Kelemen helyét Szabó vette át
Ellenszavazat nélkül Szabó Árpádot, az RMDSZ tanácsosát választották meg a Maros megyei önkormányzat két hónappal ezelőtt megüresedett alelnöki tisztségébe.
Csütörtök délutántól a Nyárádszeredában élő Szabó Árpád foglalja el a Maros megyei önkormányzat alelnöki tisztségét. Az RMDSZ politikusa, akit a tanácsülésen megjelent 34 képviselő közül 33-an támogattak, a tavasszal lemondott Kelemen Márton helyét vette át. Szabó másodjára tölti be az alelnöki tisztséget, korábban 2008 és 2012 között, Lokodi Edit Emőke elnöksége alatt segítette a testület szintén RMDSZ-es vezetőjét.
Bár Ciprian Dobre megyeelnök titkos szavazást rendelt el, Szabó Árpád megválasztása körül egyetlen kérdőjel sem merült fel. Már Szabó elődje, Kelemen Márton, illetve Brassai Zsombor megyei elnök előrevetítették, hogy annak dacára, hogy a kisebbségben lévő RMDSZ egyetlen román párttal sincs koalícióban, a magyar nemzetiségű alelnök elfogadtatása nem fog akadályba ütközni. A szövetség padsorai közül mindössze Mózes Levente háborgott az újságíróknak, kifogásolván pártja „fiatalítási” politikáját. Mózes Szabó Árpád, illetve egy másik régi-új tanácsos, a csütörtökön beiktatott segesvári Gál Ernő jóval hatvan esztendőn fölüli életkorára célzott.
Szabó Árpád mellett a gazdag tapasztalat és az előző mandátumban kifejtett tevékenység szólt – ezzel érvelt a szavazás előtt kollégája, Csép Andrea is. Megválasztása után a régi és egyben új alelnök megköszönte tanácskollégái bizalmát és megígérte, hogy a választásokig hátramaradt egy évben Maros megye lakosságáért fog dolgozni.
Szabó Árpád a harmadik RMDSZ-es elnök, aki 2012-től errefelé Ciprian Dobre liberális politikus mellett a megye élére kerül. Elődei, Lokodi Edit Emőke és az őt követő Kelemen Márton magánéleti okokra hivatkozva távoztak. Míg a nyugdíjba vonult Lokodi Budapestre költözött, Kelemen a civil életbe tért vissza, ahonnan a politikába érkezett.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro

Nem fenyegeti veszély jövőre a magyar osztályokat
Kedden zajlott a nyolcadikosok média szerinti számítógépes elosztása. Illés Ildikó Maros megyei főtanfelügyelő-helyettes arról számolt be, elegendő a gyereklétszám ahhoz, hogy az általuk tervezett magyar osztályok elindulhassanak.
Betöltetlen helyek azonban maradtak: Marosludason hat hely a természettudomány osztályban, Dicsőszentmártonban a filológián 13, míg a természettudomány osztályban öt hely. A nyárádszeredai filológia osztályba 27-en iratkoztak és egy, míg a természettudomány osztályban 14 hely maradt betöltetlen. Utóbbi esetében, ha nem iratkoznak elegendően a következő elosztási körökben, az osztály működtetése kerül veszélybe. Segesváron nyolc hely maradt a filológia osztályban és 20-an iratkoztak, aminek a főtanfelügyelő-helyettes kimondottan örül, ugyanis köztudott, hogy a kisvárosban alacsony a gyereklétszám a magyar tagozaton. Ugyanitt a természettudomány osztályban hét hely maradt, a matematikai informatika szakon pedig egy.
A Ion Vlasiu Faipari Szakközépiskolában egy helyet nem foglaltak el, 27-en beiratkoztak, Szászrégenben a Lucian Blaga középiskolában hét hely maradt a kereskedelmi osztályban, 21-en beiratkoztak, olyan körülmények között, hogy tavaly az osztályt az alacsony gyereklétszám miatt nem tudták beindítani.
Illés Ildikó elmondta, a megye többi iskolájában is beindulhatnak az általuk tervezett elméleti osztályok. „Ugyanakkor aggódunk a szakosztályokért, ott még elég sok hely maradt betöltetlen, de ott is úgy gondolom, hogy el fognak indulni” – vélekedett Illés Ildikó, hozzátéve, hogy a keresettebb szakok osztályai már felteltek, de az augusztus eleji pótvizsgákkal reméli, hogy minden helyet betöltenek.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Budapesti ecsetvonások a kolozsvári Főtéren
Az egykori Nagy-Magyarország területén lévő nagyobb városokba látogat el Forster Jakab festőművész, hogy alkotásain megörökítse a városokat meghatározó épületeket, azok környezetét – nyilatkozta lapunknak az eredetileg belsőépítésznek tanult budapesti festő tegnap, a kolozsvári Főtér sarkán.
Hozzátette: immár harmadik éve veszi nyakába a várost minden nyáron, 2013-ban Nagyszebenben járt, tavaly Segesvár és Brassó volt soron, idén pedig Torockó és Kolozsvár festményeinek (és tartózkodásának) helyszíne. Közel az emberekhez, közel a világhoz mottója is tükrözi, hogy nemcsak rideg épületeket szándékszik ábrázolni a képein, hanem környezetük varázsa is magával ragadja alkotás közben. A világlátott művész jövőre Kassára és Pozsonyba látogat, azután pedig a szepesi bányavárosok következnek. Azt reméli, ha minden kép elkészül, vándorkiállításon mutathatja be őket a különböző helyszíneken.
Szabadság (Kolozsvár)

A kisebbség a téma a szárhegyi táborban
Újra Szárhegyen táboroznak együtt négy ország ifjai. Két évvel ezelőtt kedvencük lett e hely, most visszatértek. A téma: a kisebbség, így jöhetnek rá német-, lengyel- és magyarországiak a székely megfogalmazásra: milyen az, ha nem az ember hagyja el az országot, hanem az ország hagyja el az embert.
Hat éve annak, hogy e táborsorozat útjára indult. A nagybajomiak voltak társszervezők, ők hívták meg testvértelepülésüket, Szárhegyet is a vegyes csapatba. Akkor 14–18 év közöttieknek szólt a YouthCamp, ma a felső korhatárt kinnebb tolták, hogy akik hat éve összebarátkoztak, idén is együtt táborozhassanak. Szárhegyről olyan fiataloknak lehet részük a tábori élményben minden évben, akik az ifjúsági közösségi munkából, önkéntességből jelentős részt vállalnak.
Gábor László polgármester elmondta, a tábori témaválasztást az igény diktálta. Az elmúlt alkalmakkor gyakran szóba került, nem értik, főleg a német és lengyel fiatalok, mit keresünk magyar tömbben Románia közepében. „Kiderült, a magyarországi gyerekek némelyikének sem egyértelmű, mit jelent a kisebbség és az a tény, hogy nem mi hagytuk el az országot, hanem minket hagyott el az ország” – fogalmazott a községvezető.
A tábor során ellátogattak a moldvai csángókhoz és Dél-Erdélybe, a szászok egykori lakóhelyére, sőt előadás is volt, melyből a látottak mellé történelemleckét kaphattak. Július 23. – augusztus 4. a tábor időszaka négy ország fiataljainak, összesen 82 személynek. A kisebbségi ismeretszerzés mellett volt idő sportolásra, a helyi gasztronómiával való ismerkedésre, de még Tusványosra, a Bran-kastély, Szeben és Segesvár meglátogatására, hegymászásra is – számoltak be a házigazda-szervezők, Portik Gabriella, Ferencz Tihamér és Botházi Katalin.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Őseink példája ad erőt
Székelyföldi helytörténeti körúton a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület
Székelyföldre indult kétnapos helytörténeti körútra a hét végén a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna KulturálisEgyesület. Az idegenvezető szerepét Balás Árpád tanár vállalta el, aki egész úton fáradhatatlanul, színesen, érdekesen magyarázta azoknak a településeknek a történetét, érdekességeit, történelmi jelentőségét, amelyeken áthaladtunk.
Szombaton reggel Marosszentgyörgy irányába indultunk. Az első megálló a marosvécsi várkastélynál volt, ahol a várkertben Kemény János sírjánál helyezték el az egyesület koszorúját. A helyszínt, Kemény Jánost vagy az Erdélyi Helikon íróközösséget nem kell külön bemutatni a Népújság olvasóinak. Elég annyi, hogy ez volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb és legrangosabb írói szerveződése.
Innen indultunk tovább a Gyergyói-medence felé.
A ditróiak büszkesége
Az 56 méter hosszú, 23 méter széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel rendelkező kéttornyú templom Székelyföld messze híres temploma, a ditróiak büszkesége neogótikus stílusban épült, toronymagassága 75 méter. Mindkét tornyán található toronyóra, ami még ma is működőképes. Az ablakkeretek csúcsívesek, ami ugyancsak a neogótikára utal. A templom főoltárát carrarai márványból készült szobrok díszítik: Jézus Szent Szíve, Szent István és Szent László királyok szobrai, a falu szülöttjének, Siklódi Lőrincnek a művei. A szentély és a hajó ablakait, amelyeken a tizenkét apostol látható, Róth Miska, a szentélyt díszítő szekkókat Pauli Erik olasz festő készítette.
A Tatárdomb és a Lázár-kastély
Gyergyószárhegy felé haladva látható a Tatárdomb. A legenda szerint háromezer tatárral vette fel a harcot háromszáz székely 1658-ban Szárhegy határában. Az otthonukat védők legyőzték, megfutamították a tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Őseink hősiessége ma is példaként áll előttünk, erőt kell adjon arra, hogy felül tudjunk kerekedni a nehézségeken – áll a felirat.
Gyergyószárhegy élete összefonódott a Lázár család történetével. A Lázár-kastély 1532-ben épült, 1632-ben bővítették. Itt töltötte gyermekkora egy részét Bethlen Gábor. 1499-ben Lázár András pápai bullát kér a helybeli kolostor alapításához. 1665-ben Lázár István egy darab területet a ferences szerzetesek számára bocsátott, ahol kápolnát is építtetett nekik. 1669-ben Kájoni János új épületet emeltetett. 1670-ben egy aranyozott, ezüstözött, festett cifra oltárt is rendeltek a zárda templomába.
Sajnos, a folyamatban levő perek miatt a kastélyba nem tudtunk bemenni.
Örmény templom – Gyergyószentmiklós
A következő megálló a gyergyószentmiklósi örmény templom volt, amelyet lőrésekkel ellátott, szabálytalan vonalú fal övez, keleti és nyugati oldalán két kisebbfajta bástyához hasonló, kívül félkörű, belül szögletes alaprajzú építmény található. A kőfal ablakszerű mélyedéseiben elhelyezett, Krisztus kínszenvedésének jeleneteit ábrázoló értékes fametszetek 1750 körül készülhettek, ezek jelenleg az örmény plébánia épületében találhatók.
Az északi mellékoltárhoz tartozik a templom legértékesebb festménye, amely 1752-ben készült a velencei mechitarista kolostorban. A képen Világosító Szent Gergely, az örmények első katholikosza jelenik meg. Világosító Szent Gergely élete legfontosabb cselekedeteként az addig keresztényüldöző III. Tiridat király megtérítését tartják számon, mely maga után vonta az egész örmény nép kereszténnyé válását.
Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
Gyergyóalfalu templomának felirata szerint a templom 1213-ban épült, a 15. században gótikus stílusban átépítették, majd 1766-ban barokkizálták. Egykori védőfalának csak töredéke maradt az 1930. évi restaurálás után. A templomkertben áll az I. és II. világháború áldozatainak emlékműve, a bejárattól jobbra pedig egy zászlótalapzat, amelyet 1942-ben Budapesten élt alfalviak állítottak. Ennek felirata: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
A templomtól jobbra és balra park van, ahol István hitvédő pap, a csíksomlyói pünkösdi búcsú elindítójának szobra látható.
Kossuth-szobor – Gyergyócsomafalva
1894-ben László Gyula indítványozta, hogy Marosvásárhelyen állítsanak szobrot Kossuth Lajosnak. A Bernády György vezette 380 tagú szoborbizottság 1897-ben Köllő Miklós gyergyócsomafalvi szobrászt bízta meg a mű elkészítésével: "Faragja székely kéz az emléket, vezesse vésőjét székely szív, mint ahogy a szobor székely földben álljon". 1899. június 11-én Marosvásárhelyen leplezték le Kossuth Lajos ércszobrát. 1921-ben a román hatalom ledöntötte, 1995-ben a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány közgyűlése kezdeményezte a Kossuth-szobor újbóli felállítását az alkotóművész szülőfalujában. Így 2001-ben került felavatásra Gyergyócsomafalva központjában a Köllő Miklós által alkotott Kossuth-szobor Sántha Csaba által újraalkotott pontos mása. A szobrot is magába foglaló teret ifj. Köllő Miklós műépítész, a szobor alkotójának kései rokona tervezte.
Madéfalván
a madéfalvi veszedelem, azaz a székelyek legyilkolásának emlékét őrző emlékmű megkoszorúzására került sor. A székelyek legyilkolásának emlékét őrző kőoszlopot, Köllő Miklós alkotását, amelynek tetején kitárt szárnyú turulmadár látható, 1905. október 8-án avatták fel.
A szombat esti Csaba királyfi rockopera volt az egyik fontos része a programnak. Délután azonban hatalmas eső kerekedett, órákig zuhogott, már azt hittük, lehetetlen lesz felmenni a csíksomlyói nyeregbe, a pünkösdi búcsúk helyszínére. Végül mégis elállt az eső, és megtartották az előadást. A szállásra való visszatérés csoportunk számára kisebbfajta kalanddal ért fel, de végül mindenki hazaért és elégedetten fogyasztotta a finom vacsorát: zsíros kenyeret vörös hagymával.
A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
Vasárnap délelőtt a Csíki Székely Múzeumba látogattunk, ahol a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignác püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a Kisjézus ruhácskái, amelyekbe még a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség.
Az emlékezés parkja
Székelyudvarhelyen a szoborpark "lakóit" ismertette Balás Árpád tanár úr. A szobrok 12 ismert történelmi személyiséget – Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király, Csaba királyfi, Hunyadi János, Báthori István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József –, valamint tizenharmadikként a névtelen Vándor Székelyt ábrázolják.
Az emlékezés parkjának létrehozója a Székelyudvarhelyért Alapítvány, a szoborparkot 2004- ben avatták fel. Innen mentünk tovább Keresztúrra.
Koszorúzás Petőfi vén körtefájánál
A Gyárfás-kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján Petőfi Sándor. Sokáig volt Petőfi ittlétének "élő" tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Helyére a kegyelet új csemetét ültetett, mely előtt emléktáblát helyeztek el Kányádi Sándor négy sorával: "Haldoklik az öreg tanú,/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik ő látta volt/ verset írni utoljára."
Késő délután már csak lassítottunk Héjjasfalván Zeyk Domokos szobra előtt, Fehéregyházán az Ispánkútnál, majd Segesvár érintésével, fáradtan, de élményekkel gazdagon érkeztünk haza Marosvásárhelyre.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Kisebbségi fesztivál Segesváron
A megbékélés jegyében
Nem sokkal a középkori fesztivál után a segesvári vártér ismét színes kavalkád helyszíne volt a hét végén. A segesvári Ifjúsági Interetnikai Oktatási Központ a tizenötödik alkalommal szervezte meg a kisebbségi fesztivált, amelyre – immár hagyományosan – meghívják a Romániában lévő elismert 21 kisebbség (magyar, szász, roma, rutén, szerb, cseh, szlovák, tatár, albán, görög, bolgár, aromán, örmény, török, zsidó, horvát, macedón, lengyel, olasz, ukrán, orosz-lipován) képviselőit. Az idén is minden egyesület, szervezet képviseltette magát valamilyen szinten. A fesztiválszervezők szerint 846 kisebbségi személy volt jelen, 53 néptánc- és népdal-, valamint színházi előadást mutattak be, de volt kerekasztal-beszélgetés, képzőművészeti és fotókiállítás is. És a vártéren felállított standoknál a kisebbségek kézműves-foglalkozásába is betekintést nyújtottak a meghívottak.
Volker Reiter főszervező szerint a rendezvénnyel egy olyan fórumot teremtettek, ahol a Romániában élő kisebbségek bemutatkozhatnak. Nyilván ennek leglátványosabb helyszíne a színpad, ahol csütörtöktől vasárnap estig a néptáncegyüttesek felvonulnak a hagyományos viseleteikben, ugyanakkor önálló folklórműsorral is jelentkeznek. Az idén interaktívvá tették ezt a találkozást. A színpadi produkciót követően a táncosok, énekesek a térre vonultak, és a közönséget is bevonták táncaikba. A legjobbak pedig szimbolikus ajándékot is kaptak. Jó volt látni, tapasztalni, hogy számos etnikum táncában, énekében közös elemek vannak, a népviseleti ruhák pedig valójában azt a sokszínűséget tükrözik, amelyet nem csak a külsőségeikben hordoznak a kisebbségiek. A fesztivál nem csak a népi jellegre összpontosít, így akik alaposabban is meg akartak ismerkedni a kisebbségek mindennapi életével, gondjaival, azok részt vehettek a kerekasztal-beszélgetéseken, amelyeknek a Segesvári Polgármesteri Hivatal kisterme adott otthont. Itt tudományos előadások hangzottak el az örmény, zsidó, szász és magyar kisebbségről, de szó volt olyan szociális kérdésekről is, mint a szexuális zaklatás, a nők elleni erőszak, a rasszizmus, vagy az embercsempészet. Az idén a fesztivál kiemelten foglalkozott a romák helyzetével, ezért az információs központban egy fórumszínházat is működtettek, ahol inter-aktív módszerekkel világítottak rá a romák helyzetére, és próbáltak megoldásokat javasolni, leginkább a fiataloknak. Ebbe a környékbeli községek roma közösségeit is bevonták.
Két helyszínen is voltak kiállítások. A Szarvas-házban fényképeket, míg a volt szász művelődési házban festményeket, textilmunkákat és szintén fotókat – kisebbségi alkotók munkáit – láthattak az érdeklődők. Aki pedig valamilyen – szintén a kisebbségekhez kötődő – emléktárgyat szeretett volna vásárolni, a várban felállított sátras standoknál megtehette. Talán jobban el kellett volna határolni a szuvenírárusokat az autentikus kézművestárgyakat kínálóktól, de az is igaz, hogy ez a vásári összevisszaság nem rontott a fesztivál összhangulatán.
Volker Reiter szervező azt is hangsúlyozta, hogy nemcsak a múltat, a hagyományokat szeretnék felvonultatni évről évre a „békés együttélés jegyében”, hanem együtt a kisebbségekkel, a többségiekkel a dialógust szorgalmaznák, a jövőt is közösen képzelik el, s ezért hagytak teret kortárs képzőművészeti alkotások felvonultatására is, ugyanakkor a fórumokon, kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak nem-csak a kisebbségeknek, hanem a többségieknek is szólnak. „Tizenöt év távlatából – amióta szervezzük ezt a fesztivált – a közönség reakciójából, a visszajelzésekből ítélve, úgy érzem, elértük célunkat” – összegezte véleményét a fesztivál főszervezője.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Újra otthon lenni a Kárpát-medencében – Interjú Grezsa István miniszteri biztossal
Az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Grezsa István a magyar kormány által idén útjára indított Petőfi Sándor-program kapcsán. A miniszterelnökség határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztosa elmondta, mivel a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is, a program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása.
– Valószínűleg lehetetlen minden egyes szórványtelepülésre segítőket küldeni. Mi alapján dőlt el, hogy hová irányítanak kiküldötteket, megbízottakat?
– A 2013-ban a nyugati diaszpóra támogatására elindított Kőrösi Csoma Sándor-programmal párhuzamosan indította el ez év március 15-én a nemzetpolitikai államtitkárság a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor-programot. Az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területének országaiba ötven magyar fiatalt küldtünk ki. Egy augusztus eleji egyhetes oktatási szakaszt követően, amelyen az államtitkárság munkatársai, illetve külhoni és magyarországi meghívott előadók tartottak előadásokat többek között a szórványgondozásról és a célországok magyarságáról, az ösztöndíjasok egy része augusztus 15-én már meg is érkezett a célhelyszínre, másik részük szeptember 1-jén kezdi meg a munkáját.
A céltelepülések köre úgy alakult ki, hogy felvettük a kapcsolatot az érintett országok magyar szervezeteivel, az egyházakkal és az oktatási intézményekkel, hogy jelöljék meg azokat a területeket, ahol a legnagyobb hasznukra lehetnek ösztöndíjasaink. A hosszas, minden részletre kiterjedő egyeztetés eredményeképpen Felvidéken 8, Délvidéken (Szerbiában) 5, Horvátországban 2, Bosznia-Hercegovinában, Szlovéniában, Macedóniában, Dél-Lengyelországban és Csehországban 1-1, Ausztriában 4, Kárpátalján 4, Románia – Moldva, Erdély, Partium és Bánság – szórványközösségeiben pedig 22 ösztöndíjas fog kilenc hónapon keresztül tevékenykedni. Hasonlóképpen a Kőrösi Csoma Sándor-programhoz itt is kértük a fogadó szervezeteket, hogy jelöljenek ki mentorokat, akik koordinálják az ösztöndíjasok munkáját.
S ami még nagyon fontos: a fogadó szervezetekre anyagi teher nem hárul. Az ösztöndíjasok havonta kapják az ösztöndíjukat, illetve a szállás- és utazási költség térítésére szolgáló ellátmányi keretet.
– Említette, hogy Romániába 22 ösztöndíjas érkezik. Pontosan hová jöttek és honnan?
– Huszonkét ösztöndíjasunk Romániában Lészpeden, Szászrégenben, Gyulafehérváron, Csicsókeresztúron, Válaszúton, Szamosújváron, Zsobokon, Lupényban, Vízaknán, Nagysármáson, Segesváron, Fogarason, Resicabányán, Medgyesen, Déván, Temesváron, Nagyszalontán és Nagybányán tevékenykedik majd. A Kárpát-medence legkülönbözőbb tájairól érkeznek – többek között Kárpátaljáról is –, és bizony nem egy van közülük, aki először lép erre a vidékre.
– Melyek voltak a jelentkezés feltételei?
– A pályázati kiírást a nemzeti regiszter honlapján (www.nemzetiregiszter.hu) tettük közzé március 15-én, és a médián keresztül igen nagy hangsúlyt fektettünk a kiírás hírüladására. Az eredmény nem is maradt el: az április 15-ei benyújtási határidőig összesen 168 pályázat érkezett, és a pályázók között sok külhoni származású fiatal is szerepelt. Pályázó lehetett az a 20. életévét betöltött, büntetlen előéletű magyar állampolgár, aki közép- vagy felsőfokú végzettséggel, emellett kiemelkedő és a magyar szórvány számára hasznosítható szakmai felkészültséggel rendelkezik, és/vagy közösségszervező, hagyományőrző egyéb közösségi tevékenységekben aktívan részt vett.
Az alkalmasnak tartott pályázókat az államtitkárság munkatársaiból álló bizottság személyesen hallgatta meg egy interjú keretén belül. E kettő: a benyújtott pályázati anyag és az interjúk eredménye alapján választottuk ki azt az 50 személyt, akiket május 7-én nyertesekként értesítettünk az eredményről. Sok pedagógus: óvónő, tanítónő, magyar- és történelemtanár, de cserkész, pályázatíráshoz értő, néprajzos, népzenész, néptáncos és számos más, elvárt kompetenciákkal rendelkező szakember van közöttük. Külön öröm számunkra, hogy az 50 Petőfi Sándor-ösztöndíjas közül 18-an nem anyaországiak – közülük 9-en erdélyiek. Kifejezett célunk volt ugyanis, hogy például a kárpátaljai pályázó Erdélybe, a felvidéki pedig Délvidékre kerüljön, és így tovább, hiszen azáltal, hogy kilenc hónapot egy másik elcsatolt területen töltenek, kölcsönösen felfedezik, milyen sokszínű nemzet tagjai vagyunk.
Ösztöndíjasaink mindegyike tisztában van azzal, hogy Magyarországot, a kormányzatot, és minden magyart képviselnek, aki a csonka anyaországban él, ez pedig rendkívül nagy felelősség, egyúttal büszkeség is. Emellett éppoly nagy lehetőség és esély, hiszen az ösztöndíjas abban a nemzetépítő munkában vesz részt, amelyet Magyarország kormánya a nemzeti újjászületés érdekében végez.
– Az Erdélyben, azon belül pedig a Székelyföldön élők is nagy várakozással tekintenek a program elé, hiszen részt vesz számos itt élő vagy innen elszármazott ösztöndíjas – köztük e sorok írója is. Kik ők és hol teljesítenek majd szolgálatot?
– A gyergyóalfalvi Gál Veronika a délvidéki Hertelendyfalván, a zetelaki Miklós Tünde önnel együtt Bécsben, Bokor Csongor Sepsiszentgyörgyről Fogarason, Gelei Botond Árkosról a kárpátaljai Karácsfalván, Horváth Ida Temesvárról szülővárosában, a nagyszalontai Patócs Júlia és a szászrégeni születésű Rád András László úgyszintén, míg a Bákóban született Bogdán Tibor Nagybánya magyar közösségeinek munkáját segíti majd. Az ösztöndíjasainkról, a fogadó szervezetekről, a programról és a teljesített szolgálat konkrét eredményeiről a www.petofiprogram.hu oldalon lehet tájékozódni.
– Mindamellett, hogy az ösztöndíjasok segítik a fogadó szervezetek munkáját, mi a Petőfi Sándor-program alapvető célja?
– A magyar nemzet létszámában és sok helyen arányaiban is fogy, a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is. A Petőfi Sándor-program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása. Az 50 ösztöndíjast azért küldjük kifejezetten szórványterületekre, mert ott látjuk a legnagyobb veszélyét a magyar identitás teljes elveszítésének. Ennek megőrzése szempontjából Trianon óta ezek a közösségek vannak a legnehezebb helyzetben.
Lassan egy évszázada a többség szorításában élnek, mégis megőriztek valamit abból, ami nemzeti önazonosságtudatot jelent: ilyen értelemben is hűség, remény és hit tapasztalható a részükről. A program révén szeretnénk megerősíteni őket ebben. Célunk még, hogy az ottani közösségek értékőrző munkáját segítsük, tájékoztatási, közösségépítő, támogató tevékenységünkkel erősítsük Magyarországhoz való kötődésüket. Ezáltal reményeink szerint az anyaország gondoskodását is sikerül közvetítenünk feléjük. További céljaink között szerepel, hogy nemzeti elkötelezettségű fiatalok számára tanulási lehetőséget biztosítsunk a szórványközösségekben, valamint hogy egy működő közösségi hálózatot hozzunk létre a Kárpát-medencében, amelyben nemcsak az anyaország tart fenn kapcsolatot a külhoni magyar nemzetrészekkel, de a szomszédos országok magyar közösségei egymással is szoros kapcsolatot alakítanak ki.
Bízunk abban, hogy a program a szórványban élők magyar azonosságtudatának elmélyítése mellett a külhoni magyarság és az anyaországi magyarok közötti, vagyis a magyar–magyar kapcsolatok megszilárdításához is jelentős mértékben hozzájárul majd.
– Mindezzel a magyar kormány újfent azt kívánja kifejezni, hogy döntéseiben nemcsak a tízmilliós anyaországra fókuszál?
– Trianon óta annyi fájdalom, gyász, veszteség halmozódott fel, különösen a szórványközösségekben, hogy ezeknek a megtapasztalása, megélése, helyén kezelése nem könnyű feladat. Nyilvánvaló, hogy ez a program nem a sebek nyalogatásáról akar szólni, hanem sokkal többről. Egyfelől a legnehezebb helyeken őrt állók részére közvetíteni akarjuk azt az üzenetet, hogy az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk.
Másfelől míg a Kárpát-medencében a depresszió, a demográfiai okokból, gazdasági elvándorlásból fakadó rosszkedv jellemző, addig a nagyvilág magyarsága a reneszánszát éli, fokozott érdeklődést tanúsít Magyarország iránt. Szeretnénk – részben a program segítségével – ezt az érdeklődést a Kárpát-medencében is újra felkelteni. A magyar nemzetpolitika egyik fő célkitűzése, hogy újra otthon legyünk a Kárpát-medencében. A 95 esztendeje tartó Kárpát-medencei térvesztésünk döntő szakaszához érkeztünk. A következő legfeljebb két-három évben dől el, hogy emelkedő nemzetként éljük-e meg a trianoni centenáriumot, vagy veszteségeivel szembenézni képtelen közösségként, amely elfogadja számbeli és lélekbeli fogyatkozásának következményeit.
Nyilván minden felelősen gondolkodó magyar csak azt válaszolhatja, hogy legyen bármilyen végzetesnek tűnő is leépülésünk, mégis meg kell próbálkoznunk talpra állni. S ha ezért a maga helyén és módján mindannyian mindent megteszünk, akkor egyre többen fogjuk érezni, amit gyönyörű költeményében Sajó Sándor megfogalmazott: „Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! / Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, / Mely itt reszket a Kárpátok alatt.”
– A Kőrösi Csoma Sándor-program miben különbözik a Petőfi Sándor-programtól?
– A nemzetpolitikai szótárban különbséget teszünk a diaszpóra és a szórvány között. Diaszpóra alatt értjük a nagyvilágban szétszóródott magyarságot, szórvány alatt pedig a Kárpát-medence szórványközösségeit. A nyugati diaszpóra magyarságának segítségére elindított Kőrösi Csoma Sándor-program keretében 2013-ban 48 ösztöndíjas utazott 16 országba, majd a nagy sikerre való tekintettel 2014-ben már 100 ösztöndíjast irányítottunk 24 országba. Ebben az évben ugyancsak 100 ösztöndíjas utazott 5 kontinens 26 országába.
Az új célországok között szerepel Törökország, Ciprus, Görögország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Írország, Belgium és Új-Zéland. Ennek a programnak a célja ugyancsak a magyar önazonosságtudat elmélyítése és a magyar nemzet összetartozásának megerősítése, az anyanyelvismeret fejlesztése, a magyar közösségekben való tevékenység és a Magyarországgal való kapcsolattartás ösztönzése. Mindkét program révén azt üzenjük a világban minden, magát magyarnak valló embernek, hogy ő Magyarország számára ugyanolyan fontos, szülessen bár Budapesten, Nagybecskereken vagy éppen Ontarióban.
A nemzeti identitás megőrzéséhez és erősítéséhez elengedhetetlen a kormány és a mindenkori politikum felelősségvállalása, ugyanakkor az egyéni teljesítmények és helytállások nélkül ez mind kevés. Ebben számítunk az ösztöndíjasainkra, a fogadó szervezetekre és széles értelemben minden nemzettársunkra.
Varga Gabriella
Krónika (Kolozsvár)

Európa Kulturális Fővárosa: Marosvásárhely végre felébredt
A Marosvásárhely 2021 Egyesület létrehozásáról voksolt augusztus 25-én a marosvásárhelyi városi tanács testülete, amelynek feladata előkészíteni a megyeszékhely jelentkezési dokumentációját az Európa Kulturális Fővárosa cím megpályázására.
„A döntést az RMDSZ tanácsi frakciója is támogatta, hiszen szilárd meggyőződésünk, hogy városunk olyan értékeket tud felmutatni, amelyek európai szinten elismertek” – írja Soós Zoltán.
Az RMDSZ polgármesterjelöltje az előválasztásra leszögezi a maszol.ro-hoz eljuttatott közleményében, hogy a marosvásárhelyi csapat bizony késésben van: a címre ugyancsak pályázó, Marosvásárhellyel rivalizáló városok – például Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Brassó, Iași, Temesvár, Craiova – már korábban elkezdték a felkészülést, így lépéselőnyben vannak.
„Csodát nem ígérhetek, de tisztességes munkát igen. Bízom benne, hogy a pályázati folyamat minden résztvevője és a döntéshozók is megkettőzött energiával végzik majd a dolgukat, hogy behozzák a varos lemaradását.
A nehézségek ellenére meggyőződésünk, hogy a térségnek is sokat hoz majd a részvétel a versenyben, ezért üdvözöljük Segesvár és Szováta csatlakozását a kezdeményezéshez. Úgy véljük, a felkészülés minden szempontból megmozgatja majd a helyi közösségeket, az érintett önkormányzatokat pedig felelősebb magatartásra és nagyobb nyitottságra készteti az anyanyelv-használati jogok betartása terén is.
Marosvásárhelynek változásra, új lendületre, európai szellemiségre van szüksége. A változást nem a múltba fordulva, fenntartva a régi idők romboló hatású konfliktusait, hanem a jövőbe tekintve kell együtt elérnünk. Az Európa Kulturális Fővárosa cím megpályázása esély arra, hogy határozott lépéseket tegyünk Marosvásárhely európai útján” – vélekedik Soós Zoltán kedd esti közleményében.
maszol.ro

„Marosvásárhely éppen csak túlél”
Kolozsváron egyre több a befektető, Szebenben egyre több a turista, Marosvásárhely éppen csak túlél, elkerülik a befektetők, gyenge az idegenforgalma – miért van ez így? – erről tartottak kerekasztal-beszélgetést Marosvásárhely, a város, amely túlél címmel a Vásárhelyi Forgatag keretében.
Jakab István vállalkozó, a Clinilab igazgatója, Albert Attila, a Bioeel gyógyszergyár igazgatója, Dan Mașca vállalkozó, Radu Bălaș újságíró, vállalkozó vitázott arról a Borudvarban, hogy miért tart ott gazdaságilag Marosvásárhely, ahol tart, mi ennek a magyarázata és melyek a lehetőségei a változásnak. A beszélgetést Cora Muntean újságíró moderálta.
A régióban nagyon alulmarad gazdasági és társadalmi szempontból is, úgy tűnik, hogy évek óta a középszerűség útján jár Marosvásárhely, amelynek több oka is van – derült ki a beszélgetésből, amelynek volt egy román-magyar vetülete is. Albert Attila a nemzeti kisebbségek, azon belül is a magyarság fogyására hívta fel a figyelmet. Elmondta, hogy amikor iskolába járt, német iskolatársai is voltak, de ma már nincsenek németek Marosvásárhelyen. Az 1989-es forradalom előtt a vásárhelyi lakosság 55 százaléka magyar volt, most ez 45 százalékra csökkent. „Meg szoktak nyugtatni, hogy a románok közül is sokan elvándorolnak” – fogalmazott. Kifejtette, miért rossz a gazdasági helyzetre nézve, ha a kisebbségi közösség tagjai elhagyják az országot, és hogyan lehetne meggyőzni a fiatalokat, hogy maradjanak itthon. Azért, mert nincsenek beruházások, a helyieket okolta a vállalkozó, és egy példát hozott fel arra, hogy kezdeményezni bárhol lehetséges, az adottságokat ki kell használni. Például Svájcban sízés közben egy pohár bort akart inni a hegy tetején, és megkapta a pohár borát. Egyfajta bor volt csupán, az igaz, de létezett, mert valakinek érdeke volt, hogy ott is kiszolgálja a turistákat.
Radu Bălaș szerint a magyarok nem voltak itt leigázva, kifosztva, sokkal inkább gazdasági okokból távoztak, a legtöbben Magyarországra, mert nem kellett elsajátítaniuk egy idegen nyelvet, és mert ott jobbak voltak a gazdasági lehetőségek. A vállalkozó beszélt a városvezetés hiányos gazdasági stratégiájáról, a közpénzekről, amelyeket nem célszerűen használ. Például a sok úgynevezett ingyen koncertet is a helyi adófizetők pénzéből szervezik. „Magyarok és románok egyformán lelkesednek, amikor egy ingyen koncerten vehetnek részt. Ha tíz lejt kérne a szervező, azt már nehezményeznék” – tette hozzá.
A statisztikai adatok szerint Maros megye a harmadik helyen áll Romániában, ami a turisták számát illeti, de ez Segesvárnak és Szovátának köszönhető. „Marosvásárhelyen húsz éve csak szobrokat állítanak, mert csak ennyi eszük van a magyaroknak és a románoknak is. A románok körében már nagy a krízis, ha egy újabb magyar kezdeményezésre egy román szoborral kell előhozakodniuk” – magyarázta Dan Mașca, aki szerint ezek a szobrok nem érdeklik sem a német, sem a japán turistákat, csak a helyieknek fontosak.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Kék nyíl lett a székely gőzösből
Először járt Székelyudvarhely és Segesvár között csütörtökön délelőtt a Kék nyíl elnevezésű vonat, amely a tervek szerint péntektől utasokat is szállít az említett szakaszon. A helyi állomás személyzete elégedett volt a szerelvény állapotával.
A vonat negyed tizenegykor érkezett az udvarhelyi vasútállomásra, majd húsz percen belül távozott is – tudtuk meg Bokor Imrétől, a helyi állomás vasúti forgalmista tisztjétől, aki kifejtette, a személyszállító próbaúton volt a Székelyudvarhely és Segesvár közti síneken. Mint mondta, az illetékesek azt vizsgálták, van-e olyan tényező, amely akadályozná a péntektől menetrendszerűen induló szerelvény közlekedését. Mindent rendben találtak. A próbaútnak ugyanakkor az is célja volt, hogy „az új mozdonyvezetők”, akik még sosem jártak erre, megismerjék a szakaszt. Egyébként az udvarhelyen dolgozó személyzet szemügyre is vette a Kék nyíl vonatot, mint elmondták, meg voltak elégedve, hiszen jóval korszerűbb elődjénél: van benne légkondicionáló berendezés, illetve ajtói gombnyomásra nyílnak.
Bokor Imre úgy tudja, javulnak a feltételek a helyi vasútállomáson, hiszen ki fog egészülni a személyzet: külön kasszást fognak alkalmazni, aki információkkal is ellátja majd az utasokat. Ez utóbbi lényeges változást jelent, hiszen így a vonat érkezésekor nyugodt szívvel elmehet a vasúti tiszt leengedni a sorompót, anélkül hogy üresen hagyná az állomást. Mint kiderült, egyelőre egyetlen szerelvény közlekedik majd, azonban nem kizárt, hogy december közepétől egy újabb vonatot is ide irányítanak. Egyébként a mostani menetrend is csak az említett dátumig lesz érvényes, akkor viszont újragondolva, a lehetőségek függvényében megpróbálják az utasok igényeihez alakítani.
Szintén csütörtökön a vasútvonalon egy olyan munkagép is áthaladt, amely lenyírta a sínek fölé benőtt ágakat, illetve a túlnőtt növényzetet, ugyanakkor a szakemberek feljavították, néhol kicserélték a vasútforgalmi táblákat.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Ahol Erdély védőhálóját fonják
Több száz "lámpást" indított útjára a Székelyföld és a – sokszor teljes elsötétüléssel fenyegetett – szórvány iskoláiba, egyházi gyülekezeteibe az elmúlt negyedszázadban a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola. A jubileumi évfordulón a tanintézetet több mint két évtizeden át vezető dr. Barabás Lászlóval idéztünk múltat és körvonalaztunk jövőt.
– Milyen szükséglet hívta életre 1990-ben a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát?
– A magyar művelődéstörténetben, kultúrában mindig fontos hivatásuk volt a lelkipásztor és az iskolamester között elhelyezkedő, mind egyházi, mind világi szolgálatot végző kántortanítóknak. A változást 1949-ben a kommunista hatalom hozta, amikor a tanügyi reform bevezetése után felszólították a kántortanítókat, hogy vagy az egyházi szolgálatot vállalják, vagy a tanítóit. Nyilván nagyon sokan ez utóbbit választották, és így megritkultak a kántorok a gyülekezetekben. A negyvenesztendős erőszakos homogenizálás során egyre több helyen alakult át az iskolarendszer is, és nem képeztek annyi tanítót és tanárt, amennyire magyar közösségünknek szüksége lett volna. Így érte meg az erdélyi magyarság a változások idejét, amikor csak Maros megyében 200 magyar tanítóra, oktatóra és Erdély-szerte nagyon sok kántorra lett volna szükség. A kommunista időszak politikája hozzájárult ahhoz, hogy a fiatal nemzedék "Isten nélkül" nőjön fel, és történelmi hagyományaitól is eltávolodjon. Így óriási feladat tornyosult az egyház képviselői előtt: a lelkipásztorok mellé munkatársakat, népnevelő, keresztény értelmiségieket kellett nevelni. Ezt ismerték fel Marosvásárhelyen is a történelmi magyar egyházak képviselői, akik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezetével közösen röviddel a rendszerváltás után, még 1990 őszén létrehozták az akkor még Zenepedagógiai Főiskolát, a mai Kántor- Tanítóképzőt. Az iskola vezetésére az alapító marosvásárhelyi egyházak képviselőiből és szaktanárokból kuratórium alakult, amely Fülöp G. Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom néhai lelkipásztorát választotta elnöknek, és Varga Erzsébet pedagógia-lélektan szakos tanárnőt bízta meg az intézet ügyvezetésével. 1993-ban vettem át tőle a főiskola igazgatását.
– Hány diákkal indult a főiskola?
– Két osztályban 60 hallgató kezdte a tanévet, közülük húszan már helyettes tanítóként dolgoztak. Az első két osztályba inkább Marosvásárhelyről és környékéről jöttek diákok. Az 1991–92- es és az 1992-93-as tanévben évfolyamonként egy-egy újabb osztályt indítottunk 30-30 diákkal. A létszám 1993-ra így 112-re emelkedett. Az iskola megismerésével fokozatosan bővült a kör, Erdély minden vidékéről jöttek hozzánk fiatalok: Sepsiszentgyörgytől Nagybányáig, Nagyenyedtől Csíkszeredáig, a székelységből és a szórványvidékekről is.
– Milyen akadályokba ütköztek az induláskor és az azt követő években?
– Az első években az iskola fennmaradását a felekezeti összefogás, a tanárok és lelkészek önzetlen hozzáállása, a hallgatók kitartása és nem utolsósorban a külföldi testvéregyházak, gyülekezetek és magánszemélyek támogatása biztosította. Az első évben 35 szaktanár és négy lelkész díjmentesen, a második és harmadik évben szimbolikus óradíjért vállalta a tanítást. A legfőbb gondot az állami jóváhagyás késése jelentette, amelyet az iskola alapítói még az indulásnál, 1990 szeptemberében kérvényeztek, az engedély azonban csak 1993-ban érkezett meg. A diákjaink helyzetét a végzettség szempontjából addig is jogilag rendezni kellett. Ebben a nehéz helyzetben sietett a segítségünkre a Nagykőrösi Református Tanítóképző, amely szintén a ’90-es évek elején alakult újjá. A nagykőrösi, illetve a marosvásárhelyi református gyülekezet testvérgyülekezeti kapcsolata alapján még 1992-ben testvériskolai kapcsolatot létesítettünk a nagykőrösi tanintézettel, amely a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara. A szakmai képesítés megszerzésében, illetve az oklevelek biztosításában is segítettek. Iskolánk a tanítói szakot illetően jelenleg is a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola kihelyezett tagozata, annak 2002-ben akkreditált, majd 2005-ben a bolognai folyamatnak megfelelően újból minősített képzése. A kántor szakot az Erdélyi Református Egyházkerület és a Marosvásárhelyi Református Vártemplomi Egyházközség működteti. Nemcsak református, hanem katolikus, evangélikus, unitárius és baptista fiatalokat is képezünk, így az iskola belső élete egyházi szempontból ökumenikus jellegű.
– Beszéljünk egy kicsit a negyedszázad sikereiről.
– Azt hiszem, maga a főiskola léte annak tekinthető. Az, hogy e viharos negyedszázad sok küzdelmében fenn tudott maradni, és minden évben új generációt adott az erdélyi magyarságnak, azt hiszem, már önmagában nagy eredménynek számít, és hálát adhatunk érte a Jóistennek. Ezért tarthatjuk az elmúlt negyedszázadot kegyelmi időnek, amint azt az évfordulóra megjelent jubileumi könyv címében is jelezzük. Arról nincs számadatokkal mérhető kimutatásunk, hogy diákjainknak, közösségünknek mit jelentett a főiskola, de vallanak öregdiákjaink, tanárkollégáink. Tanintézetünk jellegzetességei közül kiemelném hiánypótló jellegét az első évtizedben, "templom és iskola" szellemiségét, lelkiségét, ökumenikus egyházi jellegét, közösségi, kultúrafenntartó népművelői, nemzetnevelői törekvéseit. Fontos volt számunkra a népi tehetségek ösztönzése, a hátrányos helyzetű fiatalok elindítása, a családias belső légkör megteremtése. Hozzánk nem a felső tízezer, hanem főleg a vidéken élő, nehezebb anyagi helyzetben levő családok gyermekei, árvák, félárvák jöttek, akik egy egyházi iskolától vártak segítséget.
"Minden végzettünk egy intézmény"
– Hány diákja volt a huszonöt év alatt a főiskolának?
– A jelenlegi fiataljainkat is beleértve közel ezer diák fordult meg nálunk, és mintegy 800-an diplomáztak. Az erdélyi egyházaknak 300 diplomás kántort adtunk, egyházi és világi zenei szolgálatuk Gyimesközéploktól Nagyváradig, Nagyenyedtől, Szászvárostól Székelyudvarhelyig, Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig, Aranyosegerbegytől Segesvárig és Medgyesig behálózza az egyházközségeket, iskolákat, művelődési intézményeket, nem beszélve Marosvásárhelyről és környékéről. Ezek nem óriási számok, de úgy gondolom, hogy az erdélyi magyarság számára számottevőek, és mindenik végzettünk nemcsak egy statisztikai adat, hanem egy intézmény a maga nemében. Hiszen akik régen végeztek, ma már az erdélyi magyar pedagógustársadalom derékhadához tartoznak, iskolaigazgatók, pedagógiai vezetők, a kulturális, művészeti élet irányítói. Egyik legfőbb célkitűzésünk volt a szórványvidéken élőket is megszólítani, hogy ne csak a tömbmagyarságból, a Székelyföldről, hanem Erdély egész területéről jöjjenek hozzánk felsőfokú végzettséggel nem rendelkező tanítók. Itt olyan képzést biztosítottunk számukra, amelynek köszönhetően a szakmájukban maradtak, és többnyire oda tértek vissza, ahonnan jöttek. Más kérdés, hogy jelenleg az óvodapedagógusi, tanítói állások telítve vannak, de a kántori állások nincsenek telítve, a református erdélyi egyházkerület gyülekezeteinek csak 25 százalékában van diplomás kántor.
– A marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát gyakran említik a szülőföld iskolájaként.
– A végzettjeink 90 százaléka itthon maradt, mi ugyanis nem a Nyugatnak képeztünk diákokat. Aki pedig elment, valamiképpen szintén a szülőföld felé tekint. Van olyan végzettünk, aki Londonban él, de ott is magyar óvodát vezet.
– Hogyan látja a főiskola jelenét, jövőjét? Úgy tudom, az utóbbi években csökkent a diáklétszám.
– Az új nemzedékeknél mentalitásváltás következett be, amely bennünket is újabb kihívások elé állított. A frissen érettségizettek közül az utóbbi években egyre kevesebben jelentkeztek főiskolánkra nappali tagozatra, és egyre népesebbek lettek a levelező tagozatos csoportok. Ugyanakkor egyre kevesebben szerették volna a tanítói mellett a kántori szakot is vállalni. Ebben a helyzetben újra kellett gondolnunk a képzési rendet, elkülönítve a kántor szakot a tanítóitól, jobban meghatározva mindkettő egyediségét és képzési szintjét. A kántor szak megmentésére többszintes képzésben gondolkoztunk. Egyrészt folytattuk a nappali tagozatos főiskolai kántortanítói képzést, másrészt elindítottuk a külön kántori, egyszakos képzést a Károli Gáspár Református Egyetem keretében, amely egyetemi, egyházzenészi oklevelet biztosít a sikeresen vizsgázóknak. Harmadsorban: már helyettes kántorként vagy műkedvelőként kántorizáló egyháztagoknak biztosítottunk lehetőséget arra, hogy kétéves posztliceális tanulmányi rendben szakmailag felkészüljenek a kántori szolgálatra. Az óvodapedagógus tanítóképzést illetően az erdélyi magyar gyermeklétszám csökkenését látom a legnagyobb fenyegetésnek, ennek következtében ugyanis egyre kevesebb óvónőre és tanítóra van szükség főleg a szórványvidékeken, de a tömbmagyarság körében is.
88 diákból 21 gólya
Szombaton délelőtt a Vártemplomban tartott ünnepi istentisztelet keretében nyitották meg a Kántor- Tanítóképző Főiskola új tanévét. Hány diákkal indul az év? – kérdeztük Gál József református lelkipásztort, tagozatvezetőt, aki tavaly vette át a Kántor- Tanítóképző Főiskola igazgatását.
– A 2015–16-os iskolai évben 88 hallgatónk van, közülük 42-en nappali tagozatú tanítói, kilencen nappali kántor szakon tanulnak. Levelező tagozaton 37 diákunk végzi a tanítói képzést. Emellett négyen a posztliceális kántor szakra járnak. Az idei tanévben 21 gólyánk van – tájékoztatott Gál József, aki azt is elmondta, hogy tavaly, a kezdeti lelkesedésben három új szak indítását is tervezte. Ez egyelőre nem valósulhatott meg, de továbbra is töretlen kedvvel irányítja az intézményt, és a háromból két új szak létrehozásán az elkövetkezőkben is munkálkodni szándékszik.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Faluval lenne főváros Marosvásárhely
A tervek szerint a jelenleg mindössze 12 lakossal rendelkező Vajdakuta is része lesz az Európa Kulturális Fővárosa pályázatnak, amelyet Marosvásárhely Szovátával és Segesvárral közösen nyújt be a 2021-es cím elnyerésére. Ottjártunkkor az elszigetelt kis település lakói még nem sokat tudtak erről, de Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea és Ciprian Dobre megyei tanácselnök jelentősen „bővítené” az apró települést.
„A Marosvásárhelytől 24 kilométerre lévő településen egy hagyományos erdélyi falut szeretnénk kialakítani. Művésztelepet hoznánk létre a csodaszép környezetben lévő településen, lehetőséget biztosítva a festőknek, szobrászoknak, hogy oda kiköltözzenek, ott alkossanak. Helyet adnánk a hagyományos termelőknek, hogy ott állítsák elő a tejből, gyümölcsből készülő termékeiket, amelyeket az oda érkező turistáknak kínálhatnának. Vajdakutához jelenleg nyolcszáz hektárnyi terület tartozik, ebből mintegy négyszáz hektárt laknánk be" – fejtette ki érdeklődésünkre Florea, hozzátéve, hogy uniós forrásokból fedeznék a nagyszabású terv költségeit. A projektre egyébként a marosvásárhelyi és megyei önkormányzat is „rábólintott".
A pópa is csak ünnepekkor jön
Vajdakutára – melynek első írásos említése egyébként 1530-ból való – ma is csak kövezett út vezet. Elsőként két szépen rendbe tett házat pillantunk meg, majd az útkereszteződés után újabb kettőt, ezek már inkább nyaralóként szolgálnak. Gyorsan elérkezünk a falu központjába, ahol impozáns ortodox templom és szép parókia áll, gazdátlanul, hiszen, mint később megtudjuk, csak nagy ünnepekkor jár ki ide a küküllőszéplaki pópa. A templommal szemben egy kis takaros ház áll, amely jelenleg múzeumként működik – ám ide is csak nagyobb ünnepeken jön haza az épület volt tulajdonosa. Kicsit arrébb a volt iskola romjait is megtaláljuk.
Vajdakután ma már nincsenek hagyományos értelemben vett utcák, csak elszórtan lehet találni egy-két házat. A határban találkozunk Laurenţiu Mureşannal, aki pár éve Nagyteremiből költözött ide, mert szereti a csendet és a nyugalmat. Hol románul, hol magyarul mesél, közben szedi a földre hullott szilvát, amelyből szíverősítőt főz magának és arra tévedő vendégeinek.
Zsebéből előkerül a tavalyi körtepálinka, amit udvariasan visszautasítunk. Mint mondja, békésen él egymás mellett az az egytucatnyi állandó lakó, aki egész évben itt marad, ha kell, segítenek egymásnak. „Nyáron és hétvégén megkétszereződik, megháromszorozódik a falu lakossága, mert többen hazajönnek. Hallottuk, hogy be akarják népesíteni Vajdakutát. Attól félünk, nehogy cigányokat hozzanak ide, mert jelenleg egy sem él itt" – mondja a férfi, akitől megtudjuk, hogy az egykori település életéről Rozália néni tud mesélni, hiszen ő itt született, soha nem hagyta el szülőfaluját.
Csak a szarvasok zavarják meg a csendet
A 87 éves Chirila Rozália nénit az udvaron találjuk, de máris kedvesen betessékel. A derűs néni elmeséli, hogy gyermekkorában 185 család élt Vajdakután, iskola is működött, mindenki elégedett volt. Aztán lassan elköltöztek az emberek, ki a városba, ki a főúthoz közelebbi falvakba.
Most 12 állandó lakója van a településnek, Rozália néni név szerint fel is sorolja őket. Egyikük, aki fiatalabb, és kocsija is van, havonta egyszer elmegy a küküllőszéplaki háziorvoshoz, felíratja a gyógyszereket, ki is váltja a patikában, hetente egyszer bevásárol nekik, ők pedig megfizetik.
„Hallottuk, hogy valamit akarnak ide, de nem tudjuk, hogy pontosan mit, ezért kicsit aggódunk. Olyan szépen élünk most, csend és nyugalom van. Csak a szarvasok zavarnak meg néha, amelyek a kertek alatt legelnek. Nem akarjuk, hogy cigányokat hozzanak ide" – mondja az idős asszony, aki azt is elmeséli, hogy két gyermeke, négy unokája és nyolc dédunokája van, de egyikük sem él a faluban.
Tőle azt is megtudjuk, hogy egy magyar család is van a faluban, Lőrinczék. Mintha nevét hallotta volna, épp Rozália néni felé tart Melinda, aki beteg férjének szeretne valamilyen gyógyszert kérni. 1990-ben költöztek ide, amikor férjét csordapásztornak fogadták meg. Nyolc gyermekük van, ebből négy saját családot alapított, három Böjte Csaba szovátai otthonában él, a legkisebbik pedig hol itthon, hol valamelyik nagyobb testvérénél van.
A község nyitott az ötletre
Vajdakuta 1971-ben került Küküllőszéplakhoz, addig Nagyteremihez tartozott. A nagyközség polgármestere, Szakács Béla érdeklődésünkre elmondta, hogy már tárgyalt Marosvásárhely polgármesterével és a pályázatírókkal a Vajdakutára vonatkozó tervekről, de helyi szinten egyelőre nem született erre vonatkozó döntés.
„A tanácsosokkal is ismertettem a kulturális főváros projekthez tartozó hagyományos falu kialakításának tervét, és pozitívan fogadták. Még nem tudjuk, hogy egy egyesületet kell létrehozni, vagy partnerségi szerződést kell aláírnunk a várossal és a megyével, ezért egyelőre helyi tanácsi határozat ez ügyben nem született. Nyitottak vagyunk az együttműködésre, örülünk a kezdeményezésnek, várjuk a konkrét lépéseket" – mondta a községvezető.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Erdély legidősebb magyar papja ma is aktív
A 98. évébe lépett nemrég elején Bíró Antal atya, aki ma Böjte Csabának segít: a szászvárosi ferences kolostorban berendezett gyermekotthonban él, rendszeresen misézik, prédikál.
Nézem a kezét. Ujjai helyén mintha görcsösen, szeszélyes könnyűséggel kanyargó szőlőkacsok, erősen kapaszkodó, szép erezetű öreg fa gyökerei lennének. Finoman a karomra fonódnak; ha nyomatékosabban mond valamit, nemcsak a hangját emeli meg, szorít egyet az ingemen.
Odalett a csont, az ízület
– Látja, tanár úr, a begombolkozás is nehezemre esik – mondja. Ragaszkodik hozzá, hogy tanár úrnak szólítson. Az imént azt kérdezte, mivel foglalatoskodtam eddig életemben; régvolt munkám keltette fel leginkább az érdeklődését. Ő is tanított: az 1940-es években Székelyudvarhelyen mint ferences barát németet és magyar irodalmat.
– A börtönben ment tönkre mindkét kezem. Pedig nem vertek meg, hanem meghúzta a cement a pincében, ahol tartottak. Az öregedéssel pedig csak súlyosbodott az állapota: odalett a csont, az ízület. Tavaly márciusban ráadásul elestem, három helyen eltört a lábszáram. Porckopás van a térdemben, rázuhantam a folyosón a kőpadlóra. Elölről kezdtem az életemet a kilencvenhetedik évemben. Magatehetetlenül feküdtem hetekig, mint egy pólyás baba. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni, kérem szépen. Jobban félek, mióta nincs fájdalmam. Ezért is keresem a kezeket. Akkor biztonságban érzem magam.
Az egykor szászok lakta, építőmesterei munkáját nyomaiban őrző Szászváros felett esős-borús az idő. A ferences rendház hatalmas, boltíves folyosója is sötétbe burkolózik. Késő délután érkeztünk meg Antal atyához, Erdély legidősebb papjához, Csaba testvér egyik segítőjéhez. Öt-tíz éves gyerekek lepik el pillanatok alatt a folyosót; vége a tanulóidőnek, kezdődik a vacsora, juhsajt van és főtt tojás. Magyar–román keveréknyelven beszélgetnek egymással és a nevelőkkel. A gyerekek sokszor szegény román családokból érkeznek Szászvárosba, később átkerülnek Csaba testvérhez Dévára; autóbusszal és vonattal negyven perc a távolság. A gyerekek körbevesznek minket, határozott mozdulattal kezet nyújtanak. Három-négy kar nyúl felénk egyszerre: az idegenből jött a legérdekesebb ebben a pillanatban. A nevemet mondom, az egyik visszakérdez:
– Ti-be-ri? Tiberiu? Én is Tiberiu vagyok – vágja rá büszkén. Aztán beözönlenek az étkezőbe. Antal atya mellett a kis asztalon ott a főtt tojás lefedve, mellette egy tepsiben rizses lecsó hűl. Ő főzte magának. Az íróasztalon világoskék papír szálkás betűkkel. „Előttük van” – betűzöm ki a szöveget; oldalt az Alföldy-féle irodalomkönyv és egy Jókai, a Mire megvénülünk. Az ablak előtt címeres magyar zászló.
– A rabonbán unokája vagyok, tetőtől talpig székely – feleli, mikor a gyermekkoráról kérdezem. – Zetelaka mellől, Küküllőkeményfalváról származom. Onnan mentem barátnak.
Vékonyka kötetet mutat, végigpörgetem, beleolvasni nincs idő, folytatná a beszélgetést. Látom, hogy versek.A saját költeményei. Tavaly gyűjtötte össze és egészítette ki őket, amikor beteg volt.
– Nem is költemények ezek a szó mai értelmében. Regös vagyok én, krónikás.
Aztán fejből mondja, s megfogja a kezem:
– „Áron püspök! Erdély fia, sziklajellem a javából, / Csodát fakaszt minden szava, akár Mózes a sziklából.” Tanítani akarok vele, tudja, tanár úr? Mert a csodák megtörténnek, s bizony azt is tudhatjuk, ha egy kicsit gondolkodunk, hogy a csodának kétféle módja van: a hivatalos, amit a római kúria elismer, s van kérem ezen túl milliónyi magáncsoda is. Olyan esemény, olyan személy szava az ember életében, ami irányadó, ami a szemét felnyitja.
Nekem Áron püspök, a szent életű Márton Áron volt ilyen irányadóm, ilyen Úristentől kapott csodám. Egyedül szentelt engem a gyulafehérvári püspöki kápolnában. Hatan várakoztunk a növendék barátok közül a papságra. Péter és Pál napján ötöt felszentelt, nekem meg kellett várni, amíg betöltöm a huszonharmadik évemet. Különleges ajándék volt. A szertartás után, jövőre lesz hetvenöt esztendeje, széket hozatott nekem, szemben magával leültetett, úgy, mint ahogy mi ülünk most. Szépen lassan a következőket mondotta. „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál?” A kérdés hirtelen jött, mellbe vágott. „Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita atyát.” Aztán elmondta a statisztikát: hány papot börtönöztek be, végeztek ki eddig a kommunisták. „Ez vár ránk is” – mondta 1941-ben, amikor még kevesen sejtették a háború kimenetelét. Mindig hangsúlyozom: nemcsak azokat kell boldoggá avatni, akik börtönben haltak meg annak idején, hanem azokat is, mint Márton püspököt, akik példamutatóan éltek.
Szinte a püspökkel egy időben került fogságba is. Márton Áron a negyvenkilences csíksomlyói búcsúról távozva, miután sofőrje Székelyudvarhely és Segesvár között kicselezte a letartóztatására igyekvő titkosrendőröket, kerülő úton visszatért Gyulafehérvárra. Nem sokkal később Bukarest felé menet fogták el, s került börtönbe, majd 1967-ig házi őrizetbe.
– A negyven esztendőn át legutolsónak hitt csíksomlyói körmenetre én vezettem 1949-ben a zetelakai keresztalját – mondja Antal atya. – Több tízezren voltak a somlyói nyeregben. Márton Áron püspököt négy gyimesi csángó kísérte lóháton, hogy megvédjék. Mikor visszaértem Zetelakára, a káplánunk körmenettel fogadott a falu határában. A központba érve a káplán elkezdte énekelni a Himnuszt. Zúgott egész Zetelaka, mint az őserdő. Még aznap este üzent a közelben tartózkodó püspök: hívják össze a környék papságát, mert testamentáris szavakat akar mondani nekünk. Röviden beszélt: „Ki tudja, találkozunk-e még?! A kötél a nyakamon; csak azt várom, mikor húzzák meg. Nem mondok nektek egyebet: engedelmeskedjetek a mindenkori törvényes püspökötöknek. Egyébbel ne törődjetek. Vállalom a sorsomat, vállaljátok ti is!”
Megfogja a karomat, a szemembe néz áthatóan, egészen közelről. Értelem, érzelem s az akaraterő csillog benne egyszerre. Keménykötésű férfi, szenvedéllyel beszél, néha szinte kiabál, máskor egészen lehalkítja a hangját, főleg, ha elkomorul.
– A káplánomat a Himnusz éneklése miatt keresték ugyan a rendőrök, de addigra elbujdosott. Engem nem sokkal később, augusztus 29-én, a mohácsi vész évfordulóján tartóztattak le. Harminchárom napig vallattak. Egy olyan fiatal magyar férfi vette föl az adataimat, akit én elnökként érettségiztettem. Hogy hívják az urat? – kérdezte. Szégyelld magadat, mondtam, nézd meg az érettségidet, hogy ki írta alá! – folytatja az atya, s haragosan felemeli a hangját; mintha itt lenne vallatója, s neki mondaná. – Egy mellényben és egy ingben voltam a Securitate pincéjében, akkor kezdődtek az ízületi nyavalyáim is. Azt követelték, írjam alá, hogy a kommunizmus ádáz ellensége vagyok. Persze hogy nem írtam alá, kérem szépen. Száz tanút hozunk, válaszolták. Mondom, egyet hívjanak! Nem hívtak.
A jegyzőkönyvbe mégis bekerült, hogy „a rendszer ellensége”, s a papír végigkísérte az életét a változásig. Aztán szabadon engedték, visszamehetett szerzetestársai körébe. A rend működését nemsokára betiltották: 1951. augusztus 20-án éjjel Erdély 22 ferences kolostorából százhúsz barátot szedtek össze. Hamarosan mindannyian a nagy máriaradnai rendházban találták magukat, az orosz katonák szomszédságában. Végül három részre osztották a kisebb testvéreket: a teológiai tanárok és a növendékek Désre, mások Körösbányára kerültek. Bíró Antalt a székelyföldi Esztelnekre helyezték, a Kárpátok aljába. Misézni lehetett, de őrizték őket. A teológiai tanárok titokban tovább folytatták az oktatást, s aztán négy fal között felszentelték a klerikusokat. A közelben lakó rendtárs, Csaba testvér is még az illegális időkben lett ferences.
– Amikor megszüntették a kényszerlakhelyeket, feltették a kérdést: hová akarok menni szolgálni. A Kárpátokba, Pálpatakára szerettem volna kerülni, falusi emberek, medvék és farkasok közé, távol a külvilágtól. Mondtam is. Az állam nem engedte, elővették a jegyzőkönyvet, hogy ellensége vagyok a kommunizmusnak. Nem maradhattam a székelyek között, ki kellett takarítaniuk engem Erdélyből! A Bánságba, a Temesvári egyházmegyébe, Neudorfba, egy sváb faluba helyeztek a német nyelvtudásom miatt. Negyvenhét esztendeig voltam ott. Német nyelvtudás, hát igen – sóhajt. – Amikor a diplomát szereztem, azt mondta a vizsgáztató: maga ugyan Nyikó menti dialektusban beszéli a németet, ellenben a grammatikája tökéletes. Ezzel a Nyikó menti dialektusommal miséztem a sváboknak, ezzel kereszteltem, eskettem, temettem őket. Amikor el akartak helyezni, küldöttséget menesztettek Temesvárra, visszakértek.
Megáll egy pillanatra, megtörten néz rám.
– Fáradt vagyok, tanár úr, bronchitisem van, eddig bírtam hanggal – mondja.
Tamási Áron huncut székely volt
Szedelődzködnénk, de váratlanul lendületesen folytatni kezdi. Csaba testvérről beszél, arról a negyven évvel fiatalabb paptársról, aki Márton Áron mellett talán a legnagyobb hatással volt rá életében. Böjte Csaba néhány évvel Ceausescu bukása után érkezett Dévára. Egy szobát hagytak meg az előző rendszerben a plébánosnak, a ferences kolostor többi helyisége romokban állt.
– Oda jártak be korábban piszkolni, szeretőzni. Csaba a lakatot az ajtóról letörte, kitakarított, s elkezdte maga köré gyűjteni a gyerekeket. Amikor ezt meghallottam, s láttam, milyen hatása van, csatlakoztam hozzá, a gyerekeket sokszor az éhhaláltól mentő kis csoporthoz. Életre hívtuk a Szent Antal Alapot. Ami pénzem volt, beleadtam. Ott állok mögötte: Szászvárosban ő hivatalosan a plébános, de én misézek a bentlakóknak és a szászvárosi, szórványban élő magyaroknak. Először Csaba vitt át Magyarországra, missziót tartottunk Szentesen. Így mutattam be őt: „Ama régvolt hadak útját rég belepte a múlt pora, ne várjátok a királyfit, nem jön vissza többé soha. De Isten megszánt minket, helyette jött másik Csaba, csuhában jött, nem lóháton, az ő neve Böjte Csaba.” Mióta mellette vagyok, egyértelművé vált: annál, milyen vallású, sokkal fontosabb, hogy jó vagy rossz-e az ember.
A kisegyházak néha még jobban is segítik Csaba testvért. Ötven-hatvan éves férfi jött hozzánk a minap. Azt mondta, pünkösdi lelkészként bejár a debreceni börtönbe, felkeresi a cellákat. Raboskodik ott egy marosszéki fiú, nem tudom, mit csinált. A kisfia nyolcéves, nálunk van Szászvárosban. A lelkész annyi csomagot hozott, amennyi a csomagtartójába belefért. Aztán ugyanebből a pünkösdi gyülekezetből két hét múlva hárman jöttek, hogy segítsenek, két hónap múlva pedig egy zsák rizst és egy zsák cukrot küldtek a gyermekeknek. Idejött tizenkét nazarénus leány a nyáron, kitakarították az egész kolostort, rendbe szedték a kertet.
A regösségről, a dalnokságról érdeklődnék megint, ő azonban az eszmei-irodalmi előképekről beszél.
– Két nagy írónkat is hallhattam élőben: még papnövendékként Tamási Áront. Huncut székely volt a kopasz fejével. Ő mondta, hogy a székely kétszeresen magyar ember. Nyirő Józseffel pedig beszéltem is, amikor 1942-ben a kolozsvári moziban bemutatták az Emberek a havasont. Elöl ült, vele a stáb, Szőts István rendező. Látta, hogy szerzetesek vagyunk, odajött hozzánk a vetítés után. Gratuláltunk a filmhez. Tudtuk, hogy otthagyta a papságot, megnősült, református lett. „Becsüljétek meg a csuhát! – mondta. – Engem azóta ver az Isten, amióta a reverendát ledobtam magamról.”
Bíró Antal atya viszont hű maradt.
– Jövőre lesz a hetvenötödik évfordulója, hogy Áron püspök pappá szentelt. Remélem, megünnepelhetjük. Minden testrészem rossz már. Azért adok hálát Istennek, hogy a szívemet, a fejemet megőrizte.
Pethő Tibor
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

Huszonöt éve a község és a térség kulturális életében
Ünnepelt a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület
Fennállásának 25. évfordulóját ünnepelte október 10-én a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület. A rendezvénynek a segesvári Gaudeamus Ház adott helyet. "Szeretném, ha ez az egyesület még sok évig fennmaradna, már csak névadója iránti tiszteletből is" – jelentette ki Szabó József elnök.
Máthé Loránd diák Petőfi Sándor A nemzethez című versével nyitotta meg a rendezvényt, amelyen Nagy Judit, az egyesület kulturális alelnöke köszöntötte a meghívottakat: dr. Grezsa István miniszteri biztost, Brassai Zsombort, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnökét, Kispálné dr. Lucza Ilonát, a magyarországi Országos Petőfi Társaság elnökét, a kiskőrösi Petőfi- szülőház és emlékmúzeum igazgatóját, Kiskunfélegyházáról Tóth Imre Gyulánét – a Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány elnökét, Csép Éva Andreát, az RMDSZ Maros megyei Nőszervezetének elnökét, Ferencz Orsolya énekművészt, a Petőfi-program ösztöndíjasát, az Országos Petőfi Sándor Társaság tagjait és minden jelenlevőt. Az egyesület elnöke, Szabó József az egyesület megalakulásának körülményeiről számolt be, ismertetve az elmúlt 25 év megvalósításait, a kulturális és gazdasági téren elért eredményeket. Köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatásukkal, hozzáállásukkal, kétkezi munkával lehetővé tették, hogy negyedszázados évfordulót ünnepelhessenek. A rendezvény résztvevői egy időszakos kiállítást is megtekinthettek Petőfi életéről és életművéről. Az ünnepség a segesvári Kikerics néptánccsoport és a Mircea Eliade Főgimnázium diákjainak előadásával zárult. A kettős ünnepről szólva Szabó József lapunknak elmondta, egyrészt az Országos Petőfi Sándor Társaság A költő öröksége határok nélkül című konferencia megszervezésére kérte fel a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet, másrészt idén november 18-án lesz az egyesület 25 éves, ezért úgy gondolták, a két eseményt kissé korábban, egyszerre ünneplik meg.
– Negyed évszázad hosszú idő az egyesület életében. Melyek voltak a kiemelkedő tevékenységek az elmúlt évtizedek során?
– Valójában hosszú idő 25 év az egyesület életében, annál is inkább, hogy szórványban fejti ki tevékenységét. Megalakulásakor sem én, sem mások nem gondoltunk arra, hogy az egyesület 25 év múlva is szerepet vállal a község és a térség kulturális életében. Gábos Dezső, a fehéregyháziak tanító bácsija, a korábbi Petőfi- ünnepségek szervezője hívott meg engem is 1990. november 18-ra, a helyi iskola egyik tantermébe egy Petőfi témájú megbeszélésre. Lelkes fehéregyházi és segesvári emberek társaságában indítványozta a helyi Petőfi-kultusz ápolását célul kitűző művelődési egyesület létrehozását. Így alakult meg még ezen a napon a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, és egy hónappal később jogi bejegyzést nyert a segesvári bíróságon. Amikor kiemelkedő tevékenységekről kell szóljak, elsősorban a minden évben sorra kerülő március 15-i és július végi Petőfi-ünnepélyek szervezésére gondolok. De, mint művelődési egyesület, Petőfi-vers- és prózamondó versenyeket, költőkről, írókról megemlékezéseket, esteket, zenehallgatást, vetítéseket, karácsonyi ünnepségeket, gyereknapokat, humanitárius akciókat is szerveztünk. Legutóbb két nagyobb rendezvényünkön az aradi vértanúkra emlékeztünk tizenkét diák szereplésével, majd a helyi pedagógus hölgyek a szabadságharc nagy asszonyainak sorsát, küzdelmes életét ismertették a hallgatósággal. Két nagyobb megvalósítást is említhetek az elmúlt években, melyben az egyesület tevékenyen részt vállalt: Kiskunfélegyháza városával közösen egész alakos Petőfi-szobrot illetve domborműveket állítottunk a múzeumkertben, illetve gondolok itt a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum által rendezett kiállításra, ahol szintén jelentősen közreműködtünk. A második nagyobb megvalósítás – a mindig fejlesztés alatt álló – Illyés Közalapítvány támogatásával létrehozott Petőfi Magyar Ház, mely nem csupán az egyesületünk székhelye, hanem más helyi magyar közületeknek, szervezeteknek, néha magánjellegű rendezvénynek is helyet ad.
– Hogyan tovább, milyen terveket dédelget mint a Petőfi-múzeum gondnoka, egyesületi elnök?
– Ha egy szórványban tevékenykedő magyar egyesület eléri a 25. évét, akkor talán eddigi tevékenysége nem bizonyult hiábavalónak. Szeretném, ha ez az egyesület még sok évig fennmaradna, már csak névadója iránti tiszteletből is. Az egyre nehezedő gazdasági helyzet, szórványlétünk miatt valójában a terveket csak dédelgetem mind egyesületelnöki, mind pedig emlékhelygondnoki minőségemben. Kulturális téren szeretném, ha az emlékezők kicsiny, de hűséges tábora újra bővülne. A rendszerváltást követően úgy éreztük, Petőfit idézve, hogy: "Föltámadott a tenger, a népek tengere". Alig fértünk a múzeumkertben. Mára viszont úgy érezzük, hogy ez a tenger visszahúzódott, és kellene, hiányzik valami, ami újra megmozdítsa. Gazdasági téren a Petőfi Magyar Ház és környezetének fejlesztése is foglalkoztat. Az utóbbi években az emlékhely, a múzeum állaga sokat fejlődött, mégis mindkettő segítségért kiált. A sokat megért évszázados tuják egyre nehezebben veszik fel a harcot a szélsőséges időjárással. A múzeum tetőszerkezete, falai, környezete felújítást igényel, a felületi tatarozások már nem vezetnek eredményre. Hiszem, hogy az emlékhely és múzeum segélykiáltása eljut azokhoz, akik tehetnek érte, és az 1848–49-es hősök és Petőfi Sándor emléke Segesvár–Fehéregyházán nem morzsolódik fel a közömbösség vagy az anyagiak oltárán. Látogatói vélemények szerint is: ez a hely többet érdemel.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Ha családról van szó, mindenki érintett
Tízéves születésnapját ünnepelte a hétvégén a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület. A jubiláló szervezet célkitűzéseiről, szerteágazó tevékenységéről, rendezvényeiről, a kincses városbéli magyar közösségben vállalt szerepéről Adorjáni Katalint, az egyesület alelnökét kérdeztük.
– Tízéves jubileumát ünnepelte a hét végén a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület. Hogyan összegezné az elmúlt tíz évet? Mi volt a kezdeményezés elindításakor az alapítók elképzelése, az egyesület célja?
– Pont pénteken, a születésnapi Életfa-kávézóban idéztük fel a kezdeteket. Az első találkozásom azzal, amit az Életfa előéletének is nevezhetnénk, még a Herédi Zsolt szociológus által kezdeményezett kismamaklub egyik alkalma volt, amikor rádiósként interjúztam vele a Kolozsvár-belvárosi református egyházközség termében, ha jól emlékszem, 2003-ban. Aztán rá egy évre Osváth Enikő pszichológus meghívott az unitárius óvodába, ahol már arról tárgyaltunk, hogy eljött az ideje egy egyesület létrehozásának, amelyben többek kezdeményezése is háttérszervezetre lel.
Osváth Enikőnek régebbi vágya volt, hogy szakmai tanácsadóközpont jöjjön létre a kolozsvári magyar családok számára, és nyilvánvaló volt, hogy a kismamaklub is az új egyesület keretében fog működni.
Kilenc alapító taggal indítottuk el az egyesületet, célunk az volt, amit az alapító okiratban megfogalmaztunk, és ami a megújult honlapunkon is olvasható: támogassuk és segítsük a családokat kultúrájukban, anyagi létükben, mellettük álljunk életük minden szakaszában. Továbbá az, hogy erősítsük és megőrizzük a családot mint társadalmunk alapját, mellette legyünk a krízishelyzetekben is, valamint felmutassuk a gyermek jelentőségét, illetve az apa és anya szerepének fontosságát a nevelésben.
– Ünnepi fesztiváljaikon, a Kolozsvári Magyar Napokon, és megannyi rendezvény keretében évek óta népszerűek a tevékenységeik. Mit tekintenek az egyesület legnagyobb sikerének?
– Azt hiszem, hogy az Életfa Családsegítő Egyesület létrejötte már önmagában siker, hiszen választ adott arra a társadalmi igényre, amit ha nem is fogalmaztak meg a kolozsvári családok, de ott volt a lelkük mélyén: igen, pont erre van szükségük. A legcsodálatosabb az, hogy olyan csapat került össze, amely nem az egyéni siker lehetőségét látta az egyesületben, hanem mindig a közösségért akart tenni, jobbá akarta tenni a körülötte levő világot, az anyák, a gyermekek és a család javára. Persze ez egy kicsit idealisztikusan hangzik, de minden emberi gyarlóság és hiba ellenére a csapat mégis mindig előre vitte az ügyet.
Siker az is, hogy a kolozsvári magyar közösség felismerte, hogy érdemes befektetni ezekbe a tevékenységekbe, mert a közösség javát szolgálják. Itt gondolok a támogatóinkra, akik nagy empátiával kezelték mindig a családos programjainkat. Ez szerintem azért van, mert amikor családról beszélünk, akkor mindenki érintett. Mindezeken túl azt is sikerként könyvelem el, hogy nagy örömünkre, példánkon felbuzdulva sok hasonló kezdeményezés, szervezet született az évek során Erdélyszerte, amelyekkel többnyire partnerként is együttműködünk.
– Mi az, amit tapasztalata és meglátása szerint a leginkább kedvelnek az emberek az Életfa tevékenységében? Hogyan sikerül a sok érdeklődőt bevonzani az egyesület holdudvarába?
– Ha tömegben gondolkodunk, akkor egy nap egyszerre a fesztiváljainkon vannak a legtöbben, például a gyermeknapi fesztiválon, az adventi gyermekfesztivál és -sokadalmon, valamint nyilván a Kolozsvári Magyar Napokon, ahol mi szervezzük a családos programokat. De nagy népszerűségnek örvend Nyári játszóház, ahova egyre több gyermek jelentkezik. Táboraink, kézműves foglalkozásaink, alkotó tevékenységeink is kedveltek.
A heti rendszerességgel megszervezett programokon már kisebb a létszám, hiszen a program jellege osztja a résztvevőket, de a péntek esti születésnapi Életfa-kávéházban, és a szombati beszélgetések során kiderült, hogy milyen nagy támaszt jelentenek sokak számára az olyan kis közösségek, mint a Kismamaklub vagy az Egyszülősök Klubja. A különféle tornák pedig nemcsak a testi épség szemponjából kedveltek, de a közös tevékenység és a társaság is idehódítja az anyákat.
Lassacskán szinte minden tevékenységet megnevezek, és nehéz is bármelyiket is kiemelnem, hiszen a gazdag kínálat pontosan azt a célt szolgálja, hogy mindenki kiválaszthassa azt, amire a leginkább szüksége van. Lehet, hogy így valaki az egyéni vagy csoportos pszichológiai és gyógypedagógiai szolgáltatásaink mellett tenné le a voksát.
– Hogyan ünnepeltek a hét végén, kik csatlakoztak a jubileumi születésnaphoz?
– Az ünneplésünk mindenki számára nyitott volt. A munkatársak mellett örvendtünk, hogy a partnerek, támogatók és a programjainkon részt vevő családok is velünk ünnepeltek. Minden korosztály megtalálhatta a számára érdekes tevékenységet, és nyilván nem maradt el a nap végétől a közös vendégség sem, amelynek fénypontja, mint minden szülinapon, a tíz torta volt. A kolozsváriakon kívül Csíkszeredából, Segesvárról, Marosvásárhelyről, Gyulafehérvárról és Budapestről jöttek partnerszervezetink képviselői, barátaink.
– Arculatot váltottak nemrég. Mi indokolta a megújulást, és mik a jövőbeni terveik?
– Az eltelt tíz év határán „új ruhába” öltöztünk, arculatot is váltottunk. Tudatosult bennünk az, hogy a világ gyorsan változik körülöttünk. Nem biztos, hogy ugyanazokkal az eszközökkel, módszerekkel kell megközelítenünk a családokat, mint ahogy azt az elmúlt években tettük. Nyilván, ami bevált és jó eredményt hoz, azt megtartjuk.
De szükség van ,,friss fuvallatra”, új látásmódra is. Céljaink nem változnak, továbbra is az erdélyi magyar családokat szolgáljuk. Fontos, hogy jobban odafigyeljünk kamaszainkra, fiataljainkra, a kétnyelvű családokra. Nyitottak vagyunk új partnerségekre, hogy együtt gondolkozzunk azon, hogy mire van szüksége közösségünknek és a segítésben nekünk hol a helyünk. Közös szakmai projekteket tervezünk.
És mivel tagja vagyunk a Kárpátmedencei Családszervezetek Szövetségének is, illetve az erdélyi régió családokkal foglalkozó magyar szervezeteit a szövetség megbízásából szintén az Életfa kapcsolja össze, nemcsak kolozsvári, hanem akár erdélyi és Kárpátmedencei szinten is tudunk együtt gondolkozni és együttműködni. Nem utolsó sorban magunkat is szeretnénk fejleszteni, munkatársainkat megerősíteni. Csapatépítő tevékenységeket, képzéseket szervezni, hogy a közösségért végzett munka öröm legyen mindenki számára, aki be szeretne kapcsolódni ebbe a nem könnyű, de szép szolgálatba.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Székelyföldi munkaerőhiány
Óriási munkaerőhiánnyal kell megküzdeniük a székelyföldi vállalkozóknak – jelentették ki egybehangzóan a Hargita és Maros megyei munkaerő-elhelyező ügynökségnél, amikor arról faggattuk az illetékeseket, hogy szembesültek-e hasonló tapasztalatokkal, mint Kovászna megyei kollégáik.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője nemrég arról panaszkodott, hogy hiába hirdetnek meg több száz posztot, alig néhányra akad jelentkező. Az okok többrétűek.
Jánó Edit, a Hargita megyei munkaerő-elhelyező ügynökség igazgatóhelyettese elmondta, egy nemrég készült felmérésükből is kiderül, hogy a munkaadók többsége valóban nem tudja betölteni meghirdetett szabad állásait, mert nem kapnak szakembert. Hargita megyében főként kamionsofőröket, biztonsági őröket, varrodai munkásokat, pincér- és szakácssegédeket keresnek. Asztalosokból is nagy a hiány, nemcsak Csíkszeredában, hanem a környékbeli falvak famegmunkáló műhelyeiben is ez tapasztalható.
„Sok esetben csak azért keresnek segédeket, mert nem kapnak megfelelően szakképesített személyt. A cégek vállalják a betanítást is, de csak azokra a műveletekre képezik ki az alkalmazottat, amelyet el kell végeznie. Felnőttoktatásra, továbbképzésre nem küldik" – magyarázta Jánó.
Mint megtudtuk, a regisztrált álláskeresőknek közel 60 százaléka szakképzetlen, számukra a legnehezebb az elhelyezkedés. Az ügynökség éppen ezért felnőttképzéseket szervez, legutóbb leendő biztonsági őrök számára zajlott ilyen, amelyre nagyon sokan jelentkeztek, ugyanakkor nemsokára elárusítói és szakácstanfolyamokat indítanak, mert úgy látják, van igény ezekre a szakmákra. Ezek mellett időszakosan angol nyelvtanfolyamokat is szerveznek.
A legnehezebb helyzetben azok vannak, akiknek nincs meg a nyolcosztályos végzettségük sem, Jánó elmondása szerint tavaly ugyanis módosították a vonatkozó jogszabályt, és annak értelmében tanfolyamot legkevesebb nyolcosztályos végzettséggel lehet elvégezni, így sokak számára az átképzés is nehézkes. „Több évvel ezelőtt is hasonló szakemberhiány volt a megyében, 2009-ben a válság miatt nem voltak munkahelyek sem, de már két éve nagyon sok az üres állás. Megyei szinten átlagban 500 állást hirdetnek meg a honlapunkon, amely egy alacsony lakosságszámú megyéhez képest nagyon jó arány" – magyarázta Jánó.
Visszahúzó erő az írástudatlanság
Nehezen találnak Maros megyében is szakképzett munkásokat a cégek. A munkaerő-elhelyező ügynökség megyei kirendeltségének holnapján közzétett lista szerint főként szakácsokat, asztalosokat, varrónőket, szabókat, sofőröket alkalmaznának, de szakképzetlen munkásokat is nagy számban keresnek.
Megyeszinten összesen 141 állást akartak betölteni, a legtöbbet Marosvásárhelyen, majd Segesváron és Szászrégenben, Szovátán csupán egy betöltetlen munkahely volt. A rendszeresen megszervezett állásbörzéken kevés állást hirdetnek meg felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek, ez részben azért van, mert ezeket könnyen be tudják tölteni. Sok esetben a cégek, főleg a nagyüzemek vállalják, hogy betanítják a szakképzetleneket egy-egy munkafolyamatra.
Bogdán Erzsébet, az ügynökség vezetője megkeresésünkre elmondta, hogy a legnagyobb gondot a vidéki, írástudatlan munkanélküliek jelentik, akik az önkormányzatok által biztosított szociális segélyből élnek. Mivel nem tudnak sem írni, sem olvasni, sőt legtöbb esetben dolgozni sem akarnak, nehéz számukra képzéseket szervezni. Nem akarnak beiratkozni a Második esély program keretében meghirdetett iskolába sem, ahol legalább nyolcosztályos végzettségre szert tehetnének. Ők inkább a szociális segélyből és a gyermekpénzből élnek.
Jobban fizetett állások kellenének
Amint arról beszámoltunk, első ízben Kovászna megyében hívták fel a figyelmet a hatóságok, hogy megfordult az irányzat, és míg évekkel ezelőtt nem volt elég állás, jelenleg egyre gyakoribb, hogy a meghirdetett munkahelyeket nem tudják betölteni.
Elsőként Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője számolt be arról, hogy a vállalkozók egyre nehezebben találnak munkaerőt. Az ügynökség által falvakon szervezett állásbörzékre még Brassó megyéből is érkeztek szálloda- és panzióvezetők, abban bízva, hogy szakácsokat, pincéreket, szobaasszonyokat, mosónőket tudnak alkalmazni, hiszen egy vidéki nő ezeket a teendőket különösebb képzés nélkül is elvégzi.
A meghirdetett 550 állás közül azonban csak 12-t tudtak betölteni, a legtöbben arra hivatkozva utasították vissza a munkahelyet, hogy nem vállalják az ingázást, nem engedi a férjük, vagy nem hagyják el a háztartást, a gyerekeket. Hasonló tapasztalatokat szereztek a fiataloknak szervezett börzéken: a pályakezdők sem szívesen állnak munkába, inkább egy évet otthon tanulnak, abban bízva, hogy sikerül az érettségijük, bejutnak egyetemre, másrészt nem is vállalnak el bármit, nagyok az elvárásaik, még akkor is, ha nincs semmilyen szakképesítésük.
Hasonlóképpen látja a helyzetet a Kovászna megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke. Édler András szerint csak az nem talál állást a megyében, aki nem akar. De – tette hozzá – az átlagbér továbbra is alacsony, ezért meglátása szerint meg kellene változtatni a háromszéki munkaerőpiac képét.
„Ne azért jöjjenek Kovászna megyébe a befektetők, mert itt olcsó a munkaerő. Az olcsó munkaerő már mind foglalt, csak az jöjjön, aki egyebet keres, és nagyobb béreket kínál" – szögezte le a kamara elnöke. Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi alpolgármester is úgy látja, hogy a városban 3 százalék körül van a munkanélküliségi ráta, nehéz egy-egy állást betölteni, ám továbbra is gondot jelent, hogy a fizetések nem túl magasak.
Belefásult munkáltatók
A munkaadók pedig ilyen körülmények között már-már kezdenek belefásulni a szélmalomharcba. Az általunk megkérdezett cégvezetők tapasztalatai szerint több szektorban is egyre növekvő munkaerőhiánnyal kell számolni, főként a szakképzés, a rátermettség, a motiváció hiányában, illetve a hazainál jóval jövedelmezőbb külföldi lehetőségek miatt. Többeknek az utánpótlás biztosítása jelenti a legnagyobb gondot: úgy látják, a fiatalokat egyre kevésbé vonzza a kétkezi munka. A betanítás pedig egy cégnek nem csak jövedelemkiesést, de egyre nagyobb kockázatot is jelent – fejtette ki Bardoczi Tibor János, az egyik udvarhelyszéki faipari cég vezetője.
Mint ismertette, nem csak ők, hanem a térség faipari vállalatai is folyamatos munkaerőhiánnyal küszködnek: úgy fogalmazott, szerinte bármelyik cég azonnal felvenne három-négy szakképzett, munkájához értő asztalost. Szakképzés hiányában azonban az utánpótlás nem biztosított, így a famegmunkálással foglalkozók átlagéletkora jelenleg negyven év fölötti.
A cégvezető nem lát esélyt a helyzet rövid távú javulására: próbálkoznak ugyan a képesítetlen, többnyire fiatal munkakeresők betanításával, ami azonban hatalmas rizikóval jár. Előfordul ugyanis, hogy mire beletanulnának a munkába, külföldről jobb ajánlatot kapnak, és otthagyják a céget – vázolta Bardoczi. Vagy ahhoz, hogy megtartsa alkalmazottait, a cég kénytelen évente két hónapra „elengedni" őket, hogy külföldi szezonmunkát vállaljanak – ez általában az őszi–tavaszi szezonban történik, amely a faiparban is főszezonnak számít.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Mihály János, az egyik székelyudvarhelyi varroda vezetője is: ők is folyamatosan keresik az alkalmazottakat az aránylag nagy számú csapatba, amelynek összetétele a szülési szabadságok, más magánéleti okok vagy külföldi munkalehetőségek miatt szinte folyamatosan változik. Mint elmondta, a nyári vakációban rendszeresen alkalmaznak fiatalokat szezonmunkára, de viszonylag kevés az, aki néhány hétnél tovább marad. Az álláskeresőket – ha nincs is szakképesítésük –, „kipróbálják" két-három munkafázisban, de vannak, akik egyik feladatra sem bizonyulnak fogékonynak.
A folyamatos humánerőforrás-változás, illetve a nyugdíjazások miatt pedig egyre kevesebben vannak, akik betaníthatnák a következő generációt – panaszolta Mihály. Hozzátette, egyre kevesebb fiatal akar kétkezi munkát végezni – aki csak teheti, egyetemre megy, még akkor is, ha nem biztos benne, hogy később el tud majd helyezkedni a szakmájában.
Kölcsönös az elégedetlenség
A munkavállalók körében azonban másféle véleményeket is hallani. Például a családosok havi kötelező kiadásait sok esetben nem fedezi a munkaadók által felkínált fizetség, emiatt az alkalmazottak kénytelenek másodlagos pénzkereseti lehetőséget keresni, esetleg külföldön szerencsét próbálni – mindez a főállásként végzett munka rovására mehet.
Emellett helyenként kifogásolják a fizetések rendszertelenségét, a méltánytalanul hosszú munkaidőt, illetve a cégvezetők érdektelenségét az alkalmazottak panaszai iránt. Egy olvasónk véleménye szerint a munkaadó és -vállaló kölcsönös elégedetlensége szorosan összefügg, így az ebből adódó ellentétek feloldása közös feladat, amelyhez együttműködésre lenne szükség.
Krónika (Kolozsvár)

Tucatnyi magyar gyerekkel a fásultság ellen
Mezőméhes, Cegőtelke, Aranylábú Tuson, Madarasi Fekete, Szászlekence, Mezőörményes, Mezőszentpéter – ízlelgetem a Belső-Mezőség településneveit Nagysármás felé. Közben arra gondolok, hogy míg Székelyföldön a gyermekek nem tudnak románul megtanulni – mert nincs hol román szavakat halljanak –, Mezőségen a magyar gyermekek csak nagymamájukkal, jobb esetben édesanyjukkal beszélnek magyarul, így túl gyorsan és hosszútávra veszik át a román közösség szavait. A beolvadás, elrománosodás legfőbb ellenszere a magyar iskola és a helyben lakó református lelkész. Sok helyen mindkettő hiányzik, így a belső-mezőségiek számára a mentőövet a Nagysármáson 2014 őszén beindított szórványkollégium jelenti.
Nincs elég magyar gyermek
A nagysármási pedagógusok hosszú évekig kongatták a vészharangot, hogy a kisvárosban már nincs elegendő magyar gyermek ahhoz, hogy fennmaradjon a magyar tannyelvű általános iskola. A gyermeklétszám-csökkenést jól bizonyítja a nagysármási demográfiai helyzet alakulása: az 1900-as évek elején az önálló református egyházközségben a szórványokkal együtt 1600 magyar református élt. A hívek lélekszáma ma is hasonló, de míg az 1900-as években 250 magyar gyermek tanult az iskolában, most alig van 50.
A nagysármási iskolában, 2011-ben következett be pozitív fordulat, amikor veszélybe került az elemi osztály léte és lépni kellett. Többek között Tamás Lukács Melinda helyi óvónő kezdeményezésére szerveztek konferenciát, ahová meghívták a Diaszpóra Alapítvány elnökét, Vetési Lászlót és más döntéshozókat is. A találkozón felmerült egy szórványkollégium létrehozásának a lehetősége. Vetési László a Kallós Zoltán Alapítványt ajánlotta, amelynek szakemberei nagy tapasztalattal rendelkeznek ezen a téren.
Alapítványi támogatással
A házigazdánk, Balázs Lajos református lelkész mutatja be a második éve működő szórványkollégiumot, amely a régi, 114 éves református parókia átalakításával jött létre. A földszinten ebédlő, tanulótermek, valamint egy gyülekezeti terem fogad, az emeleten fürdőszobákkal ellátott szobákat alakítottak ki. A földszinti folyosó falain régi iskolaképek köszönnek ránk. Konrád Béla és felesége – egykori nagysármási tanítók – ajándékozták a kollégiumnak. Az 1954-es, 1955-ös és az 1959-es felvételeken jól látszik, hogy mennyire zsúfoltak voltak az egykori osztálytermek. A kollégiumban jelenleg 11 bentlakó gyerek van a környékről, testvérpárok is. Inkább a szegényebb családokból engedik el szívesebben a kisgyermekeket, hiszen tudják, hogy itt megfelelő ellátásban részesülnek: nemcsak tanulnak, hanem ruhát, tanszereket, teljes ellátást kapnak. A gyerekeket vasárnap délután hozza az autóbusz, s pénteken délután térnek haza.
Az idáig vezető út elsősorban a Kallós Zoltán Alapítványnak köszönhető, amelynek nagy tapasztalata volt a szórványkollégiumi oktatás terén. Balla Ferenc igazgató arról beszél, hogy Válaszúton 1999-ben indították be a kollégiumot, s 2011-ben már száznál több gyermeknek biztosították a magyar nyelvű oktatást, a bentlakást és a teljes ellátást.
„A nagysármásiak arra panaszkodtak, hogy nincs elegendő magyar gyermek. Amikor körbejártuk a falvakat és szó szerint bekopogtattunk mindenhova, kiderült, vannak magyar gyermekek, csak többnyire vegyes családokban. A nagysármásiak számára első lépésben egy iskolabuszt biztosítottunk, hogy megoldhassák a magyarul tanulni akaró gyermekek ingázását. Természetes volt, hogy ez csak a kezdet, és tovább kell lépni. Tudtuk, hogy nagy szükség van a szórványkollégium beindítására. A Bethlen Gábor Alap nagy összegű támogatásával és természetesen a helyiek lelkes segítségével átalakítottuk a nagysármási régi református parókiát” – magyarázza az igazgató. A szórványkollégiumot végül is úgy lehetett beindítani, hogy a budapesti Bethlen Gábor Alap felvállalta a működési költségeket. Az igazgató szerint így sem vezetett egyenes út a kollégium zavartalan működéséhez, mert az iskola népszerűsítése és a gyermekek toborzása során szembetalálták magukat a szülők nagymértékű fásultságával. Nagysármás környékén későn kezdődött el a szórványgondozás, emiatt nagymértékű a beolvadás. A szülők inkább román iskolába járatják gyermekeiket, de nem engedik el maguk mellől. Sokan nem tartják fontosnak a magyar anyanyelven történő taníttatást.
Tájszólás és román szavak
Az egyik teremben Tekei Erika délutáni pedagógus a 13 éves Borbély Józsival tanulja a leckét. Józsi három testvérével lakik a kollégiumban, s épp a Hej Páva, hej páva című verset ismétli. Erika az idei tanévtől csatlakozott a szórványkollégium csapatához: a napi leckék elkészítésében segít, de népi gyermekjátékokat is tanít, mesét olvas, s nagy hangsúlyt fektet az anyanyelvfejlesztésre. Szükség van erre, hiszen a bentlakó gyermekek egy részének hiányos az anyanyelvismerete: van olyan gyerek, aki inkább románul beszél. „Különböző korú gyermekekkel különféleképp kell foglalkozni. Megpróbáljuk megtalálni a mindenkinek megfelelő fejlesztő foglalkozásokat: van néptánc tanulás, szabad játék, mondókázás, de társasjátékozunk is” – magyarázza a pedagógus.
A nagyobb teremben Kecskés Izabella köré csoportosulnak a gyermekek. A helybéli óvónő önkéntesként segíti a bentlakó kisdiákokat. Bevallja, nehéz velük dolgozni, hiszen van, akinél hiányzik az otthoni nevelés, nincs alap, amire építkezni lehet. Mégis azt tapasztalja, hogy a gyerekek ügyesen fejlődnek a foglalkozások nyomán. Az óvónő szerint általában könnyen tanulják a verseket, de nehezebben megy az írás, olvasás, a matematika. „Mindennap van azonban sikerélmény is. Ma például az elsős Román Arnoldot megtapsolták az iskolában, olyan ügyesen olvasott. Itthon is megtapsoltuk.”
Jó ez a hely
A Madarasi Feketéről beköltözött Román Arnold és osztálytársa, a mezőszentmártoni Pásztor Norbi büszkén beszél arról, hogy elsősként olvasni és írni tanulnak. Szeretik az iskolát és a kollégiumot is. „Ámult-bámult a tanító néni, hogy milyen jól olvasok” – magyarázza Arnold, míg Norbi arról mesél, hogy ő inkább a matematikát és a testnevelésórát szereti. Amikor megérkezik Erika, a délutáni pedagógus, Norbi az ölébe ül, és vidáman meséli, hogy szereti az autókat, és szívesen rajzol is. Beszélgetésünket kíváncsian figyeli a 11 éves cegőtelki Ibolya, akinek a bentlakásról kellett fogalmazást írnia, s azt rögtön meg is mutatja a lelkésznek. „Szeretem itt, szép a szoba, mindenki kedves, sokat tanulunk. Nagyon szeretem a meseolvasást, s szeretek az udvaron játszani. Finom az étel, jók a gyermekek. Otthon van két testvérem, ők csak az első napon hiányoznak, aztán hamar visszaszokok” – magyarázza Ibolya, s addig nem tágít, amíg meg nem mutatja az állatkölykökről szóló kedvenc könyvét. Megmutatja a szobáját is: mindenhol rend és tisztaság van, mindhárom ágyban szeretni való kis plüssállatok anyapótlékként. Szoba- és osztálytársa, Darlóczi Izabella kissé félénkebb, de megtudjuk tőle, hogy ő is szereti a kollégiumot, és nagyon szeret kézimunkázni.
Természetesen a fiúk szobáját is meg kell néznünk, s a szépen leterített ágyakat, amelyeken néha lehet ugrálni és bukfencezni. Előkerült az előző nap papírból készített béka is. Igaz, ottlétünk miatt kissé szégyenlős volt, és sehogy nem akart ugrálni.
Visszafogott optimizmus
Vannak üres szobák, jöhetne több magyar gyermek is a nagysármási szórványkollégiumba, hogy erősítse a magyar tagozatot. A szülők azonban nagyon nehezen engedik el őket. A lelkész azt meséli, hogy az Egri-Kászoni családnevet viselő kissármási gyermeküket inkább román iskolába íratták szülei, minthogy elengedjék maguk mellől. „A helyi demográfiai adatok alapján biztosított lenne az utánpótlás, hiszen van magyar gyerek. Idén például 12 keresztelés volt és csupán 14 temetés,ez nagyon jó arány. De 2003–2007 között olyan évjáratok voltak, amikor csupán 4–5 gyermek született. Mindenképp szükség van a környező településeken élő magyar gyermekekre is. Ez csak kitartó és meggyőző munkával lehetséges: a sármási magyar tagozat és szórványkollégium csak úgy maradhat fenn hosszabb távon, ha a szomszédos településekről is sikerül ide hozni a magyar gyerekeket” – fogalmaz Balázs Lajos református lelkész.
De nemcsak a szülőket, hanem a tanügyi döntéshozókat is meg kell győzni arról, hogy létszükséglet a nagysármási magyar oktatás fenntartása. Balla Ferenc, a Kallós Alapítvány igazgatója szerint Maros megyében ez a munka mintha nehezebben menne, mint máshol. Idén például összevonták az ötödik és hatodik magyar osztályt, holott kis jóindulattal maradhatott volna külön a két osztály. „Változott az iskola vezetősége, de tanárok is mentek el, és ilyen körülmények között a jómódú szülők egy része bevitte Marosvásárhelyre tanulni a gyermekét. Elég, ha egy-két gyermek elmegy, s máris összevonják az osztályokat. Szűk a mozgástér, a tanfelügyelőségen döcögős az érdekérvényesítés, kormányzati szinten sem vagyunk jó helyzetben. Ezt az összevonást nagyon nehéz visszafordítani, de minden eszközt megmozgatunk” – ígéri határozottan az alapítvány igazgatója.
Mezőségi utánpótlást kell keresni
Vendéglátóim felemlegették, hogy a szórványkollégium megnyitóján Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese kiemelte: válságos időket élünk és a Mezőségen különösen nagymértékű a szórványosodás. De az összefogás és a közös munka eredményeként Nagysármáson is megvalósult az álom, ami nélkül nincs építkezés. Az esperes Váci Mihály Még nem elég című versét idézte: Nem elég álmodozni!/Egy nagy-nagy álom kell!/Nem elég megérezni,/de felismerni kell,/Nem elég sejteni,/hogy milyen kor jön el,/Jövőnket – tudni kell!
Az egyház azt vallja, hogy a megépült szórványkollégiumot minden áron fenn kell tartani. Tisztában vannak vele, hogy ez sokkal nehezebb munka, mint maga az építkezés volt. Abban bíznak, hogy idővel, ha sikerül hírnevet szereznie az intézménynek, a mezőségi szülők szívesen viszik oda gyermekeiket. Lenne utánpótlás, és talán még a mezőméhesieket is meg tudnák győzni az anyanyelven tanulás fontosságáról.
Hazaindulás előtt még egyszer visszanézünk a templom árnyékában felújított sármási kollégium épületére, amely szép körvonalaival bizakodásra ad okot. Késve bár, de Segesvár, Szászrégen és Magyarfülpös után Nagysármáson is elindult a szórványban szétszóródottan élő magyar gyermekek összegyűjtése, nevelése, oktatása. Megvan tehát a mag, s hozzá a lelkes emberek: a Kallós Alapítvány munkatársai, Sallai Imre nagysármási alpolgármester a helyi lelkészházaspár, a kollégiumban nevelő pedagógusok s mellettük még sokan mások, akik szívügyüknek tekintik a szórványt és a magyar oktatást. Akik tettekkel, adományokkal vagy akár imáikkal segítik a magyar közösség megmaradását.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Apor-konferenciára került sor Csíkszeredában
Csíkszeredában az Erdélyi Múzeum-Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesülete, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara megemlékező Tudományos Konferenciát szervezett Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat alkalmából „Apor Károly, a kiváló erdélyi jogász, közgazdász, születésének 200., Apor Vilmos, az első székely boldog halálának 70. évfordulója” címmel.
Apor Károly Apor Lázár erdélyi kancellár fia volt. Iskoláit Nagybányán kezdte, középiskolai és jogi tanulmányait 1835–1836-ban a pozsonyi jogakadémián, majd Bécsben végezte.
1837-ben az erdélyi udvari kancelláriánál gyakornokoskodott; a következő évben már Kolozsvárra, az erdélyi főkormányszékhez tették át és még azon évben Marosvásárhelyre, a királyi táblához joggyakornokul, 1842-ben pedig számfeletti táblai ülnökül kineveztetvén, az erdélyi országgyűlésnek is hivatalból tagja volt. Itt a konzervatív párthoz csatlakozott.
Az 1848–1849-es szabadságharcban mint nemzetőr vett részt, majd Bécsbe menekült. 1849 végén visszatért Erdélybe s törvényszéki szolgálatot vállalt. 1853-ban elnök lett a fogarasi törvényszéknél; 1854-ben a nagyszebeni törvényszékhez került előadónak, majd a marosvásárhelyi törvényszék elnökévé nevezték ki; 1857-ben az úrbéri törvényszéknek, 1860. július elején pedig a főtörvényszéknek lett elnöke. 1861. június 17-én az erdélyi törvényes királyi tábla elnökévé; végül 1869. május elején az újonnan fölállított marosvásárhelyi királyi ítélőtábla elnökévé nevezték ki.
Egyike volt Erdély legkitűnőbb gazdáinak, különösen a gyümölcs- és bortermelés terén. Az ország egyik első amatőr fényképésze volt.
Jelentős szerepe volt 1879-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság alakulásánál, amelynek első elnökévé választották.
Apor Vilmos boldoggá avatott magyar vértanú püspök Segesváron született, 1915-ben Nagyváradon szentelték pappá. 26 évesen nagy tekintélyre tett szert, amikor a román katonák túszszedő akciója után, az elfogott gyulai polgárok ügyében Bukarestbe utazott, s román királynénál kieszközölte a túszok szabadon bocsátását. 1918-ban nevezték ki plébánosnak. Kiemelten foglalkozott az egyház szociális felelősségével, gyermek-ínségkonyhát működtetett, számos közösséget hozott létre, templomot újított föl. 49 éves korában Gyulán szentelték püspökké.
A német megszállás és nyilas hatalomátvétel után felekezetre és etnikumra való tekintet nélkül állt ki az üldözöttek mellett. Keményen bírálta és ostorozta a fennálló rendet, személyesen kelt a kiszolgáltatottak védelmére a német és nyilas vezetőkkel szemben.
1945. március 28-án megkezdődött Győr ostroma. Március 30-án, miután a rezidenciájára menekült asszonyok kiadását megtagadta, egy szovjet katona dulakodás közben halálosan megsebesítette. Április 2-án, húsvét hétfőn, hajnali egy órakor belehalt sérüléseibe. Holttestét a győri kármelita templom kriptájában temették el. 1986. május 23-án a székesegyházban helyezték végső nyughelyére.
1997-ben II. János Pál pápa boldoggá avatta.
Az eme.ro és a hu.wikipedia.org nyomán
Erdély.ma

Műkedvelő néptáncegyüttesek találkozója Székelyudvarhelyen
Idén Székelyudvarhely adott otthont az Erdélyi Néptánc Antológia Gálaműsorának a városi Művelődési Házban. A teltházas rendezvényt a Romániai Magyar Néptánc Egyesület közösen szervezte a házigazda Udvarhely Néptáncműhellyel.
A csoportok tavasszal jelentkeztek koreográfiáikkal a megmérettetésre, amelyek közül a szakmai zsűri gyermek- és felnőtt kategóriákban választotta ki a Gálaműsor meghívottjait. Az előválogatás során kapott tanácsok, megjegyzések alapján az együttesek tovább készülhettek, hogy koreográfiáik még kidolgozottabbak, még látványosabbak, még jobbak legyenek. A találkozóra hét együttes kapott meghívást, a két kategóriában.
A gyermekegyüttesek sorában láthattuk a Kis-Kikerics Néptáncegyüttest Segesvárról, az Urusos Néptáncegyüttest Oroszhegyről, valamint a Berekenye Néptáncegyüttest Szilágycsehről. A felnőtt kategóriába a Kincseresők Néptáncegyüttes érkezett Sepsiszentgyörgyről, a Perkő Néptáncegyüttes Kézdiszentlélekről, az Ördögtérgye Néptáncegyüttes és a Szarkaláb Néptáncegyüttes Kolozsvárról.
A fellépő együttesek és a csíkszeredai Kedves zenekar már a délelőtti órákban birtokba vették a színpadot és sorban készültek a délutáni megmérettetésre, ahol aztán a legtöbbet kihozva magukból, egy igen színvonalas előadáson, felejthetetlen hangulatot teremtettek.
A Gálaműsort követően a négytagú szakmai zsűri ezúttal is hasznos tanácsokkal látta el az együtteseket. A zsűri tagjai Polgár Emília hivatásos táncos; Dr. Kiskamoni-Szalay Zoltán zeneszerző, népzenekutató és egyetemi docens; László Csaba koreográfus és együttesvezető; illetve Benő Barna Zsolt hivatásos táncos, koreográfus és együttesvezető voltak.
A Gálaesten szerzett tapasztalatok és a kiértékelőn elhangzottak segíthetik az együttesek jövőbeni munkáját, valamint a táncosok egyéni fejlődését is, hiszen a rendezvény egyik célja éppen az, hogy az erdélyi műkedvelő néptáncegyüttesek koreográfiái minél színvonalasabbak legyenek.
A rendezvény elengedhetetlen programja, a vacsora utáni táncház, ezúttal is kíváló hangulatban zajlott. A kicsik és nagyok együtt táncoltak, az egész nap szolgálatban álló Kedves zenekar pedig fáradthatatlanul muzsikált.
A Gálaműsoron készült fényképek megtekinthetők a Romániai Magyar Néptánc Egyesület honlapján. Jövő évben tizedik alkalommal kerül megszervezésre az Erdélyi Néptánc Antológia, melyre a szervezők jubileumi kiadással készülnek.
A rendezvény létrejöttét a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, illetve a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
maszol.ro

Ónművesek munkái a múzeumban
Különleges kiállítást nyitottak meg a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban. Az erdélyi ónművesség (XVII–XIX. század) – Funkció és ikonográfia című időszakos tárlat a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum óngyűjteményének legjelentősebb darabjait tartalmazza.
A két múzeum közös szervezésének köszönhetően került az érdeklődők elé a szegények ezüstjeként is nevezett óntárgyak színe-java. A kiállítás-megnyitón Csergő Tibor András, a szentmiklósi múzeum igazgatója szólt a tárlatról. „Úgy gondolom, hogy a korábban Székelyudvarhelyen is közszemlére tett kiállítást meg kell mutatni a gyergyószentmiklósiaknak is, hiszen ez a fajta művészettörténeti finomságok Gyergyó vidékén, Székelyföldön ilyen szép számban nem fordulnak elő” – mondta köszöntőjében a házigazda.
A tárlatot a Maros Megyei Múzeum munkatársa, Kovács Mária-Márta művészettörténész mutatta be, mesélt a ónművesekről, a szegények ezüstjeként is nevezett használati tárgyakról. Az erdélyi ónművesek első írásos említése 1393-ból való. A XVI. századtól egyre gyakoribbak lesznek mind az ónműves termékek, mind az ónműves mesterekre vonatkozó adatok. Az első ónműves céhek valószínűleg, a XVI. század első negyedében alakultak, az első ismert céhszabályzat a Szebeni ónműves céhé, 1549-ből. Az ónművesség főként a szász nemzetiségű lakosságra volt jellemező, így a legjelentősebb céhek is Erdély szász városaiban Szebenben, Brassóban, Segesváron, Kolozsváron, Meggyesen és Besztercén működtek. Az ónműves műhelyek azonosítása is nagy szerepet kapott, többek között a mesterember monogramja, a város címere mellett különösen nagy hangsúlyt fektettek az összetételre vonatkozó jelzésre, mivel mérgező anyagot is tartalmazott.
A művészettörténész továbbá az ón jellemző tulajdonságairól, megmunkálási technikáiról is szólt. A háztartási, világi és egyházi rendeltetésű edények díszítéséről, a széles skálán mozgó díszítőelemekről. Az ón az ára miatt nem volt alkalmas a vagyonképzésre, ezért azoknál a társadalmi rétegeknél, amelyek nem engedhették meg maguknak a nemesfém vásárlását, az ónból készült tárgyaknak díszítő funkciójuk is volt, ezért is nevezték gyakran az ónt a szegények ezüstjének.
A Tarisznyás Márton Múzeumban január 15-éig tekinthető meg a kiállítás, melyhez tablókon is talál útbaigazítást, leírást a látogató.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

Szovátai Wass Albert-szobor: büntetés és elkobozás
Tízezer lejes bírsággal sújtotta a segesvári bíróság azt a szovátai férfit, aki tavaly Wass Albert-szobrot állított fel lakóháza udvarán a Maros megyei városban. Az ítéletről a magyarellenes feljelentéseiről elhíresült Dan Tanasă számolt be blogján, a hivatkozott bíróság ugyanakkor még nem tette közzé honlapján a végzést.
A november 24-én született alapfokú ítélet a fasiszta, rasszista és xenofób ideológia terjesztését, a béke és emberiség elleni bűncselekményeket elkövető személyek kultuszát tiltó, 2012/187-es számú jogszabály alapján született.
A segesvári bíróság egyúttal elrendelte a büszt, az író nevét tartalmazó plakett és három magyar nemzeti színű szalag elkobozását is. Az ítélet ugyanakkor 850 lejes perköltség és 550 lejes nyomozati költség megtérítésére is kötelezi a szovátai férfit.
Mint arról beszámoltunk, Tóth Ferenc tavaly pünkösdvasárnap állított fel egy Wass Albertet ábrázoló mellszobrot szovátai háza udvarán. Az amerikai emigrációban 1998-ban, kilencvenévesen elhunyt írót fiatal katonatisztként, bajusszal ábrázoló műkő mellszobor Miholcsa József képzőművész alkotása, aki Tóth felkérésére készítette el a büsztöt.
A leleplezést követően a Maros megyei rendőrség házkutatást folytatott nála, majd gyanúsítottként többször kihallgatták. A rendőrség még tavaly júniusban elkobozta a szobrot. Tóth Ferenc annak idején politikai koncepciós pernek nevezte a hatósági eljárást. „Demokráciában senkit nem lehet meghurcolni politikai nézetei miatt, de ebben az esetben határozottan ez történik” – fejtette ki véleményét tavaly a szoborállító férfi.
A Floridában elhunyt erdélyi író a román kommunista rezsim utasítására 1946-ban született ítélet alapján háborús bűnösnek számít Romániában. A családnak évekkel ezelőtt nem sikerült perújrafelvételt kérnie a bukaresti legfelsőbb bíróságon. A perújrafelvételről szóló per során a Wass családot képviselő Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd túlkapásnak nevezte a szovátai szobor elkobozását, ugyanakkor leszögezte: egyáltalán nem bizonyított, hogy Wass Albertnek valamiféle szerepe is lett volna a második bécsi döntés után történt vasasszentgothárdi gyilkosságokban.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro

Riportok egy letűnt világ szokásairól
Barabás László Az otthonosság gyökerei című néprajzi tanulmánykötetét mutatják be Székelyudvarhelyen, a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag-tárában november 26-án, csütörtökön délután öt órától.
A szerző Kalendáris népszokások Székelyföldön címmel tart néprajzi előadást, három saját gyűjtésű kisfilmet is bemutatva e témából. A parajdi születésű, Marosvásárhelyen élő Barabás László pedagógus, néprajzkutató korábban megjelent néprajzi tanulmányait gyűjtötte kötetbe a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó.
A több mint 300 oldalas kiadvány anyagát négy nagy fejezetbe sorolták be. A szerző az első fejezetben sóvidéki szokásokról, mesterségekről ír Szülőföldön, Sóvidéken címmel.
Barabás emlékezését olvashatjuk a könyvben elsőként, a lírai hangulatú sorok szerint „azóta is az lenne a dolgom, amibe hat-hét évesen beleszoktattak. Csak időközben a seprű, a gereblye s a lapát írótollá és más hasonló, apró szerszámmá zsugorodott. A kapun ki-be járó, sürgölődő egykori gyermek pedig kapuban álló, onnan figyelő felnőtté öregedett."
A Szováta környéki gyermekek füttynyelvéről, az alsósófalvi fonók táncairól, siklódi muzsikakészítésről, pálpatakiak lakodalmáról, a sóvidéki férfiak harisnyájáról, a siklódiak eklézsiakövetéséről szóló riportok egy már nem létező világ biztonságát sejtetik meg a mai olvasóval is. Terjedelmes írás a sóvidéki leányok cselédkedéséről szóló. Olyan élményanyagot örökített meg, melyről a fiatalabb nemzedék alig hallott. Miként a leggyakoribb gyermekmunkába, az udvar- és utcaseprésbe beleszoktatták a szerzőt, és ezáltal apránként jobban megismerte környezetét, úgy tágítja a földrajzi határokat is a könyv következő fejezeteiben.
A Szomszédolás néprajzi tájakon című részben a Nyárád mente zöldségtermesztésről ismert településeit, a Murokország néven emlegetett vidéket mutatja be, illetve a karácsonyfalvi magyar és cigány közösségeket, a sóvidéki és szabédi királynézást, történeti és néprajzi szempontból Marosszéket, a Mezőség néprajzi tagolódását. Kimondottan a népszokások leírását, változását találjuk a következő fejezetben (Népszokások életvilágában).
A farsangi alakoskodás Segesvár környéki, gyergyói változatai, Nyárád menti (csutakhúzás Szentgericén), sóvidéki (farsangtemetés) sajátosságai után Kalendáris szokások Siklódon címmel a hagyományőrző falu közösségi eseményeit veszi számba a szerző, majd a szovátai betlehemezést meg a Nyárád mente és a Kis-Küküllő vidékének húsvéti határkerüléseit. A kötet zárófejezete (Elődök nyomában) olyan tanulmányokat tartalmaz, melyekben Barabás László a néprajzi kutatás történetét idézi fel. Szó esik folklorizálódott Petőfi-sorokról, Kriza János unitárius püspök szokáskutatásairól, a népi színjátékok kutatástörténetéről.
Harmincnál több oldalnyi színes és fekete-fehér archív kép sorakozik a könyv végi mellékletben. Az olvasmányos, néhol a riportszerű nyomozás fordulataiban is bővelkedő tanulmányok egy részét népismereti írások megnevezéssel illeti a kiadvány alcíme. A sűrűn lábjegyzetelt tanulmányoktól eltérően Barabás László könyvbe gyűjtött közlései nem csupán, sőt elsősorban nem a szakemberek érdeklődését keltik fel, hanem mindenkiét, aki jobban meg akarja ismerni ezt a kétmegyényi területet, ahová a szerző elkalauzol.
P. Buzogány Árpád
Krónika (Kolozsvár)

Kolozsváron mutatkoztak be a Petőfi-program ösztöndíjasai
Rengeteg a tennivaló a Kárpát-medencei magyar szórványközösségekben, ahol valós igény van a közösségszervezői munkára – derült ki azon a kolozsvári sajtóbeszélgetésen, amelyre Magyarország főkonzulátusa a Petőfi Sándorról elnevezett szórványsegítő program ösztöndíjasait hívta meg.
Mile Lajos főkonzul elmondta: a májusig tartó program kertében az ösztöndíjasok közösségépítő munkát végeznek, amely egyfajta áldozatvállalással jár. A tevékenységek köre a pedagógusi munkától a kulturális rendezvények szervezéséig terjed. Ugyanakkor arra törekedtek, hogy az elindított tevékenységek – önképzőkörök vagy éppen könyvtár megnyitása – a program lejárta után is működjenek.
Barabás János vezető konzul hozzátette: a program elindításához az a tapasztalat vezetett, hogy a szórványban csak ott van igazi magyar közösségi élet, ahol vannak helyi elkötelezett közösségszervezők. Ezért az ösztöndíjasokat tudatosan olyan településekre küldték, ahol nem volt öntevékeny a helyi közösség.
A Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor-programot március 15-én hirdette meg a Nemzetpolitikai Államtitkárság. Ennek keretében összesen ötven ösztöndíjas végez közösségszervező munkát a Kárpát-medence szórványvidékein, közülük 22-en Romániában. Az erdélyi szórványmagyarsággal foglalkozó közösségépítők nemcsak Magyarországról érkeztek, délvidéki és kárpátaljai is van közöttük.
A program résztvevői állításuk szerint számos gonddal szembesültek. Gyulafehérváron például azt tapasztalták, hogy egyes magyar szülők azért nem járatják magyar iskolába gyereküket, mert nem is tudnak róla, hogy létezik ilyen. A Fogarason dolgozó Bokor Csongor például arról számolt be, hogy a helyi önkormányzat hátrányosan megkülönbözteti a mintegy ezerfős magyar közösséget. Csak a helyi ortodox templom van megvilágítva, míg a magyar műemlék templomok esetében a közösség kifejezett kérésére sem hajlandók erre.
A Segesváron tevékenykedő Ferencz Orsolya ezzel ellentétben arról számolt be, hogy a Maros megyei városban a román közösség is pozitívan fogadta a helyi magyarságnak szóló rendezvényeket, többen részt is vettek ezeken. Kérdésünkre elmondta: bár az identitás megőrzése szempontjából alapvetők a hagyományőrző tevékenységek, a kortárs kultúrára is van igény a szórványközösségekben.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánctalálkozó
"Ezt az ékszert viselni kell"
Több mint 550 táncos vette birtokba szombaton a Maros Művészegyüttes színpadát. A megye csaknem minden tájárólérkező gyermek- és felnőttegyüttesek sok éve búcsúztatják az évet a december végi Gyöngykoszorúk Gyöngyenéptánctalálkozón. A hagyományt az EMKE Maros megyei szervezete teremtette meg, kilenc éve pedig a művészegyüttes vállalta fel a rangos esemény megszervezését. Az idei táncos együttlét társszervezői a Maros megyei EMKE, illetve a Folk Dancing and Music Egyesület voltak. A részletekről Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes vezetője számolt be.
– A kövesdombi termünk korlátozott befogdóképessége miatt a megye azon együtteseit, néptánccsoportjait hívjuk meg erre az együttlétre, akik év közben Gyöngykoszorú- találkozót vagy hasonló jellegű rendezvényt szerveznek. Ugyanakkor rendszerint újonnan alakult csoportokat is várunk, hiszen fontos, hogy a legfiatalabbak is a mi nagy családunkhoz tartozóknak érezzék magukat. Idén először a szórvány is képviseltetett, két Fehér megyei településről, Magyarlapádról és Miriszlóból jöttek táncosok. 19 néptánccsoport lépett színpadra, Kibédről, Nyárádszeredából, Marosludasról, Segesvárról, Marosfelfaluból, Vajdaszentiványról, Szabédről, Sóváradról, Erdőcsinádról, Holtmarosról, illetve Szentgericéről is érkeztek vendégek, a Bekecs és a Napsugár két csoporttal is megmutatkozott. Ugyanakkor a marosvásárhelyi Fagyöngy citerazenekar is örömöt szerzett muzsikájával. A gazdag műsor előtt az EMKE részéről Kilyén Ilka színművésznő köszöntötte a jelenlevőket, jómagam pedig arra hívtam fel a figyelmet, hogy a Gyöngykoszorú egy olyan ékszer, amit viselni kell. Az első csoport színre lépése előtt Ötvös József lelkipásztor adta áldását a gyermek- és felnőtt táncosokra.
– Minden táncrend képviseltetett?
– Igen, sőt, idén gazdagabb is volt a repertoár, mint a korábbi években. Minden csoport valami olyasmit hozott, amivel színesebbé, gazdagabbá tette az együttlétet, talán nem is láttunk két, ugyanarról a tájegységről származó táncot. Örömmel vettem tudomásul, hogy a csoportok szakmai színvonala növekedett, illetve színpadi megjelenésükben is az autentikus értékeket hordozzák.
– Évértékelőnek is tekinthető ez a találkozó?
– Természetesen. A kövesdombi teremben zajlott műsor után a Kék Gyöngy vendéglőben közös vacsora, majd táncház következett. Ekkor alkalmunk volt a csoportvezetőkkel megbeszélni az év közben felmerült problémákat, megfogalmazni a szakmai igényeket. Készült egy felmérés, amelyből kiderül, hogy az elmúlt negyedszázadban több tízezer gyermek fordult meg ezen a rendezvényen. Büszke vagyok arra, hogy Maros megye számos településén táncolnak gyermekeink, és ez alkalommal szeretnék köszönetet mondani a csoportvezetőknek, szakmai irányítóknak a fiatalokat önazonosságukban erősítő munkájukért.
A Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánc- találkozóval nem ért véget az év a Maros Művészegyüttesnél, ma (december 22-én, kedden) este 7 órakor a Karácsonyváró című előadásukra várják a kövesdombi székhelyre a néptánc-kedvelő közönséget. A felnőttjegy 12 lejbe, a gyermek- és nyugdíjasjegy 5 lejbe kerül.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 1. (Nem volt forradalom, de leverték)
A résztvevők számát tekintve ez volt a legjelentősebb, 1956-hoz kapcsolódó erdélyi szervezkedés! A koncepciós perek forgatókönyvének megfelelően: mondvacsinált, hajánál fogva előrángatott, „az ország biztonságát veszélyeztető, a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítéltek el hetvenhét, zömmel szakközépiskolás magyar fiatalt, esti tagozatos diákot, néhány lelkészt, teológust!
Az EMISZ kizárólag Székelyföldet „célozta meg”. Tagjai elsősorban szakközépiskolások, a ma Áprily Lajos nevét viselő egykori római katolikus főgimnázium esti tagozatára járó diákok voltak, csatlakoztak hozzájuk unitárius és római katolikus lelkészek, teológusok, tanárok, szakmunkások, gazdálkodó emberek. Az EMISZ berkeiből mintegy ezer embert hurcoltak meg, közülük hetvenhét személyt állítottak bíróság elé, ítéltek el nehéz börtönévekre. Központja Brassó volt, amely egészen 1959-ig nagyon erős magyar szakmai iskolaközpont, ide jöttek mesterséget tanulni a székelyföldi fiatalok. Az EMISZ ürügyén 1959-től még az írmagját is kiirtották a brassói magyar nyelvű szakoktatásnak. A szervezkedést megkönnyítette, hogy 1956 nyarán a brassói szakmunkástanulók közül többen is megfordultak Magyarországon , „első kézből”  értesültek az erjedési folyamatokról. Azt remélték, hogy a magyar forradalom hatására Romániában is megmozdulásokra kerül sor. Hogy mindez ne érje őket felkészületlenül, szervezkedni kezdtek. Tanácsot kérni elmentek magyar szakos tanárukhoz, Opra Benedekhez, aki figyelmeztette őket a szervezkedésből származó veszélyekre, majd azt ajánlotta: ha mindezt a magyar kultúra érdekében teszik, akkor vonják be a szakmunkás fiatalokat. Az EMISZ-per levéltári dokumentuma százegy vaskos kötet, mintegy százezer oldal! A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában az iszonyatos iratmennyiség áttanulmányozása közel egy évig tartó megfeszített munka! A levéltári dokumentumok alapján a magyarországi Tolnamőzsön elhunyt Orbán László, a Domoszlón jegyzőként dolgozó dr. Kóta Péter feljegyzéseiből, a Romániában élő egykori tagok visszaemlékezéseiből összeáll az EMISZ hiteles története. Az 1956-os magyar forradalom leverése után a brassói fiatalok elhatározták, létrehozzák a szervezetet:  „... Brassó, 1957. Néhány forró- homlokú ifjú dugja össze a fejét ebben a három nemzetiség lakta városban... Tudták, határozottan vallották: 1956. október 23-án szabadságharc volt. Az erdélyi magyarságot is rombolni kezdte a szocialista nemzetköziség román ízű politikája. Valamit tenni kell, legalább fékezni ezt a... nemzeti szétmállasztást... A szövetség behálózta a Barcaságot, Háromszéket, Csíkot, Udvarhelyszéket, Medgyest, Segesvárt, Kolozsvárt. Programot fogadott el és megválasztotta képviseletét. Elnök: Orbán László, társelnökök: Vinczi János és Sándor Balázs, titkár Lay Imre, jegyző Mátyás Ernő, pénztáros Lay György... Munkájuk nyomán a konfirmándusok újra népviseletben állottak az Úr asztalához, Székelyföldön ismét faragták a székely kapukat..., fékezték a vegyes házasságokat, írásban és szóban serkentették a nemzeti öntudatot, amely elsőrendű üggyé vált, számos ifjú és szépkorú immár büszkén vallotta magát magyarnak. Színjátszó csoportok, kórusok alakultak ebben a szellemben... Fehéregyházán 1957. március 15-én fényes nappal, a Securitate ügynökeinek vizslató tekintetétől kísérve, Petőfi Sándor emlékére és tiszteletére másfél órás műsort tartottak a Turulmadaras emlékműnél.” (Orbán László alapító elnök). Hasonló bátor tettre a legvadabb megtorlás, retorzió körülményei között sehol nem került sor! A túlélők sok mindent állítanak – jogosan vagy jogtalanul – Orbán Lászlóról. E sorok írója az egyetlen, aki a százezer oldal mellett áttanulmányozta, kijegyzetelte, fénymásoltatta Orbán László hatkötetes, több ezer oldalas szekusdossziéját! Hiányzik az ügynök dossziékban fellelhető kötelező, saját kézzel írt beszervezési kötelezvény! Ellenben van  dokumentum arról, hogy Márton Áron, Erdély legendás püspöke, a huszadik század legnagyobb magyarja, Lőrinczi Mihály unitárius teológus professzor feleségével együtt fogadta Orbán Lászlót, két napon át tárgyalt velük, elfogadta az EMISZ Székelyföld felrázására irányuló művelődési programját, a pillanatnyi helyzetet rögzítő szociológiai felmérés tervezetét! Orbán László meg tudta szólítani a tanyabokrokról, apró falvakból induló, helyesírási gondokkal küzdő szakmunkástanoncokat, és mindenki megírta szülőfaluja vázlatos történetét! Az egyik EMISZ-tag arra kérte a vezetőséget: akadályozzák meg a Techirghiolon élő testvérbátyja vegyes házasságát. Történészi felelősséggel – sine ira et studio – tárom fel a legnagyobb létszámú politikai per hiteles történetét…
Az alapító tagok 1957 februárjának végén letették az esküt. Minderre Orbán László szüleinek kertjében került sor. Az asztalra rátettek egy kisebb piros-fehér-zöld zászlót, majd Orbán László halkan mondta az eskü szövegét, a tagok rátették kezüket a zászlóra és rendre megismételték: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!” Orbán László egy zöld fedelű füzetbe íratta be a tagok névsorát. Céljuk: olyan erdélyi ifjúsági szervezet létrehozása, amely összegyűjti az erőszakos kollektivizálás során tapasztalt túlkapások teljes lajstromát, a kötelező beszolgáltatással járó visszaélések, a falvakat rettegésben tartó „fekete autók” okozta lelki traumák minden fontosabb panaszát. A belső ellenzékhez tartozó értelmiség, a módosabb gazdák igen jelentős része a Duna-csatornánál, a bărăgani kényszerlakhelyen szenvedett hosszú éveken át. A „szocialista humanizmus” nevében olyan égbekiáltó törvénytelenségeket, atrocitásokat követtek el (gondoljunk a falvak szélén agyonlőtt gazdaemberekre, köztük Sánta Lajos vadasdi tanítóra, a kiváló labdarúgó, edző, Bölöni László nagyapjára!), amelyekre – az EMISZ tagjai szerint – ideje volt felhívni a világ közvéleményének figyelmét. 
Az EMISZ-nek alapszabályzata volt, amelyet az IMSZ (Ifjúmunkás Szövetség) szervezeti szabályzata alapján dolgoztak ki. A himnuszukat ma is minden találkozón dúdolják a túlélők. Külön fejezetben tárgyalták az EMISZ szervezeti felépítését, a tagság összetételét, valamint a jogokat és kötelezettségeket. A megalakulást követően elhatározták: az állam által tiltott minden magyar ünnepet köszöntenek, kezdve a vallási ünnepekkel, folytatva március 15-e, augusztus 20-a, október 6-a megünneplésével. 1956. november 4-e után az orosz nyelvtanár tudomására hozták: az orosz nyelvet többé nem tanulják! Szorgalmasan gyűjtötték az erdélyi magyar falvak panaszait, megkezdték az Orbán László feljegyzéseiben emlegetett közművelődési tevékenységet.
Brassó hatalmas olvasztótégely! Az ott tanuló fiatalok szeme láttára sorvadt, asszimilálódott az ottani magyarság. Éppen ezért az EMISZ tagjai próbálták meggyőzni a fiatalokat a vegyes házasságok hátrányairól, megkísérelték legalább lelassítani az asszimiláció folyamatát. Ehhez kapcsolódott az abortusztörvény elleni küzdelmük. Szerették volna megakadályozni a magyarság számbeli apadását. A vegyes házasságok és az abortusz elleni küzdelmet Nyitrai Mózesné Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkésznő javaslatára iktatták programjukba. Terveik között szerepelt: minden magyar településen az EMISZ-szervezet fiókjának létrehozása.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (2.) (Nem volt forradalom, de leverték)
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (egész éjszaka utaztak Brassóból Segesvárra!) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. Orbán László beszédében összehasonlította az 1848-as és az 1956-os forradalmat, hangsúlyozta a két forradalom eszmei azonosságát.
A fiatal tanoncok, esti tagozatos diákok Petőfi-verseket szavaltak, éltették 1848 és 1956 örökségét. Bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. A megemlékező műsor másfél órán át tartott. A fiatalok rendkívül büszkék voltak bátor tettükre! Számukra 1848 és 1956 a világszabadság szent eszméjét jelképezte, ennek bukását siratták Fehéregyházán. Sándor Balázs úgy lett az EMISZ alapító tagja, hogy unitárius teológusként 1956. november elején Brassóban az unitárius lelkészt, Kővári Jakabot helyettesítette. Ekkor találkozott és ismerkedett meg Orbán Lászlóval, együtt határozták el az EMISZ létrehozását. Úgy egyeztek meg, hogy a brassói központot vezesse az alapító elnök, a kolozsvárit pedig Sándor Balázs. Orbán állandóan levelekkel ostromolta Sándort, hogy tartsa magát a megállapodáshoz, ő azonban a magyar forradalom vérbe fojtása után értelmetlennek tartotta az egészet, nem válaszolt. Orbán  minden levél másodpéldányát megőrizte, már-már megszállottan mindent feljegyzett. Egy kék borítékba helyezett levél révén bukott le valójában az EMISZ.
A brassói székhelyű szervezetnek nem volt gyűlésterme. Ezért Orbán  levelet írt a brassói római katolikus és unitárius lelkészeknek, amelyben kérte: biztosítsanak egy kis termet, ahol időnként összegyűlhetnek, elbeszélgethetnek. Lay Imrét bízta meg a levél átadásával. Lay nem volt templomba járó, ezért átadta a barátnőjének, Bajzát Máriának, aki továbbította a lelkészeknek. Később elismerték: provokációra gyanakodtak, és a levelet elvitték a Securitatéra. A felgöngyölítés nagyon gyorsan ment.
A hatalom, a Securitate ravaszul kivárta, hogy a diákok nagykorúvá váljanak, hiszen felnőttként hozhatnak ellenük elrettentő ítéleteket.
Az alapító elnök, Orbán László ellentmondásos személyiség volt. Ebben minden egykori EMISZ-tag egyetért, Gagyi-Balla István tanulmányában részletesen elemzi is. Orbán széles látókörű, szónoki tehetséggel, érzékenységgel megáldott fiatalember volt, egyformán járatos az irodalomban, a napi politikában és a művészetekben. Az unitarizmust megváltó vallásnak tekintette. Gyakran helyettesítette a lelkészeket, a kántorokat, meghallgatta a hívek panaszait, a maga módján próbált segíteni rajtuk. Számos kulturális kezdeményezés elindítója volt. Társainak imponált az is, hogy állandó konfliktusban állott néptanácstitkárként ismert, dogmatikus kommunista édesapjával. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott találhatóak emberi gyengeségei: felületessége, kirívó helyzeteket kereső emberi habitusa. Ha dicsérték, önelégültté vált, önbizalma ilyenkor nem ismert határt. Ha ráijesztettek, hamar megbicsaklott. Túlzott ambíciói is sok kárt okoztak. Több száz oldalas feljegyzései, utólag írt naplójegyzetei bizonyára segítenek ellentmondásos személyisége pontos körülírásában. Ma már egyértelmű: az EMISZ lebukásához nemcsak az ominózus levél járult hozzá, hanem az a nagyfokú naivság is, mellyel a brassói diákok a szervezetüket felépítették, működtették.
1958-ban lavinaszerűen tartóztatták le a szervezet tagjait. Nyitrai Mózes egykori homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész így emlékezett vissza: „1958. augusztus 8-án Oklándra mentünk a feleségemmel a moziba. A moziból kijövet egy-két mondat erejéig kiértékeltük a látottakat. (...) A paplak előtt sötét emberárnyék a holdvilág alatt. A Rácpatak medrében, a papi lakás mellett egy gépfegyver nekiirányítva a kapunak. Az udvaron egy másik gépfegyver. (...) Egy zöld fedelű könyvet (jegyzőkönyvet) kértek tőlem. Egy zöld fedelű füzetet. Adjam elő. Magatartásomból elhitték, hogy fogalmam sincs, miről van szó. A feleségemhez fordultak, ha ő tud róla, adja elő. Kicsit habozott, aztán előadta a füzetet, látva, hogy csak vesztünkre szolgál a mellébeszélés. Orbán Laci önképzőkörének jegyzőkönyve volt, melyet hozzánk rejtett el, mivel a Petőfi-ünnepély után egypárszor bevitték a vallatóba, s hogy a jegyzőkönyvben szereplőket így mentse a letartóztatástól. Nem lehetett! Ki kellett adnia mind a száz-egynéhányat, akiket beszerveztek. Ki kellett adnia Jóanyámat (Nyitrai Mózesnét – a szerző megj.), aki azt a relief koszorút készítette. Meg kellett mondania, hogy készült a szervezkedés. El kellett ismernie, hogy a magyar események késztették a szervezet létrehozására, és hasonlókról álmodoztak gyerektársaikkal. Így lett belőle a veszedelmes EMISZ.”
Az akkori igazságszolgáltatás cinizmusát bizonyítja, hogy a vádiratban „fegyveres szervezkedést” emlegettek, holott a házkutatások során hiába kerestek, még rozsdás fegyvert sem találtak.  1958. augusztus 8-án tartóztatták le Kelemen Imre kerületi unitárius esperest és Végh Mihály homoródújfalvi unitárius lelkészt. Nyitrai Mózes családjából négy személyt szállítottak a marosvásárhelyi Securitatéra. Előzetesen már letartóztatták Orbán Lászlót, az EMISZ más vezetőit, majd rendre a teljes tagságot. A Nyitrai családnál tartott házkutatáskor nemcsak a jegyzőkönyv került elő, hanem az EMISZ Nyitrai Mózesné által varrt két szalagja is, rajta: A haza mindenek előtt!, A szabadság kiragad a halálból!
1959. március 9-e és 19-e között a marosvásárhelyi törvényszék épületében zajlott a 77 letartóztatott monstre pere. Ezúttal is a kolozsvári katonai törvényszék bírói tanácsa és Macskási Pál hadbíró őrnagy döntött ifjú életek további sorsa fölött.
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János egyenként 25 évi szigorított börtönbüntetéssel fizettek EMISZ-tagságukért. A szervezet tagjait 5–20 év közötti börtönbüntetéssel sújtották. Legtöbbjüket azért, mert nem jelentették fel társaikat. Fiatal, munkaképes tagsága volt az EMISZ-nek. Nagy részük a Duna-delta, a Duna-szigetek megsemmisítő táboraiban, Peripráván, Grinden, Salceán, Luciu-Giurgeni-ben, Galacon, a Gironde és az Ileni Levendi rabhajón, Sfistofcán töltött nehéz börtönéveket.
Az olvasó először találkozhat az elítéltek teljes névsorával, valószínű, az egykori börtönviseltek számára is revelációként hat, hogy ennyi fiatal azonosult 1956 eszméivel. Nevüket az országos érdeklődésre való tekintettel a Háromszék online változatában közöljük.
TÓFALVI ZOLTÁN
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János 25 év, Borcsa Mihály (tiszteletbeli EMISZ-es) 20 év (elhunyt), Ambrus János 20 év (elhunyt), Lay Imre 20 év, Balogh-Sipos Mihály 20 év, Erzse Imre 20 év, Sós Lajos 20 év, Deák Géza 20 év, Mátyás Ernő 20 év, Albert Mihály 18 év, Ferencz Tibor 18 év (elhunyt), Nemes József 18 év (elhunyt), Máthé József 18 év (elhunyt), Ördögh Dezső 18 év (elhunyt, Amerikában élt), Lay György 18 év, Lay Günther 18 év, Aczél Ferencz-Károly 17 év, Sebestyén Géza 17 év, Korbuj Péter 17 év, Tiboldi Dénes 16 év, Kelemen Imre 15 év (elhunyt), Kelemen Csongor 15 év, Bálint (Papp) Mihály 15 év, Simon Márton 15 év, Kajcsa István 15 év, Balázs Géza 15 év (elhunyt), Gáll Tibor 15 év, Kölönte Tamás 15 év, Kovács Ferenc 15 év, Dobay Szilveszter 15 év, Krivorik Máté 15 év, Biró Károly 15 év, Deák Gyula 15 év, Fosztó Zoltán 15 év, Kántor Gyula 15 év, Simon Gyula 15 év, Bedő Gábor 13 év, Fazekas Sándor 12 év, Biczó János 12 év, Simon Gyula 12 év (elhunyt), Kósa Mihály 12 év (elhunyt), Dudicska Albert 12 év, Patakfalvi János 12 év, Gergyai Mihály 12 év, Szacsvai György 12 év, Szőcs József 12 év, Varga Sándor 12 év, Bencze József 10 év, Hadházi Béla 10 év, Bódi János 10 év, Szabó Dezső 10 év, Sós Fitori Sándor 10 év (elhunyt), Bibó László 9 év, Olosz Vilmos 9 év, Nyitrai Levente 7 év, Berecz Gyula 6 év, Máthé József 6 év, Szász Gergely 6 év, Tana József 6 év, Ady Béla 5 év, Bede István 5 év, Kajcsa András 5 év (elhunyt), Préda Imre 5 év, Kósa Bálint 3 év, Erzse István 3 év. P. S. A Kádár János-vezette magyar párt- és állami küldöttség 1958 februári romániai látogatása során, miután a küldöttség tagja, Kállai Gyula hangsúlyozta marosvásárhelyi beszédében, hogy Magyarországnak semmiféle területi igénye nincs, a következő kijelentést tette: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Pedig a terrorhullám a látogatás időpontjában sem szünetelt, a letartóztatások folytatódtak. Velitsek Endre marosvásárhelyi agrármérnök és mások felháborítónak találták az ilyen kijelentéseket. Elkeseredett kifakadásukat a „szolgálatos fülek” azonnal jelentették, s Velitsek Endrét és Nagy Samut gyorsított eljárással 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték.
Tovaszállt a remény, amelyet a romániai, erdélyi magyarok az 1956. évi magyarországi forradalomhoz fűztek. A Fodor Pál nevével fémjelzett per tárgyalásán mondotta a nagytekintélyű Odorik Atya: „A mi bűnünk az volt, hogy reménykedtünk!” 
2. P. S. A naiv, gyerekes szervezkedési kísérlet drasztikus megtorlása csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett kirakatper tíz kivégzettjének iszonyatos drámája, a negyvenhét elítélt 1300 évi börtönbüntetése akkor kap igazán történelmi hátszelet, ha a kivégzettek, elítéltek számát összehasonlítjuk Románia újabb kori történetében Nemzetárulási Perként emlegetett  (Procesul Marii Trădării Naţionale), Ion Antonescu marsall, „konkudátor” nevével fémjelzett, háborús bűnösök perével: háborús bűncselekmények elkövetésével huszonnégy személyt állítottak a bukaresti népbíróság bírói tanácsa elé. A bíróság elnöke a kommunista Lucreţiu Pătrăşcanu volt. A per 1946. május 6-án kezdődött, május 17-én hoztak végleges ítéletet: tizenhárom személyt ítéltek halálra, közülük hatot in contumaciam, azaz: távollétében. Lucreţiu Pătrăşcanu javaslatára három személy halálos ítéletét Mihály király életfogytiglani kényszermunkára változtatta. 1946. június 1-jén négy személyt, Ion Antonescu marsallt, Mihai Antonescu volt külügyminisztert, Constantin Vasiliu tábornokot, a Román Csendőrség volt parancsnokát, Gheorghe Alexianut, a Dnyeszteren túli területek volt kormányzóját végezték ki. Háborús bűnökért, az ország második világháborúba sodrásáért, a becslések szerint 350– 380 ezer zsidó, töbszázezer román katona haláláért, a zsidóellenes pogromokért, az ország gazdasági tönkretételéért, katasztrófába sodrásáért felelős politikusok, katonai vezetők közül – a jogerős ítélet alapján – ugyanannyi személyt sújtottak halálbüntetéssel, mint a többpártrendszer, a magyar-román konföderáció gondolatát fölvető Szoboszlai-féle szervezkedés vádlottjai közül! Holott a Szoboszlai-csoport által elkövetett bűnök, bűntettek egy napon sem említhetőek a háborús bűnösök tetteivel! Szoboszlai Aladárt és kilenc sorstársát könyörtelenül kivégezték, holott csak beszélgetések szintjén vitatták az „erdélyi kérdést”, a román-magyar államszövetség gondolatát! A Nemzetárulási Perben csak Ion Antonescu marsall és három társa fizetett az életével a háborús bűnökért! A román bíróságok a magyar vádlottak esetében 1920 óta következetesen mindig a legszigorúbb büntetést szabják ki!
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iskola a szórványban – a segesvári oktatás 2016 elején
Az idei év igazi kihívást jelenthet a segesvári szórványoktatásban. A Maros Megyei Tanfelügyelőség vezetőtanácsa január 12- én hagyta jóvá a megye 2016–2017-es iskolai évre szóló beiskolázási tervét. A döntések alapját a CJARE központ őszi felmérése képezi, amely a nyolcadikos gyermekek továbbtanulási szándékait írja össze megyei szinten. A felmérés mindig is vitára adott okot: egyrészt csak a diákok első opcióját vizsgálták, másrészt nem vették figyelembe a földrajzi tényezőt. Ez utóbbi viszont meghatározó, legalábbis Segesvár szempontjából: Maros megye a város középiskolájában tanuló diákoknak alig több mint felét adja. A többi gyerek a szomszédos megyékből (Szeben, Hargita, Brassó) érkezik Segesvárra, mint például a Brassó megyei Ürmösről és Apácáról, tehát kb. 100 kilométer távolságról. Ebben az évben felkértük azoknak a nem Maros megyei általános iskoláknak a vezetőit, ahonnan hagyományosan érkeznek diákok a líceumba, hogy hivatalosan közöljék azoknak a VIII.-os diákoknak a számát, akik Segesváron szeretnék folytatni középiskolai tanulmányaikat. Erre azért volt szükség, mert a Maros megyei számok nem indokolták mindkét kilencedik magyar osztály beindítását. Az újabb adatok viszont megerősítették, hogy igenis van igény a második osztályra és az eddig is működő négy elméleti szakra. Hála Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes asszonynak, a tanfelügyelőség vezetőtanácsa elfogadta az érveinket, és jóváhagyta, hogy Segesváron az ősztől ugyancsak két párhuzamos magyar középiskolai osztály működjön. Kérésünket az RMPSZ országos elnöksége is támogatta, Burus Siklódi Botond elnök úr személyében, aki átiratban szorgalmazta a két párhuzamos kilencedik osztály megtartását.
Az osztályok megtartása mellett néhány olyan érvet is fel kell hoznunk, amelyek sajnos nem mindenki számára egyértelműek. Tudatában kell lennünk annak, hogy szórványban az iskola sokszorosan meghatározó tényező a közösség életében. Segesváron, ahol nincs önálló magyar színház vagy államilag fenntartott magyar művelődési intézmény, az iskola az, amely a Gaudeamus Alapítvánnyal és a magyar történelmi egyházakkal együttműködve olyan rendezvényeket szervez, amelyek a közösséget hivatottak megtartani és összetartani, összefogni. Ezért az iskola gyengülése vagy netalán megszűnése döntő csapást jelentene a helyi magyar közösség megmaradása szempontjából. Számtalan példa van arra, hogy Erdély-szerte magyar közösségek tűntek el, és minden ilyen folyamat az iskola megszűnésével kezdődött, majd a templom bezárásával végződött. Ezért, úgy gondolom, hogy az iskola fennmaradását vagy megszűnését nem lehet kizárólag csak számadatok alapján eldönteni!
Tudatosan kell átgondolnunk közös problémáinkat, teendőinket, és Szent-Györgyi Albert intő szavainak értelmében kell cselekednünk: ,,Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája". Remélhetőleg lesz jövő a magyar gyerekek, családok számára Segesváron.
Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Alapítvány igazgatója. Népújság (Marosvásárhely)

A hetvenes évek politikai enyhülete: színén és fonákján (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában 1.
Az időszak politikai kétarcúságának sajátságos tüneteként – a képlet, utólag nézve, valójában drámaian egyszerű – a rendre születő, s határozottan a nemzeti kisebbségek védelmét, támogatását célzó, deklaráltan többnyire diszkriminációellenes törvények és rendeletek a valóságban részben vagy egészében másképp valósultak meg, mint ahogy a papír szerint kellett (vagy épp nem is kellett) volna.
Esetleg megszületett a törvény, de nemhogy másképp, sehogy nem ültetik át gyakorlattá. Kihirdetik, de nem tartják (tartatják) be. Vagy nem hirdetik ki a törvényt, de betartatják. Aligha kell plagizálásnak tekinteni a főtitkár ország-irányítási metódusát, az a kommunizmus felé vivő út módszertanának, a taktikának és stratégiának mindenképp önálló, a hely sajátosságaihoz, politikai-társadalmi, de főként etnikai körülményeihez igazított, mondhatnánk, jogdíjas szellemi terméke, sok elemében mégis kísérteties hasonlóságot mutat a Rákosi-féle módszertannal. 
A pártállam egy kézben koncentrált hatalma; a félelemre épülő személyi kultusz; az irodalmi-művészeti élet, a sajtó fölötti párturalom; az embereket rettegésben tartó hatalmi gépezet, ott az ÁVÓ, emitt a Securitate; a folytonossá tett kiszámíthatatlanság és bizonytalanság a törvények önkényes alkalmazása miatt számos törvénykezési szokás szoros hasonlóságot mutat. S a háttérben mindkét országban Sztálin, a generalisszimusz ’53-as haláláig valós, Romániában ekkor már csak – bár igen virulens – szellemalakja sejlik. Néhány példával illusztrálhatjuk ezt a húzd meg, ereszd meg, egyet a nemzetállamért, egyet a kisebbségekért pártpolitikát. (A dokumentumokat, adatokat Vincze Gábor kisebbségtörténeti kronológiájából válogattuk: htp.//vicze.adatbank.transindex.ro).
1969 márciusában megjelenik a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény, amely előírja, hogy azokban az iskolákban, ahol a tanítás az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén történik, „az előadó személyzetnek és a kisegítő tanszemélyzetnek ismernie kell a tanítási nyelvet”. A július 3-ai minisztertanácsi rendelet megerősíti a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy azokból a tantárgyakból, melyeket nem román nyelven tanultak, az anyanyelvükön vizsgázzanak. A jogszabálynak van egy kitétele is: szankciókat helyez kilátásba azok ellen, akik a rendeletet nem tartják tiszteletben, ez meglepőnek, reményre okot adónak tűnt egészen addig, amíg 1972-től el nem kezdődik a magyar iskolák általános romanizálása. 
1970. január 1-jén megalakul Bukarestben a Kriterion Könyvkiadó. Főszerkesztője Domokos Géza. A kiadó 1970 és 1989 között magyarul összesen 1974 művet jelentetett meg több mint 21 millió példányban, és hatalmas irodalmi föllendülést is hozott. A legtermékenyebb időszak 1972–1980 közé tehető, ám az 1985 utáni években már csak évi 68–86 művet adtak ki, a rendszerváltozás utáni nehéz gazdasági helyzetben pedig azzal próbálta fönntartani magát a kiadó, hogy a korábban a cenzúra által betiltott, azaz a kiadástól a nyolcvanas években eltiltott műveket rendezte sajtó alá (Tiltott könyvek – szabadon), azok pedig az évek során egyre szaporodtak: több mint ötven „index-kiadvány” bizonyítja ezt.  1970. október 23-án Bukarestben megjelenik a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapja, A Hét első száma. Főszerkesztője Huszár Sándor, helyettese Gálfalvi Zsolt. De már 1971. május 28-án a cenzúra kiveszi a lapból az egyik cikket, amely a magyar nyelvű feliratokról szól. Ilyen feliratok lényegében nincsenek is, csupán két megyében találhatóak – a Magyar Autonóm Tartomány véletlen hagyatékaként –, Hargita és Kovászna megyében, a témáról meg írni nem lehet, az tabu. Korábban, 1971 márciusában az MNDT (Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa) gyűlésén egy felszólaló tiltakozik a magyar helységnevek román írásmódja ellen. Fölöslegesen, mert 1971 októberében az RKP KB Sajtóosztályán (bizalmasan) közlik a magyar (és német) lapok főszerkesztőivel, hogy akkortól a nemzetiségek nyelvén csak abban az esetben lehet használni a települések nevét, ha az elnevezés románul és a nemzetiségek nyelvén azonosan hangzik (pl. Arad, Déva); ha a nemzetiségi elnevezés erősen hasonlít a románhoz (pl. Sighişoara – Segesvár – Schassburg); ha a nemzetiségi elnevezés a román elnevezés pontos, szöveghű fordítása (pl. Odorheiu Secuiesc – Székelyudvarhely). A tiltakozás hatására nem hirdetik ki a rendelkezést, de ettől még mintha megtették volna, általánossá kezd válni a román elnevezés használata. 1971 januárjában a magyar külügyminisztérium román referense az év végi erdélyi útjáról készült „hangulatjelentésében” leírja, hogy az erőszakos asszimiláció jelenleg is folyik, átgondolt, célratörő és állandó lett. Továbbá: a közhivatalokban az anyanyelv használatáról szó sem lehet, holott a román alkotmány biztosítja ezt a jogot. Biztosítaná, mert már a Nagy Nemzetgyűlés 1968. november 29-ei ünnepi ülésén (Erdély és Románia szabad és önkéntes „egyesülésének” 50. évfordulója alkalmából) Ceauşescu közel háromórás beszédben fejtegeti – többek közt –, hogy az országban „a nemzetiségi kérdés örökre megoldódott az állampolgárok teljes jogegyenlősége alapján”, de talán épp ez lehetett az asszimiláció hivatalos megnevezése. S ott van a kisebbségek képviselete is: két héttel korábban, 1968. november 15-én Bukarestben megtartja alakuló ülését a Magyar (és Német) Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. E tanácsok feladata a törvény szerint „mind a központban, mind a megyék szintjén támogatni a párt-, az állami és a társadalmi szerveket a magyar lakosság sajátos kérdéseinek tanulmányozásában, hogy szocialista társadalmunk általános érdekeivel összhangban megtaláljuk a legjobb megoldásokat”. De a tanácsoknak nincs önállóságuk, infrastruktúrájuk, függetlenített apparátusuk, saját költségvetésük, városi, falusi alapszervezeteik sincsenek, csak megyei. Ezek tagságát viszont a helyi, megyei pártbizottságon állítják sorba, ülést csak akkor hívhatnak össze, ha azt előzetesen engedélyezik: a kisebbségek helyzetének tanulmányozása elé rögtön a gátakat is megépíti a párt. 1971. március 12-én Bukarestben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa országos plénumán, melyen jelen van Nicolae Ceauşescu, közlik: a főtitkár utasította az Oktatásügyi Minisztériumot, hogy az 1971/72-es oktatási évtől kezdődően biztosítsa a magyar tannyelvű tagozatok vagy osztályok létrehozását egyes szakiskolákban és szaklíceumokban, s hogy a felvételiző magyar tanulók az összes tantárgyból magyarul vizsgázhatnak. (Korábban csak azokból, amelyeket magyarul tanultak.) Ez felemelően hangzott. Új, kizárólag magyar tannyelvű líceumok létrehozását tervezi a pártvezetés, már a következő tanévtől, ígérik. 1971 őszén valóban összesen hat önálló, csak magyar tanítási nyelvű líceum kezdi meg működését. Az is elhangzik: a tanács bürójának felterjesztése nyomán Ceauşescu februárban „konkrét utasításokat adott” az Oktatásügyi Minisztériumnak a magyar nyelvű oktatás kibővítésére a Babeş–Bolyai Egyetemen és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. De az 1972. március 31-ei bukaresti MNDT-gyűlésen kiderül: a nyolcadik osztály után továbbtanuló magyar diákok 53 százaléka nem az anyanyelvén tanul, mert nincs hol.
(Történeti-társadalmi háttérrajz a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Proetnica fesztivál Segesváron: ne csak táncoljanak, beszélgessenek is!
A fellépések mellett idéntől a kapcsolatépítésre is nagy hangsúlyt szeretnének fektetni a segesvári Proetnica Fesztivál szervezői. A rendezvénysorozat tizennegyedik kiadása augusztus közepén kezdődik az UNESCO világörökség részét képező szász városban.
Eddig úgy volt, hogy akik eljöttek Segesvárra, hogy részt vegyenek a Proetnica Internetnikus Fesztiválon, megérkeztek, énekeltek, vagy táncoltak és azzal mentek is haza. Ez az idéntől másként lesz, a résztvevőket arra kérik, maradjanak és tekintsék meg egymás előadását, vegyenek részt egymás workshopjain, beszélgessenek, ismerkedjenek, vitázzanak – mondta az augusztus 18. és 21. között 14. alkalommal sorra kerülő fesztivál igazgatója, Volker Reiter.
Ruténokat, romákat, szerbeket, bolgárokat, ukránokat, cseheket, lengyeleket, szlovákokat, törököket, tatárokat, örményeket, zsidókat, olaszokat, horvátokat, németeket, albánokat, macedónokat, lipovánokat, oroszokat, görögöket, magyarokat és arománokat várnak a segesvári Proetnica Interetnikus Fesztiválra, amelyet tizennegyedik alkalommal szerveznek meg Segesváron augusztus 18. és 21. között. A Romániában élő nemzeti kisebbségek közösségeit bemutató rendezvény célja a társadalommal elfogadtatni azt, hogy sokféle nemzet él egymás mellett, szokásaik hasonlóak, vagy különböznek egymástól, hagyományaik is lehetnek mások, érdemes megismerni egymást – mondta Volker Reiter, az Ifjúsági Interetnikai Oktatási Központ ügyvezető igazgatója.
Volker Reiter a beharangozó sajtótájékoztatón bemutatta azt az albumot is, amely a tavalyi fesztivált ismerteti. Ebből megtudható, hogy 2015-ben nyolcszáznál is többen vettek az eseményen, húsz romániai nemzeti kisebbség képviseltette magát, a látogatók száma pedig meghaladta a 15 ezret. 
A Proetnica Fesztivált az Ifjúsági Interetnikai Oktatási Központ Egyesület szervezi a segesvári önkormányzattal közösen. Reiter úgy fogalmazott, hogy ez csupán egy csepp a tengerben, ami az etnikumközi egyetértés erősítését illeti, de azt is eredménynek értékeli, hogy más, hasonló jellegű, regionális fesztiválok megszervezéséhez nyújtott ötletet. Hasonlót tartanak már Tulceán, Medgyesen, vagy készülnek szervezni Szászrégenben is – mondta.
Antal Erika. maszol.ro