Miként valósulhat meg a Mikó-terv? 
Várhatóan jövő márciusig elkészül az Erdélyi Magyar Nemzeti Mozgalom gazdasági szakbizottsága által január elején kezdeményezett Mikó Imre Terv, amely az erdélyi gazdaság fejlesztését célozza. 
A kezdetben csak a Székelyföldre fókuszáló civil kezdeményezés Erdély-szintűre növekedik, igyekszik figyelembe venni a három régió (Székelyföld, Közép-Erdély és Partium) adottságait, specifikumait. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Mikó-tervének célja pezsgő gazdaság, az erdélyi jólét és az önrendelkezés feltételeinek gazdasági megteremtése.
Elvi javaslatai már elkészültek, de miként valósulhat meg a magyar kormány támogatását is igénylő terv?
Kossuth Rádió/ Erdély.ma

Székely tudósok a nagyvilágban
Vajon elkerülhető lett volna a Dózsa-féle parasztfelkelés? Van-e összefüggés a madarak röpte és az emberek mozgása között? Mennyire kiszámítható az emberi viselkedés? Megjósolható-e tudományos módszerekkel a jövő?
Ezekre a kérdésekre is keresi a választ a Helikon Kiadónál megjelent Behálózva című könyvében a székelyföldi származású Barabási Albert László, a hálózatok tudományának világhírű fiatal kutatója. Napjaink digitális eszközei a világot hatalmas kutatólaboratóriummá változtatták. A használatuk során hagyott elektronikus nyomok – a hangüzenetektől a netes rákeresésekig – olyan gazdag adatbázis összeállítását tették lehetővé, amilyet korábban elképzelni sem tudtunk volna. Követhetővé vált a mozgásunk, a döntéseink, az egész életünk. Ezeknek a nyomoknak az elemzése fontos felfedezéshez vezetett: a véletlen korántsem uralja oly mértékben az életünket, mint ahogy eddig gondoltuk. A könyv ennek a meglepő kutatásnak az eredményeivel ismerteti meg az olvasót. Miközben elméletét magyar és egyetemes történelmi példákkal is alátámasztja, a szerző megmutatja, hol ér véget az emberi viselkedésben a spontaneitás, és hol kezdődik a kiszámíthatóság – írja a könyvről a Nyitott könyvműhely. Ez év júniusában mint olyan tudósszemélyiséget, aki szakterületén maradandót alkotva öregbíti a székelység hírnevét, Hargita Megyéért Díjjal tüntették ki Barabási Albert Lászlót. Papp Kincses Emese laudációjában a Székelyföld és Hargita megye büszkeségének nevezte: "Fiatal élete és munkássága példa arra, hogy tehetséggel és szorgalommal a tudósi pályán is el lehet jutni a világhírig" –, majd, félig tréfásan hozzáfűzte: "úgy tekintünk rá, mint a Nobel-díj első székelyföldi várományosára". "Sok díjat vehettem eddig át, talán még fogok is, de ez a díj attól különleges, hogy itthon kaptam" – mondta Barabási. Úgy véli, a kisebbségeknek abban az esetben van esélyük a megmaradásra, ha minél többet fektetnek az oktatásba. Ő maga is ennek szellemében élt, a világ bármely pontján igyekezett "egy kicsivel többet nyújtani, mint az átlag."
Barabási Albert László 1967. március 30-án született Karcfalván. Fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Édesapja, Barabási László történész, múzeumigazgató, édesanyja magyar szakos tanárnő. Tanulmányait a Bukaresti Egyetem fizikusi és mérnöki szakán kezdte. 1988–1989-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatója volt, fizikus diplomát szerzett. 1991-ben nyerte el a Bostoni Egyetemen a fizikusi doktori fokozatot. Rövid ideig a Magyar Tudományos Akadémia Alkalmazott Fizikai Kutatóintézetének kutatási asszisztense, 1989–1991 között a Bostoni Egyetem tanársegéde, majd ugyanott 1994-ig kutatási asszisztens, 1994–2000 között a Notre Dame-i Egyetem adjunktusa, majd egyetemi tanára, professzora, 2000-től a Harvard Egyetem professzora. Számtalan díj és elismerés birtokosa. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem vagyunk koldusok!
A most nyilvánosságra került sajtóinformációk eléggé egyértelműen igazolják, hogy a dél-romániai, illetve moldvai megyei tanácsok többsége sokkal nagyobb arányban kap vissza az államkasszába befizetett helyi adókból és illetékekből, mint az erdélyiek.
Ezek a számadatok azok igazát látszanak alátámasztani, akik szerint – a fővárosi mivoltánál és munkaerejénél, tehát beruházási lehetőségeinél fogva nyilvánvalóan előnyt élvező Bukarestet leszámítva – tulajdonképpen Erdélyt tartja el Romániát, de legalábbis annak nagyobb részét, és nem fordítva. Ugyanakkor ezek a számadatok azt a politikusok és magánszemélyek által is úton-útfélen hangoztatott rosszindulatú és hangulatkeltő valótlanságot is egyértelműen cáfolják, miszerint a Székelyföld amolyan eltartott régiója volna Romániának.
Ha csak egy futó pillantást is vetünk a 2010-et összesítő kimutatásokra, láthatjuk, hogy például Maros megye majdnem a felét, Hargita és Kovászna megye pedig arányaiban nem sokkal többet, azaz 59-60 százalékot kapott vissza az elmúlt esztendőben a befizetett helyi adókból és illetékekből. Maros megye például – Bukarestet leszámítva – a hetedik helyet foglalja el a, mondjuk úgy: támogatásra szoruló megyék sorában, de Hargita, valamint Kovászna megye is huszonhárom megye előtt áll ugyanabban a képzeletbeli rangsorban. Ez a székelyföldi arány messze jobb sokkal népesebb, esetenként még úgynevezett húzóágazatokkal vagy azok lehetőségeivel is rendelkező moldvai és dél-romániai megyénél, de akár néhány erdélyinél is. Sőt az egy lakosra eső befizetett adók és illetékek tekintetében is a székelyföldi megyék az első tizenhárom megye között foglalnak helyet.
E számok tükrében a Székelyföldet koldusoknak nevezőknek illene azonnal bocsánatot kérniük, de még a tervezett közigazgatási átszervezés kapcsán a Hargita és Kovászna megyéket ugyane tekintetben becsmérlő marosvásárhelyi polgármesternek is el kellene gondolkodnia. Mert az erdélyi, ezen belül székelyföldi embert csak egy kicsit kell(ene) békén hagyni, s kedvét nem szegni holmi rosszindulatú és hangulatrontó valótlanságokkal, s máris úgy menne itt a munka s az élet, mint a karikacsapás.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Közösen védik Székelyföldet
A régióátszervezés kérdésében közös álláspont körvonalazódik a Kovászna és Hargita megyei önkormányzatok RMDSZ-es és MPP-s képviselői között. Tamás Sándor, a háromszéki önkormányzat RMDSZ-es elnöke és Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) háromszéki elnöke, megyei tanácstag találkozóján többek között abban állapodtak meg, hogy augusztusban megpróbálnak megszervezni egy közös tanácskozást a Hargita megyei önkormányzat vezetőivel és képviselőivel is.
Ennek érdekében Tamás Sándor vállalta, hogy egyeztet Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnökkel, Kulcsár Terza József pedig a szomszédos megye MPP-s vezetőivel folytat megbeszélést a konzultációról.
Tamás Sándor háromszéki tanácselnök a találkozó után kifejtette: vannak pártok feletti ügyek, amelyeket nem kell elpolitizálni, ilyen a tervezett régióátszervezés és Székelyföld ügye is. Ezekben a kérdésekben a Kovászna és Hargita megyei RMDSZ-es és MPP-s vezetőknek le kell ülniük és közös álláspontot kell kialakítaniuk arra az esetre, ha újra napirendre kerül a Traian Băsescu államfő által kezdeményezett régióátszervezés.
Kulcsár Terza József, a háromszéki MPP elnöke lapunknak elmondta: múlt héten felháborította, hogy Kovászna Megye Tanácsa nem tűzte napirendre az általuk kezdeményezett népszavazásról szóló határozatot. Ezért kereste fel Tamás Sándor tanácselnököt, akivel megállapodtak, hogy közösen kell megvédeniük Székelyföldet, hiszen őket a székely nép választotta meg – fejtette ki Kulcsár Terza József.
Szerinte mindkét politikai szervezetnek van egy állásfoglalása a tervezett régióátszervezésről, és ezeket szeretnék úgy összefésülni, hogy mindkét alakulat számára elfogadható legyen. Az MPP háromszéki elnöke ugyanakkor szorgalmazza, hogy még ebben a hónapban szervezzék meg a közös Kovászna és Hargita megyei tanácsülést, ahol határozhatnának a népszavazásról, amelyen az itt élők kinyilváníthatnák akaratukat a régiófelosztásról. Erre meghívnák a Maros megyei önkormányzat magyar tanácstagjait is.
Kulcsár Terza József szerint azért lenne fontos az időzítés, mert ha szeptemberben szervezik a referendumot, akkor még az itthon tartózkodó egyetemisták is szavazhatnának. Hozzátette: a népszavazáson eldöntendő kérdésről még meg kell állapodniuk a feleknek.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Közös állásponton a romániai magyar pártok a régióügyben
Közös álláspont körvonalazódik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt (MPP) Kovászna és Hargita megyei önkormányzati képviselői között a Romániában tervezett területi-közigazgatási átszervezés kérdésében - adta hírül szerdán az Új Magyar Szó című napilap.Az újság beszámolt arról, hogy Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke és Kulcsár Terza József, az MPP háromszéki elnöke megállapodtak abban: augusztusban megpróbálnak szervezni egy közös tanácskozást a Kovászna és a Hargita megyei önkormányzat vezetőivel és képviselőivel együtt a tervezett területi-közigazgatási átalakításról.
Tamás Sándor szerint vannak pártok feletti ügyek, amelyeket nem kell elpolitizálni, ilyen a tervezett közigazgatási átszervezés és Székelyföld ügye is. A felek azért akarnak közös álláspontot kialakítani, mert ősszel ismét napirendre kerülhet a Traian Basescu román államfő által kezdeményezett régió-átszervezés.
A román államfő azt javasolta júniusban, hogy alakuljon nyolc nagy régió vagy tíz úgy, hogy a nyolc nagy régió mellett Hargita és Kovászna megye maradjon meg a jelenlegi határai között. Az RMDSZ elutasította mindkét javaslatot, ugyanis az első változat szerint a romániai magyarság mintegy 90 százalékát magába foglaló két nagyrégióban a magyarság aránya 30, illetve 20 százalék alá csökkent volna, a második változat pedig figyelmen kívül hagyja a belső-erdélyi és partiumi magyarság érdekeit.
Az MPP azt akarja, hogy a Kovászna és a Hargita megyei önkormányzat határozzon egy népszavazás kiírásáról, amelyen a két megyében élő lakosság kinyilváníthatja véleményét a régiófelosztásról. Közben egy olyan kimutatás került napvilágra a Gandul című román elektronikus újságban, amely szerint Hargita és Kovászna megye a középmezőnyben található a romániai megyék között abban a tekintetben, hogy a romániai megyék mennyi pénzzel járulnak hozzá az országos költségvetéshez, és abból mennyit kapnak vissza a kormánytól.
A román újság számításai szerint Hargita megye a befizetett pénz 59,5 százalékát, míg Kovászna 60,5 százalékát kapja vissza az államtól, és ezzel a középmezőnyben helyezkednek el számos moldvai, dobrudzsai, vagy havasalföldi megyét megelőzve.
Borboly Csaba, a Hargita megyei tanács elnöke és Tamás Sándor a Krónika című napilapnak elmondták: a román újság adatai azt támasztják alá, amit maguk is számtalanszor hangsúlyoztak, hogy a székely megyéket nem az állam tartja el, azok képesek megállni a saját lábukon. Ugyanakkor úgy vélik, a kormánynak a jelenleginél több pénzt kellene kiutalnia a térségnek, hogy behozza az elmúlt évtizedek lemaradásait, amikor a kommunista rezsim tudatosan alulfinanszírozta a magyarlakta megyéket. MTI/Bumm.sk

Székelyföld függetlenségét támogató plakátok Moldáviában
Annak ellenére, hogy a román média, akárcsak a Bukarest által támogatott moldáv sajtó, fennen hangoztatja, hogy Moldova Köztársaság lakosságának túlnyomó része román, akik égnek a vágytól, hogy mihamarabb egyesülhessenek az anyaországnak nevezett Romániával.
Úgy tűnik azonban, hogy az országban igen sokan tartják magukat moldovánoknak, és nem hogy nem akarnak egyesülni Romániával, hanem határozottan elhatárolódnak tőle. Most egy moldáv nemzeti portál érdekes jelenségről számolt be: valakik Székelyföld függetlensége mellett foglalnak állást Moldovában. A napokban Chisinau utcáin és más környékbeli településeken is olyan plakátok jelentek meg, amelyeken Székelyföld térképe látható, azzal a felirattal, hogy „támogatjuk függetlenné válását". Erdély.ma

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Székelyföld is veszélyben!
"Dióhéjba" tömörítve bemutatjuk az elmúlt kilencvenegy év történelmét, a fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete?
Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld is veszélyben van, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát. Ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé. Az olyan régiókban pedig, ahol számottevő magyarság élt, az számszerű kisebbségbe került. Ennek illusztrálására Barcaság etnikai változását mutatom be. A Háromszékkel szomszédos Brassó lakossága 1910-ben még 70 százalékban magyar és szász többségű volt, míg a román számarány mindössze 28,7 százalék. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott: az említett két (többségi) népcsoport elenyésző kisebbséggé vált, alig 8 százalék. Ha Brassó város 1910-es népességi arányait hasonlítjuk össze a mai Sepsiszentgyörgyével, azt látjuk, hogy a nem románok számaránya 71,3 százalék, tehát közel azonos! Brassó megye 1910-ben szintén magyar és német többségű, 64,2 százalékkal. Ma már itt sem sokkal jobb a helyzet, mint a városban. Az elmúlt évszázad alatt az alig néhány százalékéban román lakosságú észak-erdélyi nagy magyar városok népességi arányai szintén megváltoztak. A népességváltozásra elsősorban az 1950-es és az 1960-as években került sor. Néhány példa: az 1941-es népszámlálás szerint a népességi arányok Észak-Erdély néhány nagy városában a következők: Marosvásárhely magyarságának aránya 95 százalék, a románoké 3,9. Szatmárnémeti magyarságának aránya 92,9 százalék, a románoké 4. Nagyvárad magyar népessége 91,8 százalék, a románoké 5,2. Kolozsvár magyar népessége 86,5 százalék, a románoké 8,9. Hogy ki kit olvasztott be – magyarosított vagy románosított –, bárki megadhatja a választ a kérdésre. A nagy tatárjárás (1241) utáni 639 év alatt az Erdélybe betelepedő románság nemhogy tömegesen elmagyarosodott volna, de 1880-ban is mindössze 5,7 százalékuk ismeri az állam nyelvét, a magyart. Ne feledjük: az alkotmányban meghirdetett "egységes és homogén nemzetállam" megteremtésének útjában ma már csupán Székelyföld magyar közössége áll! Nem véletlen az, hogy a hivatalos okmányokban, de még a megyehatáron elhelyezett turisztikai táblákon sem tűrik meg a Székelyföld név használatát! Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy ha az elmúlt huszonegy évben alig észlelhető az etnikai arányok megváltozása, akkor az a továbbiakban sem módosul. Elfelejtik azt, hogy ez a rendszerváltás, a volt szocialista vagyon megszerzésével való elfoglaltság, a nagy gazdasági világválság, valamint Székelyföld tudatos elszegényítésének taktikájával magyarázható. De ha Románia gazdaságilag talpra áll, a veszélyérzet és az önvédelem hiányában "békésen álmodozó" székelységet is gőzhengerként fogják kisebbségbe szorítani, etnikailag fellazítani. Tehát addig kell kiharcolni Székelyföld autonómiáját, amíg nem késő! Ha most nem teszünk meg mindent – természetesen törvényes eszközökkel –, akkor számításaim szerint Sepsiszentgyörgyön már a 2020-as választást nem mi nyerjük meg. Márpedig, ha nincsenek választott vezetőink, akkor – amint Marosvásárhely példája is mutatja – szülőföldünkön mások fognak intézkedni, de nem a mi érdekünkben! Ne feledjük, a Székelyföld akkor már nem a mi otthonunk lesz, nem az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat! El kell dönteni: mit akarunk?
A román nacionalizmus 1918 előtt Ahhoz, hogy a mai agresszív, türelmetlen román nacionalizmust megértsük, ismernünk kell annak mély gyökereit. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a román nacionalizmus csak most, az elmúlt huszonegy évben nehezedik ránk, illetve annak gyökerei csak a Ceauşescu-diktatúráig vezethetőek vissza. A román nacionalizmus már korábban kialakult. Természetesen ennek elemzése nem célunk, csak néhány példával szeretnénk rávilágítani arra, hogy nem új keletű. Az intolerancia, az idegengyűlölet már a Horea vezette parasztzendülés és magyargyilkolás idején is létező valóság. Hasonlóképp az 1848–49-es erdélyi polgárháborús kilengések, magyarmészárlások is erre mutatnak. A két román fejedelemség egyesítése előtt (1857-ben) a jeles román politikus, Mihail Kogălniceanu a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására, a jogfosztottság felszámolására az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen 52 javaslatot terjesztett be. Az 1866-os román alkotmány némi könnyítéseket hoz a nem keresztény idegenek számára, de ellentüntetésekre, pogromokra került sor. Az 1878-as berlini kongresszus arra kötelezi az új és független Romániát, hogy a zsidóknak, a mohamedánoknak biztosítsa az állampolgári jogokat. 1879-ig csak keresztények kaphattak román állampolgárságot. Amikor 1918-ban Románia megkapta Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatok birtokában volt. Az 1877-ben megszerzett Dobrudzsa etnikai arányait 1900-ig 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek "idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszköz az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása volt. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: "Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét..., higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz." Az óvodák többségét is a románosítás szolgálatába, a román nyelv terjesztésére állították fel. Az 1911-ig létrehozott 168 óvodából 133-at a csángó magyarok és bolgárok településein alapítottak. 1906-ban Konstancán (Küstendže) a gimnázium igazgatója, V. Dumitrescu ezt írja: "Ezen iskolának az oktatáson és nevelésen kívül az ország többi iskoláival együtt az is célja, hogy románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon a szülőiknél csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek." 1900 körül a mintegy 75 000–100 000 főnyi csángó magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. (2011-ben sincs!) Van olyan feljegyzés, amely szerint a csángó gyermek addig ismételte az első osztályt, amíg megtanulta a román nyelvet. Egymás között még a szünetekben sem beszélhetnek magyarul. 1848 után a csángó magyarok közé már olyan papokat küldtek, akik nem ismerték a magyar nyelvet. 1886-tól kezdve a jászvásári papneveldében csak román nyelven oktatnak. Az utolsó magyar papnak, aki még a századfordulón Moldvában működött, a püspök megtiltotta a magyar nyelvű misét. Erdélyben ugyanebben az időben a románoknak több ezer iskolájuk van. Az erdélyi román papok híveikkel nemhogy magyarul nem beszéltek, de 80 százalékban ők maguk sem ismerték az állam nyelvét. A román nacionalizmus 1913-ban sem esett kétségbe, amikor Romániával "egyesül" a 98 százalékarányban nem románok által lakott Dél-Dobrudzsa. Habozás nélkül fogtak hozzá az új, azaz "ősi román" föld elrománosításához is.
Fegyverszünet és megszállás Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Páduában aláírta a fegyverszünetet, elismerték az önálló Magyarországot. Azonban e fegyverszünet aláírását nem tekintették érvényesnek a szövetséges hatalmak, de a magyar területek megszerzését célul tűző országok sem. A történelmi Magyarország és Ausztria területén ekkor még idegen hadsereg nem tartózkodott. Tehát nem beszélhetünk a Monarchia katonai vereségéről. A vereség a fegyverszünet megkötése után alakult ki, amikor a magyar kormány látva a hadseregben terjedő anarchista és bolsevista mentalitást, feloszlatta azt, így akaratlanul lehetetlenné tette az aktív önvédelmet. Az új hadsereg megszervezése azonban nemcsak időigényes volt, de nagyrészt eredménytelen is. Minderre épp akkor került sor, amikor megindult a szerb, a csehszlovák és a román támadás. A magyar kormány másik nagy tévedése az volt, hogy bízott a győztes nagyhatalmakban, és úgy gondolta, ha Magyarország pacifista magatartást tanúsít, azt a béketárgyaláson méltányolni fogják. A területi egység megőrzésének céljából a magyar államvezetés a bolsevik és a szélsőjobboldali erők szervezkedései között fogott hozzá a svájci mintájú szövetségi államrendszer kiépítéséhez. Erdélyben a román, a magyar, a német és a vegyes önkormányzatú kantonok létrehozása azonban nem érdekelte a Iuliu Maniu vezette Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot. De az előrenyomuló román hadsereget sem, sőt, igyekeztek felszámolni minden magyar önrendelkezési jellegű akciót. Ilyen történelmi helyzetben fogalmazódott meg a Székely Köztársaság megteremtésének gondolata. Néhány jeles erdélyi magyar vezető, köztük Paál Árpád politikus és újságíró is – 1918. november derekán, a Székelyudvarhelyen tartott gyűlésen – letette a hűségesküt a Székely Köztársaságra. Azonban a november 28-i marosvásárhelyi székely és a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés már a magyar állam területi integritása mellett nyilatkozott. E politikai zűrzavarban, amikor az ország hadsereg nélkül maradt, miközben idegen haderők masíroztak, Kratochwil Károly vezetésével létrejött a székely és az erdélyi ezredekből, a székely önkéntesekből az a 12 000 főt számláló Székely Hadosztály, amely kis létszáma ellenére is megpróbálta a lehetetlent, szülőföldje védelmét az idegen hódító hadsereggel szemben. Nekik 1919 januárjában a Királyhágónál sikerült feltartóztatniuk a román királyi hadsereget. A magyarság jövőjének alakítására azonban nagy csapást mért az 1919. március 21-i Magyar Tanácsköztársaság megalakulása. A nagyhatalmak épp akkor vitatták meg a végleges határok kérdését. Úgy tűnik, hogy a bolsevizmus veszélye miatt még jobban büntették a magyar népet, Magyarországot. A székely hadsereggel ellenséges magatartású kommunista hatalom miatt 1919. április 25-én a Székely Hadosztály is feloszlott. A katonák némelyike beállt a Vörös Hadseregbe, és hősiesen harcolt az északi felszabadító hadjáratban, de többségüket a román hadsereg Brassóba internálta. A román hadsereg december 24-én megszállta Kolozsvárt, majd fokozatosan egész Kelet-Magyarországot. A magyarság vezetői hiába követelték Párizsban a határkérdés demokratikus, népszavazás, tehát a helyi lakosság megkérdezése általi meghúzását, kialakítását, hiába ajánlották fel, hogy a népszavazás eredményét, bármilyen is legyen, a magyarság tiszteletben fogja tartani, a magyarság meghallgatása nélkül megszületett a jelenkor történetének egyik legigazságtalanabb békediktátuma. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés eredménye a kompakt magyar területek, köztük Székelyföld elcsatolása lett.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Miből lehetne magyar tanszék?
Molnár Szabolcs Zsigmond Mária és Zsigmond Győző társaságában
Dr. Molnár Szabolcs a Bihar megyei Mezőtelegden született (1943), apja református lelkész volt, ennek következményeit súlyában viselték gyermekei.
Aradon tanult. Ahhoz, hogy a szocialista diktatúrában egyetemre mehessen, nagybátyja vette örökbe a papi családból. A kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakon oklevelet (1966). Három éven át tanított a nagyiratosi általános iskolában. A bukaresti egyetemen tanársegéd, majd adjunktus, előadó tanár, professzor, katedrafőnök. Ő hozta létre a hungarológia tanszéket a bukaresti egyetemen.
A lexikális adatok mellett szólaljon dr. Molnár Szabolcs professzorról dr. Szonda Szabolcs, aki tanítványa volt, és nála doktorált. Jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója. Óhatatlanul hozzá kell tennünk, hogy jelenleg, ugyanis a prefektúra megvétózta a versenyvizsgát és dr. Szonda Szabolcs igazgatói állását. Hogy mi végre, az világosnak látszik: miért nem román az igazgató? Szonda Szabolcs: Egyrészt szakmai mentorom volt dr. Molnár Szabolcs, nála írtam a magiszteri dolgozatomat, más jelentősebb munkáimat. Egyetemi tanulmányaim után a tanszéken marasztaltak, munkatársak is voltunk. Aztán mintegy tíz évig innen ingáztam az egyetemi tanszékre. Érdekes jelenség, hogy innen, magyar közösségből ingáznak többen, most már kevesebben Bukarestbe a hungarológiai tanszékre. Szerintem természetes lenne, hogy a Sepsiszentgyörgyön meglévő katedrák mellett működne magyar környezetben a magyar oktatás, mint Bukarestben. Volt is erről szó, ám ezt a változatot Bukarestben nem hagyták jóvá. Kezdetben a bukaresti egyetem zárkózott el mereven az átköltöztetéstől. Ma talán könnyebb lenne, ha a megye, a város is vállalná anyagilag az új tanszéket. Molnár Szabolcs irányította a figyelmem a régi magyar irodalomra és a verstanra. Lényegében minden dolgozatomat verstanról írtam. Molnár Szabolcs román környezetben is minden elismerést megkapott emberileg is. Ez az, ami megragadott mindenkit, és joggal, hiszen tartásában és tudásában nem mindennapi ember.
Mindezzel nem mondottunk sok rendkívülit, ha nem tesszük hozzá, hogy írónemzedékeket tanított, nála doktoráltak jeles emberek, valamint azt, hogy megpróbálta a lehetetlent is (mellesleg: miért volt lehetetlen?): áthozni a Kárpátokon a hungarológiai intézetet Sepsiszentgyörgyre, Székelyföldre, ahol számos kiváló és katedrán illetékes tanítványa állt volna méltó nemzeti szolgálatba. Nem sikerült végbevinnie ezt a tervét, noha városunk törekvéseivel egybeesik.
– Csíkszereda megelőzött, hamarább indult el ott a tárgyalás. Jelzem, akkor még nem volt ott Sapientia, ám készülőben voltak nagyon is. A mostani sepsiszentgyörgyi polgármester egyetemi város(-ká-)ban gondolkodik, ebben csak támogatni lehetne, kellene őt. Építkeznek, terveznek. Neked, mint egykori katedrafőnöknek, milyen elképzeléseid voltak, illetve vannak?
Molnár Szabolcs: Ott van a Bodok Szálloda lepusztult, elhanyagolt épülete, ott kellett volna szállást adni a Sapientiának, de elakadt ez is, talán pénz híján, talán a gáncsoskodó bukarestiek miatt. Megvolt az akarat, a szándék, pénz is volt hozzá magyarországi áldozatkészségből. De szerintem nem volt meg az az elszántság, a ha törik ha szakad merészség.
– Vajon végleg kútba esett ez az elképzelés? Hiszen magunkon akarunk segíteni. – Nem kell lemondanunk az egyetemről, hiszen vannak itt jól képzett tanítványaink, nem is kellene akkreditálni, itt élnek karnyújtásnyira azok, akik a bukaresti egyetemen tanítottak és tanítanak. A mostani tanügyi törvény is lehetővé teszi hungarológiai tanszék létesítését, viszont anyagiak híján ez valahogy nem sikerült még. De nem szabad lemondani róla, szerintem. Bukarestben a magyar tanszéket átminősítették magyar, cigány és zsidó tanulmányok tanszékévé. Ez így van.
– Érdekes összeállítás katedrán belül, a hungarológiai tanszék helyében. – Most Zsigmond Győző a tanszékvezető, neki adtam át a tanszéket, működik, élnek. Mondok egy példát az "áttűnésre". Teleormanból jött föl egy fiatalember, elvégezte az orosz–magyar szakot. Nagyon rendes hallgató volt, és olyan tanár is lett belőle. Szatmárra került, ott átvette a szatmári magyar tájnyelvet, a hanglejtést. Igen ám, de valahogy megtanulta a cigány nyelvet, rengeteget dolgozott, visszakerült Szatmárnémetiből Bukarestbe, megcsinálta a cigány ábécét, cigány nyelvészetből doktorált. Hogy kik előtt? A szanszkrit, a hindi, az általános nyelvészet no meg a román nyelv tudorai előtt védte meg disszertációját és kapta meg doktori címét. Nos, ő is ott van a közös tanszéken, nagyon ügyes egyébként, mert ő hívja le az európai uniós cigány támogatási pénzeket.
– Ezek a pénzek becsurognak-e a közös tanszék kasszájába?
– Hát ez az, hogy nem csurognak be. Azokat a pénzeket a cigányokra költik. Van cigány adjunktus is a katedrán, egy hölgy, vehemensen védi a maga ügyét, cigány öltözékben jár. És természetes módon védik és terjesztik, amennyire lehet, a cigány kultúrát, végzetteket helyeznek ki rendszeresen megyékbe, akik vállalják a saját feladataikat. Hatvankilencben létesítették a bukaresti egyetemen a magyar katedrát.
– Mindenképpen áldásos munka lehet. És hát bővül a tanszék, gondolom. – Épp az a gond, hogy szűkülnek a keretek. Tizenkilenc oktató tanár volt kezdetben, ma heten vannak.
– Nem mellékes kérdés, Aradon végezted az iskoláidat, majd Kolozsvárt szereztél diplomát, negyven bukaresti év után miért nem Arad felé irányultál, miért a Székelyföldre?
– Helyzet volt, apám esperes, négyen voltunk testvérek, nővérem úgymond szerencsés volt, mert úgynevezett vörös diplomával érettségizett, azzal felvételi nélkül jutott az orvosi egyetemre. A bátyám többször felvételizett, mindig a legjobb eredménnyel, mindig kiírták, hogy sajnos, hely híján nem vehetik fel. Hogy kinek jutott hely olyankor? Az elképzelhető. Ám az esperes fiának nem... Nyolcadszor aztán elfogadták a műegyetemen, fölvették. Engem már érettségi előtt örökbe vett a munkás nagybátyám, ne legyen gond a származásommal. Érettségi után tanítónak mentem, akkor adtak nekem is 25 ár földet, mint szokás volt az akkoriban falun. Ám a községi jegyző a termést egyszerűen elvitte haza magának. Aztán már az egyetemen meggyűlt a bajom azzal, hogy földbirtokosként jutottam be az egyetemre. Megadóztak, meg minden. Arad megyébe mentem vissza a diplomával, írásaim készültek vagy jelentek meg, ’69-ben megalakult a magyar tanszék Bukarestben, oda hívtak engem is.
– Nem is titok, nem is valami érdekesség, hogy a román papok gyermekeit minden további hercehurca nélkül vették föl még az ötvenes években is az egyetemekre. Magam is láttam ezt annak idején Kolozsváron.
– Megállapították egyszerűen, hogy az ortodox román egyház haladó, nemzetépítő, és a többi nem. Punktum. Szabó Zoltán hívott meg a tanszékre. Ingáztak sokan Bukarestbe Erdélyből, nagyszerű emberekkel dolgoztunk. Volt az úgynevezett A szak, azaz főszak, aztán a B. Lehetett választani angol, latin, kínai, arab szakok közt. És valóban gazdagabb volt a nyelvválaszték, mint a Babeş–Bolyain. Aztán egyre folyt a beolvasztás, végül már magyar és keleti nyelveket tanítottak, a szuahélitől kezdve... Szóval sorvadt mindaz, ami egykor sudár volt. – Hadd kérdezzem meg: ha már ilyen szépen fölfejlődött a tanszék egykor, milyen könyvtárhálózat állott a rendelkezésre?
– A Scânteia Ház pincéjében fedeztem föl egy könyvhalmazt. Az csodálatos volt, számtalan olyan könyvvel, amelyeket egyszerűen kitiltott, kiiktatott használatból a kommunista rendszer. Könyvritkaságokat találtam, nagyon értékes, több száz éves kiadványokat. Nos, ha nem is nyíltan, de hasznosítani tudtam azt a pincekönyvtárat a hallgatók meg a magam számára. A 68 éves egyetemi tanárnak még az elmúlt tanévben is voltak órái Bukarestben, doktorandusokat vizsgáztatni is be kellett járnia a fővárosba Sepsiszentgyörgyről. Ahol Molnár Szabolcs megtelepedett. Véle együtt nekünk is megfordul a fejünkben, milyen jó lenne errefelé hozni, át a Kárpátokon a magyar tanszék maradványait!
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elutasítják a pléhkrisztust
Elfogadhatatlannak tartják a Farkaslaka melletti Gordon-tetőre tervezett Krisztus-szobor és -kilátó tervét a Hargita Megyei Tanács Főépítészi Hivatalához tartozó Terület- és Városrendezési Bizottság tagjai. A szakemberek azzal vádolják a székelyföldi látványosságnak szánt alkotás megálmodóit és kivitelezőit, hogy nem tartották be az engedélyezési folyamatot. A főépítész láttamozásának szakmai megalapozását biztosító, elemző, tanácsadó és szakértő hatáskörben tevékenykedő konzultatív testület tagjai állásfoglalásukban kifejtik: megdöbbenéssel értesültek a 22 méter magas Krisztus-szobor és -kilátó tervéről.
Emlékeztetnek, hogy egy ilyen jellegű és méretű beruházás feltételezi az adott környezetbe való elhelyezés alapos vizsgálatát, és tudomásuk szerint ebben az esetben ez nem történt meg. „Alapvető követelmény, hogy építészeti szempontból egy koherens alkotás jöjjön létre. A médiában közölt vázlatterv és a kivitelezést dokumentáló fotók alapján egy Krisztus-szobornak és -kilátónak a giccs fogalmát kimerítő ötvözését látjuk” – áll a bizottság tagjai, Albert Márton építész, Berszán Ruxandra építész, Bogos Ernő építész, Csák László közgazdász, Demeter László biológus, Korodi Szabolcs építész, Köllő Miklós építész, Lukács Péter út-hídépítő mérnök, Márton Ildikó építész, Máthé Zoltán építész és Szép Róbert geológus mérnök által aláírt dokumentumban.
A szakemberek szerint a Krisztus-szobor és -kilátó egyetlen eddig ismert engedélyezési dokumentuma a területrendezési bizonylat (certificat de urbanism), melyet az övezeti rendezési tervnek (PUZ) kellett volna megelőznie. Mint írják, emellett szükséges a környezetvédelmi és a kulturális minisztérium engedélye, valamint a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek és más intézményeknek a jóváhagyásai. „Önök egyértelműen elutasító választ kaptak a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség egyházművészeti bizottságától” – áll a bizottság állásfoglalásában, mely szerint a többi engedély beszerzése még el sem kezdődött, ahogy az sem nyilvánvaló, hogy ki felügyeli a munkálatokat. „Ki az építész és ki az urbanisztikai szakértő, akik vezető tervezőkként a projektet irányítják, és ily módon felelősséget vállaltak a beruházás műszaki megalapozottságáért és társadalmi, gazdasági, környezeti minőségéért?” – teszik fel a kérdést a szakemberek, akik „ebben a méretben és formában” a javasolt szobrot elfogadhatatlannak tartják. Hozzáteszik, bár nyitottak a javaslat megvitatására, elvetik az utólagos beleegyezés lehetőségét. „A Székelyföld vonzerejét, beleértve a turisztikait is, javarészt az érintetlen táj, az abba simuló épített környezet, az emberléptékűség, a hagyományos tájhasználat jellemzi. Ennek védelme és szerves alakítása alapját képezi a bizottság munkájának” – hangsúlyozzák a szakemberek.
Mint arról beszámoltunk, a Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrászművész tervezte Jézus szíve kilátó ötlete a bogárfalvi Protemp Alapítványtól származik, célja pedig, hogy a Székelyföldre csalogassa a turistákat. A 22 méter magas Krisztus-szobor rozsdamentes acélból készül, összköltsége meghaladja a kétszázezer eurót. Ezt többnyire farkaslaki vállalkozók fedezik, az avató ünnepséget augusztus 21-ére tervezik. Az alkotás hírére internetes portálokon élénk vita alakult ki, sokan ízléstelennek találják, pléhkrisztusnak gúnyolják a szobrot. Tamás József segédpüspök lapunknak korábban úgy nyilatkozott, bár az egyház nem adta áldását a monumentális alkotásra, nem is tiltotta meg kifejezetten annak felállítását. Krónika (Kolozsvár)

Indul Székelyföld legnagyobb nemzeti fesztiválja
Nemrég ért véget a tusványosi diáktábor, de szerdán újabb közéleti sátorozásra várják a fiatalokat Székelyföldön: idén hetedik alkalommal szervezik meg a térség legnagyobb nemzeti fesztiválját, az Erdélyi Magyar Ifjak táborát. Az EMI kiemelt helyen kezeli az ősszel kezdődő romániai népszámlálás ügyét, és a Kárpát-medencei magyarság népesedésügyi kérdését, így a tábor mottója (Bánffy Miklós szavait kölcsönvéve) a Megszámláltattál. Híjával találtattál? gondolat lett.
A Gyergyószentmiklós melletti 3-as kilométernél sorra kerülő öt napos rendezvényen közéleti beszélgetéseket, történelmi előadásokat és egyéb szórakoztató programokat találnak az érdeklődők. Az eseményre számtalan neves előadót, közéleti szereplőt, újságírót és művészt várnak úgy Erdélyből, mint a Kárpát-medence egyéb részeiből. Előadást tart Kövér László magyar házelnök, aki szombaton beszél az állampolgárságról és a határon túl élő magyarok szavazati jogáról, de ott lesz többek között Berecz András, Böjte Csaba, Jókai Anna, Kovács „Kokó” István, Vona Gábor és még sokan mások is. Kilenc tematikus sátorban mindenki megtalálhatja a kedvére való témát, de akinek még így is marad ideje unatkozni, az bátran válogathat a különféle alternatív programok között, mint például az íjászkodás, túrázás, sportolás, néptáncolás.
A VII. EMI-tábor szervezői, erősítve a rendezvény nemzetpolitikai műhely jellegét, ez évben is nagy hangsúlyt fektettek a magyar közélet alakulásának elemzésére és a problémák továbbgondolására. Szó esik majd a közelgő marosvásárhelyi polgármester választásról, autonómiáról, népesedésről és népszámlálásról, de sok egyéb, a magyar közösség életét befolyásoló eseményről is. A tábor zenei kínálata is az előző évekhez hasonló: a rockzene a meghatározó, és a régi klasszikusok mellett a színpadon helyet kapnak az újonnan megjelent együttesek is. A táborral kapcsolatos összes információ megtalálható a www.emitabor.hu/erdely internetes címen.
Lukács Csaba. Magyar Nemzet

Magyar-e a székely?
Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozom olyan megnyilatkozásokkal, amelyek szerint a székely nem magyar. Vagy ha az is, akkor egy egészen más minőségű magyar. Nemrégiben láttam egy magyar hírügynökségi anyagot, amelyet a magyar közszolgálati tévék is átvettek, bizonyára tudósítók helyi információival megspékelve feltuningoltak, Kárpát-medencei kitekintésűre szabták, s amelyben tételesen elhangzott, hogy négynyelvű helységnévtáblákat is látni Erdély több településén, ugyanis a helység nevét a román, magyar és német nyelven, illetve rovásírással is feltüntették rajta. Ebből én azt értem, hogy a négy nyelv a román, a magyar, a német és a székely.
Ha a sajtóanyag logikáját követem, s nézem a képanyagot is, látom, hogy Székelyudvarhely neve hogy néz ki leírva rovásírással, de nem derül ki, mi lehet a város székely neve, mert ezek szerint annak is kell lennie. Képzelem, mivel maradt a híranyagot látva az átlagos dunántúli néző, aki nem tud székelyül. Arról nem is beszélve, hogy miként bezzegelhetnek a románul értő magyarok: lám-lám, már Iorgáék megmondták, hogy a székelyek elmagyarosított románok. A szóban forgó sajtóanyag professzionalizmusáról még annyit, hogy kitetszik belőle: helyismerettel nem rendelkező szerkesztő megrendelésére készíthették csekély terepismerettel rendelkező helyi munkatársak. Olyan munkatársak, akik készpénznek vették azt a Magyarországról származó információt, hogy a táblaállítási divat 2003-ban indult Csíkszeredában. Nos, nem 2003-ban kezdeményezték először Csíkszeredában a településnevek rovásírással való feltüntetését, hanem már 1990-ben téma volt Székelykeresztúron a táblaállítás, az egyik helyi ifjúsági szervezet által állított tábla téma volt az akkori közéletben, sajtóban egyaránt.
Olyan – felelős politikus által nagy nyilvánosság előtt kifejtett – véleményt is hallottam, miszerint a székely nem magyar, s a népszámlálás alkalmával a Székelyföld lakói vallják magukat székelynek. Szíve joga mindenkinek annak vallani magát, aminek akarja – legalábbis ez a hivatalos megközelítés. A vállalás azonban kultúra, nyelv, vallás, családi háttér, neveltetés kérdése. Esetenként az érdeké – ilyenre is volt már példa. Tehát annak, aki nem csupán beleszületett egy kultúrába, hanem elsajátította annak normáit, megtanulta anyanyelvét, és eleget tesz a nemzeti hovatartozásból fakadó kötelezettségeknek is, nem lehet kérdés, hogy melyik nemzet tagja.
közel százesztendős kisebbségi lét, a kommunizmus agymosása azonban megtette hatását, az identitástudat lazult. Az emberek viszont szeretnek tartozni valahová, s ha kötelékeik nem elég erősek, akár mesterséges identitást is kreálhatnak maguknak. Mint a székely nemzeti identitás. Míg regionális, kulturális identitásról beszélnek a székelyek kapcsán, minden rendben, de nagy baj van akkor, amikor a székely–magyar különbözőséget nemzeti síkra próbálják vetíteni. A rendi nemzet fogalmát nem lehet összetéveszteni a politikai nemzet fogalmával. Aki ezzel a módszerrel él – érdekből vagy butaságból, teljesen mindegy – többet árt közösségének, mint amennyit használ.
Tehát a rovásírás a múlt – azaz a kultúra – része, nem a különállóság megtestesítője. Információhordozó szerepe azonban kimerül egy adott kultúrához való tartozás jelzésében, önmagában alkalmatlan például turistajelzések megjelölésére. Az információkat közöljük továbbra is magyarul, lehetőleg igényesen fejezve ki magunkat, figyelve arra, hogy mondandónk igaz legyen, s tartsuk tiszteletben legalább a helyesírási szabályokat. Ha ezt a minimumot teljesítjük, akkor írásainkból nem azt szűri le az olvasó, hogy a székely nem magyar.
Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda)

Észérvek vagy polgári engedetlenség – melyik a nyerő?
Az uborkaszezon ellenére az elmúlt napokban-hetekben négy kirívó eset borzolta fel a kedélyeket Erdélyben, Romániában, de Magyarországon és Nyugat-Európában is: július 19-én Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) ügyvivő alelnöke és Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke négynyelvű műanyagtáblát ragasztott a Mátyás-szoborcsoport talapzatán törvénytelenül elhelyezett, Iorga-idézetet tartalmazó táblára.
Nem sokkal ezután, pontosabban július 26-án Landnam Gábor holland állampolgár, a Németalföldön bejegyzett Európai Magyar Emberi Jogok Alapítvány Közép-Európa elnevezésű szervezetének képviselője villámakció során két öntapadóst ragasztott a Iorga-tábla jobb alsó és bal felső sarkára. Pénteken, augusztus 5-én az RMDSZ Kolozs megyei szervezete úgy döntött, felbontja a megyei szintű kormánykoalíciós egyezségnek a helyi vonatkozású kitételeit, ugyanis betelt a pohár: Sorin Apostu polgármester döntése alapján szombatonként zöldség- és gyümölcspiacot szerveznek a Főtérnek a magyar főkonzulátus felőli oldalán, a parkolóban. Hétfőn, augusztus 8-án hat magyar állampolgárt – köztük egy tízéves kisfiút – kísértek be a kolozsvári 6-os számú rendőrőrsre, amiért magyar nyelvű táblát helyeztek el a város Torda felőli bejáratánál. Négyet közülük kihallgattak, a csoporthoz tartozó nő és a kisfiú szabadon mozoghatott, őket nem hallgatták ki, vádat sem emeltek ellenük.
Négy eset, négy teljesen más forgatókönyv, érvrendszer, politikai vonalvezetés, szemlélet és eljárás.
Hantz, Soós és Landnam akciója beillik a polgári engedetlenség kategóriájába. A három szereplő közül kettő (a BKB ügyvivő alelnöke és az Európai Magyar Emberi Jogok Alapítvány Közép-Európa képviselője) marad néhány napot, aztán elhagyja a várost, mi pedig itt maradunk viselni a következményeket.
Ez a helyzet áll fenn a miskolci magyarok esetében is, akik közül az egyik, nevezetesen Miklós Árpád a Jobbik Magyarországért Mozgalom Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlési frakcióvezetője…
Ne feledjük: nemrég Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöke is hasonló akcióra buzdított. Nevezetesen arra, hogy helyezzünk virágokat a Iorga-táblára. Az sem mindegy, hogy május 30-án Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is egy csokor virágot tett volna a törvénytelenül elhelyezett táblára, de a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal közösségi rendőre, aki őrizte a táblát, magyar nyelven közölte a diplomatával, hogy nem teheti a csokrot a táblára, csak mellé.
Olyan jelzések ezek, amelyek világosan mutatják az erdélyi, a romániai, a magyarországi és a világ szinte bármely táján élő magyarok bosszúságát, frusztráltságát annak kapcsán, hogy Kolozsváron Sorin Apostu polgármester a funári időkhöz hasonló, de más köntösbe öltöztetett eszközökkel próbálja ugyanazt elérni, mint a szélsőségesen nacionalista, nagy-romániás ex-városvezető: ellehetetleníteni a kolozsvári magyarság életét, feladásba, közönybe és beletörődésbe kergetni bennünket.
Hétfőn este a Realitatea hírtelevízió kolozsvári stúdiójának műsorában azt is elmondtam, hogy a felháborodás, a frusztráció érthető. A kolozsvári magyarságot zavarja és bántja, hogy míg Emil Boc ex-városvezetővel többnyire lehetett tárgyalni (ne feledjük, a volt polgármesternek köszönhető, hogy részben betömték a gödröket a Főtéren),
Sorin Apostu azt tesz, amit akar, nem egyeztet az RMDSZ-szel, sem úgy mint koalíciós partnerrel, de úgy sem mint a magyarságnak a helyi döntéshozó testületben képviselt érdekvédelmi szervezetével.
Emlékeztettem a nézőket, hogy 2009 novemberében az RMDSZ városi tanácsosai László Attila alpolgármesterrel 11 pontba foglalták össze a magyarság kéréseit. Felsoroltam, hogy ezek közül mi valósult meg: kikerültek a 2002-ben elfogadott (!!!) városi tanács határozatában rögzített, tehát törvényes és kötelező többnyelvű helységnévtáblák? Nem. A város műemléképületeire kihelyezték a többnyelvű tájékoztató feliratokat? Nem. Nyomtattattak hivatalos turisztikai tájékoztató-anyagokat magyarul? Nem. A polgármesteri hivatal által rendezett események hivatalos hirdetései, plakátjai magyar nyelven is megjelentek? Nem (kivétel a Pécsi Napok Kolozsváron). Van magyar tartalom a városháza honlapján? Részben teljesítve, de csakis Csoma Botond városi tanácsos személyes „keresztes hadjáratának” köszönhetően. A város új utcáinak elnevezésekor (de a régi utcák átnevezése esetén is) tiszteletben tartották a város etnikai megoszlását? Nem. Sőt! A Dsida Jenő utca neve sem került vissza! A városháza által szervezett vagy társszervezett rendezvényekre meghívtak magyar együtteseket, illetve előadókat is? Részben. A gyűlöletre szító, kétes értelmű emléktáblákat kicserélték? Nem. A Városházi Közlöny-ben van magyar oldal? Nincs. Ugyanakkor a rendes átalakítás helyett (az se kellett volna!!!) a Főteret valósággal bemocskolták, mi több: itt és csakis itt (miért nem például a Bocskai/Avram Iancu, Széchenyi/Mihai Viteazul téren?) szerveznek sörfesztivált, könyvvásárt, virágvásárt, fagylaltfesztivált, és létesítenek korcsolyapályát stb.
Ezeken kívül törvénytelenül helyezték el a Iorga-táblát (kit érdekel a jogszabályok betartása?), a Házsongárdi temetőben sírokat, tumbákat rongálnak meg.
Ezeket az észérveket talán már fölösleges felsorolni, ugyanis a 80 százalékos román többség s annak képviselője, Sorin Apostu polgármester azt tesz, amit akar. Vagy mégsem? Kérdezem ezt azért, mert kedden délben Máté András a Szabadságnak azt nyilatkozta: minden valószínűség szerint érvénytelenítik a helyi koalíciós megállapodás felbontását, ugyanis találkozott kollégájával, Daniel Budával, a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) megyei vezetőjével és Sorin Apostu polgármesterrel, s arra a következtetésre jutottak: meg kell őrizni az együttműködést.
Tájékoztatása szerint az elöljáró vállalta, hogy amennyiben sikerül értesítenie az őstermelőket, akkor már ettől a szombattól máshová költöztetik a mozgó zöldség- és gyümölcspiacot, így a Megyei Állandó Tanács jövő héten dönt majd a tárgyalás eredményeképpen létrejött helyzetről, s folytathatják a helyi együttműködést.
A zöldség- és gyümölcspiac az utolsó csepp volt a pohárban. Miért is?
Egyrészt mert törvénytelen. A városi tanács 2002-ben elfogadott tanácsi határozata szerint csakis a helyi döntéshozó testület beleegyezésével és jóváhagyásával lehet hasonló rendezvényeket szervezni a Főtéren. Anno ezt a határozatot azért hozták az akkor ellenzéki szabadelvű, szociáldemokrata és RMDSZ-es városatyák, hogy megfékezzék a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar ámokfutását. Lám-lám, Sorin Apostu esetében ezt ma is lehetne alkalmazni. Másrészt a műemléképületek, templomok mellett jogszabályba ütköző ilyesmit szervezni. De úgy látszik, a törvényes rendelkezések nem számítanak.
A tehetetlenségi érzés jelzései másképp nyilvánulnak meg: míg egyesek műanyagtáblát ragasztanak, mások az öntapadós mellett döntenek, az EMNT és a diplomata inkább virágokat helyez el az ominózus táblára. Előbbiek a polgári engedetlenség jeleit hordozzák magukon, a másik kettő pedig a finom jelzések eszköztárát használja. Pedig, ugye, az EMNT részéről erélyesebb, határozottabb fellépést várna az ember, ugyanis ebben is más akar lenni, mint az RMDSZ. Egyébként a polgári engedetlenség gondolatát éppen a sokak által puhánynak titulált érdekvédelmi szövetség képviselője, Csoma Botond, a városi tanácsosok frakcióvezetője vetette fel először. Nem is akárhol, azaz nem magánbeszélgetésen, hanem a szervezet Megyei Állandó Tanácsában és a sajtóban.
Visszatérve azokra a magyar állampolgárokra, akik a polgári engedetlenség opciót választották: szerintem kissé fura és gyermeteg módszert alkalmaztak.
Hogyhogy éjjel jövünk Székelyföldről, s Tordán, illetve Kolozsváron magyar nyelvű helységnévtáblával akarjuk lefényképeztetni magunkat!? Világos, s ezt több forrás is megerősítette, hogy esetükben a kolozsvári rendőrség, a titkosszolgálat közbenjárásával és talán segítségével is, példát akart statuálni. Míg a valamelyik évben december elsején hőzöngő magyar gárdást hamar kiengedték, addig a miskolciakat több mint 12 órán keresztül bent tartották a 6-os számú rendőrőrsön. Az ellenük felhozott vádak egyszerűen nevetségesek: közerkölcs elleni vétség és közrendháborítás. Miért? Valaki megmutatta az intim testrészeit, vagy üvöltöztek, mint Tarzan? Egyértelmű, hogy képtelenek voltak más jogi besorolást találni. Kérdés viszont, hogy az ügyészség megőrzi vagy megváltoztatja a rendőrség besorolását. Amúgy Miklós Árpád, az egyik bekísért a Jobbik Magyarországért Mozgalom Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlési frakcióvezetője. Ismét egy olyan közszereplő, aki egy könnyen szélsőségesnek is nevezhető szervezet képviselője, s aki Erdélybe jön, feszültséget kelt, majd hazamegy Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe, s nyugodtan éli tovább az életét. Mi több, odahaza már-már hősként tekintenek majd rá, aki védeni próbálta a nyelvi jogokat Erdélyben, s szembeszállt a „túlkapásairól híres román rendőrséggel.”
Nincs szükségünk Kolozsváron ilyen hőzöngésekre, fotózásokra, HVIM-es és magyar gárdás, jobbikos feszültségkeltésre!
Érdekes viszont, hogy a „jobbikos kocsiban” a rendőrök nem találtak semmilyen szerszámot, amellyel kifüggeszthették volna a Kolozsvár feliratot. A bekísértek elmondása szerint kábelkötegelő segítségével rögzítették volna a táblát azért, hogy fényképeket készítsenek. Érdekes, hogy amikor László Attila alpolgármester és az RMDSZ-es városi tanácsosok többnyelvű üdvözlő táblát helyeztek el a város bejáratainál, akkor bezzeg egyetlen kékruhás sem mozdult. Íme, az újabb kettős mérce.
A műsorban elmondtam azt is, hogy egyetértek Máté Andrással, aki azt nyilatkozta: Sorin Apostu megelőzhette volna az ehhez hasonló incidenseket, ha betartja a törvényt, s kihelyezi a többnyelvű helységnévtáblát a város be- és kijáratainál. Magyarán: kihúzta volna a probléma méregfogát. De nem tette.
Hátha a kolozsvári és az erdélyi románság egy része átlátja, hogy az épített örökségnek azt a részét akkor hozták létre, amikor a mostani többség kisebbség volt a városban, azaz
szinte teljesen fordítottak voltak a mai etnikai arányok.
A jelenlegi többségnek nem sok köze van ehhez az épített örökséghez, ezért úgy tűnik, nem is értékelik azt. Hátha átérzik viszont, hogy számunkra fontos és jelentőséggel bír, s ha ott piacot létesítenek, táblát helyeznek el, akkor az bennünket zavar és bánt.
Kolozsvár polgármestere Focşani városában született, meg sem fordul a fejében, hogy a kolozsvári magyarságot zavarja, ha a templom közelében, a Főtéren zöldség- és gyümölcspiac létesül. Nincs többnemzetiségi, interetnikus tapasztalata, nem érez rá. Lehet viszont, hogy nem ilyen egyszerű a képlet, s talán még egy kis rosszindulat is van a dologban…
Egyelőre sem az észérvek felsorolása, sem a politikai egyeztetés, sem a polgári engedetlenség nem járt eredménnyel. Ha sikerül azonban elérni a zöldség- és gyümölcspiac elköltöztetését, akkor lépéselőnyben van a kerekasztal-megbeszélés, az érzelmi és észérvek felsorolása és a politikai egyeztetés, közigazgatási intézkedés.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Román megszállás
Miután a Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött és leszerelte hadseregét, Románia – a nemzetközi jog megszegésével – megtámadta Magyarországot.
Az önkéntesekből, önszerveződéssel alakult, kis létszámú Székely Hadosztály honvédő csatákat vívott, megpróbálta feltartóztatni a megszálló erőket. Több helyi jellegű fegyveres ellenállásról is szólnak a krónikák, ilyen volt a Zsil-völgyi bányászvidék lakosságának fegyveres ellenállása. A román uralom hihetetlen brutalitással, rablással, gyilkosságokkal kezdődött, amelynek áldozatai elsősorban a magyar civil lakosok. A megfélemlítés azzal kezdődött, hogy a román hadsereg által megszállt magyar településeken a központban összegyűjtötték a lakosságot, és az elöljárókat megbotozták. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be, mert itt a magyar tisztviselők nem akarták letenni a hűségesküt. A román hadsereg nagyszámú túszt ejtett, internálótáborokat hozott létre, számos magyart vittek Romániába kényszermunkára. Kórházakat szereltek le, óriási állami és magánvagyonokat, terményeket koboztak el, elfoglalták a gazdag ezüst- és aranybányákat is. Megakadályozták a szén- és a gázszállítást Magyarországra, emiatt Budapest fűtés és világítás nélkül maradt. A Károlyi-kormány az atrocitásokról dokumentációt állított össze, amelyet könyv formájában akart a világ elé tárni. Kelet-Magyarország kirablása azonban nem az egyszerű katonák felelőssége volt. Ezt Brătianu miniszterelnök szavai egyértelműen bizonyítják: "Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk."
A francia modell
A román nemzetpolitikában már induláskor érvényesült a francia modell. A cél a központosított, homogén nemzetállam létrehozása volt. Bukarest folytatni kívánta a korábban – Dobrudzsa és Moldva területén – gyakorolt diszkriminatív és asszimilációs politikát. 1918 és 1922 között – az erdélyi, Nagyszeben központú Kormányzótanács irányítása alatt – a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert. 1922 és 1926 között nagyszámú magyar ipari vállalatot, pénzintézetet államosítottak, a kisiparosokat hátrányos megkülönböztetésnek tették ki. A gazdasági szintű diszkriminációt az adópolitika tükrözi legjobban. A magyarokra kivetett adó összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a románok esetében. A nagy gazdasági válság idején – a húszas évek iskolapolitikájának eredményeként – a hivatalokban a magyarság visszaszorult. 1934 és 1938 között tovább folytatódott az anyanyelv használatának szűkítése. Amikor a magyar revíziós politika egyre nyilvánvalóbbá vált, kiadták a Kisebbségi Statútumot. Ez külföldnek szólt, mert továbbra sem szűnt meg a diszkriminatív háttérbe szorítás. 1938-ban a királyi diktatúra egyetlen politikai szervezet működését engedélyezte: a Magyar Népközösség a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként folytathatta a magyarság érdekvédelmét. Tény, hogy a román alkotmányok (az 1923-as, az 1938-as) a nemzeti kisebbségeket csak vallási közösségként ismerték el. Kinyilvánították az állampolgári jogegyenlőséget, de az 1924-es állampolgársági törvény előírásai miatt még 1939-ben is nagyszámú magyar volt román állampolgárság nélkül. A harmincas évek diszkriminatív intézkedései közé tartozik az a jogszabály is, amely megszabta a banki és a vállalati alkalmazottak nemzetiségi arányait. A román nacionalista politika ellensúlyozására alapított Országos Magyar Párt a román pártokkal kötött paktumokkal jutott be a parlamentbe. A Nemzeti Parasztpárt 1927 és 1931 között a román társadalom megerősítése mellett a kisebbségek egyéni integrációjára, egyéni jogegyenlőségre törekedett. A Néppárttal kötött egyezségek a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérték (1923-ban, 1926-ban). Az OMP 1928 és 1938 között egymagában indult a választásokon. 1938-ban, amikor királyi rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, a Nemzeti Újjászületés Front keretében az erdélyi magyarság a Magyar Népközösségbe tömörülve folytatta tevékenységét. Névelemzés, nyelvtörvények
A román uralom bevezetése után beindult a névelemzés és a származáskutatás. A mintegy 135 000 főre becsülhető magyar anyanyelvű izraelita felekezetűt – aki magát a magyar nemzet részének tekintette – leválasztották a magyarságról. A magyar anyanyelvű cigányokat külön nemzetiségnek nyilvánították, miközben a román anyanyelvű cigányokat a románokhoz sorolták. A magyar anyanyelvű görög katolikusokat és görögkeletieket – az 1930-as népszámlálás idején – szintén leválasztották a magyarságról. A cél egyértelmű: csökkenteni akarták a magyarság lélekszámát. Annak ellenére, hogy Erdélyből 1918 és 1922 között 197 000 magyar nemzetiségű menekült el, 1930-ban a magyarság számaránya még mindig nyolc százalékra, azaz 1,6 millióra becsülhető. A diszkriminációra a kedvező feltételeket a kisebbségi jogok "alulszabályozottsága" teremtette meg. A bíróságokon 1921-ben, a közigazgatásban 1922-ben tették kötelezővé a román nyelv használatát. A tisztségek elnyerésének alapfeltétele az 1930-as évektől kezdve a román nyelvtudás. Ennek következményeként több mint tízezer magyar tisztviselő maradt munka nélkül. 1937-től a magyar földrajzi neveket, helységneveket csak románul lehetett leírni. Földreform Az 1921-es román földreform diszkriminatív volt mind a földkisajátítás, mind a földosztás terén. Erdélyben a magyarság számaránya alapján a földosztásból mindössze 16 százalékban részesült, bár a lélekszáma megközelítette a 30 százalékot. A magyar egyházak földbirtokának 84,5 százalékát, a magyar oktatást és közművelődést szolgáló 314 000 holdnyi földbirtokot is elvették. Kisajátították azokat a birtokokat is, amelyek tulajdonosai 1918 után külföldön tartózkodtak, és magyar állampolgárok voltak. Mindezt a trianoni szerződés előírásainak semmibevételével. A diszkriminációra a legjobb példa az azonos jogi eredetű határőrezredek birtokrendezése. Miközben elvették a csíki székely határőrezred vagyonát, a 62 000 holdnyi erdőt, a hasonló jogállású naszódi román határőrezred vagyona továbbra is a helyi közösségek tulajdona maradt. Az a tény, hogy Románia négy történelmi régiójában más-más földreformtörvényt hoztak, tükrözi annak diszkriminatív jellegét. Habár a legkiegyensúlyozottabb földbirtokrendszert Erdélyben találjuk, mégis itt volt a legnagyobb mértékű a kisajátítás. Mindez egyértelműen jelzi a magyarság gazdasági gyengítésére célzó politikát. A kisajátított földnek csak egynegyedét osztották ki, mert a földek kétharmadát közlegelők és erdők formájában az erdélyi román közösségek anyagi megerősítésére használták. A földreform lehetővé tette több mint 111 román telepes falu létrehozását is. Oktatás A magyar iskolák többségét államosították. Az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben "az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához" való jogát, de ez nem került be az 1923-as román alkotmányba. Mivel az állam teljesen felszámolta a magyar óvodákat (645), a gyermekmenhelyeket (59), ismétlő népiskolákat (3500) és az ipari és kereskedelmi iskolákat (200), ezért engedélyezte a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Az 1930 és 1931-es tanévben Romániában 525 protestáns elemi iskola (483 református, 36 unitárius és 6 evangélikus) és 197 katolikus elemi iskola működött. Az egyetemi képzés hiányát a kolozsvári központtal megszervezett egyházi kollégiumokkal pótolták. A román hatalom az 1872-ben alapított kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet még 1919-ben bezáratta. Az egyetemet végzettek számaránya országosan 6 és 7 százalék körül mozgott, miközben a magyarság számaránya 8 százalék volt. A magyar tanulók 57,6 százaléka járt egyházi iskolákba. Az 1934 és 1935-ös tanévben 32 felekezeti polgári iskola (17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felső kereskedelmi és 4 téli gazdasági) működött. Az állami magyar tannyelvű iskolák száma mindössze 112. A magyar középiskolások közel fele nem tanulhatott anyanyelvén. A magyar nyelv visszaszorításának élharcosa Constantin Anghelescu közoktatási miniszter volt. Nevéhez fűződött a kultúrzóna intézménye, a magánoktatási törvény és a baccalaureátusi rendszer bevezetése. A kultúrzóna Románia 20 megyéjét fogta át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok 50 százalékos fizetéskiegészítést, 10 hektár földet és költözési segélyt kaptak. Kötelezővé tették három tantárgy (történelem, földrajz és alkotmánytan) román nyelvű oktatását is. Amikor az erdélyi magyarság panasszal élt, és a Népszövetség elé vitte e kérdést, akkor Anghelescu az 1907-es Lex Apponyira hivatkozva, ügyes csúsztatással meghamisítja az 1907-es magyar törvény szövegét. Elhitette, hogy az említett magyarországi törvény által öt tantárgyat oktattak magyarul, mindezt akkor, amikor a Lex Apponyi csak a hivatalos tanterv alapján való tanítást követelte meg. Az 1925-ben kiadott magánoktatási törvény azt jelentette, hogy a magyar egyházi iskolák külön engedélyeztetés nélkül nem adhattak ki továbbtanulásra jogosító bizonyítványt. A magyar diákoknak az érettségi vizsgákat a baccalaureátusi törvény szerint idegen állami iskola tanáraiból alakított román bizottság előtt kellett letenniük. Ez gyakran azzal járt, hogy még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amit magyarul tanultak. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1925-ben érettségiző magyar diákok 73 százaléka megbukott.
Kultúra, közművelődés
E korszakban a magyarság a már meglévő intézményeinek fenntartására törekedett, mert a román állam igyekezett meggátolni ezek fennmaradását, működését. Így például a nagy múltú Erdélyi Közművelődési Egyesületet – miután a húszas évek elején megfosztották vagyonától – csak 1926-ban ismerték el, Alapszabályzatát pedig 1935-ben. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület is sokáig stagnált, míg végül 1936-tól gyors fejlődésnek indult. A Szász Pál elnöksége idején megszervezett falusi tagozatok hamarosan 40 ezer gazdát fogtak össze.
Az erdélyi magyar művelődési életben (1930-ban) a Romániai Magyar Dalosszövetség játszott aktív szerepet, mintegy 150 tagszervezetet működtetve. A közvélemény formálásában jelentős szerepet vállaltak az egyházak, amelyek szócsövei a magyar lapok és időszakos kiadványok. Ilyen téren az erdélyi magyar kultúra viszonylag gazdagnak mondható. Mintegy 30 hírlap (Erdélyi Lapok, Brassói Lapok), folyóirat (Magyar Nép), irodalmi, társadalompolitikai kiadvány (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk, Erdélyi fiatalok) jelent meg. A szépirodalomban a Kemény János vezette Helikon írói társaság szerepe kiemelkedő. Kiadták az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, miközben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában nagyszámú könyvet publikáltak. Az Erdélyi Irodalmi Társaság is folytatta tevékenységét, folyamatosan megjelentették az Erdélyi Irodalmi Szemlét. A harmincas években az Erdélyi Múzeum Egylet is újraindítja az Erdélyi Múzeum folyóirat közlését. Egyház A Vatikán és a román állam 1927 májusában kötött konkordátuma értelmében az erdélyi római katolikus püspökség másfél milliós lélekszámú közösségét alárendelték az alig 26 egyházközséggel rendelkező bukaresti érsekségnek. Ennek hátulütője az volt, hogy a szenátusban a román érsek képviselte a magyar római katolikusok érdekeit. Összevonták a szatmári és a nagyváradi püspökséget. Új görög katolikus püspökség létrehozását engedélyezték, de a magyar és a román katolikus közösség vagyonát közös kezelés alá helyezték. Azokból az egyházközségekből, amelyek korábban a Debreceni Református Egyházkerülethez tartoztak, de a politikai határok megvonása által Romániához kerültek, megszervezték a nagyváradi székhelyű Királyhágó-melléki Egyházkerületet. (folytatjuk)
Kádár Gyula

Megtorpedózott pléhkrisztus
Amilyen gyorsan elkezdték, olyan ütemben le is állították a munkálatokat Kelet-Európa legnagyobb Krisztus-szobrán az udvarhelyszéki Farkaslaka feletti Gordon-hegyen, ugyanis a Hargita megyei illetékes hatóság szerint a kezdeményező Pro Temp Alapítvány nem rendelkezik az építkezéshez szükséges iratokkal. Fülöp Ottília, Hargita megye főépítésze a Krónikának elmondta, a szervezet illetékesei csupán egy urbanisztikai bizonylatot tudtak felmutatni, ami közel sem elégséges az építkezés megkezdéséhez, ezért büntető jegyzőkönyvet állítottak ki, amelyben egyértelműen megfogalmazták, hogy le kell állítani az építkezést, amit csak törvényes keretek között lehet majd folytatni.
A főépítész kifejtette, nem látja akadályát a kilátó megépülésének, amennyiben elkészítik az övezetrendezési tanulmányt, és az az urbanisztikai elbírálás alapján is megállja a helyét, továbbá beszereznek minden iratot, amely az építkezés megkezdéséhez szükséges. Így azonban egyre valószínűbb, hogy az augusztus 21-ére tervezett átadásra a szobor nem készül el. Az ügyben kerestük Magyari Árpádot, a Pro Temp elnökét is, ő azonban nem kívánt nyilatkozni. Mint arról beszámoltunk, a Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrászművész tervezte Jézus szíve kilátó ötlete a bogárfalvi Protemp Alapítványtól származik, célja pedig, hogy a Székelyföldre csalogassa a turistákat. A 22 méter magas Krisztus-szobor rozsdamentes acélból készül, összköltsége meghaladja a kétszázezer eurót. Ezt többnyire farkaslaki vállalkozók fedezik. Az alkotás hírére élénk vita alakult ki, sokan ízléstelennek találják, pléhkrisztusnak gúnyolják a szobrot. Tamás József segédpüspök lapunknak korábban úgy nyilatkozott, bár az egyház nem adta áldását a monumentális alkotásra, nem is tiltotta meg kifejezetten annak felállítását. (Leállított ortodox keresztállítás. A Hargita megyei önkormányzat munkatársai a vaslábi polgármesteri hivatallal és a tekerőpataki közbirtokossággal együttműködve a napokban leállították a Maros forrásánál zajló törvénytelen építkezést, miután tudomásukra jutott, hogy az említett helyen ismeretlenek lebontották a korlátot, ásnak és betonozni készülnek. Mint a közgyűlés tegnapi közleményéből kiderül, egy körülbelül húszfős csoport tagjai, akik sátrat vertek a helyszínen, a kiérkező ellenőrző szervek előtt nem tudták igazolni magukat, mivel elmondásuk szerint a marosfői ortodox kolostorban hagyták a személyi igazolványukat, de azt állították, Bákó megyei ortodoxok, és négy méter magas keresztet szerettek volna állítani a helyszínen.
Erre viszont semmilyen engedélyük nem volt, így a hatósági figyelmeztetés hatására eredeti állapotába helyezték vissza a forrás környékét, majd távoztak. A terület egyébként a tekerőpataki közbirtokosságé. A megyei tanács munkatársainak elmondása szerint a „táborozók” többsége kiskorú volt, hat-hét felnőtt kíséretében, akik között, ruházatukról ítélve, mesteremberek is voltak. „Minden eszközzel megvédjük a megyét, megvédjük a Székelyföldet, ha kell, büntetést rovunk ki, és ha szükséges, akár buldózerrel akadályozzuk meg a törvénytelenséget” – nyilatkozta Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke, aki határozott fellépést ígért minden hasonló esetben.)
Dénes Emese. Krónika (Kolozsvár)

Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A politikum elgáncsolja az önálló magyar egyetem visszaállítását”
Interjú Kovács Lehel docenssel, a BKB alelnökével
A Bálványosi Nyári Szabadegyetem egyik oktatási előadójaként Kovács Lehel egyetemi docens, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke lesújtó képett festett a romániai magyar oktatás helyzetéről több mint 20 évvel a rendszerváltás után. Őt kérdeztük a romániai magyar nyelvű oktatás kilátásairól. – A tanügyi törvény szerint a magyar iskolák– a kvóta-rendszer alapján – a többségi iskolákhoz képest több támogatásban részesülnek. Tusványoson elhangzott előadása szerint eme állami támogatás a szórványiskolákat mégis lehetetlen helyzetbe hozza. Kérjük, fejtse ki erről részletesebben álláspontját! – Sajnos, az erdélyi szórványban működő iskoláinkkal komoly gondok vannak. Habár az új tanügyi törvény szerint – ha igény van rá –, akármilyen kis faluban anyanyelvi iskola működhet, ennek finanszírozása a szórványban nincs igazán megoldva. A gondok a kis létszámmal kezdődnek. Számításaink alapján ott, ahol az osztályok a törvény által megkövetelt minimum létszámon indulnak, és az iskola egyetlen évfolyamán sincsenek nagyobb létszámú osztályok, a kvóta-rendszer alapján beérkező pénzösszeg nem elegendő a tanárok fizetésére sem, nemhogy az iskola fejlesztésére maradna. Ráadásul a szórványtelepülések helyi tanácsai nem magyar többségűek, így kevés a valószínűsége annak, hogy az iskola fenntartásához szükséges anyagiakat elő lehessen teremteni a helyi költségvetésből. Az új tanügyi törvény megköveteli, hogy az iskola vezetőségi tanácsába (az iskolaszékbe – hogy hagyományosabb kifejezésnél maradjunk) a helyi tanács is személyeket delegáljon. Félő, hogy a szórványtelepüléseken a kevés magyar képviselőt tartalmazó helyi tanács román személyeket küld egy magyar iskola iskolaszékébe, így az ülések is értelemszerűen román nyelven kell, hogy folyjanak. A szórványtelepülések adta feltételek igazából a tagozatos iskolákat részesítik előnyben: itt a nagyobb román létszám ellensúlyozná a kis létszámot egy párhuzamos magyar osztályban. – Milyen megoldásokat lát a helyzet orvoslására? – A magyar oktatás fajlagos költsége magasabb, mint a román nyelvű oktatásé. Alkotmányos állami kötelesség a demográfiai súlyból származó hátrány ellensúlyozása. Egy magyar tanulónak sokkal több lehetősége van, például magyar nyelvű versenyeken, olimpiákon is részt vehet, hasonlóképpen sokkal szélesebb körű az iskolán kívüli tevékenységek listája. Semmilyen garancia nincs arra, hogy a közös kasszába befolyó magasabb támogatás ténylegesen és kizárólagosan a megfelelő célcsoporthoz (konkrétan a magyar tanulókhoz, magyar tanszemélyzethez) jut el. Vegyes iskola esetén a költségvetés elfogadása a román többség által történik, és nem biztos, hogy a magyar tagozat prioritásait veszik figyelembe. Nemzeti érdekeink, autonómia-törekvéseink azt kívánják meg, hogy pénzügyileg is, jogilag is önálló iskoláink legyenek a szórványban is, viszont mi úgy értékeljük, hogy szórványban ez nagyon nehezen valósítható meg. Sokkal nagyobb fejkvóta kellene a szórványban működő magyar iskolák számára, és plusz erőforrások a művészeti, zenei, sport szakokat is oktató iskolák esetén. – A Bolyai Kezdeményező Bizottság több alkalommal is szóvá tette, hogy Romániában nincs egységes magyar tanügyi stratégia az óvodától az egyetemig. Mi ennek az oka? Ön szerint a közeljövőben kiépíthető-e egy átfogó stratégia? – Más testület hiányában az RMDSZ Oktatási Főosztálya kellett volna, hogy kidolgozza ezt az átfogó stratégiát. Nem mondom, hogy semmit sem tett, mert részleges egyeztetések történtek pl. a különböző tanügyi, oktatási szervezetekkel, de az elmúlt 21 év bőségesen meg kellett volna teremtse az egységes magyar tanügyi stratégiát, az óvodától az egyetemig. Ennek hiánya a bizonyítéka arra, hogy nincs önálló állami magyar egyetem, még nincs akkreditálva a Sapientia, átfedő szakok indulnak a különböző magyar egyetemeken, igazából nincs jól megoldva a magyar egyházi oktatás, a szórványban gondjaink vannak az iskolákkal, az óvodákkal, a bölcsődékről nem is beszélve, igen nagy a magyar gyerekek lemorzsolódása: a magyarul tanuló nyolcadik osztályosoknak körülbelül a fele jut el érettségiig. Ezzel a kérdéssel viszont nem igazán törődnek szakmai körökben. Emlékezzünk vissza, hogy a 700 ezer erdélyi magyar aláírásával is szentesített ügyet felvállalva, az RMDSZ 1998 őszén felvetette a kormányból való kilépés lehetőségét, ha a magyar egyetem ügye nem oldódik meg. Nagyon hamar elfogadta a kormány kompromisszumos megoldását, és azóta sem lett semmi az önálló állami magyar egyetemből. Az erdélyi magyar oktatás nagy múltra tekint vissza: ha a latin nyelvű oktatást leszámítjuk, Apáczai Csere Jánostól számolhatjuk a 355 évet. A jövő elképzelhetetlen átfogó és egységes stratégia nélkül, konjunkturális, esetleges és alkalomszerű megoldásokra támaszkodva. Egy olyan oktatási fórum kell létrejöjjön Erdélyben, ahol a különböző szakmai szervezetek, a politikum és a diákok képviselői leülnek, és pontos elemzésekre alapozva átfogó stratégiákat dolgoznak ki az erdélyi magyar oktatás jövőjét illetően. – Az elmúlt két évtizedben a magyar felsőoktatás terén nem történt lényegi áttörés. Létezik-e egységes koncepció az erdélyi magyar felsőoktatás ügyében? – Az önálló erdélyi magyar felsőoktatás kérdése politikai kérdés. Ez egyre inkább bizonyosságot nyer. Pár éve tanúi lehettünk, hogyan gáncsolja el a politikum az önálló állami magyar egyetem visszaállítását Erdélyben, most pedig annak vagyunk tanúja, hogy a már egy éve szakmailag akkreditált és elismert Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációját hogyan odázza el a román kormány. Egy tetszőleges román magánegyetem esetében a kormány és a parlament pár hónap alatt megszavazza az akkreditációt, a Sapientia esetében ez már egy éve folyik, a Partiumi Keresztény Egyetem esetében pedig annak idején négy évig tartott. Világosan látszik, hogy miért nem történt lényegi áttörés a magyar felsőoktatás terén az elmúlt két évtizedben. A Bolyai Kezdeményező Bizottság többször szorgalmazta az egységes koncepció kidolgozását az erdélyi magyar felsőoktatás ügyében. Egy erdélyi magyar egyetemi hálózatban gondolkozunk, amelynek részei a létező egyetemeink, a leendő önálló állami magyar tudományegyetem, valamint része lenne egy, a Székelyföldön létrehozandó magyar állatorvosi, agrártudományi egyetem. A magyar szakoktatás nagy részét a Sapientia vállalhatná magára, műszaki profiljainak köszönhetően, és akkreditálása maga után vonná a román állam részéről érkező anyagi támogatásokat is. Egy ilyen egyetemi hálózat megoldaná azokat a gondokat, amelyekkel jelen pillanatban küszködik az erdélyi magyar felsőoktatás, jelesül azt, hogy nagyon sok szak (többnyire műszaki, agrártudományi, állatorvosi, művészeti stb.) nem jelenik meg a magyar oktatási palettán. Igy érthető, hogy magyarokat megillető 6,6% helyett csak 1,4 % egyetemista tanul magyar nyelven. Különben az általunk elkészített, és Tusványoson bemutatott tanulmányok felvázolják ezt a koncepciót. – A gyenge érettségi eredmények okán ismét napirendre került a szakoktatás megerősítése, hogy hatékonyabb legyen a 8. osztályt végzett gyerekek tájékozódása. Mi a véleménye a romániai magyar szakoktatásról? – Véleményem szerint a szakoktatást új alapra kellene helyezni. Szerintem csak úgy működhet igazán jól a szakoktatás – különösen a magyar –, ha különálló iskolákban, jól felszerelt műhelyekben folyna az oktatás, saját tanrend és tanterv alapján, mérnök-oktatók és mesterek felügyeletével. Valójában az a gond, hogy már hiányzik az az ipar, ami indokolná tenné a tömeges szakoktatást. Villanyszerelőkre, vízszerelőkre, autószerelőkre stb. szükség van, de ma már csak inkább „házi használatra”. Az ipar hiánya azt követeli meg, hogy a különböző szakemberek cégeket alapítsanak, magánvállalkozásokat indítsanak, így oktatni kellene az alapvető gazdasági ismereteket is. Az erdélyi magyar, egyetemi szintű szakoktatást pedig az előző pontnál igyekeztem felvázolni, hát igen, ezt meg kell teremteni. Sok szakon ez nem létezik. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Fogyunk (EMI-tábor)
Ha Európában általános tendencia a népességfogyás, a magyarság szempontjából ez a folyamat nemzeti sorskérdés is – hangzott el az EMI-tábor harmadik napján.
És ez nem csak és nem elsősorban az elcsatolt területek magyarságára érvényes. Történelme során több népesedési katasztrófán is átesett a Kárpát-medencei magyarság – kezdte történelmi áttekintését Sebők László kutató, aki adatok egész sorával szemléltette, hogyan változott a magyarság száma és aránya az utóbbi másfél évszázadban. Miközben 1851 és 1910 között gyakorlatilag megduplázódott a számunk, s ez arányaiban is számottevő gyarapodást jelentett a magyar királyságban – itt a szaporulat mellett a jelentős mértékű természetes asszimiláció is nagy szerepet játszott –, Trianon után a magyarság fogyása, főként a többi etnikumhoz képest töretlen. Igaz, vidékenként – ebben a tekintetben Székelyföld sokáig pozitív mérleget mutatott – és időszakonként változó.
A negatív természetes szaporulat (amikor az elhalálozások száma meghaladja a születések számát) tartósan és általánosan a nyolcvanas évek eleje óta változatlan a Kárpát-medencei magyarság körében. A legdrámaibb fogyás Horvátországban következett be – mintegy 80 000-ről 14 000-re apadt a magyarság –, de Vajdaság, illetve Felvidék is elöl jár a negatív statisztikákban. Abszolút értékben Erdélyben fogyott leginkább a magyar – a kilencvenes években közel háromszázezerrel – és a tendencia, bár némileg csökkent, folytatódik. Az idei népszámlálásra a szakértő azt prognosztizálja, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma mintegy 1,3 millióra csökken, az elcsatolt területeken pedig újabb kétszázezerrel leszünk kevesebben (2,4 helyett 2,2 millió). Ami az etnikai arányokban észlelhető térvesztést illeti, a szórvány egyértelmű felmorzsolódása látszik, a városokban pedig még a tömbben is jelentős arányvesztés mutatható ki az uralkodó nemzetekkel szemben. Ezért is nagy a tétje az őszi népszámlálásnak – mondta Demeter Szilárd, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) népesedési munkacsoportjának vezetője, aki nagyon fontosnak tartja minél több magyar számlálóbiztos mozgósítását. Hiszen a támogatáspolitika, és a nemzetiségi jogok – például nyelvi jogok – egyaránt küszöbarányokhoz kötöttek, így nem mindegy, hogy például Kolozsvár esetében feltornázható-e a magyarság aránya húsz százalékra. Ezért indítanak kampányt, ehhez kapcsolódik például a Magyarnak lenni jó! szlogen is. A népességfogyás társadalmi okait boncolgatva Gyarmati Judit antropológus a családok szerkezeti átalakulásának negatív hatását, általában a közbeszéd, a média negatív szerepét emelte ki. Az előadók a népességfogyás politikai-gazdasági okait is elemezték, leginkább ennek tudható be, hogy a magyarság többsége negatív jövőképpel rendelkezik
Ferencz Csaba. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy boldog nagy emberünk
Minden kornak megvannak a maga eszményképei, példaadó személyiségei. Itt ez utóbbival már közelítettünk egy nemzeti közösség természetes igényéhez: fölnevelni rendre nemzedékeket az úton eligazító nagy s nemes példaadók jelenlétében.
Erdők, hegyek rengetegében útjelzőket csak azok rakhatnak ki, akik ismerik a járást. Ilyen nagy eligazító kortársunk ma is a nyolcvanöt évet töltött Kallós Zoltán. Cudarul nehéz kommunista időben végezte népzenei, népköltészeti gyűjtőmunkáját a romániai magyarság szakadatlan visszaszorításának ellenében. Szemben az árral. Van, aki bírja. Kallós Zoltán győztesen került ki ebből a viadalból. Az utolsó harangszó előtt tudatosult benne már ifjú korában, hogy a magyar hagyományos kultúra, népzene és néptánc, népköltészet még tisztán maradt, de veszendő kincsei itt vannak Erdélyországban, Széken, Mezőségben, Kalotaszegen, Székelyföldön, a gyimesi meg a moldvai csángó magyar részeken. A turisták, üzletelők meg ámulók is tisztelettel, hajadonfött, levett kalappal fedezték fel ezeket a tárgyi meg szellemi hagyományokat. Kallós Zoltán alapítványt is létrehozott, hatalmas múzeumot a népi alkotásokból, megteremtette másokkal együtt a táncházmozgalmat, mely máig terjed és él Budapesten is, magyar szigeteken is.
Számtalanszor elnéztem: végre egy nagy ember, akinek életcélja még éltében beteljesedett. Láthatja, jó útra igazított, igaz emberek építkeznek a szeme előtt a magyar népi kincsekből. Kriza János méretű ember. Nagy szerencséje a magyar népnek, hogy korunkban, a nemzetveszejtés korában nem jutott az évezredes magyar népi kultúra tatárjárási sorsra. Lehet, Kallóssal is megtörténik az elcsitulás órája. Ma már örömmel tudhatjuk azonban, hogy döndüléssel jár majd a hangszerfa elfekvése, és az egek is kinyitják zsalugátereiket, csodára látni mifelénk. Kriza, Kodály, Bartók igenel már ma erre az elvégzett egyéni munkára, s igen az egész önmagát féltő magyar nép is.
Lám, van, kire fölnézniük a maiaknak, az eljövendőknek. Kallós Zoltántól hallottam a széki mondást: A harang még nem szól, de már este van. Kallós Zoltán boldogan ül valahol egy tulipános ládán, és figyeli tanítványai sürgését egy nemzet évezredes kincseinek életesítéséért.
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
A második világégés előzményei
A politikusok egy része – már a húszas évek elején – rádöbbent arra, hogy a nagyhatalmak az igazságtalan békeszerződésekkel megteremtették a második világháború kitörésének lehetőségét. A békediktátumok lehetetlenné tették az újonnan létrehozott, területileg kibővített országok és a területrablással megcsonkítottak közötti együttműködést, ezért a harmincas években mind a győztesek, mind a legyőzöttek kiszolgáltatottá váltak a náci Németországgal szemben.
A nagy délszláv, a Jugoszláv állam létrehozói még álmukban sem gondoltak arra, hogy ezzel elvetették nemcsak az 1940-es és 1945-ös vérengzések magvait, de a 75 évvel későbbi négy véres háborúét is. A katýnihoz hasonló rémálomra, Európa legújabb történetében a legnagyobb vérengzésre, egy albán kisváros, Szrebrenica teljes férfilakosságának legyilkolására sem került volna sor, ha az első világháború után tiszteletben tartják a népek önrendelkezési jogát. Ha Közép-Európa népei együttműködhettek volna, akkor a második világégés idején jóval kisebb áldozattal, pusztulással jár. A jelenlegi alacsony életszínvonal bizonyára az ausztriaihoz lenne mérhető, és e térség megúszta volna a kommunizmus szörnyűségeit. Hogy nem így történt, az utódállamok mohó területszerzési vágyának, a nagyhatalmaknak, elsősorban a francia diplomáciának köszönhető. A húszas évek elején Lord Rothermere ezt írta a Magyarország helye című írásában: "Kelet-Európa nem más, mint sok kis Elzász-Lotharingia. Amikor 1871-ben a frankfurti béke elszakította e két ikertartományt Franciaországtól, elkerülhetetlenné tette az újabb háborút. Nagyobb mértékben ugyanezt a baklövést követték el az Osztrák–Magyar Monarchiát felosztó békeszerződések is. Döntéseik nyomán elégedetlen nemzeti kisebbségek jöttek létre Közép-Európa fél tucat országában, melynek bármelyike gyújtópontja lehet egy újabb világégésnek." Már rég nem emlegetné senki Trianont, ha a területrablás helyett az etnikai elv alapján kantonizálták volna az osztrák–magyar birodalmat. De a Közép-Európában élő népeket egyenjogú szövetségi államba lehetett volna tagolni, létrejöhetett volna a mai Európai Unió elődje, a Duna Menti Egyesült Államok szövetsége, közös piaca. Ennek hiányában azonban a második világégés újabb milliók pusztulását hozta. A békediktátumok által megteremtett Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlott. A területét megduplázó Románia is elvesztette Dél-Dobrudzsát, Észak-Bukovinát és Moldova Prut és Dnyeszter közti területét. Az akkor nyert területekből uralma alatt tartja még Erdélyt, Partiumot és a Bánságot. Ezek megtartásának legbiztosabb módja az lehetne, ha a román államhatalom közösségi jogokat ad a különböző etnikumoknak. A belső önrendelkezés, a területi, a helyi és a kulturális autonómiák révén nem kellene rettegnie a területi integritás csorbításától. Ha egy országban biztosított a széles körű kollektív jog, a különböző autonómiák, és ténylegesen megoldott a "nemzetiségi" kérdés, ott nyugalom, feszültségmenetesség és jó együttműködés honol. Romániában azonban még 2011 nyarán is tapasztalható a magyarellenesség. Ahányszor Székelyföld területi autonómiájának kérdése a média figyelmébe kerül, annyiszor árad a gyűlölet és az arcátlan hecckampány a tévé "szennycsatornáiból". A székely megyék feldarabolásának réme, Székelyföld és Erdély neve hivatalos okmányokban való használatának tilalma mind-mind arra mutat, hogy Románia nem akar változtatni politikáján, továbbra is fontos cél a homogenizálás, az őshonos magyarság felszámolása. Mindez akkor, amikor a székelység és az erdélyi magyarság legfőbb vágya békében és nyugalomban élni. Ezt csak a kollektív jogok biztosításával lehet megvalósítani.
A második bécsi döntés
A románosítás folyamatát Észak-Erdélyben az 1940-es, második bécsi döntés szakította meg. A Trianonban elcsatolt területek kétötöde (43 492 km2) visszakerült az anyaországhoz. Dél-Erdély 60 000 négyzetméter területe román többségével, az ásványkincsekben, a gázmezőkben gazdag vidékeivel továbbra is román uralom alatt maradt. E mesterségesen meghúzott határnak soha nem volt történelmi és földrajzi előzménye. Bár Erdély felosztása közlekedési, gazdasági szempontból nem volt ideális, de a népességarány szempontjából elfogadhatónak tekinthető. Az 1941-es "igen nagy gonddal és tárgyilagossággal végrehajtott" népszámlálás szerint a magyarok száma 1 344 000 (52,13%), míg a románoké 1 068 700 (41,45%).
Tény, hogy a bécsi döntés után kibontakozó kölcsönös (spontán) népességcsere, népességmozgás a magyarok lélekszámát növelte. Dél-Erdélyből mintegy 200 000 magyar telepedett át, míg Órománia területéről, a Kárpátokon túlról még 60 000 magyar érkezett. Ezzel párhuzamosan az Észak-Erdélybe betelepített, kb. 200 000 fős román nemzetiségű – azok, akik az adminisztrációban, a vasutaknál, a csendőrségnél és más munkakörökben a magyarok helyébe kerültek – hazament ősei földjére. Időközben az anyaországból is nagyszámú magyar érkezett, többségük azok közül került ki, akik 1918 és 1922 között menekültek el Erdélyből. Számuk elérte a 197 000-et. E népességmozgás révén az észak-erdélyi részen több magyar, a dél-erdélyi részen több román élt. A számok egyértelműen mutatják azt, hogy hamis az a román propaganda, amely szerint Észak-Erdély román többségű volt. A jeles geográfus, Rónai András Térképezett történelem című könyvében közölt népességi adatok alapján – 1944 februárjára vonatkoztatva – egyértelműen állítható, hogy Észak-Erdély valóban döntő többségében magyarok által lakott területté vált, 3 011 000 lakosából 1 867 000 magyar (62,%), míg 1 036 000 román (34,4%), azaz alig több, mint a népesség egyharmada. Elmondhatjuk, hogy a bécsi döntés a magyarsággal szemben elkövetett gyalázatos trianoni diktátum igazságtalanságait részben enyhítette. A bécsi döntésben a magyar nép érthető módon igazságtételt látott, és kitörő örömmel fogadta, míg a románok – elsősorban azok, akik Erdély megszerzése után (1918) telepedtek ide – nehezen tudták elfogadni Észak-Erdély elvesztését.
Észak-Erdély Azok a magyar fiatalok, akik a román uralom idején magyar iskolák, illetve nyelvismeret hiányában nem tanulhattak, a "kis magyar idő" alatt lehetőséget nyertek a tovább tanulásra. Kulturális és társadalmi szervezetek százai alakultak. Az erdélyi gazdatársadalom a magyar állam gazdaságpolitikájának és a háborús konjunktúrának köszönhetően anyagilag talpra állt. A legtöbb gazda – köztük a székelyek is – ekkor szerezte be korszerű mezőgazdasági felszereléseit. Sajnos, a háború itt is éreztette hatását, mert megszabták a termelést és a fogyasztást is. Mivel a román uralom idején felszámolták a tapasztalatokkal és közigazgatási ismeretekkel rendelkező erdélyi magyar tisztviselőréteget, ezért a szakemberhiányt a szakmailag felkészült anyaországiakkal pótolták. A magyarországi tisztviselők némely része azonban nem ismerte a helyi szokásokat, ezért kisebb konfliktusok és feszültségek is kialakultak. Állampolitikai szinten a románsággal való együttműködésre törekedtek, ezért a magyar államvezetés igyekezett visszafogni a románellenességet. Börtönbüntetést róhattak ki azokra, akik a kisebbségre lealacsonyító szavakat használtak. A magyar iskolákban a magyar gyermek nemcsak tanulta a román kisebbség nyelvét, de román nyelvből is érettségiznie kellett. E sorok írója több olyan személyt ismer, aki Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Református Kollégiumban román nyelvből is érettségizett. Ismert olyant is, aki magyar rendőrként román településen teljesített szolgálatot, de a poszt elnyeréséért román nyelvből is kellett vizsgáznia. Mindezek mellett – a román települések egy részén – a magyar nyelv oktatása formális volt. Helyi szinten itt-ott került olyan magyar tisztviselő is, aki nacionalista beállítottságú volt, de viselkedését nem felsőbb utasítás határozta meg. A nacionalizmusról beszélve ne feledjük el, hogy 2011-ben, 66 évvel a háború után, ha valaki azt mondaná egy színmagyar településre kihelyezett román rendőrnek, hogy illenék ismernie a helyi lakosság nyelvét, bizonyára nem szerezne jó pontot. Azt meg egyenesen felháborítónak éreznék, ha Székelyföldön vagy Erdély magyarlakta régióiban a román diáktól megkövetelnék a helyi lakosság nyelvének ismeretét. Még elgondolni is szörnyű, hogy a román diák magyar nyelvből is érettségizzék. Ismerve a román nacionalizmust, bizony a médiában ömlene a magyar elnyomás rémképe. Azt, hogy a román pénznemre a hat legnépesebb romániai nemzetiség nyelvén is felírják az értéket, még elképzelni is nehéz, mert a román nacionalizmus még a Székelyföld nevet sem engedi hivatalos okmányban leírni.
Dél-Erdély A Dél-Erdélybe szakadt magyarság helyzete a háború alatt tovább romlott. A legembertelenebb, legmegalázóbb helyzetbe a katonai és a munkaszolgálatra rendelt magyarok kerültek. A különböző bírságok, túladóztatás nyomasztóan hatott a gazdasági életre. A kölcsönös nemzetiségpolitika egyáltalán nem működött. A dél-erdélyi magyarság vezetői a fokozódó nemzeti elnyomás miatt igyekeztek megszervezni a magyarság érdekvédelmét. Ion Antonescu kormányfő jóváhagyásával 1940. november 4-én megalakult a Romániai Magyar Népközösség. E szervezet – a cenzúra, a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások ellenére – elsősorban a jogvédelem révén próbálta orvosolni a magyar sérelmeket.
A magyarság egy másik jelentős szervezete, a Dél-Erdélyben maradt Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület egy része a Népközösség keretében, Nagyenyed központtal folytatta tovább tevékenységét. A dél-erdélyi magyarságnak olcsón közvetítettek mezőgazdasági gépeket, műtrágyát, tenyészállatokat. A gazdasági élet megszervezése mellett a magyarság vezetői fontos feladatnak tekintették a magyar kultúra ápolását is. Ebben a helyzetben megnőtt az egyházak szerepe. A Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye 86 plébániát tartott fenn, míg az Erdélyi Református Egyházkerület 205 egyházközséget. Az unitáriusok, az evangélikusok szintén igyekeztek egyházközségeiket és felekezeti oktatásukat fenntartani. Erre igencsak szükség volt, mivel a román állam bezáratta a magyar iskolák többségét. Magyar nyelvű oktatást csak a hitvallásos iskoláknak nevezett tanintézetekben engedélyeztek, de a magyar gyermekek alig fele járt oda.
A magyarságnak nem volt képviselete a központi hatalomban, de még a helyi igazgatásban is csekély. A katonai diktatúra 1942-ben betiltotta a magyar lapokat, végül 1943-tól engedélyezték az Erdélyi Gazda és a havi Szemle megjelenését. A könyvkiadás a mélypontra jutott.
A szovjet csapatok előnyomulása
Amikor egyértelművé vált, hogy a szovjet csapatok előretörése megállíthatatlan, az erdélyi magyar politikai elit, a különböző politikai és civil szervezetek képviselői – 1944. augusztus 24-én – Kolozsváron tanácskozást tartottak. Több kérdést vitattak meg. Célként tűzték ki a gyárak, üzemek leszerelésének és elszállításának megakadályozását. Elhatározták azt is, hogy a magyar közigazgatás kivonása után megszervezik a közrend fenntartását. Eredménye: valóban sikerült megakadályozni a fosztogatásokat. A gyűlésen részt vevők felkérték Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, haladéktalanul kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat a Szovjetunióval, hogy elkerülhető legyen Erdély hadszíntérré válása. Ekkor alakult meg az Erdélyi Magyar Tanács.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Soós Sándor: túlélte a válságot az EMI-tábor
Több mint 12 ezren fordultak meg az idei EMI-táborban, és mintegy ezer állandó lakója volt a közel egyhetes rendezvénynek – derült ki a tegnapi táborzárást követő sajtótájékoztatón. Soós Sándor EMI-elnök lemond tisztségéről, elképzelhető, hogy politikai pályára lép.
Az EMI-tábor túlélte a válságot” – jelentette be Soós Sándor EMI-elnök, főszervező arra utalva, hogy noha az idei hasonló rendezvények szervezői arra panaszkodtak, hogy ráfizetéses volt a program, az EMI-tábor nullszaldóval zárult. Soós szerint ettől függetlenül éreztette hatását a válság, ugyanis főleg az első napokban kevés volt a napi belépővel érkező, épp emiatt fontolgatják, hogy jövőre koncertbelépőket is bevezetnek. A táborozás idején nem volt rendbontás, a szervezőknek a legnagyobb bosszúságot azok a helybéliek okozták, akik a kerítésdeszkát levéve, jegy nélkül próbáltak bejutni a koncertekre.
Soós Sándor sajtótájékoztatóján azt is bejelentette, lemond tisztségéről, és elképzelhető, hogy politikai pályára lép. Elmondta, mivel már tízéves az ifjúsági szervezet, és lassan ő a legidősebb a társaságból, jövő márciustól lemond tisztségéről átadva helyét egy fiatalabb munkatársnak. Azt sem titkolta, hogy legszívesebben Lovassy-Cseh Tamás alelnöknek adná át a stafétát, de továbbra is részt vállalna az EMI-tábor szervezésében. Újságírói kérdésre válaszolva elmondta, hogy lemondásának hátterében politikai okok húzódnak, nem kizárt, hogy politikai pályára lép. Soós azt sem rejtette véka alá, hogy az alakulóban lévő Erdélyi Magyar Néppárt részéről keresték meg. „Politikusként is a következetes nemzeti politizálást szeretném meghonosítani” – szögezte le Soós.
Az idei EMI-tábor egyik díszvendége Vona Gábor, a Jobbik elnöke volt, a szélsőjobboldali politikus szombati előadásában úgy vélte, hogy a Fidesz nem használta ki hatékonyan a magyar EU-elnökséget arra, hogy a határon túl élő magyarok megszerezzék az autonómiát. Úgy vélte, „reális esélyek” vannak arra, hogy a Székelyföld megszerezze az önrendelkezést, azonban szerinte az autonómiaigényeket mindenekelőtt Magyarországon kell letisztázni. A Jobbik-elnök úgy vélte, a Fidesz kormányra kerülésével jelentősen javult Magyarország helyzete az előző, MSZP-s kormányzáshoz képest. De szerinte az Orbán Viktor vezette alakulat átvett bizonyos MSZP-s „hagyományokat”, például ami „az olyan nyilatkozatokat illeti, amelyeket nem követnek tettek”. Vona a határon túli magyaroknak adandó szavazati jogára utalt, kifejtette: jó lenne minél hamarabb túllépni a döntésképtelenségen”. A politikus nemtetszésének adott hangot azt illetően, hogy valamennyi magyarországi kormánypárt kiválasztott és támogatott egy határon túli magyar szervezetet, az MSZP az RMDSZ-t, a Fidesz az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot (EMNT). Vona szerint ennek a gyakorlatnak véget kell venni, ideje, hogy a magyar szervezetek „tisztességes és demokratikus bánásmódban” részesüljenek. Krónika (Kolozsvár)

Helytörténet – A két honvéd vértanú kivégzőhelye, sírja
A Világos utáni véres megtorlás Kolozsvárt sem kerülte el. Az utókor a Szamosfalvi út elején, közvetlenül a vasútvonal fölötti híd után jobboldalt, a vaspálya közelében állított emlékművet a közelben kivégzett két vértanúnak, Tamás Andrásnak és Sándor Lászlóak.
A kivégzést az országúttól délre, egy kis halmon hajtották végre. A kortársak szerint Szamosfalva határdombján, a határkő közelében. Ma már nehezen meghatározható, hol. Lénárt Dénesnek és Parajdi Józsefnek köszönhetően azonban gyaníthatjuk a helyet. A Bali nevű szomszéd által mondottakból is sok mindent megtudhattunk.
Az emlékoszlopot nem itt, ezen a félreeső, sem az országútról, sem a vasútról, nyáron a fák lombja miatt nem látható helyen, hanem az országút melletti emelkedőn állították föl. A sír a kivégzőhely közelében, az emlékoszloptól néhány száz lépésre, körülbelül 170 méterre, a mai Tóköze nyugati szélén, a vasút jobb oldalán volt. 1896-ban Kelemen Mihály földjén. Szerinte itt, a sírgödör kiásása miatt, kavicsosabb volt a föld.
Az emlékoszlop felállításakor ezt a helyet feliratos sírkővel jelölték. Valószínűleg nem pontosan, hiszen a kivégzés után, az önkényuralom idején nem volt lehetőség sírkő elhelyezésére. Orosz Ferenc 1933. évi városismertetőjében ez olvasható: „Az emlékoszlop mögött távolabb, a vasúti töltés túloldalán [jobb oldalán], felirattal ellátott kőoszlop jelzi sírjukat.” [OF 61.]. Ennek ma nyoma sincs.
1949-ben, a két honvéd vértanú, Tamás András és Sándor László kivégzésének századik évfordulójára emlékezve, megkoszorúzták a vasútvonal nyugati oldalán, a kivégzésük helyén – a mostani Selgros bevásárló központ közelében – álló sírját. A szamosfalvi tanító és a református lelkész vezetésével az iskolások is részt vettek a megemlékezésen és virágot helyeztek el a nagy kőtömbre, a feliratos sírkőre. Lénárt Dénes iskolásként részt vett a megemlékezésen. A feliratot látta ugyan, de szövegére nem emlékszik. Az 1960-as években a területet parcellázták. Az 1960-as évek vége felé épültek itt az első kis házak. Valószínűleg ekkor tüntették el a síremléket [Lénárt Dénes közlése]. Mint nemrég kiderült, később, 1995 után.
Lénárt Dénes ma is emlékszik arra helyre, ahol annak idején a kő állt. Idén májusban járt ott. Többszöri beszélgetésünk után, augusztus 3-án ketten fölkerekedtünk, hogy Tamás András és Sándor László kivégzésének helyét és sírját, pontosabban mindezek egykori helyét, fölkeressük. A Tóköze nyugati szélén, a vasútvonaltól légvonalban mintegy 220–230 méterre, a Zsilvölgyi (Jiului) utca végén, az 58A. szám alatti ház Bali nevű lakója, 1992-ben vásárolta meg a telket. Melyen most a háza áll. Innét, az utca végéről, a kb. 4 méteres magaslat széléről, gyaloglépcsőn lehet leereszkedni a Lófő (Oargă) utcára.
Bali úr, a tulajdonos, 1995-ben kezdte el háza építését. Mint mondta, előzőleg el kellett távolítani a telekről azt a követ, amit ő a város határkövének gondolt. Arra nem emlékszik, volt-e rajta felirat. Először a mostani udvarra tolták, majd az utca végének a túlsó oldalára. Az ottani tulajdonos nemrég keríttette be telkét. Mikor május végén Lénárt Dénes ott járt, a kerítés még nem létezett. Erre az ugyancsak a Lófő utcára szakadó telekre tolták a követ. Innét a ház építésekor a szakadásba taszították. Most ott van, a bokrokkal részben benőtt omlásban, ahol föld meg gyom borítja.
A Zsilvölgyi utca egyik régi lakója másképp emlékszik a kőre. A 47. szám alatti Parajdi József 1960-tól lakik itt. Akkoriban, gyermekkorában a mai utca végén, akkor még puszta területen, a mostani úttestnek majdnem a közepén, nagy, faragott, négyszögű kőtömb állt, rajta egy kisebb, ugyancsak négyszögű kő. Arra nem emlékszik, volt-e rajta felirat vagy sem. Ekörül játszottak, kergetőztek a gyerekek. A Zsilvölgyi utca akkor még nem ért idáig, csak a Kőmíves Kelemen (Meşterul Manole) utcáig. A Lófő utca helyén füves terület volt, itt rúgták a labdát.
A kisebbik kő egy idő után eltűnt. Parajdi József nem emlékszik, mikor. A nagy követ valóban eltoltál helyéről, majd letaszították a szakadásba. Minden bizonnyal, most is ott van.
1995-ben az utca végén, a Lófő utcára ereszkedő lépcsőtől néhány méterre, hozzáláttak Baliék háza alapjának ásásához. Amint Parajdi József mondta és mutatta, a két vértanú sírja fölötti kettős kő ettől néhány, akár tíz méterre, majdnem az úttest közepén állt. Az alapnak kiásott gödör az esőtől megázott, s a széle beomlott. Ekkor a földből egy koponya, majd több csont került elő. Egyik gyerek, amint Parajdi József mondja, kezében a koponyával szaladgált az utcában. Kiszállt a rendőrség, majd a házépítő szomszéd, Bali szerint, a régészek is kijöttek. Feltárták a sírt. Ecsettel, óvatosan takarították le a csontokat. Parajdi József határozottan két csontvázra emlékszik. Bali szomszéd csak egyre. Nem tudja, kitől származott. Szerinte a második világháború idején lövészárok húzódott a telkén, s az ott elesett katona csontváza került napvilágra.
Az emberi maradványokat végül műanyagzsákba csomagolták és elvitték. Valószínűleg a Régészeti Intézetbe. Jó lenne megtudni, mi lett a sorsuk. Gergely Balázs régész szerint kevés a valószínűsége, hogy megőrizték őket.
Minden jel arra utal, hogy 1849. október 18-án itt volt a kivégzőhely, ahol Tamás András és Sándor László életét vesztette. És itt a két kővel megjelölt sírjuk, melyet Orosz Ferenc 1933-ban megjelent könyvében említ.
Az áldozatokról hosszú évekig nem lehetett megemlékezni. De az elnyomatás ellenére emlékük elevenen élt. 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után, a csíki honvédegylet a kivégzés helyéről a Házsongárdi temetőbe akarta vitetni Tamás András hamvait.
„A vértanúhalált szenvedett Tamás András honvédezredes teteme nyughelyéről reméljük, hogy közelebb biztos adatokat fogunk nyerni. A hulla annak idején koporsóba tétetett, s így nyomai könnyebben lesznek feltalálhatók. Az ünnepélyes eltakarítás alkalmával a csíki honvédegylet küldöttség által fogja magát képviseltetni. Azon esetben, ha az átszállítás a köztemetőbe már lehetetlen volna, a csíki honvédegylet folyamodni kíván, engedtessék meg mostani nyugvóhelyen állítani fel az emlékoszlopot s egyúttal kérni fogja nemes Kolozs megyét, hogy az esetben szüntessék meg a gonosztevők vesztőhelyéül használt ama helyet és környékét. Az obeliszket képző emlékrajzon a következő sorok olvashatók: »Kik becsület, honszerelem székely vitézzé avatták / Tamás András honvédezredes hős csontjai nézd itt porladnak / Koszorút a hősnek sírhalmához. Tűzz rá honti babérkoszorút / Emléke legyen örökre áldva. Áldva legyen ő, a vértanú! 1849«
Megragadjuk az alkalmat felhívni a Kolozs megyei és kolozsvári honvédegyletet az emlék felírását eszközölni s munkásságával oda törekedni, hogy a Székelyföld vértanúinak porai minél előbb a vesztőhelyről eltakaríttassanak. Az egyletnek ez gyöngéd és hazafias kötelessége, hogy felszólításunk bizonyosan nem fog siker nélkül maradni.” (Magyar Polgár, 1868. május 1.)
Tervük nem sikerült, Tamás András földi maradványai a kivégzés helyén maradtak. Ennek ellenére 1869-ben, a csíkszéki honvédegylet, több lelkes kolozsvári polgár támogatásával a Házsongárdi temetőben, sír nélküli követ állíttatott Tamás András emlékére. Van, aki ezért tévesen azt állítja, hogy itt is nyugszik. Felirata nem az egy évvel korábban, a Magyar Polgárban közölt lett.
A csíki honvédegylet a kivégzőhelyet gonosztevők vesztőhelyeként említi. Több mint valószínű, a kivégzés után szárnyra kelt alaptalan híresztelésnek köszönhetően. És Kolozsvár ismeretének hiányában. Mert a vesztőhely nem itt volt. A halálra ítélteket 1848-ig az Akasztófa-dombon, a Holdvilág utca (Marinescu) végéhez közeli Gödrös utca (Gropoasă, Colibiţa) végében, a Hajnal utca (Zorilor) elején, a Gyep utca (Pajiştei) fölötti, másképp Agyagdombon végezték ki. A császári hatóság 1849 októberében valószínűleg azért választotta ezt a várostól akkor távoli, a szamosfalvi országúttól délre, félreeső kis magaslatot, mert ez messze volt minden lakott helytől. Itt elkerülhető volt bármilyen zavargás. Ezt a jól áttekinthető, ellenőrizhető helyet senki sem közelíthette meg észrevétlenül, a katonaság tudta nélkül, s itt zavartalanul végrehajthatták az ítéletet.
Az itteni vesztőhelyről szóló híresztelést azután mások is átvették. Egy román szerző például azt állítja, hogy a két vértanú négy román foglyot végeztetett ki ezen a helyen, majd az osztrák császári tábornok, Urban, „háborús bűnösként” ítéltette el és ugyanitt akasztatta fel őket. Állítása téves, mert Tamás András és Sándor László Székelyföldön harcolt. A szabadságharc vérbefojtása után hurcolták őket Kolozsvárra.
Tamás András a forradalom kitörésekor elvállalta, hogy csíkszeredai térparancsnok legyen. 1849. március 7-én Segesvárt Bem alezredesnek nevezte ki. Lándzsás csapatot szervezett, s ennek élén részt vett a sepsiszentgyörgyi csatában. A fegyverletétel után hazatért. Elfogták, Kolozsvárra szállították, ahol a forradalomban való részvétele miatt, felségsértés vádjával halálra ítélték.
Sándor Lászlót gyilkosság vétkéért ítélték halálra. A vád szerint 17 pálosit, akit Székelyudvarhelyre kellett kísérnie, az úton agyonlövetett. Udvarhely felé fegyveres csapat támadt rájuk, hogy a foglyokat kiszabadítsa. Sándor László tüzet vezényelt, s a foglyok meghaltak. A kortársak szerint ezek kegyetlen gyilkosok voltak, akik nőket nyúztak meg elevenen, földobott kisdedeket lándzsával fogtak ki. Sándor Lászlót a szabadságharc bukása után Csíktaplócán fogták el és „a lehető legkíméletlenebb módon hurcolták Kolozsvárra”.
Tehát egyikük sem járt Kolozsvárt, míg ide nem hurcolták és ki nem végezték őket.
Ideje volna földi maradványaik hollétének kiderítése, végső nyughelyre való tétele, továbbá kivégző- és sírhelyük ismeretében ezek illő megjelölése.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Székely nemzeti operát mutatnak be Gyergyószárhegyen augusztus 20-án
A Csaba királyfi című székely nemzeti opera ősbemutatóját Gyergyószárhegyen tartják szombaton, az előadás szervezői több ezer nézőre számítanak.
G. Nagy István Ilián magyarországi író székely nemzeti operaként határozza meg a Csaba királyfi című alkotás műfaját, hiszen az általa írt műben a klasszikus opera hangzása is megtalálható a rockopera elemei mellett. A műben távol-keleti zenei motívumok is vannak, így ujgur és székelyföldi csángó dallamrészletek is felismerhetők.
A szerző az MTI-nek csütörtökön elmondta: négy hónapja dolgozik Erdélyben a mű színpadra állításán. A Csaba királyfi szövegkönyvét és a mű versrészeit egyaránt a magyarországi író írta, akárcsak a teljes dalanyagot. Az opera hangszerelésére a szerző az erdélyi Bene Zoltánt kérte fel, a mű színpadra állításával pedig Orza Calin szamosújvári, román-magyar vegyes házasságból származó romániai rendezőt bízta meg.
G. Nagy István Ilián szerint műve azért örvend nagy érdeklődésnek Székelyföldön, mert tudomása szerint eddig senki nem írt egész estét betöltő színpadi művet Csaba királyfiról. Arany János 130 évvel ezelőtt eposzban akarta megörökíteni a személyét, de halála megakadályozta ebben. Emlékeztetett, hogy a székely himnuszban benne van Csaba királyfi, de az életéről, múltjáról, a történelmi személyről nagyon homályosak az ismeretek mind Magyarországon, mind a székelyföldi magyarság körében.
A szerző rámutatott: az opera Csaba királyfi történelmi múltba vesző életéről szól, arról, hogy ki volt ő, ki volt az édesapja, miért kellett elmenekülnie a Kárpát-medencéből, ezt követően miként várták a székelyek és hogyan teljesedik be „a Csaba-örökség".
G. Nagy István Ilián elmondta: arra törekedtek, hogy hitelesen jelenítsék meg Csaba királyfi élettörténetét a székelység, a hunok és a magyarok hagyományos mitológiájával ötvözve. Hozzátette: archaikus népi imák is vannak a darabban, amelyek utalnak arra, hogy az ősi időkben ugyan nem kereszténység, de „bizonyos fokú Jézus-hite" volt az ősöknek, ami a csángóknál, Somogy megyében és Székelyföldön is tetten érhető a mai napig.
Az ősbemutatón Rudán Joe és Lukács Zsolt magyarországi énekesek mellett fiatal székelyföldi rock- és operaénekesek lépnek fel. A bemutatót a gyergyószárhegyi Lázár-kastély udvarán rendezik meg, ahova akár ötezer ember is befér. Rossz idő esetén az előadást egy nappal későbbre halasztják – mondta a szerző.
MTI. Erdély.ma

Az erdélyi magyarság (1918–2011) - 2.
1944 ősze
A szovjet hadsereg egységei 1944. augusztus 26-án lépték át a határt. Mivel Székelyföld zsákszerűen, hosszan nyúlt be Romániába, ezért katonai védelme lehetetlenné vált, a magyar hatóságok kénytelenek elrendelni kiürítését.
Észak-Erdélyből a szovjet és román hadsereg előnyomulása miatt mintegy 400 000 magyar menekült el. Így például Csík megyében 1945 decemberében a lakosság 57 százaléka nem tartózkodott otthon. Itt a népesség többsége az erdőrengetegekbe, az esztenákra húzódott. Október 10-én alakult meg a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság. Megkezdődött a román adminisztráció újjászervezése. Egy marosvásárhelyi emlékirat (1944. november 11.) tükrözi a kialakult helyzetet: a "közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide". Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezte a román közigazgatás betelepedését a nagy magyar városokba. A berendezkedő hatalom, a Casbi-törvény (az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) által nagyszámú magyar és német nemzetiségűt fosztott meg vagyonától. Ennek jogi alapja csupán annyi volt, hogy háborús bűnösnek nyilvánították őket. A front elvonulása az észak-erdélyi magyarság számára nem hozott nyugalmat, csak szenvedések sorozatát. Târgu Jiuban, Focşani-ban és a földvári munkatáborokban (haláltáborokban) – az embertelen körülmények miatt – ártatlan magyarok ezrei haltak meg. A Maros-Torda megyéből internált négyezer magyar közt mintegy 450 kiskorú is volt. A Szovjetunióba hadifogolyként deportált erdélyi magyarok száma elérte a 40 000-et. A voluntároknak nevezett félkatonai csapatok, bandák szintén "bosszuló" hadjáratokat szerveztek. Különösen a Maniu-gárdák magyarellenes atrocitásai, gyilkosságai váltak hírhedtté. A legagresszívebb csoportot Gavrilă Olteanu vezette. Ahol elhaladtak, ott fosztogattak, raboltak, bántalmazták a lakosságot. Középkori módszereket, lefejezést vetettek be, tömeges kivégzéseket hajtottak végre Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson, Egeresen és Bánffyhunyadon.
Észak-Erdélyi Köztársaság
A szovjet katonai parancsnokság a vérengzések leállítására – elsősorban a front hátországának nyugalmáért – 1944. november 14-én kiutasította Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan kezdtek bizakodni abban, hogy Észak-Erdélyben etnikai szempontból demokratikus magyar–román önkormányzat alakulhat ki. Többen elképzelhetőnek vélték Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig egyenesen az Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoztak. Észak-Erdély irányítására 1944. december elsején szervezték meg a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületet, melynek tagjait a különböző politikai szervezetek képviselőiből választották. Sajátos helyzet alakult ki. Bevezették a szovjet katonai igazgatást, amely azt jelentette, hogy a közigazgatás újjászervezése során ki kellett kérni a szovjetek jóváhagyását. Bár magyar főispán intézkedett Háromszéken, Udvarhelyen, de román főispánok álltak magyar többségű vármegyék élén: Bihar (64%), Maros-Torda (61,5%), Szatmár (55%) és Kolozs (55%). Annak ellenére, hogy Észak-Erdély magyar többségű terület, a magyarság számarányához mérve visszaszorult a vezetésben. Még így is örömmel fogadták, hogy a Vörös Hadsereg helyi vezetői véget vetettek a magyarok elleni atrocitásoknak. A szenvedések azonban nem értek véget, mert 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti megegyezés alapján a román kormány háborús jóvátételként nagyszámú munkaerő küldését vállalta malenkij robotra. A román vezetés örömmel szabadult meg nemcsak a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől, hanem a szatmári sváb származású magyaroktól is.
Észak-Erdélyben mindenki szabadon használhatta szimbólumait és anyanyelvét. A feliratok kétnyelvűek voltak, magyar pengővel és román lejjel is lehetett fizetni. A legtöbb megyében törvényesítették a kétnyelvűséget. Idézem Kolozs vármegye főispánja, Vasile Pogăceanu február 10-én kiadott rendeletét: "Minden állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében." Mindkét nyelv érvényes az utcanevek, a településnevek használatában is. Már decemberben beindították a magyar és a román tannyelvű iskolákat. A magyar tanügyi igazgatás irányítására létrehozták a kolozsvári székhelyű Magyar Tankerületi Főigazgatóságot. 1945. február 12–15-én Kolozsváron tanácskozott "Észak-Erdély parlamentje". Megszervezték az Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságot, amelynek regionális kormány szerepet szántak. Vezetőinek választották ifj. Teolfil Vescant elnökként és Jordáky Lajost társelnökként. A minisztériumok szerepét tizenegy szakosztály töltötte be.
Észak-Erdély "bukása"
Az első világháború végéhez hasonló helyzet alakult ki. Az etnikai kérdés tisztességes megoldása másodlagossá vált, most sem érdekelt senkit az igazságosság, a méltányosság és az etnikai elv. Senkinek nem fájt az, hogy Észak-Erdély lakosságának közel kétharmada magyar nemzetiségű, és román uralom alá kerül. Nem okozott gondot az sem, hogy az itt élő két nép egymással meg tud egyezni, olyan autonómiát tud létrehozni, amelyben valóban egyenlőek lehetnek. A nagypolitika ismét az itt élők feje felett döntött. Sztálin 1945. január elején ígéretet tett arra, hogy Észak-Erdélyt engedi Romániához csatolni, ha ott kommunista befolyású kormány kerül hatalomra. Miután március 6-án megalakult a dr. Petru Groza vezette kormány, Sztálin március 8-án közölte a román vezetéssel, hogy engedélyezi Észak-Erdély román uralom alá jutását. Ennek megünneplésére – március 13-án – Kolozsváron került sor. Ez alkalommal a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében memorandumot adtak át Grozának. Ebben kérték az Erdélyben élő két nép egyenjogúságának biztosítását, közösségi jogokat, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar. Kérték a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Az átmenet
A háborús "bűncselekmények" kivizsgálása diszkriminatív, ezt tükrözi az elítéltek etnikai aránya. A kolozsvári népbíróság 372 magyar, 83 német és csupán 26 román nemzetiségűt ítélt el. A kiutasítások, a harci események és más okok miatt 1946 decemberéig 98 000 magyar hagyta el Erdélyt. E szám akár öt-hatszoros is lehetett volna, ha 1946 áprilisában a Szovjetunió teljesíti a Román Kommunista Párt kérését, azaz 400–450 ezer erdélyi magyar kitelepítését.
A Groza-kormány – az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésig – számtalan engedményt tett a magyarságnak. Ezekkel akarták befolyásolni a párizsi békeszerződés előírásait, hisz a határkérdés ekkor még nem tekinthető lezártnak. A román politikai elit tudatában volt annak, hogy a békekötés után az engedményeket fel lehet számolni. Groza a Kolozsvári ünnepségek idején – a március 13-án tartott minisztertanácsi ülésen – megkezdte a félrevezetést. Ámító szavakkal igyekezett a határkérdés fontosságát jelentéktelenné tenni. Arról beszélt, hogy a két nép és a Duna mente népei egységben és boldogságban fognak élni. Ő volt a határok légiesítésének egyik első népszerűsítője is. A kormány törvényrendelettel törölte el a kisebbségi kifejezés használatát, és bevezette a nemzetiségi fogalmát. A román államvezetés elhitette az erdélyi magyarság vezetőivel azt is, hogy a magyarság jogait a demokratikus Románia fogja szavatolni. 1945-ben visszaállították a magyar egyetemet Bolyai néven. Marosvásárhelyen orvosi és gyógyszerészeti egyetemet alapítottak.
1945 és 1948 között valóban működött magyar oktatási autonómia. Nem véletlen tehát az, hogy a Magyar Népi Szövetség a Groza-kormány támogatója lett. Jó kapcsolat alakult ki a kormány és a Magyar Népi Szövetség vezetői, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár és Bányai László között. Az MNSZ "százas" intézőbizottsága ezért mondott le a határváltoztatás követeléséről. Több jeles személyiség – köztük Márton Áron püspök – úgy vélte, hogy a magyar kérdés megoldása csak az igazságos etnikai határok kijelölésével lehetséges. Sajnos, az események őket igazolták. Már a Groza-kormány idején is hoztak magyarellenes, hátrányos intézkedéseket. Csupán két példát említek: az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megyében az 1945-ös földreformkor az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csak 35 százalék; 1947 júliusában megtiltották az etnikai alapon szerveződő szövetkezetek működését, így a magyar szövetkezeteket bekényszeríttették a román állami szövetkezetbe.
Magyar autonómia
A Szovjetunió nyomására hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt. Moszkvából 1951. szeptemberében két autonómiatervezetet küldtek Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárnak. A javaslatok egyike magában foglalta volna Székelyföldet, a Mezőséget Kolozsvár központtal, mintegy húszezer négyzetkilométeres területtel. A második változat csak Székelyföldet és néhány szomszédos vidéket tömörített. A román vezetés a kisebb változatot, a 13 500 négyzetkilométer kiterjedésű autonómia létrehozását karolta fel. A Magyar Autonóm Tartományban a magyarság számaránya elérte a 77,3 százalékot, a románságé a 20 százalékot. A román alkotmány 1952. szeptemberi hatállyal szentesítette az új közigazgatási egység létrehozását. A tartomány központjaként a 74 százalékos arányban magyar többségű Marosvásárhelyt jelölték ki. A MAT vezetésében a magyarok számaránya elérte a 80 százalékot. A Securitate főnöke Kovács Mihály, az első titkár Csupor Lajos és a néptanács elnöke Bugyi Pál lett.
A magyar többségű vezetés azonban nem jelentett nemzeti szempontú irányítást, szó sincs magyar önrendelkezésről. A MAT egyike volt a többi tartománynak. Végrehajtotta a párt és a kormány utasításait, azonban a nyelvhasználat és a kultúra terén tagadhatatlan az előrelépés. A közigazgatásban használhatták a magyar nyelvet. Magyar kulturális intézményeket alapítottak. Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia mellett megszervezték a Székely Színházat. Megjelentették az Igaz Szó irodalmi folyóiratot, az Új Élet kulturális lapot, 1958-tól beindították a román rádió magyarul sugárzó területi stúdióját.
Az engedményeket az 1956-os magyar forradalom utáni években megszorítások követték. A "magyar nacionalizmust" elnéző helyi vezetést bírálták, majd 1960. december 24-én a Nagy Nemzetgyűlés megváltoztatta a tartomány határait, kiterjedését, nevét és nemzetiségi arányait. Az új megnevezés: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Háromszék nagyobb részét Brassó tartományhoz csatolták, míg a román többségű Marosludas és Dicsőszentmárton térségét a MMAT részévé nyilvánították. Ebben a magyarok nemzetiségi aránya 61,1 százalékra esett vissza.
Tény, hogy míg az autonóm tartományon kívüli térségekben teljes gőzzel indult be a románosítás, a magyar nagyvárosok etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása, addig ez itt visszafogottabbá vált. Bár e tartomány nem rendelkezett statútummal, így az autonómia is formális volt, mégis megőrizhette magyar jellegét.
Kádár Gyula
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Véget ért a nyári egyetem
Nagyvárad- Csütörtök délután a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében tartották a 10. alkalommal megszervezett Kárpát-medencei Nyári Egyetem záróünnepségét. Részvételi okleveleket is átadtak.
A 10. Kárpát-medencei Nyári Egyetem fő szervezői a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete (PKED), a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD), a Partiumi Ifjúságért és Hallgatókért Egyesület (PIHE), a Rákóczi Szövetség és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) voltak.
A záróbeszédek sorát Tőkés László EP-alelnöknek, az esemény fővédnökének a felszólalása nyitotta. Elnézést kért a jelenlevőktől, amiért a nyitóünnepségen nem tudott jelen lenni, de a Kolozsvári Magyar Napokon vett részt, mely „eseménynek káprázatos felfutása van” a funari-korszak után, mely tönkretette a magyarok kedélyállapotát. Kolozsvár szülötteként, de partiumi öntudattal az önrendelkezés fontosságát emelte ki, arra figyelmeztetve, hogy Romániában két nagy tömbben, a Partiumban és a Székelyföldön él a legtöbb magyar, akiket képzeletbeli hídként köt össze többek közt Kalotaszeg és a Mezőség.
A volt püspök ugyanakkor az elmúlt tíz évre is visszatekintett. Örömmel nyugtázta, hogy a Partiumi Egyetem is túlélte a nyolc évnyi magyarországi balliberális kormányzás megpróbáltatásait, tavaly pedig „helyére került a nemzeti kormány”, melynek köszönhetjük „nemzeti létünk három komoly alappillérjét”, vagyis a trianoni emléktörvényt, a kettős állampolgárságot és az új alkotmányt. Tőkés László szerint egységes nemzetben kell gondolkodni, ezért a nyári egyetemre sem szabad önmagában tekinteni, hanem a Kárpát-medencei magyar ifjúsági rendszerek összefüggésében kell kezelni. Úgy fogalmazott: napjainkban, amikor az Európai Unióban a mobilitás mellett kardoskodnak, mi meg kell valljuk nemzeti önazonosságunkat, hitbeli identitásunkat és keresztény mivoltunkat, mert így alakul ki gazdag értékrendünk és európai önazonosságunk is ezek révén szintetizálódik. Az EP-alelnök az épített és természeti környezet megóvásának fontosságára is kitért. Kiemelte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak (EMNT) a Verespatakért folytatott küzdelmét, de meglátásában „félő, hogy a kulisszák mögött bizonyos erők megkötötték a boltjaikat, beleértve a magyarok által vezetett minisztériumokat is.”
Egységes stratégia
Dr. János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora az erdélyi magyar felsőoktatása jövőjéről, a kidolgozandó stratégiáról tartott vetítettképes előadást. Annak a meggyőződésének adott hangot: a közoktatásban egységesen, az óvodától az egyetemig kell gondolkodni, egy egységes stratégiának a kidolgozásakor pedig abból az alapkérdésből érdemes kiindulni, hogy honnan jönnek azok a magyar hallgatók, akikre építeni lehet. Megitélésében az első létszámbeli szakadék az általános és középiskola között van, és azon is el kéne gondolkodni, hogy miként vonják be a magyar felsőoktatásba azokat a diákokat, akik addig románul tanultak. Megoldás lehet még a Bolyai Egyetem kiválása a Babeș-Bolyai Tudományegyetemből, egy teljesen új, állami finanszírozású egyetem létrehozása vagy egy hálózatos erdélyi magyar tudományegyetem kialakítása az akkreditált Partiumi Keresztény Egyetem– Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem körül, amelyhez csatlakozhatnak a többi, magyar nyelven is oktató intézmények, a helyszínek pedig Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda és Székelyudvarhely lennének.
Állófogadás és búcsúbuli
Márkos István főszervező, a PKED elnöke az elmúlt napok történéseit összegezte, személyes tapasztalai alapján. Ezután kiosztották a részvételi okleveleket, majd Ráksi Lajos egyetemi lelkész tartott rövid záróáhítatot. Thurzó Zoltán zongoraművész délután 5 órára meghirdetett hangversenye fél órás csúszással kezdődött, amit a hallgatóság köréből egyesek sérelmeztek, megjegyezve, hogy a PKE-n nem először fordul ilyesmi elő. A nap állófogadással, borkóstolással és búcsúbulival zárult.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Vita egy Krisztus-szobor körül
Ismét hangos az erdélyi média egy vallási témát is érintő kérdéstől. Kell-e a Farkaslaka községhez tartozó Székelyszentlélek határába, a hegyoldalra egy Krisztust ábrázoló szobor, amely azonban nem leplezett módon egyben kilátó is lenne, és méreteiben Kelet-Európa legnagyobbra, impozánsnak, messzire látónak és látszónak tervezett Krisztus-szobra?
A felsorakozó érvek egyrészt szigorúan, érzelemmentesen szakmaiak: az építészek, köztük Albert Márton, Berszán Ruxandra, Bogos Ernő, Korodi Szabolcs, Köllő Miklós, Márton Ildikó, Máthé Zoltán urbanisztikai, tájhasználati és építészeti szempontból az eddig közölt vázlatterv és a kivitelezést dokumentáló fotók alapján egy Krisztus- szobornak és -kilátónak a giccs fogalmát kimerítő ötvözését látják, s mint ilyet nem minősítik alkalmasnak a felállításra. Hasonló a gyulafehérvári főegyházmegyei Egyházművészeti Bizottság véleménye is, ezért ez sem javasolta az emlékmű felállítását. Ez utóbbi egyöntetű szakvélemény alapján Jakubinyi György gyulafehérvári érsek a székelyszentléleki plébániának címzett leiratában erre hivatkozva nem támogatja (igaz, nem is tiltja tételesen) a mű felállítását, ám a hozzá forduló plébánosnak jelez egy másik szempontot és érvrendszert: „…esetleg hivalkodásnak minősül és nagyzolásnak nézik egyre elszegényedőbb világunkban”. És van a harmadik szempont, az igenlőké: ezek egy része a turisztikai érdeklődés fellendítését is látja a terv megvalósulása nyomán (s ilyenként szintén érzelemmentesen, hasznossági oldalról tekinti), egy másik része a vallási jelleget nézi, ezt tartja főszempontnak. Ilyen szemszögből fontosnak, vallási jelképnek érzik az érvelők a szobrot: a hitéhez ragaszkodó, vallását megtartó Székelyföld képének megerősítését látják benne, ellenzőinek kicsinyhitűségét, anyagiasságát érzik az ellenérvekben felszínre jutni.
Bodó Márta. Vasárnap (Kolozsvár)

Nehéz az árulás!
Vajon fukarok, meghunyászkodók a sepsiszentgyörgyi kereskedők, vagy egyszerűen csak közönyösek? Ha megkérdezzük, miért nem írják ki az áruik nevét magyarul is, leggyakrabban a kiadásokra hivatkoznak, legyen az nagyobb üzlet, mint mondjuk a Bertis, a Bem Balogh vagy kisebb, tömbházak földszintjén átalakított kétszobás lakásban meghúzódó vegyesüzletecskék.
Pár évvel ezelőtt a Trident és Profi előtt tüntettek a fiatalok, követelték, hogy anyanyelvünkön is írják ki a termék árát, s alkalmazottjaik ismerjék az itt élő közösség nyelvét. Hogy közben saját magyar kereskedőink eltekintenek az anyanyelvünk használatától, észrevétlen maradt, s mára oda jutottunk, hogy még a Magyarországról importált kolbász neve is karnac hazsdu néven szerepel az üzletek hűtőpultjának árukínálata között.
Románia törvényei nem tiltják a kétnyelvűséget, s ma már huszonegy év után mindenki azt gondolja, e területen elértük, amit lehet. Igen ám, de a krajcároskodó kereskedő fölülírja a kínkeservesen kiharcolt jogokat, mert egyszerűbb a szállítólevelekről, a csomagolásról átmásolni az áru nevét és árát, hagyja, hogy a kedves vagy épp kedvetlen vásárló maga süsse ki, mi rejtőzik egy-egy román megnevezés mögött. Ha mulasztásukat valaki – sajnos, igen kevesen – szóvá teszi, megsértődnek. Maga el sem tudja képzelni, milyen nehéz munka az árulás. Dehogy nem. És förtelmes. Máshol fölényes és kioktató a válasz: Romániában élünk, nem? Igen, de..., hagyjuk. Éljen a profit, a szabad kereskedelem és a magyar kereskedő, ki sutba vágja anyanyelvét, kinek fontosabb néhány garas, mint a vásárló, ki a szent nyereség jegyében megfosztja vevőit attól a kis örömtől, hogy legalább itt, Székelyföldön kenyeret, cukrot, rizst, virslit vagy párizsit, cérnakolbászt, avagy uborkát magyarul vásároljon. S míg az alprefektus – a román kormány helyi ökleként – számon kéri az önkormányzatoktól, egy-egy román üzletlánctól, hogy miért használja a magyar nyelvet is, azok az emberek, kik a mi kis pénzünknek hála maradhatnak meg a piacon, fütyülnek ránk, nyelvünkre, szokásainkra, igényeinkre s nem utolsósorban jogainkra. Mert Romániában élnek, nem a Székelyföldön. Ha néhány napig, esetleg hétig nem tenné be magyar ember a lábát ezekbe az üzletekbe, holtbiztos rájönnének a tulajdonosok, kereskedők, nem "árulni" kell, hanem a vásárlót szolgálni.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Váradra „költözött” a debreceni karnevál
Hetedik esztendeje, hogy a magyar államalapító, Szent István király ünnepének másnapján, augusztus 21-én a debreceni virágkarnevál néhány látványossága Nagyváradra is eljön. A Nyitott ablak Európára címet viselő rendezvényen idén öt virágkocsi vonult végig a bihari megyeszékhely egyik főútvonalán, látványos karneváli menetben.
A sort az Ezüstsólyom íjászegyesület hagyományőrzői nyitották, majd az idén először három megye, Bihar, Hajdú-Bihar és Hargita által közösen finanszírozott virágkocsi következett – bár Bihar megye nevét románul, Bihorként jelezték rajta, ami nem kis felháborodást váltott ki a nézőkben. A kocsin a három megyét allegorikus figurák jelképezték: Hargitát a székelyek legendás vezére, Csaba királyfi arany szerszámú lován, amely csak mellső lábaival támaszkodott a kocsira, a hátsók még az aranyszín csillagokkal jelzett csillagösvényen álltak. Hajdú-Bihar megyét a lovas-kardos hajdúvitéz, Bihart pedig a Nagyváradon debütált Ady Endre kabátos alakja jelképezte. A kocsi huszadikán Debrecenben is bemutatkozott, Borboly Csaba hargitai és Radu Ţîrle bihari megyei tanácselnök jelenlétében. Borboly Csaba az eseményen így fogalmazott: „Partium és Székelyföld összefogásának eredménye ez a közös virágkocsi, amely az egész világ számára üzeni, hogy Erdély létezik, és jövője van.”
A Nagyvárad és a Crişana, illetve a Köröskörül néptáncegyüttesek után a nagyváradi menetben Debrecen és Nagyvárad közös virágkocsija vonult, amelyen Debrecen várossá nyilvánításának 650. évfordulója alkalmából Nagy Lajos király alakja jelent meg ezernyi virággal díszített palástban. A Galagonya és a Görböc néptánccsoportok vonultak a közös kocsi után, majd az elmaradhatatlan Szent Koronát ábrázoló virágkocsi következett. A magyar államiság jelképét viselő kocsi után menettáncosok színes csoportjai vonultak, majd a Fórum bevásárlóközpont kocsija jött egy tiszteletet parancsoló szirénalakot, illetve ajándékzacskókkal egyensúlyozó valódi hölgyeket hozva. A Cleavers és a Unique táncegyüttesek fiataljait lelkesen tapsolta az utak mentén egyre gyűlő közönség. A sort a Hajdúsági Hulladékgazdálkodási Kft. csupa hófehér virággal díszített kocsija zárta: a Liszt Ferenc és múzsája alakját megjelenítő kompozíció az idei, 42. Debreceni Virágkarnevál első díját nyerte el. A virágkocsikat este hétig a Kossuth (Independenţei) utcai parkolóban közelről is megtekinthették a váradiak.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Hatszáznál több magyarságkutató tanácskozik Kolozsváron
VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus
Nyelv és kultúra a változó régióban címmel zajlik ezen a héten Kolozsváron a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, amelyre több mint hatszáz, a világ minden tájáról származó, magyarságtudománnyal foglalkozó szakember érkezett. A Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megtartott megnyitón beszédet mondott Schmitt Pál, Magyarország köztársasági elnöke, Szőcs Géza, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára, Andrei Marga, a BBTE rektora, László Attila alpolgármester, Dávid László, a Sapientia-EMTE rektora. Felolvasták Traian Băsescu államfő és Kelemen Hunor művelődési miniszter üzenetét. Schmitt Pál három erdélyi magyar értelmiségit tüntetett ki elnöki érdemérmével: Czirják Árpád pápai prelátust, Pozsony Ferenc egyetemi oktatót és Somai József nyugalmazott közgazdászt. Az emeleti előcsarnokban székelyföldi fotósok székelyföldi tárgyú, egy napig látható kiállítást nyitottak, majd elkezdődtek a plenáris ülések.
Magyarul köszöntötte a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus résztvevőit Tuomo Lahdelma, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság finn elnöke a Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megszervezett nyitórendezvényen. Tuomo Lahdelma szerint ez a kongresszus azért jelent mérföldkövet, mivel olyan helyen szervezik meg, ahol sűrített módon van jelen a magyar múlt.
Schmitt Pál, Magyarország elnöke beszédében örömét fejezte ki azért, hogy a román államfővel közösen vállalták el a fővédnökséget, majd azt hangsúlyozta: Erdélyben több, eltérő nyelvű népcsoport lelt otthonra, és alakították ki életterüket, ezért itt a hagyomány egyedülálló módon él. – A kongresszus fő témája a világban is időszerű kérdést vet fel. A XXI. század elején a sajátos kultúra újra felértékelődni látszik – hangoztatta Schmitt Pál, majd bejelentette: elvállalja a védnökséget az országos levéltár kolozsvári fiókjában található történelmi dokumentumért. Megtudtuk: az államfő védnökséget vállalt egy többkötetes szótár kiadásának támogatásáért is, amelynek 2006-ban már elkészült az első kötete. Schmitt Pál beszédében többször idézte Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszort, miszerint „Kolozsvár maga a sűrített Erdély”, illetve a kisebbségi és a többségi nyelv között létrejövő kapcsolat milyenségére vonatkozóan.
Florin Stamatian prefektus felolvasta Traian Băsescu államfő üzenetét. Az román elnök szerint közös megértésre van szükségünk a mai gazdasági és önismereti válságban, ugyanakkor a nyelv és a kultúra meghatározó marad bármely nép életében. Stamatian megemlítette saját gyermekkorát, amelyet magyar barátok társaságában töltött el. Szerinte is fontos, hogy az anyanyelvet ne zavarják „európaizmusok”, és az, hogy Kolozsvár közös történelemmel rendelkező két kultúrája nem választható el egymástól. Eckstein-Kovács Péter elnöki kisebbségügyi tanácsos ismertette a román államfő üzenetének magyar tartalmát.
Ezt követően Schmitt Pál három magyar erdélyi értelmiséginek nyújtott át Köztársasági Elnöki Érdemérmet: Czirják Árpád pápai prelátust az erdélyi magyarság identitásának megőrzéséért és az egyházi intézményrendszer kiépítéséért; Pozsony Ferenc egyetemi oktatót Moldva és Erdély népei néprajzi sajátosságainak feltárásáért; Somai József nyugalmazott közgazdászt tudományos és szakmai munkásságáért, az erdélyi magyar szervezetek építéséért.
Czirják Árpád köszönő beszédében elmondta. – Megtisztelő, hogy ezen a rangos kongresszuson vehetem át ezt a kitüntetést. Az anyaország, az anyaföld és az anyanyelv az, ami éltet és öntudatra ébreszt bennünket. És ha öntudatra ébredünk, akkor betöltjük küldetésünket és elpusztíthatatlanok leszünk – mondta a pápai prelátus.
Pozsony Ferenc egyetemi oktató úgy vélte: a kitüntetés nem csak neki, hanem a néprajzi tanszéknek és a néprajzi iskolának is szól, és igyekszik becsületes munkával meghálálni azt.
Somai József kifejtette: ismeretlenül is barátsággal viseltetik az olimpikonok iránt, ezért többszörös öröm az, hogy Magyarország elnökétől veheti át a kitüntetést.
Kelemen Hunor üzenetét Nagy Zoltán, az RMDSZ elnöki kabinetigazgatója olvasta fel. A művelődésügyi tárcavezető szerint ennek a kongresszusnak nagyon aktuális és indokolt a témája (Nyelv és kultúra a változó régióban). Anyanyelvi küzdelmünk a jövőben is fontos marad számunkra, a törvényes kereteket mindennapjaink során nekünk kell betöltenünk. Ebben nagy szerep hárul az erdélyi magyar értelmiségre. A Kós Károly által elképzelt transzszilván politikát kell visszaültetnünk, ami a kulturális autonómiát érvényesítheti.
Ez a kongresszus majd választ ad arra, hogy mi a magyarságtudomány feladata – mondta Szőcs Géza államtitkár, majd így folytatta: „habár ebben a városban, ahol a lakosság közel 19 százaléka magyar, nem ajánlom senkinek azt, hogy magyarul szólaljon meg, hacsak a kérdező azt nem hallja, hogy a mellett lévők magyarul beszélnek”.
Andrei Marga, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora angol nyelven köszöntötte a kongresszus résztvevőit. Beszédében a multikulturalitás és a többnyelvűség tiszteletére buzdított. – Egyetemünkön román, magyar és német nyelvű képzés folyik, ez pedig előrelépésnek tekinthető. Soha nem volt annyi magyar nyelvű hallgatónk, mint mostanában. A városban élő kultúrák sokszínűsége pedig ösztönző erővel hat ránk is – összegzett a rektor.
László Attila polgármester-helyettes Kolozsvár magyarjainak húsz év utáni szabadabb megnyilvánulási lehetőségeire hívta fel a figyelmet, és gratulált a kongresszus szervezőinek. A részvevőknek pedig ezt kívánta: „Fedezzék fel az élő Kolozsvárt!”
Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) rektora kifejezte abbéli örömét, hogy a kongresszus résztvevői egy napot a Sapientia Marosvásárhelyi Karán töltenek, majd hangsúlyozta: a Sapientia olyan szakokon kínál magyar nyelvű oktatást – például a műszaki tudományok keretén belül – ahol a képzés fő nyelve valamelyik világnyelv. – Kisebbségi értelmiségiként, tanárként egyaránt fontosnak érzem a hungarológia számos kérdését – tette hozzá.
A rendezvényen Liszt-műveket zongorázott Szép András zeneakadémiai hallgató és Csíky Boldizsár zeneakadémiai oktató. Az opera emeleti előcsarnokában Varázsképek, Székelyföld címmel egy napig tartó fotókiállítást nyitottak meg, amelynek keretében székelyföldi fotóművészek 74 alkotása által Székelyföld új arcát fedezhettük fel. A megnyitón Sántha Emőke egy népdalt énekelt. Pozsony Ferenc elmagyarázta: a székelyföldi magyarság nem csak sajátos kultúrát őrzött meg, de szerepet vállalt az erdélyi identitás megtartásában is.
N.-H. D., Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Búcsú Birtalan Ákostól
Augusztus 24-én, negyvenkilenc éves korában hunyt el, de csak harminckilenc évet élt Birtalan Ákos. Mintha sejtette volna rossz sorsát, rövid férfikorát a következetes és kemény közösségéért folytatott munka határozta meg. Felelősen gondolkodó ember, jól képzett közgazdász volt, s a kezdetek RMDSZ-képviselőjeként sem átlagos.
Megeshet, ha tíz évvel ezelőtt nem zuhan rá a könyörtelen agyvérzés, a szövetség sorsa is másképp alakul. Mert nem pártban, főként nem egypártrendszerben gondolkodott, mert megújulást, változást akart, mert szolgálatot, és nem hatalmat akart. Ő volt az az RMDSZ-képviselő, aki lapunkban hetente parlamenti beszámolót közölt, mert tudta, kötelessége választóit tájékoztatni minden lépéséről, a parlamenti széljárás minden rezdüléséről.
Rövid életével és kurtára szabott munkásságával is bizonyította: Erdély és Székelyföld gazdasági felemelkedése a magyarság e vidéken való megmaradásának egyetlen lehetséges útja. Ezért harcolta ki, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek közgazdasági szaka legyen Sepsiszentgyörgyön, ezért kutatta Erdővidék gazdasági felemelkedésének lehetőségeit, ezért volt szívügye az erdők visszaszolgáltatása, a közbirtokosság újraélesztése. S már súlyos betegen ő volt három megyében az egyetlen RMDSZ-politikus, ki a Székely Nemzeti Tanács felkérésére vállalta, hogy Székelyföld autonómiastatútum-tervezetét a román parlament elé terjessze. Hogy ne jussanak 25–30 év alatt a csángók sorsára a székelyek – írta akkori közleményében.
Kétezer tavaszán zúdult rá a végzet, egy forró augusztus végi napon teljesítette ki munkáját a halál. Kedves Birtalan Ákos, a magad mögött hagyott békétlenség ellenére, nyugodj békében!
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokismeretlenes egyenleg – Állítólag lefordították a földrajz . és történelemkönyveket
Minden bizonnyal lesznek új, magyar nyelvű tankönyvek tanévkezdésre a „Románia földrajza” és „A románok történelme” tantárgyakhoz. A Hargita Megyei Tanfelügyelőség illetékesei úgy tudják, hogy ezeket már lefordították. Ami épp elég aggodalomra ad okot.
A kisebbik román kormánypárt, az RMDSZ által nagy vívmányként propagált, ám igencsak felemásra sikeredett új tanügyi törvény szerint a következő tanévtől magyar nyelven lehet tanítani Románia földrajzát és az eleve kirekesztő nevű „A románok történelme” tantárgyat a nyolcadikos, illetve tizenkettedikes diákoknak. Mivel az ördög a részletekben rejtezik, a bírálók már idejekorán kimutatták: a kerettörvény részben alkalmazhatatlan egyelőre, mert nincsenek hozzá megfelelő alkalmazási utasítások és minisztériumi rendeletek, részben pedig továbbra sem biztosítja a nemzeti kisebbségek számára az esélyegyenlőség megvalósulásához elengedhetetlenül szükséges pozitív megkülönböztetéseket.
Ami a fent említett tantárgyakat illeti, a szaktárca még csak most, alig két héttel az új tanév kezdése előtt kért a megyei tanfelügyelőségektől kimutatást arról, hogy mennyi pénzre lenne szükség az új földrajz- és történelemkönyvek beszerzésére. Ráadásul eleve aggályos, hogy csak „fordításban” adják ki Románia földrajzát és „a románok történelmét”, mivel a románból fordított magyar nyelvű tankönyvekkel kapcsolatban borzasztó tapasztalatokat szerezhettek az elmúlt évek során a diákok, tanárok és szülők. A dilettantizmustól a manipuláláson át a nyelvrontásig („fertőzöttségig”) terjedő skálán. A törvény szerint a hivatalos megnevezéseket román nyelven is meg kell tanulják továbbra is a diákok mind a földrajz-, mind a történelemórán, arról azonban, hogy a román megnevezések milyen formában jelennek majd meg a tankönyvekben, csak pletykák keringenek, miként arról is, hogy a történelmi, pontos és helyes magyar elnevezések, toponímiák helyet kapnak-e bennük. (Eklatáns példa Ady Endre szülőfalujának, Érmindszentnek a hivatalos dokumentumokban való szerepeltetése a kommunisták által preferált módon: Adyfalva, sőt Ady Endre. De akár Mátyás királyt is említhetnénk, akit a román tankönyvekben Matei Corvinulként emlegetnek, holott a Matei a magyar Máté megfelelője.)
Kisebbségeknek szóló új román nyelv- és irodalomkönyv valószínűleg nem lesz tanévkezdésre, az új, a sajátos szempontokat figyelembe vevő tanterven még csak most dolgozik a minisztériumban egy munkacsoport. Elképzelhető, hogy ennek alapján már lehet más módon tanítani a román nyelvet és irodalmat a következő tanévben, mint eddig, de ennek van egy sajátos buktatója: a román nyelv- és irodalomtanárok igen nagy része (ha nem a többsége) ma már színromán nemzetiségű Erdélyben, magyarul nem beszélnek, fordítani és magyarázni a kisebbségek nyelvén képtelenek. De a földrajzot és a történelmet is tanították eddig olyan csak románul tudó oktatók, akiknek most magyarul kellene majd előadniuk Románia földrajzát és történelmét...
Törvény ide vagy oda, nagy kérdés, hogy az anyanyelvi oktatásban állítólag kiszélesedő lehetőségek vonzóbbá teszik-e a magyar nyelven való tanulást, ugyanis a rendszerváltás után húsz évvel is az a drámai helyzet, hogy a magyar nemzetiségű diákok minimum egyharmada nem az anyanyelvén járja és végzi el iskoláit. Még ott sem, ahol erre pedig lehetősége lenne, ráadásul ennek a lehetőségnek komoly korlátai vannak Dél-Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, a szórványokban és Moldvában. A teljes körű anyanyelvű állami közoktatás – az óvodától az érettségiig – magyarok számára ma csupán Románia egyes kisrégióiban (főleg a Székelyföldön) és nagyvárosaiban biztosított. Reggeli Újság (Nagyvárad)