Udvarhelyi lövöldözés: itt vannak a felvételek
A szórakozóhely működtetői lapcsaládunknak nem, de az uh.ronak kiadták a szombaton történt összetűzés videofelvételeit. Ez új elem a Szőke–Szígyártó-ügyben, sokan, sokszor fogják elemezni a felvételeket – a hatóságok mellett.
A két részletben megjelent videofelvételeken jól látszanak a történtek: a szereplők felismerhetők, az is jól látható, hogy miként reagál a személyzet, a – sehol sem látható – biztonsági őr, valamint a több mint száz vendég.
A Mokka tulajdonosai közölték, hogy bírósági határozattal akarják kitiltatni a részvevőket, bár pontosan nem nevezik meg, hogy kizárólag Szőkére és Szigyártóra gondolnak-e.
Megszólalt Szígyártó Szabolcs is
„Eljött az idő, hogy én is megszólaljak és kiálljak az igazam mellett” – olvasható Szígyártó Szabolcs Facebook-oldalán. A szombat hajnali konfliktus másik szereplője hangsúlyozza, a történtek bűnügyi vizsgálat tárgyát képezik. Mint írja, „a nyomozóhatóságokat a Szőke László által elkövetett súlyos bűncselekmények miatt értesítették, mint emberölési kísérlet és jogtalan fegyverhasználat”. Rámutat, a hatóságok egyelőre nem állapították meg, hogy Szőke László jogos önvédelemből cselekedett volna.
„Az a dühödt médiakampány, amely az elmúlt napokban drámai hangvételt vett, nem más, mint a személyem ellen irányuló szándékos támadás, és amelyet Szőke László hosszú ideje folytat, kihasználva újságírói minőségét. Ez a kampány nemcsak közvetlen és jogtalan támadás a személyem ellen, hanem közvélemény-alakító és -formáló szerepe is van, amely manipulál és gyűlöletre, intoleranciára buzdít. A személyemre vonatkozó sértő és rágalmazó jellegű kijelentések mellett a sajtóanyag előzetes ellenőrzést nélkülöző valótlanságokat/hazugságokat is tartalmaz, figyelmen kívül hagyva minden olyan alapelvet, amely a minőségi újságírás sajátja.
Szőke László úgynevezett szabad vélemény-nyilvánításhoz való jogának megnyilvánulása nem más, mint az én méltósághoz, jó hírnévhez, és a rólam alkotott képhez való jogomnak a durva megsértése” – írja Szígyártó Szabolcs. Kitér arra is, hogy szerinte Szőke Lászlót személyes bosszú vezérli a különböző sajtóanyagok közlésében. Hangsúlyozza azt is, hogy „ezek a megbélyegző kijelentések, amelyek ellenőrizhetetlen sebességgel terjednek el a közvélemény soraiban, jogtalan kárt okoznak személyemre nézve, olyan körülmények között, hogy nem ítéltek el azon cselekedetek miatt, amelyekről a fent nevezett azt spekulálja, hogy elkövettem volna”.
Végezetül kifejti, „a Szőke László által előadottak, ami a 2016.01.23-i incidenst illeti, nem felelnek meg a valóságnak, azokat vagy azért hozták nyilvánosságra, hogy személyemet befeketítsék, vagy hogy befolyásoljanak egy folyamatban lévő nyomozást, miközben a valós tényállásnak nincsen köze az állítólagos jogos önvédelemhez. Szőke László egyetlen pillanatig sem került olyan helyzetbe, amely szükségessé tette volna a fegyver használatát egy nyilvános, zsúfolt helyen”.
Amint arról beszámoltunk, több lövést is leadott önvédelmi fegyverével Szőke László, az Udvarhelyi Híradó főszerkesztője szombat hajnalban, miután egy székelyudvarhelyi szórakozóhelyen megtámadták. Az összetűzésben négyen megsérültek, két személyt a kórház sebészeti osztályára utaltak. Székelyhon.ro

Értéktár – fotókiállítás Ottományban
Fesztív külsőségektől mentesen ”nyílt meg” az ottományi Komáromi kúriában az Erdélyi Értéktárat bemutató fotókiállítás az elmúlt pénteken.
A Magyar Kultúra Napján lehetett megtekinteni első lakalommal azt a fotókiállítást az ottományi Komáromi kúriában, mely az Erdélyi Értéktár ”kincseit” összegzi. A kiállítóház adminisztrátora, Szűcs György kérdésünkre a helyszínen elmondta: a kolozsvári  székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) felügyeletével történt az Erdélyi Értéktár összeállítása (hasonló zajlott pár hónapja megyénkben, a Hegyköz néhány falujában, amiről beszámoltunk – szerz.megj.), a leltárt aztán Budapestre továbbították, ahol döntenek arról, mi kerül tovább a Nemzeti Értéktárba. Az erdélyi felmérést is természetesen fotókon is dokumentálták, a felvételekből tàrlatot állítottak össze, mely Pusztina (Bákó megye) és Székelyudvarhely (Hargita megye) után – Szűcs György személyes kapcsolatai révén – érkezhetett Ottományba.
Március végéig
De mi is látható az összesen 27, a kúria folyosóján közszemlére tett pannón? A teljesség igénye nélkül néhány összefoglaló cím: kalotaszegi bútorfestés, népi építészet, népi mesterségek (szövés, fonás, hímzés, kőfaragás, fazekasság), templomi orgonák, népviselet, népzene, néptánc, népszokások, templomok. Az ünnepélyes megnyitó azért maradt el, mert KJNT minden illetékes szakértőjének előre lekötött programja volt a Magyar Kultúra Napján, ezért lehetséges, hogy formabontó módon a március végére tervezett tárlatzárás lesz meghívottak jelenlétében megtartott, ünnepélyes, addig is várják a látogatókat. Szűcs Györgytől megtudtuk még, hogy tavasszal Ottományban és a községközpont Szalacson lesz a már említetthez hasonló érték-leltározás.
Rencz Csaba. erdon.ro

Terrorizmus vagy véleményszabadság?
A minap, az Egyesült Románia (PRU) kongresszusán jelentették be a Karóbahúzó Vlad Gárdája elnevezésű félkatonai szervezet létrejöttét, amelynek "atyja" a magyarellenességéről elhíresült Bogdan Diaconu képviselő, és amelynek célja "rendet csinálni az országban", és megmutatni a "hazaárulóknak", hogy "Románia a románoké".
Nem volt ugyan rendkívüli visszhangja sem a politikusok körében, sem a sajtóban, de Cornel Vilcu publicista aláírásgyűjtést kezdeményezett a PRU betiltásáért a párttörvény harmadik cikkelye negyedik bekezdésére hivatkozva, amely szerint "politikai pártok nem szervezhetnek katonai vagy félkatonai szervezeteket és nem folytathatnak semmiféle, a törvény által tiltott cselekedeteket. Ellenkező esetben törvényi úton feloszlatják a pártot". Szerinte a PRU lépése veszélyezteti a román demokráciát, le kell állítani, még mielőtt az amúgy megengedhetetlen demagógia és uszítás erőszakká fajulna.
Persze, Diaconu reakciója sem váratott magára: kijelentette, hogy Vilcu Soros bérence, aki megijedt tőlük, akárcsak a többi "hazaáruló", és pártját is Soros utasítására akarnák "kivonni a választási versenyből". "Forradalommal" fenyegetőzött a párt betiltása esetén. Azt is sietett hozzátenni, hogy a PRU megszüntetésére legtöbben a magyarok lakta vidékeken, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Nagyváradon szavaztak, akiket Magyarország mozgósított. Ellenlépésként ő is petíciót indított Támogasd Karóbahúzó Vlad Gárdáját jelszóval, hogy megmutassák azoknak, "akik tönkre akarják tenni Romániát", hogy "egységesek", és hogy "nem ijedünk meg a támadásoktól". Jelszavuk: Románia a románoké!
A pártvezér amellett, hogy képviselőként számos magyarellenes törvénytervezetet nyújtott be a parlamentbe,blogbejegyzéseiben is nyíltan uszít a magyarság ellen. Bizonyára a véleményszabadság jogán. Ugyanis a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) szóvivője szerint – bár az intézménynek egyelőre nincs hivatalos véleménye a dologról – nem törvényellenes a "gárda", inkább a véleményszabadság megnyilvánulásának nevezhető. Érdekes módon nem hallottunk hasonló reakciót, amikor a magyarok szervezeteit, beleértve akár az RMDSZ-t, nevezték terrorszervezetnek.
Emlékeztetünk arra is, hogy december elején a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalmat terrorszervezetnek nevezték. Két "terrorista" vezetőjét a SRI hónapokon át figyelte, hogy "kiderüljön", december elsején állítólag petárdával akarták "felrobbantani" a románokat (egy színmagyar városban). Azóta is "előzetesben" tartják egyiküket, annak ellenére, hogy nincs bizonyítékuk terrorcselekmény elkövetésének szándékára, és annak ellenére, hogy a hisztérikus magyarellenes sajtón kívül még a román közvélemény is a SRI "olcsó manipulációjának" nevezte a letartóztatásokat. Ez azonban "terrorcselekmény" volt.
A képviselő szerint egyébként az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt, a Jobbik, a 64 Vármegye "terroristái", a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács belülről támadja a román államot, de a PRU-n kívül senki sem akarja őket törvényen kívül helyezni. Ez viszont véleményszabadság.
Hogy is állunk tehát a demokráciával és a véleményszabadsággal? A Vlad Tepes Gárdája a véleményszabadságmegnyilvánulása, a magyar szervezetek pedig terroristák? Ha ez a demokrácia, és ezt akarják "megvédeni", akkor bizony nagy baj van.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Kifogásolják a Bunta-féle lap tőkeemelését
Nem ért egyet a Magyar Polgári Párt (MPP) székelyudvarhelyi frakciója azzal, hogy a város idei éves költségvetésébe belefoglalnák az Udvarhelyi Média Kft., illetve az Urbana Rt. törzstőkéjének emelését. Azt is kifogásolják, hogy helytelenül csoportosították a pénzeket, több beruházásra nem különítenek el elegendő összeget a kivitelezéshez.
Udvarhely idén nagyjából 92,5 millió lejes költségvetésből gazdálkodhat, ehhez még hozzáadódik a több év alatt megspórolt közel 10 millió lej – ismertette Orbán Balázs MPP-s tanácsos. Mint mondta, ezeket különböző beruházásokra fordítaná a város, ami nem is baj, viszont az már igen, hogy az összeget az önkormányzati képviselők jóváhagyta projekteken spóroltak meg, amelyeket vagy nem fejeztek be, vagy el sem kezdtek. „Ez azt jelenti, hogy az adófizetők pénze nem kerül időben oda, ahová kellene” – fogalmazott Orbán.
A tartalékolt pénzből folytatják egyebek mellett a Haberstumpf-villa modernizálását, de az Urbana Rt. beruházásaira is ebből költenek. Orbán azt is kifogásolta, hogy nem követhető az utcák és járdák modernizálása: nem tudni hol és mit hajtottak végre eddig, csak az öszszeget, amennyibe került. Egy másik problémának azt látta, hogy konkrét megvalósítások csak ritkán történnek, hiszen rendszerint nincs elegendő pénz elkülönítve a kivitelezésre. Az MPP egyébként több módosító javaslatot is előterjesztett a költségvetési tervekhez, ám ezeket nem fogadták el.
Az MPP-frakció az Udvarhely napilapot működtető Udvarhelyi Média Kft. törzstőkéjének 250 ezer lejes emelését sem támogatja, ahogyan az Urbana Rt. esetében sem értenek egyet a 300 ezer lejes tőkésítéssel. A keddi szakbizottsági ülésen egyébként az RMDSZ-frakció tagjai közül Géczi Levente és Berde Zoltán is hasonló véleményen volt. Az is felmerült, hogy törvénytelen lenne a napi működés fedezése érdekében emelni a vállalatok törzstőkéjét. Az említett határozattervezeteket így visszavonták a napirendi pontok közül.
Székelyudvarhely 2016-os büdzsétervezetét Arros Orsolya közgazdász, az RMDSZ lehetséges polgármesterjelöltje is bírálta. „Én egy titkos költségvetésről tudok beszélni, hiszen nem volt sem konzultáció, sem tájékoztatás. Felháborító, ezen sürgősen változtatni kell” – fogalmazott az RMDSZ Udvarhelyszéki Nőszervezetének elnöke, aki szerint „bűn” költségvetést tervezni szakemberek bevonása nélkül.
Mint rámutatott, a városvezetés többet költene az Udvarhely napilap működtetésére, mint például közbiztonságra, a helyi rendőrségnek szánt befektetésekre ugyanis 210 ezer lejt, míg a polgármesteri hivatal lapjának fenntartására pedig 250 ezer lejt irányoztak elő. A költségvetés-tervezetet egyébként mai ülésén tárgyalja a helyi tanács.
Fülöp-Székely Botond. Krónika (Kolozsvár)

Iskolák, osztályok szűnnek meg Székelyföldön, a szakoktatást viszont erősítik
Iskolák, osztályok szűnnek meg jövő tanévtől Hargita és Kovászna megyében – derül ki a 2016/2017-es beiskolázási tervekből. A két székely megyében viszont új szakosztályokat indítanak, az oktatásba a vállalkozókat is bevonják.
Háromszéken a beiskolázási terv azt mutatja, hogy a falvak elöregedése miatt veszélybe kerültek elemi (I-IV) osztályok, iskolák, és az erőfeszítések ellenére néhány iskola megszűnik. Kiss Imre főtanfelügyelő elmondta: Kovászna megyében ősztől 313 tanintézet működését hagyták jóvá, így a 2015/2016-os tanévhez képest kevesebb iskola indul majd.
A gyereklétszám csökkenése miatt fel kellett függeszteni a zoltáni általános iskola működését, a falu óvodájába ugyanis egyetlen gyereket se írattak be, az öt elemi iskolás diák pedig a gidófalvi iskolában folytatja tanulmányait. Hasonló helyzetben van a komollói általános iskola, ahonnan a 12 diákot a községközponti, rétyi iskolába helyezték át, így ott lesz elég diák ahhoz, hogy ne kelljen összevont osztályokban tanítani.
Kiss Imre felhívta a figyelmet arra, hogy a háromszéki falvakban csak nagy erőfeszítések árán tudják fenntartani a meglévő oktatási intézményeket. Rámutatott: több mint 30 tanintézetben alig néhány gyerek iratkozott be, van, ahol csak 3-4 gyerek jár óvodába, az elemi iskola összevont osztályaiban pedig a diáklétszám nem éri el a tízet.
Kiss Imre hangsúlyozta, próbálják megakadályozni, hogy egyetlen tanintézetet se kelljen bezárni, mert ha a faluban nincs óvoda vagy iskola, a fiatal családok még inkább megfontolják, hogy elköltözzenek. A háromszéki oktatási szakember szerint a település gazdasági fejlődésétől függ a tanintézetek életképessége és a falu jövője. Magyarázata szerint a fiatalok csak akkor maradnak vidéken, vagy akkor költöznek oda, ha van a településen munkalehetőség, ha saját vállalkozást alapíthatnak, ha van fejlett infrastruktúra és megoldott az ingázás. Ha ezek nem teljesülnek, a fiatalok elköltöznek, nem lesz gyerek az óvodába és iskolába, és elöregedik a település - figyelmeztetett a szakember.
A szakoktatásra gyúrnak rá
A középiskolai (IX-XII) oktatásban újdonságnak számít, hogy a megyében a vállalkozói igények alapján a szakoktatás fele terelnék a diákokat.
A terv szerint ősztől 40 kilencedik osztály indulhat a szakoktatásban, 16 a szaklíceumban és 24 a hároméves szakiskolában. Kiss Imre elmondta, a beiskolázási terv elkészítéséhez első alkalommal kérték a Kereskedelmi és Iparkamara támogatását. A kamara több mint 3000 vállalkozónak juttatta el a kérést, hogy kínáljanak lehetőséget a gyakorlatozó tanulóknak, emellett a szakiskolák is mozgósították kapcsolataikat, így a következő tanévben 1100 diák gyakorlati oktatását vállalták fel a cégek. A főtanfelügyelő szerint több cégvezető is visszajelzett, hogy nem tud gyakorlatozó diákokat fogadni, ám az iskola elvégzése után alkalmazni tudja a friss végzősöket.
A legtöbb helyet a textil- és faiparban ajánlották fel, így legtöbben a nadrággyárakban és asztalosműhelyekben tudnak gyakorlatozni a háromszéki diákok. Az érintettek havi 200 lejes állami ösztöndíjat is kapnak, de arra is van lehetőség, hogy a cégek fizetést adjanak a náluk gyakorlatozó tanulóknak. Kiss Imre szerint a vállalkozók számára is ösztönzőbb lenne, ha az állam finanszírozná a diákok gyakorlati oktatását, vagy ha a cégek adókedvezménybe részesülnének, ha vállalják a fiatalok képzését.
Hargita megyében kevesebb elemi és előkészítő osztály indul
A 2016/2017-es tanévre vonatkozó beiskolázási terv szerint a következő tanévtől csökken az előkészítő és az elemi osztályok száma Hargita megyében, összesen 554 előkészítő és 882 elemi osztály indítását kérték a tanintézmények vezetői. A jövő tanévtől a középiskolai osztályok száma is csökkenhet kettővel, 89-ről 87-re. A megszűnő osztályokat viszont új szakosztályokkal pótolják.
A Székelyhonnak nyilatkozó Kedves Mónika, a Hargita megye szakoktatásért felelős tanfelügyelő elmondta: a szakiskolai oktatásban jövő tanévre összesen 32 osztályt terveznek a megyében. Hozzátette, új profilú osztály nem lesz a szakiskolákban, csak az eddigiekben is alkalmazott tagozatok közül szűnnek meg vagy indulhatnak újra szakok.
A Hargita Népe úgy tájékoztatott, hogy jelenleg 29 szakosztály működik a megyében, 25 magyar és 4 román tannyelvű, az új tervben 28,5 magyar, illetve 2,5 román tannyelvű szerepel. Balánbányán indítanak egy kétnyelvű lakatos osztályt, innen a két és fél osztály.
A minisztériumba jóváhagyásra elküldött beiskolázási terv szerint Csíkszéken az eddigi 12 szakiskolai tagozat helyett jövőre 13-at terveznek. Gyergyószentmiklóson és környékén jelenleg három szakosztály működik, a következő tanévben öt indulhat. Udvarhelyszék esetében ősztől kilenc szakiskolai osztály alakulhat a mostani nyolc helyett. Székelykeresztúr térségében az eddigi három szakosztály eggyel egészülne ki, azaz négy szakiskolai ág indulna. Maroshévízen van csak csökkenés, ott az eddigi két osztály helyett egyet tervez a megyei tanfelügyelőség.
Csíkban egy fél asztalos/ács, valamint egy egész szakács osztállyal egészülhet ki a szakoktatási paletta, továbbá jövőtől nem lenne könnyűipari szak. Gyergyóban és környékén két új faipari szakosztályt terveznek, Udvarhelyen kertész szakot indítanák pluszba, és az eddigi autószerelő tagozat a szakoktatás helyett csak a középiskolai oktatásban indulna. Székelykeresztúron kereskedő és bolti eladó tagozat is lehet jövőtől, Maroshévízen pedig a textil osztály szűnhet meg.
A terv szerint a posztlíceumi osztályok száma is nő: a jelenlegi 10-ről 13-ra.
A terveket a minisztériumnak is jóvá kell hagynia, így a jóváhagyás és a gyereklétszám függvényében még változhat az indítandó osztályok száma. maszol.ro

A menetelés üzenete miatt tiltakozik a rendőrség
Elutasítja a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság a Székelyudvarhelyen vasárnapra tervezett békés menetelés Facebook-oldalán olvasható, a hatóságokat illető „súlyos kijelentéseket”. A közleményben ugyanakkor jelzik, a szombati összetűzés kivizsgálását a megyei ügyészség vette át.
A „pontos és teljes tájékoztatás érdekében” reagált a főkapitányság a Székely Zsolda álnévvel létrehozott Facebook-esemény oldalán olvasható, a „rendőrség ellen irányuló minősítésekre és vádaskodásokra”.
Közleményükben a múlt szombati, Mokka szórakozóhelyen történtek rendőrségi vizsgálatának eredményét részletezik, megjegyezve, hogy a kórházi beutalásra szorult két sérült egyike Szőke László ellen feljelentést tett gyilkossági kísérlet miatt. A közlemény kitér arra is, hogy az incidenst követően a helyi kapitányságra kísérték Szőke Lászlót, alkoholszondás vizsgálatnak vetve alá, a műszer pedig 0,55 mg/liter légalkohol-koncentrációt jelzett az általa kilélegzett levegőben.
A gumilövedékes lőfegyvert, illetve 2013-ban Szőke László nevére kiállított fegyvertartási engedélyt is lefoglalták. Mivel nem ez volt az első hasonló esete, a megyei rendőr-főkapitányság elindította az engedély visszavonására irányuló eljárást – olvasható a dokumentumban.
A székelyudvarhelyi ügyészség Szígyártó Szabolcs ellen rendbontás és bántalmazás, míg Szőke László ellen szintén bántalmazás, illetve nem halálos fegyver jogtalan használata miatt indított eljárást, a gyilkossági kísérlet miatt benyújtott feljelentés után azonban az ügy kivizsgálását átadták a Hargita megyei ügyészségnek. A történtek jogi besorolását többek között a törvényszéki orvostani jelentés határozza majd meg – számol be a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság.
„A rendőrség a vizsgálat valamennyi szakaszában pártatlanul, igazságosan és objektíven járt el, tiszteletben tartva, hogy az incidens résztvevőit megilleti az ártatlanság vélelme. Ennek megfelelően elutasítunk minden alaptalan, a rendőrök ellen irányuló minősítést és vádat, amely a békés menetelés eseményoldalán megjelent” – hangsúlyozza a közlemény, hozzátéve, „akinek bármilyen bizonyítéka, információja van korrupt rendőrökről, jelezze a megyei főkapitányságon, az ügyészségen vagy a korrupcióellenes igazgatóságon”.
Végezetül arra is felhívják az ismeretlen eseményszervező figyelmét, hogy nyilvános gyülekezés, tiltakozás csak a hatályos jogszabályok betartásával lehetséges.
Amint arról beszámoltunk, több lövést is leadott önvédelmi fegyverével Szőke László, az Udvarhelyi Híradó főszerkesztője szombat hajnalban, miután egy székelyudvarhelyi szórakozóhelyen Szígyártó Szabolcs kétszer is rátámadt és bántalmazta. Az összetűzésben négyen megsérültek, két személyt a székelyudvarhelyi kórház sebészeti osztályára utaltak. Székelyhon.ro

Az amatőr néptáncmozgalom második hulláma
Mintegy 1500-ra becsülik a csíki 4 és 18 év közötti amatőr néptáncosok számát. Emellett több településen működik ifjúsági vagy felnőtt csoport is.
Csíkszék szinte minden településén működik amatőr néptánccsoport, a tanulni vágyó gyermekek, fiatalok többségét a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes korábbi, illetve jelenlegi táncosai oktatják – tudtuk meg Rangyák Józseftől.
A ’90-es évek második felétől megszervezett Csűrdöngölő Gyermek- és Ifjúsági Néptánctalálkozón tavalyelőtt csíkcsomortáni, csíkpálfalvi, kászoni, csíkszentmártoni, csíkdelnei, szépvízi, csíkszentmiklósi, csíkszentimrei, csíkszentdomokosi, balánbányai, tusnádi, csatószegi, csíkszentsimoni, csíkszenttamási, csíkszentgyörgyi, csíkmenasági, csikszentléleki, tusnádfürdői, csíkmindszenti, csíkkozmási, csíkcsicsói, csíksomlyói tánccsoportok vettek részt. Volt olyan település is, ahonnan több tánccsoport érkezett. Emellett táncoltak a csíkszeredai Szabadság téren a Márton Áron Főgimnázium diákjai és legkisebbekként az Ádám Katalin által tanított gyermekek is. A tavaszi Csűrdöngölőkön több mint 1200 (4 és 18 év közötti) fiatal volt jelen.
Ezt figyelembe véve, illetve hogy a gyermekek mellett egyre több helyen felnőtt, illetve ifjúsági tánccsoportok létrehozását kezdeményezik, kijelenthető: napjainkban újra reneszánszát éli a néptánc. György Katalin, a Csűrdöngölőt is szervező András Alapítvány munkatársa rámutatott, ez már mintegy második hulláma az amatőr néptáncmozgalomnak. „Ez egyrészt abból adódik, hogy felnőtt az első gyermekgeneráció, amelynek tagjai túl vannak a családalapításon, és emlékeikben él, hogy gyermekként táncoltak, így merül fel bennük az igény. Másrészt van az a felnőtt korosztály, amelynek a gyermekei járnak táncolni, és ezáltal vált támogatójává ennek a mozgalomnak. Emiatt érzik úgy, hogy ők is szeretnének ebből részesülni” – magyarázta.
Ami a felnőtteket illeti, az András Alapítvány mintegy hét éve szervez táncoktatást Zugtánc néven: hétfő este a haladó csoportban negyvenkét 30 és 60 év közötti felnőtt táncol saját örömére – mutatott rá az egyik jól szerveződő felnőtt táncképzésre György Katalin. Emellett vidéki településeken is működnek felnőtt, illetve ifjúsági tánccsoportok, például Csíkmadarason, Tusnádon. A felnőttek azonban elsősorban kedvtelésből járnak néptáncolni, csak esetenként élnek fellépési lehetőségekkel, mivel egyéb elfoglaltságaik mellett nem mindig engedi idejük – derült ki.
„Bár azt tartjuk, hogy Székelyföldön még élnek a hagyományok, szerintem már a visszatanításnál tartunk. Tehát a gyermekek elsősorban nem otthon a szüleiktől tanulják meg a tánclépéseket, hanem inkább csoportban, ilyen értelemben intézményi keretek között, oktatóval sajátítják el” – fejtette ki György Katalin. Rangyák tapasztalata szerint Alcsíkon közösségi kezdeményezés révén alakultak ki az erősebb tánccsoportok, míg Felcsíkon inkább karizmatikus személyek révén szerveződnek.
Csíkmenaságon is a Hargita együttes táncosai tanítják a kisiskolás korú fiatalokat a tánclépésekre, az egyik próba alkalmával felkerestük őket. Hozó Levente táncoktató elmondta, Laczkó Benedek Tünde és Bara Szabolcs kollégájával Menaság mellett Székelyudvarhelyen is hetente két alkalommal tanítják a táncoskedvűeket, míg Csíkszentgyörgyön hetente egyszer oktatnak. Menaságon három csoporttal foglalkoznak, tanítják az 1-4. és az 5-8. osztályosokat, valamint ifjúsági csoporttal is dolgoznak. A legkisebbekkel könnyebb a munka, hiszen a tanítónak, tanárnak meg akarnak felelni, a nagyobbakkal már meg kell szerettetni a táncot ahhoz, hogy valóban érdeklődjenek és szívesen járjanak táncolni – avatott be. Az ifjúsági csoportoknál arra kell figyelni, hogy legyen fiatalabb és idősebb is a csoportban, hogy az egyetemre elkerülők nélkül is működhessen a csapat.
Kömény Kamilla. Székelyhon.ro

Székelyudvarhelyi lövöldözés: megszólalt a rendőrség
Szőke László újságíró fegyvertartási engedélyének bevonását kezdeményezte a Hargita megyei rendőrség a Székelyudvarhelyen történt szombati incidensek után, mert pisztolyát ittasan használta. Még nem dőlt el, hogy az ügyészség mivel gyanúsítja majd a Mokkában történtek főszereplőit, de az UH főszerkesztőjét feljelentették gyilkossági kísérletért.
Közleményben ismertette csütörtökön a Hargita megyei rendőrség az álláspontját a Székelyudvarhelyen történt múlt szombati lövöldözős incidenssel kapcsolatban. Indoklásuk szerint azért tették meg négy nappal az események után ezt a lépést, mert a városba tervezett vasárnapi tüntetés kezdeményezői igaztalan vádakat fogalmaztak meg a rendőrséggel szemben.
Mint korábban írtuk, az Udvarhelyi Napilap főszerkesztője, Szőke László a gumilövedékes önvédelmi fegyverét is elővette, és többször rálőtt támadójára, amikor az udvarhelyi alvilág ismert alakja, Szígyártó Szabolcs a Mokka nevű szórakozóhelyen ütlegelni kezdte. Utóbbi a kezén sebesült meg, néhány napra kórházba utalták. A Mokkában történtek forgatókönyvét a rendőrség megerősítette.
Közleményükben azonban új információk is vannak. Megtudtuk például, hogy Szőke László a teljes tárat (hét töltényt) kilőtte, és a történtek után nem csak a gumilövedékes fegyverét kobozták el, hanem kezdeményezték a 2013-ban kibocsátott fegyverviselési engedélyének a bevonását is. Ezt a rendőrség azzal indokolta, hogy az újságíró korábban (2014-ben) már megsebesített – egyébként önvédelemből – valakit a pisztolyával. A törvény ugyanakkor előírja, hogy önvédelmi fegyvert tilos ittasan használni.
Márpedig kiderült az is, hogy Szőke László ittasan lépett be a Mokkába. Az incidens után elvégezett mérések szerint légalkohol-tartalma 0,55 mg/l volt. Emellett panaszt tett ellene az a csíkszeredai fiatalember, T. A., akit egy lepattanó golyó megsebesített, és kórházi kezelésre szorult.
A rendőrség tájékoztatása szerint az udvarhelyi ügyészség eredetileg Szígyártó Szabolcsot ütlegeléssel és közrendháborítással, míg Szőke Lászlót pedig önvédelmi fegyver jogtalan használatával és ütlegeléssel gyanúsította. Miután azonban az újságírót emberölési kísérlet vádjával feljelentették, a csíkszeredai ügyészség vette át az ügyet.
A rendőrség közölte: az incidens körülményeit még vizsgálják. A történtek büntetőjogi besorolása a törvényszéki orvosok szakértői véleményezésétől, az áldozatok (Szígyártó Szabolcs és T. A.) egészségi állapotának alakulásától is függ.
 Cs. P. T. maszol.ro

Magyartudás = bírság
Kétezer lejre bírságolta az Országos Diszkriminációellenes Tanács Csíkszereda polgármesteri hivatalát amiatt, hogy a meghirdetett állások betöltéséhez megkövetelték a magyar nyelv ismeretét. A bírságolásra azt követően került sor, hogy Dan Tanasă feljelentette a polgármesteri hivatalt, amiért az több, 2014 novemberében meghirdetett állás esetében a magyar nyelv ismeretét feltételként szabta meg. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács döntése megfellebbezhető. A határozat szövege szerint Asztalos Csaba és Claudia Sorina Popa ellenezte a bírság kiszabását, csupán figyelmeztetést javasolt. (Transindex)
A LEGFŐBB ÜGYÉSZ SEM KISPÁLYÁS. Tiberiu Niţu legfőbb ügyész 2014 áprilisa és 2015 októbere között nagyjából hétszáz alkalommal – vagyis átlagosan naponta kétszer – száguldott végig szirénázó rendőrkonvojjal Bukarestben törvénytelenül. Tiberiu Niţu Gabriel Oprea ügyével kapcsolatban került a korrupcióellenes ügyészség látókörébe, a volt miniszterelnök-helyettest, belügyminisztert azzal vádolják, csak tavaly 1607 alkalommal vett igénybe rendőri kíséretet, holott az hivatalból csak az államfőt és a miniszterelnököt illeti meg, a minisztereket csak kivételes esetben. Oprea emellett törvénytelenül írt alá megállapodást a legfőbb ügyészséggel, hogy az is igénybe vehessen rendőri felvezetést. (Főtér)
ÚJABB BÉKEMENET SZÉKELYUDVARHELYEN. Betelt a pohár Székelyudvarhelyen, miután az Udvarhelyi Híradó főszerkesztőjét, Szőke Lászlót szombaton hajnalban ismét megtámadták. A gumilövedékes fegyverrel védekező Szőke az elmúlt években többször írt blogján és újságcikkeiben a székelyudvarhelyi alvilágról, a támadó feltehetően ezt akarta megtorolni. Egy Facebook-felhívásból kiderül, hogy az udvarhelyiek a közbiztonságért és Szőkéért menetelnek 31-én, vasárnap 16 órától. „Azt hittük, hogy a Lőrincz Andor és társa megverése kapcsán szervezett menetelésnek (tavaly novemberben – szerk. megj.) pozitív hozadékai lesznek és az illetékes intézmények, hatóságok levonják majd a következtetéseket. Nem így történt, újabb erőszakos bűncselekmény történt városunkban. Elegünk van a tehetetlen, korrupt rendőrökből, elegünk van a tehetetlen városvezetésből, elegünk van a Verszikből, Cincirikből, Szígyártókból és az őket futtató fehérgalléros bűnözőkből. Ha te is így gondolod, csatlakozz hozzánk” – fogalmaznak a szervezők. (Transindex) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ne legyen többé Székelyudvarhely következmények nélküli város!”
„Minket leginkább az botránkoztat meg, hogy az Önök intézményei mintha nem is léteznének, a következmények nélküli város lettünk” – olvasható a Székelyudvarhely polgármesterének, rendőrparancsnokának és főügyészének címzett nyílt levélben, amelyet a városba tervezett tüntetés előtt két nappal tett közzé helyi civil társadalom több ismert személyisége.
Az aláírók „az elmúlt napok blikkfangos eseményei” (legutóbb a Mokkában történt lövöldözéses incidens) miatt érezték szükségét annak, hogy felszólítsák az intézményvezetőket: kezeljék első számú prioritásként a város közbiztonságának újrateremtését és a megrendült bizalom helyreállítását. „Városunk életének azon válságos pillanatait vagyunk kénytelenek megélni, amit egykoron legrosszabb álmainkban sem gondoltunk volna” – írják.
A nyílt levél megfogalmazói emlékeztetnek: lassan nem telik el úgy hét vagy akár nap, hogy valamilyen erőszakos cselekmény ne kerüljön a városlakók figyelmének középpontjába, és a hatóságok semmit nem tesznek a polgárok biztonságáért. „Ismerik mindannyian a mondást: bűnösök közt cinkos aki néma, így érthetik, hogy miért emelünk szót, és miért hiányoljuk ugyanezt, miért aggaszt bennünket a néma csönd az Önök részéről” – olvasható a levélben.
Az aláírók szerint az illetékesek hallgatása morális és bizalmi válsághoz vezetett, egészségtelen mértékben vált a közbeszéd részévé a bűnözés, a látszólag következmények nélküli antiszociális magatartásminták. „Mára odajutottunk, hogy a világos és egyértelmű állásfoglalás, a cselekvés hiánya, vagy éppen a botrányos előállítási kísérlet miatt, sokak számára nincs iránytű és már-már beletörődnek, feladni látszanak a hitet, hogy egy félelem nélküli városban élhetnek” – szögezik le a székelyudvarhelyi „civilek”.
A nyílt levél aláírói:
Komoróczy Zsolt, Nagy György, Pócs Sándor, Laczkó György, Péter Péter, Kozma Ernő, Vass Dénes, Geréb László, Kubanek László, Péter Balázs, Porsche Éva, Dunkler Róbert, Fincziski Andrea, Szűcs Gellért, Dávid Botond, Hajdó Csaba, Szabó Csaba, Tókos Attila, Szabó Levente, Hermann Örs, Balázs Attila, Péter Tamás. maszol.ro

Irodalmi esttel és koncerttel avatták fel a G. Cafét
Irodalmi esttel és koncerttel avatta fel a törzsközönség pénteken Udvarhely megújult kultúrkocsmáját, a G. Cafét. Az irodalmi est vendégei Szvoren Edina, Babiczky Tibor és Totth Benedek kortárs magyar szerzők voltak, valamint Kéri Piroska, a Szépírók Társaságának alelnöke.
Noha szerkezetében nem változtattak a lokál belsején, a világosszürke árnyalatú falak és a világítás révén mégis tágasabbnak tűnik. Az új köntösbe öltözött G. Cafét megnyitó irodalmi esten Szvoren Edina, Babiczky Tibor és Totth Benedek kortárs magyar szerzőkkel beszélgetett Murányi Sándor író, velük együtt jelen volt Kéri Piroska, a Szépírók Társaságának alelnöke, aki beavatta a jelenlévőket a húszéves szervezet tevékenységébe.
Egy esőerdőnyi papír sem lenne elég, annyi változatban megírtam – árulta el könyvéről Totth Benedek, a Holtverseny című regény szerzője. Elmondása szerint utólag rengeteget javít szövegein. A Holtverseny az első könyve, tíz évig írta, az első változatban háromszavas mondatok voltak, amit utólag olvashatatlannak talált. Noha lassan haladt az írással, aztán mégis érezni kezdte, hogy működik a szöveg, és ezzel a lendülettel fejezte be könyvét.
A sok pepecselés rám is jellemző – válaszolta Szvoren Edina, Az ország legjobb hóhéra című novelláskötet szerzője arra a kérdésre, hogy miként dolgozik szövegein. Bevallása szerint lassan is ír, de már az első változatban igyekszik megkeresni a végérvényesnek tűnő szövegverziót. Babiczky Tibor, a Magas tenger című krimi és a Kivilágított ég című verseskötet szerzője is sokat vívódik a szövegekkel, úgy véli, főként a prózaírásnál volt képtelen lendületet venni. „Ha nincs az írásfolyamatban lendület, akkor nagyon hamar bele lehet fulladni. Megtanultam, hogy merjek és tudjak lendületet venni, majd az utómunkával legyalulni a mondatokat” – magyarázta. Murányi kérdésére a fiatal író elmondta, az írásmód szerint Magas tenger című regénye inkább novellafüzér, ám valóban a novellafüzér és a regény határán áll. A krimiirodalom bizonyos zsánerfogásait is alkalmazta a szövegben, de nem kriminek, hanem visszafejlődés-történetnek tartja, ami az új skandináv krimi elemeivel van tele.
Kevés kritikát olvas, de elszomorítja, ha könyve semmilyen hatást nem tett olvasójára – mondta Szvoren Edina. Ő profi olvasóként tekint a kritikusra, ennek ellenére nem befolyásolja az írás folyamatában a külső vélemény. A kritika szerinte inkább olvasóként hat rá, amikor más szerzők munkáiról szólnak. Totth ezzel szemben úgy véli, megtanult kritikát olvasni, előbb belefut – felméri a hangulatát –, majd alaposabban olvassa el, ám rá sincs hatással. „Egyedül a nekrológ rossz sajtó, a többi mind rendben van” – idézte Simon Mártont Babiczky Tibor.
Szvoren Edina a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és Gimnáziumban tanít zeneelméletet és szolfézst, Totth Benedek tíz éve fordító, Babiczky Tibor pedig irodalomszervezőként és újságíróként dolgozott. „Segít a tanítás, a két tevékenység eltérő jellege mindig kiegyensúlyozza egymást” – válaszolta Szvoren arra a kérdésre, hogy miként hat írására a többi tevékenysége. Babiczky ha tehetné, nem vállalna pénzkereső munkát, ám a családi élet megköveteli azt – jegyezte meg viccesen. Elmondása szerint „kicsinálta magát a könyvvel”, hiszen írásakor nappal médiafigyelőként dolgozott, majd este tizenegytől sokszor hajnali ötig dolgozott. Totth szerint nem a fordított szövegek, inkább olvasmányai hatottak írására. Mint elmondta, szeretne még könyvet írni, de nem tudja, sikerül-e. Babiczky is folytatná az írást, de még keresi a fonalát, emellett novellákat és verseket is szeretne írni, drámát és forgatókönyvet viszont nem – hangzott el az irodalmi esten, amely a Stereogam koncertjével folytatódott.
Veres Réka. Székelyhon.ro

Az udvarhelyi közbiztonságért meneteltek
Az esős idő ellenére is megtartották a közbiztonságért szervezett békés tüntetést Székelyudvarhelyen. A jelenlévők szerint fontos volna, hogy a szervezők felfedjék kilétüket, és irányítsák a későbbi hasonló megmozdulásokat.
Nagyjából hatvan ember vett részt azon a békés menetelésen, amelyet Szőke László, az Udvarhelyi Híradó főszerkesztőjének bántalmazása miatt, illetve a közbiztonságért szerveztek Székelyudvarhelyen. A részvevők a Bethlen-negyedi parknál gyülekeztek, onnan a rendőrség székhelye mellett elhaladva a Márton Áron térre mentek, ahol néhány másodpercre megálltak, majd a Sétatér felé vették az irányt. A békésen haladó tüntetőket a rendőrség és a csendőrség munkatársai kísérték, de egyesek a román titkosszolgálat embereit is látni vélték.
A Sétatérre érve tanácstalanul néztek egymásra a tüntetők, míg végül Bíró Edit, az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben megválasztott önkormányzati képviselő szólt a tömeghez. Kijelentette, mindenképp volt értelme annak, hogy – ha kevesen is, de – kinyilvánították: megálljt kell parancsolni az Udvarhelyen történő erőszakos bűncselekményeknek. „Egy kicsivel több komolyságot kérek attól, aki a menetelést szervezte. Vállalja fel, hogy ő az, aki a Facebookon megosztja ezeket az eseményeket. Jöjjön, álljon a menet élére és irányítson!” – jelentette ki Bíró. Ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy lesznek hasonló megmozdulások Udvarhelyen, hiszen „kell valamit tenni az erőszak ellen.”
„Mit kell  tegyünk, mert látják sem a rendőrség, sem a polgármesteri hivatal nem képes erre” – fogalmazott. A részvevők helyeselték az elhangzottakat, ugyanakkor egyetértettek abban, hogy még így névtelenül is jobb, hogy megszervezték a menetelést, mintha semmi sem történt volna. Volt olyan, aki a fiatalságot hiányolta a rendezvényről. Mint mondta, elsősorban miattuk fontos, hogy megfelelő közbiztonság legyen, mivel főleg ők látogatják az éjszakai szórakozóhelyeket. A rendezvény végén a részvevők megfogták egymás kezét és együtt kiáltották a menetelés üzenetét: „a közbiztonságért.”
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

Miért kell kozmetikázni a valóságot?
Csak a legutóbbi két esetre térünk ki: egy felmérés eredményét interpretálták „félre”, illetve vágyálmaikat konvertálták át kész tényekké.
Az MTA Kisebbségkutató Intézete által készült egy felmérés a külhoni fiatalok körében, ami sok mindent vizsgált, de hogy mit és miként, arról egymásnak ellenmondó tudósítások láttak napvilágot. Elsőre a Magyar Távirati Iroda adott hírt január 28-án délelőtt az „Ifjúságkutatás: kedvező a magyar állampolgárság megítélése a külhoni fiatalok körében” című közleményében a felmérésről, amelyet „csütörtökön sajtótájékoztatón ismertettek Budapesten”. A tudósítás röviden szemelget az elhangzottakból – köztudott, hogy az MTI egy ideje nagyvonalúan bánik a részletekkel –, de egyértelművé teszi: „A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást.”  
Ennek ellentmondó interpretációk láttak ezt követően napvilágot a kutatás egyes részleteiről, odáig menően, hogy egyes sajtóorgánumok homlokegyenest mást sugalltak, mint ami a kutatók által nyilvánosságra hozott adatokban szerepelt. A fentebb említett következtetéshez mellékelt grafikonban egyértelműen kiolvasható, hogy a „Gondoltál-e már arra, hogy végleg kitelepedj külföldre?” kérdésre a megkérdezett határon túli magyar fiatalok 54,7 százaléka – tehát több mint fele – igennel kezdődő mondattal válaszolt! Ehhez képest teljesen érthetetlen a 24.hu hírportál „Pénztelenség aggasztja a határon túli fiatalokat, de nem akarnak elvándorolni” című tudósításának állítása, amit sajnos az Itthon.ma is óvatlanul átvett. Ezt címbeli állítást a szövegben ezzel a csúsztatással tetézte a budapesti balliberális hírportál: „A mostoha körülmények ellenére csak a határon túli fiatalok 10 százalékát foglalkoztatja aktívan a kivándorlás, negyven százalékuknál pedig ez fel sem merül.” A grafikont, ami ezt az állítást egyértelműen cáfolja, nem tették közzé.
Megtette viszont a Hvg.hu című, szintén balliberális portál: hvg.hu/itthon/20160128_hataron_tuli_fiatalok_kutatas. A globalistán malíciózus, ironikus címmel közölt összefoglaló („Táncház helyett Facebook és chat a külhoni magyar fiatalok kedvence”) szintén manipulál, annak ellenére, hogy a „negyven százalék nem vándorolna ki” megállapítás mellett ott van a grafikon, amin egyértelműen látszik: az ifjak 55 százaléka hagyná el szülőföldjét, bár még csak tíz százalékuknak van folyamatban a kitelepedése. A többiek még csak terveznek, de a szándék egyértelmű: a többség nem Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján képzeli el a jövőjét.
Ezt még a Maszol.ro, az RMDSZ szócsöve is kénytelen beismerni: „A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást.” Igaz, az ezt igazoló grafikont már nem közli (a többit igen), s e mondat is jól el van dugva az egyéb jelenségeket taglalók közé. Annál meredekebb hazugságra ragadtatja magát a szintén RMDSZ-közlönynek számító Reggeli Újság, amely pénteki számában egyenesen kijelenti: „A fiatalok nagy többsége nem akar kivándorolni”. A hurrázó cím alatt pedig ott van az ábra, amin egyértelműen kivehető: a kitelepedési szándékot firtató kérdésre a megkérdezettek összesen 55 percentje ikszelte be az igennel kezdődő három válaszlehetőséget. Azaz az abszolút többség.
Ez a Nagyváradon megjelenő lap követte el azt a bornírtságot is, hogy még a saját forrását is meghazudtolta. A Hgv.hu-ban megjelent értelmezésre hivatkozva azt írta, hogy a határon túli magyar fiatalok baloldalinak mondta magát, holott a tekintélyesnek mondott budapesti orgánum kénytelen volt – bár sajnálkozva – „beismerni”: a kisebbségi magyar fiatalok többsége „még mindig” jobboldalinak vallja magát. Az más kérdés, hogy a magyarországi média eleve manipulálni kezdett, amikor nem hitt a saját szemének a felmérés eredményei láttán: több orgánum is azt próbálta sugallni elsőre, hogy a balliberális eszmék népszerűbbek a határon túli magyarok körében, mint Magyarországon. Ezért voltak kénytelenek – vélhetően a kutatók figyelmeztetésére – korrigálni, erre utal a Hvg.hu félszeg beismerése is: „A cikk korábbi változatának címe és következtetése a külhoni fiatalok politikai önbesorolásáról félreértésen alapult, és alapvetően mondott ellent a kutatás eredményeinek, amiért elnézést kérünk.” Úgy látszik, ez a korrekció már nem jutott el az RMDSZ-sajtó egy részéhez...
A Maszol.ro kénytelen volt megírni – bár erre az aspektusra még az MTI is „elfelejtett” kitérni –, hogy: „Politikai nézetekben jobbra lejt a pálya.” Mi több, a 24.hu „óvatlanul” még azt is elkottyantotta, hogy a politikai palettán a határon túli magyar fiataloknak alig 19 százaléka „húz balra”…
Nem ehhez a témához kapcsolódik, de igen beszédes a legfrissebb huncutság. A Hit Gyülekezete Hetek című sajtóorgánumában jelent meg a Magyar ATV nevű balliberális tévécsatorna és hírportál által népszerűsített „Lázár miatt térne haza Szász Jenő?” című írás, amelynek már a kezdő mondata is merő inszinuáció: „A Lázár János által bejelentett bürokráciacsökkentő intézkedések nyomán megszűnhet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet is, de azt még nem tudni, hogy hazaküldik-e Szász Jenőt Székelyudvarhelyre vagy sem.” 
Az épületes „elemzés” szerzője sorozatos spekulációkat süt el az erdélyi politikai helyzettel kapcsolatosan, ám hogy tájékozatlanságát leplezze, megszólaltat egy „erdélyi politológust” is. Mégpedig Kolumbán Gábort, aki egy udvarhelyszéki falucskában gazdálkodik, illetve öko- és agrárkutatással foglalkozik, s akiről a Főtér.ro nemrég azt írta: 2000-ben hagyta ott a politikát, és kezdett teljesen mással foglalkozni, mérnök-fizikusból közgazdász, politikusból civilszervezet-vezető, Hargita megyei tanácselnökből bivalytenyésztő és egyetemi oktató lett. Ha hinni lehet a Heteknek, akkor Kolumbán azt mondta: a Fidesz az RMDSZ-t tekinti a magyarság érdekeit képviselő politikai szervezetnek, aminek a miniszterelnök többször is hangot adott az elmúlt időszakban, valamint hogy Orbán Viktor és Tőkés László kapcsolata fagyossá vált az elmúlt időszakban. E két állításból egyik sem igaz: Orbán sosem mondta azt, hogy csak az RMDSZ-t tekinti „a magyarság érdekeit képviselő politikai szervezetnek” – nincs is dokumentálható nyoma ennek –, illetve az is csak az RMDSZ-esek és magyarországi balliberális szövetségeseik vágyálma, hogy Orbán Viktor és Tőkés László két és fél évtizedes szövetségesi kapcsolata megromlott volna.
Visszatérve a határon túli magyar fiatalok elvándorlási hajlamára: amennyiben a többségük el akarja hagyni a szülőföldjét, ez egyértelmű üzenet a jelenre és a jövőre nézve. Azt jelenti, hogy sem a budapesti nemzetpolitika irányítói, sem pedig a kisebbségben élő magyarok politikai képviselői nem állnak a helyzet magaslatán, nem végzik megfelelően azt, amit vállaltak és amire felhatalmazást kaptak.
R. B. M. itthon.ma//karpatmedence

Szász Jenő „fantomintézete” nem sokaknak hiányozna
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet jövője is veszélyben van, bár információink szerint még semmi sem dőlt el. Az évi 1,2-1,3 milliárd forintos költségvetéssel működő háttérintézmény feladatait a nemzetpolitika más aktorai is el tudnák végezni.
Lázár János bürokráciacsökkentési listáján szerepel a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) is, amelynek jogutódja a szuperintézménnyé avanzsáló Veritas Intézet lenne. A szervezet nemcsak az NSKI-t, hanem a Nemzeti Örökség Intézetét, valamint a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívumot is magába olvaszthatja. Ez persze több dolgot is jelenthet: vagy megszűnik az intézet, vagy a Veritas veszi át a dolgozókat. Ebben az esetben jó eséllyel leépítéssel is kell számolni – elvégre ez lenne a bürokráciacsökkentés célja –, ráadásul az NSKI mint márka is eltűnne.
Pedig ez nem is oly régi: 2012. december 11-én jelent meg a Magyar Közlönyben a létrehozásáról határozó kormányrendelet, azóta 80-100 fővel és évente 1,2-1,3 milliárd forintos költségvetéssel működik. A Transindex úgy tudja, hogy a dolgozók többsége nyugdíjazás előtt álló ember, aki egzisztenciális okokból vállalta a munkát, ám sokan pontosan nem is tudják, mit csinálnak. Az intézmény vezetője az erdélyi Magyar Polgári Párt korábbi irányítója, a faipari mérnök és közgazdász végzettségű Szász Jenő, aki államtitkári fizetést kap – 2013-ban az Transindex 997 ezres bruttó bérről írt–, és állítólag Kövér László házelnökkel baráti viszonyt ápol.
Jóban a birkózókkal és a mangalicatenyésztőkkel
Ez magyarázhatja az NSKI alapításának körülményeit is. A pletykák szerint az MPP vezérének erdélyi politikai életből való eltávolítását a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) ellenzékének szánt Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kérte a Fidesztől. Így feladatot kellett keresni Szász Jenőnek, ezért alkothatták meg az NSKI-t. Ám utóbbi kitalálói jó eséllyel nem tudhattak arról, hogy hasonló néven és céllal már működik egy kormányzati háttérintézmény, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet (NPKI) – mondta egy, a nemzetpolitikát testközelből ismerő forrásunk.
Az NSKI alapító okirata szerint „a miniszterelnök irányítása alatt működő központi hivatal”, alkalmazottai pedig „fontos és bizalmas munkakört betöltő személyek”. Meglehetősen sokoldalú szervezet, tavaly novemberben együttműködési megállapodást kötött a fideszes Németh Szilárd rezsibiztos vezette Magyar Birkózó Szövetséggel, és stratégiai partnerei között szerepel a Magyar Asztalitenisz Szövetség, a Civil Összefogás Fórum, több egyetem, külhoni pedagógusszervezetek és a Magyar Turizmus Zrt. is
Az NSKI rengeteg programot szervez és pénzel, így például a kárpát-medencei mangalicatenyésztők találkozóját is, stratégiai dokumentumokat alkot meg, mint A nemzetegyesítés fejlesztési programja 2014–2020-at, amelyet az ehhez szükséges regisztráció és belépés után sem lehet megnyitni az NSKI honlapjáról. A nyomtatott kiadványaik többször is megjelennek: külön-külön, valamint évente egy drága, fényes papírra nyomott, kemény borítós évkönyvben is. Ezenkívül iskolafelújítást is támogatnak, decemberben például Székelyudvarhelyen, Szász Jenő egykori gimnáziumában újíttattak fel egy osztálytermet – az Udvarhelyi Hírportál szerint pont azt, amelyikbe most a kislánya jár. Ezek mellett – ha már kutatóintézet –, némi tudományos munkát is végeznek ifjúságkutatási, felnőttképzési, hálózatfejlesztési, vidékfejlesztési és egyéb területeken.
Nincs különösebben szükség az NSKI-ra
Igaz, a kutatások tudományos megalapozottsága hagyhat némi kívánnivalót maga után, hiszen kisebbségpolitikával foglalkozó tudós nem dolgozik az NSKI-ban – mondta forrásunk. A Transindex ezzel kapcsolatban 2014-ben így írt: „a Nemzetstratégiai Kutatóintézet története »anekdotává vált«, és az nem fogja felborítani a kutatási mezőny erőviszonyait”. Ráadásul a háttérintézmények között akad párhuzamosság is: az NSKI minden feladatát el tudná végezni más intézmény is – a kutatási vonalat az NPKI, a közösségszervezési feladatokat a nemzetpolitikai államtitkárság, a Kárpát-haza Galériának pedig a Magyarság Háza is otthont tudna nyújtani.
Az NSKI szakmai berkekben járatos forrásunk és sajtóbeszámolók szerint sem tart fenn kapcsolatot a külhoni kisebbségkutató intézetekkel. A Transindex szerint ugyan megkerestek bizonyos műhelyeket az NSKI munkatársai, a kapcsolatfelvételek nem alakultak konkrét projektekké. Forrásunk emlékeztetett továbbá, hogy Szász Jenő 2013-ban a Kárpát-medencei Képviselők Fórumán használt szavait sem fogadta jól a nemzetpolitikai szcéna. Szász akkor azt mondta, hogy kutatni kellene a helyben maradás ösztönzése helyett az „önkéntes területfeladás” lehetőségét, amelyet „kontrollált visszavonulásnak” is nevezett.
Megszűnik?
A fentiek alapján indokolt lehetne az NSKI megszüntetése, hiszen funkcióit a nemzetpolitika más szereplői is el tudnák látni. A költségvetésből az intézet működtetésére elkülönített, évi 1,2-1,3 milliárd forintot is el lehetne költeni ésszerűbben – ezt már Szávay István jobbikos parlamenti képviselő sugallta az Országgyűlés nemzeti összetartozási bizottságának 2015. április 13-ai ülésén. A területen járatos forrásunk szerint rengeteg pénzről van szó, amelyet ha elosztanának a nemzetpolitikai aktorok között, akkor akciókutatásokra – azaz bizonyos, külhonban esedékes beavatkozások hatásvizsgálatára – lehetne költeni.
A megszüntetés mellett szóló érv lehetne továbbá, hogy Szász Jenőt forrásunk szerint „lényegében senki sem szereti”. Ám mondata második fele így szólt: „de jól be van ágyazva”. Szász politikai kapcsolatai az NSKI megmentésénél jól jöhetnek – elvégre Lázár János „halállistája” is azért lett olyan hosszú, mert a Miniszterelnökséget vezető miniszter számolt azzal, hogy bizonyos háttérintézmények miatt lobbizni fognak a miniszterek. Hogy az NSKI az esetleges Lázár–Kövér ellentét miatt került-e a listára, forrásunk azt mondta: „a fene tudja”. Szerinte nagy a bizonytalanság a kérdésben, tudomása szerint helyettes államtitkári szintig nem tud senki arról a nemzetpolitikában, mi lesz az NSKI jövője.
Változó, el nem költött összegek
Az NSKI gazdasági működésére vonatkozó adatokat a 2014-esbeszámolójából tudunk kinyerni. E szerint 2013-at 1,3 milliárd forintos költségvetési előirányzattal kezdték, ez később 840 millió forintra csökkent. A pénzből végül 443,3 millió forintot költöttek el. Szász Jenő a cikkben említett nemzetiösszetartozás-bizottsági ülésen azt mondta, második működési évükben, azaz 2015-ben is 1,3 milliárd forint volt az előirányzat, ám ezt 100 millióval csökkentették. Informátorunk szerint Szász Jenőnek azt is felróják nemzetpolitikai berkekben, hogy megpróbált uniós forrásokat is szerezni, s nem járt sikerrel.
Földi Bence. mno.hu

Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)

MVSZ-könyvbemutató és fórum Marosvásárhelyen
Quo vadis, székely nép?
Azért jöttünk Marosvásárhelyre, mert Marosvásárhely Székelyföld régi fővárosa, és mint ilyen megkerülhetetlen, és innen indítjuk a fórumsorozatot, amelyet Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, majd Kézdivásárhelyen folytatunk – nyilatkozta a Népújság kérdésére Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke szerdán, amikor az MVSZ vezetői a Deus Providebit Tanulmányi Házban könyvbemutatóval egybekötött fórumot tartottak, amelyen a Magyarságtudományi Füzetek 26. kiadványát ismertették.
A rendezvényen jelen volt Borsos Géza, a világszövetség Kárpát-medencei térségért felelős alelnöke, Fuksz Sándor felvidéki elnökhelyettes, Benkő Emőke, az MVSZ elnökségének póttagja, bardóc-miklósvárszéki elnök, Hompoth Zoltán magyarországi elnökségi tag.
Az MVSZ elnöke megnyitóbeszédében kijelentette: a Magyarok Világszövetségét a Magyarok Világkongresszusa hozta létre, "egyedi szervezet, nem egyike a Magyarországon bejegyzett 65 ezer civil szervezetnek". Reális szükségszerűségből hozták létre 1938-ban, hogy "az egyetemes magyar nép ne maradjon képviselet nélkül".
A bemutatott 96 oldalas "füzetet", melynek címe Nemzet-e vagy nép-e a székely? Netán kisebbség? Patrubány Miklós és Borsos Géza szerkesztette.
A rendezvény szünetében beszélgettünk Patrubány Miklóssal és Borsos Gézával.
"A Magyarok Világszövetsége hívta életre a Székely Nemzeti Tanácsot"
Patrubány Miklós kérdésünkre elmondta, hogy a füzetsorozat 26. kötete kimondottan a székelységgel foglalkozik, olyan őstörténeti elemekkel, amelyek a ma élő nemzedék számára teljesen ismeretlenek vagy alig ismertek. Például a Csíki Székely Krónika, amelyet évtizedekig hamisítványnak bélyegzett a magyar tudóstársadalom egy része, de amelyről meggyőző bizonyítékok állnak ma rendelkezésre, távolról sem hamisítvány, hanem a székelység három-négyszáz éve megőrződött ősgestája.
– Tárgyalja a székelység ősiségét, s a Kárpát-medencében Árpád magyarjait megelőző jelenlétét, de tárgyalja a jövőbe vezető utat is, mert ebben az önmaga keresésében a székelység nem tudja eldönteni a maga státuszát, hogy népnek vagy nemzetnek tekintse magát – miután Erdély történetében évszázadokon keresztül a magyar mellett a székely és a szász nemzet alkotta a trium nationumot –, amely része a magyar nemzetnek. Ha ez utóbbit választja, akkor attól kezdve már nem kisebbség, és egészen más nemzetközi jogviszonyba kerül, mintha kisebbségként határozná meg önmagát. Ugyanis a népeket az ENSZ alapokmányoknak minősülő határozatai szerint vitathatatlanul megilleti az önrendelkezés joga. Ha tehát a székelység népként határozná meg magát, akkor senki a nemzetközi jogban nem vitathatná el a jogát, mondjuk úgy, a legszerényebbre, az autonómiára – jelentette ki Patrubány.
Azért tartottak fórumot, azért jött el az MVSZ vezérkara, hogy "miután a füzet tág időkeretet tekint át a székely–magyar viszony tekintetében, és évezredekre visszamenően taglalja a székely–magyar egymásrautaltságot több földrészen", úgy gondolták, semmiképpen sem szabad kizárni a kérdezés lehetőségét. Körútjuk első állomásának Székelyföld régi fővárosát, Marosvásárhelyt választották.
– A meghívón az áll, hogy Quo vadis, székely nép?; az MVSZ elnöke szerint merre tart a székelység?
– Ez a cím visszautal arra, hogy a Magyarok Világszövetsége hívta életre a Székely Nemzeti Tanácsot, egy nagyon jól elgondolt és jól kidolgozott stratégia mentén, mindvégig a háttérben maradva. De a legfontosabb nyilvános aktus, amivel ténylegesen létrehoztuk a Székely Nemzeti Tanácsot, az a Quo vadis, Székelyföld? konferenciasorozat volt 2003-ban, amikor végigjártuk Székelyföldet, és amelynek eredményeként októberben létrejött a Székely Nemzeti Tanács. Ezzel a címválasztással is visszautalunk arra, hogy most új kihívások előtt áll egész Európa, új kihívások előtt áll az egész emberiség. A Magyarok Világszövetsége szervezi a magyarok 9. világkongresszusát, amelyre augusztusban kerül sor, tehát alkalmas az idő arra, hogy újból számba vegyük, kik vagyunk, hányan vagyunk, és merre megyünk.
"A székely nép rendelkezik önrendelkezési joggal"
Borsos Géza: – Amint a meghívóból is látszik – Quo vadis, székely nép? – ez a füzet abból az igényből született, hogy végre tisztázzuk a mai generáció szemében is, hogy tulajdonképpen mi is a székely közösség, vagy minek vallja magát. Mert a kérdést úgy is föl lehet tenni, hogy minek tekinti a székely közösséget a mai társadalom itthon, esetleg külföldön. A mi meggyőződésünk az – és a füzet szerkesztése is ezt a célt szolgálja –, hogy a székely közösség nép, egy olyan közösség, amely a nép minden kritériumát magában hordozza, tehát többre hivatott, és több joggal rendelkezik, mint amennyit ma magáénak tud mondani. Úgy gondolom, hogy erre az útra kell állítani a székely népet és a Székelyföld autonómiájáért küzdő összes erőket, abból kiindulva, hogy a székely nép rendelkezik önrendelkezési joggal, és ez egy nemzetközileg elismert, védett jog, ami a népeknek kijár, és ennek alapján az egész Kárpát-medencei nemzetegyesítési folyamatot új stratégiává lehet alakítani.
– Mikor, meddig? Quo vadis? Mert sem a hazai kormány, sem az Európai Unió nem fogadja kitörő örömmel ezeket az önrendelkezési törekvéseket.
– Igen, ez óriási probléma, hogy tulajdonképpen egy ezeréves történelmi múlttal rendelkező közösség elismertetheti-e magát népként. Mert az volt egészen 1867-ig, és azután is annak vallotta magát. Az első világháború végén az akkor megalakult Székely Nemzeti Tanács még ugyanezt az elvet képviselte, akkor is székely népnek nevezték magukat, és kísérlet is történt arra, hogy az önrendelkezési jogukat érvényesítsék. Azt hiszem, hogy ebben az irányban kellene sokkal erősebb és összefogottabb diplomáciát folytatni, és eleve el szeretném oszlatni azokat a félremagyarázásokat, amelyek azt mondják, hogy ha egy nép, jelen esetben a székelység, kinyilvánítja az önrendelkezés igényét, az rögtön konfliktussal fog járni a többségi népességet képviselő országgal, hatalommal szemben. Úgyhogy tisztán és világosan, elvszerűen és dokumentáltan felvetve szeretnénk elindítani azt a folyamatot, amely majd egységbe kovácsolja mindazokat, akik egyáltalán a székely társadalom és az egész erdélyi magyarság jövőjével foglalkoznak.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Elkészült a Maros megyei levéltári források kimutatása
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

A székelyudvarhelyi MÜTF-nél vizsgálódik az ügyészség
Házkutatást tartott a korrupcióellenes ügyészség hétfő reggel Székelyudvarhelyen, a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján (MÜTF).
Az uh.ro beszámolója szerint 8 óra körül nyolc maszkos csendőr jelent meg a tanintézménynél civil ruhás ügyészek kíséretében. A portál meg nem erősített információik szerint Mezei Jánossal, Gyergyószentmiklós tisztségéből felfüggesztett polgármesterével kapcsolatos a vizsgálódás
A MÜTF néhány éve az ottani városháza közreműködésével tartott tanfolyamokat Gyergyószentmiklóson. A székelyudvarhelyi vizsgálattal párhuzamosan a Gyergyó Tv székhelyén is vizsgálódik a korrupcióellenes ügyészség.
Mint ismert, Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós 2008-ban megválasztott MPP-s polgármesterét hivatali visszaéléssel, zsarolással és sikkasztásra való felbujtással vádolja a korrupcióellenes ügyészség. maszol.ro

Házkutatás a Gyergyó Tv-nél: szerződéseket kerestek
Házkutatást tartottak a DNA ügyészei – csendőrök kíséretében, akárcsak Udvarhelyen – a Gyergyó Tv székhelyén hétfőn. Információink szerint a televíziót működtető cég és a gyergyószentmiklósi önkormányzat közötti korábbi együttműködés aktáit keresték.
Sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta Ketesdi Imre, a televíziót működtető Media Center Kft. ügyvezetője azt a feltételezést, miszerint Mezei János felfüggesztett polgármesterrel lenne kapcsolatos a nyomozás. Azt mondta, neki is alaposabban utána kell néznie, hogy mi is lehet a házkutatás célja, és mindaddig nem kíván további információkat közölni.
Madaras Szidónia, a gyergyószentmiklósi városháza szóvivője közölte, ugyanezeket az aktákat a polgármesteri hivatalban is vizsgálták már pénzügyi ellenőrök, de nem most, hanem évekkel ezelőtt, és nem találtak benne kivetnivalót.
A Gyergyó Tv a házkutatás után rövid közleményben tudatta, a DNA ügyészei hivatalos iratokat, szerződéseket kértek el, amelyeket rendelkezésükre is bocsátottak. Nem érdeklődtek a televízió által készített műsorok, adások iránt, kizárólag csak iratokról vittek el másolatokat. Sem a televízió működtetőjét, sem a műsorok szerkesztőit nem gyanúsították meg semmilyen törvénybe ütköző cselekedettel.
A DNA csupán annyit árult el, hogy Bukarestben és Hargita megyében hat helyszínen folytatnak házkutatásokat, különböző kereskedelmi egységeknél, és 2008–2012 közötti korrupciógyanús ügyeket vizsgálnak.
Gergely Imre. Székelyhon.ro

MÜTF-vizsgálat: hét évvel ezelőtti dokumentumokat kerestek
Szokatlanul indult a reggel a székelyudvarhelyi MÜTF Oktatási Központban: a DNA ügyészei jelezték a portásnak, dolguk van az intézményben. Mint kiderült, egy hét évvel ezelőtti projekt dokumentumaira voltak kíváncsiak. A város pedig minden egyébre.
Több álarcos csendőr és ügyész jelent meg hétfőn reggel nyolc körül a MÜTF-nél, az intézmény egyesületének elnökét keresve. Geréb László rámutatott, egy 2009-es projektjükkel kapcsolatban vizsgálódott a DNA két ügyésze, illetve egy könyvelő, amely során szerződéseket kötöttek a gyergyószentmiklósi polgármesteri hivatallal, különböző felső vezetői képzések lebonyolítása érdekében.
„Ezzel kapcsolatban keresték a szerződéseket, számlákat, nyugtákat, banki átutalókat és számlakivonatokat stb. A szerződések egy része itt volt az intézménynél, a könyvelési aktákat pedig a könyvelői cégtől kellett elhoznom” – magyarázta Geréb. Hozzátette, számítottak az ellenőrzésre, hiszen korábban a pénzügyi hatóság munkatársai is vizsgálódtak ugyanebben az ügyben – ők egyébként mindent rendben találtak.
Az elnök ugyanakkor cáfolta, hogy az ellenőrzésnek bármi köze lett volna a Szász Jenő által alapított Székelyudvarhelyért Alapítványhoz.
Nem általános ellenőrzésről volt szó, konkrét témában kutakodtak, a keresett szerződések iktatószámait is tartalmazta a házkutatási parancs – nyilatkozta Fóri Endre, a MÜTF Egyesület jogásza. Úgy gondolja, a keresett akták másodpéldányai a gyergyószentmiklósi városházán is megtalálhatók, ezek alapján jöttek Udvarhelyre az ügyészek – a dokumentumokat pedig össze fogják hasonlítani. „Az ilyen házkutatásoknak legalább ötven százalékát a formularisztika teszi ki” – magyarázta az ügyvéd, hogy miért is tartott hat órát a vizsgálódás.
Egyébként „úriemberként viselkedett mindenki” – hangsúlyozta az egyesület elnöke, akitől megtudtuk, az ügyészeknek még arra is gondjuk volt, hogy minden dossziét úgy és oda helyezzenek vissza, ahogy és ahol kapták – kivéve azokat, amiket magukkal vittek. A vizsgálat része volt ugyanakkor az is, hogy lejegyezzék, mikor és kivel telefonálnak az érintettek.
A nap folyamán egyébként Székelyudvarhely több pontján is látták az ellenőröket, többek között a Tihadar és Mihail Kogălniceanu utcákban, valamint a Függetlenség sugárúton – meg nem erősített információink szerint az ügyben érintett további személyeket keresték fel az ügyészek.
Az egyesület jogásza szerint a mostani ügy a vizsgálat alatt álló Mezei János tisztségéből felfüggesztett gyergyószentmiklósi polgármester személyéhez kapcsolható. Mint írtuk, ugyancsak hétfőn a Gyergyó TV-nél is vizsgálódtak a DNA ügyészei.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

Már megint Gyergyóban kutakodik a DNA
A helyi televíziónál és a székelyudvarhelyi Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján is házkutatást tartottak.
Bukarestben és a Hargita megye területén összesen hat házkutatást tartott hétfőn az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA). Az akcióról egyelőre nem sokat közöltek, csak hogy 2008–2012 közötti korrupciógyanús ügyeket vizsgálnak, és kereskedelmi társaságok érintettek. A házkutatásban a Hargita megyei csendőrség segítette a marosvásárhelyi ügyészeket. Ügyészségi forrásokra hivatkozva az Agerpres közölte: a DNA-t a gyergyói polgármesteri hivatal által kötött tanácsadói és szolgáltatói szerződések érdeklik.
Házkutatást tartottak a Gyergyó Tv székhelyén is. Ketesdi Imre, a televíziót működtető Media Center Kft. ügyvezetője a Székelyhonnak azt mondta, maga sem tudja, mi a házkutatás célja. A társaság közleményben jelezte: a DNA ügyészei hivatalos iratokat, szerződéseket kértek el, amelyeket rendelkezésükre is bocsátottak. Sem a televízió működtetőjét, sem a műsorok szerkesztőit nem gyanúsították meg semmilyen törvénybe ütköző cselekedettel.
A gyergyószentmiklósi városháza közölte: ugyanezeket az aktákat pár évvel ezelőtt a polgármesteri hivatalban is vizsgálták már pénzügyi ellenőrök, és nem találtak benne kivetnivalót.
Házkutatást tartottak továbbá Székelyudvarhelyen, a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján is. A Maszol-nak nyilatkozó Fóri Endre ügyvéd szerint a gyergyószentmiklósi polgármesteri hivatal és MÜTF Egyesület közötti, „aprópénzekről szóló” 2009-es szerződések érdekelték a korrupcióellenes ügyészeket.
Az MPP színeiben 2008-ban megválasztott Mezei János polgármester ellen tavaly május végén visszaélés, zsarolás és sikkasztásra való felbujtás gyanújával emelt vádat a korrupcióellenes ügyészség (DNA). foter.ro

Nyomdában a háromkötetes Székelyföld története
Az Erdélyi Múzeum Egyesület és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének közös kiadásában, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum gondozásában megjelenő monografikus mű huszonhárom történész, régész szakember munkáját mintegy 2200 oldalon összegzi.
A Székelyföld múltját és történelmét bemutató – egyelőre ötezer példányban megjelenő – kötetek eladási ára egyenként 250 lej lesz. A hiánypótló mű megjelentetése még 2008-ban merült fel, Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester Sólyom László udvarhelyi látogatása alkalmából kérte az akkori Magyar köztársasági elnököt, hogy támogassa a Székelyföld történetének megírását.
A szerkesztői, szerzői csapat 2011-ben kezdett körvonalazódni, akkor dőlt el, hogy Egyed Ákos történész koordinálja majd a munkát. 2012-ben a Székelyföldi Tudományosság Székely Tudósok című konferencián Bunta Levente polgármester bejelentette, hogy elindult a monografikus mű megírása, szerkesztése. A szakemberek 3 évig dolgoztak a kiadványon, a tavaly egy tudományos konferencián, Székelyudvarhelyen az érdeklődők már a készülő monográfia tartalmával, szerkezetével, egyes fejezeteivel is megismerkedhettek.
A Székelyföld története című, nagy volumenű, háromkötetes történelmi monográfiára az előfizetés is lehetséges lesz, erről hamarosan további részletek olvashatók majd a Haáz Rezső Múzeum oldalán.
Asztalos Ágnes
marosvasarhelyiradio.ro. Erdély.ma

Történelmi vagy kortárs? Szoborvita Udvarhelyen
Nem mindenki ért egyet azzal, hogy Román Viktor Szekér című szobrát állítsák fel a székelyudvarhelyi 1918. december 1. és a II. Rákóczi Ferenc utcák kereszteződéséhez tervezett parkban. Erről vitáztak is a legutóbbi képviselő-testületi ülésen, ám a terveket végül elfogadták.
Gálfi Árpád MPP-frakcióvezető akkor úgy vélekedett: az nem kérdés, hogy szükség van Román Viktor Bükkfalváról elszármazott művész szobrára, csak más helyszínen. Tudomása szerint a Rákóczi Szövetség már évek óta kérvényezte a hivatalnál, hogy II. Rákóczi Ferencről mintázott szobrot helyezzenek el a kialakítandó köztér helyszínén, ám ezt figyelmen kívül hagyták. Gidó Csaba RMDSZ-es képviselő azt a magyarázatot adta az előterjesztett tervekre – amelyeket később megszavaztak a városatyák –, hogy Rákóczinak már van szobra Udvarhelyen.
Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója lapunknak azt nyilatkozta, a szobor kiválasztása előtt velük is egyeztetett a hivatal. Ő helyesnek tartja, hogy a kortárs, nonfiguratív szobrokat alkotó Román Viktor mű másolata kerüljön a térre. Mint mondta, a Szekér esetében nem feltétlenül az a fontos, hogy megtudjuk, mit szimbolizál, hiszen az alkotás a hagyományos formák újraértelmezéséből született. Úgy véli, ideje nyitni a modern szobrászat irányába, hiszen az elmúlt években csak történelmi személyekről formázott műveket állítottak Udvarhelyen.
Meg kívántuk szólaltatni az udvarhelyi Rákóczi Szövetség elnökét is, ám Hegyi Sándor, ismerve a városatyák döntését, nem nyilatkozott lapunknak. „Most már a képviselőkre és az újságírókra bízom az ügyet” – fogalmazott.
Több mint 1100 négyzetméteren végeznek majd területrendezést az 1918. december 1. és a II. Rákóczi Ferenc utcák kereszteződésében: kukákat, kerti bútorokat és új lámpatesteket helyeznek el, valamint zöldövezetet is kialakítanak. A beruházás több mint 700 ezer lejbe kerül, a projektet belefoglalták az idei költségvetés-tervezetbe, és a teljes összeget elkülönítették a megvalósításhoz.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

Bunta pálfordulása
Bár Székelyudvarhelyen már a regisztráció is megkezdődött az RMDSZ polgármesterjelöltjéről döntő nyitott, állóurnás előválasztásra, a városi szervezet elnöke meggondolta magát.
Bunta Levente most azt szeretné, hogy küldöttgyűlés döntsön a jelöltről, a székelyudvarhelyi városi RMDSZ-szervezet választmánya pedig a polgármester javaslatára meg is szavazta annak összehívását a jelölés módjának megváltoztatására. Bunta lépése azért meglepetés, mert korábban levélben jelezte az udvarhelyszéki RMDSZ-nek, hogy „a legdemokratikusabb módozat szerint”, urnás előválasztáson szeretnének dönteni a polgármesterjelölt személyéről és a tanácstagjelöltekről. Amikor emlékeztették levelére, a polgármester azt mondta, a polgármesterjelölt kiválasztása akkor a legdemokratikusabb, ha az csak RMDSZ-tagok szavazatai alapján történik. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Türkös nem falu...”
Hétfalusi barátaimtól hallottam, hogy ez a kijelentés nem falucsúfoló. Vicces beugratóféle, ugyanis Türkös Négyfalu részeként azért nem falu, mert nevében nincs benne a falu szó, miként Bácsfalunak, Csernátfalunak, avagy Hosszúfalunak. Jó, jó, de mégis falu – folytatták, mert Négyfalu része! De városrészként is lehet emlegetni, mert Négyfalu város, s annak Türkös is része! A négy falu teljesen összeépült a századok során, s ha valaki nem találja meg a városrészeket jelölő eligazító táblákat, úgy jár, mint mi: eltéved. 
A régi Türkös és Kossuth-emléke
Türkös története Négyfalu históriájának része, melyről sorozatunk bevezetőjében szóltunk. Magyar evangélikus egyháza fiatalabb a többinél, egy ideig Csernátfalu anyaegyházához tartozott, de a reformáció tanai Johannes Honterus kemény kezű intézkedései nyomán gyökeret vertek itt is. Később Türkös is önállósult, ezzel magyarázható, hogy 1885-ben épült temploma nem hasonlít a szomszédokéhoz. Miután Négyfalu kivált a szász egyház hegemóniája alól (1886), első lelkésze, Deák Sándor – földink, a Torja részeként ismert Karatna szülötte – 48 évig folytatta szolgáló paplaképítő áldásos tevékenységét. Evangélikus templomának egyedi neogótikus oltára a neves hosszúfalusi faragóiskola híres tanára, Kupcsay János tervei szerint készült. A papi lakot történelmi emlékhelynek is nevezhetnénk, mert kertjében virágoztak azok a rózsák, melyeknek megszárított sziromleveleivel kitömték az evangélikus vallású Kossuth Lajos halotti párnáját. Szemfedelét is hétfalusi csángó asszonyok hímezték a Csángók Nagyasszonyaként emlegetett Sipos Jánosné Bereczki Anna vezetésével. Nevét emléktábla őrzi a bácsfalusi temetőben.  Türkösön a katolikus restauráció idején újra gyökeret vert a „régi vallás”, és a Bara-dombra Mária Terézia engedélyével 1754-ben katolikus fatemplomot építettek. Ennek helyén áll a sorozatos alakítások eredményeként épült mai plébániatemplom (képünk), védőszentje Szent Mihály. Udvarán működik a közösségi élet másik központja, a Márton Áron Ifjúsági Ház. Létrehozója szintén földink, a tragikus hirtelenséggel elhalt T. Gajdó Zoltán mikós diák, négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, aki Kézdisárfalva–Szászfalu közös templomának cintermében alussza örök álmát. Utódja, T. András József plébános – aki 2006 óta pásztorolja a plébánia híveit – elmondta, hogy beleszámolva a hosszúfalusi Apor Vilmos filiális templom köré csoportosuló közösséget is, híveinek lélekszáma nyolcszáz körül ingadozik.
Élő közösség 
Rácsodálkoztam, mennyire gazdag Hétfalu, s így Türkös históriás kínálata, s hogy mennyire állnak helyt hitükben és ragaszkodnak identitásukhoz hétfalusi csángó testvéreink. Id. Domokos Jenőt, aki negyedszázadig volt Türkös evangélikus lelkipásztora, személyesen is ismertem. A parókia kapujában utódja, az új lelkész, Kóródi Levente szeretettel fogadott, kalauzként pedig Kovács Lehel István Hétfalu kitartó és hűséges krónikása szegődött mellém, segített válogatni a gazdag helytörténeti érdekességek között. A település azonban más értékekkel-meglepetésekkel is várt. A főút melletti evangélikus templom cintermében három kőoszlopot állíttattak 2004-ben az 1848-as szabadságharc és a két világháború hőseinek emlékére. A magyar szabadságharcban és forradalomban huszonegy türkösi evangélikus és katolikus vesztette életét, akik nevét az egyik kőoszlopon örökítették meg. A Türkösön székelő néprajzi múzeum trapéz oromfalas régi épülete 1804-ből való, itt székelt egykoron Brassó Kúriája, Orbán Balázs szerint „a durva hatalmaskodás e bűnfészke”, ahol a hétfalusiak dézsmáit hajtották be a Cenk alatti város hatalmasai. Ebben az épületben rendezték be 1964-ben Négyfalu néprajzi múzeumát, amelynek – bár tulajdonukban volt Kiss Béla és Bálint András gyűjtéséből származó eredeti csángó néprajzi anyag – 1990-ig sok köze nem volt a hétfalusi csángókhoz. A rendszerváltás után változott a helyzet. Senki nem várta el, hogy kimondottan Csángó Múzeum legyen a neve, témaköre, hiszen Négyfaluban élnek román ajkúak is. Most mind a két etnikum emlékeit, életét-múltját tükrözi az intézmény. Magyar nyelvű kiadványt is kínáltak látogatásunk idején, bántó volt azonban, hogy a tárlatvezető nem ismerte a magyar nyelvet.
A csángó-székely zászlóalj születése
Türkös biztosított helyet a Kúria melletti telken a 126-os, csángókból és székelyekből álló zászlóalj megszervezésére – derül ki Kelemen György (1833–1916) negyvennyolcas csángó honvéd visszaemlékezéséből (A Barcaság 1848–1849-ben. Szecseleváros, 1998). A zászlóalj őrnagya földink, a sepsiszentkirályi Vida Dániel volt, akit Bem nevezett ki. Vida a kézdivásárhelyi katonai nevelde végzettje, a háromszéki határőrezred hadnagya, Kézdivásárhely térparancsnoka volt. Tetteinek méltó elismeréseként a fogarasi harcok hőseként emlegetjük. Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkész egy 1907-ben Fogarason keltezett emlékfüzetre hívta fel figyelmünket, amely Vodráska Vencel fogarasi főgimnáziumi tanárnak azt az emlékbeszédét tartalmazta, melyet a Honvéd Alap javára rendezett fogarasi ünnepségen mondott 1905-ben. Ekkor ugyanis gyűjtést indítottak egy negyvennyolcas emlékmű felállítására, melyen méltó helyet foglalt volna el Vida neve is. Az emlékműből vagy nem lett semmi, vagy elsöpörte a történelem. Az emlékbeszédből idézzük Vida hősiességének egy momentumát, amely jobbára ismeretlen a hétfalusiak számára. „Bem rendeletet küldött, hogy a Fogarason állomásozó zászlóalj két százada siessen a Törcsvári-szoros védelmére (...), a visszamaradt 600 ember két ágyúval és egy század Kossuth-huszárral fedezze a fogarasi várat, valamint az Olt völgyétől Vledényig igyekezzék az ellenséget feltartóztatni... Engelhardt cári tábornok Mundra mellett homlokzatba támadta az Olt bal partján a Vida őrnagy vezette magyar haderőt. Végtelen volt a két megütközött had között az aránytalanság. Engelhardt 20 ágyújával és 12 ezer emberével szemben csak 600 honvéd és két ágyú képezte a magyar haderőt... Vida látván az ellene fellépő haderő nagyságát (...), reggelfelé megkezdte csatarendben a visszavonulást. Az ulánus csapatok és az oroszok mindenfelől bekerítették a honvédséget... Vida Dániel is, míg csak volt kivel harcolni, addig helyéről nem mozdult (...), átvágva az ellenség sorain, az Olt felé húzódott. Itt azonban 12 kozák állotta útját, kikkel viaskodva három dsidaszúrás után lehanyatlott lováról. A kozákok lovával elnyargaltak, más martalócok, meglátván őrnagyi ruháját, levetkőztették, és addig ütötték, vagdalták, míg halottnak hitték. Pénztárcáját ellopták. Eszméletét vesztve, iszonyúan összevagdalva feküdt vérében a hős, mígnem a reggeli hűs levegő eszméletét visszaadva, az Olt partjához vonszolta sebektől vérző testét. Itt találtak rá az ulánusok, ahonnan az őrtanyára, majd a várba szállították...Lüders faggatta a fogarasi várban Vidát: maroknyi népével hogyan mert az ő hadseregével szembeszállni? Vida azt felelte: Kegyelmes uram, mit tartana Ön azon törzstisztjéről, aki a parancsszóra kirendelt harcmezőről gyáván elfut? Az orosz tábornagy helyeslően intett, rendelkezett, hogy gyógyítsák meg, és a kozákok által elrabolt pénzének egy részét is megtérítette. Nem így a bevonuló osztrákok, akik galádul bántak vele. A brassói fellegvárban egy halálkamrába dobták, lázba esett, s ilyen állapotban vitték a nagyszebeni börtönbe.” Itt kimondták rá a halálos ítéletet, melyet nyolcévi várfogságra változtattak. 1853 februárjában szabadult az olmützi börtönből. Keze alatt sok hétfalusi és háromszéki harcolt. Utóbbiak között a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Lajos, a barátosi Mirtse Dénes százados, testvére, a sepsiszentkirályi Vida József, Sükösd János, Újvárosi Ferenc, az albisi Vén Ferenc, a kézdivásárhelyi Szőcs Dani és a hősi halált halt bölöni Tana Benedek. Vida porai a sepsiszentkirályi családi sírboltban nyugszanak. Szülőfalujában, Sepsiszentkirályban és a fogarasi unitárius templom előcsarnokában márványtáblát állíttattak emlékére. Négyfaluban-Türkösben nincs emléke a 126-os csángó-székely zászlóaljnak.
Öröklő utókor 
Türkösön kaptuk lencsevégre a Zajzoni Rab István-iskola udvarán a költő mellszobrát, a helybeli Szász-Benedek István alkotását. Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban a címe annak a kötetnek, amely 1992-ben jelent meg Hochbauer Gyula szerkesztésében, kútfőjeként a hétfalusi népoktatás történetének. A zajzoni középiskoláról Pap Árpád iskolatörténetéből böngésztünk, majd ismerkedünk a hely híressé vált diákjaival: az egykori királyi táblai ülnökkel, a bácsfalusi Gyerkó Györggyel és Jakab András szobrásszal, Thököly Imre erdélyi evangélikus fejedelem udvari lelkészével, a türkösi Hajdu Istvánnal, a csernátfalusi Pap Sámuellel, Bálint Istvánnal és Bencze Mihállyal. „Amikor Johannes Honterus brassói reformátor 1544-ben meglátogatta Hétfalut, már egyházi iskola működött egy tanítóval. Az ősi skóla Csernátfaluban volt, azon a helyen, ahol a jelenlegi középiskola egyik épülete áll – írja iskolatörténetében Pap Árpád. Az azóta eltelt évszázadok alatt megszakítás nélkül folyt a magyar nyelvű oktatás, mindig léteztek magyar iskolák, általában a templomok mellett, szoros és sikeres együttműködésben a helyi történelmi egyházakkal, így találta meg a barcasági csángó magyarság a túlélés egyetlen lehetséges módját. A kommunizmus évei alatt az akkori hatalom folyamatos nyomást gyakorolt a magyar közösségre, következetes és állandó lépéseket tett a magyar iskolahálózat meggyengítésére. Ennek a diszkrimináló kisebbségi politikának a következményeként 1978-ban megszűnt a négyfalusi magyar elméleti középiskolai tanítás. Az 1989-es romániai események után a helyi magyar közösség újra anyanyelvén akarta taníttatni gyerekeit. Beindulhatott 1990-ben a Négyfalusi Magyar Líceum, majd 1992-től a Zajzoni Rab István Elméleti Középiskola.” Ebben napjainkban magyar óvoda, elemi és líceumi osztályok működnek. Többek között ennek a líceumnak volt diákja Géczi Levente Székelyudvarhelyen élő jogász és Gödri B. Alpár fungens tatrangi lelkipásztor is.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyed Ákos párhuzamos történelmekről és a székelység megmaradásának esélyeiről
Erdély és a Kárpát-medence egyik legismertebb történésze, a Kolozsváron élő Egyed Ákos kapta idén az életműdíjat az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak ünnepélyes átadásán. A 86 éves történész 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, fő kutatási területei: a székelység története, az 1848-as forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásai, Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története. Jelenleg az új, háromkötetes Székely történelem című munkán dolgozik társszerzőként és a szerkesztőbizottság elnökeként. Egyed Ákost a múlt tanulságairól, a székelység megmaradásának esélyeiről, román és magyar történelmi mítoszokról és a párhuzamos történelmek közelítésének lehetőségéről kérdeztük.
- Azt mondta egy előadásában: azért kell tanulmányozni a történelmet, mert abból tanulságokat lehet levonni a jövőre nézve. Ön sokat tanulmányozta a székelység történetét: érvényes ez rájuk, a székely közösség jövőjére is?
- Az igazság az, hogy nem egyes történelmi eseményekből, hanem tágabb értelemben vett korszakból, intézmények fennállásából lehet tanulságokat levonni. A történésznek mindig szét kell tudnia választani a jelentős eseményeket a jelentéktelenektől, csak az a bökkenő, hogy néha megváltozik a nézőpont: ami egy ideig részletkérdésnek tűnt, arról egyszercsak kiderülhet, hogy nagyon oda kell figyelni rá.
A székelység történetében a székely örökség (siculica hereditas) a földtulajdon egyik legfontosabb formája volt. A siculica hereditas olyan földtulajdont jelentett, amelyhez a királynak se volt joga hozzányúlni. A király nem kobozhatta el, nem adományozhatta másnak a székely ember földbirtokát, és akkor sem szállt a királyi tulajdonba, ha nem volt örököse az illetőnek: ebben az esetben a rokonságra vagy a faluközösségre maradt a föld. Ez a székely örökség 1562-ig működött ilyen formában. Akkor volt egy nagy székely felkelés, amit úgy toroltak meg, hogy megszüntették a székely örökség említett jellegét. Ettől kezdve a hűtlenséggel vádolt személytől el lehetett kobozni a birtokot. Ezzel bevitték a Székelyföldre a feudalizmust és a jobbágyrendszert, ami azelőtt csak csírájában létezett ezen a területen. Addig a jobbágy szót nem is használták, „földönlakónak” nevezték, aki a más földjén dolgozott.
- A földtulajdon mint megtartó erő
- De a székely örökség mégis erősen tartotta magát mint fő tulajdonforma egészen a 1848-ig, vagyis a polgári földtulajdon kialakulásáig. A földvagyon és az erre épülő földművelés és állattenyésztés évszázadokon át megtartotta a székelységet. Ebből biztosították a hadi szolgálattal járó kiadásokat is, ami a székely nép fő feladata volt: a föld termelte ki a lótartás és a hadi felszerelések költségét. A haza védelméért cserébe viszont nem kellett adót fizetniük. A székely örökség volt az a tényező, aminek köszönhetően ennek a régiónak a lakossága meg tudta őrizni évszázadokon át az identitását.
Manapság, ha a Székelyföldön jár, akkor azt látja az ember, hogy a határ fele nincs megművelve. Hatalmas területeken, nagyrészt máshonnan érkezett pásztorok legeltetik a juhnyájaikat. Az 1989-es változások után a földek nagy része visszakerült a korábbi tulajdonosokhoz, de már nincs úgymond értéke. Egymás után dobják el a tulajdonosok, majdnem ingyen, és a föld elkótyavetyélésével megszűnik a kapcsolat a székely ember, a székely család és a szülőföld között. Ez az oka, hogy a falvak néptelenednek el. Ha a falu már nem védi meg a szülőföldet, fellazul a kapocs, szétlazulnak a családok, szétszóródik a falu lakossága. Márpedig Székelyföldnek a fő településformája a falu volt: csak későn alakultak ki a mezővárosok és a régió egyetlen szabad királyi városa, Marosvásárhely.
Mindezek miatt a székelység jelenleg olyan súlyos helyzetben van, hogy ha nem alakul ki valami olyan stabil foglalkozási ágazat (főleg iparra gondolok), amely tömeges megélhetést biztosít, akkor a székely fiatalok el fognak vándorolni.
- „Mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk”
Napjainkban a hazai történelemtudomány egyik fő sajátossága a párhuzamos történelemírás. Például az Ön által behatóan tanulmányozott területen, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tekintetében is van egy román és egy magyar „változat”. Hogy látja: van esély a párhuzamosság felszámolására és arra, hogy egy közös (magyarok és románok által egyaránt elfogadott) történelem alakuljon ki – a kényes kérdésekben is?
- Ez a kérdés régóta foglalkoztat engem, mert a történelem értelmezése kihat a közhangulatra. Figyelje meg az utcák, terek elnevezését: ma már Kolozsvár olyan, mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk. A kétfajta történelemszemlélet közelítése a közhangulaton is javítani tudna, és erre jó példa a német-francia közös erőfeszítés, amellyel legalább azt elérték, hogy nem taszítja szét a történelem a két népet egymástól.
Nálunk súlyosabb a helyzet, és ennek az az oka, hogy a román történészek nem ismerik a magyar forrásokat, igaz a magyarok se eléggé a román forrásokat. Ennek az a következménye, hogy nagyon egyoldalúan látják a történteket. Magam is többször felhívtam a figyelmet különböző fórumokon arra, hogy ha nem ismerjük egymás forrásait, és nem próbáljuk a kettőt összevetve értelmezni, akkor elkerülhetetlen az egyoldalúság és az egymásra mutogatás.
- Ennek nyelvi akadályai vannak?
- Inkább azt mondanám, hogy nincs elég akarat. Én magam is többször javasoltam román kollégáknak, hogy üljünk össze, és próbáljunk olyan közös témát találni, ami összeköt, és abból kiindulva haladjunk a legkényesebb kérdések fele. Ilyen közös téma például a jobbágyfelszabadítás: ez mindenkinek érdeke volt, aki itt lakott Erdélyben. Erről 1848 júniusában hozta meg a törvényt a kolozsvári Országgyűlés. 1848. június 18-án lépett érvénybe, és abban a pillanatban a román jobbágyok is tulajdonosaivá váltak annak a földnek, amit megműveltek és addig robotot vagy dézsmát adtak róla. Kialakult egy erős román földtulajdonos paraszt osztály, amellyel óriásit lépett előre a román társadalom. Nos, erről a mozzanatról a román történetírás alig ejt szót.
Ebből kiindulva lehetnek megtalálni a közös hangot, és aztán kellene az 1848 őszén, s telén dúló polgárháborúról is beszélni, aminek következtében egész vidékek magyarságának nem kis része pusztult el például Alsó-Fehér megyében. Aztán következett a megtorlás, amelynek során sok román is elpusztult, de nem annyi, mint magyar, és ezt éppen a román források is bizonyítják.
1848 tavaszán a balázsfalvi nemzeti gyűlés kérte, hogy a románt is ismerjék el Erdély negyedik nemzetének a magyar, a székely és a szász mellett. Csakhogy ekkor, 1848 tavaszán szűntek meg a középkorból fennmaradt rendi nemzetek, a velük járó előjogokkal együtt – helyükben polgári nemzetek alakultak ki. Ezért a román mint rendi nemzet elismerése nem történt meg, de a kolozsvári országgyűlés eltörölte a megkülönböztető rendi törvényeket, és kimondta, hogy az ország minden polgára jogilag teljes mértékben egyenlő. Az erdélyi után a pesti országgyűlés (amelyen román képviselők is voltak) szintén elfogadta ugyanezt. Ez 1848 nyarán történt. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a magyarság ezt követően is fenntartotta azt az álláspontját, hogy egyetlen politikai nemzet van, a magyar, és ennek a politikai nemzetnek a része minden állampolgár. Ezt a koncepciót a románok sohasem tudták elfogadni. A kérdés tehát nagyon bonyolult, de a két történetírásnak ebben a bonyolult kérdésben is volnának olyan fogódzói, amellyel a két koncepciót úgy lehetne közelebb hozni egymáshoz, hogy azok az általános történetírásban és a történeti tudatban a maguk helyére kerüljenek. És azt is nagyon fontos lenne elmondani, hogy maga a nép abban az időben ilyen élesen nem érezte az ellentétet, mint ahogy azt a későbbi történetírás be akarja állítani: hisz a mindennapjaikat békésen élték a magyarok és a románok a falvakban. Az ellentétek a politikai elit szintjén voltak élesek.
Minderről, ismétlem, közösen kéne beszélni, román és magyar történetíróknak. Főleg ilyen országban, mint a mienk is, ahol annyira fontos a történelem a közhangulat szempontjából.
- Az új román történészgenerációban vannak néhányan, akik próbálják megtisztítani történelemtudományt a mítoszoktól. Gondolok itt például Lucian Boiára. Találkozott vele?
- Személyesen nem találkoztunk, de ismerem a munkásságát. Nemcsak ő, hanem még néhányan a fiatalabb generációból igyekeznek a román történelemről objektíven, mítoszok nélkül beszélni, például elismerik, hogy tudománytalan a „három román országról” beszélni (amelyek között Erdély az egyik román ország). De a legkényesebb kérdéseket egyelőre ők is kerülik. Az általuk elindított tendenciát kéne erősíteni, nagyobb teret adni nekik a román köztudatban is – magyar részről persze nincs híja az érdeklődésnek.
- Nekünk, magyaroknak nincsenek ilyen heroizáló mítoszaink, amelyek a történeti tudatunkba épültek?
- De vannak, csakhogy ezeket a magyar történelemtudomány már rég úgy kezeli, ahogy kell, vagyis mítoszként. A történetírás módszertana a 19. században alakult ki, ennek legfontosabb eleme a forráskritika. A magyar történetírás ezt alkalmazza, így sokkal kritikusabban viszonyul a romantikus elméletekhez, mint a román. Gondolok itt például a romantikus történetírásnak arra az elméletére, hogy a magyarok és a székelyek a hunok leszármazottai. Ettől azonban a tudományos történetírás már a 19. században elhatárolódott. Mindenestre az elgondolkodtató, miért tartja fenn magát ennyire makacsul a hun-magyar rokonság mítosza, annak ellenére, hogy a történetírás szerint idegenektől vettük át ezt az elméletet, onnan került a magyar köztudatba.
- Többször említette, hogy a székelység történetében még sok fehér folt, megválaszolatlan kérdés van. Mondjon egy példát.
Például a székelység eredetének kérdése. A közvélemény most is azt tartja, hogy hunoktól származunk, hisz sok amatőr történész most is ezt terjeszti, Anonymusra meg Kézai Simonra hivatkozva. De erre, ismétlem, nincs bizonyíték.
- Készül az új, háromkötetes Székely történelem, amelynek Ön egyrészt társszerzője, másrészt a szerkesztőbizottság elnöke. Mi újat hoz ez a székely történetének eddigi koncepciójához képest?
- Mindkét koncepciót ismertetjük: azt is, amely szerint a székelyek magyarok, és azt is, amely szerint a székely: csatlakozott nép. Két szerző, mindkettő a maga forrásaira hivatkozva, kifejti erről a véleményét. További nagy kérdőjel a székelyek letelepedésének problematikája: a régi történetírás szerint ez teljesen spontánul történt, van azonban egy olyan felfogás is, miszerint betelepítették őket. Ennek bizonyítéka például, hogy annyira sikeres volt a székely megtelepedés, hogy az teljesen spontánul aligha mehetett végbe. Én is hajlok ezen elmélet felé. A nemzetségek és később a székek közti határokat olyan pontosan megjelölték, hogy az teljesen spontánul aligha történhetett meg.
- A fiatal történészek számára tehát ez a téma valóságos aranybánya lehet. De vannak források, amelyek alapján tovább lehet kutatni a székelység eredetét és megtelepedését?
Egyrészt ott van a szavakban, elnevezésekben rejlő lehetőség, például a határok, falvak megnevezése. Kérdés például, miért van Erdővidéken három Ajta: Nagyajta, Középajta és Szárazajta. Nagybacon egyik fele Sepsibacon volt, a másik fele Telegdibacon. A technika fantasztikus vívmányaival az írott forrásokat is sokkal hatékonyabban lehet tanulmányozni – gondolok itt arra, hogy például nem kell már órákon, sőt napokon keresztül, másolni a levéltárban egy-egy dokumentumot, hanem pillanatok alatt kikereshető és lemásolva a kezedbe is adják.
Ezernyi titkot rejt még a föld
A másik nagyon fontos forrás, amelynek a kiaknázása még csak éppen elkezdődött Székelyföldön, a régészeti feltárás és az abból származó leletek. Még nagyon sok mindent rejt a föld! Most Székelyudvarhelyen a Székelytámadt várnál folynak az ásatások, és tavaly az egyik régész megtalált egy téglatöredéket, amelyen rovásírásos jelek vannak, Háromszéken pedig, úgy tűnik, talán honfoglalás kori temetőket tártak fel, de a leleteket még mindig nem sikerült pontosan „megfejteni”. A régészet tehát még nagyon sok újat ígér a székelység kutatásának terén. A probléma az, hogy a régészeti feltárás azon túl, hogy nagy szakértelmet igényel, rendkívül költséges is.
- Van rá remény, hogy ez az új Székely történelem egyszer román nyelven is napvilágot lát?
- Ötletként felmerült már. Nem lenne könnyű feladat, de valóban nagyon jó volna. 
T. Koós Imola. maszol.ro

Bunta szerint gyengítené az RMDSZ-t a nyílt előválasztás
Bunta Levente polgármester az ellenzéki pártokhoz hű szavazóktól tartva bojkottálná az RMDSZ udvarhelyi állóurnás előválasztását. Szerinte általuk gyengülhet a Szövetség, mivel a „kevésbé népszerű RMDSZ-jelöltre szavaznának”, így növelve az ellenzék jelöltjének esélyeit a júniusi helyhatósági választásokon.
Bunta Levente szerint az RMDSZ területi szervezete szándékosan félreértelmezte a helyiek javaslatát, melyben állóurnás szavazást kértek az udvarhelyi jelöltállítás esetében – jelentette ki a polgármester azon a csütörtöki sajtótájékoztatón, amelyről lapcsaládunkat csak akkor értesítették, amikor az esemény már elkezdődött. Mint mondta, a Szövetség helyi szervezete arra gondolt, hogy a voksolást csak RMDSZ-tagoknak szerveznék, nem a teljes szavazati joggal rendelkező lakosságnak. Javaslatukat pedig az érdekképviselet szabályzatát alapul véve fogalmazták meg. 
Bunta attól tart, hogy ha az előválasztáson más pártok támogatói is részt vehetnek, akkor a voksolás kedvezőtlen eredménnyel zárul. Szerinte az ellenzékiek szándékosan a „gyengébb” jelöltre szavaznának, így nehéz helyzetbe hoznák az RMDSZ-t a helyhatósági választáson. „Rosszindulatúan cselekedtek” – jelentette ki a széki szervezet tagjaira utalva. Azt mondta, a helyi szervezet továbbra is az RMDSZ szabályzatát követve fog tevékenykedni.
Nyílt levél Buntának
Az utóbbi napok történéseire reagálva a széki szervezet ügyvezető elnöke nyílt levelet küldött Bunta Leventének, melyben egyebek mellett számon kérte az udvarhelyi RMDSZ vezetőjét, hogy miért nem jelent meg a Szövetség fórumain, ahol pontosíthatta volna javaslatát. „Az, hogy február 1-jén a városi választmánnyal megpróbálta, majd a városi küldöttgyűléssel is szándékában áll megmásítani saját döntését, mindezt pedig a helyi szervezeti autonómia korlátozásával indokolja, enyhén szólva is meglepő. Az utóbbi időben az Ön állításai és az igazság között egyre kevesebb a metszéspont” – fogalmazott Bíró Barna Botond.
„Minden igyekezete ellenére mi nem leszünk partnerek a közösen hozott szabályok felrúgásában, Székelyudvarhelyen az RMDSZ polgármesterjelöltjéről a városlakók fognak dönteni, előzetes regisztrációhoz kötött előválasztás során, melyre március 13-án kerül sor. Azt javaslom, vegyen részt a megmérettetésen, ne féljen az emberek véleményétől” – írta nyílt levelében Bíró.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

A korruptakat szeretné lecserélni a néppárt
Kudarcba fulladtak a tárgyalások az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) között. Kolozsváron tartott sajtótájékoztatóján a párt elnöke, Szilágyi Zsolt bejelentette, önállóan vesznek részt a júniusi önkormányzati választásokon. A néppárt felkészüléséről a választásokra Toró T. Tibort, az EMNP alelnökét kérdeztük.
– Milyen választási stratégiával indul az Erdélyi Magyar Néppárt az idei helyhatósági választásokon?
– Az önkormányzati választás a helyi és regionális közösségek jövőjéről szól. Arról, hogy a kecskére – korrupt és basáskodó vezetőkre – bízzuk-e továbbra is a káposztát, vagy megpróbáljuk megvédeni magunk, és okosanszervezni dolgainkat. Az RMDSZ szerves része egy negyedszázada kiépült, ezer sebből vérző román politikai rendszernek, amely most recseg-ropog és minden bizonnyal a végnapjait éli. Lehetnek benne derék magyar helyi vezetők, akik megpróbálják legjobb tudásuk szerint tenni a dolgukat, de a rendszer – az intézményesített korrupció, az Erdélytől idegen közigazgatási kultúra, a túlzott központosítás – előbb-utóbb őket is saját arcára formálja vagy bedarálja. Ezért úgy látjuk, az egész rendszert, továbbá az azt szolgáló, tovább éltető vezetőket kell lecserélni és ezt a választások alkalmával meg is lehet tenni. Az RMDSZ-szel ellentétben a néppárt nem része ennek a rendszernek, nem is volt soha, hiszen születése óta azok találtak benne helyet, akiket a korrupt balkáni rendszer idegen testként kitaszított vagy olyan fiatalok, akik hisznek szülőföldjük életerejében, megújulási képességében. Leegyszerűsítve: az RMDSZ balkáni magyarokká akarja alakítani közösségünk tagjait, mi pedig erdélyi magyarok szeretnénk maradni. Ezért a néppárt igyekszik mind a helyhatósági, mind a parlamenti választásokon olyan jelölteket állítani, akik ebben hisznek, ezért akarnak dolgozni, és képesek igazunkról meggyőzni a több évtizedes helyben topogás és öncélú sikerpropaganda miatt elbizonytalanodott vagy megcsömörlött választópolgárt.
– Az RMDSZ-szel, illetve a Magyar Polgári Párttal tervezett összefogás elmaradása mennyire nehezíti meg a néppárt kampányelképzeléseit a szórványban?
– A néppárt eleve az RMDSZ és az MPP azon részével szeretett volna összefogni – erről szólt együttműködési ajánlatunk – akik hasonló módon gondolkodnak a politikáról, annak közösségszolgáló szerepéről, mint mi. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy az RMDSZ és MPP vezetésében a balkáni magyarok vannak többségben, azok, akik számára Bukarest az iránytű, a maga központosító, egységes román nemzetállami céljaival. Akik a politika közösségszolgáló szerepéről hozzánk hasonlóan gondolkodnak, akár az RMDSZ-ben, akár az MPP-ben, azok számára egyénileg vagy csoportosan továbbra is élhetnek a néppárt együttműködési ajánlatával. Pártunk, mint minden más párt, csak egy eszköz és egy keret a közösségi célok megvalósításához. Számítok arra, hogy lesznek ilyen csoportok, akár a tömbben, akár a szórványban, akik pont olyan elégedetlenek a jelenlegi megfáradt politikai rendszerrel, mint mi és nálunk találnak társakra, valamint lehetőségre az újrakezdéshez.
– A marosvásárhelyi előválasztáson mért mintegy 30 százalékos néppárti támogatás a helyi magyarság körében milyen kihatással van a néppárt erdélyi megítélésére?
– A marosvásárhelyi előválasztás arról szólt, hogy össze tud-e fogni a politikum Marosvásárhely visszaszerzése érdekébenvagy nem. Úgy látom, az RMDSZ ebben a helyzetben sem képes a közösség érdekét felismerni vagy elismerni. Számukra a képviseleti monopólium megőrzése országos szinten fontosabb, mint Marosvásárhely. Jogosan erősödik a gyanú, hogy eleve nem is gondolták komolyan az egészet. Egyre inkább azok álláspontja látszik igazolódni, akik már 2000 óta önfeladással és bundával vádolták az RMDSZ országos és helyi vezetőit. Szomorú helyzet ez, de nem tehetünk mást, mint tudomásul venni. Az előválasztás arra viszont kétségtelenül alkalmas volt, hogy kimutassa a néppárt támogatásának növekedését. Hasonló tendenciát mutattak a szociológiai felmérések Erdély néhány más központjában is, mint például Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen vagy Nagyváradon. Ez számunkra öröm, ösztönző a folytatáshoz, ugyanakkor felelősség is.
–Több székelyföldi városban is kérdéses az eddigi polgármesterek indulása, viszont a helyi választópolgár mégsem lát olyan „felépített” arcokat, akik sikerrel vehetnék a megmérettetést. Vannak-e olyan jelöltjeik ezekben a városokban, akiket befutóvá lehetne tenni?
– Kétségtelenül létezik egy elbizonytalanodás az önkormányzati tisztségviselőkben, különösen azok között, akiknek van okuk félni a számonkéréstől, jöjjön az az igazságszolgáltatás intézményeitől vagy a választók közösségétől. Ezért több helyen alakulhat ki politikai légüres tér az önkormányzati választásokon. Azon leszünk, hogy ezt rátermett, hiteles vezetőkkel betöltsük. Ennek a jelöltállítási folyamatnak a végéhez közeledünk. Nemsokára bemutatjuk jelöltjeinket Erdély fontosabb magyarok által is lakott településein. Demokráciában a döntés mindig a választópolgárok kezében van, ők döntik el, ki a befutó. A néppárt országos kampánystábja és területi csoportjainak pedig az a dolga, hogy segítse a jelölteket elképzeléseik, programjaik megfogalmazásában és hatékony képviseletében.
– Egyesek azt híresztelik, hogy a néppártnak megromlott a viszonya a Fidesszel. Ez mennyire rontja a párton belüli közhangulatot?
– Akár jól is eshetne, ha aggódnak a Fidesz és a néppárt viszonya miatt, ha nem tudnám, hogy ezek az „aggodalmak” többnyire mögöttes, manipulatív tartalommal bírnak. A Fidesz Európa egyik legerősebb konzervatív gyűjtőpártja, Orbán Viktor pedig egyre inkább Európa egyik meghatározó politikusa. Mi egyelőre egy erdélyi regionális párt vagyunk, megfelelő önkritikai érzékkel, tudjuk a helyünket, de erősen hiszünk igazunkban. Viszonyunk a Fidesszel már csak a méretek miatt is aszimmetrikus, de évtizedek alatt kialakított stratégiai partnerségére büszkék vagyunk és továbbra is számítunk. A romániai választásokon azonban nem a Fidesz, hanem a néppárt jelöltjei méretkeznek meg és megítélésük elsősorban azon múlik, mennyire hitelesek és mennyire képesek mozgósítani az elbizonytalanodott erdélyi magyar választópolgárokat. Kampánycsapatainknak és választóinknak is azt ajánlom, ne máshonnan várják a megváltást, a megoldás – erős és öntudatos közösség, hiteles és rátermett vezetők, bátor és vállalkozó önkormányzatok, a közösségi autonómia következetes képviselete – a mi kezünkben van.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hatósági fókuszban Székelyudvarhely
Villogó fénnyel közlekedő rendőrautók, álarcos egyenruhások járőrözései, gyakoribb hatósági igazoltatások – feltűnő a bűnmegelőzésre fektetett hangsúly Székelyudvarhelyen. A városlakók mindezt „maguknak köszönhetik”, ugyanis mint a rendőrségen elmondták, mindez annak az akciónak a része, melyet a közvélemény nyomására voltak kénytelenek elindítani.
Székelyudvarhely több szórakozóhelyén is razziáztak a hatóságok péntekről szombatra virradóan. A Mokkában például, ahol nemrég lövések dördültek el, rendőrök és álarcosok minden ajtót lezárva igazoltattak, illetve motoztak meg mindenkit – volt, akit kétszer is. 
„Azt kérdezték, hogy van-e drog, bicska vagy bármilyen fegyver nálunk, de választól függetlenül megmotoztak. Engem bent a teremben is, és amint hagytam el a helyiséget, akkor is leigazoltattak” – mondta el az egyik vendég. Azokat, akiknél nem volt személyazonossági igazolvány, a rendőrségre vitték, de ellenőrzés után elengedték őket. Voltak olyanok is, akiket bilincsben vittek el, valószínűleg találtak náluk valamit – számolt be a vendég a látottakról.
Több vendéggel is beszélve úgy tapasztaltuk, hogy a jelenlévők vegyes érzelmekkel reagáltak a razziára. Volt, aki úgy gondolta, mivel semmi rendellenességet nem követett el, nem volt miért aggódnia igazoltatáskor és motozáskor. Más viszont kifogásolta, hogy félbeszakították a szórakozást, de végső soron belátta, hogy fontos a megelőzés, s ha a közösség nem hajlandó ebben a munkában részt venni, a hatóságoknak jut a nagyobb szerep.
A jelenlét önmagában nem elég
A történtekkel kapcsolatban a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányságnál érdeklődtünk, ahol Gheorghe Filip sajtószóvivő lapunknak azt mondta, hogy „a villogó fénnyel közlekedő rendőrautók, az álarcos egyenruhások járőrözései, a gyakoribb igazoltatások mind-mind annak az akciónak a részei, amelyet a közvélemény nyomására voltunk kénytelenek indítani, noha nem ez kellene legyen a rendőr munkája”.
„Mindig és mindenhol vannak, illetve lesznek rendbontók. Ha jelenléttel próbáljuk megelőzni a bűncselekményt, értelemszerűen csak akkora százalékát tudjuk, amekkora az állományunk aránya a bűnözőkéhez képest” – fejtette ki a szóvivő. Hozzátette, elsősorban nem a rendőrségnek a dolga biztosítani egy klubot, ez a tulajdonos feladata és érdeke is egyben, bár ha a helyzet megkívánja, bizony bemennek a rendőrök is.
Ami kritikákat illeti Filip szerint, „ha bármelyik rendőr téved, ugyanúgy felelősségre vonható, mint a társadalom bármely más tagja.
Újabb bántalmazás
Egyébként újabb székelyudvarhelyi erőszakos esetről érkezett bejelentés a rendőrségre. A szóvivő érdeklődésünkre megerősítette, hogy csütörtök éjjel egy tanárt bántalmaztak az egyik Kossuth utcai szórakozóhelyen. Az áldozat panaszt tett a rendőrségen, de amíg vizsgálják az esetet, addig nem kívánt több részletről nyilatkozni a szóvivő. Annyit viszont elárult, hogy a panaszos is fogyasztott alkoholt, ám ez nem befolyásolja a bántalmazás címén kezdeményezett kivizsgálást. itthon.ma//erdelyorszag

Hírsaláta
RÁSZÁLLT A RENDŐRSÉG UDVARHELYRE. Átfogó akcióval válaszolt a Hargita megyei rendőrség a Székelyudvarhelyen két hete történt kocsmai verekedésre, illetve az azt követő, közbiztonságot követelő tüntetésre. A helyi uh.ro tudósítása szerint üzleteknél, a közúton és szórakozóhelyeken egyaránt vizsgálódtak. Péntek éjszaka maszkos csendőrök ellenőrizték a két héttel korábbi verekedés helyszínét, a Mokka kávézót, amely hétvégi éjszakákon megszokott bulihelyszín.
Éjjel két óra után a Kőkereszt téren sok fiatal álldogált, a rendőrök a szórakozóhelyen levők egy részét kiterelték a Mokka épületéből és udvaráról, több fiatalt igazoltattak – írja az uh.ro, amely egy furcsa, hatósági visszaélés gyanúját keltő incidensről is beszámol. A téren egy fiatalember fényképezte az akciót, az intézkedő szervek pedig elkérték a telefonját, és kitörölték belőle a képeket. A mintegy félórás igazoltatás során nem vettek őrizetbe senkit. A héten más gazdasági egységeket, cégeket, üzleteket is ellenőriztek a gazdasági rendőrök, péntek óta pedig látványos közúti ellenőrzés zajlik nemcsak a városban, hanem a környékén is. A sebességmérés mellett a sofőröket is ellenőrizték, igazoltatták. Az akciót az utóbbi hetek eseményei eredményezték – erősítette meg a portál számára Gheorghe Filip, a megyei rendőrség szóvivője.
ORSZÁGOS RAZZIA FAÜGYBEN. Huszonhárom személyt állítottak elő Maros, Kolozs, Beszterce-Naszód, Szilágy és Botoşani megyében a faanyaggal való visszaélések ügyében tartott házkutatások nyomán – közölte az országos rendőr-főkapitányság. Az előzetes vizsgálatok szerint 2015 áprilisa és 2016 januárja között az említett megyékben bizonyos kereskedelmi társaságok ügyvezetői egy Maros megyei székhelyű kereskedelmi társaságot felhasználva árusítottak faanyagot különleges elbírálás alá eső másodlagos fuvarlevelek felhasználásával faipari tevékenységet folytató cégeknek az ország huszonnégy megyéjében. A törvénytelenség nyomán a bűnbanda egymillió eurós kárt okozott az államnak. A vizsgálatok eddigi eredményei szerint az említett időszakban 300 fedezet nélküli fuvarlevelet állítottak ki a cég nevére mintegy tízezer köbméter faanyag lefedésére. A Bukarest mellett huszonnégy megyére kiterjedő razziát szerdán tartották 156 helyszínen. (Krónika)
JÓTÉKONYSÁGI KINCSKERESÉS. Egy kolozsvári névtelen pénzt tartalmazó borítékokat helyez el Kolozsvár különböző pontjain, amelyekbe egy 50 vagy 100 lejes bankót tesz a pénz felhasználására vonatkozó utasítások mellett. A szerencsés megtalálónak az a dolga, hogy egy rászorulónak adja a talált összeg legalább felét, és ha úgy tartja a kedve, az adakozásról készült fotót posztolhatja az akció Facebook-oldalán. Hogy megkönnyítse a véletlen kincskeresők dolgát, az ismeretlen nyomravezető jeleket hagy az említett Facebook-oldalon, melynek neve Bani cu suflet (Pénzt lélekkel). A kolozsvári ismeretlen a sajtónak azt nyilatkozta, hogy a saját pénzét osztogatja, és már többen jelentkeztek nála, hogy bekapcsolódnának az adakozási akcióba. Amint elmondta, az ötletet az Egyesült Államokból kölcsönözte, ahol egy San Franciscó-i milliomos kezdte el a névtelen adakozást, és a példa futótűzként terjedt el az egész országban. Vajon hogyan fog működni nálunk ez a jótékonysági kincskeresés? (Transindex) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)