználták az animációs munka során. A képkockákon valós helyszínként megjelenik a Tatárhalom, állítólag oda temették a csatában elhunyt tatárokat. A rajzfilmben három- és kétdimenziós animációt is használtak, utóbbi a visszaemlékezést hivatott szimbolizálni.
Novemberig a tanulás lesz a tizennégy tagú csapat fő tevékenysége, többek között Toró Annamária világhírű animátor, Ken Fountain, a DreamWorks Animation egyik munkatársa és Rofusz Ferenc Oscar-díjas rajzfilmrendező is képzéseket tart nekik. „Ezután nekifogunk a nagy sorozat legyártásának, amelyben tízpercesek lesznek az epizódok” – közölte Fazakas Szabolcs. Az eddig elkészült rajzfilmeket – melyeknek már angol szinkronos változatuk is van – feljavítják, illetve bővíteni fogják, továbbá új mondákat, legendákat is vászonra visznek. A projekt lényege, hogy az új sorozatot külföldi tévécsatornák is levetíthetik, ezáltal öregbítve a Székelyföldi régió és Udvarhely hírnevét. „Nem akarunk Hollywooddal versenyezni, de biztos vagyok benne, hogy csak jót tesz a régiónak, ha itt gyökeret ver a rajzfilmstúdió. A külföldi nézők majd meg akarják tekinteni a legendák helyszíneit, ez pedig fellendítheti a turizmust” – magyarázta Fazakas.
Mikor láthatjuk? Gyergyószéken jövő hónapban szeretnék bemutatni a Táltos asszonyt – amikor az iskolás gyerekek is visszajöttek a vakációról –, lehetőleg olyan helyszínen, ami a műben is szerepel. Természetesen az udvarhelyi közönségről sem feledkeztek meg az alkotók, a városban szintén szeptemberben lesz a premier. Külön bemutatókat terveznek a gyerekeknek, továbbá a felnőtteknek előadásokat is tartanak majd a rajzfilmekben szereplő helyszínekről.
Fülöp-Székely Botond |
Székelyhon.ro

Nemzetközi hadtörténeti szimpóziummal
Románia háborújára emlékeznek
Vasárnap kezdődött és holnap ér véget a Románia 1916. augusztusi első világháborús hadba lépésének centenáriuma alkalmából szervezett, magyar és román történészek részvételével rendezett nemzetközi hadtörténeti szimpózium, melynek első napi előadásait a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi karának épülete látta vendégül. A rendezvénysorozat tegnap, valamint ma Brassóban határjárással és dokumentumfilm-bemutatóval folytatódott. A tudományos program holnap Marosvásárhelyen, a Bernády Házban tartandó előadásokkal zárul, illetve itt is bemutatják az 1916 – Erdélyi elégia című dokumentumfilmet.
A vasárnapi tudományos program Koszta István hadtörténelmi író, újságíró köszöntőjével vette kezdetét, majd a résztvevőket a házigazda Sapientia részéről Dávid László rektor, a főtámogató Csíkszeredai Magyar Főkonzulátus nevében Lukács Bence Ákos konzul, az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről Sipos Gábor elnök üdvözölte. Az első világháború keleti frontjain készült eredeti fotókból álló kis kiállítás is nyílt, melyet Cseke Gábor író nyitott meg.
A román hadba lépés
1916. augusztus 27-én a Román Királyság az antant hatalmak oldalán belépett az első világháborúba, Erdély megtámadásával. Az akkor hét és fél milliós lakosságú Románia lélekszámához képest óriási, 800 ezer fős hadigépezetet állított fel mintegy 400 ezer fegyveressel. Ennek háromnegyede indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, hogy megkaparintsa a régóta áhított Erdélyt. Ma már tudott, hogy a román támadás egyáltalán nem váratlan árulás volt, a meglepetés csupán annyi volt benne, hogy a románok a Monarchia hadvezetése által vártnál két héttel korábban támadtak. Bukarest addig papíron ugyan a központi hatalmak szövetségese volt – a hármas szövetség kültagjaként már 1883 óta, és legutóbb 1913-ban írta alá Károly király a szövetségi szerződést Németországgal és a Monarchiával, de ezt a német származású Hohenzollern-ági román uralkodó sosem ratifikáltatta a Bukaresti parlamenttel. Az első világháború kitörésekor Románia már eleve a semlegességet választotta, és a németbarát Károly halála, illetve Ferdinánd trónra lépése után egyre erőteljesebbek lettek az antantbarát hangok. A papíron létező német–osztrák–magyar szövetség a szerződés titkossága miatt nem volt szélesebb körben ismert.
A monarchia hadvezetése tisztában volt azzal, hogy Erdélyt csak látszólag védik jól a Kárpátok, a sok szoros és hágó számos átkelési lehetőséget kínált egy támadás eshetőségére, erődrendszer kiépítésére viszont nem volt pénz, továbbá számos katonai vezető gyanakvását elaltatta az 1883-as szövetségi szerződés. A még a háború előtti tervek azzal számoltak, hogy a védtelen hágókon beözönlő románokat az erdélyi népfelkelők, csendőrök és kisszámú katona feltartóztatja a Maros–Kis-Küküllő vonaláig, amíg a Monarchia erősítése meg nem érkezik.
Lényegében így is történt. Bukarest hosszas sürgetésre 1916. augusztus 17-én aláírta a titkos szerződést az antanttal, elkötelezve magát a hadba lépésre és arra, hogy semmi esetre sem köt különbékét a központi hatalmakkal, cserébe pedig megkapja Magyarország területét egészen a Tiszáig. Ám a románok eltaktikázták magukat, túl sokáig vártak, lekéstek az orosz Bruszilov- offenzíva első feléről, amelynek célja a központi hatalmak összeroppantása volt – jobb időzítéssel kiüthették volna a négy fronton is a csodával határos módon kitartó Ausztria-Magyarországot. Végül augusztus 27-én éjszaka 300 ezer emberrel 18 különböző ponton, csaknem tízszeres túlerővel rohanták le a szinte teljesen védtelen Erdélyt, miközben a Monarchia két- három millió fős hadserege három fronton harcolt.
Szeptember közepéig a támadók elfoglalták Brassót és Csíkszeredát is, miközben az Erdély felmentésére átdobott 9. német és az összeszedett 1. osztrák–magyar hadsereg lassan tudott felfejlődni, mert a vasútvonalat leterhelték a menekülők.
Szeptember közepére azonban a központi hatalmak hadseregei is felkészültek a válaszra, és bár létszámuk alulmúlta a románokét, harcértékben messze erősebbek voltak. Az orosz fronton edződött monarchiabeli katonák és a Falkenhayn által vezetett német hadsereg nagy erővel tört előre, és városról városra felszabadította Erdélyt. Időközben az Ókirályságban mAradt százezres román hadsereg sorsa sem alakult jobban, amelynek a bolgár–román határt kellett volna tartania az erdélyi offenzíva ideje alatt: az August von Mackensen német tábornok által megszervezett Dunai Hadsereg nemcsak a románokat, hanem a felmentésükre érkező orosz seregeket is szétverte. A románok védekezésre kényszerültek Erdélyben is, de nem bírták a nyomást, az osztrák–német–magyar csapatok három hét alatt tönkreverték őket. Októberben a harcok már áthelyeződtek a Román Királyság területére. A román ellenállás villámgyorsan felmorzsolódott, Mackensenék október végén bevonultak Konstancára, az erdélyi hadsereggel egyesülve pedig a központi hatalmak seregei elfoglalták a Bukarest környéki erődrendszert is, és 1916. december 6- án bevonultak a román fővárosba.
A román hadsereg csaknem teljesen megsemmisült, Ferdinánd király Jászvásárra menekült, az ország teljes meghódítását csak a megérkező cári seregek, valamint az angol és francia fegyverszállítmányok tudták megakadályozni. A front megmerevedett, a Román Királyság háromnegyede német és osztrák–magyar megszállás alá került: a németek rengeteg kőolajat termeltek ki a román mezőkről, a monarchia pedig tulajdonképpen az innen nyert élelmiszerkészletekből tudta ellátni hadseregét a következő évben.
A román hadsereg francia kiképzőtisztek és fegyverzet segítségével jelentősen megerősödött, azonban Oroszországot 1917 végére kiütötte a háborúból a bolsevik hatalomátvétel, a románoknak egyedül pedig esélyük sem volt. Ezért Ferdinánd fegyverszünetet, majd 1918 májusában békét is kötött a központi hatalmakkal, amelynek értelmében Bulgária megkapta Dobrudzsát, a Monarchia pedig mintegy 5600 négyzetkilométernyi határsávot a Kárpátokban, míg Romániát Besszarábiával kárpótolták. Ferdinánd azonban ezt a békeszerződést sem ratifikáltatta a parlamenttel, és a hadsereget sem szerelte le, hiába írta elő azt az egyezmény. Így a Monarchia tervei között szerepelt, hogy 1918 őszén erővel szerez érvényt a lefegyverzésnek, erre azonban a központi hatalmak veresége és Ausztria-Magyarország szétesése miatt már nem kerülhetett sor. A román hadsereg pedig ismét megindult Magyarország ellen, másodszor már sikerrel.
Diplomáciától a gazdasági vonatkozásokig
A szimpózium keretében vasárnap Románia hadba lépésének diplomáciai előzményeiről Hajdu Tibor Budapesti kutató értekezett. A nagy orosz visszavonulás és a román beavatkozás dilemmáját Cosmin Ionita Bukaresti történész előadása dolgozta fel. Románia helyéről az osztrák-magyar vezérkar stratégiai tervezésében Pollmann Ferenc Budapesti tudományos kutató mutatott be előadást. A romániai zsidóság első világháborús részvételéről Lucian Nastasa-Kovács Kolozsvári kutató értekezett. Báró Arthur Arz von Straussenburg vezérezredesről, az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének utolsó vezérkari főnökéről és megbízott főparancsnokáról, Erdély védőjéről Balla Tibor Budapesti hadtörténész adott elő, Románia hadba lépésének a dunai hajózásra gyakorolt hatásáról a szintén Budapesti Krámli György kutató tartott előadást. Nastasa-Kovács Annamária Kolozsvárról dokumentumértékű fényképeket bemutató előadással jelentkezett.
A rendezvénysorozat tudományos programjának holnap délután, a Bernády Házban 16 órától esedékes záró részében Nagy Botond Sepsiszentgyörgyi levéltáros A háború megjelenése a határszéli Háromszék vármegye gazdasági mutatóiban címmel tart előadást. Erdélyi vasúti alkalmazottak a nagy háború forgatagában címmel Gidó Csaba Székelyudvarhelyi kutató értekezik. A román betörést követő menekülés kutatásának forrásait Veres Emese Budapesti kutató előadása mutatja be, míg A román betörés történetének forrásai a Marosvásárhelyi református levéltárban címmel Berekméri Árpád-Róbert tart előadást.
Az értekezéseket követően Koszta István és Marossy Géza 1916 – Erdélyi elégia (Székely Kálvária) című dokumentumfilmjét is bemutatják.
Benedek István
Népújság (Marosvásárhely)

Lezárult az eddigi legsikeresebb Forgatag
Kilencvenezren vettek részt az elmúlt hétvégén megszervezett Vásárhelyi Forgatagon. A szervezők szerint az eddigi legsikeresebb rendezvénysorozatot zárták.
Alapvetően jól sikerült az idei Vásárhelyi Forgatag, értékelte lapunknak a vasárnap este lezárult Marosvásárhelyi rendezvénysorozatot Portik Vilmos főszervező, aki szerint bár voltak negatív visszajelzések is, a többség elégedett volt az új helyszínnel és programokkal.
„A családosok örültek, hogy a Ligetbe költöztünk, hogy árnyas helyen játszhattak a gyerekeik” – fogalmazott Portik. A szervezők számításai szerint Marosvásárhely lakosságának egyharmadát sikerült megmozgatni, valamelyik rendezvényre kihívni. A gyermekprogramok mellett nagy népszerűségnek örvendett a borudvar és a Szféra, de a Színházi Forgatag rendezvényein is telt ház volt. A Facebook közösségi portálon azonban negatív hozzászólások is megjelentek. „Vásárhelyre mindig jellemző volt olyan kisebb csoportok léte, melyek mindig elégedetlenek valamivel, nem arra összpontosítanak, ami jó, csakis a negatívumokra” – reagált ezekre Portik. Elmondta, minden megjegyzést, véleményt figyelembe vesznek, elemeznek, és levonják belőle a tanulságokat, hogy jövőre még jobb rendezvényt szervezzenek.
„Talán ez volt a legsikeresebb Forgatag, a helyszín, a folyamatos bővítés, fejlesztés szempontjából is” – értékelte a rendezvénysorozatot Soós Zoltán, a másik főszervező. A hiányosságokról szólva úgy vélte, jövőre a nagyszínpad elhelyezésén és programjain kell majd változtatni, hogy azt jobban megközelíthesse a közönség, illetve a „nosztalgiaegyüttesek” mellett másokat is meghívnának. Mindemellett úgy vélte, a közönség jól szórakozott. Mivel a Forgatag egyes programjainak szervezését civil szervezetek vállalták, velük is leülnek a főszervezők, és átbeszélik, hogy melyek voltak a legsikerültebb rendezvények, illetve milyen változtatásra lesz szükség a jövőben. Talán a közönség kiszolgálása, a tér optimálisabb kihasználása az, amin még dolgozni kell, tette hozzá Portik Vilmos.
Telt házas koncertek
A szervezők kedden összesítették a fesztivál adatait. A becslések szerint a 367 programpont több mint 90 ezer látogatót vonzott, legtöbben az esti koncerteken vettek részt, mindenik este megtelt a sportcsarnok előtti tér. A Ligetben mintegy 18 ezer ember fordult meg naponta. Az Aranykakas udvarán megrendezett programok közül a slam poetry bajnokság vonzotta a legtöbb embert. A borudvarban a négy nap alatt 2082 pohár nedűt töltöttek ki, a borfogyasztók 60 százalékban fehérbort ittak, 20 százalékban fogyott a rozé, illetve a vörösbor. A szervezők számításai szerint 3–4 ezer ember járt a Forradalom utcai udvarban.
Kontinenseken átívelő nosztalgia
A Marosvásárhelyiek világtalálkozója immár negyedik alkalommal hívta haza az elszármazottakat. A délelőtti pikniken és az esti gálán összesen 1500-an vettek részt, főként Marosvásárhelyiek és magyarországiak, de volt, aki Dániából, Svédországból, Izraelből vagy az Egyesült Államokból érkezett haza nosztalgiázni. A Forgatag idején mindennap megtelt a Kultúrpalota is, szerdán a nyitógálára, csütörtökön az operettgálára, pénteken Csányi Sándor előadására, szombaton a világtalálkozó gálájára tértek be a vásárhelyiek, vasárnap délelőtt verbunkverseny, délután nótaest csalogatta a közönséget.
Az első alkalommal megszervezett Erdélyi Pálinka- és Párlatversenyre több mint harminc termelő több mint száz mintát küldött be, közülük 17 bizonyult aranyérmesnek. A verseny győztese az oroszhegyi Ambrus Levente vilmoskörtéje lett, a Forgatag Pálinkája címet pedig a Székelyudvarhelyi Mátyás József feketeribizli-pálinkája nyerte. A vásárhelyi rendezvény vasárnap este a magyarországi Bikini együttes koncertjével ért véget.
Antal Erika |
Krónika (Kolozsvár)

Ápoljátok az Úz-völgye szellemét
A kegyelet, az emlékezés és az imádság hozott ide
1994-ben dr. Szőcs Dániel Sepsiszentgyörgyi háborús veterán kezdeményezésére és vezetésével egy lelkes kis csapat a helyszínen kopjafás emlékművet állított az I. és II. világháborúban egyaránt hadszíntérré vált Úz-völgyében elesett katonák tiszteletére. Ezzel a nemes gesztussal és az utána következő szerény főhajtással kezdődött az augusztus 26-án immár 22 esztendeje megismétlődő tisztelgés a haza védelmében itt elesett magyar és német hősök sírjai előtt. Nem feledkeznek meg azonban a támadást végrehajtó és ennek során életüket vesztő román és szovjet katonákról sem, ezért évről évre nekik is jut egy szál virág.
A megemlékezés mára már jócskán túlnőtte a kezdeti kereteket, és az évforduló napján az Úz-völgyi haditemető a hős elődök emlékét ápoló unokák és dédunokák találkozóhelyévé vált. Ilyenkor ugyanis a Kárpát-medence közelebbi és távolabbi szegleteiből egyaránt elindulnak a mára már összesen nyolc ország fennhatósága alatt élő magyar utódok, hogy személyesen róhassák le kegyeletüket felmenőik földi útjának végső állomásánál.
Ádáz harcok helyszínén
Sajnos ezrek lelték e gyönyörű, hegygerincek által övezett helyen halálukat, hiszen a Kárpátok egyik átjárójaként a völgy mindkét világégés során ádáz harcok helyszíne volt. 1916. augusztus 27-én ugyanis a hadüzenet nélkül betörő román, majd 1917-ben az orosz csapatok ellen kellett a hazát védelmezni, 1944. augusztus 26-án pedig a román köpenyegfordítás következtében beözönlő szovjet haderővel szemben. A csíkszentmártoni tanács jóvoltából erre az évre elkészült és a temetőt körbevevő kőkerítésen elhelyezett többnyelvű táblák tanúsága szerint az I. világháborúban 650 magyar, osztrák és német katona lelte itt halálát, a II.-ban pedig több mint 2500, és a szovjetek vesztesége meghaladta a 15 ezer főt.
A már kialakult hagyományokhoz híven, a megemlékezés nemzeti imánk eléneklésével indult, majd ökumenikus szertartással folytatódott Péter Sándor nyugalmazott, Csintalan László csíkdelnei és Vakari Béla csíkszentmártoni római katolikus plébános, valamint Bucsi Zsolt Sepsiszentgyörgy vártemplomi református, Molnár Veress Pál, Erdélyből elszármazott svédországi evangélikus lelkipásztor, illetve Kondor Ádám teológus jelenlétében.
„A szülőföldért nekünk is meg kell küzdenünk”
Ft. Csintalan László a következő szavakkal köszöntötte a szép számban egybegyűlteket: a kegyelet, az emlékezés és az imádság hozott ide, az Úz-völgyébe, amely azonban szomorú események színhelye is volt az I. és II. világháborúban. Éppen ezért arra kérjük a Jóistent, hogy ez a környék ismét azzá váljék, amivé teremtette: az emberi tevékenység és munkásság, a nyugalom és béke helyszínévé – fogalmazott.
– Az, hogy mi lovat-, huszárt-, szekeret-, autót-, motort- és embertpróbáló úton jutottunk el e Jóistentől megáldott gyönyörű helyre, egyben azt is jelképezi, hogy a szépért, a jóért és magáért az életért is meg kell küzdeni, áldozatot kell hozni. Úgy, ahogy azok is áldozatot hoztak, akik az Úz-völgyében életüket adták az I. és II. világháborúban, hiszen a Szent István által alapított országot, szülőföldjüket és családjaikat védték. Istennek hála, hogy két kivételt leszámítva, az itt jelenlévőknek nem kellett átélniük a háború borzalmait, azonban a béke is meg kell minket tanítson arra, hogy az életért, a szülőföldért, a Jóisten adta és Szent István által behatárolt szülőföldért nekünk is meg kell küzdenünk mindennapjainkban. Mert amint egykor Márton Áron püspökünk mondta, „az emberi történelem nem gazdátlanul rohanó szekér. Nem fog elkövetkezni a tiszta ész uralma, amely minden bajt egy csapásra megold. Az emberi történelem célját és irányát a Teremtő Isten határozta meg, végrehajtását az emberre bízta, de a cél és irány fölött az emberiség megváltója, Jézus Krisztus őrködik szuverén hatalommal. És ezért a mindennapi élet áldozatát a mindenkor élő, minden nyelvű, minden nemzetiségű és minden fajú embernek meg kell hoznia, így nekünk is, székely magyaroknak” – hangsúlyozta szentbeszédében Vakari Béla plébános.
A gyökereket kell megkeresni
– Isten úgy teremtett meg bennünket, hogy jónak látta még egy feladattal megbízni e nemzetet, mégpedig éppen azzal, hogy mAradjon meg magyarnak. Ha pedig ez megtörténik, velünk lesz az Ő áldása és az általa ránk rótt feladat nem válik teherré. A mai világban azonban még van egy nagyon fontos feladatunk, mégpedig az, hogy mAradjunk meg kereszténynek – jelentette ki igehirdetésében Bucsi Zsolt lelkipásztor.
Molnár Veress Pál, a skandináviai és baltikumi magyar diaszpóra lelkipásztora is az előtte szólókéhoz hasonló töltetű gondolatokat fogalmazott meg: „Ha egykor égig érő fáinknak már csak az emléke mAradt ránk, életbevágóan fontos volna a föld alatt még meglévő gyökereket megkeresni, ápolni és gondozni. Hiszen azokból a gyökerekből, melyeket ápolt a föld, s melyeket eltakart, még nőhet ki új sarj.”
A szentáldozás és Úrvacsoraosztás után a házigazda tisztjét ellátó Csíkszentmárton község nevében annak polgármestere, Gergely András emelkedett szóra, aki abbéli megelégedettségének is hangot adott, hogy évről évre egyre többen látogatnak erre az őseink vére által megszentelt helyre. Szomorú viszont, hogy a 22 évvel ezelőtt még népes frontharcos csapatból mára csak a Sepsiszentgyörgyi Bartha Mihály és a kápolnási Lőrincz Gábor lehet jelen. Örömmel jelentette be ugyanakkor, hogy erre az alkalomra a sírkertet végre védőfallal körbe tudták venni, az oldalára pedig négynyelvű tájékoztató táblát is elhelyeztek a hely rendeltetéséről. Jó lenne ugyanis, ha mindenki tudná, hogy nemcsak a magyar és velük szövetséges osztrák és német, hanem a rájuk támadó román, orosz és más nemzetiségű katonák előtt is leróják kegyeletüket az ide látogatók. Hiszen ők parancsot teljesítettek és kötelességüknek tettek eleget.
A polgármester beszéde után a Sepsiszentgyörgyi v. Bartha Éva nemzetes asszony tolmácsolta az Úz-völgyi megemlékezések elindítója, hajtómotorja és lelke, dr. Szőcs Dániel ez alkalomra papírra vetett gondolatait. Az egykori frontharcos ugyanis előrehaladott kora (92 esztendő) és gyógyíthatatlan betegsége miatt idén már nem vehetett részt az ünnepségen. Őt idézzük: „Kedves testvéreim! Ápoljátok és őrizzétek meg Úz-völgye szellemét, adassék tisztelet a hősök emlékének és az életben mAradtaknak, akik védték hazájukat, védik szülőföldjüket, anyanyelvüket, magyar nemzeti identitásukat.”
Ezt követően, az évek során kialakult hagyománynak megfelelően, a szentivánlaborfalviak három, magukkal hozott postagalambot bocsájtottak útjukra, majd férfi dalárdájuk az alkalomhoz illő katonadalokat adott elő Kelemen Alpár karnagy vezényletével. E rövid fellépés, valamint a Háromszéki Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, Csíkszék és Udvarhely huszárainak, a miskolci Honvéd Hagyományőrző Egyesület katonáinak, és az ugyancsak Háromszéki vitézi rendek tagjainak jelenléte hangsúlyosan hozzájárult a főhajtás ünnepélyesebbé tételéhez.
A megemlékezés koszorúzással, a már említett tájékoztató tábla megszentelésével, megáldásával és a székely himnusz közös eléneklésével ért véget, majd a jelenlévők közös ebéd elfogyasztásával, beszélgetéssel, nótaszóval és lovas felvonulással fűszerezve folytatták és fejezték be a ritka együttlétet.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Virtuális fotókiállítás Udvarhelyszék múltjáról
Honlappal és tárlatbővítéssel ünnepelte a Székelyudvarhelyi Kováts Fényképészet a magyar fotográfia napját. A tervek szerint évente legkevesebb háromszáz digitalizált fotót osztanak meg a honlap látogatóival a családi archívumból. A képek történeteit az udvarhelyiekkel együtt szeretnék írni.
A nagy múltú Székelyudvarhelyi képíró család tulajdonában lévő 80 ezer fotónegatívból eddig több mint kétezret digitalizáltak, ezekből egyelőre hatvan képet töltöttek fel a honlapra. Ezt a Kováts István Fotóarchívum Egyesület és a Kováts Fényképészet hozta létre. Úgy tervezik, hogy évente legalább háromszáz képpel gazdagítják az egyfajta fotómúzeumként megálmodott weboldalt – mondta a hétfői eseményen Kováts Szidónia. „Otthonról bárki megkeresheti magát a felvételeken, ugyanakkor segíthet a kép történetének feltárásához. Ha van hiteles információja vele kapcsolatban, hozzáírhatja. Számítunk az udvarhelyiek segítségére, hiszen csak velük közösen tudjuk ezt működtetni” – tette hozzá.
A magyar fotográfia napja alkalmából a Kováts Fényképészet nyolc képpel bővítette a három éve létrehozott szabadtéri tárlatát. A fényképészet udvarán megtekinthető kiállítás a korabeli Székelyudvarhelyt mutatja be. „Igyekeztünk olyan képeket választani, amelyek tömören vázolják az egykori városképet, a polgári életet. Azokra az egyre gyakrabban betérő turistákra gondoltunk elsősorban, akiknek fogalmuk sincs Udvarhelyről” – mondta a tárlatról és a célközönségről ifj. Kováts Árpád.
A fekete-fehér felvételek a fényképész család első két nemzedékének képviselői által népéleti jeleneteket mutatnak be, ugyanakkor a korabeli udvarhelyi színjátszást, valamint a hajdani tűzoltóegylet tevékenységét tárják a látogató elé. Megtekinthetik még többek között a Szejkén egykor létezett síugrósáncról készült fotót is, amelyről ifj. Kováts Árpád tudomása szerint akár negyven métert is lehetett ugrani, valamint a Budai 11-es és Székelyudvarhely csapatának múlt század eleji futballmérkőzésén készült csapatképet is.
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro

Készülhet a Berde Mózsa-szobor
Megszavazta a Sepsiszentgyörgyi önkormányzat a Berde Mózsa-szobor állításához szükséges anyagi hozzájárulást, ezzel az utolsó akadály is elhárult a szoborállítás útjából. Mint ismert, Berde Mózsa egykori kormánybiztos emlékének megörökítésére születése 200. évfordulóján kezdeményezte a szoborállítást a Háromszéki Magyar Sajtóért – Hármas – Alapítvány.
Berde Mózsa a Háromszéki önvédelmi harc egyik meghatározó, ám a köztudatban kevésbé ismert személyisége, aki a kiegyezés után tevékenységével, végrendelete alapján pedig vagyonával állt a közjó szolgálatába – áll a szoborkezdeményező alapítvány indoklásában. Berde Mózsa székely nemesi családban született 1815-ben Szentivánlaborfalván, Székelykeresztúron és Kolozsvárott tanult. Ügyvédként tevékenykedett Kolozsváron, 1848-ban országgyűlési képviselőként, majd erdélyi kormánybiztosként dolgozott. Részt vett az erdélyi unitárius egyház tevékenységében, egyházára hagyta vagyonát, ezáltal hozzájárult a Kolozsvári unitárius kollégium megépítéséhez. A Hármas Alapítvány és a Sepsiszentgyörgyi önkormányzat által létrehozott szoborállító bizottság tavaly írt ki pályázatot a szobor elkészítésére, ezt Harmath István Székelyudvarhelyi származású, Magyarországon élő szobrászművész nyerte meg (az ő alkotása a Sugás Áruházzal szemben levő Szent György-szobor). Pályaművében az egész alakos szobor két félből tevődik össze, melyek elöl- és hátulnézetből egynek tűnnek, oldalról viszont más sziluettek, formák jelennek meg. Az Erzsébet park központi lépcsősorának tetejénél, a Bod Péter megyei Könyvtárral átellenben helyet kapó Berde Mózsa-szobor kivitelezését az unitárius egyház kétezer lejjel, az önkormányzat legutóbbi ülésén elfogadott döntés értelmében a város 153 400 lejjel támogatja.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Forgatag-összegző
Új helyszín, új sikerek
Sok szempontból a legsikeresebb rendezvényt zárták augusztus 28-án a Vásárhelyi Forgatag szervezői. A becslések szerint a 367 programpont több mint 90 ezer látogatót vonzott, legtöbben az esti koncerteken vettek részt, minden este megtelt a Sportcsarnok előtti tér forgatagozóval.
A rendezvény sikere többek közt az új helyszínnek is köszönhető, ugyanis kevesebb infrastrukturális problémával találkoztak a szervezők, annak köszönhetően, hogy a Vásárhelyi Forgatag központi helyszíne a Liget volt. Nyilván itt fordult meg a legtöbb ember is, hiszen itt kaptak helyet az olyan nagy érdeklődésnek örvendő rendezvényrészek, mint a Családi Forgatag, a Civil Sarok, az EgészségForgatag, a kézművesvásár, ezenkívül a zenei rendezvények is a Ligetben vagy a Sportcsarnok előtti téren zajlottak.
A Családi Forgatagnak a Liget árnyékos terepe, valamint a már eleve ott lévő játszótér tökéletes helyszíne volt, talán ennek is köszönhető, hogy legalább háromszor annyi gyerek volt idén, mint a múlt évben. A nekik szóló programok folyton telt házzal zajlottak, de talán a legnépszerűbb a kézművessátor volt, ahonnan sosem "fogytak el" a gyerekek.
A Ligetben amúgy naponta körülbelül 18 ezer ember fordult meg, legtöbben az esti koncerteken, minden este tele volt a Sportcsarnok előtti tér.
Idén Kecskemét testvérváros volt a Forgatag díszvendége. A magyarországi településről közel kilencvenen érkeztek Marosvásárhelyre, és az eddigi legváltozatosabb és legszínvonalasabb programmal színesítették a rendezvény kínálatát.
A Szféra leginkább a fiatalok és természetesen a kortárs művészetek tere volt az Aranykakas udvarán. Ott kétezer embert számláltak. A programok közül a slampoetry bajnokság vonzotta a legtöbb embert, a Vinterio Furniture bútorfelújító work-shopja is nagy népszerűségnek örvendett, valamint a vasárnap esti Riddim Colony koncertre telt meg igazán az Aranykakas udvara.
A Borudvar is külön helyszínen, külön programmal várta idén a közönséget. Öt borászat, valamint két borszaküzlet kínálta a borait, a több mint ötvenféle nedű közt mindenki talált kedvére valót. A négy nap alatt 2082 poharat adtak ki a Borudvarban, a borfogyasztók 60 százalékban fehérbort ittak, 20 százalékban fogyott a rozé és ugyanannyiban a vörösbor. A szervezők számításai szerint 3-4 ezer ember fordult meg a Forradalom utcai udvarban.
A Marosvásárhelyiek Világtalálkozója immár negyedik alkalommal hívta haza az elszármazottakat kicsit együtt ünnepelni. A délelőtti pikniken, valamint az esti gálán összesen 1500-an vettek részt, főként Marosvásárhelyiek és magyarországiak, de volt, aki Dániából, Svédországból, Izraelből vagy épp Amerikából érkezett haza nosztalgiázni.
A Forgatag ideje alatt mindennap megtelt a Kultúrpalota is, szerdán a megnyitó gálára, csütörtökön az operettgálára, pénteken Csányi Sándor előadására, szombaton a világtalálkozó gálájára tértek be a Marosvásárhelyiek, vasárnap délelőtt verbunkverseny, míg délután nótaest csalogatta a közönséget.
Az újdonságok közt említhetjük az I. Erdélyi Pálinka- és Párlatversenyt, amelyre több mint harminc termelő több mint száz mintát küldött be. Az Erdélyi Pálinka Lovagrend tagjaiból összeálló zsűri vakkóstolással, a szakmában ismert 20 pontos értékelési rendszer alapján 17 pálinkát tartott aranyéremre, 27-et ezüstéremre, 21-et bronzéremre érdemesnek. A verseny győztesét, illetve a 2016-os Forgatag pálinkáját a 17 aranyérmes párlat közül újrakóstolással választották ki. A verseny győztese az oroszhegyi Ambrus Levente vilmoskörtéje lett, a Forgatag Pálinkája címet pedig a Székelyudvarhelyi Mátyás József feketeribizli-pálinkája nyerte.
A már említett helyszínek mellett színházi előadásokra, kiállításokra, könyvbemutatókra, városismereti sétákra, valamint gazdasági konferenciára is ellátogathattak a forgatagozók.
Idén először a Vásárhelyi Forgatagnak fővédnöke is volt dr. Kövér László, a magyar országgyűlés elnökének személyében, aki bejelentette, jövőre is vállalja ezt a megtiszteltetést.
Aki nem volt ott, a rendezvény különböző programjaiból ízelítőt kaphat a www.forgatag.ro oldalon, valamint a Vásárhelyi Forgatag facebook-oldalán.
Népújság (Marosvásárhely)

“A fiatalok Európáját éljük” – jelentette ki Antal Lóránt az EU Tábor hivatalos megnyitóján
A rendezvény hivatalos megnyitóján Antal Lóránt a MIÉRT elnöke elmondta, az idei tábornak a “A fiatalok Európája” mottót választották “Azért választottuk ezt a mottót, mert úgy gondolom, hogy a fiatalok Európáját éljük. A Brexit kapcsán is bebizonyosodott, hogy a fiatalok egy biztonságos, szolidáris, lehetőségekkel teli, közös értékeken alapuló Európában szeretnének élni.”- fejtette ki.
Az idei tábor egyik fő témája a 2016-os önkormányzati választások lesznek. Idén a MIÉRT egy sikeres kampányon van túl, ugyanis a RMDSZ listáin szereplő MIÉRT-es fiatalok közül 12 polgármester, 3 megyei tanács alelnök, 16 megyei tanácsos és több száz helyi és megyei tanácsos képviselheti a fiatalok érdekeit az önkormányzatokban. Ez annak köszönhető, hogy az RMDSZ részéről történt egy nyitás a fiatalok fele, és ezt a lehetőséget a MIÉRT meg is ragadta. Az EU Tábor csütörtöki napjának délutáni programja a fiatal önkormányzati képviselőkkel való beszélgetések köré szerveződik. A résztvevők több előadást is meghallgathatnak majd a frissen tisztségbe került fiatal polgármesterek, önkormányzati képviselők céljairől és terveiről.
Elmondta, hogy Jakab Hunor festőművész idén is hozzájárult a Tábor díszletének megtervezéséhez, a Tábor bejáratnál található festmények a Rólad szól! szuperhőseit ábrázolják. A Rólad szól! karaván során is keresték azokat az erdélyi fiatalokat, akik sikeresek valamiben és példát tudnak statuálni a következő generációnak.
A szervezők az idei táborba közel 350 résztvevőt várnak.
Kovács Péter az EU Táborban: támogatni kell, hogy a parlamenti választási jelöltlistákon több fiatal és nő kapjon helyet
A parlamenti választások tétjéről, jelöltállításról és aktuálpolitikai témákról tartott politikai tájékoztatót Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke 2016. július 28-án Zeteváralján, az EU Táborban.
„Ha a spárga és a pukedlizés már nem megy úgy, akkor a balerina is félre szokott állni. Ezt kéne tennie Tőkés Lászlónak is, aki nem tudja elviselni, hogy egykori erdélyi hősből magyarországi tucat politikussá lett, és ezt a frusztráltságát most már nemcsak az RMDSZ-en vezeti le, − amit egyébként már megszoktunk −, hanem utódján, az egyház és politikum együttműködését szorgalmazó Csűry István püspökön is, amit nem hagyhatunk szó nélkül. Tőkés László láthatóan nem tudja lenyelni, hogy míg évekig Tusványoson a vacsoránál, a főasztalnál ült és a legjobb flekkeneket kapta, most pedig csak egy reggeli lágytojással kell beérje.”− hangsúlyozta az ügyvezető elnök.
A parlamenti választások előtti magyar pártokkal való egyeztetések kimenetelét tekintve úgy fogalmazott, a Magyar Polgári Pártnak várhatóan két bejutó helyet ajánlanak, az egyiket Háromszékről, a másikat Udvarhelyszékről vagy Maros megyeből. Egy lehetséges EMNP-s választási stratégiát lemodellezve Kovács Péter kifejtette: az Erdélyi Magyar Néppártnak, amióta megalakult egyetlen célkitűzése van, hogy nekünk ártson, hogy 5 százalék alá vigye a magyar képviseletet. „Ennek megfelelően ősszel majd olyan ajánlattal jönnek az RMDSZ felé, amely jogi szempontból kivitelezhetetlen, politikai szempontból pedig elfogadhatatlan. Ezután megsértődnek, hadat üzennek, és lemondásunkat kérik. Ezt követően független jelölteket indítanak, akik csökkenteni fogják az esélyeket, így kevesebb magyar politikus juthat be miattuk a Parlamentbe” – hangsúlyozta.
Az őszi parlamenti választás jelöltállításkor a kvótarendszer helyett, az RMDSZ-nek azokat a fiatalokat és nőket kell támogatnia, akiknek kivitelezhető terveik vannak, akik vállalják és helyt is tudnak állni a megmérettetésben – hangsúlyozta előadásában Kovács Péter. Szerinte, a váltásra való igény, a megújulás eredményezte azt, hogy a parlamenti választások egyik erős pontjaként, várhatóan több megyében is befutó helyeken szerepelnek új, és egyben fiatal jelöltek is, akiket mindenképpen meg kell mutatni országos szinten.
A fiatalok és a politika viszonyával kapcsolatban kifejtette, egyszer azt a megjegyzést kapta valakitől, jó volna eljutnia az RMDSZ-nek oda, hogy a fiatalok bár utálják, hiszen az azt jelentené, beszélnek róla, elérte az ingerküszöbüket a politika. „A MIÉRT kell legyen a partnerünk abban, hogy tolmácsolja, mit akar a fiatal generáció, melyek a politikával, a Szövetséggel kapcsolatos elvárásaik. Ebben van nektek nagy felelősségetek és tapasztalatotok is, hiszen lebonyolítottátok a nagysikerű Rólad szól-t” – fogalmazott az ügyvezető elnök, majd bejelentette, az iskolásokat megszólító kampány ősszel újraindul, azzal a céllal, hogy minden egyes magyarul tanuló középiskolás véleményét felmérje.
A Szövetség választásokig tervezett céljairól beszámolva elmondta, augusztusban indítják a kényszerűségből külföldre szakadt állampolgárok regisztrációs kampányát, a jelöltállítás szeptemberben zajlik le, október első felében aláírásgyűjtési -, majd a célok és eredmények bemutatására irányuló kampányt ütemeztek, továbbá a mozgósításra és a nyelvi jogok használatának tudatosítására is nagy figyelmet fordítanak.
A demokrácia folyamatos veszélyben van– Ionuț Țața, Pro Democratia Egyesület elnöke “Románia az önkormányzati választások után” címmel tartott előadást Ionuț Țața, a Pro Democrația Egyesület elnöke csütörtök délelőtt a táborban.
Az előadás az egyesület bemutatásával kezdődött. Țața elmondta, hogy a Pro Democratia Egyesületet 1990-ben alapították, egy non profit szervezetről van szó, melyben főként fiatalok tevékenykednek. Elmondta, hogy a 90-es évek után sikerült elérni, hogy több ezer megfigyelője legyen a szervezetnek, a szervezet szerepe ekkor volt a legfontosabb. Létszámuk azóta csökkent, véleménye szerint “az emberek úgy látják, hogy a demokrácia már nincs veszélyben Romániában.”
Az idei lezajlott önkormányzati választásokkal kapcsolatban és a közelgő parlamenti választásokat illetően elmondta, hogy két teljesen különböző szempontról beszélhetünk, hiszen míg a helyhatósági választások alkalmával a jelölt személye a meghatározó, addig a parlamenti választások során a politikai orientáció a döntő.Țața szerint, hogy az új választási törvénynek “köszönhetően” a parlamenti választások során azoknak a jelölteknek lesz esélyük, akik mögött egy erős politikai szervezet áll. Úgy vélekedik, hogy a demokrácia Romániában folytonos veszélyben van, mindig sor kerül olyan eseményekre az országban,amik a demokráciát veszélyeztetik. Ehhez hozzájárul az is, hogy a pártokon belül is kinevezik bizonyos tisztségekre a tagokra és nem demokratikusan választják meg őket.
Elmondta, szerinte a pártok felelősek azért, hogy az emberek bizalma a parlamentben megrendült, hiszen ők jelölték a parlamenti képviselőket, helyenként inkompetens embereket, akik miatt aztán a választók bizalma megrendült a parlament intézményében. Ezért is merült fel több alkalommal a parlamenti képviselők létszámának csökkentése, valamint jogaik.

erdon.ro

A titokzatos „diplomata” (Egy megfigyelt család /21.)
A hetvenes években nem mindenkinek – és nem akármikor – lehetett külföldre eljutni. Ez a megszorítás fokozottan érvényes volt családunkra, különösen családunk férfi tagjaira. A világot mégis látni akarók, különösen a fiatalok körében (de nem csak) elterjedt a városokat, tájakat ábrázoló színes üdvözlőlapok cseréje.
Amolyan gyűjtőszenvedéllyé vált akkoriban. Árpád öcsém is javában hódolt ennek a szenvedélynek, és szerteágazó levelezést folytatott belföldi és külföldi levelezőtársakkal, akikkel kapcsolata jórészt csak a cserére szorítkozott. Ebből az ártatlan szenvedélyéből aztán a Securitate ostobaságának vagy rémlátomásának köszönhetően évekig tartó meghurcolás következett. Lássuk, hogyan. Nekem címzett leveléből (1974. május 16.) másolom ki a következő szövegrészt: „Lenne egy kérésem, ami viszont nem sürgős. Egyik levelezőtársam, aki volt itt, Kolozsváron nálunk tavaly (diplomata), össze akarja állítani az erdélyi városokról készült képeslapok albumát. (...) Leírom, hogy mi érdekelné őt, igaz, lehet, hogy egyes helységekről nem is létezik felvétel: Hosszúfalu, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Parajd, Korond, Homoród, Farkaslaka, Tolvajos-hágó, Csíkszereda, Gyimesi szoros, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Bereck, Torja, Bálványos, Szent Anna-tó.” Öcsém ugyan (tévesen) úgy emlékezett, hogy „diplomás” megnevezést használt, de mivel valamennyi nekem írt levelet megőriztem, kiderül az idézetből, hogy bizony, ő „diplomatát” írt. Ezzel a szóval kiváltotta a Securitate élénk érdeklődését, és mindenképpen igyekeztek kideríteni, ki a „diplomata”, és melyik országot képviseli. Ezek az „ördögöt falra festő”, nevetséges barmok, az öcsémre állított informátorok és operatív tisztek hada készült a (velem is kiegészülő) „kémhálózat” titkára rájönni. Idézzünk tehát tőlük...
Három részletet közlünk a több tucat anyagból csupán a „nagy felderítés” érzékeltetésére. Az elsőben különleges nyomozati eszközök bevetését kérik „Gyógyszerész” („Farmacistul”), azaz öcsém ellen, különös tekintettel a külföldi diplomatával létrejött kapcsolatára, a Kolozsvári magyar nemzetiségűek és az Orvosi Kutatóintézet vonatkozásában. A másodikban több feladatot rónak az operatív részlegre (pl. titkos munkahelyi és házkutatás); terjedjen ki jól képzett vagy kompromittált informátorokkal („Valentina”) a megfigyelés a szüleinkre is. A harmadikban feltételezik egy információkat gyűjtő kémhálózat létrejöttét. Ezért a Bukaresti nyilvántartásban ellenőrizni P. Árpádot, továbbá tájékozódni Puskás Attiláról (Sepsiszentgyörgy) és Vajda Éváról (Szatmár). Van-e olyan személy P. Árpád környezetében, akinek hozzáférése van titkos aktákhoz? Ezt az IMF (Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet) I-es Igazgatóságának (külföldi hírszerzés) tisztje nyomozza ki.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely jelképekről Skóciában
Glasgowban, Skócia legnagyobb városában tartott előadást a székely címer alakulásáról a világ minden tájáról összesereglett heraldikusoknak dr. Szekeres Attila István. A címertani munkásságáról Hargita megyében is ismert történész számol be a 32. Nemzetközi Genealógiai és Heraldikai Kongresszus eseményeiről és dióhéjban összefoglalja előadását.
A székely közösség címerének alakulása annak megjelenésétől addig, amíg a legnagyobb romániai nemzeti kisebbségi közösség, a magyarság autonómiaharcának jelképévé vált (angolul: The evolution of the Szekler community’s coat of arms from the origins until it became the symbol of the Romanian largest minority, the Hungarian community’s autonomy movement.)– ez a barokkos körmondat volt dr. Szekeres Attila István Sepsiszentgyörgyi heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesületet elnöke által a skóciai Glasgowban rendezett 32. Nemzetközi Genealógiai és Heraldikai Kongresszuson tartott előadásának címe. A jeles esemény 2016. augusztus 11-én zajlott Skócia legnagyobb városában, Glasgowban. A kongresszuson való részvételét a Communitas Alapítvány támogatta. Az előadó beszámolója szerint a Nemzetközi Genealógiai és Heraldikai Kongresszusokat kétévente szervezik meg, mindig máshol, főleg nyugati, gazdag címertani hagyományokkal rendelkező országokban, Glasgow előtt Oslo, Maastricht, Stuttgart, Quebec, St. Andrews, Bruge, Dublin, Besancon, Torinó, Ottawa, Luxemburg adott otthont a rendezvénynek.
Mint írja, a kongresszusokra a szakma jeles, nemzetközi szinten elismert képviselőinek előadásait sorolják be. Megjegyezte, hogy a sorba igen nehéz bekerülni, így óriási megtiszteltetés számára, hogy előadása felkeltette a szervezők érdeklődését és meghívták a rangos szakmai rendezvényre. „Valami olyan érzés, mint amikor egy sportoló kijut az olimpiára” – írta Facebook-bejegyzésében. A nemzetközi kongresszuson való részvételének célját így határozta meg az előadó: a címertani hagyományokban gazdag országok képviselőivel megismertetni a székely címertant, ugyanakkor rávilágítani az erdélyi magyarság jelen helyzetére, amikor Romániában napjainkban is üldözik a székely jelképeket.
A beszámoló szerint a mintegy másfélszáz szakember jelenlétében zajló, ötven előadást tartalmazó kongresszuson a glasgowi Trades Hall dísztermében az egyetlen magyar résztvevő a rendelkezésére bocsátott háromnegyed órában mutatta be a székely jelképek alakulását a kezdetektől napjainkig, amikor a romániai magyar közösség az őt megillető jogokért való harcban egyre gyakrabban lobogtatja az egyre nagyobb számban megjelenő székely zászlókat. Az előadás elismerést aratott a közönség körében, a szakemberek hozzászólásaikban a mai székely zászló ugyanazon hibáit kifogásolták, amit az egyesület elnöke többször hangoztatott: a székely címerben és zászlóban nem csillagnak, hanem napnak kellene lennie, ha már csillagot ábrázoltak, annak nem két sarkon kellene állnia, hanem nyolc sugarával az égtájak felé mutatnia, és azt meg semmiképpen nem értették, a hold miért került kissé alább, mint a „csúnya” (ugly) csillag. Előadás közben Szekeres Attila István elővette az általa a kongresszusra hozott, helyesnek tartott székely zászlót, és bemutatta azt. Előadásában Szekeres Attila István kifejtette, hogy a heraldikai szakirodalom régi és új székely címerről tesz említést. Az elsőt úgy határozzák meg, mint kék mezőben medvefőt, szívet és koronát átszúró kardot tartó, könyökben hajlított, jobbra fordult páncélos kart. Utóbbi sokkal egyszerűbb, kék mezőben jobbról naparc, balról növekvő holdsarló. Emez néhol megszemélyesített, máshol nem. Mint írja, a régi székely címert láthatjuk a bögözi református templom szentélyének egyik gyámkövén, a székelyderzsi unitárius templomvár szentélyének gyámkövén, a székelydályai református templom szentélyboltozatán festve és a Csíkcsobotfalván épült csíksomlyói Szent Péter és Pál plébániatemplom egyik szárnyasoltárának predelláján, valamint egy 1601-es zászlóábrázoláson is. A csíkcsobotfalvi és székelydályai régi székely címerben, valamint a gyalogsági zászlón megjelenik a csillag és a holdsarló mint mellékcímerkép. Ez már átmenetet jelent a székely szimbólumok között. Hodsarlót és csillagot ábrázoló címert találunk a Göröcsfalván épült csíkrákosi plébániatemplomban és a csíkszentmihályi római katolikus templomban is. Az elsőben egy zárókövön, a másikban gyámkövön, valamint csonkított formában a Sepsiszentgyörgyi vártemplom szentélyének egyik gyámkövén (itt csupán a holdsarló mAradt meg).
Az előadó kitért arra, hogy a nap és a hold fokozatosan épült be a hivatalos címerekbe a fejedelemség korában. 1580-tól Báthori Kristóf vajdával kezdődően a fejedelmek családi címerük mellett az erdélyi rendek jelképeit is beiktatták címereikbe. Ezek megjelentek címeres pecsétjeiken, pénzérméiken. Szó esett a „székely nemzet pecsétjéről” is, amelyről Barcsay Ákos fejedelemsége idején, az 1659. május 24.–június 15. között Szászsebesen tartott országgyűlésen határoztak. A III. cikkely rendelkezik a pecsétekről: „bizonyos négy pecsétek metszessenek az országnak négy nagyobb rendei szerént, az erdélyi vármegyéké, a másik, a székelységé a harmadik, a szász natióé, a negyedik az Erdélyhez incorporáltatott Magyarország részéjé. (…) A pecsétek ilyenek legyenek: az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insigniájok légyen egy fél sas, környül való írása: Sigillum comitatuum Transylvaniae. A székelységnek légyen egy fél hold és nap, környülvaló irása: Sigillum nationis Siculicae. A szászságé légyen hét kolcsos város, környül való irása: Sigillum nationis Saxonicae. A Magyarország Erdélyhez incorporáltatott részéjé légyen négy folyóviz s a kettős kereszt, környűlvaló irása: Sigillum Partium Hungariae Transylvaniae annexarum. (Magyarország Erdélyhez csatolt részeinek pecsétje). Hivatalosan ekkor törvényesítették a székely rendi nemzet jelképeit: a napot és a holdsarlót – jegyezte meg, hozzáfűzve, hogy a három erdélyi rend bélyegzőjét együttesen használták, azokkal hitelesítettek dokumentumokat. (A Partiumé nem készült el, a törökök elfoglalták Nagyváradot.)
Az előadó kitért arra is, hogy a székely nemzet pecsétnyomóját ezüstből készítették. Belsejében barokk kartusba foglalt fektetett ellipszis – lenyomatában –, jobbról megszemélyesített, sugárzó naparc, balról szintén megszemélyesített, szintén sugárzó, növekvő holdsarló. A pecsétnyomó szélén körbefutó vésett körirat: SIGIL. NATIONIS SICULICÆ. LO ERDELIORSZAGÆ HA. A latin szöveg – SIGIL[lum] NATIONIS SICULICÆ – jelentése: a székely nemzet pecsétje. A mellette levő magyar szöveg töredékének kiegészítése a szász nemzet bélyegzőjére került. Azon a latin szöveg – SIGIL. NATIONIS SAXONICÆ – a mellé került magyar felirat a következő: ROM NEMZETBOL AL. Összeolvasva, megfejtve: HÁROM NEMZETBŐL ÁLLÓ ERDÉLYORSZÁGÉ. Ebből is látható, hogy a pecséteket együttes használatra szánták.
Szekeres Attila István kitért a szimbólumok színvilágára is. Rávilágított arra, hogy a székely nemzet címerének mázai a szokásjog alapján alakultak ki, hiszen természetes volt, hogy az égitesteket kék mezőbe helyezzék, s a nap arany-, a hold meg ezüstmázat kapott. A mázakat jó száz évvel később, 1765-ben jelenítették meg abban az adománylevélben, melyben Mária Terézia királynő nagyfejedelemségi rangra emelte Erdélyt. Az 1765. november 2-án kiállított dokumentumban a címert megfestették. A vörös keskeny pólyával vágott pajzs felső, égszínkék mezejében a csíkból növekvő, kiterjesztett szárnyú, jobbra néző fekete sast jobbról arany naparc, balról megszemélyesített ezüst holdsarló övezi, ám ekkor a holdat megfordították, s a szokástól eltérően fogyóként ábrázolták. A címer alsó, arany mezejében hét vörös bástya jelenik meg. A már ismert, 1659-ben meghatározott rendi jelképek alkotják a címert. Napos-holdas pecsétábra jelenik meg számos Székelyföldi településnek a XIX. század közepe táján vagy a XIX. és XX. század fordulóján készült bélyegzőjén, hol címerpajzsban, hol anélkül.
A napot és holdat mint székely jelképpárost tartalmazó Erdély-címert szerkesztették be az osztrák–magyar kiegyezés utáni Magyar Királyság 1874-es, 1896-os és 1915-ös címerébe. Ugyanúgy az első világháborút követően megnagyobbodott Románia 1921-ben törvényesített, Keöpeczi Sebestyén József által alkotott címerébe negyedik mezőként – emlékeztetett az előadó. Hangsúlyozta, hogy a királyságra utaló jegyektől megfosztva, 1992-ben ezt a címert fogadta el a törvényhozás Románia jelképeként. Ezáltal, közvetve bár, de Románia mai címere székely jelképeket is tartalmaz. A törvényhozás visszahelyezte a királyi koronát a sas fejére – az erről szóló 2016/146-os törvény július 19-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben – jegyezte meg.
A romániai magyar közösség autonómiaharcát zászlajára tűző Székely Nemzeti Tanács 2004. január 17-én Sepsiszentgyörgyön tartott közgyűlésén határozott saját jelképeiről: címerről, zászlóról. A címer kék pajzsban két sarkán álló nyolcágú arany csillag és növekvő ezüst holdsarló látható. A zászló aranysávval vízszintesen vágott fektetett kék téglalap, amelynek felső sávjában az árbóc felől, a heraldikai jobb oldalon egy két sarkán álló nyolcágú arany csillag és egy növekvő ezüst holdsarló látható. A címert a székely közösség címeréből ihletődve, a zászlót 17. század eleji székely hadizászlók mintájára tervezte Kónya Ádám művelődéstörténész. Ezeket a szimbólumokat a 2009. szeptember 5-én Székelyudvarhelyen tartott Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés Székelyföld jelképeivé nyilvánította – vázolta az előadó a székely jelképek legújabb kori történelmét, mondván, hogy a címert kevésbé, ám a zászlót gyakran használják. Mint mondta, a román hatalom üldözi a székely jelképeket, a székely zászló kitűzéséért bírságokat rónak ki az állam hivatalnokai, ezért a Székelyföldön, de egész Erdélyben is a többségében magyarlakta vidékeken egyre szaporodnak a székely zászlók, ünnepeinken, történelmi megemlékezéseinken és főleg tiltakozó megmozdulásainkon egyre gyakrabban lehet zászlóerdőt látni.
A székely zászlót az állandósult használat hitelesítette, a jelkép a romániai magyarság autonómiatörekvésének szimbólumává vált – zárta a glasgowi 32. Nemzetközi Genealógiai és Heraldikai Kongresszuson tartott előadását dr. Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Dolgokról, melyekről sokat fogunk hallani
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke is részt vett szerda este a filharmóniában az RMDSZ megyei szervezetének rendkívüli tisztújító közgyűlésén. Ezt megelőzően a Russmedia szerkesztőségébe látogatott, ahol exkluzív interjút adott.
– Friss hír, hogy december 11-én lesznek a parlamenti választások. Hogyan kommentálja ezt?
– Igazából a december 11-e a szinte egyedüli olyan nap, amikor az alkotmányos, illetve a törvényes előírásokat is betartva, meg lehet szervezni az idei parlamenti választást. Mi, amikor a július eleji SZKT-gyűlést megtartottuk, akkor már a december 11-gyel számoltunk, és amikor a jelöltállítás időrendjét rögzítettük, akkor is ebben gondolkodtunk. Nem ért tehát minket meglepetésként ez a bejelentés. Én a múlt héten beszéltem utoljára erről a kérdésről a miniszterelnökkel. Azt mondtam neki: december 11-ét támogatjuk, ugyanis az az igazság, hogy november 30. és december 18. között lehetett volna választásokat szervezni, és utóbbi az utolsó nap, amikor az alkotmány értelmében ez lehetséges. Így is nagyon kitolódik karácsony fele, tehát véleményem szerint a 11-e a legjobb dátum. Mi erre készülünk, és azt gondolom, hogy előbb-utóbb Romániában rendeződnie kell ezen problémának, hogy ne tolódjon mindig kijjebb. Egy adott pillanatban oda jutunk, hogy karácsony este kell szavaznunk… Rendezni kell ezt valamilyen módon, például alkotmánymódosítással.
– Melyek lesznek a prioritásai az RMDSZ-nek a most kezdődő őszi parlamenti ülésszakban?
– A prioritásokról azért nehéz nyilatkoznom, mert szeptember 1-jén kezdődik az őszi parlamenti ülésszak és a frakciókkal kell előbb ezekről beszélni. Egy dolgot azért látni kell: ennek a parlamentnek az utolsó, csonka ülésszakáról van szó. Ez tetszik, nem tetszik, de azt eredményezi, hogy arról is őszintén beszélnünk kell: érdemben valószínűleg csak szeptemberben zajlik majd törvényhozói munka, azt követően azonban már nem. Kezdődik ugyanis a kampányidőszak. Aki nincs befutóhelyen, azért nem fog bejárni, aki pedig igen, az amiatt, mert kampányol. Nagy dolgokra nem számítunk tehát. A kisebbségi törvénytervezetet napirendre szeretnénk tűzni. Nem azért, mert netalán úgy gondolnánk, hogy ezt el is tudjuk fogadtatni, hanem azért, mert ennek egy nagyon pragmatikus megközelítése is van. Ugyanis ha napirendre tudjuk tűzni, és onnan visszaküldik a bizottságba, akkor a következő törvényhozási ciklusban, ami 2016. december 11. után kezdődik, ismét a parlament, a képviselőház portfoliójának a napirendjén mArad. Az a szabály, hogy a négyéves időszak alatt legalább egyszer a parlamentnek a napirendi pontjai közt kell szerepeljen, ahhoz, hogy tovább lehessen vinni. Ha ez nem történik meg, akkor elölről kell kezdeni mindent. Ez egy taktikai szempont, mert mi nem mondtunk le a kulturális autonómiáról. Jó lenne, ha ezt a taktikai lépést meg tudnánk tenni, és így a következő törvényhozási ciklusra átvihető lehetne a tervezet. Vannak még olyan apróságok, melyeket sorolhatnék. A mezőgazdaságot érintve például, a sürgősségi kormányrendelet-módosításkor nekünk nagyon fontos, hogy úgy tudjunk változtatni, hogy a közbirtokosságok és különböző egyesületi formák a jövő évtől a területalapú támogatást megkaphassák, mert most ugye, a jelen pillanatban elég konfúz a helyzet, nem világos a törvénykezés. Ezenkívül vannak még olyan kezdeményezéseink, amelyek akár át is mehetnének a parlamenten, ha szeptemberben lehetséges lesz a munka, de ezt a frakciókkal közösen kell eldöntenünk.
Támogatások
– Valahol azt nyilatkozta nemrég: a racionális érvek mellett érzelmi hozzáadott értékre is szükség van egy választás megnyeréséhez. Hogy érti ezt?
– Választásokat sokféleképpen lehet nyerni, de általában politikai csatát érzelem nélkül nem. Ha a választók valamilyen szempont alapján érzelmileg nem azonosulnak azokkal, akiket megválasztanak, akkor nagyon nehéz a mozgósítás. Az azonosulás többféleképpen valósulhat meg. Nagyon sokszor racionális érvekkel is meggyőzhetőek az emberek, de nagyon sokszor szükséges az is, hogy az érzelmekre lehessen hatni. Ráadásul az is kérdéses, hogy kikre, milyen módon lehet érzelmileg hatni. Mi nyitni fogunk a kampányban az üzeneteik, a programunk révén mindenképpen olyan társadalmi kategóriák irányába, amelyek az elmúlt időben kevesebbet beszéltünk, de foglalkoztatott és foglalkoztat bennünket. Azt hiszem, hogy az egyik nagy kihívása lesz a következő időszaknak, hogy azokkal, akik szegénységben élnek- és sajnos sokan vannak ilyenek- tud-e valamit kezdeni ez az ország. A minimálbérnek az emelését fogjuk javasolni az elkövetkezendő négy esztendőben úgy, hogy 1200 lejről 2000 lejre emelkedjen, és most csak egy példát említettem. A szociális ellátórendszeren is változtatni kell, mert a mostani nem hatékony. A fiataloknak, és nem csupán számukra, indítanánk egy olyan programot, amennyiben erre lehetőségünk nyílik, ami a különböző startupoknak a támogatását jelentené. Tehát legyen egy kormányzati alap, és ebből a különböző startapok, és minden területre, nem csak az IT-re vagy a zöldenergiára gondolok, ahol erre szükség van, a mezőgazdaságtól a vegyiparig, támogatást igényelhetnének öt és tíz éves futamidővel, mely az összeg nagyságrendjétől függne. Ez tulajdonképpen a mi elképzelésünkben azt jelentené, hogy öt vagy tíz év után a beruházó visszaadja az államnak kamatmentesen azt az összeget, amit kapott, így folyamatosan lenne egy forgótőke ebben az alapban. Az alapot folyamatosan életbe lehetne tartani, csak az inflációra kéne tekintettel lenni. Öt vagy tíz év alatt egy-egy vállalkozásnak lehetősége lenne, hogy felnőjön, hogy bizonyítson. Munkahelyekre van szükség, a fiatalok azt kérik, hogy a munkahelyteremtésben, a vállalkozások elindításában kapjanak segítséget, és bebizonyosodott, hogy az ilyen típusú támogatások mindenféleképpen fontosak.
Centenárium
– És mi az, amiről még sokat fogunk beszélni, hallani?
– Sokat fogunk beszélni az elkövetkezendő időszakban akarva-akaratlanul egy centenáriumról, hiszen Románia 2018-ban meg fogja ünnepelni a százéves évfordulóját az egyesülésnek. A kérdés az, hogy száz év után hol vagyunk mi, erdélyi, romániai magyarok ebben az országban. Hol voltunk, és hol leszünk? Milyen perspektíváink vannak, mit gondolunk magunkról? Mit gondol a román állam rólunk, és hogyan viszonyul hozzánk? A 2018-as esztendőben, a százéves évfordulón az 1918-ban tett ígéretekből mi vált be, és mi nem? A román államnak ugyanis teljesítenie kell azokat az ígéreteket a kisebbségek irányába, melyekre a kisebbségek várnak. Azt hiszem, hogy ez az évforduló az az érzelmi plusz is lehet, mellyel megmutathatjuk magunkat a választásokkor. Ez egy lehetőség, mert azok, akik elmennek szavazni, azt is jelzik, hogy ők léteznek, itt vannak.
– A mozgósításban azért az RMDSZ sem jeleskedik…
– Sajnos egy össztársadalmi jelentség a fásultság, a politikától való elfordulás, tehát ez nem csak a magyarokra igaz. Alacsonyabb részvételné gyakorlatilag ugyanazokat a számokat hoztuk, nyilván plusz-mínusz. Visszanyertük Szatmárt, elveszítettük Udvarhelyt, két megyei önkormányzati vezetőnk helyett lett öt. Ilyen szempontból változó a helyzet, a társadalom együtt mozog, románok, magyarok. Nagyon nehezen lehet ezt egyik napról a másikra megoldani. Öntudatos polgárokat kell nevelni, akik részt akarnak venni a közéletben, ha máskor nem, akkor a választásokon, és olyan jelölteket kell találni, akikre felnéznek, akikben megbíznak, akik a közjóért dolgoznak, és akik alázattal a közösség ügyeit intézik. Ma egy általános kiábrándultság tapasztalható a politikából, de ha az elmúlt négy vagy nyolc esztendőt nézzük, akkor gondolom, hogy ez megmagyarázható, érthető. Biztos, hogy kell néhány év ahhoz, hogy ezen változtatni lehessen. Ha viszont jók a jelöltek, és később bizonyítanak, akkor azt gondolom, hogy vissza lehet állítani a bizalmat. Egy parlamentáris demokráciában az alapvető kérdés a bizalom, akarunk-e valami mást, és ha igen, akkor az mi? Ha erről lemondunk, akkor az nagy baj, és egy kisebbség esetében még nagyobb, mert minél kevesebb a szabadság, a demokrácia, annál több a megszorítás. Az embereknek érezniük kell, hogy az ő problémáikra akarnak választ adni a politikusok, és ezért vállalnak közéleti szerepet. Kétségkívül ezek racionális érvek a mozgósításra, de emellett nekünk természetesen az etnikai ügyeket is vállalniunk kell, mert manapság nem elég azt mondanunk, hogy magyar vagyok ahhoz, hogy rád szavazzanak az emberek.
– Miért tartotta fontosnak azt, hogy jelen legyen az RMDSZ küldöttgyűlésén. Mi a véleménye Cseke Attiláról?
– Ha egy nagy megyei szervezetben tisztújítás zajlik, akkor azt gondolom, hogy ez egy fontos esemény, és ha tehetem, akkor ott vagyok, elmegyek. Bihar megyébe is szívesen jövök. Itt a változás készülődött, érlelődött, és végül megtörtént, Cseke Attila személyében pedig kap egy új elnököt a megyei szervezet, mely változás adhat egy másfajta dinamikát. Megköszönöm Kiss Sándornak az elmúlt sok esztendőt, mert ezzel egymásnak is tartozunk. A Bihar megyei szervezet az ő és a Szabó Ödön idejében nőtt fel oda, ahol most van. Innen kell Attilának továbbvinnie a szervezetet, és bebizonyítania azt, hogy ezt a szinten tartani vagy überelni tudja. Cseke Attila alkalmas erre, és ebben segíteni szeretnék Bihar megyének, és nyilván neki is.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Hol voltak a székelyek, amikor Románia megtámadta Erdélyt?
kérdezett: Simon Mária Tímea
Habár a nemzetegyesítési kísérlet Bukarest elestével végződött, a háború végén mégis a románoknak állt a zászló. Az 1916-os román betörés utáni eseményekről Nagy Józsefet kérdeztük.
1916 augusztusában Európa már két éve lángokban állt. A nyugati fronton a verduni csatában százezer számra estek el addigra a francia, brit és német katonák, keleten az osztrák-magyar, német és orosz katonák vívták a saját állóháborújukat.
Erdély és Székelyföld lakói csak a besorozott katonák leveleiből ismerték a háború borzalmait, 1916 augusztus végén azonban a háború közvetlenül is megérkezett a térségbe: augusztus 27-én a Román Királyság hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, és a román csapatok közvetlenül a hadüzenet pillanatában átlépték a határt. A román betörést követő hadi eseményekről Nagy József történészt kérdeztük, akitől nemcsak azt tudtuk meg, hogy hol voltak a székelyek a román támadáskor, hanem azt is, hogy miért sikerült az osztrák-magyar és német csapatoknak a kezdeti hét-nyolcszoros román túlerővel szemben a későbbiekben mégis eredményesen fellépni.
A román csapatok augusztus 27-én este megtámadták az Osztrák-Magyar Monarchiát, Románia ezzel belépett az első világháborúba. Mennyire volt felkészülve az osztrák-magyar hadvezetés a támadásra? - A Román Királyi Hadsereg 4 hadseregből állt 1916. augusztusában. Ebből egy hadsereg volt Dobrudzsában, mert Bulgáriával is tisztázatlan volt Románia viszonya. Három hadsereg pedig a Kárpátok vonalára zárkózott fel, Orsovától Bukovináig, közel ötszáz kilométeres szakaszon egyenletesen elosztva. Az Erdély ellen támadó három hadsereg létszáma 380 ezer fő volt, és a hadüzenet pillanatában, 1916. augusztus 27-én este kilenc óra tájban lépték át az erdélyi szorosokban a határt. A határon vámőrség, magyar királyi csendőrség és néhány, augusztusban a különböző hadszínterekről ide irányított alacsony létszámú alakulat volt, aki felvette a román csapatokkal a harcot.
Augusztus 16-tól az Erdélybe irányított alakulatokat egységesen a császári és királyi első hadsereg alá szervezték, amelynek élére a nagyszebeni származású Arz Artúr von Straussenburg vezérezredes került, aki jól ismerte az erdélyi viszonyokat. Augusztus 27-re viszont még csak 34 ezer katona volt Erdélybe irányítva, ez azonban teljességgel elégtelennek bizonyult a támadó román csapatokkal szemben, körülbelül 7-8-szoros túlerőben volt a román hadsereg. Közben az augusztus 27-ét követő hetekben, október elsejéig több hadosztályt sikerült Erdélybe irányítani, de így sem éri el a támadó román hadseregek létszámát, szeptember 19-én is még csak 45 ezer fős a haderő.
Arz tábornok már 1916. augusztusában megpróbált hadműveleti terveket kidolgozni arra az esetre, ha támadnak a románok. Azonban a Monarchia hadvezetése úgy számolt, hogy a román támadás csak szeptemberre várható, addig azonban minél több csapatot igyekeztek Erdélybe küldeni, ezt viszont nem akarták tüntető módon elkövetni, nemcsak a rendkívüli nehézség miatt, hogy nem volt ahonnan csapatokat hozni, de ők sem akarták provokálni Romániát. Az osztrák-magyar hadvezetés, amennyire lehetett, el akarta kerülni a támadást, mert egyszerűen nem volt megfelelő védelmi ereje, hiszen százezer számra emésztette fel az emberanyagot mind a keleti, mind az olasz hadszíntér. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy a hadvezetés nem tartotta ütőképesnek a román hadsereget, és úgy gondolta, hogy egy román támadás egyelőre nem valószínű. Ennek ellenére a nagyszebeni katonai parancsnokság már augusztusban tudta, hogy be fog következni a román támadás, de ez már túl késő volt, hogy elegendő csapat érkezzen Erdélybe.
Mivel az Osztrák-Magyar Monarchia haderejét lekötötték a keleti és az olasz fronton zajló harcok, emiatt a hátországban az éppen kiképzés alatt álló úgynevezett menetzászlóaljakat irányították Erdélybe, és ezekből szervezték meg az új hadosztályokat. Emellett a Monarchia Németországtól is kért támogató csapatokat, így került Erdélybe a német kilencedik hadsereg. A németek a román csapatok térnyerése után szeptember végén már támadásba lendültek, ők Dél-Erdélyben vették fel a harcot a román csapatokkal szemben, az osztrák-magyar első hadsereg pedig a Keleti Kárpátok szorosain indította meg a támadást.
A román csapatok kezdetben körülbelül egy 100-150 kilométeres sávban nyertek teret Erdélyben, de az előrenyomulásuk lassan haladt, mivel a Kárpátok szorosaiban az utánpótlási vonalaik túlságosan megnyúltak. A román hadsereg felkészültsége és felszereltsége elmAradt a Monarchia és Németország felkészültségéhez képest, és azt is meg kell említeni, hogy a román katonák békebeli tapasztalatokkal indultak a hadjáratba, hiányoztak azok a háborús tapasztalatok, mind a hadvezetés, mind a katonák esetében, amelyeket Németország és a Monarchia szerzett két éven keresztül a különböző hadszíntereken. Egy osztrák-magyar tüzér több ezer lövésen volt már túl, miközben a román tüzérség akkor próbálta ki a lövegeit. Persze problémák akadtak a tüzérség és gyalogság együttműködéséből is, és nem mindig állt a helyzet magaslatán a hadvezetés sem, lassan hozták a parancsokat, és az is előfordult, hogy egymásnak ellentmondó parancsokat osztottak ki. Ezek a problémák összeadódtak, ami hozzájárult a román hadsereg vereségéhez.
Szeptember végére már olyan mennyiségű osztrák-magyar és német katona érkezett Erdélybe, hogy meg tudták indítani az ellentámadást, erre azért tudott sor kerülni, mert a román csapatok az 500 km-es frontszakaszon Bukovinától Orsováig teljesen egyenletesen oszlottak meg, nem volt döntő túlerő egyik szorosban sem, ráadásul nem vágták el az Arad-Gyulafehérvár vasútvonalat sem, ezért az utánpótlások gondtalanul tudtak jönni nyugati irányból a német és az osztrák-magyar csapatok támogatására. Az osztrák-magyar és német támadóékeknek, amelyek kis létszámuk ellenére csoportosultak és bizonyos terepszakaszokon döntő túlerőt hoztak létre, sikerült megvernie a román csapatokat, így jött létre szeptember végén a nagyszebeni csata, október első napjaiban a Brassói csata, amelynek következtében sikerült visszafoglalni a Barcaságot is.
Október 5-e után az osztrák-magyar első hadsereg a Székelyföldi szorosokat foglalta vissza, és a három román hadsereg Erdélyen belül elszakadt egymástól, és kénytelen voltak nagy veszteségeket szenvedve kivonulni a Kárpátok külső peremére, ahonnan indult a támadás. A Székelyföldi szorosokban a román csapatokat már novemberben orosz csapatok váltották fel, Oroszország Románia megsegítésére küldte az orosz kilencedik hadsereget, az Ojtoztól északra levő szorosokban vonult fel és november-decemberben kis híján be is tört újra Székelyföld területére, de az osztrák-magyar csapatoknak végül sikerült elhárítaniuk a támadást.
- Ha a nemzetiségi összetételt nézzük, milyen csapatok harcoltak az erdélyi hadszíntéren az Osztrák-Magyar Monarchia kötelékében? Hol voltak a székelyek?
– A Székelyföldi szorosokban a harcoló csapatok az Osztrák-Magyar Monarchia különböző területeiről meg a hadszínterekről visszahozott csapatok voltak, de nem székely csapatok. A székely gyalogezredek közül egyedül a 82-es Székelyudvarhelyi közös gyalogezredet hozták vissza Galíciából, az összes többi székely alakulat mAradt a galíciai hadszíntéren, hiszen ezek az alakulatok etnikailag vegyesek voltak. Némelyiknek negyven-ötven százalékát alkotta mezőségi vagy dél-erdélyi román legénység, és az osztrák-magyar hadvezetés nem tartotta szerencsésnek azt, hogy az erdélyi román a Román Királyi Hadsereg ellen harcoljon, emiatt ezeket az ezredeket nem szállították haza. De volt olyan is, hogy egyszerűen nem volt, hogy kivonni az adott hadszíntérről, mert akkor ott lett volna probléma. Ezért van az, hogy 1916-17-ben a 82-eseket leszámítva egyetlen székely gyalogezred sincs Erdélyben, és a keleti hadszíntéren maximum levelek formájában értesültek arról, hogy a szülőföldjüket is elérte a háború.
Gyergyóban pozsonyi és Budapesti hadosztályok harcoltak, Csíkban debreceni és kassai hadosztályok, egyes területeken pedig, ha kis létszámban is, de harcoltak erdélyi és bukovinai románok.
- Mit kell tudni a 82-esekről? Tényleg vasszékelyek voltak?
– Amint már említettem, azokat az ezredeket, amelyekben székelyek is szolgáltak nem hozták vissza, vagy azért mert nem tudták kivonni őket a frontról vagy mert etnikailag annyira vegyesek voltak, hogy nem lett volna szerencsés bevetni Románia ellen. A 82-eseket viszont azért is hozták haza, mert majdhogynem fellázadtak, amikor Galíciában meghallották a román hadüzenet hírét, de azt is hozzá kell tenni, hogy az ezrednek a kiürítési területe Csík és Udvarhely vármegyék voltak, amelyek a Gyergyótölgyesi-tölgyesi járást leszámítva gyakorlatilag színmagyar területek voltak, és emiatt az ezred legénységi állománya szinte teljesen magyar volt, csak néhány százaléknyi románság szolgált az ezredben.
Az ezred a Segesvár környéki harcokban kapcsolódott be a harcokba, az első fontos ütközetük a pálosi ütközet volt, ahol egy román seregtestet semmisítettek meg. De ugyancsak ők vettek részt a barcasági harcokban, majd az Erdővidéken is. Később őket az Ojtozi szorosban vetették be, és egészen 1918 tavaszáig itt is harcoltak.
A Monarchia egyik legkitűnőbb ezredéről van szó, sokszor az ezredparancsnokok is versengtek, hogy ki kerülhessen az ezred élére. Persze a saját mítoszuk is visszahatott a háború alatt rájuk, kihívás volt ebben az ezredben szolgálni, számtalanszor ki is tüntették őket. 1918 késő tavaszán, amikor az erdélyi hadszíntér felszámolódott, és megkötötték a békét, akkor őket is átvitték az olasz hadszíntérre.
- A román támadást követően hogyan reagált a lakosság? Voltak-e számottevő atrocitások a román hadsereg részéről?
– Amikor a román csapatok betörtek Erdélybe, akkor nem volt egy konkrét kiürítési terv, csak egy kiürítési rendeletet adtak ki, ami pánikszerű meneküléshez vezetett, ami azt jelentette, hogy mindenki, amit tudott, felpakolt a szekereire, az állataiból, amennyit tudott, magával vitt, és menekült nyugat felé. Meg volt szabva, hogy a megtámadott vármegyék lakói melyik vármegyébe kellett menjenek, például Csík vármegye Maros-Torda vármegyébe kellett menjen, onnan pedig vonatszerelvényekkel igyekeztek az embereket még tovább szállítani. Így kerültek a Csík vármegyeiek a Tiszán-túlra.
Októberben, amikor a történelmi határra sikerült visszaverni a román csapatokat, akkor a civilek is lassan visszajöttek. A román nemzetiségű lakosságból értelemszerűen sokkal kevesebben menekültek el, mint a magyar vagy a szász közösségekből, erről pontos statisztikáink viszont nincsenek, nagyon sok egymásnak ellentmondó információval rendelkezünk.
A bevonuló csapatok – és ez minden korban minden hadseregre jellemző volt – a saját maguk számára az élelmet és a lovaknak a takarmányt kíméletlenül rekvirálták. A lakossággal incidensek akkor fordultak elő, ha ezek megszerzésére konfliktusok alakultak ki a településen visszamAradt lakossággal, továbbá számított a településre bevonuló román katonák fegyelmezettsége, hogy mennyire tudta a parancsnokság a katonákat egyben tartani. Bármiféle megtorlásra a legfelsőbb hadvezetés parancsot nem adott, ami megtorlás történt, nem voltak számos és az adott alakulat kilengésének a számlájára írható. A polgári lakosság körében viszonylag kevés volt az áldozat, ennek ellenére voltak elrettentő események, mint például a gyergyószárhegyi bíró és a hét tanácsos nyilvános kivégzése a lakosság előtt, a sóvidéki kivégzések, de tömeges megtorlásra nem került sor. Ez valószínű azért is így volt, mert a román katonák arra voltak felkészítve, hogy ők Erdély felszabadítására érkeznek, és a román lakosság őket virágcsokorral fogja várni.
A román csapatok azonban hadimenetben nyomultak előre, rengeteg harci cselekmény is zajlott, a harcok miatt el volt menekülve a lakosság, ez megakadályozta, hogy virágkoszorúkkal és zászlólengetéssel várják a katonákat. Hogy megtudjuk, hogy valóban hogyan élte meg az erdélyi lakosság a román bevonulást, egy komoly társadalmi mélyfúrásra lenne szükség, hiszen rengeteg propagandaanyaggal átszőtt anyag áll a rendelkezésünkre, az egyik ilyen, a másik olyan éllel mutatja be ugyanazokat az eseményeket, az egyik csak a pusztulásra, a másik csak a nemzetegyesítésre emlékszik. Ezért a levéltári forrásokat kellene összevetni, hiszen azt látjuk, hogy Székelyföldön is több olyan mű született, amelyek a román csapatokat fosztogatással vádolják, ezeket a román hadsereg forrásaival kellene összevetni, hogy tisztábban lehessen látni, de ezenkívül vannak az 1917-1918-as kárfelmérő bizottságok jegyzőkönyvei, hitelesen még ezeket sem dolgozta fel senki. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy mind a Székelyföldi, mind a szász falvakban a helyi csőcselék is részt vett a fosztogatásokban, és ez is számottevő, de a kárfelmérő bizottságok, amikor 1917-1918-ban felmérték a lakossági károkat, akkor nem biztos, hogy figyelembe vették, hogy a fosztogatásokat kik is követték el, hiszen ekkor már mindenki mondhatta, hogy a román katonák voltak. Nagyon sok oldala van ennek, ami árnyalttá teszi a teljes képet.
- Említetted, hogy ha kis mértékben is, de harcoltak bukovinai és erdélyi románok a Románia elleni háborúban. Ez az Akasztottak erdejét juttatja az ember eszébe, mennyire volt jellemző a dezertálás a román katonák körében?
– A román szakirodalom sokat foglalkozott a monarchia kötelékében harcoló román nemzetiségű katonák dezertálási kísérleteivel, pontos számadataink azonban nincsenek. Ez viszont azért nem egy nagy létszám, mert az erdélyi ezredek, amelyekben szolgált a románok zöme, mind a keleti hadszíntéren mAradtak. Például a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred ötven-ötven százalékban állt gyergyói, udvarhelyi székelyekből és mezőségi, Maros-Tordai, Kolozs vármegyei románokból, és ez az ezred végig Galíciában mAradt, így ők csak hírből hallottak a Romániával való háborúról. A máramarosi 85. gyalogezred 80 százaléka román nemzetiségű volt, de ott vannak a krassó-szörényi, szászvárosi vagy a nagyszebeni ezredek is. Több mint félmillió román katona harcolta végig a monarchia oldalán a háborút. A doberdói fennsíkon, a híres ütközetek helyszínén rengeteg román harcolt a szegedi 20. honvéd gyaloghadosztály kötelékében, és ott a források kiemelik, hogy a nemzetiségek közül a legjobban éppen ők harcoltak.
Elemeztem a 22. marosvásárhelyi gyalogezred levéltári anyagait, és ott egyértelműen látszik, hogy a bomlás 1918-ban kezdődik. A hadműveleti iratokból nem lehet etnikai problémákat találni, egyedül egy olyan forrást találtam, hogy 1916 augusztusában, mikor megkezdődik Romániával a háború, a kolozsvári hadosztály parancsnokság elrendeli, hogy az erdélyi románok levelezését fokozottabban ellenőrizze a cenzúra, hogy a katonák családtagjai miket írnak a háborúról.
Az viszont tény, hogy amíg 1914 őszén a románok románul, a magyarok magyarul teszik le a honvéd esküt Marosvásárhely főterén, és vállvetve együtt mennek a háborúba, 1918 őszén már nemzetiségekre bomolva özönlenek haza a monarchia katonái az olasz frontról. 1914 és 1918 között egy fokozatos változás megy végbe, ameddig felbomlik a monarchia hadserege. A háború kezdetekor még nagyon sok román nemzetiségű hivatásos tiszt szolgál a monarchia kötelékében, akik a birodalomért harcoló, császárhű katonaként mentek harcolni, hiszen a monarchia tisztképző intézeteiben szocializálódtak, ahol nem számított a nemzetiség, mindenki Ferenc József katonája volt. Azonban mikor a hivatásos tisztek elestek, akkor a tartalékos tiszti tanfolyamokról a tartalékos tisztek vették át a helyüket, és ezek a katonák már a hátország viszonyait vitték ki a harctérre az etnikai problémákkal együtt, és így fokozatosan ment végbe a monarchia hadseregének a bomlása. Ennek ellenére valóban voltak olyan román katonák, akik az erdélyi ezredekben szolgáltak, átszöktek a román oldalra, de a pontos számukat a bécsi archívumokból lehetne megtudni.
Transindex.ro

A „SZÉKELY TERRORIZMUS” ÉS A ROMÁN „DEEP STATE”
„Tavaly december 1-jén majd’ minden román tévécsatorna a nap híreként futtatta, hogy Kézdivásárhelyen letartóztattak egy „terroristát”, és lelepleztek egy szélsőséges magyar szervezetet, amely a román nemzeti ünnepre tervezett elkövetni terrorista jellegű támadást. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom Kézdivásárhelyi képviselőjéről, Beke Istvánról van szó, aki ellen a román titkosszolgálat, a SRI közreműködésével fogalmazódott meg a „terrorizmus” vádja, lényegében egyetlen kiindulópont, néhány lehallgatott telefonbeszélgetés alapján. Ezekben a mozgalom tagjai arról ötleteltek – olykor csúfondáros felhangokkal, mert sejtették, hogy lehallgatják őket –, milyen hatása lehetne a december elsejei, odavezényelt felvonulókra, ha petárdával felrobbantanának egy szemeteskukát. Újra kirajzolódott a román közvélemény két pólusa, ami a már megszokott – kialakult értelmezői pozícióknak megfelelő – módon nyilvánult meg. Egyrészt megjelent az a többség, amelyet ismét „felháborított” az „úgynevezett” székelyek „arroganciája” és „örökös békétlensége”, „románellenessége”; másrészt megszólalt az a „semleges” és „szkeptikus” véleményformáló csoport, amely a történtekben csupán a DIICOT (Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság) és a SRI ( Román Hírszerző Szolgálat) machinációit látja. Utóbbiak óvatosan azt javasolták, várjuk meg a nyomozás eredményét: ha majd az arra jogosultak, azaz a hatóságok megállapítják a „tényeket” a maguk semleges tisztaságában, az majd alkalmas lesz rá, hogy eloszlasson minden gyanút. Csakhogy a későbbi Székelyföldi tüntetések – amelyeket a központi hatóságok egyszerűen negligáltak (a SRI kivételével) – súlyos dologra mutattak rá: a helyi közvélemény (a „HarKov” világa, ahogy a román médiumok Hargita és Kovászna megyét külön, egzotikus társadalomként megnevezik) nem bízik a hatóságok semleges működésében. Az azóta tartó és folytatódó tüntetések, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen ezt az endemikus bizalmatlanságot tükrözik, miközben a román közvélemény mindezt a „terrorizmus támogatásaként” értelmezi …”
Bakk Miklós
Élet és Irodalom

Százarcú Mezőmadaras
A falut a földgolyón sokfelé ismertté tevő mezőmadarasi meteorit hírnevét aligha lehet túlszárnyalni, helyi kezdeményezés pláne nem vetekedhet a kozmikus vendég 164 évvel ezelőtti érkezésének visszhangjával, az egykori űresemény emléke azonban mára már meglehetősen elhalványult a köztudatban, a mai Mezőmadaras életét jobban befolyásolhatja, élénkítheti, gazdagíthatja egy olyan emberfüggő, földi kezdeményezés, mint a képzőművészeti alkotótábor, amely immár 15. alkalommal gyűjtötte egybe a község hívó szavára szellempezsdítő jelenléttel, értékteremtő igyekezettel válaszoló képzőművészeket. Többségük visszatérő táborlakó, de újabbak is mindegyre jönnek a különböző honi központokból, az anyaországból, a Kárpát-medence távolabbi tájairól, hiszen jó híre van a Czirjék Lajos és lelkes támogatói, munkatársai szervezte művésztelepnek, mind szélesebb körben terjed a híre, hogy ihlető itt a környezet, alkotásra serkent a hely szelleme, megörökítésre érdemesek a hagyományok és kiváló a hangulat. Persze a tevékeny együttlét gyümölcse is egyre több ízzel, zamattal telítődik, a tábori termés folyamatosan gazdagodik. Nem csak a helybeliek örülhetnek neki, más települések művészetkedvelői is belekóstolhatnak. A Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor önállóan, vagy a Maros-Mezőségi Művésztelep más hasonló alkotóközösségeivel együtt Marosvásárhelyen rendszeresen bemutatkozik, és volt kiállításuk Kolozsváron, Segesváron, Szamosújváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Szászrégenben, Székelyudvarhelyen is. A következő hónapokban Nagykároly és Szatmárnémeti közönsége ismerkedhet a műgyűjteménnyel, amely érdemes lenne arra, hogy a községben létesítendő állandó kiállítás, falumúzeum is népszerűsítse. Ez növelhetné az érdeklődést Mezőmadaras iránt, még vonzóbbá tehetné a Székely Mezőség e biztatóan fejlődő, sajátosságait nemzedékeken át őrző, jellegzetes faluját. Értékes és változatos a művésztelep kollekciója. Csupán az utóbbi fél évtizedben közel félszáz festő, grafikus, szobrász, fotóművész dolgozott itt. A katalógus is érzékelteti, hogy a látványteremtésben mindenik igyekszik a saját útját járni, a maga szemléletét érvényesíteni, ehhez pedig kellő választékot nyújt a történelmi telítettségű, titkait olykor rejtegető, de a felfedezés izgalmát is felkínáló környezet. Megkapó és lírai hangulatot kelt a táj szépsége. Milyennek látta Berde Mária a Mezőség című lélekpendítő versében? "Domb- óceán fölött a szél sustorog/ Az ében éji ágyból kelő tájra,/ Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:/ Harsánykemény, vidor kakastorok" – olvashatjuk a kezdő sorokban. Biztos, hogy a hajnal e varázsos hangulatát is megtapasztalta már egyik-másik táborlakó. Vagy a nyár más napszakai ámították el. Esetleg egy hajdanvolt történés, valamilyen mezőségi legenda, egy kuruc–labanc összecsapás, valamelyik vásárostetői híres sokadalom, netán egy ’48-as hős emléke, vagy a jelenvalóság, napjaink realitásai, emberei indítják el bennük az alkotás szikráját. Kiállításuk és ez az újabb bemutatkozó füzet is meggyőzően tanúsítja: megérdemlik, hogy figyeljünk rájuk.
* Előszó a katalógusból
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Láthatáron a huszonötödik
Jövőre jubilál a makfalvi Nagy Pál Képzőművészeti Alkotótábor. Augusztus 28-án a helyi művelődési házban nyílt kiállítással a XXIV. táborozás ért véget. Ez a megye legrégebbi nyári művésztelepe, az alkotókat 1979-ben hívták össze először a Maka vára alatti nagyközségbe. Akkor az oda igyekvő Nagy Pálék tragikus balesete szakította félbe a kezdeményezés szépen eltervezett kibontakozását, és az ilyenszerű szervezkedéseket keményen ellenző hatalom is megtette a magáét, a tábor igazán csak a rendszerváltás után válhatott azzá, aminek a tervezői elképzelték, de a művésztelep az eltelt közel negyedszázadban valóban a település és a Makfalvát övező kisrégió egyik legismertebb megvalósításává vált. Főnixsorsú, hiszen úgy alakult, hogy mindegyre elveszítette nagy lendülettel és hivatástudattal tevékenykedő működtetőit, ami miatt léte többször is veszélybe került, de mindig akadtak olyanok, akik az ügy mellé álljanak, és valamivel gazdagítsák azt, amit elődeik elkezdtek. Évről évre gyarapodott a tábor, a nyaranta kapunyitó makfalvi műgyűjtemény pedig folyamatosan bővíti bemutatandó értékeit. A Wesselényi Művelődési Egylet a főszervező, Fülöp Irén nyugalmazott tanárnő, aki az indulástól szíve-lelke volt az ügynek, a fiatalokat is bevonta a szervezésbe, Péterfi Levente alelnök fáradhatatlan a tábori teendőkben. Ők ketten már a 25. összejövetelre gondolnak, kiadványban is szeretnék felmutatni mindazt, amit művészeti vonatkozásban sikerült létrehozniuk.
Az idei alkotó együttlét is eredményes volt. Már előtte rendbe tették a makfalvi kollekció válogatott anyagát felvonultató Pincegalériát. Nyitva a Kusztos Endre-emlékszoba is. A Nagy Pál Alkotótábor pedig munkára serkentő, ihlető környezetet teremtett a meghívásra jelenlétével válaszoló 18 művésznek. A mindenkit saját példájával ösztönző festő, grafikus, a vitalitásával fiatalabb kollégáit is megfertőző Kusztos Endre, a tábor meghatározó személyisége személyesen már nem lehetett jelen, de szelleme, közismert igényessége mindvégig éreztette hatását. A természet, a szülőföld vonzásában, a modern világ, az életmód változásával eltűnőben levő ősi értékek megörökítésének a jegyében dolgoztak a festők, grafikusok, szobrászok, népművészek, akik úgy érzik, ilyen vonatkozásban még sok feladat vár rájuk a továbbiakban. A tárlatnyitón erről társai nevében is szép hitvallást tett Sz. Kovács Géza. Ő Segesvárról tér vissza minden augusztusban Makfalvára. Mások Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Tordán, Kolozsváron, Komáromban, Debrecenben, Székelykeresztúron, a község szűkebb környezetében éltetik magukban a tábori élményeket, és dolgozzák fel később a vázlataikat. A többség törzsvendég, rokoni, baráti, lelki kapcsok kötik őket Makfalvához. Érthető, hogy a kiállított munkákból szétsugárzó érzelmi töltet is megérinti a nézőket. A táj, a Küküllő mente látványvilága, a népélet jellegzetességei, a helyi népművészet, az emberi karakterek általában a primer élmények kivetüléseként jelennek meg a falakon, talapzatokon, de biztos, hogy az itt megfordulók később feldolgozandó, elmélyültebb, áttételesebb alkotásaiban is testet öltenek majd. Talán a népművészet masszívabb jelentkezése is egy olyan sajátosság, amivel a makfalvi tábort felruházhatjuk. Ez is olyan vonás, ami vonzó színekkel, formákkal, ízekkel telíti az idei termést, akárcsak az előzőeket is. A mostani kínálat Bálint Zsigmond, Doszlop Lídia, Joó Dénes, Kádár-Dombi Péter, Kalló László, Károly-Zöld Gyöngyi, Kedei Zoltán, ifj. Kovács Árpád, Kováts Mátyus Erzsébet, Láng Eszter, Molnár Krisztina, Nagy Dalma, Orbán Irén, Réthi Botond, Sándor János, Suba László, Sz. Kovács Géza, Vass Mária munkáiból állt össze tetszetős, derűs mozaikká. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Csontváry Csíkszeredában – már 35 ezernél tartanak
A Csontváry-kiállítás 35 ezredik látogatóját köszöntötték tegnap délben a Csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban, az emléklapot Gyarmati Zsolt, az intézmény igazgatója nyújtotta át a szerencsésnek, a Székelyudvarhelyi Márton Orsolyának.
A következő időszakban újabb rekordot dönthetnek, a Csontváry Kosztka Tivadar műveiből összeállított tárlat ugyanis szeptember 20-ig tekinthető meg Csíkszeredában.
Szabadság (Kolozsvár)

Márton Áron és Esterházy János: a magyar hit és lélek apostolai
Szeptember 3-án a Pozsonyi Magyar Intézet Korona Társalgójában a Márton Áron Emlékév kapcsán tartottak előadást. A pozsonyi magyar katolikus közösség által szervezett találkozón Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket. Majd elmondta: az a céljuk ezzel az előadással, hogy megismertessék az emberóriást, Márton Áront.
Molnár Imre hangsúlyozta, ahhoz, hogy mások is megismerjék nagyjainkat: Esterházy Jánost és Márton Áront, nekünk, magyaroknak is tennünk kell. A magyar hit és lélek apostolai ők. Népszerűsíteni őket a mi feladatunk. Molnár Imre bevezetője után köszöntötte az előadókat: Okos Mártont és Bagosi Hajnalt. Okos Márton volt a Márton Áron Emlékév ötletgazdája. Virt Lászlót, Márton Áron egyik legjobb ismerőjét, és Nagy Zoltánt, A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéből című film készítőjét ugyancsak köszöntötte az igazgató. A rendezvényen részt vett a lengyel Arkadyus Adamczik, Esterházy János életének és munkásságának lengyelországi kutatója is.
Okos Márton bevezetőjében elmondta: Trianon után két üstökös tűnt fel az égen, a Felvidéken Esterházy János, Erdélyben pedig Márton Áron. A cél, hogy a magyarsághoz is közel hozzák Márton Áront, erre pedig jó alkalom a Szent Márton év. Az idei év Szent Márton emlékéve is. A Szombathelyen született szent és a későbbi erdélyi püspök élete között találni párhuzamot – mondta el Okos Márton. Mind a ketten voltak császári katonák, majd mind a ketten Krisztus katonájává váltak, és életük végéig szolgálták az urat. Párhuzam van Márton Áron és Esterházy János életútja között is, mind a ketten felemelték szavukat a zsidók üldözése miatt a második világháború idején. Mind a ketten háborúellenesek voltak.
Okos Márton bevezetője után Bagosi Hajnal felolvasta Márton Áron egyik levelét, melyben az emberek megmentéséről írt.
Virt László szociológus, hittanár Helyben mAradó hűség Esterházy János és Márton Áron párhuzamos tanúságtétele címmel tartott előadást. Virt kiemelte: Márton Áron már fiatalon megfogalmazta társadalmi felelősségét, melyben a hithez és a nemzethez való hűséget hangsúlyozta. 1920 után Esterházy és Márton is kisebbségbe kerültek, de egyikük sem panaszkodott, hanem mind a ketten tették a dolgukat.
A bécsi döntések után, amikor a Felvidék és Erdély is visszakerült az anyaországhoz, hasonlóan cselekedtek: mindketten a helyükön mAradtak, holott választhatták volna a könnyebbik utat és Magyarországra költözhettek volna. Társadalmi vállalásukat a kisebbségi sorsból merítették. Gondolkodásmódjukban is volt hasonlóság – hívta fel a figyelmet Virt László – annak ellenére is, hogy sosem találkoztak, nem ismerték egymást.
Azt vallották: a határokon túl rekedt magyarság csak önmagára számíthat, Esterházy ezt egy előadáson, Márton Áron pedig egy cikkében fogalmazta meg. Márton Áron szerint: „Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni.” Ezt vallotta Esterházy is, aki egy előadásában a munkán alapuló boldogulásról szólt. E szerint: az osztályellentéteknek meg kell szűnniük, és a családoknak munkából kell megélniük, ez kell, hogy a boldogulásukat jelentse – vallotta mindezt nemesként.
„Az erkölcsi csúcsteljesítmények kisebbségi helyzetben a hatalmi köröktől távol születnek” – vallotta Márton Áron, ennek a mottónak a jegyében vállalta a második bécsi döntés után a sorsközösséget a Dél-Erdélyben mAradt magyarsággal. Márton Áron úgy érezte, rá a kisebbségi magyaroknak, akiket nem csatoltak vissza Magyarországhoz, nagyobb szüksége van. Miután megszűnt a magyar nyelvű sajtó, körlevelekben szólt a hívekhez és tartotta bennük a lelket. Ennek köszönhető az erdélyi magyarok háborúellenessége is. A fenti idézet szellemében mAradt a zoboralji magyarság képviselője Esterházy János, aki az első bécsi döntés után Szlovákiában mAradt, holott Kassa képviselőjeként, miután Kassa is visszakerült az anyaországhoz, a magyar országgyűlés tagjává válhatott volna. E helyett a 66 ezer fős magyarságot képviselte a szlovák törvényhozásban.
Esterházy János volt az egyetlen képviselő, aki a szlovák parlamentben a zsidótörvény ellen szavazott 1942. május 15-én, ennek ellenére ő volt az egyetlen szlovákiai politikus, akit halálra ítéltek. Esterházy János azt vallotta, hogy a zsidók deportálása és üldözése embertelen cselekedet. A zsidótörvény elfogadásával a németek bábállamává váló Szlovákia szabad utat engedett a zsidók megsemmisítésének. Két évvel később, mikor Magyarországot elfoglalták a németek és megkezdték a zsidók deportálását, Márton Áron levélben szólította fel a hatóságokat, hogy ne engedélyezzék ezt az embertelen cselekedetet, és akadályozzák azt meg.
Az előadás után Nagy Zoltán Székelyudvarhelyi hittanár A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéből című filmjét tekintették meg az érdeklődők. Előtte Nagy Zoltán elmondta, összesen öt és fél órás a film, amely Erdély püspökének történetét mutatja be. A filmben vannak eredeti hangfelvételek és fotók, valamint egy eredeti mozgófilm is, amelyen Márton Áron látható. A gyűjtés során negyvenheten nyilatkoztak Márton Áronról és több mint 3000 képet sikerült összegyűjteni.
A filmben elhangzott: Márton Áron, Erdély vértanú püspöke méltán válhatna boldoggá, majd szentté. Márton Áron öt és fél évet volt börtönben, valamint több mint tíz évig házi őrizetben tartották, mivel kiállt az egyház autonómiája mellett. Boldoggá avatási eljárása elindult. Tisztelői bíznak abban, hogy hamarosan érdemi előrelépés is történik ez ügyben.
A film megtekintése után Molnár Imre elmondta: az lenne a szerencsés, ha hasonló film készülhetne Esterházy János munkásságról is.
Neszméri Tünde
Felvidék.ma

Megtiszteltetés és lehetőség: Budapest testvérvárosa lesz Székelyudvarhely
New Yorkkal, Berlinnel, Pekinggel, Lisszabonnal, Béccsel, Tel-Avivval és Ankarával együtt Székelyudvarhely is testvérvárosa lesz Budapestnek. Gálfi Árpád, Udvarhely polgármestere elmondta, nemcsak jelképes szerződésre számítanak.
Budapesttel köt nemsokára testvérvárosi szerződést Székelyudvarhely – jelentette be a hétfőn megtartott sajtótájékoztatón Gálfi Árpád polgármester és Orbán Balázs, az önkormányzati képviselő-testület MPP– EMNP koalíciójának frakcióvezető-helyettese.
A város képviseletében Orbán Árpád alpolgármesterrel és Szász Jenővel, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnökével együtt találkozott Gálfi Árpád polgármester Tarlós Istvánnal, Budapest főpolgármesterterével múlt héten. A találkozó az NSKI közvetítésével jött létre, célja pedig egyebek közt a 2012-ben írásban is megfogalmazott kérés megerősítése volt, miszerint Budapest Székelyudvarhely testvérvárosa lenne.
Udvarhelyre eddig is édestestvérként tekintett Budapest, a két város közötti különbségtől függetlenül. Nemzetstratégiai szempontból is fontos a testvérvárosi kapcsolat kialakítása, ugyanis így érzelmi és gazdasági hiányosságot is lehetne pótolni – tolmácsolta Gálfi Árpád a Budapesti találkozón elhangzott gondolatokat. A polgármester szerint Udvarhely számára óriási megtiszteltetés és lehetőség a felkérés a testvérvárosi szerződés megkötésére. „Olyan exkluzív klubba nyer belépést a város, amelynek többek között Peking, New York, Bécs és Lisszabon is tagja” – fogalmazott.
Budapest főpolgármestere egyelőre csak szóban kérte fel a székely anyaváros vezetőségét a megállapodás megkötésére, de Gálfi szerint nemsokára írásban is közvetíti kérését. A kezdeményezést határozat formájában terjesztik elő, a szerződés megkötéséről pedig a önkormányzati képviselő-testület fog szavazni.
Orbán Balázs úgy véli, a testvérvárosi kapcsolatoknak nemcsak szimbolikusaknak kellene lenniük, fontos ezeket tartalommal is megtölteni, élővé tenni. Gálfi hozzátette, hogy polgármestersége alatt Székelyudvarhely tizenhárom testvértelepülése közül négyet már meglátogatott, hogy felújítsa a kapcsolatokat.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Erdély megszállására emlékeznek Csíkszeredában
Kiállítással, filmvetítéssel és szoboravatóval emlékeznek a hétvégén Csíkszeredában a száz évvel ezelőtti román csapatok Erdélybe történő betörésére. A programsorozat részeként nemcsak a katonai hadműveletekről, hanem a civileket érintő eseményekről is tudomást szerezhetünk.
1916. augusztus 27-én a Román Királyság hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, néhány órával ezután pedig meg is érkeztek a román csapatok Erdélybe. Csíkszeredát szeptember 8-án foglalták el. Az addigra kiürített városban október 9-ig tartózkodtak a román hadsereg alakulatai, akik távozásukkor felgyújtották maguk mögött a várost.
Erre az időszakra emlékeznek a hét végén, szeptember 9–10-én Csíkszeredában. Péteken 19 órától Koszta István székely kálvária című dokumentumfilmjét vetítik. Az esemény egyúttal az új mozi avatója is lesz.
Szombaton délelőtt 11 órakor Csíksomlyón, a Fodor Ház kertjében a Székely Hadosztály emlékére készült szoborcsoportot avatnak. Az emlékmű a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület kezdeményezésére készült el, tervezője a MarosSárpataki Miholcsa József, faragója Zavaczki Walter Székelyudvarhelyi szobrászművész. A közel három méter magas, sepsibükszádi kövekbe faragott domborművek három katonát ábrázolnak. A szoboravatót megelőzően a huszáregyesület tagjai a Csíkszeredai Szabadság-téren megkoszorúzzák Márton Áron szobrát.
Szombaton este 18 órakor nyitják meg az Emlékképek a Nagy Háborúból/Csíkszereda–Hajdúnánás című kiállítást a Mikó-vár dél-keleti sarokbástyájában.
„A tárlat különlegessége, hogy a civilek szempontjából mutatja a be a román hadsereg bevonulását, a térség kiürítését, a menekülést, valamint a hazatérést. Ezek az anyagok sokkal kevésbé ismertek, mint a hadműveleteket bemutató emlékek” – hangsúlyozta Daczó Katalin helytörténész, újságíró, aki a kiállítás anyagának összeállításán többedmagával dolgozott.
Hajdúnánás azért kapcsolódik ide, mert az akkori belügyminisztérium a csíki menekülőknek Debrecen környékét, vagyis Hajdú vármegyét jelölte meg ideiglenes tartózkodási helyként. Hajdúnánás több mint 3000 csíkinak adott szállást ebben az időszakban. Itt él és dolgozik Buczkó József helytörténész, néprajzkutató, aki értékes dokumentációval és leletekkel egészíti ki a tárlatot.
A kiállítás-megnyitót követően Buczkó Székely menekültek Hajdúnánáson című kötetét is bemutatják, amely a hajdúsági város csíki és gyergyói menekültek befogadásának helyi vonatkozásait ismerteti.
Kovács Boglárka
maszol.ro

Kadács az idők sodrásában
A Nyikómentén fekvő két Kadács – amely, mint az alábbi írásból is kiderül, tulajdonképpen egyetlen település – lakossága sosem volt népes. Ennek dacára sok értelmiségit adott a magyar szellemi életnek. A település egyházi, oktatási és kulturális múltját Gálfalvi Gábor ny. igazgató-tanító, néprajzi gyűjtő, helytörténész veszi számba.
Szép a Nyikó s a vidéke / Jámbor székely szabad széke…” – írta egykoron Tiboldi István kedei tanító. E jámbor székelyek által lakott nyikómenti falvak egyike a két Kadács, amelyről eddig keveset írtak. Orbán Balázs, a nagy Székelyföldi utazó A Székelyföld leírása I. kötetének 113–114. oldalán ír Kadácsról, elég röviden. Rajta kívül időközben Gálfalvi Sándor kadácsi származású tanár, az unitárius egyház egykori főgondnoka ír a templom és iskola történetéről a Keresztény Magvető című folyóiratban, P. Buzogány Árpád Faluriportok a Nyikómentéről könyvében a falutörténet rövid leírása után ír a két födeles fahídról, ugyanezekről értekezik Boda Csilla tanítónő, valamint Balázsi Dénes a Nyikómenti hármas könyvében, a 2005-ös árvíz után, azok megrongálódásáról.
Ez késztetett arra – mint Kadácsból elszármazott, ahol gyermekkorom egy részét töltöttem a kántor-tanító nagyapáméknál –, hogy részletesebb leírást készítsek falunkról, amely bár kettő, mégis egy, mert Kiskadács és Nagykadács egy falu. Hogy miért, az a későbbiekben kiderül. Az alkotó, munkálkodó ember élete során sárban, bozontos legelőkön, erdei tisztásokon a talpalatnyi földet ösvénnyé, úttá tapodja. Az idő lehet, hogy belepi ezeket a nyomokat sárral, porral, elkorhadt avarral, de úgyis útjelzők mAradnak. Életutak. Egy vagy több ember, egy generáció tapodja ki őket, de vannak, léteznek rövidebb-hosszabb időre, vagy talán örökre.
A kitaposott utak jelzik azt, amit az emberek alkottak, maguk után hagytak. Vagyis egy életutat. A jó az, hogy a nyom mAradandó, emlékezet után is létező.
Kadács lakóinak az volt a fontos, hogy alkotóképességük teljében alkossanak sokat, az utódokra örökíthetőt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kadácsi emberek mindig tiszteletben tartották a székely falurendet. Nemeskürty István megfogalmazása szerint „a múltunkat tőlünk elvenni nem lehet, de az csak akkor miénk, ha ismerjük is”. Mi más volna szándékom Kadácsból elszármazottként, mint megismertetni az ifjú nemzedékkel őseink kitartó, sokszor keserves, kínos küzdelmét a megmAradásukért. Mert az a boldog ember, aki az élete végén elmondhatja, nem élt hiába. Szőcs Kálmán ezt így fogalmazta meg: „S a fák virágai még tavasszal lehullanak / egy sűrű illatú éjszakán / De csillagos gyümölcsök között majd tudják az utódok / Kinyíltunk, szenvedtünk, szerettünk s teremtettünk.”
A történelem folyamán Kadács népe is sok szenvedést elviselt. Egyik elnyomás megszűnt, jött a másik, még kegyetlenebb. Tatárdúlás, 150 év török uralom, osztrák elnyomás majd jött a történelem boncolókése, Trianon. De mindezt átvészelték őseink. Aztán következett az „aranykorszak”, az embertelen kommunizmus, amely sok-sok szülő gyermekét a falvakból is az élet idegen tengerére sodorta.
A sorsüldözött gyermekek a nagyvilágot járják, s könnyes szemmel fogalmazzák meg magukban: „Lombkoronás kicsiny falum / piros tetős egyszerű kis háza / oda vágyom mindig vissza, / hívogat az édesanyám sírja.”
Az idegenbe szakadt ifjakban gyakran feltör a honvágy, s erre a gyógyszer nem más, mint a hazatérés, ha pár napra vagy pár órára is. Mert mindenki számára szent hely a szülőfalu, ahol a nagyszülők mesékkel traktáltak, a szülők nehéz munkájukkal és imádsággal felneveltek. Szent hely, ahol a bölcső ringott, szent hely a templom, ahol egykor a fejekre keresztvíz csorgott, ahol elrebegte minden ifjú az unitárius fogalmat. Szent hely az iskola, mely mindannyiunkat bevezetett a betűk és számok világába és szent hely a temető is, ahol szeretteink sírjai domborulnak, hol örök csend és béke honol. Mit kell hát tudni a két Kadácsról, amely tulajdonképpen egy helyre tartozik? A Nyikó középső folyásának két partján terül el e két kis falu, egymástól mintegy két kilométerre. (Régi nevükön Felső- és Alsókadács). Nagykadács keleten Kobátfalvával határos, szinte össze van nőve vele, Kiskadács nyugaton Siménfalvával határos, közvetlen szomszédságában található. E sajátos elhelyezkedéséből keletkezett a szinte mindegyik székely faluban valamilyen formában megjelenő legenda, Kadács esetében így mAradt fenn: azért települtek a falu birtokának két szélére, hogy az egyre terjeszkedő két szomszédos falu útjába „akadást” képezzenek. Azonban a falu elnevezésének legvalószínűbb magyarázata: személynév átviteléből alakult ki a település mai neve. Ezt látszik igazolni a falura vonatkozó első írásos adatok is: 1505-ből mAradt fenn Michael Akadáchi neve. (Székely Oklevéltár, VIII. kötet, 18–19., 220 oldal).
1695-ben Alsó- és Felsőkadács néven említik az ikerfalvakat, ekkor egyházilag Tarcsafalvához tartoztak, 1718-ban váltak külön. Érdekes módon a Nyikó jobb partján levő hívek a tarcsafalvi egyházközséghez, míg a jobb partján lakók a székelyszentmihályi egyházhoz tartoztak. A falu gazdasági megerősödésével egyre erőteljesebbé vált az anyaegyháztól való elszakadás és az önállósodásra való törekvés. Végül 1718. február 18-án kinyilvánították elszakadási óhajukat, meghatározták a papbér nagyságát, amiről „az Eccléssiában lévő minden embernek személy szerint, mind a Kis Kadátsiak, mind a Nagy Kadátsiak kezet adtak in Anno 1718”. Az elszakadás gondolatát az Egyház vezetősége nem támogatta. Az ádámosi zsinat 1718. június 19-i jegyzőkönyvében található: „A kadácsi Ecclának íratott levél, hogy mostan a mater Ecclától való elszakadástól sepersedeálljanak eo kgmek.” Almási Mihály püspök a „Kadácsi Unitaria Ecclésia-hoz” 1719. május 30-án írt levelében ugyancsak nem javasolta a szentmihályi egyházközségtől való elszakadást, mivel „a magát egybe foglalt erő erősebb a megmAradásra”. Hogy mikor történt az elszakadás, nem lehet pontosan megállapítani, de mivel az Egyházi Főtanács jegyzőkönyve 1724-ben kadácsi papként Karácsonyfalvi lelkész nevét jegyzi fel, valószínű az elszakadás 1718 és 1724 között történt. Ekkorra meghatározták az egyházi földeket, az allodiatúrákat is, pontosan megjelölve a falu három határában azok nagyságát, helyét, milyenségét (szántó, kaszáló), valamint azt, hogy az a pap vagy az eklézsia javát szolgálja.
Sárdi István lelkész (1736–1745) feljegyzéséből a következőket tudhatjuk meg: Az egyházközség gondoskodik a lelkész lakásáról is, ugyanis az 1767-es Generális Vizitáció intézkedéseket hoz a „Parochia körüli” kert használatáról. Megható az az igyekezet, ahogyan az egyházközség minden korú tagja törekedett temploma szépítésére. „Ao. Dni 1777. A.N. Kadatsi Unitárius iffiu legények, maguk buzgo indulattyukból meg rován magukat Nyolc Mariasaig tsináltatak az Unitárius Templomba egy pulpitust, vagy éneklő széket. Ugyanezen esztendőben N. Kadátsi Unitaria kegyes asszonyok vettek az éneklő székre kettős veress Selyem ruhát, a prédicallo szék boritására három sing zöld posztot sárga szegekkel le szegelve, melyly két rendbéli Collatum áll hat magyar forintokban. Ismét: Ezen Ecclésia beli iffiu lányok Istenes indulatytyukból vettek a Pap Széke borítására egy tarka kartont, flor l den 24.” – jegyzi fel „Josephinus Simo Solymosi jur. notár Ao 1777 Die 21 Novembri”. „Ao. 1783 Die 5 Decembri. Sz. Vizitacio alkalmatosságával mutattanak elő egy kis Ezüst Tanjer, melylyet Istenes jó indulatjából hagyott és legalt a N. Kadátsi Unitaria Eelenek az Úr Aztalára Néhai Tiszt, Miklós Kata, Donáth Ferenczné asszony. Ugyan ilylyen írás a fenekin: Miklós Kata T. Ajtai Donath Ferencz Ao. 1782. Legyen Isten előtt kedves áldozat” – tudjuk meg az egykori feljegyzésekből. A fentebb említett adományok abban a kis fatemplomban kaptak helyet, amelyet a különváláskor, 1718 és 1924 között építettek, és vásároltak két kis harangot, majd 1776-ban egy nagy harangot is. Az erőteljesen fejlődő egyházközség számára a meglévő kis templom szűknek bizonyult, ezért 1785–1786-ban Bölöni Bakó György, majd Andrási György lelkészek idején megkezdték az új templom építését a mai helyén. Azonban ezt nem tekinthetjük új templom építésének, hanem inkább a régi templom renoválásának. Hogy az 1786-ban felújított templomot csak időleges megoldásnak tekintették, onnan is kitetszik, hogy alig 50 év múlva, 1825-ben a keblitanács elhatározta egy új templom építését. Közel tíz évig készültek az építésre. Hozzájárulásként minden család a Lokon levő egy darab földjének tiszta hasznát fizette be évente a templom javára. Közben kivetettek 40 000 cserepet, 6000 téglát, megvásároltak 40 fenyőgerendát, nagy mennyiségű követ és meszet. A régi templom anyagának egy részét is beépítették az új templom falába. Úgyszintén felhasználták a deszka- és faanyagot is, amit az új templom karzatának padozata is igazol, ahol a régi templom festett mennyezetének beépített deszkáin a festés ma is látszik. 1836-ban, Inczeffi József lelkész és id. Marosi Mihály gondnoksága idején épült a templom a mai formájában. A berendezést egy év múlva, 1838-ban fejezték be, ekkor már a lelkész Nagybaconi Hegyi Pál volt. A templom szerény, de ízléses, áhítatos hangulatot keltő. A szószéket centrálisan helyezték el, hogy azt mindenki láthassa és a beszéd a templom minden részében hallható legyen.
A szószék előtti tér magas, alkalmas a keresztelés és az esketés elvégzésére és az úrvacsora osztására is. A torony az új templom mellett alacsonynak bizonyult, ezért 1863-ban Abrudbányai Ürmösi Sámuel lelkész és id. Marosi Péter gondnoksága idején a mai magasságig emelték s bádogtetővel látták el. A régi lelkészi lakás helyett 1881-ben Benczédi Pap Sándor lelkészsége idején ujjat építettek. 1887-ben, Bölöni Bakó Lajos lelkész és Tordátfalvi Boros György énekvezér alatt orgonát vásároltak, ami ma is a nyikómenti templomok legjobb orgonája.
Mivel Kiskadács 2 kilométerre található Nagykadácstól, az idősebb emberek részére sürgetővé vált egy templom építése. Így aztán 1812-ben Derzsi György idején Kiskadácsban is építettek egy kis templomot, amelyet orgonával is elláttak. A helyet rosszul választották meg, egy domb aljában, a Nyikó partján fekszik, s így esőzésekkor a víz áztatta az alapját, ami miatt a falak úgy megrepedeztek, hogy a hatóságok betiltották annak használatát. Így a kiskadácsiak továbbra is a Nagykadácsi templomba jártak, amelyet javítottak 1900-ban, 1938-ban, 1971-ben és 1987-ben. Nemcsak egyházi vonalon folyt az építkezés a kis faluban, hanem polgári téren is. Ezt bizonyítja az is, hogy a paplak építésével egy időben, 1881-ben megalakult az egyházi iskola is, ekkor épült a még ma is álló iskolaépület Karácsonyfalvi lelkész idején. Az épület része tanítói lakásként szolgált, a hátsó (nyugati) része volt az osztályterem. Hogy a templom és egyházi iskola egy időben épült, bizonyítja az is, hogy a két épületnek az udvara egy helyen van. Abban az időben a tanítók egyben kántor-tanítók voltak. Az egyházi iskolát – mint sok mást – 1948-ban államosították. Érdemes megemlíteni, hogy e kis településből sok értelmiségi került ki. Hogy miért nevezzük kis településnek, azt bizonyítják a statisztikai adatok: 1567-ben 8 kaput, 1614-ben 40 családfőt, 1786-ban 267 főt, 1850-ben 403, 1868-ban 448, 1910-ben 421, 1941-ben 338, 1941-ben 338, 1992-ben már csak 158 főt írtak össze. Ennek ellenére, mint fentebb említettük sok értelmiségivel gazdagította e kis falu a Székelyföldet. Elsőként említhetjük dr. Marosi Ferencet, aki Budapesten először minisztériumi tanácsosként tevékenykedett, majd Svájcban, a Magyar Konzulátuson dolgozott; Marosi Márton lelkész, Gálfalvi Péter tanító, Gálfalvi Pál lelkész, Gálfalvi János lelkész, Gálfalvi P. Péter lelkész-tanár, Gálfalvi Gábor tanító, Györke Alpár mérnök, Inczefi András tanító, Inczefi Olga tanító, Végh Albert tanár, Gyöngyösi Kálmán tanító, Végh Ella tanító, Elekes Imre tanító, Nemes Dénes lelkész, Váradi Viola tanító, Marosi György ügyvéd, Gálfalvi Sándor tanár, egyházi főgondnok, Györke Erzsébet tanító, Mátéfi József mérnök, Mátéfi Ferenc mérnök, Marosi Júlia óvónő. Ebből a kis iskolából indult értelmiségiek nagy száma azt bizonyítja, hogy a falu népe, bár településük a legkisebbek közé tartozott mindig, igen sokat adott az oktatásra-művelődésre. Természetesen ebben nagy részük volt az ott tevékenykedő tanítóknak és lelkészeknek is, akik Reményik Sándor Templom és iskola versében megfogalmazása szerint e téren „egy kézre dolgoztak”.
Az itt tevékenykedő tanítók meg lelkészek nevét nem sorolom fel, a fentebb említett lelkészek mellett azonban ki kell emelnem Lőrinczi László nevét (1927–1941), aki létrehozta a Gazdakört, bevezette a falu lakosságát a modern baromfitenyésztésbe; a tanítók közül Gálfalvi Péter id. nevét, aki a lelkésszel közösen megalakította a Hitelszövetkezetet, és széles körű kulturális tevékenységet végzett. Szám szerint e faluban eddig 33 lelkész szolgált, a 33-ik a 2012-ben megválasztott Vass Zsuzsánna. A jelenleg beszüntetett iskolában 17 tanító végzett eredményes oktató-nevelő tevékenységet, amelyet a fentebb említett innen kikerült értelmiségiek száma is igazol.
Mint ismeretes, a 20. század elejéig a falvakban nem voltak kultúrotthonok. Ennek ellenére pezsgő kulturális élet volt a faluban, színjátszó csoportok, énekkarok, tánccsoportok gyakran bemutatták műsoraikat, legtöbbször egy-egy nagyobb csűrben, az iskolák tantermében, de igen sokszor a zsidók kocsmáinak nagyobb helyiségében. A nyikómenti falvaknak egy részében fedeles hidakat építettek, melyekről Orbán Balázs így ír: „Itt felemlítem mi bizonnyal minden erre utazót meg fog lepni azon sok fedeles hidat, melyek egyáltalán Udvarhely-széken, de főképp a Nyikó völgyében előfordulnak: ezekben oly fényűzők a vidék lakói, hogy még a legcsekélyebb patakon, sőt még oly helyekre is (mint Kadácsban), hol a vízen túl alig van néhány ház, s azon túl semmi, még közlekedő út sincsen, egymással versengve díszes és költséges fedeles hídakat építenek. Az ily hidak szoktak főként esős időkben, a falu népségének a városi kávéházakat, felüdülési, ámolygási helyeket pótló gyülhelyei lenni, s gyakran csergedező patakok költői morajánál táncra kel és társas játékot folytat a gondtalan fiatalság.” (A Székelyföld leírása I., Pest, 1868, 119. o.)
A kiskadácsi hidat 1829-ben, a nagykadácsit 1866-ban építették a helybéli lakosok. Sajnos mindkettőt megrongálta a 2005-ben árvízzé duzzadt Fehér-Nyikó, a történésekről részletesen beszámoltak írásban Balázsi Dénes tanár és Boda Csilla tanítónő.
A fent említett fedeles hidakon szervezett kulturális eseményeknek 1911-től már az újonnan felépített kultúrotthon – melyet abban az időben „faluházának” neveztek – adott helyet. Ennek építésében mindkét Kadács kivette a részét. Az egész Nyikó-völgyében farsang idején itt rendezték a legeredményesebb színdarabos bálokat, amit az is bizonyít, hogy a környék összes falujából idesereglett az ifjúság. A táncmulatság szombat estétől vasárnap estig tartott, ezért nevezték a kadácsi farsangi bált „nagybálnak”.
A „faluháza” 1959-ig volt a kultúra hajléka, ugyanis akkorra annyira megrongálódott, hogy Jakab Zoltán tanító kezdeményezésére újat építettek. Sajnos az új épületben egyre inkább megritkultak a kulturális rendezvények, ennek egyik fő oka az elnéptelenedés, a másik a tévék elszaporodása. Mint P. Buzogány Árpád Nyikómenti krónikájában megfogalmazta: „Kadács mintha Csipkerózsika-álomba szenderedne lassan (…), egy-egy ház lakatlanná válik, és nem kerül új gazda. Inkább emlékeiből él már, mintsem jelenét építené.” Vajon mikor telik oda az idő, mikor érik meg a helyzet arra, hogy megérdemeljen egy rendes feltámadást?
Erre sajnos senki sem tud választ adni.
Irodalom: Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, I. kötet
Székely Oklevéltár, Új sorozat, II., Demény Lajos–Pataki József
Székely Oklevéltár, Új sorozat, IV. Székely népesség-összeírások, Kolozsvár, 1998.
Román Országos Levéltár Hargita megyei Hivatala. Egyházi anyakönyvek gyűjteménye. Fond. 47. Kadácsi Unitárius Egyház anyakönyvei.
Keresztény Magvető, 93. évfolyam (114–119 o.)
Hargita Népe (Csíkszereda)

A száz évvel ezelőtti román betörésre emlékeznek Csíkszeredában
Kétnapos rendezvénysorozaton emlékeznek pénteken és szombaton Csíkszeredában a román hadsereg száz évvel ezelőtti Székelyföldi betörésére – közölte csütörtöki számában a Krónika.
A rendezvény pénteken beszélgetéssel és filmvetítéssel kezdődik. A Csíki moziban mutatják be a Koszta István hadtörténetíró, újságíró forgatókönyve alapján készült Székely kálvária című, 52 perces dokumentumfilmet. Az alkotás a Székelyudvarhelyi 82. gyalogezred, a Marosvásárhelyi 9. népfelkelő huszárosztály és a Brassói 2. huszárezred védelmi harcainak megélt története, ahogyan az élő emlékezet megőrizte családi levelekben, harctéri naplókban, fényképeken.
A román betörés és a székelyek Hajdu-Bihar vármegyébe történő menekülését idézi fel az a kiállítás is, amelyet Ráduly Róbert Csíkszeredai és Szólláth Tibor Zoltán hajdúnánási polgármester nyit meg szombaton a Csíki Székely Múzeumban.
Amint Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója egy szerdai sajtótájékoztatón elmondta, a kiállítás az 1916-os év három fontos dátumra összpontosít: augusztus 27-ére, amikor a Román Királyság hadba lépett és hadserege átlépte az akkori Magyarország határát, szeptember 8-ára, amikor a román hadsereg elfoglalta Csíkszeredát, majd október 9-ére, amikor a magyar hadsereg visszafoglalta a várost.
A rendezvénysorozat keretében emlékművet avatnak szombaton Csíksomlyón az első világháború végén alakult Székely hadosztálynak. A Miholcsa József szobrászművész által tervezett és Zavacki Walter szobrászművész által kifaragott emlékmű félkör alakban elhelyezett kőtömbjein első világháborús katonák, a központi oszlopon pedig a Székely hadosztály címere és egy koronás turul látható. A Syékely hadosztály Magyarország területeinek a megvédésére jött létre 1918 decemberében.
Románia 1916 augusztusában indított támadást Magyarország ellen Erdély elfoglalása céljával. Az eseményt a román történetírás Románia első világháborúbeli hadba lépéseként, a magyar történetírás pedig román betörésként tartja számon.
Népújság (Marosvásárhely)

Új Lustra
A Székelyudvarhelyi múzeum új székhelye, a Haberstumpf-villa gazdag tevékenységgel és színvonalas programokkal való megtöltésére tett ígéretével indítja a Lustra harmadik évfolyamát a múzeum igazgatója, dr. Miklós Zoltán.
A folyóiratot ismét változatos tartalom jellemzi: Salló Szilárd, az Udvarhelyi Forrásközpont néprajzosa az énlaki juhászat 20–21. századi változásairól közli újabb kutatási eredményeit, Mihály János történész 16–17. századi Székelyföldi tánctörténeti adalékokat ad közzé, Bicsok Zoltán levéltáros folytatja a Csíkszeredai levéltár fondjait ismertető sorozatát, ez alkalommal a csíksomlyói-Csíkszeredai római katolikus gimnázium iratait ismertetve. Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt történészek az 1916. évi román megszállás dokumentumaiból közölnek, Veres Péter muzeológus Sikó Miklós iklándi-vadadi Filep Lászlóról készült rajzát hozza közelebb az olvasókhoz. Tóth Boglárka, Sófalvi András, Botár István és Grynaeus András folytatják az udvarhelyszéki templomtornyok dendrokronológiai keltezéséről 2015-ben indított cikküket, Nyárádi Zsolt régész-történész Székelyudvarhely régi piacteréről közöl nem csak ásatási eredményeket.
Két kötet is bemutatásra kerül: Róth András Lajos könyvtáros-történész a Székelyföldi jelképkutatás újabb kötetét, a Székely jelképek pecséten, címerben című 2015-ben megjelent tanulmánykötetet, Bernád Rita, a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár főlevéltárosa Bicsok Zoltán Koronák, hat tyúk, liliomok – Crini, coroane, lebede című kétnyelvű kötetét ismerteti. A folyóiratban rövid felvezető és részlet található a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában 2016-ban megjelent Székelyföld története háromkötetes monográfia bevezetőjéből.
Külön figyelmet érdemel Reisz T. Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára címzetes igazgatójának írása Székelyudvarhely címeréről a Magyar Nemzeti Levéltár Budapesti palotájában.
A cikkeket forrásértékkel bíró illusztrációk kísérik. A kiváló nyomdai kivitelezésben megjelenő, 64 oldalas folyóirat harmadik évfolyamának kiadási költségeit a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Élő Székelyföld Munkacsoport
eloszekelyfold.wordpress.com