Másodhegedűs sors várományosai? (II.) – Regionalizálás politikus szemmel
Románia lakosságát manapság élénken foglalkoztatja az EU-pénzek lehívásának állítólagos hatékonyságát előmozdító régióknak a kialakítása, amit ebben az évben végre is hajtanának.
A régiók határvonalaival kapcsolatban több elképzelés is született, azok megújuló viták témáját képezhetik, de a tényleges kivitelezés komoly feszültségeket is előrevetít. Annak érdekében, hogy az átlagember is kialakíthasson magának egy képet a jelzett fejlesztési régiók céljairól, a működéséről, a hatásköreiről Arad, Hunyad és Temes megyei politikusokat, polgármestereket kérdeztünk a régiók megrajzolásával és kompetenciáival kapcsolatos elképzeléseikről, lobbiról, előnyökről, hátrányokról.
Csak ne Olténiával!
Egyelőre nagyon kevés szivárgott ki a kormány régiós reform-tervezetével kapcsolatosan, ezért kevés a konkrétum. Annál több viszont a spekuláció és a különböző híresztelések. Mégis hogyan képzelik el Hunyad megye jövőjét? Erről több elöljárót kérdeztünk.
Előny a gazdagokkal való társulás
Noha Hunyad megye Erdélyhez tartozik, a legjobb mégis az lenne, ha továbbra is Temes, Arad és Krassó-Szörény megyékkel maradna együtt a jelenlegi fejlesztési régióban, hangsúlyozza Tiberiu Balint (PNL), a megyei tanács alelnöke. „A magyarázat egyszerű: Arad és Temes gazdag megyék, Arad és Temesvár jelentős fejlődési pólusok, a szegényebb Hunyad és Krassó-Szörény bizonyára jól járna a velük való társulással, mivel előbbiek jelentősen hozzájárulnának a régiós költségvetéshez. Szegényebb megyékkel való társulás esetén viszont csak a szegénységet osztanánk el egymás között”.
Balint szerint a Fehér megyével való összekapcsolás nem járna előnyökkel Hunyad számára, noha történelmi kötődése egyértelműen e mellett szól. „Gazdaságilag Fehér megye nagyjából ugyanazon a fejlettségi szinten áll, mint mi, a Gorj megyével való esetleges társulás viszont katasztrofális lenne”, véli az alelnök. Ugyanis olyan hírek is felröppentek, hogy Ponta kormányfő a Hunyaddal való összekapcsolással szándékszik kiváltságot biztosítani hatalmi bázisának, az olténiai Gorj megyének, s a régiós főváros Târgu Jiu lenne.
A jelenlegi régiós felállásban Dévának nyilván semmi esélye a régiós fővárosi cím megszerzésére a sokkal jelentősebb Araddal és főleg Temesvárral szembe, de az esetleges Fehér megyével való társulás esetén sem lenne jobb a helyzet. „Gyulafehérvár (58 000 lakos) és Déva (56 000) körülbelül egy szinten áll, előbbi mellett szól viszont a történelem, amivel Déva egyszerűen nem tud versenybe szállni”. Minden érv tehát a bánsági régió mellett szól. Sőt, még a részrehajlás veszélye sem áll fenn Balint szerint, mivel „Arad és Temesvár között akkora a rivalitás, hogy árgus szemekkel figyelik egymást bármilyen elosztásnál. A kicsik, vagyis Hunyad és Krassó-Szörény tehát bármikor találnak partnert érdekeik érvényesítéséhez, a központ tehát aligha veheti le magának a tejfölt”.
Ami a liberális megyei tanácsi alelnök számára is fontos lenne, az a régiós intézmények arányos elosztása a jelentősebb városok között. „Fenn áll a veszély, hogy a jó román centralizációs hagyományoknak megfelelően mindent a régiós központba helyeznek” Ennek elkerülésére Hunyad – és nyilván Arad és Krassó-Szörény – parlamenti képviselőire számít, általuk igyekeznek érvényesíteni Bukarestben a megye érdekeit. „Ha már decentralizációról van szó, akkor legyen igazi decentralizáció, ne egy újabb központosított bürokratikus szint létrehozása”.
Tudományos alaposságú régiósítás
„Eddig semmilyen információkat sem kapunk pártvonalon Bukarestből, közvitán sem vettünk részt, még meghívást sem kaptunk ilyesmire”, ismertette a helyzetet Petru Mărginean (PC), Déva polgármestere. Aki szerint a széleskörű társadalmi közvita elengedhetetlen, a régiók átszervezése és közigazgatási hatáskörökkel való felruházása csakis ilyen alapon történhet. „Nemcsak politikusokat, hanem néprajz-tudósokat, történészeket, közgazdászokat, földrajzosokat, szociológusokat kellene bevonni a döntésbe. Tudomásom szerint a kolozsvári egyetemen már néhány éve megalakult egy ilyen szakértői csoport, amely a régiós felosztás tanulmányozzák. Vajon figyelembe veszik őket?”
– Mit jelentene a régiók létrehozása Déva számára? Hiszen ellentétben a nehézipari jellegű, munkás szellemiségű Vajdahunyaddal és Petrozsénnyal, Déva mindig is adminisztratív jellegű volt. A megyei intézmények megszűnése jelentős érvágás lenne, hiszen Dévának semmi esélye a régiós fővárosi címre. – Ez kétségtelenül nagy veszteség lenne Déva számára, amit beruházásokkal és munkahelyteremtéssel kellene pótolni. Amúgy engem nem zavarna, ha Déva nem lenne többé municípium, hanem egyszerű város, de cserében több beruházás jönne, több munkahely lenne. A lényeg az, hogy az új régióban ne összpontosuljon minden a fővárosban, hogy ne Temesvárnak jusson minden.
– Apropó, Araddal, Temessel és Krassó-Szörénnyel lenne jobb, vagy Fehérrel, Szebennel esetleg Kolozzsal? – Egyik változat sem zavarna, a történelmi kötődések egyértelműen az utóbbi mellett szólnak, de semmi gond, ha a jelenlegi Temesvár-orientált felállás maradna. De mindezt alapos tanulmányokra, szakértők véleményére kellene alapozni, azért hangsúlyozom, hogy nem szabad felülről önkényesen dönteni és Hunyadot, például Gorj megyével összevonni, mert úgy akarja X vagy Y.
– Hogyan történne a régiós intézmények elosztása a jelentősebb városok között? – Semmilyen információ sincs erről, a lényeg, hogy a régiók a decentralizációt szolgálják, nem a régiós központosítást és hogy erősödjön a közigazgatási autonómia. A bukaresti kormány ne szóljon bele a helyi adminisztráció dolgaiba, ne kötelezzen adóemelésre, ne Bukarest szabja meg, hogy például a dévai önkormányzat hány emberrel működhet, mennyit költhet a bérezésre és hasonlók. Ha a régiós reform révén a kormány átengedi ezen hatásköröket a helyi önkormányzatoknak, akkor előrelépésről beszélhetünk. Ugyanakkor a községek átszervezése is szükséges, számos olyan kis népességű község létezik, amelyek képtelenek önálló gazdasági működésre, csupán a bürokráciát növelik. A lényeg a decentralizáció
„Másodlagos, hogy Hunyad megyét Temeshez és Aradhoz, vagy Fehérhez és Szebenhez csatolják-e, egyik változat sem lenne rossz. Déva egyik változatban sem lehetne régiós főváros, sem Temesvárral, sem Nagyszebennel nem versenyképes. Az USL pártérdekei alapján felvetett Gorj megyével való kombináció azonban káros lenne”, hangsúlyozza Mircia Muntean(PDL) parlamenti képviselő, Déva 1996 és 2012 közötti polgármestere.
Ami a régiós intézmények központosítását vagy városok közötti elosztását illeti, a volt polgármester szerint nyilván utóbbi lenne a jobb, de ez a helyiek ügyességétől is függ. „Annak idején Gyulafehérvár úgy szerezte meg a Hunyad, Fehér és Szeben megyékre illetékes táblabíróságot, hogy a helyi tanács gyorsan mozgott és épületet bocsátott rendelkezésre. A dévai tanács nem volt hajlandó erre, pedig esélye lett volna. Most is hasonló a helyzet, egyes régiós intézményeket Hunyad megye megtarthat. Például az erdészeti igazgatóságot, hiszen a megyénkben sokkal több az erdő, mint Arad és Temes megyékben együttvéve. A közegészségügyi igazgatóság viszont alighanem Temesvárt illeti, tekintettel egyetemi klinikáira.”
Muntean szerint azonban a lényeg nem is annyira a régiók megrajzolása, hanem a hatáskörök elosztása. „Temes megye például a jelenlegi központosított rendszer egyik fő károsultja, hiszen jóval többet fizet be a központi kasszába, mint amennyit onnan visszakap. Kolozs és Szeben megyéknél hasonló a helyzet, Hunyadnál valamivel jobb, de még mindig többet fizet, mint amennyit visszakap. A kormány pedig Dragnea Teleormanjának, és egyéb (Vrancea, Giurgiu, Olt, Vaslui stb.) regáti megyéknek irányítja a pénzt. A régiók lényege az lenne, hogy az itt előteremtett pénz itt is maradjon, vagy legalábbis annak legnagyobb része.” A pénzügyi decentralizációra viszont kevés esélyt lát a jelenlegi politikai fennállásban, tekintettel arra, hogy éppen a kiváltságos regáti megyék képezik az USL választási erődjeit.
Hiba lenne politikai alapon dönteni
Rengeteg a zaj, a javaslatok azonban nem foglalkoznak a gazdasági, történelmi vagy szociális-identitás kérdésekkel, hangsúlyozza Winkler Gyula, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke.
– Az RMDSZ ellenzi a jelenlegi 8 régiós rendszert.
– Mert bizonyítottan rossz. A régiókon belül a megyék fejlettségi szintje közötti különbség növekedett, ahelyett, hogy csökkent volna, noha ez utóbbi volt a régiók létrehozásának célja. 2006-ban az előcsatlakozási EU-s pénzalapok (Phare, Ispa, Samtid stb.) felhasználásáról az RMDSZ készített egy tanulmányt, amelyből kiderült, hogy a jelenlegi régiók nem kedveztek a fejlődésnek, s Románia siralmas teljesítménye az EU-s pénzalapok lehívása terén többek között a rossz régiós szerkezetnek tudható be. Jelenleg ugyanolyan tanulmányt készítünk az uniós pénzalapok felhasználásáról 2007 és 2011 között. A tavalyi adatok még nincsenek meg. A mostani rossz rendszert nem kell további – adminisztratív – hatáskörökkel felruházni.
– A székely régió létrehozásán kívül a jelenlegi fennállás máshol is feszültségeket okoz. – Közismert az Arad és Temesvár közötti versengés, de Kolozsvár és Nagyvárad között is hasonló a súrlódás az észak-erdélyi régióban. A központiban pedig a periférikus elhelyezkedésű, kis város Gyulafehérváron működik a fejlesztési ügynökség! A moldvai régióban is viszályok vannak, hol legyen a főváros, s más példák is vannak. A jelenlegi régiókat politikai szempontok szerint hozták létre 1998-ban, ami egyértelműen hibásnak bizonyult. Most nem szabad megismételni az akkori hibát és ismét politikai szempontok szerint dönteni. Alapos hatástanulmányok szükségesek és ezek alapján közvita. Amint említettem az RMDSZ ilyen tanulmányon dolgozik, s közvitát szervezünk az erdélyi magyarság körében.
– Milyen régiókat képzelnek el? – Olyanokat, amelyek történelmi, gazdasági, földrajzi adottságokra épülnek és erős identitással rendelkeznek. A dél-erdélyi Hunyad megye például sokkal inkább kötődik Fehér megyéhez, vagy Kolozshoz is, de még az autonóm Királyföld (szászföld) központját képező Szebenhez is, mint a Bánsághoz. Olyan régiók szükségesek, amelyekkel a bennük élők azonosulni tudnak, amelyre büszkék. Például a marosvásárhelyi magyarok nem vallják magukat székelynek, noha évszázadokon keresztül Marosvásárhely Székelyföld volt! Úgy kell kialakítani a régiókat, hogy jó legyen székelynek lenni, a vásárhelyiek is büszkék legyenek erre. Példák vannak már erre, Erdélyben a románok is büszkén vállalják fel a szász örökséget. Ráadásul a régióknak a hosszú távú fejlesztést kell előmozdítaniuk, nem a pártpolitikai klientúrák kielégítését célozniuk.
– A jelenlegi rendszer nyilvánvaló hiányosságai ellenére a kormány mégis ezt erőlteti. Ellenzékből milyen beleszólási eszközökkel rendelkezik az RMDSZ, amikor az USL-nek kétharmados többsége van a parlamentben?
– Legfontosabb eszközünk a párbeszéd. Komoly érvekkel. Amennyiben a párbeszéd esélyeit ellehetetlenítik Bukarestből vagy Budapestről, akkor esélyeink is csökkennek. Minden áron a párbeszéd hívei vagyunk, a társadalmi támogatás nélküli politikai döntés roppant hátrányos lenne, s egy kisebbség sorsa nem válhat parlamenti algoritmus tárgyává.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma,

Jelentős támogatás Hunyad megye magyar oktatási központjának
Ablakot tártak a nagyvilágra
Vetítőgéppel, világhálóra csatlakoztatott modern számítógépekkel, könyvtárral felszerelt kommunikációs teremben tanulhatnak délutánonként a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum bentlakó diákjai.
– A terem számos helyi, megyei és országos vetélkedő, tanácskozás helyszínévé is vált az utóbbi időben, ablakot nyitva a világra diákjaink számára. Mindez a Bethlen Gábor Alapkezelő ZRT. jelentős anyagi támogatásának köszönhetően történhet, hiszen a tavaly meghirdetett meghívásos pályázaton 2 millió forintos támogatást nyert el iskolánk közössége – közölte tegnap Kocsis Attila iskolaigazgató. Az elnyert összegből 400 000 forintot fordítottak a kommunikációs terem korábban elkezdett felszerelésének, berendezésének befejezésére és 1 600 000 forintot a bentlakó diákok közvetlen támogatására. – Utóbbi összegből 16 Zsil-völgyi bentlakónk számára 75 és 100 százalék közötti támogatást tudtunk biztosítani a bentlakási, étkezési költségeik fedezésére. Mindannyian olyan szociális helyzetben vannak, hogy családjuk képtelen fedezni a bentlakási költségeket. Ezért külső anyagi támogatás nélkül ezek a gyermekek, fiatalok egyszerűen kimaradnának a magyar tannyelvű iskolahálózatból, hiszen lakóhelyükön, Lupényban, Petrozsényban csupán nyolcadik osztályig létezik magyar oktatás. A Bethlen Gábor Alap anyagi támogatásának köszönhetően azonban az idei tanév hat hónapjára biztosított volt számukra az ellátás. Ezért nagyon hálásak vagyunk a támogatónknak – fogalmazott Kocsis Attila iskolaigazgató.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Minden magyar gyermek számít
Körülbelül 55 elsősre számítanak szeptemberben a Hunyad megyei magyar iskolákban, illetve tagozatokon.
A pedagógusok felkeresik a magyar családokat és számos vegyes családot is, hogy magyarázzák el a szülőknek a magyar nyelvű oktatás előnyeit, mert szöges ellentétben a még mindig jelentős közhiedelemmel, az anyanyelvű oktatás igenis előnyt jelent a román nyelvűvel szemben. Mert valóban minden magyar gyerek számít: ez nem szlogen, az RMDSZ mindig is az oktatást tekintette első számú prioritásának, s ez most is így van, hangsúlyozta Winkler Gyula EP-képviselő csütörtökön Déván tartott sajtóértekezletén. A minden magyar gyerek számít egész Erdélyben érvényes, a szórványban pedig különösen.
Néhány év visszaesés után 2011-től Hunyad megyében 1100 körül stabilizálódott a magyarul tanuló diákok száma. Közülük több ötven százalék, olyan 600 a dévai Téglás Gábor iskolában tanul, beleértve annak csernakeresztúri elemi szintű kirendeltségét, a többiek pedig Vajdahunyadon, Szászvároson, illetve három Zsil-völgyi városban: Petrozsényban, Vulkánban és Lupényban. Szeptembertől hasonló diáklétszámra számítanak, szögezte le a megyei RMDSZ elnöke, aki fontosnak tartja az enyhe visszaesés megállítását: 2005 őszén, például, mintegy 1300 diák tanult magyar nyelven a megyében. Jelenleg szakképzett pedagógus-gárda várja a diákokat valamennyi magyar iskolában vagy tagozaton, a helyettesítők száma elenyésző, ami az oktatás folyamatosan korszerűsödő színvonaláról tanúskodik. A széleskörű délutáni és közösségi foglalkozások pedig egy másik fontos érv, amely az anyanyelvi oktatás választás mellett szól a szülőknél.
Ilyen kiemelkedő közösségi program például a „Fogadj örökbe egy emlékművet” kezdeményezés, melyet a Téglás diákjai az elvárásokat meghaladó lelkesedéssel és tenni akarással fogadtak. Április 22-én Déván és a közeli Marosillyén lesz a program erdélyi döntője, melyen mind a 16 erdélyi megye magyar diákjai és pedagógusai részt vesznek. Délelőtt a Téglás iskolában kerül sor a műemlék-felkaroló program kiértékelésére, délután pedig a marosillyei Veres bástyában, Bethlen Gábor szülőhelyén kerül sor az „Örökségünk őrei” összerdélyi kezdeményezés indítóeseményére. Az önkéntesség, főleg fiatalok részéről, fontos lépés Erdély történelmi és kulturális magyar épített örökségének megőrzése, illetve a dicső múlt megismerése és tudatosítása irányába, hangsúlyozta Winkler Gyula.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad).

Idén több a magyar előkészítős
Hunyad megyében nem sietik el a szülők gyermekeik iskolába való beíratását. Az április 2 és 22 között zajló beiskolázási időszak felénél, megyei szinten 1463 szülő igényelte gyermeke iskolai felvételét.
1382 esetben ezt már jóvá is hagyták, a további esetekben még nem érkezett válasz a tanfelügyelőség részéről. Nicolae Mateş, az elemi iskolákért felelős Hunyad megyei tanfelügyelő közleménye szerint eddig 340 gyermek esetében volt szükség pszichoszomatikus felmérésre. A jelenlegi tanügyi törvény értelmében ugyanis mindazon gyermekek, akik idén augusztus 31-ig betöltik hatodik, illetve hetedik életévüket iskolakötelessé válnak: be kell iratkozniuk az előkészítő, illetve az első osztályba. Azon gyermekek azonban, akik még idén, de augusztus 31 után töltik be az említett életkort, csupán szakemberi felmérés nyomán iratkozhatnak iskolába. Hunyad megyében eddig közel 340 ilyen eset volt, s a felmérés nyomán 234 gyermeket írathattak be szüleik az előkészítő osztályba, 103-at az elsőbe és 5 gyermek esetében javasolták a további óvodai felkészítést.
A magyar tannyelvű előkészítő osztályokba, tavalyhoz képest 11-gyel több gyermekre számítanak. – Összesen 53 gyermekre számítunk, akiknek szüleik, előzetes beszélgetések során kinyilvánították, hogy magyar nyelven szeretnék taníttatni gyermeküket. Déván 24, Csernakeresztúron 5, Vajdahunyadon 1, Petrozsényban 15, Lupényban 1, Szászvároson pedig 7 gyermekre számítunk – közölte Vlaic Ágnes, kisebbségi tanfelügyelő.
A magyar szülők valamivel fürgébbnek bizonyulnak a megyei átlagnál. A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumba eddig már 19-en igényelték gyermekük felvételét. – 14 gyermek esetében el is fogadták a kérelmet, 2 gyermeknél életkoruk miatt pszichológiai felmérésre lesz szükség, három gyermek esetében még rendezni kell az iratokat – közölte tegnap Kocsis Attila iskolaigazgató. Továbbá azt is elmondta, hogy a magyar iskolaközpontban már a múlt héten megbeszélést tartottak az előkészítő osztályba iratkozó gyermekek szüleivel. – A szülőknek több mint kétharmada jelen volt a megbeszélésen, ahol Lengyel Izabella előkészítő osztályos tanítónő megosztotta idei tapasztalatait, és a szülőknek alkalmuk volt elbeszélgetni Újfalvi Annamária tanítónővel is, aki idén ősszel veszi át az előkészítő osztályt. Az ilyenkor természetes kérdések mellett, a szülők pozitívan értékelték az iskola által felkínált délutáni foglalkozást, illetve elégedetten vették szemügyre gyermekeik leendő osztálytermét. Reményeink szerint április 22-ig mindenkinek sikerül beiratkoznia – fogalmazott az iskolaigazgató.
Ha valaki mégis kimaradna e beiratkozási időszakból, május 8 és 17 között újabb lehetőség nyílik a beiskolázásra – közölte Vlaic Ágnes, tanfelügyelőnő.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad).

Elhunyt Guttman Mihály zenepedagógus
Hétfőre virradóra 87. életévében elhunyt Guttman Mihály zenetanár, karnagy, zenepedagógus, a kolozsvári állami filharmónia tagja.
Guttman Mihály, 1926. július 21-én született Petrozsényben. Tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Aradon érettségizett. 1945-ben érkezett Kolozsvárra, ahol a konzervatórium mellett a Bolyai-egyetem geológia-csillagászattan szakát is elvégezte szülei kérésére. Az akkor létesített Zeneművészeti Középiskola (a mai Sigismund Toduţă Zenei Gimnázium) igazgatója 1950 és 1958 között, emellett 1959 és 1975 között a kolozsvári filharmónia művészeti titkára volt. Többször vezényelte az Állami Magyar Opera (a mai Kolozsvári Magyar Opera), valamint a filharmónia (a mai Transilvania Filharmónia) zenekarát. 1994-ben ismételten megalakítja a Romániai Magyar Dalosszövetséget, amelynek tiszteletbeli elnöke. Néhai feleségével, a szintén zenetanár Takács Gabriellával négy gyerekük – Emese, Gabriella, Szabolcs és Zoltán – született.
„A népdaléneklés zenei anyanyelvünk, ha valaki nem érzi szükségét annak, hogy legalább egyszer életében egyetlen népdalt elénekeljen, a hiba mindazokra hárul, akik őt nevelték. Kodálynak tették fel azt a kérdést, hogy mikor ajánlott elkezdeni a gyermekek zenei nevelését, a válasza pedig egyszerű volt: kilenc hónappal a születés előtt, a fogamzás pillanatától” – vallotta egy 2011 végén lapunknak adott interjúban a zenével, zenei nevelés fontosságával kapcsolatban.
Krónika (Kolozsvár)

In memoriam Guttman Mihály
(1926–2013)
Május 19-én lezárult egy sikerekben gazdag, tartalmas életút, amelynek központjában a komolyzene, és ezen belül a magyar kórusirodalom népszerűsítése, a közösség szolgálata és nem utolsósorban szeretett családja iránti gondoskodása állt. Guttman Mihály élete a kodályi eszme, azaz a zenei anyanyelvhez való ragaszkodás jegyében telt el.
Hatalmas szakmai tudása, kiváló memóriája, pontossága mellé rendkívüli emberség, szerénység és jóság társult. Misi bácsi mindent tudott, sőt, mindent jól tudott, és mindenkinek segített. Élete során oly sokrétű tevékenységet fejtett ki, amely más ember teljesítőképességét meghaladta volna, ám Misi bácsi mindent egymaga végzett el – tökéletesen.
Guttman Mihály 1926. július 21-én született Petrozsényben. Érettségi után került Kolozsvárra, ahol két egyetemet végzett el: a konzervatóriumot és az akkor még Bolyai Egyetem geológia–csillagászattan szakát. 1949-ben felkérték a kolozsvári Zeneművészeti Középiskola létrehozására, amelynek igazgatói tisztségét 1950–1958 között töltötte be. Az igazgatói teendők mellett azonban zenekart és kórust vezetett, kamarazenét tanított. 1959–1975 között a kolozsvári filharmónia művészeti titkára volt. Karmesterként többször vezényelte a magyar opera és a filharmónia zenekarát is. Az 1989-es rendszerváltozás után oroszlánrészt vállalt a Romániai Magyar Dalosszövetség újralétesítésében, amelynek tiszteletbeli elnöke volt. A tordaszentlászlói énekkart 1988–2009 között vezényelte.
Kiváló tevékenységét több kitüntetéssel ismerték el: Munka érdemrend (1954), Kulturális érdemrend (1969) és „Románia Csillaga” – lovagi rend (2000). Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Nagy István-díjjal jutalmazta (1998); a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) Ezüst Gyopárral ismerte el több évtizedes munkásságát. Az anyaországban Kisebbségekért Díjat és Kóta Díjat kapott (2005). 1999. szeptember 29-én, Szent Mihály-napján Tordaszentlászló díszpolgárává avatták.
A komolyzene, és ezen belül a magyar kórusirodalom iránti elkötelezettségének tudható be a Romániai Magyar Dalosszövetség keretében kifejtett, szó szerint áldásos tevékenysége. Számtalan kórustalálkozón vett részt, és mindig örült, ha új, tehetséges énekkart és karnagyot dicsérhetett meg. Nekik is mindig lelkükre kötötte: ne hagyják veszni Kodály és Bartók örökségét!
Mi, hátramaradottak is megszívlelhetjük ezt az intelmét: még ha nem is tudjuk olyan fokon és intenzitással művelni, mint Ő…
Drága Misi bácsi, nyugodjék békében!
Nagy-Hintós Diana
Krónika (Kolozsvár)

Holnap indul a 9 napos rendezvény!
A Hunyad Megyei Magyar Napok Vár(n)ak!
21 helységben több mint 100 kultúresemény! – így foglalható össze tömören az idei Hunyad Megyei Magyar Napok egyhetes programja – fogalmazott az esemény hivatalos megnyitója előtti napon Takács Aranka főszervező.
Reményei szerint az épített örökségünk népszerűsítésére koncentráló rendezvényt idén is a minőségi programok, a hagyományőrzés, értékátadás és sokszínűség jellemzi majd. Ennek érdekében neves erdélyi és magyarországi művészek lépnek színre, de a helyi közösségek is lehetőséget kapnak a bemutatkozásra. Az RMDSZ megyei szervezete és a Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács mellett a szervezésben, programok lebonyolításában 17 magyar civilszervezet, illetve számos egyházközség és tanintézmény képviselője vesz részt. – Úgy érzem tehát, hogy e kilenc nap újra az összefogás ünnepe lesz, mely jelentősen erősíti a szórványban élő közösségeinket – fogalmazott Takács Aranka. Továbbá elmondta: a rendezvény jó alkalom a kifele való nyitásra is. Ezért az események jó része nyílt tereken, utcákon zajlik majd, hogy a többségi lakosság is megismerhesse közösségeinket, értékeinket. Erre jó alkalom kínálkozik a Déván és Vajdahunyadon egyaránt megrendezendő kézműves vásáron, a szabadtéri gulyásfőzések, illetve előadások, utcai felvonulás során. Szintén a nyitás jegyében írják alá a rendezvények idején a szombathelyi Zrínyi Ilona Általános Iskola és a vajdahunyadi Matei Corvin Kollégium közötti testvériskolai megállapodást.
A tartalmasnak ígérkező rendezvénysorozat holnap délelőtt két helyszínen rajtol. Marosillyén 11 órától szentmisével, történelmi előadással, könyvkiállítással emlékeznek Bethlen Gábor fejedelemmé koronázásnak 400. évfordulójára. Ezzel egy időben Vajdahunyadon ifjúsági program, tárlatmegnyitó, kézműves vásár, gulyásfőzés zajlik, majd középkori és néptánc-előadásokkal várják az érdeklődőket. Este 8.30-kor sor kerül a IV. Hunyad megyei magyar napok hivatalos megnyitójára, melynek során megtörténik a vajdahunyadi vár jelképes örökbefogadása is, majd Bogdán Zsolt neves előadóművész Dsida-estje következik. Ezzel egy időben Petrozsényban és Vulkánban gyermeknapi rendezvényekre várják az érdeklődőket. Vasárnap szintén öt helyszínen folynak majd a rendezvények. A következő hét minden napján gazdag programkínálatból választhatnak az érdeklődők, a megye számos településén.
A magyar napok tehát várnak!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Hunyad Megyei Magyar Napok
Örökségünk őrei
Vajdahunyadon kezdődött el szombaton a negyedik alkalommal megszervezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata.
Akárcsak az előző években, az ünnepségek idén is több településen zajlanak, a főrendezvény azonban szombaton a kohászvárosban volt, vasárnap Déván, majd jövő szombaton és vasárnapon Lupényban, illetve Petrozsényban lesz.
A magyar napok a kastély külső udvarán kezdődtek el gazdag és szerteágazó gyermek- és ifjúsági programokkal. Társasjátékok, vetélkedők, rajzkiállítás, kézműves-foglalkozások, vagy honfoglalásról szóló film vetítése: a választék nagy volt a helyi és dévai magyar fiatalok számára. Nem véletlenül, hiszen az ifjúság a jövő záloga, rájuk nemcsak a magyar nyelv és kultúra továbbadása hárul, hanem történelmi és kulturális örökségünk ápolása is. Az idei magyar napok ugyanis a várakozásoknál jóval sikeresebbnek bizonyult „Fogadj örökbe egy műemléket” ifjúsági program jegyében zajlanak, a hangsúly pedig nyilván a fiatalságra esik.
Szombaton és vasárnap azonban nemcsak az ifjúságról szólt a magyar napok. Az erdőfülei Dobó néptáncegyüttes és a csernakeresztúri hagyományőrző együttes bukovinai székely és erdélyi táncokkal aratott nagy sikert a nemcsak magyarokból álló közönség előtt, románok nyílt bravó bekiabálásokkal és vastapssal díjazták a magyar fiatalok hagyományápoló előadásait. A dévai Dél-Erdélyért kulturális társaság Renaissance együttese pedig korabeli táncokkal lépett fel, majd Szabó Zoli és a Medál együttes rockzene koncertje következett.
Az idő is a magyarság mellett állt, noha egész nap borús volt, az eső csak estére, szinte percre pontosan a szabadtéri rendezvények végénél kezdett esni, amikor a közönség a Hunyadiak kastélyába vonult, a magyar napok ünnepi megnyitójára.
Miután Takács Aranka főszervező köszöntötte a zsúfolásig megtelt Bethlen közönségét és Szombathely testvérváros küldöttségét, Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja emelt kalapot a szórvány szívós magyarságtudata és magyar kultúrához való ragaszkodása előtt, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára pedig az Erdélyben szép számmal létesített magyar házak hálózatba való kapcsolásának tervét ismertette. Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad Megyei RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy „őseink örökségét szeretni és megbecsülni kell, ami bizony felelősséggel jár”. A Fogadj örökbe egy műemléket program sikeréből kiindulva a jelek arra utalnak, hogy épített történelmi büszkeségeink iránti felelősségtudat gazdára talált a fiatalok között: a nyitóünnepségen került sor ugyanis a vajdahunyadi kastély szimbolikus örökbefogadására, az örökbefogadók pedig az a 7 Hunyad megyei magyar ifjúsági szervezet, melyek a megyében tevékenykednek a HUMMIT (Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács) keretében.
A kastély ünnepi örökbefogadása után Dsida Jenő-esttel kényeztették el a helyi és dévai magyarokból álló közönséget. Bogdán Zsolt, Csutak Réka és Kovács Éva színművészek nagyszerű előadást tartottak az erdélyi költő verseiből, senki sem bánta meg, hogy késő estig a magyar napok programját választotta.
Csángó életképek székely közvetítéssel
Vasárnap délelőtt a szintén zsúfolásig megtelt vajdahunyadi Corvin-Savaria magyar házban folytatódott a program székely-csángó előadásokkal. A dévai Szivárvány nyugdíjasklub kórusának előadása után dr. Kinda István, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fiatal néprajzkutatója az 1875-ben alapított, s jelenleg több mint 500 000 tárggyal büszkélkedő, több témájú állandó kiállításokkal rendelkező híres háromszéki múzeumot ismertette, beleértve annak kézdivásárhelyi, baróti és zabolai fiókjait.
Utóbbi, például a moldvai csángókról szól, gazdag néprajzi anyaga dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor adományából származik, akárcsak a múzeumnak helyt adó telek.
A román nacionalista torzítások miatt, sajnos, a csángók szülőföldjén, Moldvában nem lehet megfelelő csángó múzeumot felállítani, ezért a Székelyföldön kerülhetett csak sor erre 2003 óta, ismertette a helyzetet dr. Kinda István. Noha előadása a legmostohább sorsú, legegzotikusabb és az utóbbi időkben mégis legfelkapottabb magyar népcsoport néprajzáról szólt, a moldvai csángók általános helyzetéről és történelméről is szó esett. Jelenleg a kb. 250 000 moldvai római katolikus közül már csak olyan 40 000 beszéli a magyar nyelvet, ami jelentős visszaesés a rendszerváltás utáni 60 000-es szintről. Mindkét adat dr. Tánczos Vilmos csángószakértő kolozsvári egyetemi professzor felméréséből származik, de a csökkenés oka nem annyira a beolvadásra vezethető vissza, mint inkább a tömeges külföldi munkavállalásra. A románságba való beolvadás ténye azonban így is jelentős méretű, noha az utóbbi években a több mint 20 moldvai csángó faluban elindított fakultatív magyar nyelvoktatás révén egy másik jelenség is megfigyelhető: nemcsak a román nyelv, hanem az irodalmi magyar nyelv egyre inkább átveszi az archaikus csángó dialektus helyét.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

A petrozsényi magyarság templomát ünnepelte
A 125 éves petrozsényi református templomot ünnepelte a Hunyad megyei magyarság vasárnap a IV. Hunyad Megyei Magyar Napok záróakkordjaként. Az ünnepi istentiszteleten Zsargó János református esperes hirdetett Igét. Jelen volt a város polgármestere, többen az egyházmegye lelkészei közül, más felekezetek lelkészei, az RMDSZ és a Kolozsvári Magyar Nagykövetség képviselői, Várpalota testvérváros küldöttsége, valamint a város bányászkórusa.
Márton Árpád Zoltán helyi lelkész köszöntötte a jelenlevőket, és bemutatta az erre az alkalomra készült gyülekezeti monográfiát. „A petrozsényi református gyülekezet napjainkban 370 lelket számlál, míg fénykorában 3500-4000 hívet tartottak számon. A bányabezárások, a munkanélküliség következtében folyamatosan apad a gyülekezet, ezért tartottuk fontosnak könyv formájában megörökíteni a gyülekezet múltját, jelenét, ezért állítottunk kopjafát a templomkertbe“ – fogalmazott a lelkész.
A hivatalos felszólalások után leleplezték le a templom fennállásának 125. évfordulójára készített kopjafát, melyet az egykori petrozsényi magyar tagozat 1966-77 között végzett diákjai és tanárai ajándékoztak a gyülekezetnek. Az ünnepi alkalomra Kelemen Tibor egy emlékplakettet készített.
A Hunyad Megyei Magyar Napok eseménysorozatához szorosan kapcsolódó ünnepély szeretetvendégséggel zárult, melyet a petrozsényi református nőszövetség áldozatos munkája tett lehetővé.
„Nemcsak a petrozsényi református közösség ünnepe ez, hanem a miénk, Hunyad megyei magyaroké, sőt nem túlzás azt állítanom, hogy az erdélyi magyarságé is, hiszen az a tény, hogy 125 év után is sikerült így megtölteni a templomot reménységre jogosít fel, hogy munkánk nem céltalan” – mondta az eseményt követően Takács Aranka, a magyar napok főszervezője.
Lupényban vasárnap a Várpalotai vegyeskar előadását hallgathatták meg az érdeklődők. A IV. Hunyad megyei Magyar Napok utolsó rendezvénye a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportjának fellépése volt Lozsádon. -
A Hunyad Megyei Magyar Napok főszervezői az RMDSZ Hunyad megyei Szervezete és a Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács (HUMMIT). A rendezvény partnere Románia Kormányának Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI), főtámogatók pedig a Communitas Alapítvány és Kovászna Megye Tanácsa.
Maszol.ro

Hunyad megye demográfiai helyzete
Aggasztó folyamatok
Nem esett a 400 000-es küszöb alá Hunyad megye lakossága, ahogy a 2011-es népszámlálás előzetes adatai mutatták, a csökkenés azonban így is vitathatatlan.
A népszámlálás végleges, egyéb forrásokból származó adatokkal korrigált eredményei szerint 2011. október 20-án, a népszámlálás statisztikai napján a megye lakossága 418 565 fő volt, 67 147-el kevesebb, mint 2002-ben, (13,8%-os csökkenés) amikor 485 712-en éltek a megyében, s ami hasonló nagyságú visszaesés volt az 1992-es csúcshoz képest, amikor 547 950 lakost regisztráltak.
Manapság Hunyad megyében körülbelül annyi ember él, mint 1960 táján, az 1956-os népszámlálásnál ugyanis 381 902 lakosa volt a megyének, a következőnél, 1966-ben viszont már 474 602, derül ki a megyei statisztikai igazgatóság pénteken a prefektúrán ismertetett adataiból.
Lényegében a megye lakossága évtizedenként kb. Déva lakosságával csökken, ami csak kisebb részben, 28%-ban vezethető vissza a negatív természetes szaporulatra, míg 72% a kivándorlása.
Városi lakosság
Aligha meglepő viszont, hogy a lakosság nagy többsége, kereken 75%-a városokban él (2002-ben az arány 75.9% volt), falvakban pedig kereken egy negyede. 61 123 lakossal immár Déva a megye legnépesebb városa, kb. 50 év után megelőzve a szomszédos Vajdahunyadot, ahol a csökkenés még nagyobb volt, jelenlegi állandó lakossága 60 525 fő. A sorban Petrozsény következik, 37 160 lakossal, majd a Zsil-völgye többi városa: Vulkán (24 160), Lupény (23 390) és Petrilla (22 692). Szászváros csupán a hetedik 18 227 lakosával.
Puj (4122 lakos), Kristyor (3841) és Alváca (3728) a legnépesebb községek, míg Batrina (Bătrâna) a legkisebb, 127 lakosával, de Bulzesd (271) vagy Bunila (306) és még jó néhány esetben a községek lakossága 500-nál kisebb. Ami még égetőbbé teszi a közigazgatási reform kérdését.
Változó etnikai-felekezeti arányok
Abszolút számban szinte minden nemzetiség csökkent az utóbbi évtizedben, a roma lakosság kivételével. A csökkenés mértéke azonban nem volt egyforma, a magyarság és németség sajnos jóval nagyobb mértékben fogyott, mint a románság, s emiatt utóbbiak aránya még növekedett a számbeli veszteség ellenére. Hunyad megye nemzetiségi viszonyainak alakulását a rendszerváltás utáni időkben a következő táblázat szemlélteti:
Nemzetiség 1992 % 2002 % 2011 %
Román 503 241 91,8 450 302 92,7 368 073 93,6
Magyar 33 849 6,2 25 388 5,2 15 900 4,0
Német 3634 0,7 1937 0,4 971 0,2
Roma 5577 1,0 6823 1,4 7475 1,9
Ezen nemzetiségeken kívül csupán az olasz és az ukrán közösségek száma haladja meg a 100-t, míg az egykor még jelentős zsidóság létszáma 46-ra csökkent.
Akárcsak a megye lakossága, a magyarság nagy része városlakó, 15 083 magyar városokban él, míg falvakban összesen 817-en. A legtöbb magyar, 4409 Déván él – Vajdahunyad (2803), Petrozsény (2250) és Lupény (1566) előtt. A falvak közül, csupán Harón (131) és Lozsádon (105) él száznál több magyar, Csernakeresztúr ugyanis közigazgatásilag Dévához tartozik, Rákosd pedig Vajdahunyadhoz.
A nemzetiségi adatoknak megfelelően alakultak a felekezeti eredmények is. A római katolikusok száma 15 367, ami 3,9%-os arányt jelent a vallási hovatartozását kijelentő lakosság körében, míg a reformátusoké 7730 (2,0%). Mindkét magyar felekezet jelentős csökkenést mutat, 1992-ben még kb. annyi református volt, mint amennyi katolikus manapság, utóbbiak pedig 27 000-en voltak akkoriban. Az ortodox egyház hívei is jelentősen csökkentek az 1992-es 472 225-ről a mai 337 780-ra, arányuk viszont nem változott, 86,0% maradt. Növekedtek viszont a neoprotestáns (baptisták, pünkösdiek, Jehova tanúi, stb.) egyházak, a hívek abszolút száma és népességen belüli arány szempontjából egyaránt.
Romló korszerkezet, javuló iskolázottság
A 2002-es népszámlálás óta bekövetkezett jelentős népességcsökkenés azonban romló korszerkezettel párosul. A 15 éven aluli gyerekek aránya 14,2%, a 15 és 24 év közötti fiataloké 11,0%, a 25 és 64 év közötti felnőtt lakosságé 57,9%, míg a 65 évnél idősebbeké 18,0%. Ami azt jelenti, hogy 100 gyerekre 118,7 idős jut, míg 2002-ben csak 74,5. Ráadásul az előbbi két kategória (gyerekek és fiatalok) össznépességen belüli aránya kisebb az országos átlagnál (15,9, illetve 12,3%), míg a felnőtteké és az időseké nagyobb, ami azt jelenti, hogy Hunyad megyében fokozottabb a demográfiai válság.
Előrelépés történt azonban a lakosság iskolázottsági szintjénél, a felsősokú végzettségűek aránya megduplázódott az utóbbi évtizedben, 6,8%-ról 13,6%-ra. A helyzet még így sem fényes, egyrészt, mert a 13,6 % az országos 14,4%-os aránynál alacsonyabb, másrészt, mert a növekedés jelentős része a „diplomagyárak” eredménye.
Legnagyobb a középfokú végzettségűek aránya, 45,5%, ami árnyalatnyilag kisebb, mint 2002-ben, amikor 47,5% volt. Az alapfokú végzettségűek aránya 40,9% (előzőleg: 45,7%), míg a teljesen iskolázatlanoké 4,3%-ról 1,9%-ra csökkent, az analfabéták száma pedig 1,8%-ról 0,9%-ra, ami még mindig 3324 írástudatlant takar, legalábbis annyian vallották magukat annak.
A kivándorlás cél-országainál Hunyad megye preferenciái megegyeznek az országos tendenciával, sorrendben Olaszország, Spanyolország és Nagy-Britannia a legkedveltebb célpontok.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

A szórvány ers végvára Déván
Gyakran esik szó a szórvány helyzetéről. Nem csupán a népmozgalmi adatok tanulmányozásakor húzzák meg a vészharangot, hanem olyankor is, amikor a szórványmagyarság oktatásáról van szó. A Téglás Gábor nevét viselő dévai alma mater a Hunyad megyei magyarság oktatási-kulturális centruma. Borsi Balázs riportja.
„Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéktelennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja” – ötlöttek szemembe Apáczai Csere János idézett sorai, amikor kezembe kaptam a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kalendáriumát. A tanintézet fennállásának ötödik évfordulójára 2010-ben kiadott évkönyv betekintést nyújt a hunyadi megyeszékhely magyar oktatásának történetébe, s átfogó képet kínál arról is, a dévai magyarságnak az utóbbi száz esztendőben miképpen kellett megküzdenie azért, hogy az ifjúság anyanyelvén tanulhasson.
Dévai iskolahistória
A dévai magyar oktatás gyökerei a 16. századig nyúlnak vissza, ekkor alakult meg a református gimnázium (1948-as államosításáig működött), a 19. század második felében pedig létrejött a tanítóképző és a főreál gimnázium, előbbi 1919 októberében, az impériumváltás követően a román állam tulajdonába került épületestől, utóbbi pedig csak pár évig élte ezt túl, 1923-ban vonták meg nyilvánossági jogát. Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanár oktatástörténeti munkájából kiderül még, hogy polgári leányiskola is működött Déván 1892 és 1919 között. A trianoni hatalomváltás következtében megpecsételődött valamennyi dévai magyar tanintézet sorsa. A dél-erdélyi városban magyarul csak a felekezeti elemi iskolákban lehetett tanulni: a református négyosztályos, a római katolikus hétosztályos, meg a telepi két tanerős elemiben. Helyi kezdeményezésre 1945 után megalakult az Egységes Magyar Gimnázium, megtartani azonban nehéz volt. A város magyar értelmiségei kérvényezték az anyanyelvű középiskolai oktatást, mely az 1952–53-as tanévtől megvalósult. Az állami hétosztályos általános iskola mellett beindult az első középiskolai osztály 40 tanulóval, akik 1955-ben érettségiztek. „Türelemmel, a gyermekek iránti elkötelezett szeretettel tanítottak ebben a mostoha körülmények között működő iskolában azok a szakképzett fiatal pedagógusok, akik a tanórákon kívül is foglalkoztak a diákokkal. Mint önálló egység 1960 szeptemberében szűnt meg a dévai magyar vegyes tizenegy osztályos középiskola, mely akkor már az 1959-ben engedélyezett Petőfi Sándor Középiskola nevet viselte” – olvasható Szathmáry Rózsa írásában. Az iskolák egyesítésétől 2005-ig, a Téglás Gábor Iskolaközpont megalapításáig csak a különböző román líceumok tagozataként működött magyar oktatás.
Nem nehéz tehát elképzelni és megérteni, a Hunyad megyei magyarság számára mit jelentett a dévai szórványközpont 2005-ben megtörtént létrehozása, amely napjainkra az egyik legjelentősebb magyar tanintézetté nőtte ki magát. Az új épületben sétálgatva, mintha Magyarországon lennénk, magyar nyelvű táblákon, ismertetőkön követhetjük végig a diáksereg életét. A folyosóktól a központi aulán át a tantermekig, még az idegenek számára is mindenütt érezhető az a mindent átjáró gondoskodás és odafigyelés, amellyel a hozzájuk járó diákokat fogadják. A minőségi oktatás mellett a közvetlenség és a vendégszeretet az egyik alappillére a dévai sikernek.
A ma iskolája a jövő
Az összefogás és az élni akarás példája
Balogh Csaba, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aligazgatója készséggel fogadott a barátságos tanintézetben. Õ Bihar megye északi, tömbmagyar vidékéről származik. Az érmelléki fiatalember az egyetem elvégzése után hátrahagyta Érmihályfalvát, s mivel szülőhelyén nem talált munkahelyet, Vajdahunyadra való feleségét követve próbált szerencsét a Hunyad megyei szórványmagyarság központjának számító dévai magyar iskolában. Földrajz szakos tanárként helyezkedett el a tanintézetben, amelynek mára aligazgatója, a közösség egyik oszlopos tagja lett. Lelkesen mesél az iskoláról, a dévai és a hunyadi magyarságról, melynek – meggyőződése szerint – példaértékű összefogása és élni akarása a megtartó ereje. Az, amit a vidék magyarsága felvállalt és megvalósított: bizonyíték, hogy az anyanyelvű oktatás az első lépése a nemzethatáron élő magyarok megmaradásának.
A dévai vár árnyékában meghúzódó modern tanintézet létrejöttét komoly, megfeszített munka előzte meg, és az eredmény, mint az aligazgatót hallgató látogatóban is megfogalmazódik, tiszteletre méltó. Figyelembe véve, hogy a dévai magyar oktatás több mint négyszáz éves hagyományra tekint vissza, megindító a jelenkori pedagógusok és támogatók nemes szándéka: megtartani, ami a mienk. Mert másképpen cseng ez a „szórvány szórványában”, ott, ahol sem az utcán, sem a boltokban, sem a piacon nem hallani magyar szót, és mást jelent abban a közegben, amelyben magyar a boltos, a piaci kofa, a szomszéd, a polgármester, sőt még a rendőr is jól beszéli nyelvünket.
Létrehozásakor a Téglás Gábor Iskolaközpont nevet viselő, majd 2012-ben elméleti líceum besorolást kapó tanintézet megnyitóján az iskolaigazgató, Kocsis Attila Levente szintén egy sokatmondó Apáczai-idézetet választott ünnepi beszéde címéül: „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája”.
Kellenek a tagozatok is
Balogh Csaba aligazgató elmondja, Hunyad megyében vagy Déván nem érzékelik azt, hogy a többségi nemzet tagjai diszkriminálnák őket. „Csendes, békeszerető, jóakaratú emberek élnek itt” – összegez beszélgetőpartnerünk, aki rávilágít arra, hogy a trianoni döntést megelőzően is számszerűleg szinte ugyanannyi magyar élt Déván, mint napjainkban, csak a város összlakosságának száma nőtt a többszörösére – a románok száma tízszereződött meg. „Az itteni román emberek hozzá voltak szokva, hogy interetnikus környezetben élnek, és a tisztelet mind a két félben megvan. Ennek köszönhető, hogy itt jól érezheti magát az ember, nincsenek magyarellenes megnyilvánulások, nem feszült a helyzet, mint másfelé.” (Ennek egyébként megvan a magyarázata, Horváth István, a kolozsvári székhelyű Kisebbségkutató Intézet igazgatója a napokban egyik interjújában rávilágított: általában ott van tétje a konfrontációnak, ahol a két közösség erőviszonyai kiegyensúlyozottak, de legalábbis jelentős a magyarok aránya. „Egy témában, vitában, harcban létezik nyertes és vesztes is. Ahol kisebb az egyik csoport aránya, ott nincs tét, ezért ott ezek a hangulatkeltések sem működnek” – magyarázta a szociológus.)
A több mind félszázezres városban az alig ötezer fős helyi magyar közösség értékeinek és hagyományainak megmentése és továbbadása érdekében kulcsszerepet játszanak az egyházak – hangsúlyozza Balogh Csaba. Ezek azok a pontok, amelyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, fel kell karolni, jobban kellene támogatni őket, hogy továbbra is hatékonyan kifejthessék közösségépítő szerepüket. „A Téglás Gábor iskola azonban nemcsak oktatási céllal működik, hanem az egész megyét felölelő kulturális szerepkörrel is felruháztatott. Ha nem létezne ez az épület, ez a tanintézet, nem tudnánk folytatni a hagyományokat, nem tudnánk továbbadni értékeinket, amit az idetelepült bukovinai, székelyföldi székelyek, vagy a Partiumból érkezők, a kollektivizálás elől ide menekülő emberek hoztak magukkal, és tették színesebbé a meglévő helyi kulturális életet.” Az iskola megkerülhetetlen a magyar népi értékek megőrzésében, és ma már olyan eredményekkel rendelkezik, amelyek igazolják létjogosultságát. Olyan iskolákkal tudnak konkurálni, amelyekben nem harminc, hanem háromszáz gyermekből választanak ki egy osztályra valót, – mondja az aligazgató.
Az óvodától egészen a tizenkettedik osztályig terjedő, valamint a szakiskolai oktatással kiegészítve igyekeznek minden igényt kielégíteni – hogy mindazok, akik úgy döntöttek, nem költöznek el, és gyermekeiket nem íratják román tagozatra, mindent megkapjanak ahhoz, hogy kisebbségiként is teljes életet élhessenek. A dévai szórványoktatási központba jelenleg 614 tanuló jár, és úgy néz ki, a jövőben még nagyobb lesz a létszám: hét óvodai csoporttal (beleértve a Dévához tartozó szomszédos település, Csernakeresztúr óvodáját is) és elsőtől tizenkettedikig évfolyamonként két-két osztállyal működik az iskola. Az óvodások számát, illetve a beiskolázási adatokat figyelembe véve biztató a tanintézet jövője, mondja az aligazgató, akitől azt is megtudjuk, hogy a Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott Szent Ferenc Alapítvány működtette dévai gyermekotthon lakói is itt tanulnak.
„Mi abban hiszünk, hogy a megyében a magyar tagozatokat meg kell tartani a saját helyükön. Ezért vannak még Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényban, Szászvároson magyar osztályok. Nem gondolom azt, hogy a megyén belül a Téglás Gábor iskola konkurenciát jelentene” – mondja az aligazgató, aki hozzáteszi, nem akarnak a nagyenyedi Bethlen Gábor-kollégiumnak sem a versenytársai lenni. „Partnerek vagyunk, de azt hiszem, minden megyében az ott élő magyarságnak joga van ahhoz, hogy helyben megoldja oktatási nehézségeit” – vallja Balogh Csaba, aki hozzáteszi, aki el akar menni, úgyis elmegy, hisz van rá lehetőség, de ők azért dolgoznak, hogy vonzóvá tegyék az iskolát a környékbeli magyar tanulóknak. Ezért is volt náluk először Erdélyben nyomdászati szakoktatás.
„Kell egy második front is”
Az iskola számos rendezvénynek ad otthont, említésre méltó a tanítás utáni programok sokasága is. Igyekeznek a gyermekeket bevonni a tevékenységekbe, ezért alternatív programokat szerveznek neki. Az RMDSZ főtitkárságának kulturális főosztálya tavaly nyáron elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket! programot, a Téglás Gábor tanulói hét kiemelt jelentőségű műemléket fogadtak örökbe: Déva várát, a vármegyeházát, a ferences kolostort, a marosillyei Veres-bástyát, Bethlen Gábor szülőházát, a Fáy Béla-kastélyt és a piski arborétumban a Magna Curiát. A diákok újságokba írtak, televízióban szerepeltek azért, hogy felhívják a figyelmet épített örökségünk fontosságára.
A nélkülözhetetlen anyagi támogatás mellett rengeteg munkára és lelkesedésre van szükség ahhoz, hogy egy szórványközpont működhessen. „Az, hogy a politikum kiharcolja nekünk azt, ami jár, nem elegendő, kell egy második front is, a humánerőforrás-bázis, amely meg is tudja tartani, őrizni az eredményeket. Hunyad megyében tizenötezer magyar él. Nem tudom, hogy egy ekkora közösségnek járna-e két vagy három középiskola, nem az én tisztem eldönteni, de annyit hadd mondjak el, hogy legyen világos a kép: a rendszerváltáskor ebben a megyében harmincezer magyar élt, 1998-ig Petrozsényban működött magyar középiskola. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején olyan áldatlan állapot jött létre ebben a monoindusztriális megyében – megszűntek a bányák, leállt a kohászat –, hogy az emberek, akik a jobb megélhetés reményében az ötvenes és a hatvanas években idejöttek, hazatelepültek a Partiumba, a Székelyföldre, drasztikusan csökkent az itteni magyarság aránya, de az ittmaradottaknak mégis szükségük volt egy ilyen szórványközpontra. A kétezres évek elején úgy működött a magyar oktatás, hogy Déván óvodától egészen a középiskoláig alig volt százötven gyerek és kilenc tanár. RMDSZ-kezdeményezésre sikerül kitaposni azt az utat, amelyen végigjárva elérhettük, hogy ez a kollégium létrejöjjön, amelyben most már több mint hatszáz magyar gyermek tanul anyanyelvén” – mondta beszélgetésünk végén az aligazgató, aki kiemelte: „Hiszem azt, hogy Hunyad megyében még van magyar jövő, aminek alapja ebben az iskolában leledzik. Az itt élő románok tisztelik azokat a közösségeket, amelyek harcolnak hagyományaikért és próbálják magukat fenntartani. Felnéznek ránk, tisztelettel beszélnek rólunk, mert azt is látják, hogy a város hatszáz férőhelyes kultúrházát is meg tudjuk tölteni, tehát élő, erős közösség vagyunk.”
A közösséget egészében megőrizni
Az elmúlt esztendőkben eredményes volt a szórványprogramunk, de mindig szükség van hatékonyabbá tételre – mondta Déván kérdésünkre Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A dévai iskolaközpont is ennek a programnak a része, de a szórványstratégia nemcsak iskolaépítésre vonatkozik, hanem arra is, hogy segítenek ingázni a kisgyermekeknek, a pedagógusoknak, illetve kulturális téren is bővítették a programjukat, valamint szórványmenedzseri programot is elindítottak – összegzett a szövetségi elnök. „Ezzel is azt üzenjük, hogy a szórvány számunkra továbbra is nagyon fontos, mert a szórvány megerősítése és megtartása nélkül nem tudjuk a közösséget egészében megőrizni” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki kiemelte, ha a szórványt feladjuk, akkor a tömb kezd el szórványosodni.
Jelenleg egyetlen új szórványiskola-központ terve indult el a megvalósítás útján, elkezdődött a szamosújvári intézmény építése. „A Bihar megyei Margittán van még egy nagyon szép terv, amelyhez az anyagi forrásokat még nem látjuk teljes egészében, de nyilván az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően tudunk majd továbblépni” – mondta a szövetségi elnök.
A szórványról beszélgetve Kelemen Hunor kiemelte: két kérdés van mindig, amit össze kell egyeztetni, az iskola és a mellette lévő intézményhálózat. Mert az óvodásoknak, elemistáknak is mindig kérdés az, létre lehet-e hozni azt a szolgáltatást, amely révén a szülők is nyugodtan bízzák gyermekeiket a szórványkollégiumokra. Ezért is fontos, hogy ezek bejárható távolságon belül legyenek.
Létérdek a szórvány erősítése
Ugyancsak Déván jártunkkor sikerült megszólaltatnunk Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselőt. A szórványból származó gazdasági szakpolitikus kiemelte, vannak már olyan oktatási programok és szórványstratégiák, amelyek évek óta jól működnek, leginkább megyei szinteken. Arad, Temes és Hunyad megyében is van egy-egy olyan oktatási központ, amely a megyei feladatokat látja el. A szórványmegyékben az óvodától egészen a középiskoláig biztosított az anyanyelvi oktatás, az elmúlt húsz esztendő egyik legfontosabb eredménye. „A szórványprogram horizontális kérdés, tehát mindenütt oda kell figyelni, kezdve a helyi önkormányzati szinttől a parlamenti szintig. Két éve sikerült egy olyan oktatásügyi törvénymódosítást elérnie az RMDSZ-nek, amely biztosítja a szórványban működő tanintézetek és a tagozatos oktatás fennmaradásának feltételeit – ez pedig az állami finanszírozás” – emlékeztet az EP-képviselő. „Most, amikor ez a hetvenszázalékos parlamenti többség megvan, az oktatási törvény bizonyos rendelkezései, amelyek a szórványnak is fontosak, azonnal célponttá váltak, meg akarják változtatni, illetve megyei szinteken nem mindenütt egyformán, zökkenőmentesen lehet alkalmazni ezeket a feltételeket” – teszi hozzá. Winkler szerint az a szint, amelyre eljutottunk az elmúlt húsz esztendőben, most azt igazolja, hogy az úgynevezett újgenerációs szórványprogram az oktatás és a kultúra terén is előrelépés.
Ezek az apró lépések kellettek ahhoz, hogy amikor eljutunk majd oda, hogy a parlamentben a kisebbségi törvényt el lehessen fogadni, – amely a szórványban és az interetnikus környezetben a kulturális autonómia alapjait teremti meg az önkormányzati szerepvállalással és a megyei szintű stratégiákkal együtt, – akkor biztosítanak majd egy olyan keretet, amely a jövőt stabilnak és tervezhetőnek mutatja – mondja a képviselő.
Az más kérdés, hogy demográfiai szempontból miképpen állunk, a beolvadás, a kivándorlás vagy a szórványból a tömb felé vándorlás a jövőben miképpen alakul, ez nem politikai kérdés – hangsúlyozza az EP-képviselő. „Nem szabad hagyni, hogy fehér foltok legyenek Erdély térképén magyar demográfiai szempontból. Illetve ott, ahol a demográfiai helyzet a legsúlyosabb, oda kell azonnal olyan intézkedéssel hatni, hogy ott létrehozzunk egy magyar, akár oktatási, akár kulturális intézményt, amely magyarságszigetként működjön. A szórvány soha nem szűnik meg, viszont akkor, amikor lemondunk egy bizonyos szórványközösségről, azonnal újratermelődik a tömbhöz közelebb egy másik szórványközösség. Ezért a tömbnek is létérdeke, hogy a szórványt támogassa, hiszen ezáltal is önmagát erősíti.
A névadó
Téglás Gábor (Brassó, 1848. március 30. – Budapest, 1916. február 4.) középiskolai igazgató, régész, a MTA levelező tagja (1888). 1871–1904 között a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója, egyúttal a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeumának igazgatója. 1896 után az országos közoktatási tanács tagja. Még ifjú tanárként kezdett foglalkozni Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival. Régészeti kutatásokba kezdett, emiatt tanulmányai kiegészítésére külföldi múzeumokat és régiségtárakat keresett fel. Király Pállal együtt vezette a sarmizegetuzai (Várhely) ásatásokat és a várhelyi amphitheatrum ásatási munkálatait. Tagja volt a Földrajzi Társulatnak, az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak
(A szerző a nagyváradi Reggeli Újság napilap főszerkesztője)

A szórvány erős végvára Déván
Gyakran esik szó a szórvány helyzetéről. Nem csupán a népmozgalmi adatok tanulmányozásakor húzzák meg a vészharangot, hanem olyankor is, amikor a szórványmagyarság oktatásáról van szó. A Téglás Gábor nevét viselő dévai alma mater a Hunyad megyei magyarság oktatási-kulturális centruma. Borsi Balázs riportja.
„Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéktelennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja” – ötlöttek szemembe Apáczai Csere János idézett sorai, amikor kezembe kaptam a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kalendáriumát. A tanintézet fennállásának ötödik évfordulójára 2010-ben kiadott évkönyv betekintést nyújt a hunyadi megyeszékhely magyar oktatásának történetébe, s átfogó képet kínál arról is, a dévai magyarságnak az utóbbi száz esztendőben miképpen kellett megküzdenie azért, hogy az ifjúság anyanyelvén tanulhasson.
Dévai iskolahistória A dévai magyar oktatás gyökerei a 16. századig nyúlnak vissza, ekkor alakult meg a református gimnázium (1948-as államosításáig működött), a 19. század második felében pedig létrejött a tanítóképző és a főreál gimnázium, előbbi 1919 októberében, az impériumváltás követően a román állam tulajdonába került épületestől, utóbbi pedig csak pár évig élte ezt túl, 1923-ban vonták meg nyilvánossági jogát. Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanár oktatástörténeti munkájából kiderül még, hogy polgári leányiskola is működött Déván 1892 és 1919 között. A trianoni hatalomváltás következtében megpecsételődött valamennyi dévai magyar tanintézet sorsa. A dél-erdélyi városban magyarul csak a felekezeti elemi iskolákban lehetett tanulni: a református négyosztályos, a római katolikus hétosztályos, meg a telepi két tanerős elemiben. Helyi kezdeményezésre 1945 után megalakult az Egységes Magyar Gimnázium, megtartani azonban nehéz volt. A város magyar értelmiségei kérvényezték az anyanyelvű középiskolai oktatást, mely az 1952–53-as tanévtől megvalósult. Az állami hétosztályos általános iskola mellett beindult az első középiskolai osztály 40 tanulóval, akik 1955-ben érettségiztek. „Türelemmel, a gyermekek iránti elkötelezett szeretettel tanítottak ebben a mostoha körülmények között működő iskolában azok a szakképzett fiatal pedagógusok, akik a tanórákon kívül is foglalkoztak a diákokkal. Mint önálló egység 1960 szeptemberében szűnt meg a dévai magyar vegyes tizenegy osztályos középiskola, mely akkor már az 1959-ben engedélyezett Petőfi Sándor Középiskola nevet viselte” – olvasható Szathmáry Rózsa írásában. Az iskolák egyesítésétől 2005-ig, a Téglás Gábor Iskolaközpont megalapításáig csak a különböző román líceumok tagozataként működött magyar oktatás.
Nem nehéz tehát elképzelni és megérteni, a Hunyad megyei magyarság számára mit jelentett a dévai szórványközpont 2005-ben megtörtént létrehozása, amely napjainkra az egyik legjelentősebb magyar tanintézetté nőtte ki magát. Az új épületben sétálgatva, mintha Magyarországon lennénk, magyar nyelvű táblákon, ismertetőkön követhetjük végig a diáksereg életét. A folyosóktól a központi aulán át a tantermekig, még az idegenek számára is mindenütt érezhető az a mindent átjáró gondoskodás és odafigyelés, amellyel a hozzájuk járó diákokat fogadják. A minőségi oktatás mellett a közvetlenség és a vendégszeretet az egyik alappillére a dévai sikernek.
A ma iskolája a jövő Az összefogás és az élni akarás példája Balogh Csaba, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aligazgatója készséggel fogadott a barátságos tanintézetben. Ő Bihar megye északi, tömbmagyar vidékéről származik. Az érmelléki fiatalember az egyetem elvégzése után hátrahagyta Érmihályfalvát, s mivel szülőhelyén nem talált munkahelyet, Vajdahunyadra való feleségét követve próbált szerencsét a Hunyad megyei szórványmagyarság központjának számító dévai magyar iskolában. Földrajz szakos tanárként helyezkedett el a tanintézetben, amelynek mára aligazgatója, a közösség egyik oszlopos tagja lett. Lelkesen mesél az iskoláról, a dévai és a hunyadi magyarságról, melynek – meggyőződése szerint – példaértékű összefogása és élni akarása a megtartó ereje. Az, amit a vidék magyarsága felvállalt és megvalósított: bizonyíték, hogy az anyanyelvű oktatás az első lépése a nemzethatáron élő magyarok megmaradásának.
A dévai vár árnyékában meghúzódó modern tanintézet létrejöttét komoly, megfeszített munka előzte meg, és az eredmény, mint az aligazgatót hallgató látogatóban is megfogalmazódik, tiszteletre méltó. Figyelembe véve, hogy a dévai magyar oktatás több mint négyszáz éves hagyományra tekint vissza, megindító a jelenkori pedagógusok és támogatók nemes szándéka: megtartani, ami a mienk. Mert másképpen cseng ez a „szórvány szórványában”, ott, ahol sem az utcán, sem a boltokban, sem a piacon nem hallani magyar szót, és mást jelent abban a közegben, amelyben magyar a boltos, a piaci kofa, a szomszéd, a polgármester, sőt még a rendőr is jól beszéli nyelvünket.
Létrehozásakor a Téglás Gábor Iskolaközpont nevet viselő, majd 2012-ben elméleti líceum besorolást kapó tanintézet megnyitóján az iskolaigazgató, Kocsis Attila Levente szintén egy sokatmondó Apáczai-idézetet választott ünnepi beszéde címéül: „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája”.
Kellenek a tagozatok is Balogh Csaba aligazgató elmondja, Hunyad megyében vagy Déván nem érzékelik azt, hogy a többségi nemzet tagjai diszkriminálnák őket. „Csendes, békeszerető, jóakaratú emberek élnek itt” – összegez beszélgetőpartnerünk, aki rávilágít arra, hogy a trianoni döntést megelőzően is számszerűleg szinte ugyanannyi magyar élt Déván, mint napjainkban, csak a város összlakosságának száma nőtt a többszörösére – a románok száma tízszereződött meg. „Az itteni román emberek hozzá voltak szokva, hogy interetnikus környezetben élnek, és a tisztelet mind a két félben megvan. Ennek köszönhető, hogy itt jól érezheti magát az ember, nincsenek magyarellenes megnyilvánulások, nem feszült a helyzet, mint másfelé.” (Ennek egyébként megvan a magyarázata, Horváth István, a kolozsvári székhelyű Kisebbségkutató Intézet igazgatója a napokbanegyik interjújában rávilágított: általában ott van tétje a konfrontációnak, ahol a két közösség erőviszonyai kiegyensúlyozottak, de legalábbis jelentős a magyarok aránya. „Egy témában, vitában, harcban létezik nyertes és vesztes is. Ahol kisebb az egyik csoport aránya, ott nincs tét, ezért ott ezek a hangulatkeltések sem működnek” – magyarázta a szociológus.)
A több mind félszázezres városban az alig ötezer fős helyi magyar közösség értékeinek és hagyományainak megmentése és továbbadása érdekében kulcsszerepet játszanak az egyházak – hangsúlyozza Balogh Csaba. Ezek azok a pontok, amelyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, fel kell karolni, jobban kellene támogatni őket, hogy továbbra is hatékonyan kifejthessék közösségépítő szerepüket. „A Téglás Gábor iskola azonban nemcsak oktatási céllal működik, hanem az egész megyét felölelő kulturális szerepkörrel is felruháztatott. Ha nem létezne ez az épület, ez a tanintézet, nem tudnánk folytatni a hagyományokat, nem tudnánk továbbadni értékeinket, amit az idetelepült bukovinai, székelyföldi székelyek, vagy a Partiumból érkezők, a kollektivizálás elől ide menekülő emberek hoztak magukkal, és tették színesebbé a meglévő helyi kulturális életet.” Az iskola megkerülhetetlen a magyar népi értékek megőrzésében, és ma már olyan eredményekkel rendelkezik, amelyek igazolják létjogosultságát. Olyan iskolákkal tudnak konkurálni, amelyekben nem harminc, hanem háromszáz gyermekből választanak ki egy osztályra valót, – mondja az aligazgató.
Az óvodától egészen a tizenkettedik osztályig terjedő, valamint a szakiskolai oktatással kiegészítve igyekeznek minden igényt kielégíteni – hogy mindazok, akik úgy döntöttek, nem költöznek el, és gyermekeiket nem íratják román tagozatra, mindent megkapjanak ahhoz, hogy kisebbségiként is teljes életet élhessenek. A dévai szórványoktatási központba jelenleg 614 tanuló jár, és úgy néz ki, a jövőben még nagyobb lesz a létszám: hét óvodai csoporttal (beleértve a Dévához tartozó szomszédos település, Csernakeresztúr óvodáját is) és elsőtől tizenkettedikig évfolyamonként két-két osztállyal működik az iskola. Az óvodások számát, illetve a beiskolázási adatokat figyelembe véve biztató a tanintézet jövője, mondja az aligazgató, akitől azt is megtudjuk, hogy a Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott Szent Ferenc Alapítvány működtette dévai gyermekotthon lakói is itt tanulnak.
„Mi abban hiszünk, hogy a megyében a magyar tagozatokat meg kell tartani a saját helyükön. Ezért vannak még Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényban, Szászvároson magyar osztályok. Nem gondolom azt, hogy a megyén belül a Téglás Gábor iskola konkurenciát jelentene” – mondja az aligazgató, aki hozzáteszi, nem akarnak a nagyenyedi Bethlen Gábor-kollégiumnak sem a versenytársai lenni. „Partnerek vagyunk, de azt hiszem, minden megyében az ott élő magyarságnak joga van ahhoz, hogy helyben megoldja oktatási nehézségeit” – vallja Balogh Csaba, aki hozzáteszi, aki el akar menni, úgyis elmegy, hisz van rá lehetőség, de ők azért dolgoznak, hogy vonzóvá tegyék az iskolát a környékbeli magyar tanulóknak. Ezért is volt náluk először Erdélyben nyomdászati szakoktatás.
„Kell egy második front is” Az iskola számos rendezvénynek ad otthont, említésre méltó a tanítás utáni programok sokasága is. Igyekeznek a gyermekeket bevonni a tevékenységekbe, ezért alternatív programokat szerveznek neki. Az RMDSZ főtitkárságának kulturális főosztálya tavaly nyáron elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket! programot, a Téglás Gábor tanulói hét kiemelt jelentőségű műemléket fogadtak örökbe: Déva várát, a vármegyeházát, a ferences kolostort, a marosillyei Veres-bástyát, Bethlen Gábor szülőházát, a Fáy Béla-kastélyt és a piski arborétumban a Magna Curiát. A diákok újságokba írtak, televízióban szerepeltek azért, hogy felhívják a figyelmet épített örökségünk fontosságára.
A nélkülözhetetlen anyagi támogatás mellett rengeteg munkára és lelkesedésre van szükség ahhoz, hogy egy szórványközpont működhessen. „Az, hogy a politikum kiharcolja nekünk azt, ami jár, nem elegendő, kell egy második front is, a humánerőforrás-bázis, amely meg is tudja tartani, őrizni az eredményeket. Hunyad megyében tizenötezer magyar él. Nem tudom, hogy egy ekkora közösségnek járna-e két vagy három középiskola, nem az én tisztem eldönteni, de annyit hadd mondjak el, hogy legyen világos a kép: a rendszerváltáskor ebben a megyében harmincezer magyar élt, 1998-ig Petrozsényban működött magyar középiskola. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején olyan áldatlan állapot jött létre ebben a monoindusztriális megyében – megszűntek a bányák, leállt a kohászat –, hogy az emberek, akik a jobb megélhetés reményében az ötvenes és a hatvanas években idejöttek, hazatelepültek a Partiumba, a Székelyföldre, drasztikusan csökkent az itteni magyarság aránya, de az ittmaradottaknak mégis szükségük volt egy ilyen szórványközpontra. A kétezres évek elején úgy működött a magyar oktatás, hogy Déván óvodától egészen a középiskoláig alig volt százötven gyerek és kilenc tanár. RMDSZ-kezdeményezésre sikerül kitaposni azt az utat, amelyen végigjárva elérhettük, hogy ez a kollégium létrejöjjön, amelyben most már több mint hatszáz magyar gyermek tanul anyanyelvén” – mondta beszélgetésünk végén az aligazgató, aki kiemelte: „Hiszem azt, hogy Hunyad megyében még van magyar jövő, aminek alapja ebben az iskolában leledzik. Az itt élő románok tisztelik azokat a közösségeket, amelyek harcolnak hagyományaikért és próbálják magukat fenntartani. Felnéznek ránk, tisztelettel beszélnek rólunk, mert azt is látják, hogy a város hatszáz férőhelyes kultúrházát is meg tudjuk tölteni, tehát élő, erős közösség vagyunk.”
A közösséget egészében megőrizni Az elmúlt esztendőkben eredményes volt a szórványprogramunk, de mindig szükség van hatékonyabbá tételre – mondta Déván kérdésünkre Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A dévai iskolaközpont is ennek a programnak a része, de a szórványstratégia nemcsak iskolaépítésre vonatkozik, hanem arra is, hogy segítenek ingázni a kisgyermekeknek, a pedagógusoknak, illetve kulturális téren is bővítették a programjukat, valamint szórványmenedzseri programot is elindítottak – összegzett a szövetségi elnök. „Ezzel is azt üzenjük, hogy a szórvány számunkra továbbra is nagyon fontos, mert a szórvány megerősítése és megtartása nélkül nem tudjuk a közösséget egészében megőrizni” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki kiemelte, ha a szórványt feladjuk, akkor a tömb kezd el szórványosodni.
Jelenleg egyetlen új szórványiskola-központ terve indult el a megvalósítás útján, elkezdődött a szamosújvári intézmény építése. „A Bihar megyei Margittán van még egy nagyon szép terv, amelyhez az anyagi forrásokat még nem látjuk teljes egészében, de nyilván az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően tudunk majd továbblépni” – mondta a szövetségi elnök.
A szórványról beszélgetve Kelemen Hunor kiemelte: két kérdés van mindig, amit össze kell egyeztetni, az iskola és a mellette lévő intézményhálózat. Mert az óvodásoknak, elemistáknak is mindig kérdés az, létre lehet-e hozni azt a szolgáltatást, amely révén a szülők is nyugodtan bízzák gyermekeiket a szórványkollégiumokra. Ezért is fontos, hogy ezek bejárható távolságon belül legyenek.
Létérdek a szórvány erősítése Ugyancsak Déván jártunkkor sikerült megszólaltatnunk Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselőt (fotó). A szórványból származó gazdasági szakpolitikus kiemelte, vannak már olyan oktatási programok és szórványstratégiák, amelyek évek óta jól működnek, leginkább megyei szinteken. Arad, Temes és Hunyad megyében is van egy-egy olyan oktatási központ, amely a megyei feladatokat látja el. A szórványmegyékben az óvodától egészen a középiskoláig biztosított az anyanyelvi oktatás, az elmúlt húsz esztendő egyik legfontosabb eredménye. „A szórványprogram horizontális kérdés, tehát mindenütt oda kell figyelni, kezdve a helyi önkormányzati szinttől a parlamenti szintig. Két éve sikerült egy olyan oktatásügyi törvénymódosítást elérnie az RMDSZ-nek, amely biztosítja a szórványban működő tanintézetek és a tagozatos oktatás fennmaradásának feltételeit – ez pedig az állami finanszírozás” – emlékeztet az EP-képviselő. „Most, amikor ez a hetvenszázalékos parlamenti többség megvan, az oktatási törvény bizonyos rendelkezései, amelyek a szórványnak is fontosak, azonnal célponttá váltak, meg akarják változtatni, illetve megyei szinteken nem mindenütt egyformán, zökkenőmentesen lehet alkalmazni ezeket a feltételeket” – teszi hozzá. Winkler szerint az a szint, amelyre eljutottunk az elmúlt húsz esztendőben, most azt igazolja, hogy az úgynevezett újgenerációs szórványprogram az oktatás és a kultúra terén is előrelépés.
Ezek az apró lépések kellettek ahhoz, hogy amikor eljutunk majd oda, hogy a parlamentben a kisebbségi törvényt el lehessen fogadni, – amely a szórványban és az interetnikus környezetben a kulturális autonómia alapjait teremti meg az önkormányzati szerepvállalással és a megyei szintű stratégiákkal együtt, – akkor biztosítanak majd egy olyan keretet, amely a jövőt stabilnak és tervezhetőnek mutatja – mondja a képviselő.
Az más kérdés, hogy demográfiai szempontból miképpen állunk, a beolvadás, a kivándorlás vagy a szórványból a tömb felé vándorlás a jövőben miképpen alakul, ez nem politikai kérdés – hangsúlyozza az EP-képviselő. „Nem szabad hagyni, hogy fehér foltok legyenek Erdély térképén magyar demográfiai szempontból. Illetve ott, ahol a demográfiai helyzet a legsúlyosabb, oda kell azonnal olyan intézkedéssel hatni, hogy ott létrehozzunk egy magyar, akár oktatási, akár kulturális intézményt, amely magyarságszigetként működjön. A szórvány soha nem szűnik meg, viszont akkor, amikor lemondunk egy bizonyos szórványközösségről, azonnal újratermelődik a tömbhöz közelebb egy másik szórványközösség. Ezért a tömbnek is létérdeke, hogy a szórványt támogassa, hiszen ezáltal is önmagát erősíti.
A névadó
Téglás Gábor (Brassó, 1848. március 30. – Budapest, 1916. február 4.) középiskolai igazgató, régész, a MTA levelező tagja (1888). 1871–1904 között a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója, egyúttal a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeumának igazgatója. 1896 után az országos közoktatási tanács tagja. Még ifjú tanárként kezdett foglalkozni Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival. Régészeti kutatásokba kezdett, emiatt tanulmányai kiegészítésére külföldi múzeumokat és régiségtárakat keresett fel. Király Pállal együtt vezette a sarmizegetuzai (Várhely) ásatásokat és a várhelyi amphitheatrum ásatási munkálatait. Tagja volt a Földrajzi Társulatnak, az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak
(A szerző a nagyváradi Reggeli Újság napilap főszerkesztője)
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Ambrus Attila: Elszólíttatott az Igevárba
Életem Neki köszönhetően is fonódott össze a könyvekkel. (Erről – ma már sokan úgy vélik – inkább szégyenkezve hallgatni kellene, mert világnak rongya lett a könyvtár.) Együtt néztük 1977-ben egy fekete-fehér tévén a Bajnokok Európa Kupájának döntőjét: édesapám, nagybátyám, Tőzsér Jóska és én. Azaz három Bayern München drukker és én: a Liverpool szurkoló, aki Benedek Eleket olvasva lett aznap este azzá, mert az erősek oldalán harcolni nem virtus… A félidőben a Tőzsér-posta – akkor már országszerte ismert – működtetője jókedvében felajánlotta, ha a Pool nyer, elküldi nekem a sokak által áhított, de csak kevesekhez eljutó Új Magyar Lexikon hét kötetét. Édesapám pedig vállalta, hogy egyösszegben kifizeti annak az árát. Győztek a Vörösek, s nekem azóta, 1977 óta jár a Tőzsér-posta.
Hozza a jobbnál jobb könyveket, azokat, amelyek Erdélyről, rólunk szólnak, nem hamisan, mint az anyaországi tucatkiadványok, hanem felelősen, ahogyan az immár könyvkiadóvá lett Tőzsér Jóska által megválogatott szerzőktől elvárható.
Hirtelen rádöbbenek, hogy önkéntelenül, de nem véletlenül elvétettem az előző mondatban az igeidőt. Nem jár, már csak járt a könyvposta. Mert jött a hír: Tőzsér József… nincs többé közöttünk. Fojtogat a könny és erőt vesz rajtam a borúlátás. Az a borúlátás, amellyel Vörösmarty Mihály óta folyton kérdezzük magunktól és másoktól: ment-e a könyvek által a világ elébb? Firtatjuk, hogy vajon Stendhalnak igaza volt-e, valóban vannak-e azok a kevesek, akik boldogok, ha olvasnak? Hajlamosak vagyunk, a világnak a nyomorát nap nap után megtapasztalva, szomorúan summázni: a világot más elvek vezérlik, mint a szellem és az erkölcs emelkedettsége, amelyet könyvekbe zárnak a javíthatatlanul naiv értelmiségiek.
Van – ismét igeidőt vétettem! –, volt azonban valaki, aki azt állította, hogy a Székelyföldnek egyik szögletén megbizonyosodhattunk a könyvek hasznáról. Pomogáts Béla, az erdélyi magyar irodalom és szellemi élet avatott ismerője szerint éppen a kisebbségi sorsban és különösen Erdélyben lehet érzékelni azt, hogy a könyvek milyen meghatározó módon viszik előre a nemzeti közösség ügyét.
Az erdélyi magyarság történelmét szemlélve joggal feltételezhetjük, hogy a világ valójában nem a fegyverek, nem az uralkodók és pártvezérek, nem a köztéri szónokok és a politikai manipulátorok által, hanem a könyvek révén ment elébb.
A magyarországi irodalomtörténész szavaiban leginkább az erdélyiek kételkedhetnek. Erdélyben a könyvkiadás sohasem volt jövedelmező üzlet, mint például az Egyesült Államokban. Nemcsak a poéták bolondok, de az is őrült, aki könyvkiadásra adja a fejét Transsylvaniában – mondják sokan még ma is, akiknek csodálattal vegyes szánó vélekedését nem változtatja meg Misztótfalusi Kis Miklós utóéletének hatása, sem Kós Károly vagy Domokos Géza példája.
Az azonban bizonyosság – Tőzsér József élete, munkássága példázza immár –, hogy lehet Erdélyben könyvet kiadni, mert kell. A könyvkiadás itt nem jó biznisz, hanem szolgálat. Könyvekkel szolgálni, akkor is, amikor a szappanoperák tragikáiról nevezik el ma már a gyermekeket a székelyföldi falvakban.
Az értelmiségi sohasem térhet ki a szolgálat alól, mert Csoma Sándor óta tudjuk, nem ő választja az utat, az út választja őt. Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója már huszonnégy évesen, 1969-ben a könyvek terjesztésében találta meg szolgálatát. (Nem csoda, hisz azt mesélte, családi házuknak abban a szobájában látta meg a napvilágot, hol édesapja tekintélyes könyvtárát tartotta.)
A Tőzsér-posta – ahogyan Beke György író elnevezte az egyszemélyes intézményt – több ezer erdélyi magyarnak küldött el több millió könyvet, az erdélyi magyar szellemi elit gondolatait terjesztette alkalmas és alkalmatlan időben is. Terjesztette szűkebb hazájában, a Székelyföldön, de a moldvai csángók körében, a Zsil-völgyi bányászok közt, Ady Endre szülőföldjén, a hepehupás Szilágyságban, ahová – ha a Tőzsér-posta nem lett volna – nem jutott volna el a magyar szó, a Kriterion önazonosság megtartására késztető, azt lehetővé tevő kiadványai.
Hogy mekkora a könyv hatalma, azt a kommunista állambiztonság emberei bizton tudták, ők nem dilemmázgattak Vörösmarty soraival! Azt is Tőzsér József nyakába varrták, hogy valójában ő szervezte meg a Zsil-völgyi bányászlázadást, mert elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét...
És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt is. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták...
Az idők változnak. Ma már senki sem hiszi el, hogy a könyv felszabadítja a kordában tartott vagy gúzsba kötött szellemet. A változó idők alkalmat szülnek és feladatokat rónak ki, így amikor az erdélyi magyar könyvkiadás a legnagyobb válságban volt, amikor a magyarországi lektorok azzal küldték vissza a nyomtatásra szánt erdélyi magyar könyveket, hogy olyan szó, hogy székelyharisnya nincs, csak férfi rövid zokni van, Tőzsér József belefogott a szent őrültségbe, a könyvek kiadásába.
A Pallas-Akadémia Könyvkiadó ma Erdély és – meg merem kockáztatni – a magyar szálláshely legjelentősebb könyvműhelyei közé tartozik. A legkiválóbb magyar költők, írók, történészek, társadalomtudósok, néprajzosok kiadója.
Való igaz, hogy a könyvkiadásból meggazdagodni nem lehet, de a Pallas-Akadémia vezetője, Tőzsér József szolgálatával azt példázta, hogy a könyvek által gazdagítani lehet egy egész közösséget. Vagy legalábbis megtartani.
Tőzsér József már nincs közöttünk. Az Úrnak szüksége lehetett egy jó postásra, mert a könyvek könyvének terjesztésével bizony bajok vannak, így szólította hűséges munkását. De a Tőzsér-posta, a könyvkiadó évtizedek alatt egybegyűjtött szellemi tőkéjét mindannyian örököltük. Nem szétosztanunk, hanem kamatoztatnunk kell azt!
Maszol.ro

Magyar Állandó Konferencia Déván
Barcsay Ákos-díjat alapítottak
Egyhangúlag fogadták el a Hunyad megyei Magyar Állandó Konferencia (MÁK) résztvevői a dr. Dézsi Attila, MÁK elnök által kezdeményezett, Barcsay Ákos-díj megalapításáról szóló határozatot.
A testület szombaton Déván, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aulájában gyűlésezett. A díj alapító okiratát Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke és dr. Dézsi Attila, a MÁK elnöke látta el kézjegyével.
„Hunyad megyében a közösségi szolidaritás rendkívüli eredményeket ért el az elmúlt években, éppen ezért az RMDSZ Állandó Tanácsán fogalmaztam meg a díj megalapításának javaslatát, amelyet a Hunyad megyei magyar közösségért tevékenykedőknek adunk majd évente, azoknak a személyiségeknek, akik munkásságukkal szórványközösségünket szolgálják" – mondta el dr. Dézsi Attila.
A MÁK határozata szerint évente három, a közösségépítő munkában kiemelkedő teljesítményt elérő személy kap Barcsay Ákos-díjat, egyet a történelmi egyházak és felekezetek képviselőjének, egyet-egyet a pedagógus társadalom és a civil szféra képviselőjének ítélnek meg. A díjak odaítélése a Magyar Állandó Konferencia hatásköre, melyet egy öttagú kuratórium gyakorol. A Barcsay Ákos-díjat a Hunyad Megyei Magyar Napokon adják át.
Nagybarcsai Barcsay Ákos (1619–1661) erdélyi fejedelem, lugosi és karánsebesi bán, Hunyad vármegye főispánja, fejedelmi tanácsos, II. Rákóczi György idején Erdély politikai életének egyik meghatározó alakja. Uralkodásának legmaradandóbb emléke, hogy Erdély címerét az ő fejedelemsége idején, 1659. május 24-én a szászsebesi országgyűlés határozza meg. 2011-ben, az első alkalommal megtartott Magyar Szórvány Napján avatták fel a restaurált, XIX. századi Barcsay emlékművet, amely a Hunyad megyei prefektúra épülete, a hajdani vármegyeháza előtt kapott méltó helyet.
„2014 a Közösségépítés Éve Hunyad megyében, a 21. század kihívásaira akarunk válaszolni ezzel a kezdeményezéssel. Felvállalt célunk, hogy minél több fiatalt vonzzunk közösségépítő tevékenységeinkbe, ezzel egyidőben viszont azt is kötelességünknek is tartom, hogy megköszönjük azoknak az áldozatos munkáját, akik kezdeményező módon hozzájárulnak közösségünk megerősítéséhez. Ezt célt szolgálja a most alapított díj” – hangsúlyozta Winkler Gyula. Az egész napos konferencián az EP-képviselő összegezte az idei év politikai eseményeit, ugyanakkor vázolva a következő esztendő prioritásait, kiemelte a jövő május 25-én sorra kerülő európai parlamenti választásokat, valamint arra is emlékeztetett, hogy jövő decemberben megalakulásának 25 évfordulóját ünnepli az RMDSZ. Arra kérte a MÁK résztvevőit, hogy a következő év munkáját oly módon végezzék, hogy év végén Hunyad megyében is emelt fővel tudjon ünnepelni a magyarság.
Dr. Dézsi Attila bemutatta a Gáspár-Barra Réka „Hunyad megye épített öröksége” könyve alapján készült anyagot, melyet saját információkkal egészített ki, hangsúlyozva, mennyire fontos Hunyad megye páratlan épített örökségének védelme és ápolása. Gáspár-Barra Réka, a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság alapító tagjának vezetésével kuratórium megalakításáról is döntött a MÁK, amelynek feladata az épített örökség kataszterének összeállítása, megyei örökségvédelmi stratégia elkészítése, az épített örökség turisztikai népszerűsítése. A Hunyad Megyei RMDSZ Nőszervezete tevékenységéről és jövőbeli terveiről Kun Gazda Kinga, az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezetének elnöke által tartott beszámoló nyomán többen is méltatták a fiatal szervezet sokrétű tevékenységét. A HUMMIT ifjúsági szervezet eredményei Kofity Zoltán nemrégiben megválasztott elnök ismertette. Továbbá felszólalt Kun Árpád nyugalmazott református lelkész, aki saját munkássága, tapasztalata és tudása alapján erősítette meg a műemlékvédelem fontosságát. Szintén e témához kapcsolódott Wersanszky Eduárd nemrégiben újraválasztott petrozsényi RMDSZ elnök felszólalása is. Zsargó János, Hunyad megyei református esperes a szórványgyülekezetek gondjairól beszélt, a megyét különösképpen érintő lelkészhiányról és ennek lehetséges orvoslásáról, melyben az RMDSZ is fontos szerep jut. Gáspár-Barra Réka és Takács Aranka, a korábban bemutatásra került „Hunyad megye épített öröksége” kötet kapcsán szólaltak fel. Takács Aranka továbbá bejelentette, hogy sokrétű egyeztetés nyomán, 2014-ben május 1. és 9. között kerülnek megrendezésre a Hunyad Megyei Magyar Napok. Ennek megszervezéséhez kérte a MÁK tagjainak aktív támogatását. A Fogadj örökbe egy műemléketprogram keretében a Vármegyeház őrei osztottak üdvözletet a rendezvény résztvevőinek.
A konferencián délután a Hunyad megyei magyar oktatási kérdések kerültek terítékre, előadást tartott Vlaic Ágnes kisebbségi tanfelügyelő és Kocsis Attila, a Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója.
(www.winklergyula.ronyomán)
Nyugati Jelen (Arad)

Elhalkul a magyar szó a Regátban
A református egyház és az RMDSZ tartja össze a Gorj megyei magyarokat, akiknek száma az utóbbi húsz évben félezerről 134-re csökkent.
Az olténiai magyarok évente egyszer közös rendezvény keretében imádkozhatnak, énekelhetnek anyanyelvükön.
Lgtöbben közülük jövevények, az iparosítás idején, harminc-negyven évvel ezelőtt az olténiai megyében kaptak állást. A Regátban ragadt tősgyökeres székelyek gyerekei már nem beszélik az anyanyelvüket, nemzetiségüket azonban büszkén vállalják még akkor is, ha választási kampányokban emiatt gyakran sértegetik őket. Mint vallják, „békés időkben” senki nem érezteti velük, hogy az ország vagy az észak-olténiai térség másodrendű polgárai lennének.
A népszámlálási adatok szerint 1992-ben még 502-en vallották magyarnak magukat Gorj megyében, de minden bizonnyal ’89 előtt még ezernél is többen élhettek és dolgozhattak az észak-olténiai megyében. A rendszerváltás után, amikor megszűnt a munkahelyi kötöttség, aki csak tehette, hazatért Erdélybe. Jobbára csak azok maradtak, akik itteniekkel kötöttek vegyes házasságot és családjukkal nem akartak elköltözni.
Háromszáz kilométerről irányított szervezet
Nagyjából így járt Şerbănoaică Ilyés Klára is, aki három évtizedes olténiai kitérő után, férjével együtt a tavaly úgy döntött, gyermeke mellé, Brassóba költözik. A nyugalmazott informatikus és közgazdász asszony egy ideje távirányítással, mintegy háromszáz kilométerről vezeti a Gorj megyei RMDSZ-t. Mint mondja, ez sem neki, sem a tagságnak nem jelent gondot.
„Ezelőtt bő két hónappal jártam utoljára Zsilvásárhelyen. Fölöslegesnek tartom, hogy őrizzem a székházat, az élet megy tovább nélkülem is, az ott maradottak ügyesen végzik a dolgukat. Ráadásul ott a telefon, az internet, tudjuk tartani a kapcsolatot. Az RMDSZ működik, nemrég hoztuk létre a női szervezetet, most meg a karácsonyi ünnepekre készülünk” – sorolja az egy éve ismét Erdélyben lakó, zetelaki születésű asszony.
Azon olténiai magyarok közé tartozik, akik határozattan állítják, soha, semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte őket Olténiában. Az egyetem elvégzése óta, 1977-től 2012-ig szinte mindvégig vezető beosztásban dolgozott a megyei turisztikai hivatalban, majd a gyermekjog-védelemi hivatalban.
„A gyerekek miatt áttértünk a román nyelvre…”
A Kiss családnak már nem adatott meg a hazatérés lehetősége, noha a Şerbănoaică–Ilyés házaspártól eltérően itt a férj is, a feleség is a Székelyföldről került a magyarok által Zsilvásárhelynek is nevezett Târgu Jiura. Julianna néni idestova több mint négy évtizede él abban a színromán Zsil-parti városban, amely hajdanán egy bolgár bojár tulajdonát képezte. Ő a Székelykeresztúr mellőli Kissolymosról, megboldogult férje, a néhány évvel ezelőtt elhunyt Laci bácsi a Maros megyei Csöbből került előbb Dévára, majd a Gorj megyei településre.
„Férjemmel magyarul beszéltünk, de gyermekeink, bár büszkén vállalják származásukat, csak az állam nyelvét ismerik. Hiába, lakást kaptunk s itt ragadtunk, a kicsik meg itt kezdték az iskolát. Hétköznaponként mi későn értünk haza, a leckéket románul kellett megtanulni, így a gyermekek kedvéért áttértünk a román nyelvre” – érvelt az idős özvegyasszony. Rendszerváltás után, amikor hazatérhettek volna a Székelyföldre, azon vették észre magukat, hogy már nem nagyon van, ahová hazatérni. Már látogatóba sincs hova menniük, hisz a testvérek meghaltak, házukat pedig eladták.
Bár tudja, hogy az időközben felnőtt gyermekei közül egyik sem lesz már színmagyar, Kiss néni büszke rájuk, hisz a Zsilvásárhelyen maradt fiai, Levente és Károly a 2012-es parlamenti választásokon az RMDSZ színeiben képviselték a helyi magyar közösséget. Előbbi Victor Ponta miniszterelnök és a populista Dan Diaconescu ellenében indult, míg testvére egy másik körzetben próbálkozott. Mindketten az esélytelenek nyugalmával próbálták összegyűjteni a Gorjba rekedt magyarok szavazatait, ami nagyrészt sikerült is. Mi több, a többségiek egy része is az ő nevükre és egyúttal a tulipánra nyomta a bélyegzőt.
A román pártok és a helyi sajtó képviselői mindezt nem nézték jó szemmel, ezért is a betegnyugdíjas Kiss Leventét haszonlesőnek, ingyenélőknek titulálták. „Nem tehetek arról, hogy három és fél éves korom óta testi fogyatékkal élek, és csak mankókkal vagyok képes járni – magyarázza a fiatalember. – Együtt kell élnem azzal, amit a sors nekem szánt, a választási kampányban elhangzott sértéseket leszámítva azonban sosem éreztem azt, hogy a helyi románság elítélne amiatt, hogy magyar vagyok.”
„Kihez szóljak anyanyelvemen?”
A jóval fiatalabb Csolti István nem sokkal a diktatúra bukása előtt került Olténiába. Előbb a feleségét helyezték Brâncuşi városába, majd őt egy nyolcvan kilométerre fekvő községbe, Stoinára helyezték ki, ám végül Craiován kötött ki. A ’89-es rendszerváltás után a misztótfalusi fiatalember hazatérhetett volna, de nem tette. „Fiatalság, bolondság!” – jegyezte meg mosolyogva, amikor erről kérdeztük.
„Nem volt nehéz megszokni a román környezetet, hisz a feleségem Craiova mellől származik, az egyetemet meg Bukarestben végeztem. Azt láttam, hogy itt jobb, mint a fővárosban, ráadásul lakást kaptam, előbb egy kis garzont, majd egy kétszobás lakrészt. Fiatalok voltunk, jól kerestünk, szép életet éltünk” – pergeti vissza a huszonöt évvel ezelőtt történteket a középkorú mérnök. – Nekem sem ’90 előtt, sem azután semmi bajom nem volt a románokkal, és nekik sem velem. Sokan, akik először hallják a nevemet, azt sem tudják, hogy milyen nemzetiségű vagyok, csak azt érzékelik, hogy hozzájuk képest valami másfajta lehetek.”
Csoltinak inkább az okozott gondot, hogy a több mint 80 ezer lakosú megyeszékhelyen nem volt kivel gyakorolja az anyanyelvét. Később Zsilvásárhelyre költözött, de ott senkit nem ismert, s fogalma sem volt, hol lelhet magyar barátokra. Mint meséli, az elején évekig nem volt kivel egy szót váltson, aztán megismert egy hölgyet, akivel minden negyedik vasárnap együtt ingázott a petrozsényi református templomba, de az asszony már annyira rosszul beszélte anyanyelvét, hogy a közös utazások alatt is inkább románra váltottak.
A bő félszáz kilométerre lévő Petrozsény után a valamivel közelebbi Motrun is próbálkozott, ahol a lelkipásztoron kívül három-négy ott ragadt öreg nénivel találkozott. Körülbelül ugyanennyien hallgatják végig az istentiszteletet Zsilvásárhelyen is, ahova a Râmnicu Vâlcean élő Szántó János egy hónapban egyszer látogat el. „Miután megtudtam, hogy a pap eljön a mi városunkba is, már nem utaztam se Petrozsényba, se Motrura. Itt, az RMDSZ-nél vagy Zsigmond Anna néninél családias hangulatban zajlanak az istentiszteletek, amire még az egyik társunk, Kiss néni román barátnője is szívesen eljön” – mondja.
Nem az idős hölgy az egyedüli helyi román, aki református szertartásra jár. A házigazda is az, hisz csak a küküllőmenti férje után lett Zsigmond. Amúgy egy környékbeli színromán család Anaként anyakönyvezett leszármazottja, aki a férje révén megtanult magyarul és magyarosította a keresztnevét is.
Csolti István megörvendett, amikor megtudta, hogy a városban van katolikus templom, de reményei szertefoszlottak, amint meghallotta, hogy a bukaresti püspökséghez tartózó moldvai csángó pap románul prédikál. A református férfi így jobbára csak az édesanyjával kommunikál magyar nyelven, vele is csak telefonon tartja a kapcsolatot. Az évi találkozó, a nagy ünnep
„A lányaim, akik kiskorukban sok időt töltöttek a közelben élő anyósomnál, és mindössze nyaranta egy-egy hónapot voltak édesanyámnál, alig tudnak magyarul. De tény, hogy a magyar eseményekre az egész család szívesen eljár” – fejtegeti. Az utóbbi néhány évben elszaporodtak a regáti magyar rendezvények: az olténiai magyarok évi találkozóján túl ma már közös kirándulásokat, majálisokat, bálokat is szerveznek.
Az „összerázódás” kezdeményezője, Csorbai Lóránd református lelkész volt, aki Râmnicu Vâlcea-i szolgálata alatt, 2006-ban szervezte meg az olténiai magyarok első találkozóját. Mint mondta, olyanok jöttek el a rendezvényre, akik jóformán nem is tudták, hogy szűk családi és baráti körükön kívül még több magyar is él Olténiában. Volt, aki évtizedek után szerzett tudomást arról, hogy a románnak hitt távoli ismerőse, vagy éppenséggel a néhány tömbházzal odébb lakó szomszédja Erdélyből származó magyar.
„Ez még a jobbik eset, amikor valakiről előbb-utóbb kiderül, hogy magyar. Sajnos sok olyan vegyes család is van, ahol a román férj tiltására a magyar feleség a vallását sem gyakorolhatja, a nemzetiségét sem vállalhatja” – állítja az időközben Marosvásárhely közelébe áthelyezett lelkipásztor. Utódja, Szántó Sándor ma is hat-hét reformátussal számol a városban. Bár nem rajta múlott, szinte személyes kudarcként élte meg, hogy az anyagiak hiánya miatt az idén sem a regáti magyarok nyári találkozóját, sem a szüreti bált nem tudta megszervezni.
Pedig tavaly a Horezu közelében fekvő Costeşti-re csaknem hetvenöten jöttek el magyar igét, magyar énekeket hallani. Egy évekkel ezelőtt, Vâlceán szervezett nyári összejövetelen az egyik idős résztvevő meghatódva, könnyes szemekkel újságolta, hogy ünneplő ruháját már húsvét tájékán kimosta és kivasalta, és lelkileg ő maga is hónapok óta készül erre a nagy napra, amikor magyar véreivel és anyanyelvével találkozhat. A 2013-as összejövetel elmaradt, a szekrénybe visszakerült ünneplő ruha talán nem gyűrődik össze jövő nyárig, de az elnémított anyanyelv talán veszíteni fog ékességéből.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

„Sikerült szinten tartani a magyar oktatást 2013-ban”
Beindul a Szent Ferenc gyermekotthon Óteleken
A Temes megyei magyar oktatás helyzetéről és kilátásairól beszélgettünk január elején Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelővel, akinek a hatáskörébe tartoznak a nemzetiségi oktatás mellett, az oktatási beruházások, az iskolák informatizálása és a nem pedagógus iskolai személyzet helyzete.
Halász Ferenc a Nyugati Jelennek azt nyilatkozta: a tavalyi év legfontosabb eredményének tartja, hogy Temes megyében sikerült szinten tartani a magyar oktatást, megőrizni a magyar osztályokat és óvodai csoportokat.
– A magyar iskolákban a diákok létszáma nem csökkent az új tanévben, sőt, a Bartók Líceumban rekord számú gyereket írattak az előkészítő osztályokba – mondta Halász Ferenc –, bővült a magyar oktatás olyan értelemben is, hogy új fakultatív csoportok indultak 2013-ban Temesságon, Temesrékason és Máriaföldén. Pedagógus ellátottság szempontjából is sikerült mindenütt fedezni az igényeket. Pénzügyileg mostoha időket élünk, de ilyen körülmények között is sikerült egy-két fontosabb oktatási beruházást megvalósítani. A Bartók Líceumhoz tartozó óvoda részben megújult, Végváron pedig új iskolaépületet sikerült átadni 2013-ban. Óteleken működőképessé vált a Szent Ferenc gyermekotthon, amely a második félévtől remélhetőleg gyermekekkel is benépesül. A nevelő család, saját gyerekeikkel, már megérkezett, február elején további gyerekek érkeznek Petrozsényből és Temes megyéből. A Szent Ferenc gyermekotthon lakói az Óteleki I–VIII. osztályos Általános Iskolában folytatják tanulmányaikat a második félévben.
– Hogyan sikerül az alacsony létszámú magyar iskolák működéséhez szükséges pénzt előteremteni?
– Tekintettel a kedvezőtlen demográfiai viszonyokra, az iskolák és óvodák fenntartása és működtetése érdekében sokat kell dolgoznia minden egyes pedagógusnak és intézménynek. A krónikus pénztelenség rányomja a bélyegét az oktatási rendszerünkre. Továbbra is érvényes a fejkvóta rendszer, amely nem biztosítja kellő mértékben iskoláink finanszírozását. A 2014-es év sem hoz változást ezen a téren. A mi osztályainkban és óvodai csoportjainkban az alacsony létszám miatt állandó a pénzhiány, meg kell küzdeni azért, hogy a létszám alattiak egyáltalán éljenek. Ezért nagy segítség, hogy a tanfelügyelőség mellett a minisztériumban is ott van a képviselőnk, Király András oktatásügyi államtitkár, akiknek a támogatásával eddig sikerült ezeket a gondokat megoldani.
– Milyenek a magyar oktatás kilátásai a 2014-es évre?
– A beiskoláztatási tervet éppen most alakítjuk, remélem, hogy sikerül mindenütt mai formájában megtartani a magyar iskolahálózatot, de elég sok településen meg kell küzdeni azért, hogy ezek az intézmények tovább működhessenek az alacsony gyermeklétszám miatt. Idén is folytatjuk azokat a programokat, tevékenységeket, amelyek hagyományossá váltak a Temes megyei magyar oktatásban. Decembertől beindult egy találkozó sorozat, kiszállunk minden olyan településre, ahol valamilyen magyar oktatási forma létezik, hogy a helyi hatóságokkal, pedagógusokkal és legfőképpen a szülőkkel találkozzunk és beszélgessünk a hogyan továbbról.
Nagy erőpróba előtt állunk: április 8–11. között Temesváron szervezzük meg a Mikes Kelemen magyar tantárgyverseny országos döntőjét!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

A Magyar Kultúra Napja Petrozsényban
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében zajlott a hétvégén Petrozsényban a Magyar Kultúra Napjának ünnepe. A Szent Borbála templomban tartott rendezvényt kolozsvári előadóművészek szavalata, helyi és vendégkórusok előadása tette igen tartalmassá.
Az ünnepi szentmisével kezdődő rendezvényen Msgr. Szász János pápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános a rendkívül gazdag magyar kultúrára, ennek ápolására irányította a résztvevők figyelmét. Kultúra nélkül egy közösség halott. A szórványban is fontos tudatosítani magunkban, környezetünkben, hogy milyen fejlett, gazdag kultúrát örököltünk. És nekünk is tennünk kell azért, hogy ez tovább fejlődjön és átöröklődjön a következő nemzedékekre. Hiszen ha a szórványban gyengülnek, megfogyatkoznak közösségeink, az a tömb zsugorodásához vezet. Ezért itt fokozottan helyt kell állnunk, ápolnunk kell kultúránkat a tömbmagyarság és a magunk védelmére – fogalmazott Szász János.
Tiberiu Iacob Ridzi, Petrozsény polgármestere ezúttal is részt vett a magyar közösség ünnepségén, kiemelve köszöntőjében a magyar kultúra szerepét e térség fejlődésében. „Öröm és megtiszteltetés számomra itt lenni, együtt ünnepelni azzal a magyar közösséggel, amely másfél százada folyamatosan hozzájárul a Zsil völgyének fejlődéséhez mind a kultúra, mind az oktatás, felsőoktatás, illetve a bányászat terén. A mai zűrös világban, mely e vidéket sem kíméli, példaértékű a Petrozsényban élő számos nemzetiség békés együttélése és munkálkodása, amely szintén bő másfél évszázada tart. Úgy gondolom, ez adja e város erejét és ebben fontos szerepet játszik a magyar közösség élni akarása, kultúra iránti elkötelezettsége” – fogalmazott a polgármester.
Ridzi külön üdvözölte az ünneplők soraiban ülő gyermekeket, a Jézus Szíve Kollégium diákjait, akik Dénes Ernő karvezető irányításával népdalokat adtak elő. Márton Anna Rózsa, Jenei Erika és Vladu Mónika pedig Sík Sándor-szavalatokkal idézte meg a 20. század jelentős magyar költőjének emlékét. A 125 éve született piarista költőt, műfordítót, irodalomtörténészt és egyházi írót Msgr. Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvári plébános méltatta, kiemelve Sík Sándor egész életét és munkásságát meghatározó rendületlen hitét. Verseinek minden sorában ott rejlik az Istenbe vetett bizalom, és ez jellemezte csodálatos nevelői munkásságát is, melynek részeként 1912–13-ban irányadója és egyik alapítója volt a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnáziumcserkészcsapatának. Ft. Jakab Gábor egy huszadik század első felében zajló irodalmi vita kapcsán mutatta be a költőt, idézve Reményik Sándor sorait, melyben az erdélyi protestáns költőtárs rendkívül nagyra értékeli Sík Sándor hittel átszőtt irodalmi munkásságát.
A rendezvényen fontos helyet kapott a 75 éve született és 25 esztendeje elhunyt Vermesy Péter erdélyi magyar zeneszerző emléke is. Dr. Angi István zeneesztétának Vermesyre való emlékezését Jancsó Hajnal olvasta fel, kiemelve az alkotó és a kiváló zenepedagógus emberi nagyságát, a népzene, az anyanyelv és a maradandó értékek iránti elkötelezettségét, melyet nagyszerűen ötvözött kora modern törekvéseivel, és egész lényét átható könnyed humorával. Ez utóbbi vonása szövi át a híres Pimpimpáré című alkotását is, melyben jó barátjának, Szilágyi Domokosnak verseit zenésítette meg egészen egyedi stílusban.
A petrozsényi ünnepségen fellépő Magyarfenesi Vegyeskar, illetve a Guttmann Mihály Magyar Pedagóguskórus Gárdonyi Zoltán, Kocsár Miklós, Halmos László és Bárdos Lajos művei mellett több Vermesy-kórusművet is előadott. Záróakkordként pedig Sík Sándornak a Kodály által megzenésített Te Deum című művét hallhatta az ünneplő közönség. Utóbbit prózai formában is előadta Rekita Rozália kolozsvári színművész. Külön színfoltja volt a rendezvénynek az Eisler Márta karnagy által vezényelt petrozsényi Szent Borbála Kórus előadása. És természetesen nem maradt ki az ünnepi műsorból Kölcsey Ferenc Himnusza sem. Dr. Jancsó Miklós színművész maradandó élményt nyújtva szavalta el a magyar nép zivataros századait felelevenítő költeményt, illetve Kölcsey Huszt című versének egy részletét.
A rendezvény egészét mélyen áthatotta a petrozsényi születésű Guttmann Mihály zenetanár, karnagy és zenepedagógus szelleme, melyet mindenekelőtt leánya, Tóth Guttmann Emese, a Románia Magyar Dalosszövetség elnöke éltet tovább. A magyarfenesi vegyeskar karnagyaként, illetve a rendezvény kezdeményezőjeként ő köszöntötte az egybegyűlteket, külön oklevéllel és apró ajándékkal köszönve meg mindazok munkáját, akik szervezéssel, előadásukkal hozzájárultak a Magyar Kultúra Napjának petrozsényi rendezvényéhez. – Az 1994-ben újraalakult Romániai Magyar Dalosszövetség immár hetedik éve minden januárban Kolozsvár szívében ünnepli meg a Magyar Kultúra Napját és három éve annak, hogy a szórványba is ellátogatunk. Két évvel ezelőtt Déván és Vajdahunyadon szerveztünk kórustalálkozót, tavaly Nagybányán és Máramarosszigeten, idén pedig itt vagyunk Petrozsényban. Ez régi álma volt a Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttmann Mihálynak is, hiszen itt született és mindig nagy szeretettel gondolt e vidékre. Ő sajnos már nem lehet közöttünk, de áldozatos munkáját tovább folytatva, a kórusok összefogásával, a szórványban és tömbvidéken egyaránt vállalt fellépésekkel arra törekszünk, hogy megteremtsük az éneklő Erdélyt – fogalmazott a Dalosszövetség elnök asszonya.
A házigazdák részéről Wersászky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök köszöntötte a meghívottakat és helyi fellépőket, rámutatva: az egységes, de oly színgazdag európai kultúra csak a nemzeti kultúrákból táplálkozva tud megmaradni, tovább erősödni és ebben a magyarságnak itt, a dél-erdélyi szórványban is igen fontos szerep jut.
A rendezvény a petrozsényi római katolikus egyházközség által szervezett szeretetvendégséggel zárult, ahol kórustagok és vendéglátók immár együtt énekeltek asztali áldást, pohárköszöntőt, és hosszan egymásba fonódó búcsúdalokat.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Kölcsey imádsága Makovecz fái alatt
A romániai magyar kulturális intézmények, szervezetek, egyesületek a legkülönfélébb módon emlékeznek Kölcsey Ferenc Himnuszának születése napjára, 1823. január 22-re. A Magyar Kultúra Napja kiváló alkalmat nyújt a romániai magyar kórusok seregszemléjére is.
A Romániai Magyar Dalosszövetség évről-évre méltó módon ünnepli a Magyar Kultúra Napját, önként vállalt feladatát – a magyar kultúra terjesztését a szórványban – idén is teljesítette: a 25 éve elhunyt Vermesy Péter zeneszerző és a fél évszázada halott Sík Sándor költő szellemében összeállított műsorukkal ezúttal Petrozsényben mutatkoztak be.
Az Erdély legdélibb részében, Hunyad megyében fekvő, a fekete gyémántok városának is nevezett Petrozsényben ma már csak elvétve hallani magyar beszédet, pedig a múlt század elején a magyarok még többségben voltak a bányavárosban. 2003-ban csak egy magyar nyelven oktató tanár maradt itt, aki mindössze hat gyereket tanított. Ma már a Zsil-völgyi bányavidék központjában a magyarul tanuló gyerekek száma meghaladja a kétszázat, a csoda pedig Böjte Csaba atyának, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjének köszönhető, aki Petrozsényben is létrehozott egy árvaházat és egy oktatási intézményt.
A Kolozsvárról érkezett vendégkórusok mellett a január 18-án a Petrozsényi Szent Borbála Római Katolikus Plébániatemplomban rendezett ünnepségen fel is lépett a Jézus Szíve Iskolaközpont énekegyüttese, Dénes Ernő karnagy vezetésével. Rekita Rozália színművésznő szerint „felemelő érzés volt a petrozsényi szórvány magyarok előtt fellépni”, míg Kostyák Alpár, a kolozsvári pedagóguskórus tagja meghatónak nevezte a kiszálláson tapasztaltakat.
Január 19-én Kolozsváron, a Makovecz Imre tervezte törökvágási református templomban folytatódott a Magyar Kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepség. A csodálatos templomban a hangulat is megfelelően ünnepélyes volt: Bibza Gábor esperes áhítata után Jancsó Miklós színművész szavalta el Kölcsey Ferenc Himnuszát, azt a nemzeti imádságot, melyet – a kézirat tanúsága szerint – 1823. január 22-én tisztázott le a költő Csekén. A Kolozsvár-Törökvágás Református Egyházközség Énekkara Csengeri-Kostyák Zsuzsa vezényletével Vermesy Péterről is megemlékezett, a zeneszerző Arany kút című kórusművének előadásával.
A Székely Árpád által vezetett Kolozsvári Református Kollégium kórusának fellépését követően Angi István zeneesztéta Vermesy Péterről szóló emlékezését Jancsó Hajnal előadóművész olvasta fel a zsúfolásig megtelt templomban. Az ötven éves korában elhunyt zeneszerző zongoraműveiből Oláh Boglárka nyújtott át egy csokorra valót az ünneplő gyülekezetnek, majd Jakab Gábor plébános emlékezett Sík Sándor költőre. Jakab Gábor felolvasta Reményik Sándor válaszát Ilyés Gyula támadásaira, melyek Sík Sándort célozták meg. A költő Te Deum című versét Rekita Rozália szavalta el, majd újabb kórusművek hangzottak el Vermesi Péter alkotásaiból ezúttal a Tóth-Guttman Emese vezette Magyarfenesi Vegyeskar (képünkön) előadásában.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett ünnepség különleges színfoltja volt a Szilágysomlyói Szederinda Citeraegyüttes, Gáspár Attila vezényletével. Műsorukon zsoltárok és Kodály-művek szerepeltek, fellépésük hatalmas sikert aratott a kiváló akusztikával rendelkező templom közönségének.
Először csatlakozott a dalosszövetség által szervezett rendezvény előadóihoz a kolozsvári Adventista Központi Gyülekezet Kórusa, amely Halmos Béla és Kováts Lajos kórusműveiből adott ízelítőt. A Makovecz-templom árkádjai alatt az ünnepi műsort a Guttman Mihály Magyar Pedagóguskórus tartalmas előadása zárta.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Teológusok Petrozsényban
Hunyad – Március első vasárnapján a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológia növendékei látogattak el Petrozsényba, hogy betekintést nyerjenek a szórványközösségek életébe. A teológusok az egyházközséggel való ismerkedés során részt vettek a Szent Borbála templomban tartott vasárnapi szentmisén is, számolt be Ft. Szász Jánospápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Bemutatták a dévai református temető monográfiáját
Néma sírkövek beszédes adatai
A temetők sorsa olyan, mint az embereké. Nagyrészük születik, virágkorát éli, felserdül, felnő, majd elmagányosodik, elpusztul, mint az alatta nyugvó gyülekezet.
A temetők halnak meg legutoljára. Néha évszázadokig konokul őrzik a múltat – fogalmazott a szórványgyülekezetek és szórványtemetők jó ismerőjeként, Vetési László lelkipásztor A dévai református temető monográfiájának vasárnapi bemutatóján.
A kötet kapcsán Vetési László átfogó képet rajzolt Erdély több ezer magyar temetőjéről, az élőkről, a holtakról, a nyelv- és jelképvesztéssel szembesülőkről, a természet által visszafoglaltakról. A házsongárdi temető jó ismerőjének, Gaal Györgynek gondolatát idézve mondta: a temetők fél évszázados, háromnegyed évszázados késéssel általában követik a településen élők etnikai, nyelvi, vallási szerkezetének változását. Vagy cammognak utánunk, vagy zuhannak ránk új szokásokkal, új jelképekkel.
Fontos volna tehát nagyobb figyelmet fordítani temetőinkre, akár a műemléképületekhez hasonlóan örökbe fogadni, gondozni őket, hiszen Erdélyben a kastélyok, udvarházak mellett a temetők őrzik igazán a múltat, a bizonyosságot, hogy voltunk, vagyunk és a reménységet, hogy leszünk. Gondozásuk mégis állandóan háttérbe szorul, közösségi és egyházi körökben egyaránt. Pedig, Szegedi László magyarigeni lelkész gondolatát idézve: a meggyérült szórványgyülekezetekben a köveknek és emlékeknek lelkipásztorává is kell lenni. Erdély ezernyi temetője várja a számba vevő gondoskodást – fogalmazott Vetési László, nagyra értékelve a dévai református temető monográfiáját, a szerző, Barra Árpád áldozatos és szakszerű munkáját, mellyel felmérte, és rögzítette a temető beszédes adatait. – Úgy olvastam végig ezt a látszólag csupán neveket és számadatokat tartalmazó könyvet, mint egy posztmodern regényt, melyben a sorok között családok története, egy egész közösség sorsa rajzolódott ki számomra.
A kötet születéséről, szerkezetéről, a szerző munkásságáról, életpályájáról a monográfia szerkesztője beszélt. Barra Árpád székely család sarjaként, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett vegyész diplomával 1964-ben jegyezte el magát a dél-erdélyi szórvánnyal. Itt alapított családot, és előbb Petrozsényban majd Déván, négy évtizeden keresztül hivatástudattal oktatta-nevelte a reá bízott nemzedékeket. Eközben hűséges marad a zsenge ifjúságától benne lappangó történelmi érdeklődéshez is: kitartóan járja, kutatja a vidéket, és az 1989-es fordulat után helytörténeti írásokat közöl a Hunyadvármegye havilap hasábjain. Később a Bethlen Gábor helytörténeti kör alapítótagja lesz, és gyakran vállal helytörténeti témájú előadásokat. A dévai református temető felmérését 1996–97-ben végezte el, pontos térképet, alaprajzot készítve, és mérnöki precizitással jelölve be a térképen a temetőben akkor fellelhető 1622 sírt. A kötetben valamennyi sírról pontos leírást találunk: állagáról, a sírkő anyagáról, feliratáról. Az adatokat egy ábécé, illetve egy sorszám szerinti táblázatba foglalta a szerző, így a könyv segítségével az érdeklődők idő múltával is fellelhetik a Déván eltemetett őseik sírhelyét, illetve pontosan kideríthető, hogy egy bizonyos helyen kinek a földi maradványait helyezték el a 19–20. században. A könyvhöz pontosan kidolgozott térképmellékletek tartoznak, illetve egy fotógyűjtemény a kiadás évében még fellelhető jellegzetes dévai sírokról. Az 1997-ben elkészült kézirat, objektív okok miatt csupán 16 év múltán került kiadásra. Ez időbeni eltolódás azonban mit sem csorbít a könyv értékén. Sőt! A másfél évtizedes várakozás során széles körben is nyilvánvalóvá vált, hogy mekkora szükség van temetőink felmérésére, a néma sírkövek beszédes adatainak rögzítésére – fogalmazott a szerkesztő.
Barra Árpád, a könyv bemutatása alkalmával köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatták munkája során, a kötetet méltató Vetési Lászlónak, illetve Lovász János dévai lelkipásztornak, aki lehetővé tette, hogy a kötet a helyi református templomban, gyülekezeti körben kerüljön bemutatásra. A szerző elmondta továbbá: e monográfia, jellegénél fogva, nem számíthat több százas, több ezres példányszámú forgalmazásra. Ezért a kötet kis példányszámban látott napvilágot, amiből azonban igyekezett eljuttatni több olyan közösségi könyvtárba, ahol minden érdeklődő fellapozhatja, megkeresheti benne a számára fontos adatokat.
Gáspár-Barra Réka
Barra Árpád: A dévai református temető monográfiája. Nyugati Jelen (Arad)

Hunyad megyei magyar napok
Közösségi majális és véndiák-találkozó
Nagyszerű hangulat uralkodott a Hunyad megyei magyarság körében május elsején. A hagyományos majálist ezúttal a magyar napok keretében töltötték együtt Déván és Vajdahunyadon egyaránt. Petrozsényban, pedig a Zsil-völgye történetéről szóló tervezett könyv vázlatát mutatták be a szerzők, András József professzor és Wersánszki Eduárd a Caritas felekezeti központban szervezett kulturális összejövetelen. Elvárásokat felülmúló népszerűség Szép tömeg gyűlt össze a dévai magyar ház udvarán a majálisra. Többen, mint ahányra a szervezők számítottak. Idősek és fiatalok, belvárosiak és csángótelepiek, mindenki jól érezte magát a magyar napok nyitórendezvényén. A gyerekek számára a szombathelyi Bogikezek hagyományőrző csoport szervezett érdekes kézműves-foglalkozásokat, az ifjak, pedig jót fociztak. Eközben a szervezők három üstben főzték a finom gulyást, hiszen az nélkülözhetetlen kelléke bármilyen szabadtéri magyar szórakozásnak. Az egybegyűltek kíváncsian fogadkoztak, vajon melyik lesz a legfinomabb: a Pogocsán Ferdinánd dévai RMDSZ-elnök által készített, a Lengyel családé, vagy netán a viccesen protestánsnak nevezett gulyás, azaz a bármilyen külső beleszólás ellen protestáló unitárius, református és katolikus szakácsmesterek babgulyása. Közben a közönség felszabadultan beszélgetett, sörözgetett, hallgatta a jó magyar zenét, vagy Winkler Gyula EP-képviselővel és a többi RMDSZ-es vezetővel beszélgetett. Mire a finom falatok elkészültek, megérkezett Petru Mărginean, Déva polgármestere. Semmiképpen sem akart lemaradni a magyar ízekről, noha azzal egy időben éppen a városvezetés által szervezett dévai napok zajlottak a főtéren, s ott is sok mindent főztek. A polgármester személyes magyar kötődése miatt vett részt a magyarság ünnepségén, anyai ági felmenői között budapesti magyar és bukovinai székely is akad, gyermekkora nagy részét Csernakeresztúron töltötte. Elmondta: mindig öröm számára részt venni a magyarok rendezvényein, nélkülük Déva egyszerűen elképzelhetetlen lenne. Isten áldja meg a magyarokat, fejezte be magyarul a polgármester. Pogocsán Ferdinánd az együttlét örömét és az összefogásba rejlő erőt említette rövid köszöntőjében, míg a kampányban lévő Winkler Gyula kitartást, erőt és egészséget kívánt az egybegyűlteknek, emlékeztetve őket, hogy összefogásra nemcsak szórakozáskor, hanem jövőbeli céljaink eléréséhez, azok politikai támogatottságához is szükség van. Mindhárom gulyás nagyszerűnek bizonyult, olyannyira, hogy repetára is sor került, a nagy érdeklődésre való tekintettel a szervezők később negyedszer főztek gulyást, s az is elfogyott. Hasonlóképpen történt a Téglás iskola által készített miccsel, ott is dupla adagot kellett süssenek. A mulatozás tovább tartott, mint ahogy tervezték, s nem csupán a csernakeresztúri hagyományőrző néptáncegyüttes vagy a dévai Trio Forte koncertjének kiemelkedő sikere miatt. A szomszédos Vajdahunyadon is jól alakultak a dolgok, a szórakozás ott is nagyszerű volt, a gulyás finom, a szórakozás és a jókedv általános, a hangulatot pedig a csernátoni (Háromszék) néptáncegyüttes és Ábrahám Attila zenéje fokozta. Generációkat összekötő lánc Pénteken más jellegű volt a program, Vajdahunyadon a 6-os iskola magyar tagozatának 50. évfordulóját ünnepelték, felemelő hangulatú véndiák-találkozóval. Közel 300-an gyűltek össze a városi színházban helybéliek, de Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Magyarországra vagy Kanadába került egykori diákok is hazajöttek az ünnepségre. Nem bánták meg, boldogan és meghatódva vettek részt az ünnepségen. Egykori tanítóikat, tanáraikat fölállva, vastapssal díjazták, amikor a szervezők elismerő oklevéllel és virágcsokorral várták a színpadon. 1964-es megalakulása óta a vajdahunyadi magyar tagozaton közel 1600 diák végzett több mint 50 pedagógus áldozatos munkája következtében. Olyan lánc, amely összetartja a magyarságot, amelynek első szemét 1964-ben fonták, s azóta évről évre újabb láncszemmel gazdagodott. Ne hagyják elszakadni, a szülőktől kapott ajándékot, a magyar nyelvet adják tovább gyermekeiknek, üzente az ünneplő közönségnek Kiss Mihály, a magyar tagozatnak helyt adó Matei Corvin iskola – ahova jelenleg tartozik az egykori 6-os iskola – aligazgatója. Utánpótlás nélkül hiába erősödtek meg a szórványmagyarság intézményei, az 1989-es változás elhozta ugyan a szabadságot, de megcsappant a diáklétszám. Kezdetben az élet nagyon nehéz volt, a szülők mégis mindent megtettek, hogy anyanyelvű iskolába járassák gyermekeiket, hangsúlyozta ünnepi köszöntőjében az 1968-ban Brassóból Vajdahunyadra került Fazakas Tibor művész, aki több mint 40 évig volt az iskola rajztanára, számos nemzedék osztályfőnöke. Meg is köszönte a vajdahunyadiaknak szeretetüket és befogadó-készségüket, emiatt eresztett gyökereket a kohászvárosban, noha eleinte még a Cenk alatti városba való visszatérést fontolgatta. Scheibert Irén nyugalmazott tanítónő örömmel köszöntötte egykori tanítványait, a magyarság melletti kitartásra buzdítva a fiatalabb nemzedékeket. „Nem az az erős, aki sosem esik el, hanem az, aki mindig feláll”, jegyezte meg diákjai vastapsa közepette a tanítónő. Kofity Magda több szerepben köszöntötte az ünneplőket: a rendezvény házigazdájaként, az RMPSZ Hunyad megyei elnökeként, az 1964-es becsengetés első osztályos diákja- és jelenlegi tanáraként, valamint két volt diák édesanyjaként. Balogh-Botár Csaba, a dévai Téglás líceum aligazgatója a vajdahunyadiak hozzájárulását köszönte meg a dévai középiskola eddigi haladásához, illetve folytatásának reményét fejezte ki, miközben a vajdahunyadi magyar tagozat 7.-es és 8.-os diákja két színdarabbal jellemezték a magyar iskolát: a komikus jelenet az iskolai barátságokat, csínytevéseket, a Gherghina Rozália tanárnő által betanított Március 15. darabbal pedig a nemzet iránti elkötelezettséget. Olyan elkötelezettséget, mely nemcsak az együttlét örömét bizonyítja, hanem azt is, hogy bár számban a Hunyad megyei magyarság szórvány, lélekben viszont nem, ahogy a magyar napok megyei főszervezője, Takács Aranka – az iskola egykori diákja és tanára – megjegyezte.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

Hunyad Megyei Magyar Napok
Táncház és szórványápolás
Szűknek bizonyult a vajdahunyadi Corvin-Savaria magyar ház kedden délután, amikor az Erdély-szerte oly erős hagyományokkal rendelkező táncházra került sor. Nemcsak a kohászváros magyarjai vettek részt nagy számban a rendezvényen, hanem a szomszédos Déváról és Csernakeresztúrról is szép számmal jöttek el. Aligha bánták meg, a hangulat nagyszerű volt. Felemelő érzés volt, amikor az egybegyűltek közismert magyar népdalokat énekeltek. Kiss Mihály, a vajdahunyadi magyar iskola aligazgatója, illetve Lengyel Izabella tanítónő, a dévai Szivárvány nyugdíjas-kórus vezetője nem kevesebb, mint 10 népdalt tanítottak meg az egybegyűlteknek, szebbnél szebb, lélekhez szóló igazi magyar népdalokat. Később a Fölszállott a páva népzenei vetélkedő nyertese, a kolozsvári Tokos zenekar is megérkezett, amely további népdalokat adott elő, immár profi módon. Sőt, a kolozsvári fiatalok kalotaszegi és mezőségi néptáncokra is megtanították az egybegyűlteket, amire főleg a néptáncban amúgy is jártas csernakeresztúri ifjak voltak fogékonyak. A felemelő hangulatú ünnepség estig húzódott el, mivel sikere jócskán fölülmúlta a szervezők várakozásait. Örvendetes, hogy a táncház hagyománya olyan erős a szórványban is, hogy annyian lelkesednek a magyar folklór iránt, jegyezte megy Lengyel Izabella. A felnőttek bevonása nagyszerű öltetnek bizonyult, hangsúlyozta a rendezvény sikere alapján Kiss Mihály, aki minden nyáron a Kallós Zoltán Alapítvány által szervezett néptánc- és népdaltáborba viszi a vajdahunyadi iskola diákjait. Eközben Petrozsényban, a Jézus Szíve iskolaközpont diákjai rajzkiállítást szerveztek A bányászat gyermekszemmel címmel, mely során ötletesebbnél ötletesebb rajzok révén mutatták be, hogyan tekintenek a gyerekek a felnőttek foglalkozására. A demográfia a legnagyobb ellenség Déván az unitárius parókián kerekasztal-beszélgetésre került sor a szórvány helyzetével és kilátásával kapcsolatosan. A kérdés tüskés, a folyamatok egyáltalán nem bíztatóak, a Hunyad megyei magyar egyházak szinte kivétel nélkül többet temetnek, mint ahányat keresztelnek, sőt, sajnos az sem ritka, hogy a temetések száma többszörösen meghaladja az esküvők és keresztelők együttes számát, hangsúlyozta a házigazda-főszervező Koppándi-Benczédi Zoltán unitárius lelkész. A kedvezőtlen folyamatokat a statisztikák is megerősítik, a magyarság száma népszámlálásról népszámlálásra csökken, tömbvidéken lassan, vegyes vidéken gyorsabban, a szórványban pedig hatványozottan, derült ki Chirmiciu András előadásából. Hunyad megyében, például, megfeleződött az utóbbi 20 év alatt. Ennek megfelelően az erdélyi városok etnikai arculata is jelentősen megváltozott a magyarság kárára. A résztvevők érdekes és tartalmas hozzászólásai nyomán valós kerekasztal-beszélgetés alakult ki, noha az asztal nem kerek, jegyezte meg humorosan a házigazda lelkipásztor. A végvárakat semmi képen sem szabad feladni, egyeztek meg az egybegyűltek, gazdag történelmi hagyatékunk erre kötelez bennünket. Noha évszázadok óta szórványnak számít, Hunyad megye magyar történelmi öröksége jelentős, ismertette a helyzetet Dézsi Attila volt prefektus és kormányfőtitkár Gáspár-Barra Réka színvonalas munkája alapján. A Nyugati Jelen újságírója ugyanis nagyszerű összeállítást készített a megye magyar műemlékeiről, fényképekkel és adatokkal, melyet Dézsi Attila mutatott be az egybegyűlteknek, néhol újabb információkkal kiegészítve. Köztiszteletnek örvendő főispánként Dézsi sokat tett a magyar történelem ápolásáért, főleg olyan műemlékek felkarolásáért, amelyek a helyi magyar közösség hiánya miatt elvésztek volna. Az előadásból egyértelműen kiderült, hogy azokon a helyeken, ahol megmaradt a magyar közösség, a történelmi örökséget ápolják, felújítják, gondozzák, ott viszont, ahol már nincs magyar közösség, műemlékeink, történelmünk jelképeink sorsa sokkal mostohább. A Barcsay Ákos-műemlékét Déva főterén felállíttató volt prefektus további konkrét elképzeléseket vázolt fel a megyeszerte szétszórt, omladozó magyar műemlékek megmentésére. Hogyan lehetne megállítani a demográfiai mélyrepülést? A kérdés nehéz, hiszen nemcsak a szórványmagyarságot érinti, hanem szinte egész Európára jellemző folyamatról van szó. Bíztató azonban, hogy számbelileg megfogyatkozva is, a Hunyad megyei magyarság intézményei jelentősen bővültek, illetve megszilárdultak az utóbbi években. Nyugati Jelen (Arad)

Munkanélküli végzősök
Ezernél több fiatal várja a segélyt
Hunyad megyében az utóbbi két hónap alatt közel 1100 idei végzős jelentkezett be a Munkaerő-foglalkoztató Ügynökségnél. – Az érvényben lévő törvény értelmében azon 16 év feletti fiatalok, akik befejezték tanulmányaikat, de nem jelentkeztek egyetemre, főiskolára, és munkahelyet sem találtak, hat hónapig részesülhetnek a végzősöknek járó, havi 250 lejes munkanélküli segélyben. Ennek elsődleges feltétele, hogy a tanulmányaik befejezését követő 60 nap során jelentkezzenek be a munkaerő-foglalkoztató ügynökségen, mint állást keresők. Ha két hónap leforgása alatt nem találnak semmiféle munkát, akkor jogosulttá válnak a végzősöknek járó segélyre. Ezt egy éven belül kell igényelniük – közölte Rodica Peter, AJOFM-igazgató. Mint mondta, Hunyad megyében 972 elméleti- és szakközépiskolát végzett diák, illetve 111 felsőfokú oktatásban részesült fiatal jelentkezett be az ügynökségen.
Az intézmény igazgatója szerint a nyilvántartásba való felvétel nem csupán hat hónapra terjedő segélyt jelent. Amennyiben a fiataloknak sikerül egy komoly, munkakönyves állást találniuk, ahol legalább 12 hónapos szerződést kötnek, akkor ők maguk is, de munkaadójuk is jelentős állami támogatásra számíthatnak. A fiatalok elsősorban egy 500 lejes „alkalmazási” juttatásban részesülnek, és ha még nem járt le a hat hónapos segélyük, akkor annak hátralevő részét is felvehetik. A végzősöket alkalmazó munkaadó pedig szintén állami támogatásra számíthat. Amennyiben hosszú távú szerződést köt a fiatallal, az első 12 hónapban az állam 500 lejjel támogatja az új alkalmazott bérezését. – Mindemellett helyi szinten igyekszünk további segítséget nyújtani a munkát keresőknek. Uniós finanszírozásból egy 16 hónapra terjedő programot is indítunk, melynek keretében számos szakképző tanfolyamot biztosítunk azok számára, akik munkanélküliként szerepelnek a nyilvántartásainkban. A képzések dévai és petrozsényi központjainkban zajlanak. Részleteket az ügynökség honlapján lehet találni – közölte az AJOFM igazgatója.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)

A román visszavonulás – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején (6.)
A támadó román haderő kezdetben nagy erőfölényben volt – idézzük Pomogáts Béla hadtörténészekre hivatkozó idevágó tanulmányát. – Szeptemberben elfoglalták Brassót, a Székelyföld egy részét – a magyar lakosság fejvesztetten menekült –, továbbá a jelentékeny ipari központot, Petrozsényt, és csak több hónappal a támadás után sikerült az osztrák–magyar haderőnek a helyzetet konszolidálnia, majd ellentámadásba mennie. A hadtörténetírók szerint különösen a Nagyszebennél és Brassónál kibontakozó ütközeteknek volt katonai értelemben történelmi jelentőségük – mindkét ütközetben a magyar honvédségnek jutott a küzdelmet eldöntő feladat. Mindazonáltal több hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a Monarchia hadserege megfelelő ütőképességgel vegye fel a küzdelmet – végül is a beérkező német seregtesteknek kellett a románokat kiverniük.
Szentgyörgy visszafoglalása
A román csapatok visszavonulása 1916. október 5–8. között történt. Az elvonulás első felvonása október 5-re tehető, amikor a román zászlókat leszedték a középületekről, és eltávozott a rendőrkapitány. A következő nap ágyúlövések hallatszottak, miközben a katonai parancsnokok és Alemann polgármester sietősen távozott. Október 7-én nagyszámú ellenséges katona vonult át a városon. Egy nap múlva, október 8-án hét tagból álló német dragonyos járőr érkezett ide, s a szövetségesek zászlóit kitűzték. Nyomban ezután Solymosi százados vezetésével 46 huszár vonult be, ekkor azonban még Sepsiszentgyörgyön román csapatok is tartózkodtak. A kialakult utcai harc következtében egy honvéd életét vesztette, akit ideiglenesen a református temető egyik kriptájában helyeztek el, hogy majd a békekötés után ünnepélyes külsőségek mellett helyezzék örök nyugalomra. A huszárok a felső sétatéren a bokrok mellett sorakoztak fel. Ezalatt a városba észak felől csendőrök is érkeztek, utcai harc fejlődött ki. A románok gépfegyverrel lőtték a várost, majd déli irányba visszahúzódtak. Később a közös huszárezred másik félszázada is megérkezett Bánffy hadnagy vezetésével, de dolguk már nem akadt, a város több ellenséget már nem látott. Hat nappal a románok kivonulása után Bálint Dénes polgármester is hazaérkezett, nemsokára a tisztviselők jó része követte őt. Ezután elkezdődött a közigazgatás helyreállítása, melynek elsőrendű feladata továbbra is a háború kiszolgálása volt.
A menekültek hazatérnek
A belügyminiszter 1916. október 9-i rendeletével utasította az alispánt, járási főszolgabírákat, városi polgármestereket, hogy a hadi helyzet kedvező alakulása következtében megteremtődtek a hazatérés feltételei. Ennek értelmében Háromszék vármegyei elöljárók október 10-én vasútra ültek és 17-én Sepsiszentgyörgyre érkeztek. A végleg Békés megyében letelepedni kívánó, mintegy 30 ezernyi Háromszék megyei székelység ügyeinek intézését, érdekeik képviseletét dr. Béldi Pál főjegyző, egy-egy szolgabíró és megfelelő segélyszemélyzet látta el. Dr. Demeter Gyula másodfőjegyző a kormánybiztosságnál intézte a Békés megyében maradó székelyek ügyeit. Az alispán hazaérkezése után a magántulajdon sérthetetlenségének helyreállítása érdekében a rögtönítélő bíráskodás megszervezését szorgalmazta. A közjogi természetű bűncselekmények kiderítése céljából a brassói székhelyű hírszerző irodától egy különítmény kirendelését kérte. Az őszi mezőgazdasági munkálatok megszervezését elnapolhatatlan teendőjének tartotta, mert az ellenség nagy mennyiségű gabonát élt fel és vitt el, akárcsak a szövetséges német hadsereg. Az elmenekültek kenyér és vetőmag nélkül maradtak. Az állatállomány nagy része elpusztult. Meneküléskor a jószág betegségek miatt elhullott, vagy értékén alul szabadultak meg a takarmány nélkül maradt állatoktól. Az itthon maradt állományt az ellenség elvitte, elfogyasztotta, a csőcselék ellopta, vagy ami még megmaradt, azt a hadsereg állandóan rekvirálja.
A rögtönítélő bíráskodást október 18-án vezették be, és felhívták a figyelmet, hogy akinél idegen holmi maradt, azonnal szolgáltassa vissza a hatóságokhoz. Ennek alapján az elhordott tárgyak egy része visszakerült, de sokat a következményektől tartva megsemmisítettek a fosztogatók. A városban maradt gabonából az ellenség jelentős mennyiséget magával vitt. A kicsépeletlen gabonát nem pakolták fel, ez azonban a lakosság szükségleteinek fedezésére elégtelennek bizonyult. A cséplés lebonyolítására a városnak négy cséplőgép állt rendelkezésére, de fennakadást okozott az összekötőszíjak hiánya.
Az őszi vetésnél nagy volt az elmaradás, ami főként a fogatok hiányával magyarázható. Az idő is téliesre fordult, és kilátás sem mutatkozott a munkálatok elvégzésére. A város ló- és szarvasmarha-állománya a menekülés előtt 700 darabra volt tehető. Ebből a menekülők csordában vagy fogatokkal elvittek 650-et. Az itthon maradt jószágból az ellenség mintegy húszat vitt magával.
Szemrehányás a miniszterelnöknek
A háború utolsó két évében (1917–18) az addig is súlyos közellátási zavarok tovább fokozódtak. Évek óta elhúzódott a kárpótlás folyósítása, a nagyszámú katonaság miatt romlott a gazdasági helyzet, a nagytömegű hadifogoly ittléte feszültségeket okozott, a közegészségügyi és közbiztonsági hiányosságok pedig már csak tetőzték a bajokat.
A Független Székelység című sepsiszentgyörgyi ellenzéki lap 1917. július 22-i számában azon kesergett, hogy a román betörés után egy évvel még mindig nem kártalanították a tízezrekre szakadt nyomort és a megszállás okozta károkat.
Háromszék vármegye 1918 júniusában beadvánnyal fordult a miniszterelnökhöz, miszerint 1916-ban senki sem figyelmeztette a vármegye közönségét a közelgő veszélyre, sőt, ha valaki erről beszélt, azt rémhírterjesztéssel vádolták. Jellemző, hogy még a közvetlen támadás előtt is azt nyilatkozta Tisza István miniszterelnök a parlamentben: baráti a viszony Romániával. Ezért érte teljesen készületlenül a lakosságot a támadás, és kellett órákon belül menekülnie.
(folytatjuk)
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kenyér az autóból (1.)
Pipe – jelen a múlt tükrében
Amikor 1991-ben először jártam a két Küküllő közti Partium tájegység kicsi településén, Pipén, Fóris Géza unitárius lelkész 106 személyt tartott nyilván. 2014 júliusában utódja, Jenei László Csaba lelkész adatai szerint már csak 37-en lakják a Nádasi-patak keskeny völgyében szorongó falut, amely a községközponttól, Szásznádastól négy kilométernyire rejtőzik a világ elől. A rendszerváltás után az eltérőnél – mintha nem is létezne – nem jelezte tábla a falu nevét, s poros zsákút vezetett a szűk patakvölgybe. Azóta kitették a táblát, s aszfaltburkolat került az úttestre, de a lakosság fogyása, a falu elnéptelenedése nem állt meg.
A falu gerince megroppant
A számok szerint évente másfél lélekkel vannak kevesebben, amiből arra következtethetnénk, hogy 10-15 év múlva a boltíves kapuk által őrzött házak szinte mindenikére lakat kerül. De a valóság árnyaltabb egy kicsit, hisz van néhány fiatal, középkorú személy, akik kényszerűségből, vagy szerencsét próbálni költöztek vissza, járnak ki nap mint nap Pipére. Ki rózsát termesztve, ki gazdálkodva, ki juhfarmot alapítva és gyarapítva, a közbirtokosságot irányítva próbálja az életet fenntartani a jobbára üres, lehunyt szemű házakból álló faluban, amelyben csak a túlsó végén álló roma porta körül látnak kisgyermeket. Pedig a régi fényképekre alig fért fel az iskolások népes serege. Egy 1930-as évekből származó fotón például 71 gyermek veszi körül Jobbágy Sándor tanítót. A konfirmált fiatalok is általában 15-17-en állnak, ülnek a szolgálatot teljesítő lelkész körül egészen a nagy romlás kezdetéig, ami a falu addigi egészséges fejlődését megállította. A független, önálló gazdálkodásra, a szőlő- és gyümölcstermesztésre, a termékek eladására épülő falu gerincét az 1960-ban bekövetkezett erőszakos közösbe terelés roppantotta meg. A közösben a korábban keserves egyéni munkával, nagy odaadással és hozzáértéssel megdolgozott földek, szőlősök tönkremennek. Ekkor kezdődött el az elvándorlás, ami a hagyományok szerint élő falusi közösség fokozatos felbomlásához vezetett. Ezt a folyamatot az 1990-es rendszerváltozás, a földek visszaszolgáltatása sem fékezte meg. A falu még helyben élő idős lakói már képtelenek voltak a régi állapotok visszaállítására.
Fokozatosan megszűnt minden. Elnéptelenedett, majd bezárt az iskola, az üzletet is felszámolták, s a hetente kétszer kijáró autóból vásárolják a kenyeret és a legszükségesebb élelmiszereket a falu idős lakói, akik azt mondják, hogy másra nem futja a sovány tsz-nyugdíjból. Víz, csatornázás nincsen, a patak medre is gyakran száraz, s az enyészet bitorolja az üresen álló papilakot. A templom viszont szépen karbantartva fehérlik a falu fölé, s a régi iskola tönkrement épületén dolgoznak, hogy faluházat, szálláshelyet alakítsanak ki, amely fogadni tudja a nosztalgiázni hazatérőket, a csend birodalmában megpihenni vágyókat. Fekvése, természeti adottságai révén akár üdülőfaluvá is válhatna Pipe – néhány idegen már fel is fedezte –, de ahhoz, hogy a jelenlegi tulajdonosok komfortosra alakítsák át a szülőházat, mások pedig e célra vásárolják meg az üresen állókat, sok feltételre lenne szükség.
Mindenekelőtt a közbiztonságra. Hisz manapság a félelem és rettegés nehezíti az ott élők amúgy is kesernyés életét. A rendfenntartó szervek pedig, ahelyett, hogy a garázdálkodók kilétét kiderítenék, a kárvallottak elhallgattatásával tesznek pontot a történtekre.
Kis falu nagy emberei
Amilyen kicsi és elöregedett Pipe, olyan szeretettel emlékeznek rá azok, akiknek a szülőhelye, s akik lelkészként, tanítóként a településen éltek. Kevés falu van Erdélyben, amelynek történetéről, egyházi múltjáról, szokásvilágáról, hagyományairól olyan részletes és alapos munkák születtek volna, mint Pipéről. Az írásokat Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkész gyűjtötte össze Pipe, egy Kis- Küküllő menti unitárius falu száz éve (Kriza János Néprajzi Társaság, MTA Néprajzi Kutatóintézet Bp. – Kolozsvár, 2011) című kötetében. Még átfogóbb művön dolgozik Burus János csíkszeredai magyartanár, akinek gyökerei ugyancsak Pipéről erednek. Egyébként a Burusok (a hét testvérnek 84 leszármazottja van) évi rendszerességgel találkoznak az ősi telken – mondja Orbán Sándor, aki édesanyja révén szintén a családhoz tartozik. A faluban éltek a jelenlegi unitárius püspök, Bálint Benczédi Ferenc szülei, ott született dr. Gyulai Zoltán fizikus, egyetemi tanár, akadémikus, egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók, lelkészek, iparosemberek, vállalkozók.
Adorjáni Rudolf Károly, aki tíz évig volt unitárius lelkésze a falunak, s felesége tanítónőként a falu szellemi életét alakította, sziszifuszi munkára vállalkozott. Könyvében a település XX. századi történetét mutatja be, házról házra, családról családra, 1870-től 1990-ig, hat nemzedéken át, az 1-es házszámtól a 84-esig. A több mint száz év családtörténete mellett az unitárius valláshoz, az anyanyelvhez való ragaszkodás szép példája is kirajzolódik a kötetből, amely leírja az egyházi és népszokásokat, a szőlőművelést, s pontos statisztikát közöl a születésekről, keresztelésről, házasságkötésről, a halotti anyakönyv adataiból. A szerző munkatársai ezt a képet egészítik ki a pipei unitárius egyházközség történetéről (Fóris Géza), a farsangi szokásokról (Barabás László), a pipei hiedelmekről (Adorjáni Juliánna), Pipe helyneveiről (Burus János).
Jenei László Csaba unitárius lelkész 2000-ben vette át a pipei (37) és a nádasi (150 lélek) egyházközséget. Családot alapított, Nádason bővítette a papilakot, s igyekezett beilleszkedni a helyi közösségbe.
Mégis elment
– 13 éven át arra törekedtem, hogy az évi javítások nyomán a pipei templom állagát megőrizzük, de sajnos a papilakot nem sikerült rendbe tenni, pedig, ha jó állapotban lenne, ki lehetne adni, s még jövedelmet is hozhatna az egyháznak. Ha nem költöznek vissza az elszármazottak, ha nem támogatják a közbirtokosság vezetőségét, a falut nem lehet megmenteni a kihalástól. Az istentiszteleten 10-12 személy van jelen, pünkösdkor 37-en voltak. A község polgármestere is a pipei egyházközség tagja, s házát a Pipére vezető út mentére építette.
Bár Nádason lett volna elég iskoláskorú gyermek, a csalódottság hangja szól a lelkészből, amikor arról beszél, hogy a magyar szülőket nem sikerült meggyőznie arról, hogy magyar osztályba írassák a gyermeküket, s a saját kisfiát adta idő előtt iskolába, hogy megmentse az összevont elemi osztályt. Munkáját kántorként a felesége segítette. A lelkész 2013. december elsejétől megpályázta és meg is kapta a magyarsárosi egyházközséget. Bár Sárosra költöztek, Jenei László Csaba vállalta, hogy továbbra is beszolgál Nádasra és Pipére, ahol kéthetente vasárnap délután 2 órától, illetve 3 órától tart istentiszteletet.
A pipeiek közül sokan, akik ingázni kényszerültek, a községközpontba telepedtek át. Köztük Pázsint Jánosék, akik 35 évig éltek a faluban, s a munkahely könnyebb megközelíthetősége miatt választották Nádast, ahol a telkük előtti szép kert dicséri a pipeiek szorgalmát.
– Kicsi, erős falu volt, dolgos emberekkel, akik állatokat tartottak, meredek domboldalakon nehéz körülmények között szőlőt műveltek, mégsem maradt tenyérnyi föld sem megdolgozatlan. A kollektivizálás után kezdett szétszéledni a lakosság Segesvárra, Szebenbe, Petrozsényba, és sokan Nádasra jöttünk le – emlékezik, majd sorolja a híres szőlőhegyek, az Alsószőlő, Csillaghegy, a Laj, Gyétyem, Dátyem stb. nevét.
Gergely János és felesége a hetvenes évek kezdetén kötözött Nádasra. A férj kőművesként Segesvárra ingázott, s azért hagyták el Pipét, hogy könnyebb legyen az ingázás, s mert Nádason gázfűtés volt, Pipén pedig fát kellett vágni.
– Sokan voltunk gyermekek, 5, 6, 7 is egy családban, s az osztatlan elemi osztályba 73-an jártunk. A lelkész felesége, Adorjáni Juliánna szerepet, táncot tanított nekünk. Emlékszem, alig vártuk, hogy letegyük a lábunkról a hitvány cipőt, annak dacára, hogy estére véres lett a talpunk.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Kétnyelvű könyv a bányavidék fénykoráról
A Zsil völgye a XX. század elején
A Zsil völgye mondhatni a kőszénbányászat szülöttje, az azelőtt gyér pásztorlakosságú vidék a „fekete arany” révén népesedett be, neki köszönheti fejlődését.
A huszadik század elején már jelentős és virágzó vidék volt, Magyarország egyik legjelentősebb ipari központja. Olyannyira, hogy 1903 szeptemberében Petrozsényban tartották meg a Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület közgyűlését, amelyen a bányavállalatok vezetői 4 részletes tanulmányt mutattak be a Zsil völgye és bányászata akkori helyzetéről. Ezen tanulmányok megjelentek a „Bányászati és kohászati lapok” című tekintélyes kiadványban, s ezek alapján született meg Mircea Baron, Wersánski Eduárd és András József professzor gondozásában a kétnyelvű könyv. Melyek címe egyszerűen Zsil völgye a XX. század elején.
Magyar kapcsolatok
A könyv ötlete Mircea Barontól származik, Wersánski Eduárd, a petrozsényi RMDSZ jelenlegi elnöke a 4 magyar nyelvű tanulmány fordítását vállalta, András József professzor, a petrozsényi RMDSZ korábbi elnöke pedig a műszaki leírások ellenőrzését végezte. Utóbbi nem volt kimondottan könnyű feladat, hiszen nemcsak a magyar–román szakmai nyelvezetre kellett figyelni, hanem arra is, hogy 110 év alatt a magyar szakmai terminológia is változott, ismertette a helyzetet András professzor. A könyv megjelenése mögött az előbbi két szerző 3 éves munkája húzódik meg, András professzor csupán az utolsó évben kapcsolódott be.
A korabeli fényképeket a miskolci egyetem segítségével dolgozták fel, dr. Patkó Gyula rektor szívélyes együttműködése réven. 1918 után Miskolcra került az 1735-ben alapított híres felvidéki Selmecbánya (manapság Banska Štiavnica) bányászati akadémiájának archívuma, amely Trianon előtt Magyarország legjelentősebb szakegyeteme volt, ott tanult a Zsil-völgyi bányák szinte valamennyi vezetője, ismertette a helyzetet András József. Végül is a Monarchia idején a legjelentősebb bányatársaság a Salgótarjáni kőszénbánya-részvénytársaság volt, az üzemeltette a legtöbb Zsil-völgyi bányát.
Világszintű bányászat
A huszadik század elején a Zsil völgye adta Magyarország kőszéntermelésének közel 20%-t, a magyar királyi államkincstár bányáit pedig a már említett Salgótarjáni részvénytársaság mellett az Urikány–Zsilvölgyi magyar kőszénbánya részvénytársaság, illetve a Felső-Zsilvölgyi kőszénbánya társulat üzemeltette. A magyar állam támogatása már akkor is jelentős volt, már a bányászat 1860–70-es évekbeli kezdete is gróf Lónyai Menyhért, Magyarország miniszterelnöke támogatását élvezte, az ő tiszteletére nevezték el a Petrilla melletti települést Lónyai-telepnek, manapság egyszerűen Lónya (románul Lonea). A bányákat mégis a 3 részvénytársaság magántőkéje működtette, világszínvonalú technológiával: szöges ellentétben a mai helyzettel, 1918 előtt a Zsil-völgyi bányákban használt technológia a világ legkorszerűbbje volt, szemléltette András professzor. Az is hozzátartozik a történelmi igazsághoz, hogy a nyereségorientált részvénytársaságok csak annyi munkaerőt alkalmaztak, amennyi gazdaságilag indokolt volt, mesterségesen felfújt személyzetről szó sem lehetett, a szociális érzékenység pedig abban öltött testet, hogy a bányavállalatok külön kórházakat és egészségügyi biztosítókat működtettek alkalmazottaik számára.
Miniatűr Osztrák–Magyar Monarchia
Éppen az eredeti tanulmányok magyar nyelve, illetve a Zsil völgye többnemzetiségű mivolta iránti tiszteletből döntöttek kétnyelvű könyv megjelenése mellett: a petrozsényi önkormányzat által 3500 lejjel támogatott könyvben az oldal egyik felén románul, a másik felén magyarul olvasható a szöveg. A bányavidék mindig is többnemzetiségű vidék volt, ahol a történelem nem 1918-ban kezdődött el, hangsúlyozta a kétnyelvű könyv bemutatóján Tiberiu Iacob-Ridzi, Petrozsény polgármestere.
Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a virágzó Zsil völgye összlakossága 50 015 fő volt (kb. harmada a mainak), közülük 22 378-an (44,74%) románok, 20 994-en (41,94%) magyarok, 3309-en (6,61%) németek, 703-an (1,40%) szlovákok, 518-an (1,03%) ukránok, 2113-an (4,2%), pedig egyéb Monarchia-béli nemzetiség (cseh, lengyel, horvát, olasz, szerb stb.). Felekezeti szinten hasonló sokszínűség volt jellemző: 15 155 római katolikus mellett 11 185 görög katolikus, 13 073 ortodox, 5819 református, 1509 lutheránus, 1090 unitárius és 2189 izraelita lakosa volt a bányavidéknek.
Maguk az 1903-as tanulmányokat elkészítő bányaigazgatók is a vidék többnemzetiségű jellegét erősítik meg. Kantner János, a Felső Zsilvölgyi Bányatársaság vezető bányamérnöke valószínűleg német volt, Blaschek Aladár (salgótarjáni részvénytársaság) magyar, Andreics János (szintén salgótarjáni részvénytársaság) a mai Vajdaság területén született, Krizko Bohus (Urikány–Zsilvölgyi részvénytársaság), pedig szlovák volt. 1914-ben utóbbi volt Hunyad vármegye legnagyobb jövedelemadó-fizetője, 1918-ban pedig visszatért felvidéki szülőföldjére, ahol Bohuslav Križko néven a szlovák bányászat szervezője és a szlovák szaknyelvezet kialakítójaként írta be nevét a szaktörténelembe. Mind a négy szerző a selmecbányai főiskolán szerezte bányamérnöki oklevelét. Krizko ezenkívül a berlini egyetemen villamosmérnöki diplomát is szerzett.
Végül is Tiberiu Iacob-Ridzi nem tévedett, amikor megjegyezte, hogy „a Zsil völgye már akkor európai vidék volt, jóval az Európai Unió megjelenése előtt”.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad),

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Beszélgetés Puskel Tünde Emese újságíróval
Az aradi magyar tévé- és rádióadás 25 éve
Aradon 25 évvel ezelőtt indult be a helyi tévé- és rádióadás, vele a magyar nyelvű is. Az adásoknak a kezdetektől oszlopos tagja Puskel Tünde Emese tévés újságíró, akivel megpróbálunk visszaemlékezni a helyi televíziózás és rádiózás őskorára.
– Negyed évszázad távlatából mi jut először eszébe az aradi tévé- és rádióadás kezdeteiről?
– Ha visszagondolok, mosolyognom kell, hiszen ma már nevetségesnek tűnik, hogy a forradalom napjaiban milyen szerény feltételek, műszaki adottságok közepette indult be az aradi tévé-, illetve rádióadás. Akkoriban a sajtó teljes megújulásával párhuzamosan egyre jobban felszínre kerültek a helyi tévézésben, rádiózásban rejlő lehetőségek.
– Kik hozták létre a helyi elektronikus sajtót?
– Természetesen csakis olyanok lehettek, akikben megbíztak, értettek is valamit a gépek kezeléséhez. Mert a rádiózásban és a tévézésben elsőrendű követelmény a technikai eszközök ismerete, a birtoklása. Hiába jó újságíró valaki, ha nem ismeri a technikai felszerelést. Ebből a szükségszerűségből fakadt, hogy ott összegyűltek olyan emberek, ma már régi jó barátok, akik 1990. január 16-án elindították a román nyelvű adásokat. Ekkor kezdeményeztem a magyar nyelvű műsorok beindítását is, amelyeknek szerkesztését minden előzetes szakmai ismeret nélkül elvállaltam. Eleinte nehezen ment, hiszen a szerkesztő által összeállított anyagokat lépésről lépésre a vágónak kellett végső formába öntenie. Ha megszületett az anyag, azt valahogyan sugározni is kellett. Rendszerint egy kazettára vettük fel a román, majd a magyar adást is hetente egy alkalommal. A sofőr kiszállította Világosra az átjátszó állomásra, innen került adásba a bukaresti főműsor végeztével, éjfél után. Akkoriban az aradiak nem arra voltak igazán kíváncsiak, mi történt éjfélig, hanem a helyi műsorokat várták izgalommal, hogy végre láthassák a környezetüket, az ismerőseiket, a rokonaikat. Ez volt a kommunikációéhség időszaka is, a több évtizedes bezárkózottság során az emberek nemcsak az elnyomó hatalmi gépezettől, hanem egymástól is féltek – 1990 elején végre felszabadultan kóstolgathatták a szabadság ízét. Annak az olyan kuriózumait is, hogy a közvetlen környezetét, sőt önmagát is láthassa a helyi tévéadásban.
Valósággá vált álom
– Hogyan került a helyi tévések szűk körébe?
– Mindig is a sajtó volt a nagy álmom, már harmadikos koromban szerepeltem a rádióban. Nagyon erősen hatott rám a marosvásárhelyi rádióstúdió, különösen Jászberényi Emese, akinek volt egy olyan adása, amelyben a beíró, tehetségesebb gyermekeket szólaltatta meg, köztük engem is. Később, amikor egyetemre, Kolozsvárra kerültem, a filológián egyéves újságíró kurzus is volt, ami nagyon érdekelt. Diákként a Fellegvár oldalon közöltünk, a helyi lapban is megjelentek bizonyos írásaim. Aradra kerülve nagyon háttérbe szorultam, mert nem voltam párttag, de rendszeresen látogattam az akkori Vörös Lobogó mellett működött Ifjú Riporterek Körét, miközben Majláthfalván tanítottam. Különösen a rádiósok hatottak rám, közülük is Szepesi György rádióriporter, aki ritka nagy egyénisége volt a Magyar Rádiónak. Sportszerető lévén, imádtam Szepesi közvetítéseit, akit utánozni próbáltam. Éppen ezért az aradi szabad sajtóban meg akartam írni, hogyan működik a helyi tévé, ugyanakkor élt bennem a vágy, hogy abban magam is dolgozzam. 1990. január végén megírtam a cikket, az akkori stúdióvezetőnek fel is vetettem: mit szólna, ha heti egy alkalommal egyórás magyar műsort indítanék be? Nagyon örült neki, hiszen az színesítené a programot, de megmondta: embereket nem tud adni, azokat nekem kell toboroznom. Ez volt a legnehezebb, mivel operatőröket nem képeztek. Akinek videokamerája volt, azt nagy titokban kellett tartania. Virgil Jireghienek volt videokamerája, de a férjem közreműködésével elkezdtünk magyar videós után is érdeklődni. Eljutottunk Cziszter Kálmánhoz is, aki nagyon segítőkésznek bizonyult, összehozott a szomszédjával, Sándor Istvánnal, akinek volt videokamerája. Felhívtam, azonnal beleegyezett, hozzáfogtunk az első adás megszerkesztéséhez. Az aradi magyar kultúra személyiségeiről forgattunk rövidfilmeket, az RMDSZ híreit is bevettük az adásba, intézményeket mutattunk be, eljártunk a magyar falvakba, ahol akkor kezdődtek a faluünnepségek, amelyek mind bekerültek a műsorba. Nagyon szép emlékeim vannak az Aradi Magyar Tévénél töltött bő három évről, temérdek érdekes, értékes embert ismertem meg, akik nagyon nyitottak voltak, szívesen nyilatkoztak. Örvendtek, ha felkereste őket tévéstábunk.
– Hogyan dolgoztak az akkori magyar adásban?
– Előrebocsátom: mindenki teljesen ingyen dolgozott, miközben egyesek külföldön csencseltek, megalapítva a vállalkozásaikat. Soha, egyetlen lejt sem kaptunk az Aradi Tévétől. Állandóan azzal takaróztak a vezetők, hogy itt nincs pénz, nincs, aki fizessen, főképpen a kisebbségi adásokra nincs költségvetés. Ezzel együtt rengeteget dolgoztunk, hiszen a főállásunk mellett néhány nap alatt el kellett készítenünk a riportokat.
Az ingyenmunkát is drágállták
– Értem a lelkesedést, de hát teljesen ingyen meddig dolgozhat az ember?
– A nagy politikai összeborulásból, testvériségből a pártok kialakulásával elég hamar bekövetkezett a feszültségkeltés is. A marosvásárhelyi események, majd a bányászjárások nagyban befolyásolták az aradi hangulatot is. De az Aradi Tévénél sem volt annyira szabad az élet, mint ahogyan a szabadság hajnalán ezt reméltük. 1994 elején behívtak a prefektúrára, ahol hazafiatlansággal vádolták meg a helyi tévé vezetőit, akik nem követik figyelemmel a PSD pártutasításokat. Akkoriban a stúdióvezető Niedermayer György volt. Tehát egy koncepciós beszélgetésen az aradi tévé- és rádióvezetőket keményen kioktatták, mi viszont annyira naivak voltunk, hogy nem rögzítettük az elhangzottakat. Mindennek az állt a hátterében, hogy a stúdiókba a maguk embereit akarták bevinni. Akkor a vezetőség, illetve a munkatársak 90%-a lemondott. Akkor szűnt meg a magyar adás is, mivel azt állították: tulajdonképpen nincs is rá szükség. Kitettek bennünket a helyi tévé épületéből is. Virgil Jireghie megreformálta a helyi tévét, majd Sandu Moţ vette át az Aradi Tévé és Rádió vezetését, ami később az Antenna tévécsatornának volt a fiókszerkesztősége.
– Hogyan folytatódott?
– 1994-ben jött az Intersat kábeltévé társaság, amely tévéadást is indított, és azt szerették volna, ha a magyar adást mi szerkesztjük. A licenchez szükséges vizsgaanyagot mi állítottuk össze számukra, a román anyagot is a kollégánk, Huppert Sándor vágta össze. Amikor azonban beindult az Intersat tévéadása, minket már nem hívtak. Nem is bántuk, mert akkor már a Duna Tévének dolgoztunk.
– Továbbképző tanfolyamokat szerveztek-e a tévéseknek, rádiósoknak?
– Természetesen, a Duna Tévé azzal kezdte, de azóta is rendszeresen szerveznek szakmai képzéseket, sőt mesterkurzusokat. 1994-ben kerestek meg először, amikor beindult a Duna Tévé kísérleti adása. Hatalmas körzetet látogattunk, hozzánk tartozott a Bánság és Hunyad is, Déváig, Petrozsényig. Az 1995-től eltelt húsz év alatt a régióban nincs olyan hely, ahova ne jutottam volna el. Amikor a Szabadság-szobor kihozataláról, újraállításáról forgattunk, a titkosszolgálat nagyon érdeklődött a munkánk iránt, de akkor is, amikor a magyar helytörténeti témákat kezdtük feltárni a kilencvenes évek közepén. A többségi sajtóban nacionalista felhangok jelentek meg velünk kapcsolatban, nagyon idegenkedtek a munkánktól.
Emlékezetes filmek, érdekes emberekről
– Az elmúlt 25 év alatt forgatott-e olyan anyagot, ami a legközelebb áll a szívéhez?
– Rengeteg ilyen filmanyag van. Ez olyan, mintha azt kérdeznék az embertől, hogy a tíz közül melyik gyermekét szereti a legjobban. Lehetőségem volt először forgatni a „Zöld nyílról”, a 48-as ereklyékről a megyei múzeum pincéjében, a Feszty körképről, az 1849-es világosi fegyverletételről, Krenner Miklós erdélyi újságíróról, Spectatorról. Egyébként van legnehezebb, leghumorosabb élményem is a filmezéssel kapcsolatban. Az egyik legforróbb pillanat az volt, amikor olyan nagy titokban hozták ki a Szabadság-szobrot a várból, hogy még a férjem sem szólt róla, aki a Nyugati Jelen újságírója volt. Másik emlékezetes forgatásom az volt, amikor a Szabadság-szobor kihozatala után Orbán Viktor Aradon járt, de nem lehetett vele riportot készíteni. Ezt úgy oldottuk meg, hogy miközben a Szakszervezetek Házában folyt az ünnepi előadás, minket az egyik minorita atya bezárt a Szabadság-szobor elkerített őrzőhelyére. Amikor megérkeztek a vendégek, kigyúltak a fények, kinyílt a vaskapu, mi előbújtunk a szoborelemek mögül, és megszólaltattam Orbán Viktort a Híradó számára.
– Manapság milyen feltételek között dolgozik a Duna Tévé aradi stúdiója?
– 20 év után Király András jelenlegi államtitkár, valamint Bognár Levente alpolgármester úr közbenjárására sikerült kapnunk egy helyiséget, ahol jól működő tévéstúdiót sikerült berendeznünk. Addig otthonról dolgoztunk, naponta rohangáltam a kazettákkal a vasútállomásra vagy a buszpályaudvarra, hogy szórványéletünk is jelen legyen a Duna és MTV adásaiban. Közel egy évtizedig az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának voltam a romániai tudósítója. Már a kezdettektől együttműködtünk a bukaresti magyar tévéadással is.
Szakmai tevékenységem szorosan összefüggött az első aradi magyar diáklap, a Kópé szerkesztésével, amit közel 2000 példányban, Arad megyén kívül Bihar, Kolozs, Hunyad Maros és Temes megyékben is terjesztettünk. Rendkívül népszerű volt, mivel maguk a diákok írták, én csupán irányítottam őket. Innen nőtte ki magát Székely Csaba neves erdélyi drámaíró és Katona Mihály is. A diáklap műhelye a 12-es Számú Általános Iskola volt, a szerkesztéséhez a férjemtől nagyon sok hasznos tanácsot kaptam. Ezen kívül a helytörténeti ismereteivel rengeteget segítette tévés munkámat, de a Kisiratoson szervezett médiatáborokat is. Azokat azzal a céllal szerveztem, hogy a szórványban felkutassuk a tehetséges diákokat, akik utánpótlást képezhetnek majd a helyi magyar sajtó számára. A táborozásokon a média minden formájának a témakörében előadásokat szerveztünk, majd a táborozások végén Firka címmel lapot is kiadtunk, illetve rádió, valamint tévéadást szerkesztettünk. E kezdeményezéseket a MÚRE rendszeresen támogatta, ezért is kaptuk a Nívódíjat a Szabadság-szobor-filmünk elkészítésekor. Évekig jelen voltunk a tévések kassai filmfesztiválján, illetve más külföldi tévés seregszemléken, ahol egyik kisfilmünk szintén díjat nyert.
– Vannak-e jövőbeli tervei?
– Mivel az elmúlt 15 év alatt a tévés munka teljesen átalakult, egy könyv formájában szeretném megörökíteni a kezdeti időszak eseményeit, emlékeit. Azért, hogy megmaradjon a kollektív emlékezetben az aradi elektronikus sajtó hőskora. Ugyanakkor egy-két filmálmom is van, amihez már megvannak a szakemberek, csak az anyagiak hiányoznak. Abban reménykedem, egyszer az anyagiak is összejönnek.
– Sok sikert hozzá, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Vasúttörténeti kiállítás Déván
Az erdélyi vasút hőskora
Az Első Erdélyi Vasút, illetve a Magyar Keleti vasút megépítésének történetét bemutató kiállítás nyílt a dévai Dák- és Római Civilizáció Múzeumában.
– Az anyagot teljes egészében a budapesti Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumtól kaptuk, vándorkiállítás formájában, a gyulafehérvári Egyesülés múzeumának közbenjárásával. Bizonyára sokakat meglepnek majd a kiállított háromnyelvű pannók, ezek szövege, illusztrációja, de nekem személyes meggyőződésem, hogy a múzeumunknak nem szabad kizárólag a dák és római emlékek bemutatására korlátozódnia, nyitnunk kell a világ felé és olyan kiállításokat hozni, ami a helybeliek érdeklődésére számíthat. Márpedig a vasúttörténeti kiállításnak igencsak helye van Hunyad megyében, hiszen számos itteni település a vasúttal együtt született, illetve növekedett – fogalmazott Liliana Ţolaş múzeumigazgató. Burkolt magyarázatával igyekezett elejét venni az esetleges szélsőséges megjegyzéseknek, hiszen a tucatnyi háromnyelvű pannó között szerepel gróf Mikó Imre vasúthálózati terve is, a korabeli Magyarország térképével. Szomszédságában pedig azon nyolc magyar miniszter arcképe látható, akik hathatósan részt vettek az erdélyi vasút kiépítésében 1867 és 1914 között. – Meggyőződésünk, hogy a kiállítás olyan történelmi és műszaki adatokkal szolgál, melyek hiányoznak a tankönyvekből, ellenben széleskörű érdeklődésre tarthatnak számot – fogalmazott a kiállítás dévai gondnoka.
A pannókon valóban kép és szöveg formában egyaránt végigkövethetők a vasútépítés előzményei, a tulajdonképpeni munkálatok, illetve az ezeket szükségessé tévő gazdasági, politikai háttér: „Erdély az 1867. évi kiegyezés előtt az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legkedvezőtlenebb helyzetben lévő régiója volt. A mezőgazdasági árutermelés csak szórványosan bontakozott ki, az általános műveltség, az ipar és városiasodás alacsonyabb szinten állt, mint a tőle nyugatra fekvő területen. A közlekedési infrastruktúra fejletlen, az úthálózat zömében kiépítetlen. A Magyarország nyugati határáról kelet felé kiépülő vasút 1867-ig csak Erdély kapuit érte el. Debrecen, Temesvár 1857-ben, Nagyvárad, Arad 1858-ban kapott vasutat. 1867 után azonban fordulat következett be Erdély fejlődésében” – olvasható a kiállításon.
Egy következő pannón pedig ez áll: „Erdélyben vasutat építeni nem volt könnyű. A nehéz terepszakaszok leküzdésében, folyó- és völgyhidak, töltések és bevágások, alagutak építésében, az állandó földcsuszamlások elleni harcban mérnökök, munkások és kubikusok sokaságának szívós munkájával tekintélyes műszaki eredmények születtek. A Nagyvárad–Predeal szakaszon 11, a Piski–Petrozsény szakaszon 9 alagút épült. (…) a 211 km hosszú Első Erdélyi Vasúton az első szerelvény 1868 karácsonyán futott be Gyulafehérvárra”.
A kiállításon minderről korabeli felvételeket is megtekinthetnek a látogatók: az építkezési munkálatok, az akkoriban épült csinos vasútállomások, mesékbe illő gőzösök képei sorakoznak.
– Idén ünnepeljük a Piski–Petrozsény szárnyvonal átadásának 145. évfordulóját. Négy esztendő alatt épült meg ez a rendkívül nehéz szakasz. Gazdasági szempontból azonban igen fontos volt, hiszen hozzáférést biztosított a nemrégiben feltárt Zsil-völgyi széntelepekhez. Az alagútépítésben főleg észak-olaszországi kőfaragók dolgoztak. Egész telepek jöttek létre – elevenítette fel a dél-erdélyi vasútépítés hőskorát Dionisie Daniel Ardelean, a CENAFER volt igazgatója, aki meghívottként volt jelen a kiállításon. Korabeli történetként megemlítette még, hogy a vasúti csomópontot eredetileg Dévára tervezték, ám az itteni polgárság tiltakozott az ipari létesítménynek számító csomópont ellen, így a parányi Ópiskire építették azt. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy Piski várossá nőtte ki magát – mondta Daniel Ardelean, hangsúlyozva, hogy míg Nyugat-Európában az ipari fejlődés tette szükségessé a vasúti hálózat kiépítését, addig Erdélyben sokfelé maga a vasút hozta el az ipari fejlődés lehetőségét.
Újságírói kérdésre Ardelean párhuzamot vont az erdélyi vasút 150 évvel ezelőtti és mai helyzete között. – Akkor 4 év alatt épült meg a Piski–Petrozsény szárnyvonal. Hunyad megyében azóta egyetlen vonalat építettek még Déva és Brád között, de ez alig pár évet üzemelt. Gyakorlatilag tehát az akkori vasúthálózat működik ma is. Sőt a Hátszeg–Karánsebes fogaskerekű vasutat fel is számolták már. Akkor átlagosan 60 kilométeres óránkénti sebességgel közlekedtek a vonatok, melyeket a nagyobb állomásokról elnevezett gőzösök vontattak. Ma lényegesen nagyobb sebesség felé közelít a vasút, de kihasználtsága minimális, annak ellenére, hogy nemzetközi egyezmény szorgalmazza a vasúti közlekedés előnyben részesítését a közútival szemben. Ehhez azonban megfelelő fejlesztési politikára van szükség, ami akkor volt, most nincs – derült ki a vasúti szakember véleményéből.
A kiállításon még további érdekes információkhoz juthat a látogató. Érdemes tehát felkeresni a dévai múzeum főépületének emeletén berendezett vasúttörténeti tárlatot, melyen még egy korabeli gőzmozdony miniatűr mása is megtekinthető. A kiállítás április közepéig marad Déván.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Ünnepi megemlékezések a Zsil-Völgyében
Válasszuk ismét a jót
Szász János plébános imájával, Szabadságharcot méltató verssel és koszorúzással kezdődött Petrozsényban a március 15-i megemlékezés, melyre idén a református templomban került sor. A bányavidéken a magyar egyházak közös ökumenikus istentiszteleten hajtanak fejet a szabadságharc hősei emléke előtt, évről évre más templomban.
Házigazdaként Márton Zoltán református lelkipásztor a helyi és magyarországi vendégeket köszöntötte, majd áldás után átadta a szót unitárius kollégájának.
Március 15. a megemlékezés, a magyar összetartás és a tenni akarás napja, jegyezte meg ünnepi igehirdetésében Kardos József unitárius lelkész. Március 15-én azonban ne csak a dicső múltat elevenítsük fel, hanem abból erőt és ihletet merítve, a jelen feladataira és a jövő kihívásaira is figyeljünk. A magyar holnapot mindannyian építjük, nemcsak elöljáróink.
Mindent vizsgáljatok meg, a jót tartsátok meg, a gonosztól tartózkodjatok. 167 évvel ezelőtt a magyarság nemzet és forradalmár vezetői alaposan átvizsgáltak mindent, s kiválasztották a jót: a szabadság fényét és a társadalmi felemelkedést. Manapság ugyanaz a kihívás áll előttünk. A bányavidéken a magyarság kisebbségbe került, de ettől nem kisebbrendű. Tartsuk meg továbbra is egyenes gerincünket, méltóságunkat és nemzeti önazonosságunkat. Tiszteljük a velünk élő népeket, de ne adjuk fel anyanyelvűnket. Dicső őseink példáját tartsuk továbbra is szem előtt, Istentől kapott tehetségünket ne csak saját boldogulásunkra használjuk fel, hanem a nemzet javára is fordítsuk annak egy részét. Múltunkból, kultúránkból, templomainkból, iskoláinkból erőt meríthetünk, hogy közösségi összefogással a márciusi ifjak útján haladva a jövőben is tartsuk meg a jót, és utasítsuk el a gonoszt, üzente felemelő beszédében Kardos József.
Wersánszki Eduárd helyi RMDSZ-elnök arra emlékezett, hogy 25 éve a petrozsényi szórványmagyarság méltóan ünnepel március 15-én. Tiberiu Iacob-Ridzi polgármester ismét együtt ünnepelt a magyarsággal, s nemcsak azért, mert édesapja magyar, hanem azért is, mert a Zsil-völgye és Petrozsény nagyon sokat köszönhet a magyaroknak, a bányavidék egyszerűen elképzelhetetlen lenne a magyarság nélkül.
Manapság szerencsére nem fegyverrel kell küzdeni a nemzeti jogokért, hanem békés, törvényes eszközökkel. Mégis felvetődik a kérdés, eleget segítünk-e Magyarországról a Zsil-völgyi szórványnak, jegyezte meg ünnepi beszédében Talabér Márta, Petrozsény Veszprém megyei testvérvárosának, Várpalotának a polgármester asszonya, aki immár sokadik alkalommal ünnepli március 15-t a dél-erdélyi bányavidéken. Dr. Stelecz György, Magyarország kolozsvári konzulátusának munkatársa Orbán Viktor ünnepi üzenetét olvasta fel.
Széll Lőrincz, a Déván, Piskin és Vajdahunyadon ünneplő Winkler Gyula és Dézsi Attila nevében is köszöntötte az egybegyűlteket, majd megjegyezte, hogy 1848–49-ben a magyar név megint szép lett, a hősi elődök tették azzá. Tartsuk meg annak!
A szomszédos Petrilán is megünnepelték március 15-ét, szintén a református templomban, ahol Kovács-Szabadi Levente lelkipásztor a nemzeti önazonosság fontosságát a hazaszeretet aktualitását, valamint az áldozatkészség felemelő példáját említve. Mindkét helyen az ünnepség végén diákok adtak elő 48-as verseket és dalokat.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)