Frunda György: Az RMDSZ-nek kormányban kell lennie
Csak egy kicsit elsiette a döntést
Mostanában az emberek sokat beszélnek az elnökválasztás eredményéről, az RMDSZ kormányba lépéséről. Sokan sokféleképpen ítélik meg a szervezet döntését. A választásokat követő Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén Frunda György az RMDSZ vezetőségének véleményével szemben egészen más álláspontot fogalmazott meg. Erről beszélgettünk a szenátorral.
– A tanácskozáson a szövetségi elnök jónak nevezte az RMDSZ szereplését az elnökválasztás első fordulójában. Önnek más volt a meglátása…
– Négy név merült fel a tavaly az RMDSZ részéről: Markó Béla, Borbély László, Kelemen Hunor és jómagam. Én azon a véleményen voltam, hogy Markó Bélának kellett volna vállalnia a jelöltséget, mert ez a szerep a mindenkori szövetségi elnöknek jár. A legnagyobb lehetőség meggyőzni az embereket, elmondani a terveket, szövetségeket kötni, lehetőségeket, kapukat megnyitni. A szövetségi elnök nem vállalta a jelölést, ő javasolta Kelemen Hunort. Végül elfogadtuk ezt a megoldást, és elmondtam, mire kell a jelöltnek odafigyelnie: a válsághelyzetre kell felépíteni a kampányt, megoldásokat kell kitalálni, karizmatikusnak kell lenni, az embereket meg kell győzni, hogy elmenjenek szavazni, és folytatni azt a nyitást a románság felé, amit én elkezdtem '96-ban.
Azt hiszem, Kelemen Hunor nagyon jól felkészült diákként viselkedett, kerek, kidolgozott programbeszéde volt, de ugyanakkor nem volt elég meggyőző, s elért egy eredményt, ami fele annak, amit én elértem '96-ban, egyharmaddal kevesebb annál, amit Markó Béla elért ezelőtt öt évvel. Hogy mondhatjuk erre, hogy jó eredmény? Véleményem szerint nem jó eredmény; ahhoz, hogy az RMDSZ erősödjön, szembe kell néznünk a tényekkel, le kell vonni a tanulságokat, meg kell keresni a hibákat, miért volt csak ennyi szavazat és nem több, a jelölttel volt baj, a helyi szervezetekkel, önkormányzati vezetőkkel? Javítani kell a területi szervezetek szintjén, de az ügyvezető elnökség szintjén is, amely nem tudja kézben tartani a területi szervezeteket. Ez volt az én üzenetem, nem Kelemen Hunor ellen irányult, de le kell vonni a tanulságokat.
Az RMDSZ kihagyott egy lehetőséget
– Ön kritizálta a vezetést a referendum miatt is.
– Véleményem szerint az RMDSZ kihagyott egy nagy lehetőséget, amikor arra biztatta az embereket, hogy menjenek el és szavazzanak nemmel. Hibás döntés volt, azt kellett volna sugallnia, hogy ne vegyenek részt a szavazáson, így nem lett volna érvényes a népszavazás, és a parlament nem kellett volna vitatkozzon a parlament átalakításáról. A magyarság érdekéről van szó, mert azzal, hogy a parlamentet egykamarássá alakítják, egyetlen közösség, a magyarság veszít Romániában. Ezt ki kell mondani. A modern államokban az EU- ban mindenhol két ház van – alsó- és felsőház –, ez a garanciája, hogy egyetlen ember nem tudja maga alá gyűrni a parlamentet. Az EU is egy külön törvényhozó testületet ajánl, amely más problémák mellett az európai szabályzókat átülteti a nemzeti törvényhozásba. Ezt az RMDSZ- nek el kellett volna magyaráznia, és meggyőznie az embereket, ne szavazzanak a referendumra. Ez hiba volt, és az RMDSZ-nek ezt föl kell vállalnia, mert nem először hibáztunk. Hibáztunk akkor is, amikor Basescu felfüggesztéséről volt szó, s ezeket a hibákat a politikában nem szabad megismételni. Így nehéz politikai harc vár ránk, hogy megpróbáljuk megőrizni a kétkamarás parlamentet, mert a népszavazás nem kötelező érvényű, hanem konzultatív, ezt írja az alkotmány. De biztos vagyok benne, hogy az államelnök és a Demokrata Párt nagy nyomást fog gyakorolni az RMDSZ- re, hogy ezt megszavazzuk. Én nem fogom megszavazni semmiképp sem, mert ezzel a közösségünk ellen tennénk.
"Szőke" döntés?
– Az RMDSZ ismét kormánykoalícióra lépett. Erről mi a véleménye?
– 1996-ban az első magyar politikus voltam, aki kormánykoalícióról beszéltem, arról, hogy a magyarság helye a kormányban van, adott feltételek mellett. Akkor sokan támadtak, hogy ez az identitásunk elvesztéséhez fog vezetni. Pedig nem így van, én Gunnar Jansentől, a norvégiai svédtől tanultam, aki elmondta, hogy az Aland-szigeten levő norvégiai svéd párt 40 éve kormánykoalícióban van, és megtanított arra, hogy ha jogokat akar elérni egy kisebbség, kormányban kell lennie. Ez meggyőződésem, és helyeslem most is, hogy nehéz körülmények között is a kormányban vagyunk.
Viszont úgy gondolom, elsiettük a döntést. Mielőtt az Alkotmánybíróság megerősítette volna az elnökválasztás eredményét, miközben gyakorlatilag egyezségben voltunk a liberálisokkal és a szocdemekkel, nem vittük végig a harcot, hogy legyen egy jobboldali elnök, és egy liberális–szociáldemokrata–RMDSZ-kormány, ami alkotmányosan megengedett, és valószínűleg sokkal stabilabb többséget biztosított volna, hanem elfogadtuk azt, hogy a DP-vel és úgynevezett függetlenekkel lépjünk szövetségre. Kik is ezek a függetlenek? Azok az árulók és opportunisták, akik személyes érdekből hagyták el pártjukat. Ez nem egy stabil koalíció, amelyre építeni lehet. Ezért hiszem azt, hogy ha az RMDSZ kivárt volna, több eredményt tudott volna elérni. Különben jónak tartom mindhárom minisztert, de úgy vélem, Borbély Lászlónak ki kellett volna harcolni a területfejlesztési minisztériumot, mert ő olyan országos programokat épített ki, amelyekből egész Románia nyert, és hitelessé tette a romániai programot az Európai Unióban, megnyitotta a kapukat a nyugati pénzek előtt. Elvenni ettől az embertől ezt a minisztériumot, s odaadni Elena Udreának, egy "szőke" döntés volt. Remélem, jó művelődési miniszter lesz Kelemen Hunor, és jó miniszternek tartom Cseke Attilát is, de ha nem siettük volna el a koalíciós tárgyalásokat, talán többet lehetett volna elérni. Hiszen máris kezdődnek a bajok. A költségvetés vitájában vannak olyan RMDSZ- képviselők, akik azt mondják, hogy ha a nyugdíjasok kevesebb pénzt kapnak, nem fogják megszavazni a büdzsét, mert mi ígéretet tettünk az embereknek. Persze, vannak kompromisszumok, de van egy szint, amely alá nem lehet menni.
Erkölcsi indokok
– Igaz, hogy ismét visszautasította az igazságügyi tárcát? Az SZKT-n Verestóy Attila azt állította, hogy ön miatt varrták a nyakunkba Monica Macoveit.
– Vannak olyan politikusok, akik nem a fél karjukat, de mindkettőt odaadnák, hogy miniszterek legyenek. Én nem ilyen vagyok. 2004-ben Calin Popescu Tariceanu felajánlotta a tárcát nekem, de nem vállaltam, mert úgy gondoltam, többet tudok bizottsági elnökként tenni, és tovább akartam dolgozni az Európa Tanácsban. De akkor nem úgy tevődött fel a probléma, hogy Macovei vagy Frunda. Igazam volt, mert az én bizottságom volt a későbbiekben, amely módosítás nélkül elfogadta a kisebbségi törvényt. Meg tudtam akadályozni, hogy a feddhetetlenségi törvénybe ne kerüljön be, hogy az állami tisztviselők téves vagyonnyilatkozata nyomán elkobozzák a tulajdonaikat, amint az 1964-es törvény előírta, és el tudtam készíteni az ET-ben a nemzetről szóló jelentésemet. Az idő engem igazolt. Most szóba került, hogy az RMDSZ kapja meg az igazságügyi tárcát, de végül más lett a döntés. Ám mivel fenntartásaim voltak az RMDSZ kormányba lépésével kapcsolatosan, erkölcsileg nem lett volna korrekt, hogy elvállaljam a miniszterséget.
– Hogyan látja a kormány jövőjét, tekintve, hogy a Demokrata Párt, híres arról, hogy bomlasztja a koalíciókat.
– Nem lesz könnyű, bár legfelsőbb szinten kialakult egy egyeztető mechanizmus Markó Béla és Emil Boc között. Nem tudom, ez elég garancia lesz-e, mert az a tapasztalatom, hogy az utóbbi tíz évben ahány koalícióban volt a Demokrata Párt, annyi koalíció bomlott fel. Ettől tartok most is, remélem, az idő nem engem fog igazolni.
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Restitúciós törvény – Csak türelem legyen
Mivel a törvény számtalan kiskapuval készült és alkotói nem is akartak igazi restitúciót, akárcsak a földtörvény végrehajtása, az egykori ingatlanok visszaszolgáltatása vagy az ezekért járó kárpótlás is egyre csak késik. Mai riportunkban utánanéztünk, mi változott az elmúlt hónapokban.
Arad
Még lassú
– Sajnos lassan halad a 10-es törvény végrehajtása, de remélem, hogy a illetékes osztály munkastílusának átszervezését követően érezhető javulás tapasztalható majd – jellemezte a sokat vitatott törvény körüli problémák megoldási kiútját Bognár Levente alpolgármester.
A „munkastílus átszervezése” mögött személycsere rejlik. Távozott a hivatalból Doina Paul jegyző, s a helyét átvevő Lilioara Stepănescu várhatóan nagyobb sebességre kapcsolja az ügyek megoldását.
A számokat tekintve valóban ráfér a hivatalra a stílusváltás, hisz a beadott kérelmeknek még a felét sem oldották sem. A restitúciós törvényben érdekeltek eddig összesen 2712 kérelmet jegyeztettek be, s ezek közül 1438 megoldatlan, miközben a kérelmezők már azt sem tudják, kihez fordulhatnának segítségért.
Bognár Levente a késedelmi okok között említette, hogy sok dossziéból hiányzanak különböző okmányok, a kérelmezők késnek velük, vagy egyáltalán be sem hozták ezeket.
– De gondot okoz még és lassítja a munkát, hogy kevesen vannak a felértékelésnél, pedig ez elengedhetetlen része a pozitív elbírálásnak – mondta Bognár.
Az Aradi Polgármesteri Hivatalnál a törvény életbe lépése óta 453 kérelmet oldottak meg úgy, hogy a szóban forgó ingatlant visszaadták a jogos tulajdonosnak, vagy annak örökösének. Negyven kérelmező kompenzációban részesült: ők azok, akiknek az elvett ingatlanát már nem lehetett visszaadni, mert vagy lebontották, és például, panelházat építettek rá, vagy olyan intézmény működik benne, amelyet a törvény szerint nem szabad kilakoltatni. A kompenzáció gyakorlatilag telekcserét jelent: a szakemberek felértékelték a régi telket, s ennek helyébe kerestek a kérelmezőnek hasonló értékűt.
A „megoldott” rubrikában szereplő kérelmek egy része azonban továbbra sincs megoldva, csupán az történt, hogy Aradról Bukarestbe az illetékes hivatalhoz továbbították ezeket, ahonnan majd meg kellene kapják a kárpótlást.
A restitúciós kérvények közül Aradon összesen 413 vár kompenzációra, Bukarestben azonban rém lassan őrölnek a malmok. Úgy tudni, nem elég, hogy többször is el kell utazni odáig, de a kérelmek megoldásának sorrendje is számtalan legalitási kérdőjelet vet fel, előfordult, hogy ügyeskedők részesedésért cserébe ígértek gyors ügyintézést.
Kompenzáció olyan személyeknek is jár, akik például egykori házukból visz- szakaptak néhány lakást, a többiért viszont anyagi kártérítés jár.
Aradon a kérelmek közül 286-ot utasítottak vissza, mert hiányoztak a tulajdonjogot bizonyító iratok.
Hunyad
Nehézkes ügy
Míg a földek visszaszolgáltatása majdnem véget ért Hunyad megyében, addig a 10-es törvény végrehajtása lényegesen nagyobb nehézségekbe ütközik. Jóllehet a 10-es törvényt négy évvel a földtörvény előtt fogadta el a parlament.
Mindenekelőtt azért, mert 45 éves uralma alatt a korlátlan pusztításban utolérhetetlen kommunista hatalom számos önkényesen elkobzott épületet lebontott. Más esetekben jelentős módosításokat hajtott végre – természetesen a jogos tulajdonos beleegyezése nélkül –, s a törvény értelmében, ha az eredeti állapot több mint 50%-ban módosult, akkor lehetetlen a természetbeni visszaszolgáltatás.
Mindezekből kifolyólag a természetben visszaszolgáltatott épületek csupán az összesen leadott restitúciós kérvény kevesebb mint 10%-át teszi ki. A prefektúra adatai szerint a tízes törvény alapján Hunyad megyében összesen 2752 restitúciós kérvény érkezett. 214 esetben természetben szolgáltatták vissza az ingatlanokat, 729 esetben a jogos tulajdonosok anyagi kárpótlásban részesültek, 6 esetben pedig egyéb természetbeni kártérítés történt. Ezenkívül 122 esetben felemás megoldás született: részben természetbeni visszaszolgáltatás, részben anyagi vagy tárgyi kárpótlás. További 292 beadványt még nem oldottak meg, és 259-et fölöttes fórumokra irányítottak megoldás végett. A legtöbb kérvényt – szám szerint 1130-at – azonban visszautasították.
A prefektúra felmérése szerint a 292 megoldatlan kérvény közül 46 esetben minden valószínűséggel természetben szolgáltatják vissza az épületet, 228 esetben anyagi kártérítésre kerül sor, 18 beadvány pedig alighanem elutasításban részesül.
Városokban jóval többen – 2506-an – kérvényezték ingatlanjaik visszaszolgáltatását, mint falvakban (231). A legtöbb kérvény Déván volt, 840, amit Petrozsény (325), Lupény (196) és Vulkán (194) követ. Meglepő módon a jelentős városi tradíciókkal büszkélkedő – s a kommunista hatalomátvételig a megye második legnagyobb városának számító – Szászvároson csak 85 kérvényt adtak le.
A kártérítés haladását kedvezőtlenül befolyásolja az országos kártérítési alap létesítésének lassúsága. Az alapban szereplő vállalatok részvényeit a tőzsdén jegyzik, de magát az alapot még nem, szemléltette a helyzetet Dézsi Attila, Hunyad megye prefektusa.
Temes
A restitúciós dossziék 76%-át megoldották
A 10/2001-es restitúciós törvény alapján összesen 3411 államosított ingatlant igényeltek vissza a volt tulajdonosok Temesváron. A fenti kérésekből 2470-et a polgármesteri hivatal vett nyilvántartásba a 2001. január 27.– 2002. március 11. időszakban, a többi kérés a prefektusi hivatal közvetítésével jutott el a városházára a 2002. március 11.– 2006. március 10. időszakban. A polgármesteri hivatal vagyonkezelő igazgatósága 2010. januári tájékoztatója alapján a 3411 visszaszolgáltatási igénylésből 2893 esetben (76%) hoztak megalapozott döntést az illetékesek, 831 restitúciós iratcsomó (24%) még megoldatlan. „A 2893 megalapozott döntés nem azt jelenti, hogy ugyanennyi ingatlant visszaszolgáltattunk – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Pîrva Călin, a városi vagyonügyi igazgatóság osztályvezetője –, a kérések egy részét elutasítottuk, egyes ingatlanok részben kerültek a volt tulajdonos birtokába (pl. egy lakás), a többiért kártérítést kapnak, másokat kártérítésre javasoltunk, de az esetek többségében a tulajdonosok vagy örököseik visszakapták a kért ingatlant. Tavaly összesen 260 visszaszolgáltatási iratcsomót zártunk le, 20%-kal többet, mint 2008-ban.
Nem minden restitúciós kérés jutott el a városházára, sok olyan eset van, amikor a volt tulajdonos közvetlenül a bírósághoz fordult. Ezekről az ingatlanokról mi nem vezetünk külön nyilvántartást. Az iskoláknak, óvodáknak otthont adó államosított ingatlanok többségét is természetben visszaszolgáltattuk, ilyenek a Narciselor és a Detunata utcai óvodák, a Lenau-líceum elemi osztályainak otthont adó Dóm téri épület, a Bartók-líceum épülete, a Dositej Obradovic Líceum épületeinek egy része, a Diákművelődési Ház, a Képzőművészeti Líceum és a tanfelügyelőség épülete. Ezeket zömmel a katolikus egyház vagy a zsidó hitközséget képviselő Caritatea Egyesület igényelte vissza. A bérlőknek joguk van 3-5 évig az ingatlanban tartózkodni és csak jogerős bírósági ítélet alapján lakoltathatják ki őket a tulajdonosok.
„Senki sem került az utcára”
Az államosított ingatlanokból kilakoltatott vagy kilakoltatásra váró személyek/családok száma Temesváron jelenleg 771 – tájékoztatott Otilia Sârcâ, a lakásügyi osztály vezetője –, ugyanakkor a 387/2005-ös tanácsi határozat alapján azok a személyek/családok, akiket jogerős bírósági határozattal kilakoltattak, azok rákerülnek egy sürgősségi listára, amelyen jelenleg 117 személy/család található.
Amennyiben Temesvár területén felszabadul egy állami tulajdonban levő lakás – bérlő elhalálozása vagy a bérlési feltételek sorozatos megszegése miatt –, akkor rendszerint a 387/2005-ös sürgősségi listán található személyeknek/családoknak ajánlják fel. Tavaly 15 kilakoltatott személy/család kapott szociális lakást Temesváron, de összesen csak 28 állami lakást tudtunk kiosztani a leginkább rászoruló kérelmezők között. Arra szeretném a közvélemény figyelmét felhívni, hogy valamennyi szociális lakást olyan személyeknek/családoknak osztjuk ki, akiknél szociális felmérést végeztünk, és dokumentumokkal tudjuk bizonyítani, hogy tényleg rászorulnak a lakásra, kilakoltatták őket, alacsony a jövedelmük, krónikus betegségben szenvednek stb. A lakásügyi bizottság döntését minden hónapban kiragasztjuk a folyosó falára, bárki megtudhatja, hogy kinek és milyen alapon utaltuk ki a rendelkezésünkre álló néhány lakást.
Pataki Zoltán, Chirmiciu András, Irházi János. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Első Hunyad Megyei Magyar Napok
Tíz településen közel ötven programponttal várja az érdeklődőket az első Hunyad Megyei Magyar Napok hagyományteremtő rendezvénysorozata. Déván, Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényban, Petrillán, Szászvárosban, Rákosdon, Csernakeresztúron és Sztrigyszentgyörgyön június 13-a és június 20-a között néptánc előadások, koncertek, kézműves foglalkozások, kultúrtörténeti előadások, kiállítások, irodalmi estek, könyvbemutatók közül válogathat a nagyérdemű.
„A Hunyad Megyei Magyar Napok célja, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, és hogy felmutassuk, hogy vagyunk, ráadásul még elegen ahhoz, hogy önmagunk számára legalább egy hét erejéig egy kis „magyar világot” teremtsünk ott, ahol ezt sokan lehetetlennek tartják” – fogalmazott felhívásában Babos Aranka, a rendezvény főszervezője.
„Hunyad megyében az RMDSZ tevékenysége során mindig kiemelt figyelmet fordított az érdekképviselet mellett a magyar közösség kultúrájának, hagyományainak megőrzésére. Idén egy olyan fesztivált indítunk útjára, amely reméljük, minden évben megmozgatja majd nemcsak a közösségünket, de a dél-erdélyi szórvány barátait is, ugyanakkor nagyszabású rendezvénysorozattal emlékezünk a bukovinai székely közösség Hunyad megyei betelepülésének századik évfordulójára” – nyilatkozta Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke.
A műsorok mindenkihez szólnak: gyermekekhez és felnőttekhez, fiatalokhoz és idősükhöz, magyarokhoz és nem magyarokhoz, mindenkihez, aki szereti a kultúrát, a jókedvet, a zenét, és nem utolsó sorban a sportot. A rendezvény kiemelkedő pillanata lesz az utolsó két nap, Csernakeresztúron a Bukovinai Székelyek Találkozójára kerül sor, ahová 500 vendéget várnak a világ minden tájáról.
Erdély.ma

Megmutatják, hogy vannak: magyar napok Hunyad megyében
„Ideje már emelt fővel, magunkat kihúzva előállnunk és megmutatnunk: vagyunk” – jelentette ki a Krónika kérdésére Winkler Gyula európai parlamenti képviselő az I. Hunyad Megyei Magyar Napok egyhetes rendezvénysorozatának nyitónapján. Mint mondta, húsz évvel a rendszerváltás után és három évvel azt követően, hogy Románia csatlakozott az Európai Unióhoz, ideje, hogy az erdélyi magyarság, és különösképp a szórványban élők megmutassák a többségi román nemzetnek: igenis léteznek, kulturális értékeik, hagyományaik vannak, amelyeket illik ismerni és tiszteletben tartani.
Kiderült, lényegében ez az elv vezérelte a Hunyad megyei magyarság alig néhány ezres csoportját, hogy összefogva, egymást támogatva első ízben megszervezzék a magyar napokat.
Többéves közösségi igény
Hunyad megyében mindössze öt településen élnek magyarok több mint ezres lélekszámban, ezek közül Lupényban, Petrozsényben és Vulkánon számottevő a magyarság részaránya, illetve jelentős számú magyar él még Vajdahunyadon és Déván is. Mint Kocsis Attila, a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont igazgatója elmondta, a városhoz tartozó Csernakeresztúr a megye „legmagyarabb” települése, ahol a bukovinai székelyek leszármazottai élnek. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint Hunyad megyében a magyarság a lakosság mindössze öt százalékát teszi ki.
A magyar napok ötlete lényegében Winkler Gyula EP-képviselőnek és Takács Csabának, az RMDSZ megbízott ügyvezető elnökének a fejéből pattant ki, de alulról jövő igény is megfogalmazódott rá. „Eddig is voltak szép magyar bálok különféle ünnepek alkalmával, ahol összegyűltünk akár háromszázan is, de nagyon vágytunk valami másra, olyan rendezvényekre, amilyeneket a székelyek szerveznek Hargita és Kovászna megyében” – magyarázták lapunknak a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont dolgozói, akik nagyon örülnek, hogy sikerült megszervezni a rendezvényt. Mint mondták, szabadidejük függvényében igyekeznek családostól minél több eseményen jelen lenni.
Varga Károly, a dévai Corvin Kiadó vezetője arról is beszámolt, hogy a Téglás Gábor Iskolaközpont felépítése is az összefogás, a közös munka eredménye, amelyből a parlamenti képviselőtől az iskolaépítésben érdekelt szülőkig mindenki derekasan kivette a részét. „Ez az iskola a Hunyad megyei magyarság és a magyar kultúra fellegvára is szeretne lenni” – szögezte le Kocsis Attila, a tanintézet igazgatója. Mint hangsúlyozta, a szórványban egy magyar iskolának a feladatköre nem csupán a magyar nyelvű oktatásban merül ki, olyan kulturális központnak kell lennie, ahol a megye legeldugottabb településéről érkező magyar gyerek is otthonra talál, jól érzi magát.
Lenyűgözték a románokat
„Meg kell mutatni önmagunkat, meg kell mutatni értékeinket. – szögezte le beszédében Winkler Gyula EP-képviselő. – Meg kell mutatnunk, hogy egy viszonylag kisszámú közösségnek is vannak értékes pedagógusai, tudós emberei, egyetemi tanárai, olyanok, akik lehet, hogy nincsenek már Hunyad megyében, de lélekben ide tartoznak.” Ezt erősítette meg Kabáné Sebestyén Mária festőművész is, aki a Magyar Házban szervezett kiállításmegnyitóján elmondta, nem telik el nap úgy, hogy ne gondolna Dévára. De Barabás Kásler Magda népdalénekes is felhívta a figyelmet a Csernakeresztúron tanult népdalok egyedi voltára.
A nyitónap fénypontja kétségkívül a dévai Drăgan Muntean Művelődési Ház előtt szervezett Megyei Gulyásfőző Verseny volt, amelyen a házigazda dévaiak mellett vajdahunyadi főzőcskézők is versenybe szálltak. A dévai Corvin Kiadó munkatársai alkotta csapatba a Corvin gondozásában megjelenő Erdélyi Konyha gyergyószentmiklósi és csíkszeredai szerkesztői is beálltak. Őket erősítette a gyergyóalfalvi Domokos Pál Péter Hagyományőrző Egyesület citerazenekara és táncosai, illetve a gyergyószárhegyi faluturisztikai szövetség képviselője. A „citerás pityókás tokányuk” nem véletlenül nyerte el az első díjat, ezt igazolta a standjuk előtt hosszasan kígyózó sor is.
„Volt már ezen a téren bocskoros felvonulás és sütöttek itt miccstől kezdve flekkenig mindenféle finomságot, de igazi magyar gulyást most kóstolhattam először” – jelentette ki a Krónika kérdésére Dumitru Câmpeanu olténiai származású dévai lakos. Elmondta, nagyon hálás „magyar testvéreinek”, hogy megszervezték az eseményt, amelyen a gulyás mellett megkóstolhatta a „pityókás házikenyeret” és az oroszhegyi szilvapálinkát is.
Mindenhol történik valami
A magyar napok keretében a héten minden olyan Hunyad megyei településen, ahol számottevő a magyarság részaránya, lesz rendezvény. Déván ma este látják vendégül a Háromszék Táncegyüttest, Vajdahunyadon játszóház és kézműves foglalkozások lesznek a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítvány és a helyi Kun Humanitárius Társaság jóvoltából; Lupényban népviselet-bemutatót tartanak. Holnap a vajdahunyadi csángótelepen kopjafát avatnak a bukovinai székelyek száz éve történt letelepedésének emlékére. Csütörtökön ingyenesen, idegenvezető kíséretében lehet meglátogatni a vajdahunyadi kastélyt, de lesz reneszánsz est és történelmi filmvetítés is.
Pénteken Szászvárosban tartanak városismertető sétát, míg Sztrigyszentgyörgyön szentmise keretében ünneplik a százéves templomot. Az egyhetes rendezvénysorozat fénypontjának a szombati, Déván és Vajdahunyadon egyaránt megrendezendő Vagyunk! felvonulás ígérkezik, ez alkalomból a két település főterén népviseletben vonul fel a Bukovinai Székely Találkozó 300 részvevője, illetve a magyar lakosok. Jánossy Alíz
Krónika (Kolozsvár)

Újraalakulásának huszadik évfordulóját ünnepli a Kolozsvári Református Kollégium
Szellemi útravalónk a hitvallásos nevelés, becsület, munkatisztelet – vallja Székely Árpád igazgató
Az 1989-es rendszerváltozást követően Erdélyben az első, újraindított felekezeti tanintézet a Kolozsvári Református Kollégium volt. Székely Árpád zenetanár, igazgató már huszonegyedik tanévét kezdi az iskolában.
A kezdeti nehézségek elmúltával mára a tanintézet hírnevet szerzett magának, az iskola kórusa pedig többször vendégszerepelt nem csak Erdélyben, de külföldön is. Kolozsváron is rendszeresen fellépnek a március 15-i, október 6-i és 23-i ünnepségeken, de szívesen tesznek eleget a legkisebb vidéki település egyházközségének felkérésére is. A Kolozsvári Református Kollégiumban jelenleg több mint háromszáz diák tanul és 35 tanár oktat. Két évvel ezelőtt sikerült első és ötödik osztályt indítani, tavalytól pedig az óvodacsoport apróságainak kacagásától hangosak az ódon falak.
Földrajzfüzetből – napló
Hogyan emlékszik vissza a húsz évvel ezelőtti kezdetre?
Már 1990 tavaszán szó volt arról, hogy ősszel újraindul a Kolozsvári Református Kollégium. Én akkor Petrozsényben voltam tanár, mivel a zeneakadémia elvégzése után oda helyeztek ki. Úgy gondoltam, hogy szívesen tanítanék az újralétesített Református Kollégiumban, hiszen mindig szoros szálak kötöttek egyházamhoz: hatodikosként otthon, Alsó- Felsőszentmihályon kántorkodtam, családommal együtt részt vettem az egyházi ünnepeken, Kolozsváron egy ideig a Belvárosi Egyházközség kórusának is tagja voltam. 1990 szeptemberében több zenetanár közül a püspökség engem választott. Sok akadályt gördítettek Petrozsényben elmenetelem elé. Többen azt mondták: miért hagyom ott a biztos állásomat, mert a Kolozsvári Református Kollégiumból „úgysem lesz semmi...” 1990. október 1-jén a Farkas utcai református templomban megtartott évnyitó után tudtuk meg, hogy az ókollégium épületét nem adták vissza az Erdélyi Református Egyházkerületnek, és még nem lehet tudni, hol működik majd a kollégium. Végül a Györgyfalvi negyedi 16-os Általános Iskolában bocsátottak a rendelkezésünkre négy osztálytermet – a nyolc osztálynyi diákságunknak – és itt töltöttünk el 12 évet. Az első tanév naplói nyolc, nagy méretű földrajzfüzet volt, ezeket ma is őrizzük. Akkor 12 megyéből jöttek a diákok. Nem volt ritka az olyan eset sem, hogy a X. vagy XI. osztályt máshol már elvégzett tanuló újrakezdte nálunk ugyanazt az osztályt, mert felekezeti iskolába akart járni. Az öregdiákok és a református leánygimnázium volt növendékei az első pillanattól kezdve mellénk álltak, segítettek. A 16-os iskola vezetőségével mindig jó, kollegiális kapcsolatot tartottunk fenn.
Mi volt a helyzet a tanárokkal?
Az első tanév elején a kinevezett főigazgató Székely József volt. Úgy emlékszem, az első tanári fizetést 1991. telén kaptuk kézhez. Addig minden pedagógus ingyen dolgozott. A már nyugdíjas tanárok, azt hiszem, jó ideig semmilyen pénzbeli juttatást nem kaptak.
A kollégium akkori diákságának többsége nem volt kolozsvári. Hogyan oldották meg az elszállásolásukat?
Az első tanévkezdés után a bentlakó diákokat főleg a belvárosi gyülekezet tagjainál szállásoltuk el. 1991. februárjában a Traian Vuia Líceum bentlakásában utaltak ki számunkra két emeletnyi helyet. Habár az iskola vezetőségével mindig szót tudtunk érteni, azért nem kis gondokkal kellett szembenéznünk 1995-ig, amikor az energetikai líceum bentlakásában helyeztek el minket. Ma is emlékszem a tanfelügyelőség értesítőjére, amelyben felszólítottak, hogy két nap alatt hagyjuk el a Vuia-líceum bentlakását, mivel az ingatlant át kellett adni a BBTE-nek.1996-ban felépült a Bethlen Kata Diakóniai Központ, azóta is ott vagyunk a bentlakásunkkal.
Mikor kerültek vissza az ókollégiumba?
Az Erdélyi Református Egyházkerület soha nem mondott le arról, hogy visszakérje 1948-ban államosított ingatlanjait. Évekig tartó pereskedés eredményeképpen az egyháznak sikerült visszaszereznie az ó- és az újkollégium (a mostani Şincai-líceum) épületét, ám ezek visszatáblázását megvétózta a városháza és a Şincai-líceum. Beperelték az Erdélyi Református Egyházkerületet, és annak ellenére, hogy a kihívott szakértők bebizonyították, hogy a két épület, az udvar, a tornacsarnok egy együttest alkotott, a kolozsvári bíróság ítélete értelmében csak az ókollégiumot és az ahhoz tartozó udvart vehettük újra birtokba. Az újkollégium épületét, a nagyudvart és a tornacsarnokot 2000-ben visszaírták az állam tulajdonába. 2002-ben szerencsés politikai fordulat következett be. A Kolozs megyei RMDSZ akkori elnöke, Kónya-Hamar Sándor mellénk állt. 2002. december 20-án birtokba vehettük az ókollégium egy részét. A második emeleten egy magániskola működött, az étkezdét kibérelte egy cég, a földszinten a Sincai-líceum karbantartó műhelyei kaptak helyet. Két évbe telt, ameddig a teljes épületet birtokba vehettük. Egy tönkrement, lelakott ingatlant kaptunk vissza, amely állandó javításra szorult. Most már kezdjük “kinőni” az épületet. Nagy szükség lenne az újkollégium épületére is. Reménykedjünk, hogy Isten teljesíti ezt az óhajunkat is. Az évek során nagy hangsúlyt fektettünk nem csak az osztálytermek javítására és szépítésére, hanem a felszereltségre is. Ma korszerű informatikai laboratóriumok és szertárak várják diákjainkat. A bentlakók ellátása is megoldódott. Dísztermünk alkalmas az istentiszteletek és ünnepségek lebonyolítására. Mindezért Istennek adunk hálát. Diákjaink többsége egyre jobb eredményeket ér el. Nem csak a városban, hanem Erdély-szerte ismerik az iskolát, és ebben oroszlánrésze van az iskola kórusának.
Jelenleg milyen karbantartási munkálatokat végeznek?
A mostani felújításokat nagyobb mértékben az egyház, kisebb mértékben a városi tanács finanszírozza. Külső javításokat végzünk, az ingatlan északi részét újracserepeztettük. A bejáratot kívül-belül felújítjuk, a csatornák egy részét kicseréljük. Egy új osztálytermet is berendeztünk és bővítettük az óvodát.
Mi az a szellemi útravaló, amelyet a kollégisták az iskolától kapnak?
Elsősorban a hitvallásos nevelés fontosságát emelném ki, amely az Istenbe vetett hiten alapszik. Emellett a becsületet, a munka tiszteletét említeném. A hitvallásos nevelés és a keresztyén értékek birtokában másként állsz hozzá a munkához, más a kapcsolatod embertársaiddal. Diákjaink ezek elsajátításával lépéselőnyben lehetnek a többi iskola diákjaival szemben. Az elmúlt húsz évben több mint 1500 tanuló végezte el a kollégiumot, közel 86 százalékuk egyetemet végzett. Majdnem másfélszázan végezték el a Teológiát. A legfontosabb alapelvünk az, hogy hívő, református, de ugyanakkor jó magyar emberekké váljanak. Úgy vélem, az eltelt húsz év alatt pozitív irányba alakítottuk az erdélyi magyarság jövőjét, jövőképét.
Milyen a kollégium kapcsolata más iskolákkal?
Nagyon jó kapcsolatot tartunk fenn a többi erdélyi református kollégiummal: hagyományszámba mennek bibliaismereti-, népdal- és zsoltáréneklési versenyeink, diáktalálkozóink. Jó a kapcsolatunk a János Zsigmond Unitárius Kollégiummal, illetve a magyarországi református kollégiumokkal. A Kolozsvári Ortodox Szemináriummal évek óta közös karácsonyi koncerteken lépünk fel. Emlékszem: az első közös koncertünkre Cucu Imola, a Brassai-líceum akkori igazgatója biztosította nekünk a helyszínt a líceum dísztermében. Ezt követően a Kétágú, majd a Farkas utcai református templomban és az ortodox katedrálisban léptünk fel. Egyházunk vezetői is részt vesznek ezeken a közös koncerteken, amelyek jól szolgálják egymás hitének és művészetének megismerését és tiszteletét.
Mi az, ami változott az elmúlt húsz év alatt?
Nem hiszem, hogy a romániai közoktatás jó irányba halad. Stabil tanügyi rendszerre, világos törvénykezésre van szükség. Az iskolák tekintélyét vissza kell állítani, a diáksággal pedig meg kellene értetni a tanulás fontosságát és hasznát. A fiatalság körében egyre nagyobb méreteket öltő nemtörődömség, a jövőkép-nélküliség ellen a hitvallásos nevelés hatásosan veheti fel a harcot.
Az iskola kapuja mindenki előtt nyitva áll
Most két ünnepségre készülnek.
Húsz éve, pontosabban 1990. október 1-jén indult újra a Kolozsvári Református Kollégium, hála egyházunk akkori vezetőjének, ft. Csiha Kálmán püspök úrnak és Székely József generális direktornak, az iskola első igazgatójának. Másrészt pedig szeptember 18-án és 19-én Kolozsváron először kerül sor a kilenc erdélyi református kollégium országos évnyitójára.
Az erdélyi meghívottak mellett meg kell említenem a magyarországi testvériskolákat is, amelyek képviseltetik magukat az ünnepségen: a Gödöllői Református Líceum, a Miskolci Református Gimnázium, a Hódmezővásárhelyi Református Gimnázium, a Pécsi Református Gimnázium és nem utolsósorban a Budapesti Lónyai Református Gimnázium.
Meg kell említenem, hogy kollégiumunk létesítésének húszéves évfordulója alkalmával szeretettel várunk minden volt diákot és tanárkollegát. Külön örömömre szolgál, hogy olyan volt növendékeink is elfogadták a meghívást, mint Pataki Adorján és Szilágyi János, a Kolozsvári Magyar Opera énekesei, Várvári Gabriella, a temesvári opera énekese, Nagy Zoltán, a bécsi Staatsoper énekese, továbbá Németi Zsuzsa, a szatmári színház és Varga Balázs, a nagyváradi színház művésze.
Szombaton, szeptember 18-án kollégiumigazgatók konferenciájára kerül sor, amelyen ft. Pap Géza püspök úr is részt vesz, ha ideje megengedi.
A szeptember 19-i vasárnapi évnyitó ünnepségre meghívtuk László Attilát, Kolozsvár alpolgármesterét, aki sokszor segített rajtunk, Kötő József képviselőt, akit több szál fűz iskolánkhoz. Igét hirdet nt. Kató Béla főjegyző úr. A vasárnapi ünnepség a megszokott keretek között zajlik, lesz zászlós bevonulás, áhítat, köszöntőbeszédek hangzanak el, és átadják a Bethlen-díjat is amellyel a két református egyházkerület érdemes oktatókat tüntet ki. Dr. Gubcsi Lajos Magyarországról átadja az Ex Libris díjat minden erdélyi református kollégium számára.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Magyar ház avatása Lupényban
Válságban is építkező közösség
Régi álom valósult meg szombaton a lupényi magyarság számára, amikor sor került a magyar ház ünnepélyes felavatására, vulkáni és petrozsényi vendégek és természetesen a helyi magyarság képviselői jelenlétében.
Évek óta tartó erőfeszítés eredményeként létesült az új lupényi közösségi ház, melyben az RMDSZ-székház mellett magyar civil-, kulturális- és ifjúsági szervezeteknek is székhelyt biztosít.
Reméljük, hogy az új közösségi központ jobban összefogja a bányavidéki magyarságot, s talán a fiatalokat is haza hozza, mondta a házigazda Benedekfi Dávid, a lupényi RMDSZ elnöke. Mert sajnos a fiatalok hátat fordítanak a bányavidéknek: akik Dévára a Téglás iskolába mennek tanulni, majd Temesvárra vagy Kolozsvárra egyetemre, azok már nem térnek haza. Éppen ezért fontos a fiatalság felkarolása, mert ők viszik tovább a magyarság fáklyáját a bányavidéken is, ők építik a jövőt. Benedekfi Dávid köszönetet nyilvánított mindenkinek, aki anyagilag vagy munkával járult hozzá az új magyar ház létesítéséhez, noha az oroszlánrészt – anyagilag és munkavégzés szempontjából egyaránt – maga a lupényi RMDSZ-elnök biztosította.
Az új magyar ház tartsa össze a magyarságot, legyen apró lépés a magyar jövő építéséhez, reményeink megvalósításához, mondta ünnepi felszólalójában Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke. A tapasztalat bebizonyította, hogy a magyarság akkor halad, akkor építkezik, ha összefog. A szembenállás viszont sehová sem vezet. Széll Lőrincz, ifjúsági államtitkár-helyettes a szilárd alapok fontosságát emelte ki: a szórvány-magyarságnak van képviselője az EU-parlamentben, országos szinten a kormányzásban, megyei szinten a prefektus révén, csupán helyileg, az önkormányzatban nincs képviselet. Remélhetőleg 2012 után a magyar ház összefogó hatására sikerül ismét bejuttatni magyar képviselőt a helyi tanácsba is.
Lélekkel kell megtölteni a házat, hangsúlyozta Dézsi Attila, Hunyad megye prefektusa. Mert az intézmény akkor tartós, ha lélek van benne. S amire jövőt lehet építeni a magyarság számára. Kétségtelen, a Zsil völgyében a körülmények mostohák, de a magyarság ennél jóval nehezebb megpróbáltatásokon is átment.
A református és az unitárius lelkipásztorok Isten áldását kérték a magyar központra, Farkas Éva lupényi tanárnő pedig örömét fejezte, ki, hogy egykori tanítványait nem törte le a kezdeti idők nyomorúsága, s 20 évvel a rendszerváltás után szép pályafutást értek el, és rengeteg munkát végeztek a Zsil-völgyi magyar közösség felemelésére.
András József, a petrozsényi RMDSZ elnöke örömének adott hangot, lupényi testvérei sikerére, azon reményét fejezve ki, hogy hamarosan a közeli Petrozsényban is hasonló magyar központ létesülhet.
A szalagavatóval és a pezsgőbontással azonban nem ért véget a Zsil-völgyi magyarság ünnepsége. Az egyház által tavaly visszaszerzett egykori római katolikus iskola épületében folytatódott, szüreti bállal. A lupényi általános iskola diákjai táncos-zenés előadása után, a mulatozásé és a jókedvvé volt a főszerep.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad)

Aggasztóan fogy a Hunyad megyei magyarság
Jobban porlik, mint a szikla
Alighanem kellemetlen eredményeket hoz a tavaszra tervezett népszámlálás. A Hunyad megyei magyarság száma folyamatosan csökken, méghozzá aggasztó mértékben.
Hány magyar él még Hunyad megyében? Az 1992-es népszámlálás szerint olyan 35 ezren voltunk, a 2002-es összeírás viszont már csak 25 000 körüli számot mutatott ki. Most bizonyára kevesebben vagyunk, minden bizonnyal immár a húszezres szint alatt. A magyar egyházak tavalyi adatai megerősítik a drasztikus fogyatkozást. Míg az előző években itt-ott előfordult pozitív mérleg, 2010-ben valamennyi egyházközségben több volt a temetés, mint a keresztelő. Sőt, az sem ritkaság, hogy a keresztelők és az esküvők száma együttesen sem éri el a temetésekét. Különösképpen a városokban. Hosszú évek óta tartó folyamat, méretei azonban évről évre aggasztóbbá válnak.
Gyengülő bázis
Déván, Vajdahunyadon és a környékükön lévő településeken, néhány magyar faluban él a Hunyad megyei magyarság legjelentősebb része. Mit mondanak az éves adatok, mire utalnak a puszta tények?
A dévai belvárosi római katolikus egyházközségben 7 esküvő, 11 keresztelő, 27 temetés volt a nemrég lezárult évben, s 10 ifjú volt elsőáldozó.
A dévai csángótelepi római katolikus egyházközösségben 11 esküvőt, 21 keresztelőt és 44 temetést regisztráltak, 19 ifjú volt elsőáldozó.
A dévai református gyülekezetben 4 pár kötött házasságot, keresztelő csupán 3 volt, temetés viszont 23! Tavaly 5 fiatal konfirmált.
A dévai unitárius egyházközségben 1 esküvő és 2 temetés volt, keresztelő és konfirmálás viszont egy se.
A megyeszékhelyen csökken a magyarság. Lehangoló, főleg ha figyelembe vesszük, hogy itt van a legmagasabb az életszínvonal a megyében. A katolikusoknál a temetések száma több mint duplája a keresztelőkénél, a reformátusoknál majdnem nyolcszorosa! Roppant egyensúlytalan, jelentős apadásra utaló arány.
Hasonló a helyzet a szomszédos kohászvárosban. A temetések száma ott is legalább duplája volt a keresztelőkének, s meghaladja az esküvőkét és keresztelőkét együttvéve.
A vajdahunyadi római katolikusok 16 keresztelőt, 10 esküvőt és 38 temetést tartanak nyilván 2010-ben, s 8 fiatal volt elsőáldozó.
A vajdahunyadi református egyházközösségben 9 keresztelőre, 4 esküvőre és 22 temetésre került sor a tavalyi évben. Ráadásul úgy, hogy konfirmálás nem is volt.
Jobb a helyzet a városok mellett lévő magyar falvakban, ahol a statisztika aránylag kiegyensúlyozott. Sajnos a megyében csak ott.
A csernakeresztúri római katolikus egyházközségben 8 keresztelő, 5 esküvő és 10 temetés volt tavaly. Elsőáldozó 2010-ben nem volt, mivel az egyházközségben csak kétévente szerveznek ilyen ünnepséget. A hozzátartozó Piskin 2 keresztelő és 5 temetés volt.
A rákosdi református egyházközségben kiegyensúlyozottak az adatok: 5 keresztelő, 2 esküvő és 5 temetés. Tavaly 2 fiatal konfirmált.
A szászvárosi református egyházközséghez tartozó Lozsádon 1 esküvő, 1 temetés és 1 konfirmáló volt tavaly. Keresztelőt azonban nem tartottak. A szászvárosi anyaegyháznál ebből a szempontból eseménytelen év volt, keresztelő, esküvő, temetés, konfirmálás nélkül.
Itt sem túl bíztatóak az adatok, noha a városokhoz képest kétségtelenül jobbak.
Bizakodás völgye?
Menjünk tovább, talán az egykor még szapora Zsil völgyében jobb a helyzet. Az adatok, sajnos, éppen az ellenkezőjét bizonyítják.
A petrozsényi római katolikus egyházközségben 27 keresztelőt, 10 esküvőt, és 50 (!) temetést regisztráltak a tavalyi év során. 40 fiatal volt elsőáldozó.
A petrozsényi reformátusoknál még rosszabb a helyzet: 1 esküvő és 6 keresztelő mellett nem kevesebb, mint 21 embert temettek a tavalyi év során. Egyetlen fiatal sem konfirmált!
A petrozsényi unitárius egyházközösségben esküvő egyáltalán nem volt. Volt viszont 2 keresztelő és 9 temetés, és 3 fiatal konfirmált.
A vulkáni római katolikus egyházközösség aránylag kiegyensúlyozott évet zárt, hiszen a 22 keresztelőre 7 házasságkötés és 23 elhalálozás jutott, s 10-en voltak elsőáldozók.
A vulkáni reformátusoknál viszont már rosszabb a helyzet: keresztelés nem volt, se konfirmálás, esküvő csupán 1, viszont volt 4 temetés.
A lupényi római katolikus egyházközösség is azon kevesek közé tartozik, ahol aránylag kiegyensúlyozott az éves mérleg, noha még mindig negatív: 28 keresztelő, 9 esküvő és 32 temetés történt tavaly, illetve 16-an voltak elsőáldozók.
A lupényi református gyülekezetben viszont már lényegesen aggasztóbb az arány: 4 keresztelőt (ebből az egyik felnőtt), 3 esküvőt és 20 (!) temetést regisztráltak. 7 fiatal konfirmált.
A lupényi unitárius egyházközségben keresztelő és esküvő egyáltalán nem volt, csupán 1 konfirmálás és 2 temetés.
Összességben véve, a Zsil völgyében is csökken a magyarság, habár nem olyan mértékben, mint másutt. Mert igenis komoly csökkenésről van szó, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a házasságok jelentős hányada vegyes, sőt, az egyetemes jellegű római katolikus egyházban gyakori, hogy egyik fél sem magyar. A magyar nemzeti egyházaknak számító reformátusoknál és unitáriusoknál ilyesmi még mindig ritkaság, viszont ott is jóval kevesebb a tiszta magyar házasság, mint a vegyes magyar–román egybekelés. Mivel évek óta tartó folyamatról van szó, aligha meglepő, hogy a megkeresztelt gyermekek nem mind magyar, sőt, a katolikusoknál nagy többségük nem magyar. Az eltemetett viszont – ritka kivételtől eltekintve – szinte mind magyar, valamennyi felekezetnél.
Lehet még fokozni a rosszat? Sajnos lehet. A keresztelők és esküvők egy része ugyanis nem az állandó gyülekezetet erősíti, sok esetben olyan külföldön dolgozó párokról van szó, amelyek csak megesküdni, vagy gyermekük keresztelésére jönnek haza, de nem élnek Hunyad megyében. Ez különösen a Zsil völgyére jellemző.
A megyei adatok nem engednek túl sok derűlátást a Hunyad megyei magyarság jövőjét illetően. Csupán néhány faluban kiegyensúlyozott a mérleg, a városokban viszont roppant egyoldalú, s a temetések száma jócskán meghaladta a keresztelőkét! A népszámlálás minden bizonnyal megerősíti az egyházak évről évre romló adatait, s a Hunyad megyei szórványmagyarság további drasztikus fogyatkozását mutatja ki.
Aligha bánná valaki, ha másképp lenne, vagy ha megtörténne a csoda, s 2011-ben megfordulna a születések és elhalálozások aránya. De ennek, sajnos, kicsi a valószínűsége.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

A Magyar Szórvány Napja
A 2010-es esztendő mérföldkőnek számít az erdélyi szórványmagyarság legalább egy része számára. A székelyföldi Kovászna és Hargita megye ugyanis nyitott a szórványmagyarság felé: a háromszékiek Hunyad megye, a Hargita megyeiek Beszterce-Naszód és Temes megye magyar közösségei felé.
A nemzeti szolidaritás ezen formája új színt vitt az érintett megyék magyar közösségeinek életébe, és új lehetőségek tárultak fel a szórványmagyarság számára nemzeti önazonosságuk megőrzése, erősítése szempontjából. Ezúttal elsősorban a Háromszék—Hunyad megye kapcsolatról kívánunk részletesebben szólni. Több mint egy éve történt meg a hivatalos kapcsolatfelvétel, 2010 folyamán a két megye magyar közösségei, intézményei, egyházai, civil szervezetei között szépen formálódó kapcsolatrendszer épült ki, és több mint hetven közös program erősítette e köteléket. Sokan szívesen emlegetik e kapcsolatban Háromszéket a ,,nagyobbik testvérnek", én úgy gondolom, egyenlő felek együttműködéséről van szó, csak a háromszékiek tízannyian vannak, mint a Hunyad megyeiek, és nagyságrendekkel több az eszközük, intézményi hátterük e kapcsolat erősítésében. A székelyek ugyanakkor tapasztalatot, élményt szerezhetnek a Hunyad megyeiektől. Az erdélyi magyar múlt emlékeinek jelentős része található Hunyad és a szomszédos Fehér megyében: Vajdahunyad, Déva, Marosillye, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Zalatna — hogy csak a legjelentősebbeket említsem. A székely embert elszomorítja az elnéptelenedő magyar egyházközségek, romosodó magyar templomok látványa, de erőt is meríthetünk a Hunyad megyei magyar közösségek élni, tenni akarásából. Példát is láthatunk a tekintetben, hogy mi lehet a székelyföldi magyar jövendő, amennyiben nem figyelünk oda közösségeinkre, és nem védelmezzük körömszakadtáig az ősöktől maradt örökségünket. Eddig inkább a nagyobb városok magyar közösségeire tekintettünk (Déva, Vajdahunyad, Petrozsény, Lupény), bár voltak közös rendezvények kisebb településeken is. Fontosnak tartjuk idén a kisebb közösségekre való jobb odafigyelést is. Olyan ötven-százfős magyar közösségek élnek, ahol talán évtizedek óta nem volt magyar közművelődési rendezvény, ahol már nagyon rég nincs magyar iskola, nincs helyben lakó lelkész. Fontos a megye magyar műemlékeinek karbantartása, állagának javítása is. Számos településen több száz éves templomaink közösség nélkül maradtak. Omladozik a piski fogadó, kastélyok, kúriák sora. Úgy vélem, nem az az erdélyi magyar jövendő, hogy egyre több helyről szorulunk ki, elromosodnak évszázados templomaink, kastélyaink, kúriáink, hanem van lehetőség arra, hogy ezeken a helyeken is új magyar élet sarjadjon. Fontosnak tartjuk, és egyben kezdeményezzük, hogy november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésének napját a Magyar Szórvány Napjává nyilvánítsuk. Legyen ez az a nap, amikor a magyar nemzet jobban odafigyel a szórványmagyarságra rendezvények, híradások, előadások, konferenciák, közösségépítő programok révén. Bethlen Gábor, Kún Kocsárd és még nagyon sok előttünk járó személyiség nyomdokain haladva esély van arra, hogy az összmagyar szolidaritás megteremtse a magyar nemzet pozitív jövőképét, megeddze a székelység jövőbe vetett hitét, erősítse a szórványmagyarság valós alapokon nyugvó optimizmusát. Ehhez járulhat hozzá a Magyar Szórvány Napja is. Demeter László, a Kún Kocsárd Egyesület elnöke. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Törzsökfalvától Bretelinig
1920 nyarán, amikor a Kolozsvárra beköltözött Román Statisztikai Hivatal, elrendelte Erdély és a Bánság helyneveinek összeírását és „rendszerezését” (azaz a román kontinuitás elméletéhez való igazításukat), Hunyad megyében már kevés dolga akadt e „nemes” feladatra felkért bizottságnak.
A testület 1921 októberében kiadott helységnévtárának előszavában hangsúlyozza: „célunk a volt adminisztráció (Osztrák-Magyar Monarchia) által fejetlenül elkeresztelt helységek régi román nevének visszaállítása” (szerk. ford.). E cél érdekében aztán Erdély-szerte addig csavarták-tekerték a régi magyar helyneveket, míg a tordai Aranyosmohácsból Măhaciu lett, vagy Küküllőmagyarosból Măgheruş, Gyulakutából Gialacuta és százával sorolhatnánk a hasonló lelket és fület sértő „hangtani helyreigazításokat”. Néhol azért tudományosabb hozzáállással a helységnév románra fordítását is megkísérelték, így lett a pár esztendővel később napvilágot látó Sütő András kedves szülőfalujából (Pusztakamarás) „Cămăraşul deşert”… E szakszerű tanulmány és helységnévtár szolgált aztán alapjául az 1925 júliusában megszületett Román Közigazgatási Törvénynek, amelyet még az év októberében kiadott 2645-ös királyi rendelet egészít ki. Utóbbi a legfelső közigazgatási tanács által is jóváhagyott településnevek bevezetését szorgalmazza.
Hunyad megyében azonban már az 1910-es népszámlálás idején a lakosságnak 78,8%-a vallotta magát románnak, így aztán a régi magyar helységnevek jelentős része „önként megadta magát”. E vidék még a Magyar Királyság utolsó perceiben (1898–1912 között) lebonyolított helynévrendezéséből is kimaradt, Fogarassal egyetemben. Az új hatalomnak pedig nem kellett különösebben kínlódnia azon, hogy Bánpatakból Banpotocot vagy Felsőszálláspatakból Sălaşul de sust kovácsoljon, hiszen ekkor már mindkét településen, akárcsak a megye jelentős részén, alig 1 százalékot tett ki a magyarság. Nem csoda hát, hogy a településnevek főleg hangtanilag, de néhol jelentésükben is elrománosodtak.
Így is, úgy is rekettye
Hunyad megye – részben ma is élő – helynevei, akárcsak a Kárpát-medence más vidékén, többnyire a IX–XI század között, azaz a magyar honfoglalás, államalapítás idején alakultak ki. A IX. században e tájakra érkező magyarok lakatlan, illetve avarok, szlávok által gyéren lakott területre telepedtek. Így alakult ki jó néhány szláv eredetű, régi magyar településnév. Jó példa erre a Hunyad megyei Rekettyefalva, amely a kecskefűz szlávos megnevezése nyomán született. A rekettye szó azonban az évszázadok folyamán szervesen beépült a magyar nyelvbe. A falu nevét viszont a XVIII. században már a színromán lakosság a maga nyelvéhez igazítva Rekitova-ként ejti. Később Răchitova alakot ölt a helységnév, ami szláv gyökérből eredve románul is rekettyét jelent.
Vagy ott van a Szelistye, amely szintén szláv gyökérből eredve a középkori román, magyar német változatban egyaránt faluközpontot, faluhelyet jelent.
Fűből, fából helységnév
Az ősmagyar helységnevek között amúgy jelentős mértékben szerepelnek a növényekre, főleg fákra, cserjékre utaló elnevezések: Nyírmező (Mermezău Văleni), Alsó-, Felső-Szárazalmás, Almásszelistye, Alsó-, Felsőnyíresfalva (Lunca Cernii de Jos), Alsónádasd (Nădăşdia), Füzesd (Fizeş), Alsó- és Felsőszilvás, Burjánfalva (Păuliş) stb.
Az állatnevek előfordulása viszont a Hunyad megyei településnevekben meglepően gyér. A feltehetően régi magyar településnek számító Kecskedága mellett csupán a ma már jelentéktelen kis falu, az Ulászló egyik adománylevelében szereplő Farkaspataka (Valea Lupului) neve kapcsolható állatnévhez. E településről úgy tartják: innen származtak el azok a román pásztor családok, amelyek a Zsil-völgyi Lupény területén telepedtek le valamikor a XVII. században. A mai bányászváros azonban jóval később, a XIX. században alakult igazi településsé, amikor a Hoffmannok és Maderspachok elindították a szénkitermelést a vidéken, főleg német, lengyel és magyar mesterembereket telepítve ide. Talán még ide, állatneves helynévhez sorolható a Dévával ma már szinte összenőtt Marossolymos, melynek első írásos említése 1278-ból való és feltehetően az itt tanyázó uradalmi solymászokról kapta a nevét.
Személyek és szentek
Nem volt ritka az ősmagyar településnevek sorában a nemzetségektől vagy akár tisztségektől, személyektől való névátvétel sem. Ilyen például a Marosillye, melyet az Illés névnek megfelelő Illye személynévből származtatnak – első említései: Helya (1260), Elya (1266), Illye (1353); Nagybarcsa, melynek a földrajzi nevek etimológiai szótárát közre adó Kiss Lajos szerint a Barcs név szolgálhat alapjául. Sőt Hátszeget is a német eredetű Hazeko személynévhez köti. Véleménye szerint a hát és szeg összetételeként ható mai településnév minden bizonnyal népetimológiai hatásra alakult ki. Történeti névalakjai: Harszoc (1247), Haczag (1510), Hátszeg (1808).
A feltevések szerint Alsófarkadin is a Farkad névből származik, Pusztakalán neve pedig a Bár-Kalán nemzetséggel áll kapcsolatban. Habár itt némelyek szerint a kaláni római fürdő kanál alakja is névadóként szolgálhatott. De az ómagyar Turdos személynévből származtatják a régészeti lelőhelyeiről híres Tordost is, melyről 1333-ban Tordas, 1750-ben Tardos, 1808-ban Thordás alakban történik említés.
A helynévkutatók szerint a puszta személynévből való településnevek Közép-Európában főleg magyar sajátosságnak számítanak, bár a XIII. századtól betelepülő szászok szintén alkalmazták. A magyarságnál az effajta név valószínűleg a nomád időkből való, amikor a szálláshely nem volt állandó, és egy-egy jeles személy tartózkodási helyét nem valamely földrajzi pont, hanem a jeles személy neve iránt érdeklődve lehetett megtalálni.
Az államalapítástól, azaz a XI. századtól kezdődően már a települések (templomok) védőszentjei is előfordulnak a helynevekben, így például Hunyad megyében Sztrígyszentgyörgy, Szentpéterfalva, Szentandrás, Csernakeresztúr, Szentkirály stb.
Külön kategóriát képeznek a felszíni formákhoz, illetve vizekhez kötődő nevek, melyek néha -falva, -hely utótagokkal kiegészítve alakultak helynevekké: Fehérvíz, Sebestorok (Brazi), Erdőfalva (Ardeu), Erdőhát (Dumbrava), Alsó-, Felsőszálláspatak, Stejvaspatak (Ştei), vagy Berekszó (a „liget” jelentésű berek és az „időszakos vízfolyás” jelentésű aszó szavak összetétele, először 1440-ben, Berekzow alakban említették – ma Bârsău).
Néhány ómagyar szóból származó településnév is túlélte az elmúlt évezredet Hunyad megyében. Ilyen például Haró, amely Kiss Lajos szerint a „szakács” jelentésű ómagyarhoró szóból ered. Először 1360-ban Harow, majd 1389-ben Haro, 1517-ben pedig Hara alakban írták. Egy másik példa Al- illetve Felpestes, melyet a „kemence” jelentésű pest szóból eredeztetnek (1302-ben Pestus, 1325-ben Inferior Pestus, 1330-ben Pestus marios és Pesthes, 1381-ben Olpestus, 1389-ben Alsopestes, 1407-ben Alpestes).
Jófőből Dobra
Számos ősmagyar helynév azonban már a középkorban elrománosodott, mint például a Maros menti Ölyves és Kőves, melyeket az 1640-es összeírás még e néven említ, egy századdal később azonban már Ulics és Kujes néven szerepelnek. Hasonló, sőt jóval drasztikusabb jelenség tapasztalható a Sztrígy mentén is, ahol az Ulászló által Hunyadinak adományozott Havaspathaka már a XVII. században Valea Dilsi-re alakul, a Puj közeli Füzespatak, Dióspatak, Szamárospatak, Balogvíz, Fejérkőhegy, Nyíresvára, Szilfahatár pedig teljesen elenyésznek. De törlődött a köztudatból például Brettyelin régi magyar neve is, amely „Hunyadi János idejében Törzsökfalva vala s Törzsök Tivadar a rigómezei csatában látva, hogy Hunyadi lovát ellőtték, saját lova átengedésével és élete feláldozásával menté meg a vezért. Ivadékai Hunyaditól Törzsökfalvát és Kálmánföldet nyerték; de a Törzsök család neve időközben a máig létező, de eloláhosodott Ankosra, a helység pedig Brettyelinre változott” (Pallas Nagylexikon).
Hasonló változáson ment át a mai Dobra megnevezése is. Téglás Gábor leírása szerint 1387-ben még Jófő néven szerepelt a település. A XVIII. században azonban szláv „tükörfordítás” nyomán Dobra lett. Az innen származó Jófői család pedig Herbayra változtatta nevét.
Az Erdély más vidékeihez képest fokozottabb elrománosodás okát elsősorban Hunyad megye földrajzi fekvésével magyarázhatjuk, hiszen Havasalföldről folyamatosan szivárogtak át a románok. Letelepítésüket viszont maguk a magyar birtokosok szorgalmazták, hiszen népes és olcsó munkaerőt jelentettek. A tatár, később török pusztítás pedig a XIII. századtól jócskán felgyorsította ezt a folyamatot. Az első betelepítési hullám természetesen a határhoz közel eső Hátszeg vidékét érintette leginkább, ezért is tekintik mai napig ezt ősi román vidéknek. Az így „honfoglaló” románok többnyire saját kiejtésükhöz igazították a magyar helyneveket, ezek értelmi fordításával nem is próbálkoztak. Az viszont igaz, hogy számos Sztrígy menti jobbágyfalu neve például eleve román nyelven született – Nuksora, Coroieşd, Culmea, Bărbat, Peştera, Ponorics, Dumbrăviţa –, de a magyar uradalmak nevei – Pestény, Brezova, Alsó- és Felsőszálláspatak, illetve Farkadin, Füzesd vagy akár Őraljaboldogfalva – is őrzi a magyarság nyomát. Utóbbi helynév például egészen érdekesen alakult: 1315-ben Sancta Marie, 1447-ben pedig Bodogazzonfalva néven említették. Román nevének utótagja a középkori magyar Váralja alakból fejlődhetett ki, amely Hátszeg várára utalt. Ezt az elemet a 18. században a magyar névhez is hozzáadták, majd később népetimológia útján a mai Őralja- alakban értelmezték. 1769-ban Orliá Bóldogfalva Szt. Maria, 1861-ban Oralja-Boldogfalva, 1880-ban Öralja-Boldogfalva. Ma Sântămaria Orlea.
„Să cărăm!”
Érdekesen alakultak a szintén Hátszeg környéki falvak zselléreinek vándorlásával kialakult Zsil-völgyi telepek nevei is. A már említett Farkaspataka mellett, a közeli Petrosz faluból elszármazottak „alapították” Petrozsényt, az Urik (Ewrewkfalva) pásztornépei pedig Urikányt. Petrilla „alapkövét” szintén a Kendeffyek jobbágyfalvaiból ideszármazott családok tették le, az iparosítás idején pedig e telephez csatolták a Lónyay Menyhért miniszterelnökről elnevezett Lónyabányát is.
A folyamatos török-tatár pusztításokkal a XVI–XVII. századra már annyira meggyérül a magyarság, hogy az uradalmi birtokokra megyeszerte egyre több román családot kényszerültek betelepíteni. Ekkor már a Maros, illetve Körös menti települések lakossága is vegyessé vált és elindult a betelepülők egyfajta „felzárkózása” a magyarsághoz. A jövevények az eredeti településneveket is igyekeznek saját nyelvükön értelmezni. Így egyes források szerint a Bethlen Gábor által 1610-ben Fenyeofalvának emlegetett település már 1585-ben Brad néven is szerepel egy okiratban. Ez idő tájt az is előfordul, hogy a románság saját maga talál a magyar eredetitől teljesen eltérő megnevezést. Nagyágról például 1465-ben Naghag néven történik említés. Másfél századdal később már a Săcărâmb név is előfordul a település kapcsán. A Nicu Jianu helytörténész által lejegyzett, máig élő legenda szerint e név úgy született, hogy a közeli dombokon legeltető pásztornép Nagyág környékén rátalált néhány aranyércre, s egymást biztatták, hogy „să cărăm, să cărăm”, azaz „vigyük, vigyük”. Így született a település román neve.
Amúgy hasonló „szájhagyomány útján” lett román neve az 1276-ban már írásban említett Piski (Pyspuki)-nek is. A legenda szerint egy hajdani, Szűz Mária tiszteletére épített templomhoz jöttek a románok is imádkozni, és saját nyelvük hangtanához igazítva mondták, hogy mennek „Szűzmáriához”. Így született a Simeria megnevezés.
Szászok a határon
Érintőlegesen bár, de szót kell ejtenünk térségünk számos településének német megnevezéséről is. Akárcsak Erdély más részein, a nagyobb városoknak itt is megvolt a német neve, mely hangzásában, értelmében sokszor eltért a magyartól. Hunyad megye keleti csücske érintőlegesen találkozott az Andreanum által kijelölt Szászfölddel. A XII. század második felében előbb Romoszban (Rams személynévből származtatják, Ramos 1206) telepednek meg a Rajna vidékéről érkező német családok, majd a közeli kipusztult Warasban, amelyet II. András a Királyföld nyugati csücskeként jelölt meg, s amely hamarosan felveszi a Szász előnevet (Szászváros). A németek a maguk nyelvén Broosnak nevezik el új lakóhelyüket, amely eredhet személynévből is, de akár egy németalföldi település emlékét is őrizheti. A következő századokban a szászok minden jelentősebb erdélyi, így Hunyad megyei településnek is találnak megfelelő német nevet. Az 1265-ben Hungnod, néven szereplő Vajdahunyadot (1575) például rendkívül gyakorlatiasan Eisenmarktnak (Vaspiacnak) nevezik. Dévának három nevet is találtak az évszázadok folyamán Diemrich, Schlossberg, Denburg. Valamennyi figyelmen kívül hagyja a „latin Sargetia” megnevezését is a városnak, illetve a dák néveredeztetést.
Kontinuitás, egyesülés és egyéb rémségek
Az 1980-as években tetőfokára hágott dák-román kontinuitás elmélet nyomására Dévát egyre inkább a dák vár jelentésű Dava szóból eredeztették. Ekkor kényszerült az eredetileg feltehetően német telepesek által alapított (1330-ban Nempty, 1389-ben Nymiti, 1425-ben Nemethy) Marosnémeti is hivatalosan felvenni a Micia nevet, a hajdan határában állomásozó római légió emlékére. Úgyszintén Algyógyból is Germisara lett, a területén feltárt római kori fürdő kapcsán. A Hátszeg közeli Várhely (1925-ben még Grădişte) már jóval korábban megkapta a Sarmizegetusa Ulpia Traiana nevet. Ezzel kívánta az akkori hatalom igazolni a dák-román kontinuitást. Figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy e római, esetenként dák nevek közel kétezer éve homályba vesztek és csupán a XIX. században, épp magyar, illetve német tudósok elevenítették fel ismét azokat. A dák-római alapú névváltoztatásoknál már csupán Alsófarkadin szenvedett furcsábbat az elmúlt században. A Trianon utáni „keresztelő bizottság” ugyan Fărcădinul de Jos néven hagyta a települést, ám 1923-ban fel kellett vennie a román hadsereget győzelemre vivő Berthelot francia tábornok nevét, majd 1964-ben hirtelen Unirea-ra keresztelték Nopcsák hajdani birtokát. 2001-től helyi népszavazás nyomán ismét General Berhelot nevét viseli a falu. E furcsa esettől eltekintve azonban a XX. században nem sok változás történt Hunyad megye helynevei terén. Legalábbis látszólag. A gyakorlat viszont mást mutat. Hiszen Piskinek például valóban az 1900-as évek elején is létezett már a román megfelelője, de az itt élő, illetve környékbeli magyar embernek eszébe nem jutott volna, hogy Simeriaként emlegesse a vasúti csomóponttá nőtt Piskitelepet. És Marosnémeti sem hagyta el Mintiaként egyetlen magyar ember ajkát sem. Ma viszont, ha a hőerőmű magyar alkalmazottjának gyermekét kérdeznénk, hogy hol dolgozik édesapád, Marosnémetin? Gyakran hallani olyanfajta választ, hogy: Nem. Mintián! És ez nem véletlen. Hiszen az 1925-ös közigazgatási törvényt még számtalan hasonló rendelkezés követte. Egyre több olyan, amely korlátozta a magyar nyelv használatát, elsősorban a helynevekét. Előbb 1936-ban tiltották be a magyar helynevek hivatalos használatát, aztán ’45-ben erősítették meg újra, majd 1971-ben, illetve a 80-as évek derekán mind szigorúbb rendelkezésekkel szorították a hurkot a magyarság nyakán. Az 1944 augusztusáig megjelenő Hunyad megyei magyar sajtótermékeket lapozva pontosan nyomon követhető a magyar nyelvhasználat korlátozása. A Déva és Vidéke 1926 áprilisában kiadott számában például már az utcanevek is románul szerepelnek. Igaz, zárójelben még ott lehet magyar megfelelőjük is. A többi lapban is előbb csupán a fejlécben szereplő helységnév, majd a hirdetések szövegei, a harmincas évek derekán pedig az újságcikkekben szereplő helynevek is románul vannak feltüntetve. 1935-ben a Hunyad megyei élet hasábjain is, az Erdélyi Naplóban is kizárólag román helységnevek szerepelnek. Két-három évvel később némileg enyhül a helyzet: a lapoknak csupán fejlécét nyomtatják románul. A második világháborút követően viszont fejlécestül, mindenestül egy szálig megszűnnek a Hunyad megyei magyar lapok. A magyar helységnevek többsége pedig folyamatosan feledésbe merül.
Új magyar helységnévtáblák
A 2001-ben megjelent legújabb román közigazgatási törvény, mely a legalább 20%-ban magyarlakta településeken engedélyezi a hivatalos magyar helységnévtábla kitűzését, Hunyad megyében csak egészen kis mértékben állíthatta helyre a rendet. Az utóbbi népszámlás alkalmával ugyanis összesen hat Hunyad megyei faluban (Csernakeresztúr, Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Sztrígyszentgyörgy) találtatott még legalább 20 százaléknyi magyarság. Az utóbbi években viszont részben kereskedelmi fogásból, részben RMDSZ-nyomásra Szászváros (2005), majd Vajdahunyad (2010) bejáratához is felkerült a magyar (és német) helységnévtábla. Ez pedig, ha csepp is a tengerbe, a múlt század eseményeinek tükrében mégiscsak biztató jelenség.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)

Bővítik a szórványprogramot
Hunyad után Szeben és Fehér megye magyar közösségeivel is kapcsolatot kíván teremteni Kovászna Megye Tanácsa. E célból múlt hét végén utazott háromszéki küldöttség a két vidékre.
Elsősorban olyan emberekkel találkoztunk, akik nem azon siránkoznak, hogy milyen nehéz a szórványlét, hanem tesznek közösségük megmaradásáért, hisznek abban, rajtuk is múlik, hogyan élnek — tájékoztatott Demeter László programvezető. A háromszéki küldöttség Medgyesen, Tűrben, Balázsfalván, Gyulafehérváron és Nagyenyeden találkozott pedagógusokkal, lelkészekkel, vállalkozókkal, kultúraszervezőkkel, szociális szférában dolgozókkal, és megállapodtak abban, a jövőben említett területeken keresik az együttműködést. A körút másik állomása Petrozsény volt, ahol a Szent Ferenc Alapítvány által támogatott általános iskolai magyar tagozatnak átadtak közel ezer kötetet abból a tankönyvcsomagból, melyet a sepsiszentgyörgyi Életfa Családsegítő Egyesület gyűjtött össze számukra.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szórvány templomai (Őrzők könyve)
Magyari Hunor és Szántó Tünde könyve impozáns kivitelezésű. Egy olyan magyar egyházmegyét ismertet, amelyről a Székelyföldön élő nagyon keveset tud, épp ezért hiánypótló.
A huszonnegyedik órában felleltározott magyar múlt érték, még ha a lelkünk elszomorodik is, látva a magyarság sorvadását, fokozatos megszűnését abban a tájegységben, amelyben őshonos, amelyet egykor belakott, és ahonnan fokozatosan kiszorul.
A bevezetőben Ősz Sándor Előd lelkipásztor ismerteti az egyházmegye történetét. Az első írásos adatok a 13. századból maradtak ránk. Az egyházmegye virágkora a 17. század, amikor Erdélyt a református fejedelmek vezetik. Ekkor területén 38 egyházközség működik. E gyönyörű vidék turisztikai értékét emeli a magyar történelemhez és kultúrához kapcsolódó két csodálatos vár. Déva vára nemcsak Dávid Ferencet juttatja eszünkbe, hanem a gyönyörű régi magyar balladánkat, a Kőműves Kelement, míg Vajdahunyad vára az igazságosnak nevezett magyar király, Mátyás nevéhez kötődik. Persze, e térségben még más királyi és fejedelmi várak is sorakoznak. A református egyházakra itt is, mint Dél-Erdély más régióiban, a legnagyobb csapást az 1784-es, Horea vezette magyarirtó lázadás, valamint az 1788-as török katonai betörés mérte. A Horea által vezetett szabadcsapatok nyolc egyházi személyt gyilkoltak meg, a török katonai expedíció során három református templomot égettek el. Amikor e régió magyar népe kiheverte e pusztításokat, a történelem kemény vihara ismét átsöpört fölötte. Az 1848-as magyar forradalom idején kirobbantott ellenforradalmi lázadás idején a román felkelők tizedelik a békés civil népességet. Ettől kezdve a megcsappant magyar lakosság fogyása felgyorsul. Az 1920-as trianoni diktátum előtti és utáni évtizedekben a bányavidék gazdasági fellendülése ― Petrozsényben, Lupényben, Vulkánban és Lónyán ― a református közösségek megerősödéséhez vezetett. A kommunista parancsuralmi rendszerben még érkeznek reformátusok ide, de a hatalom gondoskodik arról, hogy a ,,tradicionális kompakt magyar közösségek (Lozsád, Rákosd)" szétzüllesztése révén a magyarság mindenütt kisebbséggé váljék. Az egyházmegyét 1964-ben megszüntetik, egyesítik a Gyulafehérvárival. Némi javulást, változást hozott az ateista diktatúra megdöntése. 1990-ben a Hunyadi Református Egyházmegyét újjászervezik a reformáció idején kialakult határai közt. Jelenleg tizenhat egyházközség működik, amelyben nyolc lelkész teljesít szolgálatot. A 17. századi egyházközségek számához mérve a csökkenés látványos. A népességarány azonban még ennél is rosszabb, mert a hajdan reformátusok által lakott magyar többségű települések túlnyomó része az évszázadok során elrománosodik. Az 1918-ban berendezkedő román uralom gyorsítja a magyarság beolvasztását, nyelvvesztését. Erre a legjobb példa az egykori magyar kisváros, Piski, ahol 1910-ben 2810 magyar és 133 román nemzetiségű élt, de a 2002-es népszámláláskor már 10 786 román és mindössze 395 magyar. A példákat lehetne még sorolni. Megdöbbentő a magyarság nyelvi térvesztésének aránya. A könyv összeállítása idején, 2010-ben már teljesen elnéptelenedett települések: Borbátvíz, Folt, Galac, Kitid filiái: Bacalár, Szentgyörgyválya, Marossolymos, Ribice, Tusnya. Az említett falvakról a könyvben ezt olvashatjuk: ,,már nem volt, amit megörökíteni". Az egykori magyar közösségekről a ,,mára teljesen elnéptelenedett gyülekezetek elpusztult templomai helyett" a ,,a hajdan ott szolgáló lelkipásztorok névsora tanúskodik".
A magyarság felszámolódása, elrománosodása e régióban több száz éves múltra tekint vissza. Zsoldos Márton esperes 1795-ben, amikor számba veszi a magyar eklézsiákat, már ,,szembe kellett néznie a nyelvvesztés problémájával". 215 évvel később a kötet egyik szerzője, Magyari Hunor, akinek sikerült több erdélyi református egyházmegyét bejárnia és fotóznia, a következőt állapítja meg: ,,Az eddig bejárt egyházmegyék közül itt találtam a legtöbb gyülekezet és lelkész nélküli egyházközséget." Az utóbbi évtizedekben a magyarság lélekszámának zuhanása felgyorsult, az etnikai arányok tovább romlottak. Nem lehet meghatódottság nélkül olvasni a könyv másik szerzője, Szántó Tünde sorait: ,,Mivel én is szórványban élek, ezért különösen érdeklődöm e vidék iránt. Minden református templom a maga nemében számomra ereklyeként jelent meg. A nagy létszámú híveket befogadó templomok mellett a romtemplomok is üzenettel szolgálnak számunkra." Ezt az üzenetet továbbítja a könyvben közzétett számos fotó, elkalauzolnak Dél-Erdély e zugába, amelynek egy részét ma is Hátszegnek nevezzük.
A kötet bemutatja a településeken fennmaradt kegyhelyeinket, mind az impozáns, a jó állapotban lévőket, mind a pusztulás útján haladókat, mert csak így ismerhető meg a régió még létező magyarsága és az eltűnés, felszámolódás szintjére csökkent közösségek is.
Amikor e könyvismertetőt írtam, azon is elgondolkodtam, hogy a tömbmagyar Székelyföldön élők, ahol a szülők rendelkezésére áll az anyanyelv megőrzésének lehetősége, tudnak-e arról, hogy Erdélyben a települések százaiban elnémult, illetve eltűnőben a magyar szó. Tudnak-e arról, hogy ez még ott is bekövetkezett, ahol a román uralom kezdetén magyar többségű városok, falvak álltak, olyanok, amelyeket 800―900 évvel korábban magyarok alapítottak és századok hosszú során oltalmaztak, védtek, és ha kellett, újraépítettek. A Székelyföldön kívüli magyar települések sokaságában a magyarság nemcsak kisebbségbe, hanem szórványlétre is kényszerült. Vajon azok, akik Sepsiszentgyörgyön és más magyar településeken senki által nem kényszerítve, önként-dalolva román óvodába, iskolába íratják gyerekeiket, hallottak-e arról, hogy sok száz, hajdanán magyar településen megszűnt a magyar óvoda és iskola.
E könyvet olvasva a ma még többségben élő székely magyarok — köztük a történelemtanárok, de más végzettségű pedagógusok is — vajon elgondolkodnak-e azon, ők maguk hogyan járulnak hozzá az új nemzedék neveléséhez. Megfelelőképp vértezik-e fel a magyar történelem és kultúra ismeretével? Vajon eszközemberként élnek-e? Ne feledjék, az elnémult magyar harangok, az omladozó templomok, a romokban heverő erődítmények, az udvarházak százai, mind-mind figyelmeztető jelek. Ne feledje az erdélyi, a székelyföldi magyar értelmiség: ott, ahol még van magyar közösség, magyar élet, az írástudók felelőssége óriási, tevékenységükkel megmaradásunkat kell szolgálniuk!
Magyari Hunor, Szántó Tünde: A Hunyadi Református Egyházmegye templomai. Székelyudvarhely, 2010. A kiadvány megjelenéséhez a Szülőföldalap támogatása mellett hozzájárult Hargita és Kovászna Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Kovászna Megyei Művelődési Központ.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

II. Hunyad Megyei Magyar Napok 
Szombaton kezdődik a II. Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat, amely szórványvidéken a legnagyobb ilyen jellegű, egész megyét átfogó megmozdulás. A május 28-a és június 5-e között sorra kerülő eseménysorozat 23, magyarok lakta településen zajlik.
„Míg tavaly a bukovinai székelyek megtelepedésének századik évfordulóját ünnepeltük, idén szeretnénk, ha a közösség tagjainak egymásra találása és a szolidaritás megerősödése kerülne középpontba. Tavaly népviseletben vonultunk fel és megmutattuk, hogy VAGYUNK, és elegen ahhoz, hogy egy hét erejéig egy kis magyar világot teremtsünk ott, ahol ezt sokan lehetetlennek tartották, idén minden nagyobb városban egy teljes napot fogunk a főtereken vagy köztereken tölteni. Hunyad megyében is MIÉNK ITT A TÉR” – fogalmazta meg a rendezvénysorozat célját Babos Aranka főszervező.
Az egyhetes rendezvénysorozat műsorai mindenkihez szólnak, gyermekhez és felnőtthöz, fiatalhoz és időshöz, magyarhoz és nem magyarhoz, mindenkihez, aki szereti a magyar hagyományokat, a kultúrát, a jókedvet és a zenét. A kínálat Bikini koncerttől, klasszikus és könnyűzenei valamint színházi előadáson, gyerekprogramokon át ifjúsági és nyugdíjas programokig, humorparádétól tudományos szimpóziumon és fotókiállításon át filmvetítésig terjed, de lesz emlékműavatás, gulyásfőzés, néptánc, hagyományos foglalkozás, vásár, vallási rendezvény, kirándulás, sportrendezvény és vetélkedő is.
A Hunyad Megyei Magyar Napok szombaton 14 órakor a dévai Téglás Gábor Iskolaközpontban kezdődik a második alkalommal megszervezett Összetartozunk szórványkonferenciával. A megnyitón részt vesz Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Dézsi Attila, Hunyad megye prefektusa és Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöke. A rendezvényen jelen lesznek az Összetartozunk programban résztvevő közösségek (Háromszék, Hargita, Hunyad, Temes, Beszterce, Fehér, Szeben megye és Torda), valamint magyarországi testvérvárosok, testvérmegyék küldöttei. 17 órától oktatási és ifjúsági együttműködések címszó alatt zajlik a tanácskozás, amelyen részt vesz Király András, az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium államtitkára, Széll Lőrincz, az Országos Sport és Ifjúsági Hatóság alelnöke, Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke és Bodor László MIÉRT elnök.
Szombaton este a veszprémi Honvéd Bakony Néptánccsoport lép fel a Téglás Gábor Iskolaközpontban, míg Petrozsényban a Jézus Szíve Kollégiumban a magyar értelmiség szerepvállalásáról szerveznek beszélgetést, Lupényban pedig a Római Katolikus Iskolában látják vendégül az erdőfülei néptánccsoportot. 
Főszervező: az RMDSZ Hunyad megyei szervezetei és a Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács
Erdély.ma

Hunyad megye – Hunyad Megyei Hírmondó
Közéleti havilap, 2011. június, 133. szám
Május hónap és június elején rendezték meg a II. Hunyad Megyei Magyar Napokat. Ezt foglalja össze több oldalon Csatlós Erzsébet, a lap főszerkesztője. A rendezvény népszerűnek bizonyult a magyarság körében, a programok nem csak városokra, hanem kisebb magyarlakta településekre is kiterjedtek. Volt szórványkonferencia, kézimunka kiállítás, kopjafaavatás és reneszánsz zene a vajdahunyadi Várban. Déván emlékszobát avattak a néhány éve elhunyt Zsók Béla bukovinai származású néprajzkutató, író emlékére. Több kirándulást is szerveztek, amelyek keretében az érdeklődök a megye műemlék templomait, udvarházait tekintették meg. A Zsíl-völgyében is voltak előadások, szabadtéri rendezvények. Végül, utolsó nap Déván a Vár alatt a szabadtéri rendezvények befejezéseként a népszerű Bikini együttes koncertezett.
Tanév végi évzáró gondolatokat közöl Kun Kriza Ilona óvónő, aki megpróbál mindent, hogy a végzős gyermekeket magyar iskolába írassák. Ugyancsak a nevezett szerző az utolsó oldalon a két magyar csoport végzőseinek képét közli, Elindulnak szeptemberben című cikkével. Deák Levente jogtanácsos a földtörvények útvesztőjéről ad magyarázatot, a főszerkesztő pedig a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport IV. osztályának állampolgári leckéjét mutatja be azon alkalommal, hogy a prefektusi hivatalban Dézsi Attila prefektus fogadta a gyermekeket és mutatta be az Intézményt.
Egyházi hírekkel is szolgál a lap. Kun Árpád nyugalmazott lelkipásztor a májusban Petrozsényban megtartott Hunyadi Református Egyházmegye évi közgyűléséről számol be, egy másik cikkében pedig az alpestesi konfirmációt örökíti meg. Dulinszky Izabella fényképes beszámolót közöl a Déván tartott első áldozókról. Deák Piroska tanárnő meghívottként járt a Kolozs megyei Kackón, ahol Berde Sándor egykori református lelkészre és annak leányaira, Berde Mária íróra és Berde Amál festőművészre emlékeztek. Ugyancsak ezen az oldalon Doboly Beatrix tanárnő a június közepén Budakalászon megtartott Kárpát-medencei civil fórumról számol be. Tomesc Katalin a szászvárosi múzeumok éjszakájáról ír, Pop Erzsébet tanárnő a lupényi anyák napi ünnepségről számol be, Csatlós Erzsébet pedig arról cikkez, hogy június 4-én dévai diákok és tanárok Pusztaszerre kirándultak. Az utolsó oldalon Kun Árpád a Bemutatjuk templomainkat sorozatban a vulkáni római katolikus templomról közöl ismertetőt. A lapot a Communitas Alapítvány támogatja.
Kun Árpád. Szabadság (Kolozsvár)

Guttman Mihályt köszöntjük 85. születésnapján
Guttman Mihály 1926. július 21-én született Petrozsényben. Középiskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Aradon érettségizett. Ezt követően került Kolozsvárra, ahol párhuzamosan végezte el a konzervatóriumot, illetve a Bolyai Egyetem geológia-csillagászattan szakát – ez utóbbit szülői kérésre. Az egyetemek elvégzése után egész életét a komolyzenének szenteli. 1949-ben felkérték az akkor létesített Zeneművészeti Középiskola (ma: Sigismund Toduţă Zenelíceum) igazgatására. Ezt a tisztséget 1950–1958 között töltötte be. A zenelíceumban zenekart és kórust vezetett, kamarazenét tanított. 1986-os nyugdíjazása után sem hagyta el „gyermekét”, a kolozsvári zenelíceumot, hanem továbbra is tanított, együttest vezetett.
Az oktatás mellett 1959 és 1975 között a kolozsvári filharmónia művészeti titkára. Továbbá többször vezényelte a Kolozsvári Magyar Opera (akkor: Állami Magyar Opera) és a kolozsvári filharmónia (ma: Transilvania Filharmónia) zenekarát is.
Az 1989-es rendszerváltozás után az erdélyi magyar kórusmozgalom kimagasló személyiségévé vált. Ő volt az, aki újraalakította a Romániai Magyar Dalosszövetséget, amelynek ma is a tiszteletbeli elnöke. A szép hagyománnyal rendelkező tordaszentlászlói énekkart 1988–2009 között vezényelte.
Karnagyi és oktatói tevékenységének alapjául alapos és elmélyült szaktudása, rátermettsége, intelligenciája és fantasztikus memóriája szolgált. Elmondhatjuk: nincs az erdélyi kórusmozgalomnak és a kolozsvári középfokú zenei oktatásnak olyan tényezője, eseménye, szereplője, amelyet vagy akit ne ismerne, amelyre vagy akire ne emlékezne. Hozzátehetjük: a lehető legpontosabban.
Guttman Mihály nem öncélú művész-karnagy. Életére a zene iránti alázat mellett a közösség szolgálata is jellemző. Esetében nem csak a kolozsvári komolyzenészek (viszonylag) kis számú közösségéről van szó, hanem a megye, a régió és egész Erdély zeneszerető közösségét említhetjük. Még most is jelen van az erdélyi, illetve a kolozsvári magyarság kulcsfontosságú eseményein, amelyről a nála fiatalabbak sokszor hiányoznak.
Romániai kormánykitüntetései között megemlítendő: a Munka érdemrend (1954), a Kulturális éremrend (1969) és „Románia Csillaga” – lovagi rend (2000). Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Nagy István-díjjal jutalmazta (1998); a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) Ezüst Gyopárral ismerte el több évtizedes munkásságát. Az anyaországban Kisebbségekért Díjat és Kóta Díjat kapott (2005). 1999. szeptember 29-én, Szent Mihály-napján Tordaszentlászló díszpolgárává avatták.
Hiánypótló kötetként 2008-ban kórusgyűjteményt jelentetett meg Romániai magyar zeneszerzők címmel.
Több erdélyi kórustalálkozó szervezésében működött közre, például a Magyar Kultúra napján (január 23.) Erdély-szerte megrendezett, a huszonkettedik kiadását megért Szent László-napi tordaszentlászlói, az Éneklő Erdély Kodály Zoltán szellemében elnevezésű ifjúsági, a Szilágy megyei kórustalálkozó stb. lebonyolításában. Karnagyképzéssel is foglalkozik.
Gazdag életműve megérdemelné, hogy könyv formában is megörökítsék, hiszen nem csak az érdekes és tartalmas karnagyi pálya állomásait mutatná be, hanem a második világháború utáni kolozsvári magyar zenei életről és középfokú zenei oktatásról is teljesebb képet alkothatnánk, nem beszélve az erdélyi kórusmozgalom fejezeteiről.
Sokrétű szakmai tevékenysége mellett szép családdal büszkélkedhet: gyermekei, unokái és dédunokái szeretettel és büszkeséggel tekintenek az ünnepeltre.
Drága Misi bácsi, Isten éltesse 85. születésnapja alkalmával!
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kilencvenöt esztendeje indultak Erdély elfoglalására a román csapatok
forrás: Magyar Nemzet
A hadüzenet hivatalos átadása előtt, 1916 augusztusának végén keltek át a Kárpátok hágóin a magyar határra felvonult 1., 2. és 4. román hadsereg csapatai. A mintegy 440 ezer fős román haderő a tíz nappal korábban aláírt bukaresti szerződés értelmében – mely Romániának ígérte Bukovinát, Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot – a Máramarossziget–Vásárosnamény–Debrecen–Szeged–Belgrád vonal elfoglalására indult. Míg az Al-Dunánál álló 3. román hadsereg a bolgár határon védekezett.
Románia az első világháború kitörésekor a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. Bukarest hadba lépésének árát kívánta így felsrófolni, és abban bízott, hogy antantgyőzelem esetén megkaparinthatja Kelet-Magyarország Tiszáig terjedő részét, míg a központi hatalmak sikerei esetén az akkor orosz kézben lévő Besszarábiával gyarapodhat.
A formálisan a központi hatalmakkal szövetséges Románia alig leplezett területi törekvései arra intették Tisza István magyar miniszterelnököt, hogy az 1914. júliusi válság idején fenntartásokkal fogadja a Szerbia elleni katonai akció tervét. Álláspontját a magyar kormány feje csak akkor módosította, amikor Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök ígéretet tett Erdély védelmére.
Tisza István az első pillanattól számolt a román területi követelésekkel, ezért ellenezte 1914 végén, hogy az olasz semlegességet területi engedményekkel vásárolja meg a Monarchia, mert úgy vélte, ilyen lépés veszélyes precedenst teremtene Bukarest számára. Az óvatosságot Románia és Olaszország szeptember 23-án aláírt megállapodása indokolta, melynek értelmében a két ország megegyezett háborús politikájuk összehangolásában. Ráadásul Bukarest október 1-jén egyezményben biztosította „jóindulatú semlegességéről” Oroszországot. Ebben Szentpétervár elismerte Románia jogát, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó azon területeket annektálja, „amelyen románok is laknak”.
Ezzel párhuzamosan a magyar kormány 1914 őszén tovább szélesítette a román nyelvhasználat lehetőségét a közoktatásban és a közigazgatásban. Tette ezt annak ellenére, hogy Tisza tudta: „Románia nem azért fordul el tőlünk, mert az erdélyi románoknak rossz a sorsuk, hanem mert Erdély birtokára áhítozik.” Ami annyit jelentett, hogy az erdélyi magyar határ csak addig van biztonságban, amíg a Monarchia elég erősnek tűnik ahhoz, hogy elrettentsen egy román támadást.
A Schlieffen-terven alapuló eredeti német hadműveleti elgondolás, mely a Franciaország feletti győzelmet követően a nyugatról átdobott csapatokkal kívánta stabilizálni a keleti frontot, és megsegíteni az Osztrák–Magyar Monarchiát, már 1914. szeptember elején megbukott a marne-i csatában. 1914 őszén a keleti fronton harcoló Paul von Hindenburg vezette német egységek képesek voltak ugyan megállítani a sokszoros túlerőben lévő cári csapatokat, Oroszország végleges meggyengítésére azonban kevésnek bizonyultak. Amíg a német szárazföldi erők új vezérkari főnöke, Erich von Falkenhayn tábornok továbbra is nyugaton igyekezett kivívni a döntést, addig Hindenburg és vezérkari főnöke, Erich Ludendorff már 1914 őszétől javasolta a hadműveletek súlypontjának keletre helyezését.
Véleményük szerint a gyenge hadiiparú, antantszövetségeseitől elszigetelt Oroszország legyőzése egyszerűbb. Ellentétben a nyugati fronttal, keleten végig megmaradt a mozgó háború, így a németek érvényesíteni tudták katonáik jobb kiképzettségét. Ráadásul az első háborús év végére világossá vált: a Monarchia rászorul Németország katonai segítségére. Végül Falkenhayn álláspontja győzött, így a központi hatalmak 1915-ben csak visszaszorították az orosz egységeket, Szentpétervárt nem sikerült különbékére kényszeríteniük.
Az 1916 júniusában a keleti fronton megindított Bruszilov-offenzíva sikerei láttán Bukarest úgy vélte, elérkezett a kedvező időpont a hadba lépésre. A románok döntését megkönnyítette, hogy feltételezhették: a verduni és a somme-i harcok nyugaton lekötik a német egységeket, így azok képtelenek lesznek megerősíteni a keleten állomásozó csapataikat. A Monarchia erőit megosztotta az olasz fronton a 6. isonzói csata, ahol az osztrák–magyar egységek 1916. augusztus 8-án kénytelenek voltak feladni Görzöt.
Ilyen előzményeket követően kötötte meg az antant és Románia augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződést, melyben a román kormány vállalta, hogy legkésőbb augusztus 28-ig hadat üzen a központi hatalmaknak, és támadást indít Magyarország ellen. A bukaresti vezetés vállalta azt is, hogy a koalíciós háború időtartama alatt nem köt különbékét. A hadüzenetért cserébe Romániának felajánlották egész Kelet-Magyarországot. (Az már későbbi konfliktusok magvát rejtette magában, hogy Romániának ígérték az egy esztendővel korábban Szerbiának is felkínált Bánságot.)
A Monarchia jól működő hírszerzésének figyelmét nem kerülte el, hogy Románia június végétől titokban mozgósított. A budapesti kormány a Bruszilov-offenzíva első sikereit követően számolt a román támadással, amit Tisza István 1916. július 7-i, Ferenc Józsefnek címzett memoranduma is jelzett. Ebben a magyar miniszterelnök úgy fogalmazott, az adott helyzetben az Erdély elleni román támadást „a legbiztosabbnak kell tartani”. S Erdély – akár ideiglenes – elvesztése a Monarchia nagyhatalmi státusának végét jelentené.
Tisza felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy azonnal fel kell készülni Kelet-Magyarország védelmére. Felszólította a közös hadvezetést, hogy az ellenlépésekről rögvest kezdjen tárgyalásokat a szövetségesekkel. Tisza István a román haderő lekötésében számolt Németország mellett Bulgáriával, a dunai, illetve a dobrudzsai ellentámadásokon túl elképzelhetőnek tartotta bolgár csapatok felvonultatását a Kárpátokban. A magyar miniszterelnök alig két héttel később, július 22-én újabb emlékiratban fejtegette Erdély esetleges elvesztésének várható politikai következményeit. Úgy vélte, ez igen kedvezőtlenül hatna az ottani román értelmiség magatartására, gazdasági szempontból pedig főként a petrozsényi szénbányák és a határ menti területek állatállományának elvesztése okozna súlyos károkat.
Tovább bonyolította a magyarországi belpolitikai helyzetet, hogy 1916. augusztus 23-án az Andrássy Gyula és Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzék kijelentette, nem kívánják a Tisza-kormánnyal vállalni a külpolitikai felelősséget, követelték a delegációk összehívását, hogy személyesen vitázhassanak a közös külügyminiszterrel. Egyúttal bejelentették a háború kezdetekor meghirdetett pártközi béke végét, valamint hogy a kormány szigorú ellenőrzésére törekednek. A radikális függetlenségiek – alig 20 képviselővel – még július közepén Károlyi Mihály vezetésével új pártot alapítottak. Ezen alakulat külpolitikai analfabetizmusról tanúskodó programját többek között a Németországgal kötött szövetség felmondása, az antanthatalmakkal kötendő annexiómentes különbéke képezte.
A Monarchia saját erő híján csak minimális, elsősorban a többi frontszakaszról pihentetés céljából kivont erőket, mintegy 34 000 katonát és alig 76 löveget tudott a román támadás előtt Erdélyben összpontosítani. Ezeket az egységeket az augusztus 17-én megalakított, a nagyszebeni születésű Arthur Arz tábornok vezette 1. osztrák–magyar hadseregben egyesítették. A román betörés után két nappal II. Vilmos császár leváltotta vezérkari főnökét, Erich von Falkenhayn tábornokot, és helyére a keleten már bizonyított Paul von Hindenburgot nevezte ki, aki helyetteseként magával vitte főszállásmesteri címmel Erich Ludendorffot. Az új német vezérkari főnök a számos más szorongatott frontszakasz ellenére legsürgősebb feladatának Erdély visszafoglalását és a román hadsereg szétverését tekintette. Ezért a felmentett Falkenhaynt kinevezte az Erdélyben felállított 9. német hadsereg élére, és a birodalom mozgósítható tartalékait azonnal Magyarországra irányította.
A mintegy 600 kilométeres frontszakaszon megkezdett augusztus 27-i román támadás viszonylag lassan haladt. Annak ellenére is, hogy a hágókon beszivárgó román csapatok nem ütköztek ellenállásba, hiszen csak néhány határőr és vasutas állta útjukat. A román előnyomulást az óvatosságon túl a világos hadászati elgondolás és a súlypontképzés hiánya jellemezte, s már az első napokban súlyos fegyelmi problémákat jelentett a haderő minden szintjén megjelenő fosztogatás.
A román egységek az elfoglalt települések legtöbbjében túszokat szedtek, hogy így kényszerítsék ki anyagi követeléseik teljesítését. A megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét, csak a kisajátítandó vagyonra áhítozó nacionalista értelmiség kemény magja, főként a pópák és a tanítók láttak „felszabadítókat” a bevonuló csapatokban. Ők többnyire a menekülő román csapatokkal közösen október közepéig elhagyták az országot. Nem véletlen ugyanakkor, hogy az ország belseje felé hömpölygő menekültáradatban – mely jelentősen akadályozta az osztrák–magyar és német erősítések beérkezését – a német mellett éppen román szót lehetett leggyakrabban hallani.
Szeptember közepéig az Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak a román egységek. Az 1. osztrák–magyar hadsereg eredményes halogató harcai eddigre szinte megállították a román előnyomulást, és megteremtették az ellentámadás feltételeit. Az első ellencsapás szeptember elején a dobrudzsai fronton érte Bukarestet, ahol a Mackensen tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál szétverték az ott állomásozó 3. román hadsereget. Ezzel megakadályozták, hogy a Bukarest közelében állomásozó két hadosztálynyi román tartalékot Erdélybe küldjék.
A központi hatalmak ellentámadását az Erdély déli részén felvonuló 9. német hadsereg kezdte meg, mely a szeptember 26–29-e közötti nagyszebeni csatában gyakorlatilag szétverte a Vöröstorony-szoroson benyomuló 1. román hadsereg egységeit. Az addig lassan mozgó román csapatok gyors menekülésre fogták a dolgot. A Barcaság felé visszavonuló 2. román hadsereg egységeit a Persányi-hágó közelében sikerült utolérniük az őket üldöző német csapatoknak, majd október 5-én és 6-án szétszórniuk.
A másnap megkezdett brassói ütközetben alig két nap alatt kiszorították a románokat Dél-Erdélyből. Az október elején ellentámadásba lendülő 1. osztrák–magyar hadsereg alig egy hét alatt megtisztította a Székelyföldet, ezzel október közepére véget értek a magyarországi a harcok.
Megállapítható, hogy az Erdély felszabadításáért harcoló osztrák–magyar és német csapatok teljesítménye minden tekintetben felülmúlta ellenfeléét. Külön említést érdemelnek tiszteletet parancsoló teljesítményükért és bátorságukért a magyarországi feltöltésű alakulatok, közülük is kiemelendő a 82-es székelyudvarhelyi hősiessége.
Keresztes Lajos
Magyar Nemzet, 2006. szeptember 2. tortenelemportal.hu

Zsil-völgyi magyar kulturális napok
Hétvégén Lupény megerősítette pozícióját, mint a Zsil völgye magyar fővárosa. Jóllehet a közeli Petrozsényban több magyar él, Lupényban sokkal jelentősebb magyar élet zajlik, jóval több a magyar rendezvény. Benedekfi Dávid helyi RMDSZ-elnök és csapata ügyesen összefogja a helyi közösséget, sőt, a lupényiak rendezvényei a bányavidék többi településének magyarságát is megmozgatják, szemben a passzív Petrozsénnyal.
Hétvégén sem volt különb a helyzet, a Zsil-völgyi magyar kulturális napok Lupényban zajlottak, melyen a helyieken kívül a környező települések magyarsága is részt vett.
A gazdag rendezvénysorozat Balázs Csaba fotókiállításával kezdődött pénteken, melyen a helyi fiatalember a bányavidéken és külföldön készített arcképeit tekinthették meg a szakszervezeti klubban. Este a lupényi és a bányavidék többi városából érkezett magyarság nagyszerűen szórakozott a szüreti bálon.
A rendezvénysorozat fénypontja mégis a szombati nap volt, amikor a bányavidék magyarsága bemutatkozott Erdélynek. Pontosabban a Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Csíkszeredáról, Brassóból és Nagyenyedről érkezett vendégeknek. A Szabó Csaba kolozsvári újságíró által indított szórványtengelyek mozgalom 21. szórványkonferenciájára ugyanis a lupényi szakszervezetek házának dísztermében került sor. A magyarok által „bőven és hangosan meglakott” bányászrégió megmaradt magyarságának problémáit térképezték fel demográfiai, oktatási, kulturális és gazdasági szempontból, illetve tapasztalatot cseréltek a többi dél-erdélyi szórványvidékkel.
Magyarok a Zsil völgyében
A hatvanas-hetvenes években a vulkáni és lupényi iskolákban még 4 párhuzamos magyar osztály volt, manapság viszont az elemi oktatás összevont osztályokkal működik, pedig 2007-től a vulkáni diákok Lupényban tanulnak, ismertette a szomorú helyzetet Kasza Mária, a lupényi iskola igazgatója. Így sikerült csak megmenteni az általános szintet, külön-külön mindkét helyen veszélybe került volna, mondta Illés Katalin, a vulkáni iskola aligazgatója. Petrozsényban sokkal jobb a helyzet, de az Böjte Csaba atya Szent Ferenc Alapítványának köszönhető.
A bányavidéken folyamatosan csökken a magyarság száma, a gyülekezetek kiöregednek, szemléltették a helyzetet Gáll Sándor református és Marthy Attila római katolikus lelkészek.
A bányavidékiek igen visszafogottan fogadták a kolozsvári Szabó Csaba és a marosvásárhelyi Ötvös József református lelkész-egyházi újságíró derűlátó kilátásait az erdélyi magyarság demográfiai helyzetéről. Szerintük megszűnt a magyarság demográfiai hullámvölgye, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredán ugyanis a fiatal értelmiségi magyar családokban erősen elterjedt az utóbbi években a harmadik, sőt, negyedik gyermek vállalása, Marosvásárhelyen több a keresztelő, mint a temetés, legalábbis Ötvös József szerint.
Bárcsak hasonló tendencia uralkodna a bányavidéki magyarságnál is! Jelenleg a legfontosabb kihívás a közeledő népszámlálás, melyen minden magyarnask fel kell vállalnia magyarságát, hiszen a mostani számoktól függ a magyar oktatás, anyagi támogatása, társadalmi súlya országos szinten, hangsúlyozta Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke. Aki szerint az agyonhangoztatott templom és iskola mellet az érdekképviselet a magyarság harmadik tartópillére, hiszen ez karolja fel döntéshozói szinten előbbiek ügyét.
A Zsil-völgy magyarságának helyzete elválaszthatatlan a bányavidék gazdasági helyzetétől. A szocializmus éveiben, a kőszénbányászat fellendülése idején, a magyarság száma gyorsan növekedett, a „fekete arany” hanyatlása a magyarság hanyatlását is eredményezte. Éppen ezért fontos a gazdasági alap, melynek fejlesztési elképzeléseit Dézsi Attila mutatta be az egybegyűlteknek. Lupényi származásúként Hunyad megye prefektusa komoly lépéseket tett a bányavidék kormányszintű felkarolása érdekében.
„Noha kevesen vagyunk, s számunk csökken, a Zsil-völgyi magyarság mindig is értékes embereket adott”, hangsúlyozta Benedekfi Dávid főszervező. A széles körben elismert, románok által is nagyra tartott prefektus a legjobb példa erre.
Éppen ezért zavaró, hogy sokan a Zsil völgyét csak a bányászjárásokkal társítják, az ottani magyar életről, magyar kultúráról tudomást sem vesznek, hangsúlyozta lokálpatrióta pátosszal Bács Erzsébet nyugalmazott petrillai tanárnő. A bányavidéki magyarságnak és oktatásának nem anyagi támogatásra van szüksége, azt saját erőből képesek megoldani, hanem segítség kell, hangsúlyozta Benedekfi Dávid a vendégek meglepetésére, kiknek mindenütt az anyagi gondokat említették szórványjárásuk során. Együtt magyarul
Miután Krizbai Jenő és Kocsis Attila igazgatók bemutatták a nagyenyedi, illetve dévai iskolákat, s a vendégek bemutatták könyveiket, szórakoztató program következett. A római katolikus közösségi házban töltött káposzta versenyt szerveztek, melyen 9 helyi konyhaművész mérte meg tudását. A nyertesek díjat kaptak, egy-egy fakanalat, a nyertes természetesen a legnagyobbat. Ezután az egybegyűltek is megkóstolták a finomságokat.
Vasárnap az Erdély különböző tájairól érkezett vendégeknek a Zsil völgye érdekességeit és természeti szépségeit mutatták be, majd a parányi urikányi magyar közösséghez látogattak. Délután a lupényi református templomban ökumenikus istentiszteletre került sor, majd az idősek napját ünnepelték süteményekkel, teával és kávéval.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Kapunyitás a Művészeti Egyetemen
"Az emberi élet nem adottság, hanem feladat"
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem sajátos hagyományai közé tartozik, hogy ünnepélyei – legyen szó akár évnyitóról, - záróról, ballagásról – a szükséges komolyság mellett derűvel, jó hangulattal telítettek. Idén, a hétfő délelőtti tanévnyitón sem volt másként, az egyetem vezetőségének képviselői, a tanárok és meghívottak beszédei mellett poénos jelenetet is láthatott a telt házas közönség két – egy román és egy magyar szakos – hallgató előadásában, az első év eufóriáját, majd az utolsó tanév végi távozás szomorúságát szimbolizálandó. Ugyanakkor a tanévnyitó ünnepi jellege sem szenvedett csorbát – dr. Béres András, az intézmény egykori rektora ez alkalommal vehette át az érdemes professzor kitüntetést.
Elsőként Sorin Crisan ideiglenes rektor üdvözölte a megjelenteket, majd Gáspárik Attila szólt az egybegyűltekhez, aki megköszönte a rektorként itt eltöltött négy évet, és elmondta: ez évben 395 hallgató végzi tanulmányait az intézményben.
– Válságokkal teli négy év volt ez, de eljutottunk Avignontól Nyárádszeredáig, ami jelzi, hogy egy kis intézmény is képes erre. Oana Leahu a diákokhoz szólt: – Azért jöttetek ide, hogy jövőt alkossatok. És ezt soha ne felejtsétek el. Kós Anna hozzátette: – Kolozsváron az ottani színművészeti hallgatója voltam. Már akkor is legendás volt a marosvásárhelyi színi tanoda, hiszen rengeteg neves személyiség végzett, tanított itt. Ez a legenda folytatódik, a továbblépésben, a fejlődésben kell gondolkodnunk. És most, a padokban is ülnek olyanok, akik tovább éltetik a legendát.
Mint említettük, az egyetem vezetősége dr. Béres Andrásnak érdemes professzori címet és egyetemi érmet adományozott. Az intézmény 2000 és 2008 közötti rektorát, egyetemi tanárt elsőként Sorin Crisan, majd Gáspárik Attila méltatta: – Béres András egyetemi oktatói pályáját Petrozsényban kezdte 1967-ben, a marosvásárhelyi színművészeti, majd művészeti egyetemen 1970 óta tanít. A művészi közösség nagyon zárt, de neki sikerült elfogadtatnia magát, majd véleményformálóvá válnia. 21 évvel ezelőtt húsz alatt volt a diákjaink száma, most négyszáz körül alakul. Számos szakon tanítunk, háromszintes – egyetemi, mesteri, doktori – képzést nyújtunk. Ez Béres András nélkül nem sikerült volna. Ő is vallja, hogy az emberi élet nem adottság, hanem feladat, amit teljesíteni kell. Dr. Béres András humoros köszönőbeszédében hangsúlyozta: nyugdíjba vonult ugyan, de igyekszik hasznára lenni a közösségnek, a nyugdíjas lét ugyanakkor előnyökkel is jár – például csak visszavonult oktatók kaphatják meg az érdemes professzor kitüntetést.
Románia kormányát Markó Béla miniszterelnök-helyettes képviselte, aki Béres András érdemei mellett az egyetem multikulturalitásának fontosságát is megemlítette. Romániában három olyan egyetem működik, amelyek multikulturális voltát törvény biztosítja: a Babes-Bolyai, a MOGYE és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. Többfajta együttélés létezik, ezek egyike két kultúra partneri együttélése. Itt ez megvalósult. Amit a művészeti egyetem oktatói egykoron kitaláltak, majd elfogadtak, azt a román kormány törvénybe foglalta. Jelenleg csak a marosvásárhelyi orvosin vannak ilyen jellegű, megoldandó problémák, a MOGYE példát vehetne a Művészetiről.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Ami gyémánt volt, gyémánt marad?
Visszatérhetnek azok az idők, amikor a székelyföldiek is újra elszegődnek a bányákba.
Könyvtárnyi irodalma van a szórványkérdésnek. A szerzők zöme ha járt is, ám sohasem élt szórványban. A zárványosulás megelőzésére felírt recept kötelezően tartalmazza a templomot és az iskolát, de eddig még soha nem találkoztam a törődéssel. Eddig, amíg nem jártam a Zsíl-völgyi magyarok közt.
Az urikányi református templomban a lelkész az evangélium szavait idézi: Nemde öt verebet meg lehet venni két filléren? És egy sincs azok közül Istennél elfelejtve. Abban az időben egy fillér volt két veréb, aki négyet vett, az ötödiket ingyen kapta. Ám Isten azt az egyet is számon tartotta.
Az újságírók felelősségére gondolok. No meg arra, amit egy petrozsényi irodalom szakos tanárnő – jogosan – felrótt nekünk, a Fehér holló szórványtársaság tagjainak: húsz éve senki nem érdeklődött a Zsíl-völgyi magyarok iránt, s amikor írtak róluk, akkor a bányászjárásokkal egyidőben keletkezett sztereotípiákat ismételgették: vadak, követelőzőek. Pedig ők csak az odafigyelést szomjazzák. Azt, hogy írjon róluk az újság, szóljon a rádió, mindennapi életüket mutassa be a televízió. Adjon hírt arról, amit ők a katolikus plébánia közelében felállított kopjafára rávésettek: „Létünk bizonysága: vagyunk! ” Az erdélyi magyar újságíró gyakran – egyre gyakrabban – kérdezi a környezetében élőktől, önmagától: érdemes-e róni a sorokat? Megnyugtató válasz nem érkezik. Nem, mert ott van elrejtve a hegyek között, a Páring és a Kisretyezát határolta völgyben, ahol a vájárok tudják, ha nem írnak róluk, az olyan, mintha nem is léteznének.
Azt meg ők nem tudták volna soha meg az eljuttatott írott szó nélkül, hogy néhány száz mérföldre tőlük valaki szenvedett miattuk. Érettük. (A történetet korábban megírtam magam is, ám ide csak kevés újság jár. Miért venné valaki azt a lapot, amely általában róla nem szól?) A nyomtatott betű erejében már kevésbé kételkedve, elmesélem, ha már szóba került a bányászok 1977-es lázadása, hogy a könyv valós hatalmát a kommunista állambiztonság emberei bezzeg ismerték.
Ők nem dilemmázgattak sokáig Vörösmarty sorain, hogy ment-e a könyvek által előbbre a világ. Azonnal a könyvet postán szolgálat vezetőjének, Tőzsér Józsefnek a nyakába próbálták varrni, hogy ő szervezte meg, Csíkszeredából, az 1977-es Zsil-völgyi bányászlázadást, mert előzetesen több tíz példányban elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét. És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták...
Megdöbbennek ennek a régi történetnek a hallatán a lupényiak. Meghatódnak. Akárcsak én nyomtatott szó iránti hűségük láttán.
Az idők változnak. Ma már szinte senki sem hiszi, hogy a nyomtatott szó megtartó erő. Csak itt, a Zsíl-völgyében. Ahol azt is hiszik, hogy nem a szórványnak juttatott morzsa, alamizsna, a segélyek függvénye a megmaradás. A szórványnak önmagát kell megóvnia a pusztulástól, mondja vendéglátónk, Benedekfi Dávid. Erős bástyájuk lehet a kisebbségben élőknek a nyomtatott szó, és erős váruk lehet egy szórványközpont – mondja Benedekfi.
Valójában nem az épület, nem a számítógép, hanem az a munka, amelyet innen koordinálva végezni lehet. Hazán kívül házra is szüksége van, nem csupán az embernek, hanem a közösségnek is. S ez a szórvány ház lehetne a központja a lupényiek, urikányiak, vulkányiak, lónyaiak, petrozsényiek összehangolt tevékenységének, hogy a több ezer magyart számláló közösség ne csupán túlélje a bányászat nehéz évtizedeit, hanem értékteremtő maradjon. Ők hisznek a Hunyad megyei prefektusnak, aki szerint kétszáz évre való szenet rejtenek mélyükben itt a hegyek. Visszatérhetnek azok az idők, amikor a székelyföldiek is újra elszegődnek a bányákba, s ismét kinyitnak az iskolák és megtelnek a templomok.
A szórványközpont gondolatát pedig érdemes lenne felkarolni máshol is, ám csak akkor, ha működtetői ugyanúgy gondolkodnak, mint a Zsíl-völgyeik: a kitartó, célirányos és alázatos munka a fontos, nem a falak, a számítógépek és a meleg székek.
Ambrus Attila
Új Magyar Szó (Bukarest)

Több a magyar óvodás és kisiskolás Dél-Erdélyben
A romániai Hunyad megyében, amely a magyarok számarányát tekintve szórványvidék, ezer fölött állandósult az óvodások és kisdiákok száma.
A korábbi évekhez képes több gyermeket írattak be magyar óvodába és az általános iskolák alsó tagozatos osztályaiba a romániai Hunyad megyében.
Az óvodásokkal együtt számolt diáklétszám 1100 körül állandósult az utóbbi években a magyar szempontból szórványvidéknek számító dél-erdélyi Hunyad megyében. Az idén 1095 gyerek tanul magyarul és jár magyar óvodába, míg az előző tanévben összlétszámuk 1123 fő volt. Ennek ellenére a kilátások jók, óvodába és az iskolák alsó tagozataira az utóbbi két évben több gyereket írtak be, mint a korábbi években - írja a Nyugati Jelen című aradi napilap internetes oldalán (www.nyugaijelen.com).
Magyar óvoda a megye 9 településén működik. Tavaly 360, a idén 370 gyermek jár Hunyad megyei magyar óvodába. Legtöbb az óvodás Déván és Petrozsényban, 111 és 80 gyermek. Emellett magyar óvoda működik még a megyében Csernakeresztúron (Cristur), Vajdahunyadon (Hunedoara), Rákosdon (Racastia), Szászvárosban (Orastie), Pusztakalánon (Calan), Vulkánban és Lupényban (Lupeni).
Az óvoda mellett - Rákosd kivételével - mindegyik településen működik általános iskola, Vulkánban, Szászvárosban és Csernakeresztúron négyosztályos, a többi településen nyolcosztályos.
A hét iskolában összesen 158 az első és második osztályokban tanulók létszáma, a harmadik és a negyedik osztályokba pedig összesen 110 gyermek jár.
Az iskolák esetében is Déva és Petrozsény a legnépesebb.
Hunyad megyében egy magyar nyelvű középiskola működik. Az öt évfolyamos dévai líceumba összesen 193 diák jár, 58 kilencedikes és 10, az ebben a tanévben végző tanulók létszáma.
A Nyugati Jelen összeállításából kiderül, hogy évről évre jobb körülmények között tanulhatnak a Hunyad megyei magyar diákok. A legtöbb iskolában, vagy magyar tagozaton történt valamilyen korszerűsítés az utóbbi években.
karpatinfo.net

7 millió alá csökkent Erdély népessége
Rohamléptekkel csökken Románia lakossága. Az október végén zajlott népszámlálás során az országban 19,599 millió személyt regisztráltak, bő 2,1 millióval kevesebbet, mint 2002-ben, amikor még 21,68 milliót találtak a népszámlálók.
A csökkenés még nagyobb méretű lehet, mivel a 19,6 milliós számba olyanokat is bevettek, akik több mint egy éve külföldön élnek. A végleges számot úgy számítják ki, hogy az októberben regisztrált 19,6 millió főhöz hozzáadják a bentlakásokban élő egyetemisták vagy a kaszárnyákban regisztrált katonák számát, viszont levonják a jóval jelentősebb tételt, a huzamosabb ideig külföldön tartózkodó személyek számát, ami akár milliós nagyságrendű is lehet. Ami olyan 19 millió körüli stabil lakosságot eredményezhet országos szinten, ugyanannyit, mint amennyit az 1966-os népszámláláskor regisztráltak az országban. Vagyis Ceauşescu erőltetett népesedési politikája fabatkát sem ér, Románia mai lakossága nagyjából ott forog, mint 45 évvel ezelőtt!
Erdélyi helyzetkép
A lakosság az ország 40 megyéjében és Bukarestben is csökkent, kivételt csupán Ilfov megye képez, ahol a növekedés nyilván a fővárosból kiköltözöttekre vezethető vissza. Az apadás mértéke azonban vidékről vidékre, megyéről megyére változik. A tágabb értelembe vett Erdély lakossága 6,64 millióra csökkent, míg 2002-ben még 7,22 millió volt. Vagyis kevesebb, mint egy évtized alatt Erdély népessége 8,1%-kal csökkent, ami kisebb az országos 9,6%-os fogyáshoz képest.
Megyékre és történelmi vidékekre bontva, a csökkenést a következő táblázat mutatja:
Régió/Megye Lakosság 2011 Lakosság 2002 Csökkenés aránya
(ezer főben) (ezer főben) (%-ban)
Partium 1779 1939 8,3
Arad 412 462 10,8
Bihar 559 600 6,8
Máramaros 472 510 7,5
Szatmár 336 367 8,5
Bánság 943 1011 6,7
Krassó-Szörény 288 333 13,5
Temes 655 678 3,4
Történelmi Erdély 3918 4273 8,3
Beszterce-Naszód 301 312 3,5
Brassó 530 589 10,0
Fehér 342 383 10,7
Hargita 305 326 6,4
Hunyad 410 487 15,8
Kolozs 675 703 4,0
Kovászna 211 222 5,0
Maros 541 581 6,9
Szilágy 226 248 8,9
Szeben 377 422 10,7
Erdély összesen 6640 7223 8,1
Amint a táblázatból is kiderül, a tágabb értelembe vett Erdélyben Temes megyében csökken legkevésbé a lakosság, csupán 3,4%-kal és Kolozs megyében az apadás az erdélyi és országos átlagnak felét sem érte el, ami nyilván Temesvár, illetve Kolozsvár gazdasági, tudományos és kulturális vonzerejének köszönhető. Beszterce-Naszód és a székelyföldi Kovászna megye is aránylag jól állnak, népességfogyásuk nem haladja meg az 5%-ot.
Ellenben Arad, Fehér, Szeben, Krassó-Szörény és különösképpen Hunyad megyében a csökkenés nemcsak az erdélyi, hanem az országos átlagot is meghaladja. Hunyad esetén majdnem duplája az erdélyi szintnek. Az aggasztó méretű fogyatkozás alighanem a súlyos gazdasági helyzetre vezethető vissza, a nehézipar immár két évtizedes válsága nyomán egyre többen próbálnak máshol – részben külföldön – boldogulni. A hasonló nehézipari adottságú szomszédos Krassó-Szörény szintén rendkívül magas népességfogyása mögött ugyanezek az okok húzódnak meg.
Erdély többi megyéjében – főleg Észak-Erdélyben – a fogyás mértéke a két véglet között alakult, többnyire az erdélyi és országos átlag alatt, vagy annak környékén.
Hunyadi mélyrepülés, avagy 50 év után Déva megelőzi Vajdahunyadot
Hunyad megyében a lakosság mindenekelőtt a városokban fogy, az erőltetett iparosítás ugyanis ide összpontosult. A nagyobb városok népességcsökkenését a következő táblázat mutatja:
Város Lakosság 2011 Lakosság 2002 Fogyás aránya
(%-ban)
Déva 57 565 69 557 17,2
Vajdahunyad 57 524 71 257 19,3
Petrozsény 35 239 45 195 22,0
Vulkán 25 036 29 748 15,8
Lupény 23 039 30 642 24,8
Petrilla 21 672 25 840 16,1
Szászváros 18 823 21 213 11,3
A Zsil-völgyi bányászvárosok roppant nagy népességfogyása még a kohászatra alapuló Vajdahunyadét is meghaladja. Amúgy a kohászváros lakossága 41 fővel kisebb, mint a megyeszékhelyé, ami azt jelenti, hogy 50 után ismét az adminisztratív jellegű Déva a megye legnagyobb városa. Eme státust a hatvanas évek elején, a Vajdahunyadot felpumpáló szocialista iparosítás fénykorában veszítette el.
Magyar kilátások
Az eddig nyilvánosságra került népszámlálási adatok (amolyan előzetes előzetese) azonban nem tartalmaznak adatokat a nemzetiségi viszonyokról, hiszen az erről szóló adatok feldolgozása még csak most kezdődött el. A magyarság létszámának változása azonban aligha térhet el lényegesen az Erdélyben tapasztalt össznépességi tendenciáktól. A megyei adatok pedig arra utalnak, hogy ha abszolút számban csökken is a magyarok száma, a magyarság népességen belüli aránya növekedik. A nagy számban magyarok által lakott megyékben (Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Maros, Hargita, Kovászna) ugyanis a népességfogyás kisebb méretű, mint az erdélyi vagy az országos átlag. Ami alighanem arra utal, hogy a kolozsvári demográfusok mérsékelten optimista számításai nem alaptalanok. Remélhetőleg a dél-erdélyi szórványban sem lesz katasztrofális a helyzet.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma

A lap szerkesztőségi cikkben foglalkozik a november 14–15-én Déván és Marosillyén tartott Szórványnapokkal: a rendezvény főelőadásai a Megyeháza dísztermében zajlottak, majd az intézmény előtti téren leleplezték Barcsai Ákos volt főispán, majd erdélyi fejedelem (1657–1659) emlékoszlopát. Vasárnap, november 15-én Marosillyén Bethlen Gábor volt erdélyi fejedelem szülőházánál tartottak megemlékezést.
A második oldalon az Iskolaalapítás Hunyad megyében című cikk a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont alapításáról szól. Ugyancsak ezen az oldalon olvasható Deák Levente jogász ismertetője a vagyonközösség kényszerű megszüntetéséről.
A negyedik oldalon olvasható Fülöp Júlia szászvárosi gyógyszerész cikke a rubinmisés Antal atyáról. A lélek csendje című rovatban Kun Árpád nyugalmazott lelkipásztor Adventre várva címmel ír zsoltármagyarázatot. A következő, szintén egyházi jellegű írásban Kiss Hajnal nyugalmazott magyartanár megemlékezik a lupényi református templomról és egyházközségről, ahol egykor édesapja, néhai Gráf József szolgált.
Az ötödik oldalon Csatlós Erzsébet szegedi élményeiről számol be, a Téglás Gábor Iskolaközpont diákjainak egy részével látogatta meg a várost. Egy másik csoport diák egy kaposvári vers- és prózamondó versenyen vett részt, erről is olvashatunk, de értesülhetünk arról is, hogy a dévai elemisták Sepsiszentgyörgyön ballada- és mesemondó versenyen mérhették össze tudásukat kortársaikkal.
A hatodik oldal helytörténeti cikkeket tartalmaz. Takács Piroska Nagyasszonyaink sorozatában Maderspach Károlyné Buchwald Franciskára emlékezik. Fülöp Júlia Szászváros főtéri műemlékekeit veszi számba. Schreiber István történész a kolczvári Kendeffi Ilona regéjéről ír. A hetedik oldalon RMDSZ tisztújító gyűlésekről szerzünk tudomást, ezek Petrozsényban, Lupényban és Hátszegen zajlottak az elmúlt hetekben.
Kun Árpád 
Hunyad Megyei Hírmondó

Lezárult az RMDSZ könyvadományozási körútja
Pénteken, december 9-én Szeben megyében zárta útját a könyvkaraván, melynek keretén belül a hét folyamán 6 megye 14 szórványkollégiumához juttatta el erdélyi magyar szerzők műveit az RMDSZ Főtitkársága. Az 1500 km-s körút során a Communitas Alapítvány támogatásában az elmúlt években megjelent kiadványokból 2100 darab könyvvel támogatták a Kolozs, Máramaros, Szilágy, Maros, Brassó és Szeben megye szórvány településein működő magyar oktatást.
„A körút során alkalmunk nyílt megtekinteni a szórványkollégiumokat, felmérni, hogy milyen körülmények közt működnek, illetve mely térségekre terjed ki a vonzáskörzetük a magyar gyerekek felkarolásának tekintetében. Ugyanakkor az igazgatókkal, vezetőkkel, egyházképviselőkkel való beszélgetések rávilágítottak azokra a gondokra, hiányosságokra, amelyekkel ezek a kollégiumok küszködnek” – tájékoztatott Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese. Elmondása alapján „A tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyon kevés a specifikus probléma, amellyel találkozunk, a különböző megyék szórványkollégiumainak túlnyomó részt ugyanazokkal a nehézségekkel kell szembenézniük: a napról-napra tervezés, a működési költségek beszerzése, illetve a forráshiányok kérdőjelezik meg jövőbeni fennmaradásukat.”
Az RMDSZ Főtitkársága 2011-ben összesen 16 szórványkollégiumot támogatott könyvadományokkal, bepillantva tevékenységükbe, feljegyezve az általuk elmondottakat, továbbá figyelve a javaslataikra, ötleteikre és kéréseikre, amelyek mentén alakítja majd a jövőben a szórvány magyarság felkarolására koncentráló törekvéseit.
A könyvadományozási program a jövő évben előre láthatóan a szórvány területeken működő magyar házakhoz való könyvjuttatásokkal folyatódik: „Ezek a kollégiumok, valamint a magyar házak kulcsfontosságú szerepet töltenek be a szórvány magyar közösségek életében. Magas fokú odafigyelést és minden lehetőség szerinti támogatást érdemelnek, hisz meglétük jelenti a garanciát a családok, a közösségek, megmaradására, a magyar kultúra és identitás továbbvitelére” – fejtette ki Bodor László.
Útja felénél tart az RMDSZ könyvadományozási karavánja
A hétfőn, december 5-én elindított könyvadományozási program keretén belül az RMDSZ Főtitkársága a hét folyamán 14 szórványkollégiumhoz juttat el 2100 darab könyvet a Communitas Alapítvány által az elmúlt években támogatott kiadványokból. Az öt napos körút során Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese látogat el a Szövetség helyi képviselőinek kíséretében a Kolozs, Szilágy, Máramaros, Fehér, Hunyad, Brassó, Maros és Szeben megye szórványtelepülésein működő kollégiumokhoz, a könyvátadások alkalmával konzultálva az adott helyszínen fellelhető nehézségekről.
„A könyvadományok átadása egy kiváló alkalmat biztosít arra, hogy találkozzunk és beszélgessünk a szórványkollégiumok képviselőivel, feltérképezzük a működésük során tapasztalt problémákat, illetve azok megoldási lehetőségeit” – fejtette ki Bodor László. A főtitkárhelyettes elmondása szerint az eddigi egyeztetések alapján az új oktatási törvény metodológiájának kidolgozása fokozottan foglalkoztatja a kollégiumok igazgatóit, hisz hivatalos oktatási intézményekké minősítésük, továbbá a különböző állami struktúrákból érkező finanszírozások nagymértékben megkönnyítenék a mindennapi munkájukat és jövőbeni fenntartásukat.
„A jelenleg egyházi vagy civil háttérrel működő iskolák, bentlakások létfontosságúak a szórvány magyar közösségek identitásának megerősítéséhez és továbbadásához, a magyar nyelvű oktatás és kultúra fennmaradásához ezeken a vidékeken. Az RMDSZ tevékenysége során kiemelt figyelmet fordít a szórványközösségekre, támogatva a létező pozitív kihatású kezdeményezéseket, valamint újak létrejöttét. Ennek értelmében a könyvadományozási körút folyamán a különböző szórványkollégiumok által jelzett gondokra is igyekszünk majd orvoslást találni lehetőségeink szerint” – hangsúlyozta Bodor László. 
A könyv ajtó a világra – könyvadományozási programot indít az RMDSZ
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Főtitkársága ma egy nagyszabású programot indít útjára, melynek keretén belül könyvadományban részesít 15 szórványkollégiumot. Kezdeményezésünkkel segítséget kívánunk nyújtani ahhoz, hogy a szórványban élő gyerekek magyar nyelven olvashassanak és tanulhassanak. Ezzel megerősítjük azt, hogy a népszámlálás során megfogalmazott Minden magyar számít számunkra nem csak egy üres jelszó: könyvadományozási akciónkkal ezt ismételten tartalommal töltjük fel – jelentette be mai, kolozsvári sajtóértekezletén Kovács Péter főtitkár. Az RMDSZ Főtitkárságának Program és Ifjúsági Főosztálya december 5. és 9. között 14 szórványkollégiumhoz juttat 2100 példányt (kollégiumonként 150 db. könyvet) azokból a könyvekből, kiadványokból, amelyek a Communitas Alapítvány támogatásával jelentek meg az elmúlt években. Kovács hangsúlyozta: kizárólag erdélyi magyar szerzők szépirodalmi, tudományos, hiánypótló, valamint jubileumi, ünnepi munkái szerepelnek az akcióban. „Ezáltal is folytatni szeretnénk az erdélyi magyar irodalom, kultúra támogatását, az itt élő írók, költők munkáinak megjelentetésében és terjesztésében egyaránt részt kívánunk vállalni. Ez nem újdonság, hiszen a Szövetség a Communitas Alapítvány révén évek óta támogatja az erdélyi magyar könyvkiadókat: 2003-tól 46,5 milliárd régi lejt ítéltünk meg pályázati úton működésük elősegítésére” – fogalmazott a főtitkár. Bodor László, a Program és Ifjúsági Főosztályt vezető főtitkárhelyettes emlékeztetett arra, hogy a Szövetség Főtitkársága idén júniusban megszervezte az I. Kolozsvári Magyar Könyvnapokat, amelynek keretén belül hasonlóképpen könyvgyűjtési akciót bonyolított le. „A felajánlott könyveket a besztercei szórványkollégiumnak juttattuk el, a pozitív visszajelzések arra késztettek bennünket, hogy ezt a mozgalmat mindenképpen továbbvigyük” – mondta Bodor, aki vázolta a könyvadományok eljuttatásának útvonalát is. 
December 5., hétfő:
Válaszúti Mezőségi Szórványkollégium (Kallós Zoltán Alapítvány, Kolozsvár) Mezőségi Téka Szórványkollégium (Téka Alapítvány, Szamosújvár) Bonaventura Szórványkollégium (Dési Ferences Rendház, Dés) December 6., kedd: Szamosardói Szórványkollégium (Németh László Alapítvány, Szamosardó) Bethesda Gyermekotthon és Szórványiskola-központ (Református Egyház, Zsobok) Ady Endre Szórványkollégium (Ady Endre Kulturális Egyesület, Szentkirály) December 7., szerda: Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum (Gróf Majláth Gusztáv Károly Alapítvány, Gyulafehérvár) Téglás Gábor Szórványkollégium (Geszty Ferenc Alapítvány, Déva) Petrozsényi Jézus Szíve Szórványkollégium (Szent Ferenc Alapítvány, Petrozsény) December 8., csütörtök: Szivárvány Szórványkollégium (Szivárvány Alapítvány, Magyarfülpös) Gaudeamus szórványkollégium (Gaudeamus Alapítvány, Segesvár) Kőhalmi Református Kollégium (Református Egyházközség, Kőhalom) December 9., péntek: Szebeni Református Kollégium (Református Egyház, Szeben) Árvácska Gyermekotthon (Református Egyház, Vízakna) „A program a jövő évben is folytatódni fog, ekkor a szórványban működő Magyar Házakat fogjuk könyvadományokkal támogatni” – összegzett Bodor László.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Nagyenyed – Színi vándorlások az erdélyi szórványban
Egy nemesemberről és az ördögről
Mindössze egy-két plakát hirdette, hogy a Bethlen Gábor Kollégium dísztermében szokatlan előadás készül, részleteket azonban senki sem tudott. Amikor egy kis várakozás után beléptünk, a nézőtér még üresen tátongott, de már ott volt a Duna Televízió kolozsvári stábja. A színpadon öt csinos lány – később megtudtuk, hogy színis főiskolai hallgatók – egy kupacban még elmélyülten sminkeltek. Fekete, testhez simuló kosztümjükhöz jól illett kifestett fehér arcuk. Pillanatnyilag úgy tűnt, hajdani farsangi időket idéznek fel, előadásuk folyamán azonban kiderült: ennél sokkal többről van szó.
A diákok Heltai Gáspár 99. fabulája alapján dramatizálták, vitték színre a nemesemberről és az ördögről szóló rövid történetet. A 16. századi, német anyanyelvűségből magyarra váltott (1536-ban tanult meg magyarul) író, nyomdaalapító, szerkesztő legmaradandóbb munkái éppen a fabulák. Ő maga a bevezetőben így jellemzi őket: „Mert noha a fabulák embertől talált és meggondolt dolgok, de azért ugyan velejesek és külemb-külemb szép és hasznos tanóságok vannak benne.” Tudjuk róla, azt is, hogy kiadványait jórészt maga írta, fordította és szerkesztette. Heltai az állatmeséktől eljutott a történeti jellegű novellisztikus ábrázolásig. Tanult nyelvén, következetes nyomdai helyesírással alkotta meg műveit. Vadas László rendező szerint a fabulák máig érvényes üzenetet hordoznak, amelyet az ifjú társulat modern eszközökkel, de korabeli játékstílussal adott elő. Véleménye szerint ők tulajdonképpen egy úgynevezett „moralitás játékot” mutattak be, amit kollegájával, a koreográfus Jakab Melindával együtt alkottak meg.
A társulat tagjai (Daróczi Noémi, Sebők Maya, Simó Emese, Sófalvi Krisztina, Udvari Kardos Tímea) ajándékként olyan látványos előadást produkáltak, hogy valósággal meglepték a képzős tanulókból, tanárokból és néhány városi látogatóból álló közönséget. A fiatalok azonnal érzékelték és értékelték a rövid előadás hatásos kifejezési módjait. Az előadók mind az öten kolozsvári egyetemisták, de négy különböző helyről érkeztek. Ketten Csíkszeredából, Kolozsvárról, Győrből (szintén erdélyi származású) és Budapestről, így igazi nemzeti csapatot alkotnak. Az előadáson a csapat összehangoltan, gyakorlottan szerepelt. Szavakkal és hatásos testmozdulatokkal egyaránt kifejezték Heltai gondolatait. A fabula Heltai „nyelvén” így kezdődik: „Egy kegyetlen és szegényekre megéhezett nemes ember, ki igen kegyetlenül nyomorgatja vala a szegény jobbágyokat, mind törvéntelen adóval, dolgoztatással és külemb színek alatt való sarcoltatásokkal és birságokkal annyéra, hogy teljességgel megnyomorodnak vala a szegény jobbágyok az ő kegyetlensége miatt.” A minden fabula után olvasható úgynevezett értelmezésben a 99. után ezt olvashatjuk: „inti e fabula az urakat, nemes népöket és kazdagokat, hogy kegyetlenek ne legyenek a szegényekhöz. De Szent Pál azt mondja, hogy egy kegyetlen ragadozónak sincsen az Istennek országában része.”
A sikeres kollégiumi fellépés után tovább utaztak, többek között Felvincre, Magyarpéterfalvára, Dévára, Petrozsénybe. A három nap alatt összesen hét előadást tartanak a közép és dél-erdélyi szórványban. Az enyedi előadás másnapján már pozitív visszhangja volt a péterfalvi előadásnak. A színjátszók nemes erőfeszítése mindenképpen dicséretes cselekedet azokon a vidékeken, ahol az élő színházi előadás olyan ritka mostanában, mint a fehér holló.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Lapszemle – Hunyad megye
Hunyad Megyei Hírmondó
A márciusi lapszám nagy terjedelemben foglalkozik a megyében zajlott ünnepi eseményekkel. A címlapon láthatjuk a piski katolikus templom kertjében elhelyezett emlékművet, amelynél a kisváros lakosai minden esztendőben megemlékező ünnepséget tartanak. A 7. és 8. oldal is a március 15-ével kapcsolatos ünnepségekről szól. Schreibert István történész az 1848-ban Hunyad megyében történt eseményeket eleveníti fel. Móra Attila a dévai református templomban tartott rövid ünnepségről tudósít. Szerkesztőségi cikk számol be a további megyei eseményekről: ünnepség volt Piskin, Déván, Vajdahunyadon, Lupényban, Petrozsényban, Fülöp Júlia szászvárosi gyógyszerész pedig a március 18-án a református templomban tartott ünnepségről ír, Baráth Árpád pedig arról számol be, miként ünnepelt a maroknyi brádi magyarság.
A címlapon Kun Kriza Ilona Tavaszi gondolatok című írásában arról elmélkedik, hogyan lehetnénk boldogok, ha a napsugár fénye felé fordítanánk arcunkat. Deák Levente jogász ezúttal a gondnokságról ír az új polgári törvénykönyv szabályozásait magyarázva. László Anna magyartanár Könyvespolc című írásából kiderül, hogy régi képeslapok alapján egy soproni kiadó Szép Hunyad megye címmel adott ki albumot. Nevezett szerző másik cikkében a nagyböjti lelkigyakorlatról ír, amelyet Déván tartottak. Kun Árpád az algyógyi körkápolnát és a református templomot mutatja be. Ugyancsak nevezett szerző Virágvasárnaptól húsvétig című írásában az ünnephez kapcsolódó szokásokról szól.
Az 5. oldalon különböző iskolai versenyekről olvashatunk. Csatlós Erzsébet a Déván megtartott Zrínyi Ilona matematikai versenyről ír. A kisiskolások különböző szavalóversenyeken vettek részt, Kun Kriza Ilona egy vajdahunyadi versmondó vetélkedőről számol be. Takács Piroska Nagyasszonyaink sorozatában ezúttal Cserei Helénát (1754–1831) mutatja be.
K. Á. Szabadság (Kolozsvár)

Lendületben az élni akaró szórvány
Április 28-tól III. Hunyad Megyei Magyar Napok
Április 28., szombat
Déva: 7 óra, megyei horgászverseny a Bencenci tónál
Vajdahunyad: 17 óra, Fejadag – Könczey Elemér grafikus karikatúra kiállítása és könyvbemutatója, 18.30-tól pedig Családi portrék a magyar napokon – megyei fotóverseny a Művészeti Galériában. 20 óra, Olvasómaraton a Magyar Ház könyvtárában.
Petrozsény: 17 óra, Ifjúsági szórakozó, művelődési és nevelési délután a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Lupény: 17 óra, Wass Albert: Mustármag – Kulcsár Székely Attila színész előadása a római katolikus templomban.
Április 29., vasárnap
Déva: 11.45, Wass Albert: Mustármag – Kulcsár Székely Attila színész előadása a református templomban.
Vajdahunyad: 11 óra, A magyar Szent Korona replikái – kiállítás a római katolikus templomban. 11.30-tól festménykiállítás Fazakas Tibor és Balázs Tibor munkáiból a Magyar Házban. 15 órától Családok vasárnapja – egész napos szabadtéri programok és zsibvásár a Hunyadi Vár külső udvarán (főzőverseny, kézműves foglalkozások kicsiknek és nagyoknak, lampionkészítés a családi agresszió áldozataiért, pszichológiai tanácsadás, ügyességi játékok családoknak és csoportoknak, Slágerdélután Szabó Zolival), 19 órától reneszánsz táncelőadás a dévai reneszánsz tánccsoport és a 6-os sz. általános iskola diákjai közreműködésével. 19.15-től néptánc és táncház, fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport. 20.45-kor a Hunyad Megyei Magyar Napok hivatalos megnyitója, 21 órakor Republic-koncert, 22.30-kor lampionos eregetés a családi agresszió áldozataiért, majd szabadtéri dínomdánom.
Szászváros: 11 óra, Torma Zsófia élete és munkássága – emléktábla avatás, előadás a régésznő 180 éves születési évfordulója alkalmából a református templom tanácstermében és Torma Zsófia egykori házánál.
Petrozsény: 10 órától Nagycsaládos piknik – bográcsozás és vetélkedők a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Petrilla-Lónya: 9 órától honismereti kirándulás Vajdahunyadra, indulás a kultúrház elől.
Április 30., hétfő
Déva: 17 órától EMKE Kisenciklopédia és Szabadegyetem: találkozás Czakó Gábor íróval: Bevezetés a magyar észjárásba, helyszín: a Téglás Gábor Iskolaközpont.
Csernakeresztúr: 16 órától, májusfaavatás. Fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport és a segesvári Miklós Pál Egylet Népdalköre, a tájház udvarán.
Vajdahunyad: 10 órától Gyereknap – kézműves foglalkozások óvodásoknak és kisiskolásoknak. Műhelyvezető a Kun Társaság (Én és a családom – rajzverseny papíron és aszfalton Fazakas Tibor festővel, valamint nagyszülők és unokák portrékészítése a Magyar Ház udvarán).
Petrozsény: 18 óra, Magyar család a szórványban, gazdasági, szociális helyzet – tematikus beszélgetés a Szent Ferenc Alapítvány épületében.
Május 1., kedd
Déva:12 óra, Családi majális (családi főzőverseny, focibajnokság, táncok és népdalok, fellép a Domokos Band, a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport, a segesvári Miklós Pál Egylet Népdalköre a Magyar Ház udvarán).
Vajdahunyad: 16 óra, Családi majális (magyar ízek – hagyományos ételek, palacsintasütés, ínyencségek, Ki mit tud? Verseny). 18 órától a Budapesti Utcaszínház előadása (A lónak vélt menyasszony), 19 órától népdalest és táncház a Magyar Házban.
Piski: 12 óra: A Budapesti Utcaszínház előadása (Ludas Matyi), aztán szeretetvendégség a római katolikus templom udvarán.
Petrozsény: 10 órától Családi majális – újjászületett hagyomány a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Május 2., szerda
Déva: 17 óra, könyvbemutató: Găină Constantin: Vajdahunyad-Hunedoara-Eisenmarkt. 19 órától magyar filmek estje a Magyar Házban.
Haró: 17 óra, a Budapesti Utcaszínház előadása (Ludas Matyi) a polgármesteri hivatal előtti téren.
Vajdahunyad: 10 órától Sportnap – minifoci, asztalitenisz, röplabda, darts, ügyességi játékok a Magyar Házban. 18 óra: A természet csodái – Tripa Andrea és Júlia fotókiállítása.
Lupény-Urikány: 13 óra, Olvasómaraton családi körben, (24 órás) a lupényi református templomban.
Petrozsény: 18 óra, magyar hagyományos receptek bemutatása a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Petrilla-Lónya: 18 óra, Moldován Kálmán szobrász-festőművész kiállításának megnyitója, 18.30-tól néptáncelőadás, fellép: a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport a Nyugdíjas Ház nagytermében.
Május 3., csütörtök
Déva: 9 órától Téglás Nap a Téglás Gábor Iskolaközpontban, a Hauer Erich Diáktanács és az 55. sz. Kőműves Kelemen Cserkészcsapat szervezésében. Benne: játékos vetélkedők, portyázás, sporttevékenységek, karaoke. 12 órától előadás, kerekasztal-beszélgetés: Szabó Árpád egyetemi tanár: Fekete hattyúk, válságok és egyéni pénzügyi boldogulás. 13.30-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportjának fellépése. 19 órakor Tamás Gábor koncertje (belépő: 25 lej) a Drăgan Muntean Művelődési Házban.
Brád: 16 óra, Magyar zeneszerzőink. Kálmán Imre Marica grófnő c. operettjének vetítése a római katolikus plébánián.
Vajdahunyad: 17 óra, könyvbemutató, Markó Béla: Visszabontás és Miénk itt a tér, a Művészeti Galériában.
Rákosd: 18 óra, néptánc, vers, népdal: fellép a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja, Sepsiszentgyörgyről, 19 órától: Magyar klasszikusok – filmvetítés a kultúrotthonban.
Pestes: 17 óra, a Budapesti Utcaszínház előadása (A lónak vélt menyasszony).
Petrozsény: 20 óra, örökzöld magyar zene a 3d Stage klubban.
Május 4., péntek
Déva: 11 órától játszóház és kézműves foglalkozások. Műhelyvezető a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítvány és Játszóház, helyszín a Téglás Gábor Iskolaközpont. 16 órától Ki mit tud? családi vetélkedő, 17 órától reneszánsz táncok a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság reneszánsz tánccsoportja előadásában.
Brád: 15 óra, sakk és asztalitenisz verseny a római katolikus plébánián.
Vajdahunyad: 16 óra, EMKE-konferencia, a Sipos Pál Emléknapok megnyitója, erdélyi és sárospataki szakemberek előadásával, a Magyar Házban.
Bácsi: 17 óra, néptánc, vers, népdal, fellép a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja a kultúrotthonban.
Kalán-Sztrigyszentgyörgy: 16 óra, játszóház és kézműves foglalkozások a Guzsalyas Alapítvány és Játszóház vezetésével a kultúrotthon udvarán. 18 órakor a Budapesti Utcaszínház előadása (Ludas Matyi). 19 óra, néptáncelőadás, fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport és a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja, utána utcabál és nótaest Szabó Zolival.
Petrozsény: 22 óra, Dancs Annamari koncertje a 3d Stage klubban.
Petrilla-Lónya: 18 óra, magyar díszpolgárok kitüntetése, 18.30-tól kulturális est a kultúrház Schmidt László termében.
Vulkán: 17 óra, Két bohóc nem fér meg egy erdőben – szülők előadása gyerekeknek. Ügyes kezek – kézműves foglalkozások a Szakszervezetek Klubjának kistermében.
Május 5., szombat
Déva: 19 óra, az érmihályfalvi Móka Színjátszócsoport amatőr kabaréelőadása a Magyar Házban.
Brád: 9 óra, honismereti kirándulás: Brád – Abrudbánya – Verespatak. Indulás a római katolikus plébánia elől.
Vajdahunyad: 12 óra, Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Nap (HUMMIT) a Hunyadi Várban: lehetőségek fiataloknak – tematikus beszélgetés Széll Lőrincz ifjúsági államtitkárral, kincskereső – csapatos vetélkedő a várban, Én és a családom fotóverseny kiértékelése, díjazás, Bajnokok sátra – csocsó-, póker-, sakk-, dartsbajnokság, karaoke party és karkötős buli Szabó Zolival, tábortűz.
Petrozsény: 10 óra, turisztikai és hegymászó-bemutató a Taia-szorosban.
Lupény: 10 óra, A családi hétvége megnyitója – köszöntők, a Budapesti Utcaszínház fellépése (Ludas Matyi), kézműves foglalkozás és játszóház kicsiknek és nagyoknak a Guzsalyas Alapítvány és Játszóház vezetésével, az Udvarhelyszéki Népművészeti Egyesület kézműves kiállítása és népművészeti ismertetője, a sepsiszentgyörgyi Százlábú Néptáncegyüttes táncháza gyerekeknek és felnőtteknek, majd fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egylet Néptánccsoportja és a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja. 17 órától Bunyós Pityu koncertje és szabadtéri mulatozás a Cinci Sud vendéglő körüli téren.
Vulkán: 19 óra, néptánc, vers, népdal a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja, majd a Tranylvania Saxophone Qartet koncertje a Szakszervezetek Klubjának nagytermében.
Május 6., vasárnap
Déva: 12 óra, Családi vasárnap a dévai vár lábánál: magyar ízek kavalkádja – családi sütés-főzés a szabadban, kézműves foglalkozások a Kun Társaság és a Téglás Gábor Iskolaközpont tanítóinak szervezésében, Budapesti Utcaszínház (A lónak vélt menyasszony), táncház gyerekeknek és felnőtteknek a Százlábú Néptáncegyüttessel, néptáncelőadások (Csernakeresztúri Hagyományőrző Egylet Néptánccsoportja, Százlábú Néptáncegyüttes, a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja). 20 órától Zanzibár-koncert, majd lampionos záró ünnepség, utcabál élő zenével, fellép Szabó Zoli.
Brád: 12 óra, Magyar költők istenes versei és festménykiállítás – zenés verses összeállítás a római katolikus plébánián.
Barcsa: 12 óra, a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportjának fellépése a templomkertben.
Vajdahunyad: 10 óra, ünnepi szentmise és istentisztelet az anyákért és családokért a református templomban és a római katolikus templomban. 11 óra, anyák napi ünnepség a református templomban.
Kalán-Sztrigyszentgyörgy: 10.30-kor kopjafaavatás a bukovinai székelyek emlékére a kultúrház udvarán, 11 órakor anyák napi műsor, 12 órától családi vetélkedők, zsákbanfutás, 13 órától gulyásfőzés, vásár, gyerekfoglalkozás.
Lózsád: 19 óra, a Budapesti utcaszínház fellépése (A lónak vélt menyasszony) a kultúrotthonban.
Petrozsény: 11 óra, Magyar családi élet a szórványban – tematikus beszélgetés: oktatás, nevelés, hit a megmaradásért, helyszín a református parókia. Szabadság (Kolozsvár)

Népszámlálási részeredmények Hunyad megyében
Rohamosan csökkenő lakosság
Erdélyben a legnagyobb arányban Hunyad megyében csökkent a lakosság. A tavaly őszi népszámlálás előzetes adatai szerint a megye lakossága közel 90 000 fővel, 18,4%-kal csökkent 2002-höz képest.
A tavaly regisztrált 396 253 lakos ugyanis lényegesen kevesebb a 2002-es 485 712-höz képest, nem is beszélve az 1992-es 531 000-ről.
Akárcsak az ország többi megyéjében, Hunyadban is a nők vannak többségben (51,3%), míg a férfilakosság csupán 48,7%-t tesz ki. A népesség közel háromnegyede (74,06%), vagyis 293 458 ember városokban él, a maradék 25,94%, vagyis 102 795 személy falvakban. A megye legnépesebb települése – 1960 óta első ízben – ismét Déva, ahol 56 647 lakost regisztráltak, míg a szomszédos kohászvárosban immár a második helyre esett vissza 55 384 lakosával, Petrozsény, pedig a harmadik 34 331 lakossal.
Ami a lakosság anyanyelvét illeti, 377 620 (95,3%) román anyanyelvűnek vallotta magát, 15 441-en (3,9%) magyar anyanyelvűnek, 1304-en (0,3%) pedig cigány anyanyelvűnek. Érdekes, hogy nemzetiség szerint jó 800-zal többen vallották magukat magyarnak: 16 219 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, viszont csak 15 441 magyar anyanyelvűnek. A legtöbb magyar anyanyelvű Déván (4323), Vajdahunyadon (2774) és Petrozsényban (2264) él.
Felekezeti szempontból az ortodoxok vannak többségben, 338 377 személy (85,39%), őket sorrendben a pünkösdisták 15 570 (3,93%), illetve a római katolikusok 15 377 személy (3,88%) követik. Ami alighanem azt jelenti, hogy a Hunyad megyei magyarság legnagyobb része római katolikus felekezetű. A reformátusok összesen 7611-en vannak (1,92%), az unitáriusok, pedig 515-en (0,13%).
Amúgy a neoprotestáns felekezetek nem állnak rosszul Hunyad megyében, a baptisták 5813 hívet, az adventisták pedig 1187-t számolnak.
A nem keresztény lakosság (más vallásúak: zsidók, muzulmánok stb., vagy vallástalanok) összesen a lakosság 0,31%-t teszik ki, derül ki a statisztikai hivatal adataiból.
Nyugati Jelen (Arad)

Földes Károly-szórványdíjjal tüntették ki a Népújság szerkesztőjét, Bodolai Gyöngyit
Földes Károly a kalotaszegi Mérában született 1891-ben (meghalt Szatmárnémetiben 1968-ban). Tanítói oklevelet szerzett, az első világháborút követően orosz fogságba került, ahonnan 1921-ben szabadult. Mivel nem tette le a román állami esküt, tanítói hivatását nem gyakorolhatta. 1923-ban ún. lévita lelkészi képesítést nyert, rövid ideig a nyárádmenti Teremiújfaluban szolgált, majd 1927-40 között a mezőségi szórványokban. Ott írta 1934-ben Jajszó a pusztuló szórványokról című kiáltványát, amely első nagy, megrázó híradás volt az apadó magyar szórványokról.
1992 októberében Jenei Tamás petrozsényi református lelkipásztor levélben javasolta és kérte szórványdíj létrehozását és odaítélését olyan lelkipásztoroknak és nem lelkipásztoroknak, akik a végeken teljesítenek szolgálatot, és fölvállalják az apadó magyar református közösségek megtartásáért vívott küzdelmet. Ennek alapján alapították meg és osztották ki először 1993-ban a Czelder Márton- szórványdíjat Bányai Ferenc kérői lelkipásztornak és a Földes Károly-oklevelet Péter Jenő somogyomi gondnoknak. Az alapító Jenei Tamás húszéves visszatekintésében megállapította: "nagy dolog, hogy ez a díj húsz évet megélt, közben egy családdá formálódott ez a közösség. (…) Nincs isten háta mögötti hely, s ezzel a hittel szépen lehet szolgálni a szórványban is".
Távolról és szomszéd falvakból, szórványból és Kolozsvárról érkezett vendégek ültek együtt a helybéliekkel a tele templomban egy hétköznap délelőttön, mert a jubileumi díjkiosztásnak helyet adó Malozsa-völgyi falu, Istvánháza érezte, ünnep ez a találkozás. A Czelder Márton-díjjal kitüntetett Ady István magyarfülpösi lelkipásztor szolgált. Ady István lelkipásztor vezetésével a Mezőség széli Magyarfülpösön egy évtizeddel ezelőtt egy olyan szórványotthont létesítettek és működtetnek ma is, ahol számtalan magyar gyermeknek teremtettek lehetőséget anyanyelven való tanuláshoz, főleg olyan falvakból, ahol már egyáltalán nincs magyar iskola (Görgényszentimre, Unoka, Septér, Komlód).
A nem lelkipásztoroknak alapított Földes Károly- szórványdíjat Bodolai Gyöngyi újságírónak ítélték oda. Húsz év alatt először történik meg, hogy mind a két díjazott Maros megyei. Szórványosodó időben élünk, és az elöregedő vagy apadó falvakban már csak iskola vagy templom marad anyanyelv-kapaszkodónak. Bodolai Gyöngyi a megyei napilap újságírójaként találkozott Kövesdi Kiss Ferenccel, aki a mezőségi magyar szórványok felkeresőjeként útitársnak kérte fel, és az egykori magyar–francia szakos tanárnő "beleszerelmesedett" a sáros, pocsolyás mezőségi világba, járta/járja a kopár dombok mögé rejtőzött, még magyar közösségeket. Szórványokról szóló riportjait a kolozsvári Világhírnév Kiadó Fehér Hollók sorozata jelentette meg az elmúlt évben, és a magyar szórványokról szóló könyv azóta – másfél év alatt – még két kiadást megért, jelezve fontosságát és szükségességét.
Az istvánházi református templomban tartott díjkiosztó ünnepségre meghívták a húsz év alatt szórványmunkájukért kitüntetetteket. Így találkozott egy hétköznap délelőtti ünnepi istentisztelet keretében az istvánházi gyülekezet regáti és kolozsvári, mezőségi és székelyföldi emberekkel, akik valamit tettek és tesznek apadó, szórványosodó magyarságunk érdekében. Húsz év alatt kitüntetett 45 személy közül 11 már nem él.
Az ünnepség végén Vetési László szórványügyi előadó levetítette a húsz díjkiosztáson megörökített képeket. Jó volt látni és felismerni a Mezőség apostolának titulált néhai Herman János nagysármási lelkipásztort (1994-ben díjazták), a marosvásárhelyi Kövesdi Kiss Ferencet (1996-ban kapott Földes Károly-díjat) vagy az egykori görgényszentimrei gondnokot, Szabó Jánost (2001-ben tüntették ki). A 45 kitüntetett között négy nő nevét és arcát láthattuk, köztük a legfiatalabb díjazottat, Bodolai Gyöngyi újságírót.
Ennek a díjnak az átvétele alkalmából gratulálunk neki, és Isten áldását kérjük szórványszolgálata folytatására!
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

Családtörténeti időutazás
Mint arról lapunkban beszámoltunk, hét tehetséges háromszéki fiatal munkáját díjazták szeptember végén a miklósvári Kálnoky-kastélyban a gróf Kálnoky Borisz által meghirdetett családtörténeti esszépályázat értékelésekor. Az alábbiakban a beérkezett esszékből, Makkai Fanni és Szász-Kovács Réka dolgozatából közlünk részleteket.
Rügyező ág
...A házunk tornácán lévő kispadon szerettem ülni leginkább gyerekkoromban, magam sem tudom, miért. Tágas tér nyílt meg előttem, a szomszédos kertben csicsergő madarak éneke, az utcán játszó gyermekek csengő hangja, a hátsó kertben a szomszéd kecskéjének játéka szórakoztatott. Délutánonként, a vecsernyéig, ahogy akkor mondták, itt üldögéltem nagyapámmal, ő történeteket mesélt gyermekkorából, az esti harangszó után még megvártuk a hazafelé sétáló teheneket, majd aludni tértünk. (…) Kissé elkalandozva kilépek a történetből, a mesélő nagyapám lesz, id. Szász-Kovács Sándor, Szász-Kovács József és Farkas Rozália ötödik fiúgyermeke. 1932. július másodikát írtak a naptárba, egy nő lázasan hevert a szalmasurdén, fehér lepedő volt előtte és egy mázas tál meleg víz, a bábaasszony nyugtatgatta, odébb Manci az asztal mellett ülő Zsuzsát próbálta rávenni, hogy harapjon valamit. Az ötéves törékeny kislány annyira izgatott volt, hogy mi fog történni, egy falat sem ment le a torkán. Kint a veteményesben a már serdülőkorban levő Boriska a zöldségeket intézgette Farkas nagyanyja tanítgatásával. A férj a mezőn dolgozott a többi napszámos munkással, csekély napi bérért, hogy otthon a négy éhes szájat betömje. – Fiú! – kiáltotta a bábaasszony örömében –, mire a kemence melegében elszunnyadt öreg, Farkas József, a nő apósa örömében majd leesett. Egy fiú volt a családban, Lajos, az is már nagyocska. A kicsi kék szemű, ébenfekete hajú fiúcska ijedten nézett körül, majd hangos jajveszékelésbe kezdett. – Sándor! Sankó! Sanyika! Ez lesz a szemem fénye neve! – szólt buzgón az anya, Rozália, miközben keble tápláló melegéhez ölelte a csöppséget, aki nyomban elhallgatott. Lassan szürküllött, a fakapu csattant az első udvaron, megérkezett a kemény munkában elfáradt apa. Visszatűrt ingujja redőin vastag por, arca és bőre napégetett, kemény mezei munkával és két kezével kereste a mindennapi betevő falatot. Gyermekei körüljárták, tarisznyája után nyúltak, buzgón várták a „madárlátta kenyeret”, ők ugyan nem tudták, hogy apjuk ebédje az, melyet nekik hozott haza vacsorára, a nő sokszor sírva fakadt e kegyetlen élet láttán, a szenvedés iskoláját már rég kijárta, de tűrt, hogy gyermekeit boldognak lássa. Hiszen olyan naivok még, ismételte gyakran, minden boldogsága a gyermekei voltak.
Zsindelyes kis házban laktak, mindössze egy szobában és egy konyhában. A ház fala tapaszos, hófehérre meszelt, a plafonban nagy fagerendák álltak ki, és szög, melyen a megfáradt kalap estebéd után megpihent. Kint takaros tiszta udvar, Lajos a tizenkét éves gyermek minden este a csorda érkezése után bekötötte a teheneket, majd hozzálátott az alapos tisztogatáshoz: szépen kisöpörte az udvart, meglocsolta a zöldségeket, majd szénát dobott le az ólból másnap reggelre. Takaros, erős fiú volt, minden álma a katonák körül forgott, bámuló tekintetét mindig ott felejtette, ha besorozták a nagyobb legényeket. Boriska, a legnagyobb lány takaros, szófogadó, a legnagyobb segítség a háznál, az anyjával még napszámra is járt, a kimért répát a tűző napon egyhamar kiszedegette, otthon főzött, mosott, és két kisebb lánytestvéréről sem feledkezett meg. Ő már nagylánynak számított, már a hét osztályt is kijárta, viszont a fonóba még ő sem mehetett. Manci és Zsuzsa az örök vidámság és derű, sugárzott tekintetükből a boldogság, saru nélkül szaladgáltak a forró homokon, kavicsokon, nyáron csak egy szál ingecskében játszadoztak, vagy fürödtek a napra melegedni kitett vízben.
A kicsi Sándor már jókorán cseperedett, a három évet is betöltötte, amikor nagymamája először vitte óvodába. Majd újabb kis jövevénnyel bővült a család: 1936-ban megszületett a legkisebb hugica, Juliska, kicsi, hullámos hajú gyöngyszemű tünemény. Sanyarú évek következtek, de gyermekésszel még nem fogható fel a változás, a nehéz körülmény, az éhínség érzete és nem utolsósorban a szülő szenvedése, hogy éhes gyermekének nem lesz, amit vacsorára adnia. Egy egész napi kaszálás után vitt haza József, a családfő egy kiló puliszkalisztet, melyet jól beosztva a szülők általában cukros vízzel fogyasztottak, hogy a gyermekek a friss tehéntejjel növekedjenek. Múltak az évek, egyik a másikat követte, szemlátomást cseperedtek a gyerekek, Boriska már nagy lány volt, ő segíteni járt a szülőknek a mezei munkában, Lajos elkelt a nagyapja kezénél, a három lány és Sándor otthon egymást nevelték. Manci, a nagyobbik lány, aki már tizenhárom éves volt, rongybabákat varrt a kisebbeknek, Sándor a szomszéd fiúval, Polgár Lacival karikázott az úton. Laci nagyobb volt, mint Sándor, anyja egyedül nevelte fel a négy fiút és az árván maradt lányt. Apjukat elvesztették még az első világháború idején, ezért a nagyobb fiúk napszámra jártak, anyjuk pedig szolgálni, mosni, takarítani a nagy gazdákhoz, a két kisebbik, Lacika és Bözsike, ketten otthon, és esténként a szomszéd gyerekekkel játszottak. Néha az iskolából hazahozott tobozokból esztenát építettek, vagyis olyan kicsi épületet, ahol a kisebb tobozok voltak a bárányok, a nagyobbak a juhok, volt ott olyan helyiség, ahol fejtek vagy épp a sajtot készítették gyermeki elképzelésük szerint. Bár nehéz évek jártak, a gyermek nem érzi a hiányt, az utca pora, egy barát ölelése sok mindent kárpótolhat: pénzt, gazdagságot, kárpótolja és felöleli mindazt, amit az anyagiak soha nem fognak.
Szász-Kovács Réka
Testvéri szeretet
...A továbbiakban egy nagymama fog mesélni. Nem, ez pontatlan kifejezés lenne, a nagymamám, Anderlik Ildikó fogja bemutatni élete egyes pillanatait: Ahogy lefutottam a lépcsőről, hátam mögött hagyva a kopott kis játékokat, s velük együtt a húgomat is, aki bizony elszontyolodott magára maradva, utánam szállingózott a fehér kis lengyelkém. Egyedi darab volt, még keresztapámtól kaptam négyévesen. Gyönyörűen kihímzett, földig érő. Magamat mindig királykisasszonynak érezhettem benne, hiszen, már amennyit a mesékből én megjegyeztem, a királylányok is hasonló ruhát hordhattak. Fejemre ilyenkor mindig egy aranyszínű szalagot kötöttem, s kecsesen nyújtogattam a kezemet a napfénybe. Vidám kis lányka voltam, rendkívül vidám, olyan jóízűen tudtam nevetni, mint az unokáim (büszkén elmosolyodik). S a körülöttünk lévő világ hiába nyaldosott ördögien, mi ott, a családi fészekben, biztonságosan készülhettünk elő egy küzdelmes életre. Emlékszem, igen, pontosan emlékszem a verőfényes udvarra, a kikövezett járdácskára, melyen annyiszor és annyiszor megbotlottunk. De olyankor szaladt édesanyám, sietett egy doboz gézzel s valami irtózatos szagú folyadékkal, s tündérien gyógyította be minden sebünket. Kívül és belül. Igen, mert belül sebzett, fekélyes emberekként indulhattunk volna utunkra, mint sok más kisiskolás, akik hallgatták mindazokat az „igazságokat”, melyekkel minket elárasztott a tanoda. (...) Az öltözködés rettentően korlátozott volt, a jegyre, amit a munkahelyeden kaptál a családtagok száma szerint, vásárolhattál ruhákat, azokat pedig három-négyszer is átalakíthattad, hiszen nem mindig adódott lehetőség egy újabb ruhára. És még a cipők! Négy-öt évente vettünk egy bakancsot, ami legalább két számmal nagyobb volt. Télen, hogy ne fázzon a cipő üres részén a lábunk, elég érdekesen oldottuk meg a problémát: felhúztuk a patentharisnyát (gyapjúharisnyát) a lábfejünkre, azt körbetekertük két-három réteg újságpapírral majd végül egy újabb réteg gyapjúharisnyát húztunk. A nyári szandálokat gyakran édesanyánk horgolta vagy szalmából összefonta. Igen, kellettek ilyen megoldások, abból kellett feltalálnunk magunkat, amit kaptunk. Míg kisgyerekek voltunk, a temető mellől, a bozótból hoztunk fát, így segítve a szülőknek. Édesapám azonban kitalálta, hogy milyen megtakarítás lehet, ha a város végi olajgyártól az összepréselt napraforgóhéjakkal tüzelünk. Persze, lett is annak szép eredménye, amikor egyik reggel akkorát robbant a kályha, hogy az egész lakás (szoba) koromfekete lett. ’55–56-ban vezették be a gázt, azután már nem kellett ezért fájjon a fejünk. A szórakozást többek közt a mozi is biztosította. Hétfőtől csütörtökig egy film vetítődött a vászonra, csütörtöktől vasárnapig egy másik. Tehát nem lehetett lemaradni egyikről sem. Rendszeresen vetítették a filmek előtt a kommunista híradókat, melyeket természetesen mindenki nagy érdeklődéssel hallgatott. Tökéletes agymosási kísérlet volt, valódi propagandatartalommal. A hosszú főúton rendezett kis boltocskák bújtak meg. A trafikos néni melengető mosolya, a méterárus üzlet jellegzetes szaga, na meg a fűszerkereskedőé felvillannak olykor az emlékezetemben. Állandóan nyitva volt az örmény meg a katolikus templom is. Gyakran kedvünk telt bemenni oda, hiszen a meghitt csendben, a hűvös illatú barokk szobrok között igazán jól éreztük magunkat. A szobánk, mely tulajdonképpen az otthonunk és menhelyünk volt, közepén az asztal, egy cserépkályha. Az ajtók a többi szoba felé be voltak zárva, ám a 80 cm-es falak között bújt meg az édesanyám által kialakított ruhásszekrény, kamra, illetve mosdófülke. Na, ott volt az igazi mennyország! Na, de nemcsak a kamrából jutottunk eledelhez, hanem az a két kis malacka is segített, melyet ámbátor hely szűkében a szobában tartottunk, tisztán és civilizáltan neveltünk fel családi légkörben. Szép terebélyes tornácunk volt, négy termésköves lépcsővel. Mikor odaköltöztettek, szalmával volt leszórva a szoba sarka. Ideális nyugvóhely. Kaptunk pár takarót az egyik zsidó családtól, s a bútorokat innen-onnan összeszedtük, többnyire olyan helyekről, ahol ezeket osztották ennivaló fejében. S aki annak idején a varsolci gazdaságot vezette, Péter Miklós éjjelente néha egy kis lisztet, zsírt tett az ajtó elé. Erős idegrendszere és hite kellett legyen az embernek, hogy túlélje ép ésszel a hányódtatásokat. Édesanyáméknak sikerült. Így lett nekünk is kiváltságos helyzetünk, biztonságos, családi légkörünk. S bár szüleink sok mindent megosztottak velünk az igazságról, amit bizony nem mondhattunk el az iskolában, mert ott lebegett előttünk, hogy tettünk eredményeként apát a Duna-csatornához viszik. Így mindig volt közös titkunk, közös érdekünk és közös mosolyunk. Édesanyám gyakran kötött. Hej, de nagy dolog volt annak idején egy Binder-kötőgép! Nemcsak ajándékba, de még mindennapi ruházatunkba is divatos darabokat komponált. S ilyenkor mindig dúdolt valamit, még most is sokszor fülembe cseng. Akkor én kaptam magam, s végigtáncoltam azt a hosszú szobácskát, kezdvén az ajtó felőli sarokból. Édesanyám elmosolyodott, s játékosan nevetett komoly ábrázatomon, ahogy egyes testhelyzeteket próbáltam felvenni. Nem sokáig maradtam álmodozó, hamarosan, egy ismerős néni biztatására, beírattak a balettiskolába. Csodás éveim voltak! A szigorú tanárnők és a vetélytársaim ügyessége ellenére harmadik osztályban már a kolozsvári balettiskolában koptattam a tánccipőmet. Harmadik év végén kiválasztottak Bukarestbe, előkészítő osztályosként Moszkvába. Isten azonban nem akart elszakítani e szép országtól, s a „rossz” származásom miatt vagy örökbe fogadtak volna, vagy le kellett mondanom a balettről. Az utóbbit választottam. Az érettségire már Petrozsényban került sor, mert látva, hogy a külkereskedelmire a származásom miatt nem vesznek fel, a szamosújvári pap fiával, Szőke Kálmánnal fogtuk magunkat, és elmentünk Petrozsényba.
Makkai Fanni
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbségvédelmi szolgálat indult
Hunyad megye
A dél-erdélyi szórványban a korrektség és a békés együttélés jellemző a közösségekre, de azért időnként itt is tapasztalhattuk, hogy a társadalom nem képes végleg levetkőzni a nacionalista, szélsőséges indulatokat – jelentette ki Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöke a kisebbségvédelmi szolgálat Hunyad megyei elindításakor.
Az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöksége szerdai ülésén döntött a kisebbségvédelmi szolgálat elindításáról, napirenden szerepelt még a Minden gyerek számít beiskolázási kampány, az RMDSZ csíkszeredai kongresszusára való előkészület, a negyedik Hunyad Megyei Magyar Napok megszervezése, valamint egyéb szervezetépítési kérdések.
Winkler Gyula európai parlamenti képviselő szerint a beinduló szolgálat támaszt és segítséget jelent azokban az esetekben is, amelyeken a magyarságukban sértett egyének mindeddig inkább túlléptek. – Félre kell tennünk a negatív beidegződést, és büszkén kell vállalnunk magyar identitásunkat, anyanyelvünket úgy, ahogyan például a Hunyad Megyei Magyar Napokon a nyilvánosság elé léptünk, és megmutattuk magyarságunkat. Tavaly a vajdahunyadi önkormányzati választásokon láthattuk: amint emelkedik a társadalmi tét, azonnal fellángol a magyarellenesség és a kirekesztés. Sajnos ilyenkor a legkönnyebb a kisebbségeket okolni, nekünk ez ellen fel kell lépnünk. Ennek egyik eszköze az új, Mikó Imre kisebbségvédelmi szolgálat – fogalmazott Winkler Gyula.
Hunyad megyében négy településen, Déván, Vajdahunyadon, Lupényban és Petrozsényban állnak a panaszosok rendelkezésére az RMDSZ önkormányzati képviselői vagy helyi elnökei, a szolgálat megyei felelőse Kofity Zoltán irodavezető. A RMDSZ Erdély-szerte létrehozta a Mikó Imre nevével fémjelzett szolgálatot. A Hunyad megyében is működő mozgalom célja, hogy eligazítást adjon és megoldást javasoljon magyar embereknek és magyar intézményeinknek, akiket magyarsága miatt ért hátrányos megkülönböztetés.
Szabadság (Kolozsvár),