Segítsünk a szórványnak!
Június 4-én délután a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Bartók-termében Vetési László, református szórványlelkész tartott vetített képes előadást Az erdélyi szórványkérdés és nemzeti öszszetartozás címmel.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) szervezésében lezajlott esemény bevezetéseképpen Thurzó Sándor József brácsaművész és Thurzó Zoltán zongoraművész egy Farkas Ferenc kompozíciót adtak elő.
Előadása elején Vetési László meghatározta a szórvány fogalmát: „Olyan etnikai-vallási sajátosságokkal rendelkező népcsoport, amely hátrányos helyzetű elhelyezkedése és kis lélekszáma miatt az identitáshoz szükséges értékeket a saját erejéből nem tudja beszerezni, fenntartani és fejleszteni.” Ezt követően az erdélyi, majd a Bihar megyei, és ez utóbbin belül a nagyváradi magyarság helyzetéről beszélt, felvázolva a különböző regionális sajátosságokat. Mint mondta, vannak laza szerkezetű magyar tömbök (Biharban ilyen a Hegyköz, a határvidék sávja, Székelyhíd, Érmihályfalva, Margitta környéke), a maradékközösségek, a migrációs közösségek (Feketeerdő, Vaskohsziklás és a bányavidék), a szigetfalvak és az összefüggő magyar jellegű településláncok.
Leginkább a maradékszórványt fenyegeti az eltűnés, az asszimiláció veszélye. Leírta egy nemzeti közösség eltűnésének folyamatát: először az etnikai csoport létszáma és arányai fogynak el egy társadalmi környezetben. Ezután a csoportot politikai döntések nyomán jogtalan politikai-hatalmi sérülések érik, sérül a csoport jelenléte az országos döntéshozatalban, érdekvédelemben, önkormányzatban, elveszíti jelenlétét a gazdasági életben, leépülnek intézményei, nem jut hozzá anyanyelvi értékeihez, kultúrához, nyelvi nyilvánossághoz. Bekövetkezik a többségi intézmény-, médiafogyasztása, ami a nyelvromláshoz, majd a nyelvcseréhez vezet, és végül az anyanyelvi családnak a feladása után beáll a teljes asszimiláció. Vetési László kiemelte azt, hogy térvesztés zajlik nagyvárosaink agglomerációs övezeteiben és a magyar falvak környezetében. A magyar földtulajdonosok eladják földjeiket, és városba, vagy román falvakba költöznek, és ezáltal felaprózódnak, eltűnnek a magyar tulajdonú, összefüggő földterületek, amelyek szintén hozzájárulnak a szórványosodáshoz. Nagyváradról szólva elmondta, hogy ez a város Európa kapuvárosából frontváros lett, ugyanis Várad a románok számára is presztízsváros lett, amelyet úgymond el kell foglalni. Vetési László hangsúlyozta, hogy a szórványosodás a szívekben kezdődik, amikor az ember önként mond le saját kultúrájáról, először úgy, hogy a többségi közösség nyelvén fogyasztja a kultúrát, a többség nyelvén hallgatja a rádiót, a tévét, de már mobiltelefonja, számítógépe sem magyar nyelvre van beállítva. Mint mondta, a szórványosodás megállításához elkötelezett emberek munkájára van szükség, akik megszervezik a szórványt, ápolják ott a magyar kultúra emlékeit. Ugyanakkor az önkormányzatoknak és magyar kormányoknak is fontos tennivalói vannak az összetartozás tudatosításában. Konkrét példákat említve Vetési László hangsúlyozta, hogy minden közösségi rétegnek szórványszolgálatot kell vállalnia, testvériskola kapcsolatokat kell kialakítani szórványban lévő iskolákkal, nagyvárosi pedagógusok ki kell járjanak magyarul tanítani, közösségi foglalkozásokon részt venni a szórványban, rendszeres kapcsolatot kell fenntartani a nem tömbben élő magyar közösségekkel, és közmunkával is sokat lehet segíteni ezeken a közösségeken. „Aki a szórványt nem becsüli, a tömböt nem érdemli” – zárta előadását Vetési László. Az előadás után Thurzó Zoltán játszott el egy Kodály, egy Bartók és egy Liszt kompozíciót, majd az esemény végén a jelenlévők elénekelték a Himnuszt.
Pap István
erdon.ro

Szent László, a város „megmentője”
Általános sikert arató új városünneppel barátkozhattak az elmúlt hét végén a nagyváradiak: a Szent László Napok a város magyar lakosságának felrázását, nemzettudati nevelését is igyekszik szolgálni.
Három éve aszalódó, még Schmitt Pál magyar köztársasági elnök által hozott koszorút cseréltek újra az elmúlt hét végén a nagyváradi Szent László-szobor előtt. Az első ízben, de hagyományteremtő szándékkal megszervezett rendezvénysorozat azonban nem kíván kimerülni a szimbolikus cselekvésekben, Zatykó Gyula főszervező szerint az elkövetkezőkben igyekeznek alaposan „leporolni” a városalapító király és az általa alapított város „viszonyát”.
A kommunizmus – melynek idején csak titokban lehetett Szent Lászlóról beszélni – és az elmúlt két évtized egzisztenciateremtő igyekezete ugyanis rengeteg váradival elfeledtette a várostörténelem fontos momentumát. Ezt az űrt próbálják betölteni az útjára bocsátott városünnepi rendezvénnyel, amely – és ezt külön is hangsúlyozzák a szervezők – nem kíván konkurenciát állítani a Varadinum elnevezésű fesztiválnak. „Inkább kiegészíteni szeretnénk, idővel talán egyesíteni azzal” – fogalmaz Zatykó.
„Rendkívül jó volt a Szent László Napok fogadtatása – osztja meg első tapasztalatait a háromnapos nagyváradi eseménysorozat főszervezője. – Szinte valamennyi programra telt ház volt kíváncsi, ami azt jelzi számunkra, hogy van igény hasonló rendezvényekre.”Volt persze kivétel is, amit máris fontos tanulságként kezelnek a szervezők. „Román nyelvű barátainkkal is szerettük volna megismertetni Szent Lászlót, ám a szombat délelőttre időzített eseményen senki sem jelent meg. Valószínűleg az időponttal volt baj, mert a román idegenvezetésű város- és vársétához már többen is csatlakoztak” – mondja Zatykó Gyula, aki szerint a kezdeményezés legfontosabb eredménye, hogy új rendezvényt honosítottak meg a nagyváradi nap alatt. „Úgy érezzük, hiánypótló kezdeményezéssel színesítettük a váradi kulturális palettát” – fogalmaz, s külön elégedettséggel jelzi a váradiak civilizáltságát, akik a koncertek alatt is igyekeztek megőrizni a helyszínül szolgáló Rhédey-kert tisztaságát. Elégedetten nyugtázza, hogy mindjárt kezdetben magasra emelték a mércét, ami alá az elkövetkező fesztiválok során sem szeretnének menni.
Az esemény nyomán azok is megnyugodhatnak és a jövőben csatlakozhatnak a rendezvényhez, akik most még úgy tartották, nem helyes egy szent uralkodó nevét egy fesztivállal összekötni. Szent László azért is „érkezett” a legjobbkor, mert az utóbbi időben Nagyvárad jelenlegi, kizárólag román vezetői sorozatos támadásokat intéznek a város magyar jellege és magyar közössége ellen. Ezért a rendezvény akár válaszként is értelmezhető: a magyar közösség színvonalas, több ezer magyart megmozgató eseménnyel rukkolt elő, amely révén jelzi, nem engedi, hogy kiszorítsák a saját tereiről.
Az idei rajt után további civil szervezetek is jelezték, hogy jövőre társszervezőként csatlakoznának a Szent László Alapítvány által kezdeményezett Szent László Napokhoz. A városalapító király június 27-i ünnepe továbbra is irányadó időpont, a jövőben is e köré építik a rendezvényt.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Buldózeres városrendezés Nagyváradon
Tiltakozó aláírásgyűjtéssel szeretnék felhívni a nagyváradi magyarok a város vezetői és a világ figyelmét arra, hogy komoly veszélyben forog a történelmi Nagyvárad évszázados arculata. De hogyan jutott idáig a Pece-parti Párizs, hogyan vált romhalmazzá a történelmi belváros?
A múlt század elején még a szecessziós építészet gyöngyszemeként ismert Nagyvárad belvárosa ma többnyire furcsa romvárosra emlékeztet. A műemlékeknek számító paloták, emeletes bérházak lepukkant, málló vakolatú, többnyire porlepte védőhálókkal bevont komor romok, akár egy egykor virágzó kultúra múltból ránk kiáltó figyelmeztetései. Szent László fényei és a román milicisták
Az egykor híresen szép váradi történelmi belváros nem egyik percről a másikra változott romhalmazzá. A Szent László király alapította megyeszékhely magyar műemlékeit még a kommunizmus évtizedeiben kezdték el rombolni. A legismertebb, egyfajta jelenkori legendává nemesült esemény 1967-ben zajlott a főtéri Szent László-templomnál. A kommunista párt vezetői úgy ítélték meg, hogy a templom rontja a polgármesteri hivatal környékének képét, ezért a lovagkirály tiszteletére emelt római katolikus templom eltávolítását határozták el. Azt fundálták ki, hogy átköltöztetik a tér másik oldalára az egész templomot, s ha ne adj’ isten eközben tönkremenne, hát ki tehet róla? Idős váradiak máig emlékeznek azokra a napokra, amikor a város magyarjai élőláncot formáltak a templom köré, testükkel védve a bontásra érkező munkásoktól. Éjjel-nappal őrizték a városalapító király templomát, a főtérre kirendelt karhatalom pedig nem mert nyilvánosan véget vetni a tiltakozó akciónak.
belváros?
Máladozó kisértettanyává vált a római katolikus püspökség egykori tulajdona. A múlt század elején még a szecessziós építészet gyöngyszemeként ismert Nagyvárad belvárosa ma többnyire furcsa romvárosra emlékeztet. A műemlékeknek számító paloták, emeletes bérházak lepukkant, málló vakolatú, többnyire porlepte védőhálókkal bevont komor romok, akár egy egykor virágzó kultúra múltból ránk kiáltó figyelmeztetései.
Szent László fényei és a román milicisták
Az egykor híresen szép váradi történelmi belváros nem egyik percről a másikra változott romhalmazzá. A Szent László király alapította megyeszékhely magyar műemlékeit még a kommunizmus évtizedeiben kezdték el rombolni. A legismertebb, egyfajta jelenkori legendává nemesült esemény 1967-ben zajlott a főtéri Szent László-templomnál. A kommunista párt vezetői úgy ítélték meg, hogy a templom rontja a polgármesteri hivatal környékének képét, ezért a lovagkirály tiszteletére emelt római katolikus templom eltávolítását határozták el. Azt fundálták ki, hogy átköltöztetik a tér másik oldalára az egész templomot, s ha ne adj’ isten eközben tönkremenne, hát ki tehet róla? Idős váradiak máig emlékeznek azokra a napokra, amikor a város magyarjai élőláncot formáltak a templom köré, testükkel védve a bontásra érkező munkásoktól. Éjjel-nappal őrizték a városalapító király templomát, a főtérre kirendelt karhatalom pedig nem mert nyilvánosan véget vetni a tiltakozó akciónak.
Munkások és por a Fekete Sas Palotában
De több más, már-már misztikus történet is fennmaradt ezekről a napokról, mint például a Szent László gyertyáiról szóló történet. A csatárláncban álló, kezükben gyertyát tartó váradi magyarokat körbevették a milicisták. Szemtanúk elmondása szerint erős szél volt azokban a napokban Nagyváradon, azonban furcsa módon egyetlen, a templomért világító gyertya sem aludt ki, míg az embereket vigyázó rendőrök képtelenek voltak cigarettára gyújtani, annyira erősen fújt a szél. Valójában mai napig tisztázatlan, miért is állt el a hatalom a templom lerombolásától, a történteket követően azonban tizenegy tüntetőt letartóztattak, többen néhány évet le is húztak a börtönben, egyikük meg is halt a szamosújvári fegyházban.
Szoborcsere: László ment, Mihai jött
A templom melletti Szent László tér az elmúlt években egyre lepukkantabbá vált, jelenleg az önkormányzat által sikertörténetként előadott és eladott felújítási munkálatok folynak ott. A tér közepén egy esztétikailag is igencsak kifogásolható lovasszobor áll: Mihály vajda, azaz Mihai Viteazul szobra. A második világháború előtt egy Szent László-szobor állt ott, azt azonban nem sokáig tűrték a román elvtársak, a nagyváradi római katolikus püspökség székhelye előtt kapott helyet.
A váradi főtér felújítása az elmúlt év alatt is több vitát váltott ki. Az Ilie Bolojan polgármester által vezetett önkormányzat egy korszerűnek állított sima kőplaccot tervez főtérként Váradra, az uniós támogatással kivitelezendő felújítási projekt körül azonban sok a homályos kérdés.
Náci kincsek helyett kommunista szemét
A főtér közvetlen közelében fekvő híres Fekete Sas Palotát is éppen felújítják, jelenleg építőtelep benyomását kelti. Onnan csak egy ugrás a Kossuth (ma Independenței) utcában lévő romos zsinagóga. A Kossuth utca műemlék épületeinek egy részét a hetvenes-nyolcvanas években lebontották, megsemmisítették az utca teljes szakaszát. A lerombolt bérházak helyén suta zöldövezetecskét létesítettek egy meglehetősen nagy, Mihai Eminescut ábrázoló szoborral.
A régi váradi legendákban a romos zsinagóga is szerepel, állítólag alatt titokzatos alagútrendszer húzódik, ezek katakombáiban a második világháború ideje alatt a Váradról elhurcolt zsidók kincseit őrizte a Gestapo. Más történetek szerint itt húzódik az az alagútrendszer, amely összeköti a Szent László-templom altemplomát a váradi várral. Ezeket a legendákat azonban még senki sem igazolta, sem a váradi polgármesteri hivatal illetékesei, sem pedig a Körösvidéki Múzeum régészei. Amikor azonban 2012 nyarán a Körösök Vízügyi Igazgatósága hozzákezdett a belváros szégyenfoltjának számító, lerobbant partszakasz rendbetételéhez, hihetetlen mennyiségű szemetet találtak a lerombolt műemlék épületek helyett tátongó gödrökben. A kommunista érában ugyanis nagy mennyiségű szemetet hordtak a lebontott műemlék épületek helyén maradt gödrök feltöltésére. A Kossuth utcai partszakasz rehabilitálása hamar abbamaradt, sok hercehurca után csak a közelmúltban folytatták a munkálatokat, miután kiderült: csak akkor kivitelezhető Bolojan polgármester nagy álma – az ide tervezett föld alatti parkoló –, ha rendbe hozzák a Körös-partnak ezt a részét.
A kocka el van… lopva!
A nagyváradi korzó ma bizonyára Európa legroskatagabb sétálóutcája. A még a magyar világban épített csodálatos műemlék épületek zömét védőháló borítja, az önkormányzat bejelentése szerint idén aztán nekiveselkednek, és rendbe hozzák a gyalázatos állapotban lévő váradi Főutcát. Talán egyben ez Európa egyetlen ki nem világított nagyvárosi korzója, tavaly óta ugyanis egyetlen utcalámpa sem oszlatja a sötétséget. Hogy miért? Ennek is megvan a maga balkáni sztorija, ami még az előző polgármesterhez, az időközben EP-képviselővé avanzsált Petru Filip személyéhez kötődik. Az olténiai származású, a váradi polgári értékekre erősen „immúnis” Filip ugyanis igencsak elvetette a kockát a nagyváradi főutcán. Meglehetősen rossz minőségű kőkockákat, pontosabban azoknak is csak a felét: a váradi sétálóutcát ugyanis félbevágott kínai kockakövekkel burkolták. A kőszállítmány árának másik fele szőrén-szálán eltűnt, a nyilvánosságra kerülő panamát azonban egyelőre valamennyi elkövető megúszta büntetés nélkül. A volt polgármester elment Brüsszelbe, a félkockákból összerótt, „félkorzó” meg itt maradt. Azaz alig két esztendő múlva a burkolat elkezdett szétcsúszni, s ez nemcsak sarokmarasztaló, bokaficamító hézagokkal járt, hanem egy-kettőre szétverte azokat a „talajmenti” utcalámpákat is, amelyeket 2006-ban a tervezők a kínai kockakövek közzé raktak le. Míg működött a furcsa talajmenti utcalámpasor, sokak szerint a váradi korzó egy elfuserált reptéri kifutóra emlékeztetett, ma már semmire sem emlékeztet, éjszakánként csak a boltok firmamentumainak sejtelmes fényecskéi világítják meg. Romturizmusunk végén megszemlélhetjük az egykori pénzügyi palota döbbenetesen lepusztult épületét, ahol régebben évtizedeken át a járóbeteg-gondozó rendelői működtek. A római katolikus püspökség tulajdonában lévő műemlék épületnek a restitúciós törvények értelmében vissza kellett volna kerülnie eredeti tulajdonosához, azonban a Bihar Megyei Tanács megfellebbezte a döntést, a pereskedés évek óta zajlik, miközben a védőhálóval borított belvárosi épület málladozó kísértettanyává züllött.
A polgármester erőgépei
Az elmúlt években a váradiak közelről nézhették, hogyan jut ebek harmincadjára a város történelmi értékeinek jó része. Az 1989-es változásokat követően az RMDSZ semmit sem tett az egykori magyar múltat igazoló műemlék épületek megóvása érdekében. A politikai kavarásokkal, pénzügyi panamákkal tarkított tudatos múltrombolásnak azonban nincs vége. Bolojanék néhány hete bejelentették: néhány méternyi kerékpárút megépítése érdekében elbontanak több műemlék jellegű épületet a Kert (ma Avram Iancu) utcában. Úgy tűnik, ez volt az utolsó csepp a pohárban, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének kezdeményezésére ugyanis a váradiak tiltakozó aláírásgyűjtésbe kezdtek. Elhatározásuk szerint az akciót addig folytatják, míg a váradi önkormányzat fel nem fogja: az európai normákat is felrúgják, ha megpróbálják tönkretenni, felszámolni Nagyvárad egykori történelmi arculatát.
Szőke Mária Magdolna
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Erdélyből is önkéntesek indultak Magyarországra – További jelentkezőket várnak!
Az Erdélyi Magyar Néppárt szervezésében egy negyven személyes autóbusz indult el a Duna-menti településekre, segíteni az árvízkárok megelőzésében, majd a helyreállításban. Vannak közöttük, akik csak erre a hétvégére tudnak kimenni, de többen maradnának is, amennyiben erre szükség lesz.
Csibi Zoltán szervező elmondta: az önkénteseket tovább toborozzák, és amennyiben annyian jelentkeznek, újabb buszt vagy akár buszokat indítanak útnak.
Szombaton hajnalban Nagyváradról is elindult egy autóbusz, szintén segítőkkel. Az önkénteseket Budapest környékére szállítják, és vasárnap este hozzák vissza.
Jelentkezni a következő telefonszámokon lehet:
Partium: Nagy József Barna: 0762-248662
Belső-Erdély: Fancsali Ernő: 0762-248686
Székelyföld: Csibi Zoltán: 0762-248697
Jó erőben lévő, 18 év fölötti férfiak és nők jelentkezését várják. Csak a mentéshez szükséges ruházatra (vízhatlan ruha, gumicsizma), és egynapi élelemre van szükség. Legkevesebb kétszáz önkéntes útját tudják megszervezni.
Kovács Csaba P.
Erdély.ma

Több százan segítkeznek a gátakon az elszakított területekről
Erdélyből négy, a Kárpátaljáról egy busz érkezett Magyarországra, a legkritikusabb helyzetben lévő településekre.
Két busz indult Csíkszeredából, egy pedig Máramarosból – Szatmárról és Érmellékről gyűjtötte össze az önkénteseket. Nagyváradon éjjel fél 3-kor a Partiumi Keresztény Egyetem előtt gyülekeztek. Az egyik csapat azt vállalta, hogy 48 órán át segít majd az áradó Duna mentén, a gátakon. „Most megmutatjuk, mi a nemzeti összetartozás a határon túlról” – mondta a csapat egyik tagja.
Dunabogdányban száz erdélyi magyar szivattyúzta a vizet és hordta a homokzsákokat. „Ma jöttünk mi, és holnapig maradunk, még az éjszaka is dolgozunk, ha szükséges” – mondta egyikük. A külhoni magyarokat az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács mozgósította. „Június negyedike most volt néhány napja, számomra ez még tetézi azt, hogy itt kell lennünk, hiszen a nemzeti összetartozás mi másban mutatkozna meg jobban, mint abban, hogy segítjük egymást, mikor bajban vagyunk” – mondta Nagy József Barna szervező, az Erdélyi Magyar Néppárt régióelnöke.
Esztergomba Székelyföldről jött segíteni egy százfős csapat, Tahitótfaluban kárpátaljai magyarok segédkeztek. Az önkénteseket a Kárpátaljai Református Egyház toborozta.
MTI
Erdély.ma

Elballagtak a PKE végzős hallgatói
Június 8-án, szombaton délelőtt tartották meg a
Erdon.ro, hagyományos ballagási ünnepségét a Nagyvárad-újvárosi református templomban.
Egy újabb szakasz zárult le a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) és az itt tanuló hallgatók életében. Az elmúlt hétvégén egy újabb évfolyam búcsúzott az intézménytől. A hagyományokhoz híven a végzős diákokat a ballagási ünnepséget megelőzően, reggel búcsúztatták el szakonként a PKE épületében, majd 11 órakor a hallgatók, tanáraik, szüleik, ismerőseik és barátaik körében közösen átvonultak az újvárosi templomba, amely idén is szűkösnek bizonyult. A Szózat eléneklése után a ballagókat, a vendégeket és az egybegyűlteket Ráksi Lajos egyetemi lelkész köszöntötte. Az ünnepi alkalmon Tőkés László az egyetem elnöke hirdette az igét a 133. Zsoltár első verse és Pál Apostol Efézusbeliekhez (Ef 4, 1-3) írt levelének versei alapján, prédikációjában az elhivatott élet áldásaira hívta fel a figyelmet. „A közösség minden formája bomlófélben van, úgy a család, a barátság vagy a szomszédság, mint egész nemzetünk” – fogalmazott a lelkipásztor, aki az „elsivatagosodás” metaforájával szemléltette az aggasztó társadalmi folyamatot. Arra biztatta a végzős egyetemistákat, hogy ne hátráljanak meg, nézzenek szembe a kihívásokkal, és tegyenek meg mindent a magyar közösségek megmaradásáért. Az erdélyi EP-képviselő arról is szólt, hogy megbomlott nemzeti egységünket újra helyre kell állítani, amiképpen az orvos meggyógyítja a beteg testet. Tőkés László kiemelte, hogy a hallgatók nem csupán meddő tudással távoznak az egyetemről, hiszen az itt töltött idő alatt a tanintézmény nevében szereplő keresztény szellemhez hűen, az életre készítették fel őket.
Ünnepi gondolatok
Az igehirdetést követően az egyetem rektora János-Szatmári Szabolcs tartotta meg ünnepi évzáró beszédét, amelyben értékelte a tanintézmény elmúlt évét, megemlékezve a pozitív és a szomorú dolgokról is. Kiemelte, milyen új szakokat sikerült indítani, hányan vehettek részt Erasmus képzésen, és milyen intézményekkel kötöttek együttműködési szerződéseket. „Egyszer mindennek eljön a vége, de tudni kell az új irány felé fordulni, meglátni a lehetőségeket. A búcsúzás nem más, mint visszatekintés a múltra, és előretekintés a jövőre”- tette hozzá a rektor. A beszédet követően az alkalmi köszöntésekre került sor. Dr. Szűcs Zoltán kolozsvári magyar konzul Magdó János főkonzul üdvözletét adta át a ballagási ünnepségen és megragadta az alkalmat, hogy köszönetet mondjon az erdélyieknek és a partiumiaknak az anyaországban pusztító árvíz mentő munkálataiban nyújtott segítségért. A továbbiakban dr. Jánosi Zoltán a Nyíregyházi Főiskola rektora, dr. Csiba Péter a révkomáromi Selye János Egyetem rektorhelyettese és dr. Nábrádi András a Debreceni Egyetem leköszönő dékánja osztották meg ünnepi gondolataikat. A beszédeket követően sor került az érdemoklevelek átadására, majd a végzősök képviselői átadták az egyetem jelképes kulcsát és a Váradi Biblia mását a következő, jövőre végző évfolyamnak. A Partiumi Keresztény Egyetem Kórusa színvonalas szolgálattal járult hozzá a tanévzáróhoz, amely a testvéregyházak képviselőinek áldásával és a Himnusz eléneklésével zárult. Az ünnepség után a hozzátartozók és a barátok virággal és ajándékokkal halmozták el a ballagókat.
Nagy Noémi
Erdon.ro

Az űrlap alja
Itthagyott árnyékvilág
Meghalt Tüzes Bálint (Nagyvárad, 1951. december 11. – Nagyvárad, 2013. június 8.). Szombatra virradóra megállt a ketyegője – ahogy ő mondaná keserédes (ön)iróniával. Minden különösebb felhajtás nélkül. Egy csomó váradi és nem váradi embernek már nem fog megcsörrenni a telefonja, már nem fog senkit „zaklatni” kényszerű bezártságából, amelyre a gyerekkorában tragikus körülmények között szerzett fogyatékosságát tetéző otthoni balesete ítélte. Talán épp örmény gyökereiből eredő férfias dacossága és hitvalló helytállása segítette egész élete során abban, hogy felül tudjon emelkedni testi elesettségén, és úgy végezze tanári munkáját és önként vállalt közéleti feladatait, mint bárki közülünk.
Tüzes Bálint nemcsak pedagógus, költő, közíró és egyben átlagpolgár (fiú és szülő, élettárs és barát, kolléga és szomszéd) volt, hanem ténylegesen is Várad egyik emblematikus figurája, aki erején felül nyújtott maradandót: az Ady-emlékmúzeum őrével, Tóth Jánossal összehozott, 2006-ban megjelent Forró századelő című „beszélgetőkönyve” egyszerre irodalomtörténeti kuriózum és dokumentum, amely korántsem csak Ady Endrének állít sajátos emléket. Elsőnek és utolsónak szánt versgyűjteményét pár évvel korábban adta ki a szavatartó költő: önálló kötetként valóban az első volt, és lám, immár tényleg az utolsó, ami életében megjelenhetett (Életfaárnyék címmel). Persze azelőtt és azután is publikált még Bálint itt meg ott meg amott, a Reggeli Újságnak például indulása óta külmunkatársa volt, de legutóbb akkor kapta fel a nevét a „világsajtó”, amikor tavaly nyáron magyar állampolgári esküt tett az észak-magyarországi Borsodszentgyörgyön. Ami olyan messze van Váradtól, mint ide Szamosújvár. Hogy miért pont ott? „Úri passzióból”, és mert ott született Fehér Dezső, Ady egyik mentora. „Boldog vagyok” – ezek voltak Tüzes Bálint első szavai magyar állampolgári esküjét követően. A nagyváradi pedagógus-költő hozzátette: „az eskü akkor igazán eskü, ha közösségben mondja az ember, ezért választotta keretnek a szentmisét, mert a hívek közössége az ő közössége is”. Így tudósított egy miskolci hírportál az eseményről.
Nos, Bálint barátunknak nem adatott meg még egy évnyi magyar állampolgárság sem, ahogyan sok minden más sem 1951-ben történt világrajötte óta. Irigylésre méltó szellemi fölénnyel, esendőségét leplező kivagyisággal tudta túltenni magát a szorult helyzeteken. Az egri Agriában 2010 őszén megjelent pár soros versében, az Utószóban így villantotta meg azt az arcát, amit meg fogunk őrizni: „a győzd le – győzd meg között / gyémánthíd feszül / alatta mélység / középen Isten / és te egyedül”.
Dénes László
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Teret hódít az alkalmazott művészet
Tízéves a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem grafikai tanszéke, a jeles alkalomból belföldön elsőként Székelyudvarhelyen mutatták be a hallgatók munkáiból rendezett tárlatot. A harminc alkotásból álló kiállítást szerdán délután nyitották meg a Művelődési Házban, a munkák június 20-áig tekinthetők meg.
A Partiumi Keresztény Egyetem grafika szakának jubileumát megfelelő galéria hiányában nem tudták Nagyváradon megtartani, így a tízéves évfordulót először Debrecenben ülték meg – magyarázta Újvárossy László, az egyetem professzora. „Örülünk, hogy eljöhettünk Udvarhelyre, ahol nemcsak megfelelő kiállítótér, de egy olyan befogadó közönség is van, amely a kortárs és a modern művészetet nagyon kedveli. Célunk volt Székelyföldön kezdeni ezt a kiállítássorozatot, mert továbbra is számítunk a helybéli tehetséges fiatalokra, akiknek száma az utóbbi két évben megcsappant: három éve hatvan százalékban székely diákjaink voltak, ezzel szemben most az arány visszaesett harminc százalékra, ellenben kezd nőni a magyarországiak száma” – magyarázta. A kiállítássorozat nem titkolt célja tehát az új hallgatók toborzása is.
Újvárossy a továbbiakban részletesen ismertette a tervező-grafika szak ismérveit, mondván: az alapképzés hároméves, mely mesterképzéssel is kiegészült, ez utóbbit főként azok figyelmébe ajánlja, akik oktatókká szeretnének válni. „Tervünk egy fotó-videó szak indítása is, ezáltal a hagyományos tervező-grafikai képzést kiegészítenénk alkalmazott grafikai szakkal is. Továbbá azon vagyunk, hogy úgy alakítsuk ki az egyetemi struktúrát, hogy ne csak szolgálati anyaggal bírjon, hanem a tudás mellett egyéni kutatások is megszülessenek” – tette hozzá.
A jelenlegi, harminc alkotásból álló tárlaton elsősorban a tervező-grafika szakos hallgatók munkái láthatók, de helyet kapott rajzfilmes bemutatóanyag, illetve olyan munkák is, amelyek inkább a vizuális kommunikációhoz, a fotográfiához köthetők, továbbá társadalmi problémák (például a devecseri vörösiszap-katasztrófa kapcsán) vagy kulturális jellegű események tiszteletére (mint a holland dizájn századik évfordulója alkalmából) készült plakátok, valamint diplomamunkák és nature artos kísérletek is a kiállítás részét képezik. „A munkák nagyobb részt megrendelésre készültek, hisz pedagógiai stratégiánk része, hogy a hallgatók már az alapképzés során megismerkedjenek a megrendelők rigolyáival, stílusaival, igényeivel” – fűzte hozzá.
Az est második részében az 55. Velencei Képzőművészeti Biennálén készült filmes anyagot tekinthették meg a részvevők, amely nemcsak ezért volt páratlan alkalom, mert a november 20-áig nyitva tartó biennáléra keveseknek van lehetőségük eljutni, hanem mert az eseményen több éve zsűritagként is részt vevő Újvárossy László a kortárs művészeti világ kulisszái mögé is betekintést nyújtott.
Kovács Eszter
Szekelyhon.ro

PKE-s diákok tárlata Székelyudvarhelyen
Székelyudvarhelyen nyitották meg a Partiumi Keresztény Egyetem hallgatóinak munkáiból rendezett tárlatot abból az alkalomból, hogy immár tíz éve működik a nagyváradi tanintézmény grafikai tanszéke.
A harminc alkotásból álló kiállítást a Művelődési Házban nyitották meg, a munkák június 20-áig tekinthetők meg. „A Partiumi Keresztény Egyetem grafika szakának jubileumát megfelelő galéria hiányában nem tudták Nagyváradon megünnepelni, így a tízéves évfordulót először Debrecenben ülték meg” – magyarázta Ujvárossy László, az egyetem professzora, aki nem titkolta, hogy a tehetséges fiatalok megszólítása is a céljuk. „Örülünk, hogy eljöhettünk Udvarhelyre, ahol nemcsak megfelelő kiállítótér, de egy olyan befogadó közönség is van, amely a kortárs és a modern művészetet nagyon kedveli. Célunk volt Székelyföldön kezdeni ezt a kiállítás- és előadássorozatot, mert továbbra is számítunk a helybéli tehetséges fiatalokra, akiknek száma az utóbbi két évben megcsappant. Három éve hatvan százalékban székely diákjaink voltak, ezzel szemben most az arány visszaesett harminc százalékra, ellenben kezd nőni a magyarországiak száma” – magyarázta.
Ujvárossy a továbbiakban részletesen ismertette a tervező-grafika szakot, mondván: az alapképzés hároméves, mely mesterképzéssel is kiegészült, ez utóbbit főként azok figyelmébe ajánlja, akik oktatókká szeretnének válni. „Tervünk egy fotó-videó szak indítása is, ezáltal a hagyományos tervező-grafikai képzést kiegészítenénk alkalmazott grafikai szakkal is. Továbbá azon vagyunk, hogy úgy alakítsuk ki az egyetemi struktúrát, hogy a tudás átadása mellett egyéni kutatások is megszülessenek” – tette hozzá.
A jelen, harminc alkotásból álló tárlatban elsősorban a tervező-grafika szakos hallgatók munkái láthatók, de helyet kapott benne rajzfilmes bemutatóanyag, illetve olyan munkák is, melyek inkább a vizuális kommunikációhoz, a fotográfiához köthetőek, és társadalmi problémák (például a devecseri vörösiszap-katasztrófa kapcsán) vagy kulturális jellegű események tiszteletére (mint a holland dizájn százéves évfordulója alkalmából) készült plakátok, valamint diplomamunkák és nature artos kísérletek is a kiállítás részét képezik. „A munkák nagyobb részt megrendelésre készültek, hisz a pedagógiai stratégiánk része, hogy a hallgatók már az alapképzés során ismerkedjenek meg a megrendelők rigolyáival, stílusaival, igényeivel” – fűzte hozzá. Az est második részében az 55. Velencei Képzőművészeti Biennálén készült filmes anyagot tekinthették meg a résztvevők. A november 20-áig nyitva tartó biennálén több éve zsűritagként is résztvevő Ujvárossy László a kortárs művészeti világ kulisszái mögé is betekintést nyújtott.
Krónika (Kolozsvár)

Ifjúsági találkozó a hit jegyében
„Telve hittel és Szentlélekkel" volt a mottója az idei Egyházmegyei Ifjúsági Találkozónak, amelyet immár negyedik alkalommal szervezett meg a nagyváradi római katolikus püspökség az Egyházmegyei Ifjúsági Központon keresztül az elmúlt szombaton Nagyváradon.
A rendezvényre meghívást kaptak az egyházmegye plébániáinak csoportjai, illetve mindazok a fiatalok, akik nyitottak a hitbeli megerősödésre, a közös tanúságtételre. A hívásra válaszolva közel 600 fiatal érkezett Váradra. A résztvevők, hogy a nap folyamán egy-egy erény (pl. szeretet, türelem, figyelem, pontosság) gyakorlására jobban odafigyeljenek, meghívást kaptak, hogy az udvaron felállított erénykereket megpörgessék. A sportteremben a Kontraszt Együttes segített szívüket-lelküket az Úrra hangolni. Ezt követően körmenetben imádkozva, énekelve indultak a kereszt nyomában a székesegyházhoz, hogy a szentmiseáldozaton részt vegyünk, melyet Böcskei László megyéspüspök mutatott be az egyházmegye különböző pontjairól érkezett papokkal közösen. Szentbeszédében a püspök három kulcsfogalmat szeretett volna a fiatalok szívébe vésni: kaland, töltekezés és öröm. Az ünnepi liturgia és a közös ebéd után a résztvevők kiscsoportos beszélgetéseken osztották meg egymással gondolataikat, és kreativitásukat kiaknázva a mottóhoz kapcsolódó plakátot készíthettek. Délután a püspöki palota kertjében a plébániák fiataljainak színdarabjai, illetve a szlovák és magyar néptáncok szórakoztatták a jelenlevőket.
Krónika (Kolozsvár)

Markó Béla az álomhazáról
Kőrössi P. József és Markó Béla több mint negyven éve tartó barátsága eredményeként született meg A magyar kártya című kiadvány, melyet csütörtökön mutattak be Nagyváradon.
A két főszereplőt Szűcs László, a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport című hetilap főszerkesztője faggatta a Bábszínház Árkádia-termében. Kőrössi szerint a kiadvány egy őszinte beszélgetés nyomtatott változata, melynek keretében Markó nem csupán politikai tapasztalatairól nyilatkozik, hanem irodalmi munkásságáról is beszél. A volt RMDSZ-elnök a rendezvényen bejelentette: utolsó szenátori mandátumát tölti, a későbbiekben pedig saját maga írna könyvet a munkássága során szerzett tapasztalatokról.
A versekkel „színesített" könyvben az etnikum helyzetét, a haza problematikáját, a román–magyar–székely kapcsolatokat is boncolgatják. Kőrössi szerint fontos, hogy „amikor nacionalizmusról beszélünk, senkinek a zsebében ne nyíljon ki a bicska". Mint mondta, nagyváradi születésű budapesti lakosként ottani szemmel próbálta keretbe önteni és átadni a kézdivásárhelyi származású Markó szavait.
A magyar kártya azonban nem kifejezetten „magyarországiaknak készült". A legnagyobb hiba, ha valaki az ottani berendezkedésben próbál analógiát találni a romániai magyarság politikai helyzetére – állítja az egykori RMDSZ-elnök, aki úgy érzi, a határon túli jobboldalnak nem vagyunk elég nacionalisták, a baloldal pedig épp ellenkezőleg, túl nacionalistának tartja a helyi etnikum politikai álláspontját. Úgy gondolja, hogy az erdélyiek méltányosságra törekszenek és „nem kellene sok a román politika részéről ahhoz, hogy a magyarság lojálisan viszonyuljon a saját államához" – fogalmazott Markó.
Kőrössi szerint a könyv egyik legszemélyesebb momentuma az, amikor arról faggatta a politikust, hogy „lehet-e haza, ami nem ország", s arra azt a választ kapta, hogy „igen, az álmainkban". Markó úgy tapasztalta, hogy a haza megnevezését általában kerülni szokták. Magyarországot nem érzi annak, hiszen nem ott született, Romániát bár egyszer már majdnem annak hívta, de még sok kell ahhoz, hogy valóban annak érezze.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Könyvvel harcolva autonómiáért, népnevelésért
Beszélgetés Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történésszel, publicistával.
– Amikor pályát választott, nem tartott attól, hogy a kommunista rendszer által meghamisított történelmet kell majd tanítania?
– Számomra ez nem okozott gondot, mert már ötödik osztályos koromban szilárdan elhatároztam, hogy történelem szakra megyek. Gyermekként arról álmodoztam, hogy a Székely Köztársaság első elnöke leszek. Minderre az a magyarázat, hogy anyai nagyapám nagyon szerette a történelmet és a politikát, gyakran beszélt az első világháborúról, a történelmi eseményekről, ezzel felcsigázta az érdeklődésemet. Azon nem gondolkoztam, hogy a kommunizmusban ez számomra mit fog jelenteni.
– Már diákkorában megírta szülőfaluja, Illyefalva történetét. Most, felnőtt fejjel milyennek látja azt a dolgozatot?
– 1970 augusztusába kezdtem el írni a falumonográfiát. Később felrótták nekem: hogy mondhatja Kádár Gyula, hogy Illyefalva város volt, mikor még a nevében is benne van, hogy falu? Az érdeklődés és a tenni akarás indított el, elsősorban Illyefalva temetőit leltároztam fel, a határneveket, a gerendafeliratokat, az utcaneveket írtam össze, nyilván a lehetőségekhez mérten használtam a szakirodalmat, sőt titokban még a levéltárba is beengedtek. Hivatalosan nem lehetett, de kerültek olyan emberek a Székely Nemzeti Múzeumban és a székely levéltárban, akik segítettek. Az anyag szépen összeállt, de egységében még nem került kiadásra. Most már nagyobb témákkal foglalkozom, olyan horderejű anyagok vannak a birtokomban félig kidolgozva, hogy nem tudom, lesz-e idő Illyefalva helytörténeti monográfiájára. Megírtam jeles szülötte, Gál Dániel, az 1848-49-es önvédelmi harc háromszéki forradalmi pártja elnökének és Németh László 1849-es kormánybiztos életrajzát. Ugyanakkor más dolgozataimban is megjelenik Illyefalva, például a nemrég napvilágot látott, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége című kötetemben folyamatosan szerepel az összehasonlításokban, mint Sepsiszék másik városa. A monográfia része ilyen módon beépült a közlésbe.
– Kutatási területe több témát felölel, mégis melyik korral foglalkozik legszívesebben?
– Érdekesen alakult, mert korábban azt hittem, soha nem fogok a klasszikus értelemben vett erdélyi középkor, az írásbeliség 15–18. századánál korábbi korszakot tanulmányozni. Úgy éreztem, ezt a kort tudom megközelíteni az írásbeliség alapján. Aztán rájöttem, hogy a kutatók többsége ugyanígy gondolkodik, nem merészkedik a korábbi korszakokba, ezért alakult úgy, hogy a szerint kezdtem kutatni, amivel kapcsolatban hiányt, űrt éreztem. A már említett legújabb kötetem szintén egy ilyen hiányzó korszakot vizsgál, hiszen a köztudatba úgy épült be, hogy Székelyföldön Sepsiszentgyörgy híres szláv település volt, magyarok nem voltak sehol, jöttek a székelyek és letelepedtek. Pedig sűrű magyar településhálózat létezett, vármegyerendszerbe és egyházi szervezetbe szervezve. Az elmúlt években Sepsiszentgyörgyről több kötet jelent meg, nagyon jó könyvek, monográfiák, ám a legtöbb így kezdődik: Sepsiszentgyörgy első említése 1332, holott ez az jelenti, hogy 540 esztendő hiányzik a város történetéből. Megünnepeltük a város említésének 550 éves évfordulóját, és a köztudatba úgy épült be, hogy a településnek 800 éves története van, holott 1100 éves. Honfoglalás kori sírok kerültek elő, legalább négy magyar, illetve magyar–szláv települést ástak ki a régészek. A szlávok beolvadtak a letelepedő magyarságba, a magyarság aztán beolvadt a székelységbe.
– Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– Nem szakkönyveket akartam írni, agyonhalmozva forráshivatkozásokkal, rideg adatokkal, hanem azt gondoltam, szükség van ennek a népnek a nevelésére, hiszen négy-öt nemzedék óta megfosztották saját történetének ismeretétől. Úgy kell írni, hogy megértsék, emiatt hosszú évtizedeken keresztül inkább népszerűsítő jelleggel próbáltam írni, és a forráshivatkozásokat elhagytam. Nem az a cél, hogy negyven év múlva azt mondják: jaj, de ügyes fiú volt ez a Kádár, milyen hatalmas apparátust használt fel. Mégis a legújabb kötetemben úgy éreztem, ez megkerülhetetlen, ezért a Sepsiszentgyörgy korai története és népessége és a Székely vértanúk című könyvek majdnem 40 százaléka hivatkozás. Erre azért volt szükség, mert az említett korszakot be akarom vinni a köztudatba, Sepsiszentgyörgy ürügyén az egész Székelyföldre vonatkoztatva, ezért muszáj volt a hivatkozásokat közölni.
– Tizennyolc évfolyamon keresztül jelent meg a Történelmi magazin című kulturális kiadvány, soha nem volt székháza, szerkesztősége, pénz rá. Miért érezte most mégis, hogy abba kell hagyni?
– A Ceauşescu-rendszerben, kihasználva a húzd meg, ereszd meg időszakokat, történelmi népszerűsítő írásokat közöltem. A rendszerváltás után el kellett döntsem, mit teszek. Akkor Matekovics János volt újságíró kollégánk Varázsszem címmel akart ötventagú szerkesztőséget felállítani, emiatt évekig halogattam az önálló lap indítását. Azt is láttam, hogy gond van a háromszéki történelem szakos tanárok irányításával, kilenc történelemtanár volt Háromszék 69 általános iskolájában, közben hívtak Kolozsvárra is. Mérlegelni kellett, végül elvállaltam a tanfelügyelői megbízatást, és beindítottam a Háromszék az én hazám című vetélkedőt, amit a tanfelügyelőség keretében is partizán módon kellett szervezni, mert a kilencvenes években Bukarestből számon kérték, mi történik. Akkor jelentettem meg a háromkötetes Magyarságtörténetet, Erdély-szerte kezdtek ebből fakultatív módon tanítani. Elsősorban segédkönyveket adtam ki a világtörténelemből Fogalomtárak címen, ebből nyolc jelent meg, ezekbe a szócikkekbe próbáltam bevinni a magyarságra vonatkozó adatokat nevekhez vagy eseményekhez kötve. Mátyás királyról, a fekete seregről jelentek meg kisebb kiadványok, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos könyvek kiadását is vállaltam. 1998-ban úgy gondoltam, a tanügyi munkámat nem végezhetem megfelelően, mert nagy a nyomás, el akarnak hallgattatni. A vetélkedőn több ezer gyerek vett részt, kijöttek a bukaresti ellenőrök, és eldöntötték, hogy nem kapok fizetést, mert nem dolgom, közben én terepen voltam, sokszor az állomáson aludtam, hogy szervezhessem a történelmi versenyt. Lemondtam a tanfelügyelői állásomról, de tudtam, hogy a közösségi munkáról nem mondok le. Éreztem, szükség van egy olyan folyóiratra, mellyel a nemzeti öntudatot alakítani, fejleszteni lehet. Így indult be 1996-ban az a lap, melynek utolsó száma a napokban jelent meg. Először Történelmünk címmel, aztán rájöttem, nem lehet csak történelmet közölni, mert a diákok voltak a célközönség, tehát szórakoztató olvasmányokra is szükség volt. 1998-ban vette fel a Történelmi magazin nevet, legalább 50-60 százaléka mindig népünk történelmével, kultúrájával foglalkozott, vagy ha más népekkel, akkor valahol biztos csatlakozott a téma a magyarság történetéhez. Éveken keresztül sikeres volt a kiadvány, előfordult, hogy húsz-harminc iskolából jöttek a visszajelzések, történelmi vetélkedőket tartottak a magazinban közölt anyagból. Ez elég ösztönző volt arra, hogy hosszú ideig csináljam. Aztán a fiatal tanárok már nem vállalták a nehéz munkát, a lap terjesztését, így lassan csökkent a példányszám, majd a gazdasági válság hatására annyira visszaesett, hogy 2010 körül már ráfizetéses volt. Éreztem, meg kellene szüntetni, de nem vitt rá a lélek, másfél évig húzódott, aztán mégis kijött az utolsó lapszám. Rájöttem, a könyveimet jobban megveszik, mint a folyóiratot. Nem is annyira a pénzről van szó, egyszerűen nincs igény komoly kiadványra. Amikor nemrég egy író-olvasó találkozón bejelentettem, hogy meg lehet vásárolni az utolsó lapszámot, mindössze kettőt vettek, közben meg tucatnyi könyvet. A legutolsó számban is legalább tizennégy olyan dolgozat van, mely egy 120 oldalas könyvnek felel meg, mégsem lehet eladni 5 lejért. De amint az elköszönőben is írtam: a harcot másként, könyvvel folytatjuk. Néhány évvel ezelőtt volt a negyvenéves érettségi találkozónk, mindenki el volt keseredve, hogy megöregedtünk, nyugdíjba megyünk. Én akkor is azt mondtam: még negyven évet fogunk élni, dolgozni kell, és megfogadtam, harminc kötetet írok. Ebből már négy el is készült.
– Elkötelezett autonómiaharcos, több ízben megfogalmazta, hogy az a nép, amelyik nem ismeri a gyökereit, nem tudja kivívni a közösségi jogait. Hogy látja, mennyire eredményes most ez a harc?
– Bennem már rég megfogalmazódott, hogy autonómia nélkül a székelységnek nincs jövője. Világossá vált, hogy a 95 százalékban magyarok lakta Nagyvárad, a 90 százaléknál magasabb arányú magyar lakosságú Kolozsvár, Marosvásárhely, a több mint 70 százalékos magyar–szász lakosú Brassó, a kétharmadnál több magyar és szász lakosú Szeben rövid idő alatt elrománosodott, részben a természetes folyamatok, a politika és a betelepítés által. Ez a sors vár a Székelyföldre, a két és fél megyényi területre, melynek sikerült a történelmi Székelyföld határai között még a román statisztika szerint is a 76-77 százalékos magyar többséget megőriznie. Meg kell teremteni Románia keretén belül azt a területi önkormányzatot, autonómiát, amely lehetővé teszi ennek a népnek a fennmaradását. Látjuk, hogy a román politikai hatalom ennek a közösségnek a felszámolására tör; itt nem történelmi magyarságban, nem Erdélyben kell gondolkodni, hanem azt a maradék területet kell menteni, amit még meg lehet szervezni. Pár évvel ezelőtt mosolyogtak az írásaimon, akkor az RMDSZ csúcsvezetése kormányon, mindenki boldog volt és kövér. Senkit nem tudtam meggyőzni, hogy miért írok folyamatosan az autonómiáról. Hiába magyaráztam, hogy a politika változik, jönnek nacionalista kormányok, pár törvénnyel a kivívott jogokat is visszavonhatják, Székelyföld három-négy nagyobb várost jelent, ezek felszámolása igazán nem nagy dolog. Egyszerűen nem hitték el, hogy sor kerülhet arra, hogy a Székelyföldet feldarabolják, betagolják nagyobb régióba. Ilyeneket mondtak: Gyula, erre nem kerül sor, ha kell, majd kiállunk és tüntetünk. Sajnos a történelem nem ismerete miatt a politikusok nem értik meg, hogy az nem a multikulturalitás, hogy Marosvásárhely 18 iskolájának a fele vegyes, tehát magyar és román, hiszen tizenhatnak román neve van, a megemlékezések, az ünnepségek román nyelven, a román kultúra szellemében történnek. A multikulturalitás azt jelenti, hogy óvodától egyetemig saját intézményrendszerünk van, a falon Ady Endre képe, a gyerekek magyar dalokat énekelnek, megélhetik a magyarságukat. Ez a kulturális autonómia. Amikor néhány hónap múlva arra ébredhetünk, hogy a kormány betagolta Székelyföldet, a magyar média megosztott, a nagy tömegek nem értik, mi a cél, mi a küzdelem, nagyon veszélyes helyzet alakult ki. Az én írásaimat egyenes, határozott stílus jellemzi, nem vagyok szélsőséges. Soha nem mondtam mást, csak azt, hogy az autonómia azt jelenti, az itt élő székelyek és a kisebbségben élő románok helyi erőforrásokra támaszkodva olyan helyzetet teremtenek, hogy néhány év múlva kialakulhasson a magasabb életszínvonal. Másik feladat, hogy a románság kérdését mintaszerűen oldja meg az autonóm Székelyföld, hogy a dél-erdélyi, bánsági, partiumi magyarság érdekében példamutató legyen. A székely autonómia összmagyar érdek, ezért nem tudom felfogni, hogy lehetnek olyan politikusok, akik az autonómia ellen beszélnek, gettósítást emlegetnek. Meggyőződésem, hogy Európa térképe át fog rajzolódni, újabb önálló államok alakulnak ki, Észak-Itália, Bajorország, Skócia, Spanyolországban pár állam. Európai szinten ezt a kérdést rendezni kell, hiszen legalább százmillió fős őshonos nemzeti kisebbség él a kontinensen. Hogy jól érezzék magukat, biztosítani kell számukra az alapvető jogokat. Ebbe a sodrásba kell a következő öt-hat évben Székelyföld népének is betagolódnia.
– Említette, sok feldolgozásra váró anyaga gyűlt össze. Beszéljen a terveiről!
– Novemberi megjelenésre tervezett könyvem politikai publicisztika lesz, fontosnak tartom, mert most kell tudatosítani a székelyekben, hogy mi történik. A nép nyelvén a publicista tud írni, én az vagyok, a történelemtanár általában tudja, mi van a fejekben, én az is vagyok, az adatok ismeretében a történész meri vállalni az egyenes beszédet. Támogatást eddig sem kaptam, de ha addig eladom a korábban megjelent könyveimet, akkor novemberben megjelenhet az új kötetem, ugyanakkor megjelennek érdekes történelmi témák. Írtam például a Basarab-dinasztiáról, amely nem a román történelem része, hiszen a kunok leszármazottai magyarként élnek az Alföldön, Kiskunság–Nagykunságban, a románság kialakulásában is szerepet vállaltak, a Basarab nemzetség az 1700-as évekig uralkodott vajdaként Moldvában, Havasalföldön, a magyar királyság kiegészítő részeként. Benne lesz a székelység sorsfordulója, Madéfalva, a székely gyilkolás, a véres farsang 1596-ban, a nándorfehérvári győzelem. Jövőre 1848–1849-cel kapcsolatos kötetet tervezek, majd a székely várrendszerek kialakulásáról készítek dolgozatot. Erről már kiadtam 1990-ben egy kis füzetet, de szeretném kibővíteni, mert zavar, ha a fogalmakat rosszul használják, például ha székely templomerődökről beszélnek, holott ez a szászokra jellemző. Három székely templomra tudjuk ráfogni, hogy erődítették: a székelyderzsire, a zabolaira és a sepsiszentgyörgyire. Rengeteg anyag van még, haladok előre, meg tudom csinálni. Csak legyen erő, egészség, pénz és érdeklődés!
Kádár Gyula Kádár Gyula történész, helytörténész Illyefalván született 1953. február 18-án. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi 1. számú líceumban végezte, néhány évig helyettes tanár, közben a Babeş–Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Igazgató és tanár Lisznyóban, Uzonban, tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön. Város- és falutörténeti írásai különböző lapok hasábjain jelennek meg, nagyobb tanulmányait sorozatban közölték. Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket. 2010 novemberében indított könyvsorozatából két év alatt négyet adott ki. Az első, a Székelyföld határán című politikai publicisztikai kötet témája a székely autonómia, a Székely hazát akarunk kiadvány a magyarság honfoglalás kori hadtörténetét tárgyalja, a harmadik kötet címe Múltunk kötelez, bemutatja Szent István történelmi szerepe mellett Erdély 10. századi történetét, valamint Erdély egészségügy-történetét 1400-tól 1900-ig. A negyedik kötet nemrég látott napvilágot Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk címmel.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Hírsaláta
CSERHALOM UTÁN VÖRÖSMARTY. Vasárnap avatják fel Vörösmarty Mihály mellszobrát a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelkén. A magyarlakta szórványtelepülésen 1998-ban avatták a Cserhalom-emlékművet, Kolozsi Tibor szobrászművész közel tíz méter magas alkotása Szent László királynak a kun sereg felett 1068-ban aratott győzelmének állít emléket az egykori csatamező közelében.
A Cserhalom Művelődési Egyesület most a győztes csatát Cserhalom című eposzában megéneklő költő előtt tiszteleg, Zawaczki Walter Levente szobrászművész mellszobra a református templomkertben kapott helyet. (Krónika)
BUDAPEST ÁLLJA A SZENT GYÖRGY-SZOBOR RESTAURÁLÁSÁT. A magyar kormány támogatásával újítják fel a kolozsvári Sárkányölő Szent György-szobrot, a felújítási és tisztítási munkálatokat a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság végzi Kolozsi Tibor restaurátor tervei alapján. E célra a magyar külügyminisztérium ötmillió forintot bocsátott a műemlékvédő társaság rendelkezésére, amely minden költséget fedez. Átadására nagy valószínűséggel a Kolozsvári Magyar Napok alatt kerül sor. (Szabadság)
SZENT LÁSZLÓ-NAPOK NAGYVÁRADON. A Kolozsvári Magyar Napok, Brassói Magyar Napok, illetve Kalotaszegi Magyar Napok mintájára szervezik meg Nagyváradon a Szent László Napokat. A szervező EMNT szerint 2013. június 28–30. között egyfajta kulturális seregszemle lesz, tisztelgés a városalapító Szent László lovagkirály emléke előtt, Nagyvárad jelenlegi életét formáló szereplőknek adva bemutatkozási lehetőséget. (Transindex)
FUKAR KEZEKKEL MÉR. Kolozsvár templomainak közel egymillió lejt utal a helyi tanács felújításra, építkezésre, ebből a vendégforgalmi szempontból legfontosabb Szent Mihály-templomnak mindössze 70 ezer lej jut. (Itthon.ma)
VIGYÁZAT A DICLOFENACKAL! Amennyiben hosszú ideig és nagy adagban használják, a Diclofenac szívinfarktust és agyvérzést is okozhat. A figyelmeztetés az Európai Gyógyszerügynökség részéről érkezik, szerintük a gyógyszernek súlyos mellékhatásai lehetnek, amennyiben a „fogyasztónak” szív- és érrendszeri betegsége van. Az elmúlt 12 hónapban kilencmillió doboz Diclofenac került a román piacra. (Gândul)
AZ ASSZONY VERVE JÓ? Egy 2011-es közvélemény-kutatás szerint a románok fele természetesnek véli a családon belüli erőszakot. 2004 és 2009 között 60 ezer eset került a hivatalos nyilvántartásokba, ezek közül 770 halállal végződött. Egy európai civil szervezet felmérése szerint azonban 800 ezer romániai nő mondta azt, hogy otthon bántalmazták, de félt vagy szégyellt feljelentést tenni. (Puterea)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent László Napok: egy jövőbe mutató kezdeményezés
„Nyilvánvalóvá kell tenni, hogy Nagyváradot Szent László alapította, ugyanakkor fontos, hogy ezt ne hivalkodó formában tegyük. Közös életterünk ez a város, egyformán büszkék kell legyünk múltjára, hiszen csak így lesz jövője” – hangsúlyozta Zatykó Gyula, a Szent László Napok főszervezője a vele készített interjúban.
– Honnan adódott a Szent László Napok megszervezésének ötlete?
– Az ötlet már rég adott volt, azon csodálkozom, hogy huszonhárom év alatt nem jutott senkinek sem az eszébe egy olyan – nem egyházi – rendezvény megszervezése, mely a városalapító lovagkirálynak, Szent Lászlónak állít emléket. Hogy mennyire megbecsült az ő alakja Nagyváradon, az is mutatja, hogy csak egy sikátor van elnevezve róla a szinte felismerhetetlen Sf. Ladislau formában. A huszonegyedik század közönyös szürkeségéből ki kell emelnünk az olyan fontos történelmi személyiségeket, mint Szent László, aki egyházmegyét alapított, és akit szentként tisztelnek nemcsak Magyarországon és a Kárpát-medencében, hanem az egész nyugati kultúrában. Az egyház ezt megteszi a maga eszközeivel, de szükség van egy világi megemlékezésre is – nem az egyházi helyett, hanem azt kiegészítve. Az itt élő, immár többségi románság számára is nyilvánvalóvá kell tenni, hogy ezt a várost Szent László alapította, ugyanakkor fontos, hogy ezt ne hivalkodó formában tegyük. Közös életterünk ez a város, egyformán büszkék kell lennünk múltjára, hiszen csak így lesz jövője. Annyi hamis történelmi adat kering a városról, beleértve az internetet, hogy szükségesnek érezzük felhívni a valós tényekre a figyelmet. Ez nem valakik ellen szól, hanem elsősorban a múltunk tiszteletéről.
– Milyen elképzelések mentén állították össze a rendezvény programját?
– Mint ahogy az előbb is mondtam, Szent Lászlóról beszélhetünk, mint szentről, de beszélhetünk úgy is, mint városalapító történelmi személyiségről, egy nagy keresztény lovagkirályról. A programokat igyekeztünk ennek megfelelően kidolgozni. Lesznek előadások, melyek a város történelmét és I. László király ebben játszott szerepét mutatják be, ugyanakkor arra is figyeltünk, hogy szórakoztató programokkal is szolgáljunk, hiszen a nagyváradi magyar közösségnek igénye van a minőségi, fesztivál jellegű összejövetelekre is. Amiképpen Kolozsváron, Brassóban vagy Kalotaszegen nagy sikernek örvendenek a helyi magyarság kulturális értékeit bemutató magyar napok, úgy Váradon is nagy eséllyel siker övezi majd az ugyanezen célból szervezett Szent László Napokat, vagy más nevén Nagyváradi Magyar Napokat. Fontos még azt is elmondani, hogy a szervezésben mintául szolgált a hajdani királyi városban, Győrött ugyanezen név alatt futó eseménysorozat is. Győrt és Nagyváradot összeköti Szent László királyunk alakja, gondoljunk csak arra, hogy ott őrzik az eredeti hermát, aminek hű másolatát itt találhatjuk. A győri rendezvények szintén a szent király előtt tisztelegnek – a lovagkort idéző hangulattal, korhű jelmezes felvonulással, lovagi táborokkal, harci tornákkal stb. Az idei anyagi lehetőségeink nem engedték meg, hogy hasonló elképzelések mentén szervezkedjünk, de jövőre mindenképpen ilyesmiben is gondolkodunk. Rendezvényünk időpontja egybeesik a László-nappal, ami azért jó, mert iskolai szünidő van. Remélhetőleg az időjárás is kedvező lesz.
– Milyen támogatást kaptak az önkormányzattól, a civilektől, a különböző kulturális intézményektől, egyházaktól?
– Őszintén? Több támogatásra számítottunk. Talán azért nem álltak mellénk teljes mellszélességgel, mert első alkalommal szervezzük meg rendezvényünket. Igyekszünk magasra tenni a mércét, és minden ízlésnek megfelelni, hogy jövőre bontsuk le azokat a falakat, melyek jelenleg körbevesznek minket. Ha egy tartalmas és minőségi rendezvényt tudunk felmutatni, akkor jövőre sokkal nagyobb bizalommal közelít majd felénk mindenki. Hagyományteremtés a szándékunk, reméljük, idővel mások is csatlakoznak hozzánk. Ezzel együtt sok biztatást és támogatást is kaptunk. Sokat köszönhetünk a kezdeményezésünket barátilag fogadó vállalkozóknak. De többnyire pályázaton elnyert pénzből fedezzük a költségeket.
– Ez a bizalmatlanság, amiről beszélt, nem azzal függ össze, hogy Ön az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke? Ez a státusza szerepet kap a Szent László Napok szervezésekor?
– Megtörténhet, hogy ez is közrejátszik, de egy valamit meg kell értenie mindenkinek. A közösségépítés független a pártpolitikától. Minden valamire való politikusnak fel kellene mérnie azt, hogy többet árt, mint használ azzal, ha pártpolitikai érdekből rátelepszik a kulturális intézményekre, a civil szférára vagy a hasonló kezdeményezésekre. A Szent László Napok programjában egyetlen politikai esemény sem kapott helyet, és ez egy tudatos döntés volt a részünkről. Megvannak azok a fórumok, ahol helye van a politikai csatározásoknak, azonban ez nem az a rendezvény. Fel kell mérnünk: vajon a közösségépítés egyik járható útja-e egy-egy ilyen alkalom, amikor is minden nagyváradi magyar egy közösség tagjának érezheti magát. Hisszük, hogy az összetartozás érzését közös értékeink felismerése teszi teljessé, az, hogy egyformán büszkék vagyunk magyarságunkra, váradiságunkra, múltunkra és jelenünkre. Ha mindez teljesül, csak akkor lehet jövőnk szülőföldünkön.
Mészáros Tímea
Erdon.ro

A kisvárdai fesztiválon vendégszerepel a temesvári Parasztopera
Az utóbbi évek hagyományaihoz híven a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idén is részt vesz a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján.
A temesvári magyar társulat idén a nagysikerű Parasztopera című előadását mutatja be, melyet hétfőn, június 24-én 21 órától a Várszínpadon (versenyen kívül) láthat a közönség.
A huszonötödik alkalommal megszervezett, június 29-ig tartó színházi fesztiválon öt ország 23 társulatának produkcióit tekintheti meg a közönség. Romániából Temesvár mellett, Arad, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti és Székelyudvarhely is képviselteti magát.
A fesztivált követően a temesvári színészeket a jól megérdemelt szabadság várja, ám nem mindenki örülhet a felhőtlen kikapcsolódásnak, hiszen közülük néhányan Upor László rendező vezetésével már javában készülnek a Martin McDonagh Leenane szépe című előadásra, amely a 2013/2014-es évad első bemutatója lesz.
Nyugati Jelen (Arad)

Tiltakozik katolikus egyház a nagyváradi Olaszi temető átnevezése ellen
Közgyűlésén Nagyvárad Helyi Tanácsa az RMDSZ-frakció ellen-szavazata mellett elfogadta, hogy a várad-olaszi parkot Mihai Viteazulra kereszteljék át. A püspökség közleményt bocsátott ki az ügyben.
Kedden kibocsátott közleményében Exc. Böcskei László római katolikus megyés püspök a következőket írja.
„Nagyvárad városi tanácsának az egykori olaszi temető, jelenlegi olaszi park átnevezésére vonatkozó határozatával kapcsolatosan a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség elégedetlenségét és tiltakozását fejezi ki és olyan döntésnek tartja, amely súlyosan sérti a kollektív emlékezetet, hisz egy, a város történelmétől és hagyományától idegen elnevezést alkalmaz egy történelmi közterület megnevezésére.
Tiltakozásunkat fejezzük ki nem csak az átnevezéssel, hanem az önkormányzat gyakorlatával kapcsolatosan is: a városi önkormányzat a civil csoportosulások, a szóban forgó területen tulajdonjoggal bíró történelmi egyházak megkérdezése nélkül, önkényesen döntött ebben az ügyben, amely nyilvánvalóan szélesebb körű konzultációt igényelt volna.
Illő lett volna
A szóban forgó terület soha nem képezte teljes egészében a római katolikus egyház tulajdonát. Amikor azonban a kommunista rendszer idején a temetőt felszámolták, az itt nyugvó katolikus hívek és neves személyiségek földi maradványait más nyughelyekre szállították át. Majd egy területcsere révén a kialakított park egy része a római katolikus egyház tulajdonába került. Ezen a területen jelenleg az egyházmegyei Caritas létesítménye működik, illetve egy fennmaradó rész az önkormányzat kérésére parkrendezési célból a város használatára lett bocsátva. Erre való tekintettel illőnek és szükségesnek tartottuk volna egyházunk megkérdezését az átnevezés ügyében, viszont ilyen irányú megkeresés nem történt, és az állítás, miszerint a városvezetés megkérdezte volna a telektulajdonosokat, nem felel meg a valóságnak. A társadalmi, kulturális és morális válság egyik oka az egyén identitásának krízise, a történeti folytonosság erőszakos megtörése. Ezért a római katolikus egyház továbbra is kéri és sürgeti városunk vezetőségét, hogy vegye figyelembe a helyi közösség szándékát és a fent jelzett határozattal kapcsolatban kifejezett nemtetszését. Kérjük, hogy tartsák tiszteletben városunk kollektív emlékezetét, beleértve a város arculatát meghatározó történelmi közterületneveket, hiszen ezek is gazdagítják Nagyvárad egész közösségét." erdon.ro
Erdély.ma,

Ha nagy a széthúzás, kevés a magyar elnevezés
Kevés tiszteletet mutat a helyi magyar közösség iránt a jelenlegi nagyváradi városvezetés. Ennek újabb bizonyítéka az, hogy nagyon kevés a magyar név a helyi tanács által elfogadott utcanévlistán.
Mint arról már beszámoltunk, a nagyváradi helyi tanács a múlt héten elfogadta az utcanévlistát. A döntés értelmében a jövőben létesítendő utcák nevét az ezen a listán szereplő 101 elnevezés közül kell kiválasztani. Az elfogadott listán azonban mindössze tizenöt magyar vonatkozású név van, ami a helyi magyar közösség elégedetlenségét váltotta ki. Dukrét Géza a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) elnöke elmondta: „a társaság előkészített egy listát száz olyan személyiségről, akikről utcát kellene elnevezni. A személyiségekkel kapcsolatos ismertető szövegeket Kordics Imre, Kupán Árpád, Péter I. Zoltán, Sárközi Zoltán és én állítottuk össze. Illett volna, ha az elfogadott utcanév listának legalább a huszonöt százaléka magyar lett volna, mert Nagyvárad alapítói, ősei és fejlesztői mindig magyarok voltak, a várost csak 1920 után kezdték el románosítani. Ez a döntés csúnya dolog volt a helyi tanács részéről.” Péter I. Zoltán helytörténész szerint a váradi magyarság széthúzása vezetett oda, hogy ilyen döntés született. „A polgármester azt csinál, amit akar, mert vannak, akik azt mondták, hogy nem fontos az, hogy ott legyünk a helyi tanácsban, nem fontos az, hogy legyen alpolgármesterünk” – hangsúlyozta.
Ígéretszegés
Dr. Fleisz János történész szerint nem helyes politikai döntést hozni az olyan jellegű kérdésekben, mint például az utcák elnevezései. Amikor önkormányzati képviselő volt, azt javasolta, hogy ne a politikai kompromisszumot tartsák elsődleges célkitűzésként szem előtt, hiszen valakiknek a teljesítményét nem lehet úgy mérni, hogy akkor hány százalékban viselik utcák a neveiket. Ehelyett inkább a lakosokat kellett volna megkérdezni arról, hogy szerintük kik azok, akik megérdemlik, hogy utcát nevezzenek el róluk, függetlenül attól, hogy magyar vagy román személyiségekről van szó. „A politikai alkuk elkerülésével olyanokról kell elnevezni utcákat, akiknek a tevékenysége, munkássága visszatükrözi a város szellemiségét, ugyanakkor valamiképpen a jelenhez is kötődik”, mondta. Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke arra hívta fel a figyelmet: ameddig a városnak volt RMDSZ-es alpolgármestere, tehát a kilencvenes évek közepétől kezdve, kialakult egy olyan, az évek folyamán betartott íratlan szabály, illetve létrejött a két közösség vezetői között egy hivatkozási alapul szolgáló úriember megállapodás, miszerint minden negyedik új utca magyar személyiségről kapja a nevét. Ráadásul két héttel ezelőtt egy interjúban maga Ilie Bolojan polgármester ismerte azt el, hogy létezik egy ilyen egyezség, és be is fogják azt tartani. „Ebből mindenki levonhatja a következtetést, hogy kinek mennyit ér a szava”, mondta.
Ciucur Losonczi Antonius
Pap István
erdon.ro

Összehangolt erőkkel
Alig akad olyan magyarlakta városa Erdélynek, amelyről az elmúlt hetek-hónapok során ne röppentek volna fel a magyarok elleni jogsértésekkel kapcsolatos hírek.
Nagyváradon például köztér- és utcanév-változtatással kívánják nyomatékosítani, kik az urak a városban, Marosvásárhelyen az orvosi egyetemen máig nem oldódott meg a magyar nyelvű oktatás helyzete, mi több, újabban középiskolákba is begyűrűzött a román nacionalizmus, előbb a kétnyelvű oklevelek ütötték ki a biztosítékot a hivatásos nemzetvédőknél, majd a tanévzáró ünnepségen dulakodásba torkollt a magyar szülők kétnyelvűséget hirdető akciója.
De még üdülőtelepről is érkeznek olyan sajtójelentések, miszerint eltűnt gyermek keresésére sem engedélyezték a magyar nyelvű felhívást. Nem jobb a helyzet térségünkben sem: a nagy feljelentő elődje nyomába lépő új prefektus pert indított Barót polgármesteri hivatala ellen a városháza-felirat miatt, mindeközben pedig a brassói táblabíróság érvénytelenítette Kovászna Megye Tanácsának megyezászlóról szóló határozatát.
Mintha valakik készakarva gondoskodnának arról, hogy mindenütt – a strandtól, parktól kezdődően az oktatási és állami intézményeken át az igazságszolgáltatás palotájáig – azt érezzük: másodrangú állampolgárai vagyunk ennek az országnak.
Nehezen hihető ezért, hogy véletlen egybeesésekről lenne szó, sokkal inkább úgy tűnik, összehangolt, központilag irányított stratégia mentén hoznak újabb és újabb, nemzeti önérzetünket sértő intézkedéseket. Megeshet, reakciókészségünket tesztelik így, a forró nyár küszöbén, hadd lássák, mire számíthatnak, ha ősszel nyélbe ütik a közigazgatási átszervezést, s olyan régióba olvasztják be Székelyföldet, amelyben a magyarság aránya 30 százalék körülire csökken, megeshet, autonómiatörekvéseink erősödésének kívánják elejét venni, megfélemlítésünket célozzák ezek az akciók – bármiként legyen is, bármilyen sötét szándék álljon e magyarellenes megnyilvánulások mögött, ha válaszunk nem kellőképpen határozott és ugyanannyira összehangolt, sikerrel nem járhatunk.
Mintha kezdenének ugyan ráébredni erre a magyar politikai pártok és szervezetek is, az együttműködési szándék kinyilvánításánál azonban többre volna szükség: legalább a régiósítás ügyében egységes akciótervet kellene kidolgozni, és együtt cselekedni, mégpedig mielőbb. Az idő ugyanis nem nekünk dolgozik.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

Szent László Napok világi szemmel
Generációkat átfogó és a lokálpatriotizmust erősítő programokkal készültek a pénteken rajtoló nagyváradi Szent László Napok szervezői – ecsetelte a sajtó képviselőinek Mihálka Melinda.
A programfelelős tegnapi tájékoztatása szerint a rendezvény tervezésekor bőven voltak ötleteik, de a három napos korlát miatt ezek közül többet is kénytelenek voltak jövőre halasztani. Mert, ahogy arról lapunk korábban beszámolt, a fesztivált hagyományteremtő szándékkal indítják útnak. Zatykó Gyula főszervező ismételten jelezte: világi vonalon is szeretnék megismertetni a helyi és környékbeli lakosokkal a városalapító lovagkirály munkásságát.
Meglátásuk szerint a fiataloké a jövő, így különös hangsúlyt fektettek a gyermekprogramokra, amelyek a legendák mentén, játékos formában ismertetik meg a kicsikkel a hagyományokat. Ezeket a foglalkozásokat szombaton délelőtt tartják a Rhédey-kertben (Bălcescu park), amely a többi fesztiváljellegű eseménynek is helyszíne lesz.
Mint elhangzott, a városvezetés nem csak anyagilag nem támogatatta a rendezvényt, hanem még közteret sem volt hajlandó a szervező Szent László Egyesület számára biztosítani, így végül a központhoz közeli zöldövezetet bérelték ki. A szervezők elmondása szerint Ilie Bolojan polgármester azt is jelezte, hogy a péntek délutáni hivatalos megnyitón nem tud részt venni, mert nem lesz Nagyváradon, azt pedig még nem tudni, hogy küld-e valakit maga helyett a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében esedékes fesztiválindítóra. Szent László szobrának megkoszorúzása után ugyanis a tanintézetben mond beszédet többek között Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete és Magdó János kolozsvári főkonzul is. A kincses várostól amúgy segítséget is kaptak a szervezők, a Kolozsvári Magyar Napok rendezői sátrakat és standokat biztosítottak a váradiak számára.
„A térség fesztiválja lesz, biztos vagyok benne, hogy a határon túlról is sokan át fognak jönni a hétvégén" – mondta Zatykó, remélve, hogy az időjárás is partnerük lesz a hétvégén. Mint korábban beszámoltunk, a háromnapos eseménysorozat alatt lesznek könyvbemutatók, borkóstolók, előadások Szent Lászlóról, szervezett keretek között találkozhatnak a Váradról elszármazottak, az érdeklődők találkozhatnak Kemény Dénes vízilabdaedzővel, a fő attrakciók pedig az esti koncertek lesznek. Pénteken Rózsa Magdi, vasárnap pedig a Kiss Tiborral és Lovasi Andrással közösen fellépő Csík zenekar lesz a sztárvendég, szombaton pedig operett estet tartanak.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Kötelékek – kézfogások
Könyvek esőben, kánikulában
A könyv nem különösebben hőérzékeny tárgy. Na persze, nem a könyvégetésekre és nem is a könyv befagyasztására gondolok. Mert ugye mindkettőre volt nem csupán a távoli múltban, hanem a mai idősebbek életében példa.
Most szelídebb akadályokat kellett leküzdeniük a könyveknek, illetve szerzőiknek meg a könyvárusoknak. Ha ugyanis június, akkor könyvhét, azt is mondhatnám, minden mennyiségben. Egymásra szerveződött programokkal, könyvbemutatókkal. Ami az erdélyi magyar kiadványainkat és íróinkat-költőinket érintette, abból párhuzamosan Budapesten és Kolozsvárt lehetett (kellett volna) választani, követni az eseményeket, megfelelni a hívásoknak. Aztán a kolozsvári magyar könyvnapok immár harmadik, 2013-as szervezését követve, ezúttal nem az esős időjárást, hanem a hamisítatlan nyári kánikulát fogva ki, Erdély fővárosában erdélyi könyvnapok megrendezéséről döntöttek illetékesek, és erre meghívták a Romániai Magyar Könyves Céhet is, pontosabban általa a vállalkozó kedvű magyar kiadókat, hogy a Főtérre kirakodva, Mátyás király elé járulva, várják a vásárlóikat.
Könyvbemutató – grafikai kiállítással
Az újraszervezett kolozsvári magyar könyvnapok – nem utolsósorban az IDEA jóvoltából (amely a Mátyás-szülőház, azaz a Sapientia előtt állandósítja könyvstandját) – idén eredeti megnyitóval indultak. Kolozsvár egyik legtehetségesebb, kiemelkedő életművet ránk hagyott grafikusáról, Cseh Gusztávról írt példaadóan körültekintő, hatalmas anyagot feldolgozó, művelődéstörténetileg is számottevő monográfiát Csapody Miklós, a reprodukciókat és a terjedelmes szöveget pedig reprezentatív albumba foglalta az Exit Kiadó, illetve az IDEA könyvműhelye. Minthogy pedig Cseh Gusztáv (az ifjabbik, mert édesapjáról, a betűrajzolást tanító főiskolai tanárról sem szabad elfeledkezni) a kolozsvári könyvgrafikáért ugyancsak sokat tett, össze lehetett kapcsolni a könyvnapok nyitó ünnepségét a Cseh Gusztáv című kötet bemutatásával és a Cseh Gusztáv grafikáiból válogató (Hajdúszoboszlóról kölcsönbe érkezett) tárlat megnyitásával, a Quadro Galériában.
Szerényebb keretek között a Kolozsvár Társaság főtéri székhelyén is érvényesült ez a rendezői elv: a nemrég Szegeden elhunyt nagy könyvgrafikusunkra, Deák Ferencre emlékeztek barátai, tisztelői a kolozsvári magyar könyvnapok keretében – a tárlókon általa tervezett, illusztrált kiadványokkal, a pannókon néhány szép rajzával, többek közt a Dsida-versekhez készült sorozattal. (Augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napokon folytatódhat ugyanitt a kezdeményezés, a két barát, Deák és Cseh Gusztáv munkáinak együttes jelenlétében, a kolozsvári grafikai iskola értékeinek megvitatásával.)
Erdély – Budapest
Mindkét helyszínen, mármint Kolozsvárt és a Vörösmarty téren egyaránt figyelmet érdemlő könyvről szólhatunk – már a címénél fogva is: A magyar kártya. Ezzel a kártyával ugyanis többféleképpen lehet játszani, és nem csak kártyaasztal mellett. A Nagyváradról indult költő, ma ismert kiadói ember, Kőrössi P. József mélyreható beszélgetéseket folytatott a költő és politikus Markó Bélával; olyan beszélgetéssorozatot, amelyben Markó kiteregeti kártyáit, és sikeresen belenéz, belelát azok kisded játékaiba is, akik a „magyar kártyát” saját politikai céljaikra ügyesen – a romániai magyarságra nézve korántsem pozitív értelemben – használják fel. Hogyan lesz a jó költőből jó politikus s a politikusból ismét költő? Hogyan politizálnak itt és ott? Kőrössi P. nem kerülgeti a forró kását, Markó Béla pedig higgadtan, körültekintően válaszol. Nem átlagos interjúkötetet vesz kezébe az, aki felfigyel erre A magyar kártyára…
Román kártya?
Könyvnapok közti rövid szünetben számomra eddig ismeretlen, ám egyből ismerőssé és rokonszenvessé váló könyvesboltban jártam, a Deák Ferenc utca közepe táján: a Librarium nevű Book Cornerben. Otthonos körülmények között hallgattuk, magyarok és románok – románul –, hogy mit mondanak a kritikusok Demény Péter románul megírt könyvéről. (A Ghidul ipocriţilor kiadója a bukaresti Cartea Românească.) Minden megszólaló egyértelműen dicsérte a könyvet, ám az csak Balázs Imre Józsefnek jutott eszébe, hogy feltegye a kérdést: miért románul kellett megírnia Deménynek ezeket a szellemes kisesszéket (jegyzeteket? szatírákat?) – merthogy nem fordításról van szó. BIJ magyarázata Caragialéhoz és a román nyelvben létező nemekhez jutott el. Talán az élményanyag is közrejátszott, vélem én, a „képmutatók” ilyen bemutatásában. A lényeg, hogy ezen a könyvbemutatón jól éreztük magunkat, Demény Péter pedig, gondolom, új híveket szerzett írásművészetének. A román olvasók körében is.
(Eszembe jut Ion Ianoşi, azaz Jánosi János – Látó Anna Bukarestben élő fia – közelmúltban megjelent, több szempontból figyelemre méltó, színvonalas önéletrajzi kötete: Internaţionala mea. Cronica unei vieţi. Abban pedig, sok egyéb közt Domokos Gézával, a Kriterion-igazgatóval történt, egy életre szóló konfliktusa. Nos, meggyőződésem, hogy a most román kötet szerzőjeként bemutatkozott Demény Péter egyikünkkel sem fog úgy járni, mint Ianoşi – Domokossal.)
Más kártyák
Vállalva a flaszterből áradó hőséget, déli órában kimentem szétnézni az erdélyinek nevezett (román) könyvnapokra. Ilyenkor a standokon az ember arra figyelhet fel, ami a könyvesboltokban, a nagy kínálatban elkerülte a figyelmet. (A mi magyar sátrunk érthetően nem kínált eddig nem látott újdonságokat.) Két könyvnél kötöttem ki – más-más okból. Augustin Buzurára azért voltam kíváncsi (pláne hogy politizáló publicisztikáját gyűjtötte kötetbe, a 2005 és 2008 közti évekből), mert ’89 előtt úgy éreztem, egy (ellenzéki) táborba tartozunk – aztán Marin Sorescuval és Eugen Simionnal együtt Iliescu táborába állt. (Mindegyikük magas funkcióhoz jutott, ilyen-olyan elnökséghez, kulturálisan, Akadémián vagy minisztérium élén. – Mellesleg: Eugen Simion 80 címmel vastag kötetet láttam az egyik standon.) Az Absenţii, a Feţele tăcerii regényíróját nem felejtettem el, és ma sem bánom, hogy Birtokon belül? című, Budapesten 1989-ben megjelent interjú-kötetembe őt is bevettem (Sütő, Kányádi, Szabó T. Attila, Balogh Edgár, Harag György, Horváth Imre, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Egyed Péter és Tompa Gábor mellé). Ma vajon bevenném? A Canonul periferei-be beleolvasva, nem tudnám eldönteni. Súlyos szavakat mond a kortárs román politikai életről – de melyik oldalról közelítve? (Tulajdonképpen szomorú, hogy egyre az „oldalakra” gondolunk…)
Lucian Boiával biztos szívesen készítenék beszélgetést (ha még ilyes műfajra adnám a fejem). Amit tőle eddig olvastam, azt erősíti meg a De ce este România altfel? második, bővített kiadásában. A Humanitas, a kiadó ugyan nem „kolozsvári termék” (Produsul Clujului – volt olvasható a legtöbb stand fölött), ám bárki – nyilván a jobbak közül – örömmel vállalhatná Kolozsváron az új Boia-kötetet. Az ő történészi-kritikai hangja üde színfolt a kiadványok rengetegében. (Milyen is az a „más”, „másként” Románia? Ha valamin, ezen nekünk igazán érdemes volna elgondolkodnunk.)
Performanszköltemények
Az ember azt gondolná, hogyha a Korunk Akadémia (évadzáró találkozásként) a Bulgakovba költözik, ráadásul olyan meghívottal, mint Szkárosi Endre, akinek „akciográfiája”, 1971 és 2012 közötti performansz-naptára oly gazdag – a söröző fiatalok egy része átül majd az előadáshoz választott térbe, azon nagyszámúak mellé-közé, akik egyenesen Szkárosit meghallgatni jöttek. A június végi kánikulában nem így történt. A hiányzók sajnálhatják, hogy lemaradtak az élményről. Mert itt élőben tudhatták volna meg, mi a térköltészet és transzpoézis (a totális költészeti koncertszínház), a hangköltészetzene, vagy hogy miként lehet például Kassák költői örökségét néhány ismert – esetleg többeknek nem ismert – szóval, főképpen pedig a hangok játékával transzponálni a Teleki térre, a Piazza Cavourra, a Place de la Concord-ra vagy a Trafalgar Square-re. Persze, akik a száz éve született Weöres Sándor zeneiségéhez szoktak, vagy a szintén centenáriumhoz érkezett Jékely Zoltán líráját érzik a magukénak – meglepődhetnek, hogy így is lehet, „egy másik ember” így keveri az effektusokat. Szkárosi Endre járja a világot (és a magyar pódiumokat) – és nem annyi ember hallgatja, mint legutóbb a Bulgakovban. Talán egy következő alkalommal a valóban fiatalok egymásnak küldik a hírt elektronikusan: itt van Szkárosi Endre, nem szabad kihagyni…
(Írom én, akihez még mindig közel áll Jékely és Weöres.)
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Tájhaza és vasketrec
Neve a múlt rendszerben a Limes-körrel, a rendszerváltás után pedig többek között a Provinciával forrt egybe. Molnár Gusztáv filozófus-politológussal sajátos és saját „tájhazájáról”, a 20. század eleji Magyarország perspektíváiról és a tovatűnt lehetőségekről beszélgettünk.
– A Limes-kör találkozóin született anyagok máig forrásértékűek, miközben a vállalkozás első percétől fogva veszélyesnek számított. Milyen jövőt jósoltak munkájuknak önök, erdélyi magyar ellenzéki értelmiségiek?
– A Limes-kör megalapítása tudatos, átgondolt lépés volt részemről. Nagyjából 1985-ben vált világossá, hogy az ugyan erősen korlátozott, de mégiscsak rendelkezésre álló nyilvánosság keretei a korábbi évekhez viszonyítva rendkívüli módon beszűkültek. Nyilvánvalóvá vált: egy párhuzamos belső nyilvánosságot kell megteremtenünk, amelynek egyértelmű hátránya, hogy illegalitásba kényszerül, előnye viszont, hogy nem érinti a cenzúra. Hogy mi lesz a vége, nem tudtuk, nem is tudhattuk – a terv az volt, hogy az anyagokat Magyarországra juttatjuk, mivel egy része annak, amiről beszéltünk és írtunk az akkor sokkal komplexebb és toleránsabb magyarországi nyilvánosságba már belefért. Döntő része viszont abba sem, hiszen mi a kommunizmus utáni korszakra készültünk, arra, hogy a demokrácia helyreállításával vagy megteremtésével milyen új lehetőségek adódnak a számunkra. Ezért az anyagok nagy részét a magyarországi párhuzamos nyilvánosságban publikálhatták volna. Ez volt a stratégia, ami azért nem sikerült, mert minden mozdulatunkat figyelték, és mielőtt az átküldendő anyag összegyűlt volna, lecsaptak ránk.
– Mi lett az elkobzott írásokkal?
– Az anyagok jelentős részéből volt egy tartalék példányom, ezeket áttelepülésemkor sikerült Magyarországra vinnem. Másrészt, amikor a Szekuritáté levéltárában saját dossziém iránt érdeklődtem, azt nem kaptam meg, egy négykötetes Limes-összeállítást viszont igen. Ebben benne vannak a lefoglalt írások, olyanok is, amelyekről nem volt másolatom. Az akkor legfrissebb tanulmányomnak például még a piszkozatát is elvitték, így viszont előkerült… Mostanában egyébként épp olyan téma foglalkoztat, ami a Limes-találkozók során merült fel. Bíró Béla egyszer azt mondta: gondolkodjunk el azon, hogy a liberális demokrácia többségi demokráciát jelent, vagyis az alávetett helyzet a rendszer megváltozásának ellenére is változatlan maradhat például egy Kolozsvár típusú településen, ahol bár demokratikus körülmények között, de továbbra is kisebbségben, azaz alávetett helyzetben leszünk. Minket ez a gondolatmenet akkor nagyon megdöbbentett, de látnoki megérzés volt: a román nemzeti hegemónia és a nemzetállam adott. Ez a brutális valóság: nem mintha korbáccsal üldöznék a magyarokat, de nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a magyarság egyre fogy és marginalizálódik, csak foltokban marad meg. S már nem csak Kolozsváron, hanem Nagyváradon is érezhető ez.
– Soha nem gondolt a Romániába való visszaköltözésre?
– Mivel Szalárdon születtem, nekem Nagyvárad a város. Már a múlt század hatvanas éveiben vegyes lakosságú volt, azt valahogy fel tudtam dolgozni, de az a Nagyvárad, amely 2006-ban fogadott, amikor a Partiumi Keresztény Egyetemen főállásban kezdtem el tanítani, már teljesen más volt. Látnom kellett, hogy mit jelent húszszázaléknyi magyar lakosság egy több százezres városban egy amúgy jobbára pozitívnak mondható helyzetben. A visszaköltözésem nem volt teljes, mert bár Magyarországon sem tudtam teljes mértékben szocializálódni – így a szó teljes értelmében sohasem váltam „magyarországivá” –, be kellett látnom, hogy a visszatelepülésnek is korlátokat kell szabnom, mert elhagytam egy közeget 1988-ban, és 2006-ban – Hérakleitosz szavaival élve – már nem léphetek ugyanabba a folyóba. A senki földjén létezem, ami alapvetően nem rossz. Lelkileg nem könnyű ezt feldolgozni, de elviselésében, sőt, pozitív oldalának élvezésében óriási segítségemre van, hogy nekem voltaképpen egyfajta „mikrohazám” van. Ezt a németek a Heimat kifejezéssel írják le, és magyarul nagyjából „tájhazát” jelent. Keleti csücske a Nagyváradhoz közeli Hegyközszentimre, ahol családi szőlősünkben egy öreg pince fölé építettem egy kis házat. A másik csücske ennek a speciális tájhazának – a szintén í-ző – Mezőtúr, ahol a Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös folyik. Az utóbbi egyik csendes holtága, a Peres mellett van a másik „birtokom”, egy kis faház. Amúgy Budapest mellett, Csömörön lakom, ahol az „őslakók” – „tótok” és „svábok”, jó magyarok, persze – lassan kisebbségbe kerülnek az olyan be-, illetve a városból kitelepülőkkel szemben, mint amilyen a mi családunk is. Csömör és Nagyvárad, tavasztól későőszig pedig Mezőtúr és Szentimre között ingázva empirikus értelemben folyton beleütközöm az országhatárba, amit persze tulajdonképpen nem veszek figyelembe. Nem érdekel, mint ahogy a két ország aktuálpolitikája sem foglalkoztat különösebben. Két témával foglalkozom: az egyik a globális geopolitika, amely mindig a kedvenc szórakozásom volt, a másik egy tavaly elkezdett kutatás a 20. század eleji magyar nemzeti hegemónia dilemmáiról.
– Mi érdekli a lassan több mint száz évvel ezelőtti Magyarországgal kapcsolatban?
– Ami engem most foglalkoztat, az természetesen összefügg az utóbbi évek említett alapélményével. 1910-ben a Horvátország nélküli Magyarország 56 százaléka volt magyar anyanyelvű, s ha a történelem nem szól közbe, ez az arány 60–65 százalékig emelkedhetett volna. Ez már elég lett volna a fokozatosan demokratizálódó körülmények között is a magyar nemzet hegemón pozíciójának a megőrzéséhez, amit nem szabad összekeverni a szupremáciával. Egyik kedvenc szerzőm, az úgynevezett revizionista-cionista Vladimir Jabotinsky mondja, hogy az országokkal kapcsolatos legfontosabb tény nem a jogokkal, hanem a számokkal áll összefüggésben. Azzal, hogy ki van többségben, és hogy ez a többség mekkora.
– Ennek függvényében lényeges tehát a század eleji Magyarország?
– Igen, mert döntő jelentőségű, hogy akkor (egészen pontosan 1900-ban) billent át az 50 százalékon az arány. A magyarság számarányának a jelentős növekedése egyrészt a magas születési arányszámnak, másrészt a nagyarányú asszimilációnak volt köszönhető. Ennek a perspektívának 1918-ban vége szakadt, és egy másik logika kezdődött, amelynek már csak passzív tárgyai lehettünk. A Magyarországgal szomszédos területeken olyan mértékben marginalizálódtunk, hogy – kis túlzással – lassan már maximális jogokat is adhatnának, nem lenne különösebb jelentősége. Az egyetlen kivétel a két székely megye, ahol még megmaradt a lokális többségünk. Ezért akarják beolvasztani őket egy helyileg is román többségű régióba.
– Nagy visszhangot kiváltott tanulmánya, Az erdélyi kérdés szerint a kilencvenes évek végén Románia előtt két út állt: vagy sikeres lesz, és egyfajta föderalizációt megvalósítva sikerül Erdély szintjére emelkednie, vagy a sikertelen országok sorsára jut. Hogyan gondolkodik minderről ma?
– Több szempontból is releváns a kérdés, hisz ez a tanulmányom – amelyben az volt a revelációszerű, hogy Erdély választási térképe mennyire eltér az ókirályságitól – volt tulajdonképpen a Provincia című, 2000 és 2003 között működő folyóirat elindítója is. Megismerkedtem olyan erdélyi románokkal – többek között Alexandru Cistelecannal, Traian Steffel és Daniel Vighivel –, akik érezték Erdély potenciális előnyhelyzetét a Regáttal szemben, és elindítottuk a kétnyelvű kiadványt. Az általunk képviselt alternatíva akkor megoldást jelenthetett volna arra, hogy egyfajta társnemzeti státust érjünk el – Erdélyen belül! Egy kisebbség nem kerülhet hatalomra, vagy ha igen, szövetségesekre van szüksége, hogy ki tudjon törni a determináltságból, a számok vasketrecéből, amire az alárendeltség ítél. Ezért úgy gondoltam, ha össze tudunk fogni az erdélyi románokkal, és Erdélyen belül létre tudunk hozni egy regionalista, transzszilvanista alapon álló többséget, az megoldást hozhat.
– Mégsem jelentett megoldást ez az elképzelés. Miért?
– 2003 körül eljutottunk arra a pontra, ahol az értelmiségi elképzelés már nem volt elegendő arra, hogy mobilizáljuk a potenciális „transzszilvanista” többséget a nem erdélyi, hanem sokkal inkább összromán mentalitású populációval szemben. Ezért felmerült egy valóban transzetnikus párt létrehozásának a gondolata (annál is inkább, mert egy nyilvánvalóan diverziós céllal, a mi törekvéseink diszkreditálására létrehívott ilyen párt, a Sabin Gherman-féle már létezett), amellyel kapcsolatban viszont a Provincia-csoport megosztott volt. Egy része kész volt a politika mezejére lépni, más része ódzkodott ettől. Döntő jelentőségűvé végül az egyik nagyváradi megbeszélésünk vált, amelyen részt vett Smaranda Enache is. Nekiszegeztük a kérdést: vállalja a párt vezetését vagy sem? Úgy gondoltuk ugyanis, hogy tökéletesen kétnyelvűként a magyarok számára is elfogadható volna. Smaranda ott és akkor viszont nem vállalta a tisztséget, ami azért is lényeges, mert csak az a pillanat jöhetett számításba. Közzétettünk ugyanis egy memorandumot, amelynek a mintegy ezer aláírójára akkor lehetett volna támaszkodni.
– A Limes kevésbé bír kétértelmű jelentéssel, mint a Provincia. Miért épp ezt a nevet kapta a kiadvány, s majd a csoport is?
– Az első javaslatom a „Diéta” volt. Ám ennek is van egy köznapi, kevésbé szerencsés jelentése, ráadásul román barátaink kissé erősnek érezték az erdélyi országgyűlésre való egyértelmű utalást… Ezért döntöttünk végül a „Provincia” mellett, amelynek az én fülemben egyáltalán nem a pejoratív jelentéstartalma dominál, hanem az, amit egy római provincia asszociál. Ami persze nem Róma, de nem Bukarest és nem is Budapest.
Molnár Gusztáv Filozófus, politológus, 1948. november 20-án született a Bihar megyei Szalárdon. Nagyváradon érettségizett, majd a Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. Pályáját a Kriterion Könyvkiadó bukaresti szerkesztőjeként kezdte. 1988 tavaszán Magyarországra költözött. A rendszerváltás után a Teleki László Alapítvány Dunatáj Intézetének, majd geopolitikai kutatócsoportjának vezetője. A 2000 és 2003 között megjelent Provincia című politikai és kulturális havilap kezdeményezője és Alexandru Cistelecannal együtt társszerkesztője volt. 2006 óta a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem docense. 2009-től geopolitikai blogot vezet az interneten (vilagnaplo.hvg.hu). Kötetei: Az elmélet küszöbén (tanulmányok, 1976), Ó, Anglia, Anglia... (esszé, 1984), Alternatívák könyve I-II (tanulmánykötet, 2007), Beszélgetések Méliusz Józseffel – 1930-1939 (2012)
Dénes Ida

Séta Nagyvárad múltjában és jelenében
Kolozsvár, Marosvásárhely, Visegrád, Segesvár: ebbe a tekintélyes listába sorol be most Nagyvárad, azaz a Projectograph kiadó legújabb Kincses Képeskönyve*, amely ezúttal a Partium fővárosába kalauzol el. A kiadó kezdeményezése dicséretes, hiszen a gyerekek szintjén igyekszik emberközelbe hozni az kiválasztott városok történelmét, és teszi mindezt emészthető, szerethető módon, sok érdekes történettel, apró adalékkal fűszerezve. És persze, Jánosi Andrea remekbe szabott illusztrációt sem hagyhatjuk szó nélkül, hiszen ennek a sorozatnak a kezdetektől az a jellemzője, hogy kép és szöveg teljes egyenrangúságban szolgálja az olvasót.
Az összes, eddig megjelent Kincses Képeskönyv esetében jellegzetes a borító, úgy is fogalmazhatunk: felüti az alaphangot, hiszen igyekszik megragadni a városra leginkább jellemző helyet, ami a legtöbb esetben egy tér, rajta templommal. Nagyvárad esetében ez picit módosul, bár a tér stimmel, központi épülete azonban ezúttal nem az Isten, hanem inkább Thália papnőinek hajléka, azaz a színház. A Szigligeti Színház, amely az évek során mit sem veszített jelentőségéből, és ma is központi helyet foglal el a város életében. Ugyanakkor, ha Nagyváradról van szó, akkor semmiképp sem tekinthetünk el az alapítónak tartott Szent László királytól, akinek emlékét jelentős mértékben ápolják mind a mai napig. Nem véletlen, hiszen – amint arra a könyv szövege is rávilágít –, bár Várad egykori vára mellett már 900 esztendővel ezelőtt is szétszórtan ott állt néhány, apró kunyhókból álló falucska, a település felvirágoztatása valóban a szent királynak köszönhető, aki Bihar várából átköltöztette a püspökséget a kedvezőbb fekvésű és biztonságosabbnak ítélt Váradra, majd elrendelte egy pompás székesegyház megépítését. 1095-ben ide is temették el a nagy királyt, akinek ereklyéit még hosszú ideig őrizték Váradon, majd átkerültek a győri székesegyházba. 1390-ben pedig egyedülálló lovasszobrot is avattak (a Kolozsvári testvérek remekművét) a király emlékére, amely több száz évig őrködött éberen a város fölött, amíg végül a két világháború közötti zavaros időkben el nem távolították, az összes többi magyar szoborral együtt.
A könyv a város történetének többi jelentős mozzanatát is felidézi, pl. a kolostorok létrejöttét, a különféle szerzetesrendek megtelepedését és kultúraterjesztő szerepét, a gazdaság és kézművesség fejlődését, a reformáció terjedésével pedig az oktatás fellendülését. Arra is fény derül, honnan erednek a városnak és környékének olasz vonatkozású helynevei, és a jelenlegi városcímer előtörténetéről is értesülhet a kíváncsi olvasó.
Egy város történelme annyira komplex, hogy őrületes munka ebből egy kötetrevalót szűkíteni, ráadásul gyerekek számára is érthető formában, a könyv szerzői azonban minden szinten teljességre törekednek, így a végső kép, ha itt-ott hiányos is (mert nem is lehet másmilyen), mégis kikerekedik. Az olvasó úgy barangolhatja végig Nagyvárad izgalmas történetét, hogy számos apróságot megtud, pl. azt is, hogy a Szigligeti Színházat Jászai Mari egyik, zajos sikert aratott váradi fellépése után kezdték el építeni, a város színházszerető lakosságának határozott igényére, és 1900-ban már készen is lett az eklektikus épület, amely azóta is fontos meghatározója a település arculatának. A kultúra amúgy is fontos szerepet játszik itt, gondoljunk csak Adyra és a holnaposokra (akiknek újabb kori szobra már nem kerülhetett be a kötetbe, így ez a jövő feladata maradhat). A könyv ugyanis nagyjából a ’89-es változások utáni megújulással ér véget, kitérve a teljesen új képződményekre és a felújított állatkertre.
Zágoni Bálint (szövegben) és Jánosi Andrea (illusztrációban) ezúttal is igényes munkát végzett (eléggé rájuk jellemző módon), a könyv pedig minden bizonnyal azoknak is örömet fog okozni, akiknek nincs különösebb kötődésük a városhoz, de szeretnek tájékozódni a történelem és a helytörténet útvesztőiben. Vagy csak szeretnék kigyűjteni a sorozat darabjait, amelynek soron következő köteteit is érdeklődéssel várjuk.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
*Kincses Képeskönyv Nagyvárad. Projectograph kiadó, Kolozsvár, 2013.
Szabadság (Kolozsvár)

Szent László Napokat tartottak Nagyváradon
A Szent László Napok – Nagyváradi Magyar Napok rendezvénysorozata révén felpezsdült az élet a hétvégén a Körös-parti városban. Kulturális és szórakoztató rendezvények egész sora várta az érdeklődőket, hogy méltó módon emlékezzenek meg a várost alapító Szent László királyról és koráról – tájékoztattak június 30-án, vasárnap a szervezők.
A Szent László Egyesület, továbbá tizenegy társszervező és tizenhét partnerszervezet által összeállított igényes program kicsalogatta a váradiakat a rendezvény fő helyszíneire – a Rhédey kertbe, a Partiumi Keresztény Egyetem termeibe, a Moszkva Kávézóba, a Góbé Csárdába és a többi helyszínre. Ugyanakkor sokan érkeztek a határon túlról, valamint Erdély más városaiból is a rendezvénysorozatra.
Június 28-án kora délután a Csökmői Ifjúsági Fúvószenekar toborzójával indult a programsorozat, majd jelzésértékűen, a Szent László-szobor megkoszorúzásával folytatódott. Az ünnepélyes megnyitóra megtelt a Partiumi Keresztény Egyetem és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület közös székházának díszterme, ahol a díszvendégek és a váradiak közösségében a főszervező, Zatykó Gyula és a házigazda, Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke ünnepélyes keretek között megnyitotta a három napos rendezvénysorozatot.
Ezzel egyidőben benépesült a Rhédey kert (mai nevén Bălcescu park): kézművesek tucatjai kínálták szebbnél szebb portékáikat az érdeklődőknek, valamint Seprődi József Kis-Küküllő menti borász borkóstolóján vehettek részt az érdeklődők. Az esti Rúzsa Magdi-koncerten mintegy hatezren voltak jelen. A koncertet megelőzően Zatykó Gyula, a Szent László Napok főszervezője „Jó estét Nagyvárad, jó estét Szent László városa!” szavakkal üdvözölte a közönséget és azt hangsúlyozta: a rendezvény hagyományteremtő céllal került megszervezésre, és remélhetőleg olyan sikertörténete lesz, mint amilyen az Erdély többi nagyvárosaiban megrendezett magyar kulturális napoknak.
Szombaton főzőversennyel, gyermekprogramokkal, Szent Lászlóról és koráról szóló előadásokkal, kiállításokkal, filmvetítéssel, kvízvetélkedővel, komolyzenei koncerttel folytatódott a program, párhuzamosan több helyszínen. Megható pillanatoknak lehettek szemtanúi a Nagyváradról elszármazottak találkozóján az érdeklődők, ahol közel száz – külföldről, illetve Erdély más városaiból hazatérő – vendéget köszönthettek a szervezők. Az sem unatkozhatott, aki turistaként érkezett Szent László városába, ugyanis magyar és román nyelvű idegenvezetéssel ismerhették meg a várost, illetve a nagyváradi várat.
A Szigligeti Színház emeleti előcsarnokában egy rendkívüli zenés születésnapi köszöntő keretében ünnepelték meg Az ifjú W. újabb szenvedései című előadás váradi bemutatójának 40. évfordulóját, a Metropol Group fennállásának 45. évfordulóját, továbbá Szabó József Ódzsa rendező 85. születésnapját. A nagy érdeklődés mellett zajló zenés születésnapi köszöntő a nosztalgia jegyében telt, a hálás közönség fáradhatatlan vastapssal köszöntötte fel a 85. életévét betöltő Szabó József Ódzsát.
A Rhédey kertben zajló egész napos programok során a felnőttek és a gyerekek egyaránt megtalálhatták a számukra érdekes programot. A helyszín egyfajta szabadtéri alkotóműhellyé vált, ahol gondtalanul lehetett nemezelni, szövőszékben szőni, üveget fújni, festeni, csuhétárgyakat készíteni, varrni és hímezni. Képzett pedagógusok és önkéntesek foglalkoztak a gyerekekkel, olyan ötletes, a kézügyességet is fejlesztő foglalkozásokkal készülve, amelyek őseink mesterségét és tudását idézték. Játékos formában Szent László alakját és korát, illetve a lovagkirályhoz fűződő legendákat is felelevenítették.
Egy fura szerkezet is megtekinthető volt: a meseszekér. Ezt Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, EP-képviselő hivatalosan, de minden formalitást mellőzve avatta fel, aki a Partitipatio Alapítvány révén anyagilag támogatta a Székelyföldi Legendárium csapatát a meseszekér kivitelezésében. Az este során a debreceni Csokonai Színház, valamint a budapesti Magyar Állami Operaház művészei léptek fel egy fergeteges komédiával, valamint operettslágerekkel.
Az operettest keretében fellépő Bódi Marianna (szoprán), Haja Zsolt (bariton), Böjte Sándor (bariton), Balla Melinda (szoprán) nem okoztak csalódást a közönségnek: látványos táncelemekkel ötvözött igényes műsoruk nagy sikert aratott.
Maszol.ro

Nagyváradról elszármazottak találkozója
A Szent László Napok keretében június 29-én délelőtt szervezték meg a Nagyváradról elszármazottak találkozóját a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében.
Nem csak elszármazottak, hanem váradi érdeklődők is jelen voltak a szombat délelőtti eseményen, amely közös beszélgetéssel és kávézással indult. A díszterem előtti csarnok két kiállításnak is helyet adott: szentekhez köthető bélyegterveket tekinthettek meg a találkozóra érkezők, amelyeket az egyetem hallgatói készítettek, valamint a Régi Nagyvárad című válogatott képeslap-kiállítást is. A találkozón Nagy-József Barna, a rendezvény egyik szervezője köszöntötte a szívükben mindig nagyváradinak maradó elszármazottakat, majd Zatykó Gyula főszervező osztotta meg gondolatait a Szent László Napokkal kapcsolatban: „Ez egy hiánypótló rendezvénysorozat, melyet Szent László király alakja köré és emlékének ápolásáért hoztunk létre. A programok között minden korosztály találhat kedvére valót. Ez a három nap ünnep mindannyiunknak, amely ünnepet jövőre is meg fogjuk szervezni”.
Váradi emlékek
A köszöntő beszédeket követően Boros Zoltán – zongora, Kinda Péter – nagybőgő és Trendler József – dob zenélt, majd Boros Zoltán televíziós szakember Nagyváradról szóló filmjeiből tekinthettek meg a jelenlevők egy összeállítást. A 30-40 éves filmkockák igazi kultúrtörténeti emlékek, amelyek visszarepítették a nézőket egészen a rendszerváltás előtti Nagyváradig és Romániáig. A többek között irodalmi és színházi emlékeket felelevenítő filmecskék több szereplője is jelen volt a vetítésen, akik meghatottan nézték a múlt újból életre kelő emlékeit. Boros Zoltán az 1944-es gyantai tragikus eseményekről szóló filmjéből is vetített részletet, megosztva a hallgatósággal személyes emlékeit is, hiszen a borzalmas eseményeket, mint az akkori gyantai lelkész fia élte át és élte túl. „A filmben elhangzik az is, hogy Leonard Mociulschi tábornok adott parancsot a mészárlásra, az az ember, akiről Nagyváradon mindmáig utca van elnevezve” – fejtette ki Boros Zoltán.
Zenés könyvbemutató
A filmvetítést követően zenés könyvbemutatóra került sor, melynek során Boros Zoltán Énekben hallottam című könyvéből mutatott be dalokat Kinda Péter, Trifán László és Szilágyi Ágnes. A találkozó végén Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke osztotta meg gondolatait, megköszönve Boros Zoltán szívhez szóló előadását, amely megerősítette a tudatot: több hasonló eseményre van még szükség. Ezzel a gondolattal egyetértettek a találkozón résztvevő elszármazottak is, akik mindig szívesen térnek vissza Nagyváradra. Szombat délelőtt még számos eseményen vehettek részt az érdeklődők: városnézés magyar és román nyelvű idegenvezetéssel, várlátogatás, újból levetítették a Nagyváradot és Bihar megyét bemutató Erdély nyugati ablakában című filmet, valamint Ismerd meg Szent László városát címmel kvízvetélkedő is zajlott.
Nagy Noémi
Erdon.ro

Hagyományteremtő konferenciák a PKE-n
Nagyvárad – Két nagyszabású tudományos konferenciával lép nyilvánosság elé a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéke, hangzott el a témában tartott sajtótájékoztatón.
A tanszék négy munkatársa – Magyari Sára egyetemi adjunktus, Bartha Krisztina egyetemi tanársegéd, Boka László egyetemi docens és Biró Annamária egyetemi adjunktus – továbbá Sipos Emőke referens ismertette a tudnivalókat és válaszolt az újságírók kérdéseire. Elhangzott: bár két konferenciáról van szó, valójában egy rendezvény, melynek során bemutatkozik a három évvel ezelőtt megalakult magyar tanszék, melynek első hallgatói most mutatták be záróvizsga dolgozataikat. Amint Boka László elmondta, ezek a rendezvények nemcsak rendhagyóak, de hagyományt is szeretnének velük teremteni.
Hiánypótló
Mindkettő július 5-énés 6-án zajlik, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. Az Értelmiségi karrierek, karierminták, írói csoportosulások. Társadalomtörténeti és irodalmi reprezentációk című konferencia a teljes magyar nyelvterületre vonatkozóan igyekszik hagyományt teremteni, s kétévente szervezik majd meg. Amint Biró Annamária elmondta, a magyar értelmiségtörténet nem fejlődött önálló tudományággá, a karriermodellek tisztázásának igénye inkább csak tematikus részkutatásokban merült fel. Az előadások a karriertervezéssel, karriertörténettel kapcsolatos irodalomtörténeti vizsgálatokról, a kapcsolatrendszereket mozgató hálózatok történeti kutatásáról szólnak majd.
Közérthetően
A nyelv közösségi perspektívája című konferencia pedig annak az egyre határozottabb igénynek tesz eleget, hogy a nyelvvel kapcsolatos jelenségeket első sorban a társadalomban betöltött szerepük által vizsgálják meg, figyelembe véve az egyéni nyelvhasználót. Ezeket az előadásokat mindenki meg fogja érteni, de a szakmaiságuk sem fog kívánnivalót hagyni maga után, hangzott el. Ezt a konferenciát is kétévente szervezik majd meg.
Nyílt
A két konferencia előadói többek között a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemnek, a Szegedi Tudományegyetemnek, az ELTE nyelvtudományi intézetének, a Bukaresti Egyetem hungarológiai tanszékének munkatársai. Elsődlegesen a PKE hallgatóit várják, de értesítették a Bihar megyei magyartanárokat is, ezenkívül ajánlják a két konferenciát például azoknak is, akik Várad kultúrtörténete iránt érdeklődnek. De minden érdeklődőt várnak, s mindkét konferenciára ingyenes a belépés.
Neumann Andrea
erdon.ro

Az orvosok szerint megoldott az anyanyelvű betegellátás
Nem jelent akadályt az erdélyi és partiumi egészségügyi intézményekben, ha a beteg nem tud románul, a lapunk által megszólaltatott illetékesek szerint mindenhol vannak magyar anyanyelvű szakemberek, akik szükség esetén tolmácsként is helytállnak, és a világnyelvek használata is megoldott.
A marosvásárhelyi kórházakban az idős román nemzetiségű orvosprofesszorok is készségesen megszólalnak magyarul, ha a beteg érdeke ezt kívánja, fiatalabb kollégáik azonban már nem vevők a számukra indított magyar nyelvtanfolyamra.
A Szatmár Megyei Kórházban nem gond, ha olyan páciens érkezik, aki nem beszél románul, magyarul viszont tud. Amint azt Constantin Demiantól, az intézmény szóvivőjétől megtudtuk, nincs külön tolmácsuk, hisz fordító alkalmazását nem teszik lehetővé számukra a hatályos törvények, a betegek anyanyelvhasználattal kapcsolatos jogait azonban szem előtt tartják. Mint kifejtette: sok a magyar nemzetiségű, illetve magyarul beszélő munkatársuk, minden részlegen dolgoznak olyanok, akik tudnak értekezni a románul nem tudó páciensekkel, ők segítenek, ha nyelvi problémák merülnek fel.
Demian szerint a megyei kórházban ez soha nem okozott gondot. Problémáik inkább olyankor vannak, ha nemcsak románul, de magyarul sem tud a beteg, ilyenkor nehezebben oldható meg a kommunikáció. Mint elmondta, nemrég egy olasz férfit kezeltek, de találtak olyan személyt, aki segített értekezni az illetővel.
„Vannak orvosaink, akik tudnak magyarul és olyanok is, akik nem. Utóbbiak vannak többségben, de igyekszünk úgy kialakítani a beosztást, hogy minden műszakban legyen magyarul beszélő orvos vagy asszisztens" – magyarázta lapunknak Gheorghe Carp, a nagyváradi megyei kórház igazgató-menedzsere. Elmondta, főállású tolmácsot ugyan nem tudnak alkalmazni, de tudomása szerint a nyelvi nehézségek nem okoztak fennakadást, szükség esetén mindig akadt valaki, aki fordított.
Magyarul beszélnek a román professzorok
A Maros megyei, de kiváltképpen a marosvásárhelyi kórházakban az idősebb nemzedékhez tartozó román nemzetiségű orvosok többsége is készségesen kommunikál anyanyelvükön a betegekkel. A pozitív hozzáállás annak is betudható, hogy az érintettek felfogják, nemcsak a betegnek van szüksége az orvosra, hanem az orvosnak is a betegre, vallja Konrád Judit. A Maros megyei kórház igazgatónője nem emlékszik, hogy az utóbbi években valaki is ilyen jellegű panaszt emelt volna a román nemzetiségű orvosok ellen. Mint mondta, olykor ő is meglepődött, hogy némelyik kollégája, aki a hétköznapi életben csak románul szólal meg, betegeivel milyen szépen beszél magyarul.
Aki meg nem tud magyarul, általában a nővérek segítségével próbálja megérteni a beteget, illetve megértetni magát. „Nem is az 55 és 65 év közöttiekkel van gond, hanem a fiatalabbakkal. Közülük már kevesen beszélik a nyelvet, azok, akik más régiókból érkeztek, nem is értenek magyarul. A kollégák nagy részében mégis megvan a jóindulat, van, aki legalább néhány szó erejéig próbál magyarul szólni az idősebb betegekhez. Olyan eset is volt, amikor a rezidens orvos megkért, tolmácsoljam azt, amit mond az idős magyar bácsinak" – ecsetelte a helyzetet Vass Levente urológus főorvos, a Studium Alapítvány kuratóriumi alelnöke.
A fiatalabb generáció nyelvtudását a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) próbálta pótolni, amikor meghirdette az ingyenes nyelvkurzust. „A román diákok és ifjú orvosok közül elég sokan jelezték, hogy szívesen megtanulnának magyarul, de amikor meghirdettük a kurzust, egyikük sem iratkozott be" – mondta el lapunknak Ádám Valérián, a szervezet titkára. Szerinte egyesek attól tartanak, ha megszólalnak magyarul, nacionalista társaik megbélyegzik, kiközösítik őket.
Ádám elmesélte, hogy az évfolyamtársai között volt egy olyan magyar vezetéknevű, de román nemzetiségű vásárhelyi kollégája is, aki hatodév végére egy-két káromkodásnál többet nem tudott vagy nem akart megtanulni magyarul. „Amikor több végzős diáknak is mondtam, hogy az ő érdeke lenne magyarul kommunikálni a beteggel, elvégre az idős, neves román profeszszorok is ezt teszik, azt válaszolták, hogy a korábbi nemzedékek kényszerből tanulták meg a nyelvünket" – mesélte lapunknak a RMOGYKE titkára.
Nincs panasz a szórványban és a magánkórházakban sem
A szórványban sem okoz problémát a magyar nyelv használata orvos és páciens között. Bende Barna, a vajdahunyadi kórház igazgatója a Krónikának elmondta, bár a dél-erdélyi megyében – ahol mindössze öt százalékra tehető a magyarság számaránya –, kevés a magyar nemzetiségű egészségügyi szakember, eddig nem okozott gondot a csak magyarul tudó páciensek ellátása. Mint részletezte, az általa vezetett, mintegy 850 alkalmazottat foglalkoztató vajdahunyadi kórházban csupán öt orvos és 12 aszszisztens beszél magyarul, azonban nem volt rá példa, hogy nyelvi korlátok miatt ne tudtak volna ellátni valakit.
„Ilyenkor itt vannak a magyarul tudó kollégák, de itt vagyok én is, van, akivel magyarul beszélni" – mondta a kórházigazgató. Hozzátette, a Hunyad megyei magyarok nagy része jól beszél románul, az idősek is megértik, ha az ország hivatalos nyelvén mondják el problémáikat, eddig csupán magyarországi turisták esetében volt szükség „tolmácsra". Az igazgató szerint arra az esetre, ha éppen nincs ügyeletes magyar anyanyelvű szakember, a kórház szerződést kötött egy céggel, amely szükség esetén azonnal tolmácsot biztosít, erre azonban eddig csak az angol nyelv vonatkozásában volt szükség.
A magyar nyelvű kommunikáció orvos és betege között a magánkórházakban is megoldottnak tűnik. Zsigmond István, a kolozsvári Gynia magánklinika résztulajdonosa és szakorvosa elmondta, az intézményben a gondozónők kivétel nélkül beszélnek magyarul, akárcsak az asszisztensek legalább fele, a személyzet kiválogatásakor ugyanis ez kritérium volt. „A kétnyelvűségből soha nem származott gond, hiszen a román kollégák is tudják, menynyire fontos az anyanyelvű ellátás" – hangsúlyozta a szülész-nőgyógyász, hozzátéve, hogy az intézményben a feliratok is kétnyelvűek.
A nagyváradi Pelican magánkórházban kérésre tolmácsot biztosítanak a románul nem tudó betegek számára, mondta lapunknak Angela Perneş. Az intézmény illetékese szerint ugyanis az egészségügyi személyzet csak az állam hivatalos nyelvét használja.
Jelbeszéddel is lehet majd kommunikálni
Minden téren biztosítani próbálják a betegekkel való akadálytalan kommunikációt a sepsiszentgyörgyi Fogolyán Kristóf Kórházban. András Nagy Róbert kórházigazgató lapunknak elmondta, az anyanyelven történő kommunikáció zavartalanul zajlik az intézményben, a több éve Sepsiszentgyörgyön dolgozó román orvosok megértik a magyarul megfogalmazott panaszokat, ám mindenképpen gondoskodnak róla, hogy az asszisztens tudja tolmácsolni a beteg mondanivalóját és lefordítsa az orvosi utasításokat. András Nagy Róbert elmondta, mandátuma alatt egyetlen ilyen jellegű panaszt kellett orvosolnia: a betegtájékoztatónál nem tudta magát megértetni egy idősebb férfi. Azóta megoldották a problémát, mindig teljesít szolgálatot magyarul is beszélő alkalmazott.
A betegekkel való kommunikáció másik vetülete a külföldiek egészségügyi ellátása, idén például 3–4 balesetet szenvedett külföldi állampolgárt kellett ellátni a sürgősségen. Az igazgató hangsúlyozta, ha a beteg beszél valamilyen világnyelven, akkor megértik, hiszen mindig van szolgálatban olyan alkalmazott, aki jól beszél angolul, németül, franciául vagy éppen olaszul. Gond akkor van, ha a beteg csak saját anyanyelvén, például szerbül vagy bolgárul beszél, az ilyen helyzeteket szinte lehetetlen áthidalni.
Most azon dolgoznak, hogy megoldják a sérültekkel, a süketnémákkal való kommunikációt. Szakembert keresnek, aki szolgáltatói szerződés alapján, szükség esetén a rendelkezésükre áll, és jelbeszéddel tolmácsol a süketnémák és orvosok között. Az igazgató hangsúlyozta, a szolgáltatás biztosítása a kórház akkreditálásának egyik feltétele, így minél hamarabb meg fogják oldani.
Tar Gyöngyi, a Hargita Megyei Közegészségügyi Igazgatóság vezetője lapunknak korábban elmondta: a hozzájuk tartozó intézményekben megvizsgálták a nyelvi jogok érvényesülését, és arra a következtetésre jutottak, hogy valamennyi kórházban, mentőállomáson és más szociális intézményben a magyar és német betegek anyanyelvükön részesülhetnek gondozásban. „Az egészségügy különösen érzékeny terület a kétnyelvűség szempontjából, a beteg számára már az is kommunikációs korlátot jelent, hogy rosszul érzi magát, ezért fontos, hogy anyanyelvén kapjon információt. A gyógyulása szempontjából is elsődleges, hogy a beteg megértse, mi történik vele, mik a teendői" – mondta Tar Gyöngyi.
Mint arról beszámoltunk, az Európa Tanács felkérésére az egészségügyi minisztérium számon kérte a megyei igazgatókon a kisebbségi és regionális nyelvek európai chartájának érvényesítését. A szaktárca arról kért jelentést, milyen intézkedéseket hoztak annak érdekében, hogy a kórházakban az ápolásukra bízott személyekkel anyanyelvükön értekezzenek. Florin Buicu, a képviselőház egészségügyi bizottságának titkára úgy nyilatkozott, az egészségügyi rendszernek sokkal súlyosabb problémákkal kell szembenéznie, mint a nyelvi jogok kérdése.
A kórházakban is vizsgálódna a CEMO
Amennyiben a budapesti Kisebbségjogvédő Intézet elfogadja a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) pályázatát, a szervezet júliusban nekilát a Maros megyei kórházak felméréséhez. Aktivistái eddig az oktatás és a közigazgatás területén végeztek vizsgálatot. Szigeti Enikő programvezető szerint a felmérések eredménye lehangoló. „A kórházak esetében egyelőre csak egy apró előrelépést látunk: Lokodi Edit Emőke elnöksége idején valamennyi megyei érdekeltségű egészségügyi intézmény homlokzatára kikerült a kétnyelvű felirat. A falak közt viszont egészen más a helyzet" – fejtette ki Szigeti Enikő. A régebbi egységek folyosóiról és ajtóiról a 80-as évek közepén távolították el a kétnyelvű feliratokat, az új kórházba már ki sem tették. A tavaly avatott új sürgősségin a magyar felirat, az angollal együtt, kisebb méretben ugyan, azonban megjelenik a román alatt.
Krónika (Kolozsvár)

Tíz éves a Partiumi ÍrótáborIdén immár tizedik alkalommal szervezik meg Nagyváradon a Partiumi Írótábort július 4–6. között. A tíz éves évfordulóról és az elmúlt évek írótáborairól Barabás Zoltánnal beszélgettünk.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Partiumi Írótábor Egyesület közös szervezésében idén már a X. Partiumi Írótábort szervezik meg a nagyváradi Góbé Csárdában Hagyomány, haladás, megmaradás címmel. Az évforduló kapcsán Barabás Zoltán a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke mesélt az elmúlt évekről, elért célokról, és a jövőbeni tervekről. „Tíz éve vetettük fel közösen barátaimmal az írótábor ötletét. Partiumban a kulturális intézményeknek (Ady-kör, Kortárs Színpad, Irodalmi Kerekasztal) még a múlt század 70-80-as éveiben is nagy hagyományai voltak, de írótábori hagyomány a régióban nemigen volt. Vettük magunknak a bátorságot, hogy minden előzmény nélkül, de komoly kulturális kapcsolattal nekivágjunk. Elkövetkezett 2004 júliusa, amikor az első Partiumi Írótábor debütált, melynek témája Város az irodalomban volt. A rá következő évben, 2005-ben a Magyar kulturális régiók a Kárpát-medencében címet kapta, míg a harmadik írótábor az „Ezerkilencszázötvenhat, te csillag” témakörben zajlott. Az elkövetkező években is igyekeztünk olyan eseményekhez, olyan történelmi tényekhez kapcsolódni, amelyek nagyon erősen körberajzolódtak a magyar irodalomban, jelesül az egyetemes magyar irodalomban. Mindig az a szándék vezérelt bennünket, hogy a nagy testvérrel, a Tokaji Írótáborral ne versengjünk, hanem egymást segítsük.”
Egyetemes magyar irodalom
Barabás Zoltán a célokról is beszélt: „Az elmúlt tíz évben célunk az volt, hogy egy olyan élő, értékteremtő fórumot hozzunk létre az írótáborral – reméljük ez sikerült is –, amiben újra azon munkálkodhatunk, hogy megteremtsük a magyar kultúra egységét, jelesül a magyar irodalom egységét. Túlságosan hozzászoktunk azokhoz a kifejezésekhez, hogy erdélyi magyar irodalom, felvidéki, kárpátaljai és délvidéki magyar irodalom, de vissza kell térni ahhoz, hogy egy magyar irodalom van, mégpedig az egyetemes magyar irodalom. Ezen cél elérése érdekében és megfelelően hívtuk meg az előadókat is. Másrészt, bár írótáborról beszélünk, a magas kultúrának részét alkotó zenét, színházat és képzőművészetet mindig beépítettük programjainkba, köszönhetően többek között nagyváradi művészbarátainknak. Úgy érezzük, hogy érdemes volt belevágni, hiszen létrehoztuk, és képesek vagyunk működtetni egy értékteremtő, értékőrző közösséget. Úgy gondolom, hogy az írótábor révén létrejött egy összmagyar közösségi tér.”
Idei rendezvény
1943-ban az összmagyarság, illetve a magyar irodalom szempontjából jelentős esemény zajlott Balatonszárszón, ez volt az első jelentős találkozó, amelynek témája az volt, hogy a történelmi mélypontján levő Magyarországot meg lehet-e menteni. „Ennek már hetven éve, de az elmúlt években volt még egy mérföldkő, 1993-ban a szárszói találkozó ötvenedik évfordulója, amelynek megnyitó beszédében Kanyar József így fogalmazott: „A haza és a nemzet féltése volt a 43-as szárszói konferencia lényege. Erről szólt a nemzet evangéliuma s minden tiltás ellenére a haza magasba emelése”. Hetven év után mi írók is feltesszük a kérdést, hogy mit lehet tenni a magyarság megmaradásáért, nekünk hány Szárszónk volt az elmúlt 70 esztendőben, és egyáltalán még érvényesek azok a próféciák, amelyek 43-ban elhangzottak? Szeretnénk egy számvetést készíteni, tudós embereket, politikusokat hívtunk ehhez segítségül. A programban látszik milyen változatos előadásokkal készültünk a szakmai írótáborra. Az előadók között szerepel Tüzes Bálint is, hiszen mikor elkezdtük a szervezést még köztünk volt. Az iránta való tiszteletből nem húztuk ki a programból, amelyen az ő emlékére is elhangozik több mű”- tette hozzá végezetül Barabás Zoltán.
Nagy Noémi
erdon.ro

Az elutasításból merítkezne az EMNT és az EMNP
Az Európai Bizottság orientatív szakvéleménye ugyan elutasította az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) európai polgári kezdeményezésének első változatát, a kapott indoklás azonban hasznos jogi támpontokat ad a végleges beadványuk kidolgozásához – közölte Nagyváradon Szilágyi Zsolt, a néppárt alelnöke (képünkön).
Tapasztalata szerint a bizottság hajlamos elhárítani az őshonos kisebbség védelmének problematikáját, azt regionális, országos kérdésnek tekinti, és bár polgári kezdeményezésük semmire sem fogja kötelezni őket, reményeik szerint kimozdítja majd a testületet az etnikum iránti közönyéből. Az ENMT és az EMNP pedig éppen az európai őshonos egyének identitásának, illetve a kisebbségi közösségek hagyatékának védelmére szeretne törvényes keretet.
„Ez európai ügy" – szögezte le Szilágyi Zsolt, aki megjegyezte, hasonló kezdeményezéseket nagyon nehéz keresztülvinni a bizottságon. Mint mondta, tavaly október óta például 25 javaslatból csak tizenötöt regisztráltak, abból pedig csak egy tudta összegyűjteni egy év alatt a meghallgatáshoz szükséges egymillió aláírást. Ők azonban támogatnak minden olyan javaslatot, amely átjut a jogi regisztráció szűrőjén, és az európai őshonos közösségek jogainak törvényi biztosítását szolgálják, ezt nem tekintik politikai versengésnek.
Ennek szellemében például a bizottság elővéleményezését átadták annak az Európai Népcsoportok Föderatív Uniójának (FUEN), amelynek az RMDSZ is tagja, s ugyancsak kisebbségvédelmi javaslaton dolgozik. A FUEN kezdeményezésének szövege még nem ismert, Szilágyi szerint azért, mert még nem véglegesítették. A harmadik ilyen jellegű kezdeményezést a Székely Nemzeti Tanács terjesztette elő, de még nem kapott választ az Európai Bizottságtól.
Szilágyi kérdésünkre elmondta, amennyiben javaslatukat sikerül regisztráltatni, úgy kilenc-tíz tagállam támogatására számítanak, többek között Belgium, Németország, Horvátország, Franciaország és Anglia lehet partnerük az aláírás-gyűjtési kampányban, amely várhatóan épp a jövő évi EP-választásokkal egy időben fog zajlani. Mint beszámoltunk, az Európai Unió több mint egy éve lehetőséget ad polgárainak arra, hogy legalább hét tagállamból, arányosan összegyűjtött egymillió aláírással támogatott javaslatot terjesszen elő EU-konform jogszabály megalkotására.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Magyar tanítóképzés a PKE-n
Nagyvárad
Lehet jelentkezni a Partiumi Keresztény Egyetem óvodai és elemi oktatás pedagógiája szakára, mely a tavalyi évben indult. A részletekről az érintett személyek nyilatkoztak honlapunknak.
Bartha Krisztina, a PKE tanszéki koordonátora az Erdély Online-nak arról számolt be, hogy az óvodai és elemi oktatás pedagógiája szak a 2012/2013-as tanévben indult a Partiumi Keresztény Egyetemen azzal a céllal, hogy visszaállítsák azt a hagyományos tanító képzést Nagyváradon, mely évtizedeken keresztül igen magas színvonalon zajlott. Emellett azt is szerették volna, hogy egy teljesen magyar nyelvű képzés induljon el, úgy a módszertant, mint a szaktantárgyak oktatását illetően, jól képzett tanárok segítségével. A most zárult első év a bizonyítéka annak, hogy ez meg is valósult. Nagyon nagy érdeklődést mutatkozott a tanítóképző képzés iránt, s ezt a „hagyományt” folytatni akarják. A következő tanévre 35 helyet hirdettek meg, melyből 18 tandíjmentes, a többi nyilván tandíjas. Szerinte a tandíjaik eléggé alacsonyak, összehasonlítva a többi egyetemmel, akár nagyváradi, akár más erdélyi felsőfokú tanintézményekkel. Évi 300 euróról van szó, emellett pedig nagyon jó ösztöndíj hálózatot működtetnek, érdemösztöndíjban részesül a legjobb hallgató az évfolyamon, illetve van tanulmányi és szociális ösztöndíjuk is. Azoknak a hallgatóknak pedig, akik más településekről érkeznek, az Arany János kollégiumban kínálnak szállás lehetőséget, amihez napi egy étkezés is társul. Az étkezdét természetesen a többi diák is használhatja, abban az esetben például, ha sok órájuk van egy nap, és nincs idejük hazamenni, vagy máshol ebédelni.
Az alapképzés 3 éves, óvó- és tanító(nő) diplomát lehet szerezni vele. Olyan tantárgyakat oktatnak például, mint általános pedagógia, pszichológia, nevelés lélektan, didaktika, különböző módszertanok, illetve van egy nagyon jó gyakorlati része is a képzésnek. Minden félévben a diákok elmennek óvodákba és iskolákba, ahol már több éve gyakorló óvó néniktől, tanító néniktől elsajátították a gyakorlati jellegű készségeket. Van néhány állandó tanárjuk, akik főállásban dolgoznak a PKE ezen szakán, illetve olyanok is, akik szintén az egyetemen oktatnak, de más szakokról bedolgoznak, valamint néhány vendégelőadó is tanít Debrecenből és Nyíregyházáról. Fontosnak tartják a tehetséggondozást, jelezték a diákszervezetnek: szeretnék, hogy a szakuk a Tudományos Diákköri Konferencián is részt vehessen. Az egyetem akkreditált, a szaknak pedig rendelkezik a szükséges működési engedélyekkel, tehát a végzős hallgatók államilag elismert diplomát szereznek.
Kis közösség
Arra a kérdésünkre, hogy egy idén érettségizett fiatal miért választaná például ezt a szakot, Bordás Andrea adjunktus azt felelte: a PKE nem egy nagy egyetem, ahol elvész a diák, hanem szinte egyénenként foglalkoznak mindenkivel, más szóval megvannak a kis közösségek előnyei. Vannak Erasmus-kapcsolataik, és sok közös programot szerveznek. Karácsonykor bensőséges hangulatban megajándékozták egymást, de volt könyvbemutató is, Schneider N. Antal és szerzőtársai kötetét ismertették egy érdekes beszélgetés keretében. A legnagyobb szabású programjuk talán a Mesekavalkád volt, mely a Diáknapok keretében zajlott, és ahová egy egész osztályt meghívtak, és első éves hallgatóik a gyakorlatban is tényleg kipróbálhatták magukat. A diákok emellett megnézhetik, hogy hogyan zajlik egy-egy óra, a másodévtől kezdve tanítanak is, és rengeteg olyan tevékenységben is részt vehetnek, mely iskolán kívül zajlik. Versenyeken szerepelnek, ellátogatnak játszóházakba, ahol megtanulhatják ők is, hogyan kell a gyermekekkel bánni. Közben pedig megismerkednek pedagógusokkal, mely a jövőjük szempontjából azért lehet hasznos, mert a munkahelyeiken könnyebben beilleszkednek majd. Miután elvégzik az egyetemet, a tapasztalat azt mutatja, hogy valamilyen állás mindenkinek jut, még ha rögtön nem is Váradon egy végleges poszt. Ha más nem, akkor helyettesítő, mert az óvónők és tanítónők elég gyakran mennek szülési szabadságra…
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro

X. Partiumi Írótábor Nagyváradon
Hagyomány, haladás, megmaradás címmel a hétvégén, 2013. július 4–6. között a Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Partiumi Írótábor Egyesület tizedik alkalommal szervezett írótábort Nagyváradon. A jubileumi rendezvény középpontjában az 1943-ban Balatonszárszón zajlott írótalálkozó és konferencia volt, amely a magyar társadalom és gazdaság a második világégéssel összefüggő kérdéseinek megvitatását szorgalmazta.
A X. Partiumi Írótábor keretében mintegy húsz meghívott előadó értekezett, köztük Tőkés László európai parlamenti képviselő, az írótábor állandó vendége és támogatója. A zárónapon elhangzó, Szárszó – múlt, jelen, jövendő című előadásának elején az egyház szerepvállalását emelte ki a balatonszárszói írótalálkozó megszervezésében. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspöke rámutatott azokra a társadalmi folyamatokra, amelyek a 40-es évek elején, egy vesztett háború fenyegetettségében bontakoztak ki, és amelyek a szárszói konferencia legfőbb kérdéseit vetették fel. Az akkori események felidézése után, a jelenhez érkezve Tőkés László kifejtette: „az önálló magyar utat kell válasszuk és azt kövessük”. Kis-magyarországi vonatkozásban ez azt jelenti, hogy „az egyneműsítő politikák ellen fel kell lépni, és a szabad, egyesült Európa megszorító keretei között, a totalitárius vagy globalista rendszerekkel szemben a magyar út megtalálására kell törekednünk.”
A balatonszárszói konferencia Erdélyre vonatkozó, máig érvényes üzenetének megfogalmazásakor Tőkés László Németh László szárszói beszédét idézte, aki az úgynevezett népi írók politikai irányának, a jobboldallal és baloldallal szemben kialakult „harmadik oldalnak” a híve volt. Németh László elhíresült kérdésfelvetését – „Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?” – utalva az Európai Parlamenti képviselő feltette a kérdést: „nem lehetne Erdély az erdélyieké?”. Meggyőződése szerint Erdély népe egész történelme során ilyen önálló gondolkodásról tett tanúbizonyságot. Előadásának utolsó részében Tőkés László az aggasztó népszámlálási adatok tükrében jövőbemutató következtetéseket vont le. A „vértelen pusztulásnak” vagy „önkéntes Trianonnak” is nevezett fogyatkozásunkat tekintve az EP-képviselő felhívta a figyelmet: ezt a folyamatot sem prédikációval, sem szavalatokkal nem tudjuk megállítani. Önvizsgálatot kell tartanunk, hogy mekkora a felelősségünk a zuhanó mértékű apadásban. A civil szféra, az egyház és a politikum együtt kell gondolkozzon a folyamat megállítása érdekében, úgy ahogy ezt tették elődeink 1943-ban Balatonszárszón. „Kövessük a szárszói példát, keressük az egyházi, politikai és nemzeti ökuménia útját” – hangsúlyozta Tőkés László.
Az írótábor zárónapján díjátadásra is sor került: idén Mezey Katalin budapesti prózaíró, költő, a legendás Kilencek költőcsoport tagja vehette át Tőkés Lászlótól a Partiumi Írótábor díját. A díjazottat Ködöböcz Gábor irodalomtörténész méltatta. A találkozó főszervezője, Barabás Zoltán nagyváradi költő, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke azzal a reménnyel zárta a háromnapos, programgazdag tanácskozást, hogy jövőre ugyanilyen szép számban vesznek majd részt a magyar irodalom jeles képviselői a soron következő írótáborban.
Erdély.ma