Böjte atyára bízták a keresdi kastélyt
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány használatába adták ötven évre az erdélyi Bethlen család örökösei a keresdi várkastélyt, ahol az alapítvány képzési és nevelési központját akarják létrehozni.
Böjte Csaba ferences atya, az árva és nehéz sorsú gyermekek nevelésével foglalkozó alapítvány elnöke az egyik közösségi oldalon jelentette be tegnap, hogy az általa vezetett alapítványra bízták a Segesvártól 12 kilométerre lévő műemlék épületet a nagy múltú történelmi Bethlen család örökösei. A szerzetes közlése szerint ott akarják kialakítani az alapítvány képzési és nevelési központját. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány és a Bethlen család örökösei közötti megállapodást Bethlen Anikó, a várkastély egyik tulajdonosa is megerősítette az MTI-nek. A nemesi család leszármazottja elmondta, hogy ötven évre bízták az alapítvány gondozására a várkastélyt azzal a feltétellel, hogy rendbe hozzák és közhasznúvá teszik a leromlott állapotban lévő ingatlant. Bethlen Anikó elmondta, azért bízták a dévai alapítványra a várkastélyt, mert azt akarták, hogy jó kezekbe kerüljön. A 2007-ben visszaszolgáltatott romos épület felújítása elkezdődött, de eddig töredékét sikerült elvégezni a munkálatoknak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kenyér az autóból (1.)
Pipe – jelen a múlt tükrében
Amikor 1991-ben először jártam a két Küküllő közti Partium tájegység kicsi településén, Pipén, Fóris Géza unitárius lelkész 106 személyt tartott nyilván. 2014 júliusában utódja, Jenei László Csaba lelkész adatai szerint már csak 37-en lakják a Nádasi-patak keskeny völgyében szorongó falut, amely a községközponttól, Szásznádastól négy kilométernyire rejtőzik a világ elől. A rendszerváltás után az eltérőnél – mintha nem is létezne – nem jelezte tábla a falu nevét, s poros zsákút vezetett a szűk patakvölgybe. Azóta kitették a táblát, s aszfaltburkolat került az úttestre, de a lakosság fogyása, a falu elnéptelenedése nem állt meg.
A falu gerince megroppant
A számok szerint évente másfél lélekkel vannak kevesebben, amiből arra következtethetnénk, hogy 10-15 év múlva a boltíves kapuk által őrzött házak szinte mindenikére lakat kerül. De a valóság árnyaltabb egy kicsit, hisz van néhány fiatal, középkorú személy, akik kényszerűségből, vagy szerencsét próbálni költöztek vissza, járnak ki nap mint nap Pipére. Ki rózsát termesztve, ki gazdálkodva, ki juhfarmot alapítva és gyarapítva, a közbirtokosságot irányítva próbálja az életet fenntartani a jobbára üres, lehunyt szemű házakból álló faluban, amelyben csak a túlsó végén álló roma porta körül látnak kisgyermeket. Pedig a régi fényképekre alig fért fel az iskolások népes serege. Egy 1930-as évekből származó fotón például 71 gyermek veszi körül Jobbágy Sándor tanítót. A konfirmált fiatalok is általában 15-17-en állnak, ülnek a szolgálatot teljesítő lelkész körül egészen a nagy romlás kezdetéig, ami a falu addigi egészséges fejlődését megállította. A független, önálló gazdálkodásra, a szőlő- és gyümölcstermesztésre, a termékek eladására épülő falu gerincét az 1960-ban bekövetkezett erőszakos közösbe terelés roppantotta meg. A közösben a korábban keserves egyéni munkával, nagy odaadással és hozzáértéssel megdolgozott földek, szőlősök tönkremennek. Ekkor kezdődött el az elvándorlás, ami a hagyományok szerint élő falusi közösség fokozatos felbomlásához vezetett. Ezt a folyamatot az 1990-es rendszerváltozás, a földek visszaszolgáltatása sem fékezte meg. A falu még helyben élő idős lakói már képtelenek voltak a régi állapotok visszaállítására.
Fokozatosan megszűnt minden. Elnéptelenedett, majd bezárt az iskola, az üzletet is felszámolták, s a hetente kétszer kijáró autóból vásárolják a kenyeret és a legszükségesebb élelmiszereket a falu idős lakói, akik azt mondják, hogy másra nem futja a sovány tsz-nyugdíjból. Víz, csatornázás nincsen, a patak medre is gyakran száraz, s az enyészet bitorolja az üresen álló papilakot. A templom viszont szépen karbantartva fehérlik a falu fölé, s a régi iskola tönkrement épületén dolgoznak, hogy faluházat, szálláshelyet alakítsanak ki, amely fogadni tudja a nosztalgiázni hazatérőket, a csend birodalmában megpihenni vágyókat. Fekvése, természeti adottságai révén akár üdülőfaluvá is válhatna Pipe – néhány idegen már fel is fedezte –, de ahhoz, hogy a jelenlegi tulajdonosok komfortosra alakítsák át a szülőházat, mások pedig e célra vásárolják meg az üresen állókat, sok feltételre lenne szükség.
Mindenekelőtt a közbiztonságra. Hisz manapság a félelem és rettegés nehezíti az ott élők amúgy is kesernyés életét. A rendfenntartó szervek pedig, ahelyett, hogy a garázdálkodók kilétét kiderítenék, a kárvallottak elhallgattatásával tesznek pontot a történtekre.
Kis falu nagy emberei
Amilyen kicsi és elöregedett Pipe, olyan szeretettel emlékeznek rá azok, akiknek a szülőhelye, s akik lelkészként, tanítóként a településen éltek. Kevés falu van Erdélyben, amelynek történetéről, egyházi múltjáról, szokásvilágáról, hagyományairól olyan részletes és alapos munkák születtek volna, mint Pipéről. Az írásokat Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkész gyűjtötte össze Pipe, egy Kis- Küküllő menti unitárius falu száz éve (Kriza János Néprajzi Társaság, MTA Néprajzi Kutatóintézet Bp. – Kolozsvár, 2011) című kötetében. Még átfogóbb művön dolgozik Burus János csíkszeredai magyartanár, akinek gyökerei ugyancsak Pipéről erednek. Egyébként a Burusok (a hét testvérnek 84 leszármazottja van) évi rendszerességgel találkoznak az ősi telken – mondja Orbán Sándor, aki édesanyja révén szintén a családhoz tartozik. A faluban éltek a jelenlegi unitárius püspök, Bálint Benczédi Ferenc szülei, ott született dr. Gyulai Zoltán fizikus, egyetemi tanár, akadémikus, egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók, lelkészek, iparosemberek, vállalkozók.
Adorjáni Rudolf Károly, aki tíz évig volt unitárius lelkésze a falunak, s felesége tanítónőként a falu szellemi életét alakította, sziszifuszi munkára vállalkozott. Könyvében a település XX. századi történetét mutatja be, házról házra, családról családra, 1870-től 1990-ig, hat nemzedéken át, az 1-es házszámtól a 84-esig. A több mint száz év családtörténete mellett az unitárius valláshoz, az anyanyelvhez való ragaszkodás szép példája is kirajzolódik a kötetből, amely leírja az egyházi és népszokásokat, a szőlőművelést, s pontos statisztikát közöl a születésekről, keresztelésről, házasságkötésről, a halotti anyakönyv adataiból. A szerző munkatársai ezt a képet egészítik ki a pipei unitárius egyházközség történetéről (Fóris Géza), a farsangi szokásokról (Barabás László), a pipei hiedelmekről (Adorjáni Juliánna), Pipe helyneveiről (Burus János).
Jenei László Csaba unitárius lelkész 2000-ben vette át a pipei (37) és a nádasi (150 lélek) egyházközséget. Családot alapított, Nádason bővítette a papilakot, s igyekezett beilleszkedni a helyi közösségbe.
Mégis elment
– 13 éven át arra törekedtem, hogy az évi javítások nyomán a pipei templom állagát megőrizzük, de sajnos a papilakot nem sikerült rendbe tenni, pedig, ha jó állapotban lenne, ki lehetne adni, s még jövedelmet is hozhatna az egyháznak. Ha nem költöznek vissza az elszármazottak, ha nem támogatják a közbirtokosság vezetőségét, a falut nem lehet megmenteni a kihalástól. Az istentiszteleten 10-12 személy van jelen, pünkösdkor 37-en voltak. A község polgármestere is a pipei egyházközség tagja, s házát a Pipére vezető út mentére építette.
Bár Nádason lett volna elég iskoláskorú gyermek, a csalódottság hangja szól a lelkészből, amikor arról beszél, hogy a magyar szülőket nem sikerült meggyőznie arról, hogy magyar osztályba írassák a gyermeküket, s a saját kisfiát adta idő előtt iskolába, hogy megmentse az összevont elemi osztályt. Munkáját kántorként a felesége segítette. A lelkész 2013. december elsejétől megpályázta és meg is kapta a magyarsárosi egyházközséget. Bár Sárosra költöztek, Jenei László Csaba vállalta, hogy továbbra is beszolgál Nádasra és Pipére, ahol kéthetente vasárnap délután 2 órától, illetve 3 órától tart istentiszteletet.
A pipeiek közül sokan, akik ingázni kényszerültek, a községközpontba telepedtek át. Köztük Pázsint Jánosék, akik 35 évig éltek a faluban, s a munkahely könnyebb megközelíthetősége miatt választották Nádast, ahol a telkük előtti szép kert dicséri a pipeiek szorgalmát.
– Kicsi, erős falu volt, dolgos emberekkel, akik állatokat tartottak, meredek domboldalakon nehéz körülmények között szőlőt műveltek, mégsem maradt tenyérnyi föld sem megdolgozatlan. A kollektivizálás után kezdett szétszéledni a lakosság Segesvárra, Szebenbe, Petrozsényba, és sokan Nádasra jöttünk le – emlékezik, majd sorolja a híres szőlőhegyek, az Alsószőlő, Csillaghegy, a Laj, Gyétyem, Dátyem stb. nevét.
Gergely János és felesége a hetvenes évek kezdetén kötözött Nádasra. A férj kőművesként Segesvárra ingázott, s azért hagyták el Pipét, hogy könnyebb legyen az ingázás, s mert Nádason gázfűtés volt, Pipén pedig fát kellett vágni.
– Sokan voltunk gyermekek, 5, 6, 7 is egy családban, s az osztatlan elemi osztályba 73-an jártunk. A lelkész felesége, Adorjáni Juliánna szerepet, táncot tanított nekünk. Emlékszem, alig vártuk, hogy letegyük a lábunkról a hitvány cipőt, annak dacára, hogy estére véres lett a talpunk.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Komlófesztivál lesz Keménynagyszőlősön
Augusztus két utolsó napján immár másodszorra rendeznek komlófesztivált a Dánoshoz tartozó Keménynagyszőlős faluban, a komlófarmon. Nem csak a komlóról, sörről szól a fesztivál – bár ez lesz a sláger –, lesz népművészeti vásár, biotermék és kézműves bemutató is.
A fesztivált szombaton este 6 órakor nyitják meg, s a szervezők azt ígérik, hogy a megnyitón jelen lesznek az ország legnagyobb komlóterjesztőinek képviselői, de eljönnek a legismertebb sörgyárak képviselői is, akik az Erdélyben ötszáz éve termesztett komló végtermékét, a sört fogják bemutatni és kóstolásra elhozni a fesztiválra.
A fesztivál színpadát egy komlóültetvény melletti harmincezer négyzetméteres platón állítják fel, körülötte a jellegzetes őszi betakarítási idény tartozékai szolgáltatják a díszletet (komlótövek cserépben, söröshordók, sütő- és disznótökök, kóréból készült pavilonok) továbbá őszi virágok, muskátlis kosarak. Az egész teret betöltik majd a kiállító standok, sörárusító teraszok, lacikonyhák.
A komlófal elé felállított színpadon közkedvelt együttesek (Taxi, Sarmalele Reci, Fără Zahăr, Paula Seling, Emeric Imre, Viu Grai, Genţiana, Liana Şuteu) lépnek fel, de marosludasi, radnóti, fehéregyházai, búni népi zenekarok is. A fő attrakció minden bizonnyal a sörpatak lesz. Ez egy 15 méter hosszú mederben csörgedező, a „partján” cserépbe ültetett komlótövekkel szegélyezett patakocska lesz, amelyben ezúttal nem víz, hanem sör folyik, s a meder végén vízesésszerűen ömlik alá egy nagy söröshordóba a folyékony kenyér. A hordóra csapot szerelnek, amelyből folyamatosan ömlik a korsókba a habzó nedű. A hordót kiszolgáló személyzet szász nemzeti viseletben (a férfiak bőrkötényben, a nők színes németes öltözékben) öltözik, tekintettel arra, hogy a falu a Segesvár környéki szász települések egyike.
Gyakorlati bemutatók is lesznek, amelyek során a közönség megismerkedhet a sörkészítés rejtélyeivel, erről szakemberek mesélnek majd az érdeklődőknek, de korabeli metszeteken, képeken, fényképeken is szemlélhetik a környékbeli sörkészítés 19–20. századi módját. Emellett a sörfőzésnél használatos korabeli eszközökből is kiállítanak jó néhányat.
A kicsiknek játszóteret rendeznek be a fesztivál keretében, a nagyobbak sportrendezvényeken vehetnek részt. Mindezek mellett nép- és iparművészeti tárgyakat árulók, játékkészítők, kézművesek is várják sátraikkal a nagyérdeműt, de lesznek helyben alkotó képzőművészek is. Emellett zöldség- és gyümölcsárus standok is várják a látogatókat.
A Maros megyei fejedelem halálának helyén
Érdemes ellátogatni a Keménynagyszőlős és Szásznádas közötti szekérút mellett, a falutól nem túl nagy távolságra álló sokszög-alapú, sátortetős emlékműhöz, amelyet az 1662-es csata helyszínén állítottak fel. Itt ütköztek meg 1662. január 23-án Kemény János volt-fejedelem valamint Apafi Mihály regnáló fejedelem és az őt támogató jenői bég, Kucsuk Mehemed hadai. Keményt Montecucolli császári seregei cserben hagyták. A harcban Kemény János csapata maradtak alul, maga a fejedelem is itt halt meg: állítólag lovak taposták halálra. Kemény János volt az egyetlen erdélyi fejedelem, aki a mai Maros megye területén született (Magyarbükkös, 1607. december 14.) és ugyancsak a megyében halt meg (Keménynagyszőlős, 1662. január 23.).
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

Napirenden a marosszentgyörgyi Petőfi-szobor
A következő önkormányzati ülésen napirendre kerül Marosszentgyörgyön a Petőfi-szobor felállításáról szóló határozat. A község és az iskola vezetői azt szeretnék, ha a szobor a központban található tanintézet előtti kis zöldövezetet ékesítené, s a szobor makettje már el is készült.
Tavaly három Petőfi-szoborral gazdagodott Maros megye, s idén még egyre van kilátás. Marosszentgyörgyön ősszel tervezik a lánglelkű költő szobrának avatását, a műalkotás a községközpontban lévő Constantin Romanu-Vivu szobrát „ellensúlyozná”.
A község polgármestere, Sófalvi Szabolcs szerint a szentgyörgyi magyarság már rég vágyik egy magyar vonatkozású köztéri műalkotásra, hisz jelenleg a településen található Constantin Romanu-Vivu szobra, ami a román közösségé, s van még egy sárkányölő Szent György-szobor, ami mindenkié. Az ősszel felállítandó Petőfi-szobor a magyar közösségé lenne, és közvetlenül a Constantin Romanu-Vivu szobra mellett is kapna helyet, hasonló formában és méretben.
„Bálint Károly vásárhelyi szobrászművész készítette a makettet, teljesen megfelel a mi elvárásainknak, ugyanis mellszobor, mint a Romanu-Vivu-szobor, sőt méreteiben is szinte azonos. Bronzszobor lesz majd. Elindítottuk az engedélyeztetési eljárást. Elmentünk Marosludasra és Segesvárra is, megtudakoltuk, hogy nekik milyen problémáik voltak a Petőfi-szobor felállításánál. Egy csomó engedélyeztetési eljárás kell nekünk is, építési engedély, illetve jóváhagyás a kulturális minisztériumtól és a megyei kulturális bizottságtól. A szobor felállításáról szóló tanácsi határozattervezet készül jelenleg, szeptemberben napirendre is tűzzük, s a tervek szerint idén ősszel fel is avatjuk a szobrot” – mondta érdeklődésünkre a községvezető.
Szász Cs. Emese, Székelyhon.ro

Jókívánság Jóistennek
Az egész a nyugtalansággal kezdődik mindig, és ott is végződik. Az író sosem megy nyugdíjba. Istenek tartják őt fogva, hiszen azért teremtették, hogy prédikáljon, hát bevetik naponta a küzdelmekbe.
Nézem a lapot az asztalon, a Brassói Lapok kiadványa, kimondottan Székelyföld „beporzására”. Kérdezem, mire jó az, hiszen ezen a tájon nem sok, de pár lap dolgozik erejéhez, képességeihez mérten. És már össze is fut a lényeg a szájakban, hogy hiszen nem Székelyföldet, hanem igenis Barcaságot kellene ellátniuk magyari tájékoztatóval! Ott, Brassóban még több mint 30 ezer magyar él e román riadalomban. Szólni ugyan tudnának, de mindenki fél, mindenki fél. És félelemben nem lehet élni, teremteni, változtatni – jobbra vágyni és törni.
Szól a kétdiplomás szerkesztő a szórvány, a maga szülőföldje nevében. Jaj, de nagyon akarom nagybetűvel írni ezt a sátáni tulajdonnevet: szórvány! Nemcsak Brassó, Barcaság, de tova Fogaras vidéke-világa, aztán Viktóriaváros magyarsága, szemben véle Románújfalu, s tovább Bürkös, Kóbor, Nagymoha szent magyar földje, Szakadát, Dombos, aztán Segesvár magyarsága. Magam láttam sírni a református lelkészt, amint Szkercisóra utolsó magyarját temette.
És már velünk jajong Fogaras Babits áldott szellemével, Szeben magyarsága. És már összeálltunk ismét mentőkülönítményként. De miért nem vállalja a Háromszék lap, a Székely Hírmondó, miért nem a marosvásárhelyi újság, Hargita Népe a küldetést? Egy kocsi, benne három riporter. Rendszeresen. É terjeszteni szórványban, Barcaságban, Szászföldön is a lapot? Nemes feladat, beszéljük meg, emberek. Fogyna a lap is, ébredne ravatalán a szórvány, nagybetűs fekete angyalunk. Nekünk a tekintetünk túl kell, hogy röptessen a magunk templomtornyánál. Ahogy a sepsiszentgyörgyi unitárius hitközség tartja a kapcsolatot Zsilvölgye maradék magyarságával. És igen Háromszék, Kovászna megye vezetői is, hallom, és adom tovább. Nem egy napra születtünk, s nem is egy évezredre. Ezt hinnie kell Szilágyság, Dél-Erdély, Bánság magyarságának is. Hogy legyen az Istennek örökké magyarja.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Európai konferencián a régi székely címer
A régi székely címerről is szó esett a II. Európai Címertani és Zászlótani Konferencián, melyet a Lengyel Heraldikai és Vexillológiai Intézet szervezett múlt hétvégén. A lengyelországi Cieszyn városában (az Olza folyó és a cseh határ által elválasztott egykori Teschen nagyobbik, lengyelországi részén), a Sziléziai Egyetem előadótermében tartott rendezvényen tizenhárom ország szakemberei vettek részt.
Erdélyt, a magyarságot is érintő előadást tartott Paweł Dudziński, a Lengyel Heraldikai Bizottság elnöke, aki a Hunyadiak címerét is bemutatta a holló mint címertani jelkép témát boncolgatva, valamint Alfred Znamierowski, a Heraldikai és Vexillológiai Intézet alapító elnöke, aki a Magyar Királyság kettős keresztes, középkori zászlaját ismertette a kereszteknek zászlókon való megjelenését taglaló előadásában.
Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus, a konferencia egyetlen magyar résztvevője a helyszínhez, valamint a magyarsághoz, Erdélyhez és a Székelyföldhöz igazított előadással jelentkezett: II. Ulászló király címerei Erdélyben. II. Ulászló király címerét három heraldikai elem jelképezi: a Magyar, a Cseh- és a Lengyel Királyság jelképe, ugyanis II. Ulászló (1456–1516) a Lengyelországban uralkodó Jagelló-ház tagja, 1471-től cseh, 1490-től haláláig magyar király volt. A Magyar Királyságot az Árpád-ház sávozott címere jelképezi, a Cseh Királyságot vörös mezőben ágaskodó kétfarkú, koronát hordó ezüstoroszlán, a Jagelló-házat a vörös mezőben levő kiterjesztett szárnyú ezüstsas. A heraldikus öt II. Ulászló-címert azonosított Erdélyben. Közülük egy a vármegyék területén, Gyulafehérváron, egy a Szászföldön, Segesváron látható, három pedig a Székelyföldön készült. Utóbbiak festettek, Székelydályán falfestmény, másik kettő fára, egy-egy szárnyas oltár predellájára festett, jelenleg egyik Kolozsváron, másik Magyarországon, Budapesten található. A gyulafehérvári Szent Mihály római katolikus székesegyház 1512-ben bevégzett Lázói-kápolnájának homlokzati párkányán az egyik kőbe faragott címer II. Ulászló királyé. A legkorábbi II. Ulászló-címert a segesvári ún. hegyi templom északi bejáratának ajtajába faragták, mégpedig az első szárnyba. A másodikba Segesvár jelképét – hárombástyás, nyitott kapujú vár –, fölöttük bevésett felirat: „W R U B 1495”, azaz Wladislaus Rex (H) Ungariae et Bohemiae 1495. Csíkszentlélek Csíkszereda városától 4–5 kilométerre, Csobotfalvához közel található. A Szentlélek eljövetele titulusú római katolikus templom szárnyas oltára 1510-ben készült, 1914-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba került, jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában állandó kiállítás része. Predellájára két címert festettek. Az első a Czakó család címere: vörös mezőben zöld hegyen fekete madár. Fölötte a latin felirat: Insignia Filiorum Czako 1510. A másik oldalon II. Ulászló király címere. Fölötte a felirat: Insignia Regis Ungariae. Az 1941-től Csíksomlyóhoz, így 1959 óta közigazgatásilag Csíkszereda városhoz tartozó Csobotfalva Szent Péter és Pál tiszteletére épült templomának oltárait szétbontották, s azok alkatrészenként a 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején különböző művészeti gyűjteményekbe kerültek Budapestre és Kolozsvárra. A kolozsvári Szépművészeti Múzeum raktárában található, 1510 körül készült lábazaton látható II. Ulászló király címere, valamint az ún. régi székely címer. Székelyföld címerekben leggazdagabb középkori épülete a székelydályai református templom, mely egyben egész Erdély egyetlen festett címeregyüttessel rendelkező középkori műemléke. 1508–1516 között festett szentélyboltozatán nyolc címerből álló együttes látható: II. Ulászló király, Barlabásy Lénárd erdélyi alvajda, székely alispán, a székely, a szász közösség, Brassó, Nagyszeben, Segesvár valamint az Árpád-ház címere. A bemutatott öt királyi címer közül kettő a régi székely címer szomszédságában jelent meg, s Szekeres Attila István kihasználta az alkalmat európai szakemberek előtt népszerűsíteni a székelyek jelképét. A régi székely címer pajzsának vörös mezejében gomolygó ezüstfelhőből aláereszkedő, könyökben hajlított ezüstpáncélos kar, kezében függőlegesen álló kardot tart, hegyével fölfelé. A kard nyitott aranykoronán halad át, szívet és medvefejet döf át. Az állatfejet arany holdsarló és hatágú aranycsillag övezi. A fegyvert tartó páncélos kar a gyepűk védelmét jelképezi, felhőből való eredeztetése arra utal, hogy ez mennyei küldetés. A kard elsőként a koronán hatol át, ezzel azt jelképezi, hogy a Magyar Királyságot, annak határait kellett a székelyeknek védelmezniük. Az átszúrt szív az áldozatkészséget jelképezi, a medvefej a székelyek bátorságát hivatott mutatni. A csillag és a hold, mint az úgynevezett új székely címer elemei, a jelkép székely voltát erősítik.
Madarasi István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyiek a Gloria Victisen
Egy autóbusznyi középiskolás és egyetemista indult útnak Marosvásárhelyről, hogy részt vegyen az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére Budapesten szervezett Gloria Victis elnevezésű rendezvényen.
A Rákóczi Szövetség idén huszonkettedik alkalommal rendezi meg a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen Gloria Victis elnevezésű 1956-os emlékünnepségét, Kárpát-medencei ifjúsági találkozóval és középiskolai történelmi vetélkedővel összekötve. A rendezvényen idén is több mint ezerháromszáz határon túli egyetemista és középiskolás vesz részt, emellett száz Kárpát-medencei középiskola több mint négyezer diákja utazhat az október 23-i Diákutaztatási Program keretében legalább egy Kárpát-medencei határ átlépésével egy másik magyar középiskolához ünnepelni.
„Marosvásárhelyről húsz egyetemista indult Budapestre, a Petru Maior Egyetemről, az orvosiról és a Sapientiáról egyaránt jelentkeztek, továbbá tizenkilenc középiskolás diák a Református Kollégiumból is részt vesz a megemlékezésen” – közölte a portálunkkal a Rákóczi Szövetség marosvásárhelyi szervezetének elnöke, Benedek Zsolt, akitől megtudtuk: a Kárpát-medencei magyarság szolgálatában tevékenykedő Rákóczi Szövetség egyik legfontosabb feladatának tekinti a magyar ifjúság identitás- és összetartozás-tudatának erősítését. A Diákutaztatási Programban sikerrel pályázott Marosvásárhelyről az Avram Iancu szakképző líceum, a Bolyai Farkas Gimnázium, a Református Kollégium, Nyárádszeredából a Bocskai István Gimnázium, Segesvárról a Mircea Eliade Főgimnázium.
A szabadságvágytól áthatott magyarországi történéseket a Kárpát-medence különböző államaiba szakadt nemzetrészek, magyar közösségek is érzékelték. Székelyföldön, a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között a forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el, közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A legnagyobb véráldozatot Marosvásárhely hozta: Budapesten 1957-ben végezték ki a marosvásárhelyi származású Dudás József mérnök-technikust és Preisz Zoltán szerszámlakatost, Temesváron végezték ki dr. Kónya István Béla ügyvédet, valamint a marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt Orbán Károlyt és báró Huszár József földbirtokost, 1958-ban.
Az ő emlékükre október 23-án, csütörtökön az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete 17 órakor emléktáblát avat a Forradalom (volt Lenin) utca 8. szám alatt, 17.30-tól pedig a Vártemplom udvarán ünnepi beszédekkel egybekötött koszorúzással zárul a rendezvény. A Maros megyei EMNT szervezésében Velünk vagy ellenünk – 1956 címmel tart zenés, verses emlékműsort a Gondűzők színjátszó csoportja 18 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi termében, a belépés ingyenes.
A Magyar Dolgozók Egyesülete és a Szociáldemokrata tömörülés október 24-én 18 órakor emlékezik a forradalomra a Deus Providebit Tanulmányi Házban, meghívottak a volt politikai elítéltek. A történelmi bevezetőt Novák Zoltán történész tartja, köszöntőt mond Benedek István professzor, szavalnak a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjai, táncol Kiss Vivien Bernadett és Madaras Hunor, énekel Buta Árpád Attila.
Gáspár Botond |
Székelyhon.ro

Erdélyben is indult Erdős Pál Tehetséggondozó program
Az erdélyi diákok számára is megnyitotta kapuit a magyarországi Erdős Pál Matematikai Tehetséggondozó Iskola, amelynek a Sapientia marosvásárhelyi kara ad otthont. Az iskolának nemcsak a felkészítés a célja, hanem a kritikus gondolkodás kialakítása is.
A veszprémi Pannon Egyetem keretében működő Erdős Pál Matematikai Tehetséggondozó Iskola négy-öt hétvégéből álló programot szervez középiskolás diákok számára. A foglalkozások másfél órát vesznek igénybe, egy hétvége alatt hét kurzuson vehetnek részt az érdeklődők. A program célja, hogy lehetőséget adjon a fiatalok képességének kibontakozására, hogy megtalálja a tehetségeket, és felkarolja ezeket. Az oktatók változatos pedagógiai módszerekkel vezetik rá a diákot kreativitásra és a feladatok iránti elkötelezettségre.
Ebben a tanévben erdélyi diákok is részt vehetnek a programban, az első képzés már lezajlott, ezen több mint hatvan középiskolás vett részt. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi kara biztosította a helyszínt a tehetséggondozó iskola számára, ahol három napon keresztül a szokásostól eltérő matematikai kihívásokkal nézhettek szembe a diákok.
A foglalkozásokat az Erdős Pál Iskola oktatói tartották Marosvásárhelyen is – tudtuk meg Farkas Csabától, a Sapientia marosvásárhelyi karának előadójától. „Az első képzésre a lehető legtöbb magyar matematikatanárt igyekeztünk mozgósítani, ismertettük velük a programot, és kértük, hogy javasoljanak diákokat. A második képzéskörre, ami decemberben lesz, készül majd egy internetes felület, ahol a középiskolások jelentkezhetnek. Természetesen azokat, akik részt vettek az első alkalmon továbbra is várjuk, hiszen van még hátra négy, és egyik képzés a másikra épül. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy év közben nem csatlakozhatnak mások, bárki jelentkezhet. Az Erdős Pál tehetséggondozó programban részt vevő diákok jó eredményeket érnek el versenyeken, és az egyetemen is könnyen veszik az akadályokat. Többek között ezért szerettük volna, hogy Erdélyben is elinduljon ez a program, ugyanakkor nem csak felkészíti a diákot, hanem megtanítja a kritikus gondolkodásra is” – mondta a marosvásárhelyi egyetemi tanár.
Ebben a tanévben még a magyarországi oktatók tartják a képzéseket, jövőre azonban erdélyiek – tudtuk meg Szabó Zoltántól, Maros megyei matematika és informatika szakos tanfelügyelőtől. „Ebben az évben mi is ismerkedünk a programmal, így lehetőségünk lesz majd kissé átalakítani, ugyanis a matematikát másként tanítják Magyarországon, mint nálunk. A tehetséggondozó segítségével biztosan ott lesznek a diákjaink a nemzetközi versenyeken. A tanítás magas szintű, a gyerekek nagyon élvezik” – hangsúlyozta a szaktanfelügyelő.
Az első alkalomra Erdély több településéről érkeztek középiskolások, Marosvásárhelyről húsz, Szovátáról és Segesvárról öt-öt diák. A második képzéskörre hamarosan lehet jelentkezni, az érdeklődők részletekért figyeljék a Sapientia marosvásárhelyi karának honlapját.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

Élelmiszersegélyek: sokan üres kézzel mentek haza
Jókora sor kígyózott Marosvásárhelyen az uniós élelmiszersegélyeknek és a kiosztó bizottságnak helyet adó Bodoni utcai raktár előtt, ahol hétfőn reggeltől lehet átvenni a két dobozba csomagolt alapélelmiszereket. Az első órában kiderült: sokan – bár rajta vannak a listán – nem jogosultak a segélyre, mert időközben jövedelmük megváltozott.
Idén az uniós élelmiszersegélyek jegyzékét a prefektúra állította össze, az általa használt névsor alapján kézbesítették a postások az értesítéseket. Major Márta, a városháza szakigazgatóságának vezetője hétfőn délelőtt elmondta: az előző évekhez képest idén már az első órában sokan voltak olyanok, akikről kiderült: bár kaptak értesítést, nem jogosultak a segélyre.
„Volt olyan, akinek már három éve megváltozott a jövedelme, vagy már rég nem munkanélküli, s ilyen esetben nem tudtuk kiadni a csomagot. Sajnos nem aktuális az adatbázis, így csak a helyszíni ellenőrzéskor derül ki, hogy ki jogosult, és ki nem a segélyre. Nekünk csak a szociális és családi pótlékban részesülőkről, valamint a halmozottan fogyatékosokról van pontos kimutatásunk, a nyugdíjasokról és munkanélküliekről nincs, így folyamatosan ellenőrizzük az adatokat. Ha valaki jogosult, de nem szerepel a névsorban, jelentkezhet a helyszínen vagy a városháza 15-ös szobájában, s felkerülhet a pótlistára” – mondta a szakigazgatóság vezetője, akitől azt is megtudtuk, hogy naponta csaknem 1600 személynek kézbesítik az élelmiszersegélyeket, s a héten szeretnék a listán szereplő összes személynek átadni a csomagokat.
Egy nevét elhallgatását kérő nyugdíjas házaspár érdeklődésünkre elmondta, mivel mindketten kisnyugdíjasok, nagy segítség számukra a kapott tartós élelmiszer. „Mindketten négyszáz lej alatti nyugdíjat kapunk. A számlák kifizetésébe besegítenek a gyermekek, de azért mégsem várhatunk mindent tőlük. Ketten vagyunk, így a most kapott olaj, liszt, cukor lehet, hogy év végéig is elég lesz. Jó lett volna, ha karácsonyra megkapjuk, de így is nagyon örvendünk neki” – mondták, miközben a dobozokból a kerekes bevásárló táskába pakolták az élelmiszereket.
Szászrégenben szintén hétfő délelőttől kezdték osztani az uniós élelmiszersegélyeket. A városháza közleményéből megtudtuk: az előző évekhez hasonlóan a közüzemek székhelyén lehet átvenni a csomagokat. Szászrégenben nincsenek órára pontosan beosztva az emberek, de a jogosultaknak egy hónap áll a rendelkezésére, hogy jelentkezzenek az élelmiszerekért. Segesváron és Dicsőszentmártonban is nekifogtak a segélyek kiosztásának.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Hazatérés két év után orvosi segítséggel (A kézdisárfalvi Máthé Lajos emlékezik)
Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megjárták a második világháború utáni sztálini lágereket, tanúi voltak a történelem eme gyászos korszakának. Az egykori szovjet hadifoglyok többsége, már túl kilencvenedik esztendején, sok évtized távlatából is jól emlékszik az egész életét meghatározó szörnyűségekre. Sorozatunk most következő részében a kézdisárfalvi Máthé Lajos idézi fel fogságba esése, lágerévei és szabadulása történetét.
A tüzéreknél szolgált
1920. augusztus 27-én születtem Kézdisárfalván. Az a szerencse ért, hogy amikor a magyarok bejöttek, ősszel elvittek katonának ide, Kézdivásárhelyre, a 24-es tüzérekhez, ahol letöltöttem a kötelező kétéves szolgálatot. Tartalékba kellett volna helyezniük, de 1943 őszén átirányítottak Marosvásárhelyre a leventekiképző táborba, onnan Szászfenesre, szintén tüzér kiképzőtáborba kerültem. Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, főleg az állomás negyedet, odavittek a romokat eltakarítani. Amikor ennek vége lett, az oroszok már nagyon közel voltak. Innen vetettek be a frontra. Három-négy napon át huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat, sikerült megállítani őket. Amikor parancsot adtak, hogy vonuljunk három kilométert előre és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett, a tizenkét ütegből nem tudtak kettőt összeállítani. Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé, a német és magyar hadsereg már nagyon legyengült. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már bekerítettek. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok! tüzérparancsnok! Gondoltam, engem szólítanak, ezért visszajeleztem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, azt a választ kaptam, hogy a századát ő is beosztja az út mindkét oldalára. Hoztak kocsányt, és elszunnyadtunk. Egyszer költenek, hogy baj van.
Gyalog a Hortobágyon keresztül
Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, mire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembementem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat, teli fényképpel, katonaképekkel. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütéstől. A lábamon tiszta új bürgeri csizma volt, lehúzatta, s az ő rossz csizmáját ideadta, két-három számmal is kisebb volt, mint a lábam. Fogságba kerültünk. Visszahoztak Füzesabonyba, s ott egy iskola épületébe, udvarára vagy háromezer katonát összeszedtek. Aznap elindítottak gyalog a Hortobágyon keresztül Debrecen irányába. Én tiszta mezítláb vonultam. Havazott, esett a havas eső.
Két nap és két éjjel vittek az oroszok Debrecenig, ott egy nagy tüzérlaktanyában tartottak, naponta egyszer kaptunk enni. December 20-án bevagoníroztak és elindítottak Segesvár felé. Kilencvenen voltunk egy-egy tíztonnás vagonban, az ablakok bedrótozva. Közben kiabáltunk, hogy megtudjuk, hol vagyunk. Amikor Segesvárra értünk, a nálam lévő ceruzával egy darab papírra rövid levelet írtam a bátyámnak, az újszékelyi lelkésznek, kb. tizenöt kilométerre lehetett Segesvártól, mindenki ismerte. Kidobtam a cédulát, hátha valaki odaadja. Mire másnap odaért az állomásra, minket továbbvittek, de legalább megtudta, hogy fogoly vagyok, és a Szovjetunióba visznek. December 24-én érkeztünk meg Brassóba, ahol egész nap állt a szerelvény. Az egyik vagonban románok voltak, nekik a vasutasok feldobták a vagonlakat kulcsát. Mielőtt Predeálra értünk volna, nagyon lelassult a vonat, három órát álltunk, a románok mind kiszöktek a vagonból, sikerült elmenekülniük. Amikor beértünk Predeálra, az oroszok végigvizsgálták a vonatot, keresték a szökevényeket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és elkezdtek az oroszok káromkodni, majd felszálltak ketten és jobbról-balról puskatussal kezdték ütni a foglyokat. Aki elöl volt, többet kapott, aki hátul, azt a többiek letaposták. Aztán az ajtót megint kinyitották, és kezdték a civileket berakni a vagonba azok helyett, akik elszöktek, hogy legyen meg a létszám. Kipótolták a hiányt.
Szökési terv a foksányi lágerben
Elmentünk Foksányig. Útközben tífuszjárvány ütött ki a foglyok között. Nagyon sok volt a tetű. Ott kivagoníroztak és beraktak a tüzéristállókba, ahol deszkapriccsek voltak. Karácsonytól a következő év májusáig ott tartottak. A lágerben összetalálkoztam egy gelencei és egy kovásznai fiúval, Szakács Péterrel és Molnár Mihállyal. Szakács Péter mondta, hogy meg kellene szöknünk. Ő ismerte az utat Gelence irányába a hegyeken keresztül, összehangoltuk hát a szökést. Akkor még én is jó erőben voltam. Meg kellett várni azt az éjszakát, amikor nagy a hideg, hogy az őr ne vegyen észre. Egy este a vacsoránál kezdett dörögni, csúf idő ígérkezett. Szakács Péter azt mondta, hogy éjszaka szökjünk meg. Beszereztünk egy feszítővasat és egy drótvágó harapófogót. Három sor csipkésdrót vette körül a lágert, közötte két sor fehérre meszelve. A vacsora általában borsó vagy árpakása volt. Amikor kivettem az ételt, nagyon rosszul lettem, meg sem tudtam enni. Csak Molnár Mihálynak sikerült a szökés, a felesége segítette. Amikor hazakerült, értesítette szüleimet, hogy mi történt velem. Átvittek a gyengélkedőbe, ahol csak másnap tértem magamhoz, negyvenegy-negyvenkét fokos lázam lett. Visszavittek a szállásunkra és letettek a priccsre, egyebet nem csináltak velem. A nagy láztól félrebeszéltem: Gróf Teleki László nevét kiáltottam. Az egyik magyar tiszt, aki szolgálatos volt akkor este, azt kérdezte másnap tőlem, hogy hová valósi vagyok és honnan ismerem Telekit. Mondtam neki, hogy édesapám nála volt gazdasági tiszt harminc évig. Azt is elmondta, hogy éjszaka megsajnált és injekciót adott, amitől másnapra egy kicsit jobban lettem. Három gyűrű is volt nálam, két karika- és egy pecsétgyűrű. A pecsétgyűrűt odaadtam neki, ő pedig a kapunál elcserélte élelemre. Behozott nekem egy kiló jonatánalmát, egy kocka halvát és egy veknit. Ennyit adtak a gyűrűért. Májusban sorakozó volt, és válogatták ki a népet, hogy kit visznek a Szovjetunióba.
Egy hónapos út Kirszanovig
Kereken egy hónapig ment velünk a vonat Kirszanovig. Útközben nagyon legyengültünk. Háromezren mentünk egyszerre a szerelvényen. Amikor megérkeztünk a vasúttól két kilométerre levő lágerbe, alig akadt néhány fogoly, aki saját lábán be tudott menni. Naponta egyszer, ha adtak árpakását vagy savanyú káposztát, s vizet csak két vederrel annyi embernek. Pohárral osztogattuk, hogy mindenkinek jusson. Először a nagy olajvezetékeknek ástuk a sáncot, két hónap után, amikor az olajvezetéket félbehagyatták, elvittek fát kitermelni egy másik lágerbe, Tambovba. Ott földalatti bunkerekben szállásoltak el, onnan jártunk ki dolgozni az erdőkitermelésre, ahol tarvágást végeztünk. A fa tuskója nem látszódhatott ki a földből, hogy az autók kereke ne botoljon meg. Sokat szenvedtünk az erdőben, nehéz fizikai munka volt. Sokan meghaltak, legalább ötven százaléka a foglyoknak egy év alatt elpusztult. Sokszor napokig nem tudtak élelmet hozni. A foglyok fele útkészítéssel foglalkozott. Nem csak magyarok voltunk, hanem németek és más nemzetiségűek is. Az orosz parancsnokunknak hiányzott a fél keze. Egy este négyünket kivitt a lágerből. A közelben kolhozok is voltak, a földeken gyenge pityóka termett. Ideadott egy-egy párnahuzatot, s azt tele kellett szednünk az apró pityókával. Három-négy kilónyit gyűjtöttünk össze. Ami nem kellett, nekünk adta. Nagy volt az örömünk. Egy konzervdobozba beletettük és rátettük a tűzre, az volt az ünnepi ételünk.
A fronton, Kántorfalván megsebesültem, egy aknaszilánk fúródott a combomba. Az erdőben egyszer csak dagadni kezdett a lábam. Hiába fájt, dolgozni vittek. A bajtársaim hordágyat csináltak nekem, nem tudtam a lábamra állni. Egy hétig szenvedtem a gyengélkedőben, azt gondoltam, elveszítem a lábam. Fürödni szombatonként egy közeli kolhozba vittek. Amíg fürödtünk, addig a ruháinkat 120 fokos gőz fölé tettük. Az utolsó autóra engem is feltettek, hogy fürödjek meg. Egyszer a kocsi döccent egy nagyot, a lábam lecsapódott és elájultam. Csak a kolhozban tértem magamhoz, valami fehérnépek kötözték a lábam. Kihasadt a nagy daganat. Visszavittek a lágerbe. Fogságban összesen két évig voltam, gyógyíthatatlan betegként 1946 végén engedtek haza. Ez volt a szerencsém. Kezdett gyógyulni a lábam. Egy besszarábiai román fehérnép éjszaka élelmet hozott. Tetszettem neki. Egyszer mondta nagy szomorúan, hogy engednek haza. Nem hittem el. Telt-múlt az idő, kezdtem gondolkozni, hogy mit csináljak, hogy tényleg hazaküldjenek. Egy éjszaka feltéptem a sebemet, mielőtt kötözésre vittek volna. Hetekig így ment ez. Sokat szenvedtem, nagy fájdalmaim voltak. Egy reggel jött a fehérnép, és mondta, hogy készítik elő a vagonokat, és érkezik a bizottság, amelyik kiválogatja, hogy kik mennek haza. Igaza volt, tényleg felkerültem a listára. Az egész tartományból összeszedték a gyógyíthatatlan betegeket.
Szabadulás gyógyíthatatlan betegként
Vagonokba ültettek és elindítottak Foksány felé. Ekkor már a vagonokban priccseket szereltek és pokrócokat is adtak, az ajtót is ki lehetett nyitni. Nem akart már senki megszökni. Hazafelé is harminc napig jöttünk, sokáig döcögött velünk a vonat. Amikor napokig állt a szerelvény, akik jól tudtak mozogni, lementek a peronra és kéregettek. Jászvásárra értünk, s gondoltam egyet, hogy én is szerencsét próbálok, és valahová bekopogok. Éhes voltam nagyon, reméltem, hogy valamit csak kapok. Románul kicsit tudtam akkor is, most is. Az Állomás utca közelében menegettem, amikor megláttam az egyik kapun azt a szót, hogy avocat. Tudtam, hogy ügyvédet jelent. Bekopogtam, s az ügyvéd éppen borotválkozott a fürdőszobában. Mondtam neki románul, hogy hadifogoly vagyok. Belenyúlt a zsebébe és ideadott 500 lejt, ami akkor nagy pénz volt. Megköszöntem, de nem engedett el, mondta, hogy várjak egy kicsit. Befejezte a borotválkozást, majd hozott a konyhából egy üveg italt és egy kisebb poharat. Vodka volt az üvegben. Megittam. Ismét megköszöntem, majd távoztam. Amikor kiértem az utcára, az ügyvéddel szemben egy hosszú épületben fehér köpenyes emberek kiáltották nekem románul, hogy gyere ide, hadifogoly. Odamentem. Adtak egy veknit. Ahogy kijöttem a kapun, egyszerűen összeestem. Mindez délelőtt tíz órakor történt, és csak délután négykor tértem magamhoz, akkor mentem vissza az állomásra. Amikor odaértem, láttam, hogy a vonatom elment, és én ott maradtam. Elmeséltem a vasutasnak, hogy jártam. Mondta, hogy vegyek jegyet, és utolérhetem a többieket. Pénzem azonban nem volt, de a belső szobából kikiáltott egy ember, hogy menjek be. Mondtam neki is, hogy hadifogoly vagyok, és lemaradtam. Írt egy papírt és lepecsételte. Hamarosan jött egy gyorsvonat, negyed óra múlva már el is hagyta a mi vonatunkat. Fél napig kellett várnom Bârladon, átültem hozzájuk, és Foksányig mentünk. Ott kivagoníroztak és elbocsátottak. Predeálnál nagy volt a hó, a szerelvények előtt hótoló taszította. A mozdonyvezető megkérdezte, hová akarok menni. Mondtam neki, hogy Brassóba. A mozdonyra hívott. Felültem, és úgy jöttem Brassóig. Volt nálam valami rézpénz, s az állomáson felálltam egy óramérlegre, hogy lássam, hány kilós vagyok. Ruhástól alig nyomtam hatvan kilót. Amikor elfogtak, kilencven kiló voltam. 1946 karácsonyán érkeztem haza Sárfalvára. 1944 novemberében estem fogságba, de csak 1945-öt vették figyelembe, elveszett egy évem, amire nem kapok kárpótlást. Amikor hazajöttem és jelentkeztem a katonai központnál, nem tudtam románul, az ottani tiszt pedig nem tudott oroszul, valamit írt, és kiadta a katonakönyvemet. Soha bele nem néztem addig, amíg nem lettem kárpótlásra jogosult. Akkor derült ki, hogy egy évvel kevesebbet írtak a katonakönyvembe. A fiam nem engedett, hogy igazoljam az elveszett esztendőt, azt mondta, ne mászkáljak sehová. Az életemről külön regényt lehetne írni...
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Összevarrnák” a szálakat Hargita és Maros megye között
„Összevarrnák” az idő és a nem kimondottan magyarbarát rendszerek által elszakított infrastrukturális szálakat Maros és Hargita megye elöljárói. A két megyét jelenleg mindössze három aszfaltozott út köti össze, ezek számát szeretnék növelni, ugyanakkor a kövezett vagy földutakat is járhatóvá tennék.
„Az utóbbi évtizedekben annyira elvágták az infrastrukturális szálakat a két megye között, mintha két külön, egymástól határátkelővel elválasztott ország lenne” – utalt a Maros és Hargita megyét összekötő utakra Borboly Csaba.
A Hargita megyei önkormányzat elnöke elkeserítőnek és ugyanakkor természetellenesnek tartja, hogy a két megyét mindössze három aszfaltozott út köti össze: a Marosvásárhely–Csíkszereda 13A számmal jelzett országút Szovátánál és Parajdnál, a Szászrégen–Gyergyószentmiklós DN15-ös út Csobotfalvánál és Maroshévíznél, valamint a Segesvár–Székelyudvarhely 137-es út Héjjasfalvánál és Újszékelynél.
A negyedik, a bözödújfalusi tó partján kígyózó, Erdőszentgyörgy és Székelykeresztúr közötti út elkészítése még várat magára. A hargitaiak majdnem a megyehatárig eljutottak a korszerű aszfaltszőnyeggel, a Maros megyei 2012-es „hatalomváltás” azonban zsákutcába terelte a túlsó oldalon startra kész projektet. „Mi mindegyre keressük a megoldásokat, de a szándékunk csak akkor erősödhet, ha van viszonzása is. Én azonban nem érzem Maros megyei kollegám, Ciprian Dobre pozitív hozzáállását” – fejtette ki lapunknak Borboly Csaba.
Bözödújfalu felé – csak apránként
A Hargita megyei tanácselnök ezzel arra célzott, hogy bár néhány éve sikerült közös nevezőre jutnia Lokodi Edit Emőkével, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével az utat illetően, a 2012-es helyhatósági választások után az új elnök, Ciprian Dobre törölte a prioritási listáról a megyeközi út felújítását.
Mindezt annak dacára, hogy négy évvel ezelőtt, 2011-ben a Maros Megyei Tanács jóváhagyta a műszaki tanulmányt, majd 2012 áprilisában el is kezdte a közbeszerzési eljárást. Azonban a tanácselnöki szék elfoglalása után Ciprian Dobre egyik első intézkedése a bözödújfalusi tavat megkerülő és a Hargita megyei Körispatakra átvezető út törlése volt.
„Végül sikerült megértetnünk az elnök úrral, hogy ez a térség is fontosnak számít, és 2014 vége felé elkülönítettünk 2,8 millió lejt az út megépítésére” – mondta el lapunknak Kelemen Márton, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-es alelnöke. Számítások szerint az összegből mintegy két kilométernyi aszfaltot lehet teríteni a megye határáig vezető mintegy 13 kilométeres útszakaszra.
Kelemen azt reméli, ha évente egy-egy kisebb szakasszal megtoldják az utat, előbb-utóbb csak sikerül összekötni a két megyét és lerövidíteni a Marosvásárhely és Székelyudvarhely közötti távot. Az útra annál is inkább szükség van, mert nyári idényben lényegesen nő az amúgy is népszerű bözödújfalusi tó idegenforgalmi potenciálja. Az RMDSZ-es politikus annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy amennyiben beindul az aszfaltozás, kormányprojektbe is be lehetne építeni a fennmaradt szakasz elkészítését.
A világörökséget is közelebb hoznák
Mindkét magyar politikus hasonlóan fontosnak tartja a Szederjes–Erked–Székelyderzs 133-as megyei út korszerűsítését is, hiszen ezáltal a Maros vagy Brassó megye felől érkező turisták számára is „megnyílna” a világörökség részét képező székelyderzsi unitárius erődtemplom. „Akkor pályázhatunk uniós alapokra, ha Maros megye vállalja a partnerséget. Eddig erre semmi biztosítékunk nincs” – fejtette ki Borboly Csaba.
A Marosvásárhely és a Gyergyói-medence közötti távolságot a két térség legszebb útja rövidíthetné le: a Szászrégent Gyergyóremetével a Görgény völgyén összekötő vonal. Valamikor ugyanis nemcsak szekerekkel és traktorokkal lehetett átkelni a hegyen, kisautók is jártak. Kelemen Márton szerint ma már a világ pénze nem lenne elég a modernizálására. Maros megyei oldalról a 153C jelzésű úton csak a királyi vadászkastélyáról híres Laposnyáig lehet aszfalton haladni, míg a gyergyóiak számára Remete jelenti a végállomást.
Az elképzelések szerint jó lenne rendszeresen kövezni és karbantartani a Bözöd és Gagy, Sóvárad és Siklód, Szolokma és Küsmöd, valamint Székelyvécke és Újlak közötti megyei vagy községi útszakaszokat is. Kérdésünkre, hogy a szálak „öszszevarrásában” Maros megye miért kullog a szegényebb Hargita megye mögött, Kelemen Márton úgy vélekedett: a szomszéd térség nemcsak kevesebb pénzből gazdálkodhat, de jóval rövidebb az úthálózat is, amelyről gondoskodnia kell.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Falu a végeken – Rava
Alig hét kilométeres út vezet Havadtőről Ravába. Ahogy elhagyjuk a Kis-Küküllő völgyét, dombok között kanyargunk. Egymást érik a magaslesek. Helybéli kísérőnk mondja, igazi vadparadicsom van itt. Aki hajnalban erre jár, biztos, hogy találkozik vaddisznóval, medvével, rókával, nyúllal. Mintha természetvédelmi területen, rezervációban lennénk. Zsákutcába érünk. A település házai nekiszaladnak a dombnak. Az épületek egy kicsit a szász vidékeken látható házak stílusjegyeire emlékeztetnek. A régieknél terméskövet használtak, nem téglát. Némelyiküket felújították, termopán nyílászárók rondították el a hagyományos külsőt. Mások ablakai a semmibe révednek. Sok az üres ház. A falu központjában van minden, ami a ruralis urbae-nak kell: kocsma, iskola, templom, kultúrotthon. Minden rendezett és csendes.
Közmunkával épült ki az út és a villanyvezeték
Az iskola mögötti épületben lakik Nagy János és Gizella, nyugalmazott pedagógus házaspár. Székelyföldről kerültek ide, miután 1955-ben elvégezték a tanítóképzőt. 1960-tól "itt rekedtek".
– Amikor idejöttünk, csak traktorral lehetett járni, olyan volt a Havadtőről idevezető út állapota. Villany sem volt a faluban. Az iskolaépület egyik fala bedőlt. Ezt 1962-ben el kellett bontani, és újat építeni helyette. Volt, amikor hétosztálynyi gyereket tanított 11 oktató. 1978-tól I-IV. osztályos iskola lett. Azóta folyamatosan érződik az apadás. Ma egy óvónő van, 15 óvodás, egy tanítónő és 21 iskolás. És egyre több a cigány. Hajdanában csak a falu felső végében, a cigánysoron volt egy-két ház, ma már a település felét ők foglalták el. Igaz, ha ők nem volnának, osztály sem indult volna – mondják.
Hogy milyen volt régen? Volt közösségi élet, összetartás, pezsgett a falu. Pedig akkor is az Isten háta mögött volt. Az utat önerőből tették rendbe, kalákában. Több mint százan dolgoztak, saját szerszámaikkal, szekereikkel, kézi erővel, hogy legyen buszjárata a falunak. És lett. A villanyt 1967-ben vezették be. Összegyűjtötték a pénzt, majd mikor a szerelési díjra való kikerült, szintén kalákát rendeltek el. A villanyoszlopokat a közeli erdőből vágták ki, szurkozták és állították fel a falusiak. Ma senki nem csinál semmit. Szégyen lett a közmunka – hangsúlyozzák.
– Kiöregedett a falu – állapítja meg Gizella. – Akik az évek során végeztek, a rendszerváltás előtt mind ipari iskolába mentek. Évfolyamonként egy, kettő ha otthon maradt. A többiek Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, Segesvárra s a közeli Erdőszentgyörgyre mentek iskolába, aztán ott ragadtak, letelepedtek. A szülők kihaltak. Az üresen maradt házakat lassan felvásárolták a cigányok – meséli a tovább a történetet a volt tanítónő. Aztán elújságolja, hogy a falu elején jó állapotban levő, háromszobás, fürdőszobás, pincével rendelkező, központi fűtéssel ellátott házat udvarral, kerttel együtt nemrég 30.000 lejért vásároltak meg. Az elköltözöttek közül csak azok jönnek haza, akik már nyugdíjba mentek, és ezért rendbe teszik az ősi fészket. Igaz, inkább csak nyaralónak használják.
A ravai cigányok idénymunkát vállalnak külföldön. Itthon is dolgoznának, de nincsen ahol. Tavasszal elmennek Magyarországra, ahol általában mezőgazdaságban vagy építkezésen dolgoznak, aztán ősszel hazajönnek. Akinek sikerül még a Székelyföldön elkapni a pityókaszezont, egy-két hónapig még dolgozhat. A szorgosabbak autót vásárolnak és hoznak haza, házat vesznek, évente javítgatják, tatarozzák. Az itthon maradottak várják a segélyt a sok gyerek után, abból élnek. Hazajönnek karácsonykor, és akkor csak esznek, mulatoznak. Aztán így tél végére elfogynak a tartalékok, és biza vannak, akik másoktól "szereznek be" ezt-azt.
– Régebb nem kellett bezárni még az ajtót sem. Néhány éve feltörték a tűzoltószínt, és mindent elvittek. Aztán lakat került rá. Ez sem volt elég. Kiszedték a téglákat, és a falon keresztül mentek be. Pedig alig volt valami érték – mondja a Nagy házaspár.
– Pedig van eszük – teszi hozzá Gizella –, volt olyan roma tanítványom, hogy szakmát tanult, városra ment, és úgy kikupálódott, hogy amikor hazajött látogatóba, meg sem ismertem. Igaz, ezek férfiak, mert a lányokat, nőket nem taníttatják. Amúgy "nincs gond velük". Tiszták, szépen öltöztetik a gyerekeiket, aki külföldön dolgozik, az némiképp beilleszkedik. Azért néha a kocsmában összeszólalkoznak, de ez nem ravai jelenség – teszik hozzá.
– Mi lesz a jövő? – kérdem, majd egy idelátogató ismerősüket idézik: nem kell 10 év, és Rava cigány falu lesz.
Mielőtt elbúcsúznánk, Nagy János elkísér a kultúrotthonig. Nemrég tette rendbe a gyulakuti önkormányzat. Kívül-belül meszeltek, mázoltak, új székeket hoztak.
– Már csak cigánybált és tort rendeznek itt – mondja Nagy János. Hogy kik ülnek itt tort, nem mondjuk ki, mindannyian tudjuk…
Állandó lelkész nélkül a falu
Varga József, Gyulakuta polgármestere hivatalában a legutóbbi népszámlálás adatait osztja meg velünk. Ravában a 2011-es népszámláláskor 360-an voltak, ebből 285 unitárius, 12 református, öt katolikus, hat ortodox – 181 férfi, 179 nő, 83 18 éven aluli és 43 özvegyasszony. Hogy ez miként oszlott meg nemzetiségek szerint, nem lehet pontosan megítélni, mondja. Mert sokan a romák közül inkább magyaroknak vallották magukat, de az arány valójában fele-fele. Azt is megtudjuk, hogy azóta több mint hússzal kevesebben laknak itt hivatalosan.
– Bár valóban úgy tűnik, hogy elszigetelt a falu, a helyi tanács és a polgármesteri hivatal a lehetőségekhez mérten igyekszik tenni valamit értük. Leköveztük, kijavítottuk a községi utat, felújítottuk az iskolát – külső és belső festés, mázolás volt, ablak- és ajtófelújítás –, rendbe tettük a kultúrotthont, az iskola körül díszkővel raktuk ki a járdákat. Támogatjuk az egyházat, az idősgondozó-szolgáltatást, amelynek munkatársai rendszeresen kijárnak ide – mondja a polgármester.
Izsák Árpád a ravai unitárius egyházközség presbitere, pénztárosa. Csak azért nem falufelelős, mert nem vállalja. Már senki sem vállalja.
– Marosvásárhelyről költöztünk haza. Egyelőre. Mert a tömbházlakásunkat nem adtuk el. A fiatalok mind elmennek – mondja. – Van három fiatal gazda: Andrási Sándor, Engi Sándor és Adorjáni Ferenc, akik próbálkoznak, de ők is kínlódnak. És a falu bejáratánál ott van a Kedei-farm. A tulajdonos Csíkszeredából költözött haza, állatokat, területeket vásárolt. Nagyban gondolkodik, de egyelőre a kéknyelvbetegség megtorpantatta – ennyi a gazdasági élet. Kultúra nincs, egyház… a papok jönnek, mennek, nincs olyan tiszteletes, aki a szórványgyülekezetben maradna.
Izsák úr elmondja, hogy a korábbi fiatal lelkipásztor, Varró Barna "nagyon ügyes" volt. Eljárta, hogy visszakerüljön az egyházhoz az erdő és a mezőgazdasági terület, rendbe tette az erdőt, a templom kerítését. Kaszált, ha kellett, árkot takarított. Mi több, a papilakot felújíttatta, központi fűtés van benne, internet, kábeltelevízió-szolgáltatás, gyönyörű udvar. Csak most üresen áll. Mert lakója elment.
Azt beszélik, sokan orroltak rá, mert "elvette a földjüket", azok, akik a visszaszolgáltatás előtt használták az egyház ingatlanját. Aztán volt, hogy loptak a papilakból, sőt egy alkalommal a templom közelében levő bodegából kijövet "valami cigányok belekötöttek és megkergették, úgy menekült meg, hogy befutott a papilakra". Izsák Árpád úgy tudja, azért ment el, mert "a kétéves lányának itt semmi jövőt nem biztosíthatott". Azóta kérték az unitárius esperesi hivatalt, hogy helyezzen ki állandó lelkészt, de nem kaptak választ. Nincs végzős. Erdélyben (unitárius) paphiány van – mondja. Pedig a szórványba kellene igazán a jó pap. Jelenleg Balázs Sándor Magyarzsákodon levő tiszteletes a beszolgáló lelkész.
Meg kellene honosítani a falugondnokság intézményét
Balázs Sándor cáfolja mindazt, amit a "falu mond" a korábbi lelkipásztor távozásáról. Egyszerűen arról van szó, hogy Szentgericére ment, ahol nagyobb a közösség, el tudja tartani a lelkipásztorát – mondja. Egyetért azzal, hogy a szórványvidékeken az egyház egyik feladata lenne "elviselhetőbbé tenni az ott lakók életét". Nemcsak lelkiekben, hanem minden téren. Ezért kellene bevezetni a falugondnokság intézményét – mondja, majd érvel.
Az erdélyi unitárius egyház kidolgozta a szórványvidékek támogatását célzó falugondnoksági intézményt, amelynek a lényege az, hogy a Ravához hasonló falvakban a lelkipásztor ne csak az egyházi feladatokat lássa el, hanem világiakat is, egyfajta falugondnok legyen, aki intézi a nagyrészt középkorúak, idősek, a közösség ügyes-bajos gondjait. Gazdaságilag lefordítva: mindez azt jelenti, hogy amennyiben az egyházközség nem tudja eltartani a papot, az önkormányzat kellene pótolja a juttatást, s ezáltal megbízná az egyházi elöljárót, hogy lássa el a "falufelelősi" feladatokat is. Ez vonzóbbá tenné akár a fiatal, pályakezdő lelkipászto- rok számára is az amúgy reményvesztett szórványtelepüléseket – fejtette ki Balázs Sándor, és hozzátette, lassan lecserélődik a múlt rendszer kegyetlenségeit átélő nemzedék, azokra kell alapozni a jövőt, akik megmaradnak, gazdálkodnak, próbálkoznak.
Szép álom az "otthon maradás"
Adorjáni Ferenc András egyike azon ravaiaknak, akik próbálkoznak, gazdálkodnak. Ő sem a legifjabb nemzedékhez tartozik, 37 éves. Házukban négy nemzedék él egy fedél alatt. Nagymamája, Demeter Mária 101 éves. Ravában született, soha nem utazott messze, nem költözött el. Lánya, Olga mellette maradt, fia, András jó állást kapott: "Bukurestben katonatiszt" – mondja Mária néni, aki, bár a múlt történeteit néha összekuszálja, büszkén tekint dédunokájára. Pedig élete tükrözi az egy évszázados erdélyi magyar sorsot. Magyar világban, az Osztrák–Magyar Monarchiában született, és román világban kell meghaljon. Férjét 1945. február 15-én orosz fogságban veszítette el, egyedül nevelte két gyermekét. Amikor édesapjuk meghalt, András öt-, Olga egyéves volt. Demeter Mária egész életében dolgozott. Takarított az iskolában, a kollektívben. 98 éves koráig egyedül tartotta el magát, aztán egy szélütés ágynak döntötte. Most is könnybe lábadt szemmel mondja: azt bánja a legjobban, hogy nem tud dolgozni.
Talán ez a gyökér köti még az ősi röghöz unokáját is, aki kérdésemre büszkén mondja, "ebbe születtem, ezen nőttem fel – állattenyésztéssel foglalkozom, amióta az eszem tudom". Hogy mikor kapott igazán kedvet?
Tizenkét évvel ezelőtt részt vett a sepsiillyefalvi LAM Alapítvány által szervezett gazdaképző tanfolyamon, majd négy hónapot Svájcban gyakorlatozott. Ott látta, hogyan kell igazán gazdálkodni. Hazajövetele után viszont arra is rájött, hogy "a fiatal gazdák támogatása, a falun maradás ösztönzése csak szép álom". Két lóval, öt szarvasmarhával kezdte, majd az állományt 30-ra gyarapította. Minden pluszjövedelmet befektetett, gépeket vásárolt.
– Az idéntől megszűnik a tejkvóta-támogatás; mi lesz a gazdasággal? – teszem fel a kérdést, és nem a várt választ kapom.
– Nem adunk el tejet, mert kevesen vagyunk, és a főúttól eltérő településekre nem szívesen jönnek a begyűjtők. A tejet "megetetjük" a borjakkal, és azokat értékesítjük – mondja, majd kifejti: pár napos, hetes borjakat hoznak, amelyeket 100 kg-os súlyig nevelnek, majd eladják. Egyelőre ez a legjövedelmezőbb. Ha a szarvasmarhát a vágóhidaknak értékesítenék, még a felét sem kapnák meg a borjúként eladott állat értékének. A borjakat ugyanis külföldön adják el a kereskedők.
Szóba kerül az uniós támogatási rendszer.
– Ezeket a támogatásokat, pályázatokat nem az egyszerű gazdálkodó ember számára írták. A bürokrácia miatt elérhetetlenek. Az elért eredményt kellene díjazni, és nem az olyan terveket, amelyeknek még látszatuk sincs. Jó volna, ha a hangsúlyt nem a pénzügyi támogatási rendszerre helyeznék, hanem a helyi piac védelmére – osztja meg tapasztalatait kérdésemre a gazda. – Ettől függ a hazai mezőgazdaság, a vidék jövője! Jelenleg ebből meg lehet élni, de meggazdagodni nem… – teszi hozzá.
– Tervek, jövő? – kérdem.
– A fiamnak már vannak kecskéi, amelyeket ő gondoz. Úgy neveljük, hogy egyszer majd az övé lesz a gazdaság. De addig még nagyon sokat kell dolgozni itt a végeken!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Égetővé válik a romakérdés rendezése
Nem elég stratégiákban gondolkodni
Nemrég az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) arról döntött, hogy kétszázezer euró értékű kártérítést kell adjon a román állam annak a 27 szászrégeni (abafáji) romának, akikkel szemben a bíróság szerint atrocitásokat követtek el a hatóságok képviselői. Az történt ugyanis, hogy 2006.szeptember 7- én egy kocsmai összeszólalkozást követően tettlegességre került sor. Kivonult a rohamrendőrség és a csendőrség. A rend helyreállításakor 15 polgári személy és két rendőr sérült meg. 27-en beperelték az államot hivatali túlkapás miatt. Túl az eset jogi vetületein, a határozat ismét a közvélemény fókuszába állította a romák helyzetét, amelynek háttere nem annyira etnikai, mint inkább szociális, gazdasági és oktatási jellegű. Románia kormánya kidolgozott egy beilleszkedési stratégiát, ennek első lépéseként a Maros megyei prefektúra romaügyekkel foglalkozó irodája kimutatást készített a valós helyzetről. Az alábbiakban ezt ismertetjük. A felvetettekről Nagy Zsigmond alprefektussal beszélgettünk.
A megye közel fele roma
A kormány kidolgozta a romák társadalmi beilleszkedésének stratégiáját a 2012–2020-as időszakra, annak érdekében, hogy a konkrét programokra akár uniós pályázatok révén támogatást nyerjenek. Ennek első lépéseként a prefektúrákon létrehozták a romák kérdésével foglalkozó irodát (1221/2011-es kormányrendelet). Maros megyében 2013-ban jött létre ez az iroda, ahol három alkalmazott dolgozik, köztük a szaktanácsadó, Românu Ioan roma nemzetiségű jogász. Az említett osztály kormánystratégiai alkalmazásának első lépéseként tavaly augusztus 19. és szeptember 12. között felmérést készített a megyénkbeli romák helyzetéről. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Maros megyében 46.947-en vallották magukat romának, azaz az összlakosság (550.380) 8,52%-a. A prefektúra munkatársainak becslése szerint azonban jóval többen, mintegy 80-85.000-en vannak, ami a lakosság 47%-át is elérheti, ez derült ki az iroda alternatív felméréséből is. A felmérést készítők az említett időszakban 36, többségükben romák által lakott helységet látogattak meg. Ezek között hat város volt (Segesvár, Dicsőszentmárton, Marosludas, Nyárádtő, Szováta, Sármás). A következő községekbe jutottak el: Apold, Dános, Nádas, Nagyernye, Petele, Mikefalva, Marosugra, Kerelőszentpál, Maroskece, Sárpatak, Vajdaszentivány, Gernyeszeg, Déda, Mezőbánd, Mezősályi, Mezőpagocsa, Bonyha, Zágor, Csatófalva, Fehéregyháza, Ádámos, Vámosgálfalva, Bogács, Jedd, Csíkfalva, Mezőtóhát, Mezőzáh és Mezőméhes.
A látogatások során találkoztak a romák helyi képviselőivel, az önkormányzati képviselőkkel, és a cigánytelepeket is felkeresték. A tapasztalatokat tavaly év végén összesítették. Több nagyobb témakört vizsgáltak, mint az oktatás, egészségügy, lakhatósági feltételek, személyazonossági- ügyintézés.
Nincsenek iskolai közvetítők
Többek között megállapították, hogy ahol nincsen iskolai közvetítő, ott nagyobb az iskolakerülés, kevesebben íratják be gyerekeiket az alsóbb osztályokba. A roma hagyományok miatt leginkább a lányok kerülnek ki az iskolából, hiszen őket igen korán férjhez adják. Hogy némiképpen növeljék az iskolázottságot, szükség lenne bevezetni, kiterjeszteni az ún. "Második esély" oktatási programot, amelynek keretében sajátos körülmények között lehetővé tennék, hogy a tanterv szerinti oktatás mellett alapképzésben, vagy adott esetben akár szakmai képzésben részesítsék a romákat. Az iroda jelezte a főtanfelügyelőségnek, hogy a koordinálásával több helyen is szerveznének ilyen "tan-folyamokat". A szakhatóságtól azonban azt a választ kapták, hogy nincsen erre állami keret, így a programot csak pályázat alapján, uniós finanszírozással lehet fenntartani. Jelenleg ugyanis van már erre példa. Nyolc iskolában (Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Segesváron, Mezőbándon, Bonyhán, Sáromberkén, Dédán és Mezőzáhon) beindult ez a fajta oktatás, ehhez még társul az iskola utáni foglalkozás négy marosvásárhelyi és egy-egy szászrégeni, dicsőszentmártoni és gernyeszegi iskolában, ahol az órák után tanárok, tanítók felügyelete alatt végzik el házi feladataikat a roma diákok. Pozitív példaként említi a felmérés azokat a helységeket (Marosvásárhely, Szászrégen, Dicsőszentmárton, Marosludas, Mezőbánd, Héjjasfalva és Zágor), ahol hét iskolai mediátor dolgozik, akik elsősorban a romatelepeken keresik fel az iskolaköteles gyerekeket, szüleiket, és meggyőzik őket az oktatás fontosságáról. Még 14 településen kellene ilyen alkalmazottakat foglalkoztatni – vonták le a felmérés egyik következtetését. Erre azonban sem személyzet, sem pénz. Összesen 22 roma nemzetiségű tanügyi alkalmazott dolgozik a megyében, tevékenységük megkönnyíti a kapcsolattartást a közösséggel. Az említett iskolai közvetítők is a szászrégeni FAER Alapítvány által működtetett program révén fejthetik ki tevékenységeiket. Annál a 14 iskolánál, amelynek körzetében dolgoznak a mediátorok, érezhetően megnőtt a romák iskolalátogatottsága.
Ugyancsak uniós támogatással három településen (Szászrégen, Marosludas és Nagyernye) sikerült beindítani olyan oktatási központokat, ahova elsősorban a városban kolduló gyerekeket gyűjtik be. Itt étkezést biztosítanak és oktatási tevékenységeket is szerveznek.
Szerencsésnek mondható, hogy ahol a romák neoprotestáns vallásokat (adventisták, baptisták, pünkösdisták) gyakorolnak, ott csökkent a bűnözés, jobban együttműködnek a helyhatóságokkal, és a gyerekeket is járatják iskolába.
Az oktatási közvetítők mellett a megyénkbeli roma közösségeket 38 egészségügyi alkalmazott is látogatja, a lakosságot elsősorban az alapvető higiéniai szabályok betartására ösztönzik. Ugyanakkor nemkormányzati szervezetek támogatásával sikerült például Bonyhán a gyerekeket védőoltásban részesíteni, Dánoson és Nádason a nőknek különböző fogamzásgátló módszereket ismertettek a nem kívánt gyarapodás csökkentése érdekében.
Lakáshelyzet, személyi nyilvántartás
Lakáshelyzetük rendezésével is gondok vannak, ugyanis a különböző romatelepeken törvénytelenül felhúzott viskókban túlzsúfolva élnek a cigányok. Vannak olyan telepek – mint a marosvásárhelyi Hidegvölgyben, vagy Ludason, Gernyeszegen, Mezőzáhon, Petelén, Sárpatakon –, ahol két, három helyiségből álló épületben 20-25-en is meghúzódnak. Azok a polgármesteri hivatalok, ahova a romák személyazonossági igazolvány kibocsátásáért fordulnak, operatívan, a megyei lakosság-nyilvántartó hivatallal közösen, a romák irodájának segítségével igyekeznek segíteni a kérvényezőkön. Több településen (pl. Dicső-szentmárton, Nyárádszereda, Szászrégen), ahol működnek a kirendeltségek, jelentősen nőtt a személyazonossági igazolvánnyal rendelkező romák száma.
A prefektúra romairodája beindított egy programot, amelyet hazai kormányprogram támogat, s ezáltal Dédán és Mezőzáhon 150 romának telekeltetik a házát és az udvarát. Előkészület alatt áll a telekelésre vonatkozó törvénytervezet, amely a 2015–2020-as időszakban lehetővé teszi majd az ingatlanok rendezését. Vannak olyan települések, mint Apold, Kerelőszentpál, Bogács és Mezősármás, ahol a polgármesteri hivatalok telkeket bocsátottak a romák rendelkezésére, ahova rendezett körülmények között házat építhettek maguknak. Nagy gondot jelent azonban a közművek használati díjának a törlesztése. Ugyanis nagyon sok cigánynak óriási állami adósságai vannak. Ezek elsősorban a bírságokból (tűzifa, mezőgazdasági termények lopása és közlekedési kihágások) gyűltek össze.
Több településen a polgármesteri hivatalok állják a villany- és gázfogyasztási költségeket, illetve a vízhasználati díjat (Dicsőszentmárton, Radnót, Szászrégen). Van ahol nemkormányzati szervezetek is bekapcsolódtak a szociális támogatásba, mint a dicsőszentmártoni Buckner, a marosvásárhelyi Alpha Transilvana, vagy akár a már említett szászrégeni FAER Alapítvány. Vannak szociális és kifejezetten a romák helyzetén javító uniós pályázatok, azonban a polgármesteri hivatalokban nincsenek pályázatíró szakértők.
Fokozottabb társadalmi felelősségvállalást!
A felmérést követően a prefektúra romákkal foglalkozó irodája tárgyalásokat folytatott a főtanfelügyelőséggel az iskolai közvetítők ügyében, a közegészségügyi hatósággal egyes oktató-nevelő programok kezdeményezéséért, kivitelezéséért, felvették a kapcsolatot több, romákkal foglalkozó civil szervezettel, a hatóságokat pedig arra kérték, hogy alakítsák meg a romák problémáit kezelő helyi akciócsoportokat, s ahol lehetőség van, ott alkalmazzanak egy romaszakértőt, aki követi a kormány stratégiájának a gyakorlatba ültetését.
Nagy Zsigmond alprefektus kifejtette, a romakérdések megoldására nem elég stratégiákban gondolkodni, hanem olyan konkrét programokat kell kidolgozni, amelyeket akár uniós támogatással kivitelezhetnek. Erre van már példa, hiszen ezeket is felsorolta a kimutatás, de jóval többet tehet a társadalom ezen a téren. Még a kormány meghirdetett stratégiája előtt tettek lépéseket a Maros megyei önkormányzatok. Nyárádszeredában és Jedden is rendezték egyes romák tulajdonjogi viszonyát, személyazonossági iratait, és ez elindított egy folyamatot. Zágorban kifejezetten jó a polgármesteri hivatal és a roma közösség közötti kapcsolat, mert sikerült elintézni, hogy sokan közülük Németországba járjanak idénymunkára. És ezt meg is hálálják azáltal, hogy igyekeznek beilleszkedni. Marosbogáton és Apoldon is az egyházak és nemkormányzati szervezetek közösen vesznek részt a szociális-oktatási gondok rendezésében. Vannak olyan önkormányzatok (Mezőbánd, Szászbogács, Alsóbölkény, Görgényszentimre, Szásznádas és Marosfelfalu), ahol romani (cigány) nyelven lehet a helyhatósághoz fordulni.
Nagy Zsigmond a Marosi Unitárius Egyházkör felügyelő gondnokaként, zsinati tagként, illetve a jogügyi bizottság elnökeként kifejtette, hogy nemcsak a neoprotestáns egyházak kellene befogadják a romákat, hanem, főleg vidéken, a szórványtelepüléseken a történelmi erdélyi egyházaknak is nyitniuk kell. Konkrétan: elmehetnének a lelkészek a roma közösségekbe, és bevonhatnák őket az egyházi programokba. Nem etnikai megközelítésből kellene kezelni a romakérdést, hanem elsősorban szociális, oktatási és egészségügyi-nevelési jelleggel, irányból. Akár a lelkészek is személyes példájukkal kínálhatnának megoldást az egész közösségnek. S ez nem is annyira anyagiaktól függ, hanem hozzáállás kérdése. Mert a roma közösség részéről megvan ez az igény, de az egyházak nem minden esetben viszonyulnak hozzájuk pozitívan, sőt elutasítják, elzárkóznak előlük.
A gazdasági okok – megelőzés, nem tűzoltás
Az esetek többségében a romák nem hibásak azért, hogy ilyen helyzetbe kerültek – fejtette ki az alprefektus. Ha az utóbbi 25 év társadalmi, gazdasági változásait elemezzük, megállapíthatjuk, hogy ez a közösség képtelen volt alkalmazkodni. Gondoljuk el, 1989 előtt a romák nagy része építkezéseken, a kollektív gazdaságban dolgozott. A rendszerváltást követően csődbe mentek a nagyvállalatok, megszűntek a kollektív gazdaságok, és így azok is, akik a minimális jövedelmet munkával szerezték meg, állás nélkül maradtak. Mivel alacsonyan képzettek, már nem feleltek meg az új munkapiaci elvárásoknak. Aztán úgy felgyorsult az élet, hogy a társadalomnak egyszerűen nem volt ideje velük foglalkozni. A középiskolát (egyetemet) végzettek is nehezen kaptak munkahelyet, hát még a szakképzetlen kategória! Persze van szociális segély, integrálási programok, de ameddig az önkormányzatok nem ösztönzik őket arra, hogy legalább a nyolc osztályt elvégezzék, és utána olyan szakmát tanuljanak, mint az építői, vagy autószerelő-bádogos, amire volna igény, addig egy helyben topogunk. Aztán meg ott van a nagy népszaporulat, ami szintén növeli a szegénységet, hiszen a gyerekeket gondozni kell, ellátni, mert ugye "sok gyerek szegénység", s ez így is van. Ezen a téren is többet lehetne tenni azokkal a felvilágosító programokkal, amelyekre a kimutatás is utalt.
Sok függ attól is, hogy a roma közösség miként neveli ki saját értelmiségi rétegét, amely az új társadalmi helyzetben elvállalja a vezető szerepet. A rossz tapasztalat az, hogy a "kiemelkedett" roma értelmiségeik többnyire nem akarják vállalni az identitásukat, elhatárolódnak a közösségtől, holott ők kellene legyenek a pozitív példák, a húzóerő. Ezen a mentalitáson is változtatni kellene, mint ahogy a társadalom is érzékenyebben oda kellene figyeljen az említett gondokra, jelenségekre, mert lassan nem csak a roma közösséget érintik. És az abafáji esetből kiindulva, egyik fél részéről sem az erőszakos beavatkozás, a tűzoltás a megoldás, hanem az említett okok feltárása, orvoslása. Ha nem kezdünk ezekkel idejében foglalkozni, oda jutunk, hogy mind az állami, mind a helyi közösségek képességeit meghaladják ezek a kérdések, amelyek a radikalizálódott társadalomban veszélyes precedenst teremthetnek, mint például az említett konfliktus. Mindennél fontosabb a megelőzés! – összegzett az alprefektus.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Makovecz öröksége: szép házak kőből, fából
Az organikus építészet egyik erdélyi arca, Müller Csaba, Makovecz Imre tanítványaként valósította meg az európai hírű szakember több tervét is Erdélyben. Huszonöt éves építészeti tevékenységéről kolozsvári tervezőirodájában beszélgettünk.
– Mérvadó román építészek szerint is a Makovecz Imre által tervezett, és az ön felügyelete alatt felépített Donáth úti református templom a legszebb a rendszerváltás óta Kolozsváron épült tucatnyi új templom közül. Drágább az organikus építészet, mint a ma divatos vasbeton–acél–üvegépületek?
– Makovecz Imre azt hangsúlyozta, hogy ezek a típusú épületek semmivel sem kerülnek többe, mint a más stílusban készülő építmények. Ez nemcsak a Donáth úti templom esetében igaz, hanem az összes többi, organikus építészeti stílusjegyeket viselő erdélyi épületre is. A beépített felület négyzetméterenkénti 700–1000 eurós átlagára jó ár. A visszafogott költségek azzal magyarázhatók, hogy az organikus építészet elsősorban helyi anyagokat, fát, követ használ fel, helyi mesteremberekkel dolgoztat. Esetünkben a szellemi hozzáadott érték nagyobb, bonyolultabb és összetettebb a tervezőmunka.
– Milyen egyéb érvek szólnak amellett, hogy egy közösség a hagyományos építőanyagokat előnyben részesítő organikus építészeti stílusban emeltessen templomot?
– Ezeknek az épületeknek az értéke túlmutat a funkcionalitásukon. Aki egy Makovecz által tervezett templomban rendezett koncerten vesz részt, megtapasztalhatja annak az épületnek a különleges akusztikáját, hangzásvilága maradandó élményt nyújt. Kolozsváron mind a közönség, mind az előadók elégedettek ezzel a kiemelkedő akusztikai hatással. Egy ilyen típusú épületnek lakásként való felépítése ugyanakkor sajátos életstílust, gondolkodásmódot, szellemiséget is jelent.
– Erdély-szerte ismert építészként, Makovecz Imre közeli munkatársaként szülőföldjétől, Háromszéktől Kolozsvárig a nagy mester számos munkáját ültette át a valóságba. Mit jelentett ez az együttműködés?
– Hálás dolog volt Makovecz Imrével együtt dolgozni. Erdélyből több építész is segédkezett itteni tervei megvalósításában. Jómagam a sepsiszentgyörgyi református ravatalozót, az árkosi ökumenikus ravatalozót, a vargyasi református templomot, a temesvári Új ezredév református templomegyüttest, a kolozsvári Donáth úti református templomot és az Egri-házat építettem az ő tervei alapján. Makovecz dolgozta ki a koncepciót, de nem arra törekedett, hogy mindent ő végezzen el. Sok mindent átadott, hogy én gondoljam végig. Kíváncsian nézte, hogyan visszük tovább a terveit. A munka végén nem az ő elképzeléseit kérte számon, hanem az én egyéni hozzájárulásomat értékelte. Terveinek mi, helyi építészek adtuk meg a végleges műszaki formáját.
– A Ceauşescu-rendszerben, Bukarestben végezte el az egyetemet. Hogyan lehetett a kommunista időbeli iskola megkötöttségeit levetkőzni a rendszerváltás után?
– Az akkori építőtelepi valóság és a bukaresti képzés között volt némi különbség. A bukaresti egyetem érdekes miliőnek számított a nyolcvanas években. Egyrészt, maga az egyetem a híres román építész, Ion Mincu által tervezett, igen érdekes épületben kapott helyet, másrészt az építészeti képzés nyitott volt mindarra, ami a nagyvilágban történik. Amikor az egyetemre már nem jutottak el rendszeresen nyugati szakfolyóiratok, tanáraink arra biztattak, hogy a bukaresti francia és az amerikai könyvtárban nézzünk utána a külföldi szaklapoknak. Nem véletlen, hogy a Bukarestben végzett építészek zöme idővel elhagyta az országot, és nagyon sokan fényes karriert futottak be Nyugaton. Nekem szerencsém volt, mert 1989-ben végeztem, és a rendszerváltás úgy ért Segesváron, hogy igazából még semmit nem terveztem. Abban az időben, persze mindenki a nyugati modernista építészet elkötelezettje volt: úgy hittük, hogy minden, ami Nyugatról jön, az jó és követendő.
– Hogyan jutott el a Kós Károly-féle erdélyi építészeti hagyományokhoz?
– Kós Károly művészetével már a sepsiszentgyörgyi általános rajzosztályban megismerkedtem, de közelebb akkor kerültem hozzá, amikor az egyetemen tanulmányt kértek tőlünk egy jelesebb építészről, illetve annak egy-két épületéről. Így választottam Kós Károlyt és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot. Bukaresti tanáraimra ezzel különösebb hatást nem gyakoroltam, de tízest kaptam. Elismerték a munkámat. Kós építészete már az egyetemen érdekelt, a rendszerváltás után pedig a Makovecz Imrével történő találkozásaim, és az általa alapított és vezetett két és fél éves időtartamú Vándoriskola posztgraduális képzés elvégzése után már nem volt kérdéses, hogy az organikus építészet hagyományait követem.
– Makovecz építészeti iskolája mennyire nyúlik át a Kárpát-medence magyar lakta területein?
– Makovecz hírneve már a nyolcvanas években messze túljutott Magyarország határain. Az általa tervezett sárospataki Művelődési Házat Európa legszebb új épületei közé sorolta egy nemzetközi zsűri. Szintén a nyolcvanas években a Velencei Építészeti Biennálén Makovecz Imre teljes csapatát, a magyar organikus építészetet méltatták. A sevillai Világkiállítás magyar pavilonját már nem kell bemutatni. Amikor először nála jártam 1992-ben Budapesten, a pavilon tervrajzai irodája falán díszelegtek. Makovecz európai rangú és hírű építész volt, Európa-szerte vannak követői, tanítványai. Vándoriskolájába nemcsak Kárpát-medencei magyarok jelentkeztek, hanem Európa számos más országából is érkeztek fiatal építészek. Ezzel együtt a Frank Lloyd Wright és Rudolf Steiner által megalapozott organikus építészet – amit Makovecz Imre külön iskolává emelt – nem tömegépítkezési stílus. A magyar építészeknek mindössze a két százaléka vallja magáénak ezt a szemléletet.
– Nem függ ez össze azzal a ténnyel, hogy néhány Makovecz által tervezett épületről utólag derültek ki különböző hiányosságok?
– Szakemberként állíthatom, hogy az organikus építészet darabjaival nincs több gond, mint más típusú, más stílusú épületekkel. Makovecz Imre volt az egyik legismertebb magyar építész, így magától értetődő, hogy az általa tervezett épületek is a figyelem középpontjában állnak. Utólag mindenfajta épülettel akadnak kisebb-nagyobb gondok, amit rendszerint ki lehet javítani. Klasszikus példa a Berlin ékeként számon tartott Reischstag. Norman Foster által tervezett kupolája az építkezések kezdetétől az érdeklődés kereszttüzében állt, s miután elkészült, egy német építészeti szaklap 200 hibáját sorolta fel. Ettől függetlenül Foster berlini építészeti remekműve egyedi a maga nemében.
– Az ön által tervezett kolozsvári és Kolozsvár környéki lakóházak is egyediek, a környék többi házaitól meglehetősen elütőek. Sok a megrendelője?
– Nem panaszkodhatom, folyamatosan van munkám. Meggyőződésem, hogy sokkal több ilyen lakóházra lenne kereslet, ha az emberek tisztában lennének, hogy mi is az organikus építészet. Sokan nem tudnak választani, mert nem ismerik a lehetőségeket. A tömegízlés nem magától alakul ki, hanem kialakítják. Ezen a téren még sok a teendőnk.
Müller Csaba
A háromszéki Árkoson született 1961-ben. Marosvásárhelyen érettségizett, és 1989-ben szerzett műépítész diplomát a bukaresti Ion Mincu Építészeti Egyetemen. Magyarországi és londoni posztgraduális továbbképzéseken vett részt 1993–1998 között. Makovecz Imre közeli munkatársa volt, számos erdélyi projektjében vállalt társtervezői szerepet. Az Országépítő Kós Károly erdélyi egyesület alapító tagja, a kolozsvári Építészeti és Urbanisztikai Fakultás oktatója.
Az elmúlt tíz évben több hazai és nemzetközi szakkiállításon vett részt. Az 1997-ben alapított Opeion nevű tervező irodája számos, organikus építészeti stílusban épült erdélyi templom, imaház, ravatalozó, menedékház, óvoda, tömbház és több tucat lakóház tervezője.
– Nem keseríti el, amit maga körül lát? Építészetileg merre tartanak a településeink?
– Szembetűnő, hogy nincsenek új középületeink. Ami pedig megépül, ott minden a pénzről és a bürokráciáról szól. Egy építész szellemi hozadéka az utolsó szempont. Az ötven évnyi kommunizmus egyelőre tovább él a közgondolkodásban. Ha valamit építeni vagy módosítani akar, a nyugati ember számára az építésszel való konzultáció épp oly fontos, mint ahogy orvoshoz jár. Nálunk az építész csak nyűg, az ebből fakadó következményekkel együtt. Szép településekhez és szép házakhoz normális életkörülmények és életszínvonal kell. Ma a városrendezési tervek arra törekednek, hogy megvédjék az embereket, ne tegyék tönkre életterüket. Egy földszintes lakóházzal teli utcába lehetőleg ne épüljön négyemeletes tömbház...
– Volna mit tanulni eleinktől?
– Manapság szép házak jobbára csak falun épülnek, ahol még lehet alapozni a hagyományokra. A mai Kolozsvár belvárosi arculatát meghatározó 19. századvégi építészet a tervező, a kivitelező és befektető között létrejött szövetség olyan iskolapéldája, amely ma is elkelne.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hátsó sorban kullogunk a kulturális örökségvédelem terén
Európai viszonylatban Románia az utolsó helyen áll a kulturális örökségvédelem terén – véli Mircea Diaconu EP-képviselő.
Az Európai Parlament Kulturális és Oktatási Bizottságának alelnöke tegnap Segesváron elmondta, jelentést készít az európai kulturális örökség témája kapcsán, illetve idén szeptemberben javasolni fogja a törvényhozásnak egy ezzel kapcsolatos európai szintű jogszabály elfogadását.
Mircea Diaconu szerint a jelentés előkészítése során kiderült, hogy Románia gyengén teljesít az örökség értékeinek feltárása és védelme terén, más európai országokhoz képest. Míg Románia óriási, még fel nem tárt vagy gondozatlan állapotban levő értéktárral rendelkezik, az európai országok egy része épp abból él, hogy büszke saját örökségére, feltárja és bemutatja azokat – mutatott rá az EP-képviselő. Szerinte egy életképes regionális tervre van szükség a kulturális turisztikai vonalon, amely uniós források lehívását tehetné lehetővé.
marosvasarhelyiradio.ro / rador.ro
Erdély.ma

Balesetben elhunyt Kusztos Endre
Február 14-én, szombaton este 6 óra 12 perckor a marosvásárhelyi Segesvári úton közlekedési baleset történt, amit egy ittas vezető okozott, s amelynek egy halálos áldozata is volt. Vasárnap reggelre kiderült – a baleset áldozata az erdélyi festőművész, Kusztos Endre.
Amint a megyei rendőr-főkapitányság szóvivője, Andreea Pop nem sokkal a baleset bekövetkezte s a vizsgálatok első eredményei után tájékoztatott, a balesetet egy mezőszentmargitai (Kerelőszentpál község) 35 éves férfi okozta, aki ittasan vezetve áttért az út menetirány szerinti bal oldalára a benzinkút közelében, ahol frontálisan ütközött egy Opel márkájú, szabályosan közlekedő személygépkocsival. A baleset utáni vizsgálat során a mezőszentmargitai sofőrt alkoholszondás ellenőrzésnek vetették alá, ekkor a műszer 0,82 ezrelékes alkoholkoncentrációt mutatott ki az általa kilélegzett levegőben.
A balesetben a vétlen gépkocsivezető súlyos sérüléseket szenvedett, egy 90 éves utas életét vesztette, másik két utas, egy férfi és egy nő szintén súlyos sérülésekkel került ki a balesetből. Egy ötödik személy könnyebb sérüléseket szenvedett.
A rendőrség folytatja a vizsgálatot a baleset pontos körülményeinek kiderítésére, ugyanakkor bűnügyi vizsgálatot indítottak a balesetet okozó vezető ellen gondatlanságból elkövetett súlyos és halált okozó testi sértések és ittas vezetés gyanújával.
Vasárnap reggelre kiderült – a baleset áldozata a 90. évében járó erdélyi festőművész, grafikus, Kusztos Endre.
Kusztos Endre erdélyi magyar festő és grafikus, a Román Képzőművészek Szövetsége és a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt. Makfalván született 1925. szeptemberében református kereskedő családjában. Szaktanulmányait a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben kezdte (1949), ugyanitt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett oklevelet (1955). Mestere Miklóssy Gábor volt. Az Erdőszentgyörgyi Múzeumban dolgozott (1962-65), 1966 óta szovátai, majd kolozsvári szabadfoglalkozású művész.
Bakó Zoltán |
Kusztos Endre (Makfalva, 1925. szept. 27. – Marosvásárhely, 2015. febr. 14.)
Székelyhon.ro

Panaszfal
Krónikussá vált problémáival küzd továbbra is a magyar nyelvű közoktatás megyénkben – derült ki múlt szerdán a Romániai Magyar Pedagógusszövetség megyei szervezete által összehívott megbeszélésen a Bolyai Farkas középiskolában. A találkozón iskolaigazgatók, igazgatóhelyettesek, tagozatfelelősök, az RMPSZ területi képviselői, a megyei tanfelügyelőség magyar nyelvű oktatásért felelős szakemberei, a megyei RMDSZ elnöke és a városi szervezet oktatási felelőse vett részt.
Szokás szerint az ülés Horváth Gabriella, az RMPSZ megyei elnökének a beszámolójával kezdődött, amire külön visszatérünk. A jelenlevők egyperces csenddel adóztak Márton Zoltán emlékének, aki a szovátai Teleki Oktatási Központ élén éveken át a megyei oktatásügyet szolgálta.
Versenyvizsga a vezető tisztségekért
A megoldatlan problémák mellett újdonságként hangzott el, hogy hosszú évek után az idéntől véget érnek az aktuális politikai helyzetet tükröző igazgatói kinevezések, s az iskolák, óvodák vezető tisztségeit versenyvizsgával lehet elfoglalni. Tegyük hozzá, hogy a főtan-felügyelői állásra meghirdetett versenyvizsgára február 23-ig lehetett jelentkezni. Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke arra figyelmeztette a jelenlevőket: készüljenek időben a versenyvizsgára, hogy ne maradjanak a magyar tagozatért felelős vezetők nélkül az iskolák, s eddigi tisztségeiket is megvédjék. Bár félhangosan, de elhangzott, hogy ezúttal sem lehet a valós értékeket tükröző megmérettetésre számítani, s a versenyvizsgákon nem a rátermettség, a szaktudás lesz a döntő, hanem a dosszié vastagsága számít majd, ami nem feltétlenül a legnagyobb hozzáértést tükrözi. Másrészt a vonatkozó törvény azt írja elő, hogy ott, ahol magyar tagozat működik, biztosítani kell a tanulók képviseletét az iskola vezetőségében – hangzott el a hozzászólások között. A jelenlevők azt is felvetették, hogy az igazgatók állandóan ki vannak téve annak, hogy az iskola kapuját kinyitó ellenőrök megbüntessék őket, ezek után ki kíván folyton fenyegetett helyzetben lenni? Másrészt megfogalmazódott, hogy szórványtelepüléseken, ha képviselő nélkül marad a magyar tagozat, gúnyt űzhetnek az ott dolgozó pedagógusokból, akik például a jellegzetes népszokásokat elevenítik fel tanítványaikkal.
Helyzetkép krónikus problémákkal
A jövő tanévre szóló beiskolázási tervben 110 magyar előkészítő osztály szerepel, ami kevesebb, mint ahányat a múlt évben meghirdettek, tekintetbe veszi viszont a gyermekek számát és azt, hogy tavaly hány osztály telt be – erősítette meg Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes és Fejes Réka, tanítókért felelős tanfelügyelő. Az idén is 57 kilencedik osztályt terveztek a magyar tagozaton, 44 líceumi és 13 szakiskolai osztályt.
A fogyó gyereklétszám miatt szükségessé váló stratégia is szóba került, s Illés Ildikó kifejtette, hogy véleménye szerint az óvodákat s az elemi osztályokat meg kell őrizni, az viszont a gyerekek érdekei ellen szól, ha a néhány kilométerre levő községközpontban jól felszerelt iskola működik különálló V-VIII. osztályokkal, a szomszédos faluban pedig összevont osztályokban tanulnak a gyermekek, mert a községvezető érdekei úgy kívánják. Hogy mi legyen a megoldás, hol kellene megszüntetni az összevont osztályokat, erre most készül a tervezet, amit az érintett iskolákba is elküldenek, hogy helyben is véleményt nyilvánítsanak. "El kell dönteni, hogy mit akarunk: erős iskolát vagy mesterségesen fenntartott osztályokat?" – hangsúlyozta a főtanfelügyelő-helyettes. A válasz sem késett, miért kell csak magyar részről betartani a törvényeket, vagy mért kell hagyni, hogy iskolaigazgatók önkényesen döntsenek, mint Marosludason például, ahol 34 gyermek mellett az egyik magyar tanítói állást nem kérték, s így nem is hagyták jóvá. Ezzel szemben van olyan óvodai csoport vagy elemi osztály, amelyet egy-két román gyermekért tartanak fenn.
Szászrégenben 33 magyar gyermek kezdheti az előkészítő osztályt, s ez a létszám a 13 román osztály mellett két magyar osztályra elegendő. Az egymás közötti meddő viták helyett arról kellene közösen megegyezni, hogy az osztályok melyik iskolában induljanak.
Az ülésen a márkodi iskolaigazgató vetette fel a kicsi vidéki iskolák helyzetét, azt, hogy nem ért egyet a tömbösítéssel, a fejkvótával, s hogy az RMDSZ képviselőinek gyakrabban kellene ezekre a kis településekre ellátogatniuk. Brassai Zsombor szerint gyakran járnak vidékre, ahova hívják őket, s ahol megoldandó problémák vannak.
Hogy lehet a jó pedagógusokat megtartani ott, ahol csökkentették az osztályok számát, mit lehet tenni a fokozattal rendelkező címzetes kollégák ellen, akik évek óta nem tudnak eredményt felmutatni? – kérdezték a felszólalók.
Elhangzott, hogy megoldást kellene találni a kétéves gyermekek helyzetére, akiket fel kellene venni az óvodába, amelyek az elvesztett nagycsoportok miatt nehéz helyzetben vannak. A válasz értelmében törvényesen nem lehetséges, mivel meg van szabva az óvodai helyek száma, s óvodába járni továbbra sem kötelező.
Középiskolák, szakiskolák
A diáklétszám csökkenése továbbra is kedvezőtlenül befolyásolja a vidéki középiskolák helyzetét, ezt különösen Segesváron érzik, bár nagyon jó körülményeket, színvonalas oktatást tudnak biztosítani a diákoknak. Nagy gondot jelent viszont, hogy a diákok egy része botrányosan keveset tud románul, amit az általános iskolában kellene elsajátítani. Régi kérésük, hogy körzetesíteni kellene a megyét, hogy a vidéki középiskolák is fennmaradjanak. Még súlyosabban érinti az érdeklődés hiánya a szakiskolák egy részét, holott az idén a külhoni szakoktatásra terelődik az anyaország figyelme. Az építészetiben, ahol tavaly nagyon foghíjas osztályok indultak, már megkezdték a népszerűsítő kampányt, s pályázat révén ingyenes bentlakást, érkeztetést tudnak biztosítani a diákoknak. A marosvásárhelyi sportiskola igazgatója szerint nagyobb összefogásra lenne szükség, s ha mindenki segítene, pótolni lehetne a hiányzó diákokat. Brassai Zsombor megyei elnök szerint egy vagy két szakiskolába kellene összpontosítani a szakosztályokat, ahol minőségi oktatást biztosíthatnának. Haller Béla, az RMDSZ városi szervezetének oktatásügyi alelnöke a román nyelv ismeretének a fontossága mellett hangsúlyozta, hogy vissza kell adni a szakoktatás értékét, ami korszerű munkahelyek népszerűsítésével, a biztos elhelyezkedést ígérő, a termeléssel összhangban levő szakiskolákban lehetséges.
A felszólalók bírálták a románból magyarra ültetett tankönyvek minőségét, a rosszul fordított vizsgatételeket s a magyar oktatásért felelős államtitkár hozzáállását a problémákhoz.
Foarte bine helyett nagyon jó
Elhangzott, hogy az elemi osztályokban magyarul lehet beírni a kisdiák minősítését az ellenőrző könyvébe, az érdemokleveleket is magyarul lehet kitölteni, s a jutalomkönyvbe is magyarul lehet beírni a szöveget, még akkor is, ha az iskolaigazgató nem írja alá.
Beke Tünde tanfelügyelő a pályázási lehetőségekre hívta fel a résztvevők figyelmét, az erről szóló értesítéseket rendszeresen továbbítja a kollégáknak, és segítséget ígért mindazoknak, akik pályázni szeretnének.
A panaszáradat végén Illés Ildikó arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy ne csak a negatívumokat, hanem az utóbbi időszakban nehezen, de mégiscsak elért eredményeket is vegyék figyelembe. A megyei tanügy terítékre került krónikus problémáira megoldás kevés esetben hangzott el, pedig a panaszfal kifeszítése mellett meg kellene találni a többség számára elfogadható helyes válaszokat is.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi politikusok: van magyarkérdés
Egyértelműen van magyarkérdés Romániában az erdélyi magyar pártok és civil szervezetek vezetői szerint, Klaus Johannis vonatkozó kijelentését viszont már eltérően értékelték a Krónika megkeresésére.
Ha Berlinben Klaus Johannis azt válaszolta volna, hogy létezik magyarkérdés, akkor ma az újságírók arról faggatnának engem, hogy mi a magyarkérdés Romániában – vallja Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke Sepsiszentgyörgyön, a Háromszéki Küldöttek Tanácsának (HKT) ülése előtt leszögezte, nem kommentálja az államelnök nyilatkozatait, ám megerősítette, valóban létezik közöttük párbeszéd, néhányszor már találkoztak, amióta Johannis beköltözött a Cotroceni-be, és megállapodtak, hogy ezentúl is rendszeresen egyeztetnek.
„A magyar közösségnek nagyon sok problémája van, ezeket párbeszéddel és parlamenti eszközökkel kell megoldani” – fejtette ki Kelemen. Arra a kérdésre, hogy ezeken a találkozókon esett-e szó az autonómiáról, azt mondta, az államelnökkel bármiről beszélhetnek, nincsenek tabutémák, ám az autonómiáról nem egyeztettek. „A többség és a nemzeti kisebbségek kapcsolatáról beszéltünk, javasoltuk, hogy a parlamenti pártok között kössünk erről politikai alkut” – mondta a szövetségi elnök.
„Tárgyaltunk a Tăriceanu-kormány idején benyújtott kisebbségi törvényről, amit Johannis a Német Demokrata Fórum elnökeként, akkor támogatott. Annak a kulturális autonómiáról szóló fejezete intézményi garanciákat tartalmaz a nemzeti identitás megőrzésére” – fejtette ki a szövetség elnöke.
Arra a felvetésre, hogy szóba jöhet-e ezeken a találkozókon a marosvásárhelyi székely szabadság napjának a betiltása, Kelemen Hunor úgy nyilatkozott, ez nem az államfőre, hanem a szervezőkre és a polgármesteri hivatalra tartozik, másrészt – mint hangsúlyozta – nem ismeri a kérdést, vele nem konzultált Izsák Balázs, ez szerinte „az SZNT elnök és kollégái, Tőkés László, Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor dolga”.
Szilágyi Zsolt: valljanak színt!
Klaus Johannis elsősorban, mint a román állam, és a román nemzetpolitika vezetője nyilvánult meg Berlinben, és nem úgy, mint egy eltűnőben lévő, több száz éve Erdélyben élő közösség vezetője – jelentette ki a Krónika megkeresésére Szilágyi Zsolt. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke kifejtette, rendkívüli, hogy Romániának német származású elnöke lehet, ez azonban nem palástolhatja el azt a több mint kilencvenéves történelmi tényt, hogy a román állam nemzetpolitikájának eredményeként az erdélyi őshonos közösségek eltűnőfélben vannak.
Szilágyi Zsolt felidézte, hogy Európa talán egyik első autonómiája volt a 13. században a II. András által kiállított Andreanumban szavatolt szász önkormányzatiság, „akkor előjogokat jelentett a Segesvár környéki szászoknak, ma úgy mondanánk, hogy etnikai alapú területi autonómiájuk volt”. „Azt gondolom, hogy Johannis is egy olyan Romániát szeretne, amelyben az őshonos közösségek, a szászok, a magyarok, a székelyek, a svábok nem érzik magukat veszélyben” – szögezte le Szilágyi Zsolt.
Az EMNP elnöke szerint ugyanakkor a román retorika tiszta párbeszéddel változtatható meg, el kell juttatni a magyarság világos üzeneteit, másrészt meg kell keresni azokat a román partnereket, akik, még ha nem is a hivatalos politikum képviselői, de román oldalról megmutathatják, hogy nem érdekeltek abban, hogy az őshonos közösségeket eltüntessék, hanem az európai különbözőség alapján, Erdély kulturális, nyelvi sokszínűségét értékként kezelik.
Szilágyi Zsolt úgy véli, megnyilvánulásra kell késztetni a politikai pártok képviselőit, valljanak színt, ha azt akarják, hogy néhány évtized múlva Románia homogén nemzetállam legyen. „Az erdélyi magyar politikumnak nem azt kell lesnie, hogy olyant mondjon mindenáron, ami tetszik a bukarestieknek, hanem szövetségeseket kell keresni az általunk meghirdetett politikai tervekhez” – összegzett a néppárt elnöke.
Biró: erdélyi magyar külpolitika kell
Biró Zsolt MPP-elnök is úgy véli, már a berlini kérdésfelvetés egyértelműen bizonyítja, hogy a magyarkérdés nincs megoldva Romániában, és meglátásában helytelen, ha Johannis úgy gondolja, egy ilyen nyilatkozattal a szőnyeg alá lehet seperni. A Magyar Polgári Párt elnöke ugyanakkor bíztatónak véli, hogy az államfő természetesnek tartja, hogy Magyarország odafigyel a határon túli magyarok sorsára, hiszen Románia is egyre inkább ezt teszi.
„Amíg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) nincs egyértelműen megoldva a magyar kar, amíg nem tartják be az oktatási törvényt, amíg Kovásznán szállodát ajándékoznak az ortodox egyháznak, miközben a magyar történelmi egyházakat hátrányosan megkülönböztetik, s minden téren tetten érhető a kettős mérce, a diszkrimináció, addig hiába hangoztatják, hogy nincs magyarkérdés Romániában” – mutatott rá Biró Zsolt. Hozzátette: szerinte az a megoldás, hogy az erdélyi magyar külpolitikát kell markánsabban megjeleníteni, az elmúlt 25 év legnagyobb mulasztása, hogy nem teremtődött meg az önálló erdélyi magyar diplomácia.
„Az Európai Unióban egyértelművé kell tenni, hogy nem alkalmazható kettős mérce, ez a feladat hárul minden erdélyi magyar szervezetre. Az RMDSZ rendelkezik ezen a téren a legszélesebb eszközökkel, talán így a román retorikát is sikerül helyes mederbe terelni”– szögezte le Biró Zsolt.
Izsák Balázs óvatosságra int
Óvatosan kell kezelni eközben az államelnök berlini nyilatkozatát Izsák Balázs szerint, hiszen ilyen esetekben a hangsúlyeltolódásoknak, értelmezéseknek is szerepük lehet. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke szerint a berlini kérdésfelvetés is barátságtalan volt Magyarország irányába, hiszen az újságíró azt firtatta, nem okoz-e problémát, hogy túl sokat foglalkozik az erdélyi magyarok sorsával.
„Ezt a kérdést a romániai államfő helyesen kezelte, azt mondta, a két ország között emiatt nincs konfliktus. Ez egy jó megközelítés. A Magyarország-ellenes, balliberális európai propaganda kapott egy rendkívüli jó választ” – fogalmazott Izsák Balázs. Hozzátette: a folytatást, miszerint nincs magyarkérdés Romániában, úgy is lehet értelmezni, hogy nem okoz konfliktust, ha Magyarország felelősséget vállal a romániai magyarokért.
„Nagy felelősséggel kell ezt kezelni, és mindenkit erre intek. Persze rengeteg problémát meg kell oldani. 25 év után sincsenek intézményes garanciák a magyarság identitásának megőrzésére, de ezek nem okozhatnak konfliktust a két ország között” – mondta Izsák Balázs.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Értékek, amelyeket fel kell vállalni
Az Erdélyi Unitárius Egyház a Romániában élő unitáriusok közössége. 1568-ban alakult Erdélyben, mint az egyik első unitárius egyház.
A 2002-es népszámlálás adatai szerint az egyháznak 66 846 tagja volt, ami Románia lakosságának 0,3%-a, Erdély lakosságának pedig 1%-a. 2008. december elején, a Fehéregyházi Zsinaton az Egyház 31. püspökének Bálint Benczédi Ferencet választották.
2010. november 22.-én az Erdélyi Unitárius Egyház újraegyesült a Magyarországi Unitárius Egyházzal, Magyar Unitárius Egyház néven, Kolozsvár központtal. Püspöke Bálint Benczédi Ferenc, erdélyi unitárius püspök.
2014. december 6.-án a Magyar Unitárius Egyház főhatósága, a Zsinat újraválasztotta a Magyar Unitárius Egyház főpásztorává a 2014-2020 közti időszakra.
A közösségi, a gyülekezeti életről, az értékek felvállalásáról kérdeztem. – Mielőtt elfogadta volna a püspöki felajánlást, milyen gondolatok, célkitűzések foglalkoztatták Önt? Amikor a Teológiára jelentkeztem, és lelkész akartam lenni, akkor azt tapasztaltam, hogy az emberek közösségekben szeretnének élni, és ebben a közösségben megtárgyalni az őket foglalkoztató gondolatokat. Segesváron éltünk, az ottani magyar közösségben, akikre nagy hatással volt a szász közösség gondolkodása is. Ezekben a közösségekben, a hírek, akár jók voltak vagy kevésbé jók, szervezetten értesítették egymást az ott élő kisebbségek.
Kolozsváron unitáriusként, és magyarként szintén ezt tapasztalhattam bizonyos közösségek köreiben. Mindig is érdekelt, mi történik abban a közösségben, melyben élek. Mivel édesapám vasúti alkalmazott volt, sokszor volt úgy, hogy odaszólt anyámnak „Légy szíves készíts ágyat, mert nem aludhat a váróteremben.” Ez számomra természetes volt. Ez már azt jelentette, két ember szóba tud állni egymással. Egy olyan világban, melyet egy állandó lüktetés határoz meg, soha nem tudhattad meg azt, mint gyermek, aki tőlem tanácsot kér, miként használja fel a kapottakat. A mozgás nem az egymástól való távolódást, hanem az egymáshoz való közeledést is jelentette. Nagy élményem volt, amikor 1958-ban Segesváron az állomásra befutott az első nemzetközi vonat. Érdekes volt látni a cseh, a lengyel, a kelet- német és más utasokat, hogyan viselkedtek. Hogyan terjedt el a bizalmatlanság. Hogy került párna a telefonra. Egy papnak nem ez a feladata. Azontúl, hogy az evangéliumot hirdeti, nem elég csak megtanulni bizonyos gondolkodási módszereket. Meg kell tanulni ezeknek a módszereknek az átadását is. Ami nem csak abból áll, hogy vasárnap fél tízkor bemegy a templomba, majd elmondja szárnyaló gondolatait. A papságban a közvetlenség, az érthetőség nagy erény, érdem.
A két világháború Európa térképét átrajzolta. Rengeteg örömöt, ugyanakkor rengeteg bánatot okozott. Egy része örvendett annak, ami megtörtént. Másik részének el kellett viselnie mindazokat a következményeket, melyek bekövetkeztek.
A történelmi egyházaknak bizonyos időkben nagyon, de nagyon sok kihívásnak kellett eleget tenniük. Az életösztön is ezt kérte. Nem azt kérdem, hogyan élték túl. De a kialakult reflexek nehezen épülnek vissza. – Önök, akik következetesen unitárius eszmerendszert képviselnek, hogyan tudják felvenni a szándékosan megteremtett negatív helyzet ellen azt a bátor, pozitív magatartást, melyet híveiknek el kell juttatni?
A XX. és a XXI. században, a keresztény világban azt láthatjuk, egyik felekezet a másik felekezet felett akar uralkodni. Ebből a betegségből egy nagyon kemény önvizsgálattal, nagyon kemény szembenézéssel lehetne kigyógyulni. Igazán az evangélium szemüvegén keresztül szeretnénk nézni az életet. Vannak értékek, melyeket föl kell vállalni a megjobbulás szándékával. Mert ugyanazok az erők nem dolgozhatnak az egyházban, mint a gyakorlati politikában. Az egyház vezetőinek meg kell tartania az arany középutat. A történelmi egyházak az elmúlt időkben azért tudtak megmaradni, mert a kereszténység olyan értékeket tudott kitermelni még az oktatási folyamatban is, melyek elengedhetetlenül fontosak. Oktatni, nevelni csak az tud, aki ezt a nevelést jól birtokolja. A hittant és az erkölcstant nem lehet elválasztani. A tudást nem lehet a cselekedettől elválasztani. Nem lehet őket szembe állítani. Ezek értékek. Kellenek azok a karizmatikus emberek, akik ezt képviselni tudják. Mindent kiüresítettünk, mindenkit eltávolítottunk. azzal, hogy az ember a leghatalmasabb. A nagy kérdés, hogy tudok olyan példát állítani, amire az emberek felnéznek. Számomra nagyon sajnálatos, hogy családok egy része évek múlva szétesik. – Önök ezeket a nehéz helyzeteket, hogy tudják egy bizonyos pozitív irányba terelni? A lelkészképzésben el tudtunk jutni arra a szintre, hogy hatékonyabban tudnak foglalkozni ezekkel a kérdésekkel. A szülők a gyerekkel meg kell, érezzék, hogy ebben a rohanó világban van egy másik életforma is. A színész gyönyörűen játszik és elámít engem a színpadon. De a magánélete és a színpad között hatalmas a szakadék. Valahol a külső és belső világ között egyfajta megértést kell megtalálni. Az Istent nem lehet kizárni a világból. Kell lennie egy hitelességnek. A ’89-es események után lehetőség született, az egyházak visszakapták saját maguk által épített iskoláik egy csekélyke részét.
A többségi társadalom nincs tisztában még mindig ezzel a jogos viszonnyal. Ellenszenves, ellenséges viselkedés tapasztalható, amit központi rendszerrel támogatnak. Az egyházaknak megvoltak az intézmény- rendszerei, javai. Az sem nem véletlen, hogy az oktatással Erdélyben kialakult a templom és az iskola összekapcsolt fogalma. Istennek nem buta emberekre van szüksége. Az ellenségeskedésnek ismernie kellene, hol a határ.
Minden ember érték. Ezt kell kellő figyelemmel, kell megbecsülni. Ennek szellemében nem seperhetünk mindent a szőnyeg alá. Rég kinőttünk a mese világából. Vannak dolgok, melyekkel szembe kell nézni.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro

Könyv és Gyertya gála
Az RMDSZ március 15-i ünnepi rendezvénysorozatának záróakkordjaként Marosvásárhelyen a Kultúrpalota nagytermében a magyar és a székely himnusszal indult, és Palya Bea valamint Szokolay Balázs előadásával ért véget vasárnap a Könyv és Gyertya gála. A díjat az RMDSZ Maros megyei szervezete alapította, és olyan Maros megyei személyeknek adják, akik kiemelkedő módon segítették a magyar közösséget.
Beszédet mondott Markó Béla szenátor, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke, Lukács Bence Ákos konzul Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa részéről.
Szolidaritással minden lehetséges
Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke azokat cáfolta, akik azt állítják, hogy ma már nincsenek olyan emberek, mint voltak 150, 160 évvel ezelőtt, hogy az az összefogás, szolidaritás, ami akkor vagy közelebbi múltunkban, 1990. február 10-én, a gyertyás- könyves tüntetésen megtörténhetett, ma már nem lehetséges, mert megváltoztak a társadalmak, megváltoztak az emberek.
A volt elnök kijelentette: nem hisz abban, hogy megváltozott volna az a hit, az a bizalom, hiszen "ma is a könyv és gyertya jegyében gyűltünk össze ünnepelni azokat, akik kiérdemelték ezt a kitüntetést". Mint mondta, nem elképzelhetetlen az a szolidaritás. Ha félretesszük a véleménykülönbségeket, össze tudunk fogni.
"Hinni kell a változásban, a szolidaritásban, szabadságban, egyenlőségben, testvériségben, és akkor minden lehetséges" – mondta egyebek között Markó Béla.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke elmondta, hogy második alkalommal kerül sor a Könyv és Gyertya díj kiosztására, majd felidézte az 1990-es tüntetést, amikor százezer magyar ember vonult végig a városon könyvvel és gyertyával a kezében, amikor hatalmas közösségi erő lüktetett, és amikor jó volt magyarnak lenni Vásárhelyen. Azért alapították a díjat, hogy felhívják a figyelmet azokra az alapvető értékekre, amelyekhez ragaszkodunk, amelyek akkor csak vágyként fogalmazódtak meg, és amelyek nagy része 25 év elteltével megvalósult.
A gálán kitüntetésben részesültek:
1. Berekméri D. István sáromberki nyugalmazott történelemtanár. A pedagógusi munkakör mellett belekapcsolódott és elmélyült a tudományos-kutató tevékenységben is. Részt vett abban a munkaközösségben, amely kiadta Sáromberke falumonográfiáját 1994-ben. Több alkalommal tartott előadást helytörténeti konferenciákon, ahol tudományos dolgozatokat terjesztett elő. Megjelent három könyve, 2006-ban a Sáromberke és a Telekiek, 2007-ben II. Rákóczi Ferenc – az ország nélküli fejedelem, majd 2013-ban a Bethlen Gábor – Erdély fejedelme (1613–1629) című.
Jelenleg a Sáromberke és a Telekiek című kötet átdolgozásán, bővítésén dolgozik, amelyet Teleki Samu Afrika- utazó halálának 100. évfordulója alkalmával szeretne kiadni 2016-ban.
2. Biró János fafaragó, Nyárádszereda. Gépészmérnökként dolgozott Nagyenyeden, Szász-régenben, Nyárádszeredában, fafaragással is foglalkozik. Számos alkotását lehet megcsodálni szerte a megyében és a határokon túl is, Nyárádszeredától Mórig. Igényesen kifaragott kopjafák, címerek, díszes székely kapuk tanúskodnak Biró János fafaragó mesteri munkájáról.
3. Gál Barna Gyula Segesvár és a környékbeli magyarság meghatározó személyisége. Matematika-fizika főiskolán szerzett oklevelet, majd 1953 és 1991 között mint matematika szakos tanár dolgozott. Pályafutása alatt is legfőbb feladata volt a magyarságért, a közösségért tevékenykedni. Az RMDSZ segesvári szervezetének megalakulásában nagy szerepet játszott, majd 1991 és 2004 között a segesvári RMDSZ elnökeként kitűnően vezette a szervezetet. Ugyanakkor 1992 és 2004 között Maros megyei tanácsosként képviselte a magyarság érdekeit.
4. Görög Miklós építészfőmester 1935. október 10-én született Marosludason. Az RMDSZ marosludasi szervezetének megalakításában nagy szerepet játszott, és egyetlen olyan esemény sem volt a helyi RMDSZ szervezetnél, amelyben ne vett volna részt. A Szociáldemokrata Platform országos alelnökeként is tevékenykedett, és Kerekes Károly parlamenti képviselő irodavezetője volt Marosludas kerületben.
5. Horváth János, Marosszentkirály. Fiatal kora óta foglalkoztatta a hagyományőrzés, a néptánc. Életcélja a néptánc megőrzése és továbbadása a fiatal generációknak. 1991-ben megalakította a Vadrózsa hagyományőrző tánccsoportot Nagy Margit tanárnő közreműködésével, amelynek mára már a negyedik generációját oktatja. Fáradságot nem kímélve végzi ezt a szép munkát, melynek köszönhetően szülőfaluja hírnevét már a határokon túl is ismerik. Jelenleg 16 párral dolgozik, akiknek számos erdélyi magyar vidék táncait tanítja.
6. Mátyás Endre, nyugalmazott matematika szakos tanár, Szováta. 1973 és 1996 között pedagógusként és igazgatóként dolgozott. 1996 és 2000 között Szováta polgármestere volt. 1990 óta tevékenykedik az RMDSZ szovátai szervezeténél, melynek alapító tagja volt. Egész életében lelkesen vállalta a közösségi feladatokat, erejét nem kímélve tevékenykedett Szováta közösségéért. Pedagógusként, aligazgatóként, majd később igazgatóként gyermekek generációit oktatta nem csupán matematikai ismeretekre, hanem arra is, hogy miképpen lehet magyarként megmaradni a szülőföldön.
7. Tóth Dénes, Gyulakuta. Mezőgazdasági technikumot végzett, 1965 és 2012 között a gyulakutai állatorvosi körzetnél dolgozott állat-egészségügyi technikusként.
Szakmai munkája mellett kiemelkedő fontosságot tulajdonított a közösségépítésnek. 1990 óta az RMDSZ-ben töltött be különböző tisztségeket, 18 éven át helyi tanácsosként tevékenykedett, és alelnöke volt a helyi RMDSZ szervezetnek, melynek megalakításához jelentős mértékben hozzájárult. Munkája során igyekezett eleget tenni a szakmai elvárásoknak, és a gyulakutai közösség számára olyan megvalósításokat elérni, melyek példaértékűnek bizonyulnak az új generációnak.
8. Kun László, Marosvécs, történelem szakos tanár. Elhivatottan, lelkesen és kellő részletességgel tanította tanítványait múltunk történelmére, ismertette velük a korszakok változásit, őseink nyomában. 1990 és 2011 között pedagógusi hivatása mellett a Magyarói Általános Iskola igazgatójaként is dolgozott. Munkája során a magyarói oktatás fejlődését, színvonalát tartotta elsődleges célnak, a helyi diákok erkölcsi és szellemi tudásának gyarapítása kiemelkedő fontosságúnak számított.
9. Farkas Elek, Harasztkerék, magánvállalkozó. Több helybélinek biztosít munkát és megélhetési lehetőséget. Aktív szerepet vállal az RMDSZ ákosfalvi községi szervezetében, 1996 és 2000 között helyi tanácsos. Támogatja az RMDSZ-t, a történelmi egyházakat, egyesületeket. Ákosfalva községből több mint száz személynek nyújtott támogatást, hogy ünnepélyes keretek között részt vehessenek a honosítási ceremónián az anyaországban.
10. Darabont József református lelkipásztor. 1973 szeptemberétől szolgál Görgény-szentimre, Mezőbodon, Mezőcsávás református gyülekezetében. Kiemelkedő fontosságúnak tartja a gyerekek és fiatalok foglalkoztatását, lélektől lélekig hirdet igét felnőtteknek, időseknek.
1990-ben megalakította Mezőcsávás községben az RMDSZ szervezetet, idejét, erejét, energiáját nem sajnálva járt házról házra összeírni az RMDSZ-tagokat. Emiatt megfenyegették és bántalmazták 1990-ben. Nem hátrált meg a közösségért való munkában, lelkesen dolgozott a magyarságért.
11. Nagy Béla, Nagysármás. A sármási Vointa Kisipari Szövetkezetnél töltött be különböző tisztségeket, 1993 és 1996 között a községi kórháznál vállalt munkát, 1996 és 1998 között higiéniai asszisztensként dolgozott a Maros megyei egészségügyi rendőrség és megelőző orvoslás intézeténél. Közösségalakító tevékenységekben is részt vett, az RMDSZ helyi szervezetének egyik meghatározó személyisége. A nagysármási RMDSZ szervezet alapító tagja volt. ’90 óta folyamatosan vállalt tanácsosi tisztséget, 2000 és 2004 között helyi elnök volt a nagysármási RMDSZ szervezetnél.
12. Kocsis József, Radnót. A székelykeresztúri tanítóképzőben kezdte, majd Székelyudvarhelyen fejezte be tanulmányait. Somosdon tanított, majd három év katonaság után Harcón volt iskolaigazgató és tanító. 1963-ban került vissza Radnótra, a kertészeti iskolába, majd annak megszűnése után 1964 őszétől az Agronómusok Háza alkalmazottja lett. Megalakulása óta tagja a radnóti RMDSZ-nek. Közösségformáló és mindennapi munkája mellett kopjafát faragott az I. és II. világháború magyar hősei emlékére, melyet a református templom kertjében állítottak fel.
13. Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Vártemplomi Diakóniai Központ Lazarenum Alapítványának elnöke. Az erdélyi és a marosvásárhelyi magyarságért végzett sokoldalú munkájáért, az elesett, hátrányos helyzetű emberek támogatásáért végzett tevékenysége elismeréseként jelölte az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete.
A 25 éve alapított Lazarenum Alapítvány jelenleg 18 gyermeknek szolgál otthonul a Lídia gyermekotthonban. A folyamatosan bővülő Vártemplomi Diakóniai Központot 46 idős személy lakja. A létesítmény az idősek gondozása mellett erdélyi magyar közművelődési célokat is szolgál. 2002 óta a Pici ház két pedagógus segítségével oktatást és meleg ételt biztosít 27 utcagyerek számára. A Lazarenum keretében – a diakóniai szolgálat részeként – évente 150 nagy családban nevelkedő mintegy félezer hátrányos helyzetű gyermek rendszeres támogatása és nyári táboroztatása folyik. A társadalom peremére szoruló családoknak otthonteremtő programmal segít, falusi házakban helyezve el őket, fedelet és megélhetést nyújtva számukra. Nem utolsósorban 33 munkahelyet tart fenn.
14. Török Gáspár, országos és nemzetközi elismertségnek örvendő fotóművész, a marosvásárhelyi közélet markáns alakja. Öt kontinensen állították ki munkáit, több mint 63 hazai és 25 nemzetközi díj birtokosa. Művészi rangjának elismeréseként 1988-ban az AFIAP, vagyis a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségének művésze címmel, majd 1995- ben az EFIAP, ugyanezen szövetség kiváló művésze címmel tüntették ki.
15. Simon György magyartanárként a szép és szabatos nyelvhasználatra, a nemzeti hovatartozás önérzetes felvállalására tanította diákjait. Iskolai órái hétvégeken és vakációkban gazdag hagyományú erdélyi falvakban, hegyi ösvényeken, a múltat idéző emlékhelyeken folytatódtak. Simon György a Bernády Napok első kiadása óta a diákvetélkedők szervezője, számos Bernády-kiadvány szerkesztője, illetve korrektora. Ő indította útjára 1993-ban az ország összes magyarul tanuló középiskolás diákja számára az IKV-t, az irodalmi kreativitásversenyt, amely azóta is minden évben megrendezésre kerül.
A gálaesten Csíki Hajnal Horváth István A nyelv csak élve tündököl című versét szavalta, fellépett Trózner Kincső (ének), zongorán kísérte Trozner Szabolcs. A laudációkat B. Szabó Zsolt műsorvezető olvasta fel.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Segesvár
Szerkesztette: Antalfi Imola
"Élő" vár a segesvári
Gál Ernő, az RMDSZ segesvári szervezetének elnöke, városi tanácsos szerint a magyar közösség szempontjából fontos tevékenységeket idén is támogatja az önkormányzat.
– Magyar vonatkozásban a tavaly kiutalt összegeket idén is megszavazta a tanács, így a Gaudeamus Alapítvány 50.000 lejt kap a szolgáltatások támogatására, 25.000 lejre rúg a telek- és épületadóra vonatkozó 0,25%-os kedvezmény, kulturális rendezvényeinek megszervezésére továbbra is díjmentesen veheti igénybe a polgármesteri hivatal dísztermét. Ami pedig többlet: idén az alapítvány még 7000 lej támogatást kap, ugyanis koncerteket, művelődési rendezvényeket is szervez. A Kikerics tánccsoportnak a korfui fesztiválon való részvételéhez illetve népviselet vásárlásához tavaly 15.000 lejjel járult hozzá a tanács, idén is megkapják ezt az összeget, csakúgy mint az egyházak külön- külön a 3000 lejes támogatást. Az önkormányzat a Szász Sándor vezette Spartacus birkózócsapatot is segíti, ahol főként magyar gyermekek sportolnak, tavaly ők 10.000 lejt kaptak egy nemzetközi birkózóverseny megszervezésére.
– Sipos Razvan szerint törvénytelen építkezések történtek a történelmi városrészben, ami veszélybe sodorhatja azt, hogy a várost a világörökség részeként tartsák nyilván. Mit tehet a közgyűlés, hogy ez ne következzen be?
– A városnak óriási gondot jelent, mert az építkezési engedélyek kiadása szünetel, az ilyen ügyekben Marosvásárhelyre kell menni. A megyei főépítésznek rengeteg fenntartása van, azt mondja, nagyon sok törvénytelen dolog történt és emiatt Segesvár lekerülhet a világörökségi listáról. Valószínűleg történtek visszaélések, hiszen ez egy élő vár, ahol rengeteg tevékenység folyik: itt iskolák működnek, templomok vannak, itt található a polgármesteri hivatal és a helyi tanács épülete, a várbeli házak lakottak. Ez Délkelet- Európa egyetlen lakott vára, és valószínűleg az idők folyamán történhettek olyan dolgok az építkezésben, amelyek nem voltak törvényesek. Az a furcsa, hogy ha a megyei főépítész tudott a törvénytelenségekről, miért nem vonta felelősségre a városi főépítészt, amíg itt volt? A tanácsban többször felvetettük, hogy a várban olyan javítások történnek, amelyekbe a főépítész nem egyezett bele. Utólag volt, akit megbüntettek, volt, akit felszólítottak, hogy változtasson, de semmi sem történt. Nem a tanács dolga megoldani ezt a problémát, mi jeleztük a helyzetet. Azt a választ kaptuk, hogy megoldják.
– Tudna említeni példát?
– A várban lévő vagy a történelmi részhez tartozó épületek színezése eredeti kell legyen. Ezt a legtöbben betartották, de sokan nem, akik nehezményezték, hogy az eredeti szín rikító. A szász épületek már csak ilyenek, élénk színűek... A másik nagy probléma, hogy a gépkocsik felhajtanak a várba, pedig a tanács több határozatot is hozott ennek megtiltására.
Az önkormányzat pereli a hulladéktelep adminisztrátorát
A város költségvetését kiegyensúlyozottnak nevezte a városvezetői tisztséget ideiglenesen betöltő Dan Eugen Bândea alpolgármester, aki szerint idén elsősorban a beruházásokra szánnak jelentősebb összegeket.
– A helyi tanács februárban fogadta el az idei költségvetést, ami 51 millió lejes bevétellel, illetve 66 millió lejes kiadással számol. Kiegyensúlyozott, a beruházásokra összpontosító költségvetésről beszélhetünk Segesvár esetében. Elsősorban az utcák korszerűsítését tervezzük: felújítanánk a Nicolae Balcescu, a Nicolae Iorga, a Román, a Mező utcákat, de a későbbiekben több utcát is belefoglalunk a javítási programba. Terveink közt szerepel a polgármesteri hivatal székhelyéül szolgáló épület tetőzetések megjavítása, a sportcsarnok főjavítása, az iparihulladék-telep bezárása, a közlekedési jelzőrendszer korszerűsítése, a víz- és szennyvízhálózat bővítése 12, illetve 14 utcában, a víztisztító telep modernizálása. A költségvetés a következő arányban oszlik meg: közszolgáltatásokra 16,38%, rendfenntartói tevékenységre 1,79%, szociális- művelődési tevékenységekre 39,52%, fejlesztésekre, lakásépítésre, környezetvédelemre 19,63%, gazdasági tevékenységekre 22,68% – jelentette ki érdeklődésünkre az alpolgármester. Kérdésünkre, hogy mi a helyzet a környezetkímélő lerakóval, hiszen a tanács ellenezte, hogy ideszállíthassák a megyeszékelyről származó hulladékot, a lerakó működtetője viszont ellenkezőleg döntött, a városvezető hangsúlyozta, az EU-konform hulladéktelep tulajdonosa az önkormányzat, adminisztrátora pedig a Schuster Ecosal Kft., a szerződés pedig kiegészítő iratokkal van érvényben. – Tekintettel arra, hogy az adminisztrátor nem tartotta tiszteletben a szerződésbeli kötelezettségeket, a polgármesteri hivatal, illetve a helyi tanács pert indított a Schuster Ecosal Kft. ellen, így minden további döntés a bírósági végzés után várható – tette hozzá.
Az önkormányzatot ért bírálatok kapcsán, melyek szerint a történelmi városrészekben törvénytelenül építkeztek, illetve a városnak jelenleg sincs főépítésze, Dan Eugen Bândea elmondta, a korábbi versenyvizsgák nyomán sajnos nem sikerült betölteni a főépítészi állást, de remélhetőleg lesz, aki szakmai szempontból izgalmas kihívásnak tekinti majd ezt a munkát. A hónap végén újabb versenyvizsgát írnak ki a főépítészi tisztségre. A majdani főépítész munkájának segítése érdekében urbanisztikai bizottságot alakítanak, amelybe rangos szakembereket kérnek fel.
Nők a szabadságharcban
A fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület szervezésében március 8-án a helyi kul- túrotthonban került sor a Nők a szabadságharcban című rendezvényre. Miért éppen erről a témáról szerveztek kulturális műsort? – kérdeztük Szabó Józsefet, az egyesület elnökét, az előadás főszervezőjét.
– Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban csak férfiak játszottak fontos szerepet, de nem szabad elfelejteni, hogy a nőknek itt is különleges szerepet kölcsönzött a történelem. Ez adta az ötletet egy ilyen jellegű rendezvény megszervezésére, és az időpont kiválasztása sem volt véletlen (a nőnap és a közelgő március 15-i ünnepségek). A műsor összeállításában Szilágyi Rita Nők a szabadságharcban című könyve segített, valamint a Fehéregyházán tevékenykedő és az itt élő 12 pedagógus: Balázs Ilona, Csáki Izabella Kinga, Hegyi Izabella, Jakabfi Melinda, Nagy Judit, Oroszhegyi Judit, Simó Éva, Szabó Tünde Hajnal, Széll Júlia, Tordai Mónika, Varga Regina, Volkán Katalin. Tóth Kálmán költő versének sorait Székely Tímea adta elő, háttérzeneként a Kormorán előadásában hangzott el a Nemzeti dal, valamint Brahms-, Massenet-, Beethoven- és Liszt-darabok, Klapka- és Hunyadi- indulók, a Szózat, vetítésre kerültek 1848/49- cel kapcsolatos képek, csatajelenetek, a műsorban ismertetett nők, vértanúk, várbörtönök, sírhelyek képei stb. A műsorban ismertetett vagy megemlített női nevek közt van Batthyányné Zichy Antónia, Reviczky Mária, Teleki Blanka, Leövey Klára, Kossuth Zsuzsanna, Meszlényi Terézia Johanna, Laborfalvi Róza, Szendrey Júlia és még sokan mások. A műsor elején fellépett a segesvári Kikerics néptáncegyüttes László Imola tanárnő vezetésével – mondta Szabó József.
Önálló magyar iskolára van szükség Segesváron
A segesvári Gaudeamus Alapítvány több mint két évtizede tesz a környékbeli magyar közösség megmaradásáért, identitástudatának erősítéséért. Farkas Miklós igazgatót 2013 őszén Tóth Tivadar tanár, önkormányzati képviselő váltotta, akit az alapítványi tervekről kérdeztünk.
A Segesvár környéki, szórványban élő magyar gyerekek, fiatalok művelődési életének a megszervezése, a hátrányos helyzetű bentlakó diákok támogatása továbbra is a fő tevékenysége az alapítványnak, talán még hangsúlyosabban, mint eddig, hiszen a demográfiai mutatók nem túlságosan kedvezőek a magyar közösségre nézve.
– Az alapcélok nem változtak, lényegesen nem változott semmi, ami az alapítvány politikáját illeti, de alkalmazkodni kell ahhoz a helyzethez, ami éppen alakulóban van: csökken a gyermeklétszám. Ez azt jelenti, hogy a bentlakás lehetőségét az általános iskolásoknak is fel kell ajánlanunk. Eddig többségükben líceumi gyerekek voltak a bentlakásban, most viszont arra kell figyelnünk, hogy hogyan tudjuk támogatni már 5. osztálytól a gyerekeket. Egy nemrég készített felmérésből az derül ki, hogy 3-4 év múlva jelentős arányú csökkenésre kell számítani, szinte felére csökken a gyermeklétszám. Főként a magyar gyerekek esetében tartom ezt aggasztónak, mert a román közösségben mindig ott van a roma rész, amely úgy ahogy kipótolja a hiányokat. Ennek ellensúlyozására kértük fel egyrészt a Böjte Csaba által létrehozott alapítványt, hogy nyisson itt egy közösségi házat, ami lassan két éve működik, jelenleg 18 kisgyerek van nálunk elszállásolva. A két évre kötött szerződést várhatóan meghosszabbítjuk. Figyelni kell arra, hogy megszűnőfélben vannak a vidéki, falusi iskolák magyar osztályai, már a héjjasfalvival is gondok vannak. Azon gondolkodunk, hogy hogyan lehet esetleg beszállítani ezeket a gyerekeket Segesvárra, hogy ne a román iskolát válasszák. Nagyon súlyos a helyzet.
– Ki készítette a felmérést?
– A pedagógusok készítették az egyházak segítségével, összevetve az anyakönyvekkel, a születésszámmal. Ezek a mutatók nem vetítenek előre szép jövőképet. A létszámcsökkenés egyik oka, hogy Segesváron megszűnt a külvárosi magyar iskola. Annyira, hogy idén már I–IV. osztály sincsen, még összevonva sem, csak az óvodai csoport működik, és jövőtől azt is felszámolják. Azok a szülők, akik ott laknak, egyszerűen nem vállalják, vagy nem engedhetik meg maguknak, hogy naponta behozzák gyerekeiket a távolabbi magyar óvodába, iskolába. Azon gondolkodunk, hogy hogyan lehetne busszal, ingyen ezeket a gyerekeket beszállítani, ezt is felvállalná az alapítvány. Az egyik megoldás az lenne, hogy egyházainkon keresztül felkérjük a testvéregyházakat – a hollandiai, svájci egyházakat –, hogy ha van rá lehetőségük, adományozzanak egy kisbuszt, autóbuszt nekünk, és az alapítvány felvállalná ennek működtetését. Kiemelten fontos a magyar iskola. Úgy gondoljuk, hogy szükség van egy önálló magyar iskolának a létrehozására. Arra törekszünk, hogy iskolaalapítás céljából találjunk támogatót egy ingatlan megvásárlásához, amelynek a fenntartásában természetesen a önkormányzatra is számítunk. Járhatónak látom ezt az utat, nem hinném, hogy az iskola létrehozása különösebb akadályokba ütközne, városi tanácsi szinten sem. A 2012-es tapasztalat azt mutatja, hogy az elmúlt 25 évben jó irányba változott a mentalitás, hiszen már akkor sem az volt a probléma, hogy magyar iskola kellett létrejöjjön, hanem hogy a román gyerekeket el kellett volna mozdítani az épületből. Ha ezzel nem kellene számolni, meggyőződésem, hogy a testület rábólintana a kezdeményezésünkre.
Népújság (Marosvásárhely)

Önálló magyar iskolára van szükség?
A Népújság 2015. március 17-i számát olvasva – "Önálló magyar iskolára van szükség Segesváron" – meglepődtem, s nem kevés felháborodással vettem tudomásul,hogy minket meg kell menteni, mármint Héjjasfalvát, a héjjasfalvi gyerekeket. Kinek a javára? Természetesen Segesvár nyújtana "segítő kezet" valahogy úgy: tapossunk el másokat.
Héjjasfalvi tanítónő vagyok, jelezni szeretném, még létezünk. 19 gyerek van az elemi osztályokban, ez a létszám megmarad. Gimnáziumi osztályok is léteznek. Még egy gyereket sem veszített el a magyar iskola, ha valaki román osztályba iratkozott, annak semmi szín alatt nem a Tóth Tivadar által említett oka van.
Gondok mindenhol vannak, de harangot kongatni a fejünk felett addig, míg létezünk, egy kicsit korai. Mindenkinek kell a darab kenyér, amit a munkahely biztosít, de azért nem éppen így. Mentőangyalként "nyújt kezet" felénk Tóth Tivadar, s ami még ennél szomorúbb, csatlakozik hozzá az egyház. A segesvári esperes úr innen származik, a környék lelkészei is ismerik a valós képet, nem ezt várjuk tőluk. Talán joguk van eltaposni, mert többen vannak s erősebbek ezáltal?
Szükségesnek éreztem mindezt elmondani. Itt is emberekről van szó, akárcsak Segesváron, itt is felkészült tanárokról beszélhetünk, s habár összevont osztályokban tanítunk, sok tanulónk helytállt akkor is, miután elhagyta iskolánkat.
Szükségesnek tartom elmondani, mert e mögött a "nagy segítő szándék" mögött ott van az, hogy BÁRMI ÁRON megmaradjon Segesvár.
Olvasva az újságot, úgy éreztem magam, mint amikor egy politikus meg akar győzni minket, hogy a nép jólétén munkálkodik, s közben könyökig nyúl bele a kincstár pénzeszsákjába. Minden éremnek két oldala van. A cikk még megható is lehet az olvasó szemében. Az érem másik oldalán ott vagyunk MI, akik nem pont a magyaroktól várjuk, hogy megszüntessenek.
Alávaló, aljas húzás a héjjasfalvi tanítókkal, tanárokkal szemben, galád cselekedet az egyház részéről is. Vagy talán nem értettem jól, s a tanügyi káderekről is gondoskodnának?
Úgy gondolom, ha már ilyen NAGY tettekre készülnek, illene megkérdezni minket is.
43 évvel ezelőtt, mikor ezt a pályát választottam, nekem s még jó néhányunknak hivatás volt tanítónak lenni. Többek között úgy gondoltuk, becsületes, egyenes, tiszta lelkű emberek azok, kik másokat nevelni-tanítani akarnak. Gyermekkorom pap bácsija pedig mindenki fölött, igen magasan állt. Fájdalmas, ez, ami készülőben van, meggyőz az ellenkezőjéről.
Írnom kellett. Már hosszú idő óta Segesvár környéke csak a segesvári iskolát kellene táplálja. Tóth Tivadar és társai fel tudnák habzsolni a vidéket. Mit számít a megye szélén egy kis szórvány!!!
Jelentem: létezünk, s munkálkodunk a megmaradásért.
Kriszta Edit héjjasfalvi tanítónő
Népújság (Marosvásárhely)

Válasz és pontosítás a segesvári magyar iskolával kapcsolatban
Úgy érzem, nem hagyhatom válasz nélkül Kriszta Edit héjjasfalvi tanítónő Önálló magyar iskolára van szükség? című írását, amely a Népújság március 24-i számában jelent meg egy előbbi interjúmmal kapcsolatosan, és pontosítanom, részleteznem kell a segesvári magyar iskolával kapcsolatos álláspontomat.
Az említett cikkben Kriszta Edit héjjasfalvi tanítónő személyeskedő (helyenként durva) hangon támad rám, sőt a segesvári református egyházra és esperesére is, ami azt bizonyítja, hogy teljesen félreértelmezi az interjúban megjelent álláspontomat és nem rendelkezik a minimális információkkal sem a kérdést illetően. Sajnálom, hogy újságban nyilvánul meg ilyen módon, amikor lehet, hogy egyszerűbb lett volna néhány kérdést tisztázni a kialakult helyzetről. Elfogadhatatlannak tartom az ilyen típusú megnyilvánulást, a hangnemet, még akkor is, ha lehet, hogy csak a mély aggodalom késztette arra a tanítónőt, hogy így fogalmazzon.
A velem készített interjúban a következő mondat jelenik meg:
"Figyelni kell arra, hogy megszűnőfélben vannak a vidéki, falusi iskolák magyar osztályai, már a héjjasfalvival is gondok vannak." Eddig az idézet, melynek végén ott a PONT. Közismert tény, hogy általában az iskolákban, de különösen a szórványban, a gyerekhiány miatt, gondok vannak az osztálylétszámokkal, iskolákkal. És ez alól a héjjasfalvi iskola sem kivétel, mint ahogy a segesvári, erzsébetvárosi vagy medgyesi és még sok más iskola sem.
Részletezem a véleményem:
A gyerekhiány miatt kialakuló problémáról távlatban kell gondolkodnunk, és fel kell készülnünk arra, hogy esetleg a szaktárca vagy a kormány olyan intézkedéseket foganatosít, amelyek a vidéki iskolák összevonását vagy megszüntetését célozzák, egyszerű fenntartási költségekre hivatkozva. A döntéshozók nem a tanárt és sajnos még a gyereket sem tartják elsődlegesen szem előtt, hanem számokkal és pénzösszegekkel dolgoznak, érvelnek. Nyugat-Európában már rég alkalmazzák az egy központba összevont iskola működtetésének és a vidéki iskolák felszámolásának politikáját. Itt, nálunk is vannak jelek, melyek arra utalnak, hogy várhatóan ilyen irányban szervezik át a román iskolahálózatot. Egy ilyen átszervezés pedig, főleg az eddigi román tapasztalatok alapján, nem arról szól, hogy az illetékes döntéshozók a tanárok vagy szülők beleegyezését kérik ehhez, hanem megérkezik egy kormány- vagy miniszteri rendelet, amely kimondja, hogy ezt meg ezt az iskolát meg kell szüntetni, a gyerekeket pedig melyik iskolába kell átíratni.
De fel kell tennünk a kérdést: mit teszünk, ha hirtelen ilyen váltásra kényszerülünk? A héjjasfalvi iskola összevont 5–8. osztályaiban tanuló 13 magyar gyerek be fog járni Segesvárra, a magyar tagozatra? Van a szülőknek arre anyagi lehetőségük? Vagy, teszem fel, öt gyerek inkább helyben marad, átiratkozik román tagozatra? Nekünk, magyar közösségnek jó, ha így veszítünk el gyerekeket? Úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben felelősen kell gondolkodnunk és IDEJÉBEN kell megoldást találnunk. A megmaradásunk alapját képező anyanyelvi oktatásban kötelességünk elemezni a jelenlegi helyzetet, és olyan lépéseket tennünk, amelyek ellensúlyozzák az esetleges negatív hatásokat. Ilyen fontos kérdésben nem lehet megvárni, hogy bekövetkezzék a baj, a probléma, és akkor rohangáljunk megoldást keresni!
A segesvári közösség már 1993-ban lépett, létrehozva a bentlakást működtető Gaudeamus Alapítványt, azért, hogy az előreláthatóan bekövetkező (és valóban bekövetkezett) gyereklétszám- csökkenést ellensúlyozza és a líceumi magyar osztályokat fenntartsa. A bentlakás nélkül legalább jó pár éve elveszíthettük volna az egyik osztályunkat! Egy ilyen helyzetben már csak idő kérdése, mikor szűnik meg teljesen a magyar középiskolai tagozat! Sajnálatos módon példa erre a medgyesi helyzet, ahol egy ideje csak kétévente tudnak magyar nyelvű líceumi szakosztályt indítani, pár diákkal!
Ugyanígy, a segesvári tanítónők kezdeményezésére sikerült a Böjte Csaba atya és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett gyermekvédelmi központot beindítani a városban, amely segít az elemi és gimnáziumi osztályok megmaradásában. És mindezt két évvel ezelőtt, annak ellenére, hogy a drasztikus gyereklétszám-csökkenés három-négy év múlva várható! Tehát ELŐRE, idejében történtek olyan intézkedések, amelyek javíthatnak a segesvári magyar iskolák helyzetén!
És még egy tény: február folyamán az Aurel Mosora iskola tanári testülete tanácskozott az iskola jövőjével kapcsolatosan, melyre, mint a Gaudeamus Alapítvány igazgatója, meghívást kaptam és részt is vettem. Ezen a találkozón határozottan és világosan megfogalmazódott a következtetés: azokban az iskolákban, ahol még létezik magyar tagozat, mindent meg kell tenni azért, hogy ezek megmaradjanak! Ide tartozik többek között a héjjasfalvi iskola, a nagybúni, illetve a szederjesi elemi iskola és mások. Viszont gondok lehetnek például Szásznádason, ahol csak összevont elemi magyar osztályok vannak, és negyedik osztály végén nem biztos, hogy minden magyar szülő behozza a gyerekét Segesvárra (főleg anyagi okok miatt). Vagy olyanok is, akik tudva, hogy ötödik osztálytól a gyerek nem jön be a városba, már az első osztálytól nem íratják magyar osztályba, hisz majd úgyis románul fogja folytatni tanulmányait. De ott is meg kell maradnia a magyar nyelvű elemi oktatásnak, viszont segítenünk kell a szülőket abban, hogy ötödik osztálytól be tudják hozni Segesvárra gyerekeiket.
Az interjúban ilyen helyzetre gondoltam, nem pedig arra, hogy mi magunk szüntessük meg valamelyik vidéki iskolát!
Az írással kapcsolatosan egy utolsó megjegyzés: sajnálatosnak tartom a segesvári esperes úr és az egyház felelősségre vonását a témával kapcsolatban. A segesvári és a környékbeli egyházak vezetői mindig készségesen segítettek, ha felmérések készítésére szólították fel őket, mivel ezek a felmérések reális képet adtak a jelen helyzetről és adatokat szolgáltattak az esetleges negatív hatások kivédésére irányuló döntések meghozatalához. Ugyanezek a lelkészek és maguk az egyházak is mindig kiálltak mind a segesvári, mind a vidéki iskolák mellett, nem részesítve előnyben egyiket sem a másik kárára!
Egyelőre reménykedjünk abban, hogy mind Segesváron, mind Héjjasfalván 43 év múlva is lesz majd magyar nyelvű oktatás, és MINDENKI megtesz mindent azért, hogy ez megmaradjon.
Tóth Tivadar igazgató – segesvári Gaudeamus Alapítvány
Népújság (Marosvásárhely)

Visszakérem Erdélyt
Kedves Románia,
23 év alatt egy egész életre elegendő frusztráció gyűlt fel bennem, ezeket az éveket a remény és a kétségbeesés között osztva meg. Most nem tudnám százalékban megmondani, hogy a 23 évből mennyi volt azoknak az éveknek az aránya, amikor álmodoztam és mennyi azoké, amikor rájöttem, hogy nincs már miről álmodnom.
Voltak évek, amikor nagyon próbára tették  hazafiságomat és hazaszeretetemet, és nem volt ritka azon pillanat sem, amikor – mint bármelyik erdélyiben – felmerült bennem, hogy mit keresek én Romániában, miért vagyok több millió románnal együtt arra ítélve, hogy tehetetlenül nézzem polgártársaim erkölcsi romlását, lesve, miként is döntenek ők énrólam. Nem rejtettem véka alá gondolataimat, de nyilvánosságra hozásuk  után olyan reakciókban volt részem, melyekre számítottam ugyan, bár mégis megértést reméltem. Nem fogom Erdély felsőbbrendűségét hirdetni, és komplexusokat sem akarok kelteni. Nem fogom hibáztatni a Kárpátokon túli országot, és megsérteni sem akarom az ott élőket. Nyilvánvalóan nem az ő döntésük volt, mint ahogy az enyém sem, hogy ideát szülessek meg. Csak az álláspontomat akarom kifejteni annak reményében, hogy mélyrehatóan megértenek majd, hiszen csupán  gondolataimat szándékszom közölni, minden szenvedély, gonoszság és elkeseredettség nélkül. Ezek nagyon sok erdélyi ember gondolatai, akik neveltetésüknél fogva, mondhatni mentális eleganciájuk megőrizésére  fojtják magukba azokat. Ha valaki megkérdezné, szeretnék-e területi függetlenséget Erdélynek, a lehető legegyértelműbb IGEN-nel válaszolnék, habozás, egy másodpercnyi gondolkodás nélkül. Miért? Elmondom az okait, ismétlem, szenvedély és elkeseredettség nélkül… Bukarest és az ország többi része számára Erdély csupán egy jövedelemforrás, miként az volt Ceauşescu idejében is. 1989 óta semmi sem változott, annak az elvnek alapján, hogy Erdély köszöni szépen, egyedül is megvan. Igaz, Erdély elboldogul és egymaga még jobban is boldogulna, ha amennyivel több pénzt fizet be az állami költségvetésbe, annyival többet  is kapna vissza, hogy fejlődhessen, s nem csupán a túléléshez szükségeset.
Románia kormányai számára nem létezik, csak $-jellel megjelölt földrajzi területként, és csak olyan ritka alkalmakkor említik meg, amikor Károly herceg ellátogat a szász házába vagy egy-egy fesztivál kapcsán, és november 1-jén, mikor az egész ország rácsodálkozik a halottak napján kivilágított temetőinkre, amikor minden erdélyi gyertyagyújtással és a szerettei sírját beborító virágokkal emlékezik halottaira. Erdély az ország számára Nagyszeben, Európa kulturális fővárosaként létezik, Segesváron Halloweenkor, Kolozsváron Emil Boc révén és Temesváron pedig a város központját elfoglaló cigányok kapcsán, a katolikus vallási körmenetek és esetleg népművészete által. Erdélyt még néha megemlítik nyáron vagy ünnepekkor, amikor a nyugati határokon át hazatérnek az „epresek”. Ennyit jelentünk mi, erdélyiek Romániának, és semmi többet. Statisztikai szempontból az ország része vagyunk, gyakorlatilag egy terület. A Kárpátokon túli románoknak tetszik a dialektusunk, a pálinkánk, a füstölt áruink és a gulyásunk, ami nem éppen a mienk, hanem a magyaroké. A Kárpátokon túli románoknak a magyar lányaink is vonzóak, de a magyar fiúk már nem. Szeretik tájainkat, de mi, erdélyiek nem lennénk ínyükre valóak,  mert merevebbek, nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak vagyunk, és nem elég nagy a szánk. Cseppnyi „ámítás” sincsen bennünk, ahogy azt egy bukaresti mondta. Lassúak vagyunk, mondják ők, megfontoltabban reagálunk a  kelleténél. Hogyan érezhetnénk magunkat Románia részének, amikor ahelyett, hogy fejlődni hagynának, mindent elkövetnek, hogy szegénységben sorakozzunk fel az ország többi része mellé? Miért adták fel oly hosszú időre az észak-erdélyi autópálya építését, amikor világos volt, hogy az a Nyugathoz kapcsolná Romániát, ami az egész ország gazdasági fejlődéséhez járulna hozzá, s ezzel szemben megépítették azokat a sztrádákat, melyek Bukarestet nyáron a tengerrel, télen a hegyekkel kötik össze? Figyelembe veszi a bukaresti vezetőségből valaki a mi érzékenységünket, regionális jellegünket, életmódunkat és azt, ahogy gondolkodunk és látjuk a valóságot? Azt fogják mondani, hogy az általunk választott szenátorok és képviselők érvényre juttatják akaratunkat, ami tökéletesen igaz is lenne, de a fővárosba érve nyomban elkurvulnak, a többséghez csatlakoznak, és elfelejtik, hogy erdélyiek, pőre politikusokká válnak.
Kedves Románia, mit jelent számodra Erdély egy tehén tejben gazdag tőgyén kívül? Mit képviselnek lakói a statisztikán, a szigethegységi népművészeten, a kedves akcentusokon és a több ezer négyzetkilométernyi többletterületen kívül, melyek téged nagyobb Romániává tesznek? Miért van az, hogy amikor úgy jó neked, mi rögtön magyarok vagyunk számodra, és csak akkor jut eszedbe, hogy mi mégiscsak románok volnánk, amikor a magyarok azt kiabálják, hogy minket akarnak? Miért nincs benned erő és főleg akarat elismerni, hogy Erdély a téged életben tartó motor,  egyféle létfontosságú cső, katéter, mely táplál, hogy tovább élhess? Miért nem ismerik el az erdélyiek érdemét a te túlélésedben, és miért veszel semmibe bennünket, amikor jól megy neked, s mégis mindig ránk támaszkodsz, ha rosszul?
Mi Erdély Románia számára, és miért szeretnék én még mindig román állampolgár maradni? Mi köt ehhez az országhoz? Egyesek azt mondanák, hogy a vér szava, a közös nyelv, a történelem. A vér szava számomra néma, a nyelv egy kifejezési eszköz, a történelem… nem tudom, milyen volt valójában. Nem ismerem és nem ismerik a többiek sem, de belekapaszkodnak, mint vak a tarisznyába. Valójában én félreállítottnak, elfeledettnek, semmibe vettnek, hetedrangú polgárnak érzem magam, tekintettel arra, hogy mások döntenek helyettem: teleormaniak, vászlóiak (Vaslui), galaciak, brailaiak stb. … Ezért aztán, kedves Románia, egy anyja által magára hagyott gyermeknek érzem magam, és szintén egy magára hagyott gyermekhez hasonlóan nem feledlek, de nem is tudok neked megbocsátani, amiért ott hagytál a bajban, és csak akkor jutok eszedbe, amikor szükséged van rám.
ANGELA TOCILĂ közíró
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Önvallomás
1940. szeptember 27-én születtem a Kőhalom–Fogaras–Segesvár háromszögben, az úgymond „Szászország” szélén, Kerekes Izsák balladája falujában, Nagymohán. Alig hat héttel később édesanyám ölében, csendőri kísérettel kitoloncoltak Romániából, mert a monori alagútnál dolgozó édesapám a második bécsi döntéskor Észak-Erdélybe került, s a vasgárdisták nagylelkű „családegyesítő” politikájának – hadd nevezzem így – „élvezője” lettem. A négy éven át tartó menekültstátus lejárta után visszatértünk szülőfalumba, az omladozó szülői házba, a senki földjévé változott lakásba. És elkezdődött egy új élet, mely szegénységében tökéletesen hasonlított a korábbi négy esztendőhöz.
Hatéves koromban kezdtem el iskolába járni, úgymond „lógóba”: az I–V. osztályt Nagymohán, a VI–VII.-et Fogarason, az első évet a székelykeresztúri tanítóképzőben, majd a képző megszüntetése után a VIII. osztállyal kezdtem el középiskolai tanulmányaimat. Brassóban érettségiztem 1957-ben. Következett egy év a brassói traktorgyárban. Esztergályostanoncként kerestem a kenyerem, s közben készültem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, ahová nem vettek fel, de szerencsémre még elértem a Református Teológia felvételijét, s ezt a próbálkozásomat siker koronázta. Két évet jártam a teológiára, aztán felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem román nyelv és irodalom szakára – sikerrel, de két év után áttanácsoltak a román–magyar szakra, melyet 1966-ban abszolváltam. 1966. szeptember 1-jétől a kézdiszentléleki általános iskola tanáraként másfél évet töltöttem a katedrán, mert 1968. február 24-étől az újonnan megalakult Kovászna megye lapjának, a Megyei Tükörnek lettem a sportújságírója. 1978 és 1983 között a bukaresti egyetem látogatás nélküli újságírói karán diplomáztam, s természetesen megszakítás nélkül szerkesztettem, írtam a lap sportrovatát, s teszem ezt negyvenhat év után ma is az egyetemes magyar sport szellemében, a feleségem biztosította nyugodt családi háttérnek köszönhetően... Könyveim: 1979 őszén a Labdarúgó tavasz (füzet), 1980-ban A sportjátékok könyve, 1982-ben a Montevideótól Madridig, 1994-ben a Montevideótól Los Angelesig, 1998-ban a Montevideótól Párizsig – mindhárom a labdarúgó-világbajnokságok történetével foglalkozik, 2002-ben az Erdélyi magyar sportolók az olimpiákon, 2011-ben a Sepsiszentgyörgy a sportvilágban.
Áros Károly
Kiadás előtt áll Áros Károly két könyve: Háromszékiek a sportvilágban, valamint Ferencz Péterrel közösen Hajrá, Textil! (szerk. megj.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Világom a Székelyföld"
Sz. Kovács Géza tárlatáról
Új tárlat látogatható a marosvásárhelyi Bernády Ház földszinti galériáiban: ezúttal Sz. Kovács Géza segesvári képzőművész festményekben és grafikákban gazdag kiállítását tekinthetik meg az érdeklődők, amely szépszámú közönség jelenlétében nyílt meg a múlt héten, csütörtök délután.
A tárlatnyitó első momentumaként Ritziu Ilka-Krisztina énekelt magyar népdalokat, ezt követően Nagy Miklós Kund, a kiállítás méltatója szólt az egybegyűltekhez.
– Erdélyország itt van körülöttünk, és ez Sz. Kovács Gézának is köszönhető. Ötven évvel ezelőtt végezte el Kolozsváron a képzőművészeti főiskolát – amit most itt elénk tár, abban több mint fél évszázados munkássága benne foglaltatik. Stafétaszerűen "adják át" egymásnak a Bernády Ház földszinti galériájának termét a nagy erdélyi festőművészek: nemrég zárult a Bordi András-emlékkiállítás, Sz. Kovács Géza pedig Bordi András tanítványa volt. Noha a marosvásárhelyi festőiskola jelentős képviselője, már több évtizede Segesváron él. Ő A segesvári festőművész. Jelen tárlatán két arcát mutatja meg: az egyik teremben az Erdélyország természeti szépségeit megörökítő, az évszakok változásait idevarázsoló színpompás pasztellek láthatók, a másikban grafikusi énjének alkotásait tekinthetjük meg. Felbontott világot tár a közönség elé, alkotóelemei között a népi építészet és a vidéki élet különböző kellékeit, mindennapi eszközeit is megtalálhatjuk. Ugyanakkor az a modernség, amelyet a képek sugallnak, úgy, hogy közben a mély gyökerekhez, a hagyományokhoz való ragaszkodást is hirdetik, egyedülálló és újdonságot sugalló. Nagyon erősek a Segesvár magyar művészeti életében mindmáig igen aktív, jelentős szerepet vállaló festőművésznek az Erdély pusztuló falvait megragadó alkotásai.
Ritziu Ilka-Krisztina rövid műsorát követően, a tárlatnyitó ünnepség záróakkordjaként az alkotó szólt a közönséghez. – Világom a Székelyföld, művészetem belőle áll és táplálkozik. Lehet, sokaknak korszerűtlennek tűnik a festői világom, de ami igaz, az mindig korszerű marad, ami valóban érték, az mindörökké aktuális. Ezek a festmények a falak között élő ember közelébe hozzák a természetet, a grafikáimban pedig az elődeink által használt, számukra szinte szakrális jelentéstartalommal bíró eszközök inspiráltak. Mindenki az ősi, a természethez közeli élet sugallatát keresi, és ameddig ez ihlet minket, addig boldogok lehetünk – mondta Sz. Kovács Géza Marosvásárhelyen.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Nekurátok évszázada
Nagybátyám mesélte valaha, hogy az első világégést követő impériumváltozást követően „nekurátként”, tisztátlan lélekként bolyongott Erdélyben egy bizottság román nevet adni azoknak a településeknek is, ahol egy fia román soha nem élt. Hirtelen megjelentek, aztán éppoly hirtelen eltűntek, de látszott rajtuk a szándék: románosítani akarnak mindent!
Amikor hivatalosan is közölték az új neveket, mindenki láthatta, hogy – említsünk néhány példát – a Temesvár közeli, Szapáry grófról elnevezett Szapáryfalvából, nem tudni miért, az angolna jelentésű Țipari, a bihari Éradonyból Eriu-Adoni, a Maros megyei Dicsőszentmártonból Târnăveni, Kézdivásárhelyből Târgu Secuiesc, a Segesvár közeli Héjjasfalvából, bizarr társítással, Vânători lett... De az elmúlt száz év alatt az élet minden területén, iskolákban, temetőkben, egyetemen, hivatalokban, városokban, falvakon egyaránt igencsak átkereszteltek a nekurátok. Mert már kezdettől fogva nem az egymás melletti békés lét volt a céljuk, sőt még nem is nemzetiségek – főleg a magyarok – legyőzése, hanem az eltiprása, megsemmisítése, mindenhonnan való kitörlése, elűzése. S ezt tették és teszik, hol nagyobb rössel, hol meg a nemzetközi helyzet kényszerítette visszafogott lendülettel, mind a mai napig...
Nagyváradon a napokban hidakat neveznek el, hogy ne kelljen a város főterére a városalapító Szent László szobrát állítaniuk: beleegyeztek, hogy a központi híd a nagy király nevét viselje. De a többit Daciának, Decebálnak, Ovid Densușianunak, I. Károlynak és Constantin Prezan marsallnak fogják hívni, bár ezeknek semmi közük nincs a Körös-parti városhoz. Marosvásárhelyen a magyar utcanévtáblák bántják a román elöljárók szemét. De Erdély-szerte az elmúlt száz esztendőben nem volt olyan év, hogy ne radírozták volna le tömegével azt, ami magyar, s a helyettük adott új nevek mellé ne találtak volna ki hazug történeteket.
Így aztán bármennyire magyarázza a Velencei Bizottságnak a román külügyminiszter, Bogdan Aurescu, hogy a kisebbségi jogok megadását illetően a romániai a legjobb modell, amíg minden eszközzel országnak-világnak azt akarják bizonyítani, hogy Erdőelvén mindig csak románok éltek, és a magyarok jövevényekként húzzák meg magukat, addig ez a szövegelés egy fabatkát sem ér. Mert ördögien nekurátos.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyar iskolák csaptak össze Marosvásárhelyen
Harminckét erdélyi és egy magyarországi közpiskolából 280 tanuló érkezett a hétvégén Marosvásárhelyre, hogy részt vegyen a tizedik alkalommal megrendezett magyar tannyelvű középiskolák országos tantárgyversenyén . Az eseménynek, mint minden évben, ez alkalommal is a Bolyai Farkas Elméleti Líceum adott otthont. A hivatalos megnyitót, ahogy később a díjkiosztó ünnepséget is az iskola dísztermében tartották, ahol Bálint István iskolaigazgató, Markó Béla szenátor, a tantárgyverseny védnöke, Gagyi József egyetemi tanár, a verseny elnöke, Ștefan Someșan főtanfelügyelő, Jeszenszky Attila szülőbizottsági elnök, valamint Bakos Levente a helyi önkormányzat képviselője köszöntötte a diákokat és tanárokat, hangsúlyozva a megmérettetés fontosságát, azt, hogy a tehetséggel megáldott diákok anyanyelvükön mérhetik össze tudásukat.
A biológiából, földrajzból, informatikából, társadalomtudományokból, történelemből, kémiaából és fizikából versenyző gimnazisták Szilágysomlyóról, Margittáról, Gyergyószentmiklósról, Kolozsvárról, Nyárádszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Nagyváradról, Nagykárolyból, Segesvárról, Csíkszeredából, Szovátáról, Székelykeresztúrról, Dicsőszentmártonból, Székelyudvarhelyről, Kézdivásárhelyről, Nagyváradról, Szászrégenből, Brassóból, Barótról, Szatmárnémetiből, Korondról érkeztek, ráadásul idén először egy budapesti tanintézmény is képviseltette magát: az Óbudai Árpád Gimnázium. A vetélkedőt olyan tantárgyakból szervezik évről évre, amelyek hiányoznak az országos olimpiászokról, ahol a magyar diákok anyanyelvükön versenyezhetnek. Ilyen például a Nyárády Erasmus Gyula Biológia Tantárgyversenyen a növény- és állatbiológia, az anatómia és élettan (orvosi biológia) vetélkedőn, a Teleki Sámuel Országos Középiskolai Földrajzversenyen az általános természetföldrajz-, valamint humánföldrajz vetélkedő.
A Kalkulusz Országos Informatika Tantárgyverseny programozói versenyén az első három díjazott felvételi nélkül bejuthat a Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok marosvásárhelyi karára, az alábbi szakokra: informatika, mechatronika, számítástechnika, automatika és alkalmazott informatika, távközlés, számítógépes művelettervező és gyártásirányítás szakra. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Matematika és Informatika karán számít bele a felvételi jegybe. A Historia Nostra Történelmi Vetélkedő díjazott XI. és XII. osztályos diákjai a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem Karára nyernek felvételit. A végső eredmények szerint a Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium tanulói teljesítettek a legjobban, a legtöbb pontszámot ők érték el. A többi iskola sem maradt szégyenben, szorosan felzárkózott a szervezők-vendéglátók mögé. Antal Erika
maszol.ro

Matematikusokat és közírót tüntetett ki az EMKE a városnapokon
Értékteremtők gálája címmel szervezte meg művészi műsorral egybekötött díjátadó-rendezvényét szombaton délelőtt a marosvásárhelyi Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai termében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A magyar közösségért végzett munkáját köszönte meg Sebestyén Júlia tanárnőnek, Bandi Árpád tanárnak, valamint Kuti Márta publicistának az egyesület a szombat délelőtti rendezvényen. Amint a Maros megyei egyesület elnöke, Kilyén Ilka színművésznő elmondta portálunknak, évek óta folyik az ilyen jellegű elismerések ünnepélyes átnyújtása, s ezt a folyamatot szeretnék továbbvinni, hagyományként megőrizni, hogy a nemzetünkért tevő emberek érezzék – munkájukat elismerés övezi, fáradozásukat értékeli a közösség, amelynek érdekében dolgoznak. És íme, az idei díjazottak.
A Csíkcsicsóban született Sebestyén Júlia a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán szerzett diplomát, 1966-ban, azóta matematikatanárként dolgozik Marosvásárhelyen. A tantárgyversenyeken tanítványai rendszerint kitűnő eredményeket értek el, a Zrínyi Ilona Matematikaversenyen többször képviselték Maros megyét a kecskeméti országos döntőn. Nevéhez fűződik a Vályi Gyula Matematikai Társaság megalapítása (1994-ben), de Vályi Gyula, a világhírű tudós, Marosvásárhely nagy szülöttje emlékének ápolása is. Évről-évre megszervezte a Vályi Gyula Matematika Emlékversenyt, melyeken Bákó, Beszterce-Naszód, Brassó, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Maros, Máramaros, Szatmár, Szeben, Temes megyék több mint 50 helysége és Kecskemét tanulói vettek részt. A férjével közösen, Vályi Gyula halálának 100. évfordulója emlékére létesítették a Vályi Gyula Díjat. Számos kitüntetés, érdemérem és -oklevél tulajdonosa.
Kuti Márta szerkesztő, publicista ízig-vérig marosvásárhelyi. Fontos számára mindaz, ami ebben a városban történt és történik, igazi erdélyi értelmiségi is, aki tudja, hogy várunk, de ugyanakkor fegyverünk is az anyanyelv. A transzszilván értelmiségi feladatának tekinti, hogy megmentse a feledéstől és felmutassa a nem is annyira távoli múltból mindazt az értéket, ami ebben a városban termett vagy ehhez kapcsolódik. Az Igaz Szónál, majd a lap jogutódjánál a Látónál 1980-tól műszaki-, kép-, tördelő- és olvasószerkesztőként dolgozott. A rendszerváltás után megalakult Mentor Kiadónál több mint száz könyvet szerkesztett, rendezett sajtó alá, majd a Népújság és a Vásárhelyi Hírlap külső munkatársaként írta esszéit. 2000-ben jelent meg első önálló kötete az Írásnyomok.
Bandi Árpád matematikatanár Marosvásárhely emblematikus alakja. A két hónap múlva 90. életévét töltő Árpi bácsi korát meghazudtoló energiával, kitartással, munkabírással és lelkesedéssel kutatja a Bolyai család emlékeit, állítja az emléktáblákat, kopjafákat, avat emlékhelyeket, szervez kiállításokat. 1947-ben kezdett el tanítani, Ádámoson, Küküllődombón, Kerelőszentpálon, Balavásáron, Gogánváralján, Bátoson és Gyulakután. Nyugdíjba vonulása után Marosvásárhely több mint 15 iskolájában tanított matematikát. Első tanítási időszakban gyakran szolgálati érdekből került más-más iskolához, hol igazgatónak, hol karvezetőnek, hiszen minden településen sikeres kórusokat alapított. Kórusaival járt Ádámoson, Dombón, Kerelőszentpálon, Dicsőszentmártonban, Balavásáron, Bonyhán, Segesváron, Szebenben, Szászrégenben, Erdőszentgyörgyön, Kibéden, Szovátán és Marosvásárhelyen. Kelementelkén egy száz tagú vegyeskart vezényelt. Ezzel a kórussal az országos megyék közti versenyen harmadik helyezést ért el. Szavalóversenyre kétszer indított versenyzőt Bátosról. Nyugdíjazása után is fáradhatatlanul foglalkozott a matematikát kedvelő tanulókkal. Bolyai János eredeti sírhelyét kopjafával jelölte meg, emléktáblával pedig a Vár sétányon azt a házat, amely az 1846-ban Bolyai János által megvásárolt sövényfalu ház helyébe épült. Felkutatta és felújíttatta felsőkápolnai Kakutsi János királyi táblabíró címeres sírkövét, aki Bolyai Farkas anyai nagyanyjának a testvére volt. Eddig új, ismeretlen Bolyai családtörténeti adatokat kutatott fel, amelyekről gazdag képanyagot örökített meg. Most épp azon dolgozik, hogy Bolyai János női felmenőinek öt kopjafáját a Sapientia marosvásárhelyi épülete mellett felállítsák. Az avatási ünnepség október 10-re időzíttetett. Ahogyan Árpi bácsit, vagy a Tanár urat ismerjük, nem csak ezt, de számos más Bolyai-emléket fog még avatni nekünk.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Időutazás múltban és jövendőben
Tanulmányúton Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékein
A Kántor-tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárthelyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, néprajzi táborokat szervezünk. Egy évvel ezelőtt a Nyárádmente, Sóvidék és Gyergyó történeti, egyházi, természeti értékeivel, iskoláival ismerkedtek diákjaink, vagyis a tömbmagyarság életével; 2014 adventjén a dél-erdélyi szórványmagyarság (Dicsőszentmárton, Balázsfalva, Medgyes, Küküllővár környéke) sorsával, kultúrájával való szembesülést tűztük ki tanulmányúti célul, és gyülekezeti alkalmakon a felkészülést a szolgáló életre.
A nemrég lezárult tavaszi tanulmányutunkon a Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékeit jártuk be a két Küküllő és a szőke Nyikó mentén, voltunk Erdőszentgyörgyön, Keresden, Segesváron, Fehéregyházán, Székelykeresztúron, Nagygalambfalván, Bögözön, Székelyudvarhelyen, Szejkefürdőn és Farkaslakán.
A két nap során alig 300 km-es kört írtunk le a térkép szerint, mégis mennyi értékkel találkoztunk a minket érdeklő szűkebb területen, és mennyi élményben volt részünk! Valóságos időutazáson vettünk részt az erdélyi múltban és jövendőben.
Keresden a Bethlen család várkastélyában diákjaink beleélhették magukat a kastély egykori lakóinak, az erdélyi főúri családok életének hétköznapjaiba és ünnepeibe, művészi ízlésébe és kultúrateremtő munkásságába. Segesváron a turistáknak szóló kirakatokon túlmenően bepillantást nyerhettek a középkori szász város életébe, meggyőződhettek a szász közösség erejéről, tehetségéről, remek gótikus építészetéről. Nem véletlen, hogy a hegyre épített város ma a világörökség része. A középkori székelyek módjára "olvashatták" a bögözi templom falaira festett "képregényt": Szent László királyunk harcát a pogány kunok ellen és a bibliai utolsó ítélet jeleneteit. A bögözi templom freskói, akárcsak a közeli székelyderzsi vagy a gelencei, a középkori művészet csúcsát jelentik, legalábbis nekünk, magyaroknak. De nemcsak a freskókhoz értettek őseink, hanem később, a "virágos reneszánsz" idején a templomok mennyezetének díszítéséhez is. Itt van mindjárt a bögözi templom kazettás mennyezete, mint annyi más Erdély-szerte, vagy a meglátogatott erdőszentgyörgyi református templom felújított virágos mennyezete és bútorzatának világos "székelykék" színe. Az egykori gyülekezet hitbeli erejét, hozzáértését dicséri, hogy a templom szószékét a kor legkiválóbb kőfaragó művészével, Sipos Dáviddal készíttette 1760-ban. És a padok alatt, a templom kriptájában nyugszik a 19. század eleji Erdély legszebb főúri asszonyának tartott Rhédey Klaudia grófnő; rövid életének, tragikus halálának története nem hagyja érintetlenül a 21. század emberét sem. Közismert, hogy ő az angol királyi család egyik "ősanyja", Károly brit trónörökös, aki 2008-ban ide látogatott, a szépanyját tisztelheti benne. Klaudia a templommal szomszédos Rhédey-palotában született. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy a palotát az elmúlt években felújították, és Erdőszentgyörgy városa kulturális célokra szeretné hasznosítani.
A tanulmányút programjának összeállításakor elég nagy fejtörést jelentett, hogy kit, kiket válasszak kalauzul szellemi nagyjaink közül, akiknek az élete-halála, életműve valamiképpen kapcsolódik a bejárt vidékekhez. Végül úgy döntöttem, hogy négyüket állítsuk középpontba, akik írásaik üzenetével is vegyenek részt a táborunkban: a két Sándor, Balázs és Áron. Mármint Petőfi Sándor és Kányádi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron, nagy korbeli különbségekben és felekezeti jó egyetértésben. De hát akkor hol marad az erdőszentgyörgyi orgonakészítő ezermester Bodor Péter, a segesvári Andreas Bertram gyógyszerész, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet is ellátta patikájának készítményeivel, a Segesváron (1892-ben) született báró Apor Vilmos mártír püspök – akit a katolikus egyház boldoggá avatott, és akinek az emléktáblájánál szintén tisztelegtünk –, hogy a felduzzasztott Drakula-kultuszról ne is beszéljünk; a Keresztúron múzeumot alapító Molnár István vagy a Székelyudvarhelyen a református ókollégiumot és a templomot építtető backamadarasi Kiss Gergely rektor úr? Sándorainknál maradva, Petőfit verseivel köszöntöttük Fehéregyháza és Héjjasfalva között, nem messze attól a helytől, ahol utoljára látták őt és nem messze halálának valószínű helyétől, az Ispán kútnál. Maradjon meg ő nekünk itt Erdély földjében akkor is, ha valakik Szibériában keresték, keresik csontjait, és a keresztúri székelyek a timafalvi temetőben visznek virágot "Petőfi legendai sírjára". Nekünk csak az az óhajunk lehet, amit az emlékműnél is elmondtunk, Sándor: "Takarjon bár a szemfödél:/ Dícső neve költő fiadnak,/ Anyám, soká, örökké él." És beálltunk a Kányádi Sándort köszöntő versmondók seregébe, de nem akárhol, hanem Nagygalambfalván, abban az utcában, ahol felnőtt és amelyről azt írta egyik korai versében: "nem is utca, csak fél utca", és valóban ma is csak fél utca, de Kányádi életműve a bizonysága, hogy "Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka,/ mert itt még a sár is tiszta." Éppen akkor állt el az eső, megtapasztaltuk: Kányádi Sándor utcájában és életművében még a sár is tiszta. A jó öreg, a szép szakállú Orbán Balázs faluról falura kísért székelyföldi utunkon, mindig hozzá lehetett fordulni tanácsért, eligazításért, a fényképezőgépet sűrűn kattintgató fiatalok az erdélyi fényképezés ősatyját is tisztelhetik benne, csakhogy ő húszkilós csomagban vitte a fotós felszereléseit, most pedig egy ingzsebben elfér a masina. Végrendeletének üzenete legalább annyira fontos, mint a Székelyföld leírása. Azt írja: mivel az Isten nem áldotta meg családdal, az egész magyar népet tekinti családjának és így örökösének. Örökösére hagyta vagyonát, ösztöndíjat alapított a székelykeresztúri unitárius kollégium jeles és szűkölködő diákjainak. És hogyne köszöntöttük volna Tamási Áront farkaslaki sírjánál, aki Ábelként megjárta Amerikát, és egy ottani kisebbségitől, egy négertől hallotta az élet egyik nagy igazságát, amit annyiszor idéznek manapság: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez az otthon most itt Farkaslaka, a Nyikó mente falvai, s a dombon túl Udvarhely iskolaváros és a tágabb szülőföld. Szülőföldjét járva Tamási így fejezte be önéletrajzi regényét: "S a káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk: s a föld, amelyen élünk és meghalunk."
Tanulmányutunkon nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövendőnk jeleit is fürkésztük, kérdeztük, kerestük. Mint említettem, jó volt hallani, hogy az erdőszentgyörgyi Rhédey-palota a város tulajdonában kulturális központ szerepét tölti majd be. A keresdi Bethlen-kastély és birtok még nagyobb átalakulás elé néz: a Marosvásárhelyen élő örökösök a visszakapott kastélyt nagylelkű gesztussal 50 évre a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adományozták. Itt Böjte Csaba atya és munkatársai felnőttképzési központot szeretnének kialakítani az iskolarendjükben végzett fiatalok számára, Szőts Béla ügyvezető lelkesen beszélt a terveikről. Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Ház és Szórványközpont igazgatója a segesvári magyar nyelvű iskoláztatás történetét ismertette diákjainkkal, és a szórványlét mai kihívásaira figyelmeztette az eljövendő pedagógusokat, akárcsak Szávuly Ildikó, aki nevelőnő társával együtt 16, szüleik által elhagyott Maros és Hargita megyei gyermek otthonát vezeti a Szent Ferenc alapítvány iskolarendjében. Diákjainkat mélyen megérintette a gyermekek helyzete, sorsa, hiszen többségük székelyföldiként most találkozott először a szociális és etnikai, kulturális, nyelvi szórványlét jelenségeivel.
A tanulmányút részeként találkozókra is sor került az erdőszentgyörgyi, segesvári, keresztúri és udvarhelyi középiskolák végzős osztályaival; Gál József tagozatvezető ismertette főiskolánk szakmai kínálatát, Dénes Kinga III. éves diák kisfilmje még vonzóbbá tette a főiskolai életet, a kórus pedig az énektudásából adott ízelítőt.
Dr. Barabás László projektvezető
Népújság (Marosvásárhely)