Zákonyi: átláthatónak kell lennie a választásnak
Székelyföldi körútjának részeként Székelyudvarhelyre látogatott Zákonyi Botond, Magyarország új bukaresti nagykövete. A diplomata elmondta: megbízása történelmi jelentőségű pillanattal függ össze, hisz az erdélyi magyarok először vehetnek részt a magyarországi választásokon. Zákonyi kiemelt feladatának tartja a szavazás átláthatóságának biztosítását, illetve a román fél megfelelő tájékoztatását.
Az október végén leköszönt Füzes Oszkár után Zákonyi Botond vette át Magyarország bukaresti nagykövetségének vezetését, a diplomata január 15-én adta át megbízólevelét Traian Băsescu államfőnek. Székelyföldi „udvariassági” körútjának utolsó állomása – Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Kézdivásárhely és Maroshévíz után – Székelyudvarhely volt szombaton, ahol a város elöljáróival találkozott. „Két megyeszékhelyen és a fontos székelyföldi városokba tettünk látogatást, tanácselnökökkel, polgármesterekkel, a magyar politikai élet képviselőivel, illetve amennyire időm engedte, az akadémiai és tudományos élet képviselőivel találkoztunk. Egyelőre ezek a találkozók nem tárgyalások, céljuk inkább a kapcsolatfelvétel, ismerkedés, illetve kérések és kívánságok kölcsönös megfogalmazása” – magyarázta Zákonyi a Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának vezetőségével folytatott beszélgetést követően.
A határon túli és az anyaországi magyarság számára 2014-et a magyar országgyűlési választások határozzák meg és ennek kiterjesztése a határon túli állampolgárokra. „Nagyon fontos az, hogy átlátható, a román hivatalosságok felé megnyugtatóan kommunikálható procedúra legyen a választás, illetve hogy annak demokratikus voltához semmiféle kétség ne férhessen. Erről is beszéltünk a székelyföldi magyar politikusokkal, illetve a technikai részletekről, az állampolgárság igénylésének elősegítéséről, a regisztrációs folyamatban való részvételről és magának a szavazásnak a folyamatáról” – sorolta a nagykövet.
Bőven lesz alkalom demokratikus jogainkkal élni
A regisztrációs folyamat apropóján hozzátette: a határon túli magyarság részvétele a tavaszi választásokon nem mennyiségi, inkább minőségi megközelítést igényel. „Ez egy különös helyzet a romániai magyar állampolgárok számára, hisz idén háromszor is szavazhatnak, a magyarországi, az Európai Parlamenti és az elnökválasztáson is. Ez demokratikus jogaik és lehetőségeik elég jelentős kiterjesztésének bizonyítéka, ami szerintem jó dolog. Én például szeretek szavazni, és arra biztatom az erdélyi magyarokat is, hogy éljenek a lehetőséggel, hogy a közeljövőt és a közéletet befolyásolni tudják” – hangsúlyozta, hozzáfűzve: a politikától való elfordulás nemcsak a romániai magyar nemzeti közösségre jellemző, hanem egész Kelet-Közép-Európában érezhető. Zákonyi folytatásként elmondta: megbízatásának első tapasztalata, hogy jelentős változáson ment át a román társadalom és a román közbeszéd az elmúlt tíz évben, ezen „modernizálódással” a román politikai elitnek is lépést kellene tartania.
Fókuszban a határ menti magyarok
Az elkövetkező időszak terveivel kapcsolatosan a nagykövet megosztotta, a székelyföldi körút után a határ menti megyék meglátogatása szerepel a prioritási lista élén. „Az Európai Unió most elkezdődött következő költségvetési ciklusában nagy kérdés, hogy a határ menti magyarok lakta településeknek mennyi fog jutni. Ez a két ország együttműködésének keretében zajlik, de itt a megyéknek lesz nagy szerepük a pályázatokat összeállító szakírók mellett. Emiatt és az ott élő magyar közösségek miatt a határ menti megyék meglátogatása is nagyon fontos. Ugyanakkor reméljük, hogy Magyarországnak egyéb területeken is komoly lehetőségei vannak, lesznek, ha kereskedelemre, szállításra gondolok, akkor Konstancát sem lehet kihagyni, de ugyanígy fontos egyebek mellett a Bánság, Temesvár és Moldva. Ez egy soha véget nem érő kör, ahol az egyensúlyra is kell figyelni. Attól függetlenül, hogy az ember Székelyföldön érzi jól magát, dolgozni kell az ország többi részén is” – árulta el.
A MÜTF mint a Sapientia-rendszer része
A találkozás részeként Geréb László, a MÜTF gazdasági igazgatója, valamint Ilyés Ferenc tanulmányi és marketingigazgató az intézmény múltjáról és jelenéről, illetve a tervekről számolt be. „A munkaerőpiaci igényeknek megfelelően dolgozunk, most egy újabb képzést próbálunk indítani. Továbbá folyik az iskolának a Sapientia-rendszerbe való integrációja, elmondtuk ennek előnyeit és hátrányait is, reméljük, hogy az előnyök kihasználásában és a hátrányok elkerülésében támogatásra számíthatunk a nagykövetség részéről” – summázta a beszélgetést Geréb.
A találkozón részt vett Orbán Balázs, a Magyar Polgári Párt udvarhelyi önkormányzati képviselője is, aki a frakció tevékenysége mellett a pártnak a választásokra való regisztrációban nyújtott tanácsadási tevékenységéről is beszámolt.
A felsőfokú oktatást bővítenék
Zákonyi Botond szombaton Bunta Levente polgármesterrel is találkozott, mint a polgármesteri hivatal sajtóosztályának közleményéből kiderült: a városvezető gazdasági és kulturális városbemutatóját követően szó esett az együttműködési lehetőségekről az anyaországgal, európai uniós projektekről, a kettős állampolgárság és az autonómia kérdéséről, a helyi gazdaság fejlesztéséről, valamint a felsőfokú, egyetemi szintű oktatás bővítéséről Székelyudvarhelyen.
Kovács Eszter |
Székelyhon.ro,

Izsák: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!
A Székely Szabadság Napjának idei előkészítése során több olyan javaslat is érkezett, hogy azt ne március tizedikén szervezzük meg az idén, hanem egy másik napon. A javaslattevők egy része azt szerette volna elérni, hogy március tizenötödikével vonjuk össze, ezzel fáradságot, szervezési munkát takarítanánk meg, és „egységesen” léphetnénk fel. Mások előbbre hoznák, március kilencedikére, mert vasárnap várhatóan nagyobb lenne a részvétel.
Minden javaslattal szemben, amelyek jó szándékát nem vonjuk kétségbe, le kell szögeznünk: a Székely Szabadság Napja egy nép múltjához kötődik, amelynek minden tagjától elvárható, hogy ünnepeit azzal a méltósággal becsülje, mint a saját államaikban élő szerencsésebb népek az állami ünnepeket. Nem fogja soha elköltöztetni Franciaország július tizennegyedikét, vagy az Amerikai Egyesült Államok július negyedikét, de egyetlen ország, egyetlen nép sem a nemzeti ünnepét! Mert ez az ünnep és az emlékezés méltóságával, a közösség méltóságával összeegyeztethetetlen! És mi – Zrínyivel szólva – egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók! Az autonómia azzal kezdődik, hogy az érintett közösség tagjait nem az alkalmazkodás változékonysága, hanem a saját méltóságának tudata, annak szilárdsága és állandósága vezeti.
Figyelemre méltó, hogy hosszú évek során, amíg pár százan gyűltünk össze március tizedikén, a Postaréten, addig nem is fogalmazódott meg ilyen kérés. Amikor tavaly kiderült, hogy van rá közösségi igény, most sokan szeretnék költöztetni, vagy éppen eltörölni, hiszen az összevonás március tizenötödikével, lényegében a Székely Szabadság Napjának eltörlését jelentené.
A Székely Nemzeti Tanács 2013. június 23-án tartott gyűlése egyhangúan elfogadott határozatban mondta ki:
– Március tizedikét, a Székely Vértanúk kivégzésének napját a Székely Szabadság Napjává nyilvánítja. – Felkéri Marosvásárhely Székely Tanácsát és Marosszék Székely Tanácsát, hogy minden évben ezen a napon szervezzenek egész Székelyföldre kiterjedő megemlékezést a Székely Vártanúk emlékművénél, mely alkalommal az egybegyűltek tiszteleghetnek a vértanúk emléke előtt, de ugyanakkor hitet tehetnek a székelység szabadságszeretetéről, Székelyföld autonómiája, a székely szabadság melletti elkötelezettségükről is.
Ezt a határozatot végre fogjuk hajtani. A rendezvény előzetes bejelentése megtörtént, a szervezés elkezdődött. Ismételten arra kérünk minden székely embert, az erdélyi magyarokat, történelmi egyházainkat, pártokat és civilszervezeteket: tegyenek meg mindent, hogy legalább százezeren legyünk március tizedikén, hétfőn, 17,00 órakor a Marosvásárhelyi Postaréten. Tegyünk közös erőfeszítést, hogy a Székely Szabadság Napjának üzenete visszhangot keltsen a magyarság egyetemes ünnepének, március 15-ének minden helyi megemlékezésén a székelyek körében és szerte a nagyvilágban.
Marosvásárhely, 2014. január 20.
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma,

A magyar himnuszról és a jövőről
1989-től a Magyar Kultúra Napjává nyilvánították január 22-ét, annak tiszteletére, hogy Kölcsey Ferenc – 1823-ban – ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában már hétfőn megünnepelték a Himnusz születésnapját.
Az eseményen a Himnusz eléneklése után elhangzott: a Magyar Kultúra Napja egy kiváló alkalom, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk kultúránknak, nemzeti öntudatunk erősítésének és hagyományainknak. „A rendhagyó kulturális örökségünk továbbadásában hivatástudattal részt vállaló pedagógusoknak fölbecsülhetetlen szerepük van, hiszen ők mutatják az értékes követendő mintát kulturális értékeink megbecsülésében és tanulságainak érvényesítésében” – véli Burus Siklódi Botond, a pedagógusok házának vezetője.
Hídverés a külhoni és anyaországi magyarok között
Zsigmond Barna Pál főkonzul megjegyezte, nemcsak a Himnusz kezdődik az „Isten, áldd meg a magyart!” imádkozással, hanem ugyanez az új magyar alkotmány kezdősora is. „Ez az egyetlen olyan alkotmány Európában, amely Istenhez való fohásszal indul. Alaptörvényünk azonban a múlt öröksége mellett a jövő felelősségére is utal” – hangsúlyozta a főkonzul, és idézett az alkotmányból: „Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.” Ezek a sorok szerinte a jelképes nemzetegyesítést szorgalmazzák, amely irányban az utóbbi három évben már meg is történtek az első lépések. „Az anyaországi és a külhoni magyarok közti hídverés első pillére a honosítás volt, amely Székelyföldön és Erdélyben százezreket csatolt be közjogi értelemben is a nemzet vérkeringésébe” – hangsúlyozta Zsigmond Barna. Hozzátette, ahhoz, hogy e híd tovább épüljön, szükséges a következő pilléreket is felépíteni, nevezetesen a magyarországi választási névjegyzékbe történő regisztráció, hisz szerinte „ezáltal lehet akaratunkat kinyilvánítani az összmagyar sorskérdésekben való tevékeny részvételre”.
Gálaműsorral is ünnepeltek
A beszédeket követően ünnepi gálaműsort láthattak a jelenlevők, közreműködtek a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium, a Nagy István Művészeti Szakközépiskola, a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Iskolaközpont diákjai, illetve a csíkszentmártoni Labdarózsa Gyermektánccsoport tagjai és a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium Mágamaszk Színjátszó Csoportja. A székely-magyar kultúra megőrzése érdekében létrehozott Székely Könyvtár sorozatot Lövétei Lázár László, József Attila-díjas író, szerkesztő ismertette. Végül Dáné Szilárd magyar nyelv és irodalom szakos tanfelügyelő, illetve Boldizsár Ágoston, a Márton Áron Gimnázium magyar szakos tanára irányításával a jelenlévők arról tárgyaltak, hogy mi a szerepe a magyar irodalomnak, a diákszínjátszásnak, a klasszikus és népi zenének a kultúra népszerűsítésében, valamint a hagyomány és az identitástudat megőrzésében.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,

Statisztika: Hargita megyében a legalacsonyabb az átlagkereset
Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint Hargita megyében a legalacsonyabb az átlagkereset Romániában.
A Hargita megyei Statisztikai Hivatal illetékese által az MTI rendelkezésére bocsátott összehasonlító adatok a 2013 október végi állapotot tükrözik. Míg országos szinten Romániában 2232 lej volt a bruttó átlagkereset, és 1615 lej a nettó átlagkereset, a Hargita megyei adatok ennél lényegesen alacsonyabbak. A székelyföldi megyében a nettó átlagkereset csak 1097 lejt tett ki.
A másik két székelyföldi megye a középmezőnyben helyezkedik el a keresetek rangsorában. Maros megyében 1352 lej, Kovászna megyében pedig 1257 lej az átlagos nettókereset. Érdekes különbség, hogy míg Hargita megyében a mező- és erdőgazdálkodási szektorban jegyezték a magasabb jövedelmeket, és az ipari illetve a szolgáltatási szektorban az alacsonyabbakat, Kovászna és Maros megyében éppen a mező- és erdőgazdálkodási szektorban voltak a legalacsonyabbak a jövedelmek.
A keresetek rangsorában a jelentős magyar lakosságot is számláló partiumi megyék is a középmezőnybe esnek. Bihar megyét - ahol mindössze 1194 lej a nettó átlagkereset - Maros és Kovászna megye is megelőzi. Meglepő adat az is, hogy Szilágyban magasabb az átlagkereset (1351 lej), mint Szatmár megyében (1271 lej). A nettó jövedelmek rangsorában Bukarest vezet 2224 lejes átlaggal. Tőle jócskán leszakadva következik a fővárost körülvevő Ilfov megye 1875 lejjel, majd a rangsorban Kolozs (1769 lej), Szeben (1746 lej) és Temes megye (1614 lej) következik.
A közelmúltban Klárik László, az RMDSZ Kovászna megyei szenátora figyelmeztetett a statisztikai adatok megtévesztő voltára. A politikus szerint nem lehet a Székelyföldi szegénységre következtetni az itteni alacsony jövedelmekről szóló statisztikák alapján. Hozzátette: Kovászna, Hargita és Maros megye hangsúlyozottan vidéki jellegű, a kis mezőgazdasági farmok jelentős része pedig nem jelenik meg a makrogazdasági mutatókban. A politikus szerint a kereseti statisztikák a nagyobb mértékben urbanizált megyéknek kedveznek.
maszol/MTI,

Székely Nemzeti Tanács: az EB félreértelmezte a polgári kez
Az Európai Bizottság (EB) félreértelmezte „és a kisebbségvédelmi kaptafára próbálja felhúzni” a Székely Nemzeti Tanácsnak (SZNT) a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezését – jelentette ki Izsák Balázs, az SZNT elnöke hétfői sajtóértekezletén.
Izsák Balázs beszámolt arról, hogy az EB részletes, 81 pontba szedett választ küldött az EU luxemburgi székhelyű bíróságának arról, miért utasította el az SZNT polgári kezdeményezésének bejegyzését. Az SZNT azt kérte a bíróságtól, helyezze hatályon kívül az Európai Bizottság elutasító határozatát, és kötelezze a bizottságot a polgári kezdeményezés bejegyzésére.
Az SZNT elnöke szerint az EB-nek csak olyan kezdeményezések bejegyzését lenne joga megtagadni, amelyek „nyilvánvalóan” nem tartoznak uniós hatáskörbe, de éppen a terjedelmes indoklás bizonyítja: távolról sem egyértelmű, hogy az SZNT kezdeményezése nem illeszthető az uniós jogba.
Izsák Balázs rámutatott: az SZNT által kidolgozott tervezet nem a kisebbségvédelem, hanem a kohéziós politika témakörében javasolt uniós jogalkotást. Szerinte ebben a szakaszban az Európai Bizottságnak nem kellett volna bonyolult jogértelmezési vitába bocsátkoznia a kezdeményezőkkel, hanem szabad utat kellett volna adnia arra, hogy összegyűjtsék a több mint egymillió támogató aláírást az unió legalább hét tagországából. Az SZNT elnöke hozzátette: február végéig kell megküldenie válaszát az EB ellenkeresetére, majd az EU bírósága dönt arról, hogy megkezdődhet-e az aláírásgyűjtés.
A polgári kezdeményezés intézményét a Lisszaboni Szerződés vezette be az EU-ban. Lényege, hogy megfelelő számú aláírás összegyűjtésével a lakosság is kezdeményezheti uniós jogszabályok módosítását vagy újak megalkotását.
A Székely Nemzeti Tanács és partnerei azt kezdeményezték, hogy az EU kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól. A kezdeményezés elfogadása a székelyföldi autonómiatörekvéseket erősítette volna.
MTI
Erdély.ma,

Partiumi autonómia: „még nem késő lépni”
Elsőként vetette fel tudományos alapossággal a Partiumi Fejlesztési Régió létjogosultságát és az érmelléki/partiumi magyarság autonómiájának a lehetőségét Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, a Debreceni Egyetem Földrajzi Intézetének kutatója, aki jelen pillanatban a Partiumi Autonómia Tanács alelnöki tisztségét tölti be. Az önrendelkezésről, annak esélyeiről beszélgettünk.
– Már tavaly több ízben is szóba került a partiumi autonómia. Ennek népszerűsítésére és előkészítésére a nyáron megalakult a Partiumi Autonómia Tanács is, Tőkés László pedig a napokban hirdette meg 2014-et a partiumi autonómia évének. Hogyan képzelik el ezt az autonómiát a gyakorlatban?
– Az elmúlt években a Partiumi Autonómia Kezdeményező Bizottság, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vagy éppen az Erdélyi Magyar Néppárt által meghirdetett programokban felvázoltuk az elképzeléseinket. Akár a partiumi önrendelkezésről, a romániai régiósításról, akár a föderális Romániáról beszéltünk, lényegében ugyanannak a koncepciónak az egymásra épülő szintjeiről volt szó.
A jövő Romániáját föderális államként képzeljük el, s ez már magában hordozza az alkotó részek autonómiáját, ezek pedig a valós identitással bíró történelmi alapokon megszervezett, de modern NUTS2-es szintnek (Statisztikai Célú Területi Egységek Nómenklatúrájának második szintje) megfelelő közigazgatási régiók lennének. Ezek sorában úgy gondoljuk, hogy mindenképpen létjogosultsága lenne a partiumi régiónak is. Az egyes régiók az aszimmetrikus regionalizmus elve alapján a saját igényük szerinti eltérő hatáskörökkel bírnának.
– A térség önrendelkezését célzó törekvések nem új keletűek, 2008-ban ön alapította Érmihályfalván a Partiumi Autonómia Kezdeményező Bizottságot is. Milyen megfontolásból?
– Ez a szülőföldem. 2000-től foglalkozom a Partium területének kutatásával, elsősorban a regionális, a demográfiai és a közigazgatási vonatkozások tekintetében. Maga a témaválasztás is abban a meggyőződésben gyökerezett, hogy az ország jelenleg is létező fejlesztési régiói egy elhibázott döntés eredményei, és ezzel a döntéssel kijelölték számunkra a semmibe vezető utat. Kétségtelen, hogy az ország regionális politikáját új alapokra kell helyezni. Kutatói munkásságon kezdetétől nyilvánvaló volt számomra, hogy elvesztegetett idő lenne a hatályos felosztás szerinti „műrégiót” kutatni, és nem is ismerek senkit, aki magát északnyugati régióbeliként határozná meg.
Első perctől kezdve a Partiumi-régió kérdésköre és ennek a tudományos alaposságú meghatározása foglalkoztatott. A munka előrehaladtával pedig egyre inkább az járt a fejemben, hogy vajon a térségben élőkben és különösen a partiumi megyék vezetőiben miért nem merült fel a regionalizmus igénye. Úgy éreztem, hogy még nem késő lépni.
– Az ötlet népszerűsítése már elkezdődött, de milyen volt a fogadtatása és milyen most a támogatottsága?
– Ez egy kicsit felemás dolog. A dolog természeténél fogva a regionalizmus és az önrendelkezés a helyi elképzelések, adottságok, közösségek előtérbe helyezését jelenti. Lehet-e ennek negatív a fogadtatása? Ugyanakkor megvannak a „fékek” is, főleg a fejekben. A Partium irigylésre méltó geostratégiai és régióképződési adottságokkal bír, de a történelmi alapú regionális „tudata” még mindig gyenge. Az önrendelkezésnek itt szintén nem voltak történelmi előzményei. Szintén fékező hatású a bietnikus közeg, a közös regionális tudat és összetartozás-érzés hiánya. Ezek legyőzése a következő idők fő feladatát képezi.
– A PAT júliusi alakuló ülésén kidolgoztak egy ütemtervet az első félévre, abban többek között a Partium határainak meghatározása, továbbá a régió jelképeinek kidolgozására vonatkozó pályázati kiírás megszervezése szerepelt. Ezeket sikerült megvalósítani?
– Elkészült az éves ütemtervjavaslatunk. A következő PAT-ülést követően tájékoztatjuk a sajtót is ezekről a kérdésekről.
– Melyek lesznek a következő lépések? Az idén számíthatunk esetleg a partiumiak nagy menetelésére?
– Jelképes értelemben mindenképpen. Követendő példaként tekintünk a székelyföldi mozgalomra, de fáziskésésben vagyunk hozzájuk képest. Tervezünk nagyobb rendezvényeket, hamarosan részletekkel is szolgálunk majd.
– A helyi román értelmiségiek közül már többen is hangot adtak annak, hogy pártolják a régió autonómiáját. Van-e ennek súlya a PAT szempontjából, illetve össze lehet-e hozni az embereket, vannak-e olyan elképzelések, hogy közösen gyakoroljanak nyomást Bukarestre?
– Mindenképpen. Regionális autonómiát képzelünk el szimmetrikus kétnyelvűséggel. A Partiumban a románok többségben vannak, itt nélkülük nem lesz autonómia. Én nagy reményt fűzök a román autonomista mozgalomhoz, ami Erdély-szerte most bontogatja a szárnyait. Arról nem tudok, hogy partiumi szervezetet mikor hoznak létre, abban bízom, hogy mostantól felgyorsulnak az események.
– A romániai politikai viszonyok ismeretében mennyi reális esélye van a partiumi autonómia megvalósulásának olyan körülmények között, hogy a székelyföldi autonómia ügyében gyakorlatilag évek óta semmi előrelépés nem történt?
– Ne válasszuk el élesen egymástól a különböző régiókban felmerülő igényeket. Hiszem, hogy hamarosan nem csak a székelyföldi és a partiumi mozgalomról hallunk majd, és nem is csak a magyar közösség részéről merül fel az önrendelkezés igénye. Ezek a mozgalmak egymás erősítik, miközben mindannyian a saját szülőföldünkért dolgozunk. Ha nemcsak regionálisan, hanem országosan is lesz tömegbázisa ezeknek a mozgalmaknak, akkor előrelépés is lesz.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár),

Az RMDSZ-főtitkárság prioritásai: választások és társadalomszervezés
Az RMDSZ főtitkárságának 2014-es évi prioritásait az európai parlamenti- és az államelnöki választások, valamint a társadalomszervezés és szervezetépítés irányvonalai mentén megfogalmazott tevékenységek határozzák meg – közölte hétfőn Kovács Péter. A főtitkárt az RMDSZ sajtóirodája idézte.
A politikus szavai szerint a főtitkárság tevékenysége a nyitottságon és a folyamatos párbeszéden alapuló, a helyi elvárásokat és gondokat megoldó RMDSZ-t kell hogy erősítse az elkövetkező időszakban is.
Kovács Péter elmondta, a szervezetépítés legfontosabb eleme a magyar közösséggel kialakított közvetlen kapcsolat megszilárdítása, amely elvet – ahogyan az eddigiekben is – a jövőbeli főtitkársági programok megalkotásánál figyelembe kell venni. Tájékoztatása szerint a főtitkárság 2014-ben is előtérbe helyezi a szórványközösségeknek nyújtott támogatását, a Székelyföld–Szórvány Partnerség kiegészítéseként bővíti a romániai magyarok lakta régiók közötti tapasztalatcserét egy jól működő szórványmenedzser szolgálat működtetésével, valamint a helyi igényeknek megfelelő hiánypótló programokat bonyolít le.
,,2014-ben kiemelt fontosságot tulajdonítunk az erdélyi magyar kulturális stratégia megalkotásának, a nagyvárosi szórvány cselekvési tervének kidolgozásának és gyakorlatba ültetésének, valamint a magyar anyanyelvű romák társadalmi integrációjának elősegítésének, ugyanakkor az RMDSZ megújított oktatási programját kiegészítjük a helyi sajátosságokat tükröző regionális cselekvési tervekkel” – sorolta a a terveket Kovács Péter.
Hangsúlyozta, a főtitkárság továbbra is azon dolgozik, hogy közelebb hozza az önkormányzatokat a mindennapi szervezeti élethez, emellett nagy hangsúlyt fektet a humán erőforrás politikára, a civil és ifjúsági partnerekkel lebonyolított országos, megyei és helyi programokra.
maszol.ro,
maszol.ro/közlemény,

Megaláztatás és otthontalanság között
Miért mennek az orvosaink Nyugatra, és aggasztó-e mindez a szakember-utánpótlásra nézve? Úgy tűnik, nemcsak a kecsegtető anyagi körülmények, hanem a szakmai fejlődés lehetőségei is motiválják a fiatal szakembereket az elvándorlásra. Németországban dolgozó orvosokat is kérdeztünk.
A Die Zeit hetilap internetes változata idén év elején közölt statisztikájából kiderül, hogy 2012-ben a legtöbb, Németországban dolgozó külföldi orvos romániai állampolgár volt (szám szerint 2074). „Németország hetek óta a Romániából és Bulgáriából érkező úgynevezett szegény-migráción vitázik. Sokszor feledésbe merül azonban, hogy az ezekből az országokból érkező bevándorlók többsége jól képzett szakember: mérnökök, matematikusok és orvosok” – közelíti meg a problémát igencsak érdekes szemszögből a német lap.
Tények és vélemények
A kivándorlási hullám számtalan további statisztikai adattal illusztrálható. A tavalyi év első harmadában több mint ezer orvos hagyta el az országot, és szintén 2013-as adatok szerint az utóbbi hét évben több mint 14 ezer orvos és 50 ezer asszisztens választott jobban fizető országot szakmája gyakorlására. Maros megyében, tavalyi mutatók szerint, az eltelt négy évben több mint 250 orvos kérte ki iratait annak érdekében, hogy az Európai Unió valamely tagországában dolgozhasson.
Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektorhelyettese úgy véli, az orvosmigráció nem csak Romániára és Erdélyre jellemző. „A magyarországi orvosok Nyugatra mennek, a romániaiak Magyarországra és még Nyugatabbra, hozzánk pedig Keletről érkeznek szakemberek” – mondta Szilágyi. A kérdésre, hogy aggasztónak tartja-e a jelenséget, a rektorhelyettes nemmel válaszolt, mivel szerinte Marosvásárhelyen nincs orvoshiány. „Mindenképp érdemes lenne megvizsgálni azt, hogy Székelyföld vagy a megye kisebb városainak kórházai küzdenek-e szakemberhiánnyal. Sok helyre azért nem mennek ugyanis a fiatal kollégák, mert maga a hely nem népszerű” – tette hozzá a MOGYE rektorhelyettese.
Megbecsültség vagy hosszas megaláztatás?
Télen fűtetlen lakás, gyakran üres hűtő és fárasztó munkanapok – röviden így összegezhető Boros Tímea rezidens orvos itthoni élete. „Az egyetem elvégzése után majdnem két évig dolgoztam Romániában. Nehezen döntöttem el, hogy mindent feladok, és nekivágok a nagyvilágnak. Az elhatározásomnak két fő oka volt. Először is eldöntöttem, hogy soha nem fogok elvenni hálapénzt a betegektől. A fizetésem azonban 800 lej volt, a számláim kifizetése után havonta mintegy 200 lejem maradt a megélhetésre. Másodsorban szakmai szempontok is befolyásolták a döntésemet. Romániában a kezdő orvos csak egy rezidens. Németországban nem érzem azt, hogy pályakezdőként alacsonyabb rendű lennék, mint szakorvos társaim” – osztotta meg eddigi tapasztalatait a tavaly óta külföldön dolgozó Tímea, akinek tervei között egyelőre nem szerepel a hazatelepülés. „Elértem azt, hogy szakmailag fejlődjek, szakkönyveket vásároljak, megálljak a lábamon; nem tudom, hogy meg tudnám-e újra szokni az éhezést Romániában” – zárta gondolatmenetét a fiatal orvos.
„A döntésemet leginkább befolyásoló tényező a hihetetlenül megalázó rezidensi fizetés volt” – nyilatkozta portálunknak a 2011-től ugyancsak Németországban dolgozó B.E.. „Egyetemi éveim alatt gyakran hallottam, hogy az orvoslás jórészt papírmunkát jelent. Amikor gyakorló orvosként mindezt a saját bőrömön tapasztaltam, eldöntöttem: nem kérek többet a romániai egészségügy megaláztatásaiból, elég volt, hogy a szüleim továbbra is nélkülözzenek azért, hogy én az orvosi pályámat gyakorolhassam. Meglepetten tapasztaltam, hogy Németországban milyen nagy hangsúlyt fektetnek a rezidensképzésre: a főorvos a gyakorló kollégái minden lépését követi, nem beszélve a rendelkezésünkre álló diagnosztikai módszerek sokaságáról” – számolt be tapasztalatairól a fiatal orvos.
Természetesen sokan vannak, akik úgy döntenek, itthon próbálnak szerencsét. „Megfordult a fejemben az elvándorlás gondolata. Egyelőre azonban letettem róla, mindez a szakmai előrehaladásom és az anyagiak függvényében fog esetleg a jövőben változni. Nem szeretném, de ha nem lesz más választásunk, elmegyünk” – mondta Gáspár Réka rezidens orvos.
Évekig tartó nyelvtanulás
A nyelvtanároknak igencsak kedvez az évek óta tartó jelenség. „A nyelvkurzusok szempontjából az elvándorló orvosok az egyik legérintettebb csoport. Több orvosdiákom volt, különböző szakterületekről és korosztályból. A spektrum a rezidens huszonévesektől általában a negyven fölöttiekig ér. A tanulási periódus nagyjából másfél-két év. Ha már alapszinten beszélik a nyelvet, indulnak is Németországba, hisz az ottani környezetben gyorsabban fejlődnek” – mondta el megkeresésünkre Illyés Zsuzsa német szakos nyelvtanár.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro,

Az Uzonban eltávolított székely zászló helyett tegyünk ki százat! – Felhívás
A Sepsiszéki Székely Tanács felháborodással vette tudomásul, hogy a Brassói Táblabíróság jogerős döntése értelmében a háromszéki Uzon polgármestere, dr. Ráduly István nem csak arra kényszerült, hogy a székely zászlót eltávolítsa a polgármesteri hivatal homlokzatáról, hanem még jelentős, több tízezer lejes pénzbírságot is kénytelen kifizetni. Adjunk megfelelő választ a székely jelkép, és az azt természetes és törvényes módon használó elöljáró elleni újabb hatósági akcióra: egy eltávolított zászló helyett tegyünk ki százat, erre kérjük Uzon község polgárait is.
Tiltakozásul minél több uzoni épületre tűzzék ki Székelyföld zászlóját. A székelység szimbóluma ellen indított újabb támadástól nem hátrálunk, sőt, újabb eszközökkel állunk ki az autonómia és a szabadság ügye mellett. Ugyanakkor – ha szükséges – a kirótt bírság kifizetése érdekében széleskörű adománygyűjtést kezdeményezünk.
Gazda Zoltán
a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke
Sepsiszentgyörgy, 2014. január 24.
Erdély.ma,

Pro Cultura Hungarica díjjal tüntettek ki egy csíkszentkirályi vállalkozót
A Magyar Kultúra Napja előestéjén az Emberi Erőforrások Minisztériuma nevében Debrecenben átadták a Pro Cultura Hungarica díjat. Ebben az elismerésben olyan személyek részesülhetnek, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek a magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetésében és terjesztésében, valamint a magyar nemzet és más nemzetek művelődési kapcsolatainak gazdagításában. Az idén Pro Cultura Hungarica-díjjal Kurkó Árpád csíkszentkirályi üzletembert, a Hargita Gyöngye Rt. ügyvezető igazgatóját tüntették ki.
Kurkó Árpád az elmúlt negyedszázadban elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyarországi kulturális teljesítmények romániai megismertetése, valamint az erdélyi magyar és román kultúra magyarországi bemutatása terén. „Példaértékű az az elhivatott munka, amit az egyetemes magyar kultúra értékeit szolgálva szülőföldjén, Székelyföldön, és megannyi más helyen, Debrecentől Berlinig önzetlenül végzett" – tudtuk meg a díj átadásakor elhangzott méltatásból. A hajdupress.hu nyomán
Erdély.ma,

Román lobogót a magyar pártszékházra (Prefektusi csörte)
A román zászló kitűzésére kötelezné a magyar pártokat Dumitru Marinescu prefektus. Hivatalos átiratban arra szólítja fel az RMDSZ mellett a Magyar Polgári Pártot (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), hogy a jogszabályoknak megfelelően székházaikon helyezzék el a román nemzeti lobogót.
Az MPP nem sért törvényt azzal, hogy nem tűzi ki a román zászlót – szögezte le tegnap a Háromszék érdeklődésére a párt megyei elnöke. Ha egyenlő partnerekként kezelnének, akkor Uzon esetében például nem hoznának olyan döntést, hogy Székelyföld zászlaját el kell távolítani egy intézményről. Az MPP politikai párt, célkitűzése pedig Székelyföld területi autonómiája. Amennyiben a mi kéréseinket figyelembe veszik, egyenlő partnerként viszonyulnak hozzánk, akkor mi is eleget teszünk a másik fél részéről érkezőeknek – mondta Kulcsár-Terza József. Úgy vélekedett, Székelyföldön így is feszültség tapasztalható, s hogy az a továbbiakban elkerülhető legyen, „nem kellene ilyen dolgokba belekötni”.
Tegnap még nem kapott hivatalos értesítést a román zászló kitűzésére az EMNP háromszéki szervezete, a párttörvény azonban előírja ezt – vázolta lapunknak Benedek Erika. A néppárt megyei vezetője rámutatott, az EMNP-nek nincsenek hivatalosan pártszékházai, az EMNT irodáiban kaptak helyet, így nem tudják érvényesíteni a prefektusi kérést. Az RMDSZ háromszéki székhelyét is befogadó Martinovics Ignác utcai Beör-palota homlokzatán jelenleg a szövetség zászlója mellett a kék-arany színű, székely lobogót lengeti a szél. A román trikolór kitűzésére felszólító prefektusi levél ide sem érkezett meg tegnap. Ha kapunk ilyen jellegű átiratot, megvizsgáljuk, mit írnak a jogszabályok – fogalmazott kérdésünkre tömören Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke.
Dumitru Marinescu intézkedésének előzménye, hogy lakossági panasz nyomán korábban a Nemzeti Liberális Pártot (NLP) szólította fel a román nemzeti zászló kitűzésére – közölte az MTI. A politikai alakulat eleget is tett ennek, ám Marius Obreja liberális szenátor beadványában szorgalmazta, a törvényt a magyar pártok székházai esetében is alkalmazzák. A prefektus előrevetítette, amennyiben a magyar pártszékházakon nem helyezik el a román zászlót, kénytelen lesz kényszerítő eszközöket alkalmazni. Emlékeztetett, a zászlóhasználatról szóló törvény előírja: a piros-sárga-kék zászlónak állandóan ott kell lobognia a közintézmények, politikai pártok, szakszervezetek székházain.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kőváry László: Székelyhonról (Székely Könyvtár)
A terület méretét és a lakosok lélekszámát illetően is akadnak Európában hasonló vagy akár kisebb országok is a Székelyföld régiónál. Ez a tájegység annyi markáns ismertetőjellel, más vidékektől jól megkülönböztethető jellegzetességgel rendelkezik (például történelmét vagy az itt lakók nyelvezetét és gondolkodásmódját illetően stb.), hogy egészen természetes, miszerint időről időre olyan munkák láttak napvilágot, amelyek külön egészként tárgyalták földrajzát, történelmét, gazdaságát, néprajzát. Ezek közül a legismertebb vállalkozás Orbán Balázsnak 1868 és 1873 között hat kötetben megjelent A Székelyföld leírása.
Ennek mintegy előképe Kőváry László 1842-ben nyomdafestéket látott Székelyhonról című könyve. Ebben nincs ugyan annyi részletező leírás, nem ad annyira átfogó képet a Székelyföldről, mint Orbán Balázs műve, mégis érdekes olvasmánnyá teszi egyrészt az, hogy emberöltőnyi idővel korábbi, még 1848 előtti állapotokról ad hírt, másrészt meg a szerző látásmódját tükröző időnkénti kommentár. Könyve felvezetőjében Kőváry így fogalmazza meg szándékát: „Célom nem volt valami enciklopédiai rendszerű munkát adni, ilyet nálunk ma még nem lehet […]. Legyen egyelőre hát utazás, memoire, vagy kinek mi tetszik, legalább nem latin, nem német […].” A Székelyhonról mégis több, mint egyszerű útirajz vagy útikalauz. Szerzője amellett, hogy minden székely széket érintve leírást nyújt jó néhány ottani településről, természeti ritkaságról, nem mulaszt el hangot adni gazdasági, oktatási vagy közművelődési elképzeléseinek, ötleteinek, amelyek óhatatlanul megfogalmazódnak benne a korabeli székely viszonyok láttán. Javaslatai egy része ma is meghökkentően időszerű. Teszi mindezt úgy, hogy elgondolásait áthatja a reformkori bizakodás, a jó irányba történő változások lehetséges és közeli voltával kapcsolatos derűlátás. Művét is ezzel kezdi: „Nagyszerű idők elébe megyünk. Az ész mindenható tüze meg fog víni a durva erővel […].” 1849 és a Bach-korszak még odébb volt…
Kőváry László még csak huszonhárom éves, amikor a Székelyhonról nyomtatásban megjelenik. A nyelvújítás időszaka alig múlt el (egyes vélemények szerint ez kinyúlt egészen 1872-ig, a Magyar Nyelvőr megjelenéséig), meg addigi latin és német nyelvű tanulmányai is közrejátszhattak abban, hogy néha úgy érezzük, egyfajta harcot vív a magyar nyelvvel, a magyar nyelvért, időnként olyan újonnan létrehozott magyar szavakat használ, amelyek nem gyökeresedtek meg nyelvünkben, azóta kihulltak a szókincsből. Ha úgy tetszik, ez is egyik bája művének, ükapáink kora, nyelve köszön vissza általa. Meg kellett vívni ezt a csatát is: a magyar szakszókincs létrehozásáért. Meghagytuk az eredeti fogalmazási módot, és csak a legszükségesebb helyeken végeztünk apró változtatásokat a helyesíráson, központozáson, hogy megkönnyítsük, gördülékenyebbé tegyük a szöveg olvasását.
Molnár Vilmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kádárt nem érdekelte az erdélyi magyarság
A II. világháború utáni Erdély magyar vonatkozású történéseinek szakavatott kutatója, Vincze Gábor a kilencvenes évek elején fehér hollóként fogott hozzá a jelenkor eme kevésbé ismert korszakának feltárásához. Sokan erdélyinek hiszik, holott született magyarországiként „csak” Erdély megszállottja.
– Erdélyben megjelent könyvei és erdélyi előadásai miatt sokan úgy gondolják, hogy Magyarországra áttelepedett történészként jár haza. Mi az igazság?
– Valójában tősgyökeres tiszántúli vagyok, valamennyi felmenőm Békésen született. Hogyan lett belőlem mégis „erdélyi”? Az egyik legelső impulzus akkor ért, amikor 1968-ban meglátogattuk egy temesvári rokonunkat. Ekkor tudatosult bennem először, hogy bár átléptük az államhatárt, de ott is ugyanolyan magyarok élnek, mint nálunk. Arra is emlékszem, hogy a kishatár-útlevéllel rendelkező Arad környéki magyarok a hetvenes években rendszeresen megjelentek a békési piacon. Ezért aztán nekem magától értetődő volt, hogy a szomszéd országban is élnek magyarok. A kapcsolatom Erdéllyel és az ott élő magyarokkal akkor kezdett szorossá válni, amikor 1979 nyarán először tekertem át biciklivel, és útközben nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, sok barátot szereztem. Rendszeresen járni kezdtem Erdélyt, bejártam – jórészt biciklivel, stoppal – minden zegét-zugát. Volt olyan időszak, hogy az év negyedét Székelyföldön töltöttem! Egy idő után olyan udvarhelyi tájszólásban beszéltem, mint ha én is onnan származnék…
– A Kádár-rendszer idején végzett történelem szakot Szegeden. Hogyan emlékszik az egyetemi évekre? Milyen volt az akkori magyar történészképzés?
– A szegedi egyetemen két olyan oktató volt a nyolcvanas években, aki a magamfajta „Erdély-járó” hallgatót képes volt megfogni: Raffay Ernő és Csatári Dániel. Előbbit bizonyára sok olvasó ismeri. Csatári a második világháború alatt Nagyváradon élt, kapcsolatban állt az illegális kommunista párttal. A hatvanas évektől ő számított a „román téma” szakértőjének. Ha jól emlékszem, 1984-ben indítottak egy Románia-kurzust. Raffay Ernő a román irredenta mozgalomról, Trianonról beszélt, Csatári pedig a két világháború közti korszakról. Mondanom sem kell, a nagy előadóterem minden alkalommal zsúfolt volt… Ekkor kezdtem érdeklődni a két világháború közti korszak iránt. Ebben az időben meg sem fordult még a fejemben, hogy az 1945 utáni időszakkal kellene foglalkozni. Mindenki tudta, hogy egyfelől vannak tabukérdések – az ’56-os forradalom és a szovjet megszállás mellett a magyar kisebbségek 1945 utáni helyzete is ide tartozott –, másfelől igen korlátozott volt a forrásokhoz való hozzájutás.
– Fiatal történészként hogyan esett a választása Erdélyre?
– A fenti okok miatt csak 1990-től kezdett el komolyabban foglalkoztatni, hogy mi is történt az erdélyi magyarsággal 1944 ősze után. Ez akkoriban teljesen fehér foltnak számított. Néhány visszaemlékezésen kívül csak pár kéziratos disszertáció állt a rendelkezésemre. Szinte a nulláról kellett indulni, hogy feldolgozzam először az 1944 és 1953 közötti időszakot. Izgatott ez a kihívás, hogy szinte teljesen ismeretlen témában kutathatok. Első lépésként összeállítottam az 1944 és 1953 közötti időszak kronológiáját – amit később alaposan kibővítettem, pontosítottam –, és miután az alapvető eseményeket megismertem, következhettek a„mélyfúrások”.
– Ilyen „mélyfúrásnak” számít az 1947-es párizsi békeszerződés története. Egyesek ma is úgy vélekednek, hogy a Magyar Népi Szövetség 1945-ös, árulással felérő marosvásárhelyi nyilatkozata a trianoni határ visszaállításáról szabad kezet adott a nagyhatalmaknak.
– Az 1947-es párizsi „békeszerződés” ugyanolyan békediktátum, mint a trianoni. Szó sem volt arról, hogy a legyőzött országokkal – Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország, Románia – bármiféle érdemi tárgyalás lett volna! Mielőtt a békekonferencia összeült farizeus módon szentesíteni a már korábban eldöntött ügyeket, a négy szövetséges nagyhatalom – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Franciaország – a Külügyminiszterek Tanácsában már minden lényeges dologban, esetünkben a magyar–román határ kérdésében meghozta a végleges döntést. Utóbbi ügyben 1944-ben még lett volna „keresnivalónk”, mert Bukarest augusztus 23-án ugyan „kiugrott” a háborúból – vagyis köpönyeget, illetve szövetségest váltott –, ám a szövetségesek továbbra is legyőzött, nem pedig szövetséges országként kezelték. Orosz levéltári források alapján kijelenthető: ha sikerült volna a magyar „kiugrás”, lett volna esély a magyar–román határ módosítására 1946-ban. Sztálinnak sokat megért volna, ha a Kárpát-medencén „átrohanhat” a Vörös Hadsereg, és nem kell több mint fél évet elvesztegetnie. Ami a magyar kommunisták által vezetett Magyar Népi Szövetség szerepét illeti, ők nem voltak tényezők ebben a játszmában. Az elhíresült 1945. novemberi marosvásárhelyi nyilatkozatuk – amelyben burkoltan ugyan, de támogatták a trianoni magyar–román határ visszaállítását –, inkább azt mutatta meg, mennyire rövid pórázon tartja őket az ország területi integritását szem előtt tartó RKP.
– Az erdélyi magyarság a második világháborútól a rendszerváltásig eltelt 45 esztendőben gyakorlatilag magára maradt, a közfelfogás szerint a Rákosi- és a Kádár-rendszer is lemondott rólunk. Árnyalható ez a kép?
– Több korszakot lehet elkülöníteni. 1947-ig Budapest nagyon odafigyelt – már a békeelőkészítés miatt is – az erdélyi magyarság sérelmeire. 1947–48-ban lassú fordulat kezdődött, de Rákosiék több kisebbségi sérelmet felhánytorgattak még egy 1949 februári bukaresti titkos találkozón is. Utána néma csönd, a két ország közé leereszkedett a „vasfüggöny”, 1955-ig gyakorlatilag szünetelt a személyforgalom. Bukarestben azonban ebben az időben is rögeszmésen hitték, hogy a budapesti kommunisták nem tettek le Erdély visszaszerzéséről. Szovjet-orosz levéltári források szerint Rákosi tett is tétova lépéseket a határok ügyében Sztálinnál. A forradalom leverése után Bukarest jelentős segítséget nyújtott a szovjetek által hatalomra segített Kádáréknak: egy ideig „befogadták” a Nagy Imre-csoportot. Ezt ők az 1958-as romániai „körútjukon” többször is megköszönték. Többek között azzal a hírhedtté vált kijelentéssel, hogy „nekünk semmiféle területi igényünk sincs. Azt tartjuk, hogy Magyarországnak van épp elég földje, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.”
– Magyar részről ez adta meg az alaphangot a következő harminc év magyar– román kapcsolatához?
– Az elkövetkező években Budapestet nem érdekelte, mi történik az erdélyi magyarsággal. Csak a hatvanas évek vége felé érzékelhető némi változás, majd a hetvenes-nyolcvanas években szinte évről-évre nőtt az érdeklődés, az érzékenység – a magyarországi vezetés bizonyos köreiben. A bukaresti diplomáciai iratok alapján az MSZMP vezetése a hetvenes években is nagyon pontos képet nyerhetett arról, mi folyik Romániában, mi történik az erdélyi magyarsággal, mégsem tettek semmit. Mi még a nyolcvanas évek második felében is azt hittük, hogy Kádárék azért „nem hallják meg” az erdélyi magyarság segélykiáltásait, mert nincsenek tisztában, mi történik odaát... Azért maradtak passzívak egészen 1988-ig, mert Kádárnak és körének volt egy rögeszméje: „a román nacionalizmusra nem válaszolhatunk magyar nacionalizmussal”. Ironikusan azt is mondhatnám, hogy Kádár haláláig egy nemlétező sárkánnyal, a hazai nacionalizmussal viaskodott. A háttérben természetesen ott volt Moszkva is, amely nem volt érdekelt abban, hogy komolyan kiéleződjön két szocialista ország közötti viszony. Mindez azonban nem menti Kádárék bűnét: számukra fontosabb volt, hogy Romániában is „a szocializmus építése folyik”, mint az erdélyi magyarság sorsa.
– Több könyvében a második világháború utáni erdélyi magyarság módszeres háttérbe szorítását kutatja. Mennyire volt ez a terület újdonság a történész számára?
– Az első lépés az volt, hogy áttekintettem a kilencvenes évek elejéig megjelent csekély számú irodalmat. Aztán bevetettem magam a kolozsvári egyetemi könyvtárba, és éveken keresztül olvastam a korszak napilapjait és periodikáit. Közben természetesen a Magyar Országos Levéltárba is bejártam. Már kutathatók voltak azok a levéltári állagok, amelyek legfontosabb magyarországi forrásai a romániai magyar kisebbség második világháború utáni történetének. Szerencsémre akkor kezdtem foglalkozni a korszakkal, amikor még élt néhány szemtanú, akikkel el tudtam beszélgetni, interjút tudtam készíteni, például a szociáldemokrata Lakatos Istvánnal vagy a Bolyai Egyetem első rektorával, Csőgör Lajossal. A kilencvenes években a romániai levéltári kutatások roppant nehézkesek voltak, az anyagok nagy részéhez nem is lehetett hozzáférni, a mostani fiatal történész kollégák ezt már el sem tudják képzelni.
– Vannak-e még ezen a területen tabutémák a magyar történetírásban?
– Amikor Csíkszeredában 1999-ben megjelent egy tanulmánykötetem, az Illúziók és csalódások, azt mondtam, hogy ezt nem egy magyarországi, hanem egy romániai magyar történésznek kellett volna megírnia. A kilencvenes években még alig létezett romániai magyar jelenkortörténeti kutatás. Azóta szerencsére nagyot változott a világ, új generáció jelent meg a színen, és nagyon sok fontos cikk, tanulmány, forráskiadvány látott napvilágot, amelyekben az 1945 utáni időszak különböző témáit dolgozták fel. Szerintem napjainkban nincsenek tabutémák, legalábbis én nem tapasztalom ezt.
– Mennyire megbízhatók a román források a magyar történész számára?
– A román levéltári források ugyanolyan „megbízhatók”, mint a magyarok. Vagyis tudni kell a sorok között olvasni, tudni kell forráskritikával élni. Ez utóbbi az, ami viszont a román történészekre – néhány kivételtől eltekintve – egyáltalán nem jellemző. Az alapvető probléma még ma is az, hogy míg a korszakkal foglalkozó magyar történészek ismerik a román levéltári forrásokat és a szakirodalmat, a román történészek döntő többsége kizárólag a román nyelvű levéltári forrásokra támaszkodik, és egyáltalán nem ismeri a magyar nyelvű szakirodalmat. Nem csak a szerzők előítéletes, soviniszta szemlélete, hanem ez az egyoldalú információ is magyarázza, hogy még napjainkban is olyan sok a Ceaușescu-diktatúra szellemiségét tükröző írás.
Makkay József
erdelyinaplo.ro * * * Vincze Gábor
A szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakán diplomát szerzett Vincze Gábor 1962. január 21-én született Békésben. Másfél évtizeden át a szegedi egyetem Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjteményének kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakreferense volt, 2007 óta a hódmezővásárhelyi Emlékpont történész-muzeológusa. Egyedül vagy szerzőtársakkal eddig 15 könyve, és mintegy 170 tanulmánya, cikke jelent meg. A 2000-es évek elején vendégtanárként oktatott a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Két gyermek apja, csíkszeredai felesége orvos.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Erdélyi és vajdasági autonómiaügyek
Süket csend. Ez a válasz Bukarestből, ha az autonómia ügyéről van szó. Erről beszélgetett Sükösd Levente, a Kossuth Rádió munkatársa a Székely Nemzeti Tanács elnökével. Izsák Balázs szerint törvényes keretek között, de a polgári engedetlenség, és a jog minden eszközével küzdeni fognak a bukaresti hatalom kisebbségellenes tervei ellen.
A normalitás kényszere lesz a legnagyobb kényszer Bukarestre, mert hosszú távon társadalmi békét, gazdasági jólétet csak úgy lehet biztosítani, hogy a decentralizáció és szubszidiaritás elvét alkalmazzák tiszteletben tartva Székelyföld határait – magyarázta Izsák. Hozzátette: ha valaki ismeri a székelyeket, akkor az tudja, hogy évszázadok óta megvan az a tulajdonságunk, ha egy jogos kérésünket nem akarják teljesíteni, akkor az a követeléseinkben még következetesebbé tesz minket, a dac pedig megerősít bennünket.
Ma már a román társadalom sokkal kevésbé manipulálható, már nem lehet elővenni könnyen a magyar kártyát, most már a románok sokkal többet tudnak az európai autonómiákról – véli az elnök. A beszélgetés végén Izsák Balázs arról is beszámolt, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács a hatalom intézményeit védi az állampolgárral szemben, az emberi jogok nevében, amikor elutasította a panaszát Traian Basescu, Victor Ponta, Crin Antonescu és Liviu Dragnea ellen, akik kijelentették, hogy kizárják a magyar többségű régió létrejöttének lehetőségét Romániában. Az SZNT elnöke most a bírósághoz fordult ebben az ügyben.
Délvidéken egyre több jel mutat arra, hogy a szerbiai hatalom igyekszik megnyirbálni a tartomány autonómiáját, és ezáltal az ott élő magyarok kisebbségi jogait, legalábbis erre utal a Szerb Alkotmánybíróság két döntése. Mindez éppen akkor történik, amikor elkezdődtek az ország uniós csatlakozási tárgyalásai. Erről beszélgetett Sükösd Levente Korhecz Tamás, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke.
Kossuth Rádió
Erdély.ma,

Hazatértek a pálosok
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek szentelte fel január 26-án, vasárnap a Hargitafürdőn alapított pálos kolostort és celebrálta az ünnepi szentmisét. A kedvezőtlen időjárás ellenére is megtelt a Szent István-templom, illetve annak kertje és környéke az ünnepre érkezett hívekkel.
A szentelési ünnepség az új pálos kolostor teraszán kezdődött, ahol a kereszt és a pálos címer előtt összegyűlt az asszisztencia. Székelyföldön közel kétszázharminc év után újra letelepedő „fehér testvérek” szerzetesházára Jakubinyi György érsek a jó Isten áldását kérte, ezt követően pedig átvonultak a Szent István-templomba, ahol kezdetét vette az ünnepi szertartás. A templom kertje és annak környéke már a mise kezdete előtt benépesedett.
„A rendek között nem lehet széthúzás”
A gyulafehérvári érsek a szentmise elején kifejezte örömét, hogy az Úr hóeséssel – fehérbe öltöztetett tájjal – köszöntötte a fehér testvérek „hazatérését”. Szentbeszédében kiemelte: a „rendek között nem lehet széthúzás”. „Szent Pál azt mondja, Krisztus egyetlen, megoszthatatlan. Ez a mi egyházunk egysége a mai napig. Amikor szervezett rendek sokaságáról van szó, az nem Krisztus megoszlása – hiszen mindegyiknek más a hivatása (…), amelyre Krisztus szólítja őt.” Az érsek végezetül arra hívta fel a figyelmet, hogy amennyiben bárki meghallja az Úr hívó szavát, az meg ne keményítse szívét.
Biztató szavak Lengyelországból
A szentmise végén elhangzott a lengyelországi Izidor Matuszewski generális levélben megfogalmazott üzenete, eszerint a pálos közösség hálás a gondviselésnek azért, hogy több száz év után visszatérhetnek Székelyföldre. „Bízom benne, hogy a rend visszatérése Erdélybe áldott időszak lesz. Kívánom a magyar provinciában élő rendtársaimnak, hogy az új pálos szolgálati hely jó gyümölcsöt teremjen (…). A pálosok által teljesített szolgálat segítse a hit megerősödését, a remény és a szeretet elmélyülését híveink között és saját megszentelődésünkben” – fogalmazott levelében a generális atya.
„Hálát adok a jó Istennek, hogy a történelem viszontagságai ellenére nemcsak él, hanem gyarapodik is az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrendünk" – írta levelében Kövér László, az Országgyűlés elnöke.
Tégla ajándékba
Darvas Kozma József esperes, plébános egy téglát ajándékozott a Hargitafürdőre költöző pálos szerzetesrendnek, amely Klastrompusztáról, az első pálos monostor padlójából származik. Mint elmondta, ezt annak érdekében tette, hogy a székelyföldi pálosokban legyen meg az a lendület, odaadás, amely Boldog Özsébben és társaiban, valamint a magyar pálos rendben megvolt évszázadokon keresztül.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro,

Magyarország így győzheti le Trianont
Átfogó és egyben eddig nem ismert tényeket mutat be a romániai magyar kisebbség történetéből Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézete munkatársának napokban megjelent Otthon és haza című tanulmánykötetete, amelynek kapcsán a szerző többek között arról beszélt az MNO-nak adott kétrészes interjújában, hogy ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk.
– A széles magyar közvéleményben meglehetősen leegyszerűsítő kép él az erdélyi magyarságról, és annak történetéről. Lehet-e ezen változtatni?
– Azt gondolom, hogy a magyar társadalom nagyon sokat tud a kisebbségben élők valós helyzetéről, sokkal többet, mint ami a nyilvánosságban megjelenik, mert ott a konfliktusra, a hiányosságokra koncentrálnak. Ugyanakkor a politikai retorika, a nemzetesítés, örökségesítés eszközeként is használja a külhoni magyarokat, Székelyföldet, a „magyarságküzdelmeket” és ebben partner a Magyarországi média is. Egyrészt a Duna Tv-n keresztül hosszú éveken át olyanok formálták a műsorpolitikát, a híreket, akik Erdélyből jöttek el, és azt hitték, hogy ők még mindig tudják, mi folyik ott, illetve más külhoni magyarok lakta területeken.
De még nagyobb baj, hogy ez a közvetítő média nem a helyi stúdiókból, hírcsatornákból építkezik, hanem fordítva, Budapestről jönnek a megrendelések. Így Budapest magának vindikálja a megmondó szerepet. Egy példa: egy kolozsvári nem határon túliként definiálja magát budapesti nézőpontból viszonyítva, hanem magyarként, vagy nem-magyarként határozza meg magát. Harmadrészt az egyes magyarok lakta régiókban sem alakult ki úgymond központi, a régió közvéleménye számára „mértékadó” média nyilvánosság, amelyre a budapesti tájékozódást is rá lehetne építeni, detrianonizálni, határtalanítani. Hisz ez utóbbi kifejezések nem csak egyoldalú integrációt jelenthetnek, hanem épp a trianoni Magyarország kulturális gyarapodását is. De most úgy látom, hogy már Trianon előtt nem voltunk képesek ezt az országot tagoltan és plurálisan látni. Akkor sem esett egybe a magyar nemzet és Magyarország határa.
Magyarországon 1971 óta mérik a történelmi és a nemzeti tudat értékeit, változását. Ebből világos, hogy az 1980-as évek végétől a határon túli magyarokat is nemzet részének tekintik a Magyarországon élők; a revízióban gondolkodók száma radikálisan csökken az utóbbi 30 évben (életkor és politikai kultúra fragmentálódása miatt is); és nem utolsó sorban ma már szinte minden második-harmadik családnak van rokoni, baráti kapcsolata a szomszédos országokban élő magyarokkal (gondoljunk eleve az 1986 óta több mint 300 ezres Magyarországra érkező magyar anyanyelvű migráció hatására).
– Történelmi távlatban hogyan változott a határon túli területek megítélése? – Már az 1920-as évek közepétől a szakértők tudták, hogy a teljes történelmi Magyarország visszaszerzésére nincsen lehetőség, csupán az etnikai területek visszacsatolása merülhetett föl. Mindezeket azonban politikailag nem lehetett tematizálni, mert egyszerre a magyar politikai kulturális és politikai nemzetdiskurzus részének tekintették a külhoni magyarokat és a történelmi Magyarországot – mint a magyarok államépítő képességének (kultúrfölényének, regionális elsőbbségének) bizonyítékát. A szakértők azt is tudták, hogy szembe kell nézni azzal, hogy mi lesz a 12 millió kárpát-medencei nem magyarral, ha valamilyen revízióra sor kerül.
Belső anyagokban ugyanilyen nagy problémának látták a trianoni Magyarország lakosságának ismerethiányát, viszonyulását a régió más nemzetiségeihez. Ezt felvilágosító munkával vélték megoldhatónak, a nemzetiségi kérdés kezelését pedig körülbelül 1942-ig a magas színvonalú a nemzetiségek nyelvén is működő, de magyarok irányította szolgáltató közigazgatásban, az állami ellenőrzés alatt álló anyanyelven oktató alapfokú oktatásban és a tagozatként működtetett nemzetiségi középiskolákban látták. Ezzel egy rég túlhaladott hungarustudatot szerettek volna megalapozni. Azonban a háborús körülmények között, a kölcsönös – diszkriminatív – húzd meg-ereszd meg nemzetiségi politikák ezt nem is tették lehetővé. Hogyan tudjuk átformálni a magyar közvéleményt, hogy képes legyen akár egy megosztott kultúrájú közeggel is együttműködni? Erre 1989 után sem alakult ki stratégia.
– Miért nem jött létre erre stratégia demokratikus körülmények között?
– Néha a rövidebb út a hosszabb. Nevezetesen ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk. El kell fogadnunk, hogy a Kárpát-medencében Magyarország és szomszédai között két évszázada párhuzamos nemzetépítés zajlik. Csakhogy 1920-ig a magyarság önszemlélete nem az etnokulturális közösségen alapult, hanem a Magyar Királyság állampolgárságán, a politikai nemzeten, miközben 1790-től a szerb és a román nemzetiség önszemléletét az etnikai-kulturális közösségtudat határozta meg, amely az idő haladtával egyre erősebben kapcsolódott a balkáni, azonos nyelvű államalakulatokhoz.
Épp a párhuzamos nemzetépítés miatt kell elfogadnunk, hogy a szlovákoknak, románoknak is lehetnek kulturális örökségei, emlékhelyei Magyarországon, mint ahogy nekünk is a Kárpát-medence (már) magyarok nem lakta területein. Például a budai várban, a mai Magyarság Háza helyén lévő nyomdában dolgoztak a dákoromán elmélet, az illír és a ruszin nemzeti ébredés fontos alkotói. Természetesen mi ugyanígy gondolhatunk Lőcsére vagy a Kárpát-medencében lévő szecessziós városházákra. Miért ne lehetne bevinni a magyar nemzettudatba azt, hogy itt egy más népekkel közös kulturális örökséget őrző régióban élünk?
– Hogyan lehetne egy korszerűbb nemzetépítést megvalósítani?
– Ez nem az én kompetenciám. Nem nemzetépítő, hanem értelmező vagyok. Nem a „nemzetért”, hanem az önszemléletünk minél differenciáltabbá, reflektáltabbá tételéért kutatok, tanítok, publikálok. Az a nemzetépítés a leghatékonyabb, amely a kor legkorszerűbb eszközeit használja. Másrészt a modern nemzetépítés átlépi a nemzetállami határokat. Lényegében rengeteg jó közpolitikai/magyarságpolitikai cselekvési program, illetve gyakorlat áll a rendelkezésünkre azonban ez nem éri el a politikai elit ingerküszöbét. De egy olyan közegben, amikor akár kisebbségpolitikus, akár magyarságpolitikával foglakozó politikus alapkérdése, hogy „miért jó ez nekem politikailag?” ott nehéz köz- vagy társadalompolitikai programokat elindítani, közösségépítéseket egybekapcsolni. Például miért van az, hogy a Magyarországgal szomszédos országok nyelvein nincsenek internetes honlapok hazánkról? Miért nincs tudatos nyelvi tervezés, a szótáraktól a különböző országokban folyó magyar nyelvoktatásig? Miért nincsenek magyarországi standardok a külhoni magyar könyvtárakban vagy a közművelődésben? Miért nincs a magyarországival azonos kompetenciamérés a külhoni magyar oktatásban? Folytassam?
Gyakran mondják a Fidesz-kormányra, hogy nacionalista kabinet, de életszerűbb, ha csak egy nemzetesítő retorikáról szólunk. Egy nemzeti kormány komolyan támogatja az oktatást, a kulturális közintézményeket, a közművelődés hozzáférhetőségét, a tudás alapú társadalmi mobilitást és nem vonja el innen forrásokat. Ha azt nézzük, hogy a külhoni magyar problémát, a nemzetegyesítési retorikával és az állampolgársággal megoldottnak tekinti a politikai kommunikáció, vagy ha odafigyelünk arra, hogy a magyar államfő újévi üzenetében nem köszönti a határon túliakat, akkor azonban egyfajta visszavonulást látunk. Pontosabban a 2010 utáni kormány alapvetően hazai nemzetesítő programokat futtat, hogy 2004 ne ismétlődhessen meg, míg a kisebbségi magyar közösségekben eddig meghatározó párhuzamos társadalomépítés, a támogatáspolitikában háttérbe szorult. A centrális politikai erőtér megteremtése és a kisebbségi magyar közösségek, mint önálló politikai entitások építésének viszonya nincs átgondolva. Pontosabban a „szerződéses nemzet” Német Zsolt, Szarka László felvetette fogalom ezt próbálná feloldani, de ez most nincs a tematizációs napirendben.
Lengyelországban a kilencvenes évek első felétől működik egy Keleti Akadémia, aminek az a célja, hogy az országgal foglalkozó polonistákat ott képezzék ki, jó képzéssel és ösztöndíjakkal. Mára ott végzett emberek foglalkoznak Lengyelországgal a poszt-szovjet térségben és egész Közép-Európában, ami a lengyel politika egyik legfontosabb beruházása, ami az egész állam külpolitikájára hatással volt. Ezzel szemben Magyarországon hasonló lehetőségek nincsenek, a szomszédos országok nyelveit oktató tanszékek sorozatban szűnnek meg. A szomszédos országok nem magyar kutatói legfeljebb a CEU-ra jutnak el. Nem csak ebben, de még mindig sokat tanulhatnánk a lengyelektől…
Kovács András
(Az interjú folytatását holnap olvashatják)
MNO,

Ajánlatok az RMDSZ-nek: MPP–SZNT-egyeztetés az autonómiastatútumról
A készülő autonómiastatútumnak rögzítenie kell, hogy a Székelyföldnek jogszabály-alkotási és végrehajtói hatásköröket kell kapnia, és regionális parlamentjét szabad, általános, közvetlen, titkos szavazással kell megválasztani – szögezte le Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke és Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke.
Hétvégi egyeztetésük alkalmával egyetértettek abban, hogy nem képezheti vita tárgyát a Székelyföld határainak kijelölése – erről véleményük szerint helyi népszavazásokon kell dönteni –, a magyar nyelv pedig a románhoz hasonlóan hivatalos nyelv kell hogy legyen a Székelyföldön.
Amint arról beszámoltunk, az RMDSZ 2013 májusában tartott csíkszeredai kongresszusán döntött arról, hogy törvénytervezetet készít a Székelyföld autonómiájáról. A szövetség vezetői korábban többször is azt ígérték, hogy 2013 végéig közvitára bocsátják a tervezetet, amelyet február legelején nyújtanak majd be a parlamentnek. Erre azonban nem került sor, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke pedig január 16-án úgy nyilatkozott, tovább dolgoznak a törvénytervezeten, majd a törvényhozás tavaszi ülésszakán nyújtják be azt a román parlamentben.
Izsák Balázs SZNT-elnök továbbá vasárnapi keltezésű közleményében leszögezte: a március 10-én Marosvásárhelyen sorra kerülő székely szabadság napján „csakis a székely nép autonómiatörekvéséről lehet szó, és nem pártok, szervezetek vagy ideológiai csoportok üzeneteiről". Rámutatott: bízik abban, hogy az SZNT céljaitól idegen üzeneteket egyetlen politikai szervezet sem fog megfogalmazni.
„Ezt a napot mindenkinek úgy kell megélnie mint a szolidaritás, az összetartozás napját, ezért nincs helye egyetlen olyan jelszónak vagy bekiáltásnak sem, amely bárkinek az emberi méltóságát sérti, legyen szó román nemzetiségű honfitársainkról vagy akár magyar közéleti személyiségről" – fogalmazott Izsák.
Krónika (Kolozsvár),

„Minden székely házra székely zászlót!”
„Minden székely házra székely zászlót” mozgalmat szorgalmaz az RMDSZ és a Székely Nemzeti Tanács háromszéki szervezete. A felhívás előzménye, hogy a székely zászló használata miatt elsőként beperelt uzoni önkormányzat jogerősen veszített, és el kellett távolítania a községházáról a lobogót.
Dumitru Marinescu Kovászna megyei prefektus ugyanakkor újabb pert indított Ráduly István uzoni polgármester ellen, mivel megvárták a táblabíróság döntésének kézbesítését, mielőtt levették volna a székely zászlót.
A prefektus az országos minimálbér húsz százalékát kitevő késedelmi kamat kifizetését kéri a polgármestertől. Marinescu számítása szerint a pénzbírság meghaladja a 15 000 lejt, mivel a bíróság már 2013 szeptember 18-án hirdetett ítéletet. Ráduly István a sajtónak elmondta: szerinte okafogyottá vált a pénzbírság igénylése, hiszen a kék-arany lobogót eltávolították az uzoni polgármesteri hivatal homlokzatáról.
Az RMDSZ háromszéki szervezete kiáll Uzon polgármestere, Ráduly István mellett a székely jelképek használata miatt ellene indított meghurcoltatásban – közölte Tamás Sándor. A szervezet elnöke rámutatott: Háromszéken az elmúlt években sok polgármesteri hivatal és más közintézmény is kitette a székely zászlót. Közölte, hogy meghirdetik a „Minden székely házra székely zászlót” mozgalmat. Az RMDSZ felkér minden székelyföldi családot, hogy lehetőségeikhez mérten tegyék ki a székely zászlót. Akinek szüksége van, annak a szövetség segít a zászló beszerzésében.
„A mozgalom legnagyobb hozadéka, hogy a székely emberek tízezrei is nyíltan vállalják az identitás-erősítő jelképek használatát. Az államigazgatási és az igazságszolgáltatási retorzió ellenére mi azt szeretnénk, amit az Európai Unió minden népcsoportjának törvényesen jár: jelképeink szabadhasználatát. Ha levetetik az uzoni polgármesteri hivatal homlokzatáról, kitesszük magánterületre. Székelyföldön több magánház van, mint polgármesteri hivatal” – mondta a politikus.
Pénzt is gyűjtenek Rádulynak
Tamás Sándor tájékoztatása szerint ha Ráduly Istvánt pénzbüntetés kifizetésére kötelezik, az RMDSZ gyűjtést szervez, és előteremti a szükséges összeget. „Mindenki mellett kiállunk, akik tisztességgel képviselik a székely közösséget” – jelentette ki.
Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke lapunknak küldött közleményében kifejti: felháborodással vette tudomásul, hogy a Brassói Táblabíróság jogerős döntése értelmében Ráduly István nemcsak arra kényszerült, hogy a székely zászlót eltávolítsa a polgármesteri hivatal homlokzatáról, hanem még jelentős pénzbírságot is kénytelen kifizetni.
„Adjunk megfelelő választ a székely jelkép, és az azt természetes és törvényes módon használó elöljáró elleni újabb hatósági akcióra: egy eltávolított zászló helyett tegyünk ki százat, erre kérjük Uzon község polgárait is. Tiltakozásul minél több uzoni épületre tűzzék ki Székelyföld zászlóját. A székelység szimbóluma ellen indított újabb támadástól nem hátrálunk, sőt, újabb eszközökkel állunk ki az autonómia és a szabadság ügye mellett. Ugyanakkor - ha szükséges - a kirótt bírság kifizetése érdekében széleskörű adománygyűjtést kezdeményezünk” – mutatott rá Gazda Zoltán.
Kovászna megyében az uzoni volt az első polgármesteri hivatal, amely ellen pert indított a prefektus a székelyzászló kitűzése miatt. Később több más hivatalt is beperelt a kormányképviselője, ezekben a perekben azonban még nem született jogerős ítélet.
Kovács Zsolt
maszol.ro,

Isten segítségében bíznak
Vezetőjük bevallása szerint vakmerő vállalkozásba fogott a pálos rend a hargitafürdői szerzetesház-avatással, hiszen kevés pálos gyakorol hivatást. A „fehér barátok” azonban hiszik, hogy a testvérek és a befogadó közösség lelkesedése ezt a hiányosságot pótolni fogja.
Vasárnap szentelték fel Hargitafürdőn a pálos rend székelyföldi szerzetesházát, az ünnepi szertartást követően Bátor Botond rendi tartományfőnököt kérdeztük a szerzetesrend jövőbeli terveiről. A tartományfőnök beszámolt arról, hogy még 2003-ban Tövisen (valamikor pálos kolostor volt), egy jubileumi ünnepségen találkoztak Jakubinyi György érsekkel, aki egy hónapra rá levélben hívta meg őket Hargitafürdőre. Azt követően kezdtek el foglalkozni a kolostoralapítás gondolatával, de mivel őt közben tartományfőnökké léptették elő, elmaradt a terv további kivitelezése.
„Pár évvel ezelőtt Darvas Kozma József felkeresett, hogy szeretne foglalkozni a pálos rend történetével, de nemcsak a múlttal, hanem a jelennel is. Ennek az ötletnek a gyümölcse tulajdonképpen, hogy itt vagyunk most Hargitafürdőn és szerzetesház avatását ünnepeljük” – részletezte Bátor.
Bevallotta, vakmerő vállalkozásba fogtak, hiszen kevesen vannak, de úgy gondolja, hogy a testvérek és az őket befogadó emberek lelkesedése ezt a fajta hiányosságot kárpótolni fogja. „És ha esetlegesen nem lesz hivatás Székelyföldön, és nem tudunk itt maradni, akkor sem volt kár eljönnünk. Ugyanakkor én bízom benne, hogy lesz” – osztotta meg gondolatait a tartományfőnök.
Jövőbeli terveikről konkrétumokat nem akart elmondani a pálos atya, mivel a továbbiak a Szentlélek Úristen segítségétől függenek. Ők szeretettel hívnak, várnak mindenkit Hargitafürdőre, nemcsak szervezett programjaikra. Látva, hogy Magyarországon is sok erőfeszítésbe kerül a fennmaradás, hangsúlyozta, ahogyan az eddigi előrelépéseket, úgy a továbbiakat is a jó Isten közreműködésével valósítják meg.
Hányattatott múlt
A magyar pálos rend az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, melynek megszervezője Boldog Özséb esztergomi kanonok, aki 1246-ban lemondott rangjáról, és minden vagyonát szétosztotta a szegények között, majd remeteségbe vonult. A rendet 1786-ban II. József, a „kalapos király” több más szerzetesközösséggel együtt Magyarországon feloszlatta, de tovább működtek Lengyelországban, Krakkóban és Czestochowában. 1934 pünkösdjén a lengyelhonból visszatért pálos szerzetesek újra letelepedtek, de másfél évtized után a kommunista hatalom, 1950-ben betiltotta a rend működését. Magyarországon 1989-ben újra megkezdte működését a pálos közösség, hányattatott múltja után jelenleg 19 pálos szerzetes gyakorolja hivatását ott – szerte a világon pedig közel 550.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro,

A székely zászló üldözése ellen tüntettek Uzonban
Uzoni lelkészek felhívására tucatnyi személy gyűlt össze ma (kedden) délben a háromszéki település önkormányzata elé, tiltakozni az ellen, hogy eltávolították a székely zászlót az épületről.
Mint arról beszámoltunk a székely zászló használata miatt elsőként beperelt uzoni önkormányzat jogerősen elveszítette az ellene indított eljárást, és a napokban el kellett távolítsa a polgármesteri hivatal homlokzatáról a székely zászlót.
A tiltakozó akciót az uzoni lelkészek kezdeményezték, de csatlakozott hozzájuk minden magyar politikai szervezet és a helybéli lakosság is. A villámcsődületszerű akció célja az volt, hogy egy órára a tüntetők átvegyék a zászlótartó szerepét, így mindannyian egy-egy székely zászlót tartottak magasba, ezzel szolidaritást vállaltak mindazok mellett, akiket a székely szimbólumok használata miatt meghurcolnak.
Ugyanakkor arra szólítottak fel minden székelyföldi lakost, hogy házaikra tűzzék ki a székely zászlót. A tiltakozás résztvevői elmondták: készek gyűjtést is szervezni, amennyiben a háromszéki prefektúra pénzbírsággal sújtja az uzoni polgármestert. Ennek kapcsán Dumitru Marinescu prefektus leszögezte: nem bírságolják meg a polgármestert, mivel jegyzőkönyv készült arról, hogy eltávolította a községháza homlokzatáról a székely zászlót.
A kormánybiztos cáfolta, hogy hadjáratot indított volna a székely jelképek ellen, szerinte minden esetben feljelentés alapján járt el. Többek között az uzoni polgármesteri hivatal homlokzatán levő székely zászló elleni eljárást is egy kökösi magyar ember panasza nyomán indították, mondta a prefektus. Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,

Főműsoridőben a Duna Tévében
Márciusban érdemes figyelni a Duna Televízióban a Fölszállott a páva című népzenei és néptánc tehetségkutató versenyt, ugyanis a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes is szerepel az élő műsorban – egyedüliként Maros megyéből. Az együttes vezetője, Benő Barna szerint hatalmas lehetőség ez a táncosoknak, de egész Nyárádmentének is, hiszen nem sokszor látjuk Nyárádszeredát és a nyárádszeredaiakat főműsoridőben a Duna Tévében.
Benő Barna szerint egyre nagyobb igény van a néptáncra– Fölszállott a páva. A Bekecs táncegyüttesnek most először? Vagy már az elsőre is jelentkeztek?
– A tavalyi műsornak 2012 májusában voltak a válogatói. Mi azért nem jelentkeztünk, mert a Csongor és Tünde előadás bemutatója is ugyanakkorra esett, s egyszerre nem tudtuk mind a kettőt bevállalni. Ez a műsor amúgy premier, s az is, hogy egy ilyen jellegű versenyt a közszolgálati televízió főműsoridőben közvetítsen. Szerintem ez egy hosszú folyamat beérése, ami a hetvenes években a táncházmozgalommal indult, és ide fejlődött. Eljutottunk oda, hogy Magyarországon igény van a néptáncra. A néptánc mindig sáros volt, nem volt esztétikus. Itt a fiatalok körében még most is vannak ilyen vélemények. Magyarországon azonban már nem így van. Nekünk még sokat kell fejlődnünk, hogy eljussunk arra a szintre, ami ott van. Magyarországon iskolákban, intézményesített oktatási rendszerben tanítják már több mint harminc éve. Tánctagozatok vannak, s egyáltalán van néptánctagozat, néptáncegyetem, népi énekkar. Hogy a néptánc és népzene ilyen szintet ért el, az ennek is köszönhető.
– Ehhez képest hol állunk mi Erdélyben?
– Majdnem sehol. Intézményesített formák nem léteznek, a profi együttesek is úgy oldják meg, hogy saját utánpótláscsapatokat nevelnek ki maguknak, mivelhogy iskola nem létezik. Most Nyárádszeredában elindítottunk egy tagozatot, szerepel az órarendben a néptánc. Ez lenne a kezdet. Igaz, ilyen próbálkozás volt ezelőtt pár évvel Sepsiszentgyörgyön, ott végigment egy tagozat, elsőtől tizenkettedikig, s utána megszüntették, mert nem volt rá jelentkező. Ehhez képest Maros megyében rengeteg néptáncegyüttes van. Csak a Bekecs Táncegyesületnek 19 tánccsoportja van a Nyárádmentén. Összesen szerintem a százat súrolja a megye együtteseinek a száma. Úgyhogy itt is elindult valami, már a kilencvenes években is, de a kétezres évek derekán még inkább. S erre a nagy igényre kellene hallgassanak a döntéshozó szervek, hogy itt is kezdődjön el a néptánctanítás intézményes formában. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen volt már változás, koreográfia tagozat létesült, csak hiányzik a néptánc. Magyarországon van például külön néptánc-koreográfus.
– Mit jelent a néptáncegyüttesnek ez a műsor? Gondolom, nagyon sokan megismerik a Bekecs nevét, olyanok is, akik eddig nem hallottak róla.
– Nagyon reméljük, hogy így lesz, mert végül is a versenynek ez a tétje, hogy minél tovább jusson az ember, minél többször felléphessen a Duna Tévében, mert pénzbeli nyeremény nem származik, hanem maga a reklám. Nagyon sokat jelentene az, hogy ha még továbbjutnánk, Nyárádszeredának meg a Nyárádmentének a népszerűsítését is jelenti.
– Már vannak visszajelzések, hogy na, láttuk a tévében?
– Igen vannak, de gondoltunk arra is, hogy közösségi oldalakon kampányt indítsunk, amelyben népszerűsítsük, hogy mi is fellépünk a műsorban. Mert, ugye, a szavazatok is számítanak. Az első továbbjutót a szakmai zsűri dönti el, a második a szavazatok alapján jut tovább. Ahol fellépünk ezután, mondjuk is, hogy lehet szavazni ránk.
– Mivel készülnek az élő műsorra és hogyan? Valami hagyományossal, vagy meglepik a közönséget és a zsűrit?
– Mi úgy gondoljuk, hogy Nyárádmentét, Erdélyt képviselő együttesként olyant fogunk táncolni, ami jellemző a mi tájainkra. Biztos, hogy nem dunántúlival vagy gyimesivel megyünk. Ez amúgy nem egy koreográfusverseny, az együtteseknek a néptánctudásukat kell megmutatniuk, azt, hogy milyen viszonyban vannak az eredeti néptánccal. Éppen ezért azt gondolom, nem valami nagyon kitalált koreográfiák lesznek a Páván.
– Nyárádszeredában hagyománya van a néptáncmozgalomnak. Ebből alakult a Bekecs is?
– Nyárádszeredában már a kommunizmus idején létezett néptáncegyüttes. A kilencvenes évek végén a munkások helyét a Bocskai István Iskolaközpont diákjai veszik át, és 1998-tól Bekecs Néptáncegyüttes néven működik tovább. MI 2007-ben alakítottuk újra Bekecs néven a megszűnt együttest. Nyárádmenti fiatalokból állt, majd jelentkeztek távolabbról is. Olyan egyetemisták is vannak benne, akik Székelyföldről származnak, s Vásárhelyre járnak főiskolára.
– Hányan vannak most az együttesben?
– Harmincan a nagy csapatban, 26 táncos, négy zenész, így jelentkeztünk a műsorra is. A zenekar az Üver zenekar.
– Mikor lehet látni majd az együttest a műsorban legközelebb?
– Most még tartanak a selejtezők, március 8-ától kezdődik az élő adás, onnan már lehet figyelni, hogy mikor jelenünk meg.
– A csapat izgul?
– Persze. Ilyenkor az van, hogy semmi se jó, szőrszálhasogatás zajlik: akkor én most hogy álljak ide, hogy csináljuk ezt a figurát, és merre forduljak. A műsorban amúgy négy és fél perc lehet a maximális idő, amit táncolunk. Nagyon nehezen lehet egy táncrendet négy és fél percben bemutatni, egy kivonat lesz igazából, úgyhogy nagyon oda kell figyelni, hogy azért csonka se legyen, hiányos se legyen, és ne is haladjuk meg az időt.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro,

Történészek Erdély sorsáról
Erdélyről, pontosabban a magyar kormányzat két világháború közötti Erdély-politikájáról, illetve a második bécsi döntésről beszélt hétfő este Sepsiszentgyörgyön Bárdi Nándor és L. Balogh Béni budapesti történész. A Székely Nemzeti Múzeumban alapos, ok-okozatot taglaló előadásokat hallhattak az érdeklődők, ugyanakkor szó esett a szerzők legújabb, Csíkszeredában kiadott köteteiről is.
Bárdi Nándor Erdély és a magyar kormánypolitika a két világháború között címmel tartott előadást, mondván, döntően az érdekli, a magyar kormányzat mit kezdett Erdéllyel, hogyan jutott a második bécsi döntésig. Mint mondta, Erdély problematikája 1910 után egy Budapest–Bukarest–Bécs játszma függvénye, olyan külpolitikai kérdés, melynek kezelésére a miniszterelnökségen külön osztályt hoztak létre. Trianon után, a húszas évektől kezdődően a romániai magyarság kényszerkisebbségként említhető, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, miközben a romániai magyarság Erdélyben szociológiai értelemben nem volt kisebbség, mert jobbak voltak a pozíciói a romániai társadalmi átlagnál.
A magyar kormányzat Trianontól kezdve békés revízióban érdekelt, Magyarország mindvégig ragaszkodott a határon túli magyar kisebbséghez. Bárdi Nándor egyébként javasolta, nemzetpolitika helyett érdemes magyarságpolitikában gondolkodni, illetve ez utóbbi fogalmat használni. A kor revíziós politikája kapcsán megjegyezte, területi integritásunkat elveszítettük, de megőriztük a kulturális integritásunkat, ugyanakkor a budapesti kormány szándéka szerint segíteni próbálta a kisebbségi eliteket, 1920-tól a katonai lehetőséget elvetették. Magyarországot az olaszok támogatták revíziós elképzeléseiben, a német külpolitika viszont nem volt partnerük, ugyanakkor olyan elképzelések is felmerültek, mint például a Rothermere angol sajtómágnás visszacsatolási javaslata. A magyar revíziós terveket mindig lebegtették, a magyar közvélemény nem fogadta volna el csak az etnikai visszacsatolást, azaz az etnikai határok alapján történő visszacsatolást.
Felmerültek „korridoros” elképzelések is, Székelyföld korridoros kapcsolása. Szakértők több változatot dolgoztak ki a revízióra, a magyar kormány Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, 1933-ban titokban átadott Mussolininak egy tervet, mely a gazdasági előnyökre helyezte a fő hangsúlyt – Székelyföld például nem volt lényeges –, viszont kulcsfontosságú volt a Zsil völgyének megszerzése. Az 1920 utáni erdélyi politikáról elhangzott: annak sajátossága, hogy nagyon jól tudták, mennyire fontos a politikai egység. Ebben az időszakban az erdélyi történelmi egyházaknak közel 700 iskolát kellett létrehozniuk, ugyanakkor Erdélyben 1920 végétől elkezdődött a közösségi önszerveződés német mintára, ezt a budapesti kormány támogatta, kiépítették a magyarság revíziós politikájának intézményrendszerét, az mindvégig a miniszterelnökség hatáskörébe tartozott, 1921–1944 között Pataky Tibor irányította, háttérintézményként pedig különböző szervezeteket hoztak létre. 1926 után például a Magyarországról Romániába küldött támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordították, pontosabban a magyar oktatási rendszer fenntartására, a négy történelmi magyar egyház kezelte a pénzt.
A budapesti kormányzati célok között 1928-tól kezdődően szerepelt egy új kisebbségi elit kinevelése, a legtehetségesebb fiatalokat magyar kormányzati ösztöndíjjal Franciaországba küldték tanulni. Mindezt azért tették, mert a magyar kormányzat úgy tekintett erre a területre, mint amit ideiglenesen csatoltak el.
L. Balogh Béni a második bécsi döntésről (1940. augusztus 30.) beszélt. Mint mondta, a történeti Magyarország megszüntetését jogosan érezték igazságtalannak, Trianon egy vesztett háború következménye. A két világháború között a magyar politikusok tudták, hogy Nagy-Magyarország nem állítható vissza, csak egy részleges, magyarlakta területeket érintő revíziónak lenne realitása. Bethlen István, Gömbös Gyula és Teleki Pál történelmi bűne, hogy nem próbálták reálisan befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy ne a mindent vissza elve harsogjon a korabeli sajtóból – mondta. A revíziós törekvésekhez Mussolini támogatása nem volt elég, ám Németországot csak 1940 nyarán sikerült a célnak megnyerni.
Ugyanakkor utalt Barcza György 1938-ban Teleki Pállal folytatott beszélgetésére, amikor Teleki keserűen azt említette, a „magyar közvélemény meg van őrülve”, csak az hallható, mindent vissza, bármi áron. Ennek oka, hogy a korabeli magyar propaganda egész Erdély visszaszerzéséről harsogott, közben a román féllel erről a kérdésről nem tudtak megegyezni, felmerült például a lakosságcsere gondolata is, ám ezt az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek nem fogadták volna el.
A történész személyes véleménye szerint Teleki komolyan gondolta, végső elkeseredésében fegyverhez nyúl, és megtámadja Romániát, bár tudta, a román haderő felkészültebb a magyarnál. Teleki Pálnak volt ugyanis egy olyan elképzelése, hogy a revíziót vérrel kell megpecsételni, kemény áldozatot kell hozni annak érdekében, hogy a magyar közvélemény jobban becsülje meg. Végül Hitler megosztó szándékkal és taktikázva, saját érdekeit szem előtt tartva hozta meg a második bécsi döntést azzal a szándékkal, hogy Magyarországot és Romániát egyaránt lekötelezze.
A szerződést román részről Mihail Manoilescu külügyminiszter írta alá, aki látva országa veszteségeit, annyira meglepődött Észak-Erdély elvesztésén, hogy fel kellett locsolni. A magyarok számára etnikailag viszonylag igazságos döntés született, de a román közvéleménynek nagy sokkot okozott, elindult a menekülthullám. Miközben az észak-erdélyi magyarok ujjongtak, a második bécsi döntés legnagyobb vesztesei a dél-erdélyi magyarok, számukra ez újabb Trianonnal ért fel. Mások mellett Márton Áron is Dél-Erdélyben maradt, és kilátástalannak érezte az ottani magyarság sorsát. A déliek számára a kölcsönösségi kisebbségpolitika jelentett némi esélyt, ám a lakosság fogyása megindult, például a Zsil-völgyi magyarok száma 70–80 százalékkal csökkent. Az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki a második világháborúból, megszabadultak az idegen elnyomástól. A két történész a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent köteteit is ismertette. Bárdi Nándor Otthon és haza, tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről című monográfiájáról, míg L. Balogh Béni Kiszolgáltatva, a dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között című könyvéről beszélt. Mózes László

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Könyvesboltsirató
Épp a magyar kultúra napján kellett érkeznie a Hiób-postának: úgy néz ki, lehúzza a redőnyt az Ex Libris könyvesbolt, mely néhány éve a Corvina megszűnte miatt keletkezett űr pótlására létesült.
Akkoriban az áruházlánc sepsiszentgyörgyi kivonulását sokan siratták, az otthonias könyves hangulat végleges tovatűnését vetítve előre, elrugaszkodottabbak még a politikumon is számon kérték, miért hagyják a kultúra e szigetét süllyedni. Holott csak annyi történt, hogy a Corvina megelégelte a bolt ráfizetéses működtetését – elvégre a könyvárusítás is alapvetően gazdasági vállalkozás. Hogy azon túl kultúraközvetítő, netán még kultúraszervező szerepe is le(het)ne, azt ismerte fel az Ex Libris alapítója, ki a hasonlóképp családias, de nem csak a könyvek közt való lézengés adta hangulat megteremtéséért kitalálta a helyi szerzőkkel való találkozókat. Heti rendszerességgel egy-egy író, költő beült a kerek asztal mögé beszélni irodalomról, alkotásról, politikáról is, ha kell, vagy csak az életről úgy egyszerűen, mert arról mindig lehet. És beszéltek is, ha volt, kinek, s míg volt, kinek. Úgy féltucatnyi alkalommal – annál többre nem akadt érdeklődő. A helyi szerzők azontúl maguk is csak vásárlókként, ha betértek a boltba. Könyveik viszont maradtak a polcokon, mert az Ex Libris azt a – lehet, nem túl népszerű, de annál nagyobb küldetéstudattal felvértezett – üzleti politikát követte létrejötte pillanatától, miszerint a helyi (háromszéki, erdélyi) írástudók köteteit kell elsősorban hozzáférhetővé tennie. Akkor még a Helyi termék – fontos nekem kampánynak híre sem, hamva sem volt, és amúgy sem lehetne ráerőltetni ezt a könyves világra, mint abroncsot a hordóra – mondják az észt az utcasarkon osztók –, mert a szellemi táplálék ízlés kérdése, az irodalom pedig gourmand-oknak való. Azonkívül egy könyv elolvasásához nem lehet felvenni a legújabb kisestélyit, mert azt nem látja senki. Könyvről nem ildomos vitázni, és nem is lehet róla oly jóízűen értekezni, mint előadás után elegáns vendéglőben a színházról pletykálni. A könyv magányos műfaj, olyannyira, hogy szép lassan az író marad a fehér lappal, mert minek azt teleírni, hiszen kiadó még csak-csak kerül – de könyvet vásárló és azt el is olvasó annál kevésbé. Úgy néz ki, újabb könyvesbolt zár be Sepsiszentgyörgyön. Székelyföld kulturális fővárosában. Valami olyasmit sugall ez, mintha az egész fővárososdi csak külcsín lenne. Be szeretném hinni, hogy nem az!
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Megfélemlítésre játszanak
Alig kóstoltunk bele az új évbe, jóformán be sem indult az élet, és a román hatalom kisebb-nagyobb székelyföldi helytartói máris munkába lendültek, egyik magyarellenes intézkedésük követi a másikat. Ötleteik tárháza végtelen, mintha külön e célra felbéreltek ötölnék ki, hol, hogyan lehet keresztbe tenni Székelyföld többségi lakosságának.
Felszólítják a magyar pártokat, kötelező módon tegyék ki a román lobogót székházaikra, Uzonban nemcsak leszedetik a székely zászlót a községházáról, de jelentős bírsággal is fenyegetik a polgármestert, s ha mindez nem lenne elég rossz közérzetünk gyarapításához, Marosvásárhelyen is megakadályoznák a Székely Szabadság Napjára tervezett nagygyűlést. Az önkormányzatnak alárendelt helyi rendőrség ügyvezető igazgatója fenyegetően figyelmeztette Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács elnökét, hogy ne készüljenek oly nagy igyekezettel a százezresre tervezett megmozdulásra, mert egyáltalán nem biztos, hogy engedélyezik.
Törvényeket emleget, értelmez, bizottságra hivatkozik, amely megvitatja a kérdést, a polgármestert említi, kinek tiszte a végső döntés meghozatala. Tavalyelőtt, az elmúlt évben, mikor még nem számítottak valós tömegre, fel sem merült hasonló igyekezet, s Izsák Balázs is állítja: az engedély szót el kell felejteni, hisz a gyülekezési jog nem kötött jóváhagyáshoz. Megjegyzi azt is: csúszunk vissza a diktatúrához, amikor a hatóságok önkényesen értelmezték a törvényeket.
Mindent megpróbáltak a hatalom képviselői, hogy eljelentéktelenítsék a tavalyi két nagy székely megmozdulást: a márciusi marosvásárhelyi Székely Szabadság Napját és az október végi nagy menetelést. Mélyen alábecsülték a résztvevők számát, pár ezret hazudtak harmincezer helyett, a menetelés 120 ezres tömegét pedig 15 ezerre zsugorították.
A mostani akadékoskodás, a folytatásként tervezett újabb marosvásárhelyi tömegrendezvény meggátolásának szándéka jelzi, pontosan tudják, milyen sokan voltunk, és nagyon tartanak attól, hogy még többen leszünk, egyre jobban erősödik a székelység önrendelkezési harca, mind többen és többen hajlandóak akár száz kilométereket is utazni, hogy egyértelműen kinyilvánítsák a közösségi akaratot.
Egy dologgal, úgy tűnik, nem számolnak: a szellem már kiszabadult a palackból, valami elkezdődött, és ez sem hatósági tiltással, sem fenyegetéssel, sem megfélemlítéssel nem megállítható. Minden levetetett zászló, gyülekezési tiltás csak megerősíti a székelyföldi magyarságban, hogy szabadságát, megmaradását nem szavatolja a román állam, jövőjét, jólétét tehát csak az autonómia biztosíthatja.
Ellenünk dolgoznak, de minket erősítenek.
Farkas Réka

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Mozgósító székely projektek
Bár még nincs nagyon erős hatása, mindenképpen érződik a két székely megye közös projektjeinek identitáspolitikai szerepe, valamilyen szinten beindult az egységesítés – jelentette ki a Krónikának Horváth István szociológus.
A Hargita és Kovászna megyei önkormányzat immár évek óta különít el pénzalapot a székely identitást erősítő, közösségépítő projektekre, a szociológust ezek identitáspolitikai hasznáról kérdeztük.
„Az apró elemek megjelenítik a nyilvánosság előtt, ha kell, fogyaszthatóvá teszik a politikai identitást vagy egy ügyet. Van egy projektum, amit nevezhetünk székely identitásnak, vagy székelyföldi autonómiának, ennek az identitáspolitikai elemei kezdenek jól kialakulni, a sajátos szimbólumokat értelmezve azonosítják be a Székelyföldet” – magyarázta lapunknak az egyetemi tanár.
Példaként a Székelyföld autós matricát említette, és elmondta, hogy már kolozsvári románok autóin is látható hasonló, Erdélyre utaló jelzés. Az apró jel használata kommunikálhatóvá teszi, hogy valaki elkötelezett egy ügy mellett – lehet, hogy nem tud elmenni egy tüntetésre, de elkötelezettségét ilyen módon is jelezheti.
Hasonlóan mozgósító lehet a székely termékmarketingje is, amely arra buzdít: fogyasszunk helyi terméket – magyarázta a szociológus. Hozzátette: a sok típusú kezdeményezés néha rendezetlen állapotokat eredményez – a két megyei önkormányzat, az erős székelyföldi városok önkormányzatai nem biztos, hogy egyetértenének, ha székely fővárost kellene választani –, de ez idővel ki fog kristályosodni, véli Horváth István, aki szerint idővel kiderül, minek van inkább hívóereje.
Bár még vannak kompetitív elemek, az egységesítés valamilyen szinten beindult, hangsúlyozta a szociológus. Rámutatott, ez a székely zászló kapcsán tapasztalható, hiszen a 90-es évek elején még népszerű fekete-piros zászlók eltűntek, és a kék-arany vált egységes szimbólummá.
Egymillió lej közösségépítésre, infrastruktúrára
Bár Kovászna megye költségvetése idén kisebb lesz, és kevesebb állami támogatást remélnek, az identitáserősítésre elkülönített források nem fognak csökkeni – szögezte le Tamás Sándor. A megyei tanácselnök a Krónikának elmondta, ha a különböző ilyen jellegű projektekre fordított pénzbeli támogatást összeadják, komoly tételt jelent a költségvetésben, az egymillió lejt is meghaladja évente.
A háromszéki politikus szerint többek között idén is különítenek el pénzt a Székely Ruházati Alapra, melynek keretében egyesületek melle tt működő néptáncegyüttesek vagy hagyományőrző huszárok pályázhatnak támogatásra. Ugyanakkor idén ötödik alkalommal szervezik meg a Huszártoborzót, negyedjére a Székely Vágtát, de újabb, a Székelyföldhöz kapcsolódó kulturális programokat is kezdeményeznek.
Tamás Sándor szerint a művelődési, közösségerősítő, -fejlesztő programok mellett a helyi infrastruktúra korszerűsítését is fontosnak tartják, ezért idén is folytatják a vidéki művelődési házak felújítását célzó, négy éve zajló programjukat. Három év alatt több mint hatvanat sikerült korszerűsíteni a 120 falusi művelődési házból, helyenként újjáépíttették ezeket, volt, ahol az öltözőket, a színpadot vagy mosdót kellett felújítani.
A játszótérépítő programban is sok falu önkormányzata vesz részt, és kis pénzbeli ráfordítással látványos eredményeket értek el a vidéki sportlétesítmények felújítását célzó programmal is: a helyi sportegyesületekkel együttműködve két év alatt 30 létesítményt korszerűsítettek. Idéntől azokat az orvosi rendelőket is beveszik a programba, melyeket az évek során nem magánosítottak, így továbbra is az önkormányzatok tulajdonában vannak, mutatott rá az új elemre Tamás Sándor.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Kertész Melinda
ESÉLYLATOLGATÁS Mit kell tudni az RMDSZ esélyes EP-jelöltjeiről?
Az RMDSZ EP-képviselőjelölti listája még várat magára, azonban az már egyre kevésbé titok, kik pályáznak eséllyel a befutó pozíciókra. Kit szeretnél a lista élére?
Február 15-ig fogadja el az RMDSZ jelöltek jelentkezését az Európai Parlamenti választásokra, majd a Szövetségi Állandó Tanács dönt az RMDSZ-lista sorrendjéről. Az Európai Néppárt március eleji dublini kongresszusán a szövetség már szeretné bemutatni a befutó helyen lévő jelöltjeit.
„Az RMDSZ a tulipán jele alatt indít jelölteket az európai parlamenti választásokon, mert azt a politikai brandet, amit 25 év alatt felépítettünk, és amelyet az erdélyi magyar emberek sorozatosan megerősítettek, nem fogjuk feladni. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 2012-ben a parlamenti választásokon a magyar szavazatok 89 százalékát kapta, ezt a felelősséget nem lehet megosztani, és nem lehet feladni” - jelentette ki Kelemen Hunor. Így várhatóan csak az RMDSZ keretéből származó jelöltek lesznek a listán, amelyről az EMNP és az MPP jelöltjei a két párt tárgyalási próbálkozásai ellenére is le fognak maradni. Ezelőtt öt évvel még sikerült kiegyezni a közös listáról, amelyen Tőkés László első helyen szerepelt, azonban mára a szövetség hallani sem akar az expüspökről.
Bár még egyelőre nem tudni, hogy milyen sorrendben sorakoznak fel az EP-választási listán, a jelöltek kilétéről szóló becslések már több hónapja keringenek a közbeszédben. Winkler Gyula és Sógor Csaba már októberben megerősítette a Transindexnek, hogy indulna újabb EP-mandátumért, az RMDSZ Csík Területi Szervezete már tavaly biztosította mindkettőjüket támogatásáról. Azóta Vincze Loránt, az RMDSZ külügyi titkárának a neve is felmerült az EP-jelölt lista kapcsán, közben Eckstein-Kovács Péter is bejelentette indulási szándékát. Az RMDSZ Nőszervezete is támogat köreiből jelölteket, a hírek szerint Hegedüs Csilla pályázhat jó eséllyel. A lista két-három befutó helyet biztosít, de inkább kettőt – hiszen Románia egy helyet veszített az EP-létszám kilátásba helyezett karcsúsítását követően.
A jelöltek, akik eséllyel pályáznak a befutó helyekre:
Eckstein-Kovács Péter
1956-ban, Kolozsváron született. 1980-ban szerzett diplomát a Babeș–Bolyai Tudományegyetem jogtudományi karán. 1990-1992-ig az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője volt, majd ezt követően, 1996-ig kolozsvári önkormányzati tanácsos. 1996-tól 12 éven át Kolozs megyei szenátor volt. 1994-től az RMDSZ Szabadelvű Kör nevű platformjának alapító tagja és elnöke. 1999 és 2000 között kisebbségügyi miniszterként dolgozott Mugur Isărescu kormányában. A 2008 november végi romániai parlamenti választásokon nem jutott szenátori mandátumhoz. 2009 januárjában Traian Băsescu román államfő kisebbségügyi államelnöki tanácsadója. 2010-ben indul az RMDSZ elnöki tisztségéért. 2011. szeptember 1-jén lemondott az elnöki tanácsadói posztjáról, mivel az államfő támogatja a verespataki aranybánya engedélyezését; Eckstein-Kovács Péter viszont több éve a bányászati ciántechnológiák betiltásáért emel szót. 2012-ben Kolozsvár RMDSZ-es polgármesterjelöltje volt. Előnyei: – karizmatikus
– az RMDSZ keretében továbbra is befolyásos személy – „régi motoros” a politikában – annak ellenére, hogy az utóbbi időben nem volt előretolt politikusa az RMDSZ-nek, nem kopott ki a köztudatból
Hátrányai: – több éve nem volt jelentős tisztsége sem országos, sem önkormányzati szinten – az utóbbi választásokon eleve vesztes pozícióból indult (lásd: parlamenti választások, RMDSZ-elnökválasztás, kolozsvári polgármester-választás) Hegedüs Csilla
1967-ben, Kolozsváron született. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron és a Pécsi Tudományegyetem andragógia (a felnőttképzés tudománya) szakán végezte. 1997-ben közgazdász diplomát szerzett a Dimitrie Cantemir Egyetemen. 16 éve foglalkozik az erdélyi magyar műemlékek védelmével, 1997-től a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója. 2010-2012 között Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter tanácsosaként dolgozott. 2011 óta az RMDSZ kulturális főtitkárhelyettese.
Előnyei: – a Nőszervezet jelöltjeként jó eséllyel pályázik az RMDSZ-lista első helyeinek egyikére – erős egyéniség
– jó szervezőképességgel rendelkezik
– inkább örökségvédelmi szakemberként, mint politikusként ismerik
Hátrányai: – országos szinten kevésbé számít ismertnek
– a sorrendet összeállítók tarthatnak a szavazók nőkkel szembeni előítéleteitől
Sógor Csaba
1964-ben Aradon született. 1983 és 1988 között végezte teológiai tanulmányait, 1988-1999 között a csíkcsicsói közösséget szolgálta lelkészként, majd 1999-től két évig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ökumenikus és külkapcsolati tanácsadójaként tevékenykedett. Az RMDSZ-nek már 1990-től tagja. 2000 és 2007 között az RMDSZ szenátora. Előnyei: – hétéves EP-képviselői mandátuma volt
– noha aradi születésű, sokat hangoztatott székelyföldi gyökerei miatt a székely szavazókat is megszólíthatja – jó kommunikációs készséggel rendelkezik
– népszerű projektekkel teszi látványossá az EP-ben való jelenlétét Hátrányai: – néha túlbarokkosítja mondanivalóját
– hajlamos a populizmus csapdájába esni
Vincze Loránt
Marosvásárhelyen született 1977. november 3-án. A Bolyai Farkas Főgimnáziumban érettségizett idegen nyelv szakon. Kolozsváron a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen újságírást, a Bukaresti Egyetemen közigazgatás és elektronikus kormányzás mesterszakot végzett. Tizenhat éven át rádiós újságíróként dolgozott a romániai közszolgálati rádió magyar nyelvű szerkesztőségeiben Marosvásárhelyen, Kolozsváron majd Bukarestben, 2004 és 2005 között projektmenedzserként a rádió stratégiai tervezését irányítja. 2005 és 2007 között a Scripta Kiadó marketingigazgatójaként tevékenykedett, majd 2009-ig az Új Magyar Szó napilap főszerkesztője és a kiadó vezérigazgatója. 2009 óta Brüsszelben dolgozik, Winkler Gyula RMDSZ-es európai parlamenti képviselő brüsszeli irodájának munkatársa. Ez idő alatt az RMDSZ szövetségi elnökének külpolitikai tanácsosa, majd 2011-től a Szövetség külügyi titkára. 2013 májusa óta az európai kisebbségek és nyelvi közösségek ernyőszervezete, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának alelnöke.
Előnyei: – az RMDSZ külügyi titkáraként betekintést nyert az európai szintű kisebbségügyi politikába
– jó külügyi kapcsolatokkal rendelkezik
– fiatal, friss arc
Hátrányai: – alig ismert politikusa az RMDSZ-nek
– nem befele, hanem kifele építkezett, ezért gyengébbek a szervezeten belüli, illetve a szavazópolgárokhoz kötődő kapcsolatai
Winkler Gyula
1964-ben született Vajdahunyadon. 1988-ban a temesvári Traian Vuia Műszaki Egyetem Elektrotechnikai Karának elektronika és távközlés szakán szerzett mérnöki oklevelet. 2001-ben a petrozsényi Tudományegyetem Közgazdasági Karának pénzügy és biztosítás szakán diplomázik. 2004 és 2007 között a kormány kereskedelemért felelős tárca nélküli minisztere volt, majd 2007 augusztusa és decembere között a távközlési és informatikai miniszteri tisztséget töltötte be. A 2007-es EP-választáson az RMDSZ két helyet szerzett meg, a pártlista harmadik helyezettje, Winkler Gyula így nem juthatott volna be. A listavezető Frunda György azonban lemondott a frissen szerzett mandátumáról, mivel alelnöki helyet szerzett az ET Ügyészségi Tanácsában, így Sógor az első helyre került, a második helyet pedig így Winkler tölthette be.
Előnyei: - hétéves EP-képviselői mandátum tapasztalatával rendelkezik
– felkészült politikus
– több komoly funkciót is ellátott már, két ízben is tagja volt a román kormánynak – tehetséges közösségépítő
Hátrányai: – az EP-ben kifejtett munkája a választópolgárok zöme számára nem eléggé látványos – nem a szavak embere.
Transindex.ro,

Szakmai vita: merre tart a magyar közoktatás?
„Amíg nem tudjuk közüggyé tenni az erdélyi magyar oktatást, hogy mindenki magáénak érezze a fontosságát, addig aligha lesz javulás a minőségben” – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Király András. Az oktatási államtitkárt Péntek János nyílt levelére reagáltattuk.
Hogyan kommentálja Péntek János nyílt levelét, amelyben a kolozsvári professzor a romániai magyar közoktatás minőségét bírálja és az oktatásért felelős személyeket vonja felelősségre az erdélyi magyar közoktatás színvonalának, eredményességének és versenyképességének a folyamatos romlásáért?
Péntek János professzor elismert személyisége tudományos- és közéletünknek. Ha nem venném figyelembe ezt a tényt, akkor megkérdezném, hogy két év múlva kihez ír majd nyílt levelet? Két évvel ezelőtt ugyanis a szülőkhöz írt, most az oktatásért felelősökhöz. Semmiképp nem akarok vitába keveredni a levélíróval. Egyetértek a felvetett kérdésekkel, eredményes, színvonalas, versenyképes oktatásra van szükség, ami vonzóbbá tegye az anyanyelvi oktatást a szülők és a tanulók számára is.
Viszont nem tudjuk elkülöníteni a magyar oktatást a romántól, attól, hogy az erdélyi magyar oktatás része a romániai oktatásnak, így ugyanazok a törvények, szabályok és módszertanok érvényesek, ugyanazok irányítják ezt az oktatást is jól vagy rosszul. Ebben az adott keretben vagyunk mi is része a romániai oktatásnak.
A következő kérdéskör, amit felvet a levél, az alacsony színvonal és az egyenlőtlenségek – amelyek viszont nem abból következnek, hogy ennek a nagy oktatási egésznek vagyunk a részesei. A professzor úr is rámutat, hogy a pedagógus autonóm személy, aki ha becsukta maga mögött az osztályterem ajtaját, egyedül van, és a legjobb tudása szerint oktat és nevel. A magyar oktatás feltételezett gyenge színvonala nem annak a következménye, hogy a román oktatás része vagyunk. Hogy mégis miért kevésbé színvonalas a romániai magyar oktatás?
Ha ez egyáltalán így van, mert ilyen szerű méréseket nem tudom, hogy végzett-e valaki, azt csak a helyszínen tudhatjuk meg. A felvételi vagy az érettségi eredményeink nem rosszabbak, mint az országos átlag.
Mihez képest gyengült az oktatási szint?
Nem lehet a 30-40 évvel ezelőttihez viszonyítani, hiszen megváltozott a közeg, megváltozott a társadalom és hála istennek megváltozott a rendszer is. És még valami. Sajnos kevesebben vagyunk, mint abban az időben. Akkor más struktúrája volt az oktatáspolitikának: kötelező hét- illetve nyolc osztály, azt követte a szakiskola és a középiskola azoknak, akik képesek voltak a középiskolában helytállni. Szelektív oktatás folyt. Szigorú szűrők biztosították a minőséget.
Ma 10 osztály a kötelező, sőt, ha az előkészítő oktatást is ide számítjuk, 11 osztály, de a VIII. osztály elvégzése után egy hiátus létezik, amelyben sok tanulónk vész el. A középiskolai szakasz erősen felhígult. Aki elvégzi a 10. osztályt, az automatikusan arra gondol, máris jön a líceumi oktatás befejező két éve. Ne feledjük azt sem, hogy a középiskolai oktatás ma már a tömegoktatás része lett, márpedig tömegoktatásban jól tudjuk, a minőség gyengébb. Iskoláink számára ma az a legfontosabb, hogy teljesítsék a beiskolázási tervet, azaz megtartsák osztályaiknak a számát.
A következő lépcső a felsőoktatás, ami ugyancsak nyitottá vált Romániában bárki számára: csak az nem iratkozik be egyetemre, aki nem akar. Mindebből az következik: nincs folyamatos és korrekt minősége a bejutók tudásának, nincs komoly szűrő, tehát ebből ez a színvonal következik, ami van.
Ez tehát a jelenlegi oktatáspolitika eredménye?
Igen, így is nevezhetjük. Számunkra, akik más rendszerben jártunk iskolába, mint ahogy Péntek professzor úr és jómagam is, furcsa, hogy szűrés nélkül lehet továbbmenni a magasabb szintű képzésre. Amikor mi érettségiztünk, az elbukás aránya 10-15 százalékos volt. Ma ez az arány 50 százalékos. Itt adódnak azok a problémák, amelyek akkor következnek be, amikor a pedagógus becsukja maga mögött az osztályterem ajtaját. Tehát valahol ezek az ajtók mindig kicsit nyitva maradnak, és engedékenyebb lett a rendszer.
Ebben a szűrőrendszer nélküli helyzetben pedig az a legnagyobb baj, hogy a pedagógusok is engedékenyebbek lettek. Számunkra ma az a cél, hogy közüggyé tegyük oktatásunkat. Ebből adódott az is, hogy 2011-ben szigorított a minisztérium az érettségi vizsgákon, mint egy első lépésként a színvonal emelésére. Ebben a vonatkozásban kerültek felszínre a mi oktatásunk elégtelenségei is, hiszen vannak olyan iskoláink, amelyek 90% feletti átmenési eredményt mutattak fel, vannak olyanok is, amelyek 20-25%-ot vagy annál is kevesebbet. Mint általában, ezen a téren sem jó általánosítani.
Viszont amíg mi nem tudjuk közüggyé tenni az erdélyi magyar oktatást, hogy mindenki magáénak érezze ennek a fontosságát, addig aligha lesz javulás a minőségben. Lehet, hogy egyhelyben fogunk topogni, sőt talán egy kicsit visszafelé is haladunk. A klasszikus iskola három pillére a diák, a pedagógus és a szülő. Ha bármelyikük – akár a szülő vagy a diák - kivonja magát, vagy nem teljesít a maga maximális szintjén, felelősen, akkor a rendszer és a minőség romlik.
Ma az iskolázásban a három alap: a diák, a tanár és a szülő mellett ugyanekkora szerep jut a közösség valamennyi összetevőjének: az érdekvédelemnek, az egyháznak, a civil szervezeteknek, az önkormányzatoknak. A jól megszervezett oktatás és oktatáshálózat elengedhetetlen a hosszú távú fejlesztéshez. Péntek János levelének zárómondata, mely szerint Európa cselédpiacát gazdagítjuk, erős megfogalmazás, de igazság van benne.
Miért jutott ide az erdélyi magyar oktatás?
Kezdjük azzal, hogy az új tanügyi törvény nemzetiségi fejezetének kidolgozása illetve elfogadtatása rengeteg energiánkba került nekünk is és az RMDSZ csúcsvezetésének, parlamenti frakciójának, civil szervezeteinknek egyaránt. A törvény előírásainak alkalmazása körül viszont már akadozik a gépezet. Új helyzetek jöttek létre, új összefüggésekkel találkozunk nap, mint nap. Ezeket nem is olyan könnyű kezelni. Ha belülről veszem górcső alá a rendszert azt mondhatom, hogy az egyik ok az lehet, hogy elvesztettük a kapcsolatot a romániai oktatás egészével.
A ’90-es évek elején azt mondtuk, mi majd bebizonyítjuk és megmutatjuk, mire vagyunk képesek. Specifikus versenyeket szerveztünk, amelyeknek során lehetővé tettük, hogy különböző elzárt vidékek egymással találkozhassanak, a székelyföldiek a partiumiakkal, a szórványvidékeken élőkkel. Ez nagyon jó elgondolás volt. Viszont azt nem vettük észre, hogy ma már ezeket a versenyeket magunknak szervezzük és kimaradunk az országos tantárgyolimpiákból. Szép eredményeket érünk el ezeken a versenyeken, de csak egymás közt versenyeztetjük a magyar iskolák magyar tanulóit. Előttem vannak az adatok és szomorúan tapasztalom, hogy országos olimpián csak magyar nyelv és irodalomból vagyunk ott, illetve a művészeti olimpiákon szerepelnek szép számban és sikeresen magyar líceumok tanulói is, de máshol sehol: e két eseten kívül nincsenek magyar eredmények az országos tantárgyversenyeken, és úgy tűnik, ezzel megelégszünk.
A kisebbségi államtitkárságon belül létezik a minisztériumnak egy kisebbségi oktatással foglalkozó főosztálya, ami több mint 60 versenyt szervez minisztériumi szinten, állami pénzeken, a magyar gyerekek számára. Lassan nem értem és nem látom a színvonalát, hogy mire is adjuk ezeket a díjakat. Pedig a versenyek színes palettája biztosíthatná, példának okáért, a tehetséggondozást minden oktatási szinten.
Csak egy példát mondjak: ha valaki kiválóan teljesít a magyar tannyelvű iskola matematika versenyén, annak hasonló szinten kellene szerepelnie az országos, román megmérettetésen is. De ezek a gyerekek valószínűleg nem jelentkeznek a romániai gimnáziumok matematika versenyén, megelégszenek a magyar sikerrel, ám az országos megmérettetés elmarad. Ha tovább vizsgáljuk a helyzetet: ugyanez érhető tetten az egyetemi felvételin is, ahol a középiskolai ismeretek mutatkoznak meg: magyar nagyon ritkán szerepel az első tíz között. Ezek figyelmeztető jelek: valahol elmaradunk attól az elvtől, amit nekünk fiatal korunkban mondtak, hogy mindig többet kell teljesítenünk az érvényesüléshez. Megelégszünk azzal, amit teszünk, de az eredmények azt mutatják, hogy ez nem elég.
Ott van például a sokáig vitatott MOGYE-kérdés: nézze meg valaki az ottani felvételi eredményeket és hasonlítsa össze a románok eredményét a magyarokéval: gyengébb. Valahol tényleg úgy érzem, hogy bár vannak nagyon jó líceumaink és vannak nagyon jó diákjaink is, a minőség, egészét tekintve elmarad az elvárt szinttől.
Magára veszi-e Péntek Jánosnak azt a kijelentését, miszerint azok a magyar pedagógusok, akik az oktatási hatósági intézményekben kaptak megbízást, „gyakran elfeledkeznek arról, hogy ők a magyar oktatás érdekeinek képviselőiként kerültek oda, nem a központi utasítások egyszerű közvetítőiként, végrehajtóiként"?
Azt a részét a kérdésnek, hogy annyit teszek, amennyit engednek vagy amennyit lehet, vagy azt, hogy tájba simulok, kapásból visszautasítom, mert ennél én is és a kollégáim is sokkal többet teszünk. Azonban a minisztériumban dolgozni teljesen más terület. A kérdések másképp tevődnek föl. A minisztériumban nem csupán azt tesszük, amit a lehetőségek megengednek, nem csak végrehajtásról szól a munkánk. A megadott lehetőségeknél sokkal többet teszünk: kiállunk iskolákért, osztályokért, kiállunk helyzetekért, újra és újra érvényesítenünk kell azokat a jogokat, amiket a törvény szavatol, de néha elmulasztják az alkalmazását. Nemcsak a törvények végrehajtásával foglalkozunk, ennél sokkal többet teszünk, hogy a kisebbségi oktatás, ezen belül a magyar oktatás – ami a romániai oktatási rendszer 5 százalékát teszi ki - ne csorbuljon.
Ami a minisztérium irányítása alatt álló intézményeket, tanfelügyelőségeket, iskolaigazgatókat, pedagógusokat illeti, valós szükség van arra, hogy mindenki vegye komolyan a munkahelyi leírását és az általa vállalt felelősséget. A minisztérium nem fordít elég energiát arra, hogy a kihelyezett intézmények az oktatás minőségére tegyék a hangsúlyt. Sok esetben rosszul alkalmazott kollegialitás viszi el a minőséget, főleg ott, ahol egy igazgató kiáll egy olyan tanáráért, akire amúgy egész évben panasz van.
Visszatérve Péntek professzor úr levelére. Helyénvalóak a felvetések, bírálatok, ám sajnos a professzor úr sem lát megoldásokat, mert ő maga sem fogalmaz meg javaslatokat a színvonal emelésére, a felvetett kérdések megoldására.
Önnek vannak elképzelései erről?
Ami a létező lehetőségeket illeti, kidolgoztuk annak az intézménynek a tervét, amelyet a törvény biztosít, és amely háttérintézményként a szakmai minőségi fejlődést és az állandó minőségellenőrzést biztosítaná az oktatásban. A kormányhatározat tervezet benyújtása óta már három minisztercsere történt, ami eddig meggátolta annak elfogadását. Remélem, ez az intézmény hamarosan megalakul, és pluszt fog jelenteni, még akkor is, ha nem old meg minden problémát.
Jó megoldás lehetne ugyanakkor a magyar nyelvű magánoktatás megerősítése az erdélyi közösségben, ami jelenleg majdnem teljességgel hiányzik. A törvény erre lehetőséget ad, de hátulütője, hogy nagyfokú állami támogatást von ki a magániskoláktól. Ez azt jelenti, hogy az egy főre eső diákpénzt megadja a minisztérium valamennyi magániskolának, ebből a pedagógusok fizetését lehet fedezni. Ám minden további állami juttatástól elmarad a magániskola, ezt magának kell megteremtenie. Az oktatás létrehozója kell hogy fedezze az oktatás körülményeit, és a rendszerben kell maradnia. A rendszerben maradás az, hogy mindenben követni kell az aktuális oktatási terveket, törvényeket, módszertanokat – csak jóval szabadabban, mert szabadon tud alkalmazkodni a diákok és az oktatók igényeihez. Jó példa erre Törökország, ahol rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek a magánoktatásra, és az ország ezáltal behozta nemzetközi szinten a lemaradásait, sőt élvonalba került.
Egyetért azzal, hogy az év elejétől szigorúan érvényesített kvótarendszer súlyosan diszkriminálja és korlátozza a magyar oktatást, veszélyezteti a magyar közösség jövőjét?
Nincs elég pénz az oktatásban és a kvótarendszer diáklétszámhoz köti az osztályokat. A tanügyre fordított pénz a többségi iskolák számára sem elég. A kisebbségi oktatás bizonyos szintű pozitív diszkriminációja a magyar oktatás javára így nehezen emészthető. Arról nem beszélek, hogy iskolaévenként legalább negyven osztályt menekítünk meg a felszámolás elől, különösen a szórványban. Nehezebb a helyzet a nagyvárosokban, mint például Kolozsváron, ahol valamikor 15 iskola volt, ma már nem tudunk 8-10-et fenntartani a csökkent diáklétszám miatt, legyen az akár tagozat is. Sajnos van egy beidegződés a szülők körében, ami nem teszi közüggyé az oktatást, és saját magunkat építjük le vele. A szülők jórésze a nagy múltú iskolákba akarja járatni a gyerekét, ami oda vezet, hogy a kerületi iskolákat sorvasztjuk el, hisz alig marad 8-10 gyerek egy osztályban. Márpedig nagyvárosban nem lehet 8 gyerekkel fenntartani egy osztályt, pedig lehetett volna több gyerek is, ha nem iratják őket „elit” iskolákba. A belvárosi iskolák akarva-akaratlan a kisebb iskoláink felszámolását segítik elő.
Az sem véletlen, hogy az érdekvédelem oktatási főtitkársága minden évben lefuttat egy olyan programot, amelynek az a célja, hogy minden magyar gyerek magyar iskolába kerüljön. Ezt én személy szerint is igen fontosnak tartom. Olyan intézkedés, amely iskoláink fenntartásában, és implicite azok minőségi munkájában segít. Így válik, válhat igazán közüggyé oktatásunk.
Pásztor Krisztina
maszol.ro,

A bukovinai székelyek tragikus útja
A bukovinai székelyek történetéről esett szó azon a hódmezővásárhelyi konferencián, melynek címe Délvidéki magyar golgota volt.
A bukovinai székelyek magyar népcsoport, mely egykor Bukovinában telepedett le. Őseiket Hadik András tábornok gyűjtötte össze a Moldvában szétszóródott székelyek közül. Öt falvat népesítettek be a 18. század végétől egészen 1941-ig, amikor az akkori magyar kormány Vajdaságba telepítette őket.
Amikor 1764-ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába, és részben a csángók között telepedett le.
Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, Hadik András tábornok összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység.
Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786). 1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe települt mintegy 4 000 ember. Ezt a népességmozgást szokásosan kirajzásnak nevezik. Ugyanebben az évben az Arad vármegyei Gyorokra, 1888–1892 között és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes vármegye), Vicére (Szolnok-Doboka vármegye), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód vármegye), 1905-ben Marosludasra (Torda-Aranyos vármegye), 1910-ben a Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500 – 3000 telepes költözött.
A második világháború hatása
A bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette, Szabadka (Bácsjózseffalva), Újvidék és Topolya környékére, az 1920 után betelepített, és Bácska visszafoglalása után elmenekült dobrovoljácok helyére. (Nagyon kevesen Bukovinában maradtak, róluk a Dévára szakadt, és Bukovinában őseik sírját felkereső székely utódok a '90-es évek elején még hallottak.) 1944 őszén a Bácskába érkeztek Josip Broz Tito partizánjai, mögöttük a korábban elmenekült szerbek. A bukovinai székelyeknek megint menekülniük kellett, a háborús telet a Dunántúlon vészelték át (Fejér, Győr és Zala megyékben). Innen 1945-ben 13 000 bukovinai székelyt Tolna és Baranya megyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba.
A hódmezővásárhelyi konferencia egyik előadója, Vincze Gábor történész ismertette a bukovinai székelyek tragikus útját, amely 250 éve kezdődött Bukovinába, majd Déva, Arad, és Belgrád környékére vezetett, végül pedig vissza Magyarországra.
Erdély.ma,

Születésnapi jókívánságok
Mai nap töltöm be 89. életévemet és lépek be a 90.-be. Ezelőtt egy évvel megjelent könyvemben sok mindent leírtam, nemcsak a múlt emlékeit, hanem a jelenhez is szóltam. Említettem, hogy a Kárpát-medencében nagy magyarellenesség dúl, Székelyföldön nem tudjuk elérni, hogy magyar nyelvünk legalább itt hivatalos legyen, nem lépünk fel határozottan jogainkért, emlékműveinkért, utcáink elnevezéséért, autonómiánkért, a bukaresti irányítás ellen.
Most, amikor pénzügyeinket és az elektromos áramot Brassóból, a telefont Bákóból, a gázszolgáltatást Bukarestből irányítják, kőbányánkat Ploiești-re, erdeink fáját ki tudja, hová viszik, zászlóinkat levetetik, reálbéreink alacsonyak, munkanélküliségünk magas, most, amikor egy tévútra terelődött, elüzletiesedett világban, elidegenített emberi környezetben, globalizált, képmutató, balliberális-szocialista, kommunizmust, nacionalizmust tápláló társadalomban élünk – félre kell tennem eddigi ars poeticámat: „politikai aktivizmus helyett intellektuális cselekvést gyakorolni!” Valóban mindent meg kell tennünk, hogy minden magyar szülő magyar iskolába járassa gyermekét. Minden magyar tanárnak és tanítónak erejét, tehetségét arra kell fordítania, hogy minél kevesebb diák bukjon meg a vizsgákon, és ne hagyják, hogy oktatási hálózatunk fokozatosan felszámolódjék. Sok értékes polgármesterünk van – például a sepsiszentgyörgyi, uzoni, mikóújfalusi –, de mindegyik városunkban és községünkben nekik kell kierőszakolniuk, hogy helységeink minden intézményében magyar feliratok is legyenek, magyarul is szolgáljanak ki, szabadon használhassuk köz- és magánterületen a nyelvi, etnikai, kulturális és felekezeti identitásunkat megjelenítő nemzeti szimbólumainkat. Fokozni kell a Székelyföld feldarabolása, a beolvasztás minden formája elleni és az erdélyi magyarság autonómiája melletti harcot.
Nem tűnik fel senkinek, hogy Kovászna város legfőbb útja, a több kilométer hosszú út Ștefan cel Mare és Mihai Eminescu nevét viseli? Sepsiszentgyörgyön a három leghosszabb, legforgalmasabb utca az 1 Decembrie 1918, Grigore Bălan és Nicolae Iorga – ugyanakkor Arany János egy zsákutcában, Orbán Balázs, Irinyi János, Márton Áron, Jókai Mór, Bolyai János valahol a város peremén található?
Figyelemmel kell lenni a sepsiszentgyörgyi hősök temetője rendezésével. Tudjuk, hogy egy Romániában felállított emlékművel nem lehet bármit tenni, csak azt, amit a törvény megenged. Azt is tudjuk, hogy az I. világháborús emlékmű nemcsak Sepsiszentgyörgy város magyar hőseinek emlékműve, hanem az I. világháborúban harcoló magyar, román, orosz, német, olasz és osztrák–magyar hadseregben harcoló elesettek emlékét őrzi. Azt is tudjuk, hogy akkor a város és a megye nagyobb része magyar volt, az itt élő azon családok is magyarnak vallották magukat, akiknek nevei nem magyar eredetűek: Opra, Lepedus, Nyáguly, Urszuly, Váncsa, Ráduly, Sztolyka, Krausz – mai leszármazottaik is becsületes jó magyar emberek! Látjuk azt is, hogy Kisből Chișu, Keresztesből Cheresteșiu, Szabóból Sabău, Lakatosból Lăcătușu stb. lett.
Az egykori írások szerint az első emlékművet 1921-ben a román hatóságok állították fel, egyszerűen, felírás nélkül állt (Szekeres Attila: Évtizedek viharaiban – Háromszék, 2014. január 23.). Ma a felújított mű is hasonló, sivár, hibás felirattal. Reméljük, lesz erő, mely ellentmond a bukaresti kegyeleti hivatal előírásainak. Kíváncsian várjuk, hogy fog „kinézni” a német, 1917-ben felállított emlékoszlop, az átszállított „szovjet emlékoszlop” (eredetijén vörös csillag állt), valamint a rendezésre kerülő sírkert. E sírkert rendezésében, vagyis a hősök temetőjének széppé alakításában ki kell kérni a város polgárainak véleményét is. Itt kell elhelyezni a belvárosi református templom kertjében a II. világháború történelmi hűséggel összeírt sepsiszentgyörgyi áldozatainak nevét feltüntető, 2008-ban felszentelt emlékművet. Szomszédságában lesz helye a II. világháború mikóújfalusi andezitsziklájának és a három székely kopjafának, melyeket a szőrösdombi, Úz-völgyi és görgényüvegcsűri harcokban elesett sepsiszentgyörgyi hősök emlékére állítottak. Bízom abban, hogy a sepsiszentgyörgyi hősök temetője az itt élők és idelátogatók kegyeleti helye lesz. A születésnapi jókívánságokat nem kell megköszönni – de elfogadni és megszívlelni igen.
Dr. Szőts Dániel
A Háromszék szerkesztősége egészséget, további tevékeny éveket kíván Szőts Dánielnek születésnapja alkalmából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

KISEBBSÉGBEN: A Fehér Holló szárnyrebbenései
Cseke Gábor olvasónaplója
Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából. Jelen volt ugyanis, házigazdaként, az a Sarány István közíró is, aki az eseményen a Fehér Hollónak elnevezett, egyre terebélyesedő könyvsorozat kiadóját (Világhírnév) képviselte. Megtudhattuk tőle, hogy a Fehér Holló tulajdonképpen egy erdélyi médiacsoportosulás, amelynek feltett szándéka, hogy a napjainkban erőteljes sorvadásnak indult - netán divatja vesztett? - nemes zsurnalizmust, a publicisztika műfaját átmentse a számára csöppet sem kedvező időn. A szerény kivitelezésű, önerőből támogatott Fehér Holló-kötetek száma immár több tucatra rúg, s immanens, saját értékeik mellett igen fontos szempont, hogy egymásra hatásuk ráadásul további új minőséget, valóságmegközelítést eredményez.
Zászlópengetés
A Bolyaiak életét és korát övező komplex problémakörben mozgó kötet bemutatója közben, egyáltalán nem mellesleg eszembe jutott az, hogy a beszélgetést irányító Sarány István igazából az első szerzők között volt, aki legjobb publicisztikai írásait egybegyűjtve, megválogatva és célirányos eszmei rendbe sorolva részt vett a Fehér Holló-mozgalom elindításában, terebélyessé válásában. A 2011-ben napvilágot látott Zászlópengetés című kötete (szerkesztette: Szabó Csaba - a Fehér Holló megálmodója -, lektorálta Ambrus Attila - maga is az alapítók egyike) mindenekelőtt nézőpontjával tűnik ki a megszokott publicisztikai gyűjtemények közül. A könyv Szórványlét című bevezetőjében a szerző arra próbál meggyőzően fényt vetni, hogy az erdélyi magyarság - és általában minden emberi közösség, akárcsak úgy általában is, maguk a dolgok - többféle nézőpontból szemlélhető, s alaptudnivaló, hogy ami az egyik szögből netán soknak látszik, az máshonnan tekintve nyugodtan lehet már-már elenyészően kevés. Többség és kisebbség egymásba játszó dialektikájának mindennapi alkalmazásában segíti tehát az olvasót azzal, hogy mindjárt a könyv első lapjain leszögezi:
„A Székelyföld magyarságát tömbmagyarságnak könyveli el a politikai diskurzus, s így él a köztudatban is a székelyföldi lét. A vaslábi magyarság szórvány-e? Vagy netán a vaslábi románság él szórványban? Vagy mi a helyzet a Székelyföld déli, a Barcasággal határos peremének magyarságával? A bölöni magyar tömbben él-e vagy szórványban a román ajkú cigányok között? A moldvai Klézsén a magyarok tömbben élnek-e avagy szórványban? Tovább ragozva: szórványban él-e a csíkszeredai unitárius vagy a homoródalmási katolikus?
A szórványkérdés tehát nézőpont kérdése, akkor is, ha csak etnikai vagy felekezeti vonatkozásban vizsgáljuk. Vagy annak függvényében is változhat a megítélés, hogy mekkora területre — településre, tájegységre, megyére, történelmi régióra vagy országos szintre — vetítve boncolgatjuk a kérdést. A hévízi román például többségi a városában, kisebbségi a megyében és többségi Erdély-szinten meg országos szinten. Akkor a hévízi román most többségi-e vagy kisebbségi? A hévízi magyar számbeli kisebbségben él településén, megyeszinten a számbeli többséghez tartozik, országos szinten pedig egy kisebbségi közösség tagja. Most már mi ő? Többségi vagy kisebbségi?”
Érdekes módon, Sarány István ezúttal nem is annyira a kijelentéseivel, mint inkább a kérdéseivel ülteti el bennünk a szemléleti rugalmasság igényét, s bevezetője után jobban értjük - nem egy esetben a bőrünkön is érezzük - publicisztikai látleleteinek igazságtartalmát. Ugyancsak javára válik, hogy rövid lefutású, igazából mindennapi jelzés értékű írásait kifogyhatatlan rendszerező kedvvel csoportosítja ciklusokba, amelyek címei önmagukért beszélnek. S ha nem is mindig tudatosan, de a sejtés szintjén föltétlen eligazodunk, ha ilyesmiket olvasunk az írások fölött: Délibábok helyett, Román feltámadás, Zászlópengetés, Iskolai agresszió, Visszaszolgáltatás, Operett és operáció, Tüzelünk, Fogyjon a magyar, Ünnep lélekben, Statisztika és tragédia...
A kötetben tárgyalt problémák mindennapi sokasága és sokrétűsége mindegyre arról győzik meg az olvasót, hogy a vérbeli közírónak lételeme a valóságra való állandó ráhangolódás és -kapcsolódás, a látszólag önmagukban megoldandó gondnak minősülő jelenségek ugyanis legtöbbször a fű alatt és akár jóval mélyebben is, végső soron összefüggnek, egymást erősítve vagy gyengítve. Előszeretettel mutat rá a délibábkergetés meddő gyakorlatára mindennapjainkban, amikor nem a józanul megálmodott tervek vezérlik a cselekvést, hanem a terméketlen vágyálmok, az örökölt illúziók, az önmagunkba zárkózás ellentmondásos, vitatható védőpajzsa mögött. Problémaláttatása mindvégig igazodik ahhoz a kettős szemlélethez, amit könyve bevezetőjében magára nézve is érvényesnek fogalmazott meg - józan önértékelésre és önbecsülésre buzdítva az olvasót, mind egyéni, mind szűkebb-tágabb közösségi összefüggésben.
Elvégre Sarány István „fehér hollósága” is relatív a maga nemében; s inkább olyan szempontból ritka madár ő, hogy mifelénk egyre kevesebben és szakszerűtlenebbül művelik a publicisztikai elemzés, az újságírói avatott véleménymondás műfaját. Sarány esetében viszont ez az állítás nem áll: a lap, ahol dolgozik (Hargita Népe) szerencsére még nem adta fel azt az eszményét, hogy a hírek, az idők járása befogadását és értelmezését az újságírónak kutyakötelessége elősegíteni, állásfoglalásával befogadhatóvá tenni. Szerzőnk továbbra is jelen van szinte naponta lapja hasábjain, ugyanakkor a fentebb említett médiaklubhoz tartozása révén felelősséget vállal az újabb tagok toborzásában, felkarolásában. A szabály ugyanis pofonegyszerű: a Fehér Holló-sorozatban kiadott bármely szerzőnek kijár a klubtagság - más szavakkal, a tagság gyarapodásával egyidőben egyre több azon művek száma, melyek mai valóságunk kérdéseiben és jelenségeiben segítenek eligazodni. Ezt ünnepelhettük a Bolyaiakról szóló kötet megjelenése ürügyén.
Dokumentarista látásmód
Fehér hollóságra ugyan még nem vállalkozott, bár több könyves szerző Daczó (Szabó) Katalin, s minden további nélkül akár ma is összeállna egy izgalmas interjúkötet azokból az írásaiból, melyek heti rendszerességgel jelennek meg közel egy éve a Hargita Népe hasábjain.
Alkalmam volt írni nemrégiben Daczó Katalin több munkájáról, évekkel ezelőtt pedig interjút is készítettem vele, amikor alkotóként éppen dokumentumfilmek, filmriportok készítésére rendezkedett be, rendszeresen benevezve a Film.dok fesztiválra, amelyen szép sikereket ért el. A mindenekelőtt a Duna televíziót tudósító filmestől akkor megkérdeztem: számára mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja? Válasza némileg tétovázó volt, de pontos, és ma is érvényesnek tartom:
„Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998 és 2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, de csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.”
Ezt a műhelyvallomást azóta sem írta felül az élet, sőt! Még úgy sem, hogy a filmes lendület időközben kényszerűségből alább hagyott - és ez mindenek előtt nem Daczó Katalinon múlott, intézményes betegségről van szó, melynek nyomán a Film.dok is máról holnapra kimúlt -, de a dokumentarista érdeklődés továbbra sem pihen, új és újabb megnyilvánulási területeket keres és talál magának. Az egyik ilyen érvényes kifutópálya a Morfondir.ro weboldal, amelynek Derítés című rovatában Daczó Katalin érdekesebbnél érdekesebb helytörténeti dokumentumokat idéz fel és kommentál Csíkszereda és környéke múltjából, levéltári kutatásokra alapozva.
A másik területet éppen a Hargita Népének szánt gyakori riportok, beszélgetések jelentik, amelyek a székelyföldi valóságnak egy-egy kevésbé ismert személyiségét, eseményét, emlékezetes pillanatát idézik föl, a minden részletben elmélyülő, minden összefüggés iránt érdeklődő oknyomozó riporter szemével. Daczó Katalinra fokozottan jellemző: nem igazán lehet tetten érni, hogy írásaiban netán engedne bármiféle üresjáratnak. Már témaválasztásai is kellően rendhagyóak - anélkül, hogy a szerző engedne az olcsó szenzációhajhászás divatjának.
Egyszer a híres romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs székely-magyar gyökerei után nyomoz, bemutatva eközben a széles körben, nemzetközileg is ismert szakember életének eddig „láthatatlan” oldalát, máskor viszont a méltatlanul háttérbe szorított, már-már elfeledett erdélyi költő, Salamon Ernő portréjához kutat fel eddig ismeretlen életrajzi adalékokat... Már-már elfeledett székely festő, János László nyomaira bukkan, aki valamikor Szépvízről indult nehéz körülmények között és ugyanott futott be egy gyűjteményes kiállítással, amit aztán a csíkszeredai múzeum is bemutatott... Hogy majd a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szóljon - nem mindennapi hitelességgel. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. A vele készített interjú minden tekintetben emelte a lap információs értékét...
Sorra szólaltatja meg, alapos kérdezz-felelek alapján a kiteljesedő életpályájú székelyföldi személyiségeket - volt orvos-polgármestert, fotografáló geológust, a nyugalmazott versmondó könyvtárigazgatót, a csángóföldön oktató, népszolgálatot végző pedagógus házaspárt, a Nagy Imre festőművész hagyatékát kezelő és felügyelő, dizájner és művészeti közíró kurátort stb. -, s ugyancsak ő az, aki nélkülözhetetlen aprómunkával segíti a madéfalvi Siculicidium 250. évfordulója alkalmával rendezett emlékév dokumentáris megalapozását. Évek óta következetes összeállítója a csíkszeredai városvezetés által támogatott helytörténeti évfordulós naptárnak, ami legtöbbször izgalmas felfedezésekkel, elfeledett adatokkal és eseményekkel lepi meg nem csupán a nagyközönséget, de olykor a szakmát is.
Daczó Katalin legutóbbi években született legjobb írásai - véleményem szerint - önként kínálják magukat ahhoz, hogy kötetté szerveződve gazdagíthassák a Fehér Holló-sorozat eddigi palettájának színárnyalatait, ezáltal újabb taggal bővítve a szépreményű médiaklubot.
Csíkszereda, 2014. január 27.
maszol.ro,