Egy élet Zsibó és New York között
In memoriam Teleki Ilona (1939–2013)
Ha tehetné, bizonyára határozottan ellenezné, hogy írjak róla. Mert ilyen volt, nem szerette a feltűnést; édesapjára hasonlított e tekintetben, aki azt vallotta, hogy a fontos ügyekért (számára a legfontosabb Erdély volt) névtelenül és önzetlenül kell dolgozni.
Teleki Ilona halálának a hírét a New York Timesból (Vivian Yee:The Death of a Countess in Exile, The New York Times, 2013. április 27., A16. old.) tudtam meg, véletlenül, így annál inkább megdöbbentett. Ritkán találkoztunk ugyan, úgy évtizedenként egyszer, egymáshoz való kölcsönös ragaszkodásunk azonban változatlan maradt gyermekkorom óta. Azóta, hogy a rá jellemző kedvességgel és szerénységgel spárgából és nagy barna kabátgombból általa készített játékszerrel ajándékozott meg, amit ő brüggőnek nevezett, és amit sokáig őriztem legkedvesebb emlékeim között.
Nehézségekkel teletűzdelt élete volt. A baj Ilonáék számára a második világháború végén kezdődött. A szovjet haderő által 1944 októberében Kolozsvárról Vita Sándorral együtt elhurcolt édesapja, széki gróf Teleki Béla családját a zsibói Wesselényi-kastélyból nemsokára kilakoltatták. A kommunista rendszer nagyszüleit, Teleki Arcturt és Wesselényi Ilonát, valamint nagynénjét, Teleki Gemmát Marosvásárhelyre, édesanyját, Teleki Béláné született báró Benz Annát és gyermekeit pedig Zsibóra kényszerlakhelyezte. A Zsibón maradt család ettől kezdve egy jóakaratú helybéli család sebtében átalakított istállójában lakott. Édesanyjuk, a szelíd szavú Ninon néni varrásból, kézimunkából és mosásból igyekezett fenntartani és taníttatni a gyerekeket, ez utóbbi azonban, a hatalmi tiltás miatt, cseppet sem bizonyult könnyű feladatnak. Az iskolák kapui az arisztokrata gyermekek előtt ugyanis még évekig zárva maradtak. Ilona a cipőkészítő szakmát tanulta ki, ha jól tudom, Nagybányán.
Édesapja széki gróf Teleki Béla, a zsibói Wesselényi-kastély utolsó ura az Erdélyi Párt elnöke volt, és ennek nyomán, 1941 és 1944 között, a budapesti parlament behívott képviselője. Neki köszönhető, hogy a német és a magyar csapatok Kolozsvárról a szovjet haderő érkezése előtt kivonultak, és ekképpen a város nem vált a második világégés csataterévé, épületei, múzeumai, emberei viszonylag könnyen megúszták a front átvonulását. Teleki Bélát 1944 őszén az oroszok őrizetbe vették és elhurcolták ugyan, de mivel semmilyen bűnt nem tudtak ellene felhozni, Pozsony mellett szabadon engedték. Budapesten azonban a magyar hatóságok tartóztatták le és tartották egy ideig fogságban. Végül sikerült Ausztriába menekülnie, ahonnan Franciaországon át az Egyesült Államokba jutott. Ott élte le az életét – elsősorban Erdély szolgálatában. Az Amerikai Erdélyi Szövetség elnöke volt, és három évtizeden keresztül szerkesztette az általa New York-ban kiadott Transylvania folyóiratot, a nyugati emigráció egyik legkomolyabb és legkörültekintőbb lapját. Teleki Béla 1990 februárjában hunyt el, nem sokkal azt követően, hogy Soros Györggyel közösen írt újságcikkben az erdélyi nemzetiségi béke megteremtése mellett tett újra hitet. Teleki Béláné a kilencvenes években, néhány évvel férjének halála után költözött el közülünk.
Családtagjait – lánya, Éva kivételével – Teleki Béla nagy nehézségek árán, 1964-ben sikerült kimenekítenie Romániából. Így került Ilona New Yorkba, szerény iskolai végzettséggel, kifosztva, hasznosítható angol nyelvtudás nélkül.
Az Amerikába történő utazás lázában, a nagyanyám és nővére lakásán történt megható búcsúzkodás hétéves tanúja voltam, ami máig kitörölhetetlen, mély nyomot hagyott bennem. Levelekből tudtam, hogy Ilona előbb egy bronxi harisnyagyárban kapott állást, később pedig gépíróként vállalt munkát. Édesanyja akkoriban gyakran hazalátogatott, így élő szóban is kaptunk sorsukról tájékoztatást. Tudtuk azt is, hogy Ilona 1975-ben férjhez ment Lino DeVito di Porriasa olasz márkihoz, aki, ha jól emlékszem, borkereskedéssel foglalkozott, és akitől lánya született, Elisa. Ilona Kolozsvárra talán összesen három-négy alkalommal tért vissza látogatóba, s ezen alkalmakkor megállapíthattam, hogy kedvessége és szerénysége a régi maradt.
Valamikor a hetvenes évek elején került a New York-i Értéktőzsdéhez közeli munkahelyre. Amikor 2000-ben New Yorkban meglátogattam, már nagyon régen a Merrill Lynch cégnél dolgozott. Irodája – egyben Rodostója – a New York-i Világkereskedelmi Központ egyik tornyának sokadik emeletén volt, s az íróasztala fölötti falon térképek és fényképek formájában ott volt szeretett Erdélye.
A torony földszintjén működő étteremben ebédeltünk és beszélgettünk sorsunkról, családjainkról. Aztán felvitt a 106. emeletre, a világ tetejére, hogy az onnan nyíló kilátásban gyönyörködhessek, később pedig a tornyok melletti rakparton sétáltunk, s onnan mutatta meg nekem a távolban látható Szabadság-szobrot, ezt a megható szimbólumát az Egyesült Államokba érkező és sokáig az Elis-szigeten fogadott (vagy kiutasított) menekülteknek. Akkor találkoztunk utoljára, azon a szeles-hűvös őszi napon, és ma is úgy látom magam előtt, talán leginkább a Bécsben elhunyt Ili nagynénjére emlékeztetően, karcsú, egyenes tartású, az élet által meggyötört, mégis derűlátó asszonyként, ahogyan a balonkabátját fázósan összehúzza magán.
Az élet később azt az általam még megcsodált „kis Erdélyt” is elvette tőle, amit az irodájában őrzött, mégpedig amikor a tornyokat 2001. szeptember 11-én repülőgépes merényletekkel lerombolták. Igaz, Ilonának szerencséje volt, mert nem sokkal a becsapódás előtt kilépett az épületből.
Soha senkinek nem tárta fel a munkahelyén származását. Ez számomra csak most derült ki, amikor április 15-én bekövetkezett halála után a New York Times április 26-i számában Vivian Yee róla szóló, kissé szenzációra kihegyezett – s így Ilona természetével ugyancsak ellenkező –, de a lényeget jól megragadó írását olvastam. Az újságírónak nyilatkozók, Teleki Ilona egykori Merrill Lynch-es kollégái mondták el róla: egészen kiváló piaci elemzője volt a cégnek, fejben rendkívül gyorsan számoló, remek befektetési tanácsokat adó, megbízható munkatárs. Aki 2005-ös nyugalomba vonulását követően sem tudott elszakadni a munkájától, továbbra is érdeklődéssel követte a tőzsdét, és aki még a 2008-as pénzügyi válság idején is képes volt nyereséges befektetéseket eszközölni.
Szintén a New York Times rendhagyó nekrológjából szereztem tudomást arról, hogy Lino DeVito 2008-ban távozott az élők sorából, nem sokkal azt követően, hogy az orvosok megállapították: Ilona gyógyíthatatlan betegségben szenved. Valamikor ez idő tájt születhetett unokája, Anna Elena is. Ilona természetét ismerve, meggyőződésem, hogy betegségét méltósággal viselte, és úgy ment el, feltűnés nélkül, ahogyan élt. Mindig azt vallotta ugyanis, hogy a főnemesi származás semmilyen előjogot nem biztosít az embernek, ezért soha nem tett említést róla, ha pedig valaki szóba hozta azt, mosolyogva zárta le a témát: rég volt, ne beszéljünk róla.
Lánya, Elisa a New York-i lapnak most elmondta: miután megbetegedett, édesanyja mesélt neki a szép emlékeiről is, gyermekkoráról, a zsibói kastélyról és azokról az időkről, amikor a család még együtt volt, és békében és boldogságban élt. A New York Times sztorija Ilonát egy csapásra világhírűvé tette. Gondolom, ennek sem örült volna...
Tény azonban, hogy a volt munkatársainak és ismerőseinek többsége csak a halálát bejelentő NYT-nekrológból tudta meg, hogy ki is volt valójában a munkatársuk. Egy menekült grófnő Transzszilvániából, egy szerény, kedves, halk szavú, de mégiscsak kékvérű asszony, aki egyetemet ugyan sosem végzett, de aki mégis New York-i tőzsdezsenivé vált.
Nyugodjék békében!
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Csökkenő közösségek a Székelyföldön és Partiumban
A Székelyföldön és a Partiumban egyaránt csökkent a magyarság száma a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint.
Kizárja a csalás lehetőségét a végleges népszámlálási adatok kapcsán Lőrinczi Ferenc, a Kovászna megyei statisztikai hivatal munkatársa, aki szerint a személyi számok használata ezt nem teszi lehetővé. Mint arról beszámoltunk, a csütörtökön bemutatott, végleges népszámlálási eredményeket számos szakember megkérdőjelezte, úgy vélve, gyanúra ad okot az a tény, hogy a februári részleges adatokhoz képest 1,1 millióval nőtt a lakosság száma, meghaladva a 20 milliós lélektani határt.
Lőrinczi Ferenc a Krónikának elmondta, a 2011 októberi népszámlálási adatokat kiegészítették, az otthon talált és nyilvántartásba vett személyek számához hozzáadták azokat, akikre úgy bukkantak rá, hogy a lakossági nyilvántartó passzív adatbázisát összevetették a pénzügy, az egészségügy, a nyugdíjpénztár és a munkaügy aktív adatbázisaival. A személyi számok alapján országos szinten közel 1,2 millióval nőtt ily módon a lakosság száma, magyarázta az illetékes. Lőrinczi Ferenc arra is rámutatott, hogy a nemzetiségek százalékarányát nem a végleges, már kiegészített adatból számolják, csak azokat veszik figyelembe, akik a számlálóbiztosnak nyilatkoztak nemzetiségükről.
A végleges adatok szerint Kovászna megyében a lakosság 73,7 százaléka magyar nemzetiségűnek vallotta magát, 22,1 százalék a román és 4,1 a roma nemzetiségűek aránya. Illés Andrea, a megyei statisztikai hivatal igazgatója elmondta, a 2002-es cenzus adataihoz viszonyítva 0,1 százalékkal csökkent a magyarok, valamint 1,2 százalékkal a románok aránya, viszont másfélszeresére nőtt a romáké. Ezek 75,3 százaléka magyar ajkú, míg 24,6 százalék azt vallotta, román az anyanyelve, mindössze 0,3 százalékuk beszéli a romani nyelvet.
Kevesebb városlakó Háromszéken
A két népszámlálás között 5,5 százalékkal, 12 270 személlyel csökkent a megye lakossága. Kovászna megye a 2011 októberi népszámlálás idején 210 177 stabil lakossal rendelkezett, a lakosság 50,8 százaléka nő, közölték pénteken a megyei statisztikai hivatal munkatársai. Továbbra is Kovászna az ország legkisebb megyéje, a térség legnagyobb városa Sepsiszentgyörgy 56 006 lakossal, Kézdivásárhely 18 491, Kovászna 10 114, Barót 8672, míg Bodzaforduló 7528 lakossal rendelkezik.
A községek közül Zágon a legnagyobb 5282 lakossal, a legkisebb Dálnok, ahol 957-en laknak. Illés Andrea arra hívta fel a figyelmet, hogy a két népszámlálás között megfordult a városon és falvakon lakók aránya, 2002-ben a háromszékiek 49,7 százaléka lakott vidéken, 2011-ben már 52 százalékuk élt falun. A népességfogyás leginkább városon érhető tetten, a romák által lakott falvakban, valamint a városokhoz közeli településeken nőtt a lakosság száma, így például növekedés észlelhető Előpatakon, Árkoson, Bölönben, Hídvégen és Illyefalván is.
A cenzus során az is kiderült, hogy elöregedőben a megye lakossága: több mint felét a 25 és 64 év közöttiek teszik ki, a kiskorúak (0–14 év közöttiek) aránya 17,5 százalék, a fiataloké (15–24 év) 12 százalék. A népszámlálás adatai szerint a háromszékiek 46,2 százaléka házas, de szinte ugyanekkora (41%) azok száma, akik soha nem éltek házasságban, több mint tízezren élnek élettársi kapcsolatban.
Több a roma Hargita megyében
Nőtt a lakosság száma Hargita megyében a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint, a magyarság számaránya 85,21, a románságé 12,96 százalék. Abos Maria Elena, a Hargita megyei statisztikai hivatal vezetője pénteken elmondta, a népszámlálás időszakában a megye lakossága 310 867 főt számlált, közülük 157 295 (50,6%) volt nő. A 2002-es cenzushoz képest a megye lakossága 15 355-tel csökkent.
A legnépesebb települések: Csíkszereda (38 966 fő), Székelyudvarhely (34 257), Gyergyószentmiklós (18 377). A községek közül a legtöbben Parajdon (6502), Gyergyóremetén (6165), Korondon (6135), Csíkszentdomokoson (6110), a legkevesebben Székelyderzsen (1036) és Kányádon (1193) laknak. A hargitaiak 42,6 százaléka városon él. Korcsoportonkénti eloszlás szerint a megye lakosságának 17,07 százaléka 0–14 év közötti, 12,24 százaléka 15–24 éves, 55,28 százaléka 25 és 64 év közötti, 15,41 százaléka pedig betöltötte 65. életévét.
A nemzetiségre vonatkozó kérdésre 302 435-en válaszoltak, közülük 85,21 százalék magyarnak (257 707), 12,96 százalék románnak (39 196), 1,76 százalék (5326) cigánynak vallotta magát. A 2002-es cenzushoz képest növekedett a roma lakosság aránya (1,18%-ról 1,76%-ra), csökkent viszont a románok számaránya (14,06%-ról 12,96%-ra). Az anyanyelvre vonatkozó kérdésre 302 448-an válaszoltak, közülük 86,43 százalék magyar, 13,15 román anyanyelvűnek vallotta magát.
Magyar térvesztés Maros megyében
A statisztikai adatok szerint 1990 után Maros megye lakossága népszámlálásonként 30–30 ezerrel csökkent. Míg az 1992-es cenzus alkalmával 610 ezren lakták a megyét, 2002-ben már csak 580 ezren éltek a térségben, 2011-re ez a szám 550 ezerre apadt. A megyében nemcsak a magyarság száma, de az aránya is csökkent a 2002-es népszámlálás adataihoz képest. Míg egy évtizeddel korábban a lakosság 39,3 százaléka vallotta magát magyarnak, jelenleg mindössze 38,1 százaléka mondta magát annak.
Hasonló helyzetben van a térség románsága is, amely 53,3 százalékról 52,6 százalékra apadt. Míg a valamikor jelentős szász és zsidó lakossággal rendelkező megyében már csak 1478-an (0,3 százalék) jelölték meg nemzetiségükként a németet és 86-on zsidót, a cigányság közel 47 ezerre gyarapodott, ami arányaiban is szinte két százalékkal több a 2002-ben regisztrált adatokhoz képest. A roma lakosság aránya a két népszámlálás között 7 százalékról 8,9-re nőtt, ezzel Maros megye országos első helyre került.
A magyarság térvesztése a megye összes városában tetten érhető. A 134 ezer lakóval rendelkező Marosvásárhelyen már csak 57 532 magyar (42,8 százalék) él a korábbi 70 108-hoz (46,7 százalék) képest. Szászrégenben 28,8 százalékról 24,8-ra, Segesváron 18,4-ről 16,5-re, Dicsőszentmártonban 17,7-ről 14,3-ra, Marosludason 25,2-ről 23,2-re csökkent a magyarok száma.
A statisztikai hivatal adatai szerint a 2002-ben még a megye legmagyarabb városának számító Szovátán is 90,1-ről 87,6-ra apadt a magyar közösség. Hasonló a tendencia Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön is, ahol 84 százalékról 80,1-re, illetve 75,5 százalékról 73-ra csökkent a magyarság aránya. A megye legnagyobb községei továbbra is a Marosvásárhellyel összenőtt, vegyes lakosságú Marosszentgyörgy (9304) és Marosszentkirály, melyek létszámuk alapján a 2000 után várossá avanzsált Nyárádtőt (6945), Nagysármást (6942), Nyárádszeredát (5554) és Erdőszentgyörgyöt (5166) is megelőzik.
A magyarság számának csökkenését kommentálva Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök a Krónikának úgy vélekedett, hogy ennek kettős magyarázata lehet. Egyrészt a cenzus alatt, a szövetség megyei irodájába érkező számos panasz arra a következtetésre juttatta az RMDSZ-t, hogy nagyon sok magyart nem vettek nyilvántartásba. Brassai tudomása szerint elsősorban olyan személyekről van szó, akik más városban vagy külföldön folytatják tanulmányaikat. Másrészt a roma lakosság jelentős növekedése is hozzájárul a magyarság számarányainak csökkenéséhez.
Az elnök szerint az sem mellékes, hogy az adatok véglegesítése előtt a hatóságok csaknem egymillióval felduzzasztották az ország lakosságát. Kérdésünkre, hogy a 2000-es választáson elveszített marosvásárhelyi polgármesteri szék még visszanyerhető-e a 42,8 százalékos aránnyal, Brassai határozott igennel válaszolt. „Ha egységes politikai közösségként tekintünk a vásárhelyi magyarságra, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy 2016-ban visszanyerjük a várost" – adott hangot derűlátásának az RMDSZ megyei elnöke.
Több a magyar Szatmár megyében
Közel 23 ezerrel csökkent Szatmár megye lakossága is az elmúlt tíz év során. A magyarok és a románok részaránya picit csökkent, a romáké emelkedett. A 2011-es népszámlálás végleges eredményei szerint a megyében 188 200 román, 112 600 magyar, 17 400 roma és 5 ezer német él. A románság aránya a tíz évvel korábbi népszámlálás eredményeit alapul véve 58,8 százalékról 57,9-re, a magyarságé 35,2 százalékról 34,7-re esett vissza, míg a romáké 3,7 százalékról 5,4-re emelkedett.
Ezzel párhuzamosan megnőtt a magyar anyanyelvűek aránya – a korábbi 39,1 százalék helyett most a megye lakosságának 40 százaléka nyilatkozta, hogy magyar az anyanyelve. A román ajkúak körében viszont csökkenés érhető tetten, arányuk tíz év alatt 59,4 százalékról 55,4-re esett. A városon élők 45,6 százalékot tesznek ki. A 24 éven aluliak aránya megközelítőleg 30, a 65 éven felülieké 14,3 százalék.
Nagyobb léptékben mérve a hivatalos adatok szerint a megye lakossága 1992 óta folyamatosan csökken, akkor több mint 400 ezer főt számláltak össze, tíz évvel később pedig 367 ezerre tették a létszámot. A mérések alapján elmondható, hogy jelenleg a népsűrűség megközelítőleg az 1956-os szinten van. A tavaly közzétett előzetes adatok körülbelül 329 ezres létszámot vetítettek elő, a végleges eredmények szerint viszont ennél 15 ezerrel vannak többen a szatmáriak, azaz 344 360-an lakják a megyét.
Szatmárnémetiben 35 441-en vallották magukat magyarnak, ami a 102 411 fős összlakosság 34,6 százaléka, Nagykárolyban a 21 112 lakosból 10 950 személy, azaz 51,8 százalék nyilatkozta azt, hogy magyar nemzetiségű. Tasnádon ez az arány 34,7 százalékos (8 631 fő az összlakosság), Sárközújlakon pedig 59,5 százalék (6 773-an lakják a kisvárost). A megyében a statisztika szerint az etnikai és a vallási hovatartozásáról közel 20 000 ember nem nyilatkozott, ezek túlnyomó többsége a megyeszékhelyen él – Szatmárnémetibe közel 18 800-ra tehető azok száma, akik nem diktálták be ezeket az adatokat.
Növekvő arányok Biharban
Arányaiban ugyan nőtt a magyar lakosság a románhoz képest Bihar megyében, de a száma csökkent a 2002-es adatokhoz viszonyítva: miközben több mint egy évtizeddel ezelőtt még 155 828 főt számláltak, addig a legutóbbi népszámláláson csupán 138 213-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Azonban a román nemzetiségűek 404 468 főről 366 245 főre történt visszaesésével kiegyenlítődtek az arányok.
„Nagyon fontos, hogy arányaiban sikerült megállítani a csökkenést" – jelezte lapunknak Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, aki ezt részben azzal magyarázza, hogy az elmúlt évtized második felében erőteljesebben megindult a románok migrációja, miközben Magyarország gazdasági ereje csökkent, így kevésbé vonzotta át a helyi magyarságot. Az aránynövekedést azzal is indokolja, hogy az elmúlt évtized kisebbségi szempontból sokkal nyugodtabb, konfliktusmentesebb volt, mint az azt megelőző, javult a romániai magyarság helyzete. „Reméljük, most, hogy megállt a százalékos fogyás, vissza is lehet azt fordítani" – mondta a képviselő, aki a gyerekvállalás ösztönzésében és támogatásában látja a megoldást. Példaként a Németországból származó családtípusú adózási modellt említette.
A magyarság csökkenése leginkább Nagyváradon érzékelhető, ahol 45 305 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ez kétszázalékos visszaesést jelent a 2002-ben jegyzett 27 százalékhoz képest. Szabó Ödön szerint ez részben a vegyes-házasságokkal és az erőteljesebb migrációval magyarázható, de az is közrejátszhatott benne, hogy az elmúlt évtizedben a megyeszékhelyről többen vidékre költöztek. Nagyszalontán 2002-ben 10 335 magyart számláltak, most 9868-an vannak, Érmihályfalván 8757-ről 7971-re apadt a számuk. Bihar megyében a magyarság többsége még mindig városon él, miközben a megye lakosságának zöme vidéken lakik.
Tízezres hiány Kolozsváron
A végleges népszámlálási adatok szerint Kolozs megyében összesen 103 591 magyar él, 18 710-el kevesebben a 2002-es összeírás hivatalos adataihoz képest, a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma ennél is kisebb: 102 928. Kolozsváron a leglátványosabb a magyar népesség fogyása, a tíz évvel ezelőtt regisztrált 60 281 fős közösség 10 716 fővel lett kisebb. A megye magyarságának drámai csökkenését jól mutatja az is, hogy 1941-ben 208 ezer magyart tartottak nyilván, de még 1992-ben is 146 ezernél több magyart számoltak össze.
A megye összlakossága is csökkent: 2011-ben 691 106 főt számláltak össze, míg 2002-ben 702 755 személy lakta Kolozs megyét. A magyarok túlnyomó többsége városon él, szám szerint 64 763-an, ebből 49 565 Kolozsváron, 1479 Aranyosgyéresen, 3781 Désen. Szamosújváron 3435, Tordán 3905, míg Bánffyhunyadon 2598 magyart számoltak. A végleges népszámlálási adatok szerint a községek közül Egeresen, Kisbácsban, Szászfenesen, Tordaszentlászlón és Széken van kétezernél több lelket számláló magyar közösség.
Krónika (Kolozsvár)

Folyamatban van a széki református templom restaurálása
Folyamatban van, s előreláthatóan jövőre fejeződik be a Kolozs megyei Szék községben az 1241-es évszámot viselő református templom teljes felújítása. Amint arról korábban beszámoltunk, a templomot teljesen kiürítették, és a berendezést (a feltételezhetően a XVII–XVIII. századból származó székeket és az orgonát) a széki önkormányzat által felajánlott biztonságos helyre szállították.
A támogatást megítélő szerződést 2013. január 29-én írták alá a fejlesztési minisztériumban, a tényleges munkálatokat 2015-ben be kell fejezni. Az istentiszteleteket ideiglenesen a kultúrotthonban tartják.
Szabadság (Kolozsvár),

Mezőségi szórványturnéra indul a Hargita együttes
Hargita Megye Tanácsa Összetartozunk közösségépítő programjának részeként május 26-án szokásos évi szórványturnéjára indul a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, és egybeköti körútját az egyik legfontosabb rendezvényével, a már hagyománnyá vált Hagyaték Mezőségi Népzene- és Néptánctalálkozóval. Az összetartozás, az identitástudat megerősítése Székelyföldön is fontos, de leginkább olyan vidékeken van szükség rá, ahol a magyarság szórványban él.
Az 1990-től Csíkszeredában hivatásos együttesként működő Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes 1995-ben szórványmissziót vállalt, arra törekszik, hogy évente legalább egyszer előadásával eljusson olyan szórványtelepülésekre, ahová ritkán vagy egyáltalán nem jutnak el hivatásos együttesek, ahol a Hargita előadása szinte az egyetlen magyar kulturális rendezvény egész évben, ahol a magyarságnak a szórványsors jutott osztályrészül a történelmi viszontagságok következtében. Bebizonyosodott, hogy a magyar kultúra, nyelv és hagyomány ezeken a vidékeken határozottabban igényli a segítséget és a törődést értékeinek megőrzése végett.
Az Összetartozunk közösségépítő szórványprogram egyik célja segíteni a szórványban élő magyarságot népi hagyományai megőrzésében, felkutatásában, felelevenítésében és ezáltal a nemzeti identitása megőrzésében és megerősítésében. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes előadásaival a szórványtelepülések kultúrájának értékeire szeretné felhívni a figyelmet.
Az idei turné során Felőr, Szépkenyerűszentmárton, Bethlen, Dés, Bálványosváralja, Szék, Vice és Magyardécse magyarságra láthatja a Hargita együttes A sóvidéki kalapács című előadását.
A szórványturné programja:
Május 26., hétfő, 19 óra: A sóvidéki kalapács – felőri kultúrotthon; az előadás előtt fellép a felőri Búzavirág Néptánccsoport.
Május 27., kedd, 20 óra: A sóvidéki kalapács – Szépkenyerűszentmárton, kultúrotthon. Május 28., szerda, 19 óra: A sóvidéki kalapács – Bethlen, művelődési ház. Május 29., csütörtök, 19 óra: A sóvidéki kalapács – Dés, „Andrei Mureșanu Kollégium” díszterme; az előadás előtt fellép a dési Aranyeső Néptánccsoport és a Rezeda zenekar. Május 30., péntek, 20 óra: A sóvidéki kalapács – Bálványosváralja, kultúrotthon; az előadás előtt fellép a bálványosváraljai Árvalányhaj (utánpótlás) Néptánccsoport. Május 31-én, szombaton egész napos program Széken a XIX. Hagyaték Mezőségi Népzene- és Néptánctalálkozón. Június 1., vasárnap, 12 óra: A sóvidéki kalapács – Vice, kultúrotthon; 17 óra: Magyardécse, kultúrotthon; az előadás előtt fellép a magyardécsei Cseresznyevirág Néptánccsoport. maszol.ro

A román fél nem engedi a vb magyar nyelvű, kódolatlan sugárzását
Olvasóink írják, hogy Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, Szatmárnémetiben, Segesváron, Széken, Érmihályfalván, Magyargyerőmonostoron és Érkörtvélyesen is kódolatlanul nézhető a mérkőzés. Rossz hírt kaptunk Kézdivásárhelyről és egy Szilágy megyei faluból, ahol a focirajongóknak át kellett kapcsolni a TVR1-re. Köszönjük az információkat!
Magyarország szomszédos országainak többségében anyanyelvükön nézhetik a magyarok az M1 és az M2 közvetítéseit a labdarúgó-világbajnokság alatt, kábeltelevíziós vagy kódolt műholdas szolgáltatójukon keresztül - közölte a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) csütörtökön az MTI-vel.
Mint írták, az alap erről megállapodást kötött több, Magyarországot környező ország köztelevíziójával. Szerbiában a Vajdaság területére szól a megállapodás.
A szlovén és a román fél általános kereskedelmi érdekre hivatkozva nem tette lehetővé a magyar adások kódolás nélküli sugárzását - tudatta az MTVA.
Az alap emlékeztetett: a téli olimpia idején lehetővé tették, hogy a német közszolgálati ZDF kódolatlanul sugározza német nyelvű közvetítéseit, és azzal számoltak, hogy ez példaértékű lesz.
A román közszolgálati televízió azonban már a téli olimpia alatt jelezte: a közvetítési jogok kizárólagosságára és üzleti érdekekre hivatkozva nem teszi lehetővé a sportesemény magyar nyelvű közvetítését Románia területén. A labdarúgó-világbajnokság előtti újbóli megkeresésre - a szlovén közszolgálati televízióhoz hasonlóan - ismét elutasítóan reagáltak - áll a közleményben.
Az MTVA tájékoztatása szerint Magyarország nincs abban a helyzetben, mint Németország, Anglia, Franciaország, Olaszország, illetve Spanyolország, hogy az EBU (Európai Műsorszolgáltatók Szövetsége) bevonása nélkül tárgyaljon a közvetlen jogtulajdonosokkal, de az MTVA menedzsmentje a továbbiakban is törekszik arra, hogy az elkövetkezendő világesemények hiánytalanul, minden magyar számára elérhetők legyenek, Magyarország határain túl is.
Az online és telefonon elérhető közvetítésekben nincs változás: a FIFA szabályai szerint területileg korlátozni kell a mozgóképeket, vagyis csak magyarországi IP-címről lesznek élőben követhetők a brazíliai események. maszol.ro

Mátyusföldiek a Székely-Mezőségen
Aki kihagyta, bánhatja, hiszen jó hangulatú, pörgős, vidám és színvonalas előadással rukkoltak elő a felvidéki naszvadiak Mezőbergenyében. Mint beharangoztuk, rendkívüli esemény volt, hiszen a fellépők több száz kilométert tettek meg azért, hogy a székely- mezőségi település lakóit megörvendeztessék, és bemutassák nekik mátyusföldi táncaikat, dalaikat, népviseletüket.
A fellépők erdélyi körútjuk során ejtették útba Mezőbergenyét, ahová a Kincsásó Egyesület hívta meg őket, hiszen ezzel viszonozni kívánták a naszvadiak, a Dobosi Róbert által vezetett Csemadok Alapszervezet vendégszeretetét. A vendégek pénteken Széken, vasárnap Bögözben mutatták be előadásukat.
A kultúrotthon udvara megtelt számunkra különleges népi öltözetű emberekkel, jöttek-mentek, forgolódtak, fotózgattak. Mire begyűlt a közönség, minden készen állt, a fellépők, a hangosítás, s főleg a lelkület.
Az egész estét betöltő vegyes műsorban minden korosztály képviseltette magát elemista tanulótól a középkorúig, vagy mondjuk ki, az idősebb korosztályig. Fellépett a Búzavirág női, férfi és vegyes énekcsoportja, a Sústya citerazenekar, a Viza citerazenekar, a Pettyem néptánccsoport, Szabó Julcsi népdalénekes és a História könnyűzene-együttes.
– Naszvadról jöttünk, Mátyusföldről. Az ottani néptáncokat hoztuk el Mezőbergenyébe, de bemutattuk Kismagyarország, Somogy, Kelet-Magyarország táncait, a szatmári verbunkot, a friss csárdást és dél-alföldi táncokat is. A Pettyem néptáncegyüttes 2008-ban alakult, a nevét egy régi naszvadi utcáról kapta. Akkor nyolc kislánnyal kezdtük a munkát, most három korcsoportban dolgozunk, 54 a csoportok létszáma. Egy óvodás, kisiskolás és egy felső tagozatos, illetve középiskolás csoport táncol. Ez nem iskolai szerveződés, hanem a naszvadi Csemadok Alapszervezet működteti a Viza és a Sústya citerazenekart és a Búzavirág éneklőcsoportot. A Csemadok közösségformáló civil szervezet, amely főleg kulturális téren tevékenykedik, fesztiválokat, kulturális eseményeket, koncerteket szervez, olyan eseményeket, amely a felvidéki magyarsághoz kötődik zenében, táncban, képzőművészetben. Nagyon híres a XVI. alkalommal megrendezésre kerülő Tűzvirág, tűzzománc nemzetközi fesztivál, amelynek fő témája a képzőművészet. A Búzavirág éneklőegyüttes Szlovákiában elnyerte a Bíborpiros minősítést. Ez olyan előkelő díj Szlovákiában, mint Magyarországon a Fölszállott a pávában az első hely – nyilatkozta dr. Malomsoki István, aki a Pettyem néptáncegyüttest vezeti és a magyarországi Nagyigmándról jár át Naszvadra, s akit annak idején azért kerestek fel, hogy a mátyusföldi település hagyományait élesszék újra, tudván, hogy Nagyigmándon már régebben működik néptánccsoport. A két település testvérkapcsolatban áll, ami azért is fontos, mert 1948-ban Naszvadról nagyon sok embert telepítettek át Nagyigmándra, a falu egyharmada volt naszvadi, és a családok tartják a kapcsolatot.
A naszvadiak nemcsak tánccal, énekkel örvendeztették meg a bergenyeieket, akikkel együtt nótáztak, hiszen sok népdalt mindkét vidéken énekelnek, hanem kofolával, felvidéki sörrel is megkínálták a helybelieket. Ez el is fogyott, hiszen a hőségben mindenki megszomjazott. A szünet alatt sem áll le az éneklés, a citerások a művelődési ház előtt muzsikálni kezdtek, az asszonyok pedig jókedvűen énekeltek. Igazán jó példával szolgáltak, hogyan kell közösségben szórakozni, mulatni, közvetlenül, barátságosan viszonyulni egymáshoz.
Közben az asszonyok fejkendőjét is szemügyre vettük, megkérdeztük, hogyan kötik olyan kacifántosra. Előbb ajánlkoztak, hogy megmutatják, majd azt mondták, túl nehéz, nem érdemes megtanulnunk, úgysem viselnénk így a keszkenőt.
Szóval ízes emberek kellemes, élményszámba menő előadását láthattuk, hallhattuk. Szünet után a História könnyűzenekar vette át a teret, szórakoztatta a közönséget.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

A Kárpát-medence gyöngyei
címen illethetjük azokat a zenélő, éneklő, táncoló ifjakat, akik e hétvégén – szeptember 5–7. között – Marosludason és az Andrássytelepen a nagyérdemű előtt színre viszik a Vajdaság, Kárpátalja, Erdély és Magyarország élő folklórját. Ludas-Supljákról (SRB), Téglásról (UKR), Bálványosváraljáról, Besztercéről, Csombordról, Ördöngösfüzesről, Raanielajosfalváról (Bukovina), Szabédról, Székről, Vajdaszentiványról, Vicéről és Kaposvár-Szentgáloskérről, illetve Százhalombattáról látja vendégül a Hajdina KE és táncosai e gyöngyszemeket.
A XII. Kárpát-medencei Gyöngykoszorú folklórfesztivál Marosludas és környéke magyarságának és nem csak nekik óhajt ezúttal is maradandó képet raktározni mindannyiuk lelkében.
Péntek este a művelődési házban Antonio Méda rajztanárnő tárlata látható este héttől, nyolctól magyar borest a Tivoli étteremben. Itt Papp Péter aranydíjazott borász pincéjének nedűjét ízlelgethetik a megjelenők. Hogy teljesebb legyen az áldott szőlő levének hatása, a Forrás néptáncegyüttes, arról az Orchidea és a Hajdina táncosai gondoskodnak, valamint a szentgáloskéri citerások. "Volt, mi volt, s mi elveszett, érte sírni kár, mert mindörökre megmarad a bor, a dal, a tánc" – e magyar mondás igazolódni látszik a Tivoliban.
Szombat délelőtt tenisztorna az ifjúsági parkban. Délután négykor a Petőfi Sándor- szobornál Magyarország Csíkszeredai Konzulátusának képviseletében dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul és dr. Tóth Bernadett Eszter konzul nyitja meg a találkozót. Tuját ültetnek, a földi ittlét és jövőbeli lét szimbólumát. Ezután népviseletben teszik meg a kilencszáz méternyi távolságot a művelődési házig. Itt Ambrus Vilmos főesperes igehirdetése után Kilyén Ilka művésznő, a Maros megyei EMKE elnök asszonyának dalcsokra "hangolja" tovább a néző, a táncos, mindenki lelkét. A táncot a Tatárka kezdi, és kb. 150 perc után a Hajdina zárja. A Harmadik Zenekar, a magyarlapádi Ifjúsági Zenekar és a vajdaszentiványi zenekar kíséretével csodálhatjuk meg valamennyi táncot. A táncházban kivilágos kivirradtig áll a tánc.
Vasárnap az Andrássytelepen, a Petőfi Sándor Általános Iskola udvárán már reggel nyolckor "tolongás" várható. A gulyásfőzők vetélkedése az ebédet hivatott biztosítani mind a kultúrműsort szolgáltatók, mind a nézők számára. A Hajdina határon túli vendégeivel ismét táncol. Muzsikál a Tokos zenekar. Ezenkívül gyermekprogram, ősi magyar foglalkozások, foci, neves fellépők előadásai elégítik ki a nagyérdemű igényeit. Este nyolctól magyar bál.
Ha valaki még nem döntötte el, nem késő, készülődjön, szeretettel fogadjuk.
Tóth Sándor, a marosludasi EMKE elnöke
Népújság (Marosvásárhely)

Hagyományaink művelői
Három és fél évtizede annak, hogy Tankó Albert létrehozta Székelyudvarhelyen a faragóklubot, mely az évek során egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, majd megkeresztelkedve az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesülete nevet vette fel. A mára több mint százötven tagot tömörítő egyesület munkája beépült az udvarhelyiek életébe: a népművészek portékái nemcsak a hagyományos vásárokról ismertek, hanem otthonaik részét képezik.
Az 1979-ben Tankó Albert, Berci bácsi által létrehozott faragóklubhoz szövő-fonó asszonyok is csatlakoztak, így vált szükségessé a kör átnevezése: az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületének tagjai kiállítással egybekötött konferenciával ünnepelték az egyesület fennállásának harmincöt évét, illetve emlékeztek az alapítóra.
A hagyomány kötelez
A székelyudvarhelyi Városháza dísztermének előterében kaphattak kis ízelítőt a látogatók a szépteremtők munkáiból: tulipános terítők, bútorfestéssel készült naptárak, ládák, tolltartók, faragott használati tárgyak, üzenetet küldő bútorok, a csipkeverés fortélyaival készített kiegészítők, fűzött gyöngyök, a székelykeresztúri népmondát megelevenítő faliszőnyeg, nemezből készített tárgyak és számtalan szőttes sorakozott az asztalokon. „A hagyomány köt és kötelez. Mert mi tarthatna meg minket leginkább székely, magyar mivoltunkban időtállón, mint az a sok szép motívum, szín, forma, melyet kötelesek vagyunk osztani, hogy sokasodjon” – mondta el a tárlat megnyitóján Szakáll Gizella, a népi hímzés kiváló mestere.
Értékelik munkájukat
A jelenlévőket Tifán Irén, az egyesület jelenlegi elnöke köszöntötte, külön kiemelve a Székről, Háromszékről, Csíkszékről és a gyergyói térségből érkezett vendégeket. A megnyitó részeként felszólalt Bunta Levente polgármester is, aki a város támogatásáról biztosította a helyi népművészeket. A városvezető kihangsúlyozta: jelzésértékű, hogy az évfordulós ünnepséget az impozáns Szent István Teremben tartják, hisz a városvezetőség ezúton közvetíti, kiemelten fontosnak tartja, értékeli a hagyományos népi mesterek értékmentő és értékteremtő munkáját.
Az alapító emlékezete
1995-ben fogalmazódott meg az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületén túl a belföldi népi mestereket tömörítő civil szervezet szükségessége, így Tankó Albert közbenjárására megszületett a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége, elevenítette fel Szatmári Ferenc, a szövetség jelenlegi elnöke.
„A kezdeményezésen túl az udvarhelyszéki népi mesterek soraiból kerültek ki a szövetség elnökei tíz éven át, Tankó Albert, Szakáll Gizella, Tifán Irén személyében” – sorolta. Az eseményen fotókon elevenítették fel az elmúlt három és fél évtized jeles és hétköznapjait. A szakmai konferencia meghívottja volt Gaál János, a Magyar Néprajzi Múzeum nyugalmazott főrestaurátora, illetve Harangozó Imre néprajzkutató, az Ipolyi Arnold Népfőiskola tanára, valamint a székelyudvarhelyi Ágoston György, aki a Székely Játékokat mutatta be.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Az EMNP-nek is lesz Kolozs megyei tanácselnökjelöltje
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelöltet állít az időközi Kolozs megyei tanácselnök-választáson – jelentette be Soós Sándor, a néppárt megyei szervezetének elnöke Kolozsváron.
Mint mondta, a jelöltet csak akkor nevesítik, amikor a kormány kiírja a választás időpontját. Emlékeztetett: Gheorghe Ioan Vuşcan prefektus október 6-án döntött úgy, hogy a korrupcióval vádolt Horea Uioreanut meneszti tisztségéből, így a törvény értelmében november 30. és január 18. között a kormánynak előrehozott választásokat kell kiírnia.
Soós Sándor kifejtette, a magyar közösség szempontjából kifejezetten kedvez állapot, hogy jelenleg az RMDSZ-es Vákár István látja el a Kolozs megyei közgyűlés ügyvivő elnöki tisztségét. „Ez akár elnyt is jelenthetne, hiszen a Kolozs megyei magyar ügyek végre megoldódhatnának" – nyilatkozta Soós.
Hozzáfűzte: tennivaló lenne bőven, hiszen annak dacára, hogy az RMDSZ-es önkormányzati képviselők népviseletbe vonultak be az ellen tiltakozva, hogy a megye nem finanszírozza a kalotaszegi Székre vezet megyei út korszerűsítését, továbbra sem történt szemmel látható előrelépés az ügyben.
Mint arról beszámoltunk, Kolozs megyében azt követen üresedett meg a megyei tanácselnöki szék, hogy Horea Uioreanu PNL-s megyei tanácselnököt a korrupcióellenes ügyosztály (DNA) letartóztatta folyamatosan elkövetett korrupció, okirat-hamisítás és pénzmosásbeli bűnrészesség miatt.
Soós Sándor ugyanakkor bejelentette: az RMDSZ-szel szemben a Kolozs megyei EMNP az elnökválasztások második fordulójában egyértelműen arra buzdít mindenkit, hogy szavazzon Klaus Johannisra, a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) jelöltjére.
„Az RMDSZ demobilizálni próbál, de világossá kell tennünk, hogy aki otthon marad, az Victor Pontára és annak szövetségesére, a nyíltan magyargyűlöl Corneliu Vadim Tudorra szavaz. A választás második fordulójában megteremthetjük a magyar egységet, ha közös erővel támogatjuk az erdélyi jelöltet" – mondta Soós.
Kiss Eld-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Keöpeczi Sebestyén József, Románia címerének magyar alkotója (Ötven éve hunyt el)
Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról.
Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne.
A Magyar Királyság címere
A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király.
Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül.
Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik.
A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Összetartozás napi rendezvénysorozat Székelyudvarhelyen
Ismét lesz megemlékezés a trianoni emléknapon, június 4-én: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) a székelyudvarhelyi Millenniumi emlékműnél tart ünnepséget a nemzeti összetartozás napján.
Nagy Pál, az EMNT széki elnöke elmondta: a rendezvény az összetartozás jegyében zajlik, „amikor a különböző pártok képviselői félre tudják tenni a mindennapos vitákat, és így együtt tudnak emlékezni június 4-én. Az esemény délután fél ötkor kezdődik: Sorbán Enikő éneklését követően ünnepi beszédet mond Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviselője, majd az MPP, az RMDSZ és az EMNP helyi szervezeti vezetőinek beszédei hangzanak el. Az ünnepség részeként Öllerer Áron és Pázmán Linda szavalnak. A koszorúzás után zárásként a magyar és a székely himnuszt éneklik majd el a részvevők.
Idén harmadszor rendezik meg a nemzeti összetartozás napi barátságos labdarúgókupát is, amelybe a polgármesteri hivatal, a média és civil szervezetek is bekapcsolódnak: a futballkupát a helyi sportcsarnokban tartják csütörtökön délután hat órától, a csapatok kisorsolása után következnek a mérkőzések, majd várhatóan este kilenckor a díjátadó. Az összetartozás napi rendezvénysorozat részévé vált a 64 Vármegye fiataljainak kezdeményezése is, a Trianon-napi biciklitúra, melyet idén szombaton tartanak meg a Székelyudvarhely–Nyikó mente–Székelykeresztúr–Székelyudvarhely útvonalon. Az indulás reggel 8-kor lesz a Márton Áron térről.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Kárpát-medence kenyere, Kolozs megyei lisztből
Hét Kolozs megyei település – Bálványosváralja, Buza, Györgyfalva, Magyarszovát, Szék, Tordaszentmihály és Várfalva – önkormányzata egy-egy zsáknyi lisztet adományozott, amelyből Szolnokon idén is megsütik a Kárpát-medence kenyerét.
A hét zsáknyi lisztet népviseletbe öltözött fiatalok adták át Diószegi László pékmesternek tegnap Kolozsváron, Magyarország Főkonzulátusának udvarán. Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke elmondta: augusztus 20-án Kolozsváron újra megkóstolhatjuk a nemzet kenyerét. Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke közölte: Kolozsvár tavaly kapcsolódott be a Kárpát-medence kenyere mozgalomba. Barabás János konzul kifejtette: az adományozott liszt annak a bizonyítéka, hogy „Kolozs megyében igaz magyar emberek élnek, akik Kárpát-medencei dimenzióban gondolkodnak”.
Szabadság (Kolozsvár)

Kárpát-medence kenyere: az összetartozás mindennapi betevője
Ünnepélyes keretek között adták át kedden azt a hét zsák búzalisztet a kolozsvári magyar főkonzulátus udvarán, amellyel Kolozs megye hozzájárul a Kárpát-medence kenyerének megsütéséhez.
A liszt a megye hét településéről érkezett: Bálványosváraljáról, Buzáról, Györgyfalváról, Magyarszovátról, Tordaszentmihályról, Székről és Várfalváról.
A zsákokat a falvak népviseletbe öltözött fiataljai adták át a szolnoki küldöttségnek. A rekordméretű kenyeret ugyanis Diószegi László pékmester vezetésével a Szolnoki Művésztelep óriáskemencéjében sütik meg augusztus 20-ára a Kárpát-medence magyarlakta területeiről származó hozzávalókból. Diószegi László elmondta: idén új rekordot állítanak fel: 250 kilós kenyeret fognak sütni. A tavalyi óriáskenyér ugyanis „csak" 200 kilós volt.
Mint részletezte, nem egyszerű feladat a kemencébe helyezni a hatalmas kenyértésztát, hiszen már maga a lapát ötven kilót nyom, ezért hat ember munkájára van szükség. Nem elég a kenyértésztát behelyezni a kemencébe, de ki is kell rántani alóla a félmázsás lapátot. Az óriáskenyeret egyébként, akárcsak tavaly, a Kolozsvári Magyar Napok keretében fogják felszelni augusztus 20-án.
Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője elmondta: a szolnokiak tavalyelőtt kérték fel először a Kolozs megyeieket, hogy vegyenek részt a programban. „Nagyon nagy megtiszteltetés volt számunkra a megkeresés, hiszen a Kárpát-medence kenyere a Kárpát-medencei magyarság összetartozását jelképezi" – nyilatkozta. Az ünnepélyes eseményen Barabás János vezető konzul és Vákár István, a Kolozs megyei közgyűlés alelnöke is üdvözölte a kezdeményezést.
Szolnok városa és a Szolnok Televízió egyébként 2011-ben indította útjára hagyományteremtő céllal a Nemzet kenyere – 2013-tól a Kárpát-medence kenyere címet viselő, Szent István király napján megrendezendő programját. Ennek központi eseménye a határokon átívelő összefogással készülő, rekordméretű kenyér megsütése és ünnepélyes keretek között történő megszentelése.
Tavaly kunsági búza, vajdasági kovász, erdélyi só, kárpátaljai forrásvíz, valamint felvidéki és erdélyi burgonya felhasználásával sült, 200 kilós kenyér „testvérkenyerét" Kolozsvárra is elhozta Kovács Sándor, Jász-Nagykun-Szolnok megye közgyűlésének elnöke. A kenyeret a Kolozsvári Magyar Napok keretében az erdélyi történelmi egyházak képviselői szentelték meg, majd osztották szét.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Körbetáncoljuk-énekeljük Erdélyt és a világot
Hagyományosan gazdag és különleges népzenei és néptánc-csemegéből válogathatnak a Partiumi Magyar Napok alatt az érdeklődők, a Muzsikás Együttestől kezdve a Fonón át a Szabolcs és Ördögborda Táncegyüttesekig, lesz Kárpát-medencei utazás a tárogató világában és kivilágos kivirradtig (vagy ameddig bírják szusszal) rophatják a táncot a szabadtéri táncházban.
A világszerte ismert és elismert, Magyarország egyik legjelentősebb népzenei együttese a Muzsikás, akiknek muzsikája a hagyományos népzenét és a XX. századi magyar komolyzenét ötvözi. Egyaránt fellépnek folk, népzenei és világzenei eseményeken, de nem idegen tőlük az alternatív zene, a jazz, a kelta zene vagy a zsidó zene sem. Augusztus 18-án, kedden, 21,30-tól a Szakszervezetek Művelődési Házának kistermében merítenek a népzenék tiszta forrásából s ebben segítségükre lesz a velük rendszeresen fellépő, moldvai születésű Petrás Mária is.
Az Államalapítás Ünnepén, augusztus 20-án egy minden szempontből különleges zenei csemege várja a nézőket 18 óra 30 pertől a Dinu Lipatti Filharmóniában: kárpát-medencei utazást tehetnek a tárogató világában Kiss Gy. László Liszt díjas tárogatóművész, valamint Zágoni Mihály tárogatóművész és zenekaruk jóvoltából. Az ünnepi előadást követően pedig, alig pár lépésre a filharmóniától, 21,30-tól a Tűzoltótorony tövében a magyar „táncházas” népzenei új hullám második generációját képviselő Fonó Zenekar pezsdíti a vért és csábítja mozgásra a lábat. Ők nem csak a magyar népzenét, hanem a szomszéd népek népzenéit is tolmácsolják hagyományhűen és magas színvonalon, már több mint tizenöt éve.
Szombaton, augusztus 22-én a Kossuth-kerti Néptánc-színpadon és előtt folytatódik a tánc, hiszen 16 órától kezdődnek az előadások a Borókagyökér Egyesület szervezésében, s egymást váltja a a magyargéresi Kikerics néptánccsoport, a szatmárnémeti Röpike, a mikolai néptánccsoport, a bogdándi Rozsmalint, az érmihályfalvi Nyíló Akác, a börvelyi Bekek néptánccsoport, a diószegi Szömörce, a szilágyszéri Kukurók néptánccsoport, Pap-Fejér Boglár és a Herdon fivérek. A színpadhoz a Partiumi Mesterségek Utcáján keresztül lehet eljutni, ahol a népművészeti kiállítás, a hagyományos mesterségek bemutatója és kirakodó vásár mellett két napon át számtalan érdekesség, illetve hagyományos népi játszótér is várja a kicsiket és nagyokat az Aranykapu Kulturális Egyesület szervezésében. A táncnak azonban még messze nincs vége, hiszen 20 órakor kezdődik a mindig hatalmas érdeklődésnek és népszerűségnek örvendő szabadtéri táncház, ahol Uhrin Klára es zenész barátai illetve a Sorogja zenekar muzsikál – a tervek szerint táncház leghamarabb éjfélkor „zárja” kapuit. De csak rövid időre, hiszen vasárnap 11 órától már ismét hagyományos népi, vásári attrakciók, gólyalábas műsor, kézművesek és kirakodók várják a kicsiket és a nagyokat egyaránt. 17 órától kezdődik a nyíregyházi Szabolcs Táncegyüttes előadása. Az 1957-ben alakult, egyik leghosszabb multú amatőr néptáncegyüttes táncaiban őrzi a Kárpát-medence folklórjának hagyományait, de eltökélt szándéka olyan alkotások létrehozása is, melyek a mai kor emberének gondolat- és érzésvilágát tükrözik. Céljuk, a folyamatos belső alkotómunka mellett olyan művek felújítása, melyek valamikor meghatározó, „alap” művei voltak a magyar néptáncművészetnek. Őket 18 órától az Ördögborda Néptáncegyüttes követi, Honvágytánc összeállításukkal. „Turnénk tisztelgés azok előtt a táncosok előtt, akiktől táncos anyanyelvünket kaptuk és akiknek legjava már rég nincs közöttünk. Az ők táncaikat megtanultuk és célunk, hogy azokat a helységeket felkeressük, ahonnan megtanultuk. Gesztusunkkal meg szeretnők erősíteni a helyi közösségekben a hitet, hogy mindaz amit mindennapjaikban elődeink megéltek, az követendő példa és nekünk követnünk kell ezt a példát, életmódot. Kalotaszegi népviseletünket Inaktelkén készíttettük, oda szándékszunk eljuttatni tisztelgés képpen és alázattal az inaktelki táncunkat. Jakab Józsi bácsit ifjú korom óta példa értékű embernek tartottam: az Ő emlékére született a Magyarózdi táncunk. Széken töltöttem kolozsvári diákéveim jó részét, nekik dedikáljuk a széki táncot. Gyergyóalfalvi születésű édesanyám tiszteletére kutatjuk és szívjuk magunkba az ottani táncokat, népdalokat. Csíkszentdomokos tánckultúráját, mint táncos anyanyelvünket visszük ajándékként a nagyérdemű elé.” – vallja, társaival együtt, Sándor Csaba Lajos vezető.
erdon.ro

Kallós Zoltán: Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig
A moldvai csángók magyar identitásának megőrzését illetően pesszimistán, a táncházmozgalom fennmaradását tekintve pedig optimistán tekint a jövőbe Kallós Zoltán. A számos elismeréssel, többek között Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett népzenegyűjtővel válaszúti otthonában beszélgettünk. A Magyar Nemzet augusztus 31-ei számában megjelent interjú bővebb változata.
– Egyfajta sorsszerűség volt, hogy Moldvába és Gyimesbe került. Rengeteg gyűjtést köszönhet az utókor az ott tartózkodásainak.
– Lészpedre önként mentem, de ennek azért volt előzménye. A katonaságot Romanban töltöttem, mert amikor bevonultam, lehetett választani Husi, Suceava, Ias és Roman között, és én akkor azért választottam Romant, mert tudtam, hogy ott élnek az északi csángók. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a hadtesthez kerültem. Akkoriban a katonakönyveket ötévenként a helyszínen láttamozták, úgyhogy végigjártuk az egész megyét. Bár már nem sok helyen tudtak magyarul, de azért született kapcsolat, sőt volt két déli csángó kollégám is, az egyik lábnyiki, a másik újfalusi, őket a katonaság után felkerestem. Akkoriban Vistán tanítottam. '46-ban végeztem, és a katonaság után visszamentem Vistára.
Indulj el egy úton...
Szeptember 13-ig látogatható az Indulj el egy úton... címmel megrendezett Kallós Zoltán életmű-kiállítás a szentendrei Skanzenben, amelyet szombaton a II. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója alkalmából rendhagyó tárlatvezetéseken tekinthetnek meg az érdeklődők, többek között a Kossuth-díjas Korniss Péter fotóművész, a Nemzet Művésze és a Prima Primissima díjas Petrás Mária népdalénekes közreműködésével. Ezen a napon az esti gálán élőben hallhatjuk a magyarszováti Kádár Erzsébetet, akitől Kallós Zoltán is sokat gyűjtött, sőt a nap folyamán a központi színpadon éneket is tanít Tankó Eszter gyimesfelsőloki hagyományőrző énekessel együtt.
– Hogy cseppent bele az aktív gyűjtésekbe?
– A néprajzi katedra havonta tartott gyűlést Kolozsváron, oda eljárogattam – már azelőtt Gunda Bélának az óráit is látogattam a '40-es években mint kisdiák –, és ott a néprajzi katedrán a Kodály-, Bartók-tanítvány, Jagamas János is tartott előadást. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Vistáról, erre mondta, hogy volt ott gyűjteni, de nagyon gyenge anyag került elő. Biztattam, jöjjön még egyszer. Kijöttek, és olyanok kerültek elő, mint A három árva, a Kolduscsúfoló, keservesek. Onnantól tartottam a kapcsolatot Jagamassal.
Egy alkalommal elmentem Mákófalvára, ahol az egyik barátomnál a tornácon láttam egy hosszú fát, aminek kerek volt a vége, és egy 1820-as évekbeli évszám állott rajta. Kérdem, hogy mi ez, s mire használták. Mondja, hogy ez a palága, ezzel büntették a legényeket, dédnagyapám, nagyapám legénybíró volt. Én tudtam, hogy Nádasmentén azt mondják a tenyeresnek, hogy palágát kap. Mindjárt kapcsoltam, elkértem, és bevittem a néprajzi múzeumba az ifjú Kós Károlyhoz. Kérdem, hogy mivel dolgoznak, mondják, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, és a cigány telepek felmérésével vannak megbízva, de olyan nehéz a bizalmukba férkőzni, nem ismerek-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, hogy én tudok cigányul. Visszamentem Vistára. Jött az értesítés, hogy behívtak a Folklórintézetbe. Kimentünk a cigánytelepre Jagamassal, és ének szűrődött ki az egyik házból, egy anyuka altatta a gyermekét. Bementünk, még átjöttek az asszonyok. Akkor nem tudtuk felvenni, még nem volt magnó, fonográffal dolgoztunk, így bevittük őket a Folklórintézetbe, elkészültek a felvételek, én leírtam a szöveget és lefordítottam. Ismét visszamentem Vistára, megint csak jött az értesítés, hogy menjek be a Zeneakadémiára. Ott egy nagy bizottság várt: felvételi volt. Énekeltem egy román, egy magyar és egy cigány dalt, és felvettek.
Így kerültem a Zeneakadémiára Jagamas jóvoltából, ő külön is foglalkozott velem, mert az én zenei tudásom nem volt nagy, nem olyan volt a gyerekszobám, mint a többi kollégának, nekem az volt a fontos, hogy megtanuljak valamennyire fül után jegyezni. Három félév volt a folklór, színjelessel végeztem, aztán negyedéven kizártak társadalmi származásom miatt. Nem ez volt az első, kizártak másodéves koromban is, de Vistán volt egy országgyűlési képviselő és prezídiumi tag, egy asszony, Nyilas Ilona, aki ismerte a szüleimet és engem is, és akkor még visszavettek. Negyedéven aztán újra kizártak, és így nem végeztem el a Zeneakadémiát. Akkor elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot.
– Hogyhogy csak ilyen rövid időt?
– Megszűntek a magyar iskolák. Hetven 1-4 osztályos magyar iskola volt Moldvában abban az időben, s kettő felső tagozat, egy Onesten, egy Lujzikalagorban. A magyar forradalom után aztán megszűnt mindegyik. Akkor elmentem Gyimesre, ott voltam nyolc évig. Azért oda mentem, mert onnan könnyen be tudtam járni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.
– Gyimesi gyűjtései is jelentősek.
– Igen, külön kötetben jelentek meg és külön CD-n.
– Mi alapján döntötte el, hogy hol gyűjt és hol nem?
– Sosem másztam bele másnak a gyűjtési területeibe. Négy területen gyűjtöttem: az észak-mezőségi falvakban Szék környékén, Kalotaszegen a nádasmenti falvakban, a gyimesi csángóknál és a moldvai csángóknál. Székelyföldön egyáltalán nem.
– Tudatosan?
– Tudatosan. Ott voltak gyűjtések. Itt Válaszúton a múzeumban is Székelyföldről csak egy rend férfi és egy rend női ruhát állítottunk ki. Rengeteg tájház van Székelyföldön, aki arra kíváncsi, menjen oda. Nekünk elsősorban Mezőséget kell képviselnünk, ezért három mezőségi szobánk van, két kalotaszegi, egy csángó, egy román és egy szász.
– Gyimest leszámítva azokon a területeken, ahol gyűjtött, különösen itt Mezőségen nagyon erős az asszimiláció. – A helyzet az, hogy Mezőséget annak idején elkerülték a kutatók, vegyes nemzetiségű terület lévén. Kodályék már az 1900-as évek elején kijelentették, hogy a régi magyar népzenei stílus eltűnőben van a magyar nyelvterületen. A negyvenes években mi is Magyarországhoz tartoztunk, elkezdődött a kutatás. Palotay Gertrúd etnográfus írt egy tanulmányt a széki írásosról, a rámán varrott írásosról, azt csak ott készítik, és ez Kodály kezébe került, aki azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? Ezután eljött Lajtha, és rádöbbent, hogy itt még virágzik a régi népzenei stílus. Itt a Borsavölgyében, Kidében Járdányi Pál megírta A kidei magyarság világi zenéjét, Vajkai Aurél a Népi orvoslás a Borsavölgyében című könyvét, Szabó T. Attila pedig Palotay Gertrúddal két rövid írást jelentettek meg az Erdélyi Múzeumi Közleményekben Ismeretlen mezőségi hímzések címen Válaszútról és környékéről. Ahogy a háború végével jött a változás, ez a gyűjtési fellángolás is abbamaradt. Később aztán a táncházmozgalomban figyeltek fel újra erre a területre.
– Akkor viszont Mezőség reflektorfénybe került, mivel zenéje és tánca elmaradhatatlan kellékévé vált a táncházaknak.
– Jagamas szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvarok muzsikálási módja. Nem véletlen az, hogy ilyen nevű dallamok maradtak meg, mint például Válaszúton Rákóczi ritka magyarja, vagy Széken Lajtha gyűjtötte fel Rákóczi keservesét, Jagamas Bethlenben a Bánffyak lassúját. Valamikor közös volt ez a zenei kultúra az úri osztállyal, amelyet magunkkal hoztunk keletről, aztán az arisztokrácia zenei ízlése nyugati hatásra megváltozott, a falusiak pedig megőrizték. Válaszútról is került elő olyan katonakísérő dallam, amelynek Jagamas megtalálta a csuvas változatát.
– Feltételezem, hogy a magyar identitás megőrzése vezérelte önöket, amikor Válaszúton létrehozták az iskolát és a hozzá tartozó kollégiumot.
– Ezekben a szamosháti falvakban nincsen iskola, nemhogy magyar, de még román sincs. A gyerekeink 26 százaléka vegyes házasságból jön. Egy része alig ért magyarul, nem is tud vagy csak keveset. Itt úgy megtanulnak magyarul, hogy a végén szebben beszélnek, mint a szüleik. Van olyan, aki itt kezdte és már az egyetemet végezte. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha mi nem hozzuk el ide. Román iskolában már mind románok lettek volna. Most is van olyan kislányunk, már a testvére is jön, akinek csak a nagyapja magyar. Jönnének románok is, de nem vesszük fel, csak azt, akinek van magyar felmenője.
– Hány gyerek fér most el?
– Most 120 körüli a létszám, de beindult a felső tagozat és a 9. osztállyal a mezőgazdasági líceum, tavaly ebből egy osztály volt, most lesz kettő. Elég nehezen tudjuk őket elhelyezni az internátusban. A múzeumot is kellene bővíteni, rengeteg értékes tárgy van raktáron, amelyet helyszűkében nem tudunk kiállítani.
– Visszatérve az asszimilációra: Moldvában a táncházmozgalom által hangsúlyossá vált figyelem segíti a magyarokat az identitásuk megtartásában?
– Moldvában az lett volna jó, ha megmaradtak volna az iskolák, mert akkor kitermelődhetett volna egy értelmiség, de így? A papokon kívül semmi sincs, legjobban azok tiltják a magyar nyelvet.
– És az anyaországi kezdeményezések?
– Falra hányt borsó. Fakultatív. A gyerek megtanul írni-olvasni magyarul, s hova tovább? Sehova. Megy tovább a románosítás, főleg a papok részéről. Ez a Vatikánnak is tudatos politikája, hogy megtörje a görög egyház egységét a románoknál. Moldva missziós területnek számított, így olasz papok jöttek oda. Azok persze hamarabb megtanultak románul, mint magyarul. Később megtiltották a magyar nyelvű miséket a templomokban, csak románul és latinul lehetett misézni. Mivel nem volt minden faluban pap, a kántorok továbbvitték a régi magyar egyházi zenei hagyományt. Rengeteg olyan anyag került elő, amelyekről nincs is feljegyzésünk. Vallásos énekek, apokrif imák, a Mária-siralom. Ugyanez a helyzet a balladákkal, olyanokra bukkantunk, amelyek nálunk nincsenek, mint például az Ifjú Mátyás király (Talányfejtő leány), a Ráduly vajda, a Szeklédi Borbála, Az elrabolt leány, vagy a magyarul Szép fehér pakulár, a román Mioritának a változata. Érdekes módon magyarul hamarabb lejegyezte Petrás Ince János 1843-ban, mint románul Vasile Alecsandri 1860-ban. Az összes klasszikus ballada megtalálható Moldvában, s még azon túl vannak helyi változatok, költött igaz történetek is. Nagyon gazdag a hagyomány, és nem meglepő módon azokon a helyeken maradt meg igazán, ahol nem tiltotta a pap. Például Klézséből került elő a legtöbb ballada és lírai dal, ugyanis ott lengyel volt a pap, és nem tiltotta a magyar éneket sem a templomban, sem a guzsalyasban.
– Felmerül a kérdés, mennyire maradhat még élő ez a gazdag moldvai hagyomány a mai viszonyok között? – Most már vége az egésznek! Éppen néztem, hogy most megjelent az új Balladás könyv, 550 ballada és balladás hangulatú dal található benne 225 adatközlőtől, és ebből még él vagy húsz-huszonöt. A Balladás könyvnek van egy DVD-melléklete 348 eredeti helyszíni felvétellel.
– A fiatalok már nem tudják ezeket?
– Egy-két család még akad, például Lészpeden van három unoka, az ő nagyanyjuktól gyűjtöttem, és mind a hárman tudják mindazt, amit a nagyanyjuk tudott, ő már meghalt. Kettő sajnos már elment, az egyik Spanyolországba, a másik Olaszországba. A legnagyobb viszont Lészpeden van és gyönyörűen énekel, ahogy az anyja is.
– Lehet-e még érdemben népzenét gyűjteni?
– Lehet, sőt kell is. Sok olyan hely van, ahol ilyen szándékkal még nem járt soha senki, és még élnek olyanok, akik tudják ezeket a dalokat. Régen minden háznál a gyermekeket a nagyapák, nagyanyák nevelték, a gyermekek az öregektől vették át a hagyományt, nem a szüleiktől, azért él még. Van például egy hagyományőrző kicsi falu, Visa, még Kelemen kőművest is tudnak, sajnos az egyik asszony meghalt, a másik most nagybeteg, de még van egy öregasszony, attól tanulták ők is. Vagy ott van Szovát, a leggazdagabb díszítésű falu, ott még egy asszony él, aki sok mindent tud. Tőle még fiatalkorában is gyűjtöttem. Úgy mondta fel a nevét, hogy „énekeltem én, Kádár Erzsi 18 esztendős mulatságos kislány".
– Legalább olyan fontos, hogy a felgyűjtött anyagot rendszerezzék.
– Azt az MTA végzi. Erre a vidékre jellemzőek a 16 szótagos dallamok, s mint ahogy a tizenkettes dupla hatosokból tevődik össze, ez dupla nyolcasokból. Kodályék Székelyföldön gyűjtöttek egynéhányat, és „jajnótának” nevezték. Ezen a környéken viszont sok van még. Létezik egy olyan magyarázat is, hogy talán műköltési termék lenne, de a régi stílusból minden típust megtalálunk benne, pentaton dallamok is vannak, ereszkedő rendszerűek. Az is az érdekességük, hogy a dallamot csonkítani vagy bővíteni lehet a versek szótagszáma szerint. Mindenki azt fűzi bele, ami rá vonatkozik. Előfordul, hogy egy énekes egy dallamon belül 12, 11 és 16 szótagosat is énekel, azonos tartalmú szövegeket összefűzve. Nem tudjuk, mikor keletkezett ez a dallamtípus, csak azt, hogy itt maradt meg ezen a környéken. Mezőségnek van még egy különlegessége, a régi páros tánc, az akasztós. Ezen belül egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy egy nemzetség tánca: Kissek tánca, Ballák tánca, Csete nemzetség tánca. Ez is mutatja a tánc régiségét. Martin György tánckutató szerint ez lehetett a legrégebbi magyar páros tánc. Bethlen Gáborról van egy feljegyzés: olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez a tánc épp ilyen.
– A táncházmozgalom elvitte a városba a népzenét, néptáncot, ugyanakkor a kialakító, éltető háttere, a szokásvilág és a paraszti kultúra eltűnt mögüle. Meddig maradhat fenn ebben a mesterséges közegben? – Nem félek, ez már megmarad. Aki kiöregedett, viszi a gyerekét és az unokáját. Beállott a folytonosság. Mindenkinek van egy anyanyelve, kell, hogy legyen egy zenei anyanyelve is, és ehhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra is, nem véletlen, hogy tánc közben mindig énekeltek. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.
– Tehát e téren bizakodó?
– Már rég elmuzsikálták a táncházmozgalom halálát, mégis egyre jobban terebélyesedik, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Ez az a mozgalom, amely az egész világ magyar ifjúságát összefogja. De nézzük Japánt, ahol szintén népszerű: a japánoknak nincsenek csak rituális típusú táncaik. Ez a fajta tánc hiányzik nekik, és ázsiai nép lévén ők is ráharaptak a magyar táncokra.
– A magyar népzene lehet a kulcsa a magyar identitás megőrzésének?
– Itt az iskolában is nagyon fontosnak tartjuk a népdaloktatást, mindennap énekelnek a gyerekek, amikor elmegy a kisgyerek innen, már legalább 30-40 népdalt tud, az már egy zenei anyanyelv. Most jövőre két osztályunk lesz a nagyokból, lehet, hogy csinálunk egy tánccsoportot belőlük 6-8 párral. A táborainkban is fontos az éneklés, napi kétszer van népdaltanulás. Egy hét alatt legalább 30-40 népdalt tanítunk. Belecseppentünk egy latin-szláv tengerbe, és miközben sok nép tűnt el a Kárpát-medencében, mi csodával határos módon megmaradtunk magyarnak. Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig.
Kiss Eszter Veronika
Magyar Nemzet

Elhunyt Kobzos Kiss Tamás zenész, előadóművész, zenepedagógus
Elhunyt Kobzos Kiss Tamás. A Kossuth- és Liszt-díjas zenész, előadóművész, zenepedagógus hosszú betegség után, élete 66. évében november 8-án, vasárnap halt meg – közölte a család hétfőn az MTI-vel.
Elsősorban a magyar régizene, az európai középkori énekes zene, a török énekmondók zenéje, a magyar népzene és a kortárs zene területén tevékenykedett. Európai viszonylatban is az egyik legkiemelkedőbb előadója volt a középkori provence-i trubadúr-énekeknek, újjáélesztette a 16. századi magyar énekkincset.
Kobzos Kiss Tamás 1950. május 30-án született Debrecenben. “Debreceni egyetemi éveim alatt tanultam meg gitározni, majd 1973-ban a Délibáb együttesbe kerültem, ahol már népzenét csináltunk. Itt brácsáztam is, aztán a kobozt Joób Árpád, a Délibáb vezetője hozta az erdélyi Szászrégenből, és két nap múlva már játszanom kellett rajta” – mondta a művész tavaly márciusban, Kossuth-díja alkalmából az MTI-nek.
Népzenei pályafutása a hetvenes évek elején együtt indult a táncház-mozgalommal, Debrecenben 1973-tól játszott a Hajdú Táncegyüttessel. Székre brácsát tanulni jutott el Ádám István Icsán családjához, 1973-1974-ben pedig zenét gyűjtött a Mezőségben, Gyimesben, meg az oda telepített baranyai moldvai csángóknál.
Gitárosként a régizene is foglalkoztatta, virágénekeket énekelt, hatással volt rá az amerikai folkmozgalom. A Kecskés együttesbe kerülve kezdte a lant érdekelni, később jött a reneszánsz zene, Tinódi, Balassi, a török zene, az ottani pengetős hangszer, a saz. Egy rövid ideig – 1974-ben – a Kaláka együttesnek is tagja volt, kutatásai eredményeként Csokonai-dalokat jelentetett meg, és 20. századi magyar verseket is megzenésített. Egészen 1979-ig restaurátorként dolgozott több intézményben, köztük a Néprajzi Múzeumban.
A Kobzos előnevet 1977-ben vette fel, 1981-ben jelent meg az első lemez, amin játszott, a Kecskés együttes Zene a reneszánsz kori Erdélyben című anyaga. Énekmondóként járta az országot, gyakran fellépett az Egyetemi Színpadon, közreműködött Szentpál Mónika és Erdélyi György előadóestjein, évekig szerepelt a Radnóti Színpad Toldi-előadásában. 1981-ben megismerkedett René Clemencic bécsi régizenésszel, akinek formációjával, a Clemencic Consorttal hosszú időn keresztül játszott. Michel Montanaro provence-i fúvóssal 1982-től játszott duóban, több mint tíz éven át. Énekes szólista volt Szabados György zeneszerző több művében.
Fellépett a Jánosi együttessel, a Musica Historiával, Ferencz Évával is. “Több mint harminc lemezen vagyok hallható különböző hangszereken, illetve mint énekes. Talán az első török lemezemre, a Szívetekben őrizzetek című albumra vagyok a legbüszkébb, ezt Ásik Veysel 20. századi énekmondóval és Erdal Salikogluval készítettük és 2002-ben jelent meg” – idézte fel Kobzos Kiss Tamás tavaly az MTI-nek.
Szólistaként, énekmondóként sok száz koncertet adott Magyarországon, a környező országok magyarlakta településein, Európa majdnem minden országában, valamint Japánban, Kínában és az Egyesült Államokban. 1986-tól tanított az Óbudai Népzenei Iskolában, amelynek 1991 óta az igazgatója is volt. 2007-től öt éven át a Zeneakadémián is tanított kobozt. Több tanulmányt írt a népzenetanítás témakörében. 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjának, tavaly a Népművészeti Tagozat vezetőjének választották.
Munkásságát számos díjjal jutalmazták: A népművészet ifjú mestere cím (1975), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1998), Magyar Művészetért Díj (1998), a Magyar Régizenei Társaság Tinódi-díja (2005), Magyar Örökség-díj (2006), Prima díj (2006), Életfa-díj (2010), Liszt Ferenc-díj (2011), Kossuth-díj (2014).
erdon.ro

Kiegészítés Gergely Balázsnak
Nagyon örülök, hogy Gergely Balázst írásra késztették soraim, és ezáltal bemutatásra kerül egy olyan, az enyémtől (és a velem egyetértő sokakétól) részben eltérő vélekedés, amely pontosan az általam kommenthuszároknak aposztrofált hőbörgők szélsőségességétől mentes mértékletességgel ismertet egy jogos viszonyulást a történtekkel szemben.
Mert természetesen nem tartom kizárólagosan helytállónak a saját vélekedésem. Ami nálam „kiverte a biztosítékot”, és a téma (a Gergely Balázséhoz hasonló okok miatt fontolgatott) ejtése helyett írásra késztetett, az a sokak álszenteskedése, az a felháborító viszonyulás, amely odáig jut, hogy „keresztre feszíti” a lelkészt, a püspököt.
Akinek nem inge, ne vegye magára. Nem állt szándékomban mindenkit egy kalap alá venni, cikkemben kifejtettem, hogyan értem a kommenthuszárkodást (akik nem is vettek részt az eseményen, nincsenek is tisztában a részletekkel, mégis lemondásért kiabálnak, akik úgy értelmezik a véleményszabadságot, hogy bármit mondhatnak bárkiről).
Még túl elegánsnak érzem a kommenthuszár megnevezést azon hozzászólók túl népes tömegének esetében, akik – sajnos most is és oly sokszor máskor – úgy osztják egyedüli üdvözítőként a válogatatlan hangvételű véleményüket a közösségi hálón, hogy csak egy mondatot olvastak a témáról, esetleg egy írásnak a címét, csak ontják a verdiktumokat, axiomatikus észrevételeket, még akkor is, ha a vádak egy részét az egyház cáfolta már. Ma, amikor a véleményformálás sokkal inkább a közösségi hálókon történik, a társadalmi élet oda költözött, a kommentelés hatalmas felelősség, amit sajnos, a tömegek nem éreznek át. Ha őket megsértettem, nem bánom. Bárcsak ettől cseppet megváltoznának. (Nem fognak.)
Tulajdonképpen részben örülök annak, hogy a téma ilyen port kavart. Hiszen ez azt jelezheti, hogy azok is, akik soha egyetlen istentiszteleten részt nem is vesznek, egyetlen orgonakoncertre el nem látogatnak, egyetlen lejt sem hagynak a perselyben, ha úgy érzik, hogy támadás éri templomukat, védelmükbe veszik. (Ne érjen az általánosítás vádja, itt is érvényes, hogy akinek nem inge, ne vegye magára). Bár, Balázs, sajnos akadnak olyanok, akiknek inkább csak az fáj, hogy ortodoxok, románok „az elkövetők” (ez egy hozzászóló szóhasználata, olvasható a kommentekben).
Hogy a határok hol vannak? Azt hiszem, Gergely Balázs is érzi, hogy vitatható helyen húzódnak. A határ rugalmas, képlékeny, nem rögzített. Tértől és időtől, világnézettől, vallási-politikai meggyőződéstől, kulturális közegtől, a szocializáció jellegétől, az adott emberek személyiségétől, sorsától stb. függ, hogy kinek hol húzódik a határ – és egyik sem jobb, jogosabb vagy értékesebb a másiknál, semmiképpen sem az egyedüli üdvözítő. És ez, mint korábban is írtam, így van jól. Így jó, ha többféle vélemény, viszonyulás van. Azt nem tudom elfogadni viszont, hogy egy ilyen ügy miatt akkora felháborodás gerjedjen, ami a püspök fejének követelésében kulminál. Egy templomi divatbemutató miatt (amelynek odavalósága vagy oda nem valósága is vitatható) felborítani egy jól működőnek bizonyuló egyházi struktúrát? Amely minden esetleges hibájával együtt olyan eredményekkel büszkélkedhet, mint egy széki, egy Farkas utcai templom restaurálása, a kolozsvári református kollégium folyamatos javítása, a magyar nyelvű szakiskola létrehozása, református sajtóközpont kialakítása, tekintélyes kolozsvári műemlék ingatlanok egész sorának felújítása, és még sok más – még ha mindez nem (is lehet) kizárólagosan egyházi teljesítmény. Mindez nem számít? Mindez mit sem ér? Menjen a püspök, vezekeljen a lelkész? Mert a templomba „engedett” egy nem szokványos divatbemutatót? Amelyet, már csak a korábbi reneszánsz ruhakiállítás kapcsán sem érzékelhettek oly egyértelműen „kiszámíthatóan kényes és megosztó kérdésnek”. De, mint az egyházközség jelezte, az engedélyezésre uniós támogatással kapcsolatos szerződésbeli vállalásai is kötelezték.
A mérlegelés teljes mellőzését jogtalannak, felháborítónak és egész közösségünkre nézve kifejezetten károsnak érzem, azt, hogy semmi ne számítson, sem korábbi megvalósítások, sem tervek, sem semmi, amit az ügyben elmarasztaltak valaha tettek, csak és kizárólag ez az egyetlen történés. Arról nem is szólva, mennyire keresztényi, felebaráti az a viszonyulás, amely nem bocsát meg, nem szeretettel bírál, nem ad második esélyt. De úgy látom, hogy tulajdonképpen ilyen értelemben (is) sokban egyezik a véleményünk a Gergely Balázséval. (Az erotika-nyilatkozatot a divattervező számlájára írom, azért legfeljebb ő maga marasztalható el, hiszen kijelentése az esemény után hangzott el, így hát nem róható fel az egyháznak, hogy lám, ennek ismeretében és ennek dacára beengedte a rendezvényt a templomba.)
Még egy szót a határokról, bármily képlékenyek is. Nemcsak azért vannak, hogy segítsenek az eligazodásban. Azért is vannak, hogy lehessen feszegetni őket, és ezáltal sokszor különleges, világraszóló dolgokat megvalósítani, a fejlődést, haladást szolgálni. Millió példa van rá, most csak egyet mondok: Kolozsvári Magyar Napok. Köszönöm, Gergely Balázs, hogy feszeget(t)ed a határokat!
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Táncolók és táncoltatók (Beszélgetés Csáky Zoltán televíziós személyiséggel)
Megjárt mennyet és poklot, televíziós személyiségként előbb a bukaresti magyar adás, majd a Duna Televízió egyik meghatározó arcaként vált milliók kedvencévé. Csáky Zoltánnal a távolba szakadt ember véleményformálási jogáról és az erdélyi magyar életről is beszélgettünk.
– A marosvásárhelyi magyarok többnyire a Bolyai-líceum mindenekfelettiségével hozakodnak elő. Ön is?
– Persze. Nagyon jó tanáraim voltak, műveltségem alapjai, az erkölcsi tartás, minden onnan származik. Egész életemben kísért az emlék, amikor 1962-ben, a ballagás előtt néhány nappal hívattak az igazgatói irodába. Kozma Béla, a legendás igazgató fogadott, társaságában két, számomra ismeretlen férfi. – Az elvtársak a pártbizottságtól jöttek, szeretnék, ha románul búcsúztatnád az évfolyamot. Hajlandó vagy-e, fiam? – kérdezte. – Igazgató elvtárs, mondtam, itt évtizedek óta magyarul búcsúzunk, én is magyarul mondom el a beszédemet. – Hallották az elvtársak? – fordult feléjük. És ezzel vége volt. 
– Milyen volt az akkori Vásárhely?
– In floribus! Nagy színészgenerációk nőttek ki, a kilencven százalékban magyar játékosokból álló ASA futballcsapata virágkorát élte. A Bolyai igazi magyar sziget volt, a romántanárnőnk már akkor mondogatta: vigyázzatok, mert csak Székelykocsárdig tudtok érvényesülni a magyar nyelvvel. Persze, nem zárkóztunk el a román kultúrától sem, a Székely Színház sztanyiszlavszkijos világa után igazi nagy reveláció volt az akkoriban alapított román tagozat frissessége, új, a mozgástechnikát felértékelő stílusa. – A mai városról is hajlandó véleményt mondani?
– Azt tartom, hogy messzire távozott ember ne ítélkezzék. Bár az is igaz, hogy másfél évtizeden át tévésként havonta jártam vissza. A Duna Televízióval végrehajtott egyik legnagyobb médiatettünk az erdélyi március 15-i ünnepségek közvetítése volt, ezek során éreztem igazán a változást. A Postaréten ünneplő marosvásárhelyiek egyre megfáradtabb közösséget alkottak, míg Székelyföldön beljebb haladva nőtt az ünnep jó értelemben vett harsánysága, életereje. Marosvásárhely megváltozása elsősorban a Markó Béla, Frunda György, Borbély László triász nagy bűne, riporterként, a Heti Hírmondó főszerkesztőjeként éveken át követhettem a politikai habitus változásait.
– A kívülálló számára a bukaresti televíziós pálya egészen kivételes státusnak számított a hetvenes években. Belülről nézve is az volt?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy eleget tettem Bodor Pál hívásának. Az egyetem után, 1969-ben a Vörös Zászlónál kezdtem dolgozni színikritikusként. Ebben a minőségemben 1971-ben kritikát írtam a bukaresti televízió magyar adásáról. Miután a lapszám a Bodor kezébe került, felhívott, és azt mondta: ha minket bírálsz, gyere és csináld. Remek idők voltak, akkoriban még lehetett az erdélyi magyarságot szolgáló, nézhető műsort készíteni. Lehetővé tette ezt szakmai felkészülésünk, de Bodor „széles háta”, azaz az apósa, a központi bizottsági tag, Gere Mihály is. Torockóról, Székről készítettünk riportokat, portrékat erdélyi szellemóriásokról. És olyan igazi közösségteremtő műsorokat is, mint a Zenés karaván, a Kaláka, amelynek például az volt a jelszava: Jobb, ha mi táncolunk, mint ha minket táncoltatnak. Gyorsan mozgalommá vált, hólabdaszerűen nőtt, ugyanakkor egyre veszélyesebbé vált a hatalom szemében.
– Szekusdossziéja hogyan „emlékszik” ezekre az időkre?
– Sok érdekes dolog derült ki belőle, de én semmit sem érzékeltem az egészből. Az első jelzés az akkori feleségemtől, Sikó Ildikótól érkezett, aki kisírt szemmel érkezett haza Vásárhelyre egy bukaresti fejtágítóról. Kincses Előd ügyvéd figyelmeztette: vigyázz, mert Zolit megfigyelik. Az utolsó rólam szóló jelentés 1988-ból származik, ráadásul egy kalákás jelentett, Jakabffy Attila. Illetve az 1989. februári, Budapestre való áttelepedésünk után is született még egy jelentés az első interjúról, amelyet a Kossuth rádiónak adtam, Nadia Comăneci szökése ügyében szólaltattak meg mint „szakértőt”. – Tévésként soha nem kényszerült utólag nehezen magyarázható helyzetbe?
– Kivételezettnek tarthatom magam, mert Bodor engem soha nem bízott meg politikai tárgyú műsorokkal, se tévés publicisztikával. Nem is emlékszem, ki kellett-e mondanom valaha a képernyőn Ceaușescu nevét. Kalákáztam, kollégiumoztam, portrékat készítettem. Bodor távol tartott engem – s talán még Boros Zoltánt – az aktuálpolitikától, így utólag nem is lehetek eléggé hálás neki ezért.
– Fel sem tűnt, hogy közben mások vergődnek a pártos sajtó béklyójában?
– A magyar adásról nemrég megjelent könyv egyik bemutatóján „vallomásoztunk”, emlékeket idéztünk. Akkor mondta el Máthé Éva, hogy ő sajnos nem tud csupa szépre emlékezni. Vele csináltatták meg ugyanis az adás első negyedóráját, amely kizárólag a nagy vezető dicsőítéséről szólt. Név és arc nélkül ugyan, de akkor is.
– Ha ilyen burokban élt, mi érlelte meg önben a Magyarországra telepedés gondolatát? – Két keserű dátum van az életemben: 1985. január 11. és 2015. január 11. Az első egy borzasztóan hideg hétfői nap, Vásárhelyről repültem Bukarestbe, a szerkesztőségben pedig azzal fogadtak: miért jöttél, nincs adás. Hogyhogy nincs adás? Te semmit sem tudsz? Nem. Előtte való pénteken szó szerint adás közben húzták ki a dugaszból a német nyelvű műsort. Szélnek eresztettek bennünket. Bodor 1983-as távozása után ugyan egyre inkább éreztük a megszorításokat, de ezt a drasztikus megoldást semmi sem vetítette elő. Én a bukaresti rádió erdélyi tudósítója lettem, termelési riportokat készítettem. A második feleségemet, Emőkét gyerekgyógyászként Romanba helyezték, néha hazajött, néha én mentem a Trabantommal, Zselyke lányunk a nagymamánál nevelkedett. Ez így nem élet, mondogatta a nejem, aztán egyszer csak biztatni kezdett, hogy adjam be a kitelepedési kérelmet. Mivel Magyarországon születtem, ennek elvileg könnyebbséget kellett jelentenie. Beadtam, nyilván rögtön kirúgtak a rádiótól. Akkor már nem volt visszaút, eljöttünk.
– A rövidesen bekövetkező változások nyomán nem merült fel önben, hogy itthon kezdjen újra mindent? – Bodor Pál a tanúm, hogy 1990 februárjában haza akartam jönni. Októbertől a magyar rádiónál dolgoztam a határon túli műsor szerkesztőségében. Januárban a tévé megbízásából már újra otthon voltam, Jelentés Erdélyből címmel készítettem egy háromrészes riportsorozatot. Jelen voltam például Tőkés László első szabad istentiszteletén, a templom előtt még katona vigyázott rá. A februári vásárhelyi gyertyás tüntetés után – bár akkor már nagyon készültem haza – Bodor azt mondta: várj még. A fekete március aztán mindent eldöntött.
– Milyen eseményhez kötődik a másik cezúra, 2015. január 11-e?
– Az a budapesti tévés életem végének időpontja. Újabb hétfői nap, mentem be a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorába, amikor rohan utánam az adásszerkesztő. Jól vagy, Zoli? Jól, persze. De van egy kis gond: nem vezetheted a műsort. Nem írták alá a szerződésedet. Szó nélkül megfordultam, összeszedtem a személyes dolgaimat, és eljöttem. A nagy tévés leépítési hullám engem is elsodort. Jólesett viszont, hogy a nézőknek a világ minden részéről és a kollégáknak is nagyon hiányoztam.
– Most, bő egy év után hogy érzi magát? Még inkább fáj? Vagy szűnőben van?
– Az tart némileg karban, hogy mindenhonnan hívogatnak. Megjelent két kötetem, keresik a filmjeimet, bemutatókra járok. Az emberek ragaszkodása megindító: egy éve nem vagyok a képernyőn, és még mindig nem akarnak elfelejteni. Persze, jó lenne valami új kihívás, mert azért fáj a szakmai megbecsülés hiánya. Nem kaptam választ az Erdély kifosztásáról szóló, Zöld arany című filmtervem szinopszisára. Az utolsó arcél című dokumentumfilm-tervem azonban most megvalósulni látszik. A jugoszláv hadsereg egykori alezredeséről, Sutus Józsefről szól, aki feleségét követve ma Macedóniában él. Első világháborús honvédsírokat tárt fel Szkopjében, ahol a régi temetőt magyar temetőnek hívják. Ő a szkopjei magyarok vezetője, tevékenysége nyomán a városban emléktáblát helyeztek el, négy utcát magyar személyiségekről neveztek el. Erős hiányérzetként él viszont bennem, hogy nem tudtam folytatni az ortodoxia erdélyi térhódításával foglalkozó Hagymakupolás honfoglalás című filmemet. 
– Merre szerette volna továbbvinni ezt a nagy visszhangot kiváltó történetet?
– A katolikus egyház irányába. Jakubinyi György érsek annak idején nem nyilatkozott nekem, de megváltozott az optikája, mióta a pápa Romániában járt, Erdélybe viszont nem látogatott el. Úgy gondolom, a székelységnek, Székelyföldnek gyakrabban kellene pozitív impulzusokat, üzeneteket küldenie magáról a nagyvilágnak. A csíksomlyói búcsú, az összmagyarság legnagyobb ünnepe közvetítésekor gyakran megfordult a fejemben: mi lenne, ha a ferences atyák felkérésére a somlyói nyeregben összegyűlő ötszáz-hatszázezer székely-magyar-csángó zarándok aláírásával hitelesítenének egy, a Szentatyához címzett meghívót? 2017-ben, a négyszázötvenedik jubileumi évben Ferenc pápa látogatása aktuális lehetne. És akkor Őszentsége szembesülhetne a ténnyel: az ortodoxia hiába potyogtatta tele Székelyföldet hagymakupolákkal, így próbálva jelezni, hogy ősi román föld, ott bizony félmillió katolikus hívő előtt misézhet.
CSÁKY ZOLTÁN
Sümegen született 1945-ben. Nős, három gyermek apja, egy unoka nagyapja. Gödöllőn él. Tanulmányait Marosvásárhelyen a Bolyai Líceumban, majd Kolozsvárott a BBTE bölcsészeti karán végezte. 1971-től az RTV magyar szerkesztőségének tagja, a Kaláka és a Kollégium című műsorok szerkesztője, műsorvezetője. 1989-ben családjával Magyarországra telepedett. A Kossuth rádió munkatársaként dolgozott, majd a Duna Televízió alapító tagjaként a Heti Hírmondó főszerkesztője és műsorvezetője, dokumentumfilmek szerzője. Hagymakupolás honfoglalás című filmjét levetítették a University London East European Studies karán. 2010 és 2014 között az MTVA műsorvezetője, az Arcélek portrésorozat szerzője. Kötetei: Hagymakupolás honfoglalás (2004), A jóisten politikája (2010). Díjak, kitüntetések: Pethő Sándor-díj, Julianus-díj.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Másfél évtized a Kárpát-medence kincseinek nyomában
Az idén 15 éves a Hagyományok Háza, a magyar népi kultúra kincstára. Kelemen László zeneszerzővel, népzenésszel, a Ház főigazgatójával beszélgetünk az elmúlt 15 évről és a tervezett jövőről székházukban, a Budai Vigadóban.
– Főigazgató úr, hogyan és mikor született a Hagyományok Háza? 
– A Hagyományok Háza a táncház mozgalomból nőtt ki, amikor a 90'-es években felismertük, hogy egy mozgalomból hosszú távon az marad meg, amit intézményesíteni tudunk. Ennek a lehetőségét kezdtük el keresni. Ennek jegyében sikerült később a Zeneakadémián létrehozni a Népzenei Tanszéket, de tudtuk: egy központi intézményre van szükség. 1996-ban, amikor Sebő Ferenc a Magyar Állami Népi Együttes vezetője lett, összehívott néhányunkat, hogy megbeszéljük, hogyan lehetne az együttest megújítani. Ezen gondolkodva jutottunk el a Hagyományok Házáig.
Tudtuk, hogy kell egy intézmény, amely a mozgalom felé szolgáltat, és közben integrálja a civil kezdeményezéseket a kormányzati hierarchiába. A Hagyományok Háza hosszas tárgyalások nyomán 2001. január elsején jött létre az Állami Népi Együttes tevékenységeinek bővítéseként. További két nagy részleget állítottunk munkába. Az egyik az archiválás helyszíne, a Folklórdokumentációs Központ, amelynek előképe a Néptáncosok Szakmai Háza, a dr. Pávai István által létrehozott a Martin Médiatár volt, illetve a Néprajzi Módszertani Műhely, amely a tanfolyamok, az élő hagyomány átadásának színtere lett. 
Élő tapasztalat volt ugyanis arról, hogyan működik ez az egész. Amikor elkezdtünk Lajta László széki gyűjtéséből tanulni, vért izzadtunk. Aztán elmentünk Székre, és megtapasztaltuk, hogy élő módon mindig sokkal egyszerűbb átadni a hagyományt.
– Erdélyiként hazament gyűjteni... 
– Igen, és sokkal egyszerűbb volt megtanulni élőben, ott, a zenészektől, mint Lajta kottáiból. Ezért is vannak a tanfolyamaink, ahol az élő hagyomány átadását gyakoroljuk... A néptáncot és népzenét, de a kézművesség nagyon sok ágát tanítjuk, van itt élőszavas népmese-mondás, és sok más élő kurzus, amelyek, hála Istennek, nagyon népszerűek.
– Hogyan született, és mit jelent az Utolsó Óra program? 
– Az Utolsó Óra is része társadalmi szerepvállalásunknak. Már a 90'-es években rájöttünk, hogy ha nem teszünk semmit, a '89-es változások után a nyugatról beáramló populárisabb kultúra elsöpri azt, amit a vasfüggöny – bár mesterséges módon – de megőrzött számunkra. Úgy gondoltuk, hogy egy utolsó nagy látleletet kell rögzítenünk erről a hangszeres népzenei kultúráról. Segítségünkre volt a digitalizáció, a PC-k elterjedése, ebben a gyűjtésben nem a nyersanyag szabta meg, mennyit tudunk felvenni, egyenesen merevlemezre rögzítettünk mindent. Több mint 1200 órányi felvételen 125 zenekar muzsikáját örökítettük meg.
– Erdélyből hány zenekar jött? 
– Erdélyből 47 csoport jött, nemcsak zenekarok, hanem táncosok, énekesek is. Egy-egy csoportot egy hétig gyűjtöttünk. A programot 4 év alatt sikerült összehozni, ez a legnagyobb hangszeres egybefüggő gyűjtés ma Erdélyből és a Felvidékről.
– A tömbmagyar területeken kívül a szórványvidékeken is sikerült gyűjteni? 
– Soha nem néztünk szórványnak egyetlen vidéket sem. Az érdekelt, hogy ezek az emberek mit tudnak. Akik a 20. század elején születtek, a '20-as, '30-as években, kevesen élnek ma már. Erdély-szerte és a Partiumban is sok gyűjtés született, és nemcsak a magyar, hanem a cigány és román zenekaroktól is, hiszen sok olyan anyag van, amit csak ők őriztek meg magyarul.
– Van a Hagyományok Házának egy múzeumi részlege is... 
– Sikerült tevékenységünket bővíteni, 2005-től gazdái vagyunk a Népi Iparművészeti Múzeumnak, amit egy nagy bázisként használunk, hogy a kézműves mesterségeket is meg tudjuk mutatni. Több mint 8000 tárgyból álló gyűjteményünk mellett ott van a nyitott műhelyünk. Mesterségek képviselői „inicializálják”a látogatókat, vagyis felkeltik érdeklődésüket, és ennek nyomán akár tanfolyamon is részt vehetnek később nálunk.
– A Hagyományok Háza őrzi tehát a Kárpát-medence néprajzi kincseit? 
– Nem őrizzük, szolgáltatjuk. Kallós Zoltántól megtanultam: minden gyűjtés annyit ér, amennyi a társadalomban hasznosul belőle. Ugyanakkor nincs teljes gyűjtés, ezt néprajzosként tudnunk kell. Az Utolsó Óra után is maradtak olyan helyek, ahová még gyűjtő nem tette be a lábát. Fontos az is, hogy a különböző generációk elzarándokoljanak, akár gyűjteni is, a már ismertté vált helyekre.
– Hol vannak a legnagyobb fehér foltok? 
– Mindenütt vannak fehér foltok. És így is hívjuk az új programot, amely a háttérben most zajlik. De már nem hozzuk ide az adatközlőket, hanem kimegyünk a helyszínekre hiánypótló gyűjtéseket végezni. Legutóbb például saját szülőföldemre, Gyergyóba mentünk vissza, ugyanis rájöttünk, hogy a Putna-patak völgyében több település felgyűjtetlen. De felkeressük a Nagyszamos mentének szórványmagyarságát is...
Úgy tudom, mindez az összegyűjtött kincs ingyenesen hozzáférhető bárki számára... 
– Miután összegyűjtöttük, ezt az egészet rendszerezni kellett. Egy nagy adatbázisban helyeztük el tehát, informatikai szakemberek dr. Pávai István vezetésével több, mint 300 szempont szerint állítják össze ezt az adatbázist, ehhez csatlakozott most már a Néprajzi Múzeum, az MTA Zenetudományi Intézete, és a Magyar Rádió is. A kolozsvári folklórintézetet is próbáljuk bevonni, most például együttműködésben kiadtuk Jagamas János összes gyűjtését.
A munka hatalmas. Itt a házban több mint 13 ezer órányi anyag gyűlt össze, és mindet katalogizálni kell. Ez még folyamatban van, de már több ezer óra fent van az interneten, és ingyenesen hozzáférhető bárki számára. Honlapunkon (www.hagyomanyokhaza.hu) az Adatbázisok menüpontban, és a www.folkloredb.hu, illetve www.folkloredb.eu címek alatt is kereshetnek...
– A 15 éves Hagyományok Háza milyen különleges eseményekkel várja látogatóit? 
– Az ünnepi időszakban olyan neveket találnak a programjaink között, mint Kelemen Barnabás és Pál István Szalonna közös koncertje, új bemutatóval készül az Állami Népi Együttes Násztánc címmel, és sok külsős együttműködésünk is van. A Skanzenben például már harmadik alkalommal rendezzük meg a Kárpát-medencei táncház-zenészek találkozóját. Természetesen idén is folytatódik a Felszállott a páva tehetségkutató verseny-sorozat, amelyet a televízióban nyomon követhetnek, és még nagyon sok érdekesség van a tarsolyunkban... érdemes tájékozódni, és eljönni hozzánk egész évben. 
Réthy Emese
nyugatijelen.com. Erdély.ma

Dunántúli ugrós rockzenére (Novák Ferenc „Tata”, a táncanyanyelvi szótár újraértelmezője)
Nem kapott oktatói oklevelet, mert nem tisztelte a „tájjelleget”, miközben Széken ihletődött a néptáncos Rómeó és Júliához. A nyolcvanöt esztendős néptáncikon, az erdélyi származású Novák Ferenc „Tata” szerint soha nem szűnő feladatunk megküzdeni a felettünk eluralkodni igyekvő idegen kultúrákkal. – Nagyszabású műsorral ünneplik nyolcvanötödik születésnapját március 22-én a budapesti Művészetek Palotájában. Mit gondol, meg tudják még lepni valamivel a tisztelői? – Az majd kiderül, az én meglepetésemet viszont már most elárulhatom. Az est első felében végre nem engem fognak „blamálni”, ahogy ez eddig zajlott, hanem én a többieket. A fiammal, Novák Péterrel beszélgetünk majd a színpadon múltat, jelent és talán részben a jövendőt is velem, körülöttem megélő emberekről. Kapkodhatják majd a fejüket. A műsor második felében pedig a Forrószegiek című táncjátékot láthatja a közönség, az egyik legkedvesebb munkámat.
– Hogyan született meg ez a táncjáték, amelyet a széki Rómeó és Júliaként is emlegetnek?
– Elsősorban úgy, hogy 1958-ban én már Széken gyűjtöttem, onnan származik az anyag, amelyből az egyetemi szakdolgozatomat írtam a tánc társadalmi szerepéről. Szék társadalmi szegmentáltsága, az ebből fakadó drámák ihlettek a Forrószegiek című táncjáték megkomponálására.
– Feltételezem, elsősorban gyökerei vonzották Erdélybe gyűjteni.
– Természetesen. Nagyenyedhez amúgy csak véletlenszerű kapcsolat fűz, épp ott dolgozott az apám, amikor a világra kérezkedtem. A Novák felmenőim dicsőszentmártoniak, az anyai ág, a Makkaiak pedig kolozsváriak. A Makkai nagypapáé volt Közép-Európa első alumíniumedény-gyára, az az épület ma a Tranzitház. Románul is beszélek, ezért már a kezdetektől roppant értékes embernek számítottam Martin György, a magyar tánckutatás megteremtője számára, az ő megbízásából a mezőségi vegyes lakosságú falvakban is sokat gyűjtöttem. Éveken át általam juttatott ki erdélyi munkatársainak magnószalagokat, filmnyersanyagot. Talán kétszer kaptak el a több mint ötven esetből, ma is büszke vagyok az ügy szolgálatába állított csempésztudományomra.
– Mindig tánckutatónak, koreográfusnak készült? 
– Egy-két dolog történhetett volna másként is, de utólag azt mondom, így volt jól. Amikor 1949-ben felvettek az egyetemre, majd két hónap múlva kitettek onnan, mondván, nem jó a káderlapom, nagyon el voltam keseredve. Nyolc évvel később aztán mégiscsak elkezdhettem, de akkor már nem irodalomszakra mentem, hanem néprajzra. Közben pedig dolgoztam egy gyárban, ma már nem győzök hálálkodni érte a sorsnak, másként soha nem ismerhettem volna meg az életet alulnézetből. Táncolni a katonaságnál kezdtünk, már akkoriban igyekeztünk itt-ott átértelmezni a néptáncot. Mondhatni megelőztük a korunkat. Már megalapítottam a Bihari János Táncegyüttest, amikor 1955-ben vizsgabizottság elé kellett állnom táncoktatói engedélyért. Elutasítottak, nem tisztelem a „tájjelleget”, erre hivatkoztak. Mi az, hogy verbunkfantázia? Ugyanolyan érthetetlen volt számukra, mint egy absztrakt festmény.
– A tiszta forrás „megbecstelenítése”, a táncszínházi vonulat változatlanul viták forrása a szakemberek között. Ön hogyan érvel a néptánc újraértelmezése mellett?
– A különböző néptáncok felgyűjtése az a folyamat volt, amelynek során összeállt táncanyanyelvünk szótára. Azóta is ebből építkezünk, ezeket a „kifejezéseket” használjuk, filozofikus dolgokat igyekszünk megfogalmazni általuk. Más kérdés, hogy ki hogyan használja a szótárt, mert aki hiányos műveltséggel nyúl hozzá, a legtisztább kifejezésekkel is nagy butaságokat tud állítani. A mai mezőnyben sok a csodálatos táncos, de többségük műveltsége erősen hiányos. Ha rajtam múlna, minden koreográfus számára kötelezővé tenném a művészettörténet tanulmányozását. Szergej Gyagilev, a Cári Orosz Balett igazgatója, a világhírű orosz balett megteremtője nem véletlenül járatta be táncosaival Párizs összes múzeumát. Az én olvasatomban sima plagizálás a különböző tájegységek táncainak eredetiben való színpadra állítása. Csoóriéknak mondtam egyszer, hogy ez olyan, mintha ti változatlan formában leírnátok a Toldit, s alája biggyesztenétek a neveteket.
– A Csíksomlyói passiótól az István, a királyig meglehetősen széles a paletta. Támadták is érte sokan. Hogyan viselte?
– Köszönöm, jól. A táncot ugyanolyan alapossággal és lelkiismeretességgel kell megtanulni, mint az anyanyelvet, de nekünk nem imitálni kell a paraszti kultúrát. A filmművészetben vagy képzőművészetben dolgozókhoz hasonlóan a koreográfusnak, a színházi rendezőnek is legyen korszerű mondanivalója. Színházat akartunk csinálni, csak a mi anyanyelvünk nem a klasszikus balett vagy a dzsesszbalett, hanem a néptánc. És ettől abszolút nem volt idegen az István, a király vagy a Kőműves Kelemen. A Csíksomlyói passióban persze a paraszti gesztusrendszert kellett megjelenítenünk, de ha a néptánc és annak struktúrája belehelyezhető egy rockoperába, akkor nem szabad tétovázni. Mesterem, Molnár István annak idején a sárga földig lehordott, hogy mit keresek én a beatnikek között. Pista bácsi, mondtam, itt tíz estén keresztül tízezer ember nézi ezt, olyanok, akik soha nem találkoztak a néptánccal. Jöjjön el, nézze meg, rockzenére színtiszta dunántúli ugróst és mezőségi sorozatokat táncolnak. Ez akkor jó néhány folklorista számára döbbenetként hatott, ma már sokkal jobb a helyzet.
– Az István, a király rockopera által kiváltott „döbbenet” viszont azóta sem csitul. Hogyan keveredett annak a produkciónak a környékére?
A Kőműves Kelemennek köszönhetően, amit Zalaegerszegen állítottunk színpadra a nyolcvanas évek elején. Sokat gondolkodtam, hogyan „végezzük ki” az asszonyt, aztán az lett belőle, hogy négy férfi derékszögben előrehajolva összekapaszkodik, malomkereket formál, s bedarálja Kőműves Kelemennét. Ez tetszett meg Szörényiéknek, s meghívtak a produkcióba. Gyakorlatilag az alkotás teljes folyamatában részt vettem, sok mindent megvétóztam, míg kialakult a végső forma. Elég szép siker lett belőle.
– Azoknak a koroknak a tanúi ma sem értik, hogyan csúszhattak át a kádári cenzúrán az István erős szimbólumai… – Ennek érdekében nagyon sokat tett Nemeskürty István, aki stúdióvezetőként vett részt a produkcióban, hiszen az István, a király eredetileg filmnek indult. De kaptunk zuhanyt minden oldalról, a szamizdatként megjelenő Beszélőben például azt írták, a rockoperával felmentettük a kádári rezsimet. Azt is beszélték, hogy van valami titkos diliflepnim. Tényleg mondtam néhány elképesztő dolgot a pártvezetőknek. A fő kultúrideológus, Aczél György például az István, a király bemutatója után megkérdezte tőlem: maga olyan jól elvan Hollandiában, nem akarja a családját is kivinni? Mondtam, Gyuri bácsi, én nem szerzek maguknak ekkora örömet. Egyébként is, minek mentem volna el? Koreográfiáim, rendezéseim mindenhol sikert arattak, minden megtörtént velem, amire vágyhat egy magamfajta, táncból és színházból élő művész. Az utóbbi években az igazi boldogságot tanítványaim jelentik. Ráadásul két szerencsés tulajdonsággal is megáldott az Isten: nem vagyok hiú és nem vagyok féltékeny.
– A Háromszék Táncegyüttessel is dolgozott már együtt. Szerette azt a munkát?
– Alapvetően igen, fogékony, szakmailag is jól képzett társaság van ott. A Sepsiszentgyörgyön összerakott, A magyar tánc évszázadai című produkcióra mindig jó érzéssel gondolok. A társulat igazgatója, Deák Gyula ugyanakkor azon ritka emberek közé tartozik, aki fontosnak tartja az állandó képzést, meg is hívott egy Bikfalván szervezett elemzésre, sajnos, nagyon kevesen éltek a lehetőséggel.  – Szoros szakmai, barátinak is mondható viszonyt ápol a népzene és néptáncgyűjtés nagy erdélyi mesterével, Kallós Zoltánnal. Mit köszönhetnek egymásnak?
– Én neki sok mindent. A hatvanas évek végétől állandó látogatója vagyok Kallósnak. Többször elkísértem különböző beszerzőkörutakra is, amelyeket az idő aztán óriási jelentőségűvé duzzasztott, hiszen így gyűlt össze a válaszúti múzeum hatalmas anyaga. Egyszer szólt, hogy Bonchidán van egy cigány lakodalom, ahol egy nagyon érdekes férfitáncot járnak. Martinnal és Pesovár Ferenccel akkor láttunk először „korcsos” zenére táncolt ritka magyart. Szenzációs volt az a furcsa ritmikai csapásolás, a mozgalomban villámgyorsan el is terjedt a „korcsos” tánc. Bő tíz évvel ezelőtt összeültettek kettőnket egy beszélgetés erejéig a Duna Televízióban. Ma is érvényesnek tartom, amit akkor üzentünk a fiataloknak: tartsanak ki, ez a kultúra nem hal el. Soha nem szűnő feladatunk megküzdeni a felettünk eluralkodni igyekvő idegen kultúrákkal. Az egységesség hirdetésében sem kellett egyeztetnünk Kallóssal. Az 1990 tavaszán rendezett, Magyar menyegző című gála végén – amelyre első alkalommal sikerült hivatalosan is összeverbuválnom erdélyi és felvidéki együtteseket – azt mondtam a Budapest Sportcsarnok nyolcezer nézőjének: örülök, hogy színpadra vihettük ezt a kultúrát, amelynek egységességét mindig is ismertük, boldog vagyok, hogy ezt az egységet most önöknek is be tudtuk bizonyítani.
Novák Ferenc „Tata”
A Nemzet Művésze, Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas koreográfus, rendező, etnográfus. Nagyenyeden született 1931. március 27-én. A Bihari János Táncegyüttes alapítója, a Honvéd Együttes tánckarvezetője, majd művészeti igazgatója. A Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztivál művészeti vezetője, az amszterdami Folklór Táncszínház koreográfus-rendezője, 1996-tól a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2012 decemberében kilépett a testületből. Legfontosabb kitüntetései: Erkel Ferenc-díj (1975); Munka Érdemrend Arany fokozata (1980); Érdemes művész (1985); Ifjúsági Díj (1987); Magyar Művészetért Díj (1988); Juhász Gyula-díj (1988); Magyar Köztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendje (1991); Kossuth-díj (1993); Magyar Örökség díj (1999); Kölcsey Ferenc Millenniumi-díj (2001); Hazám-díj (2003); Prima-díj (2003); Hevesi Sándor-díj (2003); A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2005); Jubileum Prima Primissima-díj (2007); A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja (2010); A Nemzet Művésze (2014). Legjelentősebb művei: Antigoné, Magyar Electra, Forrószegiek, Lúdas Matyi, János vitéz, Magyar menyegző, Keleti táncvihar, Évszázadok táncai, Kocsonya Mihály házassága, A helység kalapácsa, Kőműves Kelemen. Legfontosabb koreográfiái: István, a király (rockopera, 1983); Szarvassá változott fiak (Markó Ivánnal, 1985); József és testvérei (Markó Ivánnal, 1994); Egri csillagok (Zsuráfszky Zoltánnal, 1997); Duna-rapszódia (dramatikus néptáncok, 2002). Felesége, Foltin Jolán a Nemzet Művésze, Kossuth- és Erkel-díjas táncművész, koreográfus-rendező, lányuk, Novák Eszter színházi rendező, fia, Novák Péter énekes, műsorvezető.
 Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mezőség megmentett magyarjai (Beszélgetés a kilencvenéves Kallós Zoltán néprajzkutatóval)
Tizennégyezerre tehető az általa összegyűjtött népzenei alkotások száma, amellyel messze meghaladja a magyar néprajzkutatás eddigi összteljesítményét. A kilencvenesztendős Kallós Zoltán életműve azonban nem korlátozódik a múlt kincseinek összegyűjtésére: az általa létrehozott szórványkollégium ma a lélekmentés leghatékonyabb hazai modellje.
– Barátja és kollégája, Andrásfalvy Bertalan néprajzos, az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere így fogalmazott: Kallós Zoltán vezetett rá arra, hogy meggyőződéssel valljam, a művészet nem szabadidős tevékenység, hanem szükséglet. Sőt, roppant fontos egyénlélektani, emberi magatartásbeli módszer. Gondolta volna, amikor feljegyezte az első népdalokat, rigmusokat? – Gondolhatott ilyesmire egy középiskolás diák? Még a kis magyar világban Kolozsváron fogadtuk a debreceni református kollégium regös cserkészcsapatát, a vendégek hortobágyi dalokat énekeltek, anekdotákat meséltek, aztán arra kértek bennünket, hogy énekeljünk mi is valamit. Jó hangú gyerek voltam, rám esett a választás. Én addig a pillanatig azt hittem, hogy amit én tudok, azt mindenki ismeri. Kiderült azonban, hogy bizony senki sem hallotta az általam előadott dalokat. A magyartanárom, Nagy Géza meg is bízott azzal, hogy írjam össze, amit otthon, Válaszúton énekelünk. Így kezdődött. 
– A kolozsvári középiskola után rövid ideig Sepsiszentgyörgyön is megfordult. Hogyan keveredett ilyen messzire szülőhelyétől, Mezőségtől?
– Két oka volt. Az egyik, hogy hatodik osztályban megbuktam latinból, s mivel úgy láttam, hogy soha nem leszek nagy barátja ennek a klasszikus nyelvnek, 1944-ben a sepsiszentgyörgyi tanítóképzőbe „menekültem” előle. Ha Nagyenyed nem marad Romániánál, valószínű, oda megyek. De Szentgyörggyel sem volt szerencsém, közeledett az orosz front, az 1944–45-ös tanévet már el sem kezdtük. Elindult a menekülés, amely engem is Budapestig sodort, de már ott sem nyitott ki a tanítóképző. – Rövid háromszéki tartózkodása során maradt ideje néprajzi gyűjtésekre?
– Időm lett volna, de legnagyobb megdöbbenésemre azzal kellett szembesülnöm, hogy szinte senki nem énekelt már eredeti népdalokat, a táncok pedig egyértelműen polgári táncok voltak. Ezért aztán ebből a szempontból a későbbiekben sem vonzott ez a vidék, meghagytam másoknak. Ott volt nekem Mezőség, Kalotaszeg és a csángók.
– Miért éppen a mezőségi, illetve csángó népi kultúrához szegődött?
– Mert rájöttem, hogy a Mezőség ismeretlen világ a néprajzosok előtt. Palotai Gertrúdnak a széki rámás írásosokról a 40-es évek elején megjelent tanulmányát megelőzően gyakorlatilag említés sem esett erről a világról. A tanulmány elolvasása után mondta Kodály Zoltán Lajtha Lászlónak: ahol ilyen varrottasok vannak, ott jó zenének is lennie kell. Lajtha ezt követően kezdte el gyűjtéseit Széken. Moldvával a kolozsvári kollégiumban találkoztam először Domokos Pál Péter révén. A moldvai magyarság című könyvében elsősorban a leírt nyelvjárás, a szöveg szépsége, az érzékletesen ábrázolt életmód ragadott meg. Tanítónak jelentkeztem az akkor még működő moldvai magyar nyelvű oktatásba, de szűk két éven belül megszüntették a lészpedi iskolát, így költöztem délebbre, s éltem közel kilenc éven át Gyimesben.
– Moldvai periódusából eredeztethető viszont élete egyik legfontosabb találkozása a már említett Andrásfalvy Bertalannal, hiszen általa ismerte önt meg a magyarországi szakma. Mit jelentett önnek ez a „hátország”?
– Mindenekelőtt szakmai segítséget, az addigi munkám visszaigazolását. Annak lehetőségét, hogy megismerkedjem Martin Györggyel, a magyar néptánckutatás megteremtőjével, az ő tudása és intézményi háttere rendkívül fontos volt a további gyűjtések irányának bemérésében. Felhívta a figyelmemet például a tánc fontosságára, arra a tényre, hogy a zene nem tanulmányozható a tánc ismerete és alapos vizsgálata nélkül.
– Kortársai, tanítványai legendákat mesélnek az ön gyűjtési tudásáról, egyedi stílusáról. Mit tudott, amit más nem?
– Nem hiszem, hogy bármivel is többet tudtam volna, mint a többiek. Nagy előnyöm volt azonban, hogy mezőségi vagyok, a környéken igen sok embert ismertem. Rendszerint rokonoknál kezdtem a gyűjtést, tőlük kértem és kaptam meg további énekes-táncos emberek nevét is. Tudtam, kitől mit kérhetek, egy-egy ének sok változatát ismertem, így aztán egyrészt rájöttem az újabbra is, másrészt a különbségeket is érzékelni tudtam. Általában megbíztak bennem az emberek. Moldvai tanítóskodásom alatt a házigazdáim olyannyira családtagként kezeltek, hogy a lányaik esküvőjén még zsebkendőt is kaptam, ami csak a legközelebbi rokonoknak jár.
– Ellenszélben, hatósági zaklatások közepette gyűjtötte össze azt a hatalmas anyagot, amelyből aztán megszületett a műfaj talán legvisszhangosabb kiadványa, a Balladák könyve. Mit remélt tőle? – Nem voltak különösebb terveim vele, amikor leadtam a kéziratot a Kriterionnál. Illetve annyi mindenképpen, hogy legalább a gyűjtéseim töredéke váljék közkinccsé. Soha nem lehetek eléggé hálás Domokos Gézának, a kiadó igazgatójának, hogy vállalta a megjelentetés kockázatát. De azzal a Hargita, Kolozs és Bákó megyére érvényes kutatási szerződéssel is sokszor volt szerencsém, amelyet a Balladák könyve kiadása kapcsán állított ki és újított meg évente Domokos, hiszen munkaviszonyt igazolt. Ellenkező esetben egykettőre rám sütötték volna a közveszélyes munkakerülést, így viszont kénytelenek voltak szabadon engedni.
– Válaszúti múzeumában a népi kultúra tárgyi bizonyítékainak páratlan gyűjteménye látható. Honnan a varrottasok, edények iránti érdeklődése?
– Minden bizonnyal még édesanyámtól örököltem, aki jócskán megelőzte a korát azzal, hogy kancsókat és bokályokat vásárolt – értékmentésből, nem pedig szükségből. Haragudott is érte az apám, hogy minek az a sok kacat. Útjaim során én is megnéztem mindig az abroszt, falvédőt, bokályt, azt is, ki mit vett magára, mit és hogyan táncol. Minden részlet érdekelt, hiszen ezekből áll össze a népi kultúra teljessége. Magam is sok mindent megtanultam, tanító koromban Magyarvistán egy-egy kiló vajért sok mejjrevaló mintáját rajzoltam meg, varrni pedig egyenesen a legendás Pendzsi nénitől tanultam. – A rendszerváltás után a magyar állam több alkalommal is elismerte életművét. A 2005-ben önnek ítélt Csángó Kultúráért Díjat azonban visszautasította. Miért?
– Azt mondtam Bozóki Andrásnak, az akkori kulturális miniszternek, hogy a kitüntetések osztogatása helyett inkább készítsenek egy jól átgondolt támogatási rendszert. Persze, semmi foganatja nem volt, hacsak az nem, hogy a visszautasítás eléggé nehézkessé tette a szocialista kormánnyal való viszonyomat. Nemrég azonban, amikor felmerült a Hagyományok Háza megszüntetésének, illetve más intézménybe való besorolásának terve, Orbán Viktorhoz is levelet írtam, arra kérve, gondolják át alaposan a dolgot.
– Családja válaszúti birtokát ma a Kallós Alapítvány gondozza, benne a néprajzi múzeummal. Régóta ápolgatott terv volt, amely csak a megfelelő korra várt?
– A múzeum létesítése gyermekkori álmom volt. Már a kommunista időkben is megpróbálkoztam egyszer, az akkori válaszúti lelkésszel, Gudor Lajossal megbeszéltem, hogy erre a célra felújítjuk az üresen álló  kántori lakot. A megyei kultuszinspektor azonban tudomást szerzett róla, s megtiltotta a papnak a velem való közösködést. Pedig az anyag egy részét már ki is hordtam Válaszútra. Ezt követően kolozsvári lakásomba is kiszálltak leltározni a néprajzi múzeum emberei, cserepeket, textileket, mindent lajstromba vettek. Meggyújtom őket, de akkor sem adom oda, mondtam nekik. A csángó anyagot elrejtettem a padláson, majd Andrásfalvy tanácsára kijuttattam a pécsi múzeumhoz. Nagyon boldog voltam, amikor 2010-ben sikerült megnyitnunk a múzeumot. Akkor hatalmasnak láttam, de hamar rá kellett jönnünk, hogy még mindig nem elegendő, rengeteg fontos darabot őriznek még a ládák.
– Az ugyancsak az ön nevéhez fűződő szórványkollégium működtetésével immár a jövőt célozza. Milyen holnapot képzel a mezőségi szórványmagyarságnak?
– Amikor visszakaptam a válaszúti házat és birtokot, felajánlottam az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Csiha Kálmán püspök idősek házát szeretett volna berendezni Válaszúton, én azonban már akkor határozottan elutasítottam a tervet, azt mondtam, a fiatalok nagyobb veszélyben vannak, mint az öregek. Végül magunk indítottuk el 1999-ben a szórványiskolát, meglehetősen drámai körülmények között, mivel az öt beiratkozottból csak három gyermek jelent meg az első tanítási napon. Akkor Balázs-Bécsi Gyöngyi tanítónővel, az alapítvány mai elnökével elindultunk körme alá nézni a dolognak. Az 1989-es fordulat utáni egyházi összeírás alig huszonöt gyermeket „talált” a környéken. Mi viszont kilencvennyolcat. A különbség abból adódott, hogy a lelkészek a keresztelési nyilvántartást vették alapul, márpedig a vegyes házasságokban született gyerekek egy részét vagy ortodoxnak, vagy meg sem keresztelték. A harminc magyar lelket számláló Esztényben például a pap szerint nem volt magyar gyermek. A román óvodában tanító magyar óvó nénitől viszont megtudtuk, hogy a vegyes családokba születőket a közösség románként tartja nyilván. Így bukkant fel az esztényi völgyben kilenc gyermek – a semmiből. Ma százhúszan vannak az első négy osztályban, illetve a mezőgazdasági iskola kilenc-tizedikes osztályában. Sokan közülük nálunk találkoznak először a magyar nyelvvel. Ők a mi gyermekeink, ha őket elveszítjük, a jelenlegi családjaikról és az általuk alapítandó családokról is lemondhatunk.
Kallós Zoltán
Néprajzkutató, népzenegyűjtő, Válaszúton született 1926. március 26-án.  Legfontosabb könyvek: Balladák könyve: élő hazai magyar népballadák (Kriterion Kiadó, 1970; Helikon Kiadó, 1974), Új guzsalyam mellett, éneklettem én özvegyasszon Miklós Gyurkáné Szájka Rózsa... (Kriterion Kiadó, 1973), Tegnap a Gyimesben jártam, Gyimes-völgyi lírai dalok (Martin Györggyel közösen, Budapest, 1989), Ez az utazólevelem: Balladák új könyve kazettával (Akadémiai Kiadó, 1996), Világszárnya: moldvai magyar népmesék (Stúdium, Kolozsvár, 2003), Elindulék este guzsalyasba… – moldvai magyar népköltészet (Stúdium, Kolozsvár, 2004). Legfontosabb díjak, elismerések: Magyar Művészetért Díj (1993), Kossuth-díj (1996), Julianus-díj (1996), Martin György-díj (1997), Magyar Örökség Díj (2000), Corvin-lánc (2001), a Csángó Kultúráért Díj (2005 – visszautasította), Hazám-díj (2006), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2010), a Köztársaság Elnökének Érdemérme (2011), a Nemzet Művésze (2014), a Magyarországi Református Egyház tiszteletbeli presbitere, a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Válaszúton él és alkot.
 Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

MPP-s az RMDSZ megyei listáján
Az RMDSZ Kolozs megyei tanácsos listájának hatodik helyére a Magyar Polgári Párt jelölhet (MPP) – jelentette be tegnap Csoma Botond. A szövetség Kolozs megyei elnöke elmondta azt is: Bánffyhunyadon hiába hozták tető alá az RMDSZ–EMNP együttműködést helyi szinten, a Néppárt megyei szervezete elutasította azt.
Az RMDSZ és az MPP tavaly együttműködési megállapodást írt alá. A két politikai alakulat közös célja jó eredményeket elérni, minél több mandátumot megszerezni az önkormányzati választásokon, ezért csak azokon a településeken állítanak külön tanácsosi listát, indítanak polgármesterjelöltet, ahol a magyarság számaránya meghaladja az 50 százalékot, és a verseny nem veszélyezteti a magyar képviseletet. Elképzelhető, hogy Széken, Tordaszentlászlón vagy Egeres községben a két párt külön indul, így próbálja növelni a magyar tanácsosok számát a helyi tanácsban. A versenynek nem lesz negatív kihatása a két párt együttműködésére – biztosított Csoma Botond és az MPP megyei elnöke, Kaizer Róbert.
Szabadság (Kolozsvár)

A pillanat metamorfózisa
Vas Géza: Torockói képeslapok fotótárlatának margójára
Cifra Kalotaszeg, Széki hagyományos viselet, Az én Hóstátom után, Vas Géza ez alkalommal Torockóra kalauzol bennünket az Apáczai Galériában megnyílt fotótárlatával.
A kiállításra került hatvan felvétel ékesen bizonyítja készítőjének szenvedélyes elkötelezettségét, amit a hajdan bányászvárosként ismertté vált, manapság pedig elsősorban a faluturizmusból prosperáló település iránt tanúsít.
Akárcsak a fent említett tárlatok esetében, a mostani kiállítás is elsősorban a tárlat témájául szolgáló település lakóinak hagyományos öltözködése bemutatására fekteti a hangsúlyt. Ilyenformán a Különböző viseletek nevet viselő ciklus képein szembesülhetünk az ünnepi ruhába öltözött, különböző korosztályú nők és férfiak méltóságteljes, az adott ünnephez „hangolódott” magatartásával, éthoszával. A felvételek meggyőzően érzékeltetik, miként válik a ruha és annak viselője valamely szakrális esemény szerves részévé. Pontosabban, hogyan képes felnőni valamely közösség egy-egy ünnepi alkalomhoz, amely alkalom résztvevőitől lelki-szellemi-testi ráhangolódást, egyszóval emberi tartást igényel. Tehát nem a kényelmes, a manapság annyira „trendi”, laza életfelfogás és minden áron való szórakozni vágyás nyilvánul meg, hanem a szó hagyományos értelemében vett, az „áldozathozatalra” felkészült közösségi szellem. Ebben a kultikus, ünnepi légkörben pedig minden személynek megvan a kijelölt-megjelölt szerepköre. Ezek az emberek tehát mindenekelőtt nem szórakozni, hanem – kilépve a törődéssel teljes hétköznapok sodrásából – átlényegülni, megtisztulni, újjászületni akarnak. Közösségük által önmagukat megőrizni szeretnék.
A szóban forgó fotósorozaton belül találunk olyan felvételeket, amelyek „ellesett pillanatokat” ragadnak meg. Ilyenformán elsősorban a maguk „természetes”, keresetlen mivoltukkal hatnak. „Beállítatlanságukkal” életszerűséget sugallnak. Hitelességük abban rejlik, hogy a szerző minden esetben „elkapja” azt a helyzetet, amelyet érdemesnek vélt kiragadni az ünnepi folyamatból. Emellett pedig, képes jól bemérni azt a szöget és fényviszonyt, amely a legsokatmondóbb, a „legárulkodóbb” az adott mozzanatban. Így válik a fényképezőgép által kimerevített pillanat művészileg hitelessé. Így értelmeződik át a fotóművész „meglátása” folytán a gazdag színharmóniájú ruhakölteményekben megnyilvánuló ünnepi eseménysor, és alakul át üzenethordozó, katartikus közeggé. És ez a megállapítás érvényes a szépia árnyalataiban megfogalmazódó felvételekre is, amelyek a maguk „egyszínűségében”csupán sejtetik a torockói viseletre jellemző színkavalkádot.
Székely Géza
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozs megyei választási körkép
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének közlése szerint az RMDSZ 14 polgármesterjelöltje közül a vasárnapi választásokon nyolcnak sikerült mandátumot nyernie: Körösfőn Bódis László nyert, Buzában Czéghér István, Várfalván Marginean János, Bálványosváralján Muresan Ildikó, Kalotaszentkirályon Póka András György, Magyarszováton Szabó Mihály, Tordaszentlászlón Tamás Gebe András, Tordaszentmihályon Zeng János, míg Széken az RMDSZ támogatásával függetlenként induló Sallai János.
Az RMDSZ Kolozs megyében a következő helyeken nyert tanácsosi mandátumokat: Ajtony (1), Aranyosegerbegy (3), Aranyosgerend (–), Aranyosgyéres (2), Bánffyhunyad (3), Bálványosváralja (6); Bonchida (3), Dés (2), Detrehemtelep (az RMDSZ és az EMNP az elmúlt négy évben egy-egy tanácsosi mandátummal rendelkezett a településen, a vasárnapi választáson azonban a magyar szavazatok megoszlása miatt mind a két párt kiesett), Egeres (5), Erdőfelek (3), Gyalu (2), Harasztos (3), Kajántó (1), Kalotaszentkirály (10); Katona (1), Kisbács (5), Kiskalota (1), Kolozs (2), Kolozsborsa (1), Körösfő (5), Magyargorbó (2), Magyarkapus (3), Magyarszovát (6); Mikeháza (2), Mocs (2), Pusztakamarás (csupán 8 szavazaton múlott, hogy az RMDSZ bejusson a tanácsba), Szászfenes (4), Szamosújvár (3), Szásznyíres (2), Szépkenyerűszentmárton (az RMDSZ-nek négy év kiesés után sikerült ismét visszakerülnie a tanácsba), Torda (2), Tordatúr (3), Tordaszentlászló (8); Tordaszentmihály (6); Vajdakamarás (3), Várfalva (8); Zsuk (az RMDSZ négy év szünet után ismét mandátumhoz jutott).
Szabadság (Kolozsvár)

Izmosodó magyar érdekképviselet
VÁLASZTÁSI ÖSSZEFOGLALÓ – Míg a helyi tanácsokban nem mindenhol sikerült megőriznie képviseletét, a megyei önkormányzatokban azonos, vagy az eddiginél nagyobb súllyal vág neki az újabb választási ciklusnak az RMDSZ.
A részeredmények szerint a szövetség 2281 helyi, illetve 93 megyei önkormányzati képviselői mandátumot szerzett. A Magyar Polgári Párt (MPP) 158 helyi és 6 megyei, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) 207 helyi és 6 megyei, míg az EMNP–MPP-koalíció 33 helyi tanácsi helyet mondhat magáénak.
A nagy arányban magyarlakta partiumi megyékben a vasárnapi voksolást követően nem változott jelentősen a helyzet. Míg a négy évvel ezelőttinél jóval gyengébb eredmények miatt Nagyváradon elveszített két tanácsosi mandátumot az RMDSZ, a Bihar megyei önkormányzatban sikerült megőriznie az eddigi hét tanácsosi helyet. Mivel a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és vezetője, Ilie Bolojan váradi polgármester bejelentette, hogy kétharmados többségével egyedül kormányozná a megyeszékhelyt, Huszár István alpolgármesteri széke inogni látszik. Megyei szinten azonban a PNL rászorulhat a szövetség támogatására, a 17 mandátum az egyszerű többséghez sem elég. A testületben a Szociáldemokrata Párt (PSD) 9, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) 2 tanácsossal van jelen.
Szatmár megyében a megyeszékhelyhez hasonlóan a megyei tanácsban is nő az RMDSZ-es önkormányzati képviselők száma, a jelenlegi 12 helyett 13-an ülnek a frakcióban, mely a testület legnagyobb csoportja. A részleges eredmények szerint a PSD 9, a PNL 7, az ALDE 4 mandátumot mondhat magáénak.
Többen képviselik a szövetséget a Kolozs megyei önkormányzatban is, ahol a korábbi öt tanácsos helyett a következő négy évben heten alkotják az RMDSZ-frakciót. A lista hatodik helyezettje Keizer Róbert, az MPP Kolozs megyei elnöke, aki a két párt közötti együttműködés révén szerzett mandátumot. A PNL 18, a PSD 12 mandátummal büszkélkedhet.
Kolozsváron szintén növelte súlyát a szövetség, és a korábbi négy helyett immár öt képviselője van, és 274 szavazat hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez. Ennek hiányában a töredékszavazatok visszaosztásakor a PNL-nek jutott egy újabb mandátum, így 17 tanácsosa van, míg a PSD öt tanácsossal van jelen a testületben. Soós Sándor megyei elnök szerint az Erdélyi Magyar Néppárt eredményei is jobbak. Míg eddig 7 községben 11 tanácsosuk volt, a vasárnapi voksolás eredményeként 11 községben 15 képviselőjük lát munkához. Körösfőn 4, Bánffyhunyadon 2, Egresen, Ördöngösfüzesen, Bálványosváralján, Gorbóban, Nagyesküllőn, Kolozson, Tordaszentlászlón, Magyarkapuson és Széken egy tanácsosi mandátumot szereztek.
Máramaros megyében az RMDSZ két tanácsossal van jelen a megyei önkormányzatban, és akárcsak eddig, két önkormányzati képviselőt küld a nagybányai tanácsba is, miután 283 szavazata hiányzott a harmadik mandátum megszerzéséhez. Máramarosszigeten is két magyar jutott be a tanácsba. Koltón, Sülelmeden és Erzsébetbányán 3, Felsőbányán 2, Szinérváralján, Misztótfaluban, Magyarláposon, Égerháton és Kővárremetén 1 tanácsost juttatott be a szövetség. Hosszúmezőn a polgármesteri szék mellett 5 tanácsosi helyet is szerzett az RMDSZ, az MPP-nek és az EMNP-nek 1–1 képviselője van.
Beszterce-Naszód megyében 16 településen 26 tanácsosi mandátuma van az RMDSZ-nek. Besztercén, Magyarnemegyén, Felőrben, Apanagyfaluban, Mezőköbölkúton, Mezőörményesen, Tekében, Galacfalván, Nagysajóban, Sajónagyfaluban és Sajóudvarhelyen egy Bethlenben, Szentmátéban, Kékesen, Rettegen két tanácsos lett. Árpástón a polgármesteri tisztség megőrzése mellett hét tanácsosa van az RMDSZ-nek. A megyei önkormányzatba azonban ezúttal sem sikerült bejutni.
Akárcsak Szeben megyében, ahol ellenben eggyel több helyi tanácsosi mandátumot mondhat magáénak a szövetség, hét településen 8-an képviselik a magyarságot. Medgyesen két, Balázstelkén, Bürkösön, Kiskapuson, Erzsébetvárosban, Vízaknán és Küküllőalmáson egy-egy RMDSZ-es szerzett tanácsosi mandátumot, utóbbi községben 19 szavazat hiányzott a másodikhoz.
Brassó megyében is erősödött a magyar képviselet, a megyei tanácsba az eddigi kettő helyett három képviselőt sikerült bejuttatni, míg Brassóban sikerült megtartani a két tanácsosi helyet. Kovács Attila megyei elnök szerint Ürmösön, Alsórákoson és Apácán megőrizték a polgármesteri széket, míg Tatrangon száz vokson múlt, hogy nem lett magyar elöljáró. Itt egy másik magyar jelölt is indult függetlenként, aki 129 szavazatot kapott. A tanácsosi lista alakulása is a magyar–magyar versenyen múlott: az RMDSZ-nek 16 voks hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez, a független magyar tanácsosjelölt 80-at kapott.
A megyei elnök sikerként értékelte, hogy olyan szórványtelepüléseken is sikerült tanácsosi mandátumot szerezni, mint Halmágy és Botfalu, míg Kőhalomban egy helyett két tanácsosuk lett. Bodolán 27 év után három helyett négy magyar tanácsos tevékenykedhet a testületben. A magyarlakta települések közül Höltövény, Kóbor, Krizba, Kaca, Zsiberk, Homoród, Olthévíz, Szásztyúkos és Keresztvár tanácsában van magyar képviselő.
Temes megyében 33 helyi tanácsosa lesz az RMDSZ-nek a következő négy évben, ebből kettő Temesváron, 3 pedig Zsombolyán. Halász Ferenc megyei elnök szerint Lugoson 13 szavazat hiányzott az egy mandátum elnyeréséhez, míg Dettán hiába érték el a küszöböt, nem jutottak be a tanácsba, ezért mindkét helységben kérték a szavazatok újraszámlálását. Igazfalván a polgármesteri szék mellett 2 tanácsosa lesz a szövetségnek, Végváron 4 segíti a magyar elöljáró munkáját. Óteleken, Újszentesen 3, Bálincon, Bégamonostoron, Kastélyon, Máriaföldén, Újváron 2, Gyéren, Fényen, Nagycsanádon, Tolvádon, Törökszákoson 1. Újmosnicán egy magyar tanácsos van, de utóbbi településen akár a második mandátum is meglehet, mondta a megyei elnök.
Krónika (Kolozsvár)

Kolozs megyei választási siker aggasztó jelekkel
Meg kívánja őrizni a Kolozs megyei közgyűlés alelnöki és a kolozsvári alpolgármesteri székét az RMDSZ, azonban egyelőre nem tárgyaltak együttműködésről a román pártokkal – közölték a választások eredményét értékelő szerdai sajtótájékoztatójukon a szövetség megyei vezetői.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke úgy vélte, hogy az általános politikaellenes hangulat és közéleti apátia ellenére jó eredményt értek el, akkor is, ha abszolút számokban mérve a 2012-es eredményekhez viszonyítva kevesebb a szövetségre leadott voksok összege. Mint részletezte, a megyei közgyűlésbe az eddigi 5 helyett 7, a kolozsvári tanácsba a korábbi négy helyett öt képviselőt delegálhat az RMDSZ.
Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje elmondta: a jó eredmény elsősorban annak köszönhető, hogy a román szavazati hajlandóság 27 százalékkal csökkent 2012-höz képest, ami mintegy 30 ezerrel kevesebb voksot jelent, ehhez képest az RMDSZ csak 490-nel kapott kevesebb szavazatot. Az elöljáró ugyanakkor hozzáfűzte, a teljes választói névjegyzék Kolozsváron 3800 személlyel tartalmaz kevesebbet, a hiányzó 490 szavazat megfelel a magyarság számarányának.
Elmondta: a siker ebben az értelemben relatív, hiszen 25 ezer kolozsvári magyar nem ment el szavazni, és csupán 203 szavazaton múlt, hogy nem sikerült megszerezni a 6. tanácsosi mandátumot is a közgyűlésben. A politikus újságírói kérdése leszögezte: a választók távolmaradásának tulajdonítja, hogy nem sikerült megszerezni a hiányzó voksokat, és nem a rivális pártokat, jelen esetben az Erdélyi Magyar Néppártot okolja ezért. Horváth Anna közölte, már a következő héten elkezdik a következő négy év kampányát, és havi rendszerességgel felkeresik a kolozsvári magyar családokat, hogy azok elvárásaihoz tudják majd igazítani a közösség képviseletét a helyi önkormányzatban.
Ifj. Deák Ferenc megyei ügyvezető elnök kifejtette, a jó eredmények ellenére megyei szinten aggodalomra ad okot, hogy a kivándorlás és a közösség elöregedése miatt háromezerrel kevesebb szavazatot kaptak, mint négy éve. Elmondta, 46 községben indítottak tanácsosi listát, és 43-ban sikerült mandátumot szerezni, összesen 135-t. Pusztakamaráson 8, Aranyosgerenden 6, Detrehemben 14 szavazaton múlott, hogy nem lett tanácsosuk. A 14 polgármesterjelöltből 8 került ki győztesként, és azon településeken, ahol eddig is RMDSZ-es elöljáró volt, sikerült megőrizni a polgármesteri széket. Széken a független Sallai Jánost támogatták, aki meg is nyerte a választást.
Kinizsi Zoltán kolozsvári kampányfőnök arra hívta fel a figyelmet, hogy a kincses városban a magyarok mozgósítása jelentette a legnagyobb kihívást, nagyon heterogén közösségről lévén szó. Elmondta, hogy a „door to door” kampány során több mint 7000 háztartásba jutottak el.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

Akik meghallották Isten hívását
Tizenegy lelkipásztort szenteltek fel az Erdélyi Református Egyházkerület Széken tartott közgyűlésén. Az újdonsült papokat Kató Béla püspök látta el jó tanáccsal.
Ünnepi istentisztelet keretében szenteltek fel 11 református lelkipásztort szerdán Széken, az Erdélyi Református Egyházkerület közgyűlésén. Az évente megszervezett eseményen az újdonsült lelkipásztorok esküvel erősítették meg, hogy elkötelezik magukat a református anyaszentegyház szolgálatára. Az eskü az egyházi joghatóság elismerésére és elfogadására vonatkozó alávetési nyilatkozat is egyben.
Az ünnepi istentisztelet helyszínének idén a néphagyományairól híres Kolozs megyei település, Szék nemrég felújított templomát választották, a gyakornoki év után sikeresen letett II. lelkészképesítő vizsgát követően itt szentelték pappá Barta István Zsoltot, Éles Évát, Fehér Attilát, Hajdú-Nagy Istvánt, Lukács Vilmos Istvánt, Marosi Tündét, Mezei Sándort, Nagy István-Zoltánt, Szabó Attilát, Székely Szabolcsot és Zsizsmann Endrét.
Isten embereket hív szolgálatra
Dézsi Zoltán főgondnok köszöntője után Gyenge János előadótanácsos vette számba a közgyűlési tagokat, majd a megalakulást követően sor került az ünnepi istentiszteletre, amelyen Kató Béla püspök hirdette az igét. Rámutatott, az égő csipkebokor története egy nagyon szép elhívás története, és az elhívásnak ma is ugyanaz a szerkezete, mint Mózes esetében volt. Isten a csipkebokron keresztül beszélt szolgájához, míg ma embereken keresztül szólít meg bennünket. „Isten elhívásának körülményei nem magasztosak, nem ünnepi pillanatok, hanem hétköznapi helyzetekben hív el a szolgálatra. Isten elhívása ugyanakkor megelőz minden emberi mércét, számítást, saját alkalmatlanságunkat nem tartja érvnek” – mutatott rá a püspök.
Hangsúlyozta, Isten arról ismerhető meg, hogy meg akarja szabadítani az ő népét, a szabadító Isten pedig embereket választ ki, akiknek konkrét feladatot ad. „Ha egy közösségben, akármilyen kicsi is legyen az, egy lelkipásztor unatkozik, nincs tennivalója, azt jelenti, hogy nem hallotta meg Isten elhívását” – fogalmazott Kató Béla, hozzátéve, hogy a lelkészek a feladatok mellé útmutatást is kapnak. Az egyházi elöljáró arra is felhívta a figyelmet, hogy az égő csipkebokor története ugyanakkor alázatra int, rámutat arra, hogy mi csak Isten csatornái vagyunk, akik az ő erejét átadjuk.
Vándorzászló-átadás és kopjafaavatás
Az igehirdetés után a lelkipásztorjelöltek esküvel kötelezték el magukat a szolgálatra, az eskütételt Kántor Csaba püspökhelyettes vezette, majd az egyházkerület lelkészi vezetői és a jelen lévő esperesek áldották meg őket. Bányai Csaba, a dési református egyházmegye esperesének köszöntője után a széki református egyházközség kórusa szolgált, a felszentelt fiatal lelkipásztorok nevében Zsizsmann Endre, a Kolozsvár-kerekdombi református egyházközség beosztott lelkipásztora mondott köszönőbeszédet, amelyben – folytatva az igehirdetés gondolatmenetét – hangsúlyozta, hogy bár erejüket meghaladó feladatot vállaltak, hiszik, hogy Isten segítségét kérve, helyt tudnak állni.
Sallai Márton, a széki református egyházközség lelkipásztora a település és a templom történetét ismertette, és azt is elmondta, hogy a párnákat, amelyeken a lelkipásztorok az áldás alatt térdeltek, a széki csipkeszegi bibliakör hímezte. Szegedi László generális direktor az egyházkerület elnökségének ajándékát adta át a lelkipásztoroknak, egy könyvcsomagot, amely egyebek mellett egy Bibliát, egy ágendás könyvet, valamint a felszentelési oklevelet tartalmazott. Az istentisztelet keretében adták át az egyházkerület vándorzászlóját is, amelyet egy évig a Székelyudvarhelyi református egyházmegye őrzött, a következő közgyűlésig pedig a dési református egyházmegye fog vigyázni rá.
Istentisztelet után a templomkertben a lelkészszentelő közgyűlésnek emléket állító kopjafát avattak. Az emlékjelet Kocsis Ferenc széki mester faragta, a kopjafa a 11 felszentelt lelkipásztor nevét is tartalmazza. Az Erdélyi Református Egyházkerület elnöksége és a széki református egyházközség presbitériuma döntése szerint a lelkészszentelő közgyűlés perselypénzét a vihar által megrongált kutyfalvi református templom javára adományozták, az egyházközség gondnokai istentisztelet után Lukács Vilmos István kutyfalvi lelkipásztornak adták át a 3800 lejt és 15 ezer forintot.
Kiss Gábor
Krónika (Kolozsvár)

Magyar Örökség tábor Baróton
Hagyományaink, történelmünk útjain
Lezajlott Baróton, Erdővidék Múzeumának udvarán a Magyar Örökség elnevezésű honismereti szabadegyetem és tábor. A harmadik alkalommal megszervezett rendezvény csütörtöki megnyitóján Demeter László, a múzeum igazgatója köszöntötte a vendégeket, az előadások meghallgatására érkezetteket.
Elmondta: ez a tábor némileg folyománya az évekkel korábban Erdővidék településein hat alkalommal megrendezett Középkori- és Reneszánsz Napoknak, azzal a különbséggel, hogy azokon több volt a szórakoztató jellegű rendezvény, itt azonban a tudományos népszerűsítő előadások kaptak nagyobb teret. Ennek, mint hangsúlyozta, oka is van, hiszen a tudományos munkásságnak nagy múltja van Erdővidéken.
Az erdővidéki „nagyok” szellemében
Erdővidék ugyanis amellett, hogy természeti értékekben, kulturális örökségben gazdag vidék, számos tudós embert, írót, művészt, katonát, történészt adott a magyarságnak.
Megemlítette a Bardocon született Benkő Józsefet mint Erdély egyik legjelentősebb tudósát, az Olaszteleken született Hermányi Dienes Józsefet, aztán az író és utazó Bölöni Farkas Sándort, a valamikori Magyarországon a legnépszerűbb írók közé tartozó Benedek Eleket és Gaál Mózest, a Széken született, de köpeci felmenőkkel rendelkező, és aztán Köpecen is élt Keöpeczi Sebestyén Józsefet, Románia címerének megalkotóját, akik szellemiségükkel, munkásságukkal mindannyian a fejlődést, hazájuk haladását segítették.
– A múltunk tehát kötelez – emelte ki –, ezért is rendezzük ezt a tábort, de azt se felejtsük el, hogy Székelyföld két legrégebbi települése is Erdővidéken van. Miklósvár öt éve ünnepelte első írásos említésének 800. évfordulóját, nyolc év múlva Barót következik. Erre az eseményre is méltóképpen hangolódnunk kell” – emlékeztetett.
A megjelenteket a Lázár-Kiss Barna polgármester, a helyi tanács és a maga nevében is köszöntő Szakács László, Barót alpolgármestere is kitért a település csaknem nyolc évszázados múltjának jelentőségére, amelyre, mint fogalmazott, büszke a város, ugyanakkor úgy értékelte, megtiszteltetés a polgármesteri hivatal számára, hogy támogatója lehet a Magyar Örökség tábornak. A megnyitón az eredeti terv szerint részt vett volna Mongólia magyarországi nagykövete is, ám végül sem ő, sem a többi mongol meghívott nem tudott eljönni.
Pásztorbotoktól a táltosokig
A megnyitó után rögtön kezdődött is az első előadás, amelyet Salló Szilárd Székelyudvarhelyi néprajzkutató tartott a Csíki Székely Múzeum gyűjteményében található faragott pásztorbotokról. Százegy ilyen botot őriznek a múzeumban – tudtuk meg –, amelyek 1818 és 1981 között készültek.
„Legtöbbjének, a rajtuk található felirat szerint, magyar pásztor volt a készítője” – mondta az előadó, aki aztán részletesen mesélt a hallgatóságnak a pásztorbotok alakjairól, a rajtuk található mintákról, díszítőelemekről és a díszítési technikákról is.
Ezután Harangozó Imre magyarországi néprajzkutató előadása következett, majd Benedek Dezső, Amerikában élő nyelvész, antropológus és Dáné Melinda Csilla Kolozsvári gyógypedagógus bilincselték le a hallgatóságot a táltosokról, sámánokról, „látó” emberekről tartott előadásukkal. Benedek Dezső professzor már tartott előadást Baróton: négy évig egy kőkorszaki búvártörzzsel élt együtt egy Csendes-óceáni szigeten, ezúttal is az ott tapasztaltakról, az ott élő sámánok erejéről, tudásáról beszélt. Dáné Melinda személyes élményeit osztotta meg a hallgatósággal: többször előre megálmodott dolgokat, amik aztán meg is történtek vele, de arról is beszélt, mi a teendőnk, ha gyermekünk lát vagy érez valamit, amit mi nem.
„Támogassuk abban, amit észlelnek, hiszen ők sokkal nyitottabbak, sokkal közelebb állnak a természethez vagy Istenhez vagy a mindenütt jelenlévőhöz” – vélekedett.
Kis kézművesek a múzeum udvarán
Csütörtökön és pénteken délelőtt is kézműves tevékenységeknek adott otthont a múzeum: a kicsik arcukon látható örömmel, kíváncsisággal agyagoztak, nemezeltek, bútort festettek, vagy éppen a rovásírást tanulták. Hoffmann Edit, Nagy Adél és Tordai Iluska türelemmel irányították őket, a foglalkozás végén pedig mindannyian büszkén mutatták fel munkájuk végeredményeit: a nemezből készült tarisznyákat, rajtuk a csodaszarvassal, a megfestett, erdővidéki virágmintákkal díszített falapokat, az agyagból készült kóborszekeret, egyebeket.
A még csak diák Nagy Alpárnak is akadt dolga, sokan kipróbálták ugyanis, milyen, ha rovásírással kell kitölteni egy keresztrejtvényt, ő segített eligazodni az érdeklődőknek a rovásbetűk érdekes birodalmában.
Anonymustól Mongóliáig
A péntek délután a barótiak által már szintén ismerősként üdvözölt Macalik Ernő biológus előadásával kezdődött, majd dr. Darkó Jenő történész Anonymus művéről, a Gesta Hungarorumról beszélt. „A geszta szó arra utal, hogy Anonymus milyen elbeszélő műfaj szerint írta meg a magyarok történetét. Anonymus nem a magyarok viselt dolgait írja le, hanem egyetlenegy momentumról, a honfoglalásról beszél, ami ebben az esetben az őshaza, Szkütia elhagyását jelenti, majd az újhaza elfoglalását, ami jogos örökség, mert az Árpádok dinasztiája Atilla hun királytól származik, és Árpád csak az örökségéért jött. Ha ezt valaki nem fogadja el, nem érti meg, akkor nincs, miért elolvasnia Anonymust!” – mondta többek között.
Ezután, már estébe nyúlóan, dr. Obrusánszky Borbála kiállítása nyílt meg a múzeum Kászoni Gáspár Termében: az ismert orientalista húsz éve járja Mongóliát, a kiállításon személyes gyűjteményét, a mongol nép történetével kapcsolatos tárgyait mutatta be, fotókon pedig a mongóliai Gol Mod 2 hun királysírok feltárásainak részleteit. A nap filmvetítéssel ért véget.
A szombati nap már inkább a szórakozásé volt: a Székelyudvarhelyi Arany Griff Rend tagjai öltöztek be páncélba, és mutattak be középkori harci jeleneteket, de előbb reneszánsz táncokkal kezdték, azokat természetesen könnyebb viseletben. Délután újabb előadások zajlottak, azokra és a többi előadáson elhangzottakra is visszatérünk lapunk hasábjain.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Horváth István: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, „sorsának természetes díszletét” (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszkadva lép a poétai mezőkre.
És visszahőköl. Nem is a „mezőktől”, mert még csak nem is hihette, nem is remélhette, hogy vadvirágos rétek, csobogó patakok stb. várják, hanem az aszfalttól. Attól a városi világtól, ahová hirtelen belecsöppen. Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között. Jövevény, kívülálló, és ezen még a vele született, „a költő természetéhez tartozó nyelvi és technikai fogékonysága” (uő), de az állandó tudásszomja, az állandó tanulni akarása (hiányai bepótlására), s ennek folyományaként műveltsége kipallérozása sem enyhíthet.
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió-levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát. (Gyermekkorom mindenféle iskolai ünnepélyeinek kedvelt darabja volt a költemény, az akkori diák-előadók patetikája, erőteljes, fokozódó ritmusú intonációja, emelkedő hangfekvése ma is itt rezeg a fülemben.) De a Tornyot raktam mellett ott van – kicsit rá is kap e vers nyomán a széles hömpölygésű, az elbeszélő rész után, a befejezésben gondolati-lírai reflexiót beiktató darabok ízére – a Disznóölésre (a Családi kör nagyszerű rokonverse), a monumentális Paraszt-oltás, középiskolás éveim kötelező olvasmánya, a Mert kifelé nem volt útja titkokat sejtető darabja, ugyancsak erős didaktikus zárlattal, vagy a Nyugtod ne legyen remeklése, no meg a Szolgálatváltozás sajátos, Horváth István-os, igen remek balladája. De líraibb költeményei között is találunk igazi gyöngyszemeket már a kezdeti (meg a későbbi) időszakból is, ilyen Az én vándorlásom (talán erre figyelhetett fel Jékely), Ül felettem a búbánat, 1943, vagy a Halál marka lendül – csak így, kapásból. Nem túl sok van belőlük, igaz, de sok-sok részletszépség kárpótolhat megannyi versében, vagy bosszanthat, hogy hogyan is nem sikerült végigvinnie az egész költeményen azt a szépséget, amikor Kosztolányi-, Arany-, Petőfi-hatások csillognak-villognak itt is, ott is, sőt, Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versére is találunk „ráírást” Ha létünk léte eltűnik címmel. Igaz, a nagy kortárséhoz képest sokkal szerényebb kivitelezésben. Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon, mert nagyon-nagyon vékony szál választja el a népi darabokat, a népies verseket az álnépiesektől, amelyek leginkább a giccshatár közelében járnak, vagy még ott sem. Kívülállóból belül álló lesz (ha van ilyen egyáltalán), de a ruha rajta továbbra is a kívülállóé mArad. A szerep is, amit játszania kell, amit a kezdet kezdetén felvett, s no meg amit aztán ügyesen rá is kényszerítettek. A merőben új költői feladatra azonban csak gyatra megoldások születnek. Majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját. És az újra felfedezett gyerekkor, falusi világ, egy idősödő ember szembenézése egykori önmagával újra megtermékenyíti benne a költőt. Az elégikus szomorúság hangjával, a búcsúzáséval azonban – kifelé tartva az életből – mintha nemcsak saját magát búcsúztatná, hanem azt a falusi, paraszti világot is, aminek akkor már jószerével (vagy lassacskán?) befellegezni látszott.
Horváth István-emlékünnepély Magyarózdon
Magyarózdon augusztus 6-án Horváth István-emlékünnepségre kerül sor. A református templomban 10 órától Ötvös József vártemplomi lelkész hirdet igét. Márkus Béla irodalomtörténész a Magyarózdi torony alatt, Fekete Vince költő Kortársunk, Horváth István címmel tart előadást. Csomós Attila, az RMGE Maros megyei szervezetének elnöke változó világunkról, Dávid Gyula irodalomtörténész Horváth Istvánról őrzött emlékeiről beszél. 12 órakor a megújult emlékházban Szémán Péter EMKE-elnök beszél a költő hagyatékáról. Ezt követően a résztvevők a temetőbe látogatnak. Az ünnepség a művelődési házban folytatódik.
Fekete Vince
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyári turné a bánsági szórványban
Újra elindult Thália szekere a Bánsági Vándorszínházzal. A Rózsa, a lovag című előadással járják be Temes-, és Arad megye tizennégy települését. Rejtő Jenő komédiájával csalogatják a nézőket a piactérre, templomudvarba, ha esik, akkor a kultúrházba. Harmadik éve július elejétől augusztus közepéig a játékról szól Aszalos Géza művészeti vezető és Orbán Enikő dramaturg, mindenes tanyaanya élete. Idén önállósult a kis társaság, már nem a Bánsági Közösségért Egyesület, hanem a Tarisznyás Egyesület égisze alatt működnek. Simon Judit riportja Kemenes Henriette fotóival.
Végváron, ahol a Bánsági Vándorszínház három hétig tanyázik, szinte semmi sem változott tavaly óta. Amikor megérkezünk a községbe, mutatom a piacteret, ahol másnap Rejtő Jenő komédiáját láthatjuk, elhaladunk az óvoda mellett, és máris ott az iskolaudvar kapuja. A bejárat előtti füves területen egy béka üdvözöl. A pocsolyák a két nappal korábbi vihar mAradványai. A zápor nyomai az udvaron is láthatók, ügyesen bele is lépek a sárba.
A társulat éppen pihenőt tart, nemrég fejezték be a kihurcolkodást. Az elmúlt napokban a megbízhatatlan időjárás a sportcsarnokba kényszeríttette őket. Ott állították fel a díszletet, ott próbáltak. Az egyik színész nevetve meséli, nagyjából ezzel a szöveggel engedték be őket: a fiatalok szétverték a csarnokot a sok diszkóval, úgyhogy maguk is bemehetnek. De ez csak tréfa, a valóságban Végváron idén is mindenki kedves, szeretettel fogadták őket. Megkapták az iskola bentlakását, amely kívülről talán kicsit még lepusztultabb, mint a tavaly, a nagy viharban a mennyezet beszakadt egy részen, de a szobákban kényelmesek az ágyak, a lányoknak van külön mosdójuk és zuhanyzójuk, a konyhát is korlátlanul használhatják. Került gáztűzhely és hűtőszekrény, ágynemű és sok minden, ami szükséges a ház körül. Néha érkezik zöldség és gyümölcs is. Nagy luxus ez a vándoréletben, főleg hogy az elmúlt évekhez képest mostohább körülmények között élnek majd a vándorúton. Pontosabban romantikusabb lesz, közelebb kerülnek a Dériné korabeli komédiásélethez. A pénzszűke miatt lemondtak a motelekről és a cateringről. Főznek maguknak, azt mondják, sokkal jobban is esik az ebéd, mint amikor Temesvárról hozatták egy cégtől. A vándorszínészek útjuk során kevéssel beérik: egy erős konnektort, előadás után vacsorát, éjszakára szállást kérnek csupán.
Kevés pénz, sok lelkesedés
Aszalos Géza Temesvári színművész, a vándorszínház vezetője és második éve rendezője elmeséli, idéntől a Tarisznyás Egyesület égisze alatt működnek. Az egyesület fő tevékenysége a Bánsági Vándorszínház megszervezése, adminisztrációs feladatainak ellátása, és nem utolsó sorban az előadás létrehozása és utaztatása.
„Sokkal kevesebb a pénzünk, még a tavalyinál is kevesebb, mert az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalától (DRI) egy vasat sem kaptunk, formai hibára hivatkozva utasították el a pályázatunkat. MAradtunk a Bethlen Gábor Alaptól kapott csekély összeggel, de pozitívan gondolkodunk: azt mondjuk, nem most van kevés, hanem eddig volt sok”. Ezen jót nevetünk, majd Aszalos folytatja: „Nagy bajban akkor lennénk, ha nem állna mellettünk a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Szerződésünk is van az intézménnyel, s Balázs Attila igazgatóm és kollégám teljes mellszélességgel támogat. Onnan van a díszlet, a jelmezek, a színpadtechnika. Mindent megkapunk, ami az előadáshoz szükséges, ahol játszunk, csak áramforrást kérünk.”
A magyar vállalkozók továbbra sem tülekednek, hogy támogassák a Vándorszínházat, hogy teljesíthessék – ha patetikusan is hangzik, leírom – nemes feladatukat: színházat vinni olyan településekre, ahol tavalyelőttig, évtizedek óta nem járt magyar társulat. Aszalos úgy fogalmaz, lélekben támogatják őket. Kétszáz elektronikus levelet küldtek szét, hogy támogatókra találjanak. Nem pénzt kértek, akármilyen felajánlás – egy ebéd, egy éjszakai szállás is jól esett volna. Egyetlen válasz sem érkezett.
Hangsúlyozza: a valódi mecénásuk Csáki Károly polgármester, aki második éve fogadja be a társulatot az iskola bentlakásába, ingyen, valamint engedi őket a piactéren játszani. Azt mondta az elöljáró, ha esik, akkor kinyitja a kultúrházat, hogy ott tartsák meg az előadást.
„A települések vezetői, akik szó nélkül biztosítanak nekünk helyet az előadáshoz, és a települések lakosai támogatnak minket – kapcsolódik a beszélgetésbe Orbán Enikő, aki a vándorszínház dramaturgja, szervezője és mindenese. Első évben tanyaanya volt, a másodikban mindenes, idén mindenes tanyaanya, ha éppen elanyátlanodnak a fiatal színészek. „Várnak és visszahívnak a településekre, ahol már jártunk, és olyan helyekre is, ahol még nem játszottunk. Azok a nénik a támogatóink, akik összevesznek, hogy ki főzzön nekünk vacsorát, melyik portán terítsenek asztalt.”
Tény: igény van a vándorszínházra, az emberek szeretik őket és bizony, inkább abból van sértődés, ha valahová nem jutnak el. Augusztus 5-én szabadnap lett volna, de nem lett, mert jelentkezett egy település, hogy szívesen látják őket. Mindenhol akad szállás, meleg étel, sok néző és szeretet. „Ezért éri meg, hogy a szabadságunk alatt, nyaralás helyett próbáljunk, szereljünk, játsszunk” – mondja Aszalos és Orbán szinte egyszerre. A hivatásos színészek, akik néhány hétre felcsapnak vándorkomédiásoknak, úgy vélik, a színház lényege valósul meg a piactereken: a játék. Olyan nézők előtt mutatják be produkcióikat, akik őszintén reagálnak. Akkor tapsolnak, ha tetszik az előadás.
Hivatásos komédiások
Aszalos megerősít abban, lassan kialakul az állandó vándortársulat. Idén egy új tag csatlakozott hozzájuk. Mondhatnánk, nemzetközi társaság készülődik a próbára: Lanstyák Ildikó harmadik éve jön játszani, idén diplomázott a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán. Vincze Tímea a Kolozsvári Puck Bábszínház társulatának tagja, aki Morzsa kutyával állandó résztvevője a vándorszínházi munkának. Mihály Csongor szintén harmadjára tér vissza a Vándorszínházba, közben diplomát szerzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, bábszínész szakon, ősztől a Temesvári színház bábtársulatának a tagja. Hodu Péter a Szegedi Nemzeti Színháztól, másodjára tér vissza, és bizonyára alapember mArad. Dévai Zoltán a Zentai Magyar Kamaraszínház társulatából érkezett.
A Vándorszínház egyik alapembere Horváth Alpár. A Temesvári színház díszlettervezője álmodja meg és készíti el az előadások színpadképét. Fúr, farag, kalapál, fest és mázol, kelléket fabrikál, jelmezeket keres és talál. Első pillanattól kezdve Aszalos és Orbán munkatársa, és nem azzal, hogy mennyi a honorárium. Amúgy a színészek gázsija a kalapozásból kerül ki, de erről kicsit később.
Megérkezik Nándi és Béla. Előbbi Kolozsvári színészhallgatóból lett üzletember, de állandó segítője a vándorszínházasoknak. Utóbbi végvári fiatalember, aki önkéntesen vállalta, hogy besegít a csapatnak.
Főpróba szúnyogokkal
Még egy korty kávé, egy slukk a cigiből és a társulat készülődni kezd a próbára. Mindenki tudja, mi a feladata, mit kell megszerelni, összerakni, becsavarozni, hogy elkészüljön a díszlet, amely az idén egy kávéházat, illetve szobabelsőt ábrázol. Olyan szép és pontosan kidolgozott, hogy kőszínházban is megállná a helyét. Mialatt a fiúk szerelnek, a lányok a jelmezekkel és a kellékekkel foglalatoskodnak. Gyors mosdás után öltözni kezdenek, tükör nincs, egymásnak segítenek, hogy mindenki „jólöltözött legyen”. Orbán Enci most fodrásznak csap fel, fésüli, zselézi a fiúk haját, aztán picit átmegy sminkesbe, majd leül Aszalos mellé a keverőpulthoz, ők ketten a hangosítók és a világosítók.
A próbára is begyűlnek néhányan, a kezdés előtt a tiszteletes kérdezi, vasárnap hánykor kezdődik a bemutató, hogy kihirdesse a templomban.
Öltözködés közben mesélik, a faluban elterjedt, hogy a színészek vetkőzni is fognak, pedig nem. Sőt, a múlt század elejének divatja szerint öltöznek fel, szenvednek rendesen az este is alig enyhülő melegben.
Mi nézők, a szúnyogoktól szenvedünk, de nagyon. Egy végvári hölgy elmondja, jöttek a helikopterek, szórták a rovarirtót, de mintha vitamint kaptak volna a vérszívó szörnyecskék, úgy felélénkültek.
A próba után a színészek leszerelik a díszletet, összepakolják a jelmezeket, és üdvrivalgással nyugtázzák, a szokásosnál nagyobb díszlet is belefér az immár legendás utánfutóba.
Búcsúzunk, és alig várjuk a másnap estét, hogy megnézzük az előadást.
Szórvány és színház
Vasárnap délelőtt a barátnőim kiállításra mennek, én csavargok Temesváron. Nemrég jártam itt, július elején, amikor a Vándorszínház tagjai már készülődtek, hogy kiköltözzenek Végvárra, a táborhelyükre, én és újságíró kollégáim a Bánság fővárosában táboroztunk. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) szervezte meg, hogy a városi szórvánnyal ismerkedjünk a nagyvárosban, ahol számos magyar kulturális intézmény működik, és persze a magyar nyelvterület egyik legrangosabb színháza. Fesztiválok, kiállítások, könyvbemutatók követik egymást, ahol magyarul szólal meg a kultúra.
A kihívást azok a vegyes lakosságú, magyar szempontból egyre gyakrabban a szórványhoz sorolt települések jelentik, ahol továbbra is templomban, vagy jó esetben az iskolában beszélnek magyarul.
Igazat kell adnom Aszalos Gézának, aki úgy véli, a Vándorszínház feladatot teljesít, magyar színházat, magyar kultúrát visz ezekre a településekre, olyan közönségnek, akik közül sokan addig sosem láttak színházi előadást. Ott valóban közösségmegtartó erő a színház és közösségalakító. A kocsmában, a piacon az előadásról beszélnek, ami éppen ezért nem lehet gagyi. Sem a darab, sem a produkció. A Bánsági Vándorszínházban csak hivatásos színészek dolgoznak, s irodalmi értékű darabot adnak elő.
Emlékszem, az első évben, valamelyik kisvárosban az előadás után egy idős úr köszönte meg a színészeknek az előadást. Azt mondta, több mint húsz éve nem látott magyar színházat. Diszkréten elmorzsolt egy könnycseppet, mialatt megígértette a komédiásokkal, hogy a következő évben is visszatérnek.
Egy másik bánsági faluban pedig az a mondás járja, hogy három nagy ünnep van az évben: a karácsony, a húsvét és a vándorszínház előadása.
Megtelt a kalap
Vasárnap sem sikerül egyből kijutni Temesvárról, de legalább mindenki tudja, merre van Végvár. Napközben beszerezzük a csodaszert, amitől a szúnyogok majd meg sem közelítenek. Elvileg, mert a gyakorlatban, ahogy megérkezünk, ránk rontanak. A közönség már gyülekezik, az első sorokban a gyerekek, még alig totyogó babát is elhozta az anyukája. Heni, az ifjabbik barátnőm, amúgy költő, mosolyogva fényképez. Valami ragadós öröm van a levegőben.
Keressük Morzsát, Vincze Tímea 12 éves kutyusát, de a bölcs eb úgy döntött, az előadást kihagyja, úgyis látta a próbákat. Morzsa Váradig útitársunkul szegődik, gazdija nem meri Végváron hagyni, a turné pedig túl fárasztó lenne az idős barátnak.
Ebben az évben is kevésnek bizonyulnak a Székek, állóhely viszont akad bőven a téren. Este kilenckor még nincs teljesen sötét, de amikor felgyúlnak a reflektorok, a nézőtér elcsendesedik.
A Rózsa, a lovag Rejtő Jenő egyik színpadi műve, de a szerzőt nem a darabjai miatt szeretjük. Bebizonyosodik, hogy Orbán Enikő jó dramaturg, Aszalos pedig tudja, hogyan kell komédiát rendezni. A színészek tehetségesek, jól énekelnek és tudnak poént mondani, ami nem kis feladat. Az előadás szórakoztató, a dalokat tapssal kísérjük. Egy óra felhőtlen derű, a színpadnak kinevezett részről a játék öröme árad felénk. Nagyszerű, hogy az alkotók nem veszik félvállról, őszintén komédiáznak. Fiatalok és tehetségesek, jó nézni őket, együtt örülni velük a sikernek.
Az előadás után kalapoznak, az összegyűlt pénzt elosztják, az a napi gázsi. A kalap az előadás fokmérője is: ha tetszett a nagyérdeműnek, akkor másnap van mit aprítani a tejbe, ha nem nyerték el a közönség tetszését, akkor jó, ha tej lesz.
Vasárnap este szinte megtelt a kalap, tetszett az előadás.
A színészek azonnal pakolni kezdenek, már tíz óra elmúlt, másnap, indulás a következő településre. S ha nem sietnek, kihűl a vacsora.
Az autó felé menet kuruttyolva ugrik elém egy béka. Lehet, hogy az, amelyik tegnap fogadott. Úgy döntök, nem csókolom meg, nem vágyom királyfira. De azért jól esett, hogy üdvözölt.
erdelyiriport.ro