Mindszenty József hercegprímás születésének 120. évfordulójára emlékeztek Nagyváradon
A Magyarországot sújtó diktatúrák sokféle arcáról, a történelmi egyházak életére gyakorolt hatásáról tartott előadást Nagyváradon Schmidt Mária, a Terror Háza múzeum főigazgatója.
Egy másfajta vallás. Schmidt Mária szerint a diktatúra az egyházak fokozatos elsorvasztását tervezte
A kutató, egyetemi tanár Mindszenty József egykori római katolikus hercegprímás születésének 120. évfordulójára érkezett a váradolaszi református templomba, hogy ott a hívekkel együtt emlékezzen meg az elnyomó hatalommal szembeszálló egyházi vezetőről.
A vasárnap délelőtti istentiszteleten Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke hirdette az igét. Tőkés azt a két igét választotta erre az alkalomra, amelyet Ravasz László egykori dunamelléki református püspök tervezett kihirdetni a Kálvin téri református templomban 1856. november negyedikén – ám aznap hajnalban a szovjet csapatok megtámadták Budapestet, elkezdődött a szabadságharc véres megtorlása, így az istentiszteletre már nem kerülhetett sor.
Tőkés szintén Ravasz László megírt, ám el nem hangzott prédikációját idézve emlékeztette a gyülekezetet: 1956-ot „a magyar csodaként” aposztrofálta a külföldi sajtó, és bár a szabadságharcot vérbe fojtották, mindmáig az elnyomásnak való ellenállás szimbóluma maradt. Schmidt Mária előadásának elején leszögezte: nem véletlen, hogy a diktatúrákat mindig hangsúlyozott vallásellenesség jellemezte. Szolzsenyicin megállapításával egyetértve kijelentette: ennek az az oka, hogy a diktatúra maga is egyfajta vallás, amely saját vezérét, a diktátort emeli mintegy isteni pozícióba, s amely doktrínáiban, ideológiájában nem tűr semmiféle ellentmondást. Magyarországon éppúgy, mint Romániában, az egyházak vezetőit a kommunizmus idején reakciósokként tüntették fel, az elnyomás elleni fellépésüket politikai bűnként kezelték – pontosan azért, mert a diktatúra az egyházak fokozatos elsorvasztására és a vallás teljes felszámolására törekedett.
Magyarországon még az úgynevezett „puha diktatúra” idején, a 60-as és 70-es években is börtönöztek be szerzeteseket és apácákat, azelőtt pedig, az ötvenes években rendszeresen ítéltek kegyetlen börtönbüntetésekre vagy halálra egyházi embereket, segédlelkésztől a püspökig.
Mindszenty József esztergomi érsek, Magyarország utolsó hercegprímása azok között volt, akik mindkét huszadik századi elnyomó hatalommal, a fasizmussal és a kommunizmussal szemben is felemelte szavát, más társaihoz hasonlóan mintegy Magyarország lelkiismeretévé válva – mondta Schmidt Mária. Koncepciós perét maga Rákosi Mátyás irányította, életfogytiglanra ítélték, majd az Egyesült Államok nagykövetségén talált menedéket. „Büszkék lehetünk keresztény egyházunk legkiválóbb lelkészeire” – összegzett Schmidt Mária.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Csak a választások után merte bejelenteni a megszorítások folytatását a Ponta-kormány
Három nappal a választások után már adóemelést jelentett be a Ponta-kormány: a kabinet tegnapi ülésén elfogadták azt a kormányhatározatot, ami lehetővé teszi a helyi önkormányzatok számára, hogy 16,05 százalékig terjedő mértékben emeljék a helyi adókat, illetékeket. Ugyanakkor közszférában dolgozók a bérük kiegészítésén kívül semmilyen további enyhítésre nem számíthatnak a pénzügyminisztérium illetékesei által kidolgozott határozattervezet értelmében. Ebben ugyanis egyebek mellett az áll, hogy a közalkalmazottak jövőre sem kapnak sem étkezési utalványt, sem üdülési csekket, illetve az alkalmazások továbbra is befagyasztva maradnak. A forradalmárok sem kapják vissza a korábban megszüntetett kedvezményeiket.
Mélyebben kell a zsebünkbe nyúlnunk?Szabad kezet adott a kormány az önkormányzatoknak az adóemelésre
Alig három nappal a választások után már adóemelést jelentett be a Ponta-kormány: a kabinet tegnapi ülésén elfogadták azt a kormányhatározatot, ami lehetővé teszi a helyi önkormányzatok számára, hogy 16,05 százalékig terjedő mértékben emeljék a helyi adókat, illetékeket. A tervezetet még októberben közzétette a pénzügyminisztérium, azonban akkor – valószínűleg a közelgő kampány miatt – nem is tárgyalt róla a kormány. Victor Ponta miniszterelnök később úgy nyilatkozott, hogy a polgármesterekre bízza, emelik-e a helyi adókat, illetékeket vagy sem.
A most elfogadott tervezet egyébként nagyrészt megegyezik a márciusban, még az Ungureanu-kabinet által ismertetett tervezettel, azonban végül annak kapcsán sem született döntés. Az adóemelés egyébként nem kötelező érvényű, az önkormányzatok maguk döntik el, hogy emelik-e, s ha igen, 16,05 százalékig milyen mértékben az illetékeket. Azért éppen 16,05 százalékról van szó egyébként, mert ennyire rúg az elmúlt három év inflációjának összege, s legutóbb három éve emelhettek hasonló elvek szerint adót, illetéket az önkormányzatok.
Várad: mindenképpen emeltek volna
A kormányhatározat meghozatala előtt közzétette  adóemeléseket is tartalmazó határozattervezetét a nagyváradi önkormányzat. A napokban közvitára bocsátott jövő évi adó- és illetéktervben többféle emelés is szerepel. A kereskedelmi egységekre új adót róttak ki: ezután a működési engedély kiadása is pénzbe kerül majd, amennyiben a tervezet elfogadásra kerül. A városrendezési engedélyekre szóló bélyegilleték 16 százalékra emelkedhet, és ugyanennyivel nőhet a telkekre kirótt ingatlanadó mértéke is. A terv szerint ugyanakkor az épületek után számított ingatlanadó 6 százalékkal nőhet jövőre.
Csíkszereda: még megvitatják
Szőke Domokos, Csíkszereda alpolgármestere a Krónika megkeresésére arról beszélt, hogy egyelőre nem lehet biztosat mondani a jövő évi lehetséges helyi adóemelésről. Mint rámutatott, ezt még az illetékesnek meg kell vitatniuk. Ugyanakkor kifejtette, a helyi önkormányzat november végi tanácsülésén fogadta el a 2013-ra vonatkozó költségvetést, így nem valószínű, hogy a tanácsosi testület visszatér még erre a kérdésre.
Maradnak a megszorítások
A közszférában dolgozók a bérük kiegészítésén kívül semmilyen további enyhítésre nem számíthatnak a pénzügyminisztérium illetékesei által kidolgozott határozattervezet értelmében. Ebben ugyanis egyebek mellett az áll, hogy a közalkalmazottak jövőre sem kapnak sem étkezési utalványt, sem üdülési csekket, illetve az alkalmazások továbbra is befagyasztva maradnak. De a forradalmárok sem kapják vissza a korábban megszüntetett kedvezményeiket, egyes forradalmárkategóriák továbbra sem kapnak segélyt, továbbá korlátozott számú vasúti kedvezményben részesülnek.
Nem jut több pénz a parlamentnek
Plafont szab meg a kormány az állami költségvetésből fenntartott intézmények személyzeti költségeire, kivételt csak az oktatás és az egészségügy jelent – jelentette be tegnap Victor Ponta miniszterelnök. Elmondása szerint a rendelkezés hatálya alá az államelnöki hivatal, a parlament, az alkotmánybíróság, valamint a számvevőszék esik. A kormányfő egyébként már hétfőn arról beszélt, hogy hiába duzzad 470-ről 588-ra a honatyák száma, a parlament költségvetése a tavalyi szinten marad. Sőt a kormány és az államelnöki hivatal protokollra előirányzott költségvetése előfordulhat, hogy csökkenni fog.
Bálint Eszter, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Kincses Kolozsvár Polgára: Kiss András köszöntése
A kiváló személyiségeknek járó Kincses Kolozsvár Polgára címmel tüntette ki idén a Kolozsvár Társaság Kiss András levéltárost, Kolozsvár múltjának jeles kutatóját, az Erdélyi Múzeum-Egyesület korábbi alelnökét és főtitkárát. A december 12-én, a társaság székhelyén szervezett ünnepségen Egyed Ákos történész köszöntötte az ünnepeltet, aki idén töltötte be 90. életévét.
A már különböző helyeken elhangzott több köszöntő után, a Kolozsvár Társaság is felsorakozik közéjük, hogy megünnepelje, megünnepeljük a 90 éves barátunkat, Kiss Andrást, a történészszakma kiemelkedő tagját. A Kolozsvár Társaság mint Kolozsvár történelmi öröksége őrzőjének elhívatott intézménye, nem véletlenül tűzte napirendjére ennek a kis, bensőséges rendezvénynek a megtartását, hogy köszönthesse e város történelmének igen kiváló kutatóját.
Idők folyamán sokan és sokat írtak Kolozsvár történelméről, de utánuk még bőven maradtak fehér foltok, űrök, megoldatlan kérdések a város múltjában. Ezeknek a fehér foltoknak az eltüntetésére, a kérdések megoldására vállalkozott Ünnepeltünk hosszú kutatói pályája során, s eredményei immár megkerülhetetlenek minden kutató és Kolozsvárt szerető polgára számára. Ez azért is érdekes, mert Kiss András a Bánság szülöttje (Facsád, 1922. október 5.) s „bánságiságát” nem tagadja meg, és mégis kevés olyan polgára van Kolozsvárnak, aki jobban szeretné ezt a nagy múltú erdélyi várost, mint Ő.
Ezért is köszöntjük Kiss Andrást körünkben.
És köszöntjük az egész életműért, amely – sietek hangsúlyozni – hála Istennek még mindig gyarapszik, gazdagszik. Ebben az életműben benne van a sok évtizedre visszanyúló kutatás, feldolgozó munka, az eredmények, az Erdélyi Múzeum-Egyesületben végzett főtitkári-alelnöki tevékenysége, és még sorolhatnók működésének tereit. Hivatott történészi-levéltári tevékenysége életmódjának is meghatározója volt. Mindent ennek a munkának rendelt alá életvitelében.
Kevés, ünnepeltünkhöz fogható tagja volt és van a mi szakmánknak olyan, aki annyira megtalálta a maga helyét az elődök sorában és a kortársak között, mint Ő. És aki mégis annyira tudatosan építette volna a maga egyéni műhelyének a programját.
Az 1994-ben közölt Források és értelmezések című kötetét bizonyára sokan ismerik és használják, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenki felfigyelt az Előszó helyett írt Confessiójának dátumára, amit szerzőnk 1985. szeptember 7-én írt le. Ebből idézem: „Levéltárosi pályám véget ért, ez az életmű lezárult. És ezzel eddig elkészült írásaim után is pontot tettem. Seregszemléjük azt mutatja, hogy jó részük további munkák jelzései, előtanulmányok. Ezt, a még nekem kiszabott idő alatt, most már kutatóként igyekszem elvégezni (…). Mint kutató, további napjaimat is az annyira szeretett történeti források mellett szeretném eltölteni. Kézirataimat, céduláimat forgatva, eddigi kutatásaim fonalát folytatva a további tervek már kialakultak: Kolozsvár belső életére, az egykori városlakók mindennapjaira vonatkozó kutatásaim befejezése és kézirattá alkotása, a már összeállított kolozsvári boszorkányperek anyagát tartalmazó kötetem véglegesítése és jegyzeteinek elkészítése, a szatmári költő-nótárius, Kölcsey Ferenc általam már feltárt, de még ismeretlen, jegyzői munkássága nyomán keletkezett iratok lemásolása és kötetbe foglalása”.
Az előbbi idézetből meggyőződhettünk arról, hogy Kiss András kutatási terve a nyugdíjazásakor valóban készen volt.
Azóta 27 év telt el, és hála Istennek, Kiss Andrásnak juttatott a sors annyi időt és erőt, hogy vállalását teljesíthesse. Ezért is köszöntjük Őt.
A teljesítmény értékét növeli az, hogy nem akármilyen szakmai sorba illeszkedik Ünnepeltünk és életműve, olyanokéba, akik sokat, nagyon sokat tettek Kolozsvár és Erdély történelmének feltárásáért. Az említett Confessióban is olvashatunk azokról, akiket elődjeinek tart. Kezdve Diósi Gergely Kolozsvár egykori jeles nótáriusával, aki 1592-ben írta le a következőket: „Én is nem magam mutogatásáért, hanem a közönség javáért” végeztem munkámat.
Ünnepeltünk sem szerette soha, s ma sem szereti a magamutogatást és a magamutogatókat. Aminthogy megvallott elődei: Kelemen Lajos és Szabó T. Attila sem szerette. És azért is örömmel sorakozott fel melléjük, utánuk, mert a történészi és levéltári szakmát a lehető legmagasabb színvonalon művelték, akárcsak Jakó Zsigmond professzor, akinek közvetlen munkatársa volt.
És mégis: nagy elődök nyomdokain járva s nagy kortársak mellett dolgozva, Kiss András meg tudta őrizni saját egyéni habitusát és munkastílusát. Amiről a Források és értelmezések és Más források – más értelmezések című két nagy kötetéből bárki meggyőződhet. Nézzük meg a kötetek néhány tanulmányának címét: Kalandosok – Kalandos temető Kolozsvárt, Farsangolás Kolozsvárt – 1582-ben, Kolozsvári ötvös háza, A Pata utca száz éve, Polgárok respublikája (Kolozsvár), Szelleműzés a „hóhér házából” levéltári anyaggal, Beszélő kövek, A Házsongárdi temető, Kolozsvár város önkormányzati fejlődése az 1458-as „unióig” és kiteljesedése az 1568-as királyi ítélettel, és tovább idézhetnénk a Kolozsvárról szóló írásokat. És természetesen a Tordával, Zilah várossal, Nagyváraddal, Szatmár megyével, a különböző erdélyi intézményekkel, a román kultúra és történelem kiemelkedő személyiségeivel foglalkozó tanulmányait, közleményeit.
Tanulságos az a figyelemfelhívása, amely a történészszakma szabályainak megsértéséből, könnyelmű kezeléséből következhet a szerzőre és az olvasóközönségre. Kiss András azok közé a történészek közé tartozik, akik a múlt megismerését és megismertetését mindenekelőtt szakmai munkának tartják, olyan foglalkozásnak, amelynek szabályait századok során alkották meg az elődök. És az első szabály szerinte az, hogy valós történelmet csak megbízható forrásokból lehet és szabad írni. Ez az ars poétikája természetesen összefügg azzal, hogy élete nagy részét történeti források között, levéltárban töltötte. Utalok a hiteles forrásokról vallott felfogásával kapcsolatban a Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig című tanulmányára, amelyben ezeket írja: „Városunkat immár nap mint nap a szövegkörnyezettől függetlenül szinte modorosan kincses Kolozsvárként emlegetik. Ehhez mindenkinek joga van, nem találunk benne kivetnivalót, még ha az alkalmazott jelzőnek nincs is már meg az az értékfedezete, mint akkor, amikor a 16–17. században a város kiérdemelte ezt az értékelést. Viszont használatához, úgy véljük, odaillenék az egykori” jelző. Ugyanis, amint írja, már Misztótfalusi Kis Miklós, majd Bethlen Miklós a kincses várost már csak a múlt emlékeként idézi, a város elöljárói már 1698-ban „romlott Kolozsvár” városáról tettek jelentést, ami II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratát megtorló török–tatár pusztításokkal kezdődött, és más kedvezőtlen történelmi eseménnyel folytatódott.
Ne csapja be senki önmagát és az olvasóközönséget azzal, hogy egy operettszövegnek nagyobb forrásértéket tulajdonít, mint a reális történelmi kútfőknek – így szól a tudós történészünk megszívlelendő intelme.
És Kiss András nem volna önmaga, ha nem tudná és hangsúlyozná: a levéltár közkincseket őriz, ebből következően hozzáférést kell biztosítania az érdeklődőknek. Mert a levéltári munka szolgálat a közösségért. Ez nála szabály volt a diktatúra idején is, amikor megtett minden megtehetőt ennek érdekében, és szabály maradt azóta is: mindenkinek segítséget nyújtani a tájékozódásban. Különösen áll ez a felnövekvő új történésznemzedékre, mert Kiss András felelősséget érez azok szakmai képzéséért: azért, hogy hitelesen, teljes felelősséggel nyúljanak a történelem feltárásához, műveléséhez.
Az ő nevükben is – utólagos felhatalmazásukat kérve –, illesse ezért köszöntés és köszönet a levéltártudományban és a történettudományban egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújtó mestert. Aki még sokáig éljen és alkosson, amit szívből és szeretettel kíván a Kolozsvár Társaság minden tagja. András, Isten éltessen s adjon erőt a továbbiakhoz.
EGYED ÁKOS
Szabadság (Kolozsvár)

In memoriam Jakobovits Miklós /Kolozsvár, 1936. aug. 9. – Nagyvárad, 2012. december 16./
Tudtuk, hogy nagy beteg, de tudtuk, hogy emberfeletti kínok árán is élni és dolgozni akar. Utolsó pillanatig küzdött, és majdnem utolsó pillanatig, ameddig az ecset ki nem hullott a kezéből, dolgozott is. Az élet és a festészet szerelmese volt. „A titkokat keresem, amelyek sejtelmes derengésükben sugároznak felénk, a sors és az emberi melegség megbízható radiálását a színeken és a formákon keresztül” – vallotta meggyőződéssel. Vallotta, mert egész életét a művészet és a művészközösség szolgálatába állította.
A Barabás Miklós Céh elnökeként mindvégig figyelemmel kísérte művészkollégái sorsának alakulását, segítőkészsége még élete utolsó heteiben sem ismert határokat. Mélységesen humanista, emberszerető magatartására jellemző, hogy már nagy betegen is elsősorban másokon, bajban lévő kollégáin igyekezett segíteni. S hogy a fiatalokkal mindegyre bővülő Céh tevékenységét az anyaország a kitüntető, Magyar Örökség-díjjal jutalmazta, az is elsősorban neki, önfeláldozó közösségi tevékenységének köszönhető. Aminthogy az alakulóban lévő Erdélyi Magyar Művészeti Központ alapjait is ő álmodta meg és fektette le.
Jakobovits Miklós 1936-ban született Kolozsváron. 1950–1954 között Barabás István és Piskolti Gábor irányításával elvégzi a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolát, majd sikeresen felvételizik a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára. Mesterei: Kádár Tibor és Miklóssy Gábor. A főiskola elvégzése után Nagyváradra költözik, ahol kiteljesedik művészi tevékenysége és szervezői képessége. Közeli barátság fűzte Mohy Sándorhoz, Nagy Alberthez, Fülöp Antal Andorhoz. Első kiállításának 1965-ben a nagyváradi Művészeti Galéria nyújtott otthont, hogy aztán rendszeresen jelentkezzen munkáival többek között Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Bukarestben és az ország többi jelentős kultúrközpontjában, valamint külföldön, Hollandiában, Németországban, a francia fővárosban. Festői munkássága mellett szakszerű elemzéseivel, esszéivel művészeti íróként is sokat tett az erdélyi képzőművészet népszerűsítéséért. Hazai kitüntetései és díjai mellett 2003-ban megkapta a Munkácsy-díjat és a Magyar Művészeti Akadémia is tagjai közé fogadta.
Jakobovits Miklós a mindig önmagát adó, de ennek ellenére örök kísérletező, örökké megújulni képes művész típusa volt. Rendkívül színes, komplex egyéniség, szerteágazó érdeklődési köre jól nyomon követhető munkássága különböző periódusainak művészi dokumentumaiban. A realisztikus, figurális ábrázolásmódtól, a diktatúrát keményen ostorozó groteszken keresztül jut el az anyag és az emberi lét mélyrétegeit vallató és megjelenítő, időkön és tereken túlmutató, metafizikus kisugárzású képtárgyakig. Sajátosan visszafogott, a művészi elmélyülés mélységét igazolni látszó színvilága a kékek, szürkék, fehérek, lilásbarnák és okkerek megannyi árnyalatával mintha felülemelkedne az evilági lét prózai hétköznapiságán, előrevetítve azt a tökéletes harmóniát, azt a varázslatos dimenziót, amelynek titkait kezdettől fogva kutatta, s amely most a maga teljességében immár örökre feltárult előtte.
Drága Miklós, mindannyiunknak nagyon fogsz hiányozni, de szellemiséged tovább él, emlékedet örökre megőrizzük.
Németh Júlia 
GYÁSZHÍR
Mély fájdalommal, őszinte megrendüléssel értesültünk mindannyiunk által szeretett és tisztelt elnökünk,
JAKOBOVITS MIKLÓS,
Munkácsy-díjas festőművész elhunytáról. Hosszas betegség után, december 16-án érte a halál. Nagyváradon, a Rulikovszky temető Steinberger kápolnájából helyezik örök nyugalomra december 19-én, 14 órakor. Életét a festészetnek és a művészközösségnek szentelte. Embersége, segítőkészsége nem ismert határokat. Emléke szívünkben örökké élni fog. Mélységes gyászában osztozunk feleségével, Mártával és az egész családdal. A BARABÁS MIKLÓS CÉH TAGJAI.
Szabadság (Kolozsvár)

Értékteremtő közjó szolgálat
Nagyvárad- Hétfő délután a Szent László Római Katolikus Iskolaközpontban bemutatták a Boldog Várad sorozat 3. és 4. kötetét, melyek a premontrei öregdiákok és a nyugdíjasok egyesületéről szólnak.
Két olyan váradi magyar, többnyire idős tagokból álló civil szervezet tevékenységéről esett szó a hétfő délután zajlott kettős könyvbemutatón, melyek értékmentő- és teremtő munkája útmutató lehet a mai ifjúság számára is. A Boldog Várad - Civil, polgári, szövetségi élet sorozat 3. és 4. kötete ugyanis a Premontrei Öregdiákok és a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének sokrétű és szerteágazó „életét” rögzíti, foglalja össze. (Előbbit az Újvárosért Egyesület, utóbbit pedig a PMNYE adta ki).
A Szent László Római Katolikus Iskolaközpont dísztermében megjelenteket Vonház Antal, az öregdiákok titkára üdvözölte, köszönetet mondva a Polgármesteri Hivatal és a Bihar megyei tanács anyagi támogatásáért, Zalder Éva igazgatónőnek a helyszín biztosításáért, valamint Pásztai Ottónak, V. Szilágyi Istvánnak és Szilágyi Ibolyának a kötetek összeállításáért és a nyomdának.
A házigazda tanintézmény III. B osztályos, Szallós Ildikó tanítónő által felkészített diákjainak zenés-táncos produkciója után- a Légy jó mindhalálig és a Mary Poppins című musicalekből mutattak be részleteket- Zalder Éva értékelte a két civil szervezet munkáját. Elsősorban azt emelte ki, hogy hiányuk teljesen megváltoztatná létünket, megalkotóik, működtetőik pedig olyan önkéntesek, akik a magyar közösséget szolgálják önzetlenül és fáradhatatlanul. Magatartásformájukra a civil kurázsi jellemző, olyan egyetemes értékek őrzésére és továbbadására összpontosítanak, mint az emberi méltóság, a szabadság eszméje, a személyiségfejlesztés, a tolerancia és a szolidaritás, miközben mindenekfelett a közjó megteremtésére törekednek. Példát mutatnak abból, hogy miként lehet „szépen és cselekvő szeretetben megöregedni”, identitásőrző tevékenységük pedig olyan szavakkal írható körül, mint derű, erő, nemzeti elkötelezettség vagy szolgálat.
Bemutatkozások
Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke kifejtette: 1994-ben alakultak meg, 44 egykori diák kezdeményezésére. Az évek folyamán a létszámuk 155-160 főre duzzadt, de az életkori sajátosságukból fakadóan 117 kollégájuktól búcsút kellett venniük. Jelenleg 143 tagjuk van, az utódiskolák diákjaival és a szimpatizánsokkal együtt, akik felvállalták a célkitűzéseiket, úgymint: a tagok mozgósítása, illetve lelki összefogása, a hajdani Premontrei Főgimnázium hagyományainak, a múlt emlékeinek gondozása, ápolása, a rendelkezésre álló dokumentációs anyag tanulmányozása, kapcsolatteremtés, az ifjúság felkarolása. Pásztai Ottó ugyanakkor a jelentősebb megvalósításaik közül Károly József Irenaeus kanonok, tudós, paptanár életének és teljesítményének népszerűsítését, a Szent László templom levő emléktábla felavatását, valamint a dr. Grósz Frigyes szemész főorvosnak való emlékállítást hangsúlyozta ki. Hozzátette: 18 könyvet is szerkesztettek és kiadtak, melyek közül öt a premontrei rendről, a gimnáziumról, egykori jeles diákokról szól, a többi pedig Nagyvárad kultúr- és sporttörténetével kapcsolatos.
Szilágyi Ibolya, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének vezetője felidézte, hogy 2003-ban gondolta ki Biró Rozália akkori alpolgármester a szervezetük megalapítását, a hivatalos bejegyzés pedig közel két évet vett igénybe. A szilárd alapokat Szombati Gille Ottó és Jakab Ibolya korábbi elnökök teremtették meg, közösségformáló programjaik pedig csapatmunka eredményei.
Kölcsönös támasz
A Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete kórusának fellépése után (Köteles Erika vezényletével karácsonyi dalok csendültek fel) Pásztor Sándor RMDSZ-es városi önkormányzati képviselő is értékelte a jelen levő két civil szervezet munkáját, azon meggyőződésének adva hangot, hogy nagy szükség van ilyen eredményes munkát kifejtő társaságokra. Azt kérte tőlük: adjanak munkát a magyar helyi tanácsosoknak a továbbiakban is, hiszen a támasz kölcsönös jellegű.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Szolidarizál a magyarországi diáktüntetőkkel a Sapientia és a PKE diákszervezete
Közös nyilatkozatban biztosította a magyarországi hallgatókat támogatásáról nyolc erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és újvidéki magyar hallgatói önkormányzat hétfőn.
„Mi, a Kárpát-medencei magyar felsőoktatási intézmények hallgatói megdöbbenéssel értesültünk a magyarországi felsőoktatás 2013-as hallgatói keretszámainak erőteljes csökkentéséről, a nagyarányú forráskivonásról, valamint az intézményi autonómiát szűkítő tervekről. A legnagyobb magyarral, Széchenyi Istvánnal egyetértve úgy gondoljuk, hogy a magyarság megmaradása, gyarapodása és jövője a kiművelt emberfők sokaságán múlik, ezért minden tehetséges diáknak biztosítani kell a továbbtanulás lehetőségét, hogy talentumait kibontakoztathassa és tudását később nemzete javára fordíthassa. Azon intézkedések ellen, amelyek ezt akadályozzák, a magyar társadalom legszélesebb rétegeinek kell felemelnie szavát.
Mi, határon túli magyar egyetemisták és főiskolások tisztában vagyunk azzal, hogy a sikeres és erős anyaország a mi jövőnk egyik zálogát is jelenti. Sikeres és erős országot azonban csak úgy lehetséges építeni, ha a tudás nem válik a legtehetősebbek kiváltságává. Ezért az összmagyarság iránt érzett felelősségünk tudatában, valamint a határokon átnyúló nemzeti szolidaritás jegyében egyértelműen kiállunk céljaitok mellett és messzemenően támogatjuk törekvéseiteket. Az egyetem a Tiétek, a jövőtök a kezetekben van! Küzdjetek érte!” – áll a Vajda Attila (Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Egyetemi Hallgatói Önkormányzat elnöke), Kovács-Szécsi Attila (Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Hallgatói Önkormányzat elnöke), Ferencz István (Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Hallgatói Önkormányzat elnöke), Lukács Andor (Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Hallgatói Önkormányzat elnöke), Kovács Nándor (Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete elnöke, Nagyvárad), Valent Ákos (Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzat elnöke, Révkomárom), Nagy Tibor (II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hallgatói Önkormányzat elnöke, Beregszász) és Gulácsi Beáta (Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar Hallgatói Önkormányzat elnöke, Szabadka) által aláírt nyilatkozatban.
Megkeresésünkre Vajda Attila hangsúlyozta, azért tartották fontosnak szolidaritásukról biztosítani a magyarországi diáktüntetőket, mivel a mostani egyetemisták a jövő értelmisége, ők fogják meghatározni a magyarság jövőjét határon innen és túl. Ha nem lett volna állami finanszírozású oktatás, nem lenne annyi magyar Nobel-díjas, a magyarok mindig kiemelkedően teljesítettek a különböző tudományterületeken, és fontos, hogy ez a továbbiakban is így maradjon – fejtette ki. A magyarországi diáktüntetők „értünk is küzdenek”, hiszen Erdélyből is sokan tanulnak Magyarországon – tette hozzá.
Azzal kapcsolatban, hogy a magyar kormány a tandíj alól mentesítené azokat a jól tanuló diákokat, akik vállalják, hogy Magyarországon maradnak, kifejtette, nem tartja magát illetékesnek a kommentárra, de különvéleményt fogalmaz meg: úgy gondolja, a magyaroknak ott kell maradniuk, ahol élnek, Magyarország határain belül és kívül is, és fontos, hogy az egyetemek el tudják látni a magyarlakta régiókat olyan szakemberekkel, akik otthon érvényesülnek szakmájukban.
(hírszerk.)
Transindex.ro

Új magyar–magyar képletre van szükség
A Transindex.ro kiadóigazgatója és az Erdély FM projektigazgatója interjúkötetet készített Markó Bélával, felszólalt a Milla tüntetésén. A nagyváradi, ma Kolozsváron és Marosvásárhelyen dolgozó Kelemen Attila Ármin lépten-nyomon megfogalmazza a véleményét a közéleti kérdésekről, kendőzetlenül közli az észrevételeit. Kustán Magyari Attila interjúja.
Nehéz eldönteni, melyik témával indíthatunk, de legyen a Transindex. Nem csupán egy hírportálról van szó, hanem – a maga szerteágazó kínálatával – egy intézményről. Egyetért ebben?
Ha van valaki, aki erre nem tud válaszolni, az én lennék – benne vagyok a közepében. A Transindexszel első vonalban mozgunk, innovatív médiának számítunk, és hogyha az elitet meg kell szólítania valakinek az online vonalon, akkor arra jelenleg mi vagyunk a leginkább képesek. Ez nem azt jelenti, hogy kipipálhatjuk a problémákat, mert rengeteg a dilemmánk. Egy motivált és nagyravágyó csapat működik itt, amelyiknek szembe kell néznie olyan erős, komplex változásokkal, mint amit a közösségi hálók hoztak. Az is dilemma, hogy a következő nemzedéknek mi a véleménye bizonyos dolgokról, a társadalom milyen szegmensét kell megszólítanunk – ma már nem akarunk improvizálni, mint öt-tíz éve, mert más a tét, más a nagyságrend.
Mennyire kihívás fennmaradni, akár egy ismert portálnak is, mint a Transindex?
Ez egy kicsi és nehéz piac, mert nem homogén sem fogyasztási, sem kulturális értelemben. Rengeteg a „zaj” is ezen a piacon, magyarországi szolgáltatók és olyan klónok mellett kell működnünk, akik szemmel tartják a mi mozgásunkat, s megpróbálják a maguk hasznára fordítani. Néhány éve már nem is bíztam az internetben, mert azt gondoltam, ami érdekes számomra, azt már kipróbáltuk, de az utóbbi időben úgy látom, sok az új lehetőség.
Az Erdély FM néhány hónapja új műsorráccsal jelentkezett. Miért érezték a változás szükségét?
Folyamatosan korrigálunk, él, mozog a műsorrácsunk, ezért ennek a változásnak nincs különösebb jelentősége. Az Erdély FM története úgy néz ki az én szempontomból, hogy a kuratórium felkért a megalapítására, arra, hogy vigyünk homokot a sivatagba, Marosvásárhelyen ugyanis működik egy nagy hallgatottságú kereskedelmi rádió, és ott a marosvásárhelyi közszolgálati is. Egy harmadik, egyikre sem hajazó rádiót lőttünk be, tízszázalékosra terveztük, amit meg is haladtunk. Sok jelzés jutott el hozzánk, s azt szűrtük le, hogy a többnyire kedvelt zenei kínálatot még bátrabbá tegyük, hogy amikor egyszer ránk kapcsolnak, már ne jöjjenek le rólunk. Most ebből hozzuk ki a maximumot, egy még komplexebb, szabadságszagúbb zenei kínálatot nyújtunk.
Tanulhat az Erdély FM szerkesztősége a közszolgálati rádióktól?
Szerintem mi azt tanulhatjuk tőlük, hogy milyennek nem szabad lennünk.
Az október 23-i, magyarországi Milla tüntetésen egyedüli erdélyi felszólalóként jelent meg Bajnai Gordon, Kónya Péter, Juhász Péter, Tamás Gáspár Miklós társaságában. Miért vállalta a meghívást?
Abban az értelmezési keretben, ami uralja a romániai magyar vagy magyarországi nyilvánosságot, nem tudom elmondani érthetően és szabatosan a motivációimat. Ebben a keretben politikai-gazdasági érdekcsoportok mentén rabolnak túszokat, száműznek embereket. Sokat dilemmáztam a felszólalásomon, mert nem lehetett jó döntést hozni: ha elmegyek közéjük, akkor hiába mondom el kétszer a beszédemben, hogy csak magamat képviselem, mert lesz egy olyan aurája a szereplésnek, mintha a romániai magyarság nevében beszélnék. Ha pedig visszautasítom a szervezők felkérését, akkor a könnyebb megoldást választom, ahogy sok magyarországi teszi, amikor nem jön el a meghívásainkra. Azt láttam, hogy annyira heterogén a megjelenő csoport, hogy egy olyan erdélyi liberális is, amilyen én vagyok, elfér. Új kezdetet hirdetnek, én is azt szeretnék, így lesz, ami lesz: megjelenhetek.
Erdélyi politikusok, gondolkodók tucatjai mondhattak volna beszédet ezen a tüntetésen, mégsem került erre sor. Miért?
Nem tudom, hogy egyáltalán hívtak-e másokat innen, de azt fontos elmondanom, hogy amikor néhány nap gondolkodási időt kértem, több emberrel is beszélgettem a dilemmámról. Az akadémiai kör azt tanácsolta, mondjak nemet, mert beállok a célkeresztbe; aki üzletember vagy pragmatikus civil volt, az inkább azt mondta, ott kell lennem, szimbolikusan támogatni kell egy új kezdetet.
A beszédében elhangzott a felhívás az új magyar–magyar kezdetre. Mit ért ezen?
A határon átívelő kapcsolatok esetén teljesen új modellre van szükség: borzasztóan nevetséges sztereotípiák működnek, szánalmas színvonalon. A budapestiek nagy részének fogalma sincs arról például, hogy milyen jó kávét iszunk mi Kolozsváron, ez egyrészt őket minősíti, mert bemerevedtek a viszonyok, de mi is túlságosan gyakran mondtuk azt, hogy szükségünk van anyagi támogatásra, ami méltán rettenti el őket. Nem ismerjük egymást, ráadásul privatizálva van a téma, öt-tíz ember a téma lebutításából és kisajátításából él.
Milyen modellre volna szükség?
Ki kellene venni a politikum kezéből a témát, szakmai, civil szintekre hozni, többet találkozni, több közös „bűnt” elkövetni, de amíg a magyarországi mainstream média úgy mutat be minket, ahogy, addig problémák lesznek. Nem szívesen jönnek közénk, mert a szemükben széplelkek vagyunk, pedig ez nem is igaz – szerencsére. A termék már nem az, mint ami a címkén van.
A modernizáció elkötelezett hívének tartják. Hogyan lehet az erdélyi magyar társadalmat ebbe az irányba terelni?
Csapdában vagyunk, mert azt feltételezzük, hogy egy embernek nem lehet többes identitása, szép harmóniában. Ifjonti lelkesedésnek tudom be, hogy azt hittem, a modernizáció megoldás lehet, pedig nem az, ha nem szerves, és valamilyen módon, legalább részben, nem a sajátosságainkból indul ki. Az a fajta intolerancia, ami tíz éve engem is jellemzett a tradíciókkal szemben, butaság volt: azt hittük, hogy a meccset akkor nyerjük meg, ha beengedjük a nyertes képleteket, de közben rájöttünk, hogy így elvesztünk egyebet, a kultúránkról szóló alap metaforáinkat. A nemzeti identitás színes megélése és a különböző vívmányok iránti nyitottság nem ellentétes dolog.
A Markó Bélával készült interjúkötet kolozsvári bemutatóján is felmerült az értelmiségi réteg és a politikum viszonya. Hogyan látja, a két fél közti kapcsolatnak milyennek kell lennie?
Érdemes megjegyezni, hogy a politikát úgyis politikusok kell csinálják, ez egy olyan terület, amihez speciális képesség és tudás kell – egy pompás klasszika-filológus valószínűleg az első körben elbukna. Az értelmiségiek köre, ami nehezen behatárolható csoport, olyan viszonyképletben gondolkodik, amelyik szerint ők ugyan rendben vannak, a politika viszont nem. Ez a gondolkodásmód azért téves, mert a politika annyira oké, amennyire mi kényszerítjük. Hogyha nem foglalunk állást a közéleti kérdésekben, és nem lihegünk a politikusok fülébe – akik egyébként sokkal érzékenyebbek a megjegyzésekre, mint hinnénk –, akkor ne várjuk el, hogy meghallgassanak minket. A politikumnak nem igazán érdekes, hogy gyakran konzultáljon velünk, érvényt kell szereznünk szempontjainknak.
Milyen visszajelzéseket kapott a könyvről?
Sejtettem, hogy az lesz az interpretáció, miszerint egy értelmiségi fogta magát, és készített egy omázs-kötetet egy befolyásos politikusnak. Ez simán belefér, a legfontosabb számomra, hogy szabadnak érezzem magam intellektuálisan. A visszajelzések alapján azt érzem, hogy ez egy fontos kötet lett, erre felfigyelnek, ezt olvassák – Markó is ezeket a tapasztalatokat osztotta meg velem.
gy kolozsvári előadásában arról beszélt, hogy a romániai magyar politikusok miként használták fel a Facebookot a parlamenti választási kampányban. Milyen következtetéseket vont le?
Elsősorban azt, hogy nem értik a Facebook lényegét. Pedig ennek utána lehet olvasni… Azt szeretném, ha többé politikusok nem zavarnának a szabadidőmben, nem akarok több, a nemzethalálról szóló szónoklatot olvasni a közösségi hálón. Nem akarom egy posztban ugyanannak a politikusnak a fejét látni nyolcszor. És nem akarom, hogy félelemkeltésre használják a privát médiámat, a Facebook hírfolyamomat. Ez nem fair.
Viszont pragmatikus.
Inkább azt mondanám, hogy manipulatív. Nem tudom, hogy egyáltalán működnek-e ezek a trükkök. Általában a játszmázás, a zsarolás hatásos tud lenni szülő-gyerek, férj-feleség kapcsolatban, így valószínűleg politikus és szavazó között is.
Ami a két magyar párt viszonyát illeti a kampányban, azt hogyan értékeli?
Deklarált stratégia volt, hogy az RMDSZ nem reagál a Néppártra, de ezt végül nem tudták tartani, pedig nem tett jót nekik. A Néppárt érdekes képződmény számomra: létezik egy olyan szakadék benne, amit szerintem ők házon belül is tematizálnak. Vannak a jól szituált, húszas-harmincas, urbánus srácok, akik nem kaptak esélyt a romániai magyar társadalomtól, de megcsinálták magukat. Õk az EMNP-hez csapódtak, s ha nem is tapasztaltak ahhoz, hogy politikusok legyenek, egy szűk holdudvar számára hitelesek. A másik, párton belüli rész Tőkés és köre, akik gyakorlatilag bármilyen demagógiára hajlandók, ők a Fidesz cinikus politikai franchise-a. Egy fiatalítás nagy dobást jelentene a Néppárt számára, persze ez a párt mesterséges lélegeztetőn él, a konnektor vége pedig Magyarországon van.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Tőkés: a választások eredménye lesújtó jubileumi ajándék
Temesváron huszonhárom éve pattant ki a forradalom szikrája a diktatúrával szembeszálló Tőkés László lelkipásztor parókiája elől.
Az akkori főszereplő, mai európai parlamenti képviselő kelet-közép-európai, romániai, erdélyi magyar és egyházi viszonylatban elemezte a helyzetet az 1989-es forradalom évfordulóján.
Tudósítónk, Ionescu Nikolett a nagyváradi sajtótájékoztató után kérdezte Tőkés Lászlót.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Emlékezés és remény – Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság kiadványának, a Partiumi füzeteknek a jubileumi, 70. kötete Kupán Árpád történésznek a 19. század végét, a 20. század első felét meghatározó két nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról és dr. Soós Istvánról írott könyve.
Mindkét személyiség mellé illeszt Kupán egy-egy epitheton ornanst, abszolút jogosan: Rimler Károlyt a városépítőként, dr. Soós Istvánt pedig a városmentő polgármesterként aposztrofálva. Érdekes módon egyikük sem született tősgyökeres váradi, a német eredetű Rimler család Felvidékről, a Pozsony melletti Nagylévárdról származik, dr. Soós István pedig Marosludason született székely nemesi családban.
Megkockáztatnám azt a feltevést, hogy éppen emiatt a térbeli perspektíva miatt lehettek mindketten Nagyvárad külső-belső arculatát megváltoztató egyéniség: nem a helybeliek rajongó lokálpatriotizmusával nézték és látták a várost, így könnyebben felismerték, hogy egy-egy időszakban mire van elsődlegesen szükség a Sebes-Körös partján.
1867, a kiegyezés után az építésnek jött el az ideje: a monarchia más városaihoz hasonlóan megpezsdül Nagyváradon is az élet, a korabeli visszaemlékezések tanúsága szerint, mint a hangyaboly, olyan építkezési-átalakulási nyüzsgés volt tapasztalható. Akkoriban épültek fel a szecessziós-eklektikus bérpaloták, illetve a hasonló stílusú kulturális-adminisztratív középületek. Ennek a pezsgésnek pedig a mozgatórúgója, hajtóműve, karmestere Rimler Károly polgármester volt olyannyira, hogy a városépítő jelző nemhogy a váradiakra jellemző túlzás volna, de a fegyvertények ismeretében kifejezetten szerénynek hat. Soós István viszont egészen más körülmények között, több irányból is fújó, nem ritkán orkánerejűvé erősödő ellenszélben vetette neki vállát a  „ermészeti” csapásoknak. De helytállt erős kézzel irányítva a gályát, miközben – horatiusi-berzsenyi hasonlattal élve – „forrt a világ bús tengere”. Egyszóval a neki adományozott városmentő jelző is megérdemelten kitüntető.
Kupán Árpád alapos munkát végzett, s ami különösen értékelendő, hogy olyanok számára is dokumentációval érdekesen alátámasztott olvasmánnyal szolgál, akiknek tulajdonképpen semmi közük Nagyváradhoz, sőt elsőre talán inkább elutasítanák ezt az újabb „váradi hencegésnek” tartott könyvet. Hisz mindkét polgármester tevékenysége példaértékű, abszolút hitelesen leképezi a mindennek rendelt idején elsődlegesen fontos tennivalók figyelemmel követését.
Prológusában Kupán Árpád nem rejti véka alá a reményét, hogy az előző – talán sokkal nehezebb, hisz szokatlanabb, sőt világháborús – időszakokhoz hasonlóan feltámad a város tettekben megnyilvánuló és nem a tespedő beletörődésben megélt újraéledési vágya. „Jó lenne azzal zárni ezt az előszót, hogy újból feltámad a remény Nagyvárad újjászületésére. De ehhez olyan hit, akarat és önfeláldozás kell, kellene, amellyel e könyvben bemutatásra kerülő két férfi rendelkezett.
Talán emlékük, küzdelmeik, sikereik, eredményeik felmutatása példát és ösztönzést ad mai felelős vezetőinknek, s minden olvasó lelkiekben gazdagodik e két személyiség életének megismerése által.
Dum spiro, spero! Míg élek, remélek” – fejezi be prológusát a szerző, de hasonló gondolatokkal zárja sorait az utószót író Mihálka Zoltán történész is: „E sorok írója különösen nagyra értékeli azt, hogy a szerző felhasználta a helyi napilapok tudósításait, hiszen ezekből a különböző politikai és világnézeti beállítottságú kiadványokból valóban hű képet kap az olvasó a bemutatott személyekről és időszakról. S ezt a gondosan kiválogatott melléklet anyagai is kiegészítik. És mivel a könyv főszereplőit is mindig a remény ösztönözte példamutató tetteikben, zárjuk mi is az ősi mondással: a remény alszik ki utoljára...” A legtalálóbb végszó, bármiféle hozzátétel csak elvonna az értékéből!
Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei, PBMET és Varadinum Script Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Kisebbségi törvény a kormányprogramban
Az alkotmánymódosítás és a közigazgatási átszervezés mellett a fiskális fegyelem és a fenntartható fejlődés közötti egyensúly megteremtését tekinti egyik fő célkitűzésének a tegnap beiktatott, második Ponta-kabinet.
A parlament elé terjesztett, a 2013–2016-os időszakra szóló kormányprogram átlagosan 3 százalékos GDP-növekedéssel számol a négy évben, ezen belül 2013-ra 2 százalékos növekedést tervez. A költségvetési hiányt a jelenlegi 2,2 százalékról 1,4-re akarja leszorítani a ciklus végéig, miközben az ország adósságterhei a GDP 34 százalékáról 32 százalékra csökkennének. A Ponta-kabinet egyik fő feladatának tekinti az uniós támogatások felhasználási arányának növelését: a jelenlegi 10 százalékról 50–80 százalékra szeretné feltornászni a teljesítményét. A tervek között szerepel, hogy a 2010-ben 24 százalékra emelt áfakulcsot 19 százalékra, a mezőgazdasági termelőkét (és nem a kereskedőkét) pedig 9 százalékra csökkentik, oly módon, hogy a különbözet a termelőknél maradjon fejlesztésre. A kisvállalkozásokat évi 65 ezer eurós forgalomig (a jelenlegi plafon 35 ezer euró) nem köteleznék áfafizetésre. A 16 százalékos általános jövedelemadót megtartanák, de az alacsonyabb kereseteknél az adókulcsot 12, illetve 8 százalékra csökkentenék, és 5 százalékkal faragnák le a munkáltató által fizetendő tb-járulékok (jelenleg 28 százalék körüli) szintjét. Az infrastruktúra-fejlesztési beruházások között két olyan, a hegyeket átszelő autópálya építése élvez elsőbbséget (Brassó–Comarnic és Nagyszeben–Râmnicu Vâlcea), amely Erdélyt köti össze az ország déli részével. A kormány tervei között szerepel a dél-erdélyi (Arad–Déva–Nagyszeben) és az észak-erdélyi (Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó) autópálya befejezése, az Erdélyt Moldvával összekötő Marosvásárhely–Jászvásár autópálya építésének elindítása. A bányaipar fejlesztésére is kiemelten figyelnek. A nemzeti kisebbségekre vonatkozó fejezetben kimondják, hogy a Ponta-kormány fel kíván lépni az etnikai megkülönböztetés ellen, és biztosítani kívánja az etnikai identitás szabad kinyilvánítását és fejlesztését. A kabinet bővíteni kívánja a kisebbségvédelem jogi kereteit, és ennek első lépése a kisebbségi kerettörvény elfogadása lesz. A kisebbségek anyanyelvű oktatása terén a kormány – a nemzeti kisebbségek képviselőivel konzultálva – további szabályozással egészítené ki az oktatási kerettörvényt, az ország közigazgatási átszervezésénél pedig figyelembe veszi a különböző térségek kulturális hagyományait.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Párhuzamos történelmek Nagyváradon
A párhuzamos történetírásnak tudható be, hogy Nagyvárad jövőre olyan 900 éves jubileumot ünnepel majd, aminek valós jelentősége alig van. Lakatos Attila történész azt mondja, a magyar, illetve a kommunizmus időszakában meggyökeresedett román történetírás között alig van átjárás, jobbára a fiatalabb román történészgeneráció tagjaival lehetséges a párbeszéd.
Kettős történelem. Különböző időpontokra teszi Nagyvárad alapítását a magyar, illetve román történetírás
Évzáró sajtótájékoztatóján jelentette be Ilie Bolojan nagyváradi polgármester, hogy 2013-ban Várad első írásbeli említésének 900. évfordulója lesz, és az alkalomra több rendezvényt is szervez majd az önkormányzat. Az évforduló jelentőségéről kérdeztük Lakatos Attilát, a Körösvidéki Múzeum munkatársát, aki érdekes aspektusokra mutatott rá a jubileummal kapcsolatban. Elmagyarázta: egy Könyves Kálmán által kiadott, 1113-as keltezésű oklevél említi Várad akkori püspökét, Syxtust, ebből tehát kiviláglik, hogy a város akkor már létezett. A bökkenő csak az, hogy egyébként történelmi forrásokból tudvalevő: Várad akkor már harminc éve erődített, egyházas hely volt, ráadásul első püspöke nem is Syxtus, hanem megkoronázásáig maga Könyves Kálmán volt. Szent László uralkodásának második felében, az 1080-as években  már prépostságot, káptalani székhelyet hozott itt létre, emiatt tisztelik őt a váradiak a város alapítójaként. Magát Syxtust, a második ismert váradi püspököt ugyanakkor szintén nem a hivatkozott 1113-as dokumentum említi először, hanem 1003-ra és 1111-re vonatkozó források is, ám ezeknek eredeti változatai elvesztek, és már csak a szakirodalomból lehet tudni a létezésükről. Ráadásul Várad a 11. század végén nem légüres térben megszülető, új magyar  közigazgatási központ volt. Ezt a szerepét az első bihari püspökség és az Árpád-ház trónörökösei számára fenntartott hercegi tartomány Szent István-i alapítású székhelyétől, a bihari ispánsági vártól vette át. Ezt azonban a román történetírás inkább csak a Béla király krónikásának képzeletében létező Ménmarót fejedelem 9. századi földváraként hajlamos nyilvántartani – fogalmazott a történész.
Szocialista törekvések
Lakatos Attila szerint épp a fentebb említett tény eredményezi, hogy a 70-es, 80-as évek szocialista román történetírása csak az 1113-as dokumentumot fogadja el hitelesként, és ezt tartja Várad város formájában való fennállása első bizonyítékának. Mint elmagyarázta, abban az időben a román történelmi kánonban olyan tendencia uralkodott, ami arra irányult, hogy a magyarok Erdélyben való jelenlétét minél későbbre tolja – vagyis azt szerették volna bebizonyítani, hogy a magyar hagyományokkal és a magyar történetírás tanúságaival ellentétben a magyarok nem a honfoglaláskor, hanem sokkal később jelentek meg itt. „Olyan dokumentumokat kerestek, amelyekkel minél későbbre datálhatják a magyar városok alapítását. Az 1113-as adat volt a legkésőbbi olyan, amit már nem tudtak letagadni, hiszen mai napig létezik. Ezért hagyták figyelmen kívül a korábbra mutató bizonyítékokat” – fejtette ki a szakember.
Kimaradt jubileum
Lakatos Attilát arról is kérdeztük, hogy amennyiben jövőre valóban jubileumi rendezvényeket szervez majd az önkormányzat, a magyar közösség számára ez milyen jelentőséggel bír majd. „Nem az évszám a lényeg, hanem az, hogy milyen tartalommal töltik majd meg a jubileumot. Erre a dokumentumra is lehetünk éppoly büszkék, mint bármelyik másikra, de ha csak egy vársáncbeli popkoncert jelzi majd az évfordulót, már nem érte meg” – fogalmazott a szakember. Hozzátette: biztos benne, hogy a polgármester nem szándékosan keresett álságos évfordulót, hiszen elég volt felütnie bármilyen román nyelvű történelemkönyvet, biztosan benne volt a dátum mint első említés. A történész ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet: épp a lassan véget érő 2012-es esztendőben ünnepelhetett volna Várad egy kevésbé kerek, ám a polgármester által említettnél sokkal jelentősebb évfordulót: 320 éve, 1692-ben szabadult fel a török hódoltság alól, ez az évszám tehát a modern Várad megalakulását jelzi.
Sárközi: más városnapot!
Sárközi Zoltán RMDSZ-es városi önkormányzati képviselőt, a kulturális bizottság tagját arról kérdeztük, ellenzékbe szorult frakciója milyen állásponton lesz a jövő évi rendezvényekkel kapcsolatban. Kijelentette: magyarként épp az RMDSZ a legérintettebb ebben a kérdésben, a városvezetőségnek tehát egyértelműen partnerként kell majd kezelnie a frakciót, amennyiben komolyan veszi az évfordulót, s ha ezt nem teszi meg, a jubileumi rendezvények „hiteltelen öntömjénezéssé” válnak. „Először is azt kellene elismerni, hogy Várad majd’ ezer éves település” – fogalmazott Sárközi. Hozzátette: amennyiben az önkormányzat valódi kapcsolatot szeretne létesíteni a város lakosságának negyedét kitevő magyar közösséggel, első lépésben a város napját kellene más dátumra helyezni, olyanra, ami senkit nem sért. Jelenleg ugyanis október 12-ét tartja a város ünnepének a váradi románság – ez a dátum a román és a szovjet hadsereg 1944-es váradi bevonulását jelzi, tehát a város magyar közössége számára egyértelműen nem ünnep. „Nem kell ezer évet visszamenni az időben, amíg a közelmúlt problémáit nem oldjuk meg” – jelentette ki a tanácsos.
Azt, hogy a jövő évi jubileumnak pontosan milyen programja lesz, egyelőre nem tudni, a polgármester csak annyit mondott, hogy egész évben szerveznek majd ehhez kapcsolódó rendezvényeket.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

EMNP: nehéz, de eredményes évet zártunk
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nehéz, de eredményes évet zár: alig egy év alatt sikerült megvetnie a lábát az erdélyi magyar politikai életben – tájékoztat a párt sajtóirodája közleményében.
Szilágyi Zsolt és Zatykó Gyula néppárti alelnökök, valamint Csomortányi István partiumi szervezési igazgató a Nagyváradon megtartott évértékelő sajtótájékoztatón eredményesnek nevezte a 2012-es évet. Emlékeztettek arra, hogy még egy év sem telt el a néppárt első Országos Küldöttgyűlése óta, ehhez képest már két választáson is bizonyítottak. Komoly eredményként könyvelhető el, hogy a helyhatósági és a parlamenti választások közötti hónapok alatt, dacára az alacsony részvételnek a néppárt közel megkétszerezte támogatottságát, továbbá az is, hogy néhány nagyobb városban – Marosvásárhely, Nagyvárad, és Nagykároly – megközelítették az öt százalékos küszöbértéket. Van tehát mire építkezniük – vonták le a következtetést. Szóba került az is, hogy két, rendkívül mocskos kampányt járt le ebben az évben. A néppártiak ezzel szemben a konstruktív együttműködés fontosságát hangsúlyozták.
2013 az építkezés éve lesz, ugyanis országszerte számos községből érkeztek megkeresések néppárti szervezetek alakítására. Célkitűzésük tehát új területi szervezeteket alapítani, és megerősíteni a már meglévőket.
Szomorú tény, hogy 600 ezerre tehető azoknak az erdélyi magyaroknak a száma, akik nem mentek el szavazni, vagy román pártokra szavaztak. A néppárt továbbra is feladatának tekinti a távolmaradók megszólítását, ugyanakkor fontosnak tartja az erdélyi magyar politikum hitelének visszaszerzését. Arra fognak törekedni az elkövetkezőkben is, hogy alakuljon ki párbeszéd az erdélyi magyar pártok között, és valósuljon meg a teljes körű nemzeti együttműködés az erős érdekképviseletért.
Hozzák nyilvánosságra az RMDSZ-USL paktumot!
Új egységre van szükség – akár az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum keretében –, amelyben minden párt és szervezet saját értékrendjének megőrzése mellett politizálhatna – hangsúlyozták a néppárti politikusok. Szerintük ahhoz, hogy az összefogás megvalósulhasson, és elkezdődhessen a közös munka, elengedhetetlen az, hogy az RMDSZ hozza nyilvánosságra, milyen szándéknyilatkozatot kötött az újra hatalomra kerülő Szociálliberális Unióval (USL). Fontos, hogy az erdélyi magyar társadalom tisztán lássa a paktumot az összes titkos záradékával együtt. Mindemellett Zatykóék az MPP választási szerepét is bírálták: a néppártiakkal azonos értékrendet valló polgári tömörülés régi-új vezetősége miatt félő, hogy előbb-utóbb az anyaországi Magyar Demokrata Fórum sorsára fog jutni a ma már szatelit-pártnak nevezhető MPP.
Szabadság (Kolozsvár)

Aradi „ausztrál–magyar” sarok
A XX. század, de az előtte levő és az utána következő is, tájainkon, „előre megfontolt szándékkal, többrendbeli” erőteljes lakosságszétszórást követett el. Világgá mentek az aradi polgárok is. Hová? Merre? Meddig?
Ez a téma bőven „megérne” egy feldolgozást.
Bizonyára van több Arad–Ausztrália kötödés is. Kiragadok egyet, amit jól ismerek.
Kolozsvári Gyöngyi (Györgyi) Aradon született, 1923-ban. Iskoláit az aradi Zárdában kezdte el, Bukarestben folytatta, de az érettségi vizsgát már Nagyváradon tette le, 1942-ben a Szent Orsolya nővérek gimnáziumában.
Az 1956-os magyar forradalmat Győrben éli át. Férje oldalán, maga is tevékeny részese az eseményeknek. A forradalom bukása után, latolgatást már nem tűrő kényszerűség sodorja a családot, négy leányukkal együtt a távoli Ausztráliába, Melbournebe.
Kolozsvári Gulyás Gyöngyi neve nem ismeretlen a Nyugati Jelen, Az Irodalmi Jelen, a Szövétnek olvasói előtt. Egyéb írásai mellett, családregényeiből is (Lombok a szélben, Novotniak) olvashattunk részleteket.
Kolozsvári Gulyás Gyöngyi nemcsak ír a Szövétnekbe, de támogatja is azt.
Amikor a Szabadság-szobrot sikerült „várfogságából kiszabadítani”, és folyt a harc az újrafelállításáért, Galló Erzsébettel együtt eredményes meggyőző és szervező munkát végzett, az „Ausztráliai Erdélyi Magyar Szövetség” tagsága körében. Ennek eredményeképpen tekintélyes pénzösszeg érkezett Melbournéból Aradra.
Galló Erzsébet Budapesten született, aradi kötődését, házassága – az aradi születésű Galló Géza felesége lett – magyarázza. Galló Gézát Pécskáról sodorta tovább, 1944 szeptemberében a XX. század vihara.
Galló Erzsébet járatja, támogatja, olvassa és tájékoztatja is a Szövétneket. Részt vesz egy időszakos újság, az ÁRPÁD HÍRADÓ szerkesztésében, amely a Wantirna-ban (Victoria állam) működő magyar idősek otthona kiadványa.
Megkésett hír: az elmúlt évben, október 7-én, a hagyományos „ERDÉLYI EBÉD” alkalmával, a Magyar Központban mind Kolozsvári Gulyás Gyöngyi, mind Galló Erzsébet az Ausztráliai Erdélyi Magyar Szövetség elismerő kitüntetésében részesült „Erdélyért és az Erdélyben élő magyarokért, valamint a magyar nyelv és kultúra ápolása, megőrzése érdekében folytatott kiváló munkájáért”.
Galló Géza Temesvárott megkezdett irodalmi és közírói munkássága, közösség szervező tevékenysége, az ausztráliai magyarság körében teljesedett ki. Születési adatait, munkásságát Ujj János Arad megye neves szülöttei című könyvéből ismerhetjük meg. Galló Géza 2001-ben látogatott haza Aradra és szülőfalujába, Simándra. A következő év tavaszán, április másodikán hunyt el Melbourneben. Válogatott írásainak egy részét az Alma Mater Alapítvány kiadásában (2003), kötetbe foglalva, ismerhették meg az aradi és a melbournei magyarok. „Szavát ne feledje” volt a sikeres kötet címe.
Galló Géza 1914-ben született, 2014-ben születésének 100. évfordulóján emlékezhetünk rá.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad),

„Szeretünk nagy hazugságokban élni” – interjú Farkas Wellmann Endrével (1975. május 22-én született Marosvásárhelyen. A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett filológia–idegen nyelv szakon, 1998 júniusában a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium újságíró szakán diplomázott, majd 2007-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–néprajz szakán szerzett tanári oklevelet, majd mesteri fokozatot kultúrakutatásból.
Diákként kezdett publikálni és lapot szerkeszteni, számos sajtóorgánumnak volt a belső és külső munkatársa, de vezetett irodalmi kört, és dolgozott az EMKE-nél és a Kriterion Könyvkiadónál is. Tagja az E-MIL-nek és a Magyar Írószövetségnek, alapító tagja a budapesti Fiatal Írók Szövetségének. Kötetei: A lelkiismeret aluljárói (Versek, Mentor, Marosvásárhely, 1997.), A vágy visszakézből (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999.), Kulipendium (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999.), Könnyűrulett (Kísérleti regény, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2000.), Lucius Domitius lázbeszéde (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2009.), L. D. hagyatéka (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2012.) Tavaly decemberben megkapta az E-MIL oklevéllel és 2000 euróval járó Méhes György-nagydíját.)
„A szeretetről csak akkor érdemes szólni, ha az tartalommal tud telítődni, és úgy érzem, hogy ezt a 21. század hajnalán érdemes volt kimondani. Mindenki mindenhol imád a szeretetről papolni, a hétköznapjaink valóságában pedig ebből gyakorlatilag szinte semmi nem működőképes.”
– Egész eddigi munkája elismeréseként és tavaly novemberben megjelent L. D. hagyatéka című, hatodik önálló verseskötetéért decemberben megkapta az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Méhes György-nagydíját. Korábban e könyv kapcsán úgy nyilatkozott, hogy a továbbiakban vagy legalábbis a következő évtizedben nem kíván több verseskötetet kiadni. Változtatott a díj ezen az elhatározásán?
– Rendkívüli megtiszteltetésnek érzem, hogy kitüntettek, hiszen egy nagy presztízsű díjról van szó, ráadásul ez az első igazán komoly elismerése huszonkét évnyi irodalmi tevékenységemnek. De a világképemet nem módosította, nem érzem, hogy gyarapodna a mondanivalóm a világról. Az L. D. hagyatéka kötet sok mindent tisztázott bennem, olyan dolgokat, amelyeket lehet, hogy csak így sikerült saját magam számára is egyértelművé tenni. Motiváló jellege viszont van a díjnak. Különben nem azt mondtam, hogy mindenféle kapcsolatot megszakítok az irodalommal, hanem azt, hogy verset nem fogok írni egy darabig. Egyébként azt szokták mondani, hogy az én koromban minden valamire való költő vagy halott, vagy halhatatlan... Nem kell nekem feltétlenül verset írnom.
– Immár három esztendeje Gyergyóalfaluban tanít. Menynyire érzi az elismertséget idehaza?
– Semennyire. Nem az elismerés tart itt. Nagyon szeretem a munkámat és a tanítványaimat, nem tudnék tőlük elszakadni. Ezek olyan morális vállalások és kötődések Alfaluhoz, amelyek – bár többször megfordult a fejemben – nem engedtek elmenni. Nem költőként tartanak nyilván Alfaluban, bár a tanítványaim tudnak az irodalmi tevékenységemről. Végül is ehhez kapcsolódik, hogy a baráti kapcsolataim révén – akár a Kimenő Fesztiválon, akár az általunk szervezett irodalmi körökön – elismert kortárs írókkal, költőkkel ismerkedhetnek meg az itteni fiatalok. Azt hiszem, minden máshoz roszszabbul értek, mint a kultúraszervezéshez és a tanításhoz, és úgy érzem, csak a munkámat végzem, semmivel sem többet. Nem várok elismerést, sőt az sem zavar, ha ez időnként egyesek nemtetszését váltja ki.
– Miről szólnak a 2009-es Lucius Domitius lázbeszéde „folytatásaként” megjelent L. D. hagyatéka versei?
– Az alapkérdés az volt: ha Néró sorsa és néhány cselekedete máskor és máshogyan formálódik, hogyan nézne ki a mai Európa? Azt látom, hogy a kereszténység morális válságon megy keresztül, mert bár az elnevezés Krisztus követését jelenti, a keresztény világ nem a krisztusi úton halad. Az vetődött fel bennem, mennyivel lenne másabb a mai Európa, ha az egyház nem úgy intézményesül, ahogyan megtörtént: ha hangsúlyosabb lenne a jézusi tanítás és visszafogottabb a Pál apostoli értelmezés és menedzsment, hogyha a szeretetet nem azért tűzzük zászlóra, hogy lobogtassuk.
Mert ez a szó ma már semmit nem jelent. A szeretetről csak akkor érdemes szólni, ha az tartalommal tud telítődni, és úgy érzem, hogy ezt a 21. század hajnalán érdemes volt kimondani. Mindenki mindenhol imád a szeretetről papolni, a hétköznapjaink valóságában pedig ebből gyakorlatilag szinte semmi nem működőképes. Úgy érzem, hogy a világunk aljas és hazug, rombol, ezzel találkozom nap mint nap, és képtelen az újjáépülésre, de pusztulása közben még megpróbálja vélt értékrendjét valamilyen formában fenntartani és propagálni vagy eladni, ha tetszik. És ezen az eladásgondolaton is érdemes egy picit elmélázni.
– Néró császár, vagyis Lucius Domitius költői hagyatékának rekonstrukciójaként is felfogható a kötet. Mit akar üzenni a költő, és miért éppen e történelmi személyiséget választotta „eszközéül”?
– Tudjuk, hogy Néró sosem akart császár lenni, belekényszerítették ebbe a helyzetbe. Tudjuk azt is, hogy alapvetően művészi ambíciókat dédelgetett magában, de tehetsége még arra sem jogosította fel, hogy középszerű legyen. Egyfajta szegénységnek vagy akár életképes őrületnek is tekinthető, hogy felgyújtotta Rómát, amikor meg akarta írni a Trójáról szóló eposzát, és rádöbbent, hogy addig még sosem látott égő várost. Állítólag az egyik dombról nézte, ahogyan Róma lángokban áll, és rettenetesen élvezte.
Ennek az őrült gesztusnak számomra sokkal mélyebb üzenete van, mert Nérónak ugyanakkor az is volt a célja, hogy újjáépüljön a város. A történelem során sok példa volt nagy égésekre, és a pusztulás mindig valamilyen megújhodást követelt. Miután leégett a züllött Róma, egy kicsit más lett a világ. Az egyik versben éppen azt mondom el, hogy márpedig Róma még egyszer égni fog, mert Európának és az emberiségnek ebben látom az esélyét a jövőre. Hiszek abban, hogy valamilyenfajta erkölcsisége kell legyen a világnak, s itt értsünk egyszerűen egy olyan morális értékrendet, amely hogyha válságba is kerül és megbukik, képes a maga helyére valami újat kitermelni. Valami újat, amitől még egy kicsit megéri embernek lenni a Földön.
– Még kéziratban volt a kötet, amikor megemlítette, hogy sokan fel fognak hördülni ezeket a verseket olvasva...
– Bejött. Érdekes viszont, hogy a felhördülők többsége is egyetértett velem, bár azt mondták, ejnye-bejnye, így nem lehet beszélni. Várható volt, hogy sokak nemtetszését fogja kiváltani, mert szeretünk nagy hazugságokban élni, szőnyeg alá seperni mindent, és úgy gondolni, hogy amivel nem foglalkozunk, az nem is jelent problémát. Ami pedig kényelmetlen, azzal azért nem nézünk szembe. De ott van a szeretet és a megbocsátás mint kínálkozó megoldás bármire... Szent Pál óta kézenfekvő kulcsszó a szeretet, aminek leple alatt bármit el lehet követni.
– Érződik már Róma füstje?
– Számomra igen. Tudom, hogy Rómának égnie kell. Nem peszszimizmus ez, ellenkezőleg. Hiszek abban, hogy az őrület után mindig letisztulás és rend következik. Nem tudom, mi lesz az égés után – lehet, hogy akkor majd újra úgy gondolom, hogy érdemes verset írni. És persze, Róma itt is metafora...
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár),

Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
K Ö Z L E M É N Y
"Az új esztendőben tehát nem nyugodhatunk bele sem az igazságtalanságokba, sem a hazugságba, sem a korrupcióba – (…) nem várhatunk és nem ülhetünk a babérainkon, tétlenül. Komoly munka és nehéz küzdelem vár reánk." – fogalmaz Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke 2013. január 4-én kiadott Újévi Nyilatkozatában.
A Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Szilágyi Zsolt néppárti alelnök társaságában tartott sajtótájékoztatón – melynek keretében a mellékelt Újévi Nyilatkozatot közrebocsátotta – Tőkés László az ez évi célkitűzések közül kiemelte a „kommunizmus perének” folytatását, a plurális egység megteremtését, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum működésének beindítását és kiszélesítését a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében, valamint a huszonhárom évvel ezelőtt már kezdeményezett Román–Magyar Kerekasztal létrehozását. Ez utóbbi megítélése szerint nem lehet „pártpolitikai paktumok” és „háttéralkuk” tárgya – utalt Tőkés László az RMDSZ és a Szociálliberális Unió (USL) még októberben kötetett titkos paktumára, amelyet Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédéhez, valamint a „neptuni áruláshoz” hasonlított. A paktumot megkötő RMDSZ-csúcsvezetők legsúlyosabb bűne Tőkés László szerint az, hogy semmilyen felhatalmazásuk nem volt annak megkötésére sem az erdélyi magyar közösség, sem pártjuk tagjai részéről. A Néppárt védnöke rámutatott arra is, hogy az USL-vel kötött titkos egyezség még az Európai Néppárt bukaresti kongresszusa előtt született, amelyet – mint ismeretes – az RMDSZ és Demokrata Liberális Párt (PDL) közösen szervezett. „Véget kell vetni a hazugságnak és a hamis nemzeti legitimációnak” – hangsúlyozta Tőkés László az ezzel szembeni egységes kiállásra bíztatva.
Az EMNT-elnök ugyanakkor nemcsak a magyar–magyar, illetve magyar–román párbeszéd és összefogás fontosságát hangsúlyozta, hanem a Kárpát-medencei, a kelet- és közép-európai népek összefogását is.
Végezetül bejelentette: nemzeti közösségünk számára az új év, Az Autonómia Éve, amely a Kárpát-medencei önrendelkezés és a föderalizmus gondolatát hivatott népszerűsíteni erdélyi és európai szinteken.
Nagyvárad, 2013. január 4.
ÚJÉVI NYILATKOZAT
– 2013 –
Karácsony után és az új esztendő kezdetén évértékelőt tartani már-már ünneprontásnak számít. Amennyire felemelő és reményteljes volt ünnepet ülni 1989 sorsfordító karácsonyán, és új évet nyitni a Ceauşescu-diktatúra bukása nyomán – közel negyed évszázad elteltével épp oly kiábrándító lett megérnünk az egykori szegénységet és reménytelenséget idéző nacionálkommunista restaurációt a decemberi választások alkalmával. Az erdélyi magyarok jobb híján legfeljebb az RMDSZ 5%-os választási küszöböt éppenhogy súroló eredményének örvendhetnek...
Akaratlanul is Krisztus Urunk tanítványainak „rangvitája” juthat eszükbe affelől, hogy: „ki a nagyobb közöttük” (Lk. 9,46). Jakab és János versengése, hogy a Mester jobb és bal keze felől ülhessenek, az Ő országában. Márpedig „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért” (Mt. 20,21.28).
Miközben országunk népe egyre mélyülő nyomorban kénytelen élni, erdélyi magyar közöségünk pedig mindenkori történelmének egyik legnagyobb válságát éli át – az időközben kisiklott demokratikus rendszerváltozás politikusai zömének legfőbb gondját a hatalom, a pénz és a bársonyszékek megkaparintása képezi – netalán Victor Ponta és Crin Antonescu „jobb- és baloldalán”...
Elég volt a kommunista típusú „őszödi” hazugságpolitikából! Minekutána minden esetben azt hangoztatták, hogy a választások végeztéig semelyik párttal, semmiféle megegyezést nem kötnek, sőt még azután is, hogy napnál világosabban bebizonyosodott: a mindvégig tagadott alku már közel két hónapja megköttetett – íme, az RMDSZ elnöke még mindig azt szajkózza, hogy a szociálliberális szövetséggel semmiféle titkos paktum nem létezett... Netalán ez az újabb neptuni egyezség volt az ára az 5%-os szavazatarány „elvtársi” biztosításának?
A – nemzeti hovatartozástól független („fără deosebire de naţionalitate”) – korrupciónak is véget kell vetnünk már, hogyha (mellesleg) Románia be akarna jutni Schengenbe. Nem egy politikus vonatkozásában ugyanis találóan állapíthatjuk meg, hogy mindösszesen két lehetőségük volt: vagy a parlamentbe, vagy börtönbe jutni…
Bihari magyar jelöltjeink közül kettő a 320 millió forintos (cca. 1,3 millió euró) vonzatú Ady-központ korrupciós botrányában híresült el. „Ha tolvaj is, magyar” – idézhetjük erdélyi költőnket nagy együttérzéssel annak láttán, hogy egy esetleges elszámoltatás elől ők egyenesen egy bukaresti szenátori és egy képviselői bársonyszékbe avanzsáltak. Mondhatni: igazán jó helyre, hiszen az újan megalakult alsóház egyik első határozatával az Országos Korrupció-Ellenes Ügyészség (DNA) által meggyanúsított Ion Stan szociáldemokrata (PSD) honatya mentelmi jogának a felfüggesztését éppen a minap szavazta le… Ezt nevezik: cinkos szolidaritásnak!
A hamis nemzeti legitimációnak sem lehet többé helye sem a demokráciában, még kevésbé pedig a többszörösen nyomorúságos magyar kisebbségi társadalomban. Nemzeti nagyjaink – Ady Endre, A Holnaposok és Rimanóczy Kálmán – nevével senkinek sincs joga magyar közösségünk kárára visszaélnie! A magyar szabadság mártírja, Szacsvay Imre és Erdély apostola, Kós Károly is forog a sírjában, hogyha a nevükről elkeresztelt „akadémiákat” egy nemzetidegen és korrupt politika szolgálatára használják.
Apropo: Dsida Jenő. Azt is ő írta, hogy: „Krisztusnak és Pilátusnak / egyformán szolgálni nem lehet”. „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” – hívja fel a figyelmünket Jézus a Hegyi beszédben (Mt. 6,24). Az „egyenlő távolság elvének” markói doktrínája a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vonatkozásában sem állja meg a helyét. Annak is véget kell vetni már tehát, hogy az RMDSZ történelmi egyházainkkal próbálja igazolni = legitimálni önmagát.
Az új esztendőben tehát nem nyugodhatunk bele sem az igazságtalanságokba, sem a hazugságba, sem a korrupcióba – a versengő és dicsvágyó tanítványok módjára nem várhatunk és nem ülhetünk a babérainkon, tétlenül. Komoly munka és nehéz küzdelem vár reánk. „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és élni akarunk, tehát dolgozni fogunk” – valljuk és vállaljuk Kós Károly szavával.
Isten segítségével folytatnunk kell az 1989-ben elkezdődött rendszerváltoztatás erőnk fölötti munkáját. Ehhez viszont emberi és közösségi, társadalmi és erkölcsi megújulásra van szükség.
Közeledik a kommunizmus bukásának a 25. évfordulója. 2014-ig szabadulnunk kell az isten- és embertelen diktatúra, valamint a titkosszolgálati múlt visszahúzó örökségétől. „Piszkos az a víz, amelyben kéz kezet mos” – tartja egy mondás. A politikai osztálynak, a közéletnek meg kell tisztulnia.
Ebben a folyamatban a szeretetnek és a megbocsátásnak is helye van – olyanképpen, amiként XVI. Benedek pápa kegyelmet adott tolvaj komornyikjának, vagy II. János Pál pápa is megbocsátott bűnbánó merénylőjének. „A múltat azonban be kell vallani…”
Mindenki által áhított összefogásunk sem mehet végbe megtisztulás és -újulás nélkül. A múlttal szembe kell nézni, a „kommunizmus perét” le kell folytatni.
Magyarok és magyarok, románok és magyarok, a Kárpát-medencei, a kelet- és közép-európai népek összefogására van szükség – Európa közösségében.
Ebben az évben „kampánycsend” lesz, nem lesznek választások. Ezt a „békeidőt” használjuk fel a – plurális – új egység megteremtésére.
Szélesítsük ki és hozzuk működésbe az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot.
Építsük tovább a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.
Két évtized után – közös ügyeink rendezésére – kezdeményezzük újból a Román–Magyar Kerekasztal létrehozását.
Nem utolsósorban pedig nemzeti közösségünk számára legyen ez az esztendő Az Autonómia Éve (2013) – Romániában és az egész Kárpát-medencében.
Nagyvárad, 2013. január 4.
Tőkés László
EP-képviselő
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke

Tőkés László: legyen 2013 az autonómia éve!
Legyen 2013 az autonómia éve a magyar nemzeti közösség számára! – javasolta Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetőivel közösen tartott pénteki nagyváradi sajtóértekezletén.
Az autonómia évében a kezdeményezők a működő európai autonómiák bemutatását, a közösségi önrendelkezés és föderális államberendezkedés népszerűsítését szolgáló akciókat akarnak szervezni Romániában és az egész Kárpát-medencében.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke bejelentette, hogy egyik első megmozdulásukat március 10-én, a Székely Nemzeti Tanáccsal (SZNT) közösen szervezik. Hozzátette: pártja 2013-ban a szervezet- és közösségépítésre összpontosít. Mint mondta, az EMNP tisztújító országos gyűlését áprilisban rendezik meg.
Szabadság (Kolozsvár),

Nagyváradot javasolja az egyik régióközpontnak az RMDSZ
A kormány programja szerint nyolc fejlesztési régiót alakítanának ki, Bihar megye másik öt megyével Kolozsvár központhoz tartozna. Az RMDSZ kezdeményezte Nagyvárad régióközponttá alakítását, s elhangzott az is, hogy nem fogja megszavazni a jelenlegi nyolc fejlesztési régióról szóló területszervezési tervet.
Cseke Attila bihari parlamenti képviselő a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában úgy fogalmazott: azért nagyon sürgős a kormány számára a tervezet megvalósítása, mert 2014-től új európai költségvetési keret kezdődik 2020-ig. Az uniós pénzek felhasználása tekintetében Románia a sor végén kullog, s ebben radikális változtatásra van szükség. Ennek egyik lehetséges módja, hogy a régiók létrehozásával azok olyan hatásköröket kapjanak, hogy közvetlenül pályázhassanak a forrásokra. Ahhoz azonban, hogy a 2014-es európai költségvetésben szereplő forrásokra Románia pályázhasson, alapfeltétel, hogy 2013-ban eldőljenek a régiós törekvések.
A romániai magyarság számára ez stratégiai kérdés – hangsúlyozta a képviselő -, ugyanis nem mindegy, hogy hogyan húzza meg a kormány a régiós határokat. Az RMDSZ-nek ezzel kapcsolatban 2009-től van benyújtott törvénytervezete, amely a szenátuson átment, s a képviselő ház előtt van. Ez arról szól, hogy a jelenlegi nyolc fejlesztési régió helyett 16-ot javasolnak, sokkal kisebbeket, 2-4 megyét tartalmazókat.
Az RMDSZ úgy gondolja, hogy Románia a nyolc régió létrehozásával nem tartotta be az Európai Unió azon előírását miszerint történelmi hagyományokat, társadalmi-gazdasági, kulturális, környezeti kritériumokat kell figyelembe venni a régiók létrehozásánál, teljesen más alapokon választották ki őket. Cseke Attila hozzátette: javaslatuk szerint Erdélyben Bihar, Szilágy és Szatmár megye alkotna egy régiót.
hirado.hu
Erdély.ma,

Tőkés: kozmetikázott az RMDSZ
Nem az USL-lel kötött megegyezés valódi szövegét hozta nyilvánosságra az RMDSZ – vélik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elöljárói, akik a teljes szöveg és az esetleges titkos mellékletek közzétételét kérik.
Tőkés László, a párt védnöke, illetve Toró T. Tibor elnök és Szilágyi Zsolt alelnök pénteki nagyváradi sajtótájékoztatójukon azt mondták: nem lehet véletlen, hogy a Szociálliberális Unióval (USL) kötött szerződés létének kiderülte, illetve a szöveg publikálása között három hét telt el, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök érvelése pedig – miszerint a dokumentum kolozsvári irodájának széfjében volt elzárva, míg ő a fővárosban tartózkodott, ezért nem mutatta meg korábban – az EMNP vezetői szerint meglehetősen hihetetlen.
Tőkés László bírálta az RMDSZ vezetőit, akik szerinte közösségi felhatalmazás nélkül kötöttek paktumot az USL-lel, és ennek eltitkolásával megtévesztették a magyar választókat. Az EP-képviselő szerint hamis az a legitimáció, amely a választók megtévesztésén alapul. „Egy szerződést egy jogi személyiséggel bíró párt nevében csakis konkrét felhatalmazás alapján szabad megkötni” – jelentette ki az EP-képviselő. Ugyanakkor botrányosnak nevezte azt, hogy az RMDSZ „úgy tetszelgett októberben az Európai Néppárt bukaresti kongresszusának társházigazdai szerepében” a Demokrata–Liberális Párt (PDL) mellett, hogy néhány héttel előtte a szociáldemokratákkal kötött titkos paktumot a közös kormányzásról. Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke szerint az RMDSZ átlépte ugyan a parlamenti küszöböt, de a magyarság képviseletéhez szükséges erkölcsi küszöböt nem.
„Bámulatba ejt bennünket Kelemen Hunor. Kiderült, hogy október elseje óta létezik egy titkos irat, és rá közel két hónapra azt mondja, hogy nem titkos az irat” – hívta fel a figyelmet az RMDSZ-elnök szavainak viszszásságaira Tőkés László, aki a szövetség és a kormánypárt közötti megegyezést a neptuni titkos tárgyalásokhoz, titokban tartását pedig Gyurcsány Ferenc volt magyar miniszterelnök balatonőszödi beszédéhez hasonlította. Az EP-képviselő szerint a dokumentum titokban tartásában az az ellentmondás, hogy az RMDSZ igencsak románellenes kampányt folytatott a parlamenti választások előtt, azzal is fenyegetve a választókat, hogy az EMNP-re leadott voksok a román pártokat erősítik, másfelől a PDL-vel közösen szervezte meg az Európai Néppárt bukaresti kongresszusát, amely ellen az USL demonstrált is – mindeközben pedig a paktum már meg volt kötve.
RMDSZ–MPP-paktum?
Toró T. Tibor szerint is alapos a gyanú, hogy a Kelemen Hunor által múlt csütörtökön nyilvánosságra hozott szöveg „kozmetikázott”, hiszen míg eredetileg szeptemberi aláírásról és három alpontról beszéltek a felek, kiderült, hogy a helyes időpont október, a szerződés pedig négy tételt foglal magában. Ezzel a feltételezéssel értett egyet Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök is, hozzáfűzve: úgy véli, a Magyar Polgári Párt választás előtti „pálfordulásának” elsődleges oka egy, az RMDSZ-szel kötött megegyezés lehetett, ezért azt kéri, hozzák azt is nyilvánosságra, az USL-paktum eredeti szövegével és a szerinte létező titkos csatolmányokkal együtt. „A megújult MPP-nek is az volt a reménye, hogy a kormányra kerülő RMDSZ-től majd kap valamit” – vélekedett Szilágyi Zsolt arra utalva, hogy a választásokon nem induló polgári alakulat az RMDSZ-jelöltek támogatására biztatta szimpatizánsait.
Mint arról beszámoltunk, az RMDSZ vezetői október elsején írtak alá szándéknyilatkozatot az USL-lel arról, hogy a decemberi választásokat követően közösen alakítanak kormányt, de a parlamenti mandátumok kétharmadát megszerző USL mégsem vette be az RMDSZ-t a kormányba. A nyilvánosság előtt először Crin Antonescu, az USL társelnöke beszélt a megállapodásról, majd Kelemen Hunor is megerősítette a dokumentum létezését. A megállapodás szövegét az RMDSZ csütörtökön hozta nyilvánosságra.
Az autonómia éve
Tőkés László a nagyváradi sajtótájékoztatón ünnepélyesen meghirdette az autonómia évét 2013-ra. Mint elmondták, az autonómia évében a kezdeményezők a működő európai autonómiák bemutatását, a közösségi önrendelkezés és föderális államberendezkedés népszerűsítését szolgáló akciókat akarnak szervezni Romániában és az egész Kárpát-medencében. Toró T. Tibor bejelentette, hogy egyik első megmozdulásukat március 10-én, a Székely Nemzeti Tanáccsal közösen szervezik. Szilágyi Zsolt hozzátette: a rendezvényeken az európai, már működő autonómiaformákat igyekeznek majd megismertetni Románia-szerte.
Tőkés László ugyanakkor megismételte az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) újbóli összehívására szóló felhívását, illetve újra felvetette egy 23 évvel ezelőtti ötletét egy román– magyar kerekasztal létrehozásáról, amelyen azonban szerinte nemcsak az RMDSZ-nek és a kormánynak kellene részt vennie, hanem a romániai magyarságnak és románságnak minél szélesebb körben kell képviseltetnie magát.
Az Erdélyi Magyar Néppárt kapcsán Toró T. Tibor pártelnök kifejtette: 2013 a politikai alakulat első békeéve, tavaly ugyanis az új pártnak úgy kellett építkeznie, hogy közben két választási kampányt is folytatott. Az idei évre kijelölt első prioritás az elnök szerint a szervezetépítés lesz. „Bölcs döntés volt az első kongresszuson egy évre választani vezetőséget” – jelentette ki Toró, hozzátéve: az év első két hónapjában helyi, márciusban megyei szinten választanak majd új vezetőséget az EMNP-szervezetek, áprilisban pedig sok kerül a párt második, országos tisztújító kongresszusára.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),

A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,

Czárán Gyulára emlékeztek
Nagyvárad- Kedd este névadójuk váradi mellszobránál a híres természetjáró temetésének 107. évfordulójára emlékeztek a Czárán Gyula Alapítvány tagjai, illetve szimpatizánsai. Mécseseket gyújtottak.
Hagyományaikhoz híven a Czárán Gyula Alapítvány tagjai, illetve szimpatizánsai idén is fényekkel emlékeztek meg névadójukról, a tavalyi év után másodjára. Temetésének 107. évfordulója alkalmából kedd este több tízen gyűltek össze, hogy az emlékezés mécseseit gyújtsák meg és helyezzék el a híres természetjáró váradi mellszobrának talapzatára. Megjegyzést érdemel, hogy ugyanakkor a bihari turistatörténelem nagyjai iránti tiszteletből, illetve a kiemelkedő hagyományok és megvalósítások ápolása érdekében a Czárán Gyula Alapítvány turista szakosztálya a Bihari Turista Club (BTC) nevet vette fel, és ennek hagyományait felelevenítendő elkészült a régi BTC lobogó mintájára az új kitűző is.
Egri Ferenc alapítványi elnök az Erdély Online-nak egy másik fejleményről is beszámolt. Arra utalva, hogy körülbelül két évvel ezelőtt a Czárán felirat C és N betűjét ismeretlen tettesek ellopták, mivel azt hitték, hogy bronzból vannak, nemrég pedig az egyik természetjáró, Nagy Attila „Elvis” aranyozott fóliával helyettesítette ezeket, arra hívta fel a figyelmet: Kristófi Kristóf az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) nevében felajánlotta, hogy finanszírozzák a pótlási munkálatokat. Mivel azonban a kivitelezést végző olasz temetkezési cég januárban nem dolgozik, csak februárban, esetleg március 15-ig készülhetnek el a betűk. „Nem akarom átpolitizálni a rendezvényt, de betyárbecsületből ezt is meg kellett említenem, mert majdnem két évig vártam arra, hogy valaki jelentkezzen”, mondta Egri Ferenc.
Munkássága
Amint az alapítvány honlapján is olvasható, Czárán Gyula elsőnek tárt és térképezett fel három szintet a Meziádi cseppkőbarlangban. Bejárta Olaszországot, Németországot, Ausztriát, járt a Francia Alpokban, a Magas Tátrában, beutazta Erdélyt. Édesapja halála után bérbe adta az örökölt Seprősi birtokot és annak jövedelmeit a továbbiakban a Béli- és a Bihar-hegység feltárására, illetve turista utak építésére fordította. Figyelme fokozatosan az akkor még igen rusztikus Biharfüredre irányult. Hetekig tartó bolyongásai és jegyzetelései közepette találkozott és kötött egy életre szóló barátságot dr. Pethő Gyulával, a Magyar Földtani Intézet geológusával, akitől nagyon sokat tanult. 1897 végén bejárta és elkészíttette a Retyiceli-vízesést is érintő „Próba körutat”. 1898. július 17-18-19-ére hirdette meg az első kirándulást a három hónapi munkával készült Szamosbazár körútra. 1901-ben fejezte be és június 29-én adta át a Galbina felső medencéjében kiépített és robbantott körutat, melyet élete végéig folyamatosan alakítgatott, bővített. 1902-ben készült el a Csodavár körút, 1903-ban pedig megjelent Biharfüred turista útjait ismertető könyvecskéje „Kalauz Biharfüredi Kirándulásokra” címmel. 1903. május 1-én felavatták Réven a körútját, novemberben pedig robbantásokkal megnyitotta az addig ismeretlen Révi-barlang bejáratát. 1905 tavaszán ismét a Galbináriába vonult útépítőkkel, ácsokkal, bányászokkal és kovácsokkal, hogy beteljesítse terveit. Ez év szeptemberében bejárta Remec környékét, feltárta a Kissebes három vízesését, és októberben kisebb csoportnak be is mutatta legújabb körútját. A Magyarországi Kárpát Egyesület rendes tagja, a Magyarhoni Földrajzi Társulat rendes tagja és az Erdélyi Kárpát Egyesület tiszteleti tagja volt. 1906. január 5-én délután hunyt el és 8-án temették el, kívánsága szerint egyszerű tölgyfa koporsóban, ott ahol a halál utolérte.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Decebalról, Daciáról és a dák királyságról
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében elkezdődött az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Tóth Endre egyetemi oktató, régész tartott előadást a dák királyságról és Dacia tartományról.
Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében Tóth Endre egyetemi tanár, régész jelezte: Daciával, illetve a dák királysággal foglalkozó történelmi és tudománytörténelmi munkák szerteágazóak, számos véleményt és problémát tükröznek a különböző hozzáállások, ezért az előadásában szelektálni fog, nem tér ki minden részletre Burebistától 271-ig, vagyis a rómaiak kivonulásáig. Arra hívta fel a figyelmet: „a bajok” a 15. század végén kezdődtek, amikor Bonfini arról írt, hogy Erdély területén olyan emberek is élnek, akik az olaszhoz hasonló nyelvet beszélnek. Ugyanakkor akkoriban az utazók is megállapították, hogy ezen a vidéken valaha római provincia volt, de a mai értelemben vett tudományos történetírás és régészet még nem létezett Európában, néhány évszázadot váratott magára. A 18. század második felében kezdtek el Magyarországon komolyabban történetírással foglalkozni, de a honfoglalás előtti idők különösebben nem érdekelték a korabelieket. Figyelemre méltó áttörést Rómer Flóris nagyváradi főpap, tudós munkássága hozott, aki régészeti kutatásai mellett múzeumok és történelmi egyletek alapítására buzdította kortársait, ugyanis felismerte annak jelentőségét, hogy egy nép múltja szempontjából milyen fontos szerepet játszanak a tárgyi emlékek. A fentiek alapján elmondható tehát, hogy előbb alakult ki az ideológia mint a szakmai gyakorlat. Ez jellemző a román történelemkutatásra is, mely két vonulatot különböztet meg. Az álláspontok közös vonása, hogy a román neolatin nyelv, de a 20. században élt Constantin Daicoviciu professzor hívei szerint az itt élő, vagyis az Erdélyben őshonos dákok romanizálódtak, vették át a latin nyelvet és kultúrát, míg a jászvásári iskola követői azt hangoztatják, hogy a román etnogenézis a Dunától délre, az Észak-Balkánon történt.
Burebista és Decebal
A történelmi visszatekintésben a K. e. I. századig ment vissza Tóth Endre, amikor a Római Birodalomban vezető egyéniségek tűntek fel, és a hódítások után kialakult az a rendszer, hogy „a hét dombról” hogyan lehet eredményesen igazgatni az impériumot. Burebista Cesarnak a kortársa volt, és ő egyesítette az Erdély területén élő, a trák nyelvcsoporthoz tartozó népeket, létrehozva a dák királyságot. Az utána következő dák királyok közül néhánynak a neve ugyan ismert, de a sorsukról, életükről nem sokat lehet tudni. Körülbelül Augusztus uralkodásáig viszonylag békés időszak volt, de azért a dák-római kapcsolatokat végigkísérte az ellenséges viszony. Fordulat Domitianus császár idején következett be, amikor a dák törzsek élére egy rátermett vezér, Decebal került. A K. u. 80-as években, nem tudni miért, a rómaiaknak elegük lett abból, hogy a dákok betartanak nekik, és előbb egy sikertelen, majd 87-ben egy sikeres támadást indítottak ellenük. A leszámolás azonban néhány évig nem folytatódott, valószínűleg azért, mert nyugaton szintén háborúztak a rómaiak, 89-ben pedig belső válság tört ki Rómában. 101-ben, immár Traianus császár vezetése alatt indult ismét támadás Dacia ellen, de nem azzal a céllal, hogy provinciává tegyék, hanem azért, mert a birodalom nem tűrt meg semmilyen potenciális veszélyt jelentő államalakulatot a határvonalon. Sajnos nem maradtak fenn folyamatos történeti források a menetelésről és a harcokról, képi anyagként a Traianus oszlopán filmkockaszerűen kialakított domborművek mesélnek a háborús eseményekről nem pontosan, de azért nagyjából hitelesen. Két szakaszban zajlottak a harcok: 101-102-ben kisebb csaták árán a római hadsereg megszállta a dák királyságot, katonai táborok létesültek, fegyverszünetet kötöttek Deceballal, a dákok pedig visszavonultak a váraikba. Egy bizonytalan helyzetet követően végül az újabb háborús lobbi győzött Rómában: a rómaiak elfoglalták Sarmisegetuzat, a dák vezetők pedig öngyilkosok lettek a vár átadása előtt, vagy aki tudott, elmenekült. Decebal halálának körülményei vitatottak, az viszont biztos, hogy a diadalmenetbe nem tudták magukkal vinni a rómaiak.
Dacia provincia
A helyi viszonyok megismerése után 112-ben létrehozták Dacia provinciát, és megkezdődött a tartományokban ilyenkor szokásos munka, vagyis katonailag biztosították a területet és bevezették a polgári közigazgatást. Ezzel együtt a provincia élete első évtizedének alakulása eléggé „nyögvenyelősen” történt. Megalapították az első római várost: Colonia Ulpia Traianat, melyet szintén Sarmisegetuzának neveztek, mivel a meghódított területeken a rómaiak az őslakosok által használt neveket hagyták meg, vagy alakították át. Ezt követte Drobeta és Napoca, a 190-től 235-ig terjedő periódus pedig a provincia fellendülésének, virágkorának tekinthető. A 240-es évektől kezdve azonban bebizonyosodott, hogy Daciának a birodalomban katonai szerepe nincs, ezért megkezdődött a hadsereg kivonása, 271-ben pedig Aurelianus császár feladta a területet, arra a következtetésre jutva, hogy nem érdemes fenntartani, mert sokba kerül.
Dák-román kontinuitás
Tóth Endre arra hívta fel a figyelmet: a dák-román kontinuitás nem bizonyított történetileg vagy régészeti módon, és ugyanakkor nem lehet kimutatni a dákság fennmaradását Dacia területén, illetve a romanizálódásukat, vagyis hogy latinul beszéltek. Ehhez bizonyítani kellene azt is, hogy átvették a római kultúrát, a jobb használati tárgyakat és a viseletet, de erre utaló tárgyi emlékeket vagy leletanyagokat eddig nem találtak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Ma kezdődik a fotográfiai fesztivál
Az első Szathmári Pap Károly Nemzetközi Fotográfiai Fesztivált nyitják  meg ma délelőtt 11 órakor Nagyváradon, a szervező Euro Foto Art Egyesület galériájában. A fényképész- egyesületek és különböző társulások, valamint amatőr és profi fotóművészek részvételével és közreműködésével zajló rendezvénysorozat célja népszerűsíteni a kiemelkedő fotográfus, a világ első haditudósító fotóriporterének művészetét és európaiságát. A mai ünnepség keretében orosz fotóművészeti kiállítás nyílik meg Nagyváradon, a jekatyerinburgi Cetverg Fotóklub szervezésében (a tárlat január 24-ig látogatható).
A fesztivál nemzetközisé-géhez igazodva a világ más országaiban is tartanak hasonló rendezvényeket: ma délután 6 órától vajdasági alkotók munkáit vehetik közelebbről szemügyre az érdeklődők az újvidéki FKVSV Galériában, ahol jövő csütörtökön szerbiai országos természeti szalon nyitja meg kapuit. A Világban Élő Román és Magyar Fotóművészek Hetedik Nemzetközi Szalonját látja vendégül január 21-e és február 20-a között a kolozsvári Stars Fotóklub és a bukaresti Magyar Kulturális Intézet. Január 22-én Debrecenben nyílik kiállítás Szimbolizmus a fotográfiában címmel, majd február 1-jén ismét Újvidéken folytatódik a program, az Újvidék és lakosai elnevezésű tárlattal.
A Brăila Megyei Könyvtár ad otthont az első Nemzetközi Fotóművészeti Szalonnak január 31-től február 10-ig, majd az elkövetkező időszakban a magyarországi Zagyvarékasra (Jász-Nagykun-Szolnok megye), Nagyváradra és Galacra várják az érdeklődőket. A nemzetközi fesztivál február 10-én, a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub tagjainak éves tárlatával zárul. A rendezvénysorozatra benevezett programokat hazai és külföldi szakemberekből álló kuratórium válogatta össze (Mircea Agabrian és Tóth István – Románia, Georg S. Holzman – Németország, Albert Kriegler – Ausztria, Marcello Materassi – Olaszország, Szabó Béla – Magyarország). A fesztivál igazgatója Tóth István.
Szabadság (Kolozsvár),

Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen I.
Az új vezetőség összeállításánál már az első órákban figyelembe vették a város etnikai szerkezetét. Ebben közrejátszott az is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen a tüntetéseken a magyar munkások.
A nyolcvanas évek második felében Marosvásárhelyen és Maros megyében a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt általános rossz hangulat uralkodott. A megye és a város magyar lakossága, a magyarságnak a politikai, gazdasági életből történő fokozatos kiszorulása miatt kétszeresen is elnyomva érezhette magát. A város magyar közösségében általános csüggedés, kiábrándultság, esetenként veszélyérzet volt érzékelhető, és jelentősen fokozódott a (legális vagy illegális) kivándorlási szándék.
A temesvári eseményekről szóló nem hivatalos hírek hamar megérkeztek Marosvásárhelyre. A levegőben ott vibrált valami feszültség. A bátrabbak baráti, szakmai körökben viszonylag nyíltan hangoztatták véleményüket, az óvatosabb személyek csak suttogva adták tovább a rendelkezésükre álló híreket. December 17-én több katonai egységet, így a marosvásárhelyieket is, riadóztatták. A módszerek helyi szinten is kísértetiesen hasonlítottak azokhoz az eljárásokhoz, amivel a pártvezetés szokás szerint reagált különböző kiélezett helyzetekben:
a mozgósítás és az ideológiai indoktrináció ötvözése.
A diktatúra közvetlen kiszolgálói és követői december 18–20. között félelemből vagy meggyőződésből, az önámítás utolsó erőforrásait felélve ismételten kifejezték lojalitásukat Nicolae Ceauşescu rendszeréhez. December 20–21-én több intézményben és vállalatnál is elítélő gyűléseket szerveztek, amelyeken a jelenlevők (sokszor nem túl nagy lelkesedéssel) elítélték a temesvári eseményeket.
A helyzet rendkívül feszült volt. A gazdasági megszorítások, a kialakult nemzetközi- és belpolitikai helyzet téves lereagálásának következményei a társadalmi tűréshatárt súrolták. A különböző váltásokban, munkacsoportokban a vezető hangadók már nyíltan beszéltek az esetleges megmozdulások lehetőségéről.
Szintén december 21-én, a reggeli órákban a marosvásárhelyi katonai parancsnokok utasítást kaptak arra, hogy vezényeljenek ki csapatokat a város különböző pontjaira és akadályozzák meg, hogy a tüntető csoportok eljussanak a városközpontba, a megyei pártszervezet székházához. A pártszékházat és a városközpontban levő intézményeket a különböző katonai és rendfenntartó alakulatok együttesen biztosították.
December 21-én délelőtt 11 óra körül az Imatextől a munkások egy része a központ felé indult. Az váltotta ki az első ellenállást, hogy alá akarták íratni velük a temesvári megmozdulásokat elítélő nyilatkozatot.
Újabb tüntetők csatlakoztak hozzájuk az IRA-tól és a Metalotechnicától. Az Imatextből érkező hírekre reagálva a pártvezetés a gyár irányába küldött két autó Securitatés kiskatonát és milicistát lőszer nélkül. A parancsokat a megyei pártvezetés telekonferencián kapta meg. A rendőrségnek még ekkor sem kommunikálták le hivatalosan, hogy valójában mi is történt Temesváron. A karhatalmi szervek és a pártvezetés megpróbálta rávenni az embereket arra, hogy menjenek haza. A tömeg egy része szétszóródott, egy kemény, kb. ezres mag viszont a járdákon túljutott a kordonon, amelyet időközben vissza is vontak a város központjába. A tömeg végül a katona- és rendőrkordonnal védett megyei pártbizottság elé érkezett, ahol követelte, hogy a megyei első titkár, Viorel Igreţ tárgyaljon velük.
Estére a tömeg megfogyatkozott. Ennek a hatására néhány vezető úgy döntött, hogy megpróbálnak újabb embereket toborozni a lakónegyedekből. A „toborzó menetből” a város központjába visszatérő tömeget katonai- és rendőrkordon fogadta. A karhatalmi szervek néhány embert kiemeltek és elszállítottak, majd könnyfakasztó gránátokkal és vízágyúval próbálták szétoszlatni a tüntetőket.
Este kilenc körül eldördültek az első lövések.
Egyes visszaemlékezések szerint a Grand szálló, a Kultúrpalota és a Posta épülete környékén 70-80 tüntetőt tartóztattak le azon az estén. Többségüket rendőrség terepjárókba ültették és a Securitate épületébe szállították, ahol többüket bántalmazták.
A karhatalmi védelmi gyűrű egész éjszaka őrizte a pártszékházat. A helyi nómenklaturisták egy része és a bukaresti küldöttek a pártszékházban töltötték az éjszakát.
1989. december 21-én este hat marosvásárhelyi kapott halálos lövést: a 21 éves Adrian Hidoş, a 25 éves Hegyi Lajos, a 33 éves Pajka Károly, a 30 éves Ilie Muntean, a 33 éves Bodoni Sándor és a 38 éves Tamás Ernő. A megyei kórházban 18 sebesültet ápoltak, de ezek száma jóval nagyobb volt, a következményektől tartva sokan otthon látták el sebeiket.
A december 21-i marosvásárhelyi történésekről hivatalos jelentés készült, amely az eldördülő sortűz ellenére felmentette a hadsereg vezetőségét.
A katonai ügyészség meglátása szerint a karhatalmi szervek törvényszerűen jártak el, elsődleges szándékuk a tüntetők szétoszlatása volt, a karhatalmi szervek vezetői nem adtak külön tűzparancsot. A halálos áldozatokat követelő sortüzekre a helyzet okozta zűrzavarban került sor.
22-én reggel 6-kor a rendőrség újabb parancsot kapott, hogy le kell zárni a főteret, mert tüntetés lesz újra. A reggeli órákban valóban újra tüntetni indultak a munkások, ezúttal az előző napinál is nagyobb számban. Király Károly emlékirataiban azt írja, hogy őt több gazdasági egység (Ilefor, Bőrgyár, Konzervgyár) küldöttsége kérte fel, hogy csatlakozzon a tüntetőkhöz. Király elfogadta és a tömeggel együtt érkezett meg a központba.
Menet közben körvonalazódtak a tüntetők első kérései: Ceauşescu lemondása, a Securitate felszámolása, egyenlő bánásmód minden állampolgárnak nemzeti hovatartozástól függetlenül, általános sztrájk Ceauşescu bukásáig, szolidaritás Temesvárral. A tömeg több jelszavat skandált, többnyire román nyelven: Fără violenţă! (Erőszak nélkül), Vrem cu Timişoarara! (Temesvárral vagyunk), Noi suntem poporul! (Mi vagyunk a nép), Libertate! (Szabadságot), Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval). A városközpontban Király Károly, Florian Aurel és több tüntető vezér rövid buzdító beszédet mondott.
Az új hatalmi szervek megválasztása, a helyzet normalizálódása, december 22–29.
A Marosvásárhely központjában kialakult feszült patthelyzet Ceauşescu futásának hírére oldódott fel. A diktátor meneküléséről szóló hír hallatára a helyi a pártvezetők zöme a pártszékház hátsó felén, a pártszállón keresztül, amint tehette, elhagyta az épületet. Akik maradtak, hangosítást szerveztek, beszélni szerettek volna a tömeggel.
12,30 körül a tüntetők egy része behatolt a pártszékházba, ahonnan könyveket, iratokat, képeket, pártcímereket dobáltak ki, amit a tömeg üdvrivalgás közepette fogadott, összetört, illetve meggyújtott. A véleményformálók, vezetők a Kultúrpalotába hózódtak vissza. Onnan beszédet intéztek a téren levő tömeghez és elkezdődtek az első tárgyalások.
A tömeg egy része a Securitate épületéhez vonult, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Ott két részre szakadva vonultak az épület két bejáratához. A Securitate munkatársai, alkalmazottai különböző menekülési útvonalakon elhagyták az épületet. Az első szónoklatok du. kettő körül hangzottak el. Rövid beszédet mondott többek között: Făgărăşan Angela, Florian Aurel, Király Károly, Man Nistor, Sütő András. Királyt, aki fél háromkor intézett beszédet a téren levőkhöz, a tömeg hangos ovációval fogadta.
A 22-i eseményeknek két kiemelkedő fontosságú pillanata volt.
Az első a diktátor házaspár bukásának pillanata és megyei pártvezetés ebből bekövetkező hirtelen visszavonulása. A második fontos történés a kialakult politikai vákuum kitöltésének pillanata volt.
Délután kettő körül a tüntetők vezérei, szószólói mellé megérkezett egy etnikailag vegyes értelmiségi csoport, amelyik átvette az események irányítását: Király Károly, Sütő András, Man Nistor, Florian Aurel, Mihai Sin stb. Olyan személyekről van szó, akik kellő késztetéssel rendelkeztek és feljogosítva érezték magukat az előző rendszer bánásmódja miatt arra, hogy véleményt alkossanak, hogy beszéljenek a tömeghez, hogy befolyásolják az események alakulását.
A Kultúrpalotában így összegyűlt vezetők eldöntötték, hogy létrehozzák az első listákat az újonnan javasolt vezetőkről. Közös megegyezéssel (habár voltak őt ellenző szórványos bekiabálások is) végül Király Károlyt jelölték első számú vezetőnek, helyetteseinek pedig Man Nistort (egykori politikai fogoly) és a tüntető csoportok élén tevékenykedő Sorin Moldovant (a Vegyipari Kombinát munkása).
Az új szerv képviselői közölték Bukaresttel, hogy Marosvásárhelyen minden rendben van, stabil a helyzet. Ugyanazon az estén megszervezték az üzletek, intézmények védelmét is, amelyet trikolóros karszalagos forradalmárok láttak el. A lakosság a tömbházak védelmét szervezte meg egy esetleges, a civil lakosságot érhető támadás elhárítása végett.
Az új megyei vezetőség összeállításánál a jelenlevők már az első órákban figyelembe vették a térség és a város etnikai szerkezetét is.
Így, más magyarok által is lakott erdélyi nagyvárosokkal (Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti) ellentétben, Marosvásárhelyen többnyire a megyei nemzetiségi arányoknak megfelelően voltak jelen magyarok az új vezetőségben, és a megye élén is egy magyar nemzetiségű vezető állt.
Abban, hogy ez így alakult, szerepet játszott az a tény is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen az utcákon, a tüntetéseken a magyar munkások.
A Maros megye élére álló új hatalmi szerv képviselői azonnal, feltételek nélkül elfogadták a Ion Iliescu köré csoportosuló új román vezetést. Király visszaemlékezése szerint, az új megyei vezetőség még aznap este találkozott a hadsereg, a rendőrség és a Securitate képviselőivel, ahol tisztázták a kialakult helyzetet, és azt is, hogy a bukaresti utasítások alapján a Securitate a hadsereg alárendeltségébe került.
Király beleegyezett abba is, hogy azok a securitatés alkalmazottak, akik veszélyeztetve érezték családjuk és önmaguk testi épségét, elmenekítsék a városból a családtagokat olyan településekre, ahol nem ismerték őket.
Másnap, december 23-án reggel zajlott le Marosvásárhely főterén, ahogy a korabeli sajtó nevezte, az első szabad népgyűlés, ahol több helyi vezető mondott beszédet. Délután ismét tanácskozásra ült össze az új hatalmi szerv, tisztázni a helyzetet és kiegészíteni a sorokat. Megalakult a Nemzetmegmentési Front Maros Megyei Ideiglenes Tanácsa (NMF MMIT).
A tanácsba a fontosabb gyárak, üzemek, intézmények, a hadsereg és a történelmi egyházak küldöttei kaptak helyet, ezek között természetesen nem hiányoztak az ún. önjelölt küldöttek sem. A rend és fegyelem megőrzése mellett az új hatalmi szervek legfontosabb feladata az volt, hogy biztosítsák a lakosság számára az alapvető életfeltételeket: melegítés, világítás, élelmezés. 23-án első lépésként megalakult a lakosság élelmezéséért felelős biztosság, kinevezték a mezőgazdaságért felelős munkatársakat és az orvosi ellátást koordináló munkacsoportot. A fenti bizottságok hatáskörébe tartozott a segélyszállítmányok rendszerezése és szétosztása.
23-án elkezdődött az üresen maradt városi vezetés megszervezése is. Első ízben a megmozdulások során keletkezett űrt betölteni kívánó értelmiségiek jelentkeztek, akik megalakították az ideiglenes városi tanácsot, egyelőre szakbizottságok felállítása nélkül.
A városi tanács első felállásban magyar többségű volt. 24-től a hadsereg képviselője, Ioan Judea ezredes töltötte be az elnöki tisztséget, Sanda Veronica Moldovan és Weszely Tibor voltak az alelnökök, a titkári pozícióba pedig Iuliu Suciut választották meg. 1990. december 31-én a kora délutáni órákban az NMF városi elnöke, Ioan Judea találkozott a rendőrség képviselőivel és bejelentette, hogy egyetlen rendőrt sem menesztenek, a problémás személyeket más vidékre helyezik.
A megye jövőjét illetően január 3-án került sor az első fontosabb politikai eseményre, a helyi vezető szervek újraválasztására. A december 22-én jellemző eufóriát felváltották a különböző érdekcsoportok és személyek közötti viták. A legfontosabb kérdés az volt, hogy ki örökli az időközben Bukarestbe, az NMF országos vezetésébe hívott Király Károly megyei elnöki tisztségét.
A hadsereg képviselői fontos pozíciókat követeltek maguknak, illetve felmerült az etnikai arányok kérdése is. A több órán át tartó vita után egyfajta kompromisszumos megoldás született. Király maradt elnöknek, de munkáját három alelnök hivatott segíteni. A hadsereg-pártiak viszont némi előnnyel zárták a szavazásokat, hisz országos szinten is egyedi módon Ioan Scrieciu tábornokot ún. első alelnöknek választották meg, Gâlea Valert és Kincses Elődöt pedig alelnöknek. Az első alelnöki tisztség azért volt fontos, mert Király távollétében gyakorlatilag Ioan Scrieciu állt a megye élén.
A megyei szervek összetétele a következőképpen alakult: Baculea Dan jegyző, Pop Dorel - Ifjúsági bizottság, Man Nistor - Oktatás és tudományért felelős bizottság, Virág György - Gazdasági bizottság, Mihai Sin Kulturális bizottság, Hârşan Viorel - Ökológiai bizottság és Jakabffy Attila - Kisebbségi bizottság.
Régi-új elit Maros megyében és Marosvásárhelyen
Romániában, így Maros megyében is a diktatúra szorítása miatt nem szerveződött meg egy jól körülhatárolt ellenzéki mozgalom. Többek között ennek tudható be az is, hogy a helyi pártvezetés összeomlását követő vákuumban egy viszonylag heterogén csoport jelentkezett, akik között az első fázisban megtaláljuk a tüntetők néhány vezéregyéniségét (Sorin Moldovan, Făgăraş Angela), illetve azokat a személyeket, akik erre a történelmi szerepkörre önkéntesen jelentkeztek: egykori politikai foglyok (Man Nistor), Ceauşescuval szembeforduló értelmiségiek, egykori nómenklaturisták (Sütő András, Király Károly).
Az idő múlásával, december 23-án ez a csoport kiegészült a különböző megyei gazdasági egységek, kulturális intézmények, egyházak és a hadsereg képviselőivel. Az első órákban, napokban a közös ellenségkép és a hatalomváltás okozta zűrzavar orvoslása fogta össze ezt a minden szempontból heterogén csoportot. A tüntető munkások vezérei és a gyárak küldöttei egyértelműen a technikai értelmiség felé billentette a mérleg nyelvét.
Nyilvánvaló volt, hogy a közvélemény kritikájának leginkább kitett megyei és városi tanácsba nem kerülhettek be elvileg olyan személyek, akik a közvélemény előtt is ismert vezető politikai tisztséget töltöttek be a Ceauşescu korszakban. Kivételt Király Károly, Sütő András vagy Ion Scrieciu jelentettek. Király és Sütő KB tag, illetve póttag volt, Scrieciu pedig vezető katonatisztként tagja volt a hatvanas évek végén a megyei pártbizottságnak. Sütő (aki január elején amúgy is lemondott) és Király esetében a nemzetiségi jogokért történő kiállás, kvázi disszidensként való megítélésük adott legitimációt és ismertséget, Scrieciu pedig a diktatúra puhább időszakában töltött be a közvélemény számára teljesen ismeretlen tisztséget.
Király Károly személyében egykori nómenklaturista, magyar származású vezetője volt Maros megyének. A diktatúra bukásának pillanatában ő volt az a személy, aki kellő ismertséggel, tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy az események élére álljon és, hogy Bukarestben és Marosvásárhelyen is egyaránt elfogadják. A hetvenes évek elején került ki a pártvezetésből, önkéntes alapon. Ez viszonylag elegendő időintervallum volt ahhoz, hogy a köztudatban megkopjon a pártaktivista múltja, habár, mint említettük, történtek erre nem túl erőteljes utalások.
A Szabad Európához intézett levelei, amelyben a diktatúra nemzetiségpolitikáját bírálta, nagy népszerűséget eredményeztek számára a magyar lakosság körében. Jó kapcsolati tőkével rendelkezett Bukarestben, az új vezetés egykori nómenklaturista részlegét személyesen is ismerte.
Úgy tűnt, Király személye az első napokban mindenki számára garanciát jelentett. Bukarest és Iliescu azt remélhette tőle, hogy Maros megye nem fog a radikalizmus útjára lépni, a marosvásárhelyi magyarok pedig az etnikai ügyek képviselőjeként tekintettek rá. A helyi románság és a román elit pedig azt nyugtázhatta, habár magyar vezető került a megye élére, legalább olyan személyről van szó, aki valamikor integrált része volt a román államvezetésnek.
Ami az etnikai arányok tiszteletben tartását illeti – elsősorban a magyar képviselők jelenlétére vonatkozóan – már az első pillanatokban kihangsúlyozták annak fontosságát. Megjegyzendő, hogy a kérdés érzékenységét a román képviselők többsége is belátta már az elején és a rendszerváltás első napjaiban komolyabb kifogások ez ellen nem hangzottak el.
A román fél számbeli túlsúlyát amúgy egyetlen fórumon sem veszélyeztette semmi, ugyanakkor magyarok is elfoglalhattak néhány fontos pozíciót. Megyei szinten ebben nagy szerepet játszott Király Károly, aki, mint említettük, megfelelő taktikai érzékkel hozott pozícióba néhány személyt a közvetlen környezetéből.
Az 51 tagú megyei tanácsban 28 román képviselőt választottak be, 20 magyart és három németet. A megyei tanács végrehajtó bizottságának öt román és négy magyar nemzetiségű tagja volt. A városi tanácsnak 13 magyar tagja volt, 12 román és egy német. A tanács élén Judea ezredes személyében román elnök volt, a városi végrehajtó bizottságban pedig négy-négy román és magyar, illetve egy német tag volt.
Novák Csaba Zoltán
Transindex.ro,

Merjük egymást értékesnek látni!
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjével, BÖJTE CSABA ferences szerzetessel az értékeket a középpontba állító műsorában beszélgetett Stanik István. Az alábbiakban a román közrádió magyar adásában elhangzottak szerkesztett változatát adjuk közre.
Beszélgessünk az értékekről! Az ön könyveinek a központjában az értékek állnak. Miért tartja fontosnak erről írni a 21. század elején?
Nagyon sok ember kopogtat be, segítséget kér, élelmet, ruhát, tanszert, van, aki hozza a gyerekét, hogy fogadjuk be, mert nem tudja nevelni. Amikor leülök velük beszélgetni, legtöbbször kiderül, hogy nem árvíz vagy földrengés pusztította el a családjukat, hanem más jellegű gondok, bajok vannak. Ha egy államban sok a baleset, logikus, hogy baleseti kórházakat kell építeni, az orvosok összerakják a szerencsétlenül járt embereket. De ha még több baleset történik, az állam vezetői rosszul teszik, ha még több kórházat építenek, azt kellene csinálják, hogy elővegyék a közlekedési szabályokat, az utakat, ellenőrizzenek, és akkor logikus, hogy kevesebb baleset történne, kevesebb kórház kellene.
Az elmúlt húsz évben újabb és újabb gyermekotthonokat indítottam, mindegyik betelik pillanatok alatt. Azon gondolkoztam, jó ez így, hogy létrehozzak egy újabb intézményt, amely az összetört csontokat, családokat próbálja összerakni? Nem lenne jobb, ha elővennénk azokat az értékeket, amik meghatároznák az életünket, a tízparancsolatot, a szeretet parancsát, és ezekről leverni a port, és egy kicsit átelmélkedni, átgondolni? Ugye, ha valaki repülőt akar építeni, nem rossz, ha előtte átnézi az aerodinamika törvényeit, mert úgy eredményesebben tud repülőt tervezni. Társadalmunknak is vannak olyan alapvető értékei, amik századok alatt kikristályosodtak. Miért nincs egy lelkiismereti ombudsman, aki azt mondaná egy új törvényről, hogy lám-lám, ezek összevágnak-e vagy nem vágnak össze a mindannyiunk által valamilyen szinten elfogadott isteni parancsokkal?
Ön azt írta, hogy a gazdasági válság nem hat igazából az emberekre, mert az emberi élet teljességét nem határozzák meg azok a tényezők, amelyek a gazdasági válságra hatnak. Kifejtené ezt a gondolatot?
Biztos, hogy nagy krízis van. Mikor kérdezték, hogy mi erről a véleményem, egy viccet mondtam. A nyuszi a teknősbékával elindul kirándulni. Mennek, mennek. Persze, a béka mindegyre lemarad, s a nyuszi noszogatja kedves társát, hogy szedd már azokat a reumás lábaidat! A teknősbéka mindegyre azt mondja, hadd el nyuszi, jó, ha mi ilyen lassan megyünk. Végül a nyuszi megkérdezi: miért jó, ha mi lassan megyünk? Azt feleli, mert nem jó irányba megyünk! Úgy gondolom, az emberiség nagyon felgyorsult az anyagi javak halmozásával. Amikor házat szentelni megyek, tényleg olyan lakások vannak, mint egy-egy múzeum, már nem ötven négyzetméter, hanem száz, száz fölötti négyzetmétereken, több autó is, ennek ellenére az emberekben nem az örömérzetet látom, inkább a verejtékes izzadságszagot érzem. Ilyenkor az a régi emlék jut eszembe, amikor kedves édesanyám, amikor gyerekkorom első kirándulásaira mentem, lelkesen megpakolta a hátizsákomat anyai szeretettel. Abban volt aztán minden. Azokra az első kirándulásokra úgy emlékszem vissza, hogy folyik a víz rólam, azt se tudom, hol járok, csak cipelek. Aztán rájöttem idővel, hogyha anyámat nem engedem közel a hátizsákhoz, azt én magam pakolom be úgy férfias egyszerűséggel, akkor csodálatos szép tud lenni a természet, élmény kirándulni. Az utóbbi húsz évben, ki kell mondanunk, hogy az erdélyi magyarság túlpakolta a hátizsákját, túl sok mindent felvállaltunk, hordoznunk kell, s biza nem olyan élmény verejtékesen cipekedni.
Igenis a legnagyobb értékek azok, hogy leülök a kedves férjemmel, feleségemmel, gyerekeimmel beszélgetni, játszani, egy römipartira, kirándulni. Azt a paprikás pityókát elkészítem, nekiülünk elolvasni egy jó könyvet vagy megnézünk együtt egy jó filmet.
Olyan kép alakult ki bennem Önről, ami különbözik azoktól a sztereotípiáktól, amikor az ember egy papra gondol vagy egy szerzetesre gondol. Úgy érzem, Ön közelebb van a mai hétköznapi emberhez: magatartásában, beszédstílusában, abban, ahogy fogalmaz, és a gondolataiban is. Mi okozza ezt a különbséget?
Nagyon sok nagyszerű ember van, csak legtöbben félünk megszólalni, vagy sokszor van egy irány, s azt felvesszük és lihegünk egymás sarkában. Nehéz megállni, nehéz azt mondani, hogy ez nem igaz, ez a siránkozó, nyafogó hangnem, amit, mint egy nagy adag ketchupot ráöntöttek az erdélyi magyarságra, s úgy folyik rajtunk. Én hiszem azt, hogy ha felráznánk magunkat, ha biztatnánk egymást és önmagunkat, akkor szebb lenne a világ. Mire gondolok?! Szentgyörgyről jövök hazafelé, Csíksomlyó felé. Leint egy atyafi, felveszem, kérdezem tőle, hova megyen. Azt mondja, megyen haza a büdös… és mondott egy csúfot a feleségéről. Az út szélére húztam az autót, és mondom, szálljon le. „Hát miért?” Mondom, én katolikus pap vagyok, és aki így beszél a feleségéről, azt én egy tapodtat se viszem. Kint esett az eső, sötétedett, láttam, nagy leszállhatnékja nincs ennek az ötven fölötti bácsinak. Kértem, mondjon valami jót a feleségéről és elviszem. Azt mondja, hát ilyen hirtelen… Mondom, akkor várjunk, ne kapkodjuk el ezt az asszonydicséretet. Azt mondja: finom palacsintát süt. Na, mondom, csukja be az ajtót, mert akkor megyünk. El is indultunk, kezdtünk beszélgetni, s kiderült, hogy az a palacsinta, atya, hát töltelékes… az igen… olyat maga nem evett, álljon meg, itt a telefonszámom, jöjjön el, azt meg kell kóstolja. Aztán kiderült, hogy van három szép gyerekük, még unoka is van, malacot nevel, van veteményeskert. Egész Alcsíkon nem erőst van olyan szép kert, mint az övék. S végül, mire Bükszádig értünk, az asszonykát szinte szentté avattuk. Olyan szépeket mondott a kedves feleségéről, s miután leszállt, akkor gondolkoztam el, hogy ez hogy van, egy ezer idegennek elkezdi szidni a feleségét. Valószínűleg társadalmi elvárás, hogy a rosszat mondjuk egymásról, s ne a jót lássuk meg. S amikor azt mondom neki, hogy én erre nem vagyok vevő, akkor mindjárt előkerül valami mélyebb, tisztább, valami emberibb arc, amiről jól el tudtunk kilométereken hosszan beszélgetni. Most az a sikk, ha szidom a főnökömet, a beosztottamat, a tanárt, az orvost, a papot, a politikust, mindenkit, mert én tudom a tutit, s mindenkiről megmondom tíz perc alatt, mit csinál rosszul. Ez a gonosz léleknek a stílusa, mert ha a jó Isten stílusát nézem a Szentírásban, azt látom, hogy Jézus mindenkit bátorít, „itt vagyok, ne féljetek, veletek vagyok, legyőztük a gonoszt”. Találkozik az öreg Nikodémussal, s nem lehordja, hanem azt mondja, igaz, hogy nem jól sikerült, amit csináltál, de itt vagyok, segítek, fog ez menni. Vagy a házasságtörő asszonyt, vagy Zakeust, sorolhatnánk, Jézus az összes találkozásában bátorít. Akivel Ő szóba áll, az emmauszi tanítványok, vagy akárki, többek lesznek, bátrabbak, hitüket visszanyerik önmagukban, neki mernek állni feladataikat szépen elvégezni. A gonosz lélek az, aki kihúzza Ádám s Éva alól a szőnyeget, ő az, aki mindent ócsárol, leszól. Én, amikor rosszat mondok a társaimról, környezetemről, nagy a gyanúm, hogy a gonosz lélek szócsöve vagyok.
Van egy kifejezés a magyar nyelvben, amit gyakran használunk a médiában, azt mondjuk: modellértékű, valamire, amiről úgy gondoljuk, hogy követendő példa. Ha az erdélyi magyarság fogalomkörében valami modellértékű, akkor Csaba atya mint személyiség modellértékű. Beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen érték a példamutatás.
Nem hiszek abban, hogy ilyen karizma, meg olyan adottság, én azt gondolom, van egy jó receptje a piskótának, és aki aszerint csinálja, annak finom süteménye lesz. Tehát ez nem adottság kérdése, a mi Urunk Jézus Krisztus egy nagyon jó receptet adott az élethez, és én azt gondolom, van bennünk annyi alázat, hogy azt a receptes könyvet elévesszük és megnézzük, hogy a mi Urunk hogy csinálta. A szomorú emmauszi tanítványokat Húsvét hajnalán nem leszidta, nem a földbe döngölte, hanem olyan szépen tudott velük beszélni, hogy lángolt a szívük, s ezek az emberek maguktól visszamennek Jeruzsálembe, s lelkesítik a többieket is. Ez egy recept. Ha jön egy gyerek hozzánk, egy utcagyerek, aki kiábrándult mindenből és mindenkiből, s én azt mondom, milyen csajbatag vagy, milyen mocskos vagy, akkor még mélyebbre kerül, nem? De ha ölbe veszem, és azt mondom, Isten selejtet nem teremtett, te Isten csodaszép alkotása vagy, gyere, megfürdetlek, szép ruhát adok neked, nézd meg, milyen szép vagy és örülj, akkor az a gyerek elindul, és próbál viselkedésében és mindenben jobb lenni, szebben viselkedni. Ebbe az irányba kell elindulni, de ez nem adottság kérdése, hanem az, hogy olvassuk el a mi Urunk Jézus Krisztus életét, az Evangéliumot és próbáljuk meg azt valóra váltani.
Nagyváradon beszélgetünk, ahol nemrég megnyílt egy újabb nevelőotthon. Most éppen hol tart Csaba atya az otthonok építésével, bővítésével, hány gyerek tanul most? Beszéljen egy kicsit erről a lélekbirodalomról, ahogy valaki nevezte mindazt, amit Ön felépített.
Le kell szögezni azt, nekem nem az a célom, hogy nem tudom, hány házat létrehozzak, mert meg vagyok győződve, hogy se az állam, se az egyház, se senki a szociális kérdést nem tudja megoldani. Én azt szeretném megmutatni az embereknek, hogy jó dolog jónak lenni, jó dolog jót tenni! Hogy igen, ez a típusú gyerek is ugyanúgy nevelhető, formálható, mint bármelyik más. Az lenne a cél, hogy vágyat ébresszek az emberekben ahhoz, hogy mindenki a maga utcájában, falujában, tömbházában lehajoljon a bajban lévő emberhez és szolidárisak legyünk. Ez a fő célom nekem. S amikor kérdezik, hogy mit akarok kétezer-tizenkettőben vagy -tizenháromban, akkor mindig azt mondom, hogy konkurenciát. Minden faluban, minden városban kellene legyen egy ilyen kis otthonocska. Hatvannyolc ilyen házunk van, ezek egy része napközi otthon, s vannak a bennlakó otthonok. A Gyergyói-medencében szinte minden faluban van napközi otthon. Háromszéken, Csíkban, Udvarhely környékén, Parajd környékén is sokfelé vannak ilyen napközi otthonok. Egy faluban van kétszáz, ötszáz gyerek, s a legtöbb halad. Aki nem halad, mellé a tehetősebb szülő alkalmaz pedagógust vagy küldik délutáni „afterschoolba”. Egy szegény gyerek, ha hazamegy az iskolából, s nincs, aki leültesse, hogy tanuljon, akkor könnyen elmegy focizni. Másnap az iskolában nincs házi feladat, még a füzetet is otthon hagyta, talán el is késett. Ilyenkor a tanító mit tud mondani: miért nem tanultál? Leszidja a gyereket, ez kudarcélmény. S ahol engem kudarc ér, oda nem megyek szívesen. A gyerek is akkor kezd lógni. Akkor nem elég, hogy nem tanulsz, még lógsz is, az apád laskáját. Behívják ilyenkor az egyedül élő anyukát vagy nagymamát, az sírva hazáig pofozza a gyereket, ami egy újabb, mélyebb kudarcélmény. A gyerek mély spirálba kerülhet, ezért sok gyerek abbahagyja az iskolába járást. Beder Tibor, Hargita megyei tanfelügyelő mondta, hogy fő-tanfelügyelői tevékenysége alatt több mint hatezer iskolaelhagyás történt. Igazából az államnak nincs erre eszköze, hogy egy ilyen leszakadó gyermeket hogyan tudjon visszapergetni. Mi az ilyen gyerekek számára létrehozzuk a napközit, ami azt jelenti, hogy neki van még valamilyen családi háttere, van, ahol aludjon, de nálunk ruhát, tanszert kap, tanulunk, foglalkozunk vele, esténként pedig hazamegy. Mintegy ezer gyerek van ebben a rendszerben. Ha ez már nem elég, amikor már nincs hova hazamenjen, ha testi, lelki, fizikai integritása, épsége veszélyben van, akkor a törvény szerint is ki kell emelni őt a családból, tehát befogadjuk valamelyik bentlakó otthonunkba. Most több mint ezerháromszáz bentlakó gyerekünk van Erdély területén. Csak addig kellene bent legyen, amíg a családi háttér normalizálódik, mert az a jó, ha nem szakad el a vér szerinti rokonaitól, hanem velük együtt él és növekszik. A fogorvos se azzal kezdi, hogy kiráncigálja a szánkból a fogakat, hanem töm, fúr, gyökért kezel. A szociális munkás is így kellene a gyerekekhez hozzáálljon. Sokszor elmondtam az állami hatóságoknak, hogy a rendszer kevesebb pénzbe kerülne, és hatékonyabb lenne, ha a gyerek úgy éli meg, hogy én társ vagyok, egy mentőcsónak. Ezért van az, hogy egyetlen házunkban sincs kapus, meg lakat. A gyerekek kijárnak a városi iskolába, visszajönnek, magukénak érzik. Én szeretnék egy „fertőző betegség” lenni, hogy megfertőzzem az embereket azzal, amivel engem is a mi Urunk Jézus Krisztus vagy Szent Ferenc atyánk megfertőzött. Oly sokszor elmondtam, hogy ha elengednének Somlyón a Szék útján befelé két malacot, mindjárt kirohanna valaki, hogy megfogja és hazavigye. De egy ember ennél sokkal értékesebb. Merjük egymást értékesnek látni, merjük egymást megszólítani, befogadni. Olyan sok üres házban jártam, ahol, mint egy múmia, él valaki egyedül, szörnyű az ő élete. A gyereknek is, ha egyedül van, az unalmas. Én a mi gyerekeinkben azt látom, milyen jó, hogy együtt vannak. Biztatnám a kedves testvéreinket, hogy merjenek jók lenni, a cselekvő szeretet útjára lépni, merjenek befogadni egy-egy gyereket, öreg nénit. Én nemcsak gyerekeket fogadtam be, hanem régi, eldobott épületeket is, Bethlen Gábor szülőházát, de idős bácsikat, néniket is. Vagy sokszor hajléktalan embert. Persze, kell vele egy kicsit bíbelődni, de most már jó munkatársam, aki veti a vállát a vállamhoz, együtt húzzuk a szekeret. Ez kellene, hogy meglássuk egymásban az értéket, a társat, a barátot, azt, akivel akár álmainkat valóra válthatjuk, akivel együtt dolgozhatunk.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Újra lesz táncház Váradon
A táncházi hagyományát élesztené fel a Nagyvárad Táncegyüttes, a Partiumi Keresztény Egyetemmel közösen. A hivatásos táncegyüttes az egyetem dísztermében tart majd havonta legalább egy táncházat.
Az első alkalomra január 17-én este héttől kerül sor. Dimény Levente, a Nagyvárad Táncegyüttes (NTE) művészeti igazgatója tegnap sajtótájékoztatón elmondta: Váradon, éppúgy, mint másutt, volt hagyománya a táncháznak, az utóbbi években azonban egyre ritkábban került sor ilyen találkozókra.
A január 17-i első alkalmon az Erdély-szerte jól ismert kolozsvári Üsztürü zenekar muzsikál majd, a későbbi alkalmakkor pedig a váradi táncegyüttes zenekara, a Soroglya húzza a talpalávalót. Az Üsztürü egyébként nemcsak a táncház miatt érkezik Váradra, hanem azért is, hogy később szakmai gyakorlatot tartson az NTE zenekarának. A további táncházakban aztán az alkalomhoz, évszakhoz vagy ünnephez kötődő néphagyományok adják a tematikát, így például februárban farsangi, márciusban pedig „forradalmi” táncházba várják a néptánckedvelőket, míg az áprilisi alkalmat a húsvéti ünnepkör határozza meg. A táncházakba természetesen nemcsak a tapasztalt néptáncosokat várják, hiszen minden alkalommal táncoktatást is tartanak a tanulni vágyók számára – az első alkalmon Kádár Elemér, az NTE művésze oktat kisküküllőmenti táncokat. A belépődíj 5 lej. Ráksi Lajos, a Partiumi Keresztény Egyetem lelkésze és a táncház társszervezője úgy nyilatkozott, régi vágya a táncházhagyomány újraélesztése a PKE-n, hiszen annak jogelődje, a Sulyok István Református Főiskola még rendszeresen otthont adott hasonló eseményeknek, a Palló zenekarral.
A Nagyvárad Táncegyüttes ugyanakkor a magyar kultúra napjára is készül – tudtuk meg. Január 22-én a Fekete Sáfrán című táncelőadással várják a közönséget, ezt még csak kétszer játszották itthon. A váradi ünnep előtt, január 19-én két előadást mutatnak be Szatmárnémetiben, majd 25-én Bánffyhunyadon is: délelőtt a Bambuc ördög, este pedig a Fekete Sáfrán című produkciót.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),

Szövétnek, a kis aradi csoda
„Jó lenne egy kulturális folyóirat? Hát legyen!”
Kedden az estébe nyúló délutánon ünnepi rendezvényt tartott az Alma Mater Alapítvány a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében: a Szövétnek 15. évfordulójáról emlékeztek meg mindazok, akik szeretettel és féltő gondoskodással szerkesztik, írják, olvassák és terjesztik a Szövétneket.
A szép és bensőséges ünnepség vége felé a lap jelenlegi szerkesztője feltette a régebben egyszer már neki szegezett kérdést: lesz-e újabb 15 esztendő? A válasza akkor is, most is az volt: attól függ, meddig lesz még olyan gárda, amelyik igényli. A mai fiatalok inkább az egeret mozgatják a számítógép előtt, s a keddi rendezvényen sem voltak (a tévé munkatársain, az egyik előadón, meg az iskola néhány tanárán kívül) ötven év alattiak.
De ezzel már kicsit a (bizonytalan) jövőbe szaladtunk, kedden pedig főleg a kezdetekről volt szó. Ujj János, aki 2006 óta szerkeszti a lapot, a történész pontosságával ugyan, de oldott és élvezetes stílusban elevenítette fel a Szövétnek indulását. Bevallotta: maga is szkeptikus volt az ötlet felmerülésekor, hisz 1997-ben az utolsó aradi kulturális lap, a Havi Szemle megszűnése óta ötven év telt el. Bár igaz, hogy a két világháború között Aradon nagyon sok kulturális folyóiratot kezdeményeztek. A Vasárnap 1918–1940 között élt, de megjelent közben a Szezon, Fekete Tivadar két kiadványa, a Fekete macska és A Hang, Franyó Zoltán Géniusza és Új Géniusza, Szántó György Periszkópja, a Havi Szemle – 1943 márciusa és ’44 augusztusa között Dél-Erdély egyetlen magyar nyelvű kulturális lapja. Aradon abban az időben – főleg helyi szerzőktől – 349 magyar könyvet adtak ki!
Ujj János végül, mintegy következtetésként, hozzátette: az alapítóknak volt igazuk.
Az ötlet Réhon József tanártól származott (kedden – szerencsére nem betegségből kifolyólag – nem lehetett jelen), aki megkereste az Alma Mater akkori elnökét, Éder Ottót azzal, hogy jó lenne egy kulturális folyóiratot indítani. Helyben nem volt válasz a merész ötletre, de egy hónap múlva, amikor a kezdeményező ismét rákérdezett, az elnök kérdéssel felelt: hát legyen? Legyen!, volt a határozott válasz.
És lőn.
Dr. Kovách Géza, akit diákok nemzedékei zártak szívükbe, a tőle várható módon és stílusban reagált „Jocó” ötletére: „már megint kitaláltál valami marhaságot!”. De természetesen teljes támogatásáról biztosította, és szavának állt, sőt, a cím (szövétnek: sötétbe világító pislákoló lángocska) is tőle származik. „Lehet még ebből fáklya is”, tette hozzá „Gazsi”. „Döntse el az olvasó, hogy mi lett” – mondta Ujj János.
A kezdetektől 2001-ig Réhon József szerkesztette a lapot, onnan 2006-ig Ilona János tanár, a mostani szerkesztő tőle vette át a stafétabotot. A szerkesztő beszédében nem tért ki rá, de mi elmondjuk: munkájáért senki – szerkesztő, cikkíró, terjesztő stb. – egyetlen fityinget sem kap, aki segít a kéthavi kiadvány megjelenésében, abszolút önzetlenül teszi. Az aradi magyarság érdekében, mondanám, ha nem félnék kicsit a nagy szavaktól. A kiadványt egyébként anyagilag az Alma Mater támogatja, amelyet főleg az iskola volt tanítványai segítenek.
A „kis aradi csoda” (Réhon József szavai) fennmaradt 15 éven keresztül, noha számos, nagy kulturális múlttal rendelkező erdélyi város (például Nagyvárad, Temesvár) próbálkozásai anyagiak híján hosszabb-rövidebb idő után csődöt mondottak.
Ujj János – miután megemlékezett a folyóirat munkatársairól – ismertetőjét azzal zárta: „Azt kívánom, hogy 15 év múlva álljon valaki itt, és a Szövétnek második 15 évéről beszéljen”.
Az összejövetel végén Nagy Etelka, az Alma Mater Alapítvány elnöke köszöntötte a folyóiratot, az est vendégeit.

Az ünnepi alkalomra két neves előadó is érkezett Aradra: dr. Ormos Pál professzor, az MTA Szegedi Biológiai Központjának igazgatója és az aradi származású dr. Krizbai István, az intézet főmunkatársa, nagyon érdekes (vetített képes) előadásokkal (Manipuláció a fénnyel, illetve Daganatos áttétek az agyban – megvéd-e a vér-agy gát?). Mindkét előadás iskolapéldája volt annak, hogyan lehet rendkívül bonyolult dolgokat közérthetően tálalni. Mindkét előadó többször közölt már a Szövétnekben (az ifj. Krizbai doktor már a második számban).
A legnagyobb meglepetést azonban a borosjenői Mészáros Dávid és Katalin házaspár szolgáltatta. Katalin 15 éves a Szövétnek feliratú hatalmas (finom) tortával kedveskedett a szülinapos folyóiratnak és a népes közönségnek, férje pedig saját készítésű (ugyancsak finom) boraival és pálinkájával.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Beindult a váradi táncház
Nagyvárad- Az évek során Váradon kisebb-nagyobb próbálkozások voltak már egy rendszeresen működő táncház megszervezésére, de valami oknál fogva mindegyik próbálkozás kudarcba fulladt.
A Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttese és a Partiumi Keresztény Egyetem most közös együttműködésben havi rendszerességgel működő táncházat indított, alkalmanként különböző tematikával: februárban Farsangi táncház, márciusban Forradalmi táncház lesz, áprilisban pedig Húsvéti táncházba jöhetnek a népzene- és néptánc-kedvelők. A legelső, csütörtök este a PKE dísztermében zajlott alkalom arra volt jó, hogy a régi és új táncházasok találkozhassanak. Az ünnepi nyitó táncházon az Üsztürü zenekar húzta a talpalávalót. A vendég zenekar kiemelten foglalkozik Erdély és elsősorban Közép-Erdély vonós hangszeres zenéjével: Szék, Kalotaszeg, Mezőség, Küküllő-mente és Székelyföld. A későbbi táncházak állandó zenekara a Nagyvárad Táncegyüttes Soroglya zenekara lesz. Ne szomorkodjanak azok sem, akik még nem tudnak táncolni, de szívesen eljönnének a táncházba, mert számukra a Nagyvárad Táncegyüttes táncosai vezetésével minden alkalommal néptánc oktatás is lesz. A nyitótáncházban Kádár Elemér oktatott Kisküküllő-menti táncokat Tolnai Tímea segítségével a tanulni vágyók számára.
erdon.ro,

Mesterházy és a kettős beszéd
Érdemtelenül nagy köröket futott be az internetes nyilvánosságban egy magyarországi hetilap publicisztikája. Érdemtelenül, de nem indokolatlanul. Van ugyanis annak némi diszkrét bája, hogy miközben Mesterházy Attila Kolozsváron elnézést kér a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson tanúsított szocialista álláspontért, ájtatoskodik egy sort (Nagyváradon megtekinti a Szent László-ereklyét – előre félek, mi lesz Csíksomlyón!) és nemzetpolitikai fordulatot hirdet, addig odaát a talpasai (no meg a baráti sajtómunkások), akiket vélhetőleg elfelejtettek értesíteni a nagyívű váltásról, vígan románoznak. Rendben, „csak” a miskolci pártszervezetről van szó, ami nem is érdemelne túl sok puskaport, ám a Magyar Narancs ügybuzgalma révén sikerült az összmagyar nyilvánosság szintjére kiterjeszteni a vidéki emeszpések tahóságát.
Ellenforradalmár „Határon túli” magyarként kínos feszengésen érheti magát az ember, amikor arról olvas, hogy az áttelepült erdélyi és partiumi magyarok egyfajta obskurus érdekszövetséget működtetnek az anyaországban (legalábbis ebben a zugában), amely valódi polipként hálózza be a köz- és közösségi életet, belterjes tenyészetként telepszik rá a gyanútlan őshonos polgárok életére és a magyar állami intézményrendszerre, miközben tagjai hallatlan, szinte szabadkőműves rituáléra emlékeztető titkos kódrendszert használnak maguk között: példának okáért tudnak románul. Emellett nem átallanak beszivárogni bizonyos közösségekbe, mondjuk református gyülekezetekbe, ahol akár vezető pozícióra is képesek szert tenni.
A miskolci szocpárt és a „bátorságát” üdvözlő („Miskolcon elkezdődött”, „kimondatott”), hajdan szebb napokat látott liberális lap változatos eszköztárat használ arra, hogy a gyanakvás légkörével vegye körül az Erdélyből átszármazottakat. Van itt értelmezhetetlenül abszurd „leleplezés” (az egyik vezérigazgató „beszéli a román nyelvet”, egy másik vezérigazgató pedig „Székelyudvarhelyen született”), végtelenül sunyi hangulatkeltés („az áttelepült magyarokat nem minden esetben és nem mindenki várja tárt karokkal az anyaországban”; „a kialakult helyzet miatt lehet haragudni arra, aki kimondja, de arra is, aki alapot ad a külhoni magyarokkal szembeni ellenérzés erősödésére”), a csak Monty Python-i humor iránti fogékonysággal magyarázható „rémtörténet” („egyes önkormányzati irodákban olykor román nyelvre váltanak a vezetők”; „hallani kis faluról, ahová Erdélyből származó református lelkész került, majd jött még néhány család ugyanonnan, végül a helybeliek azt vették észre, hogy már ők rendezik a gyülekezet ügyeit”), valamint burkolt fenyegetés („azok ellenszenvét is kiváltják, akik egyébként ma még szimpátiával viseltetnek irántuk”) – ez utóbbi, naná, a külhoni magyarok parlamenti választásokon tanúsítandó, vélhető jobboldalisága kapcsán.
És itt érkezünk vissza Mesterházyhoz. Abban ugyanis alighanem kivételesen igaza volt a pártelnöknek, hogy békülékeny gesztusával némi kockázatot vállal az otthoni szavazóbázisa tekintetében – és íme, az élet rögtön példázta is szavait. Az a „határon túliakkal” szembeni idegenkedés (elég cizelláltan fogalmaztam?), amely áthatja a szocialisták hagyományos szavazótáborának nem kis részét, és amelynek alattomos gerjesztéséből a mindenkori pártvezetés derekasan kivette a részét, ugyanazokra az alapokra épül, mint minden rendes összeesküvés-elmélet – a miskolci ügy ennek kvintesszenciája. Van egy etnikailag-kulturálisan, származási hátterét tekintve behatárolható csoport, ennek tagjai afféle titkos kapcsolatban állnak egymással, és azonosíthatatlan, de a többségi társadalomra veszélyforrást jelentő tervek végrehajtásában érdekeltek. Elegendő ehhez a csoporthoz tartoznod, hogy gyanús légy; nem az egyéni teljesítményed, a tevékenységed válik meghatározóvá a megítélésedben, hanem a származásod – ez az aspektus a feltételezett nepotizmus esetén is súlyosbító körülménynek számít, ettől válik igazán „üggyé”. („Mi csupán arra hívtuk fel a figyelmet, hogy Kriza Ákos polgármestersége óta egyre több partiumi, erdélyi származású ember kap vezető állást a polgármesteri hivatalban, a város cégeiben, intézményeiben”, írja a szocialisták közleménye.) Az üzenet pedig végső soron ugyanaz, mint ama ominózus decemberi kampányban volt: ezek idejönnek, elárasztanak bennünket, elveszik a munkahelyeinket és kisemmiznek bennünket a saját hazánkban. Ennyit a nemzetpolitikai fordulatról. És nincs különbség aközött – amint azt Szily László a rá jellemző közvetlenséggel leírja –, hogy az ezek alatt a zsidókat, cigányokat, erdélyi magyarokat vagy pirézeket értjük, helyzettől és ideológiai rögeszméktől függően. Aki ezt nem képes belátni, az menjen kapálni vagy publicisztikát írni a Magyar Narancshoz.
Arra azért mindenképpen felhívnám a gyanús származású, időnként idegen nyelveket beszélő hivatalnokok, cégvezetők és presbiterek társaságába keveredő jámbor, őshonos anyaországi polgártársak figyelmét: ha azt hallják véletlenül, hogy „pula mea”, akkor okkal gyanakodhatnak arra, hogy valami nincs rendben.
Papp Attila Zsolt
reflektorium.wordpress.com
Erdély.ma,

A székely zászló kitűzését kéri a polgármesterektől Tamás Sándor
Tamás Sándor, Kovászna megye elnöke arra kérte a Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely körül elhelyezkedő települések polgármestereit, hogy valamennyi településen tűzzék ki a polgármesteri hivatal homlokzatára a székely zászlót.
Tamás Sándor - aki egyben az RMDSZ megyei szervezetét is vezeti - elmondta: e gesztussal a polgármesterek szolidaritást vállalhatnak azokkal az elöljárókkal, akik ellen a megye prefektusa pert indított a zászló kitűzése miatt.
„Azért kértem ezt a polgármesterektől, mert a Székelyföld iránti elkötelezettség a szívünkben van” - jelentette ki Tamás Sándor. A jogász végzettségű elnök ezúttal is nyomatékosította, hogy a zászló egy nemzeti közösség szimbóluma, és annak kitűzése - megítélése szerint - nem ütközik törvénybe.
Mint ismeretes, a kék alapon hosszanti aranysávot, valamint holdat és csillagot ábrázoló székely zászlót a megye több polgármesteri hivatalának a homlokzatára is kitűzték már; ott lobog a sepsiszentgyörgyi városházán és a Kovászna Megyei Tanács épületén is. A Kovászna megyei törvényszék azonban tavaly novemberben elfogadta Codrin Munteanu prefektus keresetét, és törvénytelennek ítélte, hogy Uzon község polgármesteri hivatalának homlokzatára kitűzték a székely lobogót. Az igazságszolgáltatási fórum alapfokú döntésével jóváhagyta Munteanu keresetét, és elrendelte, hogy a lobogót el kell távolítani, mivel a törvény szerint csak az ország és az EU zászlóját lehet kitűzni a közhivatalok homlokzatára. Ráduly István, Uzon polgármestere akkor lapunknak úgy nyilatkozott, a törvény csak azt írja elő, hogy ki kell tűzni Románia és az EU zászlóját, más jelképek használatát azonban nem szabályozza, tehát nem is tiltja.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester a kereset benyújtása után nyilvános bocsánatkérésre szólította fel a székely szimbólumok ellen harcot hirdető prefektust. Az RMDSZ-es elöljáró felháborítónak tartotta a kereset szövegét, amelyben a prefektus kisbetűvel írta a Székelyföld nevét, a székely jelképet pedig egy futballklub zászlajához hasonlította. A kormánybiztos úgy fogalmazott: az uzoni községháza homlokzatára kitűzött zászló egy nem létező entitást szimbolizál, és éppen annyira törvénytelen, mintha egy futballklub vagy autógyár zászlóját tennék ki a községházára azért, mert a polgármester vagy a tanácsosok kedvelik azt. November 8-án az RMDSZ zászlós tüntetést szervezett a sepsiszentgyörgyi prefektúra előtt, mintegy kétezren vonultak fel székely zászlókkal a székely jelképek védelmében.
Ünnep a magyar kultúra szellemében
Erdély- és Partium-szerte megemlékeznek a magyar kultúra napjáról holnap, egyes településeken már elkezdődtek a rendezvények, néhol többnapos rendezvénysorozat várja az érdeklődőket. Amint arról már korábban beszámoltunk, Bihar, Szatmár, Kolozs, Maros, Hargita, Kovászna megyében, valamint Bukarestben is ünneplik a napokban a magyar kultúrát.
A jeles napról 1989 óta emlékeznek meg január 22-én, kézirata tanúsága szerint ugyanis Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
Közös ünneplés Váradon és Berettyóújfaluban
Nagyvárad tizenharmadik alkalommal ünnepli a jeles évfordulót többnapos rendezvénysorozattal a magyarországi Berettyóújfaluval közösen. Ma délután A közösségi művelődés – a nemzet megmaradása címmel tartanak fórumot – a vitaindítót dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész tartja, részt vesznek váradi és magyarországi meghívottak. Délután Meleg Vilmos színművész József Attila-műsorát tekinthetik meg az érdeklődők az Ady Endre Gimnáziumban Kiáltás Istenhez címmel. Holnap, a magyar kultúra napján nyílik meg a világban élő román és magyar fotóművészek 7. nemzetközi szalonja az Euro Foto Art Galériában, a Szacsvay Imre Általános Iskolában pedig két író-olvasó találkozóra kerül sor: az elemi osztályosok Tóth Ágnes költővel, a nagyobbak pedig Markó Bélával beszélgethetnek. Délután a kolozsvári Koinónia Kiadó mutatja be négy könyvét a Szigligeti Színházban, majd a Nagyvárad Táncegyüttes Fekete Sáfrán című produkciójára kerül sor, amely a Magyar Kultúráért díjak és az idén alapított Jakobovits Miklós-díj átadását követi. Szerdán, január 23-án a Bunyitay Vincze Könyvtár a Szemfüles ifjúsági folyóirat író-olvasó találkozójának ad otthont, majd a berettyóújfalui Bihari Népművészeti Egyesület jubileumi kiállítására kerül sor a Tibor Ernő-galériában. A Partiumi Magyar Művelődési Céh ugyanakkor saját rendezvényt is szervez a magyar kultúra napján: a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban dr. Pomogáts Béla és más jeles előadók tartanak irodalmi estet, majd Demény Balázs zongoraművész szólóestjére kerül sor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület dísztermében.
Dsida és Arany a színpadon
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata holnap 18 órától ismét műsorára tűzi a nagy sikerrel játszott „....nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak...” című Dsida Jenő pódiumestet. A produkcióban vendégművészként újra láthatja a közönség Bogdán Zsolt Jászai- és kétszeres UNITER-díjas érdemes művészt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészét, Csutak Réka szintén kolozsvári színművészt, valamint Kovács Éva Poór Lili-díjas színművészt. Nagyszabású eseménysorozattal készül a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház a magyar kultúra napjára, holnap 14 órától látható a budapesti színház- és filmművészeti egyetem negyedéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztályának előadásában Arany János klasszikusa, a Toldi. Az előadást beszélgetés követi, 18 órától pedig a Peer Gynt című előadást láthatja a nagyérdemű. A Toldit Horváth Csaba rendező-koreográfus osztálya adja elő. Az előadás során a teljes Arany-mű elhangzik, miközben a mozgás, a zene, a tánc a szöveg szerves részévé válik. Az igazi kihívást az jelentette, hogy hogyan tudunk egy klasszikus, veretes művet megszólaltatni a kortárs színház nyelvén, mondta el Horváth Csaba. A rendező-koreográfus 2005-ben Budapesten hozta létre saját társulatát Forte néven. A klasszikus és modern szövegekkel egyaránt foglalkozó társulat, a kortárs tánc és a prózai színház elemeit ötvöző formanyelvvel kísérletezik. Ez a kifejezési mód azóta „fizikai színház” néven vált ismertté. Az egyedülálló világot megteremtő zenét Dresch Mihály, a budapesti dzsesszzenei élet kimagasló szaxofonművésze szerezte. A Csíki Játékszín a jeles nap alkalmából az Isten pénze című kortárs magyar musicalt tűzte műsorára. Az előadás 17 órakor kezdődik, a musicalt 2012 decemberében mutatta be a társulat Charles Dickens születésének 200. évfordulóján, Dickens Karácsonyi ének című kisregénye alapján a musical szövegkönyvét Müller Péter írta. A mű zeneszerzője Tolcsvay László, dalszövegírója Müller Péter Sziámi, rendezője Somogyi Szilárd. Könyvbemutatókkal ünnepli a Kriza János Néprajzi Társaság a magyar kultúra napját. Pávai István Az erdélyi magyar népi tánczene című kötetét Szenik Ilona méltatja, a György V. Imola, Keszeg Vilmos és Tekei Erika szerkesztette Kriza János Néprajzi Társaság évkönyvét Czégényi Dóra mutatja be. A rendezvényre január 23-án 18 órától kerül sor a társaság székhelyén, Kolozsváron az est házigazdája Jakab Albert Zsolt.
Díjaznak a Gyergyói-medencében
A Hargita Megyei Tanács és a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ a gyergyói-medencei települések önkormányzataival, kulturális intézményeivel és civil szervezeteivel közösen ünnepli a magyar kultúra napját. Az önkormányzatok és a kulturális intézmények képviselőjéből álló kuratórium a javaslatok alapján dönt arról, hogy idén a Gyergyói-medencéből ki kapja meg az öt évvel ezelőtt alapított Gyergyói Magyar Kultúráért díjat. Újdonság, hogy a medence minden iskolájának 2-3 diákja is elismerésben részesül, akik iskolán kívüli tevékenységük révén hathatósan hozzájárultak a kulturális élethez. Mindkét elismerést a holnapi gálaesten adják át a szervezők a gyergyószentmiklósi művelődési központ színháztermében 18 órakor. A Hargita Megyei Tanács kulturális alintézményeivel karöltve január 17–31. között a megye számos településén kiállításokat, könyvbemutatókat, hangversenyeket és tematikus előadásokat szervez. A Hon a hazában elnevezésű rendezvénysorozatba bekapcsolódtak Hargita megye kulturális intézményei. A Hargita Megyei Művészeti Népiskola kamarazenekarának hangversenyét holnap 18 órától tartják a gyergyóalfalvi művelődési házban. A szerzők jelenlétében mutatják be Ferencz Imre Madárkirakat, Kozma Mária Régiségek Gyergyóból, Kristó Tibor Kárász Karcsi, a csalihal című kötetét január 24-én Gyergyóditróban, Gyergyószentmiklóson január 25-én.
Krónika (Kolozsvár),

Magyar–magyar vita
Visszaéléssel gyanúsítja Nagyvárad önkormányzatát az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a március 15-i ünnepségek helyszínfoglalása kapcsán. Az EMNP partiumi sajtószolgálata által tegnap kiadott közlemény szerint a párt képviselői a korábbi évek tapasztalataiból okulva „az év első munkanapján, az ügyfélszolgálat megkezdésének legelső percében” benyújtották területfoglalási kérelmüket Nagyvárad önkormányzatához.
Kérelmükben az szerepelt, hogy március 15-én 16 és 18 óra között szeretnék lefoglalni a Szacsvay-szobor, illetve a Petőfi-szobor előtti teret ünnepi megemlékezés céljából. Bár senki más nem nyújtott be előttük kérvényt, mégis a 2-es iktatószámmal regisztrálták megkeresésüket – áll a közleményben. A tájékoztatás szerint az önkormányzat illetékes bizottsága január 10-én jóváhagyta a kérést, majd egy gépelési hibára hivatkozva a város főjegyzője visszakérte azt. A később kibocsátott értesítésben két órával korábbra tették a megemlékezés engedélyezett időpontját. Az EMNP emlékeztetett arra, hogy a korábbi években az RMDSZ Bihar megyei szervezete „az összes lehetséges helyszín egyidejű lefoglalásával próbálta meghiúsítani más szervezetek megemlékezését” a nemzeti ünnepen. Ezúttal is az RMDSZ öt helyszínt foglalt le ugyanerre a napra, tízórás idősávban. Csomortányi István, a Néppárt partiumi szervezési igazgatója úgy vélte, az RMDSZ ezúttal is a „nemzeti oldal” megemlékezését próbálja ellehetetleníteni. Bejelentette, hogy az ügy tisztázása végett a polgármesterhez fordulnak, és ha ez nem lesz célravezető, a közigazgatási bíróságon keresik igazukat.
Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke az MTI-nek elmondta, az RMDSZ helyszínfoglalási kérését az idei egyes számmal iktatta a nagyváradi önkormányzat. Hozzátette, az RMDSZ által szervezett március 15-i megemlékezések menetrendje több mint tíz éve változatlan. Szabó Ödön sajnálatosnak tartotta, hogy az ünnepet egyesek megpróbálják szétszakítani. „Bennünk mindig is megvolt a nyitottság, hogy az ünnep valamennyi nagyváradi magyaré lehessen” – tette hozzá.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),