Arccal és szívvel Budapest felé – interjú Tamás Sándorral
Az elsők között igényelte a magyar állampolgárságot és regisztrált az idei választásokra Tamás Sándor. A Kovászna megyei önkormányzat elnöke szerint fontos, hogy bele tudjunk szólni a nemzetpolitikát alakító döntésekbe, és szűk látókörű az, aki a lakóhelyhez kötné a nemzethez tartozást, a szavazati jogot.
– Miért tartotta fontosnak, hogy megszerezze a magyar állampolgárságot?
– 1990 és 1995 között Budapesten éltem a feleségemmel. Ott végeztem az egyetemet, és meg sem fordult a fejemben, hogy Magyarországon maradjak. Mindketten tudatosan készültünk arra, hogy a tanulmányaink befejezése után hazajövünk, és itthon dolgozunk. Amikor azonban lehetőség nyílt arra, hogy a szülőföldön maradással lehetett kérni a magyar állampolgárságot a már meglévő román mellé, akkor az elsők között megtettem.
Meggyőződésem, hogy itthon, a Székelyföldön kell élni és dolgozni, viszont ezt lehet úgy is, hogy közben magyar állampolgárok vagyunk. Az erdélyi magyarság, a székelyek eddig is arccal és szívvel Budapest felé éltünk, a magyar állampolgárság a szavazati joggal egy nagyon erős kötelék, a nemzeti összetartozást erősíti. Az, hogy elsők között kértem a magyar állampolgárságot, részemről jelzés is volt azok számára, akik odafigyelnek arra, hogy mit tesznek az erdélyi magyar önkormányzati vezetők.
– Mi a véleménye a külhoni állampolgárok szavazati jogáról, és az ezzel kapcsolatban megfogalmazódott ellenvéleményekről?
– Azt hiszem, szűk látókörű az, aki a lakóhelyhez kötné a nemzethez való tartozást és a szavazati jogot. Meg kell nézni az európai példákat, többek között a horvátok, de a románok is szabályozzák a választási törvényben, hogy a külföldön élő állampolgárok számára is legyen lehetséges a parlamenti választásokon a listára való szavazás. Nincs szó arról, hogy bele akarnánk szólni abba, hogy Magyarországon melyik település melyik utcájában csatornázzanak, vagy vezessenek be vizet, tehát az önkormányzati választásokon, sőt az egyéni kerületes választáson sem voksolunk, de egy országos lista esetén jogos, hogy legyen lehetőségünk választani.
Úgy érzem, ha a magyar nemzethez tartozunk, mint ahogy azt a magyar Alkotmány írja – de nemcsak ezért tartozunk egy nemzethez, hanem azért mert ez így a normális –, olyan kérdésekben, mint a nemzetpolitika alakítása kell hogy legyen beleszólási lehetőségünk. Az idei választáson arra nyílik lehetőségünk nekünk, külhoni magyar állampolgároknak, hogy szavazzunk egyik vagy másik magyarországi pártra, attól függően, hogy az adott párt miként viszonyul a nemzetpolitikai kérdésekhez.
A mindenkori magyar kormánytól azt várjuk, hogy olyan konkrét, gyakorlatias programokat indítson, melyek lehetővé teszik a szülőföldön maradást. Tudom, hogy a határon túli magyar szavazatok egy-másfél, de legtöbb két mandátumot tudnak befolyásolni az öszszes 199-ből. Ez elhanyagolható apróságnak tűnhet, de rendkívül fontos az érzés, hogy egyazon nemzethez tartozunk.
– Regisztrált-e a magyarországi választásokon való részvételre?
– A regisztrációban is első voltam. Augusztus elsején nyílt meg erre a lehetőség, azonnal jelentkeztünk a nyilvántartásba, én is, a feleségem is. Mindketten fogunk élni a szavazati jogunkkal. A választási kampányban pedig azt is el fogom mondani, hogy kire szavazok.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Hol fogy, és hol erősödik az erdélyi magyarság?
A 2011-es népszámlálás hivatalos adatai alapján a Kolozsvári Kisebbségkutató Intézet több átfogó tanulmányt készített a magyarság demográfiai folyamatairól.
Tudjuk, hogy az utóbbi 10 évben 194 ezerrel apadt a romániai magyarság, az azt megelőző évtizedben pedig szinte ugyanannyival, 193 ezerrel. Ma 1.237.000 magyar él Romániában.
Oláh Gál Elvira Kiss Tamás szociológussal, demográfiai kutatóval arról beszélgetett, hogy mi várható, és melyek a kiszámíthatatlan tényezők ezen a téren.
Kiss Tamás úgy látja, hogy előreláthatólag a Székelyföld súlya tovább fog növekedni, és ez egy intézményes súlyt is jelent, e szerint az oktatási- és a kulturális intézmények súlya is ebbe az irányba fog alakulni.
A kutató szerint a halandósági és a termékenységi viszonyokat nagy biztonsággal lehet előre jelezni, viszont a migrációt, amit már a politikai és a gazdasági körülmények befolyásolják, már nehéz előre jelezni. A migráció és a kettős állampolgárság nagyon jelentős módon összekapcsolódik – szögezte le Kiss.
A szociológus arról is kifejtette véleményét arról, hogy az asszimiláció a felsőbb rétegeket érinti jobban, az állami szférában pedig a románokat nagy mértékben privilegizálja az állam. Hozzátette: Sepsiszentgyörgyön, vagy Csíkszeredában gyakorlatilag abból megél valaki, hogy román, de más erdélyi városokban is, a nagy jövedelmű állami szektorokban a románok felül reprezentáltak.
Kossuth Rádió
Erdély.ma,

Átadták Király Károlynak a Kós Károly-nagydíjat
A magyarországi Mezőkovácsházán, otthonában adta át Király Károlynak a Kós Károly-nagydíjat Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke, valamint Borbély Zsolt Attila alelnök.
A közélettől visszavonult, egykori háromszéki szenátor egészségi állapota miatt nem lehetett jelen az EMNT 2013. december 14-én rendezett, tízéves jubileumi gáláján, amelyen a szervezet első ízben osztotta ki a Kós Károly-díjat. A díjjal olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy az autonómia ügye kiteljesedjen Erdélyben.
Király Károlyról a gálán, Szőcs Géza költő, egykori szenátor mondott laudációt, amely szerint Király az autonómiagondolat egyik első frontembereként az 1970-es évek Romániájában, „a csend és a sötét országában” az egyik első hang volt, aki dacolt a zsarnokkal, és elindította az erdélyi magyarság morális és intellektuális felébredését.
Az EMNT Kós Károly-díjjal tüntette ki továbbá Bakk Miklós politológust az autonómia ügyének képviseletéért, Juhos Gábor maratonfutót, aki a tavaly ősszel, mintegy 500 kilométert futott a Székelyföldön, hogy felhívja a figyelmet az önrendelkezés eszméjének fontosságára, valamint post mortem Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselőt.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad),
Nyugati Jelen (Arad),

Nem látja a székely a fától az erdőt
Egymásra dobálják a sarat közbirtokosságok és fafeldolgozással, illetve értékesítéssel foglalkozó cégek, önös érdekeik szem előtt tartásával vádolva a másikat az osztrák Holzindustrie Schweighoferrel folytatott viszonyban. Van olyan is, aki nem érti az osztrák céggel való riogatást, hiszen a kínai piac évek óta jelentős mennyiségben vásárol fel nyersanyagot Székelyföldön, erről viszont keveset beszélnek.
Bombaként robbant több hónappal ezelőtt a hír, hogy a háromszéki Réty településen tervez fűrészüzemet létrehozni a Holzindustrie Schweighofer osztrák tulajdonú cég. A civil szféra azóta is tiltakozik az időközben elkezdődött és engedélyezett beruházás ellen, többen azt hangoztatva, hogy az erdők letarolása mellett több ezer székelyföldi munkahely veszélybe kerül. Az osztrák mágnás székelyföldi terjeszkedése a csíki közvéleményt is jelentősen megosztja.
Rafain Zoltán: van, aki visszaél a bizalmunkkal
„A közbirtokosságok számára az a legfontosabb cél, hogy hatékony erdőgazdálkodás mellett minél nagyobb áron el tudják adni a fát. A jövedelemből pedig a tagságnak jutalékot tudjanak osztani, illetve a helyi közösséget is támogathassák” – fejezte ki a közbirtokosságok általános álláspontját Rafain Zoltán.
A Csíki Közbirtokosságok Egyesületének elnöke hangsúlyozta, a közbirtokosságok, lehetőségeik szerint, a helyi vállalkozásokat részesítik előnyben a kitermelt fa értékesítésekor. A probléma az, hogy ezen cégek jelentős része visszaél a bizalommal. „Sok esetben az történik, hogy az illető cég kitermeli a fát, majd eladja az osztráknak. Sajnos a székely nem az az ember, aki csapatjátékos” – osztotta meg véleményét az egyesületi elnök.
Rafain úgy vélte, a liciteken kizárhatják a nemkívánatos felvásárlókat, erre a közbirtokosságok alapszabálya megfelelő jogi keretet nyújt. Ám mi értelme egy ilyen intézkedésnek – teszi fel a költői kérdést az elnök –, ha a fa úgyis az osztráknál köt ki? „Ahhoz, hogy egy ilyen méretű céggel fel tudjuk venni a versenyt, széleskörű összefogásra van szükség a közbirtokosságok és vállalkozók között. Többször beszélgettünk erről, ám nem sikerült továbblépni. Mindenki egyénileg szeret játszani” – nyomatékosított Rafain.
Kulcsfontosságú az új erdészeti törvény
A csíki közbirtokosságok egyesületének véleménye szerint hosszú távon nem vezet jóra az osztrákok székelyföldi terjeszkedése, hiszen amellett, hogy jó pár kis- és középvállalkozás megszűnését eredményezi, jelentős tényezővé válik az értékesítési piacon, vagyis eljöhet az az idő, amikor a Schweighofer szabja meg a faárat.
„Ha azt foglalják bele az új erdészeti törvénybe, hogy csak kitermelt állapotban lehet eladni a fát, akkor úgy kell gondolkoznunk, mint közbirtokosságok, hogy kizárólag feldolgozásra adjuk tovább a fát, legyen az osztrák vagy bármilyen más vállalkozó. Ennek negatívuma, hogy a helyi kis cégek kiesnek a képletből” – magyarázta az elnök.
Miért csak az osztrák a mumus, ha itt a kínai is?
„Furcsának tartom, hogy mindenki az osztrák felvásárlóval foglalkozik, viszont a kínai piacról senki nem beszél” – említette Rafain. Hozzátette, a Schweighofer terjeszkedése egyfajta kettősséggel jár, hiszen munkahelyeket teremt amellett, hogy miatta talán meg is szűnnek állások. A kínai felvásárlókról viszont még ezt sem lehet elmondani. „A kínai még annyit sem tesz, hogy helyben munkaerőt alkalmaz, hanem egyszerűen elviszi a fát. Ezzel a kérdéssel senki nem foglalkozik” – jegyezte meg az egyesületi vezető.
Szabó Károly: szélmalomharcot folytatunk
„Mint egyszerű szemlélője a történetnek, úgy látom, a közbirtokosság egy gazdasági alapon működő rendszer, ami arról szól, hogy ha a vezetőség jó sokat oszt vissza a tagságnak, akkor visszaválasztják, s ha nem osztják a pénzt megfelelő módon, akkor kevés a valószínűsége, hogy tisztségben maradnak” – osztotta meg véleményét Szabó Károly.
A Csíki Vállalkozók Egyesületének ügyvezető igazgatója úgy véli, sajnos pénzre megy a játék, így a vállalkozások egy része is megtalálja a módját annak, hogy a külföldi felvásárlónak adja el a kitermelt fát. Szabó szerint azonban még mindig vannak olyan cégek, amelyek küszködnek, hogy fennmaradjanak és helyi munkaerőt alkalmazzanak, de gyakorlatilag szélmalomharcot folytatnak.
Nincs már közösségi érdek
„Úgy látom, a közbirtokosságokat döntő többségben hozzá nem értő személyek vezetik. Olyanok vannak vezető tisztségben, akiknek nagyobb a hangerejük, vagy akit megválasztanak, de nincs végzettségük” – jelentette ki Szabó. A vállalkozók érdekvédelmi szervezetének vezetője szerint sokkal jobb megélhetést is tudnának teremteni magunknak Székelyföldön, viszont ehhez nincs meg a szükséges tudás, és hiányzik a közösségi érdek is.
Molnár Judit: csak a haszonszerzés számít a közbirtokosságoknak
„Felhívtuk a közbirtokosságok figyelmét a kialakult helyzetre, körleveleket küldtünk, próbáltuk meghívni őket találkozókra, mindhiába” – osztotta meg tapasztalatát a közbirtokosságok viszonyulásáról a zömében fával foglalkozó cégeket tömörítő ARBOR Vállalkozók Szövetségének elnöke. Molnár Judit úgy fogalmazott, a közbirtokosságok azzal érvelnek, hogy nekik a tagság irányába jövedelmet kell produkálniuk, így nem mindegy, mennyiért adják el a fát.
„Mi hiába érvelünk a jövővel, hiába érvelünk azzal, hogy ha nem megy el a fa rönk formájában a megyéből, akkor embereknek marad itt munkahely és gazdasági potenciál. Ezt ők nem akarják érteni, mert azt mondják, tőlük a tagság pénzt követel. Nehéz nekik elmagyarázni, hogy a tagság ma itt van, holnap viszont az unokáknak nem lesz fa, és nem marad víz. Ezekkel az érvekkel nem lehet hatni a közbirtokosságokra” – említette a szövetségi vezető. Kiemelte, szerencsére vannak kivételek is: Csíkkarcfalván például nem engedik ki a fát a településről, a közbirtokosság csak helyi vállalkozónak adja el azt.
„Szégyenlista” kellene
Az a baj, hogy vannak olyan vállalkozók, akik visszaélnek azzal a helyzettel, hogy a közbirtokosságoktól fát tudnak vásárolni, és továbbadják azt az osztrák felvásárlónak – ismerte el Molnár. Meglátása szerint jó volna, ha ezekről a cégekről egyfajta szégyenlista készülne. „Azok a vállalkozások, amelyek tényleg csak kitermelik az erdőt és továbbadják a fát, nem nagyon volna mit keressenek Hargita megyében, mert veszélybe sodorják több ezer ember megélhetését” – monda el az ARBOR szövetség elnöke.
Molnár szerint az is jelentős problémát jelent ebben az esetben, hogy maga a politikum sem a közösség érdekeit képviseli. „Az elöljárók sem értik meg, hiába hoz létre valaki egy gyárat száz embernek, ha attól több ezer munkahely kerül veszélybe. Az az érzésem, hogy a politikusaink nem gondolnak a holnapra, a jövőre, csak a mai politikai érdek vezérel mindenkit.”
Jakab Imre: mi a cél valójában?
„Ideális esetben a piacnak kellene meghatároznia azt, hogy a kitermelő hogyan viszonyuljon az értékesítéshez. Romániában viszont egyedi állapotok uralkodnak, ezért másfajta viszonyulást igényel a helyzet” – véli a csíkszentimrei közbirtokosság elnöke. Jakab Imre elmondta, összesen 1910 hektáron gazdálkodnak, és abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy korosztályonként egyenlő arányban oszlik meg a faállomány.
Így a körforgást tartani lehet, ez biztosítani tudná azt, hogy hosszú távon zökkenőmentesen működjön az erdőgazdálkodás, természetesen ha az árak, az adók évente nem bonyolítanák a dolgokat. Hiszen csak a területadó, épületadó, illetve az erdészet szakszolgáltatásának ellenértéke évente megközelíti a 130 ezer lejt, ez mintegy 1500 köbméter fa értékének felel meg.
Ennek az összegnek a tizenöt százalékát az újraültetési alapba kell befizetni, minderre rájön például kétfajta környezetvédelmi illeték, amit – mivel saját fűrésztelepe van a közbirtokosságnak – duplán fizetnek ki. És akkor még nem volt szó a fizetések után járó magas állami kötelezettségekről, illetve a jutalékok utáni adóról.
„Mindezen költségeket a vágásra érett erdőből tudja biztosítani a közbirtokosság, az üzemtervbe foglalt formában és mennyiségben. Ezért jól meg kell fontolni, hogyan gazdálkodsz a lehetőségeiddel, hogy milyen árat kapsz az úgynevezett zöld aranyért” – említette az elnök. Jakab kiemelte, ezért sem mindegy, hogy a kitermelt fára köbméterenként mennyi pénzt kapnak, hiszen ha alacsony az ár, több fára van szükség ahhoz, hogy ki lehessen egyenlíteni a kötelezettségeket.
„Ha helyi cégnek adom a fát, az mit tesz vele? Kivágja és eladja az osztráknak, tehát ő kapja a nagy pénzt. Így a közvetítőé a nagy jövedelem, a tulajdonosnak pedig marad az aprópénz” – írta le a helyzetet Jakab.
Szerződés nélkül nincs piac
A csíkszentimrei közbirtokosság vezetője szerint azért versenyképesebb az osztrák cég, mert szerződései vannak a kész árura. A helyi vállalkozónak viszont nincs a végtermékre szerződése, ezért piaca sincs. „Mi az elsőosztályú fát fűrészáruként egy udvarhelyi fafeldolgozó cégnek adjuk. A másodosztályú fát viszont már az osztrák viszi el, sokkal jobb áron, mint amit itt helyben adnának” – jelentette ki az elnök.
„Feltevődik a kérdés, hogy mit képviselsz? Kínlódsz, hogy munkahelyeket tartsál fenn, vagy odaadod a fát liciten az osztráknak? Ne felejtsük, elnökként azért vagy választva, hogy az erdőtulajdonosok érdekeit tartsd szem előtt” – zárta mondandóját a közbirtokossági vezető.
Rédai Botond
Krónika (Kolozsvár),

A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro

Március 10. – az eredeti forgatókönyv szerint
Március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten második alkalommal kerül sor a székely szabadság napjának megünneplésére. Tavaly, Izsák Balázs, az SZNT elnöke azt mondta: "a székely szabadság napja legyen a jövőben is az a nap, amikor Székelyföld lakói kinyilvánítják a szabadság iránti igényüket, s elszántságukat, hogy amit ésszel, erővel és szent akarattal önmaguk vagy eleik kivívtak, feladni nem fogják soha. A mai napon a szabadság iránti igény kinyilvánítása Székelyföld területi autonómiájának követelését jelenti.
Az esemény közeledtével egyre gyakrabban látnak napvilágot a rendezvényt ellenző nyilatkozatok. Ezekről beszélgettünk Izsák Balázzsal.
– A román sajtó röpítette fel a hírt, hogy a székely szabadság napjára tervezett felvonulást nem engedélyezi a polgármesteri hivatal erre szakosodott – a közrendészeti intézmények, a polgármesteri hivatal és a katasztrófa- elhárítókból álló – bizottsága. A helyi rendőrség vezetője szerint a felvonulás különálló rendezvény, amelyet nem lehet egy megemlékezéshez kötni. Hogyan kommentálja ezeket a híreket?
– Úgy gondolom, hogy mindenkinek, nekünk is, a hatóságoknak is, tiszteletben kell tartani a gyülekezési jogot szabályozó 60/1991-es törvényt. Ez azt jelenti, hogy ez a véleményező bizottság, ahogy különben Bretfeleanu úr is mondta, csupán véleményező, konzultatív testület, nem hoz döntéseket. Az előzetes bejelentésben leírtak ebben a pillanatban érvényesek, tehát a megemlékezésre és a felvonulásra vonatkozó bejelentés is.
– Bretfeleanu azt mondta, hogy ez a bizottság nem ért egyet a felvonulással.
– De ugyancsak Bretfeleanu mondja azt is, hogy ez a bizottság egy konzultatív testület, amelynek tanácsadói hatásköre van.
– Mit tesz a Székely Nemzeti Tanács március 10- én?
– Az előzetes bejelentésnek megfelelően fogunk cselekedni. Ebben a pillanatban az az érvényes, ami az előzetes bejelentésben volt.
– Mi volt benne egészen pontosan?
– Megemlékezés és utána felvonulás, leírva a felvonulás útvonala. Ugyanis a 60-as törvény, amelyre mindegyre hivatkozunk, azt mondja, hogy ez a véleményező bizottság megváltoztathatja az előzetes bejelentésbe foglalt útvonalat… a szervezők beleegyezésével. Mi a jegyzőkönyvet nem írtuk alá, nem egyeztünk bele, tehát nem tudta a bizottság megváltoztatni az előzetes bejelentésbe rögzített forgatókönyvet.
– Tehát a Székely Nemzeti Tanács az eredeti forgatókönyvet követi március 10-én?
– Természetesen.
– Mi az elnök úr véleménye arról, hogy Marius Pascan szenátor, volt kormánybiztos sajtótájékoztatón kijelentette, hogy az ügyészségnek saját hatáskörben kellene eljárást indítania árulás címén a Székely Nemzeti Tanács autonómiatörekvései ellen, amelyekkel szerinte veszélyeztetik az ország egységét, szuverenitását, a nemzetállamot stb…
– Ezúton is szeretném megköszönni Marius Pascan úrnak az ismételt segítségnyújtást, amivel következetesen szolgál nekünk az autonómiaküzdelemben, hiszen a román média az ő hathatós segítsége nélkül nem figyelt volna fel erre a szerintünk nagyon fontos kezdeményezésre. Ugyanakkor zárójelben jegyzem meg, hogy szerinte arra biztatjuk az önkormányzatokat, hogy Romániának árulják el Romániát. Amit politikai skizofréniának lehetne nevezni, de ezt nem tartom annyira fontosnak, mint azt a segítséget, amit az ügy mediatizálásában kaptunk és abban, hogy úgy látja, meg kell adni ennek a kellő figyelmet és súlyt. Ismételten köszönöm Pascan úrnak, mindig megbízható szövetségesünk volt, és bízom benne, hogy a jövőben is az marad.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Fél lábbal az irodalomban
Beszélgetés Éltető Józseffel
– Február 11-én töltötte 70. születésnapját. Keveset tudunk gyermekkoráról: Szászrégenben született és Székelyudvarhelyen járt középiskolába. Meséljen bővebben erről a köztes időszakról.
– Szászrégeni mivoltomat könnyű lenne elvitatni. De nem vitatja senki. Pedagógus szüleim hetven évvel ezelőtt Régenhez közelebb eső mezőségi falvakban tanítottak, s édesanyám, amikor elérkezett annak az ideje, az ottani szülészeten jelentkezett. Érdekes és szívet melengető azonban, hogy életem során ez a Maros menti város hányszor és hányféleképpen adta jelét annak, hogy elfogadott, hogy a magáénak tekint. (Példa: Alaposan eltévedtünk a ’70-es években a Trabanttal Bukarestben. Bizonyára valami közlekedési kihágást is elkövettem a nagy zavarodottságban, úgyhogy mellém húzott a közlekedési rendőr és leintett. Egy pillantás a személyimbe, és a közeg zord szigorát megértő mosoly váltja fel: "Maga régeni? Én is az vagyok! – nyújt kezet. Mondja csak, hová akar menni?"… És szirénázó rendőri felvezetéssel vágunk át a fővároson.) A köztes időszak, amelyet említ, meglehetősen változatos számos körülmény okán. Az egyik az úgynevezett történelem. Háborúban születtem, frontok, hadviselő felek vonultak át csecsemőkoromon, kisgyerekkorom a háború utáni ínséges ocsúdás közepette telt el. Már majdnem iskolaköteles voltam, amikor apám a hadifogságból hazatért. Minden romokban állt, az oktatásügyet újjá kellett építeni. Ritka volt akkortájt a fiatal férfi tanerő. Így aztán apám iskolaigazgatóként kapott egy többé-kevésbé romos kastélyt, hogy csináljon belőle bentlakásos iskolát, s ha ezzel megvolt, kapott egy másikat, ahol kezdhette az egészet elölről. Így aztán az elemi iskolát Székelyföld számos falujában végeztem, míg végül apám tanfelügyelő nem lett Székelyudvarhelyen. Ez nem tartott sokáig, mert már jött is 1956, és az ezt követő tisztogatás során még a tanügyből is eltávolították. Örülhetett, ha pár év után ismét taníthatott egy általános iskolában. Viszont mi megmaradtunk állandó udvarhelyi lakosoknak. Úgyhogy elmondhatom: én tulajdonképpen udvarhelyi vagyok.
– Tudom, hogy semmi köze a magyarrégeni, holtmarosi és a disznajói Éltető családhoz, akik szerepet játszottak Erdély faipari és kereskedelmi fejlődésében, mégis családi nevét, a Wellmannt Éltetőre cserélte; ez írói neve. Miért választotta ezt?
– Érettségi után egy évig Atyhában és Székelyszentkirályon tanítottam. Ebben az esztendőben az Utunk nagyszabású novellapályázatot írt ki, és ezt kritikusi pályázattal kombinálta. A megjelenő pályaművekről kellett véleményt írni. Én, Wellmann József tanító, Hornyák József novellájához szóltam hozzá (soha nem tudta nekem megbocsátani), és pályadíjat nyertem vele. Ez történt tavasszal, ősszel már a kolozsvári egyetem diákjaként Balogh Edgárral volt találkozásom, aki a Korunk szerkesztője is volt. Tetszett neki az írásom. Mondta, hogy most már ütni kell a vasat: hozzak valamit a Korunknak is, de vegyem tudomásul, hogy a szerző neve azt is jelzi, hogy a mű mely kultúrához kíván kapcsolódni. Vagyis: ne ezzel a germán névvel írjam alá, hanem találjak egy magyarul jól hangzó írói nevet (saját példáját is említette). Mondom én ezt Keresztes Dénes barátomnak a kollégiumban, társamnak az udvarhelyi gimnázium néhai Ifjú Alkotók Körében. Felvillan a szeme, mindig tele volt ötletekkel. Azt mondja, itt a lehetőség, hogy olyan nevet válasszunk, amit már Udvarhelyen utca visel, mert hamarosan halálra lehet bosszantani a Gaál Gábor kör többi ugyanonnan elszármazott tagját, hogy rólam már utcát is neveztek el a mi városunkban. Családi házunk Udvarhelyen a Kuvar utcában áll. Akik a székely anyaszékvárost ismerik, tudják, hogy az egykori kaszárnyával szemben egy sziklás magaslat áll, a Kuvar. Az egyik oldalán a szikla nevét viselő utca megy fel, a másik oldalán az Éltető-forrás felé vezető Éltető utca. Nos, mivel a jeles szikla neve túlságosan könnyű labdát adott volna a szándékosan félreolvasóknak, inkább a másik utcára voksoltunk. Egyébként jól szórakoztunk Udvarhely utcaneveit próbálgatva. Mert volt ott például Gatyaszár utca is, amit később Rózsa utcára változtattak. Szóval, ekkor volt éppen az Ifjúmunkásnál a jó emlékezetű Lázár László mellékletéhez beküldve egy novellám, amelyet Lazics el is fogadott. Akkoriban ez jelentette az irodalomba való bebocsáttatást. Sürgősen írtam Lazicsnak, jelezvén, hogy nem a polgári nevemen akarok megjelenni, hanem itt van néhány ötlet, válasszon ő. (Itt néhány udvarhelyi utcanév következett.) Egy hétre rá megjelent az Ifjúmunkás melléklete, benne a novellám, a szerzőt, Éltető Józsefet bemutató rövid szöveggel. És úgy maradt!
– Aránylag fiatalon, 18 évesen bocsátották be az irodalom pitvarába, 1962-ben az Utunkban és az Ifjúmunkásban jelentek meg első versei, ami akkortájt nem volt könnyű dolog. Sokat próbálkozott, amíg a neve felkerült a rotációs gépre?
– Már említettem az udvarhelyi gimnázium irodalmi körét a múlt század hatvanas éveinek elejéről. Volt egy faliújságunk, ott publikáltunk. Itt debütált Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András, Cseke Péter és mások. A fiúk zöme fölkerült Kolozsvárra, a bölcsészkarra, s természetesen a Gaál Gábor körbe. A következő évben jöttem volna én, de itt egy esztendő cenzúra következett volna, ama szentkirályi, ha én abba beletörődtem volna. Eszem ágában sem volt a bandától elszakadni, így aztán – egyetlen keresőként a nemzedékből – mecénássá léptem elő. Pályázatot hirdettem, és havonta juttattam a legjobban sikerült vers szerzőjének Kolozsvárra egy-egy kiadós piára való összeget. Emez állandó pályázathoz már nem udvarhelyiek is csatlakoztak (Király László, Apáthy Géza például). Mire az Utunk pályázatán megnyertem az említett díjat, és mire magam is kolozsvári bölcsész lettem, úgy éreztem, hogy fél lábbal már az irodalomban vagyok. Ma is ez a fél lábam van bent.
– Francia–magyar szakos diplomát szerzett a kolozsvári BBE-n, ahol a magyar irodalom legjava megfordult, s mi tagadás, erről a hegemóniáról ma sem mond le a kincses város. Önnek mit jelentett Kolozsvár szellemisége a ’60-as években?
– Fiatalok voltunk, s ez még a sivatagban is privilegizált státusz. Ami lényeges az életünkben, az ott és akkor kezdődött. Ami ott és akkor nem kezdődött el, abból később sem lett semmi érdemleges. A történelmi korszak is viszonylag szerencsés volt. A román pártvezetés óvatosan leszakadni óhajtván a szovjet köldökzsinórról, nyitni kezdett Nyugat felé. Relatív liberalizálódás előzte meg a későbbi maoizmushoz való közeledést. A kolozsvári filológián a francia katedrát Henri Jacquier vezette, és egymást váltották a Párizsból érkezett francia lektorok. A nouveau romanról maga Alain Robble-Grillet tartott előadást a francia szakosoknak. Pár évig a Gaál Gábor kört is hagyták békében működni…
– Egyetemi évei után mindössze két évet tanít Marosvásárhelyen, amikor az Igaz Szó akkori főszerkesztőjének szüksége volt egy karizmatikus szerkesztőre, akit Éltető Józsefnek hívtak – de lehet, hogy másokra is... Mit gondol, miért pont Önre esett a választás, és miért csak 6 évig tartott ez a "lapszerelem"?
– Két irodalmi lapja volt akkoriban az erdélyi magyar közéletnek: az Utunk és az Igaz Szó. A két folyóirat között kimondva-kimondatlanul folyt mindenekben a rivalizálás. Az Utunk pontosan a kolozsvári humán egyetemi karok jelenléte okán határozott előnyben volt a fiatalokkal való kapcsolattartás dolgában az Igaz Szóval szemben. Hajdú Győző nyilván ezen akart javítani a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején. Az egyetemekről azokban az években kiröppent nemzedékből sokan helyezkedtek el a frissen létesült megyei lapoknál, valóságos kis szellemi csomópontok keletkeztek Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában. Én Vásárhelyen az Építészeti Szaklíceum és a Tanítóképző tanáraként kéznél voltam. Gondolom, Bajor Andor dicsérő szavain túl ez volt a magyarázata annak, hogy az Igaz Szóhoz hívtak. Mindkét oldalról úgy éreztük akkor, hogy a dolgok a lazulás, a liberalizálódás irányába tartanak. Tehát majd csak jó lesz. A hetvenes évek végére mindkét oldalon megértettük, hogy tévedtünk. Csak különböző módon reagáltunk erre a felismerésre. Hajdú Győző úgy, hogy az egyre hálátlanabb feladatok teljesítését egyre fenyegetőbb főnöki magatartással igyekezett kicsikarni. Én pedig úgy, hogy benyújtottam a lemondásomat közvetlenül az Írószövetség vezetőségének.
– 1969-ben jelent meg az Ismeretlen beszéd c. verseskönyve, amit a Forrás sorozat második vonulatához sorolnak az irodalomtörténészek. Vajon honnan és miért jön ez a térbeni és eszmei megkülönböztetés: első nemzedék, második nemzedék, harmadik nemzedék?
– Az ötvenes évek sztálini ihletésű kultúrpolitikája zsákutcába vitte a keleti tömb országainak irodalmát. A hatvanas években sarkon fordulva kellett keresni a kiutat a romániai magyar irodalomban, s ezt leginkább azok a fiatalok vállalták, akiket a Forrás első nemzedékébe sorolnak. Az őket követő nemzedék már tágabb horizonton pillanthatott szét, amikor utat választott. Így itt már változatosabb a kép: a hagyománytisztelettől az avantgárdihletésig terjed. A harmadik nemzedék már magától értetődően integrálódik a kortárs világirodalom fősodrába. Ha elhisszük, hogy van neki.
– A kötet előszavát Bajor Andor jegyzi, aki – minő érdekes! – vérbeli humorista és prózaszöveg-alkotó, de azokban az években több verseskönyvet ajánlott, szerkesztőként, az olvasóknak. Milyen kapcsolatot ápolt Bajorral, akiről – nem is olyan régen – azt írta egyik esszéjében: "Nekem Bajor Andor bölcs derűje hiányzik."
– Bajor Andor akkoriban annak a kiadónak a szerkesztője volt, amelyik a Forrás sorozatot gondozta. Könyvem szerkesztőjéből lett jó barátom, szívemhez közelálló pártfogóm és később lányom keresztapja. Nagyszerű író volt és nagy műveltségű, mérhetetlenül bölcs ember. Esendő voltában szerette az embert: katolikus volt, nem véletlenül lett a Keresztény Szó alapító főszerkesztője, mihelyst lehetett. Még diák voltam, amikor elém tett két reprodukciót két világhírű festményről. Az egyik Rjepin Rettenetes Iván megöli a fiát című képe, a másik Rembrandt A tékozló fiú visszatér című festménye volt. Ez két világ két civilizáció – mondta. Az embernek el kell döntenie, hogy melyikhez akar tartozni. Ezt egy életre megjegyeztem.
– Későbbi kritikusai azt mondták: "a költői képekről lemondva, franciás, laza szövésű verseiben vall önmagáról és a világról." Úgy gondolja , hogy az ilyen típusú vers több ideig fennmarad az irodalom márványasztalán, vagy jobban tetszik az olvasóknak?
– Az Ismeretlen beszéd keletkezésekor valóban (nyilván szakmai ártalom) a huszadik századi francia irodalom bűvkörében éltem. Jacques Prévert és Francis Jammes a kedvenceim voltak. Ilyen hatások érződnek rajta. Bajor Andor lelkesedett érte, de ő talán túlságosan nagylelkű is volt velem. Az irodalmárok reakcióját érzékeltem. Az olvasókét (nem tudom, hányan lehettek) nem. És mivel a nemzedék legmarkánsabb szerzői egészen másfajta lírát műveltek, egy idő után ez a könyv valamiféle devianciának, jó esetben különös közjátéknak könyveltetett.
– Tíz évvel verskötete megjelenése után, 1979-ben jelent meg Bukarestben, majd rá tíz évre Budapesten A történet a fehér lóról c. regénye, amely 1980-ban a Marosvásárhelyi Írói Egyesület Díját is elnyerte. Miről szól a könyv?
– Egy kisfiúról, aki, miközben egy kiscsikót ápolgatva a halál torkából kimenekít, azzal szembesül, hogy a háború végeztével a világnak ezen a részén mindenki beteg és a halál torkában vergődik. Azon igyekszik, hogy ebből a fenyegetésből az öröklött beteg csikón kívül önmagát is kimenekítse. Ám köztudott, hogy fehér lovak nincsenek. Ez csupán egy fikció.
– 1977-ben a Marosvásárhelyi Állami Bábszínháznál kapott dramaturg állást, és a következő években két bábdarabját is bemutatták: A szedett-vedett haramiákat (1977) és A hóember szívét (1979). Milyen volt Antal Pál rendezővel dolgozni?
– Az alatt a pár esztendő alatt, míg a Bábszínház dramaturgja, majd igazgatója voltam, ha jól számolom, tizenkét bábdarabot írtam, de ezek nagy része azért nem tapad a nevemhez, mert adaptációk, átdolgozások, amelyeket a színház szükségletére készítettem, és a gyermekirodalom szakmai recepciója …hm … esetleges. Bábdarabjaimat még három más színház is játszotta: a nagyváradi, a győri és a szombathelyi. Antal Pállal nagyon szerettem dolgozni, mint mindenkivel, aki szenvedélyesen szerette a szakmáját, a művészetét. Antal Pál intézményteremtő egyéniség volt. Emberi nagyságát mutatja, hogy gyerekként megjárta a halál-táborok poklát, de felnőttként a gyerekek iránti szeretetnek élt. Nem a gyűlöletnek!
– Sütő András naplójában olvastam, hogy egyik nap Önt mint kollégát elküldi Csíkszeredába. Hány évet dolgozott Sütővel, és milyen emlékeket őriz róla?
– Sütő kellemes, barátságos ember volt, jó humorú társalgó, okos, szellemes, közvetlen barátaival, munkatársaival, de másokkal is. Gyakran voltam műveinek korai olvasója (értsd: közreadás előtti), véleményemre is kíváncsi volt, ennek naplójában is nyoma van. Könyvdedikációiban olyan dicséretekkel illet, amelyek dagaszthatnák a keblemet. Lapjához felelős szerkesztőnek ő hívott, s az Erdélyi Figyelő főszerkesztői posztjára szerkesztőbizottsági elnökként ő javasolt, magyarán: hasznos és alkalmatos embernek tartott. De hogy íróként mennyire becsült, azt ma sem tudnám megmondani. Írásomat egyetlenegyszer dicsérte meg, igaz, hogy akkor nagyon, ide se merném írni a hasonlatot, amellyel élt. Egy gyermekvers-sorozatról van szó, amelyet az Új Élet Csípi-csóka rovatába írtam. Csakhogy ezekre a versekre azóta sem találtam kiadót.
– Milyen kapcsolatot ápol egykori barátaival és pályatársaival, akik ma is itt vannak, Erdélyben?
– Úgy emlékszem, Németh László csoportosítja az embereket könnyen és nehezen előhívódó egyéniségekre. Igaza van. Magam azt is tapasztaltam, hogy vannak nehezen és könnyen elhalványuló emlékű egyéniségek is. Egyre világosabbá válik előttem, hogy én a könnyen elhalványuló fajtához tartozom. Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán? Ilyenkor jönnek a régi tanítványok. Ők akár negyven év távlatából is pontosan emlékeznek, és úgy érzem, sok szeretettel. Tanárként egészen biztos, hogy léteztem.
– Legfőképpen románból fordított magyarra. Mikor és mit? S a francia nyelvtudását sosem kamatoztatta az irodalomban?
– Románból valóban sokat fordítottam. Minden műnemben és majdnem minden műfajban. Fordítottam Marin Sorescut (verseskötet, dráma), Emil Bottát (verseskötet), Banulescut (regény), Bogdan Suceavát (regény), Radu Tuculescut (novella), bábdarabok sokaságát, esszéket, miegymást. De fordítottam franciából is: E. Ionesco, B. Fondane, G. Thines, Norge és mások műveit.
– Díjak, elismerések?
– Íróként a Botta-verseskötet fordításáért kaptam egyesületi díjat. A többi már tanári pályámon érkezett.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

Nem hamisítvány a Csíki székely krónika?
Sántha Attila szerint a Csíki székely krónika tényleg 1533-ban született, mint ahogyan írója is állítja, és a székelyek történetét követi Attila birodalmának felbomlásától 1500-ig. Attilától a magyarok megjelenéséig csupán a székely rabanbánok (világi és egyházi vezetők) névsorát nyújtja, ennek első fele görög, második fele latin betűs. A jeles szakember több alkalommal is bemutatta kutatásai eredményét, a múlt év utolsó hónapjaiban pedig (szeptember és december között) négyrészes tanulmánysorozatot publikált a Székelyföld című folyóiratban. Beszélgetésünk a székelyudvarhelyi előadás előtt készült.
- Honnan származik a Csíki Székely Krónika iránti érdeklődésed? Régi vagy újabb keletű?
- Szegeden végeztem a doktori iskolát irodalomtudományból az 1990-es évek végén, amennyire emlékszem, akkor kezdtem foglalkozni a Csíki székely krónikával. Ugyanis szemináriumot készültem tartani Szádeczky Lajos művéből, amelyben hamisnak ítéli meg a krónikát – akkor megállapítottam volt, hogy Szádeczky műve, legalábbis a szerző detektívi képességeit tekintve, csapnivaló.
- Többen is azt mondták, írták az elmúlt kétszáz évben erről a munkáról, hogy hamisítvány. Szádeczky 1905-ben “végleg” a “helyére tette”, mint hamisítványt.
- Igen, csak az a baj, hogy érvei helytelenek, nem állják ki a próbát. Például hosszan bizonygatja, hogy nem létezett az a kastély, vár, amelyben a krónikát állítólag megírták – nos, a krónika legmegbízhatóbb másolatában nem is vár, hanem ház szerepel (aedis az arx helyett), ráadásul a régészek nemrég feltártak ugyanott egy nagyon tekintélyes kőházat. Bizonygatja, hogy azok az emberek, akik a krónika „1695”-ös lemásolásában részt vettek, nem is léteztek – amikor pedig szembesül azzal, hogy bebizonyítják neki az ellenkezőjét, azt mondja, hogy mindez mellékes, és azt mutatja, a hamisítók létező személyekkel takaróztak.
(Az 1695-öt azért tettem idézőjelbe, mert a krónikamásolatok összehasonlításából kiderül, azt nem is akkor, hanem 1691-ben másolták le.) A nagy baj az, hogy hasonló kaliberű, és egyenként cáfolható érvek alapján Szádeczky levonja azt a következtetést, hogy a Csíki székely krónika hamis.
- Nem helytálló Szádeczkynek az a megállapítása, hogy a hamisítványt 1796-ra keltezi, s hogy csupán azt szolgálta, hogy igazolja a csíkszentmihályi Sándor család származását?
- Nem bizony, és a tanulmányomban azt mutatom be, hogy ugyan a krónika csak másolatokban maradt fenn, ám azt legkésőbb a 16. században írhatták. Tudásanyaga alapján megállapítható, hogy ekkor készült: ugyanis ez az a kor, amikor az emberek még emlékeznek bizonyos régi dolgokra (és ezt a tudást fényesen alátámasztják az 1700-as évek közepétől felbukkanó magyar krónikák: az Anonymusé, a Kézai Simoné), másrészt jócskán tartalmaz olyan információkat, melyek a krónika 1796-os felbukkanása után 100-200 évvel váltak ismertté, például a Tarih-i Üngürüsz nevű, török nyelvű iratból. Egyébként is, az 1796-os hamisításnak ellentmond az, hogy a krónika magyar fordítása két példányban is megvan, az egyik 1770-ből, a másik 1776-ból. Emellett úgy vélem, hogy az itt, Udvarhelyen található Becze Gábor-féle latin nyelvű másolat is 1790-91-ben már megvan.
- Korábban történetileg és filológiailag végeztek-e szövegelemzést?
Igen, például Szádeczky. Vele az a baj, hogy ugyan történész volt, ám filológus nem, és nem veszi észre azt, hogy az 1796-os, elsőnek gondolt másolat igazából egy harmad- vagy negyedfokú átírás, míg például az 1797-es, melyet az akkori osztrák „közjegyzőség” hitelesít is, az 1691-es átírás betű szerinti, nagyon megbízható mása. Az igazság az, hogy Szádeczky mellett mások is foglalkoztak a krónikával, például elődje, a székely történetírás nagy alakja, Szabó Károly, aki hitelesnek fogadja el a krónikát. Szabó és Szádeczky után egyetlen nagyobb kaliberű írás született a krónikáról, a Hermann Gusztáv Mihályé, aki már pedzegeti, hogy baj van Szádeczky írásával.
- Milyen újdonságokat találtál, amelyekre eddig nem bukkantak?
- Nagyjából azt látom, hogy mindazt, amit a krónikáról eddig tudtunk, félre kell tennünk, és elölről kezdenünk a róla való gondolkozást. Például úgy tudtuk, a krónika felbukkan 1796-ban, és pár hónapon belül Aranka György lefordítja – kiderítettem, hogy Aranka bizony csak egy már rég meglevő fordítást vet össze a latin szöveggel, és végez rajta stilisztikai javításokat.
Aztán folytatnám azzal, hogy még a krónika védelmezői is annak első két szavát félreértették: „Dacia Alpestris Attila birodalmának felfordulása után foglaltatott el a legvitézebb emberektől, a székelyektől”, mondván, hogy Dacia Alpestris az bizonyára Székelyföld. De bizonyosan mondom én, hogy nem: Dacia Alpestris az mindig és kizárólag a Kárpátok havasain túli területet jelentette, Havasalföldet és Moldvát. És így tovább…
- Négy részben jelent meg a tanulmányod a Székelyföldben (2013, aug.-dec.). Ez egy lezárt kutatás? Vagy még dolgozol rajta? Könyv lesz belőle?
- Én lennék a legboldogabb, ha magam tudnám a témát, ugyanis az azt jelentené, hogy magam számára megnyugtató magyarázatot találtam minden kérdésben.
Ám ez távolról sincs így, naponta újabb és újabb adatokra bukkanok, amelyek egyrészt azt világítják meg, mit is mond a krónika, másrészt a keletkezés- és utótörténetét írják újra. Úgyhogy a megjelent tanulmányomat máris sok helyen javítanom kell, pontosítanom, bővítenem – ezekről szó van a mostanában elhangzós előadásaimon is. Remélem, hogy hamarosan könyvalakban is megjelennek a kutatási eredményeim, habár, mint a munkával általában, én is úgy vagyok a krónika tanulmányozásával, hogy abbahagyni lehet, de befejezni nem. Igazából csak most kezdem felfogni, mekkora fába is vágtam a fészit: csupán a krónika latin és magyar nyelvű kritikai kiadásához egy öttagú, interdiszciplináris csoport kellene, melyik a ezzel kel és fekszik egy-két éven keresztül.
Meggyőződésem szerint ekkor (és csakis ekkor) fény gyúlna a székelyek őstörténete ügyében – ám nem úgy látom sem a magyar, sem a román államot, hogy egy ekkora kaliberű kutatást finanszíroznának, székely virtuális államunkról nem is beszélve.
A Csíki székely krónika
Egy 1533-ban született dokumentum, amely a székelyek történetét írja le Attila birodalmának felbomlásától 1500-ig. Attilától a magyarok megjelenésééig csupán a székely rabanbánok (világi és egyházi vezetők) névsorát nyújtja, ennek első fele görög, második fel latin betűs. A székelyek 888-ban vérszerződést kötnek a magyarokkal, ezt 1000 körül megújítják. A székelyek a 10-12. század között lakják be Székelyföldet (amelynek eredeti neve Hét erdők földje/Terra Septem Silvarum), először csak a főemberek, aztán a köznép is megtelepszik. A nyugati kereszténység felvételekor polgárháború dúl a székelyek között, a rabanbáni tisztséget ezután örökletes módon a Sándor család tölti be. Az új vallás csak 1063 után szilárdul meg. Részletesen ismerteti a székelyek törvénykezését, 1200-tól kezdve azonban a krónika egyre inkább a Sándorok történetévé csupaszul.
Simó Márton
Készült az Udvarhelyi Híradó Kft. és a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány együttműködési megállapodása keretében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával.
Székelyhon.ro,

Egy jelenkorkutató vásárhelyi
A Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Șincai kutatóintézetének tudományos munkatársa, DR. NOVÁK CSABA ZOLTÁN történész A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok címmel tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár interjúja
Ön gyakran foglalkozik oral historyval. Egy történész, azon túlmenően, hogy beszélteti a kor megélőit, igyekszik-e konklúziókat is levonni, talán szintézist is kialakítani belőlük?
Közhelyesen megállapítható, hogy a történész források összerakásából, értelmezéséből és elemzéséből írja a munkáit. Minél közelebb kerülünk a jelenkorhoz, annál többféle forrással dolgozunk. Ha csak a közelmúlt kutatásáról beszélünk, akkor a történetbe belép az oral history, mint kiegészítő forrás. Jómagam sajátos módon használom, hisz szeretek élni ezzel a lehetőséggel, a többlettel, hogy a korszak tanúit, a korszak eseményeinek át- és túlélőit is megszólaltassam. Vannak a közelmúltnak olyan történései, amelyekről „klasszikus”, írott levéltári forrás nem született. Hadd mondjak erre egy példát: dolgoztunk László Márton kollegámmal a Fekete március, a szabadság terhe című könyvünkön, amelyben a marosvásárhelyi 1990 márciusi eseményeket elemezzük, értelmezzük. Abban a történetben több új típusú forrást is használtunk, az egyik az oral history volt, a másik pedig szintén izgalmas és újszerű kiegészítő forrás: egy filmes, illetve egy hanganyagos gyűjtemény. Ezek olyan mozzanatait ragadták meg a 89-es rendszerváltozásnak és a 90-es márciusi eseményeknek, amelyekről jegyzőkönyv vagy más forrás nem született.
Egy fontos mozzanata a korai Ceaușescu-időszaknak a közigazgatási reform volt. Ez több szálon kötődik a párt, illetve Ceaușescu kisebbségpolitikájához, a nemzetiségi kérdés kezeléséhez is, bár közel sem ez volt az elsődleges probléma. Hogyan lehetne sommázni a magyar vonatkozásait ennek a reformnak, a következményeivel együtt?
A reform a Ceaușescu-féle hatalomváltás utáni időszak alapjait fektette le. Több célt is szolgált, ezek közül elsődleges a gazdasági volt és a politikai elitcsere. A lényeg, hogy a sztálinista korban, az 50-es években kiépült tartományi rendszert följavítsák, a tartományi rendszer szülte hátrányokat fölszámolják az ország gazdasági és területfejlesztési életében. Ugyanis abban a rendszerben csupán a tartomány központja fejlődött, a perifériák pedig leszakadtak. A gazdasági fejlődés egyenlőbb esélyeit próbálták biztosítani a régiók számára. Ahol a magyarság masszív többségben élt, ott a magyar kérdés kiemelt témája lett a 67-es, 68-as átalakításoknak. De elsősorban a Székelyföld játszotta a főszerepet, mert már a Magyar Autonóm Tartomány léte alatt kialakult, s napjainkban is érzékelhető olyan politikai felfogás, miszerint a „magyar kérdés” Romániában a Székelyföld kérdésére redukálódik, ott jelenik meg a legmarkánsabban. A magyar kérdés azon túl, hogy elvileg biztosították a különböző kulturális intézményhálózatokat azokban a megyékben, ahol a magyarok jelentős számban és arányban élnek, politikai tényezőként csak a Székelyföldön vetődött fel markánsan. A 60-as évek elejéhez és Ceaușescu korai időszakához kapcsolódó szempont, hogy ez mekkora súlyt kap. Ott látom a kérdés egyik kulcsmomentumát a 68-as reform idején nemzetiségi szempontból, hogy az 50-es évek második felében bekövetkezett leépülés, beszűkülés után, a hatalomváltás során a kisebbségpolitika, a nemzetiségpolitika visszakerült a közbeszédbe. Elsősorban taktikai okokból, hiszen meg kellett szilárdítani Ceaușescu hatalmát. Szembesülünk olyan történetekkel, amikor az etnikai kérdés akár fölül tud írni bizonyos gazdaságpolitikai megfontolásokat is. Furcsa szótársítással kifejezve, részben (az 1956 utáni leépüléshez viszonyítva) „pozitív diszkrimináció nyertesei” lettünk, itt főleg Kovászna megye létrejöttére gondolok. Ez egy ilyen gesztus volt.
Nem született meg a „nagy Hargita megye”, a „nagy székely megye”, viszont Brassónak nem sikerült Sepsiszentgyörgyöt és környékét bekebeleznie.
Magán a későbbi Hargita megyén belül is ellentétek, lokálpatrióta érdekütközések voltak, hogy Udvarhely vagy Csíkszereda legyen-e a megyeszékhely. És ami példátlan a kommunizmusnak e korszakában: Csíkszeredában komoly tüntetéseket szerveztek ennek érdekében – gondolom a helyi vezetők kezdeményezésére.
Pontosan így történt. Viszont ennek meg kell találni a kontextusát. Nem egy – úgymond – kommunistaellenes tüntetés volt, hanem a kérdésben érintett személyek, a helyi elit és a helyi lakosság megnyilvánulása. A másik oldalát mutatja meg a megyésítésnek, hogy Székelyföldön a helyi, mikroregionális konfliktusok is előtérbe kerültek. De a sepsiszentgyörgyi magyar értelmiség se örült igazán annak, hogy az esetleges nagy Hargita megye létrejötte esetén a periférián, Székelyudvarhely vagy Csíkszereda árnyékában kell meghúzódniuk. A két utóbbi város versengett egymással, a szeredaiak markánsabban jelenítették meg a véleményüket.
A reformidőszakban olyasmi történt, ami 1949 óta nem: létrejött egy találkozó Ceaușescu és a magyar értelmiségi, politikai elit között. Ki kezdeményezte, milyen megfontolásból, s voltak-e eredményei?
Nem ilyen méretű és nem ennyire fajsúlyos találkozók voltak már az 50-es években is, bár nem „békeidőben”. 56-ban volt egy nagy találkozó Kolozsváron és Marosvásárhelyen is egy. Bár ez sem nevezhető békeidőnek, hiszen a csehszlovákiai események már ott voltak a levegőben. Hogy ez a 68-as találkozó ennyire fajsúlyos lett, jelzi azt, hogy a Dej-korszak második felében, az 56-os magyar forradalom utáni politikai változások során, az a fajta nemzetiségpolitika, ami jellemezte az 50-es évek első felét, megváltozott. Addig a román pártvezetés arra utazott, hogy visszaszorítsa a nemzetiségi intézményhálózatokat. Ha ezt Ceaușescu 68-ban problémának tekintette, akkor az is volt. A pártvezetés is belátta, sok olyan kérdés halmozódott fel a nemzetiségek életében, amelyeket előbb-utóbb tisztázni kell, és meg kell vitatni. Ez volt az egyik oka, a másik, hogy Ceaușescu akkor építette fel a maga hatalmi bázisát. Ő akkor egy részleges kiegyezésre törekedett a társadalommal, annak különböző kategóriáival. Tehát nem az egyedüli találkozó volt, nagyon sok más, román csoporttal is találkozott, voltak „kibeszélő”, „terápiajellegű” megbeszélések. Ebbe a sorba illeszkedik a magyar értelmiségiekkel való találkozó is, amelyet hosszas előkészítés előzött meg. Ennek is megtaláltuk az iratanyagát, a pártvezetésben tevékenykedő magyar nemzetiségű aktivisták, politikusok törekvéseit.
Amellett, hogy egy jelenkortörténész nyomon követi a nagy politikai vonulatokat, izgalmas tematika lehetett, hogy amikor elkezdődhetett a CNSAS-ben a szekus dossziék tanulmányozása, ön egy román kolléganőjével, Denisa Bodeanuval írt egy könyvet, Az elnémult harang címmel, melyben Pálfi Géza katolikus lelkésznek a sorsát próbálták felgöngyölíteni. Nem volt példátlan eset – gondoljunk csak Visky Árpád színművész tragikus sorsára. Mondjon erről valamit azok számára, akik nem olvasták ezt a könyvet…
Denisa Bodeanu találta meg Pálfi Géza követési dossziéját, ő keresett meg, hogy olvassam el, és mondjak véleményt, mihez kezdjen vele. Átolvastam azt a több száz oldalt, és néhány hétig „jegeltem”, hogy megemésszem, levegőhöz jussak az ott szerzett tömény információáradattól. Ez egy több szempontból is érdekes történet. Érdekes lehet az olvasók szempontjából, hogy a követett, megfigyelt pap gyanús módon távozott az élők sorából. Ilyen megfigyelési dossziéja nagyon sok papnak volt, tehát Pálfi Géza esete nem unikum. A rejtélyes halála körüli viták miatt vált ismertebbé, viszont szakmailag sokkal fontosabb az, hogy a hatalom és az egyház, hatalom és társadalom, társadalom és egyház viszonyáról olyan történeteket elevenít fel, olyan összefüggéseket hoz nyilvánosságra, amelyek elkerülhetetlen mozaikdarabjai a mi 1945 és 1989 közötti történelmünknek. Hadd mondjak egy példát, amely alátámasztja mindazt, amit az előbb állítottam. A Pálfi Géza esetében működtetett 69 informátor tevékenysége, és annak szerteágazása nagyon jó röntgenkép arról, hogy a rendszer hogyan zsarolta, kényszerítette, vagy késztette együttműködésre a különböző funkciókban és helyzetekben lévő embereket. Fontos része az, hogy a római katolikus egyház és a hatalom viszonya hogyan alakul. Tudjuk, milyen előzményei voltak a 60-es éveknek, a Márton Áron-féle ellenállás. Az is izgalmas volt szakmailag, hogy a hatalom hogyan próbálkozik egy másik, „szelídebb” módszerrel az egyház fölé kerekedni. Nem működik már a teljes leszámolást célzó, terrorszintű cselekménysorozat, viszont belülről próbálja az egyházat használni és ellenőrizni, a hatalom a titkosszolgálatok révén épül be az egyházba. Az egyháznak bizonyos közegekben és helyzetekben még mindig jelentős társadalomépítő és -szervező tevékenysége volt – itt most főleg a Székelyföldre gondolok. Abban az idősszakban zajlik a történet a 60-as években, amikor a szocialista modernizáció, a tudás forradalma. Ekkor kerül Pálfi Géza a Securitate célkeresztjébe.
Annyira „veszélyes” személyiség lehetett Pálfi Géza, hogy ekkora apparátust kellett körülötte forgatni?
Ez a diktatúra és a hálózat működését is jól szemlélteti. Nem volt ő olyan mértékben veszélyes elem, mint amekkora apparátust ráállítottak: három megye titkosszolgálata követte egy adott útján, ami hatalmas apparátust feltételez. Képzeljük el, hárman-négyen követik egy autóval, ketten a vonaton, tehát gyakorlatilag egy időben tíz-tizenöt embernek egy-két hetes munkáját jelentette…
Végül is tisztázódtak Pálfi atya halálának a körülményei?
Nem sikerült megnyugtató választ találnunk. A Securitate iratai, a halála előtti-utáni időszakból azt sugallják, hogy a titkosszolgálatnak nem volt komolyabb beavatkozása ebbe. Volt egy olyan, cáfolható verzió is, hogy a szekusok verték halálra. A betegségének a lezajlása a belügyi munkatársak hanyagsága miatt nem dokumentálható a maga teljességében. Ebből a korszakból kevesebb irat maradt fönn, mint a korábbiakból, ami nem engedi meg egy történésznek, hogy a kérdőjelet kipipálja. Sok jel arra mutat, hogy egy gyorslefolyású rákos megbetegedés következtében hunyt el az atya, viszont a dokumentumok kuszasága miatt tíz-tizenöt százaléknyi esélyt meg kell hagynunk más variánsnak is, nem zárhattuk le a kérdést teljes mértékben. Úgy vélem, a halála szakmai szempontból inkább az „érdekesség”, az „olvasmányosság” irányába tolja a munkát, de itt az említett adatok feltérképezése fontosabb volt. Ezzel a kijelentésemmel azt is üzenném, hogy egy-egy történelmi munka, a maga szakszerűségén túl fogalmazzon meg társadalmi üzenetet is.
Ön Marosvásárhelyen, egy olyan városban él, ahol – ha az utolsó húsz-huszonöt évet vesszük – egy jelenkortörténésznek, helytörténésznek bőven van merre kapkodnia a fejét. Mennyire foglalkozik a vásárhelyi történésekkel?
Nagyon sokat foglalkozom velük. A közélet felé tájékozódó értelmiségiként nagyjából mindennel napirenden vagyok, ami a városban történik. A városban élő polgárként is szembesülök a kérdésekkel, tudománnyal foglalkozó emberként is, főleg, hogy kutattam a város közelmúltját, a 70-es, 80-as, 90-es évek történetét. Érdekes katyvasz alakult ki a tudatomban: hol a személyesen érintett polgár szólal meg bennem, hol a folyamatokat látó értelmiségi, mostanában inkább az utóbbi kerekedik felül.
Próbálom a folyamatokat megmagyarázó és értelmező értelmiségiként áttekinteni mindazt, ami történik. S ezért kerülök abba a helyzetbe, hogy a saját „etnikai közegem” kevésbé ért, és túl toleránsnak tart.
Marosvásárhely mostani helyzete szerintem egy több szálon futó konstelláció eredménye. A város mindig is lemaradt az erdélyi nagyvárosok, Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben mögött, viszont az 50-es években a Magyar Autonóm Tartomány időszakában jelentős szerephez jutott. A tömbmagyarság központja lett, sok kulturális intézményt telepítettek oda. Marosvásárhely ekkor lett Erdély második legfontosabb városa, Kolozsvár után, már ami a magyar kérdést illeti. Ezt a szerepét próbálta őrizni, ugyanakkor a székelyföldi román nemzetépítési projekt fővárosa lett a 70-es évek második felétől. Gyakorlatilag ez a két markáns szerepkör csapott össze aztán a 90-es évek legelején, amiből aztán az a sajnálatos eseménysorozat tört ki. Az akkori fejlemények utólagos lecsengésének vagyunk most a kortársai, élő szemtanúi. Egyrészt a helybeli magyarság 90-ben megnyert egy hatalmas, presztízs értékű csatát, ugyanakkor azt a háborút, aminek a tétje a 80-as években kezdődött, azt hosszú távon elveszítette. Az 1990-es márciusi csata után élt az az illúzió, hogy még mindig többségben vagyunk, megvan az ötvenvalahány százalékunk. A 2000-es évek közepétől kezdett nyilvánvalóvá válni: egy olyan folyamat indult be, amelyik arra utal, hogy ez a „számháború” a végéhez közeledik, a város politikai és gazdasági irányítása, a legfontosabb pozíciók a többségbe került románság birtokában vannak. Különböző, Székelyföldön is tapasztalható, Magyarországon is tapasztalható befolyásokra is ez a kérdés tematizálódott, most hangsúlyosabban jelenik meg. Ezt egyszer viccesen a saját sorsommal példáztam, a férfiembernek is különböző korszakaiban megvannak a maga pániktünetei, a vásárhelyi magyarság most érzékeli, hogy korszakhatárhoz érkezett – ezt reagáljuk le különleges módon. Az egyik írásomban egy középkori francia mondást használtam, mely szerint „meghalt a király, éljen a király!” Azt mondom, el kell fogadnunk ezt a realitást, és ebből a helyzetből kell építkeznünk. A vásárhelyi magyarság még mindig jelentős humánpotenciállal bír, a helyzet nem annyira kétségbeejtő, mint amilyennek pesszimista polgártársaink vélik.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Taktikás autonómiatervezet
A tavaszi ülésszak során a parlament elé terjeszti autonómiastatútum-tervezetét az RMDSZ. Ezt Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke jelentette ki, hangsúlyozva: a dokumentumot eddig taktikai okokból nem mutatták be.
Az RMDSZ szakemberei az autonómiatervezet két változatát készítették elő, néhány kérdést azonban még tisztázni kell. Az egyik vagy másik változatot az alaptörvény módosításának vagy jelenlegi formájában maradása függvényében hozzák nyilvánosságra – magyarázta az Erdély TV Híradójának Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke.
„Hogyha az alkotmánymódosításról úgy látjuk, hogy egyenesbe kerül, meg tudja ezt a parlament szavazni és népszavazásra kerül és benne lesznek az alkotmánymódosításban, az új alkotmányban, amelyeket mi tettünk le és elfogadták, például az, hogy a közigazgatási régiókon belül létrejöhessenek az alrégiók, akkor a dél-tiroli mintához, modellhez hasonló tervezetet nyújtunk be” – vélekedett Kelemen Hunor szövetségi elnök, RMDSZ.
Ez jelentené Székelyföld vagy akár Partium számára azt a megoldást, ami a közösségi autonómiát egy külön alrégióban biztosíthatná. Amennyiben nem lesz alkotmánymódosítás, akkor a jelenlegihez igazított tervezetet érvényesítenék.
„Ez azt jelenti, hogy a székely megyéknek a szabad társulásából jöhetne létre az a székelyföldi autonómia amely az ottani közösségek számára, azt az ügyintézést, döntési hatásköröket adná meg, amelyet mi ebben a tervezetben elképzeltünk”. – mondta el Kelemen Hunor szövetségi elnök, RMDSZ. A szövetség azért dolgozott ki két változatot, mert nem szeretne közvitára bocsátani, valamint a parlament elé terjeszteni egy olyan tervezetet, amelyről eleve köztudott, hogy nem állja ki az alkotmányossági próbát. Ennek elfogadásához bár a román többséget meg kell győzni, a honatyák nem utasíthatják el az alkotmányra hivatkozva – hangsúlyozta Híradónknak az RMDSZ elnöke.
Palkó Attila
erdely.tv
Erdély.ma,

Autonómia (14.) – Székely önrendelkezés
Nemzeti múltunk meghamisítása 1821-re vezethető vissza, amikor a bécsi kancellária írásban ad utasítást egy olyan őstörténet megírására, amellyel a magyarok tartása és büszkesége megtörhető.
Ennek folyamodványaként születik meg később két német ajkú nyelvész, Budenz József és Paul Hunsdorfer tollából a finnugor elmélet. Magyarországon ezt azóta sem vonták vissza, bár napjainkban a nyelvi, régészeti és történelmi kutatások eredményein kívül már örökléstani (genetikai) vizsgálatok is igazolják a krónikáinkban rögzített igazságot, miszerint a Kárpát-medencét mindig magyarok lakták, Árpád ide hazatérő népét pedig székelyek fogadták.
A magyarság többi részétől eltérően a székelyek nem vármegyékbe, hanem önálló közigazgatási egységekbe, úgynevezett székekbe szerveződtek. Az általuk napjainkban is belakott területet hét fő szék, vagyis Aranyos-, Csík-, a Háromszék néven egyesült Sepsi-, Kézdi- és Orbai-, valamint Maros- és Udvarhelyszéken kívül öt fiúszék (Gyergyó- és Kászon-, Miklósvár-, végül Bardoc- és Keresztúrszék) alkotta. A székeknek gazdasági, katonai és igazságszolgáltatási hatáskörük volt, élükön a tisztségét választás útján elnyerő bíró és katonai parancsnok, a hadnagy (kapitány) állt. Munkájukat az előkelő székelyekből álló tanácsadó testület, később pedig a mellette felállított esküdtszék segítette. Az egyetlen kinevezett vezető a székely haderő parancsnoki tisztjét ellátó székely ispán, akinek beiktatásakor esküt kellett tegyen a székely szabadság és Székelyföld oltalmazására.
A nemesi joggal felruházott székelység belső életét saját nemzetgyűlése szabályozta, adót nem kellett fizetniük, csupán új király trónra lépésekor tartoztak ajándékkal, viszont az országot fenyegető veszély esetén, saját költségükön történő hadba vonulásra vállaltak kötelezettséget. A legkisebb közigazgatási egységük a tízes bíró által vezetett, 10 katona előállítására képes település volt. A földet és erdőt közösen birtokolták, így együtt gazdálkodtak és tenyésztették az állatokat is, ezért magszakadás esetén a vagyon nem a kincstárra, hanem a közösségre szállt.
A történelem folyamán a székelyek önrendelkezési jogait többször próbálták megnyirbálni, azonban ha óriási véráldozatokkal járó lázadások árán is, de mindig sikerült azokat visszaállíttatni. A székek önállósága az 1876-ban véghezvitt megyésítéssel szűnt meg végérvényesen.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Zászlóháború helyett
Újabb, a székelyföldi magyar közösség véleményének kinyilvánítását célzó kezdeményezést kaszált el a prefektus és az igazságszolgáltatás: ezúttal a megyei önkormányzat népszavazás kiírásáról szóló határozatát nyilvánították törvénytelennek, amelyben a székelyföldi fejlesztési régió kialakításáról kérdezték volna az itt élőket.
Persze, aligha számít meglepetésnek, hogy a kormánymegbízott azonnal a közigazgatási bírósághoz fordult az ügyben, de még az alapfokú ítélet láttán sem csodálkozhatunk túlságosan, az elmúlt években ugyanis hozzászokhattunk már ahhoz, hogy Romániában bizonyos értelemben különleges státussal bír Székelyföld: egészen más törvények érvényesek itt, mint az ország többi részén, és ami másutt szabad, az nálunk tilos. Nem nyilváníthatjuk ki véleményünket a demokrácia egyik alapvető eszköze, a referendum révén, nem használhatjuk szimbólumainkat, zászlónk nem loboghat, még a községháza felirat is sérti a román államhatalom helytartóinak szemét. De hiába ennyire kiszámítható a bukaresti hatalom, mégsem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Véget nem érő szimbólumháborúba kényszerülünk, ráadásul folyvást védekező állásban, válaszunk pedig se nem elég határozott, se nem elég bölcs, de még csak nem is egységes. Tudtuk ugyan előre, hogy keresztbe tesznek a népszavazási próbálkozásnak – mégsem az erősebb, közigazgatási hatáskörökkel is felruházott székelyföldi régió szerepelt a tervezetben, eleve a kompromisszumos változatot választottuk. És hiába nyilatkozza egyfelől Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, hogy előre egyeztetett forgatókönyv szerint kérte fel az SZNT autonómiapárti határozatok elfogadására a székelyföldi önkormányzatokat – Kelemen Hunor már fanyalog és kétségeit hangoztatja. Habozunk, vitatkozunk, meghátrálunk – észre sem vesszük, és a bukaresti hatalom játékát játsszuk.
Ráadásul miközben a szimbolikus térben folyó harcra áldozzuk minden energiánkat, megfeledkezünk arról, hogy önszerveződésünkre figyeljünk: elherdáljuk természeti értékeinket, nem törekszünk civil és szakmai szervezetek létrehozására, megerősítésére, saját intézményrendszer kiépítésére, nem élünk nyelvi jogainkkal, nem építjük tudatosan a helyi gazdaságot, közéletünket mindinkább áthatja a balkániasodás, a korrupció. Pedig nem ártana átmenteni némi muníciót az önmagunk, igénytelenségünk, közönyünk elleni küzdelemre is. Mert ez még nehezebb lesz, mint a Bukaresttel való viaskodás.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Izsák Balázs: fel sem merült, hogy ne legyen felvonulás
December 10. volt az a határidő, ameddig Marosvásárhely polgármestere betilthatta volna a Székely Szabadság Napja alkalmából tervezett felvonulást, amennyiben bizonyított lenne a rendezvény államcsíny-jellege. Erről azonban szó sincs, tehát mindenképpen lesz felvonulás.
Múlt héten röppent fel a hír, hogy a marosvásárhelyi közbiztonsági véleményező bizottság nem engedélyezte, hogy március 10-én, a Székely Szabadság Napján felvonulást szervezzenek a Postaréttől a Főtérig. Az indok az volt, hogy a felvonulás nem áll összefüggésben az esemény emlékező jellegével. Mint beszámoltunk róla, a bizottság elnöke Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője, a testületnek pedig csupán véleményező szerepe van, a döntést a polgármesternek kell meghoznia. Megkeresésünkre Izsák Balázs, a szervező Székely Nemzeti Tanács elnöke elmondta, a mozgósítás zökkenőmentes, a rendezvényt megtartják és tavalyhoz hasonlóan várnak résztvevőket Székelyföld minden szegletéből, valamint a Partiumból, Magyarországról és a nagyvilágból is. Azt szeretnék, ha legalább százötvenezren lennének.
„Fel sem merült, hogy ne tartsuk meg a felvonulást. Napok óta nem kaptam levelet Bretfelean úrtól, pedig korábban gyorsfutárral naponta több levelet is küldött. Az is előfordult, hogy reggel 9 órakor iktattam egy okiratot, és 11-kor már választ kaptam rá, de szerda óta semmilyen fejleményről nem tudok. Mi a március 10-ei eseményt december 8-án jelentettük be, a törvény értelmében pedig a polgármesternek 48 óra áll rendelkezésére, hogy amennyiben bizonyíthatóan egy adott rendezvényen államcsínyre készülnek, akkor betiltóhatározatot adjon ki. Államcsíny a mi terveinkben nem szerepel, december 10-ig pedig határozat nem született. Egyébként a gyülekezeti és a vélemény-nyilvánítási jogot, a szólásszabadságot nem lehet korlátozni, tehát lesz felvonulás” – tudtuk meg Izsák Balázstól. Hozzátette, az előzetes bejelentést – és nem engedélyezési kérelmet, mert ilyenre nincs szükség – december 8-án iktatták, ez pedig tartalmazta a rendezvény minden elemét. „Az egyik eleme a felvonulás. A törvény értelmében ezen úgy lehet módosítani, ha a véleményező bizottság a szervezőkkel együtt változtat az eredeti terven, mi viszont nem írtuk alá a felvonulás elmaradására tett javaslatot” – ismertette az SZNT elnöke.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro,

Tiltsák be a megemlékezéseket!
Ha nincs Székelyföld, nem jelenti-e, hogy székelyek sincsenek? Ha nincsenek székelyek, akkor szabadságuk sem lehet. Ha nincs székely szabadság, akkor nem kell megünnepelni a székely szabadság napját sem. Ennek ellenére Izsák Balázs ismét szervezi Marosvásárhelyre.
Van és lesz ehhez még egy-két szavuk a románoknak is. A marosvásárhelyi rendőrfőnök már megmondta: „a törvény világosan leszögezi, hogy a népgyűléseken szigorúan tilos a sovén magatartásra való buzdítás”. És ezek az ünneplők mind sovének lehetnek. És az is gond, hogy tüntetés közben székelyek „sértegetik a románokat”. Ez pedig szigorúan tilos. (A magyarokat sértegetni viszont már nem annyira.) Ezek után legjobb lenne, ha Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere teljesen betiltaná a megnyilvánulást. Ha megengedi is, elég lesz csak a Székely vértanúk emlékművénél összegyűlni, és ne legyen semmiféle vonulás! De legjobb lenne végérvényesen betiltani az ilyen megnyilvánulások megszervezését, mert azok – ha úgy vesszük – mind törvényellenesek.
Először is: Románia egységes nemzetállam. Ennek ellenére az ilyen eseményeken részt vevők magyarul beszélnek, szónokolnak, és ráadásul autonómiát is követelnek. Ha egységes nemzetállam vagyunk, akkor ezek az idegen nemzettagok honnan kerülnek elő? Az autonómia emlegetése ráadásul veszélyezteti Romániát, mint azt oly sokszor mondják nemzetféltő hazafiink. De mennyi minden betiltanivaló kerülne még itt! Annyi jó ötlet merült fel a mostani kormány és annak helytartói részéről, amelyek megvalósítása mind-mind folyamatban! Így: a székely zászlók, magyar feliratok eltávolítása, polgármesterek perbe fogása az ilyen és ehhez hasonló szörnyű cselekedetekért. És jobbnál jobb ötletek jelennek meg, csak azokat meg kellene valósítani. Itt vannak például Marius Pașcan volt Maros megyei prefektus javaslatai, aki hazaárulásnak látja, hogy ezek a magyarok, székelyek különálló közigazgatási egység létrehozását akarják. Ebben az ügyben ügyészségi vizsgálatot sürget. Ha letartóztatnák 29 napra a szervezőket, akkor mindjárt nem lenne, aki megszervezze a székely szabadság napját sem, amely – szerinte – a közrend elleni felbujtás. Minden ilyen és ehhez hasonló eseményt be kellene tiltani. Március 15-öt is, mert ott is ki tudja, miket mondanak majd a szónokok, mit kiabálnak a résztvevők? Ha előre bűncselekménynek nyilvánítanának minden ilyen és ehhez hasonló ünneplést, menetelést, tiltakozást, és a szervezőket még előtte törvény elé citálnák – akkor olcsón megúsznák a magyarok, és elkerülhető lenne, hogy a résztvevők, autonómiát kiabálók mindenikét utólag törvény elé idézzék. Ez a hatalmas munka ugyanis időrabló és helyigényes lenne a rend- és törvényvédelmi szervek részéről. Aztán, miután bebizonyosodik, hogy ezek az ünneplő bűnözők valóban vétettek Románia törvényei ellen, elég börtön sem lesz, ahová be lehet majd zárni őket.
A legnagyobb gond mégiscsak az: ha nincsenek székelyek, miként lehetne lesittelni őket.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Megrázó tények a nők bántalmazásáról
Évente egyre többen kapcsolódnak a nőket érő erőszak elleni tüntetésekbe, megmozdulásokba. A tények azonban azt mutatják, a próbálkozások ellenére sincs megoldás a bántalmazásuk megszüntetésére. Történetüket felvállalók nők és szakemberek beszélnek a maszol.ro kérésére a problémáról.
Nőies mozdulatok, lebegő kendők, közel százötven táncos nő és az őket elkísérő szeretett férj: a Bálint-napi, a bántalmazott nők jogaiért fellépő megmozdulás Székelyföldön is beírta magát a történelembe. A közös tánc eufórikus lendülete azokban a személyekben is együttérzést váltott ki, akik a szerencsésebb, nőiségüket szabadon megélhető kategóriát erősítik.
Hangtalan bizonyítékok
A statisztikák szerint minden harmadik nő szenved bántalmazástól. Azonban a munkája során Borsos Annamária pszichológus azt tapasztalta, hogy a bántalmazott nők száma ennél is nagyobb. A szakember szerint a számadatoknak nincs, ahogy tükrözniük a valóságot, mivel a konkrétan jegyzett esetek már annyira súlyosak, hogy vagy rendőrségi, vagy egészségügyi beavatkozásra van szükség, azonban ennél halmozottan több olyan eset van, amikor a bántalmazott nők megpróbálják eltitkolni vagy megoldani az ügyet saját maguk: egyrészt a társadalmi kirekesztettség, másrészt az erőszakos társnál is félelmetesebb anyagi nehézség felvállalásának képtelensége miatt.
A legtöbb esetben a nők együtt élnek a terrorral. Mert ha kilépnek, a társadalom megkövezi őket. Esetleg a legszűkebb rokonság megpróbál segíteni, ha ők is ki nem tagadják az ilyen asszonyt, de az esetek nagy többségében a társadalom is tovább terrorizálja őket – magyarázza a szakember.
Ami pedig a legmeglepőbb, a bántalmazás megítélése egyáltalán nem súlyos a társadalom szempontjából. „A családon belüli erőszak ugyanarra a szintre van téve, mint például egy nem működő párkapcsolat, vagy a megcsalás esete. Mintha nem látnának benne életveszélyt. Sajnálkoznak az emberek, aztán még egy követ rádobnak. Ez a porig alázás” – mutat rá a pszichológus a problémára.
„Mert megérdemeltem...”
Egy középkorú nő, akinek sikerült kiszabadulni egy agresszív élettárs hatalma alól, úgy emlékszik vissza a történtekre, hogy még évek múltán is lelkiismeret furdalása van.
„Én voltam a hibás, én hoztam ki belőle azt, hogy így bánt velem. Legalábbis minden alkalommal ezt mondta" – mesélte lapunknak a nevét eltitkolni kérő középkorú nő. "A hajamnál fogva húzott a földön, a szomszédok szeme láttára hurcolt végig a lépcsőházban, addig rúgott belém, amíg több emeletet is legurultam és mindvégig azt kiabálta, hogy én hoztam ki belőle, én vagyok a hibás, miattam boldogtalan az élete és miattam lesznek szerencsétlenek a gyerekeink is. Ez a heg az arcomon minden alkalommal emlékeztet a verésekre, akárhányszor tükörbe nézek” – mutat a sebhelyre a középkorú édesanya.
„Sokat veszekedünk és igen, néha hozzám is ütött, de hát csak olyankor történik meg, amikor ideges. Olyan a munkahelye is, hogy sokat ideges, és én szeretném, ha mellettem megtalálná a nyugalmát, de lehet, hogy én is csak idegesítem és ilyenkor persze, hogy megtörténik. De elviselhető, mások ennél is rosszabb helyzetben vannak...” – vall a családi helyzetéről egy fiatal, kétgyerekes édesanya.
Egy tavaly júliusi felmérés szerint a romániai lakosság 43,5 százaléka hallott az ismerősök, szomszédság körében zajló családon belüli erőszak esetéről. 30,9 százalékuk úgy gondolja, „ha a nőket verik, azt ők kiérdemelték”. Több mint 8 százalék véli úgy, hogy a bántalmazás „velünk született tulajdonság”, 6,4 százalék pedig arról van meggyőződve, hogy „nem is szereti a feleségét az a férfi, aki nem üti meg”. A legmegbotránkoztatóbb viszont az a tény, hogy a megkérdezettek 7 százaléka úgy véli, „a nő a férfi tulajdona”.
Egy másik, idősebb asszony pedig úgy vélekedik, ha újra kellene élnie az életét, úgy, ahogy az lezajlott, nem vállalná be újra, a szörnyűségek miatt. Ennek ellenére még mindig ugyanabban a párkapcsoltban él.
A forgatókönyvszerű folyamat az, hogy még az első verésnél bocsánatot kér a férfi, de a soron következőknél már nem, sőt, olyan szinten a nőre van hárítva a felelősség, hogy már neki kellene bocsánatot kérnie, mert ő a felelős az agresszivitás miatt.
Erőszakba rejtett gyengeség
Az emberi lélek útvesztőibe betekintve a szakkönyvek szerint az erőszak mögött a gyengeség, a tehetetlenség áll, semmiképpen sem az erő. „Az agresszió mindenkiben benne van, a düh, a harag az természetes, hiszen ha belegondolunk, sok esetben erőszakosan viszonyulunk egy-egy felmerülő problémához és ez alatt nem a verekedésre kell gondolni, hanem akár arra is, hogy ráerőszakoljuk a mi nézőpontunkat másvalakire. Éppen ahhoz kellene erő, hogy az agressziónkat kezelni tudjuk” – mondja a pszichológus.
Ugyanakkor arra is rámutat, hogy a bántalmazó magatartás már időben, az első pofon előtt felismerhető. A fizikai bántalmazást egy egész sor lelki terror, felelősség elhárítás, hibáztatás, féltékenység, szabadságkorlátozás előzi meg. A legtöbb esetben természetesen „szeretetből”, hisz nagyon sok nő arról számol be, hogy ha kedve lenne mondjuk aerobicra járni, a férje azonnal meglepi egy otthon használható fittness géppel, hogy „ne kelljen fáradnia”, ameddig eljut a tornateremig.
2013-as adatok szerint 18 éves kor alatt nagyjából hasonló arányban válnak erőszak áldozataivá a lányok (5300) és a fiúk (5400), 18 éves kor felett azonban tízszeresére növekszik a nőket ért erőszak száma a férfiakéhoz képest. Romániára a megyék szerinti elosztás szempontjából érdekes adatok érvényesek, bár ezek az Országos Statisztikai Hivatal szerint sem megbízhatóak teljes mértékben: a legtöbb esetet Konstanca (több mint hatszáz), a legkevesebbet Ilfov (kevesebb, mint száz) megyéből jelentettek. A székelyföldi megyékből havonta kevesebb, mint száz esetet jelentenek, kivételt képez Maros megye, ahol átlagban több mint kétszáz bejelentés érkezik.
A szabadság-korlátozást a lelki terror, majd a féltékenység követi, utána pedig már egyértelműen következik a testi bántalmazás, amire már a társadalom is felfigyel. „De ekkor már porig van döntve a nő önbecsülése, és teljes mértékben birtokolható, hiszen ez idő alatt sikerült belé nevelni, hogy nem rendelkezik ugyanolyan jogokkal, mint a férfi társa” – összegez Borsos.
Miért tűrik a nők az erőszakot?
A leggyakrabban a gyerekek miatt, hiszen egy erőszakos apa is jobb a semminél, ugyanakkor számottevő a házastársi eskü, a szerelem bemagyarázásra, hogy amikor a férfi nem durva, akkor jó mellette az élet. A társadalmi megítélés miatt nagyon gyakori a valóság letagadása, miszerint ez a néhány verés még elviselhető, sokkal inkább, mint a szégyenérzet, ha kiderülne, hogy miket képes tenni egy agresszív férfi egy nővel. Leggyakoribb mégiscsak a bűntudat, az önbecsülés hiánya, a félelem, a beletörődés és a gazdasági kiszolgáltatottság.
Romániában 2013-ban alig több mint hatvan olyan otthont tartottak nyilván, amely a bántalmazott nők, különösen az anyák számára van kialakítva. Ezekben az otthonokban összesen 673 nő számára van férőhely, ami csak minden tizennyolcadik áldozat számára biztosít védelmet. Jelenleg nyolc olyan megye van az országban, ahol egyáltalán nem létezik ilyen jellegű otthon.
Az Ora International szervezet által Gyergyószentmiklóson működtetett bántalmazott anyák otthonának szociális munkása szerint az a tapasztalat, hogy a családon belül bántalmazott nők néhány órán, esetleg néhány napon belül visszaköltöznek társukhoz. Egy múlt heti helyzet is ezt igazolja, amikor nadrágszíjjal vert félholtra egy nőt a férje, reggel elköltözött tőle, de estére már megint otthon volt.
„Mi nem tudunk nekik munkahelyet biztosítani, lakást vásárolni és fizetést adni. Ezért úgy döntenek, hogy az anyagi kiszolgáltatottságnál még mindig jobb egy agresszív férfi. Sokan pedig, akiknek gyerekük van, azt mondják, egy félelmetes, verekedő apa még mindig jobb, mint ha nem lenne senki” – mondja az intézmény illetékese. Bár az otthon harminc nő és gyerek számára biztosít ingyenes ellátást, leginkább azok a nők laknak ott, akik árvaházból kerültek ki és gyereket szültek, esetleg nincs hol lakniuk, de ritka az az eset, hogy agresszív bánásmód miatt költözzenek el otthonról és tartósan a szálló lakói maradjanak.
Nincs megoldás, esetleg segítség
Nagyon fontos, hogy a nők tisztába legyenek azzal, hogy nekik is jogaik vannak, teljes emberként élhetnek, és nem kell mindenképpen egy függőségi kapcsolatban maradniuk. Azonban nagyon fontos tudatosítani, hogy csak az a nő fogja megtenni a döntő lépést, aki erre fel van készülve – vélik a szakemberek. Azt mondják, aki nincs felkészülve a váltásra, azt nem lehet megmenteni, mert nem biztos, hogy kibírja. „Ha nem tudok úszni és beledobnak a mélyvízbe, akkor van egy százalék esélyem, hogy megtanulok úszni és kimenekülök. De ott van az a 99 százalék esély, hogy belehalok – mutat rá a pszichológus, és figyelmeztet: ezzel a helyzettel nagyon óvatosan kell bánni. Bátorítani kell ezeket a nőket, hogy visszanyerjék önbecsülésüket”.
Ami az elköltözéssel járó lakhely problémákat illeti, az Ora International szervezet által működtetett gyergyószentmiklósi hajléktalanszálló és a bántalmazott anyák otthona mindig nyitva áll a bajba került nők számára. A polgármesteri hivatal és a segítő szervezet között együttműködési szerződés van, és ez nagyon sokat segít a szociális osztálynak, mutat rá az irodavezető. Hargita megyében Balánbányán is működik egy hasonló otthon, ott azonban meg kell téríteni a költségeket.
Csibi Márti
maszol.ro,

Kurta emlékezet
A sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjében levő emlékmű felújítása során fakadt civil felháborodás tömören a következőképpen összegezhető: az obeliszkre miért nem került vissza a Horthy István-emlékfelirat, Magyarország koronás címere, A HAZÁÉRT felirat, és az újonnan bevésett szöveg miért kétnyelvű, s nem csupán magyar? Az is elhangzott, ilyen felújításból nem kérünk, akkor már inkább maradjon úgy, ahogyan volt.
A csillogóra csiszolt kőlapokkal borított oszlop nekem sem tetszik. Nem patinás, ahogyan egy első világháborús emlékműtől „elvárható” lenne. De a nagy felháborodással nem értek egyet. Emlékműrombolásról, -gyalázásról esik szó. Felújítás előtt viharvert oszlop kinézetét mutatta: sarkai letöredezve, a két oldalába bevésett nevek kopottak, egyik-másik olvashatatlan, az obeliszk csúcsán a Horthy István neve még olvasható, de a többi szót, ha nagyon megerőltette magát az ember, esetleg kisilabizálhatta. Alatta kidudorodás. A második világháborút követően Magyarország összetört címerének maradványait takarták el habarccsal. Lennebb A HAZÁÉRT felirat, a legalsó tömbön hegyével lefelé mutató kard az 1914-es és 1918-as évszámoktól közrevéve. Így nézett ki felújítás előtt.
Az emlékezet régibb időkig nyúlik vissza. Ott virított díszhelyen Magyarország címere. Az obeliszken feltüntették a sepsiszentgyörgyi hősök nevét és rendfokozatát. És még Horthy Istvánnak is emléket állít.
Mi is történt a huszadik század folyamán?
Az osztrák–magyar, német, olasz, orosz hadsereg Sepsiszentgyörgyön elsöprő többséggel az itt felállított hadi járványkórházban elhunytakat, mintegy tíz náció fiait temették az 1917-ben kialakított hősi temetőbe, az ún. német emlékmű köré, még 1918-ban is. Impériumváltás után a román hatalom sír- és temetőgyalázást követett el, kiásta a németes rendben elhantolt tetemek maradványait, és ötven méterrel arrébb újabb hősi temetőt alakított ki. A csontok nagy részét összekavarva közös tömegsírba hányták, s föléje emelték az emlékművet, több mint kilencven százalékban román költségen. Pénzhiány miatt csupaszon hagyták az obeliszket, nem helyezték el minden oldalára a Román Királyság középcímerét vagy a kegyeleti jelképeket bronzból, mint ahogyan tervezték. Tehát az 1931-ben felavatott emlékmű eredeti állapotában jeltelen volt. A körülötte levő egyéni sírok fölé kereszteket helyeztek, s azokra egy, esetenként két nevet véstek. Aztán jött az ún. kicsi magyar világ, s az új hatalom finoman fogalmazva kisajátította, magyarította az obeliszket, de beszélhetnénk akár emlékműgyalázásról is. 1942-ben ráhelyezték a Magyar Királyság kiscímerét, alája bevésték A HAZÁÉRT feliratot, még alább az első világháború kezdetének és végének évszámát, közéjük a magyar szempontból vesztes háborút jelképező, lefelé mutató kardot. Aztán az obeliszk nyugati oldalába bevésték a hősök erőszakosan magyarosított nevét. 1942. augusztus 20-án Horthy Miklós kormányzó legidősebb fia, a februárban számára létrehozott kormányzó-helyettesi tisztség betöltője, aki tartalékos vadászpilótaként a keleti frontra ment, lezuhant. A „kiskormányzóról” Magyarország-szerte megemlékeztek. Az az évi XX. törvénycikk kimondja, „a most vívott háború hőseinek emlékére bárhol az országban emelendő emlékművön Horthy István nevének méltó megörökítéséről is gondoskodás legyen”. Sepsiszentgyörgyön ötletesen oldották meg a dolgot, az első világháborús hősi emlékmű felső részébe bevésték: VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE. 1943-ban a keleti oldalra felírták a sepsiszentgyörgyi, de máshol elesett hősök addig összegyűjtött nevét és rendfokozatát. Ezáltal „sepsiszentgyörgyiesítették” az emlékművet. A második világháborút követő újabb román rendszerben összetörték Magyarország címerét, maradványait, valamint a kormányzóhelyettes emlékfeliratát eltakarták. A rendszerváltás után a feliratot kiszabadították, de igen viharvert állapotban maradt.
Az önkormányzat tavaly az országos kegyeleti hivatal kötelező jóváhagyásával felújíttatta az emlékművet. A kivitelező összecserélt két táblát – ígérik, a mulasztást tavasszal kiigazítják –, de ez nem változtat a lényegen. Elemezzük a civil követeléseket. A HAZÁÉRT felirat nagyon vitatható. Az obeliszk alatt nagyrészt idegenek maradványai porladnak. Akkor kinek a hazájáért szólna a felirat? A Magyar Királyság kiscímere összetettebb kérdés. Minden bizonnyal lélekben sokakat melegítene, ha ott virítana. A realitás talaján maradva ennek minimális az esélye. Ha az obeliszk felújítása előtti állapotát nézzük, akkor már nem volt rajta. Ha az eredeti, 1931-es emlékművet, akkor még nem volt rajta, nem is lehetett. A címert önkényesen helyezték rá 1942-ben, amikor magyarították az obeliszket. Továbbá Horthy Istvánnak mi köze volt Sepsiszentgyörgyhöz, Háromszékhez, a Székelyföldhöz, akár Erdélyhez? Különben a rendelet a második világháborús emlékműveken való megörökítését célozta. S ne feledjük, az oszlop eredeti állapotában csupasz volt. Szotyori Nagy Áron, a Magyar Királyi Hadimúzeum igazgatója 1941-ben javasolta a „román emlékmű” lebontását, de az, szerencsére, nem történt meg. Az emlékezet csak a kicsi magyar világig nyúlik vissza, úgy tudja, hogy az obeliszken A HAZÁÉRT-, továbbá Horthy-felirat, Magyarország címere volt, no meg hogy az a sepsiszentgyörgyiek első világháborús emlékműve. Csakhogy ez nem az az emlékmű, amely az emlékezetben él!
Mi a baj azzal, hogy két nyelven jelenik meg a mostani felirat? Nem csoda, hogy a Székelyföldön élő románok hallani sem akarnak a székely autonómiáról: félnek attól, ha már az is a többségiek háborgását okozza, hogy nem csak magyarul írták fel, kiknek állít emléket az oszlop: nyugati oldalán az első világháború idején itt elhunyt, idegen katonáknak, keleti felén a máshol elesett sepsiszentgyörgyi hősöknek. Valójában legalább négy nyelven kellett volna kiírni! Németül, ami az akkori osztrák–magyar és német hadsereg hivatalos nyelve volt, továbbá angolul is, a mára leginkább elterjedt nemzetközi érintkezési nyelven.
Akadnak – lásd Gerhard Schröder volt német kancellár esetét –, akik őseik iránti tiszteletből felkeresik elődeik nyughelyét, s leróják kegyeletüket. Bárcsak békében nyughatnának a Sepsiszentgyörgyön elhantolt, családjuktól elszakított, akaratukon kívül messze földről idevezényelt idegenek porai...
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Útikönyvek útvesztője
Az igényesség kortünete, hogy az egyre több, Erdélyt és Székelyföldet látni akaró külföldi turista azokat a megye- és városkalauzokat keresi, amelyek helyi, lehetőleg a tágabb régióban élő szerző(k) munkái. Nos, ezek valóban hitelesnek minősülnek, ám megjelentetésüknek egyre több a főleg anyagi jellegű buktatója, s az ilyen kiadványok útvesztőjét jelenti.
Érthető, ha a Csíkban élő Pomjánek Béla, avagy a Marosvásárhelyen lakó Fodor Sándor (S) kalauzolja soraival a messziről érkezőt, a téves információnak helye nincs, s amit például Sepsiszentgyörgy városkalauzában József Álmos jegyez, nem ismer hibát. Az ország határain kívül élő szerzők útikalauzaiban viszont bántóak, bosszantóak a téves információk, tele a más szerzők műveiből való figyelmetlen, olykor a szabályokat meredeken megszegő másolással, elírással. Kálnok két műemlék jellegű templomának leírása például hibátlan, csupán a templomokat cserélte fel a szerző. Az Ojtoz-tetői Lina csárda nevéről azt feltételezték a szerzők, hogy a cégére román nyelvű, s így Gyapjú csárda (lînă) néven jelent meg! Gombamód látnak nyomdafestéket a hitelt vesztett útikalauzok, útikönyvek útvesztőjébe torkollott ez a pontosságot igénylő műfaj. Ebből kiindulva kérdeztük a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó profilját irányító Kozma Máriát: számíthatunk-e a Barangolás a Székelyföldön-sorozat – Hargita, Maros és Kovászna megyét felölelő – köteteinek felújított és bővített kiadására, amelyek, bár eddig két kiadást is megértek, de az azóta lepergett közel fél évtized változásai megújulásukat követelik. A válasz határozott igen volt – de a megújítás főleg a kiadás támogatásának függvénye – válaszolta.
A sorozat felújítását az a tény is sürgeti, hogy egy személy kivételével a három kalauz szerzői – Zsigmond Enikő, Vargyas Antal, Pomjánek Béla, Balás Árpád, Incze Árpád, dr. Jakab Sámuel, Fodor Sándor (S), miként e sorok írója, a Kovászna-kötet szerzője – nem zárkóznak el a munkától. Sajnálattal említjük, hogy a Maros megye egyik tájegységét ismertető néhai Bíró Donát már nincs az élők sorában. Örömmel vettük azonban, hogy gyerekkori emlékei okán a Sepsimagyaróshoz kötődő Fodor Sándor (S) nyugalmazott marosvásárhelyi tanár a helybeli Mentor Kiadó kérésére elkészítette Marosvásárhely felújított és bővített városkalauzát, pótolva így azt az űrt, ami a széltében-hosszában megjelenő egyoldalú, sőt, olykor szélsőséges minikalauzokat jellemzi. Fodor Sándor gyerekkora színtereiről sem feledkezett meg: 2003-ban a marosvásárhelyi Népújság mellett működő Impress Kiadó segítségével megjelentette Sepsimagyarós falufüzetét, állandó munkatársa volt a Népújság tavalyig megjelenő évkönyveinek, számos erdélyi kiadványnak.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Székelyföld jogállása: nincs összhang a polgármesterek között
Megosztotta a székelyföldi települések polgármestereit a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) javaslata, hogy a székelyföldi települési önkormányzatok fogadjanak el határozatot a Székelyföld jogállásáról, és nyilvánítsák ki a közösség autonómiaigényét
Az SZNT terve szerint 153 székelyföldi önkormányzat egyszerre nyilváníthatná ki, hogy egyetlen, különálló közigazgatási egységbe akar tartozni. A területi autonómiát célzó határozattervezet azt is tartalmazza, hogy ez a közigazgatási egység viselje a Székelyföld nevet, sarkalatos törvény szavatolja számára az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett legyen hivatalos nyelv a magyar.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az SZNT egy korábbi, közösen kidolgozott forgatókönyv alapján fogalmazta meg felhívását az autonómiaigény ilyen formájú kinyilvánítása érdekében arra az esetre, ha a régiós népszavazásról szóló tanácshatározatokat a prefektusok „elkaszálják”. Meglátása szerint azonban jogilag nem helytálló, hogy az önkormányzatok „tanácshatározatban felszólítják valamire a kormányt”. A sepsiszentgyörgyi polgármester úgy véli, a tanácsi nyilatkozat lenne formailag elfogadható, a székelyföldi önkormányzatok nyilatkozatban kötelezhetnék el magukat az autonómia mellett.
A Krónika által megkérdezett háromszéki polgármesterek támogatják az autonómiaharcot, ám meglátásuk szerint egységesen kell lépni és olyan formában, ami kivitelezhető, és utólag nem támadható meg.
Berde József, Gidófalva polgármestere lapunknak elmondta, a következő megyei polgármester-találkozón kell napirendre tűzni a kérdést, majd abban a formában, ahogyan ott eldöntik, egyszerre kell lépni, hogy valóban hatásos legyen a megmozdulás.
Bács Benke László, Maksa néppártos polgármester leszögezte: székely magyarként minden autonómiaharcot támogat, de olyan határozatot kell kidolgozni, amelyet nem tud azonnal megtámadni a prefektúra.
Ráduly István, Uzon község polgármestere emlékezetett, az uzoni önkormányzat az SZNT minden felhívására pozitívan válaszolt, az autonómiaküzdelem minden formáját felvállalta. „Nem mondhatom meg előre, ez alkalommal miként fog dönteni a testület, de a határozatot napirendre tűzzük” – nyilatkozta lapunknak Ráduly István.
„Az önrendelkezés kérdését napirenden kell tartani”
Albert Tibor, Tusnádfürdő polgármestere érdeklődésünkre elmondta, korábban, három-négy évvel ezelőtt, már fogadtak el hasonló témában határozatot, de akkor a prefektúra elgáncsolta a tanács kezdeményezését. „Az autonómia kérdésével foglalkozni kell, támogatom az ilyen jellegű akciókat” – hangsúlyozta a polgármester, de szerinte előbb a románságot kell meggyőzni, mert másképp nehéz lesz eredményeket felmutatni.
Becze Attila, Csíkcsicsó polgármestere az SZNT felhívásának kapcsán elmondta, még nem kapták meg Izsák Balázs levelét. „Ha hivatalok levelezőlistájára küldenék a felhívást, akkor minden önkormányzat biztosan megkapná. Annak ellenére, hogy hozzánk nem jutott el a nyílt levél, elindítottuk a tervezet előkészítését, de még várunk az előterjesztésével” – mondta Becze.
Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere leszögezte: egyetért Izsák Balázs SZNT-elnök önkormányzatokhoz címzett nyílt levelének tartalmával, az általa képviselt kezdeményezéssel az önkormányzat és támogatja az akciót. Mezei szerint a tervezet elfogadása közelebb viheti ezt a térséget ahhoz, hogy az itt élő székelység érdekeit hatékonyabban lehessen képviselni, hogy konkrét lépések is szülessenek a többéves elképzelés megvalósítása irányába.
A kezdeményezés azonban Mezei János szerint nem jelent azonnali megoldást. „A határozattervezet napirendre tűzése előtt egyeztetnünk kell a polgármesterekkel, hiszen helyi testület csak és kizárólag olyan döntéseket hozhat, amelyek a saját adminisztratív területére érvényesek. Meg kell találnunk azt a formát, amely az országos törvényes előírások értelmében testületi döntés tárgyát képezheti. Amint ez megtörténik, azonnal napirendre tűzzük a kezdeményezést” – mondta Mezei.
Tartanak a prefektúra beavatkozásától
Maros megyében a polgármesterek nagyon jól tudják, hogy egy ilyen tanácsi határozatot a prefektúra azonnal megtámadna, arról viszont megoszlanak a vélemények, hogy jelenleg fel kell-e vállalni a harcot, vagy sem.
A megye egyetlen polgári párti polgármestere, a Makfalva élén álló Márton Zoltán szerint ez egy olyan lépcsőfok, amit nem szabad átugorni. „Nem hogy tartok a prefektus ellenlépésétől, biztos vagyok benne, hogy megtámadja a tanácshatározatot. Ettől függetlenül mi még ebben a hónapban meghozzuk a döntést” – szögezte le az MPP-s polgármester. Szerinte nemcsak a többségben lévő polgári tanácsosok, hanem az RMDSZ képviselői is meg fogják szavazni a kezdeményezést. „Nagyot csalódnék az RMDSZ-es kollégákban, ha valamiféle felsőbb utasításra szívük és eszük ellen döntenének” – tette hozzá.
Erdőszentgyörgyön szinte biztos, hogy az RMDSZ képviselői igent mondanak az SZNT felhívására. A kisváros polgármestere, Csibi Attila elmondta, még nem egyeztetett a frakcióval, de biztosra veszi, hogy tagjai kiállnak az önrendelkezés gondolata mellett. „A prefektus, ha akarja, megtámadja, de nekünk az a dolgunk, hogy tegyünk meg mindent a Székelyföld autonómiájáért” – fejtette ki a 2012-ben választott polgármester.
„Pótcselekvés, látszatmegoldás”
Sokkal óvatosabb álláspontra helyezkedett Tóth Sándor, Nyárádszereda polgármestere, aki leszögezte: még kivár a határozattervezet napirendre tűzésével, hisz egyelőre nem egyeztetett senkivel. Szerinte előbb a magyar pártok és szervezetek kellene egyezségre jussanak, és csak utána lenne érdemes lépni. Meglátása szerint így a prefektusi gáncsoskodások ellenére is gördülékenyebben haladna az ügy.
Simon István kerelőszentpáli RMDSZ-es polgármester nem ismeri Izsák levelét, de különösképpen nem is érdekli. „Ha Izsák Balázs küld valamiféle papírt, megköszönöm, és ennyi. De nekem ő ne diktáljon, van egy elnököm, azt Brassai Zsombornak hívják, én vele tárgyalok” – nyilatkozta lapunknak Simon, hozzáfűzve, hogy a Marosvásárhelytől húsz kilométerre fekvő Kerelőszentpál a múltban Kisküküllő vármegyéhez tartozott, ezért sok köze nincs Marosszékhez.
Az elöljáró szerint egyetlen település sem ér el semmit egy ilyen önkormányzati határozattal, amit a bíróság amúgy is érvénytelenít. Simon István emlékeztetni kívánt arra a több évvel ezelőtt hozott döntésre, amikor a térség vezetői elhatározták, hogy megalakítják a székelyföldi önkormányzatok társulását, de a hatalom csírájában elfojtotta a kezdeményezést. A szentpáli polgármester szerint a „fölöslegesen hozott tanácshatározatok” helyett az RMDSZ vezetőinek a fellépésére volna szükség. „Ők kellene valami olyasmit kitaláljanak, ami át is megy a törvénykezésen” – vélekedett Simon István.
Laczkó Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere egyenesen látszattevékenységnek nevezte a tervezett akciót. „Szerintem ez a kezdeményezés biztos, de fölösleges út a közigazgatási bíróságra annak, aki elfogadja. Ebben a formában nem lesz sikeres, ez csupán látszattevékenység” – fogalmazott kérdésünkre válaszolva. Ugyanakkor elmondta: február 27-én, csütörtökön tartják a következő tanácsülést, azt megelőzően szakbizottság keretében is megbeszélik a képviselő-testület tagjaival a témát. Az itt hozott döntés értelmében döntenek a tervezet sorsáról.
A téma kapcsán korábban nyilatkozó Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elmondta, a szövetség később alakítja ki álláspontját az SZNT javaslatával kapcsolatban. Hozzátette, az álláspont kialakításánál jelentős súlylyal esik majd latba, hogy miképpen véleményezi a tervezetet az RMDSZ keretében működő Székelyföldi Regionális Önkormányzati Tanács.
Az RMDSZ elnöke megjegyezte, többször is tárgyalt a tervezett önkormányzati határozatokról Izsák Balázs SZNT-elnökkel, és kétségei vannak afelől, hogy ez-e a megfelelő útja az akarat kinyilvánításának. Megjegyezte, a romániai törvények értelmében az önkormányzatok csak olyan határozatokat hozhatnak, amelyeket a polgármestereknek kell végrehajtani.
Az SZNT által javasolt határozat viszont a kormányra és a parlamentre vonatkozik. „Ha csupán arra jók ezek a határozatok, hogy az önkormányzatok elfogadják, aztán a prefektus megtámadja, a közigazgatási bíróság pedig érvényteleníti ezeket, akkor pótcselekvés az egész” – állapította meg Kelemen Hunor.
Összeállításunk szerzői: Barabás Hajnal, Bíró Blanka, Gyergyai Csaba, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Törvénytelen a tiltás (Az SZNT a Székely Szabadság Napjáról)
Megtartják a székely szabadság napját Marosvásárhelyen, és a felvonulás sem marad el, mert törvénytelen a polgármester által aláírt papír, nem tekinthető városvezetői rendeletnek, hiszen nem a hivatal, hanem a helyi rendőrség fejléces papírján közölték ki – mondta el Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke, a rendezvény egyik szervezője.
Hangsúlyozta: keresik a jogorvoslás lehetőségét, az eddig megkérdezett szakértők jogilag megalapozatlannak tartják Dorin Florea döntését, és azt javasolták, minden fórumon – közigazgatási bíróságon, az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, az ombudsmannál – támadják meg azt, illetve beadvánnyal tiltakozzanak a városházán, a rendőrségnél, csendőrségnél és a prefektúrán.
Gazda Zoltán lapunk kérésére számba vette a marosvásárhelyi városvezetés ez ügyben elkövetett hibáit. A törvény szerint az utcai megmozdulásokat jóváhagyó bizottságnak tagja a polgármester, a jegyző, a rendőrség és a csendőrség vezetője – de hivatalosan nincs helye benne a helyi rendőrség igazgatójának. Marosvásárhelyen mégis ő elnököl az említett testületben, és ő az egyik aláírója a kibocsátott dokumentumnak is – magyarázta Gazda.
Továbbá: az ide vonatkozó törvény pontosan leszögezi, hogy egy rendezvényt csak akkor lehet betiltani, ha rendbontásra utaló bizonyítékaik vannak, illetve ha felújítási munkálatokat végeznek a tervezett útvonalon. Sem az előbbi, sem az utóbbi eset nem áll fenn, hiszen akkor erre hivatkoztak volna a kiállított dokumentumban.
A jogszabály szerint a városházának 48 órán belül meg kellett volna adnia a nemleges választ a december 8-án beterjesztett kérésre, ezt követően már el nem utasíthatja a rendezvényt, de a szervezőkkel közösen még dönthet módosításokról. Ez esetben közös megállapodás nem született, kiállítottak egy jegyzőkönyvet, amelyet a kezdeményező Siculitas Egyesület nevében senki nem írt alá – magyarázta Gazda Zoltán.
Azt is leszögezte, tartják magukat az eredeti forgatókönyvhöz, és a postaréti megemlékezés után a prefektúra elé vonulnak. Ezt a hivatalos közlés szerint tíz ember számára biztosítja a rendőrség, ám ha többen követik őket, azt nem tudják megakadályozni. Jogászokkal egyeztetnek, keresik a tiltás érvénytelenítésének módját – hangsúlyozta a sepsiszéki elnök, s azt is kiemelte, az SZNT százezres tömegre számít március 10-én Marosvásárhelyen, buszokat is indítanak Székelyföld minden szegletéből, a székházakban lehet feliratkozni ezekre.
Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester tegnapi sajtótájékoztatóján újabb, a felvonulás megtiltását alátámasztó érveket ismertetett: tavaly hét végére, idén hétfői napra esik a rendezvény, és nem lehet hétköznap megbénítani a közlekedést a városban. Kitért ugyanakkor „egyes jobboldali szervezetek kéréseire” is, amelyek – állítása szerint – ellenrendezvényt akarnak szervezni Marosvásárhelyen. A polgármester hangsúlyozta, nem szeretné, hogy Marosvásárhely ismét konfliktusövezetté váljon.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az MPP nem vesz részt kamikaze akciókban
Felelős politizálást vár az erdélyi magyar pártoktól
Bíró Zsolt a Magyar Polgári Párt országos elnökségi üléséről, illetve a megyei szervezetek egyeztető fórumáról tájékoztatva elmondta, hogy az MPP megyei szervezetei egyhangúlag döntöttek arról, hogy a tárgyalásokat folytatni kell, illetve kidolgozták a párt álláspontját, mely szerint ezekre a tárgyalásokra szükség van.
Az országos elnökség egyöntetű véleménye is ez volt, és felhatalmazta az MPP tárgyaló delegációját, hogy a tárgyalásokat folytassa az RMDSZ-szel. "Feltett szándékunk, hogy erősítjük a romániai magyar képviseletet, akár Brüsszelről, akár Bukarestről, Budapestről vagy az önkormányzatokról legyen szó. Vannak helyzetek, amikor egyértelműen párbeszédre van szükség, mert csak tárgyalóasztalnál tudjuk a magyar ügyet jó irányba mozdítani" – jelentette ki Bíró Zsolt, hozzátéve, hogy az MPP továbbra is részt vesz a tárgyalásokon, s továbbra is nyitott a tárgyalásra az Erdélyi Magyar Néppárt irányában, bár "szomorúan látjuk, hogy a Néppárt egyre mélyebben lavíroz olyan zsákutcában, amibe önmagát irányította, és kissé nehezen tudjuk értelmezni azokat az ellentmondásos nyilatkozatokat, amelyek akár a tudathasadás vagy skizofrénia szóval is illethetőek, mert miközben együttműködést szorgalmaznak, azt helyezik kilátásba, hogy kamikaze akcióval verik szét az erdélyi magyar képviseletet".
Ennek ellenére az MPP nyitott irányukba is, és ha kell, akár a közvetítői szerepet is vállalja, mert "ha komolyan gondolják azt, amikor úgy nyilatkoznak, hogy együttműködésre van szükség, és erős képviseletre, és ha a nyilatkozatuknak ezt a részét fogadom el, akkor úgy gondolom, lehet tárgyalni. Ha viszont kamikaze akciót helyeznek kilátásba, akkor nincs miről beszélnünk. A Magyar Polgári Párt nem vesz részt kamikaze akciókban, csak azért, hogy a szomszéd kecskéje is megdögöljön. Mi ilyen politikát nem fogunk folytatni, mondta az MPP elnöke.
Vannak helyzetek, amikor közös cselekvésre van szükség
A tegnapelőtti MPP–RMDSZ-tárgyalásokról elmondta, hogy érdemben is előreléptek, ugyanis az elnökségi döntés értelmében átadták az RMDSZ tárgyalódelegációjának az MPP álláspontját tartalmazó politikai együttműködési megállapodás-tervezetet, amelyben leírják azokat a legfontosabb pontokat, amelyekről úgy gondolják, hogy a megállapodás alapját kell képezzék. "Mi elvekről, és nem helyekről beszélünk, és ezen alapelveket tartalmazza ez az együttműködési megállapodás-tervezet is". Az RMDSZ azt ígérte, hogy a hét végi SZÁT-ban megvitatja, és a jövő hét folyamán választ kapunk erre, de az alapelvekkel, úgy tűnik, nagyvonalakban egyetértenek – mondta.
A tervezet preambulumában kimondják, hogy felelős politikát folytatva vannak olyan helyzetek, amikor közös cselekvésre van szükség. Bíró Zsolt szerint elvként szögezték le, hogy az erdélyi magyar kulturális autonómiatörekvések, valamint a székelyföldi területi autonómiatörekvések legitim európai mércékkel mért képviseletére vonatkozóan az RMDSZ és az MPP érdemi együttműködést kell kialakítson. Az MPP vállalja, hogy az RMDSZ Kulturális Autonómiatanácsában együttműködik és a kulturális autonómia tervezetét támogatja. Ugyanezt a támogatást várja el az RMDSZ részéről a székelyföldi területi autonómia ügyében, és az együttműködést a Székely Nemzeti Tanáccsal. "Az RMDSZ és az MPP politikai és önkormányzati szinten is együttműködik az egységes és oszthatatlan Székelyföld valóságának és jelképeinek romániai, illetve külföldi elismertetése, tiszteletben tartása és népszerűsítése érdekében" – olvasható egyebek mellett az MPP együttműködési megállapodás-tervezetében.
Az EP-választásokkal kapcsolatosan az MPP álláspontja az, hogy fontos nemzetközi porondra vinni az autonómiatörekvéseket, a Magyar Polgári Párt megcélozza az európai néppárti, illetve a FUEN- tagságot, ebben az RMDSZ támogatását kéri. Fontosnak tartja, hogy lobbiirodákat tudjanak működtetni Brüsszelben, Budapesten és Bukarestben, illetve Székelyföldön, ebben is számítanak a szövetség támogatására. "Ha ezen érdekek mentén érdemben meg tudunk egyezni, akkor azt gondolom, ott a helyünk a tárgyalóasztalnál" – jelentette ki Bíró Zsolt, hozzátéve, hogy várják az RMDSZ válaszát.
A székely zászló alatt nyugodt lelkiismerettel felvonulhat mindenki
A március 10-i rendezvénnyel kapcsolatosan kijelentette: "azt gondoljuk, hogy a Székely Nemzeti Tanács égisze alatt és a székely zászló alatt nyugodt lelkiismerettel felvonulhat mindenki. Nem politikai zászlókra, nem politikai szlogenekre van szükség, hanem ilyen demonstrációkra, amelyek a jövőbe mutatnak."
Felháborítja ugyanakkor, hogy Marosvásárhelyen 2014-ben igen komoly aggályokat lehet megfogalmazni a véleménynyilvánítás szabadsága, a szabad felvonulás korlátozása miatt. "Komolyan fontolgatjuk annak lehetőségét, hogy demonstrációt hirdessünk meg, a helyi rendőrség igazgatójának a leváltását kérve."
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

XXI. Bocskai Napok Nyárádszeredában
"A fejedelem példája világító, útmutató fáklya a mai nemzedékeknek"
Történelmünk jeles napjára, 1605. február 21-ére emlékeztek Nyárádszeredában, a hajdani Marosszeredán, ahol Bocskai István váradi főkapitányt, Bihar megye főispánját Erdély fejedelmévé választották. A XXI. Bocskai Napok emlékünnepen a politikus felszólalók Bocskai politikai végrendelete mához szóló szellemében hangsúlyozták a magyar összefogás szükségességét, egy erős Erdély, erős Magyarország, erős magyarság érdekében. Az egyetlen közös, járható út vezet a jövőbe: az önrendelkezés, hosszú távú fenntarthatósággal – a Bocskai-út.
A bekecsalji középiskolások A fejedelem és kora című történelmi vetélkedőjével kezdődött pénteken Nyárádszeredában az emlékünnepség, majd a Deák Farkas Általános Iskola amfiteátrumában folytatódtak a rendezvények. Kerekes Judit szavalata után Tóth Sándor polgármester köszöntötte a résztvevőket, a felszólaló meghívottakat, a Karosi Turul Hagyományőrző Íjászegyesület és a testvértelepülések képviselőit.
Üzenet a mához
Nyárádszereda polgármestere ünnepi beszédében hangsúlyozta: Bocskai István fejedelem jelentős politikus volt, és a nyárádszeredaiak, nyárádmentiek büszkék rá. Bocskai politikai végrendeletét idézte: "…Magyarországnak és Erdélynek fejedelme, székelyeknek ispánja mint nemzetemnek, hazámnak igaz jóakarója, fordítom elmémet a közönséges állapotnak elrendelésére és abból is az én tanácsomat, tetszésemet, igazán és jó lelkiesmérettel (meghagyom) megírom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak…". Négyszáz év után a történelem valamilyen formában ismétli magát, a Bocskai-szobor azon a téren, ahol áll, folyamatosan veszélyben van – figyelmeztetett a városvezető, majd a politikára áttérve, hozzátette: választási évben vagyunk, fontos az erdélyi magyarság képviselete Európában, amit egy szervezet tud ellátni.
Bocskai politikai végrendeletének mához szóló szellemében
szólalt fel Markó Béla szenátor, azt boncolgatva, van-e, és miféle üzenete van Bocskai Istvánnak számunkra, azon túl, hogy illő és méltó őt ünnepelni? Értjük-e és jól értjük-e saját történelmünket? – tette fel a kérdéseket. Az RMDSZ volt elnöke szerint nem kell 400 évre visszamenni az időben, elég, ha az utóbbi 100 év nyomorúságaira gondolunk, veszteségek mérföldkövei jelzik az utolsó évszázadot. Hangsúlyozta, Bocskai István rövid, két évig sem tartó fejedelemsége egyensúlyt hozott, jelentős biztonságot adott e térségnek. A fejedelem halálos órájában fontosnak tartotta a végrendelkezést nem saját javairól, hanem arról, hogy milyen jövőt kellene vállalnia Erdélynek, Magyarországnak e két ország közös sorsáról. "Volt koncepciója Erdély jövőképéről, fontosnak tartotta, hogy e tudást, koncepciót hátrahagyja utódainak. Nemzetét szólította meg. A konföderáció gondolata nem idegen tőle, amint az végrendeletéből kiderül, hiszen Erdély olyan sajátos ország, amelynek sajátos megoldásokat, kapcsolatokat kell találni" – mondta Markó Béla Szerinte a kérdés az, hogy "van-e nekünk ehhez hasonló koncepciónk arról, hogy milyen jövőt képzelünk a régiónak, Erdélynek, van-e olyan politikai koncepciónk, amely minden döntésünket ilyen irányban meghatározza?" Az egyéni elképzeléseken túlmenően a jövőben minél többet kell beszélnünk a közös koncepcióról – hangsúlyozta. Figyelmeztetett, hogy a 25 éven át épített, stabilnak hitt romániai demokrácia lebonthatónak látszik, mindmáig él a visszarendeződés lehetősége. "A parlament egyre inkább kirakatintézménynek tűnik, és oda juthat, hogy a legkevesebb szerepe a törvényhozásban éppen a törvényhozónak lesz. Az alternatíva: visszarendeződés egy autoritárius rendszer irányába, miközben a decentralizációt akartuk 1990 után. A decentralizáció- önkormányzatiság- multikulturális ország áll szemben a centralizált, autoritárius nemzetállammal. Nem értünk egyet a centralizált elképzelésekkel, az egynyelvű nemzetállam fogalmával. Sajnos, egyfajta visszarendeződésnek megvan az esélye" – jelentette ki Markó. Hangsúlyozta, az RMDSZ sok mindent elért az anyanyelv nyilvános használati jogának megvalósítása, az anyanyelvű oktatási hálózat kiépítése, a restitúció terén, de folytatnia kell programjának megvalósítását. "Integrálódnunk kell Európába, az igazi integráció az európai rendszerekbe még előttünk van" – jelentette ki, "felszíni integrációnak, átfestésnek" nevezve Romániának az unióhoz való csatlakozását, miközben "a mélyben ott vannak a problémák". Kijelentette, egyetlen célnak – a szülőföldön magyarként való megmaradásunknak, döntési jogokkal felruházva – kell alárendelni eszközeinket, megoldásainkat. Az idei két fontos választás – az európai parlamenti és az őszi romániai államelnök-választási – fogja befolyásolni a mi politikai sorsunkat – tette hozzá Markó Béla. "Integrálódni kell és az itthoni prioritásokat meghatározni: az autonómia (kulturális és területi), minőségi élet, Erdélynek arcot kell adni mint kulturális, közigazgatási entitásnak – ezért fontos Bocskai üzenete" – közölte.
Erős Erdély, erős Magyarország, erős magyarság
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke felszólalásában azt mondta: Nyárádszeredában ki kell mondani a sok száz éve érvényes gondolatokat, azt, hogy büszkék vagyunk Bocskai Istvánra, akinek sok üzenete ma is aktuális. "Bocskai dilemmái a ma dilemmái is: kelet vagy nyugat? Legfontosabb üzenete: össze kell fognia a magyarságnak, az erdélyi és Magyarországon élő magyaroknak, együtt kell fellépniük, pártfogókra van szükség, szövetségesekre". Beszélt Bocskai koráról, a történelmi eseményekről. "Huszonöt éve úgy döntöttünk mi, erdélyi magyarok, hogy jogállam keretein belül fogunk a jogainkért harcolni. Erős Erdély, erős Magyarország, erős magyarság – ez a célunk, ez a Bocskai-út, amely a jövőbe vezet" – jelentette ki.
Négyszáz év után is időszerű fejedelmi hagyaték
Tánczos Barna szenátor szerint nem egyszerű 400 év után Bocskai hagyatékáról beszélni, és nincs, aki ne találna aktuális üzenetet benne. "A legbonyolultabb a székelyek és Bocskai viszonya volt 400 évvel ezelőtt, az önrendelkezés, a kiváltságok megtartása okán. A székelyek eltökéltsége, szándékai ma, 400 év után is ugyanazok. Bocskai két békekötése is fontos üzenet: partnerek és béke nélkül hosszú távon fejlődni nem lehet. Az egyetlen járható út az önrendelkezés, hosszú távú fenntarthatósággal. Az anyaország és Erdély, Székelyföld kapcsolata: szereteten, egymás támogatásán alapszik, ez a hosszú távú, közös út" – mondta.
Az ünnepi felszólalásokat követően az emlékünnepség a főtéren, a Bocskai- szobornál folytatódott, ahol beszédet mondott Székely Endre református lelkipásztor, emlékeztetve, hogy a jelen csak úgy hoz áldást, ha nem feledjük a múltat. Sándor Szilárd helyi unitárius lelkész ünnepi gondolatai után László János, a Bocskai Alapítvány elnöke szavalt.
Dr. Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke felszólalásában hangsúlyozta, egy nép, egy nemzet számára, akárcsak az egyén számára, nem az a nagy kihívás, hogy győzelem esetén talpon maradjon, hanem az, ha képes a kilátástalanságból, az elnyomásból, a bukásból és vereségből talpra állni. "Történelmünk során gyakran ezzel az utolsó kihívással kellett szembenéznünk. Azok az államférfiak, történelmi személyiségek, akik képesek voltak erre, méltán maradtak meg a nemzet emlékezetében. Bocskai István kultusza nem véletlenül él a mai napig a kollektív emlékezetben és évszázadokkal alkotó élete után is világító, útmutató fényként, mintegy fáklyaként áll példája a mai nemzedékek előtt. Bocskai a kusza és kegyetlen, elveket és értékeket könnyen feladó hatalmi harcok világában képes volt a magyar szabadságtörekvéseknek értelmezhető hangot adni. Reálpolitikus volt a szó legnemesebb értelmében, korának zseniális diplomatája, hazáját és nemzetét féltőn szerető vezető, kiváló hadvezér, toleranciáról tanúbizonyságot tevő ember. A másságban sohasem az ellenséget látta, hanem a gazdagságot, a kiaknázható szellemi bőséget, a változatosság adta kiegyensúlyozottság lehetőségét" – mondta az RMDSZ elnöke, Bocskai Istvánt a tévedéseit felismerő és korrigálni képes államférfinak nevezve, aki a napi politikai taktikázást képes volt ötvözni az általa élesen felismert nemzeti érdekkel. "Bocskai István bevéste magát abba a kollektív emlékezetbe, ahol mindig csak a legnagyobbaknak van hely. És példát is mutatott abban, hogy hogyan lehet reálpolitikusként, elvszerűen és a legfontosabb értékekhez hűségesnek maradva eredményesnek lenni. Számomra példája azt mutatja, hogy a napi megpróbáltatások és a távlati célok között nincs ellentmondás, azok mindig összeegyeztethethetők, csak tudni kell, hogy mi a cél, milyenek a lehetőségek, hogy melyek az eszközök és hogy kik lehetnek a szövetségesek. Egy pillanat erejéig sem szabad szem elől téveszteni, hogy a politika szolgálat: a nemzet, a közösség szolgálata".
Okos döntésekkel kormányozni a magyarság hajóját
Hídvéghi Balázs, a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke idézett a fejedelem végrendeletéből, hangsúlyozva: Bocskai István példaértékű és maradandó örökséget hagyott maga után, politikai éleslátásról tett bizonyságot, Magyarország és Erdély testvéri együttműködését sürgette, és e szellemben üzent a mai kornak is. Magyarországon az elmúlt években hozott sarkalatos döntések, mint az új alaptörvény elfogadása vagy az állampolgársági törvény módosítása, mind a magyar nemzeti összetartozást kívánják erősíteni. Idén három fontos választás is következik az erdélyi magyarok számára: az áprilisi magyarországi választások, a májusi európai parlamenti választások és az őszi romániai elnökválasztás, és "ahogy Bocskai idejében, úgy ma sem könnyű, de nem lehetetlen a megfelelő helyzetfelismerés birtokában helyesen cselekedni". "Azt a szándékot ma sem adhatjuk fel, hogy a magyarság hajóját okos döntésekkel, az adott kornak és helyzetnek megfelelő eszközökkel egy irányba kormányozzuk" – tette hozzá Hídvéghi Balázs.
Tamás Sándor, Háromszék RMDSZ-elnöke szerint Bocskai István rövid fejedelemsége elég volt ahhoz, hogy jó irányba fordítsa és döntően meghatározza a következő évtizedek, talán évszázadok eseményeinek alakulását. Hangsúlyozta, a Székelyföld kell legyen az a hely a földön, ahol senki sem lehet fontosabb a székelyeknél, semmi a székelység ügyénél. "A Székelyföldnek sikeres, pozitív jövőképre van szüksége, azt szeretnénk, hogy siker legyen, ha az ember saját otthont teremt itthon, hogy siker legyen a napról napra gyarapodó család, ha a bajba jutottakon azonnal tudunk segíteni, az egymásról való gondoskodás, az egymás iránti tisztelet, és igenis siker az, ha nem egymás ellen harcolunk, hanem összefogunk mind, ahányan vagyunk. Csak ez lehet a sikeres Székelyföld alapja, csak együtt van és lesz erőnk előre vinni a Székelyföld ügyét" – tette hozzá.
A koszorúzást követően a rendezvények a művelődési házban folytatódtak. A székely szabadság napja, 2013. március 10. című fotókiállítást megnyitotta Gáspár Sándor rádiószerkesztő, köszöntőbeszédeket mondtak Brassai Zsombor, Maros megyei RMDSZ-elnök, dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul, a testvérvárosok polgármesterei és fellépett a Bekecs táncegyüttes. Szombaton reggel honismereti körutat szerveztek, este a Bocskai István dalkar hagyományos farsangi kosaras báljára került sor, tegnap a református templomban ünnepi istentisztelet, zászlóavatás volt, a katolikus templomban pedig szentmise, majd este a református egyház Bocskai-termében Nyirő József Halhatatlan élet című egyszemélyes vígjátékát mutatta be Kulcsár-Székely Attila.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely),

Válaszúton az RMDSZ
Ismét kelendő lett az RMDSZ, kormányba csábítják, a megroppant kormánykoalíció nagyobbik pártja, a szociáldemokraták új partnert keresnek. Felértékelődött újra a magyar érdekképviselet, pedig kikosarazták 2008-ban, és a titkos előszerződés dacára cserbenhagyták 2012-ben is. Most minden jel szerint az RMDSZ mégis eladó, hisz amióta kiszorult a kényelmes hálószobából, azóta vágyik vissza a nászi ágyba. Mindegy, kivel, csak ott legyen.
Egyelőre sok a ködösítés, az RMDSZ alkupozícióját erősítendő kéreti magát, megtörténhet az is, hogy most még csak parlamenti támogatásra kötelezi el magát, valós kormányzati szerepet csak később, választások után vállal. De miért és milyen áron? A hatalomra kerülés lehetőségének meglebegtetése után több vezető politikus nyilatkozta, hogy elsősorban nem a pénzért, nagyobb önkormányzati beruházásokért kellene kormányzati szerepet vállalniuk. Igazuk van, hisz oly szegény az államkassza, hogy sokat úgysem remélhetnek, a szövetség színeiben megválasztott helyi, megyei elöljáróknak jobb lenne az európai pénzek lehívására összpontosítaniuk, ha valós fejlődést szeretnének elérni, mert a Bukarestből visszaosztott összegektől nagy fellendülést nem remélhetnek. Mint hallani, a magyarság szempontjából fontos törvények elfogadtatása volna a kormányra lépés igazi célja, csakhogy az alkotmánybíróság az alaptörvény módosításának normakontrollja során elgáncsolta a nemzeti kisebbségek szimbólumainak használatát, a történelmi hagyományokra alapozott alrégiók létrehozatalát, a kulturális autonómiát, mi több, ezek törvényi szabályozásának lehetőségét is ellehetetlenítette. Ezek után nehezen elképzelhető, hogy milyen fontos célkitűzések kerülhetnek majd abba a bizonyos kormányzati protokollumba...
Ha kompromisszumot köt az RMDSZ, borítékolható, hogy nem készül már el záros határidőn belül Székelyföld autonómiastatútuma, illetve ha véglegesítik szövegét, elnyeli egy fiók, s az is valószínű, hogy ismét kioldalog a szövetség az autonómiamegmozdulások támogatása mögül. Újra magára marad a Székely Nemzeti Tanács a székely szabadság napjának szervezésében, és nem lesz a közeljövőben a nagy meneteléshez hasonló, százezernél több magyart megmozgató tiltakozó akció. Visszatéved az RMDSZ a néhányak számára kényelmes és sok anyagi haszonnal kecsegtető útra – amely azonban nagyon keveset hozhat az erdélyi, a székelyföldi magyarság megmaradása, jövője szempontjából. Van, amit mérlegelnie a szövetségnek, s jó lenne, ha alaposan számba venné a valós hozadékokat, mielőtt elszegődne csendestársnak egy igen kétes értékű és minőségű hatalom mellé.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Egyre többek számára fontos a magyarság megélése
Számolni kell a határokon túliakkal
Aradon járt hétfőn HIDVÉGHI BALÁZS, 2012 novemberétől a Fidesz határon túli magyar közösségekért és magyar diaszpóráért felelős stratégiai igazgatóhelyettese, tavaly júliustól országgyűlési képviselő, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának tagja, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke.
Az alábbi beszélgetést február 25-án a délutáni órákban rögzítettük Aradon, a Tulipán könyvesboltban.
– Aradra jött, vagy más megyékbe, más városokba is ellátogat?Kikkel találkozott, találkozik, van-e tájékoztató vagy tájékozódó jellege ennek az útnak a magyarországi választások előtt?
– Mind a kettő fontos részét képezte. Mostani utamon Aradra látogatok, majd Dévára, Gyulafehérvárra és Torockóra, és a cél valóban az, hogy találkozzak a magyarság vezetőivel, polgármesterekkel, képviselőkkel, egyházi és közösségi vezetőkkel, és hogy beszéljünk közös ügyeinkről, így például arról, hogy a magyarországi választások most már nagyon hamar sorra kerülnek, április 6-án, és a regisztrációs, feliratkozási időszak az utolsó fázisába ért. A romániai, erdélyi magyaroknak regisztrálniuk kell ahhoz, hogy élhessenek szavazati jogukkal, a regisztrációhoz azonban jó, ha segítséget nyújtanak a magyar képviselők, a magyar politikai szervezetek, egyházi, közösségi vezetők – erről tárgyalok az itteniekkel.
– A felsorolt települések a szórványvidéket képezik. Kizárólag ezekre látogat?
– Ezen a héten igen. Ez egy dél-erdélyi körút. A múlt héten Székelyföldön jártam, Marosvásárhelyen, a Nyárád mentén, Csíkszeredában, nemrég voltam Szatmárnémetiben, a Partium más részein is. Igyekszem minél több helyre eljutni.
– Magyarországon, a választási kampányban érződik az, hogy a pártok versengenek a külhoni magyarok szavazataiért?
– Első alkalommal kerül sor Magyarországon olyan választásra, hogy a határon túli magyarok, és elsősorban a Kárpát-medenceiek aktivitása és érdeklődése nagyon magas ebben az ügyben, hogy ők is részt vehetnek a döntésben. Ez megváltoztatja a magyar politikai palettát és a magyar politikai kommunikációt is, nagyon helyesen és nagyon jó irányban, hisz ezentúl számolni kell a határon túli magyar honfitársainkkal is, az ő szavazatuk is hozzájárul és benne lesz abban a döntésben, ami majd az új Országgyűlést és ilyen értelemben az új kormányt eredményezi Magyarországon. Az állampolgársági törvénynek köszönhetően kerül erre sor, és lehetőség, első alkalom, ezért mondjuk azt, hogy ezzel élni kell, ebből nem szabad kimaradni. Hozzá kell szoknunk mindannyiunknak, magyarországiaknak, Kárpát-medencei honfitársainknak is, hogy legfontosabb ügyeiben a magyar nemzet közösen dönt, s ennek a döntésnek immár a dél-erdélyi magyarok is részesei lehetnek.
– Köztudott: a Fidesznek köszönhető, hogy a határon túli magyarok is megkaphatták, megkaphatják a magyar állampolgárságot, nagyon sokan igényelték is már, ami a választásokon való részvétel jogával is jár. Ezen túlmenően: hogyan foglalná össze röviden a Fidesz határon túli magyarokkal, a diaszpórával kapcsolatos politikáját?
– A Fidesz számára a párt megalakulásától, 1988-tól kezdve mindig is nagyon fontos volt a magyar nemzet egysége, a magyar nemzetben gondolkodás és annak a realitásnak a figyelembe vétele, hogy a magyar állam, Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe. Ez felelősséget ró a magyarokra, és a 2010-ben elfogadott új magyar alaptörvény erről már konkrétan beszél is, beszél arról a felelősségről, amelyet a magyar kormány, a magyar állam visel a határain túl élő magyarokért. Azt szoktuk mondani, hogy világnemzetben gondolkodunk. A magyarság a világ számos pontján jelen van, tradicionálisan a Kárpát-medencei területeken, ahol autohton, őshonos kisebbségeket képez. Nagyon sokan elhagyták már ezt a vidéket, és Európában, Amerikában, szerte a világban élnek. Rájuk is számítunk, ezek a magyar közösségek is fontosak, velük is igyekszünk kapcsolatot tartani, megerősíteni a kommunikációt, erőforrásként tekinteni arra a helyzetre, hogy ilyen sok helyen, sokfelé, ilyen sokféle környezetben élnek magyarok. Ez egy új megközelítés, azt gondolom, és talán ezzel lehet összefoglalni azt, hogy miként gondolkodunk a magyarságról, a magyar nemzetről a XXI. század elején.
– Ön sokfelé járt már a határon túli magyar közösségekben, sokféle emberrel beszélgetett. Hogyan látja: milyen manapság a határon túli magyarok magyarság- és identitástudata, anyaországhoz való viszonya?
– Azt látom, hogy nagyon sok, és egyre több magyar számára fontos a magyarságot megélni. Ennek egyik lehetséges módja, egyik fontos eleme az, hogy magyar állampolgárságot kaphatnak vagy visszakaphatnak ezek a honfitársaink. Az a nagyon magas szám, ami a kérelmeket és a már letett állampolgári esküt illeti, az mutatja ezt, a múlt év végén, decemberben már az 500 ezredik állampolgári esküre került sor ünnepélyes körülmények között, többek között a magyar Országgyűlés épületében, és ez a szám azóta is folyamatosan növekszik. Ez nagyon nagy siker, egy közös magyar siker, és nyilván nem fog megállni most, a választokkal a folyamat. Aki magyar identitású, és szeretné hivatalosan, közjogilag is megélni, erre lehetősége lesz a kormányváltást követően is.
A szórványban élő magyarok helyzete nyilvánvalóan mindig a legnehezebb. Én azt látom, hogy erősebb, összehangoltabb erőfeszítésre van szükség például az oktatási támogatás, az oktatási helyzet és a szórványban való megmaradás kérdésében, Ez nyilván mindig az adott közösségnek is a feladata, például a romániai magyaroké, hisz itt él nagyon sok magyar a szórványban, de ebben az anyaországnak is fontos szerepe van. Létezik számos olyan fórum, tanácskozás, ami ezzel foglalkozik, ezeket erősíteni kell, és amikor a költségvetést tervezzük otthon, figyelemmel kell lenni arra, hogy a magyar identitás megőrzésére pénzt is kell szánni, adott esetben több támogatást. Az ország erőforrásainak megfelelően nyilván, hiszen Magyarországnak is erősödnie kell ahhoz, hogy még inkább támogatni tudja a határon túl élő közösségeket.
– A statisztikák szerint évről évre csökken a magyarság száma Magyarország határain túl. Az anyaországot körülvevő országok, amelyekben a legtöbb magyar él, hogyan biztosítják a nemzetiségi és egyéb jogokat, amelyek a magyarság megmaradásához szükségesek?
– Kezdjem azzal, hogy a magyarság számának csökkenése, sajnos, nem csak a határokon túli vidékeken probléma, a Magyar Köztársaság népessége, sőt, a legtöbb környékbeli ország népessége is csökken. Tehát ez demográfiai probléma egyrészt, amire keresni kell a megoldást. Nagyon reménykedem abban, hogy ez a több évtizede tartó negatív trend meg fog fordulni – a magyarság szempontjából is.
Ami a kérdés második részét illeti: számos jogot biztosítanak ezek az országok, de azt hiszem, amíg követelésekkel, és jogos követelésekkel állnak elő magyar szervezetek, akár Romániában, akár Szlovákiában, akár más területeken, addig az adott országok kormányainak kötelessége ezeket a követeléseket megvizsgálni, tárgyalni a magyar közösségekkel, és azokat a jogokat – kisebbségi nyelvhasználati, jelképhasználati, autonómiára irányuló megalapozott követeléseket – el kell fogadnia. Ezekben a legfontosabb szerep megint csak az adott közösségeké, ott kell kivívni az autonómiát, ahol az adott közösség él, de a magyar kormánynak és Magyarországnak kötelessége ezeket támogatni. Alaptörvényünk ezt támogatja is, konkrétan fogalmazva, amikor azt mondja: támogatjuk az önkormányzat létrehozására vonatkozó törekvéseket a határon túli közösségek megmaradására stb. Fontos dolgok ezek, és hosszas munkát igénylő feladatok.
– A legújabb hírek szerint a román kormánykoalíciós válság közepette a Nemzeti Liberális Párt kilép a kormánykoalícióból és a Szociáldemokrata Párt bevenné az RMDSZ-t a kormányzásba. Üdvözölnék ezt a döntést?
– Ezt a döntést hagyjuk meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, hiszen róluk van szó, egyelőre a román kormánykoalíció még egyben van (szerk. megj.: az interjúra a Nemzeti Liberális Párt kormányzatból való kilépése előtt jó hat órával került sor). Követem a román belpolitikai eseményeket, és látom, hogy ez egy hosszas kötélhúzás, ami az energiákat elveszi a valós kormányzástól (legyen ez az ő problémájuk). Nem tudom, ez egy komoly politikai döntés kell legyen az RMDSZ részéről.
– Ön egyik előadásában úgy fogalmazott, hogy a kis lépések politikájának a híve. Úgy hiszem, ezt a kijelentést jónéhány romániai magyar politikus nem díjazná, hisz vannak olyanok, akik a „kis lépések politikája” ellen szavaznak.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindig az adott politikai helyzethez alkalmazkodva kell megtalálni a megfelelő politikát, a megfelelő válaszokat. Egyrészt a politikai helyzet változhat is változik, Európában is azt látjuk, hogy adott esetben egészen más helyzet alakulhat ki, megváltoznak a szövetségi viszonyok, egy koalíció alakul, aztán egy teljesen más összetételben folytatódik egy kormányzás. Ezekhez a viszonyokhoz óvatosan és okosan kell viszonyulni. Nem hiszem, hogy receptet lehetne írni arról, mi a jó megoldás, politika. Az a jó politika, amely a legtöbb sikert hozza annak a közösségnek, amelyet képvisel. Adott esetben például az erdélyi vagy romániai magyar politikában szerintem az a legfőbb mérőszempont, hogy mi módon lehet a helyi magyarság érdekeit, védelmét, identitásának megerősődését stb. a legjobban érvényesíteni. A lépéseket ez alapján kell eldönteni, hogy mikor mi a jó. Ez lehet a kis lépések politikája, időnként jobb lehet a hattározottabb, radikálisabb fellépés, ugye, a kettő elegye lesz az, ami a legtöbb sikerhez vezet. De mindig az adott helyzethez kell viszonyítani, abból kell kiindulni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Fejlődik a munkaerőpiac a Székelyföldön
Növekedett a munkavállalók száma, és az átlagbér is emelkedett a Székelyföldön tavaly január és november között a megelőző év azonos időszakához képest – derült ki a Hargita megyei önkormányzat elemzőcsoportja által készített friss felmérésből.
A munkaerőpiaci mutatók alakulását vizsgáló csoport Hargita, Kovászna és Maros megyei adatokat használt fel a statisztikák elkészítéséhez. Az elemzés szerint az elmúlt év január–novemberi időszakában több mint 238 ezer alkalmazottat tartottak nyilván a három megyében, ez két százalékkal haladja meg a 2012-es adatokat.
Az alkalmazásban állók aránya legnagyobb mértékben, összesen 18 százalékkal a mezőgazdasági, vadászati, erdőgazdálkodási és halászati ágazatban növekedett, az ipari és építkezési szektorban 3 százalékos emelkedést jegyeztek, míg a szolgáltatási ágazatban mindössze egy százalékos volt az előrelépés, ugyanakkor a legtöbb személyt ez a szektor foglalkoztatja a Székelyföldön. A munkanélküliségi ráta ennek nyomán a 2012-es 6,7 százalékról 6,3 százalékra esett vissza.
A bruttó átlagbér tavaly 4,5 százalékkal emelkedett a megelőző évhez képest, elérve az 1693 lejt. A növekedés szintén a mezőgazdasági, vadászati, erdőgazdálkodási és halászati ágazatban volt a legnagyobb mértékű, azonban továbbra is ebben a szektorban a legalacsonyabbak a bérek Hargita, Kovászna és Maros megyében. A nettó átlagbér ugyanakkor 1232 lej volt, ez 4 százalékos növekedést jelent.
Kőrössy Andrea
Szabadság (Kolozsvár),

Máig vitatott kérdés a székelyek eredete
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. Hermann Gusztáv Mihály, a BBTE oktatója tartott előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról.
Az érdeklődőket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport kiadásában megjelent a Nem tündérkert vagy nagyon is az. Erdély a magyar történelemben című hiánypótló kötet, ami azokat a mélyinterjúkat tartalmazza, melyeket Szilágyi Aladár készített a Szacsvay Akadémia tavalyi évadjának meghívottjaival. Ezt követően a közíró, újságíró ismertette röviden a könyv megszületésének körülményeit.
A folytatásban Hermann Gusztáv Mihály, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója tartott vetített képes előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Hangsúlyozta: egy vitatott kérdésről van szó, akadémiai körökben, tehát a legmagasabb szinten sincs lezárva, négy fontosabb elmélet létezik: a hun-székely eredetmítosz, a kettős honfoglalás, a türk (bolgár-török) eredet, valamint a magyar származás. Aki a Székelyföldön utazik, általában azt tapasztalja, hogy a helyiek köztudatában az él, hogy ők Attila király és Csaba királyfi utódai. Ennek a meggyőződésnek az elterjedésében, általánossá válásában nagy szerepe van Orbán Balázs A Székelyföld leírása című hatkötetes munkája 1868-ban megjelent első kötetének. Ugyanakkor ezen elmélet gyökerei a krónikás hagyományokra is visszavezethetőek: Anonymus (1210 körül), Kézai Simon (1282-1283 körül megjelenik a Csaba-monda), a Képes Krónika (1358) és Thuróczy János Chronica Hungaroruma (1486-1487). A hun-szkíta-székely eredet szilárd alappillére aztán Werbőczy Tripartituma (1514) lett, mely törvényerőre emelte ezt az elméletet.
Egy másik forrás a Csíki Székely Krónika, ennek hitelességében azonban sokan kételkednek. Legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték 1796-ban, záradéka szerint egy 1695-ben kelt írás másolata, melynek eredetije 1533-ban készült. Szádeczky Lajos a krónika felbukkanása korában élt csíki ifjú, jogtudó nemesember Sándor Zsigmond hamisítványának tartja, mások szerint viszont Sándor Zsigmond 1796-ban túl fiatal volt ehhez. 18. századi keletkezése mellett szólnak a szöveg anakronizmusai, és formailag sem illik a 16. századi krónikák sorába. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a 18. század végén a történelmi dokumentumok hamisítása anyagi érdekeket szolgált és valóságos úri divat volt Európa-szerte- magyarázta a történész.
A többi elmélet
1974-ben László Gyula a kettős honfoglalás elméletét dolgozta ki, szerinte a kései avarok voltaképpen a honfoglalás első hullámát jelentették. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, a griffes-indás nép temetőit pedig jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és ezek elterjedése pontosan fedi a 11. századi magyar nyelvhatárt. Ennek alapján arra gyanakodhatunk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket és hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek székelyek néven eléjük, és csatlakoznak hozzájuk.
Ezzel ellentétben a türk eredetet hangoztatják Györffy György, Kristó Gyula, Makkai László és Fodor István. Utóbbi régész-történész 1992-ben azon meggyőződésének adott hangot, hogy a székelység magva a volgai bolgárok egyik törzséből szakadt ki. Feltehetően már a honfoglalás idején magyar nyelvűek voltak, de egészen biztosan ezt a nyelvet beszélték, amikor Erdély földjére léptek. Határőri szervezetük elősegítette ősi csoporttudatuk megőrződését, amely a kunokhoz és jászokhoz hasonlóan meggyökeresedett a később hozzájuk csatlakozott vagy közéjük sorolt egyéb magyar népcsoportoknál is.
A magyar eredet hívei Benkő Lóránd, Bóna István és Benkő Elek. Benkő Lóránd nyelvész szerint nyelvjárási alapon tisztán megállapíthatóan a magyarság különböző rétegeiből megszervezett határőr csoportok voltak a székelyek, míg Benkő Elek régész nézete értelmében régészeti módszerekkel a székelység idegen etnikai eredete akkor volna igazolható, ha az Árpád-kori székelyek anyagi kultúrája, viselete, temetkezése eltérne a korabeli magyar, nem utolsósorban az erdélyi magyar leletektől, amiként például a középkori kunok és jászok esetében ez kiderült. A magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések azonban az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le, a feltárt leletek nem különböznek a történeti Magyarország más pontján kiásott tárgyaktól.
Székely autonómia
Előadása utolsó részében Hermann Gusztáv Mihály arról beszélt, hogy a székelyek letelepedése többlépcsős folyamat volt, végül pedig az egyesítések után öt szék alakult ki: Udvarhely főszék, Marosszék, Csíkszék, Háromszék és Aranyosszék. A székely szék vezető szerve a közgyűlés volt, választott tisztségviselők voltak a kapitány, a székbíró és az esküdtek, akiket a királyi hatalom olyan ellenőrző hivatalnokai kontrolláltak, mint a székely ispán és a királybíró. Ugyanakkor a székely önkormányzat (autonómia) három alappillére volt a közigazgatási autonómia, a társadalmi kiváltságok és az adómentesség, ezeket azonban előbb az erdélyi fejedelmek, majd a Habsburg-uralkodók elkezdtek nyesegetni, míg végül az 1848. október 17-i agyagfalvi nyilatkozattal a székelység formálisan is betagozódott a polgári magyar nemzet kötelékébe.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Kettős évfordulóra készül a Marosvásárhelyi Rádió
Vasárnap kettős születésnapot ünnepel a Marosvásárhelyi Rádió: fennállásának 56. évét, valamint az egész napos magyar nyelvű adás első évfordulóját. A rádió munkatársai játékokkal, nyereményekkel és meglepetésekkel készültek ez alkalomból, ugyanakkor a rendhagyó műsor mellett a szülinapi ajándékot is az ünnepelt adja: március 2-ától elindul a rádió mobiltelefonos applikációja. Továbbá a közeljövő tervei között szerepel a lefedettség minőségének javítása, és a rádió online arculatának ráncfelvarrása. Interjú Szász Attilával, a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adásának főszerkesztőjével.
– Március 2-án 56 éves lesz a Marosvásárhelyi Rádió, illetve egy éves az egész napos magyar nyelvű adás. Mivel készülnek az alkalomra?
– Tavaly ilyenkor vált egész napossá a rádió magyar nyelvű adása, így értelemszerűen inkább a kerek, egyéves évforduló lesz a hangsúlyosabb, mint az 56-ik. Vasárnapra főleg az elmúlt egy év adásaiból összeállított válogatással készülünk. Emellett persze egész héten nyereményekkel tarkított játékokat szerveztünk a hallgatók számára. Mivel a rádió pártfogolja a kulturális életet és főleg a színházat, valamint kiemelt médiapartnere ezen eseményeknek, a székelyföldi teátrumok március 2-a körül játszott előadásai alatt a rádiót is felköszöntik.
– Egy éve működik már az egész napos magyar nyelvű adás. Milyenek a hallgatók visszajelzései? – Ez elmúlt egy év visszajelzései egyértelműen pozitívak. Már régóta várták székelyföldi hallgatóink, hogy bővüljön az adásidő. Megszereztük a reggeli és az esti idősávot is, amely meghatározó időintervallum a rádiózás szempontjából. Ennek eredményeként jelentősen megnőtt nemcsak a hallgatottsága a rádiónak, hanem a befolyása is. Akik eddig hűségesen hallgattak minket napi 7 órát, azok most naponta 10-12 órát töltenek a rádió mellett. Nyilván leginkább vidéken élő, nyugdíjas személyekről beszélünk, de a visszajelzések szerint az új idősávokkal sikerült megszólítani az aktívabb, fiatalabb réteget is.
– Induláskor személyzethiányból fakadó nehézségek léptek fel. Azóta sikerült-e a csapatot elégséges számúra bővíteni?
– Ugyanakkora létszámú csapattal dolgozunk, mint pár évvel ezelőtt, és a hozzávetőlegesen – bedolgozókkal együtt – harmincfős munkaközösség programja nagyon feszes, mivel sajnos a költségvetés terén nagy előrelépések nem történtek. Úgy vélem, hogy mindezek ellenére a viszonylag stabil szerkesztőségünk tartja a szintet. Ez természetesen megfeszített munkát jelent, ami időnként a minőség rovására is mehet, de igyekszünk nem túl nagy kompromisszumokat kötni.
– Célközönség-korrekció történt-e az elmúlt egy évben?
– Az idősávbeli terjeszkedésünk következményeként sikerült megszólítanunk a fiatalabb korosztályt is. Ugyanakkor a hallgatók átlagéletkorát is csökkentettük olyan műsorok által, amelyek leginkább a fiatal generációhoz szólnak. Ilyen a hétvégi Trendetlenség, ahol divatról beszélünk főleg hölgyeknek, de a Top 30 és a Kotta projekt zenei műsorok is rádió mellé szögezhetik a fiatalokat.
– Történt-e zenei újrapozicionálás az egész napos magyar nyelvű sugárzás végett?
– Természetesen, hisz ha fiatalabb hallgatókat akarunk bevonni a rádióhallgatók körébe, akkor a hangzásvilágot is upgrade-elni kell, de nyilván nem szeretnénk ezzel a modernizálással az eddigi stabil hallgatóink elveszítését kockáztatni. Továbbra is próbálunk olyan egyensúlyt fenntartani, amely megőrzi a konstans hallgatókat, viszont fokozatosan egyre több új rádiófogyasztónak kerülünk be a napi programjába.
– Milyen a vásárhelyi közszolgálati rádió pozíciója a kereskedelmi adókhoz képest? Sikerül-e a hallgatóságot megtartani, növelni számukat?
– Leszögezném, hogy nem tekintjük versenytársnak a kereskedelmi adókat, hisz mi nem vagyunk piacfüggők, elsősorban nem reklámokból tartjuk fent magunkat, hanem a mindenki által fizetett tévé- és rádióilletékből. Éppen emiatt kötelességünk mindenkihez szólni. A másik szempont, amiért nem lenne korrekt bármiféle versenyhelyzetről beszélni, hogy nagyon nagy teljesítményű adókkal működünk, és monopolhelyzetben vagyunk. A kereskedelmi adók nagy része urbánus közegben szorult meg, nem terjednek túl a városhatáron, peremvidékeken, a vidék pedig általuk szinte teljesen lefedetlen. Nagyon sok olyan régió van Erdélyben, ahol még mi sem szólunk, ám még annál is több, ahol csak a Marosvásárhelyi Rádió szól. A hallgatóság tekintetében magasan vezetjük a piacot: Erdély leghallgatottabb magyar nyelvű rádiója vagyunk. Kihangsúlyoznám, hogy ez nem kizárólag a rádió tartalmának érdeme, de bízom benne, hogy ez is nagymértékben hozzájárul. Tagadhatatlan, hogy regionális rádióadóként nagy a helyzetelőnyünk, teljes Székelyföldet és Brassó megyét is lefedjük, ugyanakkor a frekvenciák nem állnak meg a megyehatárnál, így Kolozs, Szeben és Fehér megyében is hallgatnak minket.
– Amióta ön áll a rádiót élén, az adásoknak Facebook-profilja is van, azaz a rádió a közösségi felületeken is reklámozza magát. Közelebb hozzák-e ezek a fiatalabb generációt?
– Tény, hogy a Facebook nagy segítség a népszerűsítésben. A rádió hivatalos oldalán több mint hatezer barátunk van, de minden műsornak van saját Facebook-oldala, amit a hallgatók kedvelnek és követnek. A közeljövőben külön hangsúlyt fordítunk az online jelenlétre, hisz érzékelhetően a média világa ebbe az irányba tart, és mi sem nem szeretnénk lemaradni.
– Milyen lehet a közszolgálati médiumok sorsa a digitális korban?
– Úgy vélem, hogy a közszolgálati médiumoknak a szerepe nem kellene változzon, függetlenül attól, hogy online, avagy bármilyen hagyományos formában jelenik az meg. A különbséget elsősorban a tartalomnak és a stílusnak kell meghatároznia, és mivel adófizetők pénzéből működik, a legfontosabb feladata az, hogy igyekezzen minden rádióhallgató elvárásának megfelelni. Ez nagyon nehéz feladat, mert a rádió, amely egyszerre próbál mindenkinek tartalmat nyújtani, azt is kockáztatja, hogy nem szól senkihez. A közszolgálatiság sikerének nyitja a műsorpolitikában és a műsorrácsban rejlik. Akképp ajánlott azt összeállítani, hogy az egyes tartalmak kiegészítsék és ne kioltsák egymást. Ez pedig komoly odafigyelést követel, továbbá a hallgatói visszajelzések számbavételét és a konstruktív kritikával szembeni nyitottságot igényli.
– Melyek a rádió jövőbeni tervei? – Első lépésként épp a születésnapon indul el a rádió mobiltelefonos applikációja, amellyel elsősorban az okostelefont használó fiatalokat célozzuk meg. Emellett a rádió online jelenléte is fog modernizálódni, és bár az elmúlt egy évben e téren nem történt gyökeres változás, a közeljövőben teljesen új honlap várja majd az érdeklődőket. Ugyanakkor a rádiólefedettség és annak minősége több helyen is hagy kívánnivalót maga után, ezt szeretnénk második lépésként korrigálni: cél a minél nagyobb ultrarövid hullámú lefedettség megszerzése. Emellett pedig éjszaka is saját tartalmat szeretnénk sugározni, állandó célkitűzésünk pedig a minőség folyamatos javítása.
Pál Piroska
Központ
Erdély.ma,

Frigyre lépni a szülőfölddel – Háromszéki honfoglalás
Mi, erdélyi, különösen a székelyföldi magyarok 1990 után a találkozók évtizedeit éljük, nemrég szóltam arról, hogy ötévenként vagy évenként találkoznak az érettségi vizsgák izgalmait, a felnőtté válás kihívásait együtt átélők, találkoznak a főiskolák és egyetemek végzősei, van, amikor összejönnek az egy évjárathoz tartozó falubéliek, s tulajdonképpen a térségünket nyáron át behálózó falunapok is ezekre a találkozókra épülnek, ebből nőttek ki, ezekből halmozódtak össze.
Két évvel ezelőtt egy, a kalandok elől sem kitérő, sőt ezeket gyakran kiprovokáló háromszéki vezető ember, dr. Demeter János megyei tanácselnök valahol a mondákkal beültetett Maksa és Eresztevény, a Besenyői tó fölötti Óriáspince-tetőn járt, s amint ezt több alkalommal is elmesélte és nyilatkozatokba foglalta, megtetszett vala neki erről a szakrális hegyről a pazar kilátás, és megfogalmazódott benne az ötlet, hogy valamiképp alkalmat kellene teremteni arra, hogy az itt élőkkel és az innen messzi földre származottakkal megosztathassa azt a látványélményt, amelyet az Óriáspince-tető a véle szövetségre lépő és a vállára kényelmes sétával felhágó kíváncsiaknak nyújt.
A népmesék és mondák stiláris elemei a maguk természetességével épülnek be jegyzetembe. Maga a Pincetető is népmesei elem, pince szavunk a mélységek, a kút, a meder irányába mozdítják el az értelmezést és fantáziát, a pince szóval társított fogalom a magasságok felé emeli a látványt, a látomást. Észrevették ezt már évezredekkel ezelőtt is a Háromszéken élők, másképp nem erre a kenyér formájú hegyre hordták volna össze kunhalmaikat, amelyek közül egy, talán mutatóban, megmaradt.
Tudtak erről a csodás kilátóról honfoglaló és hazát teremtő székely-magyar eleink is, akik mondákkal és mesékkel beültették ezt a hegyet, megrakták az Óriáspincét mindenféle kinccsel, s rálelt ennek a kenyér alakú hegynek a titokzatos varázsára Jókai Mór és Orbán Balázs is, aki közül az előbbi már egyféle székely mitológiát is teremtve ide helyezte a Bálványosvár című regényének színhelyét, a székely rabonbánok nemzetgyűlését, amelyen azt kellett eldönteni, hogy a kunok harcias nemzetségét beengedjék-e erre a földre, vagy harcba szálljanak vélük?
Jókainak nem volt érzelmileg sem idegen ez a cipóalakú hegy, ennek a válláról, vagy a homlokáról be lehet látni Szentivánlaborfalvára, Laborfalvi Róza Benke névre hallgató családjának származás szerinti falujába. Olyan közel van ide ez alsó-háromszéki falu, hogy az az érzése a hegy hátára felsétáló gavallérnak, hogy innen a csokor virágot be lehetne dobni a hegy lábától egy kicsit arrébb egymásba fogózkodó falvakba.
Orbán Balázs, a legnagyobb székely nemcsak megcsodálta, hanem meg is örökítette ezt a hegytetőt, mondáit szorgosan összegyűjtötte és monumentális művének díszítésére, a mindenkori magyarok épülésére használta fel.
Nincs szándékomban a nagy megfigyelők sorába beállni, de Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla egyik háromszéki lírai fotóalbumának, a Felső-Háromszéknek előszavazása közben sejlett föl bennem, hogy Petőfi utolsó, Szendrey Júliához címzett levelét, amelyben Háromszék szépséges voltáról ír az a tájélmény is ihlethette, amely a medence laposára benyúló hegyek hátáról-homlokáról látható, s amely a Kárpát-kanyar koszorú hegyeivel kerített medencét, kisebb léptékben ugyan, de a Kárpát által körbeölelt lapály egészéhez teszi hasonlatossá. Háromszék medencealjának, ennek a síkságnak, rónának a pereme, a karéja kőből van rakva, akárcsak a Magyar Alföldé. Amit a Kézdiszentlélek feletti Perkőról látható panorámáról mondtam, azt a látványt most áttelepíthetem a Pincetetőre, ahonnan ez a Két Nemere és a Nagysándor csúcs felől alányúló hegy, a Perkő is látszik, de ha az Óriáspince-tetőről átnézek a Zágon és Papolc közti Láhó homlokára, ugyanez a látvány fogad: Háromszék a Kárpát-medence, a miniatürizált történelmi Magyarország kicsinyített mása.
És ha mostani látomásainkat visszavetítjük régmúlt időkbe, amelyekről Jókai, Orbán Balázs és annyian mások írtak, akkor elképzelhetjük azt, amit augusztus 20-ra virradó éjszaka a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának záró mozzanataként látni is fogunk. Láng- és füstjelzéssel, lármafa-híradással innen a Pincetetőről hírt adhatnak egymásnak a háromszéki emberek. Fényjelzés küldhető a tetőről a Bodoki hegyre, amely a Nagymurgó és a Nagycsomád déli homlokáról visszaverődik az Olt völgyébe, fénycsóva világít át majd a Baróti hegységre, amelyről Erdővidék falvai láthatják majd a lángot és értelmezhetik az üzenetet.
És a falvak, városok mindenikéből égő gyertyaként lármafa tüzek fénye villan vissza majd a Pincetetőre. Háromszék egészét bevilágító lármafás jelzés lesz ez.
Az augusztus 20-án meggyújtott lármafák nem ellenség érkezését üzenik, hanem a nagyvilágba szétszóródott magyarok hazaérkezését köszöntik, akik erre a háromnapos rendezvénysorozatra jönnek, s előbb az igazi vagy a választott szülőfalu, a város rendezvénykínálataiból részesülnek, és maguk is alkotói lesznek ezeknek. Mert az első nap, augusztus 17 Háromszék falvainak a napja. Egy nagy falutalálkozó-sorozat, amely átfogja az egész megyét, s amelyen helyet kapnak a Háromszéken vendégeskedő testvértelepülések is. Az én szülőhelyemen például szobrot avatunk a kommunizmus éveiben koncepciós perben kétszer is elítélt felsőcsernátoni Rákossy Árpád jogászdoktornak, Alsócsernátonban millenniumi zászlóavatásra és a két Csernátonban egész napot betöltő rendezvény kavalkádra kerül sor. A második nap, augusztus 18-án nagyobb tájegységek, nagyjából a régi székely székek központjának találkozóit és rendezvényeit ejtik meg Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Kovászna és Barót központtal.
S a harmadik nap, augusztus 19-én következik a Háromszék hegy-mellkasához ölelt nagyrendezvény az Óriáspince-tetőn.
Ahhoz hasonlatos ez, mint ami aratás, betakarítás alkalmával történik: előbb kévét kötnek a búzából, mereklyét raknak a sarjúból, majd felkalangyázzák a gabonát, buglyába rakják a szénafüvet, sarjút, s aztán asztagba, kazalba rakják a termést. A Háromszéki Magyarok Világtalálkozója a szervezőkkel és a résztvevőkkel egyeztetett szándékok szerint a szülőföldhöz tartozás érzésének erősítése, szétszóratásunk nem kívánatos következményeinek mérséklésére lesz alkalmas, a családi és baráti találkozások, a szakmai, kulturális, ifjúsági, női és mindenféle civilszervezet és szövetség, hitbéli gyülekezetek találkozólánca lesz ez, s annak a Bod Péter alkotta életelvnek a jegyében öleli át Székelyföld déli térségét, amely így hangzik: „Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni nagy vétek”.
A mi hazánk, s a mi belső anyaországunk, autonómiánk alapja és záloga a Székelyföld. Nem csak a nagyvilágba szétszóródott háromszéki kortársainkat szólítjuk haza, hanem a históriai idők feledésében ködlő eleink szellemét is ideidézzük. Ez alkalomra Háromszéki Olvasókönyv címmel antológia jelent meg.
A háromnapos rendezvényt követően, augusztus 20-án a hazalátogatók és vendéglátóik a másik háromszéki látóhegyen, a Kézdiszentlélek fölötti Perkőn a Szent István napi búcsún vehetnek részt.
Árpád fejedelem évében élünk, a háromszéki új honfoglalás is ennek a jegyében is zajlik.
2007. június 29.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma,

„Az RMDSZ-nek kormányzati szerepet kellene vállalnia!”
A magyarellenes szándékok visszaszorítására is nagyobb esélye van az RMDSZ-nek, ha kormányzati szerepet vállal – véli Markó Béla.
A volt szövetségi elnök az Erdély FM-nek azt mondta, az elmúlt időszak azt mutatja, hogy az RMDSZ ellenzékben nem tudott bizonyos magyarellenes szándékokat kivédeni, és emiatt egész Székelyföldön gondok voltak a szimbólumhasználattal, illetve újabban Erdély-szerte nehézségek jelentkeztek az anyanyelvű oktatási intézményekben is, mivel több helyen is osztályokat akartak megszüntetni.
Markó Béla hangsúlyozta, ha esély van arra, hogy ezeket a problémákat kezelni tudja az RMDSZ, illetve, hogy megvalósíthassa a programjában szereplő célkitűzéseket, akkor a politikai alakulatnak be kell lépnie a kormányba.
(Erdély Fm)
Nyugati Jelen (Arad),

Az államközi egyezményekkel javítható az erdélyi magyarság helyzete
Borboly Csaba szerint román-magyar államközi egyezményekkel lehetne javítani a romániai magyarság helyzetét, ha már a kisebbségi jogok törvény általi bővítése nem lehetséges.
A székelyföldi Hargita megye önkormányzatának az elnöke - aki a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) országos önkormányzati tanácsa elnöki tisztségét is betölti, és az RMDSZ elnökségének is tagja - egy blogbejegyzésben fejtette ki álláspontját, amelyet csütörtökön mind az Agerpres, mind a Mediafax hírügynökség idézett.
"Valójában egyetlen út maradt, amelyet követve igazán tartós és visszavonhatatlan eredményt lehet elérni, ez pedig a kormányközi megállapodások szintje, rendszere. Tudomásom szerint nemzetközi szerződések nem képezhetik sem bírósági, sem pedig alkotmánybírósági vizsgálat tárgyát" - fogalmazott blogbejegyzésében Borboly Csaba.
A politikus szerint azért van szükség az államközi egyezményekre, mert a kisebbségi jogok bővítésére irányuló törvényi kezdeményezések rendre elbuknak a román alkotmánybíróságon. Borboly Csaba az alkotmánymódosítási tervezetet említette példaként, amelyben a magyarság számára fontos valamennyi módosítási javaslatot alkotmányellenesnek minősített a taláros testület.
A tanácselnök a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem esetével példázza az államközi megegyezések szükségességét. "Fenntarthatatlan az az állapot, hogy felsőfokú képzésen részt vevő romániai magyar adófizetők gyerekei felének/harmadának oktatási költségeihez a román állam egy lej támogatást sem ad, és a magyar állam vállalja a száz százalékot. A szülők befizetik az adót, a gyerek tanítási költségeit pedig fizeti a magyarországi adófizető. Ez nem korrekt, sőt diszkrimináció" - állapította meg a politikus.
Borboly Csaba szerint az RMDSZ-nek élnie kell azzal a lehetőséggel, amelyet a román kormánykoalíció felbomlása teremtett.
http://www.borbolycsaba.ro/blog/kormanykozi-megallapodas-lehetne-a-megoldas/
MTI
Nyugati Jelen (Arad),

A kormányra lépés mellett érvelt Kelemen Hunor
Az RMDSZ kormányra lépése melletti érvek voltak túlsúlyban abban a beszámolóban, amelyet a szövetség kisparlamentje (Szövetségi Képviselők Tanácsa – SZKT) marosvásárhelyi ülésén Kelemen Hunor, a szövetség elnöke tartott szombaton.
Kelemen Hunor a kormányra lépéssel kapcsolatos tárgyalások lefolytatásához kért felhatalmazást az SZKT-tól. Megemlítette, a vasárnap délután lefolytatandó tárgyalásoknak akár az is az eredménye lehet, hogy az RMDSZ ellenzékben marad, az is, hogy parlamenti támogatást nyújt a kormánynak, de az is, hogy a szövetség vállalja a kormányzást.
Kelemen Hunor megjegyezte, mindhárom válasznak megvannak a kockázatai. „Elmaszatolt megoldásnak” vélte a kormány esetleges parlamenti támogatását, de azt is elmondta, nem mindenáron kell vállalni a kormányzást.
Az RMDSZ elnöke fontosnak tartotta az ország stabilitásának a biztosítását, olyan körülmények között, hogy „forrong körülöttünk a világ” – utalt az ukrajnai eseményekre. Azt is megemlítette, hogy az erdélyi magyarok biztonságérzete erősebb volt, amikor az RMDSZ kormányon volt. „Amióta nem vagyunk kormányon, őrültebbnél őrültebb tervezetek jelennek meg, amelyek visszafordítanák, amit eddig elértünk” – magyarázta az elnök.
Ne kelljen földrajzleckét tartani a Székelyföldről
Kelemen a majdani tárgyalópartnereinek is üzent, amikor elmondta, hogy az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériumának az emberi jogok romániai helyzetéről szóló értékelésében nemcsak az első és az utolsó oldalt kell elolvasni, hanem a 27-28. oldalt is, amelyeken a székely zászlóról, a közösségi jogokról, az oktatási kérdésekről és a moldvai csángókról is szó esik.
„Ez jelzés kell, hogy legyen a román politika számára is. Romániában a kisebbségi jogok kérdése nincsen teljes mértékben rendezve” – jelentette ki Kelemen Hunor. Hozzátette, bízik benne, hogy nem földrajz leckével kell kezdeniük a tárgyalásokat. „Remélem, nem kell megvitatnunk, hogy létezik-e Székelyföld, ha az már az amerikai külügyminisztériumból is látszik” – fogalmazott az RMDSZ elnöke. Mint mondta, elsősorban olyan kérdésekről akarnak tárgyalni, amelyek az erdélyi magyarság biztonságérzetét növelik, de a tárgyalási csomag részét képezik a gazdasági-szociális kérdések, és az infrastruktúrafejlesztés kérdései is.
Kelemen Hunor azt is kifejtette, hogy nem látja a lehetőségét a jelenlegi román alkotmány módosításának és a régiók kialakításának. Arra hivatkozott, hogy az alkotmánymódosító tervezetnek a magyar szempontból fontos kitételeit „hatásköreit túllépve” nyilvánította alkotmányelleneseknek az alkotmánybíróság. Kelemen ugyanakkor kijelentette, teljesen új alkotmányra van szüksége az országnak, de hozzátette, egyelőre nem látszik, hogy ezt mikor lehetne elfogadni.
EP-választás: az RMDSZ folytatja a tárgyalásokat az MPP-vel
Tovább folytatja az RMDSZ a tárgyalásokat a Magyar Polgári Párttal (MPP) az európai parlamenti (EP-) választásokon való közös indulásról és a hosszabb távú együttműködésről.
Az SZKT a szombati marosvásárhelyi ülésen jóváhagyta az RMDSZ jelöltjeinek a múlt szombaton kialakított sorrendjét. Felhatalmazta ugyanakkor Kelemen Hunor elnököt, hogy folytassa a tárgyalásokat az MPP vezetőségével, és megegyezés esetén egészítse ki az RMDSZ európai parlamenti jelöltlistáját.
Az MPP – az általa javasolt, nyilvánosságra került megállapodástervezet értelmében – a jelöltlista harmadik helyét kérte, amely abban az esetben lehet befutó, ha a magyarság számarányát jelentősen meghaladva vesz részt az EP-választásokon. Az MPP emellett azt is kérte, hogy az RMDSZ támogassa felvételét az Európai Néppártba (EPP) és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójába (FUEN).
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az SZKT-ülésen elmondott beszámolójában kitért arra, hogy az MPP néppárti tagságát nem támogathatják, ugyanis az EPP csak parlamenti pártokat fogad a soraiba. Reményét fejezte ki ugyanakkor, hogy március közepéig le tudják zárni a tárgyalásokat, és olyan megállapodást sikerül kötniük az MPP-vel, amelyik túlmutat az EP-választásokon.
Az RMDSZ elnöke kijelentette, el sem tudja képzelni, hogy a szövetség kiszoruljon az Európai Parlamentből. Úgy vélte, ha ez megtörténne, az az RMDSZ romániai érdekérvényesítő képességére is visszahatna.
MTI
Székelyhon.ro,