Elhunyt Birtalan Ákos
2011. augusztus 24-én Sepsiszentgyörgyön elhunyt Birtalan Ákos volt turisztikai miniszter. A volt háromszéki parlamenti képviselőt 49 éves korában érte a halál, azt megelőzően nyolc évvel ezelőtt agyvérzést kapott, súlyos betegsége miatt 2003-tól nem folytathatta munkásságát
Birtalan Ákos 1992-től 2004-ig volt az RMDSZ háromszéki képviselője, elismert gazdasági szakembere. 1996 és 1998 között a Ciorbea-kabinetben turisztikai miniszter lett, de tevékenykedett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi főiskolájának adjunktusaként, majd docenseként.
Alapító tanszékvezetője volt a Sapientia EMTE csíkszeredai gazdaságtudományi tanszékének, tagja volt a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, meghatározó szerepe volt a csíkszeredai egyetemi helyszín létrehozásában. Alapító tagja volt a Romániai Magyar Közgazdász Társaságnak, a sepsiszentgyörgyi Berde Áron Tudományos Társaságnak pedig alapító elnöke volt.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke lapunkhoz elküldött közleményében kifejti: „Birtalan Ákos elkötelezetten küzdött Székelyföld, Erdély felemelkedéséért, munkásságát a közösségünkért érzett felelősség határozta meg”. Markó Béla miniszterelnök-helyettes úgy fogalmazott: „Birtalan Ákos nemzete iránti elkötelezettsége példa marad mindannyiunk számára”.
Márton Árpád háromszéki RMDSZ-képviselő lapunknak kifejtette: „Birtalan Ákos kiváló szakember, nagyon hasznos és képzett képviselő volt, aki általános elismerésnek örvendett, a parlamentben még ellenfelei is adtak a szavára.”.
Albert Álmos háromszéki RMDSZ-es szenátor lapunknak kifejtette: nagy veszteségként élte meg Birtalan Ákos nyolc évvel ezelőtti tragédiáját, és mostani halálát is. „Birtalan Ákos hatalmas munkabírású, vérbeli politikus volt, aki szakmaiságával elérte, hogy ő lett az RMDSZ első minisztereinek egyike. Hiánya hatalmas veszteség” – mondta Albert Álmos.
Birtalan Ákos Sepsiszentgyörgyön élt, nős volt, két gyermeket nevelt. Lapunk úgy tudja, temetése Kolozsváron lesz.
Kovács Zsolt
Birtalan Ákos /Székelyvécke, 1962. július2. – Sepsiszentgyörgy, 2011. augusztus24./ Új Magyar Szó (Bukarest)

Ismét felmerült a székely pengő bevezetésének gondolata
Székely vállalkozók támogatják az elképzelést, a Román Nemzeti Bank azonban továbbra is ellenáll. Nem ismeri el egyelőre a Román Nemzeti Bank a székely pengőt, mint alternatív fizetőeszközt. Így egyelőre nem lehet bevezetni sem ezt, sem a SIC nevű utalványt. Székelyföldön ennek ellenére több szervezet is gondolkodik helyi pénznem bevezetésén.
A lejt váltaná fel a soproni kékfrankos mintájára kidolgozott székely pénznem. Élénkíthetné a helyi gazdaságot, erősítené a helyi vállalkozókat. Helyben költhetnék el az ott készült termékekre. A helyi pénznem bevezetésének feltétele egy közös kibocsátó intézmény megalapítása, amelyet magánszemélyek, illetve vállalatok hoznának létre.
Duna Tv. Erdély.ma

Nem lesz közös tanácsülés
Nem jön létre a Magyar Polgári Párt háromszéki és Hargita megyei szervezete által közösen kezdeményezett Kovászna és Hargita megyei együttes tanácsülés, melynek célja az lett volna, hogy helyi népszavazást írjanak ki Székelyföld mint önálló közigazgatási egység létrejöttének igényéről.
Az MPP megyei önkormányzati frakciója és Tamás Sándor, illetve Henning László, a megyei tanács elnöke és helyettese közötti tegnapi tárgyalást követően Kulcsár-Terza József frakcióvezető, az MPP háromszéki elnöke érdeklődésünkre úgy nyilatkozoztt, arról értesültek Tamás Sándortól, hogy Borboly Csaba, a Hargita megyei tanács elnöke arra hivatkozva, hogy nem tud egyezségre jutni az ottani MPP-csoporttal, nem hajlandó a kérdésről tárgyalni. Kulcsár hangsúlyozta, a személyes konfliktusokat felül kellene írnia egy ilyen horderejű kérdésnek. Ez ellentmond Schmitt Pál magyar államfő egységre szólító üzenetének, és nemzeti bűnnek tartják, hogy ebben a kérdésben a másik fél nem kíván egyeztetni – tette hozzá.
Tamás Sándor lapunknak azt nyilatkozta, ő azt hozta az MPP-csoport tudomására, hogy Hargita megyében az RMDSZ és az MPP közötti feszült hangulat miatt nincs lehetőség olyan együttes tanácsülés megtartására, ahol az MPP diktálja a napirendet.
Borboly Csaba megkeresésünkre kifejtette: Székelyföld autonómiája nem két, nem három romániai megye, illetve azok megyei tanácsainak ügye, hanem erdélyi, illetve szélesebb értelemben fogalmazva Kárpát-medencei fontosságú nemzetpolitikai kérdés. Ilyen jelentőségű ügyben bármiféle érdemi lépést megtenni csak úgy lehet, ha az erdélyi magyar közélet, a civil szervezetek, az egyházak egyértelműen és világosan támogatják azt.
Továbbá fontosnak tartja kikérni az anyaországi politikum, különösen a Magyar Országgyűlésben kétharmados többséggel rendelkező kormánypárt egyértelmű és világos állásfoglalását is a tekintetben, hogy mi az, amire részükről ténylegesen számíthatunk, mi az, amiben tudnak segíteni, ha az esetlegesen összefogó román pártok részéről jogcsorbító intézkedések érnének. Borboly Csaba figyelmeztet, Székelyföld autonómiáját, illetve akár a Maros, Hargita és Kovászna megye egy közigazgatási egységbe vagy fejlesztési régióba való egyesítésére vonatkozó döntést nem Csíkszeredában, nem Sepsiszentgyögyön, még csak nem is Budapesten vagy Brüsszelben kell meghozni, hanem Bukarestben. A román törvényhozás az a fórum, amely ezen kérdésekben kimondja a végső szót. És ha mi nem vagyunk képesek ezen törekvéseinkben magunk mellé állítani a székelyföldi románságot, akkor ezen döntések minden bizonnyal nem fognak Bukarestben megszületni. Nem magunkat kell győzködnünk, hanem szövetségeseket kell szereznünk törekvéseinkhez. És legfontosabb szövetségesünk nem lehet más, csak a székelyföldi románság. E téren pedig az elmúlt húsz évben nem történt semmi.
A Hargita megyei elnök a legfontosabbnak azt tartja, hogy Székelyföld központja Marosvásárhelyre, magyar vezetés alá kerüljön, emellett az is fontos, hogy megőrizzük a magyar pozíciókat Szatmárnémetiben, Szászrégenben meg másutt.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az RMDSZ nem tartja időszerűnek a Hargita–Kovászna megyei tanácsülést
Nem tartják időszerűnek a közös Hargita–Kovászna megyei tanácsülés összehívását a megyei önkormányzatok elnökei. A két székely megye képviselő-testületének magyar polgári párti (MPP-s) frakciója már korábban kezdeményezte, majd augusztus elején újra felvetette, hogy együttes ülésen nyilvánítsák ki, hogy ragaszkodnak az egységes Székelyföldhöz, és elutasítják a PDL régióátszervezési tervét.
A Magyar Polgári Párt tervei szerint ezen az ülésen el kell hogy döntsék, népszavazást szerveznek, melynek keretében a székelyek az egységes Székelyföld-régió mellett tehetik le a voksukat. Kulcsár Terza József, az MPP sepsiszentgyörgyi elnöke kifejtette, szerinte az együttes ülésre még ebben a hónapban sort kell keríteni, hogy szeptemberben, mielőtt az egyetemisták elutaznak, megtarthassák a referendumot.
Fazakas Tibor, az MPP országos alelnöke elmondta, Tamás Sándor háromszéki tanácselnök további egyeztetésekre hívta őket, Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök pedig jogi akadályokra hivatkozva utasította vissza a kezdeményezést. Fazakas szerint „Borboly hangján az RMDSZ csúcsvezetése szólalt meg”. Úgy véli, a közös tanácsülés és a döntés elodázása politikai bűn, amiért az RMDSZ-t terheli a felelősség.
Borboly Csaba Thamó Csaba hargitai MPP-s frakcióvezetőnek címzett, csütörtöki keltezésű levelében fejtette ki, a két megyei tanács által elfogadott deklaratív határozatok nem vinnék előre a Székelyföld ügyét, mert pártpolitikai megalapozottságúak, és ezeket nem előzte meg széles körű társadalmi vita. Borboly Csaba szerint a Székelyföld autonómiája nemcsak a székely megyék ügye, hanem erdélyi, illetve Kárpát-medencei fontosságú nemzetpolitikai kérdés.
Borboly elmondta, a kérdésben ki kell kérni az anyaországi politikum, a magyar kormánypárt állásfoglalását is, hogy miben tudnak segíteni, ha a romániai magyarokat az esetlegesen összezáró román pártok részéről jogcsorbító intézkedések érik. „Ha a román politika részéről jogcsorbító intézkedésekre kerül sor, akkor élni fogunk minden rendelkezésre álló eszközzel, amibe a népszavazások kezdeményezése, tiltakozások szervezése, nemzetközi fórumokhoz való fordulás egyaránt beletartozik” – szögezte le a hargitai politikus. Borboly Csaba a Krónikának kifejtette, jelenleg a Székelyföld szempontjából a legfontosabb, hogy központja, Marosvásárhely élére magyar polgármester kerüljön, ugyanakkor az erdélyi magyarság szempontjából fontos, hogy a magyarság megőrizze eddigi pozícióit, például Szatmárnémetiben és Szászrégenben is.
Tamás Sándor lapunknak kifejtette, az egységes Székelyföld pártpolitikai érdekek felett áll, azonban jelenleg a PDL politikai napirendjéről lekerült a megyék újrarajzolása, éppen azért, mert az RMDSZ világossá tette, hogy ragaszkodik Kovászna–Hargita–Maros és Bihar–Szatmár–Szilágy megyék egységéhez.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
1948 és 1968 között
Miután a kommunisták átvették az ország irányítását – 1948 és 1952 között –, börtönbe vetették a Magyar Népi Szövetség vezetőit és a magyar kultúra jeles személyiségeit. Az MNSZ 1953-ban feloszlatta önmagát, javait a Román Munkáspárt vette át.
Az államosításkor (1948) felszámolták az önálló magyar intézményrendszert, az egyházi iskolákat állami tulajdonba vették. Megszűntnek nyilvánították az Erdélyi Múzeum Egyesületet és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet is. A színházak, a múzeumok, a könyvkiadás, a folyóiratok a román állam hatáskörébe kerültek. Állami magyar színházi társulatok működtek Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron opera és bábszínház is volt. 1948-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben beindult a magyar színészképzés. Néhány évtizeddel később a magyar színházak keretében – azok korlátozására és ellenőrzésére –, román tagozatok alakultak.
Az ’56-os magyar forradalommal való szimpátiáért, illetve a helyi szervezkedések miatt három-négyezer magyar nemzetiségűt tartóztattak le. Elég volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének lemásolása, szavalása, hogy bárkit tíz évi börtönre lehessen ítélni. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, beolvasztották a Babeş Egyetembe. Hozzáfogtak a magyar tannyelvű középiskolák román iskolákkal való összevonásához. Fokozatosan háttérbe szorult a magyar nyelvű szakképzés. A magyarokat, az értelmiséget a Securitate ellenőrzése alá helyezték. A román államnacionalizmus előretörését mutatja az, hogy 1959-ben a "nemzeti kisebbség" fogalma helyett bevezették a "román nép és az együttélő nemzetiség" megnevezést. Az egyház és az állam kapcsolatát az 1948-as kultusztörvény szabályozta. Mivel a katolikus egyház nem mondott le a Vatikánnal való kapcsolatairól, és nem vállalta a román állammal szembeni alárendeltséget, püspökei és papjai fokozott üldöztetésben részesültek. Márton Áron püspököt börtönbe zárták. Börtön, száműzetés lett a sorsa az 1948 és 1964 között letartóztatott 130 római katolikus papnak is. Felszámolták a görög katolikus egyházat és a szerzetesrendeket. A protestáns egyházakat a román államnak rendelték alá, ezért papjaik letartóztatási aránya kisebb. Az 1921-es, az 1945-ös földreform, a Casbi-törvény kisajátításai után, a magyarság gazdasági erejét az 1948-as államosítással igyekeztek megtörni. Felszámolták az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A magyar tulajdonban lévő nagyipart, bányákat, szállítóvállalatokat, a Csíki Magánjavakat államosították. 1949 és 1953 között megkezdődött az erőszakos kollektivizálás, amelyet 1962 áprilisára fejeztek be. Már a kezdeti években 170 ezer gazdálkodót deportáltak, közülük sokan a Duna-csatornához kerültek. A terményekre hatalmas beszolgáltatási kvótát róttak ki, hogy arra kényszerítsék a gazdálkodókat, földjeiket, felszerelésüket, állatállományukat átadják az államnak, vagy belépjenek a téeszbe.
Diktatúrában (1968–1989)
1968-ban, a megyék újjászervezése idején, kulturális intézmények alakultak. Magyar szempontból nagy jelentőségű a Domokos Géza irányításával létesült nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion. Beindult a pár órás magyar nyelvű televízióadás. Kiadták A Hét című kulturális folyóiratot, országos és megyei napilapok indultak. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetiségi kérdést már 1968-ban véglegesen megoldottnak nyilvánította. Erre hivatkozva tartotta fölöslegesnek az új "magyar statútum" kiadását, helyette létrehozta a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, amelynek formális szerepet szánt.
A liberalizmust 1971 után a nyílt diszkrimináció váltotta fel. Ennek egyik ékes példája a beiskolázás, a gyermeklétszám meghatározása volt. Az 1973. május 13-i 273-as számú törvényrendelet előírta azt, hogy a nemzetiségi iskolákban az ötödik osztályt 25, a kilencediket 36 fős létszámmal lehet indítani, miközben a román tagozatokon ezt nem kötötték létszámhoz. A nemzetiségek által lakott községekben, ahol oktatás folyt, kötelezővé tették a román tagozatok szervezését, akár egy tanulóval is. A frissen végzett magyar szakemberek többségét a Kárpátokon túlra helyezték. A nemzetikommunizmus az "együttélő nemzetiség" fogalmát "magyar származású román dolgozók"-ra változtatta. A beolvasztási politika 1984-től kezdve teljesen nyílttá vált. 1988-tól a helyneveket, a településneveket, akárcsak 1937 után, nem lehetett magyarul leírni. Magyarellenes, szélsőséges uszító könyvek megjelenését engedélyezték. Mivel szólás- és sajtószabadság nem létezett, az erdélyi magyarság elnyomásáról a nemzetközi közvéleményt csak szamizdat (Ellenpontok) formában lehetett tájékoztatni. Az 1968-as megyésítéssel felszámolták a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld területét három megyébe – Kovászna, Hargita és Maros – tagolták. A "hivatalos" román népszámlás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza. Az erdélyi magyarok száma az 1980-as évekig emelkedett, a szaporodási mérleg pozitív volt, a székely régióé 2000-ig, bár 1977 és 1992 között az erdélyi magyarság lélekszáma százezer fővel csökkent. Hivatalosan 63 ezren hagyták el az országot, de az illegális kivándorlók lélekszáma elérte a 30 ezer főt. A legújabb felmérések szerint, 1989 után 21 év alatt újabb 300 ezer erdélyi magyar hagyta el az országot. A hivatalos román népszámlálás szerint Erdélyben 1956-ban 1,61, 1966-ban 1,71, 1977-ben pedig 1,87 millió magyarul beszélő élt. 2002-re már csupán 1,41 millió, bár romániai szinten a magyarság száma 1,5 millióra tehető.
A szocialista iparosítás és a termelőerők ésszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait. Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Havaselvéről is sokan érkeztek. Az egykori magyar és német nagyvárosokban – Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben – a románság került többségbe. Megnőtt a vegyes házasságok száma, és nőtt az asszimiláció aránya is. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte. Ennek első áldozata Marosvásárhely. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Magyar többségüket csak Székelyföld városai és néhány kisebb partiumi város őrizte meg.
Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására. Ceauşescu és klikkje a lakosság kiéheztetése árán fogott az adósságtörlesztéshez. A lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezért az iskolák elrománosítása újabb lendületet nyert. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó telepedhetett.
1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet. Ennek esett áldozatul a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu, amelyet 1988-ban vízzel árasztottak el. E Maros megyei település a falurombolás szimbólumává vált. A diktatúra az egész ország népét panellakóvá, ellenőrizhetőbbé, kiszolgáltatottabbá akarta tenni, és egy kalap alatt örökre szerette volna megoldani a nemzetiségi kérdést is. E borzalmas terv megbukott, mert a kommunista termelőmód, amelyet a diktatúra kíméletlensége tartott fenn, már nem volt működőképes. Az 1989-es fordulat Tőkés László református lelkész nevéhez kapcsolódik. A Temesváron 1989 decemberében kirobbant "forradalom" után, Romániában az ország irányítását jórészt a "másodvonalbeli" kommunisták vették át.
Hatalomváltás után
A Nemzeti Megmentési Front 1989. december 24-én hirdette meg a teljes nemzeti egyenlőséget. Természetesen, a román nacionalizmus nem hagyta magát. Ennek ellenére a magyarság hozzálátott saját intézményeinek újjászervezéséhez, amely a magyar többségű régiókban sikerrel járt. Amikor a magyar iskolák és állami egyetem visszaállítását követelő 1990. február 10-i könyves-gyertyás tüntetésekben több százezer magyar vett részt, ennek mérete megrémítette a szélsőséges nacionalistákat, akik március 19-én nemzetiségi konfliktust robbantottak ki. Tették egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol 1941-ben a románok aránya alig 3,9 százalék volt. Egy ilyen etnikai múltú, akkor még magyar többségű településen egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata már elég volt ahhoz, hogy a román falvakból fejszékkel felfegyverzett parasztok ezreit csődítsék a városba, és ostrom alá vegyék az RMDSZ Maros megyei székházát. A szélsőségesen magyarellenes pogrom eredménye azonban nemcsak hat magyar ember halála volt, hanem több ezer magyar kivándorlása és az ezt követő diszkriminatív törvényszéki ítéletek. A véres etnikai konfliktus másik eredménye a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), az 1989. december 30-án feloszlatott Securitate jogutódjának a megszervezése lett.
Tény, hogy amit a magyarság a fordulat hónapjaiban megteremtett, nagyjából azzal is maradt. Még a 2010/2011-es tanévben is román nyelven oktatják a Románok történelmét, Románia földrajzát. A szakoktatás szintén román nyelvű. Állami magyar egyetem Romániában még ma sem működhet. E sorok írása idején a marosvásárhelyi orvosi egyetemen épp a magyar oktatás diszkriminálása folyik. A "forradalom" utáni napokban alakult meg az RMDSZ, amely az első választásoktól kezdve részt vesz a parlamenti munkában. Állandóan védekező pozícióba kényszerül, az úgynevezett kis lépések politikáját kénytelen követni. A választásokon rendszerint azzal a román párttal lép koalícióra, amely ígéretet tesz a magyarság jogainak bővítésére. Általában felemás megoldások, részleges eredmények születnek. Hiába hoznak törvényt, mert ha kisebbségi jogérvényesítésről van szó, akkor az a gyakorlatban hosszú évek elmúltával és részben valósul meg. Ilyen volt például a 2002-ben kiadott törvény az elkobzott ingatlanok, az egyházak ingatlanjainak visszaadásról. Bár az RMDSZ részt vállal a kormányzásban is, befolyása kevés, mert még a kisebbségi törvény elismerését sem tudja kiharcolni. A helyi önkormányzatok munkáját a kormányt képviselő prefektusok akadályozzák. Az 1991-ben elfogadott új alkotmány Romániát nemzetállammá nyilvánítja. A magyarságot erre hivatkozva fosztják meg a legelemibb kollektív jogoktól. Romániában csupán egyéni jogok érvényesülhetnek, így biztosított az identitáshoz és az anyanyelvű oktatáshoz való jog. Az anyanyelv használata a közigazgatásban a 20 százaléknál magasabb arányban lakott magyar településeken lehetőség, de még mindig nem működik.
* A politika és a történelem határvonalán, a publicisztika eszközeivel készült sorozatunk nem szakdolgozat. Vázolni szerettük volna a román fennhatóság alá került magyarság jogfosztottságát, diszkriminálását. Tudatosítani akartam, hogy nemcsak Erdélynek, de Székelyföldnek sincs jövője, mert a román nacionalizmus nem akar lemondani a homogén nemzetállam megteremtéséről. Ebből következik, hogy az erdélyi magyar politikában nincs helye a széthúzásnak. Az autonómiáért folytatott harcban egységes fellépésre van szükség és az 1990-es tüntetésekhez hasonló méretű tiltakozásokra is.
Hisszük, hogy a belső önkormányzat Románián belül is megteremthető! Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Botrány fogadja a székelyföldi SIC-fizetőeszközt
Nem várt heves ellenállás fogadja a román politikum részéről a székelyföldi SIC-pénzhelyettesítővel kapcsolatos kezdeményezést. Noha a székelyföldi helyi fizetőeszközzel kapcsolatban összehívott szombati, tusnádfürdői egyeztető még csak a kezdeti lépéseket jelenti, a romániai politikusok szemében már maga az ötlet is kiverte a biztosítékot: a SIC-pénzutalványokat van, aki csak viccnek, más viszont egyenesen az ország szuverenitása elleni támadásnak tartja.
Bár a valóságban még sehol sincs, ennek ellenére máris alaposan felkavarta a kedélyeket a székelyföldi helyi pénzhelyettesítő fizetőeszköz, a SIC bevezetésének gondolata. A több nyugat-európai ország – többek közt a svájci wig vagy épp a nyugatmagyarországi kékfrank – példája alapján elképzelt székelyföldi fizetési és elszámolási barterrendszer keretében bevezetésre kerülő, s nevében is Székelyföldre utaló SIC pénzhelyettesítő már az életre hívás szándékával is kivívta egyes romániai politikusok ellenszenvét.
Románia szuverenitását féltik a SI C-től
A SIC-fizetőeszköz, és az ezt kezelő majdani székelyföldi pénzintézetnek tekintett Siculorum Bes-Bank kapcsán tartott szombati, tusnádfürdői megbeszélés körüli heves ellenvélemények – mint Éltes Zoltán Imrétől, a SIC-kezdeményezés ötletgazdájától megtudtuk – nagyon meglepte az érintetteket, s ez rányomta bélyegét a 17 helyi vállalkozóval tartott egyeztető megbeszélésre is. A helyi kezdeményezés elleni legvehemensebb kirohanást Lia Olguţa Vasilescu szociáldemokra szenátor intézte, aki szerint a székelyföldi helyi pénzhelyettesítő ötletét egyenesen a román állam szuverenitás elleni támadásként értékelte. „A román állam szuverenitása elleni közvetlen támadás, mert a nemzeti valuta az állam szuverenitásának egyik eleme, és amikor valamely földrajzi térségben megjelenik egy másik pénznem, ami nem a román lej, akkor napnál világosabb, hogy a román állam veszít szuverenitásából” – fejtette ki még pénteken, azaz még a hétvégi tusnádfürdői találkozó előtt a politikus asszony, külön bírálva az ügy kapcsán Emil Boc miniszterelnököt is, amiért „a lábtörlő szerepét vállalva” nem foglalt még eddig állást a SIC kérdésben. De viccnek nevezte a székelyföldi fizetőeszközzel és bankkal kapcsolatos kezdeményezés Kelemen Hunor, a RMDSZ elnöke is, míg Borbély László, a szövetség politikai alelnöke csak „egzotikus álomnak” titulálta. „Ez egy vicc, nem egy bank. Olyasmiről, amit nem lehet megvalósítani, és aminek semmi értelme nincs, nem mondhatok semmit” – jelentette ki sajtókérdésre válaszolva szombaton Kelemen. Éltes: „erre álmunkban sem gondoltunk”
A nem várt heves ellenállás azonban egyelőre nem tántorítja el a kezdeményezőket céljuktól, így mint Éltes Zoltán lapunknak elmondta a szombati munkamegbeszélést szeptember 24-én, Csíkszeredában a társaságuk alakuló ülése fogja követni. „Arra viszont, hogy egy csoport létrehoz egy kereskedelmi társaságot, mely egy pénzhelyettesítő utalványt fog forgalomba bocsátani, s erre ilyen hevesen reagáljanak, még álmunkban sem gondoltuk volna. Nem egy bankjegyről, egy bankjegycímletről van szó, hanem egy olyan pénzhelyettesítőről, mint amilyent a jelenlegi romániai használatban az ételjegyek is betöltenek” – magyarázta Éltes. „A helyi pénz kibocsátásának Európa-szerte vannak előzményei, és sehol nem fordult elő ilyen jellegű fogadtatás, mint nálunk. A gazdasági híreket tanulmányozva, úgy hiszem, a válság java még ezután következik. Ezt próbáljuk kivédeni, erre próbáljuk a lakosságot felkészíteni: ha már nincs pénz a körforgásban, akkor legalább a barterkereskedelem a pénzutalványok révén történhessen. A SIC-pénzhelyettesítő lényegében arra jó, hogy a helyi árukereskedelmet gyorsítva élénkítse a termelést, s a kölcsönös bizalom hatására gyakorlatilag az egész gazdasági életet pezsdítse. Ezt bárkinek fel kellene tudni fogni, aki közgazdasági végzettséggel rendelkezik, vagy csak betekintése is van a gazdasági folyamatokba” – fejtette ki a székelyföldi SIC-pénzhelyettesítőt megálmodó szakember.
Nem lesz egyszerű az engedélyeztetés
A Hargita Népe kérdésére, hogy a negatív fogadtatás befolyásolja-e a további terveiket, Éltes nem titkolta: máris befolyásolta. Bár a társaságuk bejegyeztetésének akadályoztatásától nem tart, azonban a pénzhelyettesítő kibocsátásához nélkülözhetetlen minisztériumi és jegybanki engedélyek megszerzése kapcsán már érzi, ellenállásba fognak ütközi. „Alaposan ismerem a magyar gazdaságot és a magyar jogszabályozást is. A kékfrank kapcsán például míg az engedélyeztetési folyamat a magyar jegybankon fél év alatt ment át, értesüléseim szerint a Román Nemzeti Bank a véleményezését legkevesebb egy-másfél év alatt adja ki, de az időt akár két évig is elhúzhatják” – teszi hozzá Éltes, így a kezdeményezés engedélyeztetése kapcsán példaként emlegetett soproni kékfrank nevű helyi fizetőeszközzel ellentétben egyáltalán nem számítanak könnyed, hat hónapos átfutási időre.
Domján Levente. Hargita Népe (Csíkszereda)

Kilencvenöt esztendeje indultak Erdély elfoglalására a román csapatok
forrás: Magyar Nemzet
A hadüzenet hivatalos átadása előtt, 1916 augusztusának végén keltek át a Kárpátok hágóin a magyar határra felvonult 1., 2. és 4. román hadsereg csapatai. A mintegy 440 ezer fős román haderő a tíz nappal korábban aláírt bukaresti szerződés értelmében – mely Romániának ígérte Bukovinát, Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot – a Máramarossziget–Vásárosnamény–Debrecen–Szeged–Belgrád vonal elfoglalására indult. Míg az Al-Dunánál álló 3. román hadsereg a bolgár határon védekezett.
Románia az első világháború kitörésekor a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. Bukarest hadba lépésének árát kívánta így felsrófolni, és abban bízott, hogy antantgyőzelem esetén megkaparinthatja Kelet-Magyarország Tiszáig terjedő részét, míg a központi hatalmak sikerei esetén az akkor orosz kézben lévő Besszarábiával gyarapodhat.
A formálisan a központi hatalmakkal szövetséges Románia alig leplezett területi törekvései arra intették Tisza István magyar miniszterelnököt, hogy az 1914. júliusi válság idején fenntartásokkal fogadja a Szerbia elleni katonai akció tervét. Álláspontját a magyar kormány feje csak akkor módosította, amikor Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök ígéretet tett Erdély védelmére.
Tisza István az első pillanattól számolt a román területi követelésekkel, ezért ellenezte 1914 végén, hogy az olasz semlegességet területi engedményekkel vásárolja meg a Monarchia, mert úgy vélte, ilyen lépés veszélyes precedenst teremtene Bukarest számára. Az óvatosságot Románia és Olaszország szeptember 23-án aláírt megállapodása indokolta, melynek értelmében a két ország megegyezett háborús politikájuk összehangolásában. Ráadásul Bukarest október 1-jén egyezményben biztosította „jóindulatú semlegességéről” Oroszországot. Ebben Szentpétervár elismerte Románia jogát, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó azon területeket annektálja, „amelyen románok is laknak”.
Ezzel párhuzamosan a magyar kormány 1914 őszén tovább szélesítette a román nyelvhasználat lehetőségét a közoktatásban és a közigazgatásban. Tette ezt annak ellenére, hogy Tisza tudta: „Románia nem azért fordul el tőlünk, mert az erdélyi románoknak rossz a sorsuk, hanem mert Erdély birtokára áhítozik.” Ami annyit jelentett, hogy az erdélyi magyar határ csak addig van biztonságban, amíg a Monarchia elég erősnek tűnik ahhoz, hogy elrettentsen egy román támadást.
A Schlieffen-terven alapuló eredeti német hadműveleti elgondolás, mely a Franciaország feletti győzelmet követően a nyugatról átdobott csapatokkal kívánta stabilizálni a keleti frontot, és megsegíteni az Osztrák–Magyar Monarchiát, már 1914. szeptember elején megbukott a marne-i csatában. 1914 őszén a keleti fronton harcoló Paul von Hindenburg vezette német egységek képesek voltak ugyan megállítani a sokszoros túlerőben lévő cári csapatokat, Oroszország végleges meggyengítésére azonban kevésnek bizonyultak. Amíg a német szárazföldi erők új vezérkari főnöke, Erich von Falkenhayn tábornok továbbra is nyugaton igyekezett kivívni a döntést, addig Hindenburg és vezérkari főnöke, Erich Ludendorff már 1914 őszétől javasolta a hadműveletek súlypontjának keletre helyezését.
Véleményük szerint a gyenge hadiiparú, antantszövetségeseitől elszigetelt Oroszország legyőzése egyszerűbb. Ellentétben a nyugati fronttal, keleten végig megmaradt a mozgó háború, így a németek érvényesíteni tudták katonáik jobb kiképzettségét. Ráadásul az első háborús év végére világossá vált: a Monarchia rászorul Németország katonai segítségére. Végül Falkenhayn álláspontja győzött, így a központi hatalmak 1915-ben csak visszaszorították az orosz egységeket, Szentpétervárt nem sikerült különbékére kényszeríteniük.
Az 1916 júniusában a keleti fronton megindított Bruszilov-offenzíva sikerei láttán Bukarest úgy vélte, elérkezett a kedvező időpont a hadba lépésre. A románok döntését megkönnyítette, hogy feltételezhették: a verduni és a somme-i harcok nyugaton lekötik a német egységeket, így azok képtelenek lesznek megerősíteni a keleten állomásozó csapataikat. A Monarchia erőit megosztotta az olasz fronton a 6. isonzói csata, ahol az osztrák–magyar egységek 1916. augusztus 8-án kénytelenek voltak feladni Görzöt.
Ilyen előzményeket követően kötötte meg az antant és Románia augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződést, melyben a román kormány vállalta, hogy legkésőbb augusztus 28-ig hadat üzen a központi hatalmaknak, és támadást indít Magyarország ellen. A bukaresti vezetés vállalta azt is, hogy a koalíciós háború időtartama alatt nem köt különbékét. A hadüzenetért cserébe Romániának felajánlották egész Kelet-Magyarországot. (Az már későbbi konfliktusok magvát rejtette magában, hogy Romániának ígérték az egy esztendővel korábban Szerbiának is felkínált Bánságot.)
A Monarchia jól működő hírszerzésének figyelmét nem kerülte el, hogy Románia június végétől titokban mozgósított. A budapesti kormány a Bruszilov-offenzíva első sikereit követően számolt a román támadással, amit Tisza István 1916. július 7-i, Ferenc Józsefnek címzett memoranduma is jelzett. Ebben a magyar miniszterelnök úgy fogalmazott, az adott helyzetben az Erdély elleni román támadást „a legbiztosabbnak kell tartani”. S Erdély – akár ideiglenes – elvesztése a Monarchia nagyhatalmi státusának végét jelentené.
Tisza felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy azonnal fel kell készülni Kelet-Magyarország védelmére. Felszólította a közös hadvezetést, hogy az ellenlépésekről rögvest kezdjen tárgyalásokat a szövetségesekkel. Tisza István a román haderő lekötésében számolt Németország mellett Bulgáriával, a dunai, illetve a dobrudzsai ellentámadásokon túl elképzelhetőnek tartotta bolgár csapatok felvonultatását a Kárpátokban. A magyar miniszterelnök alig két héttel később, július 22-én újabb emlékiratban fejtegette Erdély esetleges elvesztésének várható politikai következményeit. Úgy vélte, ez igen kedvezőtlenül hatna az ottani román értelmiség magatartására, gazdasági szempontból pedig főként a petrozsényi szénbányák és a határ menti területek állatállományának elvesztése okozna súlyos károkat.
Tovább bonyolította a magyarországi belpolitikai helyzetet, hogy 1916. augusztus 23-án az Andrássy Gyula és Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzék kijelentette, nem kívánják a Tisza-kormánnyal vállalni a külpolitikai felelősséget, követelték a delegációk összehívását, hogy személyesen vitázhassanak a közös külügyminiszterrel. Egyúttal bejelentették a háború kezdetekor meghirdetett pártközi béke végét, valamint hogy a kormány szigorú ellenőrzésére törekednek. A radikális függetlenségiek – alig 20 képviselővel – még július közepén Károlyi Mihály vezetésével új pártot alapítottak. Ezen alakulat külpolitikai analfabetizmusról tanúskodó programját többek között a Németországgal kötött szövetség felmondása, az antanthatalmakkal kötendő annexiómentes különbéke képezte.
A Monarchia saját erő híján csak minimális, elsősorban a többi frontszakaszról pihentetés céljából kivont erőket, mintegy 34 000 katonát és alig 76 löveget tudott a román támadás előtt Erdélyben összpontosítani. Ezeket az egységeket az augusztus 17-én megalakított, a nagyszebeni születésű Arthur Arz tábornok vezette 1. osztrák–magyar hadseregben egyesítették. A román betörés után két nappal II. Vilmos császár leváltotta vezérkari főnökét, Erich von Falkenhayn tábornokot, és helyére a keleten már bizonyított Paul von Hindenburgot nevezte ki, aki helyetteseként magával vitte főszállásmesteri címmel Erich Ludendorffot. Az új német vezérkari főnök a számos más szorongatott frontszakasz ellenére legsürgősebb feladatának Erdély visszafoglalását és a román hadsereg szétverését tekintette. Ezért a felmentett Falkenhaynt kinevezte az Erdélyben felállított 9. német hadsereg élére, és a birodalom mozgósítható tartalékait azonnal Magyarországra irányította.
A mintegy 600 kilométeres frontszakaszon megkezdett augusztus 27-i román támadás viszonylag lassan haladt. Annak ellenére is, hogy a hágókon beszivárgó román csapatok nem ütköztek ellenállásba, hiszen csak néhány határőr és vasutas állta útjukat. A román előnyomulást az óvatosságon túl a világos hadászati elgondolás és a súlypontképzés hiánya jellemezte, s már az első napokban súlyos fegyelmi problémákat jelentett a haderő minden szintjén megjelenő fosztogatás.
A román egységek az elfoglalt települések legtöbbjében túszokat szedtek, hogy így kényszerítsék ki anyagi követeléseik teljesítését. A megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét, csak a kisajátítandó vagyonra áhítozó nacionalista értelmiség kemény magja, főként a pópák és a tanítók láttak „felszabadítókat” a bevonuló csapatokban. Ők többnyire a menekülő román csapatokkal közösen október közepéig elhagyták az országot. Nem véletlen ugyanakkor, hogy az ország belseje felé hömpölygő menekültáradatban – mely jelentősen akadályozta az osztrák–magyar és német erősítések beérkezését – a német mellett éppen román szót lehetett leggyakrabban hallani.
Szeptember közepéig az Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak a román egységek. Az 1. osztrák–magyar hadsereg eredményes halogató harcai eddigre szinte megállították a román előnyomulást, és megteremtették az ellentámadás feltételeit. Az első ellencsapás szeptember elején a dobrudzsai fronton érte Bukarestet, ahol a Mackensen tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál szétverték az ott állomásozó 3. román hadsereget. Ezzel megakadályozták, hogy a Bukarest közelében állomásozó két hadosztálynyi román tartalékot Erdélybe küldjék.
A központi hatalmak ellentámadását az Erdély déli részén felvonuló 9. német hadsereg kezdte meg, mely a szeptember 26–29-e közötti nagyszebeni csatában gyakorlatilag szétverte a Vöröstorony-szoroson benyomuló 1. román hadsereg egységeit. Az addig lassan mozgó román csapatok gyors menekülésre fogták a dolgot. A Barcaság felé visszavonuló 2. román hadsereg egységeit a Persányi-hágó közelében sikerült utolérniük az őket üldöző német csapatoknak, majd október 5-én és 6-án szétszórniuk.
A másnap megkezdett brassói ütközetben alig két nap alatt kiszorították a románokat Dél-Erdélyből. Az október elején ellentámadásba lendülő 1. osztrák–magyar hadsereg alig egy hét alatt megtisztította a Székelyföldet, ezzel október közepére véget értek a magyarországi a harcok.
Megállapítható, hogy az Erdély felszabadításáért harcoló osztrák–magyar és német csapatok teljesítménye minden tekintetben felülmúlta ellenfeléét. Külön említést érdemelnek tiszteletet parancsoló teljesítményükért és bátorságukért a magyarországi feltöltésű alakulatok, közülük is kiemelendő a 82-es székelyudvarhelyi hősiessége.
Keresztes Lajos
Magyar Nemzet, 2006. szeptember 2. tortenelemportal.hu

Udvarházak, kastélyok és lakóik (In memoriam Demény Lajos)
Nemzetközi történészkonferenciát tartanak kora ősszel a Székely Nemzeti Múzeum égisze alatt a nemrég elhunyt nagy székely történész, Demény Lajos emlékének szentelten. A Múzeum ezzel és hasonló rendezvényeivel egyre inkább betölti azt a szerepet, melyet mindig is szántak neki, s mely sajátos körülményeink között többszörösen indokolt, nevezetesen, hogy az akadémiai rangú kutatás mentora és fóruma legyen. Az eseményre azért érdemes már most felhívni a figyelmet, mert várhatóan fontos állomása lesz az egyre erőteljesebb együttműködésnek az erdélyi és anyaországi, illetve nemzetközi tudományos körök között.
A kezdeményező dr. Tüdős S. Kinga ismert háromszéki tudományos kutató, aki a szervezők egyikeként is beszámol az alábbiakban arról, amit az eseményről már most tudni lehet. Teszi ezt a figyelemfelkeltés szándékával is, a szervezők és támogatóik a szélesebb nagyközönséghez és a tanulóifjúsághoz is fordulni kívánnak ajánlatukkal.
Tüdős S. Kingának különben, mint ismeretes, tucatnyi kötete közül nem egynek idevágó a témája, hogy csak párat említsünk közülük: Erdélyi hétköznapok, Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán, A régi gernyeszegi várkastély, Erdélyi védőrendszerek a XV– XVII. században, illetve az Erdélyi testamentumok sorozat kötetei, de ide sorolhatnánk a Székely oklevéltár szerkesztésében játszott szerepét is. A kutató nyugdíjba meneteléig a bukaresti Nicolae Iorga Intézetben dolgozott, több rendben volt vendégprofesszora a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemnek és előadó több történettudományi intézetben.
Kastélylakók – Udvarházak, kastélyok és lakóik 1700-ig, az erdélyi fejedelemkor végéig – e cím alatt hirdettük meg a konferenciát – tájékoztat a kutató, hozzátéve, hogy a legrégibb időkbe bevilágító, újabban örvendetesen fellendült székelyföldi régészeti kutatásoknak is szentelnek pár előadást. – Kik fogadták el meghívásukat? – A teljesség igénye nélkül: nagy megtiszteltetés, hogy jelentkeztek a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Magyar Levéltár igazgatói, a résztvevők fele-fele arányban erdélyiek és anyaországiak lesznek. Nem titkoltan kapcsolatépítési lehetőséget is kínálunk azok számára, akik érdemben foglalkoznak a székelység történetével határon innen és túl. Rendezvényünk mintegy folytatja, amit egy hasonló debreceni is pedzett, vagy részben a májusban megtartandó Rákóczy-konferencia is folytat, mivel oda székely témákkal is lehet jelentkezni. Háromnaposra terveztük, szeptember 22–23–24-ére, a dolgozatok bemutatásának és vitájának két napot szentelünk, a harmadikat pedig jutalomkirándulásnak. Kiemelten említem a jelentkezők közt Egyed Ákos akadémikust, aki Demény Lajosnak kortársa is volt, és nem kell külön bemutatni. A helyiek közül részt vesz Jánó Mihály, Benczédi Sándor, Csáki Árpád és Boér Hunor. Ennek kapcsán megjegyzem, hogy az első nap a történészeké, a második nap a régészeké és művészettörténészeké lesz. Azért tágítottuk ki az időbeli kereteket, hogy a régészeket is be tudjuk vonni. Tudni kell, a Székelyföldön valóban dolgoznak nagyon jó régészek. Reméljük, eljön Benkő Elek is Magyarországról, aki korábban Székelykeresztúron dolgozott, itt lesz Kordé Zoltán, az ismert székely eredetkutató Szegedről, ugyanonnan Papp Sándor, továbbá Gebei Sándor, Csoma Zsigmond a Mezőgazdasági Múzeumból, Pásztor Emese az Iparművészeti Múzeumból, ketten a Nemzeti Múzeumból és a fejedelemkori témákkal újszerűen foglalkozó Balogh Judit a miskolci egyetemről. Úgy tervezzük, hogy egy címereknek szánt oklevél-kiállítást is megrendezünk, melynek anyaga a Magyar Országos Levéltárban található, s melynek poszter alakban készült színes fénymásolatait bocsátaná rendelkezésünkre az intézmény. Székely nemesi családok címereiről van szó.
Asszonyszemmel – A történettudomány pár évtizede sokat foglalkozik a valamikori hétköznapok témáival, saját kutatásai is ezt tükrözik. – Az életmódról annyit: nagy élményt jelentett Kálnoky Sámuel erdélyi vicekancellár életének kutatása, ő alapozta meg különben a mai grófi ág hírnevét. Hasonlóképpen vizsgáltam például az első Mikes Kelemen – az író egyik nagybátyjának apja volt – halála kapcsán a kor temetkezési szokásait és eseményeit, hogyan szólalkozott össze Teleki uram Bethlen Miklós urammal a csíksomlyói templomban tartott gyászszertartáson. Aki elmélyed az iratanyagban, az előbb-utóbb egy témánál leragad. Legutóbb például az tűnt fel nekem, hogy milyen sokan kaptak címeres nemesi oklevelet a fejedelemtől írástudásuknak köszönhetően. Sokáig azt hitték, nem tudtak írni-olvasni a székelyek, holott ennek a fordítottja igaz. A székely katonai rendben az írástudás elterjedt volt. Erdélyben I. Rákóczi Györgytől 33-an kaptak e révén nemesi címet, 24 százalékuk a Székelyföldről származott. – Egy személyes kérdés: levéltári búvárkodásai közben kiemelten foglalkozott a nőlét kérdéseivel, mégpedig interdiszciplináris megközelítésben. Rokonszenves nőfigurákat állít elénk. – Igen, ebben hasznát vettem az ELTE-n végzett művészettörténészi és lélektani tanulmányaimnak. Egy kutatónak fantáziája is kell hogy legyen, különben amit produkál, nem egyéb fűrészkorpánál. Nekem több nagyasszonnyal van abszolút "személyes" kapcsolatom. Kálnoky Sámuel feleségével például, Lázár Druzsiannával, aki a Bethlen Gábor-féle Lázár családhoz tartozott. Nem Druzsina, hanem Druzsianna, ez így szép! Másik kedvencem Bethlen Druzsianna, Mikes Mihály felesége, az említett Mikes Kelemen menye. A harmadik Mindszenthy Krisztina, aki előbb Erdélyi István, majd Csáky István felesége volt. "Bensőséges viszonyban" állok stúdiumaim révén Bölcsesti Sára Székely Lászlónéval is. Ő román bojárfamíliából származott, mely összeházasodás révén bekerült Erdélybe. Édesanyja Szalánczy lány volt, szülei is már Erdélyben éltek. Hatalmas vagyonnal bírt. Hozzáment az erkölcsileg vitatott Székely Lászlóhoz, aki még a fejedelmi címmel is kacérkodott, végig a fejedelmek embere lévén. Meghalt, és három fiút hagyott maga után. Sára pedig másodszor Haller István katolikus gubernátorhoz ment férjhez. Nem az érdekelt, hogy katolizált-e, hanem a házasságkötés módja, a lakodalom lefolyása stb. – Van-e valami közös ezekben a nőalakokban? – Hogyne lenne. Nem tudom, hogy Mindszenthy Krisztinát hol tanították, de a korban a nemes kisasszonyokat is képezték, neki pedig aláírását láttam, tehát tudott írni. Nem vagyok semmilyen vonatkozásban feminista, de meg szeretném írni róluk, hogy megállták a helyüket a férjük mellett. Nem igaz, hogy kizárólag a szülés és gyermeknevelés volt a dolguk. A férjek sokszor voltak távol, a viszonylag nagy földbirtokot igazgatni kellett. Kálnoky azt írja levélben feleségének, ne riogassa a jobbágyokat, amíg ő odalesz, bánjon kesztyűs kézzel velük, mert akkor jobban dolgoznak majd neki. Számos adatom van arra, hogy ezek a nagyasszonyok szekéren mentek egyik helységből a másikba, gyerekkel az oldalukon, vagy hogy receptes könyvet írtak, feljegyzéseket vezettek, este mesét olvastak a gyereknek, emellett más nemesek gyerekét is maguk mellé vették, mint egy nevelőintézetben. Vezettek számadáskönyveket, vagy ellenőrizték azokat. Gyűjtöttek gyógyfüvet, udvart tartottak. Többször leírtam, hogy minden sikeres férfinak a háta mögött ott állt egy okos, kiegyensúlyozott, kedves teremtés: a feleség, az anyós, a szerető, a múzsa, akinek távolról sem az volt az egyedüli szerepe, hogy szüljön és szaporítsa a nemzetet! A konferenciáról még annyit: a Székely Nemzeti Múzeum segítsége mellett a szállásadásban a szervezők élvezik a megyei tanács támogatását, az élelmezéshez még szponzorokat keresnek. A Kálnoky család ösztöndíjat kíván felajánlani a konferencián egy középiskolásnak meghatározott téma kifejtésére, a pályázatot a rendezvényen fogják kihirdetni.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népszámlálás vagy székelyszámlálás?
Nemrég arra biztattam a Romániában élő nemzettársainkat, különösen a székelyföldieket, hogy az őszi népszámláláskor vallják magyar nemzetiségűnek magukat, mert másképp a "székelykedők" révén megfelezzük a romániai magyar nemzetrészt, ha a magyar és a székely külön nemzetiségként soroltatja be magát.
Ennek előre és jól belátható következményei lesznek: nemzetiségként eljelentéktelenítjük magunkat a belpolitikában, nemzetközi síkon pedig két etnikai csoportra bontjuk azt, ami – kerek számot mondok – ezer év óta egy.
Egyik visszajelzés mögött húzódó mentalitás, miszerint "előbb székelyek vagyunk és csak másodsorban magyarok" a romániai népszámlálás esetében hamis és ártalmas. Azonos a nyelvünk, kultúránk, hitünk, őshonosságunk is azonos a Kárpát-medence egészében, s ezt történelmünk, államalkotó szerepünk évszázadai bizonyítják. Eleink képesek voltak, hogy Háromszéktől Turóc vármegyéig az egész térséget "belakják", és a magyarság, a magyar haza, az ország építését szolgálják, amíg ez lehetséges volt. A felmenői révén Turóc vármegyéből rézművesként Kézdivásárhelyre telepedett Turóczi Mózes – a család eredeti neve szerint Jeszenszky – minek vallaná ma magát? Magyarnak vagy székelynek ezzel az ősök lengyel származására utaló névvel? A székelység és magyarság elkülönítése egyszerűen lehetetlen. Jegyzetemben ezért is mondtam mindenki számára érthető hasonlatot: derékon felül ilyen és derékon alul olyanok lehetünk-e? Nem. Mint ahogyan egy anyajegy sem sorolhatja más kategóriába sem az egyént, sem egy közösséget. Afölött sem érdemes búslakodni, hogy a politikai szerepvállalóknak kellene, illetve kellett volna meggyőzniük az embereket, hogy vallják egységesen székelynek magukat. Először is: ezt politikusi hegyi beszédekkel nem lehet elérni. A megszámlálandó állampolgárok közé tartoznak, tetszik, nem tetszik, a havasi legelőn a juhait őrző pásztor, a "lenti" írástudatlan vagy funkcionális analfabéta is, akik nem járnak politikai babazsúrokba. A legtöbbet ebben a vonatkozásban az értelmiség tehetné, különösen falun, pedagógusok, tisztviselők, az egyház, elmagyarázván annak, akinek kell, hogy a székely zászlót akkor lehet majd időtlen időkig és mindenhol lobogtatni, ahol élünk, ha magyarokként számláltatunk meg. Mert nem lesz – nem lehet – majd külön székely oktatás, hivatalos székely nyelv – tovább nem sorolom –, de a székely szimbólumokat címereinkben, viseletünkben, irodalmunkban, a művészetekben akkor használhatjuk szabadon, ha sokan vagyunk. Tamási Áron elsősorban magyar író, "a legnagyobb székely", Orbán Balázs is, Márton Áron római katolikus magyar püspök volt és marad a közemlékezetben. Jékely, Áprily – származásukra nem, de életvitelük, értékteremtésük, alkotásaik révén igazi székelyek voltak, pedig nem a rovásírást művelték, amit, mint a székely ruhát, akkor "viselhetünk", ha sokan vagyunk. Magyarok. És a moldvai magyarokkal mit kezdjünk? Próbáljuk különválasztani a székelyes csángókat az északiaktól? Botorság. Persze, nem vagyok naiv. Lesznek, mint ahogy voltak az előző népszámlálás alkalmával nem egészen kétezren székelyek, sőt, úgy emlékszem, valahol Gyergyóban egy hun is akadt. A lényeg az, hogy arányaiban ne torzuljon a dolog, és minél kevesebben játsszanak majd "székelyesdit" a népszámlálás alkalmával. Székelyföldön – de másutt is – minél többen kellene népszámlálási biztosnak jelentkezniük. Most ez a legfontosabb, a szó szoros értelmében is nemzetmentő feladat és küldetés. "A medve, az asszony, a statisztika nem játék" – írta az egyik internetes olvasónk. Bizony: nem játék. De valamit eljátszani, azt el lehet, ha nem ismerjük fel, hogy kik és miért akarnak kijátszani bennünket, magyarokat, illetve székely magyarokat.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Végre kell hajtani a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés határozatait – Felhívás
Felhívás Székelyföld választópolgáraihoz és az önkormányzati választások jelöltjeihez
2009-ben a Székely Nemzeti Tanács azzal a céllal kezdeményezte a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés életre hívását és működtetését, hogy az önkormányzatokat bevonja az autonómia küzdelembe, megteremtse az autonómia intézményeinek előfutáraként a régió elő-parlamentjét, világossá tegye, hogy az önkormányzatok cselekvően fel fognak lépni a közigazgatási reform során Székelyföld területi integritása mellett, és az önkormányzatok révén máris megkezdi valóra váltani Székelyföld autonómia statútumából azt, ami az önkormányzatok hatáskörén belül valóra váltható. Az önkormányzati választások előtt, mielőtt a jelöltek a programjaikat kidolgozzák, mielőtt a választók az elvárásaikat megfogalmazzák szükséges leszögezni: ezeket a határozatokat a választási előkészületek során iránymutató elvekként kell kezelni:
1. Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható, csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amelynek egyben különálló fejlesztési régiónak is kell lennie. Azt az Európai Unióban elfogadott elvet kell irányadónak tekinteni Románia számára is, amelynek megfelelően, a régiókat nem kijelölni, hanem elismerni kell.
2. Székelyföld önkormányzatai támogatják a Székely Nemzeti Tanácsnak Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét, amelyet az autonóm Székelyföld alaptörvényének tekintenek, minden rendelkezésükre álló törvényes eszközzel segítik annak parlamenti beterjesztését, beleértve egy állampolgári törvénykezdeményezés támogatását. Településeiken népszerűsítik a tervezetet, terjesztik nyomtatott és digitális változatát, előadásokat szerveznek, hogy a választópolgárok azt minél alaposabban megismerhessék.
3. Népszavazásokat írnak ki Székelyföld településein a közigazgatási határok megváltoztatására vonatkozóan, hogy Székelyföldet különálló, autonóm közigazgatási egységként törvény által létre lehessen hozni. Vállalják a népszavazások megszervezését, bírósági meghiúsításuk esetén pedig közösen fordulnak az Európai Tanács Parlamenti Közgyűléséhez, hogy ezúton bírják rá a román hatóságokat Románia nemzetközi kötelezettség vállalásainak tiszteletben tartására.
4. A magyar nyelv hivatalos nyelv Székelyföldön, jogállása azonos az állam hivatalos nyelvével. Székelyföld minden polgárának joga van szabadon, azonos feltételek mellett használni szóban és írásban mindkét nyelvet. Székelyföld önkormányzatai biztosítják mindkét nyelv természetes és hivatalos használatát, elfogadva minden olyan rendszabályt, amelyre szükség van megismerésük érdekében, megteremtve minden olyan feltételt, amely garantálja teljes egyenlőségüket. A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés Házbizottsága az önkormányzatok szakértőivel közösen meg fogja határozni a közhivatalnokoknak azt a körét, amelynek kötelező módon beszélnie kell mindkét nyelvet: akik esetében a két nyelv ismerete a szakmai kompetencia részét képezi.
5. – A Székely Himnuszt, Székelyföld himnuszának nyilvánítják. - A Székely Nemzeti Tanács által 2004. január 17.-én elfogadott címert, zászlót és lobogót Székelyföld címerének zászlajának és lobogójának nyilvánítják, - A SIC rövidítést, Székelyföld rövidített regionális jelzésének nyilvánítják, és nemzetközi szabványosítását minden eszközzel segítik.
6. A székely székek önkormányzatai, sajátos regionális érdekeik megjelenítésére, közös érdekeik védelmére, közös programok végrehajtására nyolc önkormányzati társulásba tömörülnek. Ezek az önkormányzati társulások a következők: Bardóc-Miklósvárszék, Barót székhellyel, Csíkszék, Csíkszereda székhellyel, Gyergyószék, Gyergyószentmiklós székhellyel, Kézdiszék, Kézdivásárhely székhellyel, Marosszék, Marosvásárhely székhellyel, Orbaiszék, Kovászna székhellyel, Sepsiszék, Sepsiszentgyörgy székhellyel, Udvarhelyszék, Székelyudvarhely székhellyel. 7. A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlést a székelyföldi közélet konszenzusra épülő intézményi keretének tekintik, a közösen hozott döntéseket végrehajtják, A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés évente legalább egyszer rendes munkaülésre ül össze
8. Programot dolgoznak ki azokkal a feladatokkal, amelyet az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának Regionális Kamarájában, valamint az Európai Parlament Régiók Bizottságában az elkövetkező időkben végezni kell. Megkereséssel fordulnak az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése és az Európai Parlament magyar képviselőihez, hogy Székelyföld autonómiatörekvését képviseljék, és közös programokat dolgozzanak ki Székelyföld népszerűsítése és regionális önkormányzásának valóra váltása érdekében. 9. Március 15. helyi jellegű hivatalos ünnep, s mint ilyen, munkaszüneti nap Székelyföldön.
Felkérjük Székelyföld választópolgárait, hogy tekintsék a fenti határozatokat minden jelölt számára kötelezőnek, kérjék tőlük számon, és csak olyan jelöltre szavazzanak, aki ezeket a programjába foglalta. Felkérjük Székelyföld önkormányzati tisztségviselőit, hogy a választásokig hátralevő időben tegyenek konkrét lépéseket a fenti határozatok gyakorlatba ültetésére. Felkérjük a pártok vezetőit, a székelyföldi közélet személyiségeit, az önkormányzati választások jelöltjeit, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket, hogy a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés fenti határozatcsomagja a 2012-es önkormányzati választás elvi eszmei iránytűjévé váljon.
Marosvásárhely 2011. szeptember 01.
Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Erdély.ma

Aszfaltország szórványmagyarjai
Pusztaújlaknál balra letérve kanyarodunk a Réz-hegységet átszelő mellékútra. A szelíd emelkedőn fölfelé kapaszkodtunkban mögöttünk fokozatosan kibomlik a Sebes-Körös völgye a víztározó hosszan elnyúló, csillogó tükrével, a lankás hátakon erdők, kaszálók szegélyezik az utat, a dombbordák felől szénaillat fogad, végigkíséri utunkat a száradó fű szaga. „Mintha a Székelyföldön járnánk, olyan a tájhangulat” – mondogatja kollégám óvatosan kerülgetve a kátyúkat. Óvatossága elnyeri méltó jutalmát, mire lakott helyre érünk, az úttest tükörsimává nemesedik a hajdan fél Európát aszfalttal ellátó vidék felé igyekeztünkben. A tágabb kishazát, Rézalját, ahová ereszkedünk, a Berettyó felé igyekvő patakok szabdalják változatossá. Cigányfalva peremén kijutva érkezünk falvak hosszan elnyúló, egymással összeérő sorába. A Gyepes és a Görbed völgyébe ereszkedő, a Telegdiek birtokára a 14. század derekán telepített vlach pásztorok megülte Lakság volt egykoron gyűjtőneve a Cigányfalva–Szóvárhegy–Tataros–Felsőtótfalu alkotta, több kilométeres faluláncnak. Szalárdi János 17. századi Siralmas magyar krónikája már „sűrű oláh falukkal ültetett hosszú völgy”-ként említi. A 19. század második felében vált szerves részévé a derna–tatarosi, főleg szenet és aszfaltot termelő bányavidéknek, amelynek fellendülése jelentősebb számú szlovák és magyar népelemmel tarkította a környező településeket. Etnoszportyánk első állomására, Kövesegyházára a kettős állampolgárság ügyében fáradozó „RMDSZ-különítményt” kísérve érkezünk.
Közös szórványmentés. 1851-ben Fényes Elek még ezt írta a helységről: „oláhul Szelistye, oláh falu, Bihar vmegyében, Váradhoz éjszak-keletnek 4 órányira, hegyektől övedzett völgyben: 326 g. kath. lak., s anyatemplommal”. Az apró településnek 1880-ban mindössze 114 – 97 román és 17 magyar – lakója volt. Fénykorában, 1941-ben sem haladta meg a félezret, amikor 228 román, 170 magyar, 48 cigány és 37 szlovák lakta. Ennek a bécsi döntést követő „fénykornak” az idején, 1943-ban épült a falu református temploma. Mialatt Grim András szórványokért felelős RMDSZ-alelnök csapata a parókián fogadja az ügyfeleket, Lukács András Levente lelkipásztor és Balogh Károly kurátor, helybeli RMDSZ-elnök kíséretében megtekintjük a jókora gyümölcsössel körülvett, szénaboglyák övezte templomot. Belvilágát szépen rendbe tették, a külseje szorul alapos renoválásra. Lukács tiszteletes várad-olaszi, majd zilahi segédlelkészkedés után lett 2008-ban a szórványközösség lelkipásztora. Helyben 35, Dernán 40, Tataroson 15, Varaszón 11, összesen 101 tagja van a gyülekezetnek. A templomépítés óta, több mint hat évtizedig nem volt saját lelkészük, a pusztaújlaki szolgált be ide. Nem csoda hát, hogy Lukács tiszteletes nagyon rossz körülmények között vette át a hivatalát, minden épület le volt romolva, a lakatlan papi lak éppúgy, mint a jószerével alig használt istentiszteleti hely. Szinte veszélyes volt az egyház portájára bejutniuk a templomba igyekvő híveknek, hiszen csak egy billegő, korhadt fapalló hidalta át a patakot. Nemcsak kőhíd került a Gyepes fölé 2009-ben RMDSZ-es segédlettel, hanem végre bevezethették minden épületbe a villanyvilágítást is, a hagymádfalvai önkormányzat, illetve az esperesi hivatal támogatásával. A teljes tetőzetet lecserélték állami pályázat révén, hiszen esőzések alkalmával gyakran beázott a templomhajó, és ugyancsak tavaly ablakokat, ajtókat cseréltek a megyei tanács költségvetéséből juttatott anyagi támogatással.
Két magyar intézmény: a református egyház és az érdekvédelmi szervezet szinte egyszerre indította el szórványmentési tevékenységét. Gyakorlatilag egy-két esztendőnyi fáziseltolódással, vagy éppen egy időben alapítottak megyeszerte szórvány-egyházközségeket, illetve helyi RMDSZ-szervezeteket az igen kis lélekszámú közösségekben. Ennek a hatékony szinkronicitásnak szép példája riportutunk mostani első helyszíne…
A gyülekezet hetven százaléka idős ember, a fiatalabbak jó része vegyes házasságban él. „Három esztendeje, mióta itt szolgálok, a négy helységben összesen hét temetés volt, keresztelő egy sem – mondja a lelkipásztor (képünkön). – Kövesegyházán egyetlen református gyereket tartunk számon, 2009-ben két leánykát konfirmáltunk. Esküvő 2010-ben volt, dernai fiatalok jöttek ide hűséget fogadni egymásnak. Ott van egy imaházunk, a többi helyen magánházaknál tartjuk az istentiszteletet. Egyik vasárnap Kövesegyházán és Dernán szolgálok, a másikon Tataroson és Varaszóban.” A faluban összevont négyosztályos román iskola működik, mindössze 12 tanulóval, nyolcosztályos tanintézmény csupán a gyakorlatilag színromán községközpontban, Hagymádfalván van. A helybeliek emlékezete szerint régente az iskola épületében tartották az istentiszteleteket. Az apró közösség összefogásából előbb csak egy haranglábra tellett, majd 1938-ban kezdték el építeni a templomot. Akkoriban néhány évig saját lelkipásztoruk is volt, aki a tanítóságot is elvállalta. Az istentiszteleti hely felépülte után néhány esztendővel, a negyvenes évek végén összegyűjtötték a fiatalok több nemzedékét, ilyenformán az első konfirmáció alkalmával tizennyolc taggal gyarapodott a gyülekezet. Még egy hasonló „akció” zajlott le az ötvenes évek elején, tíz konfirmáló gyerekkel. Akkoriban mindenki Kövesegyházán végezte el a négy osztályt román nyelven, ötödikesekként Tataroson folytatták, ahol viszont a varaszótanyaiakkal együtt elegen lettek egy magyar tannyelvű osztály beindításához. Később a magyar felső tagozat Felsődernára került, ott a hatvanas években szűnt meg a magyar nyelvű oktatás.
Fatolvajok és vaddisznók prédája. Fényes Elek százhatvan évvel ezelőtti statisztikája szerint Kövesegyháza „határa 416 hold, mellyből urb. szántó 42, rét 14, majorsági rét 80, erdő 200, közlegelő 40, szőlő 40 hold. Földe sovány; esőzéskor a tengerit jól megteremné, de a közel levő Réz-hegyben tanyázó vadsertések pusztítják”. A falu határa az erdőirtások ellenére napjainkban sem sokkal terjedelmesebb, bizony, a kétszázvalahány helybeli számára nem nyújt megélhetést. Amióta a bányákat bezárták, a környéken minden munkalehetőség megszűnt, sokan Nagyváradra, Margittára ingáznak, a fél határ parlagon maradt.
Hogy „vadsertés ügyben” mennyire nincs új a nap alatt, az a parókián megtartott rögtönzött falugyűlésen is elhangzik, amikor a Grim Andrással és csapatával ide látogató Szíjjártó Zoltán, az Erdészeti Hivatal gazdasági igazgatója tart tájékoztatót az állami és magánerdők helyzetéről. Mindenkinek van egy kis erdeje, bár nem az eredeti részüket kapták vissza. A főleg helybeli, az erdőszéli dombon lakó romák űzte falopás megakadályozása egyetlen, a faluközösség által felfogadott erdőőr tiszte volna, de ennél nagyobb gond, hogy nemcsak az erdőgazdálkodásnak, hanem a vadállomány szabályozásának sincs gazdája. Annyira elszaporodtak a vaddisznók, hogy nemcsak az erdőszéli földekre járnak rá, hanem szerte a határban már vetés után feltúrják a szántókat, nyár végére nem sok kukorica marad, hiszen betakarítás előtt felprédálják a földeket, még a faluba is lejárnak, túrják a kerteket. (Később egy vadszakértőtől tudom meg: az idei, szinte példa nélküli inváziónak az a magyarázata, hogy a bükkösökben-tölgyesekben igen csekély a makktermés, emiatt az állatok – nemcsak a vaddisznók, de az őzek, a szarvasok is – állandóan fosztogatják a termőföldeket.) Az erdészeti vezető szorgalmasan jegyzetel, megígéri, hogy felveszi a kapcsolatot az illetékes vadásztársasággal, amelyikhez Rézalja tartozik. Nemcsak a segítséget kínálja fel, hanem tanácsokkal is szolgál a vonatkozó törvényeket, a fakitermelést és az erdők újratelepítését illetően.
Grim András sem jött üres kézzel, a szórványprogram keretében a falugondok vizsgálata, az egyszerűsített honosítási eljárásról tartott tájékoztatók mellett, munkatársai az érdeklődőknek összeállítják a dokumentációt. A megyei alelnök a beszélgetés során kiemelten foglalkozik az őszi népszámlálással kapcsolatos kérdésekkel is. Nem csupán megszólítani igyekeznek a szórványmagyarságot, hanem felkutatni és megtartani is. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy mindenki, a vegyes házasságban élő magyarok is vállalják az identitásukat, és ellenőrizzék, hogy nemzetiségüket helyesen tüntetik-e fel a számlálóbiztosok. Szó esik a 2012-ben esedékes önkormányzati választásokról is. Egyöntetű vélemény, hogy ha jövő nyáron összefognak, akár egy tanácsosi helyet is megszerezhetnek. Balogh Károly, a kurátori tisztséget is betöltő helybeli RMDSZ-elnök ambiciózus fiatalember, szívesen elvállalná a kihívást… A falu dolgait már a parókián várakozó helybeliekkel hányjuk-vetjük meg. A fiatalabb nemzedéket a gondnok mellett az egy szem kövesegyházi gyermek édesanyja, Megyeri Mónika képviseli. Nagyváradról jött ide férjhez, az egyik helybeli ABC-ben dolgozik. Kozma Bálint 84 éves, Balogh Jenő 69 éves nyugdíjas bányász és négy nagymama korú, fürge asszony, Bokra Erzsébet, Balogh Karolina, Kovács Erzsébet és Kovács Klára vesz részt a tanácskozáson, s annak befejeztével jó hangulatban búcsúzunk el a kövesegyháziaktól, hiszen Balogh Karolina, „mindenki Kara nénije” legendás fánkjával kínál meg bennünket, mielőtt útra kelnénk.
Népesedési hullámvölgy. Felsődernára tartva kapaszkodunk a múlt század harmincas éveiben még közel ezer szlovák, feleannyi román lakta (az oklevelekben először 1406-ban „posessio walachalis”-ként emlegetett) Sástelek, egy mára alig félezer lelkes falu felé. Akár a környék megannyi településén, a 18–19. század fordulója után több hullámban ide érkező derék tótok előbb az erdőirtással, hegyi gazdálkodással, majd bányászattal, keletebbre, Almaszeghuta és Feketeerdő környékén pedig üveggyártással is foglalatoskodtak. Napjainkra főleg a ki- és elvándorlásnak s a külhoni munkavállalásnak betudhatóan megharmadolódott a lélekszámuk a Réz-hegység két oldalának erdőségeiben megbúvó „Kis-Szlovákiában.”
A községszékhely felé ereszkedő szerpentinút szokatlanul jó minőségű, jószerével nyoma sincs a néhány esztendeje még oly sokszor felpanaszolt rombolásnak, amit a Sebes-Körös és a Berettyó közötti vízválasztón átrobogó autósztráda-építők nehézjárművei okoztak. Felsőderna hajdani híres bányászközpont és ipartelep voltát immár csak néhány elhanyagolt épület és egy magányos gyárkémény jelzi. Az 1880-ban egy híján kétszáz lelkes apró település két-három évtized alatt hatalmasat fejlődött az előző századforduló táján, amikor elkezdődött az aszfalt, a szén és kisebb mértékben a kőolaj bányászata és feldolgozása. Magyar szempontból az utolsó Trianon előtti népszámlálás jelentette a csúcsot, 1910-ben immár 1302 lakosa volt a településnek, melyből 826 magyar (63,4 százalék!), 347 román, 44 német, 31 szlovák és 54 cigány volt. A magyarok száma tíz év múltán 383, újabb tíz év elteltével 201 lélekre csökkent. A kommunista érában bekövetkezett második fellendülés nagyjából ugyanolyan mértékű lakosságnövekedést eredményezett, csakhogy 1960-ban már a román elem dominált: a többségi nemzethez tartozónak 832-en, magyarnak 450-en, szlováknak 21-en vallották magukat. A legutóbbi összeíráskor a község a hozzá tartozó falvakkal együtt 3021 lelket számlált, fölényes, 2180 főnyi román többséggel, 183 főre apadt magyarsággal, és akkor még életerősnek tűnő, 629 léleknyi szlovák közösséggel.
Felsődernán is Lukács tiszteletes biztosít az „RMDSZ-különítmény” számára spáciumot, a kicsiny református imaházban. Régente – akár Tataroson vagy Varaszótanyán – itt is egy-egy családi házban tartották az istentiszteleteket. A dernai hívek áldozatkészségéből nem tellett templomra, mint Kövesegyházán. Igaz, már a nyolcvanas években kibérelhették a magyar iskola községi tulajdonban és rossz állapotban lévő bentlakását. Teljesen rendbe tették, most afféle alkalmi közösségi házként is működik. Az önkormányzat annyiban segíti őket, hogy ingyen használhatják. Célul tűzték ki, hogy ha meglesz rá a pénz, megvásárolják az épületet. Bár az itteni magyar közösség népesebb volna, mint a kövesegyházi, kevesebben várakoznak a hajdani magyar iskola leányinternátusának helyiségében.
Az utca másik oldalán, ferdén átellenben ott árválkodik a magyarok iskolájának lakatlan, kihasználatlan épülete. (Egy 1910-es keltezésű feljegyzés szerint fénykorában 163 tanulója volt az intézménynek.) Amíg működött, a bentlakásnak köszönhetően összegyűjthették a környező falvak magyar gyermekeit is, „tellett” a magyar nyelvű oktatásra – magyarázza Udvari Sándor presbiter, helybeli RMDSZ-elnök. Presbitertársa, Kovács István a szlovákokat emlegeti. Igaz, ők többen vannak, és igénylik az anyanyelvük fakultatív oktatását a nyolcosztályos román iskolában. Nem úgy, mint a magyarok, de hát nem is lenne széles e vidéken, ki tanítson magyarul. Nemrégiben egy életerősebb hegyközi magyar település, a közeli Micske pedagógusai jártak itt gyerekeket toborozni az iskolájukba. Bentlakást ajánlottak, teljes ellátással, iskolabuszt, mely minden hétvégén hozta-vitte volna a tanulókat, de a szülők nem álltak kötélnek. Mind a húsz dernai magyar gyermek román iskolába jár. Egyébként szinte mindenki vegyes házasságból született. Udvari Sándor bevallja, hogy náluk odahaza is inkább a román szó járja. Bár a veje, Szentgyörgyi Péter is magyar, a szülei reformátusok voltak, de román faluban nőtt fel, emiatt nem is töri a magyar nyelvet, s az unokákat ortodoxnak keresztelte. Igaz, a tízéves leányzó „eljár ide, a reformátusokhoz”, ő jobban, a hétesztendős fiú unoka kevésbé beszél magyarul, az apjukra is „ragadt valami”… Beszélgetőpartnerem még jobban elkomorodik, amikor megpendítem, hogy a lélekszám alapján akár magyar tanácsosa is lehetne Felsődernának. A kilencvenes években volt is egy képviselőjük a helyi tanácsban. Aztán elsorvadt az RMDSZ-fiókszervezet. 2008-ban újraalapították, de a legutóbbi önkormányzati választásokon a mintegy 160 magyarból csupán 18-an szavaztak az RMDSZ jelöltjére. „Az egyik román párt pálinkát osztogatott meg üdítőt, a másik pedig rizset meg cukrot – mentegetőzik –, többen nyíltan a szemembe mondták: ti nem adtatok semmit, ugyan miért szavaztunk volna rátok?” Néhány magyar családot, akár román vagy szlovák falusfeleik egy részét, elhódítottak a gyarapodó „hívők” – a neoprotestáns felekezetek. Ezek a famíliák teljesen elkülönültek, nem vesznek részt a közösségi életben, annyira nem, hogy például választások alkalmával sem lehet rájuk számítani, el se mennek szavazni.
Vakációban felpezsdül az élet. A dernai asszonyok (képünkön) elmondása szerint, ha az utánuk következő nemzedék helyben maradt volna, sokkal erősebb lenne a helybeli magyar közösség. Kovács Ilona például, akárcsak Udvari Anna, három gyereket szült, és mind a két nagymamának hét-hét unokája van. Ha hozzájuk számláljuk Kovács Irénkének, Bödör Erzsébetnek és Szilágyi Dalmának, a beszélgetés további résztvevőinek a leszármazottait is, csupán a megjelentek ivadékaiból kitelne egy kisebb iskolára való létszám. De hát szétszóródtak az országban, a nagyvilágban, csupán nagy ünnepek alkalmával, meg ilyenkor, vakáció idején támad élénkség a nagyszülők portáján.
Ismét előkerül a szlovákok példája. Jobbára római katolikusok, nincs saját papjuk, a bodonosi plébános jár át szentmisét tartani a templomukba. De náluk nyaranta még jobban megpezsdül az élet, hiszen az anyaországba költözöttek és a Szlovákiában csak vendégmunkát vállaló helybeliek szinte mind egyszerre térnek haza olyankor. Sok fiatal értelmiségi is vállal itt „missziós” munkát, a közeli Sástelken működtetnek ifjúsági és gyermektábort vakáció idején. Mialatt az RMDSZ csapata bent, az imateremben ugyanazokban az ügyekben fáradozik, mint Kövesegyházán, beszélgetésünk során itt is hasonló gondok merülnek fel, mint riportutunk előző állomásán. Parlagon marad a földek nagyobb része, nem érdemes gazdálkodni, nem is bírja a korosodó maradék. Ami az erdőket illeti, talán még rosszabb a helyzet, mint Kövesegyházán. Senki se vállalja az erdőőri megbízatást, a faállomány pusztul, szabad prédája mindenkinek. Senki nem vigyáz az erdőre, az egymásét is lopják, olyan tulajdonosok is vannak, akik fűtéssegélyt kapnak az államtól, miközben eladják a fájukat. Itt sincs senkinek vadászengedélye, vaddisznó, őz, szarvas szabadon ga(rá)zdálkodik a még megművelt szántóföldeken.
Persze itt is a legnagyobb gondot a bányák, a gyárak bezárása jelenti. Amikor erről kezdek faggatózni, bár egyik beszélgetőpartnerem, Kovács István húsz évig dolgozott a tárnákban, arra biztatnak, hogy bányaügyekről inkább a szemközti porta kapujában állingáló Kolozsvári Sándort faggassam. Sándor 24 évet húzott le gépészként a szénbányában. Emlékezete szerint a szén- és aszfaltbányászat fénykorában a kitermelőhelyeken, a felszíni kiszolgálóüzemekben és a karbantartóműhelyekben több mint hatezren keresték meg a kenyerüket.
Kis bányatörténeti trakta. A szakirodalomban először Francois-Sulpice Beudant francia tudós említi a derna–tatarosi aszfaltot. Az 1800-as évek elején a kor nagy tekintélyű természettudósa XVIII. Lajos megbízásából és támogatásával rótta az akkori Magyarország úttalan útjait. Az első részletes geológiai leírás 1822-ben készült el – francia nyelven. Beudant így fogalmaz terjedelmes munkája előszavában: „Egy ország, amelyre a természet minden kegyét pazarolta, amelynek éghajlata félgömbünkön a legkedvezőbb, földjét hatalmas folyók öntözik, síkságai csodálatosan termékenyek, a hegyei pedig – amelyeken a földmivelés már lehetetlen – ásványokban gazdagok. Az ilyen ország felébreszti az utazó kíváncsiságát és a természetbúvár figyelmét.” A reformkorban nemcsak közútjaink voltak burkolatlanok, hanem a városi utak nagy része is. Széchenyi István magáévá téve azt a latin mondást, hogy „via vita”, azaz: út az élet, rámutatott, hogy az utak hiánya az ország fejlődésének legnagyobb kerékkötője. Felhívása pusztába kiáltott szó maradt. Hogy a század második felében mégis megindult az útépítés, sőt, az aszfaltútépítés, az többé-kevésbé a véletlen műve. Egy Kovács Mihály nevű inzsellér 1858 tavaszán kirándult Bihar megyébe, Nagyvárad környékére. Feltűnt neki, hogy néhány faluban – Alsó- és Felsődernán, Tataroson – a házak falának legalsó részét mintegy 40-50 centiméternyi magasságban feketére festik. Érdeklődésére a falu lakosai elmondták neki, nem festék ez, hanem a falu határában található szurokszerű anyag, amely megvédi a falat az átázástól. Kovács a helyszínre sietett, és megállapította, hogy amire első pillanatban gyanakodott, az valóság. Ez az anyag a szakkönyveiből már jól ismert bitumen. Laboratóriumi vizsgálatokkal ugyanerre az eredményre jutott. Azonnal társat keresett – és talált is – a nagyüzemi kitermeléshez, s 1863-ban Popper Istvánnal megkezdték a bányászást. Ez a bitumen igen jó minőségű volt, s nagy tömegben fordult elő a földfelszín alatt mintegy 150 méter mélységig.
A társvállalkozó fia – szintén képzett mérnök – már olvasott a bitumen felhasználásával kialakított zajtalan, egységes burkolatról, az aszfaltról, ezért 1864-ben kiutazott Párizsba, hogy idevágó tapasztalatokat szerezzen. Hazautazása után azonnal hozzákezdtek az aszfalt gyártásához és bedolgozásához. Az első magyarországi aszfaltburkolatot Budapesten a Palatinus (ma Nádor) utca 21. számú épülete előtti járdaszakaszon készítették. Hogy a magyar aszfalt kiváló minőségű volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1878-ban, a párizsi világkiállításon a mintadarabok díszoklevelet és aranyérmet nyertek. A fővárosi sikerek után keverőtelepeket hoztak létre szinte minden nagyobb városban, így Nagyváradon, Pécsett, Szegeden, Győrött, Aradon. További előrelépést jelentett a hengereltaszfalt-burkolat meghonosítása. Igaz, a kísérletek először kudarccal végződtek. Az első ilyen burkolatot – egy amerikai szakértő bevonásával – 1906-ban, Nagyváradon építették. Ez azonban egyetlen hét alatt tönkrement. Kiderült, hogy a „szakértő” szélhámos volt… Az első szakszerű leírás Szontagh Tamás érdeme. 1886-ban megjelent tanulmányában közölte, hogy a Réz-hegység északnyugati oldalán neogén lerakódások vannak, gazdag aszfalt- és lignittelepekkel. Tataros, Felsőderna és Bodonos határában az aszfaltot a diluviális agyag alatt fekvő pontusi homok tartalmazza, nagy kiterjedésű lencsékben. Közel 8 km hosszan aszfalttal impregnált homokkő van a Derna-patak felső völgyében. A másfél méternyi agyagos termőföld alatt sovány aszfaltréteg fekszik, alatta művelésre érdemes, fekete aszfaltréteg, legalul pedig lignitréteg húzódik.
Egy tudósítás szerint, melyet a millennium korában írtak, Európában a 19. században csupán két jelentősebb aszfalt-előfordulást találtak: 1849-ben a svájci Val de Travers-i, majd 1864-ben Biharországban a felsődernai és tatarosi „aszfalthegyeket.” 1864-ben jegyezték be Nagyváradon a „Magyar asphalt vállalat” nevű céget, mely később részvénytársasággá alakult. Ezekben a bányákban a természetes aszfaltot – ahogy egyszerűbben nevezték: a földszurkot – tárnákban bányászták. A leírások szerint 60–100 méter mélységig öt réteg-előfordulás volt, és a természetes aszfaltrétegek alatt mintegy 1 méter vastagságban lévő lignitet is kibányászták. Leggazdagabbak lignitben (fiatal képződésű barnaszénben) és aszfaltban a Réz-hegység nyugati homlokán elterülő pontusi rétegek, úgyhogy a Czigányfalva, Tataros, Derna és Bodonos közt fekvő alacsony hegységet Aszfalt-hegyeknek nevezték el.
Európában a századforduló táján csak Angliában és Magyarországon építettek hengerelt aszfaltokat. Vidéky László mérnök már 1873-ban szorgalmazta ezt a technológiát. Egy német útépítő cég a Magyar Asphalt Részvénytársasággal közösen Stuttgartban építette az első aszfaltburkolatot, éppen Vidéky irányításával. A millenniumi kiállítás riportere szerint: „Aszfaltot egy cég állított ki, még pedig a hazai aszfaltipari részvénytársaság (Budapesten, gyárak Tataroson, Mezőtelegden). E cég kiállítása részint a bányászati, részint a vegyipari pavilonban volt látható. Mindenek előtt ki volt állítva azon pontusi korú, nyers aszfaltos homok, amelyből a gyár az aszfaltot nyeri. Magát az aszfalttelepet fotográfiák illusztrálták. Meglepő volt a készítmények sokasága, amelyek közül felsoroljuk az aszfalt briquetteket, aszfalt fedőlemezeket, isolálásra szolgáló lemezeket, nyers olajat, gépolajakat, sárga bőrkenőcsöt, vörös tetőmázt, fekete kocsikenőcsöt, aszfaltlakkot stb. A Magyar Asphalt Részvénytársaság felsődernai és tatarosi telepe nemcsak Magyarországon, de külföldön is, különösen a Keleten, egyre nagyobb tért hódít, a miben az anyag kitűnő minőségén kívül a tulajdonos részvénytársaság vezetőinek is nagy részük van. Bihar vármegye aszfalt-ipara nemcsak a bánya-termelésnek egyre fokozódó emelkedése által tanúsítja a fejlődés jeleit, hanem az által is, hogy mellékiparágak keletkezését és fejlődését tette lehetővé.”
Az aszfaltbányászat és -gyártás bihari úttörői (inkább „útépítői”), Kovács Mihály, Popper István és Vidéky László nyomában haladva, a múlt század második felében mind műszaki, mind tudományos szempontból igen jelentős szerepet vállalt Váradi Ernő vegyészmérnök és mineralógus. Beszélgetéseim során többször is emlegetik a hajdani bányászok a vidék legendák övezte, rejtélyes kutatóját. 1910-ben született Nagyváradon, Váradi Ödön, az Ady-kortárs neves jogász és publicista fiaként. 1935-ben fejezte be vegyészeti és ásványtani tanulmányait Drezdában. Hazatérve előbb a Rézbánya környéki molibdén- és uránlelőhelyeket kutatta, majd az 1940-es évek elejétől a derna–tatarosi bányavidék kísérleti központját vezette. Nevéhez több mint 70 találmány kötődik. Legnagyobb sikerét a dernai bitumenből általa előállított termék, az úgynevezett poláris olaj előállításával aratta. A szovjet légiflotta gépei ennek a különleges, mínusz 63 fokig fagyálló ásványi olajnak a felhasználásával repülték át 1952 telén az Északi-sarkot. Váradi Ernő a legmagasabb állami kitüntetésekben részesült, s a fáma úgy tartja, hogy (íme, a nevéhez fűződő legendák egyike…) Sztálin – közvetlenül rejtélyes halála előtt! – Moszkvába hívatta, és tudományos érdemeit elismerve, egy halom arany ékszerrel jutalmazta meg őt. Számos legendás elem fűződik az időközben akadémikusi címet elnyerő kutató titokzatos bukaresti és jászvásári útjaihoz is. Sokan tudni vélik, hogy néhány havi németországi szimatolás után, ezen eltűnései alkalmával alapozta meg a polimerek kutatását, mellyel Elena Ceauşescu tudományos hírnevét „öregbítette”. Házvezetőjének visszaemlékezései szerint még idős korában is, ha éjszaka „megálmodott valamit”, felkelt, fel se öltözött, hanem pizsamában a laboratóriumába sietett, és azon frissiben kísérletekbe fogott. A közelmúlt krónikája. A Magyar Asphalt Rt. a saját szükségletére kezdett lignitet bányászni, először a Felsődernával szomszédos Bodonoson. Az első szénbányászok a Baranyiak által erdőirtás végett a Réz-hegységbe telepített szlovákok leszármazottai voltak. Bodonosról alagúton keresztül lóvontatta csillékkel szállították az üzemanyagot Dernára. A fél évszázadig kitermelést folytató magyar részvénytársaság vagyonát, tizenegy aszfalt- és szénbányájával, ipartelepeivel, épületeivel együtt Trianon után 1922-ben „vette át” – minden kártérítés nélkül! – a Román Kőolajipari Vállalat. A bécsi döntést követő négyesztendős „magyar közjáték” alatti fellendülés után a bányavidéken az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején kezdődött az egyre nagyobb iramú fejlesztés. Az „almaszegi szénmedence”-ként emlegetett kisrégió az ipar, elsősorban az erőművek fokozódó, csillapíthatatlan lignitigényének köszönhetően mintegy hatezer bányásznak biztosított az országos átlagnál „több”, „jobb” kenyeret. Bár – mint azt nyugdíjas riportalanyaimtól megtudom – a Zsil-völgyi bányászok az ottani nagyobb fűtőértékű feketeszén miatt mindig sokkal többet kerestek, mint ők. Az almaszegi bányát műszaki fejlesztés révén 1975-ben – elsőként az országban – teljes mértékben gépesítették. Ennek eredményeként 1985 és 1988 között a munkaversenyben elnyerték az országos első helyet. Románia kőszénellátásának 10 százalékát adva többször kiérdemelték a „Szocialista Munka Hőse” kitüntetést…
Ebek harmincadján. Kolozsvári Sándor nyugalmazott bányagépész véleménye szerint barnaszén még akár évtizedekre elegendő volna a közel száz kilométer hosszan elnyúló tárókban, de csak egyetlen vállalkozó próbálkozik a bányászat felélesztésével a közeli verzár–bodonosi bányavidéken. A tárnákat a rendszerváltozás után fokozatosan zárták be, úgymond konzerválták, szerre nyilvánították „nem rentábilissá” őket. Sándor máig nem érti, kinek, kiknek az érdeke volt a teljes leállás. Mint megannyi ebek harmincadjára ítélt üzem esetében, a „konzerválás” itt sem jelentett egyebet, mint mindennek a szétverését, minden elmozdítható széthordását. Sándor több mint két évtizedig bányakombájnok kezelőjeként dolgozott. A fejtés előkészítése nyomán két fronton haladtak előre, akár nyolcvan-száz méter szélesen. A kitermelt lignitet futószalagon hozták ki, apró villanymozdonyok vontatta csillékkel, billenőkocsikkal szállították az almaszegi szénsilókig, ahol vagonokba rakták át, s főleg a nagyváradi hőerőművet táplálták ezzel a fűtőanyaggal. Kolozsvári Sándor emlékezete szerint a középesi bányában, ahol ő dolgozott, hét halálos baleset történt. A frontfejtésben dolgozók közül szinte mindenkit értek kisebb-nagyobb sérülések, őt magát is. Bányalégrobbanás csak a bodonosi fejtésnél fenyegetett, csak ott keletkezett metángáz a tárnákban. A szolidaritás viszont sok életet mentett meg. Egyszer Sándorék brigádja mögött kigyulladt egy frontfejtés. Egyetlen bányásznak sem volt kötelező védőmaszkja, s a nagy füst teljesen elzárta a visszautat, nem tudtak kimenekülni. Az egyik igazgató – a főnökök mind el voltak látva komplett, oxigénpalackos védőfelszereléssel – mentette ki őket, annyi maszkot hozott magával, ahányan bent rekedtek. Az egyik maszk meghibásodott, s megmentőjük váltakozva hol a pórul járt bányász, hol a saját szájába dugdosta az életet jelentő oxigén forrását. Amikor megszűnt a bányászat, sokan elköltöztek, másfelé próbáltak szerencsét. Sándor egyik cimborája meg sem állt Kanadáig. Mivel jóval kevesebbet kerestek, mint a feketeszenet bányászó Zsil-völgyiek, a nyugdíjuk is jóval kevesebb lett. Debreceni Sándornak huszonnégy esztendei föld alatti munka után 1370 lejjel kell beérnie. Sándor egyébként újságolvasó ember, beszélgetésünk során tájékozottnak bizonyul az ország-világ dolgaiban. Bevallja őszintén: „a politika nem érdekli”, az elvonások és a megígért, de elmaradt nyugdíjemelések miatt „nem ért egyet az RMDSZ politikájával”. Emiatt leskelődött át „közömbösen” a kapujában álldogálva, emiatt nem kelt át az úton, hogy részt vegyen az imaházban tartott megbeszélésen. Szerinte a Szövetségnek nem kellett volna belépnie a demokrata-liberálisok vezette kormánykoalícióba. Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, az iránt érdeklődöm: az ő ifjúsága idején milyen volt Felsődernán és széles e vidéken az élet. „A bányászok nagyobb része áttelepedett a vidék falvaiba, de sokan ingáztak, akár hatvan kilométerről is. Autóbuszkonvojok hozták-vitték naponta háromszor a váltásokat. Sok-sok magyar élt itt – kapom a választ. – Volt egy jó focicsapatunk, bányásznapi rendezvényeken nagy ünnepségek zajlottak, a prémiumokból bőven futotta miccsre, sörre. Akár hiszi, akár nem, itt fent a gyártelepen szinte csak magyar szót lehetett hallani az én gyerekkoromban, a románok meg a szlovákok lejjebb laktak, a faluban, de sokan közülük beszéltek magyarul. Csupa magyar szomszédunk volt, ez véges-végig magyar utca volt, én még magyar iskolában végeztem a hét elemit. Amikor Nagykágyán beiratkoztam a gépészeti szakközépiskolába, nagy gondom támadt abból, hogy jószerével egy szót sem értettem románul.” Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Fontos a barátságos szellemiség és a konszenzusra törekvés
Interjú Sándor Krisztinával, a Magyar Ifjúsági Tanács leköszönő elnökével
Sándor Krisztina Brassóban született 1980. június 15-én, Sepsiszentgyörgyön nőtt fel. 2003-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika- és Közigazgatástudományi Karának újságírói, 2005-ben pedig politikatudományok szakán. A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnökeként nyolc éven át irányította a nemzeti, keresztény, hagyományőrző és hagyományalakító irányvonalat képviselő, a szerves fejlődésre összpontosító ifjúsági ernyőszervezet munkáját. MIT-elnökségét megelőzően a homoródalmási, sepsiszentgyörgyi helyi unitárius ifjúsági egyletekben, majd az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletben (ODFIE) tevékenykedett. A fiatalok folyamatos önképzésének, aktív közösségi szerepvállalásának buzdításáért végzett lelkes munkája mindössze egyik meghatározó jellemvonása elnöksége időszakának. A MIT vezető testületének legutóbbi, kétéves megbízatása lejárt, a szeptember 2–4. között zajló lakiteleki táborban tartott mai tisztújító küldöttgyűlésen pedig új elnökséget választanak, amely Sándor Krisztina reményei szerint friss lendületet ad majd a szervezetnek. Könyv, biciklitúra, civilsuli, diákvetélkedő
– Nyolc éve irányítod a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) tevékenységét. Milyen mérföldköveket emelnél ki ebből az időszakból? Milyen akadályokkal szembesültél elnökként és melyek voltak a számodra legjelentősebb megvalósítások?
–Mérföldkőnek tekintem az első önálló MIT-iroda kialakítását 2003-ban, a 15 éves ernyőszervezet megünneplését a szovátai MIT-táborban – tortával, kis ajándékokkal, ahogy illik –, illetve ennek kapcsán a Másfél évtized című interjúkötet kiadását 2006-ban. Szintén meghatározó volt a Tekerj rá! elnevezésű, az autonómiát népszerűsítő biciklitúra megszervezése 2006-ban Székelyföldön, a Civilsuli városjáró konferenciasorozat elindítása 2007-ben egy első alkalommal elnyert európai uniós pályázatnak köszönhetően, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szervezésének átvétele 2008-tól, valamint az idén ötödik alkalommal megszervezett Adj, király, katonát! vetélkedősorozatunk iránti hatványozott érdeklődés és siker megtapasztalása. Ezeket így hirtelen soroltam fel, s ha ennyire jól emlékszem az évszámokra, akkor valóban mérföldköveknek is számítanak. Természetesen ezek mellett még sok kisebb-nagyobb programnak voltunk a részesei, nehéz is lenne felsorolni.
Az akadályokról szólva elmondhatom, hogy az ernyőszervezet berkeiben évekig arra figyeltünk a négytagú elnökséggel (akik közben mellettem cserélődtek), hogy a tagszervezetek egymás közötti, valamint MIT-hez való viszonyát megfelelő szinten ápoljuk, fejlesszük a közös programok és a képviselet által. Belső akadályoztatás irányomban nem volt: ha konfliktusaink akadtak – mert természetesen voltak –, akkor azt igyekeztünk kellő időben kezelni. Számomra mindig az volt fontos, hogy csapatban gondolkodjunk, s egymást folyamatosan segítsük. Ettől is több a MIT, mint külön egy-egy tagszervezete, s ezt a sokszínű csapatot másképp nehéz is volna összetartani.
– A MIT hangsúlyos szerepet tölt be az erdélyi civil életben. Melyek irányvonalának főbb meghatározó elemei? Megalakulása óta bekövetkezett-e számottevő változás a szervezet ideológiájában?
–A szervezet irányvonala az, amit szerintem sikerült megőrizni az évek során. Jelmondatunk – Mi tudjuk, mit akarunk! – nem csupán szójáték, hanem azt is jelzi, hogy határozottan képviseljük azt a nemzeti, keresztény, hagyományt őrző, alakító, és a mában megvalósítható fejlődésre figyelő irányvonalat, amely mindig is meghatározta ezt az ernyőszervezetet. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a tagszervezetekbe és a MIT-be bekapcsolódó fiataloknak azt a felfogást igyekszünk átadni, hogy a folyamatos önképzés, az aktív közösségi élet és az ehhez tartozó célok által mindannyian otthonosabban fogjuk érezni magunkat. Tudatosítani szeretnénk bennük, hogy közös felelősségünket ugyanúgy vállalni kell, ahogy mások is megtették előttünk. A legfontosabb pedig az, hogy minél több erdélyi magyar fiatal ráérezzen a közösen végzett önkéntes munka ízére, az ily módon elérhető sikerekre, tapasztalatgyűjtésre, és ezáltal a közösségi fejlődés útjára lépjen.
Négy év Tusványos
– 2008-ban a MIT átvette a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor erdélyi főszervezői szerepét. Milyen összefüggésben valósult meg ez a szervezet történetében, illetve milyen belső és külső értékelések, visszajelzések szűrődtek le mindeddig a MIT szintjén?
– Erre már úgymond pár évvel korábban készültünk, és jeleztük is az erdélyi és magyarországi alapítóknak, hogy mi úgy gondoljuk, ez pontosan a MIT-nek „való”, hiszen tömörítjük a jelentős magyar országos ifjúsági szervezeteket. Voltaképpen a következetes, jó értelemben vett lobbizás, valamint az alapítók jó irányú döntése folytán került hozzánk Tusványos erdélyi szervezése.
Idén negyedik alkalommal szerveztük meg, és az első két év majdnem felhőtlen sikerein túl már természetesen többet látunk, többet elégedetlenkedünk a saját munkánkkal szemben is. Mivel legalább kétfejű a szervezés – a MIT és a magyarországi partner, a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány –, s még a korábbi szervezők is besegítenek, időnként nehéz összefogni a szálakat. Ennek ellenére mindegyik évben sikeresnek könyveltük el a rendezvény lezajlását, nagy problémák nem adódtak. Mindez elsősorban a nagyszerű szervezőcsapat érdeme, akikkel évről évre öröm dolgozni, és átélni a helyszínen mindazt, amit egy hét erőteljes munka és azt övező siker jelent. Tusványos a kedvenc, és az is marad, nemcsak nekem, hanem ma már sokak számára.
MIT MIÉRT
– Az elmúlt évek folyamán hogyan alakult a két fő erdélyi ifjúsági szervezet – a MIT és a MIÉRT – viszonya, illetve milyennek minősítenéd ezt jelenleg?
– Erről annak idején sokat írtunk, beszéltünk, nyilatkoztunk, voltak éles viták is. Mára enyhült a viszony, hiszen gyakorlatilag szinte teljesen párhuzamosan él és építkezik a két ernyőszervezet. Természetesen vannak közös felületek, mint például a Magyar Ifjúsági Konferencia ülései, illetve az erdélyi régiós ülések, de ott is többnyire a közös feladatokra figyelünk, nem arra, ami a múltban volt. Ez annak is köszönhető, hogy nálunk és a MIÉRT-ben is az évek során részben kicserélődtek az elnökségi tagok, az újakban pedig értelemszerűen nem volt olyan mély az ellentét egymással szemben. Én természetesen még „értem” a konfliktusos időszakot is, és most is csak azt mondhatom: a MIÉRT-et annak idején az RMDSZ a MIT ellenében, annak a helyére hozta létre, így értelemszerű, hogy a viszony nem lehet felhőtlen. Elvagyunk – mindkét szervezet éli a maga életét, de többre nemigen vágyik egyik sem a másiktól.
– Milyennek értékelhető a MIT és tagszervezeteinek jelenlegi viszonya? Mennyire vállalják fel az ernyőszervezet általános értékrendjét?
– Alapvetően civil ernyőszervezetként határozzuk meg magunkat, viszont fontosabb közéleti-politikai kérdésekben állást foglalunk. A tagszervezetek természetesen a MIT-nél „még civilebbek”, ha lehet így fogalmazni, hiszen sem a cserkészek, sem az IKE nem foglalkoznak közvetlen módon a közéleti-politikai történésekkel. Ám éppen azért létezik a MIT, hogy ezen a szinten igenis tudjuk kifejezni a véleményünket, bekapcsolódjunk azokba a folyamatokba, amelyeket jónak tartunk stb. A MIT-nek mindvégig erős közéleti jellege volt, s ezt igyekeztünk úgy alakítani, hogy a tagszervezeteknek is megfeleljen. Szólnom kell arról, hogy természetesen voltak ebből fakadóan nagyobb konfliktusok is. 2007-ben, amikor a MIT felvállalta, hogy segíti és támogatja Tőkés László független európai parlamenti képviselőként való indulását, akkor két addigi tagszervezetünk – az OMDSZ és a RODOSZ – kilépett köreinkből.
Civil és politikum határán
– Hogyan látod a női érvényesülés esélyeit az erdélyi társadalmi, illetve politikai életben?
–Tulajdonképpen ugyanolyan esélyeink vannak a közéletben, politikai életben is az érvényesülésre, mint bármely más területen. Ez elsősorban az adott egyén képességeitől, tehetségétől, munkabírásától függ. A többi másodlagos, ezért nem is tartom fontosnak részletezni, mert egy adag közhelybe botlanék.
–Milyen megfontolásból döntöttél úgy, hogy lemondasz a szervezet éléről, nem vállalsz újabb elnöki megbízatást?
– Lejárt a legutóbb vállalt kétéves megbízatásom, de már akkor is azt kértem a szervezetvezető társaimtól, hogy mielőbb váltsanak le, mert itt az ideje, hogy fiatalabbak kerüljenek az élre. Ezt változatlanul így gondolom. Nekem és a szervezetnek is elég, sőt talán sok is volt a nyolc év. Nyugodt lélekkel adom át, mert tudom és látom, hogy a MIT és a tagszervezetek körül vannak tettrekész, ügyes fiatalok, s olyanok is, akik már annyit láttak és dolgoztak a MIT-ért, hogy tovább tudják vinni.
– Mennyire tekinti fontos célkitűzésének a szervezet a jövendő politikusi nemzedék, „utánpótlás” kinevelését?
– Nem ez a közvetlen cél, bár természetesen „benne van a pakliban”. A lényeg az, hogy cselekvő, a közösségükért – nemcsak politikai eszközökkel – tenni akaró, tapasztalatokkal, kiépített kapcsolatrendszerekkel rendelkező, ügyes fiatalok legyenek, akik az erdélyi, székelyföldi falvak és városok életét sikeresen és jól alakíthatják a jövőben. Végignézve a korábbi elnökségi tagok pályáját, valóban elég sokan kerültek politikai tisztségekbe. Fontosnak tartom, hogy azokat a fiatalokat, akik a MIT köreiben szereztek vezetési, szervezési tapasztalatokat, s van rá ambíciójuk, igenis támogassuk a politikai pályán való elindulásukban.
– Milyen úton kellene haladnia a jövőben a szervezetnek? A MIT leendő elnökségének milyen követendő szempontokat, javaslatokat és célokat ajánlanál?
– Arra számítok, hogy az új elnökséggel friss lendületet nyer az ernyőszervezet, s ehhez majd az is hozzájárulhat, hogy nemrég bővült a MIT egy újabb tagszervezettel, az EMI-vel. Szeretném, ha az elmúlt években kialakult országos programokat folytatnák, és ezek mellett azt, hogy megőrizzék és kövessék azt az értékrendet, ami nemcsak a MIT-é, hanem valamennyi tagszervezeté is. A leendő elnökségben bízom, és amint már nekik is elmondtam: azt ajánlom, hogy az együttműködési készség, a barátságos szellemiség, a konszenzusra törekvés mindenkor fontos legyen úgy a tagszervezetekkel való kapcsolat alakításában, mint a személyes szervezetvezetői viszonyok terén is. A céljaink megvannak, munka is van, csak kitartóan kell dolgozni, csapatban, alázattal, s nem egyéni elismerésekre várva.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Az első ünnepélyesre sikeredett kongresszusát tartotta az MPP
Kövér Lászlót, a magyar Országgyűlés fideszes elnökét választotta tiszteletbeli elnökévé a Magyar Polgári Párt (MPP) a hétvégén, Marosvásárhelyen megrendezett harmadik országos kongresszusán. A hétvégi munkálatok az erdélyi magyar rendszerváltás szükségességének a kinyilatkoztatása jegyében zajlottak, a kongresszus fő célja a jövő évi önkormányzati választásokra való felkészülés előkészítése volt. Szász Jenő, az MPP elnöke beszédében kifejtette, hogy pártja a romániai önkormányzati választásokon az RMDSZ ellenében úgynevezett nemzeti alternatívát kíván nyújtani, és ennek érdekében az MPP kész együttműködni az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, valamint a Székely Nemzeti Tanáccsal.
Röpke fél óra alatt öt határozatot és egy politikai nyilatkozatot fogadtak el Magyar Polgári Párt hétvégi országos tanácskozásának küldöttei, mielőtt a hatodik és egyben utolsó határozat szavazásához érkeztek volna. Az addigi két-három tartózkodó vagy éppenséggel ellenszavazó is igennel voksolt ezúttal, mi több: állva, tapsolva nyomatékosította döntését. Terítéken a párt tiszteletbeli elnökének megválasztása szerepelt, aki Szász Jenő elnök javaslatára Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke lett. A fideszes politikus meghatódva és büszkén fogadta az MPP ajánlatát. „Erkölcsi kötelességem volt elfogadni” – fogalmazott új tisztségéről, a kongresszusról kijövet Kövér, akinek az MPP iránti szimpátiája nem új keletű. „Ez nem egy újabb funkció, hanem egy újabb kapocs, amely ehhez a politikai közösséghez fűz. A polgári alakulatban nagyon sok hasonlóságot vélek felfedezni azzal a fideszes közösséggel, amelynek én a tagja vagyok” – tette hozzá az anyaországi kormánypárt második embere.
Terítéken az RMDSZ és a leváltása
A polgáriak harmadik országos tanácsa, az előző két, botrányosra sikeredett kongresszus után ünnepélyes eseménnyé sikeredett. A parttalan viták, hangzatos sértegetések, látványos kivonulások helyét ezúttal a pártfegyelmet jelző egyetértés, összeborulás és vastaps vette át. Az alakulat elnöke, Szász Jenő is elsöprő sikert aratott az erdélyi magyar rendszerváltás szükségességéről tartott politikai beszámolójával. Az elnök, aki Márton Áron püspök, a közösségi szabadságra buzdító szavaival kezdte mondandóját, ezúttal is hamar átnyergelt kedvenc témájára, és az RMDSZ ostorozására építette beszédét.
„Az RMDSZ népnyúzó, ciános politikáját le kell váltani!” – jelentette ki, miközben az erdélyi magyar rendszerváltást sürgette. „Célunk az erdélyi magyar erkölcsi többség megerősítése, a nemzeti alternatíva felállítása, amely a nemzeti és keresztény értékközösségen túl képes megszólítani a keresztény gondolkodás jegyében mindazon társadalmi rétegeket – a kisnyugdíjasokat, a bérük megcsonkítása által megkárosított pedagógusokat, egészségügyben, oktatásban, kultúrában, közszférában dolgozókat, munkanélkülieket, a jövőjüket reményvesztetten fürkésző fiatalokat, a ki és elvándorlásra kényszerített honfitársainkat – akiket a társadalom peremére sodort az elmúlt években az RMDSZ-PSD, RMDSZ-PNL vagy az éppen ma regnáló RMDSZ-PDL kormány” – mondta az MPP országos elnöke.
Se román zászló, se román himnusz
A szervezők nem voltak hajlandók kitenni a magyar-, székely- és pártzászlók mellé a román trikolórt. Ugyanígy csak a magyar és a székely himnuszt énekelték el, annak ellenére, hogy a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke, Lokodi Edit Emőke azzal a feltétellel bocsátotta a polgáriak rendelkezésére a Kultúrpalotát, ha hajlandók elénekelni az ország himnuszát is. A tanácselnök írásban közölte a bérbeadási feltételt.
Szász Jenő ismételten kifejtette: ő és alakulata hiszik, hogy az erdélyi magyarság változást akar, az elhibázott két évtizedes baloldali politizálás helyett a testvérharcok megszüntetését és egy nemzeti alternatíva felállítását akarja. Ennek jegyében a teremben mindössze egy alelnök révén képviseltetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz és Tőkés Lászlóhoz fordult az MPP elnöke, abbéli reményét fejezve ki, hogy „összenő, ami összetartozik”.
Autonómia és európai Románia
A szintén egyhangúlag elfogadott politikai nyilatkozatban a Magyar Polgári Párt alternatívát és jövőképet kínál az általa sikertelennek nevezett húszéves, baloldali egyeduralomra. „Az MPP szövetségre kíván lépni mindazokkal, akik célul tűzték ki a kommunizmusból megörökölt, vagy a posztkommunista korszakban kialakult demokrácia-deficit megszüntetését, mind Románia politikai rendszerének egészére, mind az erdélyi magyar közélet sajátos viszonyaira nézve” – áll a nyilatkozatban. Célként Székelyföld autonómiáját, értékeit, nyelvét, kultúráját megőrizni tudó, gyarapodó és élni akaró erdélyi magyarságot akarnak, mely egy dinamikusan fejlődő, európai Romániában találná meg a helyét.
„Hisszük, hogy a szabadság, nemzet, család, erdélyiség, autonómia és keresztény gondolkodás értékei képezik erdélyi magyar közösségünk erkölcsi többségének alapját” – szögezik le a dokumentum megfogalmazói.
A kongresszuson jelen volt többek között Balczó Zoltán, a Jobbik alelnöke, illetve Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke és Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének vezetője.
Több román vendég, mint RMDSZ-es
A marosvásárhelyi kongresszuson több román vendég foglalt helyet a Kultúrpalota nagytermében, mint RMDSZ-es meghívott. Míg a szövetség részéről mindössze a Kereszténydemokrata Platform elnöke, Kelemen Kálmán tisztelte meg jelenlétével az MPP-t, román oldalról Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke és Claudiu Maior, Marosvásárhely alpolgármestere üdvözölte az országos tanácskozás munkálatait. Utóbbi a PDL országos alelnökének és a város alpolgármesterének, Dorin Floreának az üdvözlő szavait is tolmácsolta. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke levélben jelezte, hogy egyéb elfoglaltsága miatt nem vehet részt a rendezvényen.
Wass-Akarat díjak a kitartó munkáért
A párt Wass-Akarat díjban részesítette a gazdaság, kultúra és közösségépítés területén kitűnt Kolozs megyei szervezetét, a sajtóbeli- és írói munkásságában hűséget és egyenességet tanúsító Csép Sándort, valamint a hivatali magyar nyelv bevezetését még a helyhatósági törvény megjelenése előtt szorgalmazó Fodor Imrét, Marosvásárhely egykori polgármesterét.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Kit akarnak itt felszámolni?
Bekapcsolom a tévét, hallgatom, nézem Corneliu Vadim Tudor és eszmetársai újabb hőbörgéseit Székelyföldről, amelyről mint ősi román földről papolnak. Az elszánt "vitézek" épp a románság felszámolásáról adnak hírt, riogatják az ország jobb sorsra érdemes lakosságát. Úgy tűnik, hogy az agresszív magyar nacionalizmus miatt a székelyföldi román kisebbség megtűrt "elemmé" vált "ősei földjén". Ezt hallhatja, láthatja az elképedt tévénéző, hazafiságtól duzzadó keblű, elkeseredett román honfitársunk. Mindezt teátrális, szörnyű mimika kíséretében, indulatokkal felkorbácsolt hadonászással, kellő hangorgánummal hozzák a tudtára!
Vadimék újabb sérelmei
Vadim Tudor és hasonszőrű társai legújabb felfedezése szerint a Kovászna megyei rendőrség címere egy magyar kezet és egy átszúrt román szívet ábrázol. A 2009-es kormányrendelet alapján készült címer megalkotására, amint a megyei rendőrség szóvivője, Buzsi Andrea is elmondta, egy bukaresti heraldikust, Ştefan-Laurenţiu Szemkovicsot kérték fel. A szakember a megyei címerből vette át az átszúrt szívet tartó páncélos kart. A rendőrség címerét mind az országos heraldikai bizottság, mind a belügyminisztérium jóváhagyta. E címer 2011 júliusában vált hivatalossá, amikor megjelent a Hivatalos Közlönyben.
A kifogásolt, kardot tartó páncélos kar az itt élő lakosság határvédő hősiességét szimbolizálja, míg a szív nemcsak az áldozatkészséget, de a szülőföld szeretetét is. Mivel e szimbólumok a székely nemzet legrégibb címerének jelképei, így a 600–700 éves címerjelképek nem gyalázhatják a helyi románokat. Ezt már azért sem tehetik, mert az első román csoportok sokkal később jelentek meg Székelyföld területén. Mindazok, akik a helyi román közösség elleni merényletről beszélnek, megnyugodhatnak. Sepsiszentgyörgyön az első két román család oklevelekben való első említése 1614-ből származik. A székely nemzet említett címerét már 1438-ban új címerrel cserélték fel, így ennek is immár 573 éve! Tehát e szimbólumok – a XIV. és a XV. században – nem sérthettek egy olyan lakosságot, amely nem e tájak lakója! Ezt azért kellett leírnom, mert az említett címer elfogadása ellen több hazafias szellemiségű román szervezet tiltakozott. Ők úgy vélik: e jelképek a helyi román közösséggel szembeni intolerancia jelképei. Nem, uraim: ezek a legrégibb székely címer szimbólumai! Kétnyelvűségért ötezer lejes büntetés
Olvasom, hogy dr. Szász János főorvost – a dicsőszentmártoni kórház igazgatóját – 5000 lejes büntetés kifizetésére kényszeríthetik, mert kétnyelvű tábla hirdeti a kórház nevét. Ilyen aljasság, mármint kétnyelvű táblát kitenni egy kórház falára a huszonegyedik század Európájában, valóban vérlázító, tűrhetetlen! E demokráciát gyalázó tett nemcsak arcátlanság, de kimeríti a szelíd, a béketűrő román nacionalizmus toleranciájának tele kosarát is! Ilyen bűnt elkövetni az "ősi román földön"! Nem csoda, ha ily nagy összegű büntetést helyeztek kilátásba! E főbenjáró szemtelenséget, gyalázatos fondorlatot, provokációt csakis komoly büntetéssel lehet helyére tenni! Muszáj gyökereiben meggátolni a békés együttélést, a tiszta egynyelvűséget zavaró akciót. Időben kell dobbantani! Ha nem teszik, soha nem lehet tudni, elkanászosodnak ezek a magyarok, és holnapután már egész Erdélyben követelni fogják a magyar nyelv hivatalossá tételét! Ha a magyar lakosság számaránya Dicsőszentmártonban húsz százalék alá esett, tessék tudomásul venni, nincs helye a magyar szónak! Nincs apelláta! Az ítélet jogerős. A román törvényeket tiszteletben kell tartani! Kit érdekel olyan apróság, hogy Dicsőszentmárton, akárcsak Erdély legtöbb városa, magyar többségű volt? Kit érdekel az, hogy 1910-ben a románság aránya alig 21 százalékot tett ki! A lényeg az, hogy most túlhaladja a 80-at. Bár mindez a 91 éves toleráns román uralomnak, a masszív betelepítésnek, az etnikai arányok erőszakos megváltoztatásának köszönhető, az már nem érdekes! Az csak természetes, hogy a kisebbség nyelve is másodrangú! Teljesen lényegtelen, említésre sem méltó, hogy a helyi magyarság nem kérte a tömeges román betelepítést az ősei által alapított városba, nem kívánta a kisebbségi sorsot. A törvény, az törvény!
Hófehérke helyett Fluieraşul fermecat
Arany János szülővárosában, Nagyszalontán, a Bocskai István fejedelmünk által letelepített hajdú utódoknak az óvodaközpont Hófehérke nevétől kell búcsúzniuk. Helyette nagylelkűen kárpótolták őket, megkapták, akár akarták, akár nem, a varázslatos furulyahangra emlékeztető Fluieraşul fermecat nevet. Mindezt egy olyan óvodában, ahol a 18 csoportból 11 magyar. Az csak természetes, hogy egy kalap alatt eltávolították a korábbi kétnyelvű óvodatáblát is. A mesegyűjtő Arany László nevet óhajtó magyar szülők csak az óhajjal, a sóhajjal maradtak, mivel hiába vannak többségben, ők másodrangú állampolgárok, akár bevallják, akár nem. Ők olyanok, akiket meg lehet félemlíteni, mert nem az uralkodó nemzet tagjai! Ők csak megtűrtek a saját szülőföldjükön, amelyért elődeik annyi véráldozatot hoztak. Még hogy Arany János városában Arany Lászlóról óvodát nevezzenek el! Ugyan már! Még mit nem! Hisz a közmondás is azt mondja, nem minden arany, ami fénylik. Diszkrimináció ellen tüntetnek
1941-ben az alig 3,9 százalékarányban románok által is lakott hajdani Székelyvásárhelyen, az 1616-ban Marosvásárhely névre keresztelt magyar királyi jogállású városban, ahol az 1948-as tanügyi reform után létrehozták a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemtől független Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, ma is dühöng a csodálatos tolerancia! Itt a hatvanas évek derekáig (jórészt) magyar orvosképzés folyt, majd fokozatosan beindult a magyar egyetem elrománosítása. Az intézet 1991-ben vette fel a mai büszke nevet: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem megnevezést. Az egyetemen az egyetemesség egyre inkább csak a román etnikumhoz tartozókat jelenti. Jó példa arra, hogy miként lehet fokozatosan visszaszorítani, törpe kisebbséggé, megtűrtté tenni a magyar többséget! Immár több hete zajlik a békés tüntetés azért, hogy a hajdani magyar egyetem keretében – a diszkrimináció megszüntetésére – engedélyezzék az önálló magyar tagozatok létrehozását. Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint évente mintegy nyolcezerre tehető a Romániában magyarul érettségiző diákok száma. Ezek egynegyede anyanyelvén, másik negyede román nyelven tanul tovább. Ez a magyar állami egyetem hiányával (is) magyarázható! Jó lenne, ha a magyar adófizető pénzéből jutna az önálló állami magyar egyetemre is. Azonban lehetséges az is, hogy e sorok írója túlzásba esett. Mindazoknak, akik a nagy tolerancia szellemében nem teszik lehetővé egy másfél milliós magyar közösségnek az önálló magyar állami egyetemhez való jogát, igazuk lehet! Báthory István erdélyi vajda, később a lengyelek (egyik) legjelentősebb királya és erdélyi fejedelem 430 évvel ezelőtt, 1581-ben tévedésből alapított egyetemi képzést Kolozsváron, akarám mondani, a Ceauşescu által elkeresztelt Cluj-Napocán. Ez utóbbi megnevezést a román "barátaim" nagy bánatára azért nem használhatom, mert a jelzett korban e várost felerészt magyarok és felerészt szászok lakták. Annak ellenére, hogy az egykori kolozsvári bíró, Gheorghe Funar szerint a románság tízezer éves múltra tekint vissza, a kincses városban 1941-ben a románság számaránya mindössze 8,9 százalék volt. Ennek ellenére az 1871-ben alapított Ferenc József Tudományegyetemet az új, a toleráns hatalom jóval a trianoni békediktátum előtt, már 1919-ben felszámolta! Az 1947-es párizsi békedöntés pozitív befolyásolására 1945-ben megalapították a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. Ez azonban még tacskó korában, alig tizennégy éves létezés után kimúlt. Megszűnt az önállósága! Miután a párizsi békediktátum Észak-Erdély magyar többségű területeit Romániához csatolta, megkezdték a magyarság intézményeinek szétverését. 1959-ben a Bolyait olvasztották be a ma is működő Babeş–Bolyai Tudományegyetembe. Eredménye: ma Romániában a magyar egyetemista diákok fele nem tanul anyanyelvén.
Kinek a nyelvét akarják eltüntetni?
Immár a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy a magyarnyelv-használat visszaszorítása elleni küzdelem már Sepsiszentgyörgyön is hatalmas energiát emészt fel. Büszkén használhatjuk az önkormányzat szót, de még egy utcanévről szóló helyi döntést is törvényszék semmisíthet meg, ha az magyar! Oda jutottunk, hogy Sepsiszentgyörgyön olyan "polgártársaink" élnek, akik a békés együttélés megteremtése érdekében bűnvádi feljelentéseket tesznek, ha a magyar nyelv ellen kell fellépni! Gondoljunk csak arra, hogy a megyei könyvtár igazgatójának kinevezése immár negyedik éve törvényszéki ügy. Nem csoda! Hogyan képzelte el a megyei tanács azt, hogy egy 85 százalékban magyar intézmény élére olyan személyt nevezzen ki, aki ismeri a helyi lakosság nyelvét?! Helyesebben: hogy merték a poszt elnyerésének feltételéül a magyar nyelv ismeretét szabni?! Egyértelmű, a román nyelvi hegemónia megszállottjai nehezen viselik el az egyenrangúság gondolatát. Már most másodrangúként szeretnének kezelni bennünket azok, akiknek elődei az elmúlt évtizedekben érkeztek e tájakra. Kérdem én: ki kit számol fel? Kinek a történelmét, nyelvét akarják eltüntetni? Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nosztalgia
A hétvégén van a 71. évfordulója annak, hogy a magyar hadsereg elérte a Székelyföldet, és elkezdődött az a rövid korszak, amire úgy emlékszünk, mint a „kis magyar világ”. A tényeket ismerjük, a kis magyar világot úgy elvitte a történelem szele, mintha nem is lett volna... Akik élték, azok emlékeznek még rá. Mi is, akik tőlük hallottuk a történeteket, nosztalgiával gondolunk arra az időszakra, mint az utolsó reménysugarára annak, hogy Trianon igazságtalanságát orvosolni lehet területi korrekciókkal. Arra a négyéves időszakra ipari és befektetési szempontból is gondolhatnánk nosztalgiával, hiszen vasútvonalak épültek, és a magyar állam igyekezett komolyan venni szerepét itt is. A háború mindent lerombolt...
Van egy áramlat a magyar közgondolkodásban, hogy hibás dolog nosztalgiával emlékezni arra, ami akkor volt. Aki felsóhajt, ha a bevonulásra gondol, az valójában a zsidók üldözését, a háború förtelmeit igenli, állítják többen is azok közül, akik jelen vannak a publikus térben.
Nehezen feldolgozható, ami Európában történt a második világégés alatt. De az erdélyi magyar emberek nem azért gondolnak nosztalgiával a negyvenes bevonulásra, és arra a rövid, nehéz, de mégis magyar világra, mert egyetértenek a mészárlással, mert holnap fegyvert akarnak ragadni, és elkezdeni lövöldözni. És nem is arról van szó, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a realitásokat, belátni az új világrendet. A legtöbbünknek nincs személyes élménye az időszakról, hisz nem is lehet. Arról van szó, hogy mi magyarok (nem tudom, mások hogyan vannak vele), szeretjük a saját sorsunkat a saját kezünkben tartani. Ha nehezebb nekünk, ha érezzük, hogy beleszakadunk, akkor is jobb szeretjük magunk intézni a magunk dolgait. Akkor azt vártuk, hogy úgy lesz.
Annak ellenére, hogy az első világháború óta halljuk az ígéreteket mindenhonnan, nem kaptuk meg a minket megillető jogokat. Nap mint nap el kell szenvedjük, hogy mások és máshol döntenek rólunk, az általunk lakott területek kincseinek sorsáról, a megtermelt javakból származó haszonról. Az ember egyénként nem lehet szabad, ha közösségileg is nem örvend bizonyos szabadságoknak. Ha ebből a szempontból nézzük, nem vagyunk teljesen szabadok. Ahogy pedig most látszik, szabadságunkig nagyon hosszú az út. Hinnünk kell abban, hogy megszerezzük újra azt, ami nekünk jár. És ha néha elér a nosztalgia, mert érezzük, hogy Erdély értékeit mégiscsak magyar időben építették fel, hosszú évszázadok alatt, akkor nincs amiért szégyelljük magunkat. Felsóhajtunk, és az élet megy tovább. A költőt idézve: A víz szalad, a kő marad...
Isán István Csongor
Hargita Népe. Erdély.ma

Magyar állami kitüntetéseket adtak át a főkonzulátuson
A magyar nemzet közösségének szolgálatáért, a magyar identitástudat megőrzéséért, erősítéséért, a magyar–román barátságért tett fáradhatatlan munkájuk elismeréseként több művész, pedagógus vagy lelkész vehetett át magyar állami elismerést a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusán.
A meghívottakat Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntötte, hangsúlyozva, hogy a kitüntetett személyek önzetlenül járultak hozzá a magyar nemzet szolgálatához, bizonyítva ezzel, hogy magas szinten él a magyar kultúra Erdélyben.
Biró Gábor festőt, restaurátort munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. Szarka Gábor csíkszeredai konzul laudációjában elhangzott, Biró Gábor mint a Székelyföld egyik legjelentősebb festője értékteremtő munkájával, nevelési tevékenységével segíti az erdélyi magyar közösség identitásának megtartását, ugyanakkor műveivel hozzájárul az erdélyi magyar alkotóközösség támogatásához és a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítéséhez is. Gazda József pedagógust, irodalom- és műkritikust, esszéírót szintén a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
„Mindenképp figyelemreméltó, és a mai magyar társadalomra vonatkoztatva tanulságos Gazda József azon megállapítása, amely szerint a magárahagyottság és a veszélyeztetettség az erdélyi magyarságban azt tudatosította, hogy addig marad meg egy nép, egy nemzet, amíg kultúrája van, és kultúrát teremt” – hangzott el a laudációban, míg maga az író szerényen úgy vélekedett, ő csupán a dolgát végezte az évek folyamán.
A Magyar Köztársasági Érdemrend ezüst érdemkeresztjét vehette át Monica Ioniţă, aki a moldvai Lészped település általános iskolájának volt igazgatója, itt találkozott először a csángóföldi magyar nyelvoktatás problematikájával. Elősegítette a magyar nyelvtanulás lehetőségét, állandó szaktermet biztosított a tanároknak a magyar nyelvoktatásra, ezek a „műhelyek” a hagyományos kulturális tevékenység otthonául is szolgáltak.
A Magyar Köztársasági Érdemrend arany érdemkeresztjét vehette át Boros Károly esperes, aki több mint 20 éve az Ezer Székely Leány Napja rendezvény kuratóriumi elnökeként tevékenykedik, és hosszú évekig szolgált a szórványvidékeken is. Szintén kitüntetésben részesült Haáz Sándor, a szentegyházi Mártonffy János Általános Iskola igazgatója, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia megalapítója, a zenekar „megváltoztatta egy egész vidék zenei műveltségét, zenei hagyományokhoz és kultúrához való hozzáállását” – hangzott el a laudációban.
Haáz Sándor a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét vehette át. Farkas Miklós, a segesvári művelődési élet egyik főszervezője a Magyar Köztársasági Érdemrend arany érdemkeresztjét vehette át. A rendezvény keretében Vargha Mihályt is elismerésbe részesítették: a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Pro Cultura Hungarica emlékplakettjét vehette át.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

Betű- és számvetés között
Ágoston Hugó
Beszélgetés a hatvanadik születésnapjához érkezett Markó Bélával
Időutazásra invitáltuk beszélgetőtársunkat, életútja és pályája eddigi jelentős stációit érintve. Óhatatlanul is onnan indultunk, ahol a költő és politikus Markó Bélával készülő interjúk többsége „megfordul”: alkotás és közéleti szerepvállalás mindig kihívást jelentő mezsgyéjéről. „Évtizedes” léptékű kor-sétánk során nemcsak múltat és jelent szemlézünk, miközben valamiképpen a gyökerekhez való visszatérésről esik szó, hanem a közeljövőbe is előrenézünk ... egy keveset, amennyire interjúalanyunk enged az ilyenfajta „kísértésnek”.
Markó Béla hatvan éves. Mit tudsz felhozni a mentségedre? Készülsz számvetéssel? Hát betűvetéssel?
– Általában nem ragaszkodom az ilyen konvenciókhoz, hogy ha az ember elrúgja az ötvenet vagy a hatvanat, ha kerek évfordulója van, akkor annak van valami jelentősége. Biológiailag nem pontosan szeptember 8-án öregszem én sem, hanem azelőtt is és azután is, és folyamatosan, mint mindannyian. De az emberi konvencióknak mégis van jelentőségük, mert megteremtik a számvetés kényszerét, és én az utóbbi időben – szintén nem éppen szeptember 8-án vagy ezekben a napokban, hanem ezekben az években – folyamatosan készítem a magam számvetését.
Ennek része volt az is, hogy úgy döntöttem, politikai pályámat fokozatosan lezárom, és ott próbálom folytatni, ahol abbahagytam, vagyis az irodalomban. Ez viszont tagadhatatlanul kötődik az életkorhoz, mert most még úgy érzem, van még egy életem, vagy lehet még egy életem, vagyis esetleg még képes vagyok kiteljesíteni egy hivatást. Ez válasz arra is, hogy készülök-e betűvetéssel. Igen, természetesen.
Most abban a szerencsésnek mondható lelkiállapotban vagyok, hogy több a megírnivalóm, legalábbis én így gondolom, mint amennyit nap mint nap meg tudok írni, különösen úgy, hogy azért más felelősségem is van. Itt nem csak versírásról van szó, hanem arról, hogy azt is meg kell írnom, ami az én tudásom és tapasztalatom szerint az elmúlt húsz évben velünk történt.
Vegyük sorra felnőtt életed stációit! 1971 szeptembere: Markó Béla húsz éves, a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör elnöke. Gyönyörű életkor, de a rendszer kezd bekomorulni...
– Talán nem a húsz éves kor volt ilyen szempontból számomra emlékezetes, hanem a tizenhét, tizennyolc éves kortól el egészen húsz, huszonegy, huszonkét éves koromig, ugyanis hogyha valaki belenéz, ha nem másba, akkor a történelemkönyvekbe, akkor látni fogja, hogy ez az időszak volt, általában Európában is, tehát nem csak a szocialista világban, hanem Nyugat-Európában is, egy radikális nyitás pillanata: a párizsi diáklázadások, mozgalmak, minden ami ide kapcsolódik, el egészen a zenéig, a Beatlesig – az valamivel hamarabb robbant be.
Romániában is ez a kor a kommunista diktatúrán belül mégiscsak a nyitás kora volt. Tehát én kamaszként és aztán fiatalon is, húsz évesen, úgy érezhettem, hogy van remény, hogy a világ minálunk is megnyílhat, hogy a dolgok elindulhatnak jó irányba. Ugye, köztudott, hogy a hatvanas évek végén új magyar intézmények jöttek létre Romániában, akkor történt a közigazgatási átszervezés, ez megpezsdítette a különböző erdélyi régiókat, beleértve a Székelyföldet is.
Az más kérdés, hogy ez utólag mind illúziónak bizonyult, és aztán a hetvenes évek elején, valamikor 1972–1973 körül tényleg, ahogy mondod, kezd a rendszer bekomorulni, de nekem azelőtt módom volt a legérzékenyebb életkorban azt is megtapasztalni, hogy nyílhat is a rendszer.
1981 szeptembere: harminc éves vagy, gyakorló kétgyermekes családapa, háromkötetes költő, folyóiratszerkesztő, írószövetségi tag.
– Igen, harminc évesen túl vagyok már a huszonéves kor dilemmáin, megtorpanásain, aprónak tűnő, de fontos személyes válságain, amelyek, nyilván, elsősorban a hivatáshoz kapcsolódnak: hogy ki tudom-e magamat teljesíteni az irodalom és a vers által... igen, a húsz éves és a harminc éves kor között sok dilemmát meg kellett nekem is élnem: vajon jól választottam-e hivatást, vajon tudok-e érvényeset alkotni ebben a hivatásban?
Meg kell mondanom, hogy nekem az emlékezetem nagyon szelektív: hangulatokra, közérzetekre emlékszem, tapintásélményeim, illatélményeim sokkal inkább vannak, mint például adatok a fejemben – tehát fogalmam sincs, hogy 1981 szeptemberében harminc évesen hogyan ünnepeltem, de az biztos, hogy akkor már bizonyosnak tűnt számomra a pályaválasztás, akkor már úgy látszott, hogy szerkesztőként és íróként, költőként megtaláltam a magam helyét, már az első irodalmi díj is mögöttem van, mögöttem vannak már méltató, értékelő, fontos kritikák a verseimről, és család van, gyermekek vannak körülöttem, ennek következtében megjelenik a gyermekvers is az életművemben, de a tankönyv is, hiszen pontosan ezekben az években írtam a Magyar irodalom tankönyvet, miközben a világ körülöttünk nagyon cudar. Akkor már lassan-lassan érződik az anyagi nyomor is körös-körül.
1991 szeptembere: negyven éves vagy, RMDSZ alapító tag, vezetőségi ember, Maros megyei szenátor. Az eltelt tíz évben további nyolc köteted jelent meg. Nemcsak a rendszerváltás eufóriáján, de a marosvásárhelyi „fekete március” okozta megrázkódtatáson is túl...
– Én azt hiszem, hogy 1991 szeptemberében fiatalabbnak éreztem magam, mint akár 1981-ben, és legalább annyira, mint 1971 szeptemberében. 1991-ben ugyanis hatalmas idő van már mögöttünk 1989 decemberéhez képest. Azok olyan évek voltak, amikor megtapasztaltam, hogy a népmesei fordulatban, amely azt mondja, hogy három nap egy esztendő, nagy igazság rejtőzik. 1991 szeptemberében már mögöttem volt az RMDSZ-alapítás, természetesen másokkal együtt, mögöttem volt sok-sok remény, rengeteg illúzióvesztés, reggeltől estig tartó munka sok-sok hónapon át, Marosvásárhely márciusa. Egy egész történelem – nekünk abban sűrűsödött az egész életünk...
Fiatal is voltam, és nagyon öreg is 1991 szeptemberében. Ha 1989 előtt a körülöttünk levő életben alig történt valami, és alig változott valami, és ilyen értelemben az akkori rendszer minket erőszakosan fiatalnak tartott meg, nem engedte, hogy minden szempontból felnőhessünk, akkor legalább annyira igaz, hogy 1989 decembere után villámgyorsan öregedtünk a felelősség terhe alatt. Úgyhogy én nem is tudom, hogy politikailag nekem ez a most betelt hatvan évem mennyi. Úgy véltem, hogy – ha biológiailag nem is – politikailag sokkal több, és azért is döntöttem úgy, hogy abba kellene hagyni. 1991 szeptemberében – mindenképpen és összességében – mégis nagyon fiatal voltam, mert megint csak pályaválasztás előtt álltam.
Igaz ugyan, hogy 1989 decemberében teljes energiával beleártottam magam a politikába, de legalább annyira igaz, hogy ugyanakkor az irodalomban is felelősséget vállaltam: az addigi lapot, az Igaz Szót átalakítottuk, az lett a Látó, én voltam a főszerkesztője, és éles választás állt előttem, hogy a politikát rövid kitérőnek tekintem-e és folytatom az irodalmi hivatásomat, vagy pedig egy időre a politika lesz a legfőbb felelősségem.
Meg kell mondanom, hogy akkor én rövid kitérőnek szántam – még 1991 szeptemberében is – a politikát, és tulajdonképpen csak 1992 második felében lett ez másként, amikor az 1993-as januári RMDSZ-kongresszusra készülve el kellett döntenünk, hogy ki vállalja az elnöki tisztséget, és végül is kollégáim feltették nekem a nagy kérdést, és meglehetősen sok érvvel és vehemensen győzködtek, hogy vállaljam el. Tehát 1991 szeptemberében még úgy tudtam, hogy a politika szép, embert próbáló, de rövid kitérő az életemben.
2001 szeptembere: ötven évesen hét esztendeje vagy szövetségi elnök (kétszer újraválasztva, majd 2003-ban harmadszor is), napvilágot látott összegyűjtött verseid reprezentatív kötete. 2000-ben megszületett harmadik gyermeked, Balázs fiad is. Nélküled nincs román és romániai magyar politika.
– Már 1991-ben vagy akár 1981-ben is, ha éppen számvetést készítettem, az irodalomra gondolhattam vissza elégtétellel, és valamennyire a szerkesztői munkára is, hiszen nekem az irodalomhoz való viszonyomat nemcsak az írás határozta meg, hanem az is, hogy szerkesztőként mindenképpen irodalmi mozgást próbáltam kiváltani, és ez nagyon sokszor sikerült is: fiatal, tehetséges embereket behozni a közfigyelembe, a reflektorfénybe...
Ilyen elégtételeim voltak nekem azelőtt. 2001 szeptemberében, azt hiszem, ahogy visszagondolok, a politikai elégtételek voltak az elsődlegesek. Akkor már mögöttünk volt két óriási eredmény: az egyik az új oktatási törvény elfogadása 1999-ben, amelyet aztán meg kellett változtatni, rá több mint tíz esztendőre, de jóval tágabb keretet adott az anyanyelvi oktatásnak, 2001 elején pedig elfogadtuk azt a közigazgatási törvényt, amely a húsz százalékos nyelvhasználati szabályozást bevezette Romániában.
2001-ben tehát, ha volt időm és energiám a magam számvetését elkészíteni, ezekre az eredményekre gondoltam vissza, és minden bizonnyal némi elfojtott fájdalommal az irodalomra, mert 1994– 1995 után hosszú-hosszú évekig – beleértve 2001-et is és még utána néhány évet – semmi verset vagy szépirodalomnak tekinthető szöveget nem vetettem papírra. És persze, éppen fiatal apa voltam, ez is igaz.
Sokszor fiatalodtam és sokszor öregedtem én meg ezekben az általad idézett korszakokban, tehát hol hirtelenjében megfiatalodtam, és harminckilenc-negyven évesen ifjú politikusként kellett tapasztalat nélkül megtanulnom egy hivatást, hol aztán megfiatalodtam mint családapa, és most megint próbálok fiatalodni mint költő.
2011. szeptember 8.: hatvanadik születésnapod. Köteteid száma a harmadik ikszet tapossa. Már nem vagy az RMDSZ szövetségi elnöke, de – hét éve, kis megszakítással – a román kormány miniszterelnök-helyettese, második embere, mérvadó vélemények szerint a Kárpát-medence legnagyobb formátumú magyar politikai vezetője. Érdemes volt? Ha újrakezdhetnéd, mit tennél másképpen? Mikor fogsz már neki a naplódnak?
– Mindenképpen érdemes volt. Egyébként rám az jellemző, hogy nem szoktam hosszan rágódni a saját hibáimon. Tudom őket, ismerem, azt is tudom, hogy mikor hoztam jó döntést, mikor nem, fölmérem, elemzem ezeket, de általában irtózom az olyan közérzettől, hogy akkor most valamit is újra kellene kezdeni. Ezt egyébként az eredményekkel kapcsolatosan is így gondolom. Nekem nagyon fáj, ha valamit lerombolnak, valamit, amit már felépítettünk, vagy elrontanak valamit, amit már felépítettünk, de ilyenkor is meg tudom teremteni magamnak azt a közérzetet, hogy ne omoljak össze, mert mindig azt mondom, hogy ami volt, az volt, azt nem lehet megsemmisíteni.
Tehát ami jó példa megtörtént velünk, azt nem lehet utólag megsemmisíteni, akkor sem, ha lebontják, ha elrontják a törvényt, az intézményt, amit létrehoztunk – ez nagy baj, nagyon fáj –, de a múltat ilyen szempontból nem tudják megsemmisíteni, s ami jó történt velünk, azt sem tudják ilyen értelemben megsemmisíteni. Így, most, hogy elém tetted ezeket a kérdéseket és ezeket az évfordulókat, azon gondolkodom, hogy érdekes alkat bontakozik ki belőle, és hogy én minden bizonnyal olyan ember vagyok, aki időről-időre a pályamódosítást szeretem, tehát az ilyen fajta változásokat: az irodalomból hirtelen a politikába, aztán egy idő után, amikor úgy érzem, hogy át kell venni másoknak a stafétabotot, vissza az irodalomba.
Egyébként az irodalmon belül is mindig így voltam, sohasem hittem azt, hogy húsz évesen az ember megtalál egy hangot, egy stílust, és akkor azt hatvan évesen is művelni kell; időről-időre váltottam, kísérleteztem, kerestem a formát, az új stílust, az új műfajt, de emögött – bízom benne – egy nagyon is kiszámítható és átvilágítható alkat van. Vagyis én nem gondolom úgy, hogy az irodalomban mást csináltam, mint a politikában, vagy mást csinálnék, ezek ugyanannak a jó vagy rossz alkatnak, világlátásnak, világszemléletnek a lecsapódásai.
Nem gondolkozom azon, hogy ha újrakezdeném, akkor mit tennék másképpen. A legnagyobb nyereség abból, hogy politikára vállalkoztam, hogy semmilyen értelemben nem vagyok fatalista – most hirtelenjében ez a kifejezés ötlött az eszembe, de megfogalmazhatnám ezt másképp is, közelebb vagy távolabb a teológiától vagy akár a filozófiától is –, más szóval nagy nyereségem, hogy jól láthattam azt, hogy mennyi minden függ tőlünk, és hogy az ember befolyásolhatja a világ menetét.
Ma már egy pillanatnyira sem hiszek abban, hogy ki vagyunk szolgáltatva a történelemnek, azt gondolom, hogy a történelmet emberek csinálják – persze, bizonyos adottságokból nem tudunk kilépni –, de ami a legfontosabb: tudom, hogy nagyon sokszor gyarló, gyenge, nem is mindig jól felkészült emberektől mennyi minden függhet, és hogy milyen fontosak egyéni döntéseink a jövő szempontjából.
Nem biztos, hogy ezt korábban, 1981, 1991 szeptemberében is így gondoltam, de most így gondolom. Ennek ellenére egy pillanatig sem kísért az a gondolat, hogy valamit is másként kellett volna tennem. Én is ismerem Ray Bradbury népszerű sci-fi novelláját, hogy, ugye, ha a múltba visszatérünk és véletlenül eltaposunk egyetlenegy pillangót, akkor attól megváltozik az egész történelem.
Aki arról kezd el gondolkodni, hogy mi történik, ha eltapossa vagy nem tapossa el a pillangót, annak azon is gondolkodnia kell, hogy jó, de akkor ettől mennyit változott volna a világ – ezt pedig magam sem tudom és nem is tudhatom megmondani. A naplómat nem fogom megírni, mert nincs naplóm, hanem sok-sok feljegyzésem van. Ezek nem azzal a céllal készültek, hogy valamikor könyv lesz belőlük, hanem a napi munkám eszközei voltak, az előjegyzési naptáraktól elkezdve el egészen addig, hogy nyilván tárgyalásokról, beszélgetésekről rövid vázlatokat én magam is ott helyben írtam. Tehát naplót nem fogok írni, de ennek a több mint két évtizednek a személyes történetét megírom, természetesen.
Játsszunk mi is az idővel, ha már ő játszik velünk. 2021 szeptembere: Markó Béla hetven éves. Hol van a politika? Hol van a költészet? Vagyis hát hol lesznek ezek az életedben?
– Ahogy a változó múlttal nem szeretek eljátszadozni, ugyanúgy a jövőt sem szeretem kísérteni. Tehát, hogy hetven évesen hol leszek, és leszek-e, ez már nem tartozik a saját döntések körébe, amiről az imént beszéltem. De ha szándékomtól és akaratomtól is függ majd ez, akkor meg kell mondanom, hogy hetven évesen nagyon távol lesz tőlem a politika – nem mintha a világ nem lenne körülöttünk tele hetven éves politikusokkal, de én nem fogok akkor közéjük tartozni –, és remélem, nagyon közel a költészet és az irodalom.
Ha úgy megy minden, ahogy én gondolom, akkor jó néhány kötetettel gyarapszik a könyvespolcomnak az a része, ahol a saját köteteimet tartom, és remélhetőleg ez nem csak mennyiségi, hanem minőségi gyarapodást is jelent. Van, mit megírnom, úgy gondolom, hogy tudom, hogyan kellene megírnom, de ez nem olyan egyszerű.
Meg kell mondanom, hogy a politikai döntések is őrlik, gyötrik, morzsolják az embert – ugyanúgy az irodalomban is az írás előtti és az írás utáni pillanatok a fontosak és felemelőek. Írni nehéz, gyötrődést jelent a számomra. Remélem, hogy hetven évesen sok újabb gyötrődés lesz mögöttem.
Markó Béla
Ujjongó kertem
Azt mondják, mintha húzná valaki, talán az Isten, úgy nőnek az égre, körték, meggyek, cseresznyék ágai kapaszkodnak egy láthatatlan kézbe,
amely kacagva, szaladva viszi a gyámoltalanokat, helyben s mégis előre az időben, s azt hiszi mind, hogy sietni kell, azt hiszem én is,
ujjongva méricskélem sorra őket, hogy izmosodnak, egyre fennebb nőnek, tavaly az árnyék még csak térdig ért
nekem, s idén, igaz, hogy csak leülve, de végig eltakar már nyári hűse, mert nő az is, szorítja ki a fényt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Lágerben kötött irodalmi barátság
Egyikük, a Nobel-díjas remekíró, Ivan Gyenyiszovics egy napjának utolérhetetlen ismerője, a Gulág szigetvilágnak velejéig kiismerője és megörökítője – halott. De másikuk, a magyar tanítvány, akit fiatalemberként sodort az író mellé a sors, tovább folytatja azt, amire fogsága idején kimondatlanul is fölesküdött: papírra vetni azoknak a magyar embereknek a sorsát, akik a szovjet lágerekben sínylődtek és pusztultak el.
Ehhez a példát és a kellő tudást, a módszert barátjától, Szolzsenyicintől tanulta, s amellett, hogy kilenc évi fogságának megírta legkegyetlenebb fél esztendejét, mintegy ötezer magyar fogolysorsból összeállította a Gulág-lexikont is, s ezért 2001-ben magas állami kitüntetésben részesült.
Az elmúlt napokban Rózsás János Erdélyt s különösképpen a Székelyföldet járva, amelyre mindig nagyon kíváncsi volt, felelevenítette az őt megismerni óhajtó népes hallgatósága előtt a lágerélet és a rendkívüli irodalmi barátság halhatatlan történetét.
A Gulág szigetvilágból már tudhattuk, hogyan látta Rózsást Szolzsenyicin baráti szeme:
„... Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánat kérőleg mosolyog. Kiderül, hogy - magyar, és Rózsás János a neve. Megmutatom neki Dalj nagy értelmező szótárát, és a lágeri nélkülözésektől elcsigázott arcával helyeslően bólint. Igen, igen. Kívülálló dolgokra kell terelni a figyelmet, nemcsak az evésre gondolni szüntelen.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az ízületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett.
Van itt a lágerben még két-három honfitársa, de azokat napról napra csak egy foglalkoztatja: hogyan lehet túlélni? Hogyan lehetne jóllakni? János pedig zúgolódás nélkül megeszi azt, amit a brigádvezető kiírat a számára. Éhen marad ugyan, de nem engedi meg magának, hogy ételszerzés után járjon. Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?... Minket, oroszokat akar megérteni!...
...Északra szállították, ahol erdőirtáson dolgozott, majd leromlott és bekerült a kórházba. Mind ez ideig Oroszország csak az egyik oldaláról fordult feléje, azzal az oldalával, amelyik leülteti az embereket, - most pedig bemutatkozott a másik oldaláról is.
Szolikamszk városának közelében, a Szimszk-i lágerkerület kis kórházában volt ápolónővér Duszja, egy negyvenöt éves asszony. Köztörvényes elítélt, szabad mozgással a környéken, öt éves büntetés idővel. Duszja nem csak abban látta munkájának az értelmét, hogy magát fenntarthassa, hogy a büntetésideje valahogy leteljen (ami nálunk rendkívül gyakori jelenség, és a maga rózsaszínű szemüvegén keresztül János nem volt képes észrevenni ilyesmit), hanem abban, hogy a haldokló és már senkinek a számára nem szükséges embereket talpra állítsa.
De azzal, amit a láger kórháza nyújtott, nem lehetett az embereket megmenteni. És Duszja nővér a saját 30 dekás reggeli kenyérfejadagját cserélte be a faluban fél liter tejre, és ezzel a tejjel hozta vissza Jánost (és őelőtte még másokat is) az életbe...
Duszja nővér személyén keresztül szerette meg János országunkat és mindannyiunkat. És igyekezettel kezdte tanulni a láger börtönőreinek és őrkatonáinak a nyelvét - a roppant gazdag orosz nyelvet. Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis - megszerette.”
Rózsás János pedig ekképpen beszélt nekünk Szolzsenyicinről a csíkszeredai polgármesteri hivatal fogadótermében:
„Közös lágerben voltunk Kazahsztánban, és haláláig tartó barátság szövődött köztünk. Csodabogaraknak számítottunk, akik nem a konyha, hanem a könyvtár körül sündörögtek. Kis illegális irodalmi társaság alakult körülötte, sokszor olyan szerzőkkel foglalkoztunk, akik ugyanúgy ültek, mint mi. Ő korábban szabadult, én későbben, címet nem cserélhettünk, mert akkor kaptuk volna rögtön a következő tíz évet kémkedésért, merthogy ezáltal kölcsönösen beszerveztük egymást. Amikor az Iván Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1962-ben a Novij Mir irodalmi folyóiratban, sok részlete visszaköszönt belőle közös életünknek, hiszen én is ültem abban a táborban.
Én rajtuk keresztül felvettem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel, levelezni kezdtünk irodalmi témákról. Aztán mikor politikailag kényelmetlen személlyé vált, a leveleimet a feleségének címeztem. Azt hittük, hogy kicselezzük a KGB-t; naiv dolog volt. Amikor 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, megkeresett engem Moszkvából a politikai kiadó, hogy írjam meg az emlékirataimat a számukra. Abban bíztak, hogy én Szolzsenyicinnel ellentétben jót fogok írni a lágeréletről, mert szeretem az orosz kultúrát, foglalkozom az orosz irodalommal, együtt érzek a világ legtöbbet szenvedett népével.
Rákérdeztem, hogy mindezt honnan tudják. Közölték, hogy olvasták a Szolzsenyicinnek írt összes levelemet. Úgy gondolták, hogy én majd ellenpontja leszek a barátomnak. Eleinte nem akartam megírni, de aztán mégis megírtam, persze nem kaptam érte dicséretet. Nem azt kapták, amit vártak. Szerencsémre éppen közbejött a gorbacsovi korszak. Később kikerült Münchenbe a kéziratom, ahol meg is jelent. Közölték velem illetékes elvtársak, hogy belőlem nem csinálnak mártírt, nem leszek magyar Szolzsenyicin.”
Később azért mégis csak elvégezte azt, amiért megérdemli a magyar Szolzsenyicin elnevezést: a Gulág lexikonba átmentette a szovjet lágerekben szenvedő ártatlan magyar foglyok élettörténeteit. Különösen kényes arra, hogy sokan összetévesztik a gulág fogalmát a lágerrel. Leszögezi:
„A Gulág az a különleges intézményrendszert, az ügyosztályt jelenti, ami a lágereket működtette, szervezte. Szolzsenyicin adatai szerint közel 40 ezer lágerben 6-7 millió lágerlakó raboskodott. Ebből körülbelül 100 ezer volt magyar. Elfogásunk pillanatában szovjet állampolgároknak minősítettek és ilyen minőségben hazaárulásért ítéltek el tíz évre. Én akkor úgy tudtam, hogy soha nem léphetek többé a hazám földjére.
Amikor kiderült, sőt bizonyossá vált, hogy 1953 nyarán összeszedett, Lembergben összegyűjtött körülbelül ezerötszáz magyar, nők és férfiak, hazajöhetnek, – az első szívfájdalmunk az volt, vajon mire jövünk haza? Ugyanis, mint külföldi állampolgárok, nem levelezhettünk hozzátartozóinkkal, nem tarthattuk a kapcsolatot szeretteinkkel. Mi történt velük az elmúlt nyolc-tíz évben? Hogyan ért véget a háború a mi vidékünkön? Ki és hogyan élte túl a front és megszállás borzalmait? Ki fogad bennünket, és lesz-e, aki hazafogad minket?
A Lembergben várakozás hónapjaiban mindenkit hívattak a parancsnokságra. Meg kellett neveznünk, hogy hová és kihez akarunk hazamenni. Jaj volt annak, akit másodszor is hívattak és közölték vele: az általa megadott cím nem jó, nem megfelelő, nevezzen meg másikat! Vagy akinek végül azt mondták: majd kijelölt lakhelyre megy haza. Idegőrlő hónapok voltak, amit várakozással töltöttünk a gyűjtőtáborban. Néhányan megzavarodtak közöttünk...”
A hazaérkezésről:
„Két csoportban indították útnak a hazatérésre váró, volt magyar rabokat. A-tól P-ig, majd R-től Ja-ig, az orosz ABC sorrendje szerint. A második csoportba kerültem, amely az első csoportot egy hét múltán követte, 1953 november 24-25-én. A szovjet kísérők nem zárták be a vagonok ajtaját, nem féltek szökéstől. Engedélyezték, hogy a magunk varrta nemzetiszín zászlókkal feldíszítsük mind a mozdonyt, mind pedig a vagonokat.
November 25-én délelőtt történt az átadás-átvétel még a szovjet oldalon, Csap állomáson. Minden huzavona nélkül átolvastak minket név szerint a vagonokból a magyar, keskeny nyomtávú síneken várakozó személykocsikba. Délben indult el a szerelvény, a fegyvertelen kísérő orosz katonák leugráltak, és sapkájukkal integettek, szerencsés utat kívánva... Átértünk a magyar oldalra, és a vonat lassan gördült tova, majd hirtelen lefékezett.
A töltést szegélyező fűzbokrok fedezékéből orosz egyenruhás katonák rohanták meg a szerelvényt, de magyarul rivalltak ránk: - Felhúzni az ablakokat, az előtérből bemenni, és leülni a kupéban! És láttuk, ahogy az állig fegyverzett marcona katonák lövésre készen tartott géppisztollyal ácsorognak a vasúti kocsik lépcsőin... Szinte megkövülten, némán ültünk a helyünkön, a vonat pedig robogni kezdett, most már a magyar rónán át, ragyogó napsütésben...
A Nyíregyháza melletti Sóstófürdő egyik üdülőjébe kísérték lehorgasztott fejű csapatunkat...Ott a belügyi kormánybiztos kemény beszédet tartott: mire jöttünk haza, és mihez tartsuk magunkat. Aztán helyrevergődtünk a kijelölt, bútor nélküli szobákban. Őrök állták körül az épületet, szoros csatárláncban. Kibiztosított géppisztollyal ellenséges vagy talán riadt tekintettel lesve mozdulatainkat...”
Rózsás János nyolcvanöt éves korában, annak ellenére, hogy súlyosan mozgássérült, vállalta az élete nagy élményének számító erdélyi-székelyföldi körutat, melynek állomásai: Kolozsvár, Gyimesek, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Barót és Gyergyószentmiklós voltak, s megosztotta velünk a gulág-lét tanulságait és a lágerben kötött irodalmi barátság történetét. Köszönet érte.
Cseke Gábor. Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyar-román állambiztonsági kapcsolatok (1945-1982)
A kezdeti fagyos viszony 1956 környékén engedett fel: leveleztek, találkoztak, együttműködtek, sőt, csereüdülési program is létezett.
Első rész
A kontextus
Jelen tanulmány a második világháború utáni magyar-román kapcsolatok egyik fontos területét, a belügyi és állambiztonsági területen kifejtett együttműködést rekonstruálja. Erősen rendszerspecifikus – a Szovjetunió által létrehozott birodalmi/szövetségi struktúrákhoz köthető – jelenségről van szó, amely évtizedeken át jelentős befolyást gyakorolt a két szocialista ország viszonyára. Ismert, hogy a második világháború utáni időszakban a szovjet tömb létrehozása szoros együttműködésre késztetett olyan állambiztonsági gépezeteket, amelyek 1918 óta békeidőben is létfontosságú feladatnak tekintették az egymás elleni elhárító és hírszerző munkát. Példaként említhetjük a magyar és a román, vagy a magyar és a csehszlovák állambiztonsági szervezetek között szorgalmazott együttműködést. A szocialista országok belügyi/állambiztonsági szervei közelmúltbeli kapcsolatának mélyebb ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy túllépve a párt- és államközi kapcsolatok szűk metszetét, tágabb összefüggéseiben értelmezzük a magyar államszocialista rendszer felső apparátusanak hozzáállását a kisebbségi kérdéshez és a határontúli magyarok ügyéhez.
Milyen formális és informális keretek között működtek együtt a térség állambiztonsági szervei, és mennyire volt sikeres és gördülékeny a kooperáció? A folyamat kezdete alighanem a szovjet hadsereg 1944-45-ben végrehajtott előrenyomulására datálható, amikor Kelet- és Közép-Európa felszabadításával egy időben új, kommunista befolyás alatt működő erőszakszervezetek jelentek meg a térség országaiban. Noha a szovjet típusú állambiztonságok szervezeti felépítésükben és ideológiai célkitűzéseikben is Moszkva irányítása alatt álltak, a szovjet tömb országai igyekeztek összekapcsolni saját rendszereiket a horizontális információcsere és az operatív együttműködés céljából. Feladatuk rendkívül nehéz volt, mivel a szocialista államközösség egyik íratlan szabálya az egymás belügyeitől való távolmaradás volt. Bár a nem diplomáciai típusú információszerzés „baráti” minőségben is tiltott volt, a legtöbb ország – közöttük főként Románia – egyre gyakrabban tért el az előírástól, és hagyományos nemzetállami szemlélettel irányította a kémelhárító és hírszerző szerveit.
Intenzív kapcsolattartás, gyümölcsöző együttműködés (1948–1963) 
A két világháború közötti időszakban, majd a második bécsi döntést követő háborús években Magyarország és Románia kapcsolatait alapvető geopolitikai ellentétek határozták meg. Az Erdély hovatartozásáról folytatott diplomáciai, kulturális és gazdasági versengésben a két ország titkosszolgálata kulcsszerepet vállalt. Az ellentétes politikai célok és hatalmi érdekek miatt az együttműködés kibontakozását a közös német érdekszférához tartozás sem tette lehetővé.
A helyzet nem változott a háborút követő koalíciós kormányok alatt sem egészen 1948-ig, amikor mindkét országban létrejöttek a szovjet belügyi szervek mintájára felálló, közvetlenül Moszkva irányítása és felügyelete alatt működő új állambiztonsági szervek. Igen kevés forrással rendelkezünk az együtműködés alapjait tekintve döntő fontosságú kezdeti időszakról (1948–56). A magyar Belügyminisztérium iratanyagának jelentős része megsemmisült az 1956-os forradalom alatt, míg a román állambiztonsági iratokat kezelő bukaresti szaklevéltárban a román hírszerzés magyarországi tevékenysége máig minősített, azaz nem kutatható információnak számít. A fennmaradt magyar iratanyag szerint 1956-ig a két állambiztonsági apparátus elsősorban határrendészeti feladatok ellátása során segítette egymás munkáját: az 1948 óta gyakorlatilag lezárt magyar-román határt sokan próbálták illegálisan átlépni, míg mások csempészettel próbálkoztak, és a határon át történő „átbeszélés” is tiltott tevékenységnek számított.
Románia és Magyarország kommunista pártjai, valamint a két államapparátus egymástól szigorúan elszigetelten működött, és az információcsere diplomáciai vonalon is minimális volt. Ezt a szakirodalom részben a szovjetek „közvetlen” hatalomgyakorlásának, részben a két politikai vezetés közötti történelmi gyökerű bizalomhiánynak tulajdonítja, melynek történelmi és pszichológiai okai voltak. Ez az államszocializmus korszakában végigkísérte a magyar–román kapcsolatokat. Részben a technikai feltételek hiányosságai, részben a kétoldalú együttműködés iránti politikai akarat hiányában a szocializmus első éveiben alig találkozunk közös nyomozással, bizalmas adatcsere alapján végrehajtott intézkedésekkel. Ez figyelemreméltó körülmény, mivel 1949-ben több olyan koncepciós eljárást indítottak a magyar és a román kommunista hatóságok, amelyeknek fontos szálait vélték felfedezni egymás országában. Az erdélyi származású Rajk László letartóztatását (1949. május 30.) követően a román hatóságok párhuzamos nyomozásba kezdtek. A román belügyi szervek megkísérelték összekapcsolni az 1949. június 21-én letartóztatott Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Rajk László és Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének ügyét egy, a magyar revizionisták ellen vizionált kirakatperben. Rajk bukását követően le is tartóztatták Székelyudvarhelyen élő sógorát, Soós Józsefet a Rajkkal való kapcsolata miatt. A Securitate átal összegyűjtött nyomozati anyagok alapján Rajkot azzal vádolta a román pártvezetés, hogy 1946-ban belügyminiszterként „sovinista” álláspontot képviselt a magyar-román területi vitában, 1948 nyarán pedig külügyminiszerként Székelyföldön járt magánlátogatáson, ahol több helyi magyar kommunista politikussal és értelmiségivel – köztük az 1949-ben szintén letartóztatott Méliusz József íróval – találkozott. Ennek ellenére a két országban zajló koncepciós eljárásokat nem kapcsolták össze. Arról sincs tudomásunk, hogy nyomozótisztek utaztak volna a másik országba, vagy hogy összekötőkkel rendelkezett volna a két belügyminisztérium. 
Az 1950-es évek elején a magyar és a román belügyi szervek konkrét együttműködése két területre korlátozódott: egyrészt a második világháború alatt kompromittált személyek, elsősorban az 1940-44 között Észak-Erdélyben aktív, majd onnan eltávozott és azóta Magyarországon vagy ismeretlen helyen tartózkodó volt csendőrök és katonatisztek felkutatására és kiadatására. Az együttműködés másik vetülete a volt hadifoglyok ellenőrzése volt. 
1950-51 között a magyar hatóságok több száz, a szovjet hadifogságból hazatérő magyar nemzetiségű román állampolgárt hallgattak ki, majd adtak át a román szerveknek. Kivételt képez Demeter János erdélyi politikus testvérének, Demeter Béla kolozsvári újságíró-politikusnak az esete, aki 1944-es Magyarországra történő áttelepedése után Tildy Zoltán köztársaság elnök tanácsadójaként, majd a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályának Erdély-szakértőjeként működött. 1944 és 1946 között Demeter jelentős szerepet játszott a magyar béke-előkészítésben, amennyiben bizalmas információkat gyűjtött és továbbított Budapestnek az ismét román fennhatóság alá került Észak-Erdély politikai és társadalmi helyzetéről. 
Demeter vizsgálati dossziéjából kiderül, hogy az 1945 óta Magyaroszágon élő újságírót, aki 1946 nyarán a párizsi békekonferencián is részt vett a magyar kormány képviseletében, 1947-ben előzetes letartóztatásba helyezte az Államvédelmi Hatóság. Április másodikai kihallgatása alkalmával részletes vallomást tett a háború utáni politikai-diplomáciai tevékenységéről, amely egyébként teljes összhangban volt a magyar kormány, valamint a Magyar Kommunista Párt álláspontjával: a trianoni határvonalat „etnikai elveken” részlegesen korrigálni kell. 
Demetert később szabadlábra helyezték, és megszüntették az ellene indított eljárást. Négy évvel később, 1951. március 15-én balatonlellei otthonában viszont ismét felkereste az Államvédelmi Hatóság a minden tisztségétől megfosztott, elszigeteltségben élő volt politikust. Letartóztatását házkutatás követte, Demetert azonban már ki sem hallgatták, hanem április 18-án átadták a román hatóságoknak, hogy támogassák annak bizonyítását, miszerint a romániai vádlottak (Teleki Béla mellett Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Venczel József egyetemi tanár, Demeter János és Balogh Edgár befolyásos baloldali politikus) Erdélyt el akarták szakítani Romániától. 
Demeter Béla 1952. december 24-én halt meg a Bukarest melletti Văcăreşti börtönben. Az ő esetében bizonyítottnak tekinthető a kétoldalú együtműködés, de az eljárás módja (a fogoly előzetes kihallgatás nélküli átadása) a már említett kapcsolat esetlegességére, gyengeségére utalhat. A kooperáció intézményesülése egyértelműen az 1956-os forradalomhoz köthető. 
A magyar események erdélyi visszhangja tüntetéskísérletben, szórólapok terjesztésében, széleskörű „politizálásban” nyilvánult meg. 1956-ban a romániai magyar nemzetiségű lakosság egy részében nemcsak a román kommunista rendszer, hanem a kisebbségi lét méltósága, elviselhetősége iránti hit is megingott. A román hatóságoknak rá kellett döbbenniük, hogy nem ismerik az erdélyi magyar lakosság és értelmiség közhangulatát. Válaszul intenzív állambiztonsági hálózatépítésbe kezdtek és kemény megtorlásban részesítettek mindenkit, aki szolidaritását fejezte ki a magyarországi forradalmárokkal. 1956 sokféleképpen hatott a szocialista országok, és különösen Magyarország és Románia kapcsolatára. Noha az újrainduló román nemzeti államépítési folyamat zavarta a szomszédos Magyarországgal való viszonyt, a magyar válság új integrációs folyamatok elindítására késztette a Szovjetuniót és a kelet-európai kommunista államokat. 
Ehhez a rendkívül fontos területhez tartozott a magyar-román belügyi és állambiztonsági kapcsolatok folyamatos fejlesztése. A szakmai közvélemény előtt ismeretes Ion Mihai Pacepa volt tábornok, hírszerzőtiszt állítása, mely szerint a Magyarországon zajló politikai eseményektől tartó román pártvezetés már a forradalom előtti hónapokban elhatározta, hogy magyar származású (vagy anyanyelvi szinten beszélő) felderítő tiszteket küld Magyarországra. Bár az eddigi kutatások nem támasztották alá Pacepa állítását a román tisztek „tömeges beáramlásáról” az 1956-os forradalom leverése után újjászerveződő magyar állambiztonsági gépezetbe, figyelemre méltó, hogy 1957 elején Románia Vilhelm Einhorn, azaz Einhorn Vilmos belügyi tisztet nevezte ki a budapesti román nagykövetség tanácsosává. Einhorn tényleges budapesti tevékenysége máig feltáratlan. Másfelől a gyakori politikai konzultációk és a Nagy Imre-ügy „megoldásában” tapasztalható együttműködés, valamint a román és a magyar belügyminisztériumban párhuzamosan történő átszervezések, fontos kinevezések egybeesése (a megtorlást levezénylő Biszku Béla és Alexandru Drăghici belügyminisztereket szinte egyszerre nevezték ki) arra engednek következtetni, hogy 1956 novemberétől a magyar-román belügyi együttműködés intenzívebbé, közvetlenebbé vált. 1957 és 1963 között a két társszerv érintkezésére már nem csak szovjet irányítás vagy közvetítés mellett került sor, noha a levelezés továbbra is orosz nyelven folyt. A kapcsolatfejlesztésben kulcsszerepet játszott a magyar forradalom részvevőinek felkutatása és elítélése. Az ÁBTL iratanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy a két BM rendszeresen cserélt információt „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett. 1962. január 25-én a BM II/6-b alosztálya az NKO és a román állambiztonsági szervek együttműködését kérte Nagy Gyula, Budapesten élő volt köpeci főjegyző és István nevű fia elleni terhelő anyagok gyűjtéséhez. 1958-ban Nagy István Magyaroszágon élő apját látogatta meg, és „visszatérésekor 98 db ellenforradalmi sajtóterméket akart magával vinni. Kurticson a határőrizeti szervek lefoglalták.” A román belügyi szervek válasza szerint „az 1959. február 25-i 285. sz. bírósági határozat értelmében Nagy Istvánt 7 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték”. A köpeci születésű Nagy István elítélésének ténye eddig semmilyen tudományos adattárban nem szerepelt. De a belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban levő román állampolgárokról is. 1958. október 30-án Harangozó Szilveszter és a belső elhárítás akkori vezetője, Hollós Ervin kérésére a Securitate kihallgatói Lakó Elemért és Varró Jánost, a kolozsvári Bolyai Egyetem augusztus 26-án őrizetbe vett oktatóit faggatták Czine Mihály irodalomtörténészről, aki 1956-ban ösztöndíjas aspiránsként járt Kolozsváron, és megismerkedett a két fiatal erdélyi pályatárssal. A román fél válasza szerint Varrót nem sikerült kihallgatni „rossz egészségügyi állapota miatt”, viszont orosz fordításban csatolták Lakó Elemér 1958. november 15-én készült kihallgatási jegyzőkönyvét, melynek eredeti példánya a román állambiztonsági levéltárban található. A két irodalomtörténészt végül 1959-ben 18 és 16 év börtönre ítélték; ismereteim szerint Czine Mihályt ez ügyben nem zaklatta a magyar politikai rendőrség. 
Jóval intenzívebben működött együtt a két állambiztonság 1960-1962 között, amikor kétoldalú megfigyelés alá vonták Domokos Pál Péter, Bodor György, Vita Sándor és más „jobboldali”, „nacionalista” – erdélyi származású és 1944 óta Magyarországon élő – értelmiségieket. A jobboldali értelmiségi körök elleni eljárásokról a kora Kádár-korszakban Standeisky Éva írt figyelemre méltó esettanulmányt. Ebben kifejti, hogy az 1905-ben Kézdivásárhelyen született Bodor György jogtanácsos a volt középosztály reformok iránt elkötelezett és a nemzeti tradíciókat az 1945 után uralmon lévőktől eltérően értelmező nagyszámú rétegéhez tartozott, amelyet a kisebbségben élő magyarok sorsa és Erdély hovatartozásának esetleges rendezése különösen foglalkoztatott. Ez veszélyérzetet keltett a kádári hatalomban, és kemény válaszra késztette. Bodort Püski Sándorral és Zsigmond Gyulával együtt tartóztatták le 1962 márciusában. Az ezt követő perben Zsigmond Gyulát háromévi börtönbüntetésre ítélték, Bodor György három és fél évet kapott. A legsúlyosabb büntetést – négy és fél évet – Püski Sándorra mérték. Témánk szempontjából fontos rámutatni a román és a magyar állambiztonsági együttműködés szerepére az említett ügy felgöngyölítésében és „realizálásában.” Miután a román hatóságok letartóztatták és elítélték Bányai Miklóst, Domokos Pál Péter erdélyi kapcsolatát, 1961 márciusában Budapestre utazott Domokos másik kapcsolata, Paál Gábor csíkszeredai ügyvéd. Ekkor a román belügy arra kérte a magyarokat, hogy vegyék őt szoros megfigyelés alá Budapesten, amit a magyar fél teljesített is. 1961. május 30-án a BM II/5-a alosztálya a következő beszámolóval és javaslattal fordult Bukaresthez: „Közöljük a Román Állambiztonsági Minisztériummal, hogy feldolgozás alatt tartunk egy nacionalista illegális csoportot, akik kapcsolatban állnak román állampolgárokkal. A feldolgozás alatt álló csoport több vezető tagja Romániából települt át Magyarországra. Így pl. Domokos Pál Péter 60 éves, pártonkívüli, tanár, budapesti lakos, dr. Bodor György 54 éves, pártonkívüli, vállalati jogász, budapesti lakos, dr. Vita Sándor 60 éves pártonkívüli, alkalmi munkás, budapesti lakos. A csoport egyebek közt azzal foglalkozik, hogy ellenséges tartalmú tanulmányokat készítenek, amelyeken az ún. »erdélyi kérdést« is tárgyalják. Ezen »tanulmányokat« és más nacionalista jellegű könyveket illegális úton kijuttatják a Román Népköztársaságba élő kapcsolataiknak. A RNK-ban élő kapcsolataik közül eddig a következő személyek merültek fel: dr. Jakó Zsigmond kolozsvári lakos, volt »Magyar Párt« képviselője, Tankanicz Ádám személyigazolvány száma: CM – 423397, könyvtáros, Bányai Miklós elítélt, dr. Paál Gábor. Számunkra hasznosan a fent leírt ügyben már régóta működünk együtt a román elvtársakkal. Az ügy feldolgozásának előrehaladott állapota szükségessé tenné, hogy rövid időn belül tisztázzuk a RNK-ba irányuló tevékenységét [sic!]. Javasoljuk az elvtársaknak, hogy a két minisztérium megbízottai ezen ügyben az együttműködés jobb megszervezése érdekében találkozzanak. A személyes találkozás megoldható lenne részletes, kölcsönös tájékoztatás, közös operatív intézkedések megbeszélése, pl. ügynökök kölcsönös utaztatása a kapcsolatok jellegének felderítésére és a bűncselekmények dokumentálására stb. Amennyiben szükségesnek tartják a fenti ügyben a további közös munkát, javasoljuk, hogy a találkozó az elvtársak által megjelölt időben és helyen, vagy Budapesten jöjjön létre. Válaszukat várjuk.” 1962 márciusában Nagyváradon találkozott a két nyomozóhatóság. Noha az értekezlet eredményeiről nem maradt feljegyzés, Hollós Ervin osztályvezető előzetes emlékeztetője jól szemlélteti az együttműködés mélységét: „A megbeszélés során – többek között – a következő kérdéseket vetjük fel, amelyek esetleges dokumentálása számunkra – a már jelzett ellenséges tevékenység félbeszakítása érdekében – különös fontossággal bír: Domokos Pál Péter 1945 előtti magatartása, tevékenysége. /:VKF/2-es besúgó volt?:/ Bányai Miklós korábban vallotta, hogy Domokos Pál Péter egy magyarországi illegális szervezkedés tagja. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok számunkra igen fontosak. Bányai Miklós letartóztatása alkalmával lakásán néhány könyvet is lefoglaltak, amelyeket – állítólag Domokos Pál Pétertől kapott. Az ezzel kapcsolatos dokumentációt is lényegesnek tartjuk. Adataink szerint Domokos Pál Péter kapcsolatot tart Antal Áron tanár, csíkszeredai, dr. Paál Gábor csíksomlyói és Erőss Mária brassói lakosokkal. A kapcsolat jellegének és formájának dokumentálását kérjük. Adataink szerint dr. Jakó Zsigmond volt ügyvéd, cluji lakos kapcsolatot tart Domokos Pál Péter köré csoportosult nacionalistákkal. Ezzel kapcsolatos esetleges dokumentumok tanulmányozását is szükségesnek tartjuk. A felsorolt kérdésektől függetlenül, a megbeszélések során felvetjük a magyarországi nacionalista csoportosulások és romániai kapcsolataik esetleges közös operatív feldolgozásának szükségességét, lehetőségét is.” Az 1957-1963 közötti időszakban a legtöbb információt a román állambiztonsági szervek azokról a Romániába utazó magyar állampolgárokról szolgáltatták magyar kollégáiknak, akik politikai múltjuk (volt katonatisztek) vagy származásuk (papi család, „volt kizsákmányoló”) miatt az elhárító szervek figyelmébe kerültek, és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével kapcsolatosan „helytelenül” nyilatkoztak ismerőseik, rokonaik előtt. 
A magyarországi és erdélyi magyar „nacionalistákról” folytatott közös nyomozások érezhetően felerősítették a román vezetésben azt az 1956 óta széles körben osztott vélekedést, hogy az erdélyi kérdés körül erős érzelmek uralkodnak Magyarországon és az erdélyi magyarok körében is, ezt pedig határozott nemzetiségpolitikával kell orvosolni. Az 1960-as évek elején az állambiztonsági együttműködés legérdekesebb vetülete a személyes kapcsolatok kiépítése volt. 1960 áprilisában Budapestre látogatott a Kolozs tartományi állambiztonsági szervek korábbi parancsnoka, Mihai Nedelcu ezredes, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásban. A vele tárgyaló magyar állambiztonsági tisztek első kézből értesülhettek a román BM-ben zajló átszervezésekről, a szovjet mintára megalakuló Román Állambiztonsági Bizottságról, a határőrség áthelyezéséről a Honvédelmi Minisztérium ellenőrzése alá, valamint egy volt belügyminiszter-helyettes, Alexandru Mureşanu (eredeti nevén Ady László) eltávolításáról és letartóztatásáról „multjára való tekintettel”. 1963 februárjában pedig egy magyar állambiztonsági tiszt, Simon Tihamér, a Vas megyei RFK Politikai Osztályának vezetőhelyettese és dr. Szabó Péter, a Vas megyei főügyész utaztak Romániába. A látogatásnak operatív célja volt: 
egy Balozsán István nevű, háborús bűnökkel vádolt személy felkutatása, akiről olyan információk érkeztek, hogy Nagyvárad környékén tartózkodik. Bukarestben Marton György alezredes, a román BM bukaresti tartományi vizsgálati osztályvezetője fogadta a magyar küldöttséget, majd Nagyváradra kísérte, ahol két magyar nemzetiségű román tiszt, Jakab József százados, a vizsgálati osztály vezetője és Buzás Imre beosztott segítette a magyar nyomozók munkáját.
Két hét alatt húsz személyt hallgattak ki, négy szembesítési jegyzőkönyvet és kilenc felismerési jegyzőkönyet készítettek, valamint 28 polgári személyről gyűjtöttek operatív információt. Noha az általam tanulmányozott iratokból nem derül ki, eredményes volt-e a Romániában végzett nyomozás, az említett személyre vonatkozóan további, eddig fel nem dolgozott iratcsomó kutatható az ÁBTL-ben. 1963-ban pedig a két BM csereüdülésről állapodott meg. A román BM húsz helyet biztosított a tengerparti Mangaliában, a magyar fél pedig ugyancsak 20 helyet Balatonlellén, összesen 23 napra, amiből három napot a fogadó ország fővárosában kellett tölteniük az üdülő tiszteknek. A részvevőknek nemcsak az utazási költségeket fizették, hanem üdítőitalt, cigarettakészletet, kulturális intézmények látogatását, kirándulásokat, saját nyelvén nyomtatott újságot, tolmácsot és költőpénzt (1185 Ft-ot, 750 lej megfelelőjét) is biztosítottak. 1962-1963 között a két állambiztonsági szerv igen intenzív levelezést folytatott; két év alatt közel 800 oldalnyi iratcsomó gyűlt össze. A felek osztályvezetői szinten tárgyaltak, de előfordultak miniszteri vagy miniszter-helyettesi szinten kezelt kérések is. A közösen feldolgozott ügyek között találunk a román-magyar határon történt tiltott „átbeszélés” felderítésére irányulót, egy közös intézkedési tervet a budapesti holland nagykövet ellenőrzésére, aki 1963. január 14-18. között Romániába utazott országa bukaresti képviseletének megnyitása alkalmával, és egy összehangolt akciót magyar és román állampolgárok letartóztatására, akiket szabálytalan devizagazdálkodással vádoltak. Még nagyobb hangsúlyt kapott azonban a háborús bűnösök és a Nyugatra disszidált személyek felkutatása, valamint – miután 1960-tól vízummal ismét lehetővé vált a két ország közötti utazás – a Romániába látogató magyar állampolgárokról folytatott információcsere, vagy a magyar-román határon folytatott csempészet elleni fellépés. 
Stefano Bottoni. Transindex.ro
Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II.
Az Erdély visszacsatolásával kapcsolatos híreszteléseket követően Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A kapcsolatok befagyasztásától a formális együttműködésig.
Földes György 2007-ben megjelent átfogó monográfiájában 1963–64-re datálja az első komolyabb konfliktust a második világháború utáni magyar–román viszonyban, melynek időzítése korántsem volt véletlenszerű. Mindkét országban lezajlott ugyanis a politikai konszolidáció, de gazdasági téren kifulladni látszott az extenzív fejlődésre alapozó, túlközpontosított tervutasításos irányítás, és a KGST belső piaccá való alakulásáról szóló fejlesztési tervek nem enyhítették a kelet-európai szocialista államok kettős (a Szovjetunióval és a fejlett nyugati/tőkes államokkal szembeni) függőségét. Ebben az egyébként is feszült helyzetben éleződött ki a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytatott vita, amelyben mérföldkövet jelentett Illyés Gyula nagy visszhangot kiváltó interjúja a párizsi L’Express című hetilapban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról, majd ezt követően az MSZMP PB 1964. januári ülése, amelyen Kádár tőle szokatlan módon kifakadt a határkérdésről és a trianoni békeszerződés fájdalmas következményeiről.
A magyar–román állambiztonsági kapcsolatok fejlődését azonban nem elsősorban az Illyés-interjú és az azt követő nemzetközi botrány, hanem a Román Munkáspárt által 1964 áprilisában kiadott „függetlenségi nyilatkozat” akasztotta meg. Noha a KGST átszervezése körüli viták már évek óta mérgezték a térség országainak kapcsolatait, Bukarest ideológiai fordulata egyenesen válságba taszította Románia kapcsolatát nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi „baráti” szocialista országgal is. Mivel a BM nemzetközi kapcsolatok osztályának iratanyaga az 1964 utáni időszakra vonatkozóan rendezetlen, ömlesztett formában érkezett az ÁBTL-be, a levéltári kutatást ez rendkívül nehézzé és körülményessé teszi. Nehéz tehát megállapítani, hogy 1964 után valóban megszakadtak-e román viszonylatban az állambiztonsági kapcsolatok. Tény azonban, hogy 1964 és 1966 között egyetlen utalást sem találni a két BM közötti együttműködésére. 
A román állambiztonsági levéltárból származó adatok szerint 1965–1966 körül, tehát közvetlenül Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után korszakos paradigmaváltás ment végbe a román belügyi stratégiában, amit a magyar társszerv nem vagy csak igen későn észlelt. 1964 tavaszán-nyarán Romániában nagy riadalmat keltettek azok a híresztelések, miszerint szovjet–magyar politikai egyezség körvonalazódik Erdély visszacsatolásáról. Az állambiztonsági szervek készültségét emelték, 1964 őszén több magyar nemzetiségű személyt őrizetbe vettek néhány napra, pl. Jordáky Lajos ismert kolozsvári szociáldemokrata politikust, akit a Securitate azzal gyanúsított, hogy más „jobboldali szociáldemokratákkal” (Bruder Ferenc, Pásztai Géza) memorandumot szerkesztett Erdély kérdéséről, amit az ENSZ-hez és a magyar kormányhoz kíván eljuttatni. 1966 januárjában a román BM egyik jelentése a magyar emigráció románellenes tevékenységéről számolt be, és néhány hónappal később Bukarestben már felső szintű állománygyűlést szerveztek „az egyes tartományokban tapasztalható magyar nacionalista megnyilvánulásokról”. Nicolae Pleşiţă, a BM Kolozs tartományi igazgatóság vezetője, később a hírszerzés magyarellenességéről ismert egyik irányítója kijelentette, hogy „lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy Magyarországra is ügynököket építsünk be, hogy ezek majd jelentsenek az ottani helyzetről, hogy felvegyék a harcot a magyarországi propagandától elvakult elemekkel, akik levelekkel és uszító anyagokkal bombázzák az itteni nacionalistákat, ellenséges cselekedetekre buzdítva őket”. 
Pleşiţă hozzászólása rendkívül fontos, mert arra enged következtetni, hogy Bukarest ekkor már szakítani készült a Varsói Szerződés azon alapelvével, hogy a tagállamok nem folytathatnak hírszerző vagy elhárító tevékenységet egymás ellen. Ezt az elhatározást erősítette meg az 1968-as csehszlovák válság. A prágai tavasz támogatása, majd augusztusban a szovjet bevonulás elítélése példátlan népszerűséget hozott a Román Kommunista Pártnak és személyesen Ceauşescunak. Ugyanakkor a háborús veszély riadalmat és pánikot okozott a lakosság körében. A magyar határőrség jelentése szerint szeptember elsején a Romániából visszatérő és a határon kikérdezett magyar turisták általános mozgósításról számoltak be: „Bukarestből Nagyvárad irányába páncélos és egyéb alakulatok vonultak. A vonatokon erős katonai ellenőrzés folyik, főleg röpcédulákat keresnek. A városokban megalakultak a munkás-milicia egységei, állítólag a helyi zavargások megakadályozására. A miliciában egyes források szerint csak román nemzetiségűek vehetnek részt. (...) Értesültünk arról, hogy Ceauşescu az erdélyi tartományokban előadásokat tart a magyarok megnyerése érdekében. Erdélyben elterjedt, hogy a szovjetek Erdélyt vissza akarják csatolni Magyarországhoz. A román fiatalok nagy része a hivatalos román állásponttal ért egyet. Romániában a 18 éven felüli lányok összeírása folyik azzal a céllal, hogy szükség esetén behívják őket katonai szakszolgálatra. A román szervek cseh és szlovák nyelvű propagandaanyagot adnak a csehszlovák turistáknak. Biharkeresztesen 12 darab ilyen röplapot találtak az egyik csehszlovák gépkocsiban, amelyet elkoboztak.” Ceauşescu lelkesedése Dubček különutas reformpolitikája iránt nem egyszerű taktikai fogás volt, hanem egy új nemzetpolitika szerves részét alkotta. Ennek legfőbb elemeit Románia 1967-ben fektette le, amikor a szovjet tömbben elsőként ismerte el az NSZK-t, és a „hat napos háború” után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ezek után logikus lépésnek tűnik az a Marius Oprea és Dennis Deletant által feltárt körülmény, hogy a prágai invázió napjaiban, 1968 augusztusában Románia új állambiztonsági operatív egységet létesített, melynek célja a többi VSZ-tag hírszerző szerveinek hárítása volt. 1972-ben 0920. sz. katonai egységre, 1978-ban 0110. katonai egységre keresztelték a növekvő létszámú, szigorúan titkos alakulatot, mely 1989-ben már több mint háromszáz operatív tiszttel rendelkezett. Bizonyítottnak tűnik tehát, hogy a hatvanas évek második felétől Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon. 
A többi VSZ-tagtól eltérően, akik legfeljebb „kémelhárító rezidentúrát” működtettek Budapesten, vagy – lásd a fent idézett 1968-as példát – a hazatérő állampolgáraikon keresztül próbáltak bizalmas értesülésekhez jutni, a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene. A hatvanas évek második felétől paradox helyzet alakult ki a két állambiztonsági szerv kapcsolatában. Egyfelől Románia távol tartotta magát a szovjet tömb országainak katonai együttműködésétől, megnehezítve a többoldalú együttműködést: kilépett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságából, rendszertelenül vett részt a tagállamok többoldalú állambiztonsági egyeztetésein, vagy különvéleményt fogalmazott meg a vitatott kérdésről. Ennek következtében egyrészt magyar–román viszonylatban is megszűnt a rendszeres és ügyszerű együttműködés. Másrészt a prágai tavasz előtti időszakban többnapos konzultációt tartottak Bukarestben (1966. május 2–7.) és Budapesten (1967. május 10–15.) a két állambiztonsági apparátust érintő legfőbb kérdésekről (az Egyesült Államok és a NATO katonapolitikája, az enyhülés megítélése és az ideológiai diverzió elhárítása). 
A fennmaradt jegyzőkönyv szerint a két belügyminiszter, Benkei András és Cornel Onescu részletesen megvitatta az együttműködés megvalósításának általános feladatait: „– Az információkat a két szerv – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – futárposta vagy rejtjeles kapcsolattartás útján küldi meg egymásnak. – Kölcsönösen tájékoztatják egymást azokról az adatokról, amelyekből az állami és a társadalmi rend biztonságának veszélyeztetésére lehet következtetni. – A két ország illetékes szervei – szükség esetén – megtárgyalják az együttműködés folyamán felvetődött kérdéseket. – A MNK belügyminisztere és a RSZK belügyminisztere vagy azok helyettesei /helyettese/ évenként megbeszéléseket folytatnak a jelen Jegyzőkönyvben foglalt határozatok teljesítésének értékelése és a további együttműködés érdekében szükséges intézkedések foganatosítása céljából.” 
Az egyeztetések azonban elakadhattak. 1967. október 27-én Benkei már csak azt javasolta román kollégájának, hogy legalább „a polgári, családjogi és bűnügyi jogsegélyről szóló – 1958. október 7-i egyezményből adódó rendőri feladatok végrehajtására” kössenek kétoldalú megállapodást. Ez lehetővé tette volna, hogy az egymás országába beutazó egyes magyar, illetve román állampolgárok által elkövetett „törvénybe ütköző cselekedetekkel kapcsolatos eljárást” egységes szabályozás és eljárás szerint rendezzék. A magyar tervezet szerint nemcsak a kiadatási kérelmekről értesítették volna egymást a felek, hanem kölcsönös tájékoztatást vállaltak volna a másik fél állampolgárai ellen indított nyomozásokról. 1968. március 4-én Márkus Sándor rendőr ezredes, a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztály vezetője Onescu válaszát közvetítette Benkeinek: 
„Tisztelt Miniszter Elvtárs! Értesítem, hogy az egyik fél országából a másik fél országában tartózkodó állampolgárok által elkövetett törvényellenes cselekedetekkel kapcsolatos eljárás egyesítése tárgyában kötendő egyezménytervezetet megkaptuk. Az okmányt figyelmesen tanulmányoztuk. Az egyezménytervezet tartalmazza azt a helyzetet, amely megfelel a mi jelenlegi szükségleteinknek, azonban megköveteli az érvényben levő jogszabályozás megváltoztatását. Figyelembe véve az egyezménytervezet megszövegezését, amely szerint – a BM-on kívül – egy sor feladat hárul más állami szervekre is, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyezménytervezet egy sor olyan kérdést is tartalmaz, amelyek meghaladják ezen minisztériumok hatáskörét, úgy véljük, hogy a tervezetben szereplő kérdéseket csak a két állam között megkötött egyezménnyel lehet szabályozni.” 
A visszautasító román választ a csehszlovák események követték, amelyek néhány hónapig lehetetlenné tették a tárgyalások újrafelvételét. 1969. május 12–17. között aztán ismét Bukarestben egyeztettek a felek és – valószínűleg szovjet nyomásra – aláírtak egy, a diplomáciai protokollnak megfelelően immár nem oroszul, hanem magyarul

Oltország fővárosában (Jövőképünk)
Jövőképünket láthatjuk Fogaras, Szeben, Vízakna magyar és szász népének sorsában. Amikor szóban és írásban mondjuk a magunkét, mint Cato a római szenátusban, amikor figyelmeztünk arra, hogy Erdély színmagyar nagyvárosait, magyar többségű régióit alig egy emberöltő alatt elrománosították, tulajdonképpen ébreszteni akarjuk Székelyföld őshonos népét, hogy kötelességünk megtartani szülőföldünket, szülőhazánkat utódainknak.
Évszázadokon át ezt tették elődeink is. Nekünk sincs jogunk arra, hogy a pénzhajsza miatt, valamint történelmünk, kultúránk ismeretének hiányában karba tett kézzel, ütődött gyermek módjára, bambán bámuljuk, amint nap mint nap szorítják vissza nyelvi és közösségi jogainkat. Hogyan nyomulnak a tőlünk idegen kultúra és nyelv bajnokai azon a földön, amely a miénk is! Nemrég néhány dél-erdélyi településen jártamban tapasztaltam, hogy a magyarság és a szászok felszámolása gyors, teljes beolvasztásuk, eltűnésük még néhány év, esetleg néhány évtized kérdése. Az említett városok rövid története, demográfiai változása arra int, hogy a székely megmaradás eszköze a határozott, következetes és nyílt küzdelem az autonómiáért.
Fogaras középkori toleranciája
Brassótól 67 km-re fekszik Fogaras. Besenyő nyelven Fagar šu, azaz kőris (fás) víz jelentésű, amelynek átvétele a magyar Fogaras név. Ez utóbbiból származik a német Fugerschmarkt és a román Făgăraş településnév is. Hajdanán a türk eredetű blakok (nem románok) és besenyők lakták a vöröstoronyi szorostól a tömösi szorosig húzódó határvidéket, ahol határvédő feladatkört töltöttek be. Fogaras várát 1310-ben Apor László vajda parancsára kezdték építeni, majd évszázadokon át állandóan bővíteni. A legjelentősebb várépítő Majláth István (XVI. sz.) erdélyi vajda volt. A fogarasi váruradalom központja Fogaras mezőváros. A váruradalmat 1368-tól kezdve Mátyás király uralkodásáig a havaselvi román vajdák hűbérbirtokként, vazallusi hűségükért kapták. Ez idő alatt Havaselvéről nagyszámú román telepedett ide.
A középkori Fogarason a tolerancia szellemében oldották meg a különböző vallású, nyelvű közösségek részvételét a város vezetésében. A fogarasi varga céh Bethlen Gábor fejedelem által 1622-ben kiadott privilégiuma (is) előírja: a "céhben lévő mesterek kölön-kölön nemzetségekből léjendenek, tehát mindenik nemzetség között ebben az céhben az céhmesterség és atyaság renddel jártassék, minden esztendőről esztendőre". A céhszabályzat egyértelműen arra utal, hogy a tisztségek betöltésében a nemzetiségek évről évre cserélődve képviseltetik magukat. De még az egyik legkorábban alapított román tannyelvű iskola felállítása is Fogarashoz kötődik. Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony – I. Rákóczi György fejedelem felesége – alapította 1657-ben. A váruradalom a fejedelemség korában az erdélyi fejedelmek és fejedelemasszonyok birtoka lett. Így került az osztrák megbízásból Erdélyt (néhány hónapig) kormányzó Mihály vajda tulajdonába is, aki feleségének adományozta. 1661-ben a törökök foglalták el. I. Apafi Mihály uralkodása idején Fogaras vált az erdélyi fejedelemség fővárosává. Itt kötötték meg 1688-ban az osztrákokkal azt a híres fogarasi szerződést, amely alapján Apafi fejedelem halála után Erdély visszakerült a magyar koronához. A várban 1689-től császári őrség vert tanyát, 1715-től 1960-ig börtönként használták. 1892 és 1910 között Mikszáth Kálmán képviselte Fogarast a magyar parlamentben. Fogarason tanított 1908 és 1911 között Babits Mihály. Itt nyugszik Árva Bethlen Kata, a XVIII. század nagy erdélyi mecénása, akinek támogatásával a csernátoni Bod Péter nemcsak külföldön tanulhatott, de nagyszámú könyve is megjelenhetett. Az ő támogatásával építették Fogaras (1715–1740) mai református templomát.
Románosítás mindenáron
A kovásznai születésű írónő, Ignácz Rózsa gyermekként került Fogarasra. Az Ignácz család épp a hatalomváltás idején költözött a városba. Erre így emlékszik: "Mielőtt a románok bejöttek, még végiglátogatták a notabilitásokat, de a város előkelői már búcsúlátogatásként adják vissza a tisztelgő első vizitet". Jött a menekülés, megszüntették az állami magyar iskolát. Ennek helyébe Ignácz Rózsa édesapja, Ignácz László református lelkész a fogarasi magyarok anyagi áldozatvállalásával református gimnáziumot alapít. Azonban a magyarság lélekszáma a trianoni békediktátum utáni években rohamosan csökkent, így a református magyar gimnázium 1926-ban megszűnt. A hajdan magyar többségű városban a – huszonegyedik század első évtizedében – már az általános magyar iskola is bezárta kapuit!
A magyarság gyors fogyását a népszámlálások adatai tükrözik a legjobban. Amíg 1910-ben a magyarok (3359) és a szászok (1000) a népesség kétharmadát alkotják, és a románság alig egyharmad (2174), addig a 2002-es népszámlás már 1643 magyart és 332 szász nemzetiségűt vett nyilvántartásba, ami az összlakosság alig 4,5 százaléka.
Oltország fővárosában, Fogarason a hatalomváltás pillanatától beindult a románosítás. A húszas évek egyik nevezetes fogarasi élményét, amely nyíltan mutatja a helyi hatóságok románosításhoz kötődő gondolkodását, Ignácz Rózsa így meséli el: "A fogarasi nagypiacon beroskadt a föld. Barlang van a fogarasi nagypiac alatt. Barlang? Az is lehet, hogy temető." A hatóság azonnal kivonult. "Két napszámos ember csonka pléhvederrel meregette a sír tartalmát. Az archeológus ott állt a sír szélén, mellette a prefekt, a szigurancafőnök, a rendőrkapitány. Az archeológus azt az utasítást kapta a hivatali uraktól, hogy minden kétséget kizáróan állapítsa meg: ősrégi román temető volt e helyen, román temető, mit századok óta lezártak, s ami éppen ezért örökre eldönti a vitát, kié hát csakugyan Oltország fővárosa. Ki volt Fogarason a városalapító, az őslakó, kié, mely nemzeté a múlt." A sírgödörből azonban a hatóságok nagy csalódására egy XVI. századi magyar sírbolt maradványai kerültek elő. Semmi dák, semmi románságra utaló anyag. A csontok mellett aranyos, piros bársonymellény maradványa, görbe kard és több nyaklánc került a felszínre. A román prefektus és a román archeológus már beérte volna fogarasi szász őslakóval is, de az ásatás csak a magyarok ittlétét bizonyította. Természetesen, így sem volt eredménytelen, mert az ékszerek a prefektus házába kerültek, míg a csontok, a ruhadarabok a református temetőbe, Bethlen Kata ma is álló síremléke mögé. A három magyar egyház még működik, de már a fiatalok, ahogy Beder Tibor írta, az apadó fájdalom eredményeképp, egyre inkább "felekké" válnak, azaz vegyes házasság révén elrománosodnak. E város és e régió néhány, még magyarok által lakott települése megérdemelné, hogy bekerüljenek a szórványprogramba. Jó lenne, ha a két székely megye, Hargita és Kovászna kiterjesztené kapcsolatait Fogarasföld magyar településeire is.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

NYILATKOZAT
az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzése kapcsán
 „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk,
és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
(Kós Károly: Kiáltó szó, 1921)
 Hosszú, fölösleges és néha abszurdba hajló akadályoztatás után, ma, 2011. szeptember 15-én végre bejegyezték az Erdélyi Magyar Néppártot. Köszönet érte támogatóinknak, és mindazoknak, akik a sorozatos buktatók ellenére hittek ügyünk sikerében.
A munka neheze igazából még csak most kezdődik el.
Meggyőződésünk, hogy a politikai szervezkedés, illetve egy nemzeti párt bejegyzése sohasem lehet öncél, hanem mindenekelőtt egy eszköz a kitűzött célok megvalósítására.
Az Erdélyi Magyar Néppárt hatékony, modern és európai eszköze kíván lenni az erdélyi magyaroknak, mely alacsony költségvetéssel a legmagasabb nemzeti célok elérésére törekszik.
Hiszünk az önrendelkezésben. Minden eddigi kiábrándító tapasztalatunk ellenére hiszünk abban, hogy képesek leszünk saját kezünkbe venni sorsunkat.
Otthon vagyunk Erdélyben, belső anyaországunk Székelyföld. Szeretjük szülőföldünket, innen el nem megyünk, óvjuk és építjük örökségünket, mert ez a mi utódaink öröksége is egyben.
Magyarként büszkék vagyunk arra, hogy erdélyiek vagyunk, és erdélyiként büszkék vagyunk arra, hogy európaiak vagyunk.
Hiszünk a saját erőnkben. Hiszünk abban, hogy erőink összeadódván képesek leszünk „megépíteni a régi romokat” (És. 58,12). – Hiszünk a nemzeti összefogásban.
Ady Endrét idézve: „...építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.”
Az emberi és magyar jövőben hiszünk.
Hiszünk abban, hogy „egy a nemzet", és abban, hogy „minden magyar felelős minden magyarért" (Szabó Dezső).
Hiszünk abban, hogy a XXI. században megvalósul a határok fölötti nemzetegyesítés: a magyar unió az Európai Unióban.
Valljuk, hogy: „magyarnak lenni jó".
Most közösen, vállt vállnak vetve kell cselekednünk. Nem mások ellenében – hanem saját sorsunk, nemzetünk és közös jövőnk érdekében.
Dolgoznunk kell: újra kell építenünk Erdélyt és meg kell építenünk Székelyföldet. Erről szól a Mikó Imre Terv, a gazdasági összefogás lehetséges keretstratégiája.
A '90-es évek elején Párizsban egy újságíró megkérdezte tőlem: Kié is Erdély? Akkori válaszomat változatlanul érvényesnek tartom: Erdély nem a románoké és nem a magyaroké, hanem azoké, akik lakják.
Erdély az erdélyieké. Székelyföld pedig a székelyeké! Mindannyiunknak egy és oszthatatlan közös öröksége.
Strasbourg, 2011. szeptember 15.
Tőkés László
az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke

Tőkés: megépíteni Székelyföldet
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) az erdélyi magyarok hatékony, modern és európai eszköze kíván lenni, alacsony költségvetéssel a legmagasabb nemzeti célok elérésére törekszik – állapította meg tegnapi nyilatkozatában Tőkés László, az új alakulat létrehozását kezdeményező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
Az Európai Parlament alelnöke az EMNP védnökeként aláírt dokumentumban kifejti: hosszú, fölösleges és néha abszurdba hajló akadályoztatás után végre bejegyezték az Erdélyi Magyar Néppártot. Az EMNT elnöke szerint a munka neheze még csak most kezdődik. "Meggyőződésünk – olvasható a nyilatkozatban –, hogy a politikai szervezkedés, illetve egy nemzeti párt bejegyzése sohasem lehet öncél, hanem mindenekelőtt eszköz a kitűzött célok megvalósítására." Az EMNT elnöke hitet tesz az önrendelkezés mellett. "Minden eddigi kiábrándító tapasztalatunk ellenére hiszünk abban, hogy képesek leszünk saját kezünkbe venni sorsunkat" – vallja. Hangsúlyozza: "Közösen, vállt vállnak vetve kell cselekednünk. Nem mások ellenében, hanem saját sorsunk, nemzetünk és közös jövőnk érdekében. Dolgoznunk kell: újra kell építenünk Erdélyt, és meg kell építenünk Székelyföldet." Majd hozzáfűzi: erről szól a Mikó Imre-terv, a gazdasági összefogás lehetséges keretstratégiája.
Fracádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felmérés: bíznak az RMDSZ-ben
Elégedettek a székelyföldi magyarok az RMDSZ politikusaival – derül ki abból a tegnap Csíkszeredában bemutatott közvélemény-kutatásból, amelyet a Kvantum Research közvélemény-kutató cég végzett idén májusban.
Elégedettek a székelyföldi magyarok az RMDSZ politikusaival – derül ki abból a tegnap Csíkszeredában bemutatott közvélemény-kutatásból, amelyet a Kvantum Research közvélemény-kutató cég végzett idén májusban. A Közélet és közérzet Hargita megyében című felmérés eredményeit ismertető Barna Gergely szociológus elmondta, a kutatás Marosszéken, valamint Kovászna és Hargita megyében készült 3011 magyar anyanyelvű személy megkérdezésével, amelyből 416 fő volt Hargita megyei. A három megye lakóit közéleti témákról, politikáról kérdezték.
Arra a kérdésre, hogy rossz irányban mennek-e a dolgok az országban a megkérdezettek 85 százaléka adott igenlő választ. A politikusok népszerűségét vizsgáló kérdések összegzésekor kiderült, hogy Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a legismertebb politikus Hargita megyében, és mindamellett, hogy a megkérdezettek 86 százaléka ismeri, 64 százalékuk meg is bízik benne. A választási aktivitás vizsgálatakor kiderült, hogy a Hargita megyeieknek csupán a 49–50 százaléka menne el biztosan szavazni.
A politikai pártok népszerűségének vizsgálatával kiderült, hogy a biztos szavazók körében 73 százalékkal vezet az RMDSZ és annak jelöltjei. A helyi tanácsok támogatottsága is hasonló, ott az RMDSZ a szavazók 70 százalékának bizalmát élvezi.
A Hargita megyeiek a megye vezetésére Borboly Csaba jelenlegi tanácselnököt tartják a legmegfelelőbbnek, amely a teljes minta 24 százalékát jelenti. Hargita Megye Tanácsának tevékenységével a megkérdezettek 62 százaléka elégedett és 21 százaléka elégedetlen. Az összefogást illetően a legtöbb megkérdezett szerint az RMDSZ minden magyar politikai alakulattal össze kellene fogjon.
A megkérdezettek 62 százaléka fontosnak tartja az RMDSZ kormányzati szerepvállalását, 6 százalékuk ártalmasnak, és 28–29 százaléka szerint az RMDSZ-nek nincs hatása a közösség életére nézve.
DNA: alaptalan volt a Borboly Csaba elleni feljelentés
Nem indít vizsgálatot az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök ellen, miután az ellene szóló feljelentést alaptalannak találta. Borboly tegnap kapta kézhez az ügyészség értesítő levelét.
„A korrupcióellenes ügyészség értesített, hogy az ellenem tett feljelentés alapján ellenőrizték a vagyoni helyzetemet és az eljárást 2011. szeptember 5-én megszüntették, hisz alaptalan volt a feljelentés” – nyilatkozta Borboly Csaba, hozzátéve, reméli, a politika nem arról fog szólni Székelyföldön, hogy névtelenül, rágalmazó vádakkal feljelentéseket tesznek. Új Magyar Szó (Bukarest)

Jancsó Benedek emlékezete
Az idén, szeptember 17-én negyedik alkalommal szervezik meg a Jancsó Napokat Gelencén. Az előző rendezvények mindenikének súlypontozása a XIX–XX. századi székely polihisztor (1854, Gelence–1930, Budapest) rendkívül szerteágazó szellemi értékteremtésének egy-egy mozzanatát emelte ki.
A szülőfaluban szervezett megemlékezések közös jellemzője, hogy hazaszólították az igen terebélyes, de a Kárpát-medencébe és a nagyvilágba szétszóródott Jancsó famíliák, a leszármazottak és elszármazottak csapatait. Az eddigi rendezvények Gelence és Budapest köré szerveződtek. Jancsó Benedek nevét a szülőfaluban Kézdiszék legnagyobb általános iskolája viseli. 2001-ben Gelencén portrészoborral tisztelegtek emléke előtt (Petrovits István alkotása). Az egykori családi háznak helyet adó Ladia falurészen emléktáblát helyeztek el.
Az idei, negyedik emléknap fő eseménye a Jancsó Alapítványnak köszönhetően a Jancsó Benedek emlékezete című tanulmánykötet bemutatója. A könyv mintegy megismétli a Jancsó Benedek halála után egy évvel (1931) Asztalos Miklós szerkesztésében Budapesten megjelent emlékkiadványt, ennek a szerkezeti felépítését követi. Ez a kötet hivatott arra, hogy tágabb földrajzi szórásban is megismerkedhessünk a térség hatalom- és rendszerváltásainak zűrzavarai közben mellékvágányra siklatott, a cenzúra által betiltott és üldözött életmű aktuális üzeneteivel. Reprezentatív a mostani szerzőgárda is: dr. Egyed Ákos professzor, az MTA külső tagja, dr. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke, néhai dr. Jancsó Benedek c. egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1854–1930), dr. Jáki László, ny. egyetemi docens, az OPKM tudományos főmunkatársa, Kovács Attila gelencei helytörténet-kutató, Kovács Zsuzsanna tanár, a gelencei Jancsó Benedek Iskola igazgatója, dr. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Raffay Ernő, v. honvédelmi államtitkár, egyetemi tanár, n. Rugonfalvi Kiss István, egyetemi tanár (1881–1957), dr. Sas Péter, az MTA Irodalomtörténeti Intézetének tudományos kutatója, Szőcs Géza író, kulturális államtitkár, Takaró Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke.
Jancsó Benedek életében és halála után rendkívül megbecsült személyiség volt, sokoldalú képzettségét, nyelvismeretét igénybe vették az iskolai, az egyetemi oktatásban, minisztériumokban, műveinek, tanulmányainak jegyzéke oldalakat tesz ki. Népakadémiát, népfőiskolákat alapított a felnőttoktatás előmozdítására. Kiváló Erdély- és románszakértő volt, 1917–18-ban a bukaresti osztrák–magyar katonai parancsnokság nemzetiségügyi előadója, később egyetemi tanár. Beszédes című művei közül íme néhány: A Daco Romanizmus és a magyar kultúrpolitika (Budapest, 1893), Román politikai és történeti tanulmányok (Budapest, 1894), Szabadságharczunk és a dákoromán törekvések (Budapest, 1895), Bánffy Dezső nemzetiségpolitikája (Budapest, 1895), A székelyek (Budapest, 1921), Erdély története (Kolozsvár, 1923). Utóbbit, Gelence ősi fészkének nevét használva – a Ladia név köszön vissza – Ladihay Vince álnéven adta ki.
Jancsó Benedek hatalmi parancsra mellőzött életműve a ma Gelencén bemutatandó kötet révén újra közkinccsé válhat. Élete példa olyan vonatkozásban is, hogy a sors bárhová sodorhatja az erre alkalmas embert, övéinek bármilyen messzeségben hasznára lehet. A Kulturális Örökség Napjai programjában Gelencén bemutatott könyv követendő példa arra nézvést is, hogy a falu- és egyéb napjaink szellemi értékeket is felmutató alkalmak legyenek. A Jancsó Benedek-kultusz alkalmat teremthet arra, hogy Székelyföld nagyjainak életművét megismerhessük, magyarságtudatunkat erősítsük.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az EMNP bejegyzésének törlését kérik
Az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzésének törlését kéri a Románia Haladásáért Nemzeti Szövetség Hargita megyei szervezete.
Nyilvánosan kérték Románia főügyészét, Laura Codruta Kövesit és Catalin Predoiu igazságügyi minisztert, fellebbezze meg a bukaresti táblabíróság határozatát, mely jóváhagyta az új alakulat bejegyzését és működését. A Románia Haladásáért Nemzeti Szövetség Hargita megyei elnöke, Claudiu Sere kijelentette: az új magyar párt kezdeményezője Tőkés László és Toró T. Tibor, akik autonómiát szeretnének Székelyföldnek, területi szeparatizmust, és Románia alkotmánya tiltja az ilyen politikai alakulatok létrejöttét.
Marosvásárhelyi Rádió. Erdély.ma

EMNT–EMNP-tanácskozás Borzonton
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) választmánya, illetve a múlt héten bejegyzett Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ideiglenes elnöksége tanácskozott szombaton Borzonton. Papp Előd, a székelyföldi, Zatykó Gyula, a partiumi, Gergely Balázs a Közép-Erdély régió megbízottja, és Toró T. Tibor ideiglenes elnök sajtótájékoztatón számolt be az EMNP bejegyzéséről.
– A szombati tanácskozás központi témáját az EMNT és az EMNP viszonya jelentette – mondta Toró T. Tibor, mert "meggyőződésünk, hogy bármilyen politikai párt csak akkor lehet erős, főleg ha kisebbségi közösséget képvisel, ha mögötte erős, elkötelezett civil-politikai mozgalom van". Véleménye szerint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot az utóbbi időben sikerült egy ilyen mozgalommá alakítani, amelyet azonban pártpolitikai eszközökkel kellett kiegészíteni. Az RMDSZ valamikor mozgalomként indult, de párttá alakult és a mozgalom kikopott alóla, az MPP-nek nem is sikerült egy mozgalmat maga köré szervezni, s az eredmény meg is látszik, jelentette ki egyebek között az elnök.
A szervezet prioritásai között elsősorban a népszámlálást, a Mikó Imre-tervet és a verespataki beruházás ügyét említette, amely "most fordul célegyenesbe".
Zatykó Gyula a népszámlálás sikeréért kidolgozott akciótervet ismertette, amely által megpróbálnak minél több háztartásba eljutni, és felhívni a figyelmet egyrészt a kérdőívek csapdáira, másrészt arra, hogy mennyire fontos, hogy a magyar emberek megvallják magyarságukat. Mivel ez nemzeti ügy, felajánlották az RMDSZ-nek, hogy a munkát végezzék közösen, de az RMDSZ külön úton indult. Ezért civil szervezetek támogatásával végzik majd ezt a munkát, a kampányzáróra pedig Zilahon kerül sor, így próbálva erősíteni az ottani emberekben a magyarságtudatot.
Papp Előd ismertette a Mikó Imre-tervet, amely "felhívás a gazdasági összefogásra, annak felismerésére, hogy vannak megvalósítható közös érdekek, amelyek a jelenlegi keretek jobb kihasználásával megerősítik társadalmunkat, célokat adnak minden rétegnek és fenntartható jövőképet az erdélyi magyarság számára".
Gergely Balázs a verespataki aranybányatervről kijelentette, hogy a beruházást ellenzők az EMNP bejegyzésével erős szövetségest nyertek, mert ezt eddig egyetlen parlamenti párt sem tette meg. Ebben a harcban a civil szféra mellett szövetséges az Európai Parlament, amelynek plénuma elutasította a ciántechnológiát, de partner a Magyar, illetve a Román Tudományos Akadémia. "Úgy tűnik, szerencsétlen fordulatot vett az évek óta húzódó ügy, a politikai erők és az óriási pénzalapokkal rendelkező befektető minden eszközt felhasznál, hogy célegyenesbe fordítsa a ciánalapú kitermelést. Amennyiben nem tudunk hatékonyan és nagyon határozottan fellépni ezzel szemben, jó esély van arra, hogy a bányaberuházás megvalósuljon, amely potenciális veszély mind a Kárpát-medence ökoszisztémájára nézve, mind az ott elő közösségek számára". A román kormány felelősségét emelte ki ebben az ügyben, és javasolta, hogy a pillanatnyilag regnáló kormány ne hozzon döntést ebben a kérdésben, szervezzen minél szélesebb társadalmi vitát, a döntést pedig bízzák a jövőre megalakuló új kormányra.
Felhívta a figyelmet, hogy bár a kísértés nagy, a "júdáspénz ne befolyásolja a projekt elfogadását", óva intette az RMDSZ-t, hogy bármilyen megfontolásból, "akár azért, hogy a jövő évi kampányt ebből a pénzből finanszírozzák, akár személyes nyereségvágyból a tervnek zöldutat adjon". Ugyanakkor felkérte Kelemen Hunort, döntse el, elsősorban magyar és magyar közösségi vezető-e és ez a prioritás számára, vagy az, hogy Románia egyik minisztere, és mint ilyent, köthetik bizonyos, számunkra ismeretlen koalíciós megállapodások. "Kelemen Hunor és az RMDSZ akkor tudja józanon és hitelesen képviselni a magyar közösség érdekét, ha a bányaberuházást elutasítja. Ne bújjunk aláírások mögé, a régészeti bizottság véleménye mögé, vagy nem egészen világos biztonsági ígéretek délibábjai mögé, mert veszíteni fognak, ha ennek a beruházásnak zöldutat adnak" – jelentette ki Gergely Balázs.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyen ülésezett a Szövetségi Képviselők Tanácsa
A 2012-es választások, az ország újrafelosztása, a verespataki bányaprojekt és az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzése volt a fő téma a szombaton Marosvásárhelyen megtartott SZKT- ülésen. Kelemen Hunor szövetségi elnök hangsúlyozta, minden magyar számít, az RMDSZ az arányos képviseletet tartja fontosnak a választási rendszer szempontjából.
Még az ülés megkezdése előtt leszavazták Eckstein Kovács Péter Verespatakra vonatkozó határozattervezetének napirendre tűzését, aminek értelmében az SZKT határozatot hozott volna arról, hogy az RMDSZ elutasítja Románia területén a ciántechnológián alapuló bányászatot. A szavazást követően hangzott el Kelemen Hunor szövetségi elnök négy fő kérdést érintő beszámolója. Időszerű problémákról beszélt, amelyek hosszú távon befolyásolhatják az erdélyi magyarság jövőjét, politikai érdekérvényesítő képességét: a jövő évi önkormányzati és parlamenti választások összevonásáról, a régiósításról, a választási rendszerről és Verespatakról, ugyanakkor nem hagyta szó nélkül az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését sem. A szövetségi elnök szerint egyrészt gazdasági (költségmegtakarítási), másrészt politikai érvek szólnak a 2012-es választások összevonása mellett. "A választások összevonásával nagyobb részvételre számítunk, jobban tudjuk mozgósítani szavazóinkat. Az elvi érvek, úgymint az, hogy az alkotmányos szabadságjogok, a demokrácia sérülnének, nem fenntarthatók, hiszen a választás szabadságának joga megvan" – jelentette ki, hozzátéve, hogy a választások összevonása más megközelítést, más stratégiát feltételez.
Hangsúlyozta, a választási rendszert illetően az RMDSZ az arányos képviseletet tartja fontosnak, azt, hogy minden szavazat mandátumban tükröződjön. A megyei listás rendszer a kiszámíthatóság szempontjából lenne jó, az RMDSZ azonban a "német vegyes rendszert" is jónak tartaná, azaz az egyéni választókerületes rendszer mellett az országos listát. Kelemen Hunor szerint a választások összevonását, illetve a választási rendszert az RMDSZ csak együtt, csomagban tudja kezelni, a választási rendszer ügyében pedig várhatóan az év végéig döntés születik, ugyanakkor a szövetség nem támogatja a levelezéses szavazást. Az ország régióinak átszervezése kapcsán kijelentette, 2012 előtt nem időszerű ezt megtenni, hiszen gazdasági válság idején ez társadalmi bizonytalanságot eredményezne, a választások után viszont szükség van a közigazgatási reformokra.
A verespataki beruházás ügyében a döntést Kelemen Hunor szerint sem a környezetvédelmi, sem a kulturális szaktárca, de még az RMDSZ sem hozhatja meg önmagában, ebben a kérdésben a kormánykoalíciónak kell állást foglalnia: támogatja-e vagy sem a ciántechnológiás bányaprojektet. Ami az EMNP bejegyzését illeti, a szövetségi elnök elmondta, kezdettől fogva hibának, tévedésnek, rossz döntésnek tartotta, mivel az új versenypárt gyengíti az erdélyi magyar közösséget. "A verseny az utolsó választások alkalmával nem erősítette az érdekképviseletet. Buta versenypárt buta stratégiával próbált nyerni, és sokat vesztettünk. A közvélemény-kutatások szerint az MPP-nek és az EMNP-nek együttvéve ugyanaz a támogatottsága, mint az MPP-nek volt 2008-ban, míg az RMDSZ-nek a támogatottsága – bár a kormányzati részvétel miatt kissé csökkent – még mindig 70 százalék körül van, és 2012 után is meg tudja őrizni az érdekképviseletet. Nem fogjuk hagyni, hogy ezt szétverjék, sem itthonról, sem Magyarországról. Képesek vagyunk hiteles jelöltekkel, programokkal kiállni. Minden magyar számít, hús- vér emberekben gondolkodunk" – mondta Kelemen Hunor. Hangsúlyozta, a válság hatására az erdélyi magyarok prioritásai átalakultak, elsősorban a gazdasági, szociális kérdések kerültek előtérbe, de ez nem jelenti azt, hogy a nemzetiséggel kapcsolatos problémák kevésbé fontosak.
Minden magyar, minden szavazat számít!
A szövetségi elnök beszámolója után a frakciók (Székelyföld, Partium, Novum Forum, Nemzeti Szabadelvű, MIÉRT, Tulipán, Szórvány, Kereszténydemokrata, Belső-Erdély, Progresszív) képviselői és egyéni felszólalók következtek, 3 illetve 5 percben. Szinte mindenik hozzászóló kitért az EMNP bejegyzésére, a 2012-es választásokra illetve a verespataki bányaprojektre.
Lakatos Péter a Partiumi frakció nevében az RMDSZ kormányzati szerepvállalását bírálta, hiszen, mint mondta, koalícióban vannak, de gyakorlatilag az történik, amit a PD-L akar. Jobb lett volna kilépni a koalícióból – jelentette ki, Kövér- Szász-Tőkéseknek pedig azt javasolta, érjék el, hogy az erdélyi felmenőkkel rendelkező magyar állampolgárok gyorsított eljárással vegyék fel a román állampolgárságot , szavazzanak a jövő évi választásokon, így az RMDSZ első helyen végez majd.
A Novum Forum frakció nevében dr. Kelemen Atilla rendkívül fontosnak nevezte a vidék "kézbentartását", hiszen az elmúlt választásokon is a vidék hozta minden párt esetében a szavazatok 60-70 százalékát, a vidékkel tudták megnyerni a Maros megyei tanácselnökséget. "Az EMNP bejegyzését veszélyesnek látom, bekövetkezhet, hogy minden magyar számítgatja majd, hol lenne érdemesebb indulni, esélyeket latolgat. A választások kitolása fél évvel lehetőséget ad az EMNP-nek, hogy megszervezze magát" – mondta.
A Keresztényemokrata frakció képviseletében Frunda György ara kérte Kelemen Hunort, hogy tegyék közzé a közvélemény-kutatások eredményeit, és közölte, nem aggódik az EMNP bejegyzése miatt, hiszen "ismerjük vezetőiket, tudjuk, mire képesek, ismerjük tevékenységüket az SZKT-ban, a parlamentben". Mindazonáltal elismerte, a választások kitolásával az EMNP időt, teret, lehetőséget nyer, ezért a RMDSZ-nek az előre hozott választásokat kellene szorgalmaznia. A választások összevonását rossz ötletnek tartotta, mivel "csorbítja a demokráciát", a választóknak pedig nemcsak a szabad választáshoz van joguk, hanem az információkhoz is. Alternatívája: először szervezzék meg a parlamenti, ezt követően az önkormányzati választásokat.
Bognár Zoltán a Progresszív frakció részéről fő problémának azt tartotta, hogy "hányan vagyunk, össze tudunk-e fogni és milyen esélyekkel indulunk a választásokon". Borbély László, a szövetség politikai elnöke Verespatak ügyére kitérve hangsúlyozta, 13 éve egyetlen környezetvédelmi miniszter sem vállalta, hogy ilyen vagy olyan döntést hozzon, de ezt meg kell tenni, a technikai bizottságot össze kellett ez ügyben hívni. Mindazonáltal Borbély szerint a választási törvény érdekli leginkább az RMDSZ-t, hiszen minden magyar, minden szavazat számít. Az RMDSZ nem fogad el egy olyan választási törvényt, ami nem felel meg a szövetségnek, az erdélyi magyarság érdekeinek – jelentette ki. Ami az EMNP-t illeti, "90 óta mindig mindig voltak pártocskák, amelyek ellenünk indultak, de itt vagyunk, és a jövőben is megnyerjük a választásokat" – jelentette ki, hozzátéve, "az EMNP az erdélyi magyarság akarata ellenére jegyezte be magát". Osváth Csaba ákosfalvi polgármester a választások előtti népszámlálás, a kérdőívek előkészítésének fontosságára hívta fe a figyelmet, Balogh József pedig arra, hogy a magyar vállalkozókat kell helyzetbe hozni, akiknek egyharmada az elmúlt négy évben csődöt mondott.
EMNP – politikai cián?
Végül Markó Béla miniszterelnök-helyettes szólalt fel, aki szerint az SZKT-n túl kevés hangzott el arról, ami számunkra a legfontosabb, például a tanügyi törvényről. – A MOGYE-n levő feszültség reális probléma, és ennek megoldása érdekében mindent megteszünk – hangsúlyozta. Az EMNP bejegyzését sokkal rosszabb, veszélyesebb beruházásnak nevezte, mint bármi más gazdasági beruházást, hiszen "politikai egységünket kérdőjelezi meg". "Politikai cián, nem tudom, milyen vegyítésben, töménységben. Magyarországi beruházás, politikai környezetszennyezés, de van erőnk, tapasztalatunk, hogy ezt megakadályozzuk" – jelentette ki Markó Béla.
A felszólalásokat követően a szövetségi szabályzat-felügyelő bizottság, a szövetségi ellenőrző bizottság és a szövetségi etikai és fegyelmi bizottság tagjait választották meg, Magyari Tivadar oktatási főtitkárhelyettest megerősítették tisztségében, megválasztották az SZKT állandó bizottságát.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Markó: Magyarországról jövő politikai ciánszennyezés az EMNT
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Magyarországról érkező „politikai cián”, „a politikai környezet szennyezése” az RMDSZ és az erdélyi magyarság számára – fogalmazott Markó Béla miniszterelnök-helyettes, a szövetség korábbi elnöke szeptember 17-én, szombaton, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának marosvásárhelyi ülésén. Markó szerint ezt a „szennyezést” meg fogják állítani, megvan az ehhez szükséges tapasztalat. Rosszallta az EMNP bejegyzését Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is, aki szerint az „ostoba” magyar-magyar versengés gyengíti a magyarság képviseletét.
Párhuzamot vonva a verespatakon tervezett cianid-technológiás aranykitermelési projekttel, Markó Béla úgy fogalmazott: „Az EMNP még súlyosabb és számunkra még veszélyesebb Magyarországról érkező beruházás, amely elbizonytalanítja és szétrombolhatja az erdélyi magyarság politikai jövőjét”.
„Ez egy rossz beruházás, beszélnünk kell róla és ki kell mondanunk: Magyarországról érkezik. Ez a párt (az EMNP – szerk. megj.) számunkra politikai cián, nem tudjuk, mennyire koncentrált, de a politikai környezet szennyezése. (...) Ez a beruházás semmit nem fog arannyá változtatni az erdélyi magyarok számára, talán csak egyesek zsebébe termel majd aranyat” – jelentette ki Markó Béla.
Az RMDSZ ex-elnöke hozzátette: biztos abban, hogy az EMNT nem fogja szétrombolni az erdélyi magyarok politikai jövőjét. „Megvan a szükséges tapasztalatunk ahhoz, hogy megállítsuk ezt a fajta szennyezést” – fogalmazott.
Az RMDSZ húsz éve szembesül különféle magyar pártok létrehozásának kísérleteivel, amelyek mindig a választások előtt bukkannak fel, de eddig nem jártak sikerrel – mondta Markó.
„Sajnálom, hogy ez a kezdeményezés támogatásra talált Magyarországon, az EMNP létrehozását olyan magyarországi politikusok támogatták, akik nem ismerik a mi nagyon különleges helyzetünket” – vélekedett a kormányfőhelyettes.
„Rossz kezdeményezésnek” nevezte az EMNP létrehozását Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is. „Már a kezdetektől rossz ötletnek tartottam az EMNP bejegyzését. Nem tudom üdvözölni ezt a fejleményt, mivel az eddigi összes választás azt bizonyította, hogy a verseny nem tette szilárdabbá képviseletünket” – mondta Kelemen Hunor. Példaként említette a Szilágy Megyei Tanács elnöki tisztségét, amelyet szerinte a Magyar Polgári Párttal való „ostoba” verseny miatt „veszítettünk el”. „Említhetnék még példákat a Székelyföldről, a szórványból. Egy ostoba versenypárt, egy ostoba verseny elvitt a szavazatainkból” – fogalmazott.
Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarok bölcsek, ismerik érdekeiket és értékeiket, és a politikusok vitája helyett erős képviseletet kívánnak. Hozzátette: noha az RMDSZ támogatottsága – kormányzati szerepvállalása miatt – csökkent, a magyarlakta vidékeken még mindig több mint 70 százalékos támogatásra számíthat.
„Meggyőződésem, hogy 2012 után is megmarad a magyarság erős képviselete” – szögezte le Kelemen, aki szerint ezt „sem Magyarországról, sem máshonnan nem lehet megváltoztatni”, a józan ész pedig végül győzni fog. Krónika (Kolozsvár)

Nemzeti motorosok a Szent Ferenc Alapítványnál
Nagy élményben volt részük szombaton a Szent Ferenc Alapítvány gyermekeinek, amikor 320 nemzeti érzelmű motoros érkezett a dévai kolostorhoz. 
A motorosok minden évben meglátogatják az alapítvány más-más gyermekotthonát, ahová adományokat visznek. Tavaly Torockót választották, jövőre pedig valamelyik székelyföldi gyermekotthont keresik fel. Idén Dévára esett választásuk. Többségük, vagyis körülbelül 200-an Magyarországról érkeztek, Erdélyből, főleg Székelyföldről olyan 100-an, néhányan pedig Felvidékről és Bécsből. Számos motoron ott lobogott a magyar zászló, néhányon a székely jelvények. A 2005-ben indított különleges akcióban eleinte csak anyaországiak jöttek, évről évre egyre többen, idővel azonban az erdélyi magyarok és a többi határon túli közösségek köréből is érkeznek.
Minden motoros egy tartálynyi üzemanyag árával megegyező értéket adományozott a Szent Ferenc alapítványnak. Az adomány sokféle formát öltött: élelmiszert, ruhát, könyveket és pénzt is adományoztak, mondta Palkó Cecília, a Szent Ferenc alapítvány gazdasági igazgatója.
A gyermekek – és bizonyára sok felnőtt – számára azonban a szebbnél szebb, lóerőktől duzzadó motorok jelentették a legnagyobb élményt. A motorosok megmutatták csodajárműveiket, elmagyarázták, hogy melyik kapcsoló mire való, s a délután fénypontjaként rövid sétára is elvitték a gyerekeket. Felülni olyan motorokra, amit leginkább amerikai filmekben lát az ember, igen nagy élményt jelentett a gyerekeknek.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

December végéig akkreditálhatják a Sapientiát
Várhatóan akkreditált intézményként kezdheti meg az új évet a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) – jelentette be Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke az intézmény kolozsvári karának tanévnyitóján, melyre tegnap délelőtt került sor a Farkas utcai református templomban. Emlékeztetett: a kormány augusztusban elküldte a parlamentnek a Sapientia akkreditációját jóváhagyó törvénytervezetet, amelyet az ülésszak végéig kell elfogadnia a törvényhozásnak. A tárcavezető ezért bízik abban, hogy legkésőbb december végén a Sapientia elnyeri az intézményes akkreditációt.
Hozzáfűzte: az RMDSZ prioritásai között szerepel az egyetem akkreditálása, de ahhoz a román képviselők, szenátorok felét is meg kell győzni ennek fontosságáról.
„A politikus nem ülhet a hátsó sorban”
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ideiglenes elnöke beszédében rámutatott: még nem tartunk ott, hogy a politikusok a hátsó sorokból figyeljék a tanévnyitót, mert a politikumnak még dolga van, hiszen az egyetem még nem kapta meg az intézményes akkreditációt, pedig a Román Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Bizottság (ARACIS) egy évvel korábban jóváhagyta azt. Leszögezte: a késlekedés a politika felelőssége, nem az oktatókon múlt, hogy a felsőoktatási intézmény még nem tudta beindítani mesteri, illetve doktori képzéseit. Toró ugyanakkor beszélt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának önállósodási törekvéseiről is, mely az egyetemi szenátus diszkriminatív intézkedései miatt elakadt. Hozzáfűzte, nemzeti összefogásra van szükség ahhoz is, hogy ez a kérdés megoldódjék.
Szélesebb körű lesz az anyaországi támogatás
A kolozsvári tanévnyitón elsőként Kató Béla, a Sapienta Alapítvány elnöke szólalt fel, aki azzal biztatta a diákokat, hogy az egyetemen megszerzett tudás hasznosítható, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a katasztrofális érettségi eredmények bizonyítják: csalással, munka nélkül nem lehet előre jutni. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora beszédében arra emlékeztetett: a Sapientia EMTE-t az utóbbi tíz évben elért kutatási eredményeiért a legjobb magánegyetemként tartják számon az országban, s – beleértve az állami egyetemeket is – a huszadik helyen áll az országos ranglistán. A tanévnyitón Mezey Barna, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora is köszöntötte a sapientiás diákokat. Magyarország kormányát Répás Zsuzsanna, a Magyar Köztársaság nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára képviselte, aki ünnepi beszédében elmondta: örülnek, hogy a román kormány elfogadta a Sapientia intézményes akkreditációját, és bizakodva várják a parlament kedvező döntését is. Hozzáfűzte, míg a korábbi magyar kormányok csak az egyetem működését voltak hajlandók finanszírozni, a jelenlegi Orbán-kabinet a szükséges fejlesztéseket is támogatni fogja Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, illetve Nagyváradon is a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) esetében. Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja elmondta: az idei tanévben több diák kezdi el a tanévet, mint tavaly, a térítésmentes helyek teljes mértékben, míg a tandíjköteles helyek hetven százalékát elfoglalták a katasztrofális érettségi eredmények ellenére.
Partnerré nevelnék a diákokat
Tegnap délután Csíkszeredában a tizenegyedik elsőéves generációt üdvözölték a Sapientia vezetői és az évnyitó ünnepség meghívottai. Szép Sándor rektorhelyettes beszédében kiemelte: a mostani Sapientia több és nagyobb, mint korábban, hiszen idén 4 karon mintegy 2000 hallgatóval kezdik meg a tanévet. „Talán kevesebb idén a lelkesedésünk, aminek külső és belső okai egyaránt vannak, de lépnünk kell, hogy elősegítsük az egyetem pozitív megítélését, illetve azt, hogy a régió magáénak tartsa az intézményt” – hangzott el. A rektorhelyettes ugyanakkor rámutatott, idén az egyik célkitűzésük, hogy diákjaikat partnerré neveljék. Makó Zoltán, a gazdaság- és humántudományok karának dékánja a 11-es számot emelte ki, számmisztikai szempontból ugyanis mesterszámnak tekintik, ami több ígéretet és több megvalósítást tartogat. A műszaki és társadalomtudományi kar nevében Lányi Szabolcs dékán arra hívta fel a figyelmet, hogy míg ezelőtt tíz évvel az volt a kérdés, hogy lehet-e előzmény nélkül a Székelyföldön egyetemet alapítani, ma már arra keressük a választ, hogy a diákok akarnak-e szülőföldjükön tanulni, érvényesülni. A Magyar Köztársaság romániai nagykövete, Füzes Oszkár arra buzdította a jelen lévő diákokat, elsőéveseket, hogy legyenek büszkék rá, hogy sapientiások lehetnek, hiszen a magyar állam számára az egyetem az elmúlt 10 év legfontosabb beruházása volt a magyar nemzetpolitika tekintetében. A diplomata hozzátette, bízik benne, hogy az évnyitón jelen van az a személy is, aki „2048-ban majd Nobel-díjas lesz”.
Zsigmond Barna Pál főkonzul a nemrég elhunyt Birtalan Ákos volt parlamenti képviselő nevét említette, aki az egyetemalapítás kiemelkedő egyénisége volt. Rámutatott: az egyetem már bebizonyította élet- és versenyképességét.
Megnyitották a doktori képzést is
Molnár József professzor, a gödöllői Szent István Egyetem rektora is köszöntötte az egybegyűlteket. Rámutatott, hogy nem csupán a Sapientia EMTE megnyitójára jött, hanem a Székelyföld első magyar nyelvű doktori képzésének megnyitójára is, amely 10 diák számára nyújt továbbtanulási lehetőséget a gödöllői egyetemmel együttműködve Csíkszeredában.
„A felsőoktatás verseny a hallgatókért, a professzorokért, a kutatásokért, azonban csak az tud helytállni, aki minőséget produkál, és együttműködésre képes” – hangsúlyozta a professzor. Petres Sándor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke az egyetem közösségi szerepét hangsúlyozta, és úgy véli, látszanak az első jelei annak, hogy Csíkszereda több lett a Sapientia itteni karai révén. Ráduly Róbert Kálmán polgármester szerint Csíkszereda ideális otthont biztosít az egyetemisták számára, majd arra buzdította őket, ismerjék meg a megyeközpontot nappal is. Az elöljáró ugyanakkor kérte a magyarországi diplomatákat, tolmácsolják köszönetét az Orbán-kormánynak, mert támogatásuk nélkül „nem dicsekedhetnénk azzal a ténynyel, hogy mára Csíkszereda megkerülhetetlenné vált Erdélyben”. Ráduly ugyanakkor indítványozta az egyetem vezetőségének, hogy állítsanak emléket Birtalan Ákos volt RMDSZ-es parlamenti képviselőnek, aki az egyetemalapítás emblematikus figurája volt. Javasolta, hogy az egyetemi könyvtárat nevezzék el Birtalan Ákosról. „Az alapítók itt vannak köztünk, ti velük együtt építhetitek az egyetemet, szőhetitek tovább ezt a sikertörténetet” – zárta a diákokhoz intézett beszédét a polgármester.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi műszaki és humántudományok karán tegnap 17 órától kezdődött az ünnepélyes tanévnyitó, melyen Markó Béla miniszterelnök-helyettes is részt vett. Az intézmény közleménye szerint az idei érettségi eredmények ellenére az EMTE marosvásárhelyi műszaki és humántudományok karára idén is 334 diák iratkozott be, akár a 2010/2011-es tanévben. Az ünnepélyes beszédek elhangzása után a hagyományhoz híven az elsőéves diákok közösen tették le a sapientiás fogadalmat.
Forró Gyöngyvér, Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)