Nemzeti összetartozás napja - A Rákóczi Szövetség több programmal készül az ünnepre
Több programmal készül a Rákóczi Szövetség az idei nemzeti összetartozás napjához, június 4-hez kapcsolódva: a szervezet diákutaztatási programjában 34 Kárpát-medencei középiskola több mint ezer diákja vesz részt, Marosvásárhelyen ajándékcsomagot juttatnak el az óvodásoknak, és idén is megtartják a felvidéki séta és a délvidéki utazás elnevezésű rendezvényeket.
A szervezet az MTI-hez szerdán eljuttatott közleményében azt írta: a szövetség nemzeti összetartozás napi diákutaztatási programjára 34 középiskola pályázott utazási támogatásért. A szövetség valamennyi pályázatot pozitívan bírálta el, és így több mint ezer Kárpát-medencei középiskolás diák utazhat június 4-én valamely Kárpát-medencei ország magyar településére és közös programon vehet részt ott élő diáktársaival.
Az iskolák közül Magyarországra 12, Erdélybe 5, Felvidékre 12, Délvidékre 3, Kárpátaljára 2 középiskolás csoport látogat el. Iskolánként egy autóbusznyi diák utazhat a pályázat keretében, amihez a Rákóczi Szövetség 200 ezer forint utazási támogatást ajánlott fel, illetve igény szerint segített a fogadó iskola közvetítésében.
A szervezet emellett a nemzeti összetartozás napja és a gyermeknap alkalmából csomagot ad át Marosvásárhely valamennyi iskolakezdés előtt álló magyarul beszélő óvodásának. Az ajándékcsomagot közel 850 óvodás gyermek kapja meg május 31-én és június 1-jén ünnepélyes keretek között.
Az ajándékcsomagok tartalmaznak egy szülőknek szóló levelet és egy 11 pontos érvgyűjteményt is, ami a magyar iskolaválasztás helyességéről és fontosságáról igyekszik meggyőzni a családokat. A Rákóczi Szövetség partnereivel együtt arra törekedett, hogy a román nyelvű óvodába járó magyarul beszélő gyermekekhez is eljusson a csomag, szüleikhez pedig a levél.
Szintén a nemzeti összetartozás napi programok keretében tartják meg június 1-3. között a felvidéki séták rendezvényt, június 8-10. között pedig a délvidéki utazás elnevezésű programot.
Mindkét programban középiskolások vesznek részt tanáraik kíséretében, összesen 180-an. A program célja a felvidéki és délvidéki városok, várak magyar vonatkozású kulturális és történelmi emlékhelyek felkeresése és megismertetése. Mint írták: a felvidéki séta érinti Zoboralját, a bányavárosokat, Bajmócot és Trencsént. A délvidéki utazáson a magyar városok, emlékhelyek mellett Nándorfehérvár (Belgrád) nevezetességeit is felkeresik.
A programokra azokat a középiskolákat hívták meg, ahol működik a Rákóczi Szövetség ifjúsági szervezete. Mindkét utazáson 45 magyarországi és 45 felvidéki, illetve délvidéki középiskolás vesz részt. A költségeiket a Rákóczi Szövetség átvállalja.
Az utazásokban Balassagyarmat, Balatonfüred, Békéscsaba, Bonyhád, Diószeg, Dunaszerdahely, Érsekújvár, Gyula, Hódmezővásárhely, Kapuvár, Komárom, Magyarkanizsa, Makó, Nagymegyer, Óbecse, Pápa, Pécs, Somorja, Szabadka, Szarvas, Tótkomlós, Zenta középiskolái vesznek részt.
Az Országgyűlés 2010. május 31-én döntött úgy, hogy a trianoni békeszerződés aláírásának napja, június 4-e a jövőben a nemzeti összetartozás napja. A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló, öt paragrafusból álló törvénnyel az Országgyűlés kinyilvánította, hogy "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Az Országgyűlés megerősítette Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjai és közösségei kapcsolatának fenntartása és ápolása, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényük támogatása mellett. MTI

Szabadság és felelősség
„A mikor már semmire sem számíthatunk, mindenre kell számítanunk!”
Jules Renard francia író békebeli, magvas gondolata száz-egynéhány esztendős, mégis jól jellemzi képlékeny demokráciánk szavatosságát. Az áthallás az erdélyi magyarság számára nagyon is egyértelművé válhatott az elmúlt hetekben, hónapokban, amikor egy sor, a közösség számára fontos ügyben a kiteljesedés helyett a visszaszorulás és a „megleckéztetés” jelei mutatkoztak meg. (Azt mondják a jövőbe látók, hogy ez még csak a kezdet. Ne legyen igazuk!) Kérdés persze, hogy a hétköznapok nyavalyáiba, megélhetési gondjaiba temetkező kisebbségi magyar ingerküszö­bét mindezekből mi és mennyire is érte el.
A Renard-i gondolat arra mindenképpen jó, hogy rádöbbentsen, hová jutottunk, hol is találjuk éppen magunkat. Akit érdekelt a délvidéki vagy felvidéki magyar közösségek, a szerb és a szlovák politika útvesztőiben taktikázó kisebbségi érdekképviseletek sorsa, nemrégiben még viszonylagos nyugalommal gondolhatott arra, hogy az ő történetük mégsem egészen a mi történetünk, az ő tanulságaik nem egészen a mi tanulságaink, az ő helyi színezetű békáikat pedig nem nekünk kell majd lenyelni keresztben. (És persze, hogy nem: hisz fuldokolhatunk a mieinktől!) Jelentem: tévedtünk! Sokkal nagyobb a hasonlóság Szabadka és Marosvásárhely, netán Szlovákia nemzetiségi szempontból már zanzásított önkormányzati egységei és a nálunk megálmodott (vissza)fejlesztési régiók között, mint azt gondolnánk! A népszámlálás meg itt is, ott is, amott is ugyanazt a vészesen fogyást és lemorzsolódást mutatja.
Képlékeny demokráciát említettem, amelyben – képletes szavakkal élve – divatos lett a pálfordulás. Nem, ez így nem fedi a valóságot: Saulusból a saját és mindannyiunk javára lett Paulus, egyszer és mindenkorra. Nálunk, a „Nép Háza” táján inkább a szélkakasjárás jelzi, mikor milyen irányt vesz a nagy nemzeti zűrzavar, amelyben mindennek van ára, de semmi sem drága. Á lá Caragiale! (És most gyorsan kérjünk bocsánatot a templomok toronygombjain táncoló szélkakasainktól: derekabb jószágok ők, mert ingyen és bérmentve, semleges jószándékkal mutatják, honnan is fúj és hová!)
Képlékeny időkben márpedig létkérdés értékeink védelme, létkérdés az értük vállalt, cselekvő felelősség. A gazda bekeríti házát – mondaná Babits: bekeríti törvénnyel és joggal, a közösség megtartó és megújhodó erejével, hatékony munkával, éber nyugalommal. Ezzel állít jelet, hogy megvan, itt van és joga van a maga módján lenni!
„Amikor már semmire sem számíthatunk, mindenre kell számítanunk!”
A hosszúra nyújtott mézesmadzagok, a Kánaán ígéretével és összes javaival gazdagon rakott kortesbeszédek idején egy-egy hasonlóan tömör és nyers aforizma bizonyára jobban elgondolkodtat minden retorikai mesterfogásnál. Márpedig most ideje van a józan, indulatoktól mentes gondolkodásnak, hogy felmérjük esetleges (már-már esedékes) veszteségeinket, erőforrásainkkal pedig azonmód, a lehető leghatékonyabban gazdálkodhassunk.
Részt vállalni „a köz életében” – felelősség. Választani – és választhatónak lenni – szintén felelősség! Mi több: a szabadság egyik megnyilvánulási formája, mellyel nem élni paradox módon már nem a szabadság ismérve, csak a felelősség hiányáé.
„Amikor már semmire sem számíthatunk, mindenre kell számítanunk!”
Mindig egymásért, sohasem a másik ellenében!
LACZKÓ VASS RÓBERT. Szabadság (Kolozsvár)

XIX. Határon Túli Magyar Középiskolások Tábora
Idén július 22. és 31. között Siófok-Sóstón került megrendezésre a XIX. Határon Túli Magyar Középiskolások Tábora, melyen a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum 6 diákja is részt vett.
A Szabadkáról, Galántáról, Viskről, Kolozsvárról, Lupényból, Temesvárról, Kérzdivásárhelyről és Paksról jött táborozók Örkény István életével és munkásságával ismerkedtek az író születésének 100. évfordulója kapcsán. A diákok előadásokat hallgattak, valamint dráma, vers- és prózamondó, zene, újságíró, film és fotó kiscsoportos tevékenységekben tették próbára tudásukat és fejlesztették képességeiket. Ennek eredményeképpen egy új számmal jelentkezett a tábor újságja, a Visszhang, a diákok leforgatták és elkészült az Indián János és a pogácsa kaland című kisfilm, melyben fellelhetők Örkény egyperceseinek motívumai. A táborozók verses-zenés összeállítást mutattak be a paksi református templomban, a záró előadáson pedig Bevégzetlen ragozás címmel egy dramatizált válogatást adtak elő Örkény egyperces novelláiból. A táborban előadást tartott többek között Maróti István, az Anyanyelvápolók Szövetségének főtitkára, a Petőfi Irodalmi Múzeum Múzeumi- és Dokumentációs Adattárának főosztályvezetője, dr. Szabó B. István irodalomtörténész, illetve Radnóti Zsuzsa Jászai Mari-díjas dramaturg, Örkény özvegye. A kikapcsolódás sem maradt el, többszöri Balatoni fürdőzés, vetélkedők, ügyességi játékok, szórakoztató estek és táncház biztosították a lazítást. E pár együtt töltött nap alatt a diákok, de a csoportvezető tanárok is, új ismeretségeket, barátságokat kötöttek, feltöltődtek, új élményekkel gazdagodtak, és összetartozás érzésük is erősödött.
Bartyik Zita tanárnő beszámolója
Nyugati Jelen (Arad)

Mentőövet” kínálnak a helyi magyar vállalkozók számára
Három hónapos a Kárpát Régió Üzleti Hálózat kolozsvári irodája
Anyaországi kezdeményezésre hozták létre azt az irodahálózatot, amelynek célja megkönnyíteni a külhoni magyar vállalkozókkal való kapcsolatteremtést és üzletkötést, az etnikai adottságokra építve gyümölcsöztetni a helyi szakemberek szellemi tőkéjét és gyakorlati tapasztalatát. A Kárpát Régió Üzleti Hálózat első üzletfejlesztő irodája három hónappal ezelőtt Kolozsváron alakult meg, utána hasonlók követték Romániában Nagyváradon, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön, Szlovákiában Dunaszerdahelyen és Kassán, Szerbiában Szabadkán és Újvidéken, Horvátországban Eszéken, Ukrajnában Ungváron. A kolozsvári láncszem kezdeti szakaszának tapasztalatairól készítettünk interjút Vass Attila irodavezetővel, amelyből kiderül, hogy a hazai magyar üzletemberek még nem ismerik kellő mértékben ezt a fajta segítséget, amely számukra akár kedvező változásokkal is kecsegtethet, vagy az is meglehet, nyaralás utánra halasztották igénybevételét.
A kolozsvári iroda vezetője Vass Attila közgazdász, adószakértő, asszisztense pedig Bíró Biborka Eszter jogász. Szerintük az eltelt első három hónap alatt az előzetes számításnak megfelelően alakult forgalmuk. A főnök pontosabban fogalmaz:
– A legnagyobb érdeklődés magyarországi cégek részéről érkezett, amelyek Romániában, főleg Erdélyben szeretnének vállalkozásba kezdeni, tevékenységükkel terjeszkedni. Ők kapcsolatokat, partnereket kerestek nálunk, eddig körülbelül ötvenen.
– Milyen gazdasági ágazatokban?
– Számítástechnika, programozás, építkezési szektor, különböző ipari termékekkel való kereskedés, humán erőforrási szolgáltatások terén érdeklődtek.
– A kapcsolatteremtésben fontos az ismertség, népszerűség, a személyes kapcsolatok kialakítása. Önök hol és hogyan gyakorolták ezt?
– Részt vettünk egy magyarországi, a külgazdasági szakemberek számára szervezett konferencián, amelyen sok olyan vállalkozóval találkoztunk, akik érdekeltek a tevékenységük itteni kiszélesítésében. Ott voltunk a 30. Tusványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor gazdasági kérdéseket taglaló sátrában, ahol előadásokat szerveztünk, szeptemberben részt veszünk a Romániai Magyar Üzletemberek Egyesülete által rendezett találkozón. Szóval ezek a rendezvények folyamatosan zajlanak.
– Milyen más eredményt tudnak felmutatni?
– Feltérképeztük a helyi szakembereket, a könyvelőket, az ügyvédeket, a jegyzőket, és ezt az adatbázist folyamatosan feltöltjük.
– Mi az, amit nem sikerült az elképzelt terv szerint megvalósítani?
– A helyi vállalkozókkal való kapcsolat felvétele vonatkozásában még van pótolnivalónk, mert körükben nem vagyunk eléggé ismertek. Kevesen jelentkeztek eddig, pedig a kolozsvári irodához öt megye tartozik: Kolozs, Máramaros, Beszterce-Naszód, Fehér és Hunyad.
– Romániában ezekben a hónapokban legalább kétféle, gazdasági és politikai válság tombol. Érezhető-e ez a vállalkozói életben?
– Erősen érződik a krízis, mert minden egyes üzleti döntés előtt nagyon óvatosak a vállalkozók, a kockázatokat minimálisra próbálják csökkenteni. Ez azt jelenti, hogy körültekintőbben terjeszkednek, kevesebbet fektetnek be, és a döntési-kivitelezési folyamatok lelassultak. Mindezek ellenére a mi területünkön még ilyen körülmények között is hetente két-három cég alapítására került sor azok közül, akikkel mi tárgyaltunk.
– Történt-e valami érdekes esetük a három hónap alatt?
– Általában nem, mert minden érdeklődő kielégítő választ kapott. De azért akadt olyan hazai vállalkozó, aki pénzt szeretett volna kölcsön kapni tőlünk. Mi azonban nem vagyunk pénzintézet, csak a lehetőségeket tudtuk neki felsorolni. Minden irodának megvannak a maguk sajátosságai. A nagyváradi kollégámhoz a határmenti megyék tartoznak, ezért közvetlen kapcsolatban van a határon túli megyékkel is. A tömbmagyar területen működő irodában számszerűleg több a magyar vállalkozó. Ha olyan anyaországi kérés akad, amely egész Erdélyre vonatkozik, akkor elosztjuk a munkát a négy iroda között. Fontos, hogy a helyi vállalkozók jelentkezzenek, érdeklődjenek, mutassák meg terveiket, ismertessék velünk problémáikat, mire lenne szükségük, hogy jobban konszolidálják vállalkozásukat. Sok olyan jelzést kaptunk, hogy majd a nyár elmúltával fognak jelentkezni.
A Kárpát Régió Üzleti Hálózat kolozsvári irodája minden hétköznap 9–16 óra között várja ügyfeleit. Elérhetőségei a következők: Horea út 3. (a Kolozs Megyei Kereskedelmi és Iparkamara épülete), I. emelet, 105-ös szoba, tel./fax: +40372-302-933, 04736-301-495, www.crbnetwork.eu, attila.vass@crbnetwork.eu, office@crbnetwork.eu.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Meg kell őriznünk Szent István hagyatékát
A keresztény magyar államalapításra emlékeztek augusztus 20. alkalmából Csíkszeredában. A rendhagyó ünnepségre – melynek főtámogatója az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács volt – a Mikó-vár udvarán került sor hétfő délután, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) csíkszéki szervezetének rendezésében.
Az ünnepség a történelmi egyházak képviselőinek áldásával vette kezdetét. Csapai Árpád a csíkszeredai Sapientia egyetem lelkésze beszédében Szent Istvánt egy új korszak megteremtőjének nevezte, aki egy európai kultúraadó országot hozott létre. A római katolikus pap annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az idő a magyarságnak dolgozik, és megteremtődik egy új, igazi keresztény magyar nemzet, melynek élén a közösség iránt elkötelezett nemzeti gondolkodású vezetők állnak.
„Úgy nézünk vissza Szent Istvánra, mint arra a bölcs emberre, aki kősziklára igyekezett építeni országát” – fogalmazott prédikációjában Szatmári Szilárd református tiszteletes. Hangsúlyozta: nagy királyunk megsejtette, hogy nem elég a népnek kenyeret és földet adni, hanem templomokra is szükség van. „Csak az égi haza felé törekvő ember tud egy erkölcsi alapokon nyugvó országot teremteni itt a földön. Építsük kősziklára egyéni életünket, nemzetünket, hogy meg tudjuk őrizni házunkat, hazánkat” – nyomatékosította a lelkész.
György Szilárd, a csíkszéki EMI elnöke szónoklatában a Szent István által teremtett rend fontosságára hívta fel a figyelmet, melynek köszönhető a magyarság fennmaradása. Az ország határai ugyan már nem tükrözik az akkoriakat, de nemzetünk megmaradt és továbbra is meg kell tartanunk az anyanyelvünket, vallásunkat, vagyis meg kell őriznünk Szent István hagyatékát – mondta az EMI csíkszéki elnöke.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviseletében György Attila szólalt fel a szép számban összesereglett közönség előtt. A magyar lélekhez és szívhez szóló beszédében elgondolkodtatónak nevezte, miként jutottunk odáig, hogy idegen zászlók alatt ünnepeljük államiságunk ezer sokadik évfordulóját, Csíkszeredától Ungvárig és Szabadkától Pozsonyig. Ugyanakkor hangsúlyozta: „amikor Magyarországról szólok, akkor az itthonról beszélek, mert a szívünkben még mindig és mindenkor Magyarország alakú űr maradt, ahol Csíkszereda is Magyarország, Ungvár is Magyarország, Kassa is Magyarország, és Szabadka is Magyarország. És ezer év után újra magyar állampolgárok is vagyunk, ezt azért nem szabad említés nélkül hagyni. Gondolom, ha erre gondol, akkor valahol ott a szentek társaságában István királyunk is elmosolyodik, és biccent kicsit”.
György Attila rámutatott: „minden elmúlik, csak a nemzet marad, és az ország, amely akkora, amekkora, de amíg létezik, benne van a lehetőség az újabb dicsőségre. A nagyhatalmi státus ugyanis a szívekben lakik, és nem négyzetkilométerekben mérik. Példa erre a nyolc aranyérem, amelyekkel a nagyhatalmak sorába tértünk vissza Londonban.
Az augusztus 20-i ünnepségen Kovács Gábor Hunor szavalt, Bándi Enikő pedig kalotaszegi dalokat énekelt. A csíkzsögödi Harom Néptáncegyüttes fergeteges táncbemutatóval szórakoztatta a közönséget, amely vastapssal jutalmazta a produkciót.
Létai Tibor
Székelyhon.ro

Magyarverés – felpofozták a történészt
Az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Romániában egy ismeretlen személy, aki arcul ütötte az utcán – közölte hétfőn a történész.
Az 1956-os magyarországi forradalomról Romániában korábban több kiállítást szervező történész – aki Bukarestben él – elmondta: az incidens szerdán este történt, amikor Bukarest egyik, belvároshoz közeli utcáján haladt egyedül. Egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, és arcul vágta. A férfi sem a támadás előtt, sem az után nem mondott semmit a történésznek.
Varga Andrea, aki 2004-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi-díját, valamint 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, a rendőrségen tett feljelentést.
A bukaresti III. kerületi rendőrkapitányság 10-es számú alegysége által kiadott bizonylat szerint Varga Andrea október 17-én jelentkezett a rendőrségen, és feljelentést tett amiatt, hogy egy ismeretlen férfi még aznap este megütötte az utcán. A bizonylatot Dinu Nicolae Adrian rendőrfőbiztos írta alá.
Korábban is történt már hasonló
2011-ben Varga Andrea már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, amelyek a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányultak. A rendőrségtől végül azt a magyarázatot kapta, hogy egy „háromszemélyes felmérésnek” volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták – mondta a történész.
Varga Andrea a román állam által elkobzott ingatlanaiért küzdő nagyváradi premontrei rend ügyeivel foglalkozik. Az 1990 után újraalakult nagyváradi premontrei rend immár csaknem tizenöt éve küzd egykori ingatlanainak visszaszerzéséért. A magyar történész jelenleg a rendet egy jogi eljárásban képviseli, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja – közölte Varga Andrea.
A közelmúltban történt bántalmazások
Időről időre történnek magyarok elleni atrocitások a környező országokban, legutóbb október elején, mikor négy férfi megfenyegette Asztalos Csabát, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnökét Bukarest belvárosában. „Trágár módon tudtomra adták, hogy magyarként hagyjam el az országot” – fogalmazott Asztalos, hozzátéve: őt és családját is fizikai erőszakkal fenyegették. Az esetet később Victor Ponta román miniszterelnök sajtóközleményében elítélte.
Szeptemberben a romániai Országos Diszkriminációellenes Tanács egy panasz nyomán megállapította: diszkriminatív, hogy a Kovászna megyei közintézmények többsége csak román nyelven teszi hozzáférhetővé a közérdekű információkat.
„Hazaküldték" Magyarországra
Augusztus elején Nagyváradon két romániai magyar fiatalt bántalmaztak azért, mert magyarul beszéltek. Az áldozatok szerint a támadók azt mondták nekik, hogy Romániában beszéljenek románul, vagy költözzenek el onnan. Úgyszintén Nagyváradon „hazaküldtek” Magyarországra egy helyi nyugdíjast, mert az egyik ottani patikában magyarul kért gyógyszert.
Májusban viperákkal és vasrudakkal vertek meg Szabadkán magyar fiatalokat, akik közül az egyik bordatörést szenvedett és kórházban került, később pedig a vajdasági Muzslyán vert meg hat magyar fiatalt egy ötfős szerb csoport, a támadásban egy fiatal súlyosan, egy pedig könnyebben sérült meg.
Úgyszintén májusban nyolc magyar fiatalra támadtak szlovák bőrfejűek Pozsonyban, amiért magyarul beszéltek. Az áldozatok közül néhányan olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy kórházba kellett szállítani őket.
(Ismert, Malina Hedvig magyar diáklányt 2006 augusztusában Nyitrán két férfi verte meg, a lány vallomása szerint azért, mert magyarul beszélt. Robert Fico nyilvánosan megvádolta őt azzal, hogy az eset nem történt meg. Fico alig egy hónappal azt követően tette ezt a kijelentését, hogy a szlovák kormány – a strasbourgi emberi jogi bíróság ezzel kapcsolatos döntését követően – sajtóközleményben fejezte ki sajnálkozását Malina Hedvig ügye miatt.)
MD
Forrás: MTI
MNO

Lelassulhat a beolvasztás
Nem merem megkondítani a lélekharangot a lélekrabló nemzetállam és a nacionalizmus fölött, de léteznek reménykeltő új fejlemények.
Ady jóslata a nacionalizmus haláláról – milyen szépen mondotta a 20. század legelején: végre lekergeti Európa e lidércet a melléről – bizonyára beteljesedik egyszer, erre azonban azóta is csak várni lehetett és várni kellett. De türelmünk bármilyen kitartó volt is, állandóan a virulens nemzeti elfogultság újabb és újabb fellángolásaival kellett szembesülnünk a múlt század folyamán és az utóbbi húsz évben is. Legutóbb épp a rendszerváltáskor siklatta ki az erdélyi magyarság és románság demokratikus törekvéseit és vetette vissza újabb – ma már elmondhatjuk – évtizedekkel közösségünket ama küzdelmében, melyet egyenjogúságáért folytat. No de újdonságokról szeretnék írni, és azok nem mondvacsináltak. A jobboldali magyar kormányok által az utóbbi évtizedben megfogalmazott elképzelések egésszé látszanak összeállni. Ezek a nemzetépítésben és ezzel a lélekrabló nemzetállamok elleni küzdelemben is új távlatokat nyitnak, számottevően javítva a kisebbségbe szorult magyar nemzetrészek túlélési és önépítési esélyeit. A tizenkilencedik századi fogantatású magyar vagy román vagy francia és egyéb nacionalizmusok pozíciói tovább gyöngülhetnek az unióban. Az unió azzal, hogy a határokat lebontja, tulajdonképpen nagymértékben kihúzza a talajt a lélekrabló többségi nacionalizmusok alól, a beolvasztó technikák jó részének élét elveszi, a nyomásgyakorlás asszimilatív módszereit hatástalanítja, vagy legalábbis meggyengíti. Egy bezárt térben, lezárt határú rendőrállamban, nyilván, könnyebb volt a kisebbségi szervezeteket szétverni, megbénítani, a közösséget elbátortalanítani, egyéneit elszigetelni egymástól, s még kecsegtetni is holmi jutalmakkal, amit csak énjük kicserélése útján érhettek el. A világ nagyot fordult geopolitikailag, a belpolitikában új szelek fújnak, s a régi nemzetépítési beolvasztásos technikák teret veszítenek. Feljött viszont az unión és azon kívüli nemzetrészek közti kapcsolaterősítés új lehetőségeinek a napja, magyar vonatkozásban például egy olyan egységes kulturális tér hozható létre Szentgotthárdtól Marosvásárhelyig és a Székelyföld déli végéiig, Brassótól fel a Felvidékig és le Szabadkáig, mely felülemelkedik a határokon, és nem állítja az új nemzedékek érvényesülésének útjába a régi korlátokat, egy oda és vissza mozgást, kétirányú mobilitást tesz lehetővé a munkaerőpiacon és idővel talán a letelepedésben is. Ilyen körülmények közt a nemzetek világnemzetként való meghatározása, a határokon túlmutató etnikai egységre törekvés, azok mintegy hazahívása – költözködés nélkül, a kapcsolatépítés új eszközei révén megteremtett új hálózat egy merőben más jelenséget szülhet: az egymásba kulcsolódó világnemzetek korát hozhatja el.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A pusztákból a nagyvilágba hallatszott szava
„Szólni tudó más nyelveken is, / hű európaiként / mondandói miatt figyelemre, / bólintásra becsült más népek előtt is: / nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábaid elé / tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”
1970-ben írja Illyés Gyula (Sárszentlőrinc–Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2.–Budapest, 1983. április 15.) Koszorú című versét, melynek fent idézett zárósorában még egy lépést tesz előre a gyakori használat miatt már szinte észre sem vett, vallomásos értékű anyanyelv szavunk metaforikus megnevezéséig, fölnevelő édesanyámnak mondva lényegévé vált munkaeszközét, a nyelvet. Hódolata annál is értékesebb, mert nem kényszerhelyzetben teszi, nem kisebbségben élve azonosítja a Szentírással, mint Reményik vagy az akkor még a visszaút nélkülinek tudott emigrációban Márai vagy Faludy, hanem a mindenki által értett és beszélt nyelv otthonos melegéből.
Amit viszont csak akkor érzünk, ha valamiért hűlni kezd ez a meleg. Akár a levegőt is csak akkor, ha már fogyóban – addig, amíg a hiánya meg nem fojt. Akárcsak a mélyszegénység, ahonnan Illyés indult, helyesebben, ahonnan kiemelkedett: a dunántúli Rácegrespusztán, uradalmi cselédek gyermekeként született. „Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő kamasz koromig. Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is.”
Nagy merészségnek tűnhet az Illyéséhez hasonló, gazdagon áradó életműhöz egyetlenszavas kulcsot keresni, de úgy érzem, vele kapcsolatban mégsem nehéz azt megtalálni, ami nem is annyira az Illyés-művek hétpecsétes zárjait, hanem szerzőjük egész gondolat- és érzelemvilágát azonnal kitárja. Ez a varázsszó: Petőfi. Az 1936-ban megjelent, irodalmi szociográfiaként definiált Puszták népe című művének idézett kezdő soraiban is feltűnik, de – mondhatnám: természetesen – nem hiányozhat a ma már irodalmi csemegének számító Oroszország című, 1934-es útijegyzetek egyik legtorokszorítóbb epizódjából sem. „Az Arzenálba nem könnyű bejutni. Másfél óráig is folyik a telefonálás ide-oda, míg az engedélyt nagynehezen megkapjuk. Az Arzenálban hadianyagot őriznek, minden kapualjban fegyveresek állnak. Vorobjov őrnagy kalauzol bennünket. A régi hadizsákmányok ódon hatalmas épületben vannak, melynek széles vörösmárvány feljáróján gépkocsival és lóháton is lehet közlekedni. Öt-hat termet is megtöltenek a zászlók. Vannak itt kifakult svéd lobogók, lófarkos török zászlók, primitív kirgiz és tatár harci jelek, pogány hadi istenek, melyeket az észak-szibériai törzsektől zsákmányoltak. Itt vannak a lengyel felkelések lobogói és amott, az ablak mellett sorban: a piros-fehér-zöld színűek... Nem győzhettem le meghatottságomat, mikor óvatosan felemelem őket, leverem öregesen zörgő selymükről a port. KIRÁLYÉRT, HAZÁÉRT, SZABADSÁGÉRT, olvasom, ahogy az elsőt végigterítjük a földön. Nemzeti színűre van festve a nyél is, tetején még ott vannak a szalagok, melyeket a búcsúzó lányok rákötöttek. MEZŐKÖVESD LELKES NEMZETŐREINEK – hirdeti a másik. Súlyos, vastag selyemből készült ez is, szélén a dús bojt gondos kézimunka. Sokáig tapogatom, aztán csak úgy tartom a tenyeremben, gondolataim messze járnak. Furcsa találkozás! Szegény zászlók, milyen utat jártak meg, míg idejutottak. Ide, ebbe a dohos, félhomályos terembe a csencsenc és arjél fétisek közé. Ha hozzájuk érsz, sóhajtásul sűrű port eresztenek. A következőn együgyű, kéz hímezte címer és körülötte: MINDENT A HAZÁÉRT ÉS KIRÁLYÉRT 1848.22.T.C.
A következőt viaszosvászon burokból húzzuk elő. Lyukas, össze-visszatépett, közepén a címer alatt egyetlen szó áll: »UNIO«. Nem nézzük végig valamennyit. Kibotorkálunk a diadaljelek temetőjéből, melyek mindegyikének megszerzése ezer és ezer ember életébe került. Visszapillantok azokra, melyek körül egykor a mi kis szabadságunk lelkes katonái indultak rohamra a szörnyű polip, az abszolutizmus ellen. Ott van tán közöttük, amely alatt Petőfi indult utolsó útjára, az a fakult selyem, amelyet életénél is többre tartott. Soványan, dideregve állnak ott egymáshoz szorulva, sorsüldözött testvérek az idegenben. Lehetnek vagy húszan. Legtöbbje tetején egyszerű aranyozott fagömb fénylik.”
Ekkortájt, az oroszországi út után közvetlenül kapja a francia írószövetségtől a felkérést, hogy írjon egy könyvet Petőfiről, ismerkedjék meg vele behatóbban a francia olvasó. Megírja a Petőfi Sándor című könyvét, ami regénynek semmiképpen sem nevezhető, hisz nem fikció, kis- vagy nagymonográfiának sem, mert nem száraz adathalmaz – leginkább talán oknyomozó lírai riportkötetnek mondanám, végső soron pedig még a thriller sem volna túlzás ezzel a szöveggel kapcsolatban, mert tudjuk, hogyne tudnánk, hogy a főszereplő meghalt, de a szerző olyan mennyiségű szeretetet áraszt felé, hogy végig reménykedhetünk: hátha mégse... A 20-as évek elején Párizsban kiépített francia kapcsolatnak nemcsak a Petőfi-könyv a jeles fegyverténye, hanem egy újabb, még szörnyűbb háború után, amikor már nemcsak harci zászlókat gyűjtött a győztes sereg, hanem egész országokat akart mindenestül lenyelni, s amikor 1956-ban néhány napra visszatérni látszott „a mi kis szabadságunk”, nem utolsósorban Illyés francia írói kapcsolatainak köszönhetően maradtak börtönben, de életben a meghurcolt írók. Illyés megírta híres ikonversét, az Egy mondat a zsarnokságról címen áradó vádirattirádát, aminek egyik „mellékhatása” Albert Camus tragikus esszéje, A magyarok vére lett. Ma már alig van olyan, aki ne tudná, hogy „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van...”, ha esetleg nem is társítja azonnal az Illyés nevéhez. Ahogy a hortobágyi pásztorok is népdalként énekelték Petőfi egy-egy szerelmes versét. És hogy is hiányozhatna Petőfi a másik nagy referenciaverséből, a kultúrhazát újrafogalmazó Haza, a magasban című költeményből: „Már meg is osztom, ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon. / Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik. // Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak: // te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak. // Dühöngő folyók kezeskedtek, / konok bércek – ezt ne felejtsed, / ha megyünk büszke szájjal vissza, / mint várainkba, titkainkba. // Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, / nem ölhet, mi csak ölne minket, / mormolj magadra varázsinget, / kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.”
A Koszorú anyanyelvről szóló, himnikus soraiban hű európainak nevezi magát, több mint egy emberöltővel ezelőttről mutatva meg az európaiság igazi arcát: ha a saját nyelvünkkel, kultúránkkal nem foglalkozunk, nem várhatjuk el másoktól sem a velünk való törődést, illetve a mi aggodalmunk mások iránt önmagunk elhanyagolása miatt azonnal álságossá fog válni. Illyés mindezt nem harsányan kiabálva, nem mellveregetve, hőzöngve mondta el, szava mégis elhallatszott a pusztákból a nagyvilágba. Mi volt a titka? Talán éppen az őszintesége, a hiteles hangereje. Az egyszerűsége, érthetősége. Ahogy például a megjelenésekor olyan nagy vihart kavart „ötágú síp”-gondolatát is kimondta: „A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még vajon a mi nemzedékünk, hogy egy jó munka mind e nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az eldugulástól megmenti? A közelmúlt esztendei a föladat nehezülésére vallanak. Nézzük meg egy azonos mondandónak kifejeződését – a vers ezt különös élességgel mutatja – Kassán, Kolozsvárt, Szabadkán, Dél-Amerikában, és szemmel látjuk, hogy a különben gazdagító távolság hogy szegényíthet, közös mérce híján.” A közös mérce még mindig hiányzik, de a feladat mintha könnyebben megoldhatónak látszana. A 110 éve született Illyés Gyula és nemzedéke ennek már nem örvendhet köztünk élő klasszikusként, csak az örök dicsőség fényénél gyönyörködhetnek a lassan-lassan alakuló eredményben.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

A délvidéki lecke
A megboldogult jugoszláv föderalizmus légkörében felnőtt vajdasági magyarok alaposan feladták a leckét az utódállamok egyenjogúságra törekvő kisebbségeinek.
A délvidéki negyedmilliós népcsoport saját vezetői rátermettségének és annak köszönhetően, hogy az uniós csatlakozásra ácsingózó Szerbia jó bizonyítványt kívánt kiállítani magáról, olyan eredményt tud felmutatni a felvidéki, kárpátaljai és erdélyi magyar népcsoportoknak, amely számukra is sok bajukra lehetne ír, mégpedig egy még szerény kezdeteinél tartó, de már működő személyi autonómiaformát.
Az, aminek becikkelyezéséről, törvénybe iktatásáról egyelőre hallani sem akarnak a szlovák, ukrán vagy román politikai elit tagjai, azt a Bácskában már nemcsak elültették, de kezdi meghozni első gyümölcseit, már fékezőleg hat az elvándorlásra és az asszimilációra, már belső hálózatát hozza létre a magyar kulturális intézményeknek, és egy önigazgató csúcsszerv oltalma alá vonja az anyanyelvű oktatás rendszerét az elemitől a felsőoktatásig, és a további kibontakozás útjait keresi. Nemcsak a magyar társadalom összetett egységben való szemlélete szilárdult ott meg, hanem azon túlmenően  olyan érdekvédelmi mechanizmus is kialakult, mely törvényes kollektív jogai megsértése esetén azok törvényszéki és hatósági védelmének sikeres ellátására is képes. Nemzetünk vajdasági része tehát élére került a Kárpát-medencei autonómiaküzdelmeknek, bizonyos értelemben példát mutat valamennyiünknek. Külön kiemelendő ennek kapcsán az, ahogy a Szabadkán – milyen jelképes csengésű név! – székelő Magyar Nemzeti Tanács felépítése is arra vall, nem rendelik alá szűk pártszempontoknak. Az MNT egy plurális pártstruktúra fölötti szervként testesíti meg az egységtörekvéseket, kis magyar parlamentként működik, benne a politikai monopólium kizárt. Emlékezzünk csak: magyar népi kataszter összeírására, belső magyar választásokra készült valamikor a kilencvenes évek közepén az erdélyi magyarság is – íme, akik már rendelkeznek reális kulturális autonómiával, azt pontosan ezek révén alkották meg. Batsányit parafrazálva: érdemes lesz ezentúl vigyázó szemünket Szabadkára vetnünk!
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szolidarizál a magyarországi diáktüntetőkkel a Sapientia és a PKE diákszervezete
Közös nyilatkozatban biztosította a magyarországi hallgatókat támogatásáról nyolc erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és újvidéki magyar hallgatói önkormányzat hétfőn.
„Mi, a Kárpát-medencei magyar felsőoktatási intézmények hallgatói megdöbbenéssel értesültünk a magyarországi felsőoktatás 2013-as hallgatói keretszámainak erőteljes csökkentéséről, a nagyarányú forráskivonásról, valamint az intézményi autonómiát szűkítő tervekről. A legnagyobb magyarral, Széchenyi Istvánnal egyetértve úgy gondoljuk, hogy a magyarság megmaradása, gyarapodása és jövője a kiművelt emberfők sokaságán múlik, ezért minden tehetséges diáknak biztosítani kell a továbbtanulás lehetőségét, hogy talentumait kibontakoztathassa és tudását később nemzete javára fordíthassa. Azon intézkedések ellen, amelyek ezt akadályozzák, a magyar társadalom legszélesebb rétegeinek kell felemelnie szavát.
Mi, határon túli magyar egyetemisták és főiskolások tisztában vagyunk azzal, hogy a sikeres és erős anyaország a mi jövőnk egyik zálogát is jelenti. Sikeres és erős országot azonban csak úgy lehetséges építeni, ha a tudás nem válik a legtehetősebbek kiváltságává. Ezért az összmagyarság iránt érzett felelősségünk tudatában, valamint a határokon átnyúló nemzeti szolidaritás jegyében egyértelműen kiállunk céljaitok mellett és messzemenően támogatjuk törekvéseiteket. Az egyetem a Tiétek, a jövőtök a kezetekben van! Küzdjetek érte!” – áll a Vajda Attila (Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Egyetemi Hallgatói Önkormányzat elnöke), Kovács-Szécsi Attila (Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Hallgatói Önkormányzat elnöke), Ferencz István (Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Hallgatói Önkormányzat elnöke), Lukács Andor (Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Hallgatói Önkormányzat elnöke), Kovács Nándor (Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete elnöke, Nagyvárad), Valent Ákos (Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzat elnöke, Révkomárom), Nagy Tibor (II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hallgatói Önkormányzat elnöke, Beregszász) és Gulácsi Beáta (Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar Hallgatói Önkormányzat elnöke, Szabadka) által aláírt nyilatkozatban.
Megkeresésünkre Vajda Attila hangsúlyozta, azért tartották fontosnak szolidaritásukról biztosítani a magyarországi diáktüntetőket, mivel a mostani egyetemisták a jövő értelmisége, ők fogják meghatározni a magyarság jövőjét határon innen és túl. Ha nem lett volna állami finanszírozású oktatás, nem lenne annyi magyar Nobel-díjas, a magyarok mindig kiemelkedően teljesítettek a különböző tudományterületeken, és fontos, hogy ez a továbbiakban is így maradjon – fejtette ki. A magyarországi diáktüntetők „értünk is küzdenek”, hiszen Erdélyből is sokan tanulnak Magyarországon – tette hozzá.
Azzal kapcsolatban, hogy a magyar kormány a tandíj alól mentesítené azokat a jól tanuló diákokat, akik vállalják, hogy Magyarországon maradnak, kifejtette, nem tartja magát illetékesnek a kommentárra, de különvéleményt fogalmaz meg: úgy gondolja, a magyaroknak ott kell maradniuk, ahol élnek, Magyarország határain belül és kívül is, és fontos, hogy az egyetemek el tudják látni a magyarlakta régiókat olyan szakemberekkel, akik otthon érvényesülnek szakmájukban.
(hírszerk.)
Transindex.ro

Semjén: egyszerűsödik a honosítási eljárás
Az elmúlt két évben Csíkszeredán, Kolozsváron és Szabadkán adták be a legtöbb honosítási kérelmet, ezek száma az idei év végére elérheti a félmilliót – közölte a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes csütörtökön az MTI-vel, tájékoztatva egyúttal arról is, hogy a jövőben egyszerűsödik a honosítási eljárás.
Semjén Zsolt felidézte, hogy az egyszerűsített honosítás 2011. január 2-án indult el, és az elmúlt két évben több mint 363 ezer kérelem érkezett be Budapestre, további néhány ezer pedig még úton van, így 370 ezer igénylővel lehet kalkulálni. A jelenlegi tendenciák alapján úgy számolnak, hogy az idei év végére a félmilliomodik kérelmező is benyújtja igényét, és még ebben a parlamenti ciklusban – vagyis 2014 tavaszáig – leteszi a magyar állampolgári esküt. Ezt eddig egyébként már több mint 320 ezren megtették.
Az adatok szerint a kérelmezők nagyrészt erdélyi és vajdasági magyarok, de eddig összesen 65 ország állampolgára nyújtott be már egyszerűsített honosítási kérelmet, összesen 73 külképviseleten. Sok kérelmet adnak be a magyar nagykövetségeken és konzulátusokon, ahol jelentősen – a korábbi 38,6-ról 57 százalékra – nőtt a honosítási ügyforgalom. A legtöbb kérelmet Csíkszeredán, Kolozsváron és Szabadkán adták be – tájékoztatott a kormányfő helyettese.
A politikus beszámolt arról is, hogy az Országgyűlés a közelmúltban elfogadta a közigazgatás-fejlesztési és -egyszerűsítési Magyary-program megvalósítását célzó törvényt, a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendeletek pedig a napokban jelennek meg. Az új szabályozás radikálisan egyszerűsíti az anyakönyvezési – így a külföldön történt anyakönyvi események hazai anyakönyvezését –, a nyilvántartási és az állampolgársági eljárásokat, jelentősen csökkentve ezzel az adminisztratív terheket, és egyszerűsítve az ügyintézést.
„Nemzetpolitikai célunknak tekintjük a nyitást a diaszpóra magyarsága felé, amelynek kulturális és gazdasági jelentősége is felbecsülhetetlen" – írta közleményében Semjén Zsolt, hozzátéve, hogy ezért a diszpóra szervezeteit idén kiküldöttek keresik fel, akik segítenek megtartani és megerősíteni őket a magyar nyelviségben és kultúrában, továbbá segítségükre lesznek az állampolgári ügyek intézésében. MTI
Erdély.ma,

Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)

Öt nap alatt két bemutató a magyar színházban
Két új produkcióval készül a Kolozsvári Állami Magyar Színház: Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékát Hatházi András színművész állítja színpadra, Máté Angi Mamó című regénye alapján pedig Mezei Kinga, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatának tagja rendezi a Csipke című előadást, a szintén újvidéki Góli Kornélia dramaturggal közösen készített adaptáció felhasználásával.
A két bemutató között alig néhány nap telik el: míg a Muzsikaszót május 17-én, pénteken este 7 órától láthatja a közönség, a Csipkét május 21-én, kedden este 8 órától tűzik műsorra. A többi alkotó távollétében a két dramaturg – Vajna Noémi, valamint Visky András művészeti aligazgató – ismertette a részleteket tegnap délben a sajtó képviselőivel. Visky András mindenekelőtt az UNITER-gálán kitüntetett három művésznek – Kézdi Imola, Györgyjakab Enikő, Hatházi András – gratulált, különleges alkalomnak nevezve a tehetséges színészek munkájának elismerését.
Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékának cselekménye eredetileg az 1880-as években játszódik, Hatházi András rendező és Vajna Noémi dramaturg döntése nyomán „kerül át” a huszadik század elejére, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó békebeli évébe a most készülő, nagyszínpadi előadás – hangzott el a sajtótájékoztatón. Nem véletlenül választották éppen az 1914-es esztendőt, hiszen – amellett, hogy ez volt a „jó világ” utolsó éve, – Móricz éppen ekkor írta meg a darabot, miután Kós Károly meghívására részt vett a híres sztánai farsangi mulatságon. Vajna Noémi elmondta: az eredeti szöveg megőrzése mellett arra törekedtek, hogy minél többet megmutassanak abból a koncepcióból, amely annak idején a mű szerzőjét vezérelte.
Hatházi András korábban így nyilatkozott erről: „Már nem akarom kényem-kedvem szerint nyirbálni a darabot, egyre jobban ragaszkodom a teljes, eredeti szöveghez, amit nem értelmezni akarok, csak elolvasni (rengetegszer), és hagyni, hogy megmutassa magát.” Előkelőnek, közönségesnek, kíváncsinak, fejlődésre éhesnek, nyomorultnak, tudatlannak, önhittnek és reménykedőnek nevezte ugyanakkor a kort, amelyben a két fiatal, Pólika és Balázs kapcsolata, szerelme kibontakozik.
– Minél egyszerűbb stílusban szeretnénk megmutatni ezt a világot, de úgy, hogy közben minél igazabb legyen – hangsúlyozta Vajna Noémi, kifejtve: a főszerepben Imre Évát és Farkas Lorándot láthatja a közönség, a társulat többi tagja mellett pedig színészhallgatók is szerepelnek az előadásban. A darab címével összhangban élő zenével is készülnek: Árus Péter klarinétosként, Pál Attila prímásként, Balla Szabolcs pedig nagybőgősként tűnik fel, és természetesen Farkas Loránd is énekel majd a Muzsikaszóban. A színművész megjegyezte: eleinte egymás után sokszor elolvasták a darabot, megmagyaráztak minden vesszőt és felkiáltójelet, hogy ezáltal még inkább felfedezzék maguknak a szöveget. Az előadás díszleteit Carmencita Brojboiu készítette, a jelmezeket pedig György Eszter tervezte.
A másik előadás, amelyről szó esett a sajtótájékoztatón, a Mezei Kinga rendezésében készülő Csipke, amely Máté Angi Mamó című nagy sikerű regénye alapján születik meg. – A regény, amely egy árva kislány és nagymamája történetét meséli el, szinte kiáltott a színpadi adaptáció után – mutatott rá Visky András, utalva ugyanakkor arra is, hogy a 2010-ben Bródy Sándor-díjjal kitüntetett regény már a kézirat olvasásakor elnyerte a tetszését. Ő szorgalmazta a darab színre vitelét, Tompa Gábor igazgató javaslata nyomán pedig a zentai születésű Mezei Kingára esett a választás rendezőként, akit tavaly decemberben színészként ismerhetett meg az Interferenciák fesztivál közönsége, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Turbo Paradiso című előadásában (rendező: Urbán András). A stúdióteremben játszódó Csipke dramaturgja Góli Kornélia és Visky András, díszlettervezője Mezei Kinga, jelmeztervezője Gömöri Éva, zenéjét pedig Mezei Szilárd szerezte.
A színház művészeti aligazgatója elárulta: a két új bemutató mellett turnékra is készül a társulat. A Don Juan ünnepélyes vacsorája című előadással Franciaországban, a dijoni Théâtre en Mai fesztiválon vendégszerepelnek jövő hétvégén, június utolsó napjaiban pedig Giessenbe (Németország) mennek a Leonce és Lénával. Közben pedig Budapesten, a Vígszínházban is fellépnek, a Leonida Gem Session és a Megöltem az anyámat című előadásokkal. Johannes von Tepl A földműves és a halál című darabját Mihai Măniuţiu rendezi a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a bemutatót őszre tervezik.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Bemutatták a nemzeti összetartozás dalát
Bársony Bálint és Gergely Éva Barackfa című szerzeménye lesz a nemzeti összetartozás napjának zeneszáma, azaz az Összetartozás dala. A szerdán, Budapesten bemutatott dalhoz a magyarországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) a június 4-i nemzeti emléknapon közös éneklést is szervez.
A 2010 óta megünnepelt nemzeti összetartozás napja egy fájdalmas történelmi pillanatra, a trianoni döntésre emlékezik, mégis pozitív üzenetet kíván hordozni – idézte fel a dal videoklipjének bemutatóján a KIM társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára.
Balatoni Mónika elmondta, sokan még nem tudják, miről szól az emléknap, az összefogás igénye azonban mindenkiben él, így született az ötlet, hogy az idei évforduló üzenetét az Összetartozás dala is erősítse.
A tárca választása Bársony Bálint és Gergely Éva Barackfa című zeneszámára esett, amelyet a szerzők Antal Timivel, Baricz Gergővel, Bencsik Tamarával, Csizmadia Annával, Kállay Saunders Andrással, valamint az MR Énekkarral együtt vettek fel. A dal szövege és kottája, valamint a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) közreműködésével felvett videoklipje szerdától letölthető a http://nemzetiosszetartozas.kormany.hu honlapról.
Balatoni Mónika közölte: a klipet a nemzeti összetartozás napján sugározzák majd a közszolgálati médiumok csatornái, majd 18 órakor a Parlament kupolacsarnokában a Szentegyházi Gyermekkórus és a művészek, Szabadkán pedig a zuglói Szent István Király Zenekar kórusának előadásában csendül fel a zeneszám.
Szabadság (Kolozsvár)

A nemzeti összetartozás napja
Országszerte megemlékezéseket, ünnepségeket tartanak ma a nemzeti összetartozás napjának alkalmából.
A fővárosi Magyarság Házában Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár nyitja meg az emléknap ifjúsági programjait. Áder János köztársasági elnök határon túli magyar fiatalokat fogad a Sándor-palotában. Este az Országház kupolatermében ünnepi koncertet tartanak, majd beszédet mond Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkot nemzeti emlékhellyé avatják, az ünnepségen beszédet mond Lázár János Miniszterelnökséget vezető államtitkár. Nyíradonyban Halász János kultúráért felelős államtitkár részvételével átadják a nemzeti összetartozás emlékhelyét, Jászberényben, a Tolna megyei Tamásiban és a főváros XVI. kerületében pedig Trianon-emlékművet avatnak.
A karcagi református templomban Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter vesz részt a mécsesgyújtással egybekötött ünnepségen. Pécsett a vasasi templomkertben lévő Trianon-emlékműnél tartandó ünnepélyen Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes mond beszédet.
Budapest III. kerületi önkormányzatának ünnepi rendezvényén Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter szólal fel. Szentes Tamás főpolgármester-helyettes a József Attila Színházban a nemzeti összetartozás napja és a Határok nélkül Kárpát-medencei ifjúsági találkozó alkalmából rendezett ünnepi megemlékezésen mond köszöntőt.
Balatonalmádiban Kontrát Károly, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára emlékezik meg a nemzeti összetartozás napjáról.
A fővárosban a Nemzeti Jogvédő Szolgálat szervezésében a Magyar önrendelkezés, emberi jogok és jogvédelem a Kárpát-medencében címmel tartanak konferenciát mások mellett Morvai Krisztina független EP-képviselő és Gaudi-Nagy Tamás (Jobbik) országgyűlési képviselő részvételével.
A nap folyamán sok más településen tartanak megemlékezést, koszorúzást, kulturális rendezvényt.
Az országhatárokon túl a vajdasági Királyhalmán ünnepi szentmisét tartanak; ott és a Szabadkán folytatódó ünnepségen Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár mond beszédet.
A nemzeti összetartozás napja alkalmából a Rákóczi Szövetség diákutaztatási programja keretében nyolcvan Kárpát-medencei középiskola több mint 2600 diákja utazhat legalább egy határ átlépésével egy másik magyar iskolához. Dörner György igazgató vezetésével az Újszínház küldöttsége Tamási Áron szülőfalujába, a romániai Farkaslakára utazik, hogy megkoszorúzzák a Trianon-emlékművet.
Az Országgyűlés 2010. május 31-én döntött úgy, hogy a trianoni békeszerződés aláírásának napja, június 4. a jövőben a nemzeti összetartozás napja.
MTI

Újvidéki győztes, erdélyi díjözön a színházi fesztiválon
Sorsszerűség a köbön: a 25. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja programjának utolsó, ráadásul Opera ultima címet viselő versenyelőadásának, az Újvidéki Színház produkciójának ítélték oda a seregszemle fődíját. A kitüntetések túlnyomó része Erdélybe „utazott”.
Lehetne spekulálni, hogy a szervezők direkt szánták-e az újvidékiek slusszpoénját a kisvárdai fesztivál végére, de alighanem a klasszikus „gondolta a fene” választ kapnánk az érintettektől. Annál is inkább, mivel az anyagi okokból minden korábbinál „fapadosabbra” hangolt fesztivál résztvevői többnyire „forró ágyváltással” cserélték egymást. Az újvidékiek Opera ultimája mindenesetre a versenyszegmens méltó befejezése volt, s a várszínpadi előadás végén bizony sokakban megfogalmazódott: ezzel az előadással még bármi megtörténhet. Meg is történt: fődíjas lett. Nemcsak a szinte émelygést okozó tömény kérdésfelvetéssel, amelyek éppen igazságuk révén közelített vészesen a demagógiához. Szerencsére még idejében behúzta a vészféket, s így teljesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy sokáig emésszük magunkat a hallott-felvázolt helyzeteken, amelyek térségünkben bárhol maximálisan aktuálisnak tűnhetnek.
Beaumarchais szövegei – A sevillai borbély és Figaro házassága – már történelmileg forradalminak számítanak, s mint kiderült, Gyarmati Kata dramaturg és Kokan Mladenovics rendező radikális újraértelmezésére is alkalmasak. A keretül szolgáló aktuálhelyzet ismerős: egyre inkább elharapózik az a gyakorlat, hogy a színházfenntartó beleszól a műsorpolitikába. Az intézmény válasza két, merőben ellentétes töltetű és stílusú felvonásban érkezik. Az első – a mozarti sevillai borbély – remek paródiája a történetnek és operának egyaránt, sok jó ötlettel és egyensúlyérzékkel.
Szünetben nem is sejtjük, mi vár ránk a folytatásban. A Figaro házassága csak laza keret térségünk alapvető társadalmi, művészi, szociális problémáinak kimondásához, a maradék művészi szabadsággal megfogalmazott forradalmi kiáltvány közzétételéhez. Sötét, elkeserítő üzenet, erősen határos a kocsmapolitizálással, alaposan próbára teszi befogadóképességünket. A feszes szerkezet, a remek színészi játék azonban „eladja” a talán nem is annyira túlrajzolt képet. A tapsrend után szinte szövetségesként álltunk fel helyünkről: meg kell próbálni, ellenkező esetben szinte nem érdemes színházat csinálni. És Kisvárdát játszani sem.
Kisvárdai dicsőséglista
Életmű-díj: Fülöp Zoltán (színművész, Csíki Játékszín), Hernyák György (Újvidéki Művészeti Akadémia osztályvezető tanára)
Fődíj: Ultima című (az Újvidéki Színház Opera ultima című előadása)
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának díja: Bányavakság (a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata)
Legjobb alakítás (megosztva): Nagy Dorottya és Bányai Kelemen Barna (Bányavakság – a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata) Kisvárda Város Díja: Tokai Andrea (Parasztopera – temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház)
Kisvárda város polgármesterének díj: Béres Márta (szabadkai Kosztolányi Dezső Színház) A legígéretesebb fiatal színész számára alapított Teplánszky Kati-díj: Egger Géza (a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata – A nyugati világ bajnoka című előadása) A Kisvárdai Várszínház által felajánlott egyéni díj: D. Albu Annamária (sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – Az imposztor című előadása)
A Kisvárdai Várszínház által felajánlott egyéni díj: Szakács László (Az imposztor, valamint a Bányavakság című előadásban nyújtott alakításáért)
Közönségdíj: a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Az imposztor című előadása
Csinta Samu
székelyhon.ro

Gondolatok az Erdélyi Gondolatról
Közvetlenül a rendszerváltás után egy tehetséges brassói fiatalember, Beke Sándor Székelyudvarhelyre költözik, és elhatározza, hogy életét nem csupán a versírásnak, hanem a könyvkiadásnak is szenteli. Lírikus alkata ugyanis jól megfért különleges menedzseri képességeivel. És megszületett az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, amely fennállása óta mintegy 300 könyvet jelentetett meg, többek között a szépirodalom, a nyelv- és irodalomtudomány, az etnográfia, a folklór, a történelem, a filozófia, a szociográfia, a művészettörténet, a biológia tárgyköréből, de memoárok, publicisztikai és esszékötetek is napvilágot láttak az utóbbi két évtizedben. A Székely Útkereső című irodalmi művelődési lapot követően pedig, 2009-ben, immár több mint 200 oldalas terjedelemben megjelent az Erdélyi Toll című irodalmi művelődési folyóirat is.
Dióhéjban ennyi az erdélyi könyvkiadás és sajtótörténet immár szerves részét képező Erdélyi Gondolat Könyvkiadó története. Az Erdélyi Gondolaté, amelynek születésénél ott bábáskodott a felejthetetlen emlékű neves néprajzkutató és író Nagy Olga, aki tudományos tekintélyét latba vetve, önzetlen segítőkészséggel állt Beke Sándor mellé, segített betörni a könyves szakma meglehetősen zárt világába. Úgy is, hogy számtalan kötetét ajánlotta föl kiadásra, de úgy is, hogy olyan jelentős szerzőket sikerült megnyernie az ügynek mint Fodor Sándor, Cseke Péter, Murádin László, Péntek János, Jancsik Pál, Benkő András és a többiek.
A kiadó megalakulásának 20. évfordulóján a főszerkesztő, Beke Sándor a 21. századi erdélyi könyvkiadással, sajtókiadványokkal, irodalommal és könyvterjesztéssel kapcsolatos körkérdésekkel fordult az Erdélyi Gondolat munkatársaihoz, olvasóihoz, megszólaltatva neves írókat, irodalomtörténészeket, nyelvészeket, egyetemi tanárokat, szerkesztőket. Az Erdélyi Toll 2013/1 és 2013/2 számában napvilágot látott válaszok Albert-Lőrincz Márton, Balázs Sándor, Barabás István, Bertha Zoltán, Bölöni Domokos, Brauch Magda, Buksa Éva-Mária, Csire Gabriella, Demeter Attila, Jakobovits Miklós, Málnási Ferenc, P. Buzogány Árpád, Pomogáts Béla, Ráduly János és Sipos Erzsébet véleményét tartalmazzák.
A ‘89 utáni erdélyi magyar sajtó hatását firtató kérdéssel kapcsolatban a válaszok sokaságából Pomogáts Béla egy gondolatát emelném ki: „A Székelyföld a maga különleges történelmi és kulturális, mondhatnám így is: „lelki” hagyományai révén a magyar kulturális közösség meghatározó tényezője. Mondhatnám, ahhoz, hogy a nemzeti kultúra teljes értékű örökösei és gazdái legyünk egy kicsit „székelyeknek” is kell lennünk – Budapesten, Szegeden, Debrecenben, Pécsen, sőt Szabadkán, Pozsonyban, és Kassán is. Vagyis vállalnunk kell a Székelyföld hagyományait és kultúráját, ismernünk kell ezt a kultúrát, birtokba kell vennünk egyetemes magyar értékeit, és el kell köteleznünk magunkat fennmaradásának és gazdagodásának, megismerésének és megismertetésének ügye mellett. Mindennek szolgálatában áll, mindezt elősegíti az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, a Székely Útkereső és az Erdélyi Toll.”
S hogy milyen értékeket adott a magyar könyvbarátoknak az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó? Bertha Zoltán szerint „örök érvényű erdélyi sajátosságok tárházát, enciklopédikus tudástárát bővítette elévülhetetlen kincsekkel (s így elévülhetetlen érdemeket is szerezve, sőt halmozva) az utóbbi két évtizedben. A Sütő András által olyannyira messze sugárzó jelképiséggel feldúsított fogalom, a sajátosság méltósága, a genius loci kap általa is markáns, karakteres önkifejeződést. Elég végigtekinteni a számtalan kitűnő művelődéstörténeti, néprajzi-népismereti, helytörténeti, gyermekirodalmi és végtelenül sorolhatnánk, hogy még mi mindenféle műfajba sorolható könyvek seregén, hogy nyilvánvalóvá váljon mindenki előtt: a nemzeti önismeret szép- és szakirodalmának egyik megkerülhetetlenül fontos műhelyteremtő központja, rangos centruma és őrvára épült fel a kiadó által az elmúlt években. A sajátos szellemi értékek minden egyes könyvet külön jellemeznek, de együtt valóban lenyűgözően bizonyítják, hogy éppen olyan területeket is be tudtak világítani, amelyek olykor a figyelem peremére szorultak. A székely népi humor felderítésének például nincs másik olyan gazdája, mint ez a kiadó, ez a vállalkozás.”
A két, egyenként 232 oldalas kiadvány tartalmazza többek között Pomogáts Bélának A helikoni költészet és A helikoni elbeszélő irodalom című tanulmányait, Bertha Zoltán Magyarság és emberség című esszéjét, Nagy Pál írását az egykori Művészetről.
A 190 éve született Madách Imrére Málnási Ferenc, Sipos Domokosra Józsa Miklós emlékezik, a 100 éve született Jékely Zoltánról pedig Ráduly János készített tartalmas összeállítást. Köszönésről, megszólításról, nyelvi illemről értekezik Brauch Magda, és néhány nyelvi babonára, köznyelvi hibára is felhívja a figyelmet.
Különleges irodalmi csemegének számít a Szélrózsa kankalin, Bölöni Domokos összetéveszthetetlenül eredeti, sajátosan kifejező, nyelvi, stílusbeli bravúrokban bővelkedő mondatfolyam-sorozata önmagáról, életéről, környezetéről.
Mindkét kötet szerves részét képezi a szépirodalmi anyagot tartalmazó Múzsa és lant című rovat. Mellyel kapcsolatban csupán annyit: olykor a kevesebb több is lehet. A gyenge verseknek – elvétve bár, de ilyenek is akadnak – semmi keresnivalójuk egy igényes kiadványban. A minőség jegyében történő válogatás szigora a jóindulatú ösztönzés mellett sem elhanyagolható.
Két sikeres évtizedet zárt nemrég az Erdélyi Gondolat, és minden bizonnyal további, még sikeresebb évtizedek várnak a sajátos arcélű, Székelyudvarhely határait rég átlépett könyvkiadóra.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

Néptáncszínház Kányádi nyomán
Évadkezdő sajtótájékoztató a Maros Művészegyüttesnél
Turnék, tervek, új munkatársak, tavalyi összegzés és új bemutató – a Maros Művészegyüttes vezetőségének szerda délelőtti évadnyitó sajtótájékoztatóján ezen témakörök mentén zajlott a beszélgetés. A kövesdombi székházban megjelenteket Barabási Attila Csaba vezérigazgató üdvözölte, és elmondta: 2013-ban próbáltak új kihívásoknak is megfelelni, ez a most kezdődő évadban sem lesz másképpen.
– Olyan előadásokkal jelentkeztünk, amelyek korábban nem voltak jelen az együttes repertoárján, folyamatosan próbáljuk táncszínházi produkciókkal gazdagítani a műsorkínálatot. Mindezek mellett olyan turnékon vettünk részt, amelyek – noha anyagi szempontból nem voltak kifizetődők – eljuttatták előadásainkat a szórványmagyarsághoz, például Fogarasba. A Bécsben tartott Szem látta, szív szerette... című vendégelőadásunk is óriási sikernek örvendett, a zemplényi néptáncfesztiválon pedig a román tagozat is fellépett, nagyon tetszett nekik mindaz, amit Magyarországon láttak. A magyar tagozat ezek mellett a gyulai Minden Magyarok Fesztiválján is vendégszerepelt, az utánpótláscsapatunk, az ifjak pedig Szabadkán arattak visszhangos sikert. Hétfőn értünk haza Pozsonyból, ahol a Magyar Táncművészek Szövetségének gyűlésén vettünk részt. Immáron e szövetség tagjává váltunk, és ez óriási lehetőségeket hordoz magában. Kialakult az a kommunikáció a magyarországi hivatásos és műkedvelő táncegyüttesekkel, amely idejövetelem idején – 2007-ben – még nem létezett. De nem csak a néptánc területén mozgunk – a mikházi I. Széllyes Sándor-népdalvetélkedő szervezőjeként is bemutatkozott az együttes.
Ami az idei évadot illeti, a munkafolyamat zökkenőmentesen kezdődött, táncosaink elvégezték a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen folytatott tanulmányaikat. Természetesen vannak hiányosságok, a táncszínházi előadások más jellegű felkészítést is követelnek, ezért színészi, szakmai tréningre neveztük be őket Nagyváradon, ahol több előadásban is szerepeltek. Meggyőződésünk, hogy az ott szerzett tudást itthon kamatoztatni fogják. Közeledik az idei premierünk időpontja, a produkció egy tavalyi előadásunk úgymond folytatása. Akkor Kányádi Sándor Vannak vidékek című verse alapján vittünk színre egy táncszínházi produkciót, az idei bemutató alapjául szintén Kányádi-vers, a közismert Fekete-piros című költemény szolgál. Nagyon örvendek, hogy Juhász Zsolt rendező-koreográfus ismét elfogadta meghívásunkat, ő az előadás rendezője. A bemutatóra szeptember 20-án kerül sor, a Fekete-piros című produkcióval veszünk részt az erdélyi magyar hivatásos néptánc-együttesek október 3-a és 6-a között sorra kerülő vándortalálkozóján, amelyet az idén mi szervezünk. Mind az öt táncegyüttes jelezte részvételét a találkozón, amelynek első napjaiban az együttesek előadásait láthatja a közönség, október 6-án, vasárnap pedig a zsűri értékelése, a gálaműsor és a díjazás következik.
Az együttes életében változásokra is sor került: objektív okok miatt Füzesi Albert nem vállalta tovább a művészeti vezetői funkciót, utóda Varró Huba lett. Vannak új tagjaink, örvendünk, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakán végzett hallgatók közül sokan felénk kacsintottak, többen jöttek hozzánk táncolni. Anyagi jellegű problémákkal nem küzdünk – a költségvetésünk kevesebb, mint a tavaly volt, de pályázatokkal pótoljuk a hiányzó összegeket. Tárgyalunk a református egyház által visszaigényelt, visszaszolgáltatási folyamat alatt lévő épületben található próbatermünkről, a Maros Megyei Tanács felajánlotta, hogy még 5 évig csak értünk béreli a szóban forgó épületet. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy nem egyszerű dolog táncosnak lenni ebben az alulfizetett szakmában, csodálom, hogy hogyan tudnak igen kicsi fizetésükből megélni a művészeink. És ez a fizetés sajnos nem tőlünk, a vezetőségtől függ.
A közelgő premierről, a Fekete-piros című előadásról a rendező, Juhász Zsolt szólt.
– Kányádi Sándor versét nem kell bemutatni senkinek, alapmű. A néptáncszínházi produkció nem óhajt politizálni, az erdélyi magyarság létezésével kapcsolatos sorskérdésekkel, méltósággal foglalkozik, azzal, ahogyan az erdélyiséget megélték, megélik múltban és jelenben egyaránt. 40 év telt el a vers írása óta, de az nagyon sok elemében ma is aktuális, így a mából indulunk ki. A kérdés, hogy mi történik ezzel a kultúrával, mi zajlik itt? Mindezt erdélyi néptáncokon és mai színházi világon keresztül. Örvendek, hogy a csíkszentdomokosi születésű, többszörös nívódíjas koreográfus táncmester, Kádár Ignác elvállalta a rendezőasszisztensi, Kiss Zsuzsanna és Szélyes Andrea-Natália pedig a jelmeztervezői munkát. Én pedig szívesen dolgozom itt, nagyon szeretem az erdélyi légkört, köszönöm, hogy itt lehetek.
Szélyes Andrea-Natália elmondta, nagy kihívás volt a ruhák megtervezése, hiszen a táncszínházi produkció egészen más jellegű munkát igényel, más a színpadi mozgás, Barabási Attila Csaba pedig az együttes új szervezőjét, Benedek Botondot mutatta be, aki – színművész lévén – színpadközeli ember, tapasztalatát pedig a kultúraszervezésben kívánja kamatoztatni.
– Nagyon sok újítással jelentkezünk a kezdődő évad során – árulta el Benedek Botond. – Ezek egyike, hogy honlapunk folyamatos frissítés alatt fog állni, követhető lesz rajta minden, ami az együttessel kapcsolatos, egészen a naprakész programig. Létrehoztunk egy Facebook-oldalt is, amelyen szívesen várjuk nézőink visszajelzéseit. Szeptember folyamán fellépünk Székelykeresztúron, Jedden, Nagyernyében, ezt követően pedig Sátoraljaújhelyen és terveink szerint Tokajban, illetve Nyíregyházán is. Azon dolgozom, hogy minél többször ellátogathassunk a Partiumba, az új bemutató mellett pedig tovább játsszuk a Szem látta, szív szerette..., a Vannak vidékek, a János vitéz, illetve a Farsangi hangulatok című előadásainkat.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Nyugvóban a román templomépítési láz
Az elmúlt két évtizedben gombamód szaporodtak a hagymakupolák Romániában, mondhatjuk némi képzavarral, illusztrálva egy hangzatos statisztikával is, miszerint az országban kétnaponta épül fel egy templom, s naponta három iskola zár be. A templomépítési lázzal kapcsolatos hiteket és tévhiteket KISS DÉNES vallásszociológus igazította helyre, akivel Kustán Magyari Attila beszélgetett.
Augusztus elején robbantott ki heves vitákat a BBC híradója, amelyben az állami támogatással épülő bukaresti katedrális látható, s megszólal Remus Cernea képviselő, a Zöld Párt elnöke is azt hangsúlyozva, hogy az ortodox egyház és a politikum szimbiózisban él: az egyik segít a kampányban, a másik közpénzekkel jutalmazza ezt. Megszólal az utca embere is: egy lány szerint a templomra szánt pénz iskoláknak és kórházaknak is járhatna, egy férfi pedig úgy véli, a híveknek kellene állniuk az építkezéseket. Victor Opaschi vallásügyi államtitkár ezzel szemben úgy érvel, a múlt rendszerben eltulajdonított épületeket mind vissza kellene adnia az államnak, ha nem nyújtana támogatást az egyháznak. A BBC egy írással is jelentkezett, amelyben azonban már tárgyi tévedések szerepeltek. Ezeket Kiss Dénes kolozsvári vallásszociológus ismertette, de őt megelőzve az ortodox egyház is reagált a hazai sajtó által átvett cikk állításaira. A közleményben az áll, nem szeszélyről van szó, hanem egy liturgiai szükségletről, elsősorban a városokban, ahol a Ceauşescu-érában tilos volt az egyháznak építkeznie. Leírják azt is, hogy a rendszerváltás óta mintegy kétezer kultikus hely épült Romániában, mivel a már meglévők nem tudták befogadni az érdeklődő tömegeket. Hozzáteszik: egy európai keresztény néphez méltóbb az új templomok építése, mint a hívők hiányában kiüresedett épületek eladása – utalva a nyugati tendenciákra, ahol a szekularizált államokban még bérelhető lakásként is árulnak egyes templomokat. Az egyház itt célba talált, felmérések szerint ugyanis tíz év alatt éppen Nagy-Britanniában 71,7 százalékról 59,3-ra esett a magukat kereszténynek vallók aránya.
Számok és arányok
A szakember azt írja, az állam által elismert egyházak egyrészt az építkezésekre és javításokra, másrészt a személyzet bérezésére kapnak támogatást, 2011 óta pedig a bukaresti Nemzet Megváltása Katedrális építésének költségeihez is hozzájárulnak.
Míg az építkezésekre és felújításokra 2008-ban 33 millió eurót szánt az állam, 2011-ig ez az összeg közel hét millióra csökkent, az egyházi személyzet fizetés-kiegészítése azonban majdnem 59 millió eurót tett ki két évvel ezelőtt, és nőtt az előző esztendőkhöz képest. Az említett katedrálist 2011-ben 2,3 millió euróval támogatták.
Kiss Dénes számításaiból az is kiderül, hogy a BBC által felvetett kontraszt az iskolák és kórházak helyzete, valamint az egyházak iránti bőkezűség között nem valós, hiszen míg két évvel ezelőtt az egyházak összesen nagyjából 68 millió eurós állami támogatásban részesültek, addig az oktatásra szánt összeg ennek harmincszorosát tette ki, azaz több mint kétmilliárd eurót, az egészségügy pedig 1044 millió eurót kapott.
Kiderült az is, hogy a Kolozsvári Ortodox Püspökség majdnem három millió eurós költségvetésének egyharmadát a hívek, 35 százalékát az állam, 18 százalékát a helyi önkormányzatok állták, továbbá a prefektúra és a megyei tanács járult hozzá a támogatásokhoz.
Soha nem elég! – Az ortodox egyház építkezik ott, ahol szükség van rá, mert sok a hívő, és építkezik missziós célból ott, ahol még nincs, aki használná az épületet, emellett jól meghatározott pontokon kolostorokat is emel – összegezte a helyzetet a szociológus. A magyarok figyelme persze elsősorban a többségében általa lakott vidékekre összpontosul, és etnikai terjeszkedésként értelmezik a jelenséget, a BBC azonban inkább az indokolt építkezésekről írt meglehetősen ellentmondásosan, hiszen a cikkíró számára kiderülhetett volna, hogy az átadott templomokat valóban használatba veszik. Kiss Dénes szerint mára átestünk a templomépítési lázon, de ennek meg is kellett történnie. A lakosság térbeli átrendeződését az egyház nem követhette a múlt rendszerben, így a városiasodó román társadalom, bár a hitét nem veszítette el, a szertartásait nem volt hol megtartania. Az építkezési hullám lecsendesülőben van, de a folyamatos mozgások miatt soha nem fejeződhet be: gondoljuk például arra, hogy újabban sokan elhagyják a nagyvárosokat a közeli kisebb települések kedvéért, tehát a kertvárosokban, alvóvárosokban újabb építkezések kezdődhetnek.
Egy másik érdekes kérdés a közpénzből támogatott építkezések ellenzőinek kiléte, ugyanis a leggyakrabban névtelen internetes hozzászólók közt találni meg őket, cikkek azonban nem igazán jelennek meg ebben a hangnemben, legfennebb blogbejegyzések. Ez is azt jelzi a szociológus meglátása alapján, hogy a templomépítési hullám többnyire legitim volt a lakosság szempontjából. Fontos megjegyzés az is, hogy a kérdést nem csak a szekularizált nyugat-európai trendek mentén lehet vizsgálni, mert a világ e szeglete kivételnek számít, hanem a többségében hívő társadalom szemszögéből is.
Egy a kupola, egy a közösség
Érdekes megvizsgálni, hogy a megépült templomok mennyire használhatók. A társadalomtudós szerint, bár kifelé méretükben reprezentatívak, hiszen szimbolikusan kisajátítják a lakóterületeket, funkcionális szempontból nem megfelelőek, hiszen csupán kis számú hívőt tudnak befogadni. Hogy ez szándékosan történik-e így, azt nem tudni, hiszen a kint rekedt hívek mellett azoknak is misét szolgáltatnak a külső hangfalaknak köszönhetően, akik nem akarnak részt venni ebben. Történik ugyanakkor egy stílusváltás is a felépített ingatlanoknál, az új épületek ugyanis egy egységes stílusirányzat elterjedését erősítették. Ez Kiss Dénes szerint nem is történhetett másként, hiszen ilyen mennyiségű építkezés esetén valószínűleg néhány sikeres modell átvételével dolgoztak. A kulturális homogenizációnak többek között a máramarosi építmények mássága mond ellent, ezért a szociológus úgy véli, alaposabb utánajárást igényel a téma.
Az ország közel kilencven százaléka ortodoxnak vallja magát, és ezt az arányt a korábban terjedő kisegyházak sem befolyásolják komolyabban. (Legalábbis a hivatalos statisztikák szerint.) Míg sokáig gyors gyarapodást mutattak fel, és ma is terjednek, a tendencia lelassult. A második generációs hívek, tehát az adott vallású közösségbe beleszületettek többségébe kerülésével csökken az a vallási buzgalom, amely sokak számára vonzóvá teszi az újkeresztény közösségeket. Romániában ugyanakkor gyakran nehéz felvállalni, ha valaki egy kisegyházhoz tartozik, az elfogadás mértéke úgy nő, ahogyan vallási szempontból egyre sokszínűbb területet vizsgálunk. Templomépítési lázon egyébként a kisegyházak is átestek, ezek az építkezések azonban kevésbé voltak látványosak.
Egy segítőkész magyar önkormányzat
Hogy a magyar történelmi egyházak helyzetét illusztráljuk, egy új, Sepsiszentgyörgyön épülő református templom lelkipásztorát kerestük meg. Tudvalevő, hogy az Erdélyi Református Egyházkerületben jelenleg csupán csak két új templom van épülőben, a háromszéki mellett a Kolozs megyei Szászfenesen.
A nyolc éve alakult új gyülekezet vezetője, Bancea Gábor elmondta, az épület alapkövét két évvel ezelőtt tették le, azóta a több forrásból kapott támogatásoknak köszönhetően építkeznek. A mintegy 1800 fős gyülekezet hívei remélhetőleg a templom építési költségeinek – körülbelül hárommillió lejről van szó – tíz-húsz százalékát állják majd, az egyház a kultuszminisztériumnál is sikeresen pályázott, a legtöbb támogatást viszont az önkormányzattól kapták. – Az elmúlt húsz évben sokan eltávolodtak az egyháztól, gyülekezetünkben például van körülbelül ötszáz ember, akivel nehéz felvenni a kapcsolatot, de reméljük, mire megépül a templom, ez a helyzet változik – mondta a lelkipásztor, aki az egyházkerület által helyszínül biztosított Ifjúsági Házban tartja a szertartásokat, általában kétszáz-kétszázötven fő számára. A templomot kétszer ennyi hívő befogadására tervezték, Bancea Gábor szerint két év múlva, amikor az utolsó simításokat is elvégzik az épületen, háromszázötvenes létszámmal számolhatnak majd. Az építkezés szünetel egyébként, de azt remélik, egy sikeres pályázattal – Isten segedelmével – hamarosan folytathatják a munkát.
(Európa és a mecsetek
A vilagmecsetei.blogspot.com-on érdekes gyűjtemény található az iszlám térhódításáról. A Szlovénia első mecsetének alapkövét éppen ebben a hónapban tették le, s létezik olyan hollandiai város, ahol török mecset építését tervezik, Dánia első minaretje is használható lesz hamarosan. Grúziát némelyek európai, mások ázsiai országnak tartják, ez pedig talán abból is fakad, hogy augusztus végén egy minaretet lebontottak – a hívők természetesen hevesen tiltakoztak. Szabadkán épült a Kárpát-medence első modern mecsete, a város vonzáskörzetében ugyanis mintegy tízezer muzulmán vallású ember él. Magyarországon ennek két és félszeresét számlálják, az ország több megyéjében is jelen vannak, Romániában pedig mintegy hetvenezren élnek, nyolcvan különböző közösségben. A legtöbbjük török, tatár és albán, zömük Konstanca megyében él.)
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kultúrpaloták mint a szecesszió összművészeti alkotásai
A megyei múzeum a címben megfogalmazott témával szervez kétnapos tanácskozást, amellyel a marosvásárhelyi Kultúrpalota felavatásának 100. évfordulója előtt tiszteleg. A nagyközönség számára is nyitott előadásokat ismert helyi és neves külföldi szakemberek tartják a kultúrpalotáról, annak alkotóiról és a hasonló vagy rokon épületekről.
A rendezvényről Oniga Erika (fotó) művészettörténészt, a megyei múzeum munkatársát, s az esemény alkalmából megjelent A marosvásárhelyi Kultúrpalota című kivételesen szép könyv szerzőjét kérdeztem.
– Az ötlet már a múlt évben felmerült, amikor a palotáról szóló könyv kiadásáról beszélgettünk Soós Zoltán igazgató úrral, majd az idén nyáron fogtunk hozzá a szervezéshez. Ekkor derült ki, hogy az épület mekkora varázserővel bír, hisz amint kiküldtem a meghívókat vagy a felhívást, talán már másnap elkezdtek érkezni a visszajelzések. Akiket szerettem volna Marosvásárhelyen látni, szinte mind részt vesznek, s aki egészségügyi okok miatt kénytelen távol maradni, elküldi az előadását, hogy bemutassuk.
Fő célunk az volt, hogy a Kultúrpalotát kutató művészettörténészeket és történészeket összegyűjtsük, s a százéves évfordulót együtt ünnepeljük meg. A másik érdekesség, hogy a Monarchián, a régi Magyarországon belül azok a városok, amelyek a századforduló idején épültek ki, Budapesthez sokkal közelebb vannak, mint Marosvásárhely. Akik a Kultúrpalotát kutatják, már nem fiatal emberek, s régebben kilenc-tíz órát kellett vonattal, autóbusszal utazniuk, ezért ritkábban látogattak el Marosvásárhelyre, holott itt található a szecesszió gyöngyszeme. Ez a tanácskozás lehetőséget teremt, hogy eljöjjenek Budapestről, Gödöllőről, Pécsről, Kecskemétről, Szabadkáról, Aradról, Kolozsvárról és Szovátáról. Nagyon várom a találkozást, jó lesz ezt a sok arcot együtt látni és egyszerre köszönteni.
A Kultúrpalota tervezésénél, művészeti dekorációjának az elkészítésénél dolgozó személyek unokái is visszajeleztek, hogy részt vesznek, köztük Székely Tamás, aki Komor Marcell unokája, s 89 éves, vállalta a bonyodalmas, hosszú utat Budapestről. Ő abban a budapesti házban nőtt fel, ahol Jakab Dezsőék és Komor Marcellék még együtt laktak, s személyes emlékeket őriz róluk. Munkásságukat Várallyai Réka dolgozta fel Székely Tamás biztatására. Nagy megtiszteltetés dr. Keserű Katalin művészettörténész jelenléte, aki Körösfői-Kriesch Aladár és a népművészet címmel tart előadást.
Az év végére kiderül, hogy egyedi kincs van a birtokunkban, mivel szinte nincs más ilyen többrendeltetésű épület, ami eredetileg is kultúrpalotának készült.
Az előadások pénteken kilenc órától délután hat óráig, szombaton kilenc órától 11 óráig hangzanak el. Pénteken 15–16 óra között vezetett séta lesz a Kultúrpalotában, szombaton 11–12.30 között a főtér jelentős szecessziós épületeinek a megtekintésére kerül sor.
A pénteki előadások: A marosvásárhelyi Kultúrpalota építéstörténete (Oniga Erika), A marosvásárhelyi Kultúrpalota felújítása (Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakember), Freskó-, mozaik- és üvegfestmény-vázlatok a marosvásárhelyi Kultúrpalotához (Őri Istvánné Nagy Cecília művészettörténész, szakmuzeológus, Gödöllő), A marosvásárhelyi Kultúrpalota freskóinak és üvegfestményeinek ikonográfiája (dr. Gellér Katalin művészettörténész, Budapest), Az Aradi Kultúrpalota és intézményei (Puskel Péter közíró, helytörténész, Arad), Szivárvány Kultúrpalota Kaposvár – egy késői összművészeti alkotás (Bálint Imre szerkesztő, Budapest), Kada Elek polgármester, a szecessziós Kecskemét és a Kultúrpalota terve (Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, Kecskemét), Komor Marcell és Jakab Dezső kecskeméti Iparos Otthona (Székely Gábor történész, művészettörténész, Kecskemét), Kultúrházak, kultúrpaloták az újkori Európában (Csortán Ferenc építészettörténész, Szováta), Stílusok és programok – a budapesti Zeneakadémia építés- és díszítéstörténetének kérdései (dr. Raffay Endre művészettörténész, tanszékvezető adjunktus, Pécs), A csíkszeredai Vigadó (Ladó Ágota magiszteri hallgató, Kolozsvár), A szabadkai városháza (Gordana P. Vujinovic építész, Szabadka), A debreceni Hajdú vármegyeháza: egy lappangó magyar szecessziós középület 1913-ból (Veress Dániel történész, Budapest).
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

December 5., ünnep
December 5-én az ötszázezredik, könnyített úton honosult új magyar állampolgár tette le az esküt. Ezelőtt csupán négy évvel is morbid viccnek hatott volna egy ilyen kijelentés, hiszen a kettős állampolgárságról szóló, érvénytelennek bizonyult 2004-es népszavazás időpontja a nemzeti szégyen napjaként élt a köztudatban.
A trauma után viszont nem lehetett kevesebbel beérni a kettős állampolgárságnál, szinte kényszerhelyzet szülte azt, hiszen az önmagát nemzetinek hirdető, 2010-ben hatalomra került új kormány hitelessége forgott volna kockán, ha ennél kevesebbel beéri.
2013 december ötödike így nem az önmarcangolás napja volt, hanem ünnepi esemény. Ám mostantól az lenne az igazi, ha nem a fellengzősség, az erőltetett ünnepélyesség hangvétele uralkodna a könnyített honosítás kapcsán, hanem a mindennapi természetességé. Tekintsük magától értetődőnek, hogy határmódosítás nélkül is sikerült elérni, hogy immár a Nagyváradon vagy Szabadkán születő magyar csecsemő is magyar állampolgárként jön a világra, és úgy lehet értékes, megbecsült polgára annak az országnak, amelyben született, hogy közben a magyar nemzet teljes jogú, „pedigrés” tagja. Sokan gondolhatják persze, hogy a határok légiesedésével és a kontinens egységesülésével az állampolgárság már nem számít, csupán melldöngető magyarkodásról van szó – az ő figyelmükbe most csak a román állampolgárokkal szembeni összeurópai ellenszenvhullámot ajánlanánk.
Most végre egymás valódi megismerésének kellene következnie az anyaországiak és a határon túliak között. Annak tudatosítása, hogy egyenrangúak vagyunk, ezért nem „határontúli-simogatni” kell átjárni Erdélybe, és sem az anyaországi polgároknak, sem a pártoknak nem úgy kell ránk tekintenie, mint a sorsukba illetéktelenül beleszólni akaró, agyatlan szavazógépekre vagy a magyar közpénzeket elnyelő feneketlen zsákra.
Ha emellett azt is elfogadjuk, hogy azokat sincs joga senkinek nemzetárulónak bélyegezni, akik félelemből vagy más meggyőződésből nem kérik az anyaország állampolgárságát, vagy nem akarnak az ottani szavazáson voksolni, akkor valósulhat meg igazán a határokon átívelő nemzetegyesítés.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Nyelvvédelem és nyelvújítás – megőrzés és megújulás (I.)
Egy aradi tapasztalat
A mögöttem maradt évtizedekben szinte teljesen bejártam a Kárpát-medencét, számos város akad, ahová időről-időre visszatérek, természetesen ilyen Pozsony, Kassa, Ungvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Szabadka, Újvidék és Alsólendva.
Nehéz kimondanom, mindenütt a magyar nyelv erőteljes hanyatlását kellett tapasztalnom. Két hete jártam Aradon közel tíz esztendő elmúltával az ottani Kölcsey Egyesület és az általa megjelentetett Havi Szemle című folyóirat meghívására. Ezt megelőzően akkor jártam a városban, amikor az aradi vár kazamatáiból kiszabadított, majd egy időre a Minoriták főtéri templomának udvarán elhelyezett Szabadságszobrot ismét felavatták, ha nem is eredeti helyén, a történelmi emlékeket hordozó Városháza előtt, hanem egy félreeső, kissé elhanyagolt téren, szemközt az 1849-es erdélyi háború román politikusait és harcosait megörökítő emlékművet. Ez akkor még csak egy diadalívre felfüggesztett molinón volt látható. Azóta létrejött a valóságos kőbe faragott és bronzba öntött román monumentum, s a két emlékmű: a nemzeti emlékezetbe mélyen beivódott magyar és az újabb, kissé esetlen román ott álldogál békésen egymással szemben, figyelvén a gondozatlan térségen sietősen átvágó aradiakat.
Midőn egy évtizede ott jártam, Aradon még gyakran hallottam magyar szót, két hete viszont csak abban a több épületre kiterjedő magyar kulturális létesítményben, amelyben az ottani két magyar szerkesztőség, a magyar kulturális egyesület és egy magyar vendéglő található. Máskülönben a város, amelynek lakossága az utolsó osztrák-magyar népszámlálás alkalmával, 1910-ben 77 542 főt számlált, ebből 48 761 fő magyarnak, 14 949 románnak, 11 320 németnek, 1 850 szerbnek vallotta magát, azaz a magyarok túlnyomó: 62,9 %-os többségben éltek, a románok aránya 19,2 %, a németeké 14,6 %, a szerbeké 2,4 % volt. Nos, mindez a rendelkezésre álló 1992-es román népszámlálás adatai szerint a következőkben változott: a város lakossága 190 114 főt tett ki, ebből 151 436 volt a román, 29 828 a magyar, 4 142 a német és mindössze 888 a szerb (viszont 2 138 a cigány). Azaz a magyarok aránya 15,7 %, a románoké 79,6 %, a németeké 2,18 %, a szerbeké 0,47 % (és a cigányoké 1,12 %). A legtöbb, korábban nagy (vagy relatív) többségben magyarok által lakott erdélyi, partiumi, bánsági város etnikai képe ehhez hasonlóan alakult át, és már csak a Székelyföld városai tekinthetők magyar településnek, Marosvásárhely nagyon kicsiny magyar többsége is felettébb ingatag. Mindez, amiről az imént beszéltem, arra utal, hogy az erdélyi (és általában a Kárpát-medencei) magyar kisebbségvédelmi stratégiát: a kisebbségi sorsban élő magyarság védelmének stratégiáját újra és újra át kell gondolnunk. A korábban követett megfontolások és eljárások (és főként az általánosságban érvényesített politikai retorika) ugyanis már régen csődöt mondtak, és ahogy magam látom, szinte minden téren nagy-nagy bizonytalanság tapasztalható.
Mára Arad talán a múlt század kilencvenes éveiben rögzített és az imént bemutatott adatsorhoz képest is radikálisan megváltozott. Tíz esztendeje a belvárosban még gyakran megütötte a fülemet a magyar szó (akárcsak Temesváron vagy éppen Brassóban), mára ezek a szavak jóformán eltűntek: Arad román nagyvárossá vált és csupán néhány kisebb nyelvszigeten – a magyar kulturális egyesületben, a magyar szerkesztőségekben, a római katolikus és református templomban és néhány magyar iskolában lehet magyar beszédet hallani. Aki ma nemzetstratégiáról beszél, annak erre a változásra: a magyar szó elnémulására mindenképpen fel kell figyelnie. Hiszen Aradot, Temesvárt és Brassót meglehetősen gyors ütemben követi Kolozsvár, Nagyvárad és Szatmárnémeti, ott van nyomukban Marosvásárhely, amely néhány esztendeje még az erdélyi magyarság „fellegvárának” számított, s ugyancsak alaposan megfogyatkozott a magyarság létszáma, jóllehet ma még abszolút többséget alkot olyan városokban, mint a Székelyföld legendás központjai: Csikszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Gyergyószentmiklós.
Pomogáts Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Az ötszázezredik éve
A „hideg béke” évének titulálta a befejeződéséhez közeledő 2013-at Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. A minősítés nyilván a hazai magyar politikai préri hangulatát hivatott érzékeltetni, azt az állapotot, amelyben látványos vagy tétre menő egymásnak feszülés nélkül, de a közeledés leghalványabb jelét sem láttató módon élt idén a romániai magyar politikai piac két meghatározó szereplője, az RMDSZ és az EMNT.
Én mégis az ötszázezredik évének nevezném a lecsengőben lévő esztendőt, és nemcsak azért, mert az egyszerűsített honosítási eljárás révén megszerezhető magyar állampolgárság intézményét szinte kivételesnek nevezhető egyetértésben támogatja a két említett párt. Sokkal inkább azért, mert a határmódosítás nélküli nemzetújraegyesítés olyan siker, amilyen már régen dagaszthatta a kebleket országhatárokon innen és túl.
Szabadulás
Természetesen nem véletlen, hogy éppen Böjte Csaba ferences szerzetes és édesanyja, Böjte Julianna mondták el félmilliomodikként az eskü szövegét, és váltak aláírásukkal immár közjogi értelemben is az anyaország tagjává. Szimbolikus helyen – az Országház kupolatermében – és időpontban: december 5-én. Jelképes emberek főszerepben, akiknek jelenléte önbizalomnövelő módon képes igazolni, mekkorát képes fordulni kilenc esztendő alatt a világ. Miután a 2004. december 5-i gyászos emlékű népszavazást követően – Lukács Csaba után szabadon – „végképp beszorultunk a trianoni határok közé, mert nem akadt kétmillió igen egy olyan kérdésben, hogy kék-e az ég, magyar-e a magyar.”
Immár 500 ezret meghaladó számú külhoni magyar állampolgár, köztük több mint 200 ezer választókorú polgár várja a 2014-es év nagy erőpróbáját, a magyar parlamenti választást. Azt az izgalmat és meghatottságot borítékoló alkalmat, amikor először élhet szavazati jogával a frissen hivatalosított magyar állampolgár, és ha egyelőre csak érintőlegesen is, de hozzájárulhat egy újabb parlamenti ciklus sorsának alakításához.
Hogy él-e vele, jelentős mértékben a hazai magyar pártok, az RMDSZ, az MPP és az EMNP felelőssége, a mobilizálás ugyanis kulcsfontosságú szerepet játszik. Az előjelek jók, úgy tűnik, e tekintetben azonos oldalon áll és tevékenykedik mindenki. Furcsa is lenne az ellenkezője, még az esemény nemzetpolitikai jelentőségén túl is. A jövő év ugyanis a romániai magyarság számára igencsak erőltetett menetnek ígérkezik, s mindenkiben meglehetős értetlenséget keltene, ha bármelyik politikai alakulat a választói jog szelektív alkalmazására buzdítana.
Arccal Brüsszelnek
A két hazai megméretés közül az első – az európai parlamenti választások – korántsem elhanyagolható. Ami így, december végén valószínűsíthető: a megelőző alkalommal ellentétben 2014-ben nem lesz magyar koalíció, sezáltal elsősorban Tőkés László helyzete kerül fókuszba. Tőkés néppárti színekben való indítását ugyan nem zárja ki Toró T. Tibor, de nem is valószínűsíti, s miután az EMNP előrelátható választói támogatottsága valószínűleg nem jelentene megfelelő erejű hordozórakétát, a volt püspököt egyre többen látják a Fidesz EP-listáján. Az erről zajló beszélgetések tényét Toró is megerősítette, így egyre kétségbevonhatatlanabbul ebbe az irányba tart a folyamat.
Miután az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor szerint Tőkést az EP-be való bejutás pillanatától nem tekinthette magáénak a tulipános alakulat, jövőre eleve két brüsszeli-strasbourgi helyben gondolkodnak, amelyek megszerzését reálisnak is tartják. Eddig hárman jelezték indulási szándékukat, az elnök által sem kifogásolt teljesítményt nyújtó eddigi EP-képviselők, Sógor Csaba és Winkler Gyula mellett Vincze Lóránd igyekszik Brüsszelbe. Nyilatkozatok szintjén mindhárman a lista még bejutást ígérő második helyét célozzák meg, ami egyrészt kissé viccesen hangzik, másrészt azt sugallja, hogy valakinek fenntartja a tuti nyerő helyet az RMDSZ. Név még nem nagyon hangzott el, a politikai zuhanyhíradó a kolozsvári Eckstein-Kovács Péter nevét emlegeti, amit Kelemen sem cáfol – ellentétben a Borbély László és Frunda György esetleges jelöltségével.
A választási szorzók alapján, magas magyar és a szokásosan alacsony román választói részvétel esetén a két hely megszerzése nem tartozik az illúziók birodalmába, Tőkés más irányból való „megérkezése” esetén pedig maradna az erdélyi magyarság háromfős brüsszeli képviselete. És ez – figyelembe véve az Európa-parlament létszámának csökkentésével együtt járó Románia-kvóta szűkülését – egyértelmű nyereségként kezelhető.
Ellenzéki arculatépítés
Mindez azonban nem vinne közelebb a sokak által óhajtott romániai magyar képviseleti egység megteremtéséhez. Úgy tűnik, e tekintetben kizárólag az EMNP izmosodása segíthet, az erőviszonyok 2016-ra való kiegyensúlyozása, aminek esetleges elmaradását Toró T. Tibor is kimagyarázhatatlannak tartaná.
Miután úgy tűnik, az USL tagjait összekötő érdekek sokkal erősebbek, mint a pártszövetséget feszítő ellentétek, az RMDSZ-t egyelőre inkább ellenzéki arculatának kiépítése foglalkoztatja. Ezt ugyanis mindeddig elmulasztották megtenni, ezt részben a kormányra kerülés fel-felvillanó lehetőségének bűvölete, de a nemzedékváltás nyomán bekerülő emberállomány hiányosságai is magyarázzák. Ma alig látni RMDSZ-es honatyát vagy szakértőt a bukaresti vitaműsorokban, s nemcsak azért, mert nem hívják őket, de – amint ezt Kelemen Hunor is elismerte – a bevethető állomány korlátozottsága okán is. Márpedig a restitúciók ügyében indított román „ellenforradalom”, vagy a regionalizáció-autonómia kérdéskörében is a leghalványabb ellenvélemény nélkül hömpölyög az esetenként becsületsértő szinten zajló agymosás.
Békejobb
A letűnő év legfontosabb nemzetpolitikai hozadéka azonban kétségtelenül az, hogy kilencven országból ötszáznegyvenezren kérték a magyar állampolgárságot. „Továbbra is szükségünk van Bécsben születő, de magyarul gondolkodó Széchenyikre, a magyar nyelvet csodálatosan művelő, Nagyszalontáról jövő Arany Jánosokra, és szükségünk van Szabadkáról származó Kosztolányi Dezsőkre is” – fogalmazott a félmilliomodik ünnepségén Orbán Viktor miniszterelnök.
Böjte Csaba édesapja versét idézte. A költemény, amelyet szűk körben mondott el Erdélyben az ötvenes években, nem maradt fenn, de mivel egy besúgó is jelen volt az eseményen, a Szekuritáté tudomására jutott. A román hatalom hétéves börtönbüntetéssel „honorálta”, amiből négyet le is töltött. Szabadulása után másfél hónappal belehalt a szamosújvári börtönben szerzett betegségekbe. A vers a reményről szólt, arról, hogy odakint hideg van ugyan, a farkasok üvöltenek, de ki kell tartani, mert egyszer csak eljön az áldott tavasz.
Böjte Csaba élete és tettei is a reményről szólnak – immár ötezer árva vagy szegény sorsú gyereknek biztosította az újrakezdés lehetőségét, a jobb élet esélyét. Nemcsak az elkallódástól, hanem az asszimilációtól is megmenti őket, hiszen intézményeiben magyar gyerekek nevelkednek, tanulnak szakmát, rendeződik az életük.
Akik viszont csak jövendő szavazatok fényében vagy elkölteni vélt adóforintok mértékében látják és mérik a világot, soha nem fogják megérteni, mit is jelent pontosan ez az új nemzetegyesítés. A ferences szerzetes egyik gondolata azonban talán nekik is mond valamit: a befogadásból mindig élet fakad. A 2010 májusában, az újonnan alakult magyar országgyűlés tagjai többségének kinyújtott kezét eddig több mint félmillió, az anyaország határain kívülre kényszerült nemzettárs fogadta el. Békejobbként.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kisebbségi érdekérvényesítésről konzultál az RMDSZ Vajdaságban
Az RMDSZ kulturális főosztálya, valamint a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) képviselői a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács (MNT) meghívására kétnapos szakmai egyeztetésen vesznek részt január 16-17-én Szabadkán. A szövetséget Hegedüs Csilla főtitkárhelyettes, valamint Székely István, a KAT elnöke képviselik a vajdasági tanácskozáson. ,,Az RMDSZ főtitkársága 2014-ben kiemelt fontosságot tulajdonít az erdélyi magyar kulturális stratégia megalkotásának, amelynek célja, hogy biztosítsa a kultúrához való hozzáférést minden erdélyi magyar számára, a kulturális örökség megőrzését, helyreállítását és hasznosítását, valamint, hogy a kortárs alkotók számára megfelelő alkotási körülményeket hozzon létre” – tájékoztatott Hegedüs Csilla kultúráért felelős főtitkárhelyettes, kiemelve: a kétnapos tanácskozás arra ad lehetőséget, hogy a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács kulturális stratégiáját megismerjék, valamint tanulmányozzák ennek életbe léptetésének folyamatát.
,,A szabadkai tapasztalatcsere során a Magyar Nemzeti Tanács elnökségével fogunk találkozni, illetve alkalmunk adódik arra, hogy megismerjük, hogyan szereznek érvényt a törvény által biztosított kulturális autonómiájuknak a vajdasági magyarok az oktatás, a kultúra, a nyelvhasználat és a tájékoztatás területein”– fogalmazott Székely István a Kulturális Autonómia Tanács elnöke, társadalomszervezési főtitkárhelyettes, majd hozzátette: az itt tapasztaltak támpontot jelenthetnek a Kulturális Autonómia Tanács kiépítése szempontjából.
A főtitkárhelyettes továbbá reményét fejezte ki, hogy a vajdasági Magyar Nemzeti Tanáccsal folytatott konzultációk során olyan közös törekvéseket dolgoznak ki, amelyek a Kárpát-medencében élő összmagyarság érdekeit képviselik majd.
Kms.mtva.hu,

RMDSZ: a vajdasági autonómia megvalósításai igazolják utunk helyességét
A vajdasági Magyar Nemzeti Tanács (MNT) meghívására szakmai programon vettek részt az elmúlt hétvégén Szabadkán az RMDSZ Főtitkárságának kulturális főtitkárhelyettese, illetve a Kulturális Autonómia Tanács elnöke. A kétnapos kiszállás célja a tapasztalatszerzés volt, annak tanulmányozása, hogy a kulturális autonómia jogi feltételeinek megteremtése óta a vajdasági magyarok hogyan tudtak élni közhatalmi jogosítványaikkal, mit sikerült megvalósítaniuk az oktatás, a kultúra, a nyelvhasználat és a tájékoztatás területén.
A tanácskozással kapcsolatban Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke, társadalomszervezési főtitkárhelyettes elmondta: a vajdasági magyarok helyzete azért is tanulságos, mert az autonómia jogosítványait egy polgárháborút követően, igen nehéz helyzetben kapták, és a vajdasági kisebbségek közül ők használták ki azokat a legteljesebb mértékben. ,,Ha azt nézzük, hogy a kulturális autonómia területén melyek a célkitűzéseik, és ennek megvalósítása érdekében milyen programokat futtatnak, akkor azt látjuk, hogy 90 százalékos átfedés van Erdély és Vajdaság között. Az autonómia Vajdaságban biztosítja a saját intézményhálózat alapításának jogát, ugyanakkor azáltal, hogy a számukra fontos intézményeket kiemelt jelentőségűként határozzák meg, fontos jogosítványokat szereznek ezek vezetésében.” – magyarázta Székely István, majd két észrevételt fogalmazott meg: ,,Vajdaság önmagában is autonóm tartomány, tehát nagyon sok jogosítványt nem Belgráddal, hanem a tartományi szervekkel kell egyeztetniük, emellett költségvetésükből anyagilag is támogatni tudják intézményeiket, amelyek számára ez jelentős forrást jelent a tartományi és az önkormányzati források mellett.”
,,A vajdaságban egy jól működő kulturális intézményhálózatot láttunk, ahol a kisebbségi jogok érdekérvényesítése példaértékűen valósul meg. Színház, könyvtár, múzeum, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, számtalan egyesület alkotja a kulturális élet színterét, ahol a többségi nemzet nem gátolja a magyar kezdeményezéseket, hanem partnerként, anyagilag is segíti ezeket az intézményeket, értékelve a kulturális sokszínűséget”– hangsúlyozta Hegedüs Csilla, az RMDSZ Kulturális Főosztályának vezetője, majd hozzátette: a vajdasági kulturális élet folyamatos fejlődését szem előtt tartva, olyan erdélyi magyar kulturális stratégiát kell kidolgoznunk, amely kellő alkotási szabadságot és feltételeket biztosít, ugyanakkor olyan intézményhálózatra van szükség, amely fenntartja és fejleszti az erdélyi magyar kultúrát, legyen szó értékmegőrzésről vagy értékteremtésről.
A vajdasági úton résztvevő főtitkárhelyettesek a konzultációsorozat tanulságát abban látják, hogy a kulturális önrendelkezés számára megoldást az autonómia által biztosított adminisztratív hatáskörök birtoklása jelentheti – ez már az RMDSZ 2005-ben beterjesztett kisebbségi törvénytervezetében is megjelent, mint a kulturális autonómia intézményrendszere –, ugyanakkor elismerik, hogy egy másfél erdélyi megye területén élő, közel 250 ezer emberről van szó, ezért az általuk kiépített struktúra és a feladatvállalás tulajdonképpen egy-egy nagyobb magyarlakta erdélyi megye számára nyújthat közvetlen modellt.

A bukovinai székelyek tragikus útja
A bukovinai székelyek történetéről esett szó azon a hódmezővásárhelyi konferencián, melynek címe Délvidéki magyar golgota volt.
A bukovinai székelyek magyar népcsoport, mely egykor Bukovinában telepedett le. Őseiket Hadik András tábornok gyűjtötte össze a Moldvában szétszóródott székelyek közül. Öt falvat népesítettek be a 18. század végétől egészen 1941-ig, amikor az akkori magyar kormány Vajdaságba telepítette őket.
Amikor 1764-ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába, és részben a csángók között telepedett le.
Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, Hadik András tábornok összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység.
Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786). 1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe települt mintegy 4 000 ember. Ezt a népességmozgást szokásosan kirajzásnak nevezik. Ugyanebben az évben az Arad vármegyei Gyorokra, 1888–1892 között és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes vármegye), Vicére (Szolnok-Doboka vármegye), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód vármegye), 1905-ben Marosludasra (Torda-Aranyos vármegye), 1910-ben a Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500 – 3000 telepes költözött.
A második világháború hatása
A bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette, Szabadka (Bácsjózseffalva), Újvidék és Topolya környékére, az 1920 után betelepített, és Bácska visszafoglalása után elmenekült dobrovoljácok helyére. (Nagyon kevesen Bukovinában maradtak, róluk a Dévára szakadt, és Bukovinában őseik sírját felkereső székely utódok a '90-es évek elején még hallottak.) 1944 őszén a Bácskába érkeztek Josip Broz Tito partizánjai, mögöttük a korábban elmenekült szerbek. A bukovinai székelyeknek megint menekülniük kellett, a háborús telet a Dunántúlon vészelték át (Fejér, Győr és Zala megyékben). Innen 1945-ben 13 000 bukovinai székelyt Tolna és Baranya megyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba.
A hódmezővásárhelyi konferencia egyik előadója, Vincze Gábor történész ismertette a bukovinai székelyek tragikus útját, amely 250 éve kezdődött Bukovinába, majd Déva, Arad, és Belgrád környékére vezetett, végül pedig vissza Magyarországra.
Erdély.ma,

„Sok mindenben tudunk a szakmának segíteni”
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) egy tevékenységét önállóan szervező és kifejtő, politikai csoportérdekeknek semmilyen formában alá nem rendelődő magyar szakmai szervezet, leginkább a háttérben tevékenykedik, és sok mindenben segít a szakmának.
Az országban minden olyan megyében van pedagógus szövetség, ahol magyar nyelvű oktatás folyik.
Arad megyében körülbelül 200 pedagógus tanít magyar gyerekeket – ebben benne vannak a román nyelv-, idegen nyelv-, valamint a testneveléstanárok is, akik nem magyar anyanyelvűek.
Az Arad Megyei Pedagógus Szövetségnek aktívan 180 tagja van, majdnem 100 százalékosan felöleli az Arad megyei magyar pedagógusokat. Köztük vannak olyanok is, akik magyar pedagógusok, de román iskolában tanítanak, mert a magyar tanintézményekben nem volt helyük, de ők is aktívan részt vesznek a magyar közéletben.
Az RMPSZ Arad megyei szervezetének elnöke Matekovits Mihály, Szabó Attila és Rogoz Marianna alelnökök, Kiss Anna a titkári teendőket látja el, vezeti a könyvtárat, tanfolyamokat szervez stb. Kurunczi Enikő jelenlegi pénztáros, Cirjak Izabella Márta utódja – mondhatjuk, hogy a szervezetnél igazi csapatmunka folyik.
Matekovits Mihály elnököt arra kértük, ismertesse a szervezetet, tevékenységeit és terveit az idei tanévre.
– Arad megyében a tevékenység központja a pedagóguskönyvtár – köszönet érte az aradi minorita rendháznak, hogy termet biztosítanak ingyen és bérmentve. Itt tankönyvek, folyóiratok is, de zömében módszertani könyvek vannak, itt folyik a tankönyvszétosztás is. Megjegyzem, hogy ilyen központ, ahol a tankönyvek szétosztása zajlik, csak Arad megyében van. Nálunk nagyon sok falun élő I–IV. osztályos van, és amíg a tankönyv eljut hozzájuk – legalább öt láncon keresztül –, legtöbbször elvész, ezért sokkal egyszerűbb, ha így oldjuk meg ezt a problémát. Kiss Anna titkár nagyon nagy segítség, ő koordinálja ezt az akciót, de van még két kolléga: egyikük csak az I–IV. osztályosokkal, a másik csak az V–VIII. osztályosokkal foglalkozik. Vezetik a számítógépes nyilvántartást, és követik, hogy melyik évben kinek mennyi tankönyv kell. Ugyanúgy adjuk ki mi is a könyveket, mint a tanfelügyelőség: papírral, elismervénnyel stb. Úgy érezzük, hogy ez így nagyon jól működik.
Vannak országos tevékenységek, melyeken részt veszünk, ilyen például a Bolyai Nyári Akadémia (BNYA), de elmegyünk a határon túlra is. Nyári továbbképzők működnek évek óta Szlovákiában és a Vajdaságban is. Az aradiak sokszor többen mennek vajdasági tanfolyamokra, mert az az igazság, hogy Aradról könnyebben megközelíthető Szabadka vagy Zente, mint mondjuk Csíkszereda vagy Szováta. Ezek mind nagyon jó tanfolyamok, feltételük azonban a pedagógus szövetségi tagság.
Vannak díjaink is: az Ezüstgyopár-díjat kétévente adjuk olyan pedagógusoknak, akik akár aktívak, akár nyugdíjasok, de van a hátuk mögött komoly szakmai tapasztalat.
Arad megyében az országból elsőként létesítettük a Márki Sándor-díjat és a Márki Sándor-életműdíjat, melyeket szintén kétévente osztunk ki. Ez utóbbit nyugdíjas pedagógusok, míg az előzőt aktív pedagógusok kapják.
A pedagógusok szövetség foglalkozik a gyermeklapok, valamint felnőtt szakmai lapok (Közoktatás– havi és Magiszter – kéthavi) terjesztésével is, éppen a tankönyvnél említett okok miatt. A könyvtárunkban van egy polcrendszer, mint a postán a postafiókok. Minden iskolának megvan a helye, mikor a lapok megérkeznek, Kiss Anna szétosztja azokat a megfelelő tanintézmények postafiókjába, majd az illetékesek értük mennek. Ez nagyon jól működik így.
Ezen kívül a Szülőföldön magyarul pályázatot négy éve ismét a pedagógus szövetség rendezi – de csak a pályázat terjesztését, pénzzel nem foglalkozunk.
Tevékenységeink között szerepel még a Szakmai Napok, ennek idén lesz a 16. kiadása, Arad és Kovászna megyei pedagógusok tapasztalatcseréje, találkozója.
Az Aradi Magyar Napok keretében évente megrendezzük a Pedagógus Napot, ekkor tartják kollégáink a beszámolókat továbbképzésekről, ezen a napon adjuk át a díjakat és bemutatjuk a pályakezdő fiatalokat.
– Az állandó tevékenységek mellett még számos tantárgyversenyt és egyéb képzést szokott szervezni az RMPSZ.
– Hogy csak az elmúlt tanévről beszéljek, rendeztünk Ágyán az Olosz Lajos Általános Iskolában egy 20 órás tanfolyamot, ez tulajdonképpen sajátos nevelési módszereket igénylő gyermekekkel való foglalkozás volt, a Csiky Gergely Főgimnázium pedagógusa, Hasas Katalin vezette, és összesen 44 pedagógus vett részt rajta.
Egy másik nagy sikerű rendezvényünk a KETT-módszer óvodában és iskolában, ezt a székelyudvarhelyi Nagy Enikő, Kriszta nővér tartotta Pécskán 40 pedagógus részvételével.
Részt vettünk Nagyváradon egy megyeközi konferencián – Az előkészítő osztályok tapasztalatai 7 hónap után –, ahol Arad megyéből Kiss Anna tartott előadást.
Érdekes megemlíteni, hogy 2012 volt a Külhoni Magyar Óvodák éve, tavaly a Külhoni Magyar Kisiskolások éve, és idén a Határon túli nagyiskolások éve van. Mindenik rendezvény egy konferenciával végződik Szovátán, ahol 5–5 aradi magyar pedagógus vesz részt.
- Az állandó tevékenységeken kívül mik a szervezet idei tervei?
– Idén már volt egy eseményünk január 16–18. között az Erdőhegyi Általános Iskolában: Szövegértelmezés a közoktatás minden fokán – meghívott tanfolyamvezetők Porsche Éva és Zsigmond István voltak Csíkszeredából. Ezen a tanfolyamon összesen 46 résztvevő volt. Május 16–18-ra tervezünk a Csiky Gergely Főgimnáziumban egy előadássorozatot pedagógusoknak (tanítók, tanárok, lelkészek) Szenvedélybetegségek megelőzése a közoktatásbancímmel. Erre már 35 jelentkező van, meghívott előadó dr. Csendes Éva pszichológus lesz Budapestről.
Januárban Horváth Tünde kitüntetése (Kölcsey-díj) alkalmából megalakult a pedagógus kórus 12 pedagógussal. A Kölcsey-díjátadó előtt egy hétig minden nap próbáltunk, aztán azt mondtuk, hogy miért ne csináljuk ezt máskor is? Terveink közt szerepel, hogy rendszeresíteni szeretnénk fellépéseinket, aztán, hogy életképes lesz-e vagy sem, az majd eldől.
Ugyancsak most van először, hogy az Educatio futball-kupán aradi pedagógusok is részt vesznek. Eddig csak székelyföldi csapatok vettek részt, de most, Szabó Attila simonyifalvi alelnökünk beszervezett 10 embert, akik el is utaztak Szovátára. Ezt csupán érdekességként említem, és azt is, hogy a kapus Mészáros Mónika.
– Miben tud segíteni az RMPSZ, ha pedagógushiány van?
– Az RMPSZ országos elnöksége és a minisztérium kötött egy egyezményt, melynek értelmében a minisztérium kikéri a magyar oktatásügyekben a pedagógusszövetség véleményét. Országosan csak két megyében működik ez, köztük Arad megyében is. Van egy szerződésünk a tanfelügyelőséggel, ennek értelmében bármikor magyar pedagógusokkal kapcsolatos probléma van, kikérik a véleményünk, és fordítva. Ennek alapján bármely iskolában bármilyen továbbképző tanfolyamot szervezhetünk, illetve, ha a tanfelügyelőség szervez magyar iskolák számára, akkor értesít bennünket. A pedagógus hiánypótlásban elég sokat tudunk segíteni úgy, hogy én is és Kiss Anna is rengeteg pedagógust ismerünk – legyen az aktív vagy nyugdíjas, vagy éppen olyan, aki valamilyen okból kifolyólag már nem vesz részt az oktatásban. Ezen kívül megpróbálunk segíteni a felkészülésben azoknak a pedagógusoknak, akik nem szaktantárgyat tanítanak, pl. fizika–kémia szakos kénytelen biológiát tanítani stb. Ugyanakkor rendszeresen foglalkozunk azokkal, akik magyar nyelvet tanítanak román iskolában. Ennyit tudunk jelen pillanatban segíteni, a nagy frissítésbe azért nem tudunk beleszólni, mert ez anyagi kérdés. Legyünk őszinték: a tanügyi bérek nemhogy nem vonzóak, egyenesen taszítóak, de ebbe mi nem tudunk beleszólni. A tapasztalat az, hogy a régebbi alkalmazottak, akik mar tizenvalahány évet lehúztak a tanügyben, azok már nem keresnek új pályát, ezekkel az emberekkel próbálunk dolgozni, újítani.
Takáts Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Külhoni magyarok a médiában – Konferencia Kolozsváron
Semjén Zsolt szerint a magyar médiának „kutya kötelessége” az egyetemes magyarságról hírt adnia. A miniszterelnök-helyettes videóüzenetben köszöntötte a védnöksége alatt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen Kolozsváron zajló MédiaTér konferenciát, amelyen médiaszakemberek tanácskoznak a külhoni műhelyek szerepéről a magyar közmédia-stratégia alakításában. A konferencián Németh Zsolt külügyi államtitkár kulcskérdésnek nevezte a Kárpát-medencei magyar médiumok együttműködését, hálózatszerű működését.
Semjén Zsolt videoüzenetében hangsúlyozta, köszönet illeti a megújult magyar közszolgálati médiát, hiszen „végre egységben látják a Kárpát-medence magyarságát”. Fontosnak tartotta, hogy a hírek ugyanolyan természetességgel szóljanak arról, hogy mi történt Pécsen, mint arról, hogy mi történt Szabadkán.
A miniszterelnök-helyettes szerint a külhoni magyarság híreinek „a magyar hírek integráns részeiként” kell megjelenniük a médiában, és ki kell terjedniük az élet valamennyi szegmensére.
Példaként a politikai, kulturális élet mellett az időjárást és a sportot is megemlítette. Semjén Zsolt gratulált a nemzetmentő és nemzetépítő szolgálathoz a konferencián részt vevő médiaszakembereknek.
Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára beszédében az önrendelkezés jelentőségét emelte ki. Az elmúlt négy évben Magyarország minden nemzetközi konfliktusa erről szólt – tette hozzá.
Németh Zsolt kifejtette: fontos kérdés, hogy milyen a világ, azt hogyan értelmezzük, továbbá, hogy mennyire vagyunk képesek ezen értelmezés, gondolkodás formálására, vagy ebben mennyire vagyunk kiszolgáltatva külső tényezőknek. Minél jelentősebb a saját gondolkodásformáló erő, annál inkább lehet szellemi önrendelkezésről beszélni – magyarázta.
Mint mondta, az elmúlt négy évben sikerült áttörő eredményeket elérni Magyarország önrendelkezését illetően, és a következő időszak fontos feladata ezek megőrzése. Az államtitkár kitért arra is, hogy az önrendelkezés nem tévesztendő össze az elszigeteléssel, nem korlátozni és védekezni, hanem építkezni kell. Németh Zsolt szerint az ország és a nemzet önrendelkezése szempontjából rendkívül fontos a külhoni magyar média, és a kárpát-medencei médiumoknak hálózatszerűen kell működniük. Az elkövetkező éveknek a hálózat- és rendszerépítés jegyében kell telniük – tette hozzá.
Az államtitkár hangsúlyozta: a magyar kormány tiszteletben tartja a média- és véleményszabadságot és támogatja a külhoni magyar médiaműhelyek munkáját. Emellett kiemelte a média közéleti és mobilizációs szerepét is, ez véleménye szerint a következő két választás – a magyar országgyűlési és az európai parlamenti – miatt is fontos.
MTI
Krónika (Kolozsvár),

A magyar média szerepéről és „kutyakötelességéről”
Semjén Zsolt szerint a magyar médiának „kutyakötelessége" az egyetemes magyarságról hírt adnia. A miniszterelnök-helyettes videóüzenetben köszöntötte a védnöksége alatt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen Kolozsváron zajló MédiaTér konferenciát, amelyen médiaszakemberek tanácskoznak a külhoni műhelyek szerepéről a magyar közmédia-stratégia alakításában. A konferencián Németh Zsolt külügyi államtitkár kulcskérdésnek nevezte a Kárpát-medencei magyar médiumok együttműködését, hálózatszerű működését.
Semjén Zsolt videóüzenetében hangsúlyozta, köszönet illeti a megújult magyar közszolgálati médiát, hiszen „végre egységben látják a Kárpát-medence magyarságát". Fontosnak tartotta, hogy a hírek ugyanolyan természetességgel szóljanak arról, hogy mi történt Pécsen, mint arról, hogy mi történt Szabadkán.
A miniszterelnök-helyettes szerint a külhoni magyarság híreinek „a magyar hírek integráns részeiként" kell megjelenniük a médiában, és ki kell terjedniük az élet valamennyi szegmensére. Példaként a politikai, kulturális élet mellett az időjárást és a sportot is megemlítette. Semjén Zsolt gratulált a nemzetmentő és nemzetépítő szolgálathoz a konferencián részt vevő médiaszakembereknek.
Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára beszédében az önrendelkezés jelentőségét emelte ki. Az elmúlt négy évben Magyarország minden nemzetközi konfliktusa erről szólt - tette hozzá. Kifejtette: fontos kérdés, hogy milyen a világ, azt hogyan értelmezzük, továbbá, hogy mennyire vagyunk képesek ezen értelmezés, gondolkodás formálására, vagy ebben mennyire vagyunk kiszolgáltatva külső tényezőknek. Minél jelentősebb a saját gondolkodásformáló erő, annál inkább lehet szellemi önrendelkezésről beszélni - magyarázta. Mint mondta, az elmúlt négy évben sikerült áttörő eredményeket elérni Magyarország önrendelkezését illetően, és a következő időszak fontos feladata ezek megőrzése.
Az államtitkár kitért arra is, hogy az önrendelkezés nem tévesztendő össze az elszigeteléssel, nem korlátozni és védekezni, hanem építkezni kell. Németh Zsolt szerint az ország és a nemzet önrendelkezése szempontjából rendkívül fontos a külhoni magyar média, és a kárpát-medencei médiumoknak hálózatszerűen kell működniük. Az elkövetkező éveknek a hálózat- és rendszerépítés jegyében kell telniük - tette hozzá.
Az államtitkár hangsúlyozta: a magyar kormány tiszteletben tartja a média- és véleményszabadságot és támogatja a külhoni magyar médiaműhelyek munkáját. Emellett kiemelte a média közéleti és mobilizációs szerepét is, ez véleménye szerint a következő két választás - a magyar országgyűlési és az európai parlamenti - miatt is fontos
maszol/MTI,