A magyar kisebbségek sajtójáról rendeztek konferenciát Brüsszelben
A kisebbségi nyelvű média erősítése Európában címmel tartottak félnapos konferenciát június 7-én az Európai Parlament brüsszeli székhelyén. Házigazdák a magyar néppárti delegáció egyes tagjai voltak, a meghívott előadók pedig Kárpát-medencei médiaszakemberek.
A konferenciát kezdeményező EP-képviselők mindnyájan kiemelték: mivel a kisebbségi nyelvű kommunikációs csatornák erősítik a nemzeti identitást, sőt egyenesen a megmaradás zálogai, ezért a nemzeti kisebbségek médiájának fejlesztése, támogatása közös európai ügy. Ugyanakkor elsősorban a többségi nemzetállamok feladata a területükön élő kisebbségek anyanyelvű sajtójának oly mértékű védelme és erősítése, hogy akár esélyegyenlőségről is beszélni lehessen ezen a pászmán a többség és a nemzeti kisebbségek között. Ezt a feladatot nemzetközi dokumentumokban lefektetett saját vállalásaik mentén kell teljesíteniük az egyes államoknak. Azt a konferencián részt vevő politikusok egybehangzóan és elismerően állították, hogy a magyar nyelvű kisebbségi média fenntartásában és működtetésében kiemelten fontos a Magyarországtól kapott támogatás, amely pótolni igyekszik mindazt, amit a többségi nemzetállamok e téren nem végeznek el.
Deli Andor délvidéki EP-képviselő meghívására Bodzsoni István szabadkai médiaigazgató a szerbiai magyar sajtó helyzetét, sikereit és gondjait ismertette, Natasa Heror az ottani többségi és kisebbségi média viszonyáról és együttműködéséről tartott rövid tájékoztatást. Bocskor Andrea kárpátaljai képviselő meghívottjaiként Kulin Zoltán ésK. Debreceni Mihály vázolták az ukrajnai médiaállapotokat, különös tekintettel a magyar nyelvű köztájékoztatás nehéz, törvényi megszorítások és hatósági vegzálások által terhelt helyzetére. Csáky Pál szlovákiai EP-képviselő vendégeként Molnár Judit dunaszerdahelyi főszerkesztő a felemás, politikai torzsalkodásoknak kitett, helyenként szerepzavarban lévő felvidéki sajtóról adott egyfajta képet. Az RMDSZ-es Sógor Csaba azzal adta át a szót meghívottjának, Szász Attilának, hogy a romániai többségi média gyakran festi le úgy az erdélyi magyar valóságot, ahogyan azt láttatni szeretné, mégpedig ritkán jó színben. A marosvásárhelyi rádió főszerkesztő-helyettese a közszolgálati rádiózás, azon belül pedig a belső-erdélyi magyar nyelvű tájékoztatás helyzetét és gondjait ecsetelte.Maksay Ágnes kolozsvári médiaszakember a romániai tapasztalatokról általánosságokat és specifikumokat is megosztott a hallgatósággal, leszögezve: a magyar nyelvű televíziózás a legkevésbé fejlett és korszerű kommunikációs ágazat az országban.
Tőkés László erdélyi EP-képviselő hozzászólásában rámutatott, hogy a piac szabályai szerint működő média világában a kisebbségi közösségi tájékoztatás gazdaságilag nem életképes. Előnyös bánásmódra, pozitív diszkriminációra van szüksége ahhoz, hogy fenntartható legyen. Ezzel szemben a kelet-közép-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy az öntörvényű piac alig van tekintettel erre az eleve hátrányos helyzetre, ráadásul a többségiasszimilációs politika a kisebbségi média működését egyenesen gátolja. De gondok mutatkoznak a magyar közmédia szolgáltatásainak a határon túli nemzetrészekhez való eljuttatásában is, a kábelcégek hozzáállásától a geokódolásig terjedően. „Nyelvében él a nemzet – mondottuk a legelején. Jól felfogott nemzeti érdekeinket semmiképpen sem szabad alárendelnünk a megosztó pártérdekeknek. A sajtónak, a médiának szabadnak kell lennie!” – zárta felszólalását Tőkés László.
Meghívottja, Dénes László nagyváradi újságíró a romániai magyar nyomtatott sajtó állapotáról szólva elmondta, hogy számszerűleg kevesebb, de annál színvonalasabb kiadvány megjelenése lenne kívánatos, úgy, hogy azok el is jussanak az olvasókhoz. De arra is felhívta a figyelmet, hogy az unióbeli legnagyobb nemzeti kisebbségnek, a romániai magyarságnak nincs egész nap és mindenütt fogható országos televíziója és rádiója, sem közszolgálati, sem kereskedelmi. Ugyanakkor az újságírószakma anyagi és társadalmi megbecsülése rendkívül alacsony, emiatt a rutinos szakemberek elhagyják, a tehetséges, magasan képzett fiatalok pedig nem is választják ezt a pályát. Azt sem hallgatta el, hogy a közösség érdekvédelmét és közképviseletét évek óta kisajátító politikai szervezet azzal is igyekszik uralni a médiát, hogy a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásnak az anyanyelvű sajtóra eső részét preferenciálisan osztja szét.
A konferencián szót kapott még Balázs Bence kolozsvári újságíró, az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelveken Megjelenő Napilapok Egyesületének (MIDAS) munkatársa, valamint Vincze Loránd, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke.
Zárszavában Deutsch Tamás EP-képviselő minden, magát demokratának tartó politikus abbéli felelősségére mutatott rá, amellyel a nemzeti kisebbségek megmaradását, erősödését, gyarapodását elősegíteni köteles. Ez egy kardinális európai ügy, a nemzetek Európai Uniójának közügye. A nemzeti közösségek fejlődéséhez pedig elengedhetetlen az anyanyelven történő alapos tájékoztatás az önálló, szabad és korszerű média révén. tokeslaszlo.eu/cikk 

HUSZONÖT HATÁRON TÚLI HALLGATÓ VESZ RÉSZT A KANDÓ KÁLMÁN NYÁRI EGYETEMEN
Az Óbudai Egyetemen az idei évben 28. alkalommal rendezik meg a Kandó Kálmán Nyári Egyetemet a határon túli magyar mérnökhallgatók számára. A rendezvény legfontosabb célja, hogy a nyári egyetemre érkező 25 hallgató - akik Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről és Kárpátaljáról érkeztek - elsajátítsa a szakmai magyar szókincset és segítsék elhelyezkedésüket a magyar munkaerőpiacon.
Harmadik éve rendezi meg fehérvári helyszínen a Kandó Kálmán Nyári Egyetemet. A hallgatók, akik Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, Partiumból, Délvidékről érkeznek, bő egy hétig, 2017. július 8-a és július 17-e között tartózkodnak Székesfehérváron. Ez alatt az idő alatt különböző szakmai és kulturális programokat szervezünk számukra. Részt vesznek Velencei-tavi kenutúrán, parlamenti kiránduláson, megismerkednek Székesfehérvár történetével és nevezetességeivel, meghallgatnak szakmai előadásokat, részt vesznek gyárlátogatáson és interaktív laboratóriumi gyakorlatokon.
A nyári egyetem ünnepélyes megnyitója alkalmából a város és az egyetem vezetése, valamint dr. Gulyás Gergely, az Országgyűlés törvényalkotásért felelős alelnöke üdvözölte a résztvevőket. A megnyitón Mészáros Attila, Székesfehérvár alpolgármestere kiemelte, olyan városba érkeztek a hallgatók, amely büszke múltjára, jelenére, és közösen tervezi a jövőt az oktatási intézményekkel annak érdekében, hogy közép-európai szinten is jegyzett város legyen. „Az Óbudai Egyetemmel közösen szeretnénk a lehető legtöbb műszaki képzést elindítani Székesfehérváron. A város iparának fejlődése szempontjából elengedhetetlen, hogy sok és jó szakképzettséggel rendelkező mérnök jöjjön ki az egyetemről és kapjon olyan tudást és oklevelet, amellyel el tud helyezkedni.” - hangsúlyozta Mészáros Attila alpolgármester.
Dr. Réger Mihály professzor, az Óbudai Egyetem rektora a megnyitón rövid összefoglalást adott arról, hogy a határon túli kapcsolattartás terén milyen aktivitást fejt ki az egyetem. Kiemelte, hogy a határon túlon három helyszínen kínál képzést az Óbudai Egyetem valamelyik kara az ottlakó fiataloknak, Székelyudvarhely és Szabadka mellett Révkomáromban is indul a tervek szerint mesterképzés. Ezen kívül számos tudományos konferenciát rendeznek külhoni magyar intézményekkel együttműködve Szabadkán, Kassán és Erdélyben. A professzor szólt arról is, hogy az egyetem által rendezett hallgatói versenyekre is szeretettel várják a versenyzőket a határon túli felsőoktatási intézményekből.
dr. Gulyás Gergely, az Országgyűlés törvényalkotásért felelős alelnöke azokról a törvényi és szimbolikus keretekről beszélt, amelyekkel Magyarország megerősítette nemzetpolitikájának közjogi kereteit. Kiemelte, hogy az egységes nemzetfogalom része lett a Magyar Alkotmánynak, ahogyan az is, hogy a mindenkori Magyar Állam felelősséget visel a határain kívül élő magyarság valamennyi tagjáért. Szólt arról is, hogy az alkotmány politikai célként rögzíti a határon túli magyarság autonómia törekvéseinek támogatását. Elmondta, hogy a lelki és közjogi egyesítésre vonatkozó törekvések után most a gazdasági kapcsolatok megetermtésére helyezi a hangsúlyt a kormány. Célzottan, mind a Délvidéken, mind pedig Kárpátalján és Erdélyben olyan gazdaságfejlesztési programok indulnak, amelyek lehetővé teszik, hogy az ott élő magyar vállalkozók fejlesztésekben kapjanak lehetőséget.
Nagyné Dr. Hajnal Éva egyetemi docens, a rendezvényünk egyik főszervezője elmondta, hogy 25 hallgatót vártak Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről és Kárpátaljáról, akik között villamosmérnökök, informatikusok és gépészmérnökök is vannak. A hallgatók szakmai előadásokat hallhatnak, gyárlátogatásokon és kulturális programokon vesznek részt az egyetem ideje alatt. Az itt eltöltött idő segíti elhelyezkedésüket a magyar munkaerőpiacon és elsajátítják a magyar szaknyelvet is. szekesfehervar.hu

Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az óvoda nemzetmegtartó erő
A gazdaságfejlesztési programoknak akkor van értelme, ha nem ürül ki a Kárpát-medence, ehhez pedig minden gyermeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy már az óvodától kezdve anyanyelvén tanulhasson – hangsúlyozta Grezsa István kormányzati biztos szerdán a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem Óvodafejlesztés a Kárpát-medencében témájú -beszélgetésén.
A magyar állam 17,1 milliárd forintot költ a külhoni magyar óvodafejlesztési programra az első szakaszban, ami a Kárpát-medencében hatvan-hetven új óvoda építését és 265 meglévő létesítmény felújítását jelenti – ismertette Grezsa István. Az óvodákra figyelést a nemzetpolitikai államtitkárság indította a 2012-ben meghirdetett külhoni magyar óvodák évével, ezt kutatás követte, amelyhez minden elcsatolt nemzetrészen a program stratégiai partnerei biztosítottak forrásanyagot, így készült el a fejlesztési térkép, a megvalósításban egyházi és világi együttműködők segítenek.
A program révén a vegyes házasságú családok gyermekeit is be szeretnék vonzani a magyar óvodákba, mert úgy tartják, ez az első lépés ahhoz, hogy a gyermeket magyar iskolába írassák. Az óvodafejlesztés második szakaszát is tervezik, ebben több mint ezerötszáz helyen kívánnak kialakítani óvodai játszótereket, óvodasarkokat, és lehetőség nyílik, hogy a szórvány után a tömbmagyarságban is támogassák az óvodai hálózatot.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége az infrastrukturális fejlesztés mellett a módszertani, szakmai munkában is partnere a programnak, az egyeztetésekbe bevonták a megyei és helyi RMPSZ-szervezeteket, a cél érdekében együttműködnek az önkormányzatokkal és a politikummal – ismertette Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke. Az eddigi tervben 14–15 fejlesztés szerepel, de a szövetséghez érkeztek még igénylések, amelyeknek remélhetőleg a program 2.0 szakaszában sikerül eleget tenni – közölte. Aki kétségbe vonja a porgram hasznát, az nem tekint a jövőbe – hangsúlyozta Ballai Zoltán, az Erdélyi Református Egyházkerület tanácsosa. Kiemelte, nem minden önkormányzat partner a programban, van, ahol kilencven nap után sem kaptak kézhez egy ingatlanra vonatkozó engedélyt, de például Erdőszentgyörgyön az önkormányzat telket ajánlott fel óvodaépítésre. Nem felekezeti óvodákat, hanem magyar intézményeket építünk – szögezte le. A bürokrácia útvesztőiről beszélt Farkas Zsolt, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület közigazgatási tanácsosa is, aki szerint, ha a szülők látnák, hogy anyanyelvű oktatás szempontjából van jövő gyermekeik számára, talán nem vándorolnának el. Erdei Ildikó, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatója a bánsági pozitív példákról beszélt. Hangsúlyozta, tudatosan építik a magyar iskolahálózatot, vigyáznak arra, hogy egyetlen fejlesztés se oltson ki egy másikat. Ha a szülőben sikerül az óvodában bizalmat kiépíteni a magyar oktatás iránt, ha a vegyes házasságból származó gyermekek is jó nyelvi kompetenciákat szereznek, akkor nagyobb az esélye annak, hogy magyar tannyelvű elemi iskolába viszik gyermekeiket – mondotta.
A vajdasági helyzetet Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke vázolta: óvodákat, szórvány óvodaközpontokat építenek, óvodasarkokat hoznak létre, kisbuszokat vásárolnak, Szabadkán gyakorlóóvodát létesítenek, és amióta a program elindult, a helyi közösségekben is megszületett az igény a magyar óvodára, máris vannak kérések, amelyek teljesítését a második szakaszban remélik. Azt mondta, világiak és egyháziak együtt használják ki a lehetőséget, mert mindannyian tudják, hogy az óvoda nemzetmegtartó erő. Papp Z. Attila, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének igazgatója az óvodaválasztási szokásokkal kapcsolatos további kutatások fontosságát hangsúlyozta, valamint azt, hogy minél többet fektetünk be az oktatás alsó szintjén, később annál több térül meg. Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója moderátorként azt emelte ki: az óvoda nemcsak épületet, hanem pedagógust, pedagógusi munkát is jelent, és a jövőben ezen a területen is fejleszteni kell.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csaknem 300 tanító érkezett a Szabadkai Nyári Akadémiára
Huszonegyedik alkalommal is megkezdődött a Szabadkai Nyári Akadémia, a térség legnagyobb magyar nyelvű, nemzetközi pedagógusképzése. Az augusztus 11-ig tartó rendezvényen csaknem 300 tanító és 45 előadó vesz részt.
Ünnepi műsorral kezdődött a XXI. Szabadkai Nyári Akadémia. Az óvodapedagógusok, általános iskolai és középiskolai tanárok a Kárpát-medence több pontjáról érkeztek. Hajbel Katalin, tanítónő, Október 10. Á. I., Szabadka: „Szerintem nagyon sok szakmai tapasztalatot is szerzünk. Ezen kívül olyan kollégákkal is találkozunk, akik más iskolákban dolgoznak. Jó lehetőség van arra is, hogy kicseréljük egymást véleményét. Találkozzunk, barátkozzunk, és mindenképpen kicsit felélénkítsük a pedagógus társadalmat.”
Az előadók nagy része Magyarországról érkezett Szabadkára – monda De Negri Ibolya, az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének elnöke:„Az óvodapedagógusoknak játékos módszereket mutatunk be, valamint van az osztályfőnökök számára képzés, van a magyar nyelvű tanároknak, történelem szakosoknak, a természettudományok is jelen vannak, és ami új az idén, az a karvezetés.”
A munka 7 szakcsoportban folyik, a tanítók a hét során 24 előadáson vesznek részt, ami 24 akkreditált pontot ér. Bartha Jánosné Ila Debrecenből érkezett a Szabadkai Nyári Akadémiára, és A tanulás tanulása címmel tart előadást az érdeklődőknek. „Karinthy humorosan azt mondta, hogy nem értünk rá tanulni, mert folyton tanítottak. Azt hiszem, hogy ez most is igaz. A tudást meg kell konstruálni. Akkor jó, ha a gyerek interaktív módon részt vesz a saját tudásának kialakításában. Én ezeket a technikákat tanítom.”
A rendezvény az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének és Magyarország Szabadkai Főkonzulátusának szervezésében jött létre. pannonrtv.com

Gyulafehérvár vagy Trianon? Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről, 2.)
Hogyan működnek a Trianonnal kapcsolatos emlékezéstechnikák, illetve mi tartja ma leginkább forrásban a témát? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 kutatócsoport munkatársával üzenetek és olvasatok kibékíthetőségéről is beszélgettünk.
– Mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban? Mit szeretne felfedezni a Trianon 100 kutatócsoport?
– Mi Trianonnal mint tágabb kérdéskörrel foglalkozunk a „klasszikus” diplomáciatörténettől a társadalomtörténeten át Trianon emlékezetéig. Négy nagyobb pillérre fókuszálunk: Trianon nemzetközi kontextusára, az összeomlásra és az akkori magyar társadalmi viszonyokra, a békerendszer megszilárdulására, végül pedig az utókorra és az emlékezetre. Az első témakörbe beletartozik azon nagyhatalmak – Japán vagy az Egyesült Államok – szerepének kutatása, amelyeket eddig kevesebb figyelem övezett. A döntéshozók tanácsadói és szakértői által végzett munka feltárását és bemutatását is fontosnak tartjuk, akárcsak a magyar békeküldöttség ténykedésének vizsgálatát, a magyar érvek elemzését, még nem publikált források közzétételét. Utóbbihoz fűződik a Zeidler Miklós szerkesztésében megjelent, A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly–Versailles–Budapest (1920) című kötet. Az összeomlás és a magyar társadalom kutatása egyrészt hadtörténeti, másrészt társadalomtörténeti szempontból közelít a témához. Mennyire volt például reális a fegyveres honvédelem a Monarchia katonai összeomlása és az 1918. őszi általános káosz közepette? Beleértve a társadalmi-gazdasági kérdéseket is, mint a lakosság ellátása fűtő- és tüzelőanyaggal, a közegészségügy problémái, az erőszak elharapózása a korábban békés hátországban stb. Rendkívül fontos a menekültkérdés, amellyel korábban nem nagyon foglalkoztak: 1918 őszétől magyarok tízezrei, később százezrei keltek útra a megszállott területekről, őket el kellett helyezni, majd integrálni a magyarországi társadalomba.
– A békerendszer megszilárdulása milyen témákat kínál?
– A háború végére a közép- és kelet-európai birodalmak romjain számos átmeneti, néhány napig, hétig, de akár évekig is fennálló államalakulat jött létre. A történelmi Magyarország területén talán a mai Burgenlandban létrejött „Lajtabánság” volt a legismertebb, de hasonló szervezkedés folyt a Szepességben, Kárpátalján, a Bánságban, Kalotaszegen. Mindenképpen meg kell említeni a Székely Köztársaságot is, amelynek kikiáltása 1918 végén ugyan meghiúsult, de több tervezet is született róla. Az 1918–19-es impériumváltások társadalmi vetületeire is fókuszálunk: hogyan váltotta fel a magyar uralmat a csehszlovák, román, délszláv, osztrák, hogyan rendezkedett be az új hatalom az elszakadó-elszakított területeken, az új viszonyok konszolidálódása, beleértve a gazdasági és társadalmi kapcsolatok újjászervezését is. Az utolsó, az utókorra és emlékezetre vonatkozó kutatási terület a trianoni kérdéskör helyét vizsgálja a magyar történetírásban, szépirodalomban, külpolitikában és emlékezetpolitikában. Szeretnénk foglalkozni a magyar–szomszéd értelmezések közötti eltérésekkel, a mai magyar társadalom Trianon-képével is, beleértve Trianon köztéri reprezentációit, az egyre szaporodó trianoni emlékműveket is.
– Hogyan működnek az emlékezéstechnikák?
– Számomra ez a munka legizgalmasabb kérdése, én ugyanis Trianon magyar és szomszéd emlékezetét kutatom, elsősorban a románt, illetve a magyar–szomszéd történetírások eltérő Trianon-értelmezéseit és viszonyulásait. Ez konkrétan a történelmi Magyarország felbomlásának, Nagy-Románia születésének emlékezetét jelenti, amit Magyarországon például a várpalotai Trianon Múzeum, Romániában pedig a gyulafehérvári Nagy Egyesülés Múzeuma testesít meg, az első világháborús és trianoni emlékművek, a bukaresti diadalív és mások. Az emlékezetpolitikán túl az emlékezéstechnikák működését fedik fel a december elseje és a gyulafehérvári nyilatkozat apropóján rendszeresen, vagy épp a kutatócsoportunk kapcsán idén tavasszal kibontakozó viták. Ezek mutatják meg, hogyan működik a kollektív történeti tudat és emlékezet, az elitek miképp konstruálják és alakítják a nemzeti köztudatot és közbeszédet, miként használják az egyes jelenségeket és tényeket, a történelmet pártpolitikai vagy identitáspolitikai eszközként. A mostani viták is jelzik: amellett, hogy élő, sok embert foglalkoztató kérdésekről van szó, a mai román nyilvánosságban is beindult az eszmecsere, a közös gondolkodás az első világháború következményeiről.
– Mi tartja ma leginkább forrásban a Trianon-kérdést?
– Elsősorban a magyar kisebbségek kérdése, a külhoni magyarok különféle sérelmei és problémái, helyzetük rendezetlensége. Ha Trianonban etnikailag korrektebb határokat húznak meg, ahol pedig ez nem volt lehetséges – mint például Erdélyben –, valóban hatékony módon biztosítják a kisebbségek védelmét, területi és személyi autonómiákkal, jóval kevésbé lenne érzékeny, „traumatikus” téma. A magyar nemzettudat valószínűleg könnyebben meg tudott volna békélni azzal, hogy Máramaros, Nagyszeben vagy a Tátra és a Fátra többé nem tartozik a magyar államhoz, vagy hogy a magyarok nem nyaralhatnak a tengernél belföldön. Az viszont már soknak bizonyult, hogy elcsatolták például Nagyváradot, Szabadkát és Kassát, kettévágták Komáromot, a Székelyföld autonómiájáról pedig hallani sem akar a román elit. Továbbá, hogy a kisebbségbe került magyaroknak folyamatosan kemény politikai küzdelmet kell folytatniuk identitásuk megőrzéséért, közösségként való megmaradásukért, olyan alapvető jogaikért, mint a nyelvhasználat, anyanyelvi oktatás. Szerintem elsősorban ez a meglehetősen frusztráló állapot tartja ma életben Trianont, nem pedig a javíthatatlan magyar irredentizmus és felsőbbrendűség-tudat, ahogy azt a szomszédos nacionalisták vélik és terjesztik.
– Mivel magyarázható, hogy ezek a támadások sem képesek egységesíteni a magyar Trianon-képet?
– Az emlékezetpolitikához kapcsolódik az egész kérdéskör rendszeres újra- és újraértelmezése, vagyis hogy miképp beszélünk róla, hogyan értékeljük a történelmi Magyarország felbomlását, és ami utána következett. A történelem időnkénti újraértelmezése amúgy természetes jelenség, az viszont már bonyolítja a dolgot, amikor politikai vagy ideológiai megfontolásokból akarják újraírni a történelmet, majd ezt „hivatalossá téve”, a média és a tankönyvek révén ráerőltetni a társadalomra. Ilyenkor általában durván egyszerűsítő, mitizáló magyarázatok születnek, beindul a politikailag motivált bűnbakkeresés, a történelem eszközként való használása. Hogy minden a kommunisták, a szabadkőművesek, a zsidók hibája – vagy ellenkezőleg, hogy a magyar dzsentri a fő-, gyakran egyetlen bűnös. Magyarországon ez kezdődött el rögtön Trianont követően, majd folytatódott 1945 után, a másik oldalról. A politikai rendszerváltás megszüntette ugyan a hatalmi nyomást, de az azóta eltelt időszakban sem sikerült kialakítani egy többé-kevésbé konszenzusos magyar Trianon-értelmezést. Valódi vita helyett inkább hitvitákról beszélhetünk, amelyeket a megosztott magyar társadalom egymást megérteni nem képes vagy nem is akaró csoportjai folytatnak – jobban mondva nem folytatnak – egymással. Trianon politikai kérdéssé is vált, egy adott politikai közösséghez való tartozás jelévé. Kutatócsoportunkat az is érdekli, hogy a mai magyar társadalom hogyan viszonyul Trianonhoz, mennyire foglalkoztatja, mit tud róla.
– A szomszéd országok Trianon-képét hogyan alakították a közelmúlt változásai?
– Trianon nemcsak Magyarországon politizálódott át. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése után sokak számára úgy tűnhetett, hogy Magyarország és a magyar kisebbségek törekvései újra fenyegetést jelenthetnek a trianoni határokra. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez képzelt veszély volt, az euroatlanti integráció óta pedig már csak a keményvonalas szlovák vagy román nacionalisták ijesztgetnek a magyar revizionizmussal. Trianonból – sajnos, részben a magyar autonómia kérdéséből is – fokozatosan egyfajta „politikai bulvár” lett. Gyakorlatilag bármikor bedobható a közbeszédbe uborkaszezon vagy politikai válság idején, mivel olyan reflexeket aktivál, amelyek sokakat képesek azonnal megmozgatni, alkalmas a közvélemény figyelmének elterelésére vagy tömegek mobilizálására valami, valaki mellett vagy ellen. A valóságelemek és féligazságok mellett tele van torzításokkal, sztereotípiákkal és előítéletekkel, amelyekhez ideális táptalajul szolgálnak a ma is gondosan ápolgatott történelmi mítoszok.
– Magyar szempontból melyik az inkább sorsfordító momentum: 1918 és Gyulafehérvár, vagy 1920, Trianon?
– A két esemény nem választható el egymástól, ugyanannak az eseménysorozatnak a kezdetét és a végét jelentik. Gyulafehérvár nélkül nehezebben lett volna Trianon, Trianon nélkül pedig Gyulafehérvárnak sem lett volna sok értelme. A gyulafehérvári román népgyűlés egyértelműsítette: az erdélyi román politikai elit már nemcsak igényt tart arra, hogy részt vegyen Erdély kormányzásában, hanem a továbbiakban a román állam keretén belül kívánja azt megvalósítani. Ehhez pedig képes volt mozgósítani a régió román lakosságának tekintélyes részét: a helyi román nemzeti tanácsok és gárdák szinte valamennyi román többségű magyarországi területen átvették a hatalmat, amit a román katonaság bevonulása véglegesített. Bár ez természetesen messze nem jelentett népszavazást, később lehetett rá hivatkozni Párizsban, mint a román nép akaratára, és ezt hagyta jóvá a trianoni békeszerződés is. Ez azonban természetesen csak a világháború befejeződésének összefüggésében érvényes. Ha az Osztrák–Magyar Monarchia nem veszíti el – vagy nem így veszíti el – a háborút, akkor népgyűlés ide vagy oda, a határok ma máshol húzódnának. Ezt az is bizonyítja, hogy a gyulafehérvári határozatok a románok által is lakott teljes régióra vonatkoztak, olyan területekre is, amelyek nem kerültek Nagy-Romániához – például a Bánság nyugati felére vagy egyes máramarosi községekre is. Számos hasonló népgyűlésre és megmozdulásra került sor a közép- és kelet-európai régióban, amelyek – megfelelő hatalmi vagy katonai támasz nélkül – következmények nélkül maradtak. Így például a magyar igényeket kifejező, szintén tömeges kolozsvári vagy marosvásárhelyi gyűlések sem jártak eredménnyel, holott Erdély lakosságának jelentős hányadát képviselték. A két eseményt tehát csak egyszerre és árnyaltan érdemes felidézni és értelmezni, lehetőleg minél nagyobb empátiával „a másik” mindkét vonatkozásában. Még akkor is, ha az egyes üzenetek és olvasatok ma kibékíthetetleneknek tűnnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (augusztus 23-29.)
Gazdasági revizionizmus vagy esély a magyar megmaradásra és megtartatásra? – HVG-s körkép a magyar kormány határon túli vállalkozásfejlesztési támogatásairól
Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Szabó Yvett és a hetilap Gazdaság rovatában közreadott Hinternacionalizmus című cikkében azt járta körül, hogy miként alakult a magyar kormány sokmilliárdos vállalkozásösztönző támogatásainak sorsa a Kárpát-medencében. A program kedvezményezetteit és szakembereket megkérdezve annak igyekezett utánajárni, milyen esélyt jelent ez az előzménytelen és bőkezű budapesti segítség határon túli magyarság szülőföldön való boldogulása számára, és mi az oka annak, hogy míg egyes szomszéd országok megértéssel, sőt örömmel fogadják a támogatási programot, mások viszont berzenkednek ellene, fenntartásaiknak hangot adva pedig jogi érvekkel hozakodnak elő.
„Aki Magyarországon azzal érvel a határon túliak támogatása ellen, hogy a pénzből hány kórházat lehetne itthon felépíteni, az gyorsan menjen tüntetni amiatt, hogy a német, holland, osztrák, svéd adófizetők – EU támogatások formájában – Magyarországra küldik pénzük egy részét, egyebek között vállalkozások fejlesztésére.”
Ekképp indítja a HVG szerkesztője, Kocsis Györgyi a hetilap legfrissebb számának belső oldalán az aktuális lapszám ajánlóját. A szerkesztőségi „előszava” annak a joggal népszerű közvéleményformáló orgánumnak, mely minap, tőlünk elszármazott felelős szerkesztőjének, Nagy Iván Zsoltnak megújulási programját meghirdető című hitvallásával, a Legyen világosság! – Ha független sajtó nincs, demokrácia sincs-el tette le a garast az olvasóknak az objektív és színvonalas információkkal, valamint a hiteles és kendőzetlen véleményekkel való kiszolgálása mellett, nem véletlenül kapta a Hetedhét határon túl címet. A szóbahozott tartalomismertető elöljáró beszéd, amint arról fenti fotónk is tanúskodik, elsősorban a népszerű közéleti, gazdasági-politikai folyóirat idei 34. számában címlapsztoriként helyet kapó, Szabó Yvett által írt cikkre összpontosított, melynek bemutatásra ezúttal vállalkozunk.
A mögöttünk hagyott hét nap szerintünk feltétlenül megkülönböztetett odafigyelést érdemlő publikációjának ismertetése előtt viszont érdemes még a szerkesztői beköszöntőből néhány további gondolatot idézni. Annál is inkább kívánatos ezt megtenni, mert Kocsis Györgyi a folytatásban nemcsak arra hívta fel a figyelmét mindazoknak, akik kezükbe vették az eheti nyomtatott HVG-t, hogy mennyire hamis demagógia azzal érvelni, hogy a határon túli magyar közösségeknek nyújtott anyagi támogatások miatt nem jut pénz magyarhoni szükséges beruházásokra, hanem mást is hangsúlyosan szóbahozott. Azt is, ami azért annyira nem igazán jó befektetés a budapesti kormány számára és azt is, hogy meglátása szerint, milyen motivációk állhatnak az eddig soha nem tapasztalt nagyságrendű, a Kárpát-medencei magyar közösségek számára biztosított budapesti gazdaságélénkítő programok hátterében.
Jöjjön tehát a redaktori preambulum folytatása:
„(Beszúrás: ami biztosan pénzkidobás, az a minden fronton leszerepelt Szőcs Géza exállamtitkár, all-round lúzer hazai startup vállalkozások állítólagos menedzselésre indított startupjának a minap adott 400 millió – lásd cikkünket a Magyarország rovatban. Beszúrás vége.)
Minden országnak, térségnek elemi érdeke ugyanis, hogy szomszédságában prosperitás legyen, különben kezelhetetlenné válik a gazdasági bevándorlás, terjed a bűnözés és más török áfium. Amennyire korlátolt gondolkodásra utal azonban a gazdasági sovinizmus, annyira az a magyar kormány által érvényesíteni próbált etnicista gazdaságpolitika is. E heti címlapsztorink azt járja körül, miként ad(na) az Orbán-rezsim jelentős magyar kormányzati támogatásokat határon túli vállalkozásokra, úgy hogy azok csak az ott élő magyarok számára legyenek elérhetők, ezért – az uniós joggal ellentétben – magyar állampolgársághoz köti a juttatást”
A szerkesztői lapszám-beharangozó zárójelbe tett beszúrását illetően nem mennénk bővebben bele a részletekbe. Aki a Hamvay Péter által készített Szőcs Géza 400 milliót költhet nagy kísérletére című cikkre kíváncsi, melyből amúgy kiderül, hogy a kulturális államtitkárság és a milánói expóbiztosság után most a költő-politikus, azért kapott 400 millió adóforintot kapott új hobbijára, a „találmányok piacra jutásában érintett intézmények rendszerének, együttműködésének, szinergiájának vizsgálatára”, az ide kattintva megismerkedhet a miniszterelnöki főtanácsadó, – az egykori költő pályatárs, Körössi P. József nem túlságosan hízelgő olvasatában „A főnök” – merész terveivel. Meg azzal is, hogy Szőcs Géza leplezetlenül képes önmaga fontosságát hangsúlyozni páratlan szerénységről is tanúságot téve: úgy véli, óriási kár lenne állítólagos nemzetközi kapcsolatrendszerét nem a köz javára hasznosítani, mert mind mondja: „Nemzeti ügy, hogy ezt a páratlan networköt kamatoztassuk.”
Ami az eheti HVG lapszám szerkesztőjének, Kocsis Györgyinek „fülszövegében” szintén megfogalmazást nyert és fentebb olvasható volt, az vélhetően egyeseket reflexiókra vagy akár vitára is ösztönözhet. Számukra, de távolról sem csak nekik, úgy hisszük, mindenképen érdemes alaposabban megismerni Szabó Yvett Hinternacionalizmus című tényfeltáró riport-összeállítását, melynek néhány apró részletét a hetilap online változata isközreadta minap.
Felemás a gazdasági nemzetegyesítés 2017 augusztus végi mérlege a Kárpát-medencében – derül ki a HVG címlapsztorijának már a felvezetőjéből, az pedig, hogy ez így alakult, nem a kezdeményező Orbán-kormányon múlt. Magyarország szomszédjai közül például a nem EU-tag Szerbia és Ukrajna örül, vagy csak egyszerűen tudomásul veszi, ha az ott élő magyar nemzetiségű polgárai az anyaországuk jóvoltából pénzt, paripát, azaz páratlan esélyt kapnak a szülőföldjükön való boldogulásra vállalkozásfejlesztési támogatások révén. Viszont az EU-tag Románia és Szlovákia mindezt egészen másképp látja.
A cikk felvezetője, majd a beszédes példázata a május 19-én, Marosvásárhelyen beígért „főpróba”, azaz a Maros-mezőségi Gazdaságfejlesztési Program beindításnak megtorpanásáról egyértelműen jelzi: Bukarest álláspontja az erdélyi magyarok vállalkozásfejlesztési támogatása tekintetében egyelőre éppoly merev, mint volt annakidején az ún. Státustörvény kapcsán, 2001-ben. Kormányok azóta jöttek-mentek a Dâmboviţa partján, de a jelek szerint a „hagyományos” bizalmatlanság a régi, a zsigeri ellenálláson túllépni, mert, ha azt nem akarják, nem lehet.
„Mégsem tudott beindulni a romániai magyar vállalkozások milliárdos támogatása, hiába ígérte az Orbán-kormány. Románia ugyanis jogsértőnek tartja a magyar szándékot. A szerbek ugyanakkor örülnek a pénznek, a gazdasági revizionizmus gondolata fel sem merül bennük.
A marosvásárhelyi székhelyű Pro Economica Alapítvány honlapján július 5-én jelent meg az utolsó hír, amelyben a projektet koordináló szervezet közli: elhalasztják a június közepére beharangozott pályázatokat, és egyeztetnek a román hatóságokkal, hogy a magyarországi támogatás a befogadó ország jogrendjébe illeszkedjen. A határon túli magyarok vállalkozásainak megsegítésére, valamint termőföld- és ingatlanvásárlásra az Orbán-kormány az elmúlt másfél évben összességében 150 milliárd forintot is meghaladó támogatási programot hirdetett meg.
Összehasonlításul: ez több mint amennyit a magyar állam egy évben a háziorvosi hálózat finanszírozására költ. A program már két országban is elindult. A Vajdaságban és Kárpátalján javában működtetik és használják azokat a gépeket és ingatlanokat, amelyeket a pályázat első nyertesei a zömében vissza nem térítendő pénzből megvásároltak. Romániában és részben Szlovákiában viszont diplomáciai csörtéken akadt el a projekt, amely évszázados lelki sérüléseket szaggathat fel Közép-Európában, miközben a Fidesz hátországát és szavazótáborát minden bizonnyal erősíteni tudja.”
A cikkszerző által felkeresett vajdasági magyar kisvállalkozók számára a Prosperitati alapítványon keresztül folyósított budapesti anyagi támogatás úgy kellett, mint egy falat kenyér. A sokat, bő évtizeden keresztül minden Kárpát-medencei magyar honfitársaink által sokkal jobban megpróbált vajdasági magyar közösség számára a túlélést, tehát a megmaradás esélyét megteremtő, forintmilliókban, sőt még ennél is nagyobb nagyságrendben nyújtott segítségnyújtás jelentősége vitathatatlan, valóban nemzetpolitikai fordulópontot jelentő kezdeményezésként értékelhető. Még akkor is az, ha a külső szemlélő számára mutatkoznak „gyermekbetegségek”, például olyanok, hogy a kedvezményezettek óvatosak, talán egy Budapestről érkező újságírónak túlon túl is azok.
A szabadkai Ötvös Attilát érteni, megérteni lehet, elmarasztalni viszont kevésbé kellene, mert ő Vajdaságban élt tegnap és tegnapelőtt is. Ő már bizonyára találkozott házfalakon, nem is rég, konkrétan alig öt esztendeje olyan feliratokkal, melyek ma már hál’ Istennek hihetetlennek tűnnek. Olyanokkal, mint például a „Srbija Srbima”, „Smrt mađarima” (”Szerbiát a szerbeknek”, „Halál a magyarokra”) vagy „Mađare pod led” („Jég alá a magyarokkal”).
Ezek a lélekölő emlékképek aligha felejtődnek el néhány év alatt, feldolgozásukhoz még hosszú időre van szükség. Mifelénk, a nagy egyesülés centenáriumi készülődésének közepette nagyobb megértéssel viszonyulunk a szabadkai fitneszszalon létrehozójának félszegségéhez is, mint a mai Pest-Budáról Vajdaságba látogató vendég. Mi azt is tudjuk, hogy 2013 decembere óta Belgrád miként tette névlegessé Vajdaság önálló tartomány autonómiáját, de ezt most hagyjuk is. Helyette inkább olvassuk Zserai Zsoltot, mert amit mond, az nemcsak megindító, hanem felettébb üzenetértékű is:
„A szabadkai Ötvös Attila például 775 ezer dinárt, mintegy 2 millió forintot nyert el egy fitneszközpont létrehozására. A klub megnyílt ugyan, de még a Facebook-oldalán sem olvasható magyar szó. Ahogy egy másik nyertes, Berkesei Ildikó magyarázza a HVG-nek, otthon ő is magyarul beszél, de amint kilép az utcára, átvált szerbre. Az utcákon egyre kevesebb a magyar felirat, hiába bír autonómiával a Vajdaság. Ildikó és ikertestvére, Gabriella divattervező, egyedi táskákat készítenek, de szeretnének cipőgyártással is foglalkozni. Ezért a támogatásból három varrógépet vettek, amelyek közül az egyik már lábbelik készítésére is alkalmas lesz. Elsősorban az interneten értékesítenek, s ott magyarul is kommunikálnak.
Az újabb pályázati kör már nagyobb cégeket is elérte a Vajdaságban. Több közepes agrárvállalkozás is egymilliárd forint fölötti összeghez jutott. A csantavéri Gebi takarmánygyár termelési igazgatója, Zserai Zsolt azt mondja, az elmúlt 20-25 év határzárai, embargói és háborúskodásai után szinte hihetetlen volt számukra, hogy az anyaország több mint 1,3 milliárd forintjának köszönhetően lehetőségük nyílik egy napraforgó-feldolgozó és egy – tároló építésére.”
Másutt, Kárpátalján, Dél-Baranyában és a Mura-vidékén a tapasztalatok szintén pozitívak, vagy reményekre feljogosítók. A romániai mellett a szlovákiai ellenállást viszont le kell majd küzdeni, ami komoly feladatot ró a magyar diplomáciára. Borítékolható: Orbán-Fico barátság ide, Orbán-Fico kölcsönös megértés oda, a Széchenyi programirodában munkálkodók tennivalója, – mert Szlovákiában, akárcsak a státustörvény esetében ezúttal is csak különutas, kvázi „öszvérmegoldással” kell próbálkozni – aligha lesz sétagalopp. Ráadásul a magyar állampolgársági törvény hétesztendős szlovákiai utóélete nem igazán ad okot túl sok optimizmusra.
„Ukrajna bünteti ugyan a kettős állampolgárságot, a pénznek azonban nem állta útját. Már Kárpátalján is 2,2 milliárd forintot osztottak ki olyan vállalkozóknak, akinek még az első Orbán-kormány idején bevezetett magyarigazolványuk van, vagy dokumentumokkal tudják igazolni magyar iskolai végzettségüket és legalább középfokú magyarnyelv-tudásukat. Bár Horvátországban és Szlovéniában csak néhány ezres magyar közösség él, ott is készülnek a pályáztatásra. Szlovákiában azonban nagyobb a tét, hiszen a félmilliót közelíti a magyarok száma, miközben ott is szankcionálják a kettős állampolgárságot, méghozzá a szlovák megvonásával. Így nem csoda, hogy a felvidéki program beindítása is húzódik. Jóllehet annak büdzséjét 2017-re 5 milliárd forintra emelték, csak júliusban jelölték ki, hogy a határ menti kétoldalú projekteket is irányító Széchenyi programiroda lesz a pályázatok kezelője. pedig a többi országban az ottani kisebbség által felállított szervezetek irányítják a tendereket.”
Pedig sem a nemzetközi jog, sem az európai bevett gyakorlat nem indokolja a román és szlovák ódzkodást. Ezt a Szabó Yvett által megkérdezett szakemberek mind-mind megerősítik. A fenntartások mögött újra csak felsejlik a bizalmatlanság, az előítéletesség, az ellenkezőkben saját históriájuk egynémely XX. század eleji mozzanata ötlik fel. Amikor a köztudatban ma is él annak a forgatókönyvnek az emléke, hogy egykor a románok, bankjaik segítségével, tudatosan felvásárolták Erdély földjét, hogy onnan kiszorítsák a magyarokat és növeljék a románok arányát, ott hiába érvelsz XXI. századdal, közös, uniós nagy hazával.
„Önmagában nem mond ellent a nemzetközi jognak ez a támogatáspolitika, és nem is számít unikálisnak. Lattmann Tamás nemzetközi jogász azt mondja, inkább csak az az egyedi, hogy – Trianon következményeként – egy nemzetnek minden irányban ennyi tagja szakadt ki az anyaországból. Éppen ez a mérték az az, ami veszélyezteti a status quot és érzékenyebbé teszi az utódállamokat. Elvégre hasonló törekvéseket már a magyarok is érezhettek a bőrükön, amikor az 1990-as évek elején a román királyság utasítására a román bankok finanszírozták a románok földvásárlásait Erdélyben. Amikor pedig Gömbös Gyula 1933 nyarán Hitlerrel tárgyalt Németországban, az egyetlen feszültséget az okozta a szövetségesek között, hogy a német állam pénzt adott a Közép-Európában élő német ajkúaknak, hogy részesedéseket szerezzenek bankokban, bányákban – sorolja a történelmi párhuzamokat Gulyás László történész. Magyar Gábor ügyvéd ugyancsak azon az állásponton van, hogy ha a magyar állam betartja azokat a brüsszeli szabályokat, amelyek például egy-egy gazdasági társaság támogatását három éven belül legfeljebb 200 ezer euróban maximálják, és nem diszkriminál állampolgárság alapján, akkor semmi akadálya nem lehet a dotációnak. Ha viszont a pályázati kiírás kizárja a románokat, illetve piactorzító, akkor azok a vállalkozások végső soron beperelhetik a magyar államot a bíróság előtt, vagy jogorvoslatért fordulhatnak a romániai versenyhatósághoz. Összességében azonban a nemzetpolitikai stratégia végső soron felülírja azt a gazdasági racionalitást, hogy a határon túli magyarok természetes munkaerő-utánpótlást jelenthetnének az anyaországban, és itt termelhetnék meg a GDP rájuk eső részét.”
A bevezetőnkben már szóvá tettük, hogy a Hetedhét határon túlcímet viselő lapajánló egy-két megfogalmazása minden bizonnyal vitára fog ingerelni egyeseket. Ez hangsúlyosan valószínűsíthető a cikkszerző egyes, az elkövetkezendőkben olvasható következtetései okán is. A szemleírónak nem tiszte a minősítés, de a „gazdasági revizionizmus” fogalomhasználat kapcsán nem tudja titkolni megütközését. Vajon valóban erről lenne szó a magyar kormány vállalkozásösztönző támogatásai kapcsán? Szerintünk aligha.
Mielőtt átadjuk a szót ismét Szabó Yvettnek, hadd jegyezzük meg: ha a szabadkai Berkesi Ildikó és testvére, Gabriella budapesti segítséggel három varrógépet vehetett, s ezek közül egyikkel már cipőt is fognak tudni majd készíteni és értékesíteni, ha a csantavéri honfitársaink napraforgó-feldolgozót meg napraforgó-tárolót tudnak majd építeni hasonló forrásból, vajon indokolt-e ez az előítéletekre csak ráerősítő és óhatatlanul keserű szájízt adó meg gyanakvást keltő szóhasználat? A magunk részéről inkább hiszünk a cikkszerző által megkérdezett újvidéki magyar írónak, Végel Lászlónak, aki jónak ítéli az Orbán-kormány kezdeményezését, miközben maga is tisztában van azzal is, hogy „az ördög a részletekben rejlik.” Vajon nem csak annyi történik, hogy Szabadkán, Csantavéren és Oromhegyesen meg másutt is, egyre többen a jövőjüket talán már nem Budapesten, Győrben vagy Stuttgartban képzelik el. Mindössze ennyi, de ez talán bőven elegendő is.
Ahogyan annak okán se kiáltanánk „gazdasági revizionizmust” 2017 augusztusában, mert a tavalyi és az idei évben tízmilliárd forintból fejlesztik Kárpátalja magyar vállalkozásait és gazdaságait, összesen 17 ezer családot érintően. Azért pedig végképp nem, mert például nyolc nappal ezelőtt Beregszászban, a Rákóczi-főiskolán 954 nyertes pályázóval, kárpátaljai magyar mezőgazdasági vállalkozóval írtak alá támogatási szerződést az Egán Ede program jóvoltából, aminek köszönhetően, ismételjük csak meg, mert nem árt, 17 ezerre nőtt az exisztenciateremtő kárpátaljai családi vállalkozók száma, amivel az ottani magyar túlélés és a megmaradás esélye megnőtt.
„Márpedig a Kárpátaljára, a Vajdaságra vagy Felvidékre szóló gazdaságfejlesztési stratégiák inkább gazdasági revizionizmussal próbálják begyógyítani a Trianon ütötte sebeket. A kárpátaljai magyarság programjaiban sarkalatos pontként nevezik meg, hogy hosszabb távon is a magyarok birtokában maradjanak a kül- és belterületi földek, annál is inkább, mert a parlagon heverő birtokok egyre jobban vonzzák a spekulánsokat.
Más piaci környezetben, de hasonlóan fogalmaz a vajdasági program is: „A cél a szántóföldek fölvásárlása, azaz a közösség tulajdonban való megtartása.” a gazdaságilag jóval fejlettebb Horvátországban már alig van eladó terület, miközben óriási a kereslet a termőföldre, így az árak egyre emelkednek. a fiatal magyar házasok lakóingatlan vásárlására is kapnak pénzt a határ túloldalán. A legfeljebb 3,1 millió forint odaítélésének egyebek mellett az a feltétele, hogy a család legalább 10 éven át ott éljen a támogatásból megvásárolt lakásban.
Az első birtokbavételek már meg is történtek, amiről a helyi, ámde az anyaországból bőkezűen támogatott magyar nyelvű sajtó meg is kezdte a tudósítást. Az idilli képek pedig igencsak jól jönnek az Orbán-kormánynak, amely a határon túliak voksaival bármilyen ellenzéki vagy külföldi diplomáciai morgás mellett tovább tudja növelni szavazótáborát. Végel László vajdasági magyar író például úgy látja, hogy elvben jó kezdeményezés ez a támogatáspolitika, mivel a (hivatalos) célja a vajdasági magyarság szülőföldön való maradása. A megvalósítása azonban bizonytalan. Az elvándorlás nem állt le, inkább felgyorsult, amit hosszú idő után először a Vajdasági magyar szövetség elnöke is elismert. Augusztus 20-ai beszédében Pásztor István az elmúlt évek legfontosabb és egyben ijesztő tapasztalataként említette a minden péntek délután hazafelé és a vasárnapi ebéd után elfelé igyekvő autók és kisbuszok sokaságát a határátkelőkön. Miközben pedig az esetlege kételyekről a határon túli sajtó szót sem ejt, a magyar kormány szponzorált közleményei között a kárpátaljai hírportálokon piaci reklám hirdeti, hogy Magyarországon százával várják a határon túliakat az egészségügyi állásokba.”
Végül, de korántsem utolsósorban szóljunk arról, hogy a felrajzolt Kárpát-medencei körképet egy keretes írás egészíti ki, melyből két budapesti nagykövet, a román Marius Gabriel Lazurca és a szerb Rade Drobac egymástól gyökeresen eltérő véleménye ismerhető meg a magyar kormány határon túli vállalkozásösztönző támogatáspolitikai gyakorlatát illetően. A Diplomáciai csörtecímet viselő, a tisztánlátást szolgáló felettébb hasznos, „háttéranyagot” alább szintén az olvasó rendelkezésére bocsátjuk:
„Románia egyértelműen úgy látja, sérti a nemzetközi normákat, ha valamely állam gazdaságpolitikájának az a célja, hogy kisebbségben élő rokonait segítse meg egy másik állam területén. Marius Gabriel Lazurca szerint ehhez el kell nyerni a másik állam belelegyezését. A román álláspont szerint azonban úgy látszik ennek az a feltétele, hogy a tervezett pályázatokon ne csak magyarok indulhassanak. A nagykövet – miközben sűrűn hangoztatja, hogy Románia nagy híve a közös projekteknek – a HVG kérdésére úgy fogalmazott: „Ezeket az intézkedéseket nem lehet diszkriminatív módon, etnikai kritériumok alapján foganatosítani, mivel ez ellentétes a nemzetközi és az európai normákkal.
Nem érhette meglepetésként a magyar kormányt a bukaresti berzenkedés, hiszen Erdélyben eleve úgy indult a gazdaságfejlesztési programnak, hogy az egymilliárd forint kerettel először csak kitapogatja, milyen a fogadtatása a kisebbség anyaországi támogatásának, és csak később bővíti a lehetőségeket. Első körben csak Maros megyéből jelentkezhettek volna pályázók, ahol a magyarok aránya még mindig egyharmad fölött van, de ez meghiúsult.
Míg Romániában egyelőre kudarcot vallott az etnikai alapú megkülönböztetés, Szerbiában semmi akadálya nincs. Már több mint hatezer pályázó jutott hozzá együttesen csaknem 10 milliárd forinthoz, miközben feltétel (a szerb mellett) a magyar állampolgárság is. Szerbia budapesti nagykövete, Rade Drobac lelkes támogatója a magyar kormány nemzetpolitikájának. A HVG érdeklődésére nem is kertel: szerb érdek is a vajdasági magyar kisebbség támogatása, ami az egész térség gazdasági fejlődését is elősegíti.”
Bálint-Pataki József / maszol.ro

Maros megyében mutatja be drámáját az Udvari Kamaraszínház
Újabb erdélyi turnéra érkezik a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház, amelynek állomásai közt szerepel a Mikházi Csűrszínház és a marosvásárhelyi Spectrum Színház.
A 2002-ben alakult délvidéki társulat olyan darabbal áll elő, amely a múlt század húszas éveiben a Kárpát-medencében, a Trianont követő felfordulás időszakait, a csonka nemzetállam megerősítésének fájó emlékeit, illetve Szabadkán, a kisebbségi lét első két évtizedét mutatja be.
Erdélyi turnéjukon szombaton Mikházán, vasárnap Marosvásárhelyen a Halottak napjától virágvasárnapig című előadásukat játsszák az erdélyi közönségnek.
Egy nő, három férfi, huszonkét év. Dráma egy felvonásban. Világégéstől világégésig. Az elszakítástól a visszacsatolásig. Történik Szabadkán, a kisebbségi lét első két évtizedében. A megtörtént eseményekre és egy szabadkai magyar polgár naplójára támaszkodó darab a maga nemében egyedülálló. Trianonról, a Délvidék szerb bekebelezéséről, majd 1941-es felszabadításáról szól. Életszerű és -szagú mestermunka, amely megmutatja erényeinket és esendőségünket, nemzeti karakterünk napos és árnyékos oldalát egyaránt. A címválasztás nem véletlen: 1918 őszén, halottak napján vonultak be a szerb megszállók Kosztolányi városába, majd 1941 tavaszának virágvasárnapján tértek vissza a honvédek – egyszerre zokogó és nevető, táncoló, ujjongó szabadkai polgárok ezreitől köszöntve. 2016-ban a színházat
A világ magyarságáért elismeréssel tüntették ki. Az előadás mindkét helyszínen ingyenes.
Bakó Zoltán / Székelyhon.ro

Ezekbe az erdélyi színházakba térhetünk be a magyar dráma napján
134 évvel ezelőtt, 1883. szeptember 21-én tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját a budapesti Nemzeti Színházban. Ennek emlékére csütörtökön a romániai magyar társulatok is megünneplik a magyar dráma napját. Mutatjuk a programokat.
Csíkszereda
A Csíki Játékszín két magyar szerző művét játssza repertoárjáról a magyar dráma napján, valamint a következő napon: Szép Ernő színművét, a Vőlegényt, valamint Egressy Zoltán Portugál című vígjátékát. A Vőlegénynek nem csak a csíkszeredai közönség örülhet, az előadás ugyanis szerda este Székelykeresztúrra, vasárnap délután pedig Gyimesközéplokra is eljut.
Kolozsvár
A 2016-os egyéjszakás drámaírói műhelyt a Kolozsvári Állami Magyar Színház idén Drámai Útvesztővé alakítja. A program úgy módosul, hogy az előzőleg beküldött kétszereplős jeleneteket a társulat tagjai elő is adják a színház különböző helyszínein. Amennyiben valaki szeretné kipróbálni a drámaírást, még semmiről sem késett le, a beküldési határidő ugyanis szeptember 25., az eseményt pedig szeptember 29-én, pénteken szervezik meg.
Marosvásárhely
Aranka György művelődésszervező szobrának hagyományos megkoszorúzása mellett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata egy színpadra kevésbé alkalmazott kolozsvári író szövegéből készült előadást mutat be: Karácsony Benő Pjotruska című regényéről van szó.
Nagyvárad
A nagyváradi Szigligeti Színház olyan drámát tűzött műsorra csütörtökön, amely nem csak fiatalokhoz szól, hanem szerzője is pályakezdő drámaíró: a 2016-os dráMÁzat Debüt-díjasa. Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című szövegét Tasnádi-Sáhy Péter rendezésében csütörtökön este hét órától láthatjuk.
Sepsiszentgyörgy
A Tamási Áron Színházban szerdán zajlik a 120 éve született névadó író tiszteletére szervezett rendezvénysorozat, amelynek csúcspontja a Tamási-novellák felolvasása, illetve a Dresch Quintet koncertje.
Szatmárnémeti
A Harag György Társulat rendhagyó felolvasószínházi előadással lakja be a színház büféjét csütörtök délután, miközben az épület amúgy sem kihalt, hiszen vasárnapig zajlik a Tranzit Feszt. Pintér Béla Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög című drámájának felolvasásával a fiatal rendezőket és drámaírókat is bevonó Havi Dráma sorozat indul Szatmárnémetiben.
Székelyudvarhely
A szombatig tartó dráMA9 fesztivál csütörtöki napját a magyar drámaírás ónneplésének szenteli a Tomcsa Sándor Színház. Délután négy órától Az égig érő fa című bábelőadást adják elő a színház előtti téren, este hat órától pedig Visky András Pornó című előadását tűzték műsorra, miközben a darab szerzője és rendezője éppen Szép Ernő-díját veszi át Budapesten. A dráMa9 csütörtöki napja az Evilági együttes Pilinszky-koncertjével zárul.
Temesvár
A Csíky Gergely Állami Magyar Színház a magyar dráma napjára időzítette az évad első bemutatóját. Görgey Gábor kortárs magyar szerző krimi-vígjátékának, a Wiener Walzernek színpadi változatát Szász Enikő jegyzi. A temesvári társulat hat színésze (Kiss Attila, Borbély B. Emília, Tar Mónika, Aszalos Géza, Molnár Bence, Mátyás Zsolt Imre) mellett két vendégművész is fellép az előadásban: Balázs Éva, aki nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja és a Művészeti Egyetem tanára, illetve Bicskei István vajdasági származású színész, aki pályája során Szabadkától Párizsig több színházban is dolgozott már.. maszol.ro

Magyar szórványnapi rendezvények Arad megyében
Az Arad megyei magyar szórványnapi rendezvények sorozata A mi forradalmunk, amely megrengette a világotcímű tárlat megnyitásával indít, november 11-én, szombaton 16 órától az RMDSZ-székházban. Ez Székely Kornél grafikusművész ünnepi munkáiból tevődik össze, 16 roll-up pannó, összesen 14 méteres felületen, nagyon látványos és igényes kidolgozással eleveníti fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit több mint 60 év távlatából. A kiállítás meghívottja Tóth Péter Lóránt Radnóti-, Latinovits- és Dudás Kálmán-díjas versmondó, aki 56-os versekkel színesíti a megnyitót. Az eseményt támogatja a Magyar Nemzeti Kereskedőház aradi irodája.
Szintén november 11-én, szombaton Borossebesen, az Onix panzióban szórvány bál lesz, a hangulatot a Meteor zenekar biztosítja, a bált megelőzően 19 órától Tóth Péter Lóránt Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel Arany János- és Szent László-versekkel szórakoztatja a borossebesi közönséget.
A szentleányfalviak november 12-én, vasárnap 16 órától élvezhetik Arany János balladáit a református imaházban, Tóth Péter Lóránt előadásában.
Nem mondhatom el... címmel november 13-án, hétfőn 11 órától a Csiki Gergely Főgimnáziumban a csikys diákoknak és tanáraiknak Hajvert Ákos Radnóti-díjas délvidéki versmondó és Tóth Péter Lóránt közös produkciójára kerül sor.
Délután 18 órától az Aradi Bábszínházban az aradi közönség ingyenesen tekintheti meg a két neves versmondó előadását.
Az előadás témája Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Karinthy Frigyes, Arany János, Petőfi Sándor, Utassy József, Faludy György, Kányádi Sándor és Domokos István versei, hiszen úgy érzik az előadók, hogy a nyolcvan-száz éve megélt és megírt szövegek a XXI. század embere számára is időszerűek. A verseket flashmob vetítések színesítik. A közel félszáz bemutatónál tartó versszínházi estet láthatták már Szabadkán, Zentán, Újvidéken, Szegeden, Gyöngyösön, Budapesten és a Szarvasi Vízi Színházban is.
Szapáryligeten november 18-án, szombaton 20 órától a helyi kultúrotthonban bál lesz, ahol a talpalávalót a Royal Team zenekar húzza.
Végül november 26-án, vasárnap 17 órától Református Szórványnap Lippán.
A reformáció 500. évfordulója alkalmával az Aradi Református Egyházmegye emléktáblát avat a lippai református templomban, a vidék reformátorának, Szegedi Kis Istvánnak. Szegedi Lippán tanult, később a lippai református iskolának tanára is volt. Az egyházmegyei Reformáció 500-as rendezvénysorozat méltó záróakkordja kíván lenni e rendezvény, amelynek a mindössze 20 lelket számláló lippai református gyülekezet ad otthont.
A rendezvény programja:
17 órakor istentisztelet – igét hirdet nt. Módi József az aradi református egyházmegye esperese. Az istentiszteleten ünnepi énekszolgálatok hangzanak el, valamint köszöntések.
18 órakor előadás: Ősz Előd (az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa): Szegedi Kis István és a magyar reformációcímmel.
19 órától a Szegedi Kis István-emléktábla leleplezése, a gyülekezet megáldása.
19.30 órától szeretetvendégség. Az RMDSZ Arad Megyei Szervezete; Nyugati Jelen (Arad)

Több pénz nemzetpolitikára
A jelenlegi budapesti kormány által biztosított, jelentősen megnövekedett források fontos beruházásokat tettek lehetővé a külhoni magyarság számára – emelte ki Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár az Országgyűlés szakbizottságában tegnap.
Potápi Árpád János rámutatott: a 2016-os költségvetés 11,8 milliárd forintot hagyott jóvá a Bethlen Gábor Alap számára, ez az összeg az év végére 63 milliárdra nőtt. A 2009-es év nemzetpolitikai terület számára biztosított 9,1 milliárdos összege a tavalyi évre megtízszereződött. A megnövekedett keret jelentős beruházások elindulását és megvalósulását tette lehetővé a külhoni magyarság számára. Az államtitkár példaként említette Erdélyben a kolozsvári protestáns teológiai intézetet érintő, 17,8 milliárd forintos beruházást, az unitárius egyház püspöki házát, a Kemény Zsigmond Szórvány Központot, a Studium Alapítvány támogatását. Folytatódott az orvosi rezidensek szolgálati lakásainak építése, átadása is, ez így lesz jövőre is. Emellett Felvidéken támogatták a református egyházat, és segítséget kaptak a katolikus egyház által fenntartott oktatási és egyéb intézmények is. Vajdaságban több mint 100 millióból a zentai csata műemlék templomának befejezését támogatták, és képzőközpont létesült Szabadkán. Kárpátalján több mint 880 millió forintból a felsőfokú szakképzés fejlesztése valósulhatott meg; 600 millióval kezdődik meg az Ortutay Elemér Görög Katolikus Központ létesítése. Horvátországban tangazdaság, ifjúsági központ jöhetett létre, Muravidéken szintén tangazdaságot és hagyományok házát alakítottak ki. A nemzeti jelentőségű intézményekről szólva kiemelte, hogy 80 intézményt és programot támogattak a Kárpát-medencében és a diaszpórában. A külhoni magyar fiatal vállalkozók éve keretében tavaly 967 pályázat érkezett, és 117-en kaptak támogatást. Folytatódtak a szakképzés évéhez kapcsolódó programok is, 110 felszerelt tanműhelyt és tangazdaságot segítettek összesen mintegy 890 millió forintból. A Szülőföldön magyarul program részeként a 2015/16-os tanévben 240 ezer magyar oktatásban részt vevő fiatal, gyermek támogatására 4 milliárdot fordítottak. Egymilliárd forintra emelték a magyar kultúráért és oktatásért pályázat keretét, ebből 600 millió központi, a többi regionális elosztású volt. A Kárpát-medencei testvértelepülési programra tavaly 150 millió forint állt rendelkezésre, idén 250 millió forint. A civil és ifjúsági szervezetek támogatására tavaly 50 millió jutott, idén megkétszerezték mind a keretösszeget, mind a támogatott szervezetek számát. Kárpátalján az összes óvodás és kisiskolás étkeztetését biztosítják, 10 ezer család, 20–25 ezer ember megélhetését segíti a kormány – ismertette Potápi Árpád János, jelezve: emelik a pedagógusok támogatását, s 60 millióval segítik a média, a közművelődési intézmények működését. Erdélyi Rudolf Zalán, a Bethlen Gábor Alap vezérigazgatója jelezte: 2016-ra jelentősen nőtt a támogatott pályázatok száma. Kiemelte az I. világháborús emlékhelyek felújítását célzó programot, amelynek részeként 83 pályázót segítettek. Gaal Gergely (KDNP) szerint óriási változások történtek a nemzetpolitikában, egyre bővülő forrásokkal gazdálkodhat az államtitkárság, s tevékenysége is egyre jelentősebb. Szávay István (Jobbik) egyetértett azzal, hogy sok dolog változott 2010-hez képest, de mint mondta, nem sok 2015-höz képest. Szerinte eltolódik az arány az egyéni pályázatok felé, ami csökkenti az átláthatóságot, és a kormány határon túli politikai szövetségeseinek támogatása felé mutat. Minden határon túli régióban 80–90 százalékos többségben vannak ezek a szervezetek – jegyezte meg, hozzátéve: különösen fájó ez a gyakorlat a szórvány esetében. Az államtitkár azt mondta: minden területen az ottani magyarság szervezeteinek véleményével egybehangzóan zajlanak a támogatások. Óriási előrelépés történt a gazdaságfejlesztési programoknak köszönhetően – tette hozzá, kiemelve, hogy a szülőföldön való boldogulás került előtérbe. 80 ezer határon túli családi vállalkozás és 40 ezer fiatal vállalkozó működik, s ezek több mint 90 százalékban magyar embereket foglalkoztatnak. Ha őket támogatják, akkor az otthonmaradást segítik – mutatott rá az államtitkár, aki teljesen egyetértett a magyarnyelv-használat erősítésének fontosságával. Potápi Árpád János aktuális kérdésekről elmondta: meghaladta az egymilliót az állampolgársági kérelmet benyújtók száma. Kitért a külhoni magyar családi vállalkozások évére, a kapcsolódó programokra és képzésekre, és jelezte: három pályázatot írtak ki, 867 kérelem érkezett be, és közel 890 millió forintból 185 projekt megvalósítását támogatják. 2018-tól indul az óvodafejlesztési program második üteme. Cél, hogy minden magyar gyermek magyar intézménybe tudjon járni – jelezte. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A napokban debütált a Külhoni Magyar Nemzeti Színház
A társulat, amely nevel és szórakoztat
A színház 2016-ban alakult azzal a céllal, hogy a határon túli és anyaországi színészeket közös produkciókba fogja össze. A Kassán bejegyzett társulat a szerencsi Rákóczi-vár színháztermében lelt állandó bemutatóhelyre. Hírportálunknak Bocsárszky Attila művészeti igazgató mesélt a kezdetekről és a nagyszabású tervekről.
Tavaly januárban Külhoni Magyar Színházként jegyezték be őket Kassán, később Bocsárszky Attila és társai megkapták a „nemzeti” megnevezés jogát is. A színház elsősorban külhoni magyar színészekkel és rendezőkkel dolgozik együtt. Fontos szempontjuk a Kárpát-medencei szerzők műveinek bemutatása. Az elképzelések szerint felvidéki, újvidéki, erdélyi és kárpátaljai művészeket is mozgósít a debütáló magyar színház. „Az ötlet már régen megfogalmazódott bennem. Kisvárdán a fesztivál keretén belül Horvát Z. Gergely dramaturg, a vár akkori művészeti vezetője minden alkalommal megbízott két határon túli rendezőt, hogy valósítson meg két előadást a várban. Ilyenkor általában öt határon túli országból szedték össze színészgárdájukat. Ott ismertük meg egymást, teljesen más előadások jöttek létre, mint egy magyarországi kőszínházban. Ez ihletett meg engem” – szólt a kezdetekről Bocsárszky, aki elmondta, hogy elsődleges céljuk az volt, hogy nyári produkciókat készítsenek. 2016 nyarán jött létre a Beatles-emlékek, melynek bemutatója az egri Líceum-udvarban volt. Ez a kortárs darab B. Tóth Lászlóról, a szocializmus korszakának lemezlovasáról szól, aki behozta a nyugati zenéket Magyarországra. Az érdekesség az, hogy B. Tóth narrátorként jelenik meg a színpadon. A saját életét meséli, mely fokozatosan egy játékba megy át, ahol ifjabb Havasi Péter személyesíti meg őt fiatalon. A magyarországi Beatles emlékzenekar, a The BlackBirds élőben játszik a színpadon. A darabot Moravetz Levente rendezte és írta B. Tóth Lászlóval együtt. A nagysikerű előadással Kassán a magyar dal napjának előestéjén is bemutatkoztak, november 21-én pedig a József Attila Színházban lépnek színpadra.
Szerencs lett a társulat fészke
A színház 2017 tavaszán együttműködési szerződést kötött Szerencs önkormányzatával, ezt szeptember végén közszolgáltatási szerződés váltotta fel. A város polgármestere azzal a céllal kereste meg a művészeti igazgatót, hogy helyi társulatként az északkeleti magyarlakta régió kulturális igényeit elégítsék ki. „Nagyon meglepő volt ez számomra. A polgármester feltétele az volt, hogy hozzunk létre egy bérletrendszert négy előadásra, és így szolgáljuk ki a szerencsi nézőket. Ez egy életveszélyes vállalkozás, mert lehetetlenség májusban elkezdeni szervezni egy színházat. Mi mégis megpróbáltuk, belevágtunk, és hála Istennek összejött a dramaturgiai terv. Egyelőre öt színésszel van szerződésünk – Csáki Edinával, Csokán C. Raullal, Erőss Ivett Andreával, ifj. Havasi Péterrel és Germán Lívia Zillával, erdélyiekkel és felvidékiekkel, s a tervek szerint márciusban még négy színészt szerződtetünk, így a következő évad elejére tizenkét főből álló társulat alakul majd ki. Szeretnénk azokban az országokban is bemutatkozni, ahonnan a színészek származnak, de természetesen Magyarországon is, hogy láttassuk, a határon túl is vannak jó színészek, akik remek előadásokat tudnak létrehozni”– nyilatkozta portálunknak a művészeti igazgató. A színház jelenleg magántőkéből működik, gazdasági igazgatója és egyik producere Erőss Csaba László. Bocsárszky Attila reményei szerint két évadon belül sikerül a színházat végig vinni a minősítési folyamaton, mert minősített színházként a magyar állam költségvetéséből kaphatnak majd számottevő támogatást. Az idei évadra kialakult állandó társulat felajánlott bemutatóhelyén, a szerencsi Rákóczi-vár színháztermében mutatja be előadásait. „A színház létezését Szerencs városa is támogatja. Térítésmentesen biztosítja a színház- és irodahelyiséget, segít a jelmez és a díszlet ingyenes raktározásában. Az elképzelés szerint lenne egy felvidéki, erdélyi és újvidéki központunk, tehát Kassa, Csíkszereda és Szabadka köré szerveződnének az előadások. Mindig a kihelyezett iroda szervezne egy-egy turnét. Kassán elsősorban a Thália Színházzal szeretnék koprodukcióban létrehozni az előadásokat. Ez nagyon előnyös lenne, több helyen tudnánk bemutatkozni” – mondta Bocsárszky Attila.
Ádvent a Hargitán és Sári bíró
A Külhoni Magyar Nemzeti Színház november 10-én mutatja be Szerencsen az idei évad első előadását, Sütő András Ádvent a Hargitán című művét, melynek november 3-án, a budapesti Nemzeti Színházban hatalmas sikere volt. A Gobbi Hilda színpadon bemutatott teltházas előadás közönsége vastapssal jutalmazta a debütáló társulatot. Vidnyánszky Attila sajnos az előadást nem tudta megtekinteni, mivel Moszkvában tartózkodott, ahol Puskin-díjat vett át, de hazaérkezése után egyeztetett A. Szabó Magdával – aki őt az előadáson képviselte –, és utána úgy döntött, hogy még ebben az évadban visszahívja a társulatot a magyar fővárosba. Bocsárszky Attila elmondása szerint egykor ez egy nagyon nehezen bemutatott darab volt. A drámát annak idején a Nemzeti Színház tűzte műsorára, és a cenzúra csak két év folyamatos – a román állammal való – egyeztetés után engedte ki színpadra. Jelenleg sehol nem játsszák a darabot. A debütáló társulat a Jászai Mari-díjas Rubold Ödön rendezésében viszi színre, aki egykor a fiút, Zetelaki Gábort alakította, nem kevesebb, mint száz alkalommal a kétszáznyolcvan előadást megért színdarabban.
Megyeri Zoltán rendezésében mutatják be november 24-én a Rákóczi-vár színháztermében a Sári bíró című népszínművet. A választásokat megjelenítő darab cselekményét a 90-es évek elejének időszakába helyezték az alkotók. Az állandó tagokon kívül felvidéki és erdélyi vendégművészek is szerepelnek az előadásban.
Tavasszal egy vendégelőadást tűztek programra, Paul Pörtner Hajmeresztő című darabját. Az évad végén szintén saját darabbal, Dan Goggin Apácák című művével mutatkoznak majd be Mikó István rendezésében. A társulat művészeti igazgatója elárulta, hogy a következő évad műsorkínálata is körvonalazódik már. Színes paletta várható, mely ismételten nem ragaszkodik konkrét tematikai vonalhoz, a közönség minden rétegét ki szeretné szolgálni. Lesz népszínmű, dráma, modernebb előadás, musical és komédia is. „Nagyprodukciós terveim is vannak. Szeretném mozgósítani a Felvidék és Újvidék énekeseit, és egy nemzeti rockoperát vagy musicalt csinálni. A népszínház vonalat akarom vinni, amely a népért van. Semmilyen helyszíntől nem zárkózunk el. Bárhol fellépünk, ahová a díszletünk befér. Én úgy vélem, hogy a változások óta az emberek kevesebbet járnak színházba, mert másra kell a pénz. A televízióban csak a sok igénytelen műsor megy, melyek semmilyen értéket nem képviselnek. Nagyon felhígult a szakma. Mi a szórakoztató előadásokat is igényesen szeretnénk színpadra vinni. Jelenleg az a legfontosabb, hogy megerősödjünk, és tudjanak rólunk az emberek”– nyilatkozta Bocsárszky Attila. Nagy Emese / Felvidék.ma

Veszélyben az erdélyiek szavazati joga?
Mára a fősodorhoz tartozó közéleti szereplők is eljutottak oda, hogy belássák, a felszíni politikai pártcsatározások mögött van egy mélyebben húzódó törésvonal, amely gyakran pártokat is keresztbe metsz: a globális háttérhatalomhoz való viszony. Amikor e kérdést olyan lényeglátó politikai elemzők tematizálták a kilencvenes évek közepén, mint Csurka István, Bogár László, Tellér Gyula, Pokol Béla vagy Borbély Imre, és figyelmeztettek a globalizmus veszélyeire, a politikai színpad szereplői még az EU-csatlakozás vágyának lázában égtek. Vélhetően akadt közöttük olyan, aki naivan úgy vélte: az unió megvédhet bennünket a globalista tendenciákkal szemben és az európai értékrend bástyájává válhat a globalizmus fellegvárával, az Egyesült Államokkal szemben. Arra is sokan felhívták már akkor a figyelmet, hogy a kommunista utódpárt, az MSZP a globalista erők szekértolója koalíciós társával, az SZDSZ-szel együtt.
Orbán Viktor is már a kilencvenes évek második felében figyelmeztetett: a globalisták számára Magyarország csak telephely, míg a nemzeti pártok számára haza. Azt is ki merte mondani, hogy ezen erők zászlóshajója, az SZDSZ tudatosan törekszik a magyarság szellemi és lelki erejének gyengítésére. Az MSZP-n belül még volt egyfajta gyenge ellenállás az idegen beavatkozással szemben, de a párton belüli SZDSZ-esek többnyire erősebbnek bizonyultak.
Álvita a státustörvényről
Miután az SZDSZ elfoglalta méltó helyét a történelem szemétdombján, első számú szellemi örököse a Gyurcsány Ferenc által megalakított Demokratikus Koalíció lett. Emlékezzünk, ez volt az egyetlen párt, amely még a státustörvényt sem szavazta meg. De nem elégedett meg parlamenti elutasításával: értelmiségi holdudvarát felhasználva megpróbálta a jogszabályt minden tekintetben ízekre szedni. Lásd az Élet és Irodalom hasábjain lezajlott álvitát, amelyben a párt erdélyi támogatója, a Kolozsvári Nyilatkozat és a Bolyai Egyetem ellen támadó Magyari Nándor László is tévedésekkel, tendenciózus beállításokkal és rágalmakkal tarkított szöveget közölt. Az sem véletlen, hogy egyik fő ideológusuk, Bauer Tamás – aki fontosnak látja, hogy időről időre kifejtse, miszerint Trianon igazságos volt – idén márciusban büszkén kérkedett azzal, hogy a 2004-es népszavazáson nemmel szavazott, és Gyurcsány mellett talált új politikai otthonra.
Markó Béla nem okoz meglepetést
Gyurcsány Ferenc nemcsak az ország mesterséges eladósítására és a maradék szuverenitás felmorzsolására törekedett, hanem arra vetemedett, hogy a határon kívül élő magyarok ellen uszítson. Ő maga dicsekedett el monográfusának, Debreczeni Józsefnek azzal, hogy Kovács László emlékezetes 23 millió román munkavállaló beözönlésével riogató kampányának ötlete bizony tőle származik. 2004-es népszavazási kampánybeli dicstelen szereplését mindannyian ismerjük, most pedig aláírásokat gyűjt azért, hogy vonják meg a határon túli magyarok szavazati jogát. Megvan annak a pikantériája, hogy mindeközben ő és pártja két erdélyi politikusra hivatkozik más-más értelemben és céllal: két olyan politikusra, akik legalábbis nyílt színen soha nem kerültek egymással szembe. Egyikük Markó Béla, aki tavaly ősszel az eszmeileg hozzá igencsak közel eső Népszavának adott interjúban minden alap nélkül „felelőtlen gyűlöletkeltéssel” vádolta a kormányt migránsügyben, helytelenítette a különutas orbáni politikát. Szerinte ugyanis „nem helyes olyasmiről szavazni, aminek nem érzi a következményeit a saját bőrén valaki”. A másikuk Tamás Sándor Kovászna megyei RMDSZ-es tanácselnök, akit elrettentő példaként idéznek Gyurcsányék, s aki Markóval szembe menve nyíltan állt ki az Orbán-kormány mellett.
Állásfoglalásával Markó Béla nem okozott meglepetést, hiszen épp ő volt Kárpát-medencei szinten az egyetlen politikai vezető Gyurcsány mellett, aki a Székelyek Nagy Menetelése ellen emelte fel a szavát, s a nagy port kavart figyelemfelkeltő autonomista akció kapcsán az ötvenes évek felvonulásait emlegette. Ugyancsak Markó volt az, aki paradigmatikus és jövőbe mutató elvi állásfoglalásai kapcsán ismételten támadta Orbán Viktort a nemzetellenes sajtó egyik legfontosabb műhelyének, az Élet és Irodalomnak a hasábjain – lásd a magyar nemzetállam, az illiberális demokrácia elleni megszólalásait. Markó még a kerítést is kifogásolta figyelmen kívül hagyva azt, hogy a muszlim invázió elleni hatékony védekezés nélkül egész Európa elvész.
Erdélyi magyar egyetértés
Markónak a szavazati joggal kapcsolatos álláspontjával mindössze két komoly probléma van. Az egyik, az erdélyi magyar igenis érzi, hogy ki van kormányon Budapesten, másrészt, ez az érvelésmód szembe megy az egységes magyar nemzet, a határon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatkörével.
Tamás Sándornak Gyurcsányék által idézett állásfoglalásáról pedig csak annyit mondhatunk: örömteli, hogy vannak kérdések, amiben az erdélyi magyar pártok egyetértenek. Az egyik az, hogy az erdélyi magyarság érdeke, ha Orbán Viktor jövőre újabb mandátumot kap a választóktól. Ebből a szempontból még az is szerencsés, hogy nem az SZDSZ-hez húzó, ideologikus Markó irányítja ma az RMDSZ-t, hanem a pragmatikus, érdekvezérelt Kelemen Hunor.
Gyurcsány egyedül maradt
Gyurcsány egyedül maradt a politikai arénában a maga akciójával. A határon kívül élő magyarok ügyét az utóbbi időben lényesen kevesebbet emlegető és egyik túlzottan szabad szájú politikusa révén a hírekbe került Jobbik sem követi. A MÁÉRT minap lezárult ülése után Vona Gábor leszögezte, pártja nem kívánja megvonni a határon kívül élő magyarok szavazati jogát. (Az utóbbi napokban attól volt hangos a sajtó, hogy a Jobbik portálján a hozzászólók moslékozzák, patkányozzák, románozzák azokat, akik szerint helyénvaló, hogy minden magyar állampolgár szavazhasson akkor is, ha történetesen Csíkszeredában vagy Szabadkán él. Nyilvánvaló, hogy egyetlen párt sem felelős a portálján közzétett írások hangneméért. Azért viszont igen, ha ezek a minősíthetetlen mocskolódások napokig ott díszelegnek az oldalon, és megfogalmazójukat nem tiltják le. Ezt megelőzően a párt szolnoki elnöke azzal örvendeztette meg rajongótáborát, hogy az erdélyi magyarokat „elhülyülésre fokozottan hajlamos társadalmi masszának” nevezte.)
Behegedt sebeket téphet fel, de változást nem hozhat
Gyurcsány Ferencet aligha zavarja, hogy egyedül maradt, sőt, az aláírásgyűjtés felvezető szövegében ki is emeli: pártja az egyetlen politikai erő, amely szeretné megvonni a szavazati jogot a határon kívül élőktől. A szándék világos: minél nagyobb népszerűségre szert tenni, bármi áron, s ha ennek érdekében ismét magyart a magyar ellen kell uszítani, akkor az sem gond. Gyurcsány a maga szempontjából jó lóra tett, az aláírásgyűjtés jól halad, mivel e kérdés eldöntése mögött tulajdonképpen egy értékrendi választás áll.
Mi a fontosabb: az életforma-sovinizmus, a kádári féltékenység, a kormány elleni irracionális gyűlölet vagy a nemzeti egység szimbolikus megjelenítése a választásokon. A fogyasztói társadalom viszonyulási mintái, a globalista médiadömping, a pusztító világerő propagandája mind az előbbi oldalon áll.
Feltehetjük a kérdést: veszélyben van a határon kívüli magyarok szavazati joga? A válasz nemleges. Akkor is nemleges, ha a jogdogmatika hatalma véges, és a politikai elit, ha egységes, akkor átgyalogolhat a saját maga által megfogalmazott alkotmányos elveken. Viszont az anyaországi politikai elit ebben a kérdésben éppenséggel nem Gyurcsány oldalán mutat egységet. Így bármennyi aláírást gyűjt össze Gyurcsány Ferenc, abból nem lesz törvénymódosítás.
Az akció arra jó, hogy hangulatot keltsen elsősorban az erdélyiek ellen, hisz a legtöbb szavazat 2014-ben is innen érkezett. Arra, hogy sokak magyarságképe csorbuljon, hogy feltépjen behegedt sebeket, de arra nem, hogy változást hozzon a közjogi rendszerben. Legfőképpen persze arra jó, hogy egy nemzeti szempontból totálisan gátlástalan kalandor politikus bevigye pártját a törvényhozásba. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)