Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. augusztus 14.
Újabb magyarellenes incidens Nagyváradon
Nagyvárad városközpontjában egy élelmiszerüzlet eladónője szó szerint kidobott egy asszonyt az üzletből csak azért, mert magyarul beszélt.
Nagyvárad központjában, az OTP bankkal átellenben a Kert (Avram Iancu) utcán lévő élelmiszerüzletben történt a megdöbbentő eset múlt pénteken délelőtt tizenegy óra körül. Deme Emília váradi asszony hat éves kislányával tért be oda vásárolni. Az üzletben volt egy idős hölgy is, aki magyarul kérdezte az egyik elárusítónőt, hogy mi van a rétes tésztában, mert cukorbeteg, és nem ehet meg bármit. A bajok már ekkor elkezdődtek, hiszen – mint Deme Emília mondja –, az elárusítónő gyalázkodó szavakkal illette a nénit: „Micsoda szemtelenség! Hányszor jössz még ide kérdezősködni?! Nem szégyelled magad, Romániában élsz, és nem tudsz románul!? Tedd vissza azt a rétest és takarodj az üzletből!” – idézte az elárusító szavait Deme Emília, aki ekkor közbeszólt: azzal próbálta megoldani a konfliktushelyzetet, hogy ő tud magyarul és majd ő lefordítja neki azt, amit a néni mondott. Ez csak olaj volt a tűzre, mert az elárusítónő ekkor őt kezdte szidalmazni, többek között ezt mondta neki: „Ha te is magyarul beszélsz, tűnj el innen, megcsókolhatják a magyarok a se…met!”
Dulakodás Dulakodni, lökdösődni kezdett, rácsapott a panaszos hátára, majd megragadta a bal karját és kidobta az üzletből. Odakint egy arra járó pár fogta meg Deme Emíliát, aki az úttestre esett volna, hiszen a meglehetősen megtermett elárusítónő nagyot lendített az egyébként kis termetű, sovány áldozaton. Mindez Deme Emília kislányának szeme láttára történt, aki sírva fakadt a látottak miatt. Deme Emília a továbbiakban elmondta, hogy az esetnek az öreg néni mellett tanúja volt a másik elárusítónő is, és a kiérkező üzletvezető is hallott valamit az incidensből. Az üzletvezető kérte meg őt arra, hogy bocsásson meg az elárusítónőnek, mint mondta, a lány azért viselkedett így, mert nagyon rossz napja volt. A sértett válaszképpen elmondta: „Én segíteni szerettem volna az elárusítónőnek. Én is román származású vagyok, de ilyen megaláztatás még soha nem ért engem. Ez a viselkedés megbocsáthatatlan!” Ezek után Deme Emília hívta a 112-es segélyhívószámot, nem sejtve, hogy újabb kellemetlenség szenvedő alanya lesz. Mint Deme Emília lapunknak elmondta, a vonal végén egy női hang nagyon kedvesen beszélt vele, és azt kérdezte tőle, hogy szüksége van-e orvosi ellátásra. Az asszony azt válaszolta, hogy szerencsére nem, ekkor kapcsolták a rendőrséget. A panaszos megpróbálta elmondani, mi történt, de a rendőr félbeszakította, mondván, hogy ne beszéljen annyit, mert ez különben sem rendőrségi ügy, forduljon a fogyasztóvédelemhez. „Ezt én teljesen érthetetlennek tartom, hiszen agresszió áldozata voltam, és azóta is nyugtalan vagyok. A rendőr egyszerűen lerázott” – összegezte a rendőrség hozzáállását Deme Emília, aki értesítette az esetről a Fogyasztóvédelmi hivatalt. Mint mondta, nem tudja, hogy a rendőrséget felkeresi-e személyesen. A román verzió
Nem egyszerűen tagadja, hanem az ellentétét állítja a Deme Emília által elmondottaknak az agresszióval megvádolt eladónő, a munkatársa és a Kert utcai üzlet vezetője. Kedden ugyanis felkerestük az ominózus élelmiszerüzletet, ahol az agresszióval megvádolt elárusító elmondta, hogy egy hölgy jött hozzá és kérdezett tőle valamit magyarul. Az eladónő saját elmondása szerint csak annyit válaszolt a néninek, hogy nem tud magyarul, ami felháborította a fiatal nőt, azaz Deme Emíliát. Mint az elárusítónő megjegyezte, a munkaszerződése nem kötelezi arra, hogy ismerje a magyar nyelvet. Ezt követően azt állította, hogy a panaszos követte őt az egész üzleten keresztül, sértegetni kezdte, többek között hülye parasztnak nevezte. Az eladónő elmondása szerint ő az utolsó pillanatig nem sértegette Deme Emíliát. Kérdésünkre válaszolva az eladó azt is tagadta, hogy erőszakkal dobta volna ki Deme Emíliát az üzletből, ugyanakkor értetlenkedését fejezte ki az ügy miatt, azt feltételezve, hogy a panaszos így akar pénzt kicsikarni belőle.
Előítélet Az eladónő kolléganője is mindent tagadott: azt is, hogy a társa sértegette az idős hölgyet, vagy Deme Emíliát, és azt is, hogy erőszakkal dobta volna ki, bár azt azért hozzátette, hogy a kolléganője a könyökénél fogva tessékelte ki Deme Emíliát az üzletből. Végezetül megszólalt az időközben az üzletbe érkező Ana Simut üzletvezető is, aki a másik két nővel megegyező verziót adott elő a következőképpen: „Annak a nőnek be kellett volna vásárolnia és mennie a dolgára, és nem kellett volna parasztnak és idiótának neveznie az elárusítónőt. Én mindezt nem hallottam, mert a vitának a legvégére értem ide, de a másik elárusítónő mesélte, hogy így volt. Kint volt a fogyasztóvédelem, büntetést szabott ki. Én is intézkedtem, ilyesmi nem fog többé megtörténni, de tudja hogy van ez, nem lehet az emberek száját befogni.” Arra a kérdésünkre, hogy a fogyasztóvédelem milyen büntetést szabott ki az elárusítónőnek, az üzletvezető nem válaszolt, ugyanakkor tagadta azt, hogy a magyar nénit gyalázta volna az eladó, sőt, az üzletvezető szerint az eset éppen fordítva történt, azaz Deme Emília sértegette az eladónőt. „A lány nem köteles tudni magyarul, ha valaki kötelezni fogja erre, akkor megtanul, de ha nem, nem” – tette hozzá Simut. Mikor jeleztük, hogy a sértett az elmondottaknak éppen az ellenkezőjét állítja, Ana Simut ezt válaszolta: „mindenki azt mond, amit akar. De mi itt hárman vagyunk, akik ugyanazt állítjuk. Ön kinek hisz? Érdeklődjön afelől, hogy milyen családból származik. Nekünk soha semmi bajunk nem volt velük, de nem tudom, mi ütött belé. Mi bocsánatot kértünk tőle. Mit akarhat még? Valószínűleg pénzt akar a lánytól, mert ezek erre hajtanak, hiszen szegények, mint a templom egere. Még jó, hogy nem verte meg otthon magát, hogy utána azt mondja, hogy az üzletben verték meg.” Arra a kérdésünkre, hogy ha mindeddig nem volt bajuk a sértettel, akkor ő miért találta volna ki most ezt az ügyet, Ana Simut azt válaszolta, hogy Deme Emília csak ritkán vásárol náluk, és megismételte, hogy valószínűleg akar valamit a lánytól. Az üzletet egyébként a fogyasztóvédelmi hivatal szóbeli figyelmeztetéssel büntette. Pap István
erdon.ro
Erdély.ma
Nagyvárad városközpontjában egy élelmiszerüzlet eladónője szó szerint kidobott egy asszonyt az üzletből csak azért, mert magyarul beszélt.
Nagyvárad központjában, az OTP bankkal átellenben a Kert (Avram Iancu) utcán lévő élelmiszerüzletben történt a megdöbbentő eset múlt pénteken délelőtt tizenegy óra körül. Deme Emília váradi asszony hat éves kislányával tért be oda vásárolni. Az üzletben volt egy idős hölgy is, aki magyarul kérdezte az egyik elárusítónőt, hogy mi van a rétes tésztában, mert cukorbeteg, és nem ehet meg bármit. A bajok már ekkor elkezdődtek, hiszen – mint Deme Emília mondja –, az elárusítónő gyalázkodó szavakkal illette a nénit: „Micsoda szemtelenség! Hányszor jössz még ide kérdezősködni?! Nem szégyelled magad, Romániában élsz, és nem tudsz románul!? Tedd vissza azt a rétest és takarodj az üzletből!” – idézte az elárusító szavait Deme Emília, aki ekkor közbeszólt: azzal próbálta megoldani a konfliktushelyzetet, hogy ő tud magyarul és majd ő lefordítja neki azt, amit a néni mondott. Ez csak olaj volt a tűzre, mert az elárusítónő ekkor őt kezdte szidalmazni, többek között ezt mondta neki: „Ha te is magyarul beszélsz, tűnj el innen, megcsókolhatják a magyarok a se…met!”
Dulakodás Dulakodni, lökdösődni kezdett, rácsapott a panaszos hátára, majd megragadta a bal karját és kidobta az üzletből. Odakint egy arra járó pár fogta meg Deme Emíliát, aki az úttestre esett volna, hiszen a meglehetősen megtermett elárusítónő nagyot lendített az egyébként kis termetű, sovány áldozaton. Mindez Deme Emília kislányának szeme láttára történt, aki sírva fakadt a látottak miatt. Deme Emília a továbbiakban elmondta, hogy az esetnek az öreg néni mellett tanúja volt a másik elárusítónő is, és a kiérkező üzletvezető is hallott valamit az incidensből. Az üzletvezető kérte meg őt arra, hogy bocsásson meg az elárusítónőnek, mint mondta, a lány azért viselkedett így, mert nagyon rossz napja volt. A sértett válaszképpen elmondta: „Én segíteni szerettem volna az elárusítónőnek. Én is román származású vagyok, de ilyen megaláztatás még soha nem ért engem. Ez a viselkedés megbocsáthatatlan!” Ezek után Deme Emília hívta a 112-es segélyhívószámot, nem sejtve, hogy újabb kellemetlenség szenvedő alanya lesz. Mint Deme Emília lapunknak elmondta, a vonal végén egy női hang nagyon kedvesen beszélt vele, és azt kérdezte tőle, hogy szüksége van-e orvosi ellátásra. Az asszony azt válaszolta, hogy szerencsére nem, ekkor kapcsolták a rendőrséget. A panaszos megpróbálta elmondani, mi történt, de a rendőr félbeszakította, mondván, hogy ne beszéljen annyit, mert ez különben sem rendőrségi ügy, forduljon a fogyasztóvédelemhez. „Ezt én teljesen érthetetlennek tartom, hiszen agresszió áldozata voltam, és azóta is nyugtalan vagyok. A rendőr egyszerűen lerázott” – összegezte a rendőrség hozzáállását Deme Emília, aki értesítette az esetről a Fogyasztóvédelmi hivatalt. Mint mondta, nem tudja, hogy a rendőrséget felkeresi-e személyesen. A román verzió
Nem egyszerűen tagadja, hanem az ellentétét állítja a Deme Emília által elmondottaknak az agresszióval megvádolt eladónő, a munkatársa és a Kert utcai üzlet vezetője. Kedden ugyanis felkerestük az ominózus élelmiszerüzletet, ahol az agresszióval megvádolt elárusító elmondta, hogy egy hölgy jött hozzá és kérdezett tőle valamit magyarul. Az eladónő saját elmondása szerint csak annyit válaszolt a néninek, hogy nem tud magyarul, ami felháborította a fiatal nőt, azaz Deme Emíliát. Mint az elárusítónő megjegyezte, a munkaszerződése nem kötelezi arra, hogy ismerje a magyar nyelvet. Ezt követően azt állította, hogy a panaszos követte őt az egész üzleten keresztül, sértegetni kezdte, többek között hülye parasztnak nevezte. Az eladónő elmondása szerint ő az utolsó pillanatig nem sértegette Deme Emíliát. Kérdésünkre válaszolva az eladó azt is tagadta, hogy erőszakkal dobta volna ki Deme Emíliát az üzletből, ugyanakkor értetlenkedését fejezte ki az ügy miatt, azt feltételezve, hogy a panaszos így akar pénzt kicsikarni belőle.
Előítélet Az eladónő kolléganője is mindent tagadott: azt is, hogy a társa sértegette az idős hölgyet, vagy Deme Emíliát, és azt is, hogy erőszakkal dobta volna ki, bár azt azért hozzátette, hogy a kolléganője a könyökénél fogva tessékelte ki Deme Emíliát az üzletből. Végezetül megszólalt az időközben az üzletbe érkező Ana Simut üzletvezető is, aki a másik két nővel megegyező verziót adott elő a következőképpen: „Annak a nőnek be kellett volna vásárolnia és mennie a dolgára, és nem kellett volna parasztnak és idiótának neveznie az elárusítónőt. Én mindezt nem hallottam, mert a vitának a legvégére értem ide, de a másik elárusítónő mesélte, hogy így volt. Kint volt a fogyasztóvédelem, büntetést szabott ki. Én is intézkedtem, ilyesmi nem fog többé megtörténni, de tudja hogy van ez, nem lehet az emberek száját befogni.” Arra a kérdésünkre, hogy a fogyasztóvédelem milyen büntetést szabott ki az elárusítónőnek, az üzletvezető nem válaszolt, ugyanakkor tagadta azt, hogy a magyar nénit gyalázta volna az eladó, sőt, az üzletvezető szerint az eset éppen fordítva történt, azaz Deme Emília sértegette az eladónőt. „A lány nem köteles tudni magyarul, ha valaki kötelezni fogja erre, akkor megtanul, de ha nem, nem” – tette hozzá Simut. Mikor jeleztük, hogy a sértett az elmondottaknak éppen az ellenkezőjét állítja, Ana Simut ezt válaszolta: „mindenki azt mond, amit akar. De mi itt hárman vagyunk, akik ugyanazt állítjuk. Ön kinek hisz? Érdeklődjön afelől, hogy milyen családból származik. Nekünk soha semmi bajunk nem volt velük, de nem tudom, mi ütött belé. Mi bocsánatot kértünk tőle. Mit akarhat még? Valószínűleg pénzt akar a lánytól, mert ezek erre hajtanak, hiszen szegények, mint a templom egere. Még jó, hogy nem verte meg otthon magát, hogy utána azt mondja, hogy az üzletben verték meg.” Arra a kérdésünkre, hogy ha mindeddig nem volt bajuk a sértettel, akkor ő miért találta volna ki most ezt az ügyet, Ana Simut azt válaszolta, hogy Deme Emília csak ritkán vásárol náluk, és megismételte, hogy valószínűleg akar valamit a lánytól. Az üzletet egyébként a fogyasztóvédelmi hivatal szóbeli figyelmeztetéssel büntette. Pap István
erdon.ro
Erdély.ma
2012. augusztus 14.
Dalok a labdatérről
Ha hihetünk a Duna-híreknek, s miért ne tennénk, hiszen arcukat nem vállaló fiatalemberek vallottak töredezett magyar szavakkal arról, hogy Nagyváradon (Oradea, Grosswardein) megverték őket pusztán azért, mert magyarul szóltak egymáshoz a pályán. Egy biztos: nem a Grósz bácsiék „Várdája" a tettes.
Történt mindez oly fiatalok által, akik ízig-vérig már az újtípusú mélyen demokratikus és Európára bazsalygó Romániában cseperedtek fel, de főként alá.
Az ügyben két újdonság is van: egyfelől egybehangzó legújabb kori magyar vélemények és talán nem magyar emlékezet szerint is ilyen még nem fordult elő Szent László városában. (A korábbi, két világháború közötti „kis magyar világban" annál inkább felsorolhatók az etnoverés különféle változatai: magyart és zsidót, románt és zsidót is püföltek már, hiszen tudjuk, hogy Nagyváradot már Ady Endre is furcsa zsidós városnak nevezte. Azóta sokat munkálkodtak az egyik jelző eltüntetéséért.)
A másik újdonság, hogy nem botokkal, capinákkal, kaszával-kapával, a jobbágyhadviselés hagyományos eszközeivel, hanem az idők szavát jelzi: bészball ütőkkel verték a labdajátékok terén futkosó fiúkat.
Momentán, hogy baloldali kormányzat regnál Válságlend fölött, világos, hogy a bész- (ejthető a-val is) bal-ütőkkel verekednek, sőt bészbal-libbel, dobbal, nádi hegedűvel.
Persze kérdés, ki lesz az a (nem)magyar, sőt független, pártatlan gyerek, aki a megsebzetteket gyógyítani fogja.
Nagy a gyanúm, hogy a honi igazságszolgáltatás eme erkölcsi sebeket (hiszen a fizikai bántalmazás nyomai nyolc napon túl elmúlnak majd, akár megmutatják azokat igazságügyi szakértőnek, akár nem), de a fiúk lelkében, tudatában ejtett sebeket még síppal, dobbal, nádi hegedűvel sem fogják egyhamar begyógyítani.
Ugyanis soha nem, egyáltalán, alig hallottunk olyan példás ítéletről az utóbbi ötven évben, amellyel magyar-, ukrán-, szerb-, néger-, cigány-, zsidóverőket sújtottak volna tankönyvi szigorral az igazságszolgáltatás romániai tárgyalótermeiben és fegyintézeteiben.
Brüsszelből újfent lazán átüzentek, Románia schengeni csatlakozása azért vész homályba mindegyre, mert az igazságszolgáltatás körül sok a gubanc.
Justitia asszonynak nem csupán a szeme van bekötve (ha be van kötve?!!), ám a fülezete bizonyosan be van dugaszolva jóféle kárpát-havasi méhviasszal, amelyet az aktuál-politikum forró olaja olvaszt föl. A megverteké aligha. Sőt sánta is eme isteni asszony.
A hír záradéka a legcifrább: a váradi labdatéren (nem azon, ahun Ady Endre dalolt) román srácokkal együtt játszottak a legnagyobb egyetértésben a sérelmet elszenvedők.
Őket nem bántották, igaz azok sem siettek bántalmazott magyar havereik védelmére. Valószínűleg azért, mert nem volt náluk modernebb szúró-vágó patyolatfehér harci eszköz, például golfütő. Elvégre kosaraztak vagy lábtengóztak.
Más eshetőségre gondolni sem merünk.
Sebestyén Mihály
maszol.ro
Ha hihetünk a Duna-híreknek, s miért ne tennénk, hiszen arcukat nem vállaló fiatalemberek vallottak töredezett magyar szavakkal arról, hogy Nagyváradon (Oradea, Grosswardein) megverték őket pusztán azért, mert magyarul szóltak egymáshoz a pályán. Egy biztos: nem a Grósz bácsiék „Várdája" a tettes.
Történt mindez oly fiatalok által, akik ízig-vérig már az újtípusú mélyen demokratikus és Európára bazsalygó Romániában cseperedtek fel, de főként alá.
Az ügyben két újdonság is van: egyfelől egybehangzó legújabb kori magyar vélemények és talán nem magyar emlékezet szerint is ilyen még nem fordult elő Szent László városában. (A korábbi, két világháború közötti „kis magyar világban" annál inkább felsorolhatók az etnoverés különféle változatai: magyart és zsidót, románt és zsidót is püföltek már, hiszen tudjuk, hogy Nagyváradot már Ady Endre is furcsa zsidós városnak nevezte. Azóta sokat munkálkodtak az egyik jelző eltüntetéséért.)
A másik újdonság, hogy nem botokkal, capinákkal, kaszával-kapával, a jobbágyhadviselés hagyományos eszközeivel, hanem az idők szavát jelzi: bészball ütőkkel verték a labdajátékok terén futkosó fiúkat.
Momentán, hogy baloldali kormányzat regnál Válságlend fölött, világos, hogy a bész- (ejthető a-val is) bal-ütőkkel verekednek, sőt bészbal-libbel, dobbal, nádi hegedűvel.
Persze kérdés, ki lesz az a (nem)magyar, sőt független, pártatlan gyerek, aki a megsebzetteket gyógyítani fogja.
Nagy a gyanúm, hogy a honi igazságszolgáltatás eme erkölcsi sebeket (hiszen a fizikai bántalmazás nyomai nyolc napon túl elmúlnak majd, akár megmutatják azokat igazságügyi szakértőnek, akár nem), de a fiúk lelkében, tudatában ejtett sebeket még síppal, dobbal, nádi hegedűvel sem fogják egyhamar begyógyítani.
Ugyanis soha nem, egyáltalán, alig hallottunk olyan példás ítéletről az utóbbi ötven évben, amellyel magyar-, ukrán-, szerb-, néger-, cigány-, zsidóverőket sújtottak volna tankönyvi szigorral az igazságszolgáltatás romániai tárgyalótermeiben és fegyintézeteiben.
Brüsszelből újfent lazán átüzentek, Románia schengeni csatlakozása azért vész homályba mindegyre, mert az igazságszolgáltatás körül sok a gubanc.
Justitia asszonynak nem csupán a szeme van bekötve (ha be van kötve?!!), ám a fülezete bizonyosan be van dugaszolva jóféle kárpát-havasi méhviasszal, amelyet az aktuál-politikum forró olaja olvaszt föl. A megverteké aligha. Sőt sánta is eme isteni asszony.
A hír záradéka a legcifrább: a váradi labdatéren (nem azon, ahun Ady Endre dalolt) román srácokkal együtt játszottak a legnagyobb egyetértésben a sérelmet elszenvedők.
Őket nem bántották, igaz azok sem siettek bántalmazott magyar havereik védelmére. Valószínűleg azért, mert nem volt náluk modernebb szúró-vágó patyolatfehér harci eszköz, például golfütő. Elvégre kosaraztak vagy lábtengóztak.
Más eshetőségre gondolni sem merünk.
Sebestyén Mihály
maszol.ro
2012. augusztus 16.
Egyre gyakoribbak a magyarellenes megnyilvánulások Nagyváradon
A magyar egyházak, pártok és civil szervezetek közötti nagykoalíció létrehozását sürgeti Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi régióelnöke, elsősorban Nagyváradon. A politikus azt mondja, sajnálatos módon az utóbbi időben megszaporodott a magyarellenes cselekedetek száma az eddig nemzetiségközi békéjéről híres városban, és nincs olyan fórum, amely ezeket összegyűjtené, és segítséget nyújtana a megoldásukhoz.
Az EMNP régióelnöke keddi nagyváradi sajtótájékoztatóján felhívást tett közzé, amelyet ígérete szerint hamarosan az összes szóba jöhető intézményhez és szervezethez eljuttat. A levélben arra hívja fel a figyelmet, hogy az etnikai alapú atrocitásokkal szemben egységesen kell felvenni a harcot, mert ha csak külön-külön elszigetelt reakciók születnek, az ügyek elszigeteltek maradnak. Emlékeztetett, legutóbb két magyar fiatalembert vertek meg egy nagyváradi parkban, mert magyarul beszéltek.
Azelőtt egy nyugdíjas hölgyet küldtek „haza” Magyarországra egy patika alkalmazottai, amikor magyarul próbált vásárolni. A legfrissebb esetről a Jurnalul Bihorean című román nyelvű megyei lap számolt be elsőként. Pénteken egy idős hölgy kérdezett valamit magyarul az elárusítónőtől a Szent László (Unirii) tér és a Kert (Avram Iancu) utca sarkán található élelmiszerboltban. Egy szemtanú szerint az elárusító durván rendreutasította, mondván, szégyellje magát, amiért Romániában él, és nem tud románul. Amikor a szemtanú felajánlotta, hogy tolmácsol a néninek, ő maga vált áldozattá: a bolti alkalmazott a könyökénél fogva penderítette ki az üzletből nyomdafestéket nem tűrő szidalmak kíséretében.
Amikor az újságírók szembesítették a feleket, az üzlet dolgozói egybehangzóan azt állították, a panaszos sértegette az eladót. A sértett megpróbált feljelentést tenni a rendőrségen, ám onnan eltanácsolták, szerintük nem történt fizikai erőszak, és azt mondták, forduljon a fogyasztóvédelemhez. Ez végül szóbeli figyelmeztetésben részesítette a bolt tulajdonosát és dolgozóit.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
A magyar egyházak, pártok és civil szervezetek közötti nagykoalíció létrehozását sürgeti Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi régióelnöke, elsősorban Nagyváradon. A politikus azt mondja, sajnálatos módon az utóbbi időben megszaporodott a magyarellenes cselekedetek száma az eddig nemzetiségközi békéjéről híres városban, és nincs olyan fórum, amely ezeket összegyűjtené, és segítséget nyújtana a megoldásukhoz.
Az EMNP régióelnöke keddi nagyváradi sajtótájékoztatóján felhívást tett közzé, amelyet ígérete szerint hamarosan az összes szóba jöhető intézményhez és szervezethez eljuttat. A levélben arra hívja fel a figyelmet, hogy az etnikai alapú atrocitásokkal szemben egységesen kell felvenni a harcot, mert ha csak külön-külön elszigetelt reakciók születnek, az ügyek elszigeteltek maradnak. Emlékeztetett, legutóbb két magyar fiatalembert vertek meg egy nagyváradi parkban, mert magyarul beszéltek.
Azelőtt egy nyugdíjas hölgyet küldtek „haza” Magyarországra egy patika alkalmazottai, amikor magyarul próbált vásárolni. A legfrissebb esetről a Jurnalul Bihorean című román nyelvű megyei lap számolt be elsőként. Pénteken egy idős hölgy kérdezett valamit magyarul az elárusítónőtől a Szent László (Unirii) tér és a Kert (Avram Iancu) utca sarkán található élelmiszerboltban. Egy szemtanú szerint az elárusító durván rendreutasította, mondván, szégyellje magát, amiért Romániában él, és nem tud románul. Amikor a szemtanú felajánlotta, hogy tolmácsol a néninek, ő maga vált áldozattá: a bolti alkalmazott a könyökénél fogva penderítette ki az üzletből nyomdafestéket nem tűrő szidalmak kíséretében.
Amikor az újságírók szembesítették a feleket, az üzlet dolgozói egybehangzóan azt állították, a panaszos sértegette az eladót. A sértett megpróbált feljelentést tenni a rendőrségen, ám onnan eltanácsolták, szerintük nem történt fizikai erőszak, és azt mondták, forduljon a fogyasztóvédelemhez. Ez végül szóbeli figyelmeztetésben részesítette a bolt tulajdonosát és dolgozóit.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2012. augusztus 17.
Tanulva utazni – utazva tanulni – beszélgetés Nagy Egonnal
1974. október 14-én született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1993-ban, 1998-ban diplomázott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudmányegyetem földrajz szakán, azóta is ott dolgozik, jelenleg a BBTE Magyar Földrajzi Intézetének az igazgatója.
– Már serdülőkor előtt sok gyermeken úrrá lesz a mehetnék: mindegy, hogy hová, csak más helyre, mint a megszokott. Később kezd körvonalazódni egy vagy több úti cél, s ha nagyon erős a vágy, akkor választja pályájául a földrajzot. Érvényes ez az okoskodás, vagy Nagy Egon esetében egészen másként történt?
– Tulajdonképpen majdnem így történt velem is, vagyis az utazási vágy, a kirándulások elég korán jelezték a későbbi érdeklődést. Tény, hogy tizenhét éves koromban már eldöntöttem a későbbi pályát, habár korábban is éreztem egyfajta vonzalmat a földrajz iránt. De érdekes módon – és ez a mai napig megmaradt – nem a fizikai földrajz, hanem inkább annak társadalmi vonatkozásai érdekeltek. Valahol a történelemtudomány határmezsgyéjén mozogva.
Felmerült az is, hogy orvos legyek, de ezt akkor úgy magyaráztam meg magamnak, hogy fogjam meg inkább a könnyebb végét a dolognak, és válasszam a földrajzot. Nem „magyarázkodásként” mondom most el ezt az akkori önmeggyőző érvelést, épp ellenkezőleg: mostanra ért be az én igazi, régi érdeklődésem, úgyhogy beiratkoztam az egyetemünk történelem szakára, és ősztől elsőéves történészhallgató leszek. De nem akarom megkerülni az alapkérdést, vagyis a fiatalság utazási vágya az mindenképpen erős motiváció. Nekem is az volt, a most jelentkezőknél is az.
Folyamatosan szembesülök a hallgatóink ilyen irányú érdeklődésével, hisz egyrészt tantervi kötelezettség a terepgyakorlat, másrészt 2006 óta beindítottuk a turizmus–földrajz szakot, s akiben még erősebb a romantikus elvágyódás, az ezt a szakot választja. Körülbelül öt esztendeje, az uniós Erasmus-program keretében hosszabb távú, már-már egzotikusnak mondható utakat is tehetnek a hallgatóink, egy tanévben egy alkalommal, differenciált árfekvésben. Vagyis utazva tanulunk, tanulva utazunk. Jártunk Lengyelországban, Törökországban, Marokkóban, Olasz-, Spanyol- és Franciaországban, ahogy mi nevezzük: Kappadókiától a Szaharáig.
Az idei évben még az Azori-szigetekre is sikerült diákot küldenünk a nemzetközi terepgyakorlat keretében. Az „én időmben” csak az országot járhattuk, igaz, hogy beutaztuk egész Erdélyt és a Duna-deltát, de az ezredforduló után a lehetőségek gyarapodtak – most viszont a válság nyesegeti vissza a szárnyainkat. A lényeg az, hogy a mostani hallgatóknak nagyon kitágult a látókörük, s talán ezért is olyan nagy a földrajz szak vonzereje.
– Ha nem tévedek, néhány évvel ezelőtt felmerült, hogy bizonyos középiskolai osztályok földrajz–turizmus profilúak lesznek. Megvalósult ez a projekt?
– Amiről biztosan tudok, az a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium: ott működik turizmus osztály, és jönnek is onnan sokan hozzánk az egyetemre.
– Visszatérve a Nagy Egon diákéveire: az elmondottakból arra következtetek, hogy nem volt olyan érzése, mintha tulajdonképpen nem is ezt akarta volna. Jól látom?
– Pedig volt olyan érzésem, sőt nagyon is: másodévtől kifejezetten zavart a földrajz parttalansága. Már említettem, hogy engem elsősorban a társadalomföldrajz érdekelt és érdekel a mai napig, viszont az én diákkoromban nem volt még megfelelő specializálódási lehetőség, csak utóképzés, átképzés, továbbképzés, vagyis nyitás a közgazdaság, a történelem és a jog felé. Ma már elengedhetetlen imperatívusz az interdiszciplinaritás, mondhatnám akár létkérdésnek is. De az, hogy én a diplomázás után ott maradtam az egyetemen, az nagyon nagy lehetőséget jelentett a számomra. Akkoriban élte Románia az átmenet mélypontját, lent voltunk az árok alján, turisztikai vállalkozásra nem nagyon volt kilátás, reális esélynek a közoktatásban való elhelyezkedés tűnt, hisz még kifejezett tanárhiány volt.
Engem viszont Gârbacea professzor hívott a regionális földrajz tanszékre, egyáltalán nem titkolva azt a szándékát, hogy én képviseljem ott a magyar vonalat. Én voltam azon a tanszéken az első, hatalmas előnyökkel járt. Mondhatom, megnyílt előttem a világ, hisz külkapcsolatokra, külföldi továbbképzésekre, nemzetközi beágyazódásra nyílt lehetőségem. Kiemelt szerepe volt Benedek József akadémikusnak az én boldogulásomban, hiszen nemzetközi kapcsolatai révén közvetítő szerepet vállalhatott. Mindennek ellenére viszont még mindig keresem a helyem, nem oldódtak fel a „parttalansági” érzéseim, talán ha majd a történelem szakot befejezem, közelebb leszek a révhez, egyfajta történeti-földrajzi szakosodáshoz. De az oktatási tevékenység nagyon közel áll hozzám, mondhatnám, az a biztos pont, ahol igazán otthon érzem magam.
– Kétszer is említette a földrajz parttalanságát – ne haragudjon, ha megkérdezem, de a történelem nem tűnik sokkal inkább parttalannak? Vagy van bizonyos jól meghatározott érdeklődési területe?
– Hogyne volna: mindenekelőtt a magyar történelem érdekel, a 19–20. század fordulója, vagyis a dualizmus kora, ezen belül is a városiasodás, a városi kultúra fejlődése, a polgárosodás, a modernizáció és nem utolsósorban, hogy milyen szerepet játszottak az említett területeken a korabeli nemzetiségek. Úgy szeretném mindezt tanulmányozni-kutatni, hogy végre félretehessek néhány megkövesedett tabut, például az emancipált zsidóság és az erős beolvadást választó svábság szerepét a kor polgárosodásában. Tehát végső soron nem is beszélhetek váltásról, mert a téma a földrajz és a történelem határterületének interdiszciplináris megközelítése, sőt azt is segítheti, hogy a földrajz területén lehessek hatékonyabb.
– Mindezt hallgatva okafogyottnak tűnik a szokásos kérdés: ezt a szakot, ezt az életpályát választaná-e, ha mondjuk most érettségizne?
– Nem, valószínűleg a jogi pályát választanám, de nem a klasszikus jogtanácsos-bíró-ügyvéd pályát, hanem a gazdasági jog problémáival foglalkoznék, mivel sokkal gyakorlatiasabbnak tartom különböző szervezeteken belül ezeknek a kérdéseknek a megoldását-megoldhatóságát, elsősorban a terület- és településfejlesztés területén. Ám természetesen ezzel nem akarok senkit lebeszélni-elriasztani a földrajz szaktól, viszont egy már bejutott földrajzosnak mindenképpen az interdiszciplinaritás felé való orientálódást ajánlanám.
Például a már említett terület- és településfejlesztést, ami a földrajz és a turizmus mellett a harmadik szakterületünk. Ha tüzetesebben megnézzük a három területet, a földrajzot olyan szaknak tekintik, amivel csakis a közoktatásban lehet elhelyezkedni, a turisztikában óriási potenciális lehetőségek vannak, az ország idegenforgalmi kapacitása szinte kihasználatlannak mondható, vagyis rendkívül intenzív lesz a fejlődés, növekedni fog a munkahelyek száma – csak ezt a gazdasági mélyrepülést kell néhány évig még átvészelnünk. Hasonlóan nagy lehetőségek rejlenek a területfejlesztésben, ha nem nagyobbak a turizmusnál, mivel az uniós csatlakozás után megsokszorozódtak a fejlesztési pénzek, a különböző cégek „kapkodnak” a jó pályázatírók, tanácsadók után, nagyon alacsony a romániai abszorpciós ráta, úgyhogy különösen szükségessé teszi a megfelelő tudással rendelkező szakembergárda kinevelését.
– Említette az előbb, hogy milyen irányba terelné a frissen bejutottakat. Milyenek az idei felvételi eredmények, mindenekelőtt a második éve megismétlődő érettségi katasztrófa tükrében?
– A földrajz alapképzésre a húsz, államilag finanszírozott helyre 12-en kerültek be, a területfejlesztésre 18-an, a turizmusra viszont nagy volt a túljelentkezés: 30 helyre 48-an jelentkeztek. A mesterképzésen, melynek szakága a turizmus és területfejlesztés, szintén beteltek a helyek, tehát a földrajz kar még mindig a nagy kedvencek közé tartozik.
– A számadatok a magyar karra vonatkoznak? Ezek szerint eredményesnek mondható a külön intézetek megalakulása?
– Kétségtelenül. Ezt a kvázi különválást a 2011/1-es tanügyi törvény tette lehetővé a multikulturális egyetemeken. Magyar intézetek létesültek, bár nem ez a szabatos megnevezés, hisz románul departamentnek, főosztálynak hívják, de valahogy így alakult, és most már így használjuk. A Babeş–Bolyain nagyon simán ment minden, a MOGYE vonatkozásában viszont azóta is csak akadékoskodást hallani. Egyre rosszabb megélhetési körülmények közepette is viszonylag nagy számban jelentkeznek hozzánk felvételire.
És az érettségi katasztrófával kapcsolatban még azt is el szeretném mondani, hogy a második éve tapasztalt szörnyű eredmények mellett számításba kell vennünk nemcsak a demográfiai lejtmenetet, de a fokozódó külső konkurenciát is, hisz most már az egyetemi kínálat is globalizálódott, és bátran mondhatjuk, hogy az egész világgal versenyben vagyunk. Nemcsak nálunk, de Magyarországon és Nyugat-Európában is slágerszak a turizmus és a településfejlesztés, hisz a mai napig az utazás, a világ megismerése az egyik fő globalizációs szimbólum.
A településfejlesztésben Magyarországon máris sokkal jobb a munkaerő-piaci fogadóképesség, Nyugat-Európában is jobbak a „felszívó” struktúrák, nálunk még várni kell az ilyen értelmű fejlődésre – is. És mintha csak valamiféle abszurd darabban játszanánk, az elmondottak ellenére nálunk is, Magyarországon is a közoktatásban csökken a földrajzórák száma, sőt Magyarországon tizedik osztálytól fölfelé talán el is tűnik. Mi természetesen nem értünk egyet a mostanában dívó természettudományi óraösszevonással, elmondjuk a véleményünket, valahányszor tehetjük, de mintha a mi szavunk nem igazán számítana az enyhén szólva kaotikus közoktatási „reformsorozatban”. Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
1974. október 14-én született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1993-ban, 1998-ban diplomázott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudmányegyetem földrajz szakán, azóta is ott dolgozik, jelenleg a BBTE Magyar Földrajzi Intézetének az igazgatója.
– Már serdülőkor előtt sok gyermeken úrrá lesz a mehetnék: mindegy, hogy hová, csak más helyre, mint a megszokott. Később kezd körvonalazódni egy vagy több úti cél, s ha nagyon erős a vágy, akkor választja pályájául a földrajzot. Érvényes ez az okoskodás, vagy Nagy Egon esetében egészen másként történt?
– Tulajdonképpen majdnem így történt velem is, vagyis az utazási vágy, a kirándulások elég korán jelezték a későbbi érdeklődést. Tény, hogy tizenhét éves koromban már eldöntöttem a későbbi pályát, habár korábban is éreztem egyfajta vonzalmat a földrajz iránt. De érdekes módon – és ez a mai napig megmaradt – nem a fizikai földrajz, hanem inkább annak társadalmi vonatkozásai érdekeltek. Valahol a történelemtudomány határmezsgyéjén mozogva.
Felmerült az is, hogy orvos legyek, de ezt akkor úgy magyaráztam meg magamnak, hogy fogjam meg inkább a könnyebb végét a dolognak, és válasszam a földrajzot. Nem „magyarázkodásként” mondom most el ezt az akkori önmeggyőző érvelést, épp ellenkezőleg: mostanra ért be az én igazi, régi érdeklődésem, úgyhogy beiratkoztam az egyetemünk történelem szakára, és ősztől elsőéves történészhallgató leszek. De nem akarom megkerülni az alapkérdést, vagyis a fiatalság utazási vágya az mindenképpen erős motiváció. Nekem is az volt, a most jelentkezőknél is az.
Folyamatosan szembesülök a hallgatóink ilyen irányú érdeklődésével, hisz egyrészt tantervi kötelezettség a terepgyakorlat, másrészt 2006 óta beindítottuk a turizmus–földrajz szakot, s akiben még erősebb a romantikus elvágyódás, az ezt a szakot választja. Körülbelül öt esztendeje, az uniós Erasmus-program keretében hosszabb távú, már-már egzotikusnak mondható utakat is tehetnek a hallgatóink, egy tanévben egy alkalommal, differenciált árfekvésben. Vagyis utazva tanulunk, tanulva utazunk. Jártunk Lengyelországban, Törökországban, Marokkóban, Olasz-, Spanyol- és Franciaországban, ahogy mi nevezzük: Kappadókiától a Szaharáig.
Az idei évben még az Azori-szigetekre is sikerült diákot küldenünk a nemzetközi terepgyakorlat keretében. Az „én időmben” csak az országot járhattuk, igaz, hogy beutaztuk egész Erdélyt és a Duna-deltát, de az ezredforduló után a lehetőségek gyarapodtak – most viszont a válság nyesegeti vissza a szárnyainkat. A lényeg az, hogy a mostani hallgatóknak nagyon kitágult a látókörük, s talán ezért is olyan nagy a földrajz szak vonzereje.
– Ha nem tévedek, néhány évvel ezelőtt felmerült, hogy bizonyos középiskolai osztályok földrajz–turizmus profilúak lesznek. Megvalósult ez a projekt?
– Amiről biztosan tudok, az a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium: ott működik turizmus osztály, és jönnek is onnan sokan hozzánk az egyetemre.
– Visszatérve a Nagy Egon diákéveire: az elmondottakból arra következtetek, hogy nem volt olyan érzése, mintha tulajdonképpen nem is ezt akarta volna. Jól látom?
– Pedig volt olyan érzésem, sőt nagyon is: másodévtől kifejezetten zavart a földrajz parttalansága. Már említettem, hogy engem elsősorban a társadalomföldrajz érdekelt és érdekel a mai napig, viszont az én diákkoromban nem volt még megfelelő specializálódási lehetőség, csak utóképzés, átképzés, továbbképzés, vagyis nyitás a közgazdaság, a történelem és a jog felé. Ma már elengedhetetlen imperatívusz az interdiszciplinaritás, mondhatnám akár létkérdésnek is. De az, hogy én a diplomázás után ott maradtam az egyetemen, az nagyon nagy lehetőséget jelentett a számomra. Akkoriban élte Románia az átmenet mélypontját, lent voltunk az árok alján, turisztikai vállalkozásra nem nagyon volt kilátás, reális esélynek a közoktatásban való elhelyezkedés tűnt, hisz még kifejezett tanárhiány volt.
Engem viszont Gârbacea professzor hívott a regionális földrajz tanszékre, egyáltalán nem titkolva azt a szándékát, hogy én képviseljem ott a magyar vonalat. Én voltam azon a tanszéken az első, hatalmas előnyökkel járt. Mondhatom, megnyílt előttem a világ, hisz külkapcsolatokra, külföldi továbbképzésekre, nemzetközi beágyazódásra nyílt lehetőségem. Kiemelt szerepe volt Benedek József akadémikusnak az én boldogulásomban, hiszen nemzetközi kapcsolatai révén közvetítő szerepet vállalhatott. Mindennek ellenére viszont még mindig keresem a helyem, nem oldódtak fel a „parttalansági” érzéseim, talán ha majd a történelem szakot befejezem, közelebb leszek a révhez, egyfajta történeti-földrajzi szakosodáshoz. De az oktatási tevékenység nagyon közel áll hozzám, mondhatnám, az a biztos pont, ahol igazán otthon érzem magam.
– Kétszer is említette a földrajz parttalanságát – ne haragudjon, ha megkérdezem, de a történelem nem tűnik sokkal inkább parttalannak? Vagy van bizonyos jól meghatározott érdeklődési területe?
– Hogyne volna: mindenekelőtt a magyar történelem érdekel, a 19–20. század fordulója, vagyis a dualizmus kora, ezen belül is a városiasodás, a városi kultúra fejlődése, a polgárosodás, a modernizáció és nem utolsósorban, hogy milyen szerepet játszottak az említett területeken a korabeli nemzetiségek. Úgy szeretném mindezt tanulmányozni-kutatni, hogy végre félretehessek néhány megkövesedett tabut, például az emancipált zsidóság és az erős beolvadást választó svábság szerepét a kor polgárosodásában. Tehát végső soron nem is beszélhetek váltásról, mert a téma a földrajz és a történelem határterületének interdiszciplináris megközelítése, sőt azt is segítheti, hogy a földrajz területén lehessek hatékonyabb.
– Mindezt hallgatva okafogyottnak tűnik a szokásos kérdés: ezt a szakot, ezt az életpályát választaná-e, ha mondjuk most érettségizne?
– Nem, valószínűleg a jogi pályát választanám, de nem a klasszikus jogtanácsos-bíró-ügyvéd pályát, hanem a gazdasági jog problémáival foglalkoznék, mivel sokkal gyakorlatiasabbnak tartom különböző szervezeteken belül ezeknek a kérdéseknek a megoldását-megoldhatóságát, elsősorban a terület- és településfejlesztés területén. Ám természetesen ezzel nem akarok senkit lebeszélni-elriasztani a földrajz szaktól, viszont egy már bejutott földrajzosnak mindenképpen az interdiszciplinaritás felé való orientálódást ajánlanám.
Például a már említett terület- és településfejlesztést, ami a földrajz és a turizmus mellett a harmadik szakterületünk. Ha tüzetesebben megnézzük a három területet, a földrajzot olyan szaknak tekintik, amivel csakis a közoktatásban lehet elhelyezkedni, a turisztikában óriási potenciális lehetőségek vannak, az ország idegenforgalmi kapacitása szinte kihasználatlannak mondható, vagyis rendkívül intenzív lesz a fejlődés, növekedni fog a munkahelyek száma – csak ezt a gazdasági mélyrepülést kell néhány évig még átvészelnünk. Hasonlóan nagy lehetőségek rejlenek a területfejlesztésben, ha nem nagyobbak a turizmusnál, mivel az uniós csatlakozás után megsokszorozódtak a fejlesztési pénzek, a különböző cégek „kapkodnak” a jó pályázatírók, tanácsadók után, nagyon alacsony a romániai abszorpciós ráta, úgyhogy különösen szükségessé teszi a megfelelő tudással rendelkező szakembergárda kinevelését.
– Említette az előbb, hogy milyen irányba terelné a frissen bejutottakat. Milyenek az idei felvételi eredmények, mindenekelőtt a második éve megismétlődő érettségi katasztrófa tükrében?
– A földrajz alapképzésre a húsz, államilag finanszírozott helyre 12-en kerültek be, a területfejlesztésre 18-an, a turizmusra viszont nagy volt a túljelentkezés: 30 helyre 48-an jelentkeztek. A mesterképzésen, melynek szakága a turizmus és területfejlesztés, szintén beteltek a helyek, tehát a földrajz kar még mindig a nagy kedvencek közé tartozik.
– A számadatok a magyar karra vonatkoznak? Ezek szerint eredményesnek mondható a külön intézetek megalakulása?
– Kétségtelenül. Ezt a kvázi különválást a 2011/1-es tanügyi törvény tette lehetővé a multikulturális egyetemeken. Magyar intézetek létesültek, bár nem ez a szabatos megnevezés, hisz románul departamentnek, főosztálynak hívják, de valahogy így alakult, és most már így használjuk. A Babeş–Bolyain nagyon simán ment minden, a MOGYE vonatkozásában viszont azóta is csak akadékoskodást hallani. Egyre rosszabb megélhetési körülmények közepette is viszonylag nagy számban jelentkeznek hozzánk felvételire.
És az érettségi katasztrófával kapcsolatban még azt is el szeretném mondani, hogy a második éve tapasztalt szörnyű eredmények mellett számításba kell vennünk nemcsak a demográfiai lejtmenetet, de a fokozódó külső konkurenciát is, hisz most már az egyetemi kínálat is globalizálódott, és bátran mondhatjuk, hogy az egész világgal versenyben vagyunk. Nemcsak nálunk, de Magyarországon és Nyugat-Európában is slágerszak a turizmus és a településfejlesztés, hisz a mai napig az utazás, a világ megismerése az egyik fő globalizációs szimbólum.
A településfejlesztésben Magyarországon máris sokkal jobb a munkaerő-piaci fogadóképesség, Nyugat-Európában is jobbak a „felszívó” struktúrák, nálunk még várni kell az ilyen értelmű fejlődésre – is. És mintha csak valamiféle abszurd darabban játszanánk, az elmondottak ellenére nálunk is, Magyarországon is a közoktatásban csökken a földrajzórák száma, sőt Magyarországon tizedik osztálytól fölfelé talán el is tűnik. Mi természetesen nem értünk egyet a mostanában dívó természettudományi óraösszevonással, elmondjuk a véleményünket, valahányszor tehetjük, de mintha a mi szavunk nem igazán számítana az enyhén szólva kaotikus közoktatási „reformsorozatban”. Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2012. augusztus 18.
Fantázia az összevont osztályban
Az első kiadás, úgy tudom, sikerkönyv volt. Mikor is jelent meg?
2001-ben jelent meg, ugyanezeknek a szerzőknek a tollából. Schneider Németh Antal nyugalmazott tanár úr, a Nagyváradi Pedagógiai Líceum pszichológia szakos tanára volt évtizedeken keresztül; Erdei Ferenc és Szász Dezső tanító urak pedig hosszú ideig összevont osztályokban tanítottak. Tehát a szerzők olyan pedagógusok, akik jól ismerik ezt az oktatási formát, és tudják, hogy az összevont osztályokban folyó munka mekkora fejtörést okoz nemcsak a tapasztalt tanítónak, tanárnak, hanem annak is, aki frissen végezte a tanítóképzőt, illetve az egyetemet, a nagyvárosok óvodáiba, iskoláiba járt pedagógiai gyakorlatra, és aztán kikerült egy kicsi vidéki iskolába, ahol olyan osztályt kapott, amelyikben szimultán oktatást kell folytatnia.
Kérem, mondja el, milyen is ez az összevont osztály.
Olyan osztály, ahol a nagyon alacsony gyermeklétszám miatt adott esetben együtt tanul az első és a harmadik, illetve a második és a negyedik osztály. Előfordul az is, hogy az adott helységben csak öt elemi iskolás korú gyerek van, akkor összevont oktatási formában zajlik az első—második—harmadik—negyedik osztály oktatása. Románia, mint köztudott, a kicsi falvak országa, ahol a lakosságnak a 60 százaléka még mindig vidéken él. Nagyon sok az olyan kis település, ahol megmaradtak az elemi iskolák, ahol egy—négy osztályban folyik az oktatás, de a kis gyermeklétszám miatt ez összevont osztályokban történik.
Ebből kb. arra lehet következtetni, hogy szép hazánkban, ha akarjuk, ha nem, falvakon az összevont osztályoké a jövő.
Hát a vidéki oktatásban, mondhatnám, ez így is lesz. Nagyon sok vitafórumon vettem részt ezzel kapcsolatban. Pedagógiai berkekben immár örökzöld téma az összevont oktatási forma. Voltak például tanügyminiszterek, akik egyszerűen meg akarták szüntetni ezt. Azt mondták, például, hogy nagyvárosokban nincs mit keressen az ilyen oktatás. Nem biztos, hogy így van. Még Nagyváradon is a külvárosban van egy olyan iskola, ahol a magyar gyerekek összevont oktatási formában, úgynevezett szimultán oktatásban tanulnak. Nagyváradon, ahol ennek a könyvnek az ötlete, gondolata tizenkét évvel ezelőtt megszületett... El kell mondanom azt is, hogy tíz évvel ezelőtt a könyvnek első kiadásának nagyon nagy sikere volt. A pedagógusok örömmel fogadták és nagyon hamar megvásárolták. Nemcsak azok a tanítók vették meg ezt a kézikönyvet, akik ilyen összevont oktatási formában tanítanak, hanem azok is, akik homogén osztályokban dolgoznak, de úgy gondolták, hogy ezzel gazdagítják a módszertani könyvtárukat.
Lehet azt gondolták: előbb-utóbb rájuk is az a sors vár, hogy összevont osztályban kell majd tanítaniuk. Vagy pedig észrevettek valami érdekest, izgalmast, ami csak ebben a tanítási formában születhet meg, ami más, mint a megszokott tanítói gyakorlat. Mert bevett szokássá vált sajnálkozni: milyen rossz, hogy összevont osztályt kell létesíteni; milyen nehéz abban tanítani stb. Viszont a könyv kéziratát olvasva, én legalábbis arra jöttem rá, hogy lehetőségek is rejlenek az összevont osztályban. Néha úgy tűnik, mintha az összevont osztály többet nyújt a tanulónak mint a hagyományos osztály. Ön hogyan látja ezt?
Hosszú ideig a tanügyi igazgatóságon dolgoztam, Bihar megyében. Tizenöt évig az elemi és az óvodai oktatás volt a munkaterületem. Nagyon sok óralátogatást végeztem ezekben az osztályokban, és azt láttam, hogy azok a gyerekek, akik ilyen oktatási formában tanulnak, sokkal többet tudnak.
Valóban? És ki lehet ezt így jelenteni?
Igen, jól hallotta. Mert gondoljon csak arra, hogy a másodikos gyerek végignézi és végighallgatja azt is, ami a negyedik osztályban folyik, amit a tanítónéni a negyedik osztályos gyereknek mond, illetve az elsős hallja azt, amit a harmadikosnak tanítanak, akivel együtt van az összevont osztályban.
És rá is ragad valami belőle. Mert köztudott, hogy a kicsit mindig az érdekli, amit a nagyobbak csinálnak. Szeret tanulni tőlük, talán jobban is mint a tanítónénitől. Szereti utánozni a nagyobbakat, és gondolom: ezt jól ki lehet használni az összevont osztályban.
Valóban a kisebb diákra nagyon sok ragad rá menet közben, és megvan ennek az oktatási formának a specifikus módszertana, amely figyelembe veszi ezt. A most újra megjelenés előtt álló kézikönyv, mondhatnám, olyan mint egy receptkönyv. Csak fel kell lapozni, és a tanító megtalál benne mindent, lecketervektől elkezdve a tanmenetig, módszertani ajánlásokig. Sőt még azt is, hogyan rendezze be az osztályt, hogyan helyezze el az osztály bútorzatát, hogyan ültesse a gyerekeket. És miként ön is érzékelte, aki elolvassa ezt a könyvet, láthatja, hogy nem kell annyira idegenkedni ettől az oktatási formától. Újdonságként megemlíteném: a könyv új kiadásában van egy olyan fejezet, amely leírja, hogy a külföldi oktatásban is, például Kanadában, milyen jól tudják kamatoztatni ezeket az ismereteket; ott is van összevont oktatási forma. Schneider Német Antal tanár úr felvette a kapcsolatot a volt tanítványaival, azokkal akik a nagyváradi tanítóképzőben végeztek, és elkerültek külföldre: Kanadába vagy az északi országokba, Norvégiába, Finnországba stb., és véleményt kért tőlük a szimultán oktatással kapcsolatosan. Vallomásaikból kiderül, hogy mennyire hatékony az összevont oktatási forma ezekben az országokban, és hogyan dolgoznak az ilyen jellegű osztályokban.
De szemléleti különbség is van közöttük és közöttünk. Mert azokban az országokban, amelyeket említett, a kompetenciák elsajátítása a cél. Míg nálunk a magolás, a tananyag elsajátítása áll előtérben, és ezzel, hogy is mondjam, még mindig valahol a XIX. században tanyázunk. Erről vallanak, például, a gyönyörű érettségi-eredmények!
Azért engedtessék meg nekem, hogy differenciáljak egy kicsit. Egy-négy osztályban másképpen történik az oktatás, mint egy—négy osztálytól felfelé. A tanítók igenis arra törekednek, hogy kompetenciákat fejlesszenek. Akár homogén osztályról, akár szimultán vagyis összevont osztályról van szó, a főfeladat, ugye, az írás, olvasás, számolás megtanítása, s az ezzel kapcsolatos az alapfogalmak kialakítása, ami bizonyos kompetenciák kialakítását feltételezi. Itt a nagy gond az, hogy egy összevont osztályban végzett gyerek, aki hozzá van szoktatva ahhoz, hogy mindent percre pontosan csinál, mert a szimultán oktatás elképzelhetetlen, egyszerűen lehetetlen a nagyon-nagyon pontos időbeosztás nélkül, mibe csöppen majd bele ötödik osztályban... Tehát az összevont osztályokban nagyon fontos az időbeosztás. Az, hogy mennyi időt szán a tanító az első osztályos munkájára, hogy mennyi időt szán a harmadik osztályos gyerek munkájára, mennyi időt tart szükségesnek az önálló munkához, mennyit a frontális tevékenységhez? Stb. Megvannak azok az elvárások, amelyeket ezekben az osztályokban szigorúan be kell tartani.
Nagyon rideg és kegyetlen dolognak tűnik ez: sok elvárás és azok szigorú betartása. Nekem másért tetszik az, amit az önök könyvében olvastam. Azért, mert fantáziát látok benne: a fantázia működését! Az összevont osztályban a tanító a színházi rendezőhöz hasonlít.
Pontosan így van!
Helyzetbe kell hozznia minden gyermeket, az előadás – esetünkben a szimultán oktatás - valamennyi szereplőjét, minden kisdiákot, legyen az elsős vagy harmadikos, másodikos vagy negyedikes, hogy elérjen velük valamit. Roppant izgalmas munka lehet!
Nagyon-nagyon érdekes és izgalmas. Még el szeretném mondani azt, hogy annak a tanítónak, aki ilyen osztályban tanít, napról napra készülnie kell. Úgy kell bemennie az osztályba, hogy előzőleg már elkészítette a feladatlapokat mindenféle tantárgyból, kisakkozta már, hogy melyik percben ki mivel foglalkozik – tehát nem ott improvizál, a tanulók előtt.
Illetve hogyha improvizál is, nagyon fel kell hogy legyen készülve arra.
Tehát nagyon nagyok az elvárások ezekkel a tanítókkal szemben, és a statisztikákat szerint Erdélyben 800 magyar tanító van, aki ilyen oktatási formában dolgozik. Vagyis körülbelül egyharmada a tanítóknak. Ugyanez az arányuk Bihar megyében is, ahol a tanítóknak megközelítőleg egyharmada dolgozik szimultán oktatási formában.
Önök tehát rendkívül komolyan veszik-e ezt a dolgot. De országos viszonylatban más a helyzet. A könyvben utalás történik arra, hogy a tanügyi törvényhez mellékelt módszertan meglehetősen „faramuci" módon kezeli ezt az oktatási formát, vagyis országos szinten nem veszik komolyan. Pedig ha nálunk, romániai magyaroknál 800 tanító dolgozik összevont osztályokban, akkor román viszonylatban ezt a számot meg kellene szorozni minimum héttal vagy nyolccal, nemde?
Pontosan, így van.
Egyáltalán van román szakirodalma ennek az oktatási formának? Létezik e olyan román szakkönyv, amely az önökéhez hasonlóan részletezi ezt a kérdést?
Tudomásom szerint nincs. És nem hallottam, hogy történt volna ilyen próbálkozás. A Nagyváradi Egyetem magyar tanító-, óvónő- és tanárképző szakán tanítok, kapcsolatban vagyok a román kollégákkal is, akik a román szakon tanítanak, és rendkívüli elcsodálkoztak, hogy nekünk van ilyen kézikönyvünk. Azt mondták: jó lenne lefordítani románra és adaptálni ezt a kézikönyvet. Én egyébként a parlamentben interpelláció formájában kérdést intéztem a tanügyminiszterhez, eléje tártam a hozzám forduló tanítók problémáját, nevezetesen azt, hogy most ősszel faluhelyen, ahol öszevont osztályok vannak, mi történik az előkészító osztályokkal? Azt a választ kaptam, hogyha megvan a megfelelő létszám, és az önkormányzat, ugye, a gyermekszorzóval és a bérkiegészítéssel biztosítani tudja, hogy különálló osztály legyen az előkészító osztály, ott semmi gond. Különben... Tehát a minisztérium az önkormányzat térfelére utalja át a kérdést. Ha az önkormányzat gazdag, akkor biztosítani tudja a külön tanítói fizetést, vagyis azt, hogy az előkészítő osztálynak külön tanítója legyen. De ha nem áll módjában, akkor elképzelhető, hogy az előkészítő osztályosokat az elsősökhöz fogják besorozni, és kínlódhat majd az a tanító, aki együtt tanítja az előkészítő osztályt, az első osztályt és a harmadik osztályt. Ebben a kézikönyvben utalások vannak az előkészítő osztályra, és a szerzők a fenti helyzetre is próbálnak megoldásokat kínálni.
Vagyis az előkészítő osztályt már mint létezőt vették be a könyvbe.
És a tanügyi törvény vele kapcsolatos előírásait is. Ez volt az én szerepem és ez volt az én feladatom, gondoskodnom kellett arról, hogy a szerző kollégák állandóan napirenden legyenek a tanügyi törvény alakulásával, a vele kapcsolatos törvényhozási változásokkal, és hogy az új dolgok bekerüljenek a könyvbe. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a Tanítói kézikönyv nagyon hasznos kiadvány és nagy sikere lesz a pedagógusok körében.
Tehát valóban érdemes lenne lefordítani románra és kiadni románul is. Ezáltal országos viszonylatban is használhatnák.
Ismerek a Váradi Egyetemen olyan szakembert is, aki elvállalná a fordítást. A román tanszék tanszékvezető-helyetteséről van szó, akinek tanítói alapképesítése van, onnan jutott egyetemi tanári szintre és nagyon jól ismeri ezt a kérdést. Ugyanakkor nagyon jól tud magyarul, ismeri a magyar nyelvben használt pedagógiai szakkifejezéseket, tehát nem lesz nehéz átültetnie azokat. Beszélgettem vele erről, s mint mondta, szívesen elvállalná a fordítást, mert véleménye szerint hiányt pótolna ez a munka, román nyelven nincs ilyen kézikönyv.
Mint említette, hogy 800 olyan tanítónk van, aki összevont osztályban tanít. Megvan-e számukra a tapasztalatcsere lehetősége?
Megyei szinten megvan. A tanfelügyelőségek közreműködésével rendszeresen megszervezik a módszertani és a pedagógiai köröket, és ezek keretében mindig külön időt szentelnek az összevont osztályokkal kapcsolatos problémáknak. Főleg a kezdőkkel foglalkoznak, segítenek nekik abban, hogy meg tudjanak bírkózni ennek az oktatási formának a követelményeivel. Ezért szeretnénk bemutatni ezt a kézikönyvet ősszel, a tanévkezdés után, mert nagy az érdeklődés iránta.
Körülbelül mekkora példányszámra lenne szükség?
Gondolom 2 000-2 500 példányra, amit szerintem megvásárolnának a tanítók és az egyetemisták is. Erdélyben és a Partiumban elkelne ennyi belőle.
Maszol.ro
Az első kiadás, úgy tudom, sikerkönyv volt. Mikor is jelent meg?
2001-ben jelent meg, ugyanezeknek a szerzőknek a tollából. Schneider Németh Antal nyugalmazott tanár úr, a Nagyváradi Pedagógiai Líceum pszichológia szakos tanára volt évtizedeken keresztül; Erdei Ferenc és Szász Dezső tanító urak pedig hosszú ideig összevont osztályokban tanítottak. Tehát a szerzők olyan pedagógusok, akik jól ismerik ezt az oktatási formát, és tudják, hogy az összevont osztályokban folyó munka mekkora fejtörést okoz nemcsak a tapasztalt tanítónak, tanárnak, hanem annak is, aki frissen végezte a tanítóképzőt, illetve az egyetemet, a nagyvárosok óvodáiba, iskoláiba járt pedagógiai gyakorlatra, és aztán kikerült egy kicsi vidéki iskolába, ahol olyan osztályt kapott, amelyikben szimultán oktatást kell folytatnia.
Kérem, mondja el, milyen is ez az összevont osztály.
Olyan osztály, ahol a nagyon alacsony gyermeklétszám miatt adott esetben együtt tanul az első és a harmadik, illetve a második és a negyedik osztály. Előfordul az is, hogy az adott helységben csak öt elemi iskolás korú gyerek van, akkor összevont oktatási formában zajlik az első—második—harmadik—negyedik osztály oktatása. Románia, mint köztudott, a kicsi falvak országa, ahol a lakosságnak a 60 százaléka még mindig vidéken él. Nagyon sok az olyan kis település, ahol megmaradtak az elemi iskolák, ahol egy—négy osztályban folyik az oktatás, de a kis gyermeklétszám miatt ez összevont osztályokban történik.
Ebből kb. arra lehet következtetni, hogy szép hazánkban, ha akarjuk, ha nem, falvakon az összevont osztályoké a jövő.
Hát a vidéki oktatásban, mondhatnám, ez így is lesz. Nagyon sok vitafórumon vettem részt ezzel kapcsolatban. Pedagógiai berkekben immár örökzöld téma az összevont oktatási forma. Voltak például tanügyminiszterek, akik egyszerűen meg akarták szüntetni ezt. Azt mondták, például, hogy nagyvárosokban nincs mit keressen az ilyen oktatás. Nem biztos, hogy így van. Még Nagyváradon is a külvárosban van egy olyan iskola, ahol a magyar gyerekek összevont oktatási formában, úgynevezett szimultán oktatásban tanulnak. Nagyváradon, ahol ennek a könyvnek az ötlete, gondolata tizenkét évvel ezelőtt megszületett... El kell mondanom azt is, hogy tíz évvel ezelőtt a könyvnek első kiadásának nagyon nagy sikere volt. A pedagógusok örömmel fogadták és nagyon hamar megvásárolták. Nemcsak azok a tanítók vették meg ezt a kézikönyvet, akik ilyen összevont oktatási formában tanítanak, hanem azok is, akik homogén osztályokban dolgoznak, de úgy gondolták, hogy ezzel gazdagítják a módszertani könyvtárukat.
Lehet azt gondolták: előbb-utóbb rájuk is az a sors vár, hogy összevont osztályban kell majd tanítaniuk. Vagy pedig észrevettek valami érdekest, izgalmast, ami csak ebben a tanítási formában születhet meg, ami más, mint a megszokott tanítói gyakorlat. Mert bevett szokássá vált sajnálkozni: milyen rossz, hogy összevont osztályt kell létesíteni; milyen nehéz abban tanítani stb. Viszont a könyv kéziratát olvasva, én legalábbis arra jöttem rá, hogy lehetőségek is rejlenek az összevont osztályban. Néha úgy tűnik, mintha az összevont osztály többet nyújt a tanulónak mint a hagyományos osztály. Ön hogyan látja ezt?
Hosszú ideig a tanügyi igazgatóságon dolgoztam, Bihar megyében. Tizenöt évig az elemi és az óvodai oktatás volt a munkaterületem. Nagyon sok óralátogatást végeztem ezekben az osztályokban, és azt láttam, hogy azok a gyerekek, akik ilyen oktatási formában tanulnak, sokkal többet tudnak.
Valóban? És ki lehet ezt így jelenteni?
Igen, jól hallotta. Mert gondoljon csak arra, hogy a másodikos gyerek végignézi és végighallgatja azt is, ami a negyedik osztályban folyik, amit a tanítónéni a negyedik osztályos gyereknek mond, illetve az elsős hallja azt, amit a harmadikosnak tanítanak, akivel együtt van az összevont osztályban.
És rá is ragad valami belőle. Mert köztudott, hogy a kicsit mindig az érdekli, amit a nagyobbak csinálnak. Szeret tanulni tőlük, talán jobban is mint a tanítónénitől. Szereti utánozni a nagyobbakat, és gondolom: ezt jól ki lehet használni az összevont osztályban.
Valóban a kisebb diákra nagyon sok ragad rá menet közben, és megvan ennek az oktatási formának a specifikus módszertana, amely figyelembe veszi ezt. A most újra megjelenés előtt álló kézikönyv, mondhatnám, olyan mint egy receptkönyv. Csak fel kell lapozni, és a tanító megtalál benne mindent, lecketervektől elkezdve a tanmenetig, módszertani ajánlásokig. Sőt még azt is, hogyan rendezze be az osztályt, hogyan helyezze el az osztály bútorzatát, hogyan ültesse a gyerekeket. És miként ön is érzékelte, aki elolvassa ezt a könyvet, láthatja, hogy nem kell annyira idegenkedni ettől az oktatási formától. Újdonságként megemlíteném: a könyv új kiadásában van egy olyan fejezet, amely leírja, hogy a külföldi oktatásban is, például Kanadában, milyen jól tudják kamatoztatni ezeket az ismereteket; ott is van összevont oktatási forma. Schneider Német Antal tanár úr felvette a kapcsolatot a volt tanítványaival, azokkal akik a nagyváradi tanítóképzőben végeztek, és elkerültek külföldre: Kanadába vagy az északi országokba, Norvégiába, Finnországba stb., és véleményt kért tőlük a szimultán oktatással kapcsolatosan. Vallomásaikból kiderül, hogy mennyire hatékony az összevont oktatási forma ezekben az országokban, és hogyan dolgoznak az ilyen jellegű osztályokban.
De szemléleti különbség is van közöttük és közöttünk. Mert azokban az országokban, amelyeket említett, a kompetenciák elsajátítása a cél. Míg nálunk a magolás, a tananyag elsajátítása áll előtérben, és ezzel, hogy is mondjam, még mindig valahol a XIX. században tanyázunk. Erről vallanak, például, a gyönyörű érettségi-eredmények!
Azért engedtessék meg nekem, hogy differenciáljak egy kicsit. Egy-négy osztályban másképpen történik az oktatás, mint egy—négy osztálytól felfelé. A tanítók igenis arra törekednek, hogy kompetenciákat fejlesszenek. Akár homogén osztályról, akár szimultán vagyis összevont osztályról van szó, a főfeladat, ugye, az írás, olvasás, számolás megtanítása, s az ezzel kapcsolatos az alapfogalmak kialakítása, ami bizonyos kompetenciák kialakítását feltételezi. Itt a nagy gond az, hogy egy összevont osztályban végzett gyerek, aki hozzá van szoktatva ahhoz, hogy mindent percre pontosan csinál, mert a szimultán oktatás elképzelhetetlen, egyszerűen lehetetlen a nagyon-nagyon pontos időbeosztás nélkül, mibe csöppen majd bele ötödik osztályban... Tehát az összevont osztályokban nagyon fontos az időbeosztás. Az, hogy mennyi időt szán a tanító az első osztályos munkájára, hogy mennyi időt szán a harmadik osztályos gyerek munkájára, mennyi időt tart szükségesnek az önálló munkához, mennyit a frontális tevékenységhez? Stb. Megvannak azok az elvárások, amelyeket ezekben az osztályokban szigorúan be kell tartani.
Nagyon rideg és kegyetlen dolognak tűnik ez: sok elvárás és azok szigorú betartása. Nekem másért tetszik az, amit az önök könyvében olvastam. Azért, mert fantáziát látok benne: a fantázia működését! Az összevont osztályban a tanító a színházi rendezőhöz hasonlít.
Pontosan így van!
Helyzetbe kell hozznia minden gyermeket, az előadás – esetünkben a szimultán oktatás - valamennyi szereplőjét, minden kisdiákot, legyen az elsős vagy harmadikos, másodikos vagy negyedikes, hogy elérjen velük valamit. Roppant izgalmas munka lehet!
Nagyon-nagyon érdekes és izgalmas. Még el szeretném mondani azt, hogy annak a tanítónak, aki ilyen osztályban tanít, napról napra készülnie kell. Úgy kell bemennie az osztályba, hogy előzőleg már elkészítette a feladatlapokat mindenféle tantárgyból, kisakkozta már, hogy melyik percben ki mivel foglalkozik – tehát nem ott improvizál, a tanulók előtt.
Illetve hogyha improvizál is, nagyon fel kell hogy legyen készülve arra.
Tehát nagyon nagyok az elvárások ezekkel a tanítókkal szemben, és a statisztikákat szerint Erdélyben 800 magyar tanító van, aki ilyen oktatási formában dolgozik. Vagyis körülbelül egyharmada a tanítóknak. Ugyanez az arányuk Bihar megyében is, ahol a tanítóknak megközelítőleg egyharmada dolgozik szimultán oktatási formában.
Önök tehát rendkívül komolyan veszik-e ezt a dolgot. De országos viszonylatban más a helyzet. A könyvben utalás történik arra, hogy a tanügyi törvényhez mellékelt módszertan meglehetősen „faramuci" módon kezeli ezt az oktatási formát, vagyis országos szinten nem veszik komolyan. Pedig ha nálunk, romániai magyaroknál 800 tanító dolgozik összevont osztályokban, akkor román viszonylatban ezt a számot meg kellene szorozni minimum héttal vagy nyolccal, nemde?
Pontosan, így van.
Egyáltalán van román szakirodalma ennek az oktatási formának? Létezik e olyan román szakkönyv, amely az önökéhez hasonlóan részletezi ezt a kérdést?
Tudomásom szerint nincs. És nem hallottam, hogy történt volna ilyen próbálkozás. A Nagyváradi Egyetem magyar tanító-, óvónő- és tanárképző szakán tanítok, kapcsolatban vagyok a román kollégákkal is, akik a román szakon tanítanak, és rendkívüli elcsodálkoztak, hogy nekünk van ilyen kézikönyvünk. Azt mondták: jó lenne lefordítani románra és adaptálni ezt a kézikönyvet. Én egyébként a parlamentben interpelláció formájában kérdést intéztem a tanügyminiszterhez, eléje tártam a hozzám forduló tanítók problémáját, nevezetesen azt, hogy most ősszel faluhelyen, ahol öszevont osztályok vannak, mi történik az előkészító osztályokkal? Azt a választ kaptam, hogyha megvan a megfelelő létszám, és az önkormányzat, ugye, a gyermekszorzóval és a bérkiegészítéssel biztosítani tudja, hogy különálló osztály legyen az előkészító osztály, ott semmi gond. Különben... Tehát a minisztérium az önkormányzat térfelére utalja át a kérdést. Ha az önkormányzat gazdag, akkor biztosítani tudja a külön tanítói fizetést, vagyis azt, hogy az előkészítő osztálynak külön tanítója legyen. De ha nem áll módjában, akkor elképzelhető, hogy az előkészítő osztályosokat az elsősökhöz fogják besorozni, és kínlódhat majd az a tanító, aki együtt tanítja az előkészítő osztályt, az első osztályt és a harmadik osztályt. Ebben a kézikönyvben utalások vannak az előkészítő osztályra, és a szerzők a fenti helyzetre is próbálnak megoldásokat kínálni.
Vagyis az előkészítő osztályt már mint létezőt vették be a könyvbe.
És a tanügyi törvény vele kapcsolatos előírásait is. Ez volt az én szerepem és ez volt az én feladatom, gondoskodnom kellett arról, hogy a szerző kollégák állandóan napirenden legyenek a tanügyi törvény alakulásával, a vele kapcsolatos törvényhozási változásokkal, és hogy az új dolgok bekerüljenek a könyvbe. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a Tanítói kézikönyv nagyon hasznos kiadvány és nagy sikere lesz a pedagógusok körében.
Tehát valóban érdemes lenne lefordítani románra és kiadni románul is. Ezáltal országos viszonylatban is használhatnák.
Ismerek a Váradi Egyetemen olyan szakembert is, aki elvállalná a fordítást. A román tanszék tanszékvezető-helyetteséről van szó, akinek tanítói alapképesítése van, onnan jutott egyetemi tanári szintre és nagyon jól ismeri ezt a kérdést. Ugyanakkor nagyon jól tud magyarul, ismeri a magyar nyelvben használt pedagógiai szakkifejezéseket, tehát nem lesz nehéz átültetnie azokat. Beszélgettem vele erről, s mint mondta, szívesen elvállalná a fordítást, mert véleménye szerint hiányt pótolna ez a munka, román nyelven nincs ilyen kézikönyv.
Mint említette, hogy 800 olyan tanítónk van, aki összevont osztályban tanít. Megvan-e számukra a tapasztalatcsere lehetősége?
Megyei szinten megvan. A tanfelügyelőségek közreműködésével rendszeresen megszervezik a módszertani és a pedagógiai köröket, és ezek keretében mindig külön időt szentelnek az összevont osztályokkal kapcsolatos problémáknak. Főleg a kezdőkkel foglalkoznak, segítenek nekik abban, hogy meg tudjanak bírkózni ennek az oktatási formának a követelményeivel. Ezért szeretnénk bemutatni ezt a kézikönyvet ősszel, a tanévkezdés után, mert nagy az érdeklődés iránta.
Körülbelül mekkora példányszámra lenne szükség?
Gondolom 2 000-2 500 példányra, amit szerintem megvásárolnának a tanítók és az egyetemisták is. Erdélyben és a Partiumban elkelne ennyi belőle.
Maszol.ro
2012. augusztus 24.
Magyarverés Nagyváradon – Összefogásra van szükség
Az utóbbi időben több magyart is bántalmaztak Nagyváradon, amiért magyarul beszéltek. Az utóbbi eset augusztus elsején történt, akkor két fiatalembert vertek meg, mert magyarul beszéltek.
A durva lelki és testi sértést alkalmazó fiatalok a román himnusz eléneklésére kötelezték a két magyar fiatalembert, és arra szólították fel őket, hogy költözzenek Magyarországra. És voltak olyan esetek is, amikor nagyváradi üzletből, vagy a gyógyszertárból utasítottak ki személyeket, mert azok magyarul szólaltak meg.
A magyar pártok tiltakoznak az atrocitások ellen, és széleskörű összefogásra szólítanak fel.
Szabó Ödön, a Bihar Megyei RMDSZ ügyvezető elnöke úgy véli, hogy a helyi és országos politikai üzenetek, amelyek a magyarság ellen szóltak, azok táptalajt találtak. Az elnök majd kijelentette: határozottan és összefogva kell fellépni, és egy olyan intézményrendszert kiépíteni, ami megvéd a hasonló atrocitásoktól.
Társadalmi összefogást sürget az Erdélyi Magyar Néppárt is. Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi szervezési igazgatója egy közös front megszervezéséről, egy megyei jogvédő bizottság létrehozásáról beszélt.
Ilie Bolojan, Nagyvárad polgármestere nem kívánta kommentálni a történeteket, a nagyváradi lakosok pedig szinte kizárólag a politikum számlájára írják a viszályt, és határozottan elhatárolódnak a nemzetiségi gyűlöletszítástól.
Egy nagyváradi hölgy, Valeria Trifa csupán a sajtó számlájára írja az esetet, hogy az eltúlozza ezeket a helyzeteket. A szép magyarsággal beszélő hölgy azt mondja, ő román ugyan, de a magyar templomba jár, mert az közelebb van, az ő családjában románok és magyarok is vannak, de soha nem volt semmi gond.
A Bihar Megyei Rendőrség azt ígéri minden feljelentést kivizsgálnak. Liviu Popa rendőrfőkapitány elismerte: a részeg román fiatal valóban ütlegelt magyar fiatalokat, ellene már eljárás is indult, de ő arra kér mindenkit, hogy ne általánosítson, mert a románok és a magyarok többsége nem haragszik egymásra. Elszigetelt esetről van szó, ők minden ilyen esetet kivizsgálnak, a vétkest pedig megbüntetik, Nagyváradon senkinek nincs oka azért félni, mert magyar, vagy magyarul beszél – tette hozzá a főkapitány.
Duna Tv
Erdély.ma
Az utóbbi időben több magyart is bántalmaztak Nagyváradon, amiért magyarul beszéltek. Az utóbbi eset augusztus elsején történt, akkor két fiatalembert vertek meg, mert magyarul beszéltek.
A durva lelki és testi sértést alkalmazó fiatalok a román himnusz eléneklésére kötelezték a két magyar fiatalembert, és arra szólították fel őket, hogy költözzenek Magyarországra. És voltak olyan esetek is, amikor nagyváradi üzletből, vagy a gyógyszertárból utasítottak ki személyeket, mert azok magyarul szólaltak meg.
A magyar pártok tiltakoznak az atrocitások ellen, és széleskörű összefogásra szólítanak fel.
Szabó Ödön, a Bihar Megyei RMDSZ ügyvezető elnöke úgy véli, hogy a helyi és országos politikai üzenetek, amelyek a magyarság ellen szóltak, azok táptalajt találtak. Az elnök majd kijelentette: határozottan és összefogva kell fellépni, és egy olyan intézményrendszert kiépíteni, ami megvéd a hasonló atrocitásoktól.
Társadalmi összefogást sürget az Erdélyi Magyar Néppárt is. Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi szervezési igazgatója egy közös front megszervezéséről, egy megyei jogvédő bizottság létrehozásáról beszélt.
Ilie Bolojan, Nagyvárad polgármestere nem kívánta kommentálni a történeteket, a nagyváradi lakosok pedig szinte kizárólag a politikum számlájára írják a viszályt, és határozottan elhatárolódnak a nemzetiségi gyűlöletszítástól.
Egy nagyváradi hölgy, Valeria Trifa csupán a sajtó számlájára írja az esetet, hogy az eltúlozza ezeket a helyzeteket. A szép magyarsággal beszélő hölgy azt mondja, ő román ugyan, de a magyar templomba jár, mert az közelebb van, az ő családjában románok és magyarok is vannak, de soha nem volt semmi gond.
A Bihar Megyei Rendőrség azt ígéri minden feljelentést kivizsgálnak. Liviu Popa rendőrfőkapitány elismerte: a részeg román fiatal valóban ütlegelt magyar fiatalokat, ellene már eljárás is indult, de ő arra kér mindenkit, hogy ne általánosítson, mert a románok és a magyarok többsége nem haragszik egymásra. Elszigetelt esetről van szó, ők minden ilyen esetet kivizsgálnak, a vétkest pedig megbüntetik, Nagyváradon senkinek nincs oka azért félni, mert magyar, vagy magyarul beszél – tette hozzá a főkapitány.
Duna Tv
Erdély.ma
2012. augusztus 24.
Erdély és a KMN
A Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat modellértékűnek tekinthető az egész romániai magyarság számára. A nyolc napig tartó fesztivál megmutatta, hogy a lakossági számarányokat tekintve már-már szórványnak számító Kolozsváron is tud szépet alkotni a magyar közösség, hiszen annak jövője elsősorban nem a mennyiségi, hanem a minőségi mutatóktól függ.
Azok a csoportok fognak, ugyanis mindig fennmaradni, amelyek értékeset alkotnak, és a minőségi munkára fektetik a hangsúlyt. Nem utolsósorban pedig lehetővé teszik a jövő nemzedékek számára az egyetemes a nemzeti és a velünk együtt élő népek kultúrájának megismerését, akárcsak az anyanyelv, az államnyelv és minél több idegennyelv elsajátítása. Az igazán érdekes mindig a tudás marad, még akkor is, ha a rendszerváltás utáni átmeneti időszak ezt alaposan megkérdőjelezte a köztudatban.
A KMN pozitív példája üzeni az egész romániai magyarságnak, hogy kisebbségi helyzetben is lehet élhető életet teremteni, ha létezik összefogás, a közösségi élet iránti fogékonyság, nyitottság. Kreativitás, tenni akarás. A romániai magyarság gazdaságilag nem olyan erős, mint ahogy szeretnénk, de a pénz hiánya is áthidalható, ha működik a közösségi szolidaritás, ami egy kisebbségi közösségnek a legnagyobb kincse. Ez főként azért olyan értékes, mert míg a pénzt elvehetik tőlünk, a szolidaritástól nem foszthat meg külső hatalom, annak léte vagy nem léte kizárólag rajtunk múlik.
Kolozsvár ezzel a rendezvénnyel olyan magaslatokra tört, ahonnan már az 1990-es évek elején lecsúszott, hiszen talán akkor volt utoljára mérce és irányadó a romániai magyar politikában és a társadalmi élet szervezésében. Tény, hogy Kolozsváron olyan romániai magyar szellemi értékhalmaz gyűlt fel, amit veszni, pusztulni hagyni több mint bűn lenne. Erre építeni kell, mozgósítani kell az itt szunnyadó energiákat, hiszen sok a kiaknázatlan lehetőség. Ez utóbbiakra hívta fel a figyelmet a KMN, amely példaértékű egységbe tömörítette és katalizálta helyi közösség energiáit. Ezért sikerült mértékadó rendezvényt teremteni, amelyről más erdélyi városok is példát vehetnek. A magyar napok elindított egy folyamatot, ami a közösségépítés rögös útját jelenti. Ha sikerül ezen az úton eredményesen végighaladni, ha vállalja a közösség az ezzel járó erőfeszítéseket, akkor sikerül megtalálni azt a közösségi, nemzeti és multikulturális létformát, ami a huszonegyedik század elején működőképes lehet Kolozsváron és egész Erdélyben. Ennek a közösségi létnek a hiánya szinte az egész romániai magyarságra kivetíthető, talán Székelyföldre kevésbé érvényes, de a székelyföldi közösségi lét – természetszerűen – nem lehet irányadó Erdély többi részén, mert ott egyszerűen alkalmazhatatlan. Ezért Kolozsváron valami újat kell kikísérletezni. Egy olyan közösségi létformát, amely az arányait tekintve nem jelentős magyar közösségnek markáns arcélet ad a belső-erdélyi régióban, nyitott és összetartó, ugyanakkor hagyományőrző és korszerű. Nem könnyű feladat, de az Európa kulturális fővárosa projektre ráhangolódva, kiváló lehetőségként kínálkozik. Ha élni tudunk vele, akkor Kolozsvár ismét ténylegesen Erdély fővárosa lehet és alkalmazható mintát nyújthat Marosvásárhelynek, Szatmárnémetinek és Nagyváradnak.
Szabadság (Kolozsvár)
A Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat modellértékűnek tekinthető az egész romániai magyarság számára. A nyolc napig tartó fesztivál megmutatta, hogy a lakossági számarányokat tekintve már-már szórványnak számító Kolozsváron is tud szépet alkotni a magyar közösség, hiszen annak jövője elsősorban nem a mennyiségi, hanem a minőségi mutatóktól függ.
Azok a csoportok fognak, ugyanis mindig fennmaradni, amelyek értékeset alkotnak, és a minőségi munkára fektetik a hangsúlyt. Nem utolsósorban pedig lehetővé teszik a jövő nemzedékek számára az egyetemes a nemzeti és a velünk együtt élő népek kultúrájának megismerését, akárcsak az anyanyelv, az államnyelv és minél több idegennyelv elsajátítása. Az igazán érdekes mindig a tudás marad, még akkor is, ha a rendszerváltás utáni átmeneti időszak ezt alaposan megkérdőjelezte a köztudatban.
A KMN pozitív példája üzeni az egész romániai magyarságnak, hogy kisebbségi helyzetben is lehet élhető életet teremteni, ha létezik összefogás, a közösségi élet iránti fogékonyság, nyitottság. Kreativitás, tenni akarás. A romániai magyarság gazdaságilag nem olyan erős, mint ahogy szeretnénk, de a pénz hiánya is áthidalható, ha működik a közösségi szolidaritás, ami egy kisebbségi közösségnek a legnagyobb kincse. Ez főként azért olyan értékes, mert míg a pénzt elvehetik tőlünk, a szolidaritástól nem foszthat meg külső hatalom, annak léte vagy nem léte kizárólag rajtunk múlik.
Kolozsvár ezzel a rendezvénnyel olyan magaslatokra tört, ahonnan már az 1990-es évek elején lecsúszott, hiszen talán akkor volt utoljára mérce és irányadó a romániai magyar politikában és a társadalmi élet szervezésében. Tény, hogy Kolozsváron olyan romániai magyar szellemi értékhalmaz gyűlt fel, amit veszni, pusztulni hagyni több mint bűn lenne. Erre építeni kell, mozgósítani kell az itt szunnyadó energiákat, hiszen sok a kiaknázatlan lehetőség. Ez utóbbiakra hívta fel a figyelmet a KMN, amely példaértékű egységbe tömörítette és katalizálta helyi közösség energiáit. Ezért sikerült mértékadó rendezvényt teremteni, amelyről más erdélyi városok is példát vehetnek. A magyar napok elindított egy folyamatot, ami a közösségépítés rögös útját jelenti. Ha sikerül ezen az úton eredményesen végighaladni, ha vállalja a közösség az ezzel járó erőfeszítéseket, akkor sikerül megtalálni azt a közösségi, nemzeti és multikulturális létformát, ami a huszonegyedik század elején működőképes lehet Kolozsváron és egész Erdélyben. Ennek a közösségi létnek a hiánya szinte az egész romániai magyarságra kivetíthető, talán Székelyföldre kevésbé érvényes, de a székelyföldi közösségi lét – természetszerűen – nem lehet irányadó Erdély többi részén, mert ott egyszerűen alkalmazhatatlan. Ezért Kolozsváron valami újat kell kikísérletezni. Egy olyan közösségi létformát, amely az arányait tekintve nem jelentős magyar közösségnek markáns arcélet ad a belső-erdélyi régióban, nyitott és összetartó, ugyanakkor hagyományőrző és korszerű. Nem könnyű feladat, de az Európa kulturális fővárosa projektre ráhangolódva, kiváló lehetőségként kínálkozik. Ha élni tudunk vele, akkor Kolozsvár ismét ténylegesen Erdély fővárosa lehet és alkalmazható mintát nyújthat Marosvásárhelynek, Szatmárnémetinek és Nagyváradnak.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. augusztus 27.
Országos EKE-központ épül Várfalván
Hétvégén közmunkán vett részt harminc természetkedvelő
Kiemelt fontosságú esemény zajlott péntektől vasárnapig Várfalván. A Kolozs megyei településen a Várfalvi Községi Napok és Hagymafesztivál mellett az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) önkéntesei munkája zajlott: az úgynevezett EKE-Várat építették Aranyosrákoson, amely tulajdonképpen összenőtt Várfalvával. Az épület az EKE első saját ingatlana az erdélyi magyar civil szervezet újraalakulása óta. Dezső László, az egyesület országos elnöke elmondta: közel négy évig keresték a megfelelő ingatlant, a várfalvi házat egy hónapja sikerült megvásárolniuk, a hétvégén önkéntesek segítségével elkezdték a ház felújítását.
Az EKE központ helyszínének kiválasztásakor fontosnak tartották, hogy könnyen megközelíthető legyen, de ugyanakkor a természetkedvelők és természetjárók csendes, kevésbé forgalmas helyre vágytak. Az új központ a Kolozs megyei Várfalvához tartozó Aranyosrákoson, az autópálya tordai lejárójától néhány kilométerre található, egy csendes mellékutcában.
Dezső László elmondta, hogy az egyesület a múlt század elején nagyon sok menedékházzal rendelkezett, amelyeket a rendszerváltás után nem sikerült visszaszerezniük. Rájöttek, hogy hiába keseregnek a múlton, és az elvesztett tulajdonokon, fontosabb, hogy az egyesület múltjának megőrzéséért és a jövőjének biztosításáért befektetéseket eszközöljenek, és új menedékházakat hozzanak létre annak érdekében, hogy a fiatalokkal, az ifjúsággal is megismertessék a természetjárás szépségeit, ugyanakkor kellemes és hasznos időtöltést, túralehetőségeket kínáljanak az egyesület tagjainak.
Közel vannak a természeti szépségek
Székelyföldön jóval drágábbak a hasonló ingatlanok, fejtette ki az egyesület elnöke, ezért döntöttek úgy, hogy Kolozs megyében alakítják ki a központot. Valamikor a Tordai-hasadékban található menedékház volt az egyesület legfontosabb pillére, ennek közelében Várfalván vásároltak meg egy 150 éves, jó állapotban lévő székely parasztházat több mint húsz ár telekkel. Az új EKE központ elhelyezkedése miatt fontos stratégiai pont lehet a különböző túrák megszervezésében, hiszen a közelben több látványosság is található: a Tordai-hasadék 9 km-re van, Torda városa, a sóbányával és a sós tavakkal alig 10 kilométerre helyezkedik el. Torockóra és Torockószentgyörgyre húsz perc alatt lehet eljutni a központból autóval, Székelykő pedig két órás gyaloglással közelíthető meg. De innen indulva felfedezhetjük az Aranyos-völgyét, egynapos csillagtúrával akár a Szolcsvai-búvópatak, Verespatak, a Detonáta, a Szkerisórai-jégbarlang is megtekinthető, vagy ellátogathatunk a környékbeli nagyobb városok – Torda, Kolozsvár, Nagyenyed, Gyulafehérvár – történelmi látványosságaihoz. A honismereti túrák lebonyolításán túl, az egyesület célja gyermekkirándulások és táborok szervezése is, amelyek helyszínéül szintén ez a központ fog szolgálni – áll az EKE elnöke által a tagoknak küldött körlevélben.
A ház felújítási munkálatai már pénteken elkezdődtek, amikor két teherautónyi alapanyag érkezett a Székelyföldről Várfalvára. A szentegyházi Vándortáborból két darab ezerliteres tartályt, a zuhanyzók faanyagát, műanyag csöveket és idomokat, valamint négy köbméter faanyagot szállítottak Várfalvára, és megérkezett a ház berendezéséhez szükséges hét emeletes ágy és azok matracai is.
A felújítási munkálatokat az EKE Tordai Osztálya koordinálja Pálfi Miklós vezetésével, az önkéntesek pedig egész Erdély területéről érkeztek: Tordáról, Gyergyószentmiklósról, Kolozsvárról, Brassóból, Nagyváradról. Egy igazi összefogás valósult meg.
1862-ben épült parasztházat építenek újjá
A megvásárolt ingatlant székely ácsmesterek építették 1862-ben. Dezső László elmondta, hogy az EKE megalakulásakor ez a ház már harmincéves volt, ezért tisztelettel fordulnak minden egyes gerendához és ajtófélfához. A megvásárlás pillanatában az ingatlan teljesen lakható állapotban volt, ezért csak elemi átalakításokat végeznek korunk elvárásainak megfelelően. A döngölt agyagpadlót hajópadlóra cserélik, központi fűtést szerelnek, és új zuhanyzókat hoznak létre.
Szombat délelőtt az 1863-ban épült festett székely kapu mögött lázas munka folyt. A mintegy harminc önkéntes lelkesen segített a ház otthonossá tételében. Az udvaron a nők és asszonyok a bográcsgulyás és a lucskos káposzta hozzávalóit készítették elő, a kétszobás házban pedig az önkéntesek óriási porfelhőben alakították ki a központi fűtés csöveinek elhelyezéséhez szükséges árkokat, talicskával hordva ki a lomokat, törmeléket.
A kánikulában a 22 áras kert gyümölcsfái nyújtottak némi hűsölési lehetőséget, itt gondos kezek gyűjtötték össze a gyümölcsöket, és a kerítés környékét is megtisztították a bozóttól. Megtudtuk, hogy a hétvége folyamán még megtisztítják a famennyezetet, és újralakkozzák az impozáns gerendákat, lemeszelik az oldalfalakat, a szobákat hajópadlózzák, majd összeszerelik az ágyakat, hogy a következő közmunka alkalmával már a házban tudják elszállásolni a segíteni érkezőket.
Az EKE országos elnöke bízik abban, hogyha nem is heti rendszerességgel, de gyakran lesz majd hasonló közmunka a központ szépítése, építése érdekében, hiszen tervek vannak: le szeretnék bontani a telken található gazdasági épületet két kis faházat építve a helyére.
Jelenleg az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek 15 erős bástyája van Erdély különböző részein, a Székelyföldtől Partiumig, a Bánságtól a Barcaságig. Közel kétezer taggal az ország legnagyobb turistaszervezete. Ezeket a bástyákat fogja összefogni, és összetartani a most felújított „vár”
HÁROMSZÉKI ESZTER
Szabadság (Kolozsvár)
2012. augusztus 28.
Elhunyt Matekovics János
A betegséggel küzdő 73 éves újságíró, műfordító, szerkesztő vasárnap este hunyt el.
Matekovics János Nagyváradon érettségizett, majd a Babeş-Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett. Pályáját az Ifjúmunkás munkatársaként kezdte, riporter, szerkesztő, majd a nevelési osztály vezetője volt. 1972-től sepsiszentgyörgyi tudósítóként dolgozott, majd a Kovászna Megyei Mozivállalat szervezőjeként 30:30:30 címmel film-versenyfüzetet szerkesztett két nyelven. Rendezvényeinek betiltása miatt lemondott, és különböző gyárakban esztergályos munkát vállalt, majd munkanélküli, cikkdíjas újságíróként tevékenykedett. Az 1989-es fordulat után a Háromszék belső munkatársa. Gazdasági lapot szerkesztett, majd az STV helyi televízió munkatársa volt. Évek óta vezette a sepsiszentgyörgyi Holló Ernő Sajtópincét. Temetése kedden délután 5 órakor lesz katolikus szertartás szerint a közös temető ravatalozóházától.
Bús Ildikó
Matekovics János /Simonyifalva, 1939. szept. 3. – Sepsiszentgyörgy, 2012. augusztus 26./
Székelyhon.ro
A betegséggel küzdő 73 éves újságíró, műfordító, szerkesztő vasárnap este hunyt el.
Matekovics János Nagyváradon érettségizett, majd a Babeş-Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett. Pályáját az Ifjúmunkás munkatársaként kezdte, riporter, szerkesztő, majd a nevelési osztály vezetője volt. 1972-től sepsiszentgyörgyi tudósítóként dolgozott, majd a Kovászna Megyei Mozivállalat szervezőjeként 30:30:30 címmel film-versenyfüzetet szerkesztett két nyelven. Rendezvényeinek betiltása miatt lemondott, és különböző gyárakban esztergályos munkát vállalt, majd munkanélküli, cikkdíjas újságíróként tevékenykedett. Az 1989-es fordulat után a Háromszék belső munkatársa. Gazdasági lapot szerkesztett, majd az STV helyi televízió munkatársa volt. Évek óta vezette a sepsiszentgyörgyi Holló Ernő Sajtópincét. Temetése kedden délután 5 órakor lesz katolikus szertartás szerint a közös temető ravatalozóházától.
Bús Ildikó
Matekovics János /Simonyifalva, 1939. szept. 3. – Sepsiszentgyörgy, 2012. augusztus 26./
Székelyhon.ro
2012. augusztus 30.
Ingatag ingatlanügyek – A visszaállamosítás törvénye ismét életbe léphet?
Huszonkét évvel a kommunizmus bukása után úgy tűnik, veszélyes, a jogot és az európai normákat semmibe vevő visszarendeződési folyamat kezdődött el Romániában a történelmi magyar egyházaktól egykor elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében.
A restitúciós törvény alkalmazása ugyanis mindeddig elenyészően kevés esetben szolgáltatott igazságot a kommunisták által megrabolt egyházaknak s az elmúlt hetek politikai zűrzavarából egyre inkább az bontakozik ki, a jelenlegi, Szociálliberális Szövetség vezette kormány azon mesterkedik, hogy egyfajta visszaállamosítási rendszert bevezetve meggátolja azt, hogy a történelmi magyar egyházak visszakapják jogos tulajdonukat. Erről kérdezték a Reggeli Újság munkatársai Fejes Rudolf Anzelmet, a váradhegyfoki premontrei prépostság főapátját, aki hosszú ideje vív szélmalomharcot a rend ingatlanjainak visszaszerzésért.
Az elmúlt hetek politikai zűrzavarában Romániában egyre többször lehetett hallani, olvasni azokról a restitúciós törvényekről, melyek pár évvel ezelőtt kimondták, hogy a kommunista éra alatt elkobzott egyházi vagyonokat vissza kell szolgáltatni. Erdélyben és a Partiumban érthető módon a restitúció elsősorban a magyar történelmi egyházakat érintette. Az elmúlt években több száz visszaigénylési kérelmet nyújtott be mind a római katolikus, mind a református egyház, ezeknek azonban csak töredéke lett elismerve és még kevesebb a száma azoknak a döntéseknek, melyek elismerve a tulajdonviszonyok bizonyítását, illetve a kommunista rekvirálások jogtalanságát vissza is adták az egyházaknak elkobzott vagyonukat.
Pár hete a közvélemény figyelmébe került az a restitúciós botrány, amelyet mind a médiában, mind a közbeszédben egyszerűen „a Mikó-ügy” néven ismerhettünk meg, s mely dióhéjban a sepsiszentgyörgyi református kollégium visszaigénylési procedúráját, illetve az ehhez kapcsolódó jogi és politikai szövődményeket jelzi. A Székely Mikó Kollégiumot ugyanis a restitúciós törvényeknek megfelelően visszaadták a református egyháznak, azonban a román kormány (elég zűrzavarosan és mestermódon ködösítve) kijelentette, a kollégium visszaadása a reformátusoknak törvénytelen volt, s az ügyben zajló procedúra során az esettel foglalkozó restitúciós bizottság több visszaélést követett el, amiért börtönbüntetésre ítélték a tagjait.
A Mikó-ügy azonban nem csupán egyetlen esetre hívja fel a figyelmet, hanem egy igen veszélyes jelenségre, szándékosságra, éspedig arra, hogy a román kormány éppen arra keresi a lehetőséget, hogy megszüntesse a már életbe lépett visszaszolgáltatási folyamatokat, ami magyarán azt jelenti, 2012-ben, huszonkét évvel a kommunizmus bukása után ismét elkezdődhet az egyházi ingatlanok visszaállamosítása, mondta el lapunk kérdésére Fejes Rudolf Anzelm, a premontrei kanonokrend Szent István vértanúról nevezett váradhegyfoki prépostságának főapátja, akinek több folyamatban levő visszaigénylési kérelme vár megoldásra.
A premontrei szerzetesrendnek több olyan ingatlanja van Nagyváradon és a közeli településeken (Félixfürdő, Püspökfürdő, Váradszentmárton), amelynek tulajdonjogát a rend tudja ugyan bizonyítani, ám mindeddig érthetetlen módon ezeket a jogilag megtámadhatatlan bizonyítékokat a román döntéshozók nem vették figyelembe. Az egyik ilyen halogatott visszaigénylési ügy az Úri utcában levő egykori premontrei iskola (mai nevén Mihai Eminescu Főgimnázium) épülete körül kialakult jogi huzavona.
A vasgárdista Ghibu irománya a visszaállamosítás törvénykönyve lehet
Ezzel kapcsolatban hosszú ideje folyik a halogatás, ködösítés annak az ítéletnek a meghozatalában, amely el kellene döntse, hogy elfogadják vagy sem a szerzetesrend által a bíróság elé terjesztett bizonyítékokat, amelyek azt igazolják, hogy a szóban forgó ingatlan törvénytelenül, egy rektifikációnak nevezett telekkönyvi bejegyzéssel, egyetlen tollvonással került a román állam tulajdonába. Rektifikáció útján azonban tulajdont nem lehet szerezni.
A rektifikáció jogi fogalma ugyanis kizárja, hogy a tulajdonos személye megváltozzék, legyen szó akár jogi, akár természetes személyről. Tehát a gimnázium egykori átírása az egyház tulajdonából állami tulajdonba – kárpótlás, kompenzáció vagy akár etatizáció nélkül – nélkülöz minden jogi alapot. Mint ezt Anzelm atyától megtudtuk, tulajdonképpen a hírhedt kolozsvári vasgárdista professzor, Onisifor Ghibu 1937-beli mesterkedésének eredménye ez a jogtalan átíratás, azé a személyé, aki a kisebbségi egyházak, elsősorban a római katolikus szerzetesrendek és a reformátusok ellen indított hadjáratot az impériumváltás után, hogy el tudják kobozni ezek vagyonait. A premontrei rend érvényes, a törvényeknek megfelelő dokumentációval tudja bizonyítani, hogy a gimnázium épülete a romániai restitúciós törvények alapján visszajár nekik, a jelenlegi tulajdonos, a váradi önkormányzat viszont semmilyen törvényes dokumentációval nem rendelkezik, egyedül (a fasiszta Vasgárdában elkövetett tettei miatt börtönbüntetésre is ítélt) Ghibu egykori levelezéseire hivatkoznak. Úgy tűnik azonban, hogy a volt vasgárdista professzor levelezése még ma is többet nyom a latban a romániai igazságszolgáltatás háza táján, mint a hiteles dokumentáció.
Zűrzavar, ködösítés és kreált mártíromság
Elég visszás az is, hogy a restitúciós bizottság egyik tagja, az RMDSZ-es Markó Attila is több esetben hivatkozott a román vasgárdista által koholt „törvényre”, s ennek okán nem segített a magyar szerzetesrendnek. Markót, mint a restitúciós bizottság egyik visszaéléssel gyanúsított tagját három év börtönre ítélték nemrég, s bizonyára ennek tudható be, hogy a magyar ügyekért eddig eléggé szolidan fellépő tulipános politikus hirtelen igényt tart a magyar egyházakat védelmező áldozat szerepére, vélte a főapát. Márpedig egyelőre nem tudni mi történt valójában sem a Mikó-kollégium visszaigénylésénél, sem sok más hasonló esetben.
Látszatmegoldások, melyeket afféle szemkiszúrásként hoznak a bíróságok, persze születnek. A premontrei szerzetesrend például pár napja értesült arról, hogy egyik félixfürdői ingatlanját, melyet jelenleg (több más környékbeli épülettel, így a szentmártoni kolostorral együtt) a Sanifarm gyógyszerforgalmazó cég bitorol, mégis visszaítélték a rendnek. Mivel a szóban forgó telekre azóta a cég építkezett, ezért természetbeli visszaszolgáltatás nem történhet, a bíróság kárpótlásra szólította fel a vállalatot. Ez meg is történt, azonban igencsak nevetséges módon az elkobzott ingatlan helyett a szerzetesrendnek egy Vaskóban levő lepukkant épületet akartak adni kárpótlásul. A főapát persze nem fogadta el, a több mint bizarr kárpótlást, így ez az egyetlen, az egyház igazát elismerő ügy sem zárult le.
A Mikó-ügy mindenféleképpen jelzésértékű lesz a romániai restitúciós folyamatokra nézve. Azonban a jelenlegi helyzetet figyelve félő, hogy sem az Európai Unió, sem a jog nem nyom eleget a latba ahhoz, hogy az új, posztkommunista elvek alapján működő baloldali USL ne támassza fel ismét a visszaállamosítás fantomját Romániában.
Szőke Mária, Reggeli Újság
Erdély.ma
Huszonkét évvel a kommunizmus bukása után úgy tűnik, veszélyes, a jogot és az európai normákat semmibe vevő visszarendeződési folyamat kezdődött el Romániában a történelmi magyar egyházaktól egykor elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében.
A restitúciós törvény alkalmazása ugyanis mindeddig elenyészően kevés esetben szolgáltatott igazságot a kommunisták által megrabolt egyházaknak s az elmúlt hetek politikai zűrzavarából egyre inkább az bontakozik ki, a jelenlegi, Szociálliberális Szövetség vezette kormány azon mesterkedik, hogy egyfajta visszaállamosítási rendszert bevezetve meggátolja azt, hogy a történelmi magyar egyházak visszakapják jogos tulajdonukat. Erről kérdezték a Reggeli Újság munkatársai Fejes Rudolf Anzelmet, a váradhegyfoki premontrei prépostság főapátját, aki hosszú ideje vív szélmalomharcot a rend ingatlanjainak visszaszerzésért.
Az elmúlt hetek politikai zűrzavarában Romániában egyre többször lehetett hallani, olvasni azokról a restitúciós törvényekről, melyek pár évvel ezelőtt kimondták, hogy a kommunista éra alatt elkobzott egyházi vagyonokat vissza kell szolgáltatni. Erdélyben és a Partiumban érthető módon a restitúció elsősorban a magyar történelmi egyházakat érintette. Az elmúlt években több száz visszaigénylési kérelmet nyújtott be mind a római katolikus, mind a református egyház, ezeknek azonban csak töredéke lett elismerve és még kevesebb a száma azoknak a döntéseknek, melyek elismerve a tulajdonviszonyok bizonyítását, illetve a kommunista rekvirálások jogtalanságát vissza is adták az egyházaknak elkobzott vagyonukat.
Pár hete a közvélemény figyelmébe került az a restitúciós botrány, amelyet mind a médiában, mind a közbeszédben egyszerűen „a Mikó-ügy” néven ismerhettünk meg, s mely dióhéjban a sepsiszentgyörgyi református kollégium visszaigénylési procedúráját, illetve az ehhez kapcsolódó jogi és politikai szövődményeket jelzi. A Székely Mikó Kollégiumot ugyanis a restitúciós törvényeknek megfelelően visszaadták a református egyháznak, azonban a román kormány (elég zűrzavarosan és mestermódon ködösítve) kijelentette, a kollégium visszaadása a reformátusoknak törvénytelen volt, s az ügyben zajló procedúra során az esettel foglalkozó restitúciós bizottság több visszaélést követett el, amiért börtönbüntetésre ítélték a tagjait.
A Mikó-ügy azonban nem csupán egyetlen esetre hívja fel a figyelmet, hanem egy igen veszélyes jelenségre, szándékosságra, éspedig arra, hogy a román kormány éppen arra keresi a lehetőséget, hogy megszüntesse a már életbe lépett visszaszolgáltatási folyamatokat, ami magyarán azt jelenti, 2012-ben, huszonkét évvel a kommunizmus bukása után ismét elkezdődhet az egyházi ingatlanok visszaállamosítása, mondta el lapunk kérdésére Fejes Rudolf Anzelm, a premontrei kanonokrend Szent István vértanúról nevezett váradhegyfoki prépostságának főapátja, akinek több folyamatban levő visszaigénylési kérelme vár megoldásra.
A premontrei szerzetesrendnek több olyan ingatlanja van Nagyváradon és a közeli településeken (Félixfürdő, Püspökfürdő, Váradszentmárton), amelynek tulajdonjogát a rend tudja ugyan bizonyítani, ám mindeddig érthetetlen módon ezeket a jogilag megtámadhatatlan bizonyítékokat a román döntéshozók nem vették figyelembe. Az egyik ilyen halogatott visszaigénylési ügy az Úri utcában levő egykori premontrei iskola (mai nevén Mihai Eminescu Főgimnázium) épülete körül kialakult jogi huzavona.
A vasgárdista Ghibu irománya a visszaállamosítás törvénykönyve lehet
Ezzel kapcsolatban hosszú ideje folyik a halogatás, ködösítés annak az ítéletnek a meghozatalában, amely el kellene döntse, hogy elfogadják vagy sem a szerzetesrend által a bíróság elé terjesztett bizonyítékokat, amelyek azt igazolják, hogy a szóban forgó ingatlan törvénytelenül, egy rektifikációnak nevezett telekkönyvi bejegyzéssel, egyetlen tollvonással került a román állam tulajdonába. Rektifikáció útján azonban tulajdont nem lehet szerezni.
A rektifikáció jogi fogalma ugyanis kizárja, hogy a tulajdonos személye megváltozzék, legyen szó akár jogi, akár természetes személyről. Tehát a gimnázium egykori átírása az egyház tulajdonából állami tulajdonba – kárpótlás, kompenzáció vagy akár etatizáció nélkül – nélkülöz minden jogi alapot. Mint ezt Anzelm atyától megtudtuk, tulajdonképpen a hírhedt kolozsvári vasgárdista professzor, Onisifor Ghibu 1937-beli mesterkedésének eredménye ez a jogtalan átíratás, azé a személyé, aki a kisebbségi egyházak, elsősorban a római katolikus szerzetesrendek és a reformátusok ellen indított hadjáratot az impériumváltás után, hogy el tudják kobozni ezek vagyonait. A premontrei rend érvényes, a törvényeknek megfelelő dokumentációval tudja bizonyítani, hogy a gimnázium épülete a romániai restitúciós törvények alapján visszajár nekik, a jelenlegi tulajdonos, a váradi önkormányzat viszont semmilyen törvényes dokumentációval nem rendelkezik, egyedül (a fasiszta Vasgárdában elkövetett tettei miatt börtönbüntetésre is ítélt) Ghibu egykori levelezéseire hivatkoznak. Úgy tűnik azonban, hogy a volt vasgárdista professzor levelezése még ma is többet nyom a latban a romániai igazságszolgáltatás háza táján, mint a hiteles dokumentáció.
Zűrzavar, ködösítés és kreált mártíromság
Elég visszás az is, hogy a restitúciós bizottság egyik tagja, az RMDSZ-es Markó Attila is több esetben hivatkozott a román vasgárdista által koholt „törvényre”, s ennek okán nem segített a magyar szerzetesrendnek. Markót, mint a restitúciós bizottság egyik visszaéléssel gyanúsított tagját három év börtönre ítélték nemrég, s bizonyára ennek tudható be, hogy a magyar ügyekért eddig eléggé szolidan fellépő tulipános politikus hirtelen igényt tart a magyar egyházakat védelmező áldozat szerepére, vélte a főapát. Márpedig egyelőre nem tudni mi történt valójában sem a Mikó-kollégium visszaigénylésénél, sem sok más hasonló esetben.
Látszatmegoldások, melyeket afféle szemkiszúrásként hoznak a bíróságok, persze születnek. A premontrei szerzetesrend például pár napja értesült arról, hogy egyik félixfürdői ingatlanját, melyet jelenleg (több más környékbeli épülettel, így a szentmártoni kolostorral együtt) a Sanifarm gyógyszerforgalmazó cég bitorol, mégis visszaítélték a rendnek. Mivel a szóban forgó telekre azóta a cég építkezett, ezért természetbeli visszaszolgáltatás nem történhet, a bíróság kárpótlásra szólította fel a vállalatot. Ez meg is történt, azonban igencsak nevetséges módon az elkobzott ingatlan helyett a szerzetesrendnek egy Vaskóban levő lepukkant épületet akartak adni kárpótlásul. A főapát persze nem fogadta el, a több mint bizarr kárpótlást, így ez az egyetlen, az egyház igazát elismerő ügy sem zárult le.
A Mikó-ügy mindenféleképpen jelzésértékű lesz a romániai restitúciós folyamatokra nézve. Azonban a jelenlegi helyzetet figyelve félő, hogy sem az Európai Unió, sem a jog nem nyom eleget a latba ahhoz, hogy az új, posztkommunista elvek alapján működő baloldali USL ne támassza fel ismét a visszaállamosítás fantomját Romániában.
Szőke Mária, Reggeli Újság
Erdély.ma
2012. augusztus 30.
Túl sok magyar érdek Nagyváradon? – Kizárták a Sárközi Zoltánt a műemlékvédelmi egyesületből
A városi testület RMDSZ-frakciójából így jelenleg senki nem tagja az egyesületnek, ami azt jelenti, hogy a Bihar Megyei Műemlékvédelmi Egyesületben nincs egyetlen magyar tag sem – a megyei közgyűlésben, ahol az USL koalícióban kormányoz az RMDSZ-szel, még nem született döntés a kérdésben.
Nemcsak elnöki mandátumától, de tagságától is megfosztották Sárközi Zoltánt a Bihar Megyei Műemlékvédelmi Egyesületben (BMME). A Bihar megyei és a nagyváradi önkormányzat által közösen létrehozott alapítványban az eredeti szabályzat szerint váltásban kapott volna elnöki tisztséget egy liberális párti és egy RMDSZ-es tanácsos – utóbbi volt Sárközi egészen mostanáig.
Az önkormányzati képviselő a Krónikának azt mondta, nem csodálkozna, ha az volna a döntés oka, hogy a helyi tanácsban kétharmados többséget szerzett Szociálliberális Unió (USL) szerint elnöksége idején túlságosan a magyar műemlékvédelmi problémákra koncentrált. A városi testület RMDSZ-frakciójából így jelenleg senki nem tagja az egyesületnek, ami azt jelenti, hogy a BMME-ben nincs egyetlen magyar tag sem – a megyei közgyűlésben, ahol az USL koalícióban kormányoz az RMDSZ-szel, még nem született döntés a kérdésben.
Sárközi Zoltán mindemellett azt mondja, a BMME által az ő elnöki mandátuma alatt felvállalt munka egy részét átveheti a tavaly tavasszal megalapított Nagyváradi Várszövetség. A jogi személyiséggel nem rendelkező ernyőszervezet a hagyományőrzéssel és műemlékvédelemmel foglalkozó váradi civil szervezetek jó részét tömöríti – tagja a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, a Történelmi Vitézi Rend, az MM Pódium, a Tanoda Egyesület, a Pro Familia Alapítvány, a Pro Liberta Partium Alapítvány, illetve bírja a történelmi magyar egyházak támogatását is.
Tervei között szerepel például, hogy az épp helyreállítás alatt álló váradi várban idegenvezetős túrákat szervezzenek, és nem tesznek le arról sem, hogy hivatalosan „gazdát találjanak” a Váradon és a megyében fellelhető összes emlékmű és emléktábla számára. A leltár egyébként már elkészült, Sárközi Zoltán pedig magára vállalta, hogy képviseli a szövetség kezdeményezéseit a helyi tanács előtt. „Aktív civil kontrollt gyakorlunk, a politikai eszközöket is felhasználva” – fogalmazott lapunknak a tanácsos.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
A városi testület RMDSZ-frakciójából így jelenleg senki nem tagja az egyesületnek, ami azt jelenti, hogy a Bihar Megyei Műemlékvédelmi Egyesületben nincs egyetlen magyar tag sem – a megyei közgyűlésben, ahol az USL koalícióban kormányoz az RMDSZ-szel, még nem született döntés a kérdésben.
Nemcsak elnöki mandátumától, de tagságától is megfosztották Sárközi Zoltánt a Bihar Megyei Műemlékvédelmi Egyesületben (BMME). A Bihar megyei és a nagyváradi önkormányzat által közösen létrehozott alapítványban az eredeti szabályzat szerint váltásban kapott volna elnöki tisztséget egy liberális párti és egy RMDSZ-es tanácsos – utóbbi volt Sárközi egészen mostanáig.
Az önkormányzati képviselő a Krónikának azt mondta, nem csodálkozna, ha az volna a döntés oka, hogy a helyi tanácsban kétharmados többséget szerzett Szociálliberális Unió (USL) szerint elnöksége idején túlságosan a magyar műemlékvédelmi problémákra koncentrált. A városi testület RMDSZ-frakciójából így jelenleg senki nem tagja az egyesületnek, ami azt jelenti, hogy a BMME-ben nincs egyetlen magyar tag sem – a megyei közgyűlésben, ahol az USL koalícióban kormányoz az RMDSZ-szel, még nem született döntés a kérdésben.
Sárközi Zoltán mindemellett azt mondja, a BMME által az ő elnöki mandátuma alatt felvállalt munka egy részét átveheti a tavaly tavasszal megalapított Nagyváradi Várszövetség. A jogi személyiséggel nem rendelkező ernyőszervezet a hagyományőrzéssel és műemlékvédelemmel foglalkozó váradi civil szervezetek jó részét tömöríti – tagja a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, a Történelmi Vitézi Rend, az MM Pódium, a Tanoda Egyesület, a Pro Familia Alapítvány, a Pro Liberta Partium Alapítvány, illetve bírja a történelmi magyar egyházak támogatását is.
Tervei között szerepel például, hogy az épp helyreállítás alatt álló váradi várban idegenvezetős túrákat szervezzenek, és nem tesznek le arról sem, hogy hivatalosan „gazdát találjanak” a Váradon és a megyében fellelhető összes emlékmű és emléktábla számára. A leltár egyébként már elkészült, Sárközi Zoltán pedig magára vállalta, hogy képviseli a szövetség kezdeményezéseit a helyi tanács előtt. „Aktív civil kontrollt gyakorlunk, a politikai eszközöket is felhasználva” – fogalmazott lapunknak a tanácsos.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2012. augusztus 30.
Tankönyv Arad épített kulturális örökségéről
Ha a kedves olvasó netalán elcsodálkozna a címen, nem lepne meg. Hogyhogy tankönyv? Tankönyvet tantárgyhoz szoktak írni, épített (vagy akár nem épített) kulturális örökség tantárgy pedig, tudomása szerint, nem létezik. Esetleg az építészeti főiskolán. Talán.
Tantárgy még nincs, de tankönyv már van Aradon, és reméljük, legalább néhány középiskolában tanítani fognak belőle belátható időn belül.
A történet a VITO-programmal kezdődött. A VITO pedig egy nyolc kelet- és közép-európai országra kiterjedő projekt, amelynek célja a történelmi városok fejlesztése az épített-kulturális örökség megőrzésével, turisztikai vonzerejük növelése, a polgárok életminőségének emelése – mindez úgy, hogy megosztják egymással a témában szerzett tapasztalataikat. A projektben Arad Banska Stiavniva (Szlovákia), Graz (Ausztria), Ptuj (Szlovénia), Yanthy (Görögország), Terano (Marche régió, Olaszország), Kisinyov (Moldávia), valamint Nagyvárad városokkal együtt szerepel. Arad számára a program 159 500 euróba kerül, aminek 85 százalékát az Európai Unió, 13 százalékát a román kormány, 2 százalékát pedig az Arad városi tanács fedezi. A projekt megvalósítása során tanulmány készült egyebek közt az Avram Iancu (Szabadság) tér–Katedrális tér–Megbékélés Parkja gyalogos sétány elkészítésére, a sétálóutca (Meţianu, Forray) megvalósítására, felmérték a történelmi központban lévő 63 épületet stb., s e sorba illeszkedik az Arad épített kulturális örökségéről szóló tankönyv megírása és kiadása román, magyar és német nyelven.
Ma a Városházán tartott összejövetelen a résztvevők – tanárok, építészek, városvédők, újságírók – kezükbe is vehették a három nyelven kiadott könyvet, amelynek szerzői Simona Rodica Stiger, Anda Maria Tămaş, Raul Tiberiu Muntean, Eduard Andrei Krämer. (E két utóbbi szerző a könyv magyarra, illetve németre fordítását is elvégezte.) Az érdeklődők rögtön át is lapozták a 114 oldalas, színes nyomásban és sok-sok illusztráló fotóval megjelent kiadványt – és valamennyien nagy elismeréssel szóltak róla.
A könyv három nagy fejezetre oszlik: I. Az épített örökség és Arad városiasodása, II. Arad épített öröksége – a fejlődés képzőművészeti elemei, III. Köz- és magánépületek. Ez utóbbi fejezet keretében külön szerepelnek az egyházi épületek, iskolák, paloták.
Nem állítanám, hogy e könyv elolvasásával, jobban mondva áttanulmányozásával a X. vagy XI. osztályos diák (nekik szánták a tankönyvet) tökéletesen ismerni fogja Arad építészeti örökségét, de az biztos, hogy megalapozott és szilárd ismeretei lesznek a Maros-parti város épületeiről, azok stílusáról, koráról. És egyúttal, amit jómagam rendkívül fontosnak tartok, tervezőikről, építtetőikről (mondjuk: Szántay Lajos, a Neuman bárók, Forray, Andrényi), az építészet számos fogalmáról (pl. homlokzat, fríz, apszis, timpanon stb. stb.).
A kiadványról, amely számos aradi magyar helytörténész (köztük természetesen Márki Sándor, Lakatos Ottó, a kortársak közül Puskel Péter, Ujj János és mások) Aradról, épületeiről, lakóiról szóló munkáit is felhasználta, hosszasan lehetne, és érdemes is lenne beszélni. Alkalomadtán bizonyára kitérünk még rá.
Most befejezésül csak annyit: ez egy modern, interaktív, a mai fiatalokhoz szóló munka – az idősebb olvasó talán nem is értené, mire szólítják el a szerzők azzal, hogy „készítsetek egy Power Point bemutatót”, s hogy „portfoliód számára” írj le egy… akármit.
Hát portfoliója lehet egy mostani diáknak, Aradról szóló ismereteit viszont sokszorosan bővítheti ez a kiadvány, amely remélhetőleg nem csak iskolán kívüli olvasmány marad.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Ha a kedves olvasó netalán elcsodálkozna a címen, nem lepne meg. Hogyhogy tankönyv? Tankönyvet tantárgyhoz szoktak írni, épített (vagy akár nem épített) kulturális örökség tantárgy pedig, tudomása szerint, nem létezik. Esetleg az építészeti főiskolán. Talán.
Tantárgy még nincs, de tankönyv már van Aradon, és reméljük, legalább néhány középiskolában tanítani fognak belőle belátható időn belül.
A történet a VITO-programmal kezdődött. A VITO pedig egy nyolc kelet- és közép-európai országra kiterjedő projekt, amelynek célja a történelmi városok fejlesztése az épített-kulturális örökség megőrzésével, turisztikai vonzerejük növelése, a polgárok életminőségének emelése – mindez úgy, hogy megosztják egymással a témában szerzett tapasztalataikat. A projektben Arad Banska Stiavniva (Szlovákia), Graz (Ausztria), Ptuj (Szlovénia), Yanthy (Görögország), Terano (Marche régió, Olaszország), Kisinyov (Moldávia), valamint Nagyvárad városokkal együtt szerepel. Arad számára a program 159 500 euróba kerül, aminek 85 százalékát az Európai Unió, 13 százalékát a román kormány, 2 százalékát pedig az Arad városi tanács fedezi. A projekt megvalósítása során tanulmány készült egyebek közt az Avram Iancu (Szabadság) tér–Katedrális tér–Megbékélés Parkja gyalogos sétány elkészítésére, a sétálóutca (Meţianu, Forray) megvalósítására, felmérték a történelmi központban lévő 63 épületet stb., s e sorba illeszkedik az Arad épített kulturális örökségéről szóló tankönyv megírása és kiadása román, magyar és német nyelven.
Ma a Városházán tartott összejövetelen a résztvevők – tanárok, építészek, városvédők, újságírók – kezükbe is vehették a három nyelven kiadott könyvet, amelynek szerzői Simona Rodica Stiger, Anda Maria Tămaş, Raul Tiberiu Muntean, Eduard Andrei Krämer. (E két utóbbi szerző a könyv magyarra, illetve németre fordítását is elvégezte.) Az érdeklődők rögtön át is lapozták a 114 oldalas, színes nyomásban és sok-sok illusztráló fotóval megjelent kiadványt – és valamennyien nagy elismeréssel szóltak róla.
A könyv három nagy fejezetre oszlik: I. Az épített örökség és Arad városiasodása, II. Arad épített öröksége – a fejlődés képzőművészeti elemei, III. Köz- és magánépületek. Ez utóbbi fejezet keretében külön szerepelnek az egyházi épületek, iskolák, paloták.
Nem állítanám, hogy e könyv elolvasásával, jobban mondva áttanulmányozásával a X. vagy XI. osztályos diák (nekik szánták a tankönyvet) tökéletesen ismerni fogja Arad építészeti örökségét, de az biztos, hogy megalapozott és szilárd ismeretei lesznek a Maros-parti város épületeiről, azok stílusáról, koráról. És egyúttal, amit jómagam rendkívül fontosnak tartok, tervezőikről, építtetőikről (mondjuk: Szántay Lajos, a Neuman bárók, Forray, Andrényi), az építészet számos fogalmáról (pl. homlokzat, fríz, apszis, timpanon stb. stb.).
A kiadványról, amely számos aradi magyar helytörténész (köztük természetesen Márki Sándor, Lakatos Ottó, a kortársak közül Puskel Péter, Ujj János és mások) Aradról, épületeiről, lakóiról szóló munkáit is felhasználta, hosszasan lehetne, és érdemes is lenne beszélni. Alkalomadtán bizonyára kitérünk még rá.
Most befejezésül csak annyit: ez egy modern, interaktív, a mai fiatalokhoz szóló munka – az idősebb olvasó talán nem is értené, mire szólítják el a szerzők azzal, hogy „készítsetek egy Power Point bemutatót”, s hogy „portfoliód számára” írj le egy… akármit.
Hát portfoliója lehet egy mostani diáknak, Aradról szóló ismereteit viszont sokszorosan bővítheti ez a kiadvány, amely remélhetőleg nem csak iskolán kívüli olvasmány marad.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2012. augusztus 31.
Nagyvárad: visszavenné a megyei tanács az irgalmas rendiek ingatlanát
A nagyváradi bíróságon támadja meg a Bihar Megyei Tanács azt a döntést, amelynek alapján a város egykori pénzügyi palotája a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség tulajdonába került. A per elindításáról csütörtöki ülésén döntött a megyei önkormányzati testület.
Amint arról beszámoltunk, a palotát nemrég a restitúciós törvény alapján a római katolikus püspökségnek ítélte az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról döntő bizottság.
Ám a megyei önkormányzat bírósági úton próbálja megváltoztatni a határozatot, és saját tulajdonába venni az ingatlant. Úgy véli ugyanis, hogy az nem az egyház, hanem a magyar állam tulajdona volt, amelyet a trianoni döntéssel a román állam csak átvett. A per elindítását már korábban tervbe vették, és most annak ellenére döntöttek róla véglegesen, hogy időközben új információk is előkerültek a palota tulajdonjogi helyzetével kapcsolatban.
Szabó Ödön RMDSZ-es megyei önkormányzati képviselő a Krónikának elmondta, ha korábban sokan vitathatónak is mondták a palota jogi státusát, a dossziéhoz csatolt bizonyítékok alapján nyilvánvalóvá vált, hogy az épület az egyház, pontosabban a mizeriek rendjének tulajdonában volt. A püspökség levéltárosa ugyanis olyan korabeli számlakönyvi kivonatokat talált meg, amelyek bizonyítják, hogy a román állam az 1920-as évek elején bérleti díjat fizetett az épülettulajdonos irgalmas rendnek – a palota tehát biztosan a rend tulajdonában volt, és ezt az állam is elismerte.
A per elindításáról szóló határozattervezet jogi bizottsági vitáján Szabó Ödön nemmel szavazott, ám a testület, később pedig a megyei közgyűlés többségének szavazata eldöntötte: az önkormányzat közigazgatási bíróság elé viszi a dolgot. Szabó Ödön elmondta, a maga részéről elsősorban azt reméli, hogy a bíróság mihamarabb döntést hoz az ügyben, hiszen az egykori pénzügyi palota annyira rossz állapotban van, hogy már szinte az összeomlás fenyegeti – amíg azonban tulajdonjogi helyzete nem tisztázott, sem az egyház, sem az önkormányzat nem kezdheti el a helyreállítását. Emellett abban is bízik, hogy a nagyváradi bíróság jóhiszemű és igazságos döntést hoz – az egyház javára.
A nagyváradi pénzügyi palota 1890-ben épült, a római katolikus püspökség kutatásai szerint az irgalmas rend építette saját telkén, bankkölcsönből. Az államosítás után sokáig a 2-es számú poliklinika működött benne. A visszaszolgáltatási procedúra elhúzódása miatt aztán a palotán sem az önkormányzat, sem az egyház nem végezhetett felújítást, így végül annyira rossz állapotba került, hogy a kórház elköltözött onnan, így az impozáns műemlék épület jelenleg is üresen áll.
(Tovább húzódik a múzeum ügye
Elhalasztotta a megyei önkormányzat csütörtöki ülésén azt a döntést, amelynek alapján folytatódhatott volna a Körösvidéki Múzeum új székhelyének belső felújítása. A múzeumnak már évekkel ezelőtt be kellett volna költöznie az egykori Magyar Királyi Hadapródiskola épületébe, miután a római katolikus püspöki palotát, amelyben az intézmény néhány évtizede működött, a restitúciós törvény alapján visszakapta a katolikus püspökség. A költözés azonban még nem történhetett meg, mivel a megyei közgyűlés előző vezetősége, élén Radu Ţîrle elnökkel, nem tudott kiegyezni a felújítást végző Selina céggel, így a projekt első fázisában elvégzett munkálatokat hivatalosan át sem vette. A mostani halasztás azért történt, mert a cég és az önkormányzat között még mindig folyik néhány per. Cornel Popa, a tanács jelenlegi elnöke a sajtónak úgy nyilatkozott, reméli, hogy az esős időszak beállta előtt sikerül legalább a rosszul felrakott tetőcserepeket kicseréltetni az impozáns épületen.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
A nagyváradi bíróságon támadja meg a Bihar Megyei Tanács azt a döntést, amelynek alapján a város egykori pénzügyi palotája a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség tulajdonába került. A per elindításáról csütörtöki ülésén döntött a megyei önkormányzati testület.
Amint arról beszámoltunk, a palotát nemrég a restitúciós törvény alapján a római katolikus püspökségnek ítélte az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról döntő bizottság.
Ám a megyei önkormányzat bírósági úton próbálja megváltoztatni a határozatot, és saját tulajdonába venni az ingatlant. Úgy véli ugyanis, hogy az nem az egyház, hanem a magyar állam tulajdona volt, amelyet a trianoni döntéssel a román állam csak átvett. A per elindítását már korábban tervbe vették, és most annak ellenére döntöttek róla véglegesen, hogy időközben új információk is előkerültek a palota tulajdonjogi helyzetével kapcsolatban.
Szabó Ödön RMDSZ-es megyei önkormányzati képviselő a Krónikának elmondta, ha korábban sokan vitathatónak is mondták a palota jogi státusát, a dossziéhoz csatolt bizonyítékok alapján nyilvánvalóvá vált, hogy az épület az egyház, pontosabban a mizeriek rendjének tulajdonában volt. A püspökség levéltárosa ugyanis olyan korabeli számlakönyvi kivonatokat talált meg, amelyek bizonyítják, hogy a román állam az 1920-as évek elején bérleti díjat fizetett az épülettulajdonos irgalmas rendnek – a palota tehát biztosan a rend tulajdonában volt, és ezt az állam is elismerte.
A per elindításáról szóló határozattervezet jogi bizottsági vitáján Szabó Ödön nemmel szavazott, ám a testület, később pedig a megyei közgyűlés többségének szavazata eldöntötte: az önkormányzat közigazgatási bíróság elé viszi a dolgot. Szabó Ödön elmondta, a maga részéről elsősorban azt reméli, hogy a bíróság mihamarabb döntést hoz az ügyben, hiszen az egykori pénzügyi palota annyira rossz állapotban van, hogy már szinte az összeomlás fenyegeti – amíg azonban tulajdonjogi helyzete nem tisztázott, sem az egyház, sem az önkormányzat nem kezdheti el a helyreállítását. Emellett abban is bízik, hogy a nagyváradi bíróság jóhiszemű és igazságos döntést hoz – az egyház javára.
A nagyváradi pénzügyi palota 1890-ben épült, a római katolikus püspökség kutatásai szerint az irgalmas rend építette saját telkén, bankkölcsönből. Az államosítás után sokáig a 2-es számú poliklinika működött benne. A visszaszolgáltatási procedúra elhúzódása miatt aztán a palotán sem az önkormányzat, sem az egyház nem végezhetett felújítást, így végül annyira rossz állapotba került, hogy a kórház elköltözött onnan, így az impozáns műemlék épület jelenleg is üresen áll.
(Tovább húzódik a múzeum ügye
Elhalasztotta a megyei önkormányzat csütörtöki ülésén azt a döntést, amelynek alapján folytatódhatott volna a Körösvidéki Múzeum új székhelyének belső felújítása. A múzeumnak már évekkel ezelőtt be kellett volna költöznie az egykori Magyar Királyi Hadapródiskola épületébe, miután a római katolikus püspöki palotát, amelyben az intézmény néhány évtizede működött, a restitúciós törvény alapján visszakapta a katolikus püspökség. A költözés azonban még nem történhetett meg, mivel a megyei közgyűlés előző vezetősége, élén Radu Ţîrle elnökkel, nem tudott kiegyezni a felújítást végző Selina céggel, így a projekt első fázisában elvégzett munkálatokat hivatalosan át sem vette. A mostani halasztás azért történt, mert a cég és az önkormányzat között még mindig folyik néhány per. Cornel Popa, a tanács jelenlegi elnöke a sajtónak úgy nyilatkozott, reméli, hogy az esős időszak beállta előtt sikerül legalább a rosszul felrakott tetőcserepeket kicseréltetni az impozáns épületen.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2012. szeptember 3.
Rákóczi Szövetség: beiratkozási ösztöndíj felvidéki és partiumi iskolakezdőknek
- Több mint 3500 felvidéki és 700 partiumi magyar iskolakezdő részesül a Rákóczi Szövetség beiratkozási ösztöndíjában - közölte a szervezet hétfőn az MTI-vel.
A szövetség tájékoztatása szerint januárban és februárban 3582 diákot írattak be Szlovákiában magyar iskolába, ez több, mint a 2011-ben, illetve 2010-ben magyar iskolába beíratottak száma.
Az ösztöndíjak átadása szerdán Kassán, a Márai Sándor Alapiskolában veszi kezdetét a Rákóczi Szövetség beiratkozási programjának keretében. Az ösztöndíjakat szeptember és december között csaknem száz felvidéki magyar településen tervezik átadni - írták.
A Rákóczi Szövetség beiratkozási programja keretében minden felvidéki magyar iskolakezdőt részesíteni kíván az ösztöndíjban. A felvidéki tapasztalatokra alapozva, a Rákóczi Szövetség programját az idén kiterjesztette Nagyvárad, Margitta és Belényes magyar iskolakezdőire is, tekintettel az ottani asszimilációs folyamatokra.
A három partiumi városban szeptember folyamán mintegy hétszáz diák részesül a beiratkozási ösztöndíjban.
Az ösztöndíj értéke 10 ezer forint; támogatási szerződés keretében vehetik át az iskolakezdők szülei.
A szervezet tájékoztatása szerint a program célja, hogy ráirányítsa a magyar családok figyelmét a magyar iskolaválasztás fontosságára és helyességére. A program minden év decemberében veszi kezdetét az óvodások megajándékozásával, illetve a szülőknek írt levéllel, amelyben a magyar iskola előnyeire, az ott megszerezhető többlettudás lehetőségére, valamint a magyar közösség megmaradása és a magyar iskolaválasztás közötti összefüggésre hívják fel a szülők figyelmét.
Budapest,MTI
- Több mint 3500 felvidéki és 700 partiumi magyar iskolakezdő részesül a Rákóczi Szövetség beiratkozási ösztöndíjában - közölte a szervezet hétfőn az MTI-vel.
A szövetség tájékoztatása szerint januárban és februárban 3582 diákot írattak be Szlovákiában magyar iskolába, ez több, mint a 2011-ben, illetve 2010-ben magyar iskolába beíratottak száma.
Az ösztöndíjak átadása szerdán Kassán, a Márai Sándor Alapiskolában veszi kezdetét a Rákóczi Szövetség beiratkozási programjának keretében. Az ösztöndíjakat szeptember és december között csaknem száz felvidéki magyar településen tervezik átadni - írták.
A Rákóczi Szövetség beiratkozási programja keretében minden felvidéki magyar iskolakezdőt részesíteni kíván az ösztöndíjban. A felvidéki tapasztalatokra alapozva, a Rákóczi Szövetség programját az idén kiterjesztette Nagyvárad, Margitta és Belényes magyar iskolakezdőire is, tekintettel az ottani asszimilációs folyamatokra.
A három partiumi városban szeptember folyamán mintegy hétszáz diák részesül a beiratkozási ösztöndíjban.
Az ösztöndíj értéke 10 ezer forint; támogatási szerződés keretében vehetik át az iskolakezdők szülei.
A szervezet tájékoztatása szerint a program célja, hogy ráirányítsa a magyar családok figyelmét a magyar iskolaválasztás fontosságára és helyességére. A program minden év decemberében veszi kezdetét az óvodások megajándékozásával, illetve a szülőknek írt levéllel, amelyben a magyar iskola előnyeire, az ott megszerezhető többlettudás lehetőségére, valamint a magyar közösség megmaradása és a magyar iskolaválasztás közötti összefüggésre hívják fel a szülők figyelmét.
Budapest,MTI
2012. szeptember 6.
Elejét venni egy precedensnek
A rendszerváltás hajnala óta nem látott egységben állt ki múlt szombaton a négy erdélyi magyar történelmi egyház, a civil szféra, a civilben politizáló „szürkezóna”, valamint a politikum a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyében, azaz a buzãui bíróság által meghozott, minden jogállami normát lábbal tipró döntés ellen. Szükség is volt az egységes és kemény fellépésre, hiszen az első fokú ítélet veszélyes precedenst hozott létre, s ha e döntést másodfokon nem korrigálják, akkor – minden túlzás nélkül – megszűntnek lehet nyilvánítani a jogállamot és a demokráciát Romániában.
Nem mintha ezek hibátlanul működtek volna az elmúlt huszonkét évben. Hiszen volt itt marosvásárhelyi pogrom, ami után nem a pogrom szervezőit, hanem a baltákkal, kaszákkal támadó, feltüzelt görgényhodákiak ellen védekező magyarokat és cigányokat ítélték el; az oroszhegyi, zetelaki és kézdivásárhelyi – egyértelműen forradalmi jellegű – rendőrlincselés etnikai dimenzióba való betagolása, illetve bírósági üggyé alakítása az általános amnesztia dacára ugyancsak nem a jogállamot és a feszültségmentes román–magyar egymás mellett élést segítette. Illetve folytathatnánk a részleteiben mindmáig nem tisztázott bányászjárásokkal, de akár a december 22-e utáni forradalmi színjáték szervezőinek az elmaradt felelősségre vonásával vagy a magyar gyermekek táskájában magyarországi tankönyvek után vizslató hadjáratokkal, valamint a szabadidejükben magyarul tanuló csángók zaklatásával. Eddig azonban olyasmi nem történhetett meg, hogy a jog alapján eljáró, az adott ügyben semmiféle hibát el nem követő, jogilag kifogástalan döntést hozó állami bizottság tagjait többéves letöltendő börtönbüntetésre ítéljék, az ingatlant pedig visszajuttassák az államnak, a Trianon óta eltelt 92 esztendő alatt többszörösen kifosztott, megalázott és megtiport református egyházat pedig gigantikus kártérítésre kötelezzék egy olyan ügyben, melyben az egyháznak mindvégig a szenvedő alany szerepe jutott. Ez éppen olyan világbotrány a jogbiztonság, illetve az emberi jogok sérülése szempontjából, mint az azeri baltás gyilkos elnöki kegyelemben való részesítése, talán annyi különbséggel, hogy esetünk egyelőre nem éri el Obama elnök ingerküszöbéit. De talán besegít ebbe Ponta miniszterelnök, aki a Legfőbb Ügyészséget küldi a tüntetőkre. Nem véletlenül nevezte a buzãui bírósági döntést Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke „titkosszolgálati irányítással politikai megrendelésre született ítéletnek”. Magát magyarnak valló ember ebben az ügyben csak egyet tehet: kiáll az igazságosság alapértékei mellett az „etnokratikus” állami önkénnyel szemben. Jellemző, hogy a kérdésben még Gyurcsányék sem fogták a kisantant pártját. Azért is fontos az egységes magyar fellépés, mert az utóbbi években az RMDSZ által is megtámogatott hivatalos román propaganda állításaival szemben az erdélyi magyarság sorsának alakulása korántsem modellértékű, az egyházi javak visszaszolgáltatásának – gyakran sikertörténetként aposztrofált – ügye pedig egyáltalán nem rendezett: jogtalanul elorzott ingatlanok százai vannak még állami tulajdonban, s a buzãui bíróság döntése – jogorvoslás hiányában – a visszaszolgáltatási folyamatot nemhogy lassítaná, de lényegében be is fagyasztaná. Hiszen – amint azt több szónok is hangsúlyozta a szombati tüntetésen – hol találunk ezek után olyan állami hivatalnokot, aki – jóllehet a törvény betűjének eleget téve – a börtönt kockáztatná, hogy a magyar egyházak javára döntsön? Aligha lehet tagadni azt az összefüggést, mely a buzãui justizmord és Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester legújabb ötlete között mutatkozik, miszerint a református egyháztól megvásárolná a két visszaszolgáltatott jelentős értékű ingatlant, a magyar tannyelvű Bolyai Farkas Gimnázium, illetve az Unirea vegyes tannyelvű gimnázium épületeit. Amint azt Tőkés László elmondta, ha sikert akarunk elérni, nem elég az új magyar egység megteremtése, az igazság napja után sem ácsoroghatunk ölbe tett kézzel, fel kell lépnünk a többi elkobzott és még vissza nem szolgáltatott ingatlan ügyében, tüntetnünk kell Nagyváradon, Kolozsváron és Marosvásárhelyen is! Fel kell lassan fognia a 85 százalékos támogatottságú érdekképviselet vezetőinek is, hogy nem a román áldemokrácia imázsának ápolása a feladata az erdélyi magyar politikumnak, hanem éppen fordítva: a minél nagyobb fokú külpolitikai nyomásgyakorlás. Nem a nyugati hatalmak megnyugtatása, hanem az erdélyi kérdés nemzetközi szintre emelése. Nem a valóságot leplező mosolypolitika, hanem a kőkemény kiállás minden szinten jogsérelmeink ügyében.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A rendszerváltás hajnala óta nem látott egységben állt ki múlt szombaton a négy erdélyi magyar történelmi egyház, a civil szféra, a civilben politizáló „szürkezóna”, valamint a politikum a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyében, azaz a buzãui bíróság által meghozott, minden jogállami normát lábbal tipró döntés ellen. Szükség is volt az egységes és kemény fellépésre, hiszen az első fokú ítélet veszélyes precedenst hozott létre, s ha e döntést másodfokon nem korrigálják, akkor – minden túlzás nélkül – megszűntnek lehet nyilvánítani a jogállamot és a demokráciát Romániában.
Nem mintha ezek hibátlanul működtek volna az elmúlt huszonkét évben. Hiszen volt itt marosvásárhelyi pogrom, ami után nem a pogrom szervezőit, hanem a baltákkal, kaszákkal támadó, feltüzelt görgényhodákiak ellen védekező magyarokat és cigányokat ítélték el; az oroszhegyi, zetelaki és kézdivásárhelyi – egyértelműen forradalmi jellegű – rendőrlincselés etnikai dimenzióba való betagolása, illetve bírósági üggyé alakítása az általános amnesztia dacára ugyancsak nem a jogállamot és a feszültségmentes román–magyar egymás mellett élést segítette. Illetve folytathatnánk a részleteiben mindmáig nem tisztázott bányászjárásokkal, de akár a december 22-e utáni forradalmi színjáték szervezőinek az elmaradt felelősségre vonásával vagy a magyar gyermekek táskájában magyarországi tankönyvek után vizslató hadjáratokkal, valamint a szabadidejükben magyarul tanuló csángók zaklatásával. Eddig azonban olyasmi nem történhetett meg, hogy a jog alapján eljáró, az adott ügyben semmiféle hibát el nem követő, jogilag kifogástalan döntést hozó állami bizottság tagjait többéves letöltendő börtönbüntetésre ítéljék, az ingatlant pedig visszajuttassák az államnak, a Trianon óta eltelt 92 esztendő alatt többszörösen kifosztott, megalázott és megtiport református egyházat pedig gigantikus kártérítésre kötelezzék egy olyan ügyben, melyben az egyháznak mindvégig a szenvedő alany szerepe jutott. Ez éppen olyan világbotrány a jogbiztonság, illetve az emberi jogok sérülése szempontjából, mint az azeri baltás gyilkos elnöki kegyelemben való részesítése, talán annyi különbséggel, hogy esetünk egyelőre nem éri el Obama elnök ingerküszöbéit. De talán besegít ebbe Ponta miniszterelnök, aki a Legfőbb Ügyészséget küldi a tüntetőkre. Nem véletlenül nevezte a buzãui bírósági döntést Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke „titkosszolgálati irányítással politikai megrendelésre született ítéletnek”. Magát magyarnak valló ember ebben az ügyben csak egyet tehet: kiáll az igazságosság alapértékei mellett az „etnokratikus” állami önkénnyel szemben. Jellemző, hogy a kérdésben még Gyurcsányék sem fogták a kisantant pártját. Azért is fontos az egységes magyar fellépés, mert az utóbbi években az RMDSZ által is megtámogatott hivatalos román propaganda állításaival szemben az erdélyi magyarság sorsának alakulása korántsem modellértékű, az egyházi javak visszaszolgáltatásának – gyakran sikertörténetként aposztrofált – ügye pedig egyáltalán nem rendezett: jogtalanul elorzott ingatlanok százai vannak még állami tulajdonban, s a buzãui bíróság döntése – jogorvoslás hiányában – a visszaszolgáltatási folyamatot nemhogy lassítaná, de lényegében be is fagyasztaná. Hiszen – amint azt több szónok is hangsúlyozta a szombati tüntetésen – hol találunk ezek után olyan állami hivatalnokot, aki – jóllehet a törvény betűjének eleget téve – a börtönt kockáztatná, hogy a magyar egyházak javára döntsön? Aligha lehet tagadni azt az összefüggést, mely a buzãui justizmord és Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester legújabb ötlete között mutatkozik, miszerint a református egyháztól megvásárolná a két visszaszolgáltatott jelentős értékű ingatlant, a magyar tannyelvű Bolyai Farkas Gimnázium, illetve az Unirea vegyes tannyelvű gimnázium épületeit. Amint azt Tőkés László elmondta, ha sikert akarunk elérni, nem elég az új magyar egység megteremtése, az igazság napja után sem ácsoroghatunk ölbe tett kézzel, fel kell lépnünk a többi elkobzott és még vissza nem szolgáltatott ingatlan ügyében, tüntetnünk kell Nagyváradon, Kolozsváron és Marosvásárhelyen is! Fel kell lassan fognia a 85 százalékos támogatottságú érdekképviselet vezetőinek is, hogy nem a román áldemokrácia imázsának ápolása a feladata az erdélyi magyar politikumnak, hanem éppen fordítva: a minél nagyobb fokú külpolitikai nyomásgyakorlás. Nem a nyugati hatalmak megnyugtatása, hanem az erdélyi kérdés nemzetközi szintre emelése. Nem a valóságot leplező mosolypolitika, hanem a kőkemény kiállás minden szinten jogsérelmeink ügyében.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. szeptember 7.
Nagyváradon is visszaállamosítás következik?
A Bihar Megyei Tanács a bíróságon támadja meg a Bukaresti Restitúciós Bizottság határozatát, amelynek alapján Nagyvárad egykori pénzügyi palotája visszakerült a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség tulajdonába.
A per elindításáról csütörtöki ülésén döntött a megyei tanács. A közelmúltban a palotát a restitúciós törvény értelmében a római katolikus püspökségnek ítélte az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról döntő bizottság.
Az RMDSZ azt állítja, hogy ez az eset is része annak a folyamatnak, amit a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása indított el.
A Bihar Megyei Tanács képviselőinek többsége szerint az épület nem az egyház, hanem a Magyar Állam tulajdona volt, és Trianon után törvényesen került a Román Állam tulajdonába.
Ezzel szemben Szabó Ödön, a Bihar megyei önkormányzatának képviselője szerint több okmány is bizonyítja, hogy az egyház adót és biztosítást fizetett az ingatlan után, a nagyváradi levéltárban őrzött irgalmasrendi kasszakönyvben pedig megtalálhatók azok a bejegyzések is iktatószámok, amelyek alapján a Román Állam Trianon után bérleti díjat fizetett az Irgalmas Rendnek.
Böcskei László római katolikus megyés püspök azt mondja, hiányzik az akarat elfogadni egy történelmi valóságot, hiányzik az akarat jóvátenni egy igazságtalanságot.
Duna Tv;Erdély.ma
A Bihar Megyei Tanács a bíróságon támadja meg a Bukaresti Restitúciós Bizottság határozatát, amelynek alapján Nagyvárad egykori pénzügyi palotája visszakerült a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség tulajdonába.
A per elindításáról csütörtöki ülésén döntött a megyei tanács. A közelmúltban a palotát a restitúciós törvény értelmében a római katolikus püspökségnek ítélte az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról döntő bizottság.
Az RMDSZ azt állítja, hogy ez az eset is része annak a folyamatnak, amit a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása indított el.
A Bihar Megyei Tanács képviselőinek többsége szerint az épület nem az egyház, hanem a Magyar Állam tulajdona volt, és Trianon után törvényesen került a Román Állam tulajdonába.
Ezzel szemben Szabó Ödön, a Bihar megyei önkormányzatának képviselője szerint több okmány is bizonyítja, hogy az egyház adót és biztosítást fizetett az ingatlan után, a nagyváradi levéltárban őrzött irgalmasrendi kasszakönyvben pedig megtalálhatók azok a bejegyzések is iktatószámok, amelyek alapján a Román Állam Trianon után bérleti díjat fizetett az Irgalmas Rendnek.
Böcskei László római katolikus megyés püspök azt mondja, hiányzik az akarat elfogadni egy történelmi valóságot, hiányzik az akarat jóvátenni egy igazságtalanságot.
Duna Tv;Erdély.ma
2012. szeptember 7.
Döntött az etikai bizottság: plagizált Mang
Plagizált Ioan Mang volt oktatási miniszter, aki ezt a vétséget több tanulmányában is elkövette. Ezt állapította meg a plágiumügyek kivizsgálására hivatott Országos Etikai Bizottság a Mediafax hírügynökség értesülése szerint.
A hírügynökség úgy tudja, hogy a grémium nem hozhatja nyilvánosságra hivatalosan a döntést, amíg erre nem kap jóváhagyást az oktatási minisztériumtól. A testület Mang több tudományos dolgozatát vizsgálta, amelyekkel kapcsolatban feljelentés érkezett plágiumgyanú miatt. Mang, aki a Nagyváradi Egyetem oktatója, alig egy hétig volt oktatási miniszter május első felében, hiszen a kirobbant plágiumügy nyomán lemondott a tárcavezetői tisztségről. Ugyanakkor megalapozatlannak nevezte a vádakat.
Victor Ponta miniszterelnökkel szemben is felmerült a plágium gyanúja. Őt felmentette a szóban forgó etikai bizottság, amelynek összetételét éppen Mang utóda, az ideiglenesen kinevezett Liviu Pop miniszter változtatta meg. Azt követően tette ezt, hogy a testület napirendre tűzte Mang ügyét. Másik két testület azonban, a Bukaresti Tudományegyetem etikai bizottsága és az Egyetemi Címeket és Okleveleket Hitelesítő Országos Tanács elmarasztalta Pontát. Szerintük a miniszterelnök szabálytalanul idézett más tudományos munkából úgy, hogy 307 oldalas doktori disszertációjának 85 oldalát szó szerint kimásolta. Ponta szerint a törvényes előírások szerint egyedül az országos etikai bizottság illetékes dönteni a plágiumügyekben, és a személye ellen irányuló politikai támadásnak minősítette az ügyet.
Szabadság (Kolozsvár)
Plagizált Ioan Mang volt oktatási miniszter, aki ezt a vétséget több tanulmányában is elkövette. Ezt állapította meg a plágiumügyek kivizsgálására hivatott Országos Etikai Bizottság a Mediafax hírügynökség értesülése szerint.
A hírügynökség úgy tudja, hogy a grémium nem hozhatja nyilvánosságra hivatalosan a döntést, amíg erre nem kap jóváhagyást az oktatási minisztériumtól. A testület Mang több tudományos dolgozatát vizsgálta, amelyekkel kapcsolatban feljelentés érkezett plágiumgyanú miatt. Mang, aki a Nagyváradi Egyetem oktatója, alig egy hétig volt oktatási miniszter május első felében, hiszen a kirobbant plágiumügy nyomán lemondott a tárcavezetői tisztségről. Ugyanakkor megalapozatlannak nevezte a vádakat.
Victor Ponta miniszterelnökkel szemben is felmerült a plágium gyanúja. Őt felmentette a szóban forgó etikai bizottság, amelynek összetételét éppen Mang utóda, az ideiglenesen kinevezett Liviu Pop miniszter változtatta meg. Azt követően tette ezt, hogy a testület napirendre tűzte Mang ügyét. Másik két testület azonban, a Bukaresti Tudományegyetem etikai bizottsága és az Egyetemi Címeket és Okleveleket Hitelesítő Országos Tanács elmarasztalta Pontát. Szerintük a miniszterelnök szabálytalanul idézett más tudományos munkából úgy, hogy 307 oldalas doktori disszertációjának 85 oldalát szó szerint kimásolta. Ponta szerint a törvényes előírások szerint egyedül az országos etikai bizottság illetékes dönteni a plágiumügyekben, és a személye ellen irányuló politikai támadásnak minősítette az ügyet.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. szeptember 8.
„Ezt übereljétek”
Aradi könyvek Nagyváradon
„Szemtelenség Nagyváradra jönni két aradi témájú könyvvel” – kezdte bemutatóját csütörtökön délután Nagyváradon, a Szent László gimnázium patinás épületének dísztermében Réhon József ny. tanár, de aztán, magyarázatként, rögtön hozzátette: „mindkét könyv váradi indíttatású”. (A másik könyv, amelyet „szellemi atyja” csak éppen felmutatott a közönségnek, az Iskola a Kálvin utcában című, az aradi magyar középiskola történetéről szóló munka volt.)
De hogy is került a Humorból elégtelen Nagyváradra?
Történt, hogy egykori iskolatársa a váradi premontrei gimnáziumban évekkel ezelőtt nagysikerű könyvet, a Röhög a vesém c., iskolai anekdotákat tartalmazó kötetet mutatott meg a volt kollégának – a történetet maga az összejövetelt megnyitó (és szervező) Pásztai Ottó vegyész mesélte a szép számú, főleg egykori premontrei diákokból, hozzátartozóikból, leszármazottaikból álló közönségnek –, ezzel a szöveggel: „Ezt übereljétek!” „És überelték”, hangzott a folytatás tegnapelőtt. Hogy a vendégnek kijáró udvariassági gesztus volt-e csupán, nehezen megmondható – a váradi anekdotakötet, sajnos, nem jutott el hozzánk. Ami tény: a közönség érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadta Réhon Józsefnek az egykori tanárokra, diáktársakra való visszaemlékezéssel indult bemutatóját, majd az Aradon is jól ismert színészházaspár, Kis Törék Ildikó és Varga Vilmos a Humorból elégtelen! című, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban idén megjelent kötetből ízelítőként felolvasott mintegy tucatnyi írást. A házigazdák, a nagyváradi líceum vezetői kislányok által bemutatott moderntánccal kedveskedtek a közönségnek, majd Pásztai Ottó különleges meglepetéssel szolgált: az aradi középiskola volt tanára, Urbán József egykori premontrei diák fiatalkori versére szerzett kedves diákdalt mutatott be, s a kivetítőn megjelenített szöveg segítségével a közönséggel és elénekeltette. Az egykori aradi diák, a kitűnő újságíró-riporter Szilágyi Aladár egyebek közt arról beszélt, hogy ő egykori aradiként nagyváradi, Réhon József, az egykori nagyváradi lelkes aradi lokálpatrióta lett…
A jó hangulatú összejövetel befejezéseként Jámbor Gyula a fennállásának 11. évébe érkezett, Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen folyóiratról, megjelenési formáiról, szerzőiről, az Aradon működő magyar könyvkiadóról beszélt, kiemelve, hogy mindezek nem jöhettek volna létre egy aradi származású mecénás, a József Attila-díjas költő, író Böszörményi Zoltán nélkül.
Nyugati Jelen (Arad)
Aradi könyvek Nagyváradon
„Szemtelenség Nagyváradra jönni két aradi témájú könyvvel” – kezdte bemutatóját csütörtökön délután Nagyváradon, a Szent László gimnázium patinás épületének dísztermében Réhon József ny. tanár, de aztán, magyarázatként, rögtön hozzátette: „mindkét könyv váradi indíttatású”. (A másik könyv, amelyet „szellemi atyja” csak éppen felmutatott a közönségnek, az Iskola a Kálvin utcában című, az aradi magyar középiskola történetéről szóló munka volt.)
De hogy is került a Humorból elégtelen Nagyváradra?
Történt, hogy egykori iskolatársa a váradi premontrei gimnáziumban évekkel ezelőtt nagysikerű könyvet, a Röhög a vesém c., iskolai anekdotákat tartalmazó kötetet mutatott meg a volt kollégának – a történetet maga az összejövetelt megnyitó (és szervező) Pásztai Ottó vegyész mesélte a szép számú, főleg egykori premontrei diákokból, hozzátartozóikból, leszármazottaikból álló közönségnek –, ezzel a szöveggel: „Ezt übereljétek!” „És überelték”, hangzott a folytatás tegnapelőtt. Hogy a vendégnek kijáró udvariassági gesztus volt-e csupán, nehezen megmondható – a váradi anekdotakötet, sajnos, nem jutott el hozzánk. Ami tény: a közönség érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadta Réhon Józsefnek az egykori tanárokra, diáktársakra való visszaemlékezéssel indult bemutatóját, majd az Aradon is jól ismert színészházaspár, Kis Törék Ildikó és Varga Vilmos a Humorból elégtelen! című, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban idén megjelent kötetből ízelítőként felolvasott mintegy tucatnyi írást. A házigazdák, a nagyváradi líceum vezetői kislányok által bemutatott moderntánccal kedveskedtek a közönségnek, majd Pásztai Ottó különleges meglepetéssel szolgált: az aradi középiskola volt tanára, Urbán József egykori premontrei diák fiatalkori versére szerzett kedves diákdalt mutatott be, s a kivetítőn megjelenített szöveg segítségével a közönséggel és elénekeltette. Az egykori aradi diák, a kitűnő újságíró-riporter Szilágyi Aladár egyebek közt arról beszélt, hogy ő egykori aradiként nagyváradi, Réhon József, az egykori nagyváradi lelkes aradi lokálpatrióta lett…
A jó hangulatú összejövetel befejezéseként Jámbor Gyula a fennállásának 11. évébe érkezett, Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen folyóiratról, megjelenési formáiról, szerzőiről, az Aradon működő magyar könyvkiadóról beszélt, kiemelve, hogy mindezek nem jöhettek volna létre egy aradi származású mecénás, a József Attila-díjas költő, író Böszörményi Zoltán nélkül.
Nyugati Jelen (Arad)
2012. szeptember 11.
Hitélet – Békét az anyaméhben! – Kolozsváron a Fekete Madonna
Hétfőn reggel „átutazott” Kolozsváron a lengyelországbeli czestochowai Fekete Madonna kegyképének másolata. Eredetijének helyén, a Jasna Góra-i, magyar alapítású pálos monostorban tettek fogadalmat annak a tizenhét európai és ázsiai országnak a képviselői, akik elhatározták: földrészeket átölelő zarándoklatot indítanak az élet örömhíre terjesztése és védelme szándékával. Az Alfa Szövetség és a zarándoklathoz csatlakozó más egyházi és világi szervezetek, intézmények képviselői a kegykép másolatával szeptember 8-án Kassáról Olaszliszkára, majd Máriapócsra és Debrecenbe utaztak.
A kolozsvári Szent Mihály-templomban a papság és a hívek nevében Kovács Sándor főesperes (képünkön) fogadta és kísérte a kegyképet, az ünnepi szentmisén köszöntőjében hangsúlyozva: szinte elképzelhetetlen az életünk Szűz Mária nélkül. Ő az, akire mindig számíthatunk, s aki a legreménytelenebb helyzetekben is közvetíti imáinkat, kéréseinket Szent Fiához, Jézus Krisztushoz.
Az Istenanya czestochowai kegyképének hiteles másolata Vlagyivosztokból induló, 18 ezer kilométeres útján Magyarországon át Fatimába tart szeptember 16-ig az alábbi útvonalon: Debrecen–Beregszász–Szatmárnémeti–Kolozsvár–Marosvásárhely–Székelyudvarhely–Gyergyószentmiklós–Kézdivásárhely–Sepsiszentgyörgy–Lövéte útvonalon érkezik Csíksomlyóra, majd Nagyváradon át Szegedre, aztán Pécs és Kaposvár után a budaszentlőrinci, ősi pálos kolostorba.
A magyar gyermekeit szólító Madonna csaknem háromezer kilométeres útvonalán a zarándoklat minden olyan helyet érint, ahol erre igényt jelentettek be.
A szervezők felkérik az összes, Mária nevű keresztényt, támogassa a Madonna előtti imádságával és jelenlétével a zarándoklatot, amelynek jelmondata: Békét az anyaméhben!
Fodor György
Szabadság (Kolozsvár)
Hétfőn reggel „átutazott” Kolozsváron a lengyelországbeli czestochowai Fekete Madonna kegyképének másolata. Eredetijének helyén, a Jasna Góra-i, magyar alapítású pálos monostorban tettek fogadalmat annak a tizenhét európai és ázsiai országnak a képviselői, akik elhatározták: földrészeket átölelő zarándoklatot indítanak az élet örömhíre terjesztése és védelme szándékával. Az Alfa Szövetség és a zarándoklathoz csatlakozó más egyházi és világi szervezetek, intézmények képviselői a kegykép másolatával szeptember 8-án Kassáról Olaszliszkára, majd Máriapócsra és Debrecenbe utaztak.
A kolozsvári Szent Mihály-templomban a papság és a hívek nevében Kovács Sándor főesperes (képünkön) fogadta és kísérte a kegyképet, az ünnepi szentmisén köszöntőjében hangsúlyozva: szinte elképzelhetetlen az életünk Szűz Mária nélkül. Ő az, akire mindig számíthatunk, s aki a legreménytelenebb helyzetekben is közvetíti imáinkat, kéréseinket Szent Fiához, Jézus Krisztushoz.
Az Istenanya czestochowai kegyképének hiteles másolata Vlagyivosztokból induló, 18 ezer kilométeres útján Magyarországon át Fatimába tart szeptember 16-ig az alábbi útvonalon: Debrecen–Beregszász–Szatmárnémeti–Kolozsvár–Marosvásárhely–Székelyudvarhely–Gyergyószentmiklós–Kézdivásárhely–Sepsiszentgyörgy–Lövéte útvonalon érkezik Csíksomlyóra, majd Nagyváradon át Szegedre, aztán Pécs és Kaposvár után a budaszentlőrinci, ősi pálos kolostorba.
A magyar gyermekeit szólító Madonna csaknem háromezer kilométeres útvonalán a zarándoklat minden olyan helyet érint, ahol erre igényt jelentettek be.
A szervezők felkérik az összes, Mária nevű keresztényt, támogassa a Madonna előtti imádságával és jelenlétével a zarándoklatot, amelynek jelmondata: Békét az anyaméhben!
Fodor György
Szabadság (Kolozsvár)
2012. szeptember 11.
Könyvbemutató
A nagyváradi Kolbe Könyv- és Kegytárgyüzlet tisztelettel hív mindenkit a váradi születésű Szász András Kincses erdélyi városok című kötetének bemutatójára.
Bevezetőt és köszöntőt mond Mons. Fodor József pápai prelátus, általános helynök. A könyvet és szerzőjét bemutatja Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke. A rendezvény helyszíne és időpontja: a Kanonok sor 13. szám alatti kereskedés, szeptember 15., szombat délután 17 óra. A kiadvány a helyszínen megvásárolható és dedikáltatható.
/Szász András Kincses erdélyi városok /Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, 2012/
erdon.ro
A nagyváradi Kolbe Könyv- és Kegytárgyüzlet tisztelettel hív mindenkit a váradi születésű Szász András Kincses erdélyi városok című kötetének bemutatójára.
Bevezetőt és köszöntőt mond Mons. Fodor József pápai prelátus, általános helynök. A könyvet és szerzőjét bemutatja Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke. A rendezvény helyszíne és időpontja: a Kanonok sor 13. szám alatti kereskedés, szeptember 15., szombat délután 17 óra. A kiadvány a helyszínen megvásárolható és dedikáltatható.
/Szász András Kincses erdélyi városok /Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, 2012/
erdon.ro
2012. szeptember 12.
Zsidó Történeti Múzeum lesz a zsinagógából
Az Amerikai Egyesült Államok közel 130 ezer dolláros támogatásából kezdődik el a Teleki (Városháza) utcai zsinagóga felújítása. Szerdán az Egyesült Államok romániai nagykövete is meglátogatta a helyszínt.
Nagyvárad vendége volt szerdán Mark H. Gitenstein, az Egyesült Államok romániai nagykövete, aki délelőtt ellátogatott a Teleki (Városháza) utcai zsinagógához is. Itt fogadta őt Koppelmann Felix, a Nagyváradi Zsidó Hitközség elnöke, Ilie Bolojan, Nagyvárad polgármestere, Claudiu Pop és Cornel Popa, Bihar megye prefektusa, illetve megyei tanácselnöke, valamint több történelmi egyház képviselője. A helyszínen Koppelmann Felix hangsúlyozta: az Egyesült Államok nagylelkű támogatásának köszönhetően valósulhat meg a zsidó emlékhely az egykori zsinagógában. Ilie Bolojan kiemelte: az önkormányzat prioritásként kezeli építészeti örökségünkhöz tartozó templomok és zsinagógák felújítását és megőrzését. Mark H. Gitenstein beszédében hangsúlyozta, hogy a felújított épület nem pusztán holokauszt emlékmúzeum lesz, hanem egy olyan hely, ahol emlékezni lehet arra, mit jelentett és mit jelenthet a jövőben a zsidó kultúra Nagyvárad és a régió életében. Kifejtette: az amerikai kormány által most átnyújtott közel 130 ezer dollár nagyságrendben a harmadik azok közül az adományok közül, amelyet az amerikai kormány valaha külföldi kulturális célú támogatásként adott. Ezt követően átnyújtotta a 129.600 dollárról szóló csekket Felix Koppelmannak. Egyébiránt ez az összeg csak a felújítás egy részének költségét fedezi. A teljes felújításhoz és a Zsidó Történeti Múzeum kialakításához mint 700 ezer euróra volna szükség.
Kulturális segítség
Az amerikai nagykövet szerda délelőtt először a váradi, Kossuth utcai neológ zsinagógát látogatta meg Ilie Bolojan polgármester társaságában. Ennek a látogatásnak az apropóját azt adta, hogy a váradi önkormányzat határ menti együttműködési program keretében anyagi támogatást nyert a zsinagóga teljes felújítására. Ezt követően látogatott el a magas rangú vendég a Teleki/Városháza utcai zsinagógához, ahol már várták őt a város és a megye elöljárói, valamint a sajtó képviselői. A kis-zsinagógában Felix Koppelman, a váradi Zsidó Hitközség vezetője elmondta: ez az épület több mint nyolcvan évig zsinagógaként működött, és egyike volt a Nagyváradon működő huszonkilenc zsinagógának. „A zsidó közösség hatalmas ösztönző erő volt a váradi kulturális, tudományos gazdasági életben és megérdemli, hogy az általuk itt hagyott nyomokat megőrizzük és bekapcsoljuk ezeket az értékeket a vallási és muzeális kulturális körforgásba” – fogalmazott Koppelmann, kiemelve azt, hogy az Egyesült Államok értette meg talán a legjobban az isteni üzenetet, hiszen több mint száz éve a szabadságra és békére vágyó országok segítségére siet. Most kulturális segítséget nyújt a kulturális örökségvédelmi nagykövetségi alapból. E támogatásnak köszönhetően egy múzeum fog létrejönni, amely bemutatja a zsidó közösség tevékenységét és életét, emelte ki a hitközség vezetője.
Ilie Bolojan polgármester beszédében kifejezte örömét, hogy a váradi önkormányzat a határ menti együttműködési program keretében pályázati támogatást nyert a Kossuth/Independentei utcai neológ zsinagóga felújítására. Köszönetét fejezte ki az amerikai nagykövetnek, amiért elősegítette azt, hogy az amerikai támogatási összeg Nagyváradra és ne más romániai felújítási projektre érkezzen. Hangsúlyozta: az önkormányzat a kulturális örökséghez tartozó templomok és zsinagógák felújítását prioritásnak tekinti.
Erkölcsi kötelesség
Mark H. Gitenstein, az Egyesült Államok romániai nagykövete kifejtette: másodjára van Nagyváradon, de már első ittléte alakalmával feltűnt neki a város rendkívül gazdag zsidó kulturális öröksége. Ezt követően megemlítette, hogy a Felix Koppelmannal folytatott megbeszélések eredményeként valósul meg a mostani támogatás. A nagykövet kiemelte, hogy az elmúlt tíz évben az amerikai kormány világszerte 700 kulturális projektre összesen 38 millió dollárt nyújtott támogatásként, és Romániában minden évben támogattak egy ilyen jellegű projektet. Hangsúlyozta: Romániában most először támogat az amerikai kormány zsidó kulturális érték felújítását. „Örülök, hogy ezt a pénzalapot arra használják fel, hogy egy épületet múzeummá változtassanak át, mely lehetővé teszi zsidók és nem zsidók számára is azt, hogy felidézzék az itteni zsidó kultúra rendkívüli gazdagságát.” Tudatta, hogy ez az emlékhely nem pusztán holokauszt emlékmúzeum lesz. „Nem csak az a fontos, hogy az itt lezajlott tragédiákra emlékezzünk, hanem arra is, hogy milyen gazdag volt az a kultúra, amit a két világháború közötti időszakban veszélybe sodródott.” Meggyőződésének adott hangot, hogy Románia újjászületés küszöbén áll, majd Elie Wieselt idézte aki szerint mindannyiunk erkölcsi kötelessége emlékezni a történtekre és azokra, akik meghaltak.
Kritika
Végezetül Gitenstein a következőket mondta: „Egy kritikai megjegyzést kell tegyek a tekintetben, hogy mi történik Romániában, és mi történt sok helyen a világban abban a pillanatban, amikor a jogállam veszélybe kerül. Az emberek akkor azért haltak meg, a zsidó kultúra azért került veszélybe, mert a jog uralma megszűnt, mert az 1940-es években a bírók, az ügyészek, és a bíróságok nem működtek hatékonyan. De Románia a helyes úton jár most, hogy ezeknek az intézményeknek a működése helyreállt.”
Beszéde után Gitenstein átnyújtotta Felix Koppelmannak a 129.600 dollárról szóló csekket. A rendezvény végén Cristian Puscas, a felújítás tervezőjének vezetésével a nagykövet és kísérete körbejárta a zsinagóga épületét. Egyébiránt a zsinagóga teljes felújítása és Zsidó Történeti Múzeummá való átalakítása több mint 700 ezer euróba kerül. A fennmaradó pénzösszeget az ingatlan kezelésével tizenöt évre megbízott Körösvidéki Múzeum egyéb pályázati forrásokból próbálja előteremteni.
Pap István
Erdon.ro
Az Amerikai Egyesült Államok közel 130 ezer dolláros támogatásából kezdődik el a Teleki (Városháza) utcai zsinagóga felújítása. Szerdán az Egyesült Államok romániai nagykövete is meglátogatta a helyszínt.
Nagyvárad vendége volt szerdán Mark H. Gitenstein, az Egyesült Államok romániai nagykövete, aki délelőtt ellátogatott a Teleki (Városháza) utcai zsinagógához is. Itt fogadta őt Koppelmann Felix, a Nagyváradi Zsidó Hitközség elnöke, Ilie Bolojan, Nagyvárad polgármestere, Claudiu Pop és Cornel Popa, Bihar megye prefektusa, illetve megyei tanácselnöke, valamint több történelmi egyház képviselője. A helyszínen Koppelmann Felix hangsúlyozta: az Egyesült Államok nagylelkű támogatásának köszönhetően valósulhat meg a zsidó emlékhely az egykori zsinagógában. Ilie Bolojan kiemelte: az önkormányzat prioritásként kezeli építészeti örökségünkhöz tartozó templomok és zsinagógák felújítását és megőrzését. Mark H. Gitenstein beszédében hangsúlyozta, hogy a felújított épület nem pusztán holokauszt emlékmúzeum lesz, hanem egy olyan hely, ahol emlékezni lehet arra, mit jelentett és mit jelenthet a jövőben a zsidó kultúra Nagyvárad és a régió életében. Kifejtette: az amerikai kormány által most átnyújtott közel 130 ezer dollár nagyságrendben a harmadik azok közül az adományok közül, amelyet az amerikai kormány valaha külföldi kulturális célú támogatásként adott. Ezt követően átnyújtotta a 129.600 dollárról szóló csekket Felix Koppelmannak. Egyébiránt ez az összeg csak a felújítás egy részének költségét fedezi. A teljes felújításhoz és a Zsidó Történeti Múzeum kialakításához mint 700 ezer euróra volna szükség.
Kulturális segítség
Az amerikai nagykövet szerda délelőtt először a váradi, Kossuth utcai neológ zsinagógát látogatta meg Ilie Bolojan polgármester társaságában. Ennek a látogatásnak az apropóját azt adta, hogy a váradi önkormányzat határ menti együttműködési program keretében anyagi támogatást nyert a zsinagóga teljes felújítására. Ezt követően látogatott el a magas rangú vendég a Teleki/Városháza utcai zsinagógához, ahol már várták őt a város és a megye elöljárói, valamint a sajtó képviselői. A kis-zsinagógában Felix Koppelman, a váradi Zsidó Hitközség vezetője elmondta: ez az épület több mint nyolcvan évig zsinagógaként működött, és egyike volt a Nagyváradon működő huszonkilenc zsinagógának. „A zsidó közösség hatalmas ösztönző erő volt a váradi kulturális, tudományos gazdasági életben és megérdemli, hogy az általuk itt hagyott nyomokat megőrizzük és bekapcsoljuk ezeket az értékeket a vallási és muzeális kulturális körforgásba” – fogalmazott Koppelmann, kiemelve azt, hogy az Egyesült Államok értette meg talán a legjobban az isteni üzenetet, hiszen több mint száz éve a szabadságra és békére vágyó országok segítségére siet. Most kulturális segítséget nyújt a kulturális örökségvédelmi nagykövetségi alapból. E támogatásnak köszönhetően egy múzeum fog létrejönni, amely bemutatja a zsidó közösség tevékenységét és életét, emelte ki a hitközség vezetője.
Ilie Bolojan polgármester beszédében kifejezte örömét, hogy a váradi önkormányzat a határ menti együttműködési program keretében pályázati támogatást nyert a Kossuth/Independentei utcai neológ zsinagóga felújítására. Köszönetét fejezte ki az amerikai nagykövetnek, amiért elősegítette azt, hogy az amerikai támogatási összeg Nagyváradra és ne más romániai felújítási projektre érkezzen. Hangsúlyozta: az önkormányzat a kulturális örökséghez tartozó templomok és zsinagógák felújítását prioritásnak tekinti.
Erkölcsi kötelesség
Mark H. Gitenstein, az Egyesült Államok romániai nagykövete kifejtette: másodjára van Nagyváradon, de már első ittléte alakalmával feltűnt neki a város rendkívül gazdag zsidó kulturális öröksége. Ezt követően megemlítette, hogy a Felix Koppelmannal folytatott megbeszélések eredményeként valósul meg a mostani támogatás. A nagykövet kiemelte, hogy az elmúlt tíz évben az amerikai kormány világszerte 700 kulturális projektre összesen 38 millió dollárt nyújtott támogatásként, és Romániában minden évben támogattak egy ilyen jellegű projektet. Hangsúlyozta: Romániában most először támogat az amerikai kormány zsidó kulturális érték felújítását. „Örülök, hogy ezt a pénzalapot arra használják fel, hogy egy épületet múzeummá változtassanak át, mely lehetővé teszi zsidók és nem zsidók számára is azt, hogy felidézzék az itteni zsidó kultúra rendkívüli gazdagságát.” Tudatta, hogy ez az emlékhely nem pusztán holokauszt emlékmúzeum lesz. „Nem csak az a fontos, hogy az itt lezajlott tragédiákra emlékezzünk, hanem arra is, hogy milyen gazdag volt az a kultúra, amit a két világháború közötti időszakban veszélybe sodródott.” Meggyőződésének adott hangot, hogy Románia újjászületés küszöbén áll, majd Elie Wieselt idézte aki szerint mindannyiunk erkölcsi kötelessége emlékezni a történtekre és azokra, akik meghaltak.
Kritika
Végezetül Gitenstein a következőket mondta: „Egy kritikai megjegyzést kell tegyek a tekintetben, hogy mi történik Romániában, és mi történt sok helyen a világban abban a pillanatban, amikor a jogállam veszélybe kerül. Az emberek akkor azért haltak meg, a zsidó kultúra azért került veszélybe, mert a jog uralma megszűnt, mert az 1940-es években a bírók, az ügyészek, és a bíróságok nem működtek hatékonyan. De Románia a helyes úton jár most, hogy ezeknek az intézményeknek a működése helyreállt.”
Beszéde után Gitenstein átnyújtotta Felix Koppelmannak a 129.600 dollárról szóló csekket. A rendezvény végén Cristian Puscas, a felújítás tervezőjének vezetésével a nagykövet és kísérete körbejárta a zsinagóga épületét. Egyébiránt a zsinagóga teljes felújítása és Zsidó Történeti Múzeummá való átalakítása több mint 700 ezer euróba kerül. A fennmaradó pénzösszeget az ingatlan kezelésével tizenöt évre megbízott Körösvidéki Múzeum egyéb pályázati forrásokból próbálja előteremteni.
Pap István
Erdon.ro
2012. szeptember 13.
Vértanúsága helyszínén miséztek a jilavai börtönben Boldog Scheffler János szatmári püspök emlékére
Vértanúsága helyszínén, a Bukarest melletti Jilava börtönben első alkalommal mutattak be szerdán szentmisét Boldog Scheffler János volt szatmári püspök emlékére.
A kommunizmus idején hírhedtté vált börtön belső udvarán, a szatmári egyházmegyéből érkezett több mint 70 zarándok előtt Schönberger Jenő szatmári püspök celebrált szentmisét a tavaly nyáron boldoggá avatott elődje emlékére. Vele együtt misézett Ioan Robu bukaresti érsek, Böcskei László nagyváradi püspök, illetve a szatmári egyházmegye több papja.
„Megrendítő élmény és igencsak szívszorongató látni azt a helyet, amit már elfogadható állapotba hoztak ahhoz, hogy itt emlékezhessünk, szentmisét mutassunk be, de el tudjuk képzelni, milyen lehetett ez hatvan évvel ezelőtt. Nem minden olyan fényes, mint amilyen a boldoggá avatás volt, hanem nagyon keményen kellett megszenvednie, végigküzdenie a harcot vértanú püspökünknek ahhoz, hogy ma mi ünnepelhessünk és az ő közbenjárását kérjük” - mondta az MTI-nek Schönberger Jenő püspök.
A romániai katolikus egyházat a pápától elszakítani akaró kommunista törekvésekkel szembeszegülő Scheffler János megyéspüspököt 1950-ben kényszerlakhelyre hurcolták a román hatóságok, majd 1952 márciusában letartóztatták és a bukaresti belügyminisztériumban tartották fogva. Innen éppen hatvan évvel ezelőtt, 1952. szeptember 12-én szállították át Jilava föld alatti börtönébe: ezért választották a zarándokok ezt a napot a megemlékezésre.
A kommunista hatóságok által kémkedéssel és hazaárulással vádolt püspök a börtön embertelen körülményei között, még koncepciós pere kezdete előtt, 1952. december 6-án elhunyt.
A Jilavára érkezett zarándokok megemlékező útjuk során felkeresik Scheffler János kényszerlakhelyéül szolgált körösbányai ferences kolostort, a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolát és a csíksomlyói kegytemplomot is.
Tavaly július 3-án mintegy tízezer ember jelenlétében megtartott ünnepi szentmisén hirdették ki Scheffler Jánosnak, Szatmár vértanúhalált halt püspökének boldoggá avatását a szatmárnémeti székesegyház előtti téren.
Krónika (Kolozsvár)
Vértanúsága helyszínén, a Bukarest melletti Jilava börtönben első alkalommal mutattak be szerdán szentmisét Boldog Scheffler János volt szatmári püspök emlékére.
A kommunizmus idején hírhedtté vált börtön belső udvarán, a szatmári egyházmegyéből érkezett több mint 70 zarándok előtt Schönberger Jenő szatmári püspök celebrált szentmisét a tavaly nyáron boldoggá avatott elődje emlékére. Vele együtt misézett Ioan Robu bukaresti érsek, Böcskei László nagyváradi püspök, illetve a szatmári egyházmegye több papja.
„Megrendítő élmény és igencsak szívszorongató látni azt a helyet, amit már elfogadható állapotba hoztak ahhoz, hogy itt emlékezhessünk, szentmisét mutassunk be, de el tudjuk képzelni, milyen lehetett ez hatvan évvel ezelőtt. Nem minden olyan fényes, mint amilyen a boldoggá avatás volt, hanem nagyon keményen kellett megszenvednie, végigküzdenie a harcot vértanú püspökünknek ahhoz, hogy ma mi ünnepelhessünk és az ő közbenjárását kérjük” - mondta az MTI-nek Schönberger Jenő püspök.
A romániai katolikus egyházat a pápától elszakítani akaró kommunista törekvésekkel szembeszegülő Scheffler János megyéspüspököt 1950-ben kényszerlakhelyre hurcolták a román hatóságok, majd 1952 márciusában letartóztatták és a bukaresti belügyminisztériumban tartották fogva. Innen éppen hatvan évvel ezelőtt, 1952. szeptember 12-én szállították át Jilava föld alatti börtönébe: ezért választották a zarándokok ezt a napot a megemlékezésre.
A kommunista hatóságok által kémkedéssel és hazaárulással vádolt püspök a börtön embertelen körülményei között, még koncepciós pere kezdete előtt, 1952. december 6-án elhunyt.
A Jilavára érkezett zarándokok megemlékező útjuk során felkeresik Scheffler János kényszerlakhelyéül szolgált körösbányai ferences kolostort, a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolát és a csíksomlyói kegytemplomot is.
Tavaly július 3-án mintegy tízezer ember jelenlétében megtartott ünnepi szentmisén hirdették ki Scheffler Jánosnak, Szatmár vértanúhalált halt püspökének boldoggá avatását a szatmárnémeti székesegyház előtti téren.
Krónika (Kolozsvár)
2012. szeptember 13.
A szórvány a nemzet bőre
A tenkei Művelődési és Honismereti Kör kapta az idén a Bihar megyei RMDSZ szervezet által alapított Zsisku János Bihari Szórvány Díját.
A díjátadóra szerda este került sor az RMDSZ nagyváradi székházában, ahol a kör képviselői mellett jelen volt Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei ügyvezető elnöke és Grim András a megyei szervezet szórvánnyal foglalkozó alelnöke. Grim András elöljáróban lapunknak elmondta, az immár második bihari szórványprogram záró eseménye a Zsisku János díj átadása. A program keretében zajlott le augusztus 15-én a tarjáni szórványkönyvtár átadása, augusztus 22-én a Dél-bihari regionális fórum, augusztus 29-én a Belényes-medencei regionális fórum, szeptember 5-én pedig a Sebes-Körös völgyi regionális fórum. Emellett létrejött Diófáson az RMDSZ körzet, Mezőtelkiben sikerült beindítani a magyar nyelvű tagozatot 1-4 osztályban, illetve folytatódott a könyvgyűjtési akciót, melynek keretében mintegy ezer könyvet sikerült összegyűjteni, ezek egy része Tenkére a másik része pedig Oláhszentmiklósra és Tarjánba kerül majd.
A tömb is lehet szórvány
A rövid díjátadó ünnepségen Szabó Ödön hangsúlyozta, hogy az RMDSZ a Zsisku János díjjal nem személyeket, hanem egy közösséget díjaz, így kapta a tavaly a magyarkakucsi református egyházközösség a díjat, az idén pedig a tenkei Művelődési és Honismereti Kör. Arra szeretnénk ezzel biztatni, hogy a magyarok közösségként jelenjenek meg, mert szórványban nem sokat jelent, hogy egy személy teljesít valamit, szórványban azt kell díjazni, ha valakik össze tudnak állni magyar közösséggé. 2009 óta van szórványügyi alelnökünk, és ennek is köszönhetően elértük azt, hogy olyan helyeken tudtuk önkormányzati mandátumokhoz juttatni közösségeket, ahol 1990 óta soha nem volt képviselője a magyarságnak, ilyen település például Nagyürögd vagy Diófás. Ez azt jelenti, hogy ha nem esetlegesen, hanem programszerűen foglalkozunk a szórvánnyal, akkor ennek van eredménye” – fogalmazott Szabó Ödön, aki a továbbiakben elmondta: „A szórvány olyan a nemzet számára, mint a testnek a bőr: nagyon értékes, ez adja a lényegünket, és ez találkozik először a külvilág viszontagságaival. Ha ezt nem fogadja el a tömb, a test maga, akkor nem biztos, hogy képes lesz belenézni a tükörbe. A kisebbségben lévő szervezeteknek azért kell a szórvánnyal foglalkozniuk, mert előbb-utóbb maguk is szórvánnyá válhatnak. Nem biztos, hogy akkor, amikor a gyantai templomot felépítették, arra készültek elődeink, hogy abban vasárnaponként negyven-ötven ember fog részt venni.” A díjat a kör nevében Berke Sándor tenkei református tiszteletes vette át, aki beszédében hangsúlyozta, hogy sikerülhet megakadályozni, sőt visszafordítani a szórványosodás folyamatát, amennyiben a magyarok magyarságukat élményként élik meg.
Pap István
erdon.ro
A tenkei Művelődési és Honismereti Kör kapta az idén a Bihar megyei RMDSZ szervezet által alapított Zsisku János Bihari Szórvány Díját.
A díjátadóra szerda este került sor az RMDSZ nagyváradi székházában, ahol a kör képviselői mellett jelen volt Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei ügyvezető elnöke és Grim András a megyei szervezet szórvánnyal foglalkozó alelnöke. Grim András elöljáróban lapunknak elmondta, az immár második bihari szórványprogram záró eseménye a Zsisku János díj átadása. A program keretében zajlott le augusztus 15-én a tarjáni szórványkönyvtár átadása, augusztus 22-én a Dél-bihari regionális fórum, augusztus 29-én a Belényes-medencei regionális fórum, szeptember 5-én pedig a Sebes-Körös völgyi regionális fórum. Emellett létrejött Diófáson az RMDSZ körzet, Mezőtelkiben sikerült beindítani a magyar nyelvű tagozatot 1-4 osztályban, illetve folytatódott a könyvgyűjtési akciót, melynek keretében mintegy ezer könyvet sikerült összegyűjteni, ezek egy része Tenkére a másik része pedig Oláhszentmiklósra és Tarjánba kerül majd.
A tömb is lehet szórvány
A rövid díjátadó ünnepségen Szabó Ödön hangsúlyozta, hogy az RMDSZ a Zsisku János díjjal nem személyeket, hanem egy közösséget díjaz, így kapta a tavaly a magyarkakucsi református egyházközösség a díjat, az idén pedig a tenkei Művelődési és Honismereti Kör. Arra szeretnénk ezzel biztatni, hogy a magyarok közösségként jelenjenek meg, mert szórványban nem sokat jelent, hogy egy személy teljesít valamit, szórványban azt kell díjazni, ha valakik össze tudnak állni magyar közösséggé. 2009 óta van szórványügyi alelnökünk, és ennek is köszönhetően elértük azt, hogy olyan helyeken tudtuk önkormányzati mandátumokhoz juttatni közösségeket, ahol 1990 óta soha nem volt képviselője a magyarságnak, ilyen település például Nagyürögd vagy Diófás. Ez azt jelenti, hogy ha nem esetlegesen, hanem programszerűen foglalkozunk a szórvánnyal, akkor ennek van eredménye” – fogalmazott Szabó Ödön, aki a továbbiakben elmondta: „A szórvány olyan a nemzet számára, mint a testnek a bőr: nagyon értékes, ez adja a lényegünket, és ez találkozik először a külvilág viszontagságaival. Ha ezt nem fogadja el a tömb, a test maga, akkor nem biztos, hogy képes lesz belenézni a tükörbe. A kisebbségben lévő szervezeteknek azért kell a szórvánnyal foglalkozniuk, mert előbb-utóbb maguk is szórvánnyá válhatnak. Nem biztos, hogy akkor, amikor a gyantai templomot felépítették, arra készültek elődeink, hogy abban vasárnaponként negyven-ötven ember fog részt venni.” A díjat a kör nevében Berke Sándor tenkei református tiszteletes vette át, aki beszédében hangsúlyozta, hogy sikerülhet megakadályozni, sőt visszafordítani a szórványosodás folyamatát, amennyiben a magyarok magyarságukat élményként élik meg.
Pap István
erdon.ro
2012. szeptember 13.
Feljelentők és feljelentettek
Huszonötezren tiltakoztak szeptember elején Sepsiszentgyörgyön a romániai magyar egyházi ingatlanok "visszaállamosítása" ellen. Régi, meghitt ellenségek léptek együtt, egy célért színpadra - ám hogy ez a cél pontosan mi, nem vált világossá. Ahogyan az sem, hogy szabad-e román-magyar ellentétként beállítani az eseményeket.
A tüntetésen, amelyhez hasonló méretűt az erdélyi magyarság 1990, a marosvásárhelyi gyertyás demonstráció óta nem látott, képviseltette magát az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt, felszólalt Kelemen Hunor és Tőkés László is, hogy az erdélyi "történelmi" egyházakról szó se essék. A szónokok az erdélyi magyar közösség és a román állam konfliktusaként, pontosabban a kisebbség újabb állami, többségi vegzatúrájaként állították be a helyi Székely Mikó Kollégium ügyét: jóllehet a kollégiumot nem a román állam "államosítja vissza", hanem magyar magánszemélyek perelték el az Erdélyi Református Egyházkerülettől (ERE). A kárpótlási folyamatot, amely révén az ERE birtokba vehette a helyi magyar kollégiumot, magyar és román tisztségviselők felügyelték, vezették: ők az e folyamat során elkövetett törvénysértésekért - nem jogerősen - letöltendő börtönbüntetést kaptak.
Oda-vissza
A történet majd' másfél évtizede húzódik. A román kormány 1999-ben - az RMDSZ nyomására - sürgősségi rendelettel több egyházi ingatlan visszaszolgáltatásáról döntött. Egy évre rá az akkori kisebbségi miniszter, az RMDSZ-es Eckstein-Kovács Péter újabb hetven ingatlan visszaszolgáltatásáról rendelkezett: ekkor került a református egyház birtokába a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium is.
A romániai magyar érdekvédelmi szervezetek és az egyházak ezt a lépést jelentős győzelemként könyvelték el. Nem kis meglepetést okozott ezek után, hogy két magánember polgári peres eljárásban megtámadta a restitúciós döntést. Benedek Levente és Fejér Zoltán azt állították: az Erdélyi Református Egyházkerület nem kaphatja vissza az ingatlant, mert soha nem is volt a birtokában, ezért nem is léphetett volna fel visszaigénylőként. A lépésre azért szánták el magukat a panaszosok, mert a visszaszolgáltatott ingatlanban található tanári lakásokat megvásárolták. A rendszerváltás után Romániában nagyon sok hasonló ingatlant privatizáltak, általában jóval a piaci ár alatt: a lakások bérlői, használói jelentős kedvezményt kaptak.
Ez a polgári per 2006-ig húzódott: a brassói táblabíróság végül csak annyit állapított meg, hogy - a felperesek beadványával ellentétben - az ERE "perképesen" vesz részt a kollégium ügyében. Arról azonban nem született határozat, hogy kié a vitatott épület. 2007-ben a tulajdonosok újabb, immár büntető feljelentést tettek. Azt kifogásolták, hogy a református egyház tulajdonjogát úgy állapította meg a restitúciós bizottság, hogy azt hitelt érdemlő dokumentumok, például tulajdoni lap, nem bizonyították.
Ebben az eljárásban - miután a nyomozásba bekapcsolódott a Korrupcióellenes Ügyészség is - az elsőfokú ítélet 2012-ben született meg: júniusban a Buzau megyei bíróság (ide helyezték át a pert) a kárpótlási kormánybizottság tagjait okirat-hamisításban és hűtlen kezelésben marasztalta el. Markó Attila államtitkárt (RMDSZ) és Marosán Tamást, az Erdélyi Református Egyházkerület jogászát három év letöltendő, Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium jogi tanácsadóját három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. (Összehasonlításként: a volt miniszterelnök, Adrian Nastase súlyos korrupciós ügyei miatt két évet kapott.) Az Erdélyi Református Egyházkerület 1,1 millió lej kártérítést köteles fizetni, és elrendelték a tizenkét éve visszaszolgáltatott épület visszaállamosítását is. A döntés értelmében a kedvezményezett Sepsiszentgyörgy város önkormányzata, ám Antal Árpád polgármester bejelentette: nem tartanak igényt az épületre, mert azt az 1948-as erőszakos államosítás dokumentumai szerint az Erdélyi Református Egyházkerülettől kobozták el, és az ingatlan építtetője is az egyház volt.
A helyzet ennél abszurdabb talán nem is lehetne: magyarok jelentettek fel magyar tisztviselőket és intézményeket azzal a céllal, hogy a román állam váljék kedvezményezetté. A bíróság a sepsiszentgyörgyi magyar többségű önkormányzat javára dönt, amely viszont nem kíván élni a tulajdonjogával.
Kézenfekvő konszenzus
A Mikó-per (és a többi hasonló konfliktus) gyökere abban keresendő, hogy az eredeti - a trianoni döntés, illetve az 1948-as államosítás előtti - jogviszonyok nem állíthatók helyre. Vagy mert a tulajdonviszonyokat nem dokumentálták megfelelő módon, vagy mert a tulajdonosok eltűntek, státuszuk megváltozott. A Székely Mikó Kollégiumot egyházi hozzájárulásból, Mikó Imre gróf magánadományából, Sepsiszentgyörgy város anyagi támogatásából és a helyiek közadakozásából építették. Az adakozás kedvezményezettje valóban nem a református egyház, hanem az "evangéliumi református Mikó Kollégium" volt. Ilyen jogi személy azonban nem létezik, így hivatalosan jogutód sincs. És mivel a pro forma,szigorúan jogi értelemben vett tulajdonost jószerivel képtelenség minden kétséget kizáróan azonosítani, minden képlékennyé válik. A református egyház több dokumentumban is felbukkan, de csak egy 1990-es telekkönyvi kivonat került elő, amelyre utólag vezették fel tulajdonosként - ezért állította azt a vád, hogy a restitúciós bizottság hamisított dokumentum alapján járt el. Egy korábbi telekkönyvi kivonaton több dátum is olvasható: e szerint 1915-ben az ingatlan tulajdonosa a sepsiszentgyörgyi "ev. ref. székely Mikó Kollégium". Erre a felperesek, illetve a vád hivatkozott: a kollégium önálló jogi személyiségű, saját vagyonnal rendelkező intézmény, és nem jogelődje a református egyháznak. Constantin Angelescu román tanügyi miniszter egyik 1928-as rendeletében viszont épp a református egyházat nevezi meg tulajdonosként. A Horthy-korszakban, 1942-ben ismét a Székely Mikó Kollégium került a tulajdonosi lapra... Az eljárásban az is felmerült, hogy a református egyháznak már a 19. század végén sem volt elég pénze a beruházásra, ezért volt szükség összefogásra, és a kollégiumot önerőből sohasem tudta fenntartani; a 70-es években pedig - az ingatlant súlyosan megrongáló földrengés után - önként kérték az államosítást. Más dokumentumok szerint ezt az épületcsoportot is az 1948-as államosításkor veszítette el az egyház.
A kárpótlási bizottságnak arról kellett döntenie, hogy létezik-e az eredeti tulajdonos és ki az, a visszaigényelt tulajdont az állam birtokolta-e, illetve fennállt-e az erőszakos államosítás ténye. A kárpótlásról, illetve az egyházi javak természetbeni visszaszolgáltatásáról 1991 és 2005 között számos jogszabály született. Mígnem 2002-ben, az EU-csatlakozás előtt és miatt a törvényhozó egyszerűsítette a tulajdonlevelek kibocsátását, lehetővé tette, hogy a tulajdonviszonyt tanúk bizonyítsák, és kötelezővé tette az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását. Ez a megengedő szellemű, a kártalanítást kiemelt fontosságú kérdésként kezelő jogharmonizáció is hozzájárulhatott a Mikó-vita elfajulásához. A rendelkezésre álló dokumentumok, valamint az erdélyi magyar egyházak és a politikai érdekképviselet közötti konszenzus alapján kézenfekvő volt, hogy a kárpótlási bizottság az Erdélyi Református Egyházkerületet nevezi meg tulajdonosként és a kárpótlás kedvezményezettjeként.
Egyszer volt, hol nem volt
Azt, hogy az eljárást magyarok óvják meg, kevesen sejthették, viszont sokakat háborított fel - Sepsiszentgyörgyön civil mozgalom indult az egyházi vagyon védelme érdekében, idén télen tüntettek is a helyiek. Ráadásul nem a Mikó-kollégiumé az egyetlen ilyen ügy. Hasonló helyzetben van a gyulafehérvári könyvtár, a Batthyaneum, amit 1998-ban kapott vissza a katolikus egyház. Ezt az eljárást 2003-ban támadták meg, mert az alapító püspök, Batthyány Ignác a könyvtárat - aminek legértékesebb darabjait 1914-ben, majd 1940-ben Magyarországra szállították, és amit 1950-ben a román állam államosított - "a katolikus egyházra és Erdélyre" hagyta. Az "és Erdély" kitétel alapján válhatott a román állam "és Erdély" jogutódjává, és a katolikus egyház mellett résztulajdonossá.
Ugyanakkor távolról sem biztos, hogy magyar-román konfrontációt, netán valamiféle román politikai-adminisztratív provokációt kell sejtenünk a háttérben. A sepsiszentgyörgyihez kísértetiesen hasonló konfliktusok keletkeztek a román felekezetek, illetve a román állam és az önkormányzatok között. A 2006-ban lejárt határidőig a romániai egyházak több mint 14 ezer visszaigénylési kérelmet nyújtottak be. Míg a legtöbb hívet magáénak tudó, "államvallásként" nyilvántartott ortodox egyház, de még a katolikus és református is a folyamatban lévő ügyek majdnem felét megoldottként könyvelheti el, addig a görög katolikusok csak javaik ötödét kapták vissza. A kárpótlási folyamat igazi vesztese tehát, legalábbis a fenti adatok alapján, a romániai görög katolikus egyház, és nem az erdélyi magyar egyházak. Az aránytalanság és a sepsiszentgyörgyihez hasonló visszaélések miatt tiltakozott a nagyváradi görög katolikus püspökség; a Bihar megyei Érvasadon tavasszal tettlegességig fajult a két román felekezet tagjai közötti vagyonvita. "Erőszakos és ellenséges" folyamatok indulhatnak el, mindennapossá válhat a megfélemlítés és zsarolás - figyelmeztettek a görög katolikusok.
A büntetőper októberben folytatódik, az viszont már most egyértelmű, hogy a Mikó-ügy több helyi konfliktusnál. Ha a júniusban született ítélet jogerőre emelkedik, akkor a teljes romániai visszaszolgáltatási folyamat leállhat vagy visszájára fordulhat. Sorozatban támadhatják meg a már lezárt restitúciós ügyeket, rendezettnek vélt kártalanítási ügyek indulhatnak újra. A többség az "igazságot", az "igazi tulajdonost", az "eredeti állapotokat" keresi, de egyre nyilvánvalóbbá válik: az egyszer volt jogállapotok nem hozhatók vissza. Az a bizonyos félelem pedig már érezhető az erdélyi magyar közösségben is - kárvallottak és kártalanítók, feljelentők és feljelentettek néznek egymással farkasszemet.
Parászka Boróka, Magyar Narancs (Budapest)
Huszonötezren tiltakoztak szeptember elején Sepsiszentgyörgyön a romániai magyar egyházi ingatlanok "visszaállamosítása" ellen. Régi, meghitt ellenségek léptek együtt, egy célért színpadra - ám hogy ez a cél pontosan mi, nem vált világossá. Ahogyan az sem, hogy szabad-e román-magyar ellentétként beállítani az eseményeket.
A tüntetésen, amelyhez hasonló méretűt az erdélyi magyarság 1990, a marosvásárhelyi gyertyás demonstráció óta nem látott, képviseltette magát az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt, felszólalt Kelemen Hunor és Tőkés László is, hogy az erdélyi "történelmi" egyházakról szó se essék. A szónokok az erdélyi magyar közösség és a román állam konfliktusaként, pontosabban a kisebbség újabb állami, többségi vegzatúrájaként állították be a helyi Székely Mikó Kollégium ügyét: jóllehet a kollégiumot nem a román állam "államosítja vissza", hanem magyar magánszemélyek perelték el az Erdélyi Református Egyházkerülettől (ERE). A kárpótlási folyamatot, amely révén az ERE birtokba vehette a helyi magyar kollégiumot, magyar és román tisztségviselők felügyelték, vezették: ők az e folyamat során elkövetett törvénysértésekért - nem jogerősen - letöltendő börtönbüntetést kaptak.
Oda-vissza
A történet majd' másfél évtizede húzódik. A román kormány 1999-ben - az RMDSZ nyomására - sürgősségi rendelettel több egyházi ingatlan visszaszolgáltatásáról döntött. Egy évre rá az akkori kisebbségi miniszter, az RMDSZ-es Eckstein-Kovács Péter újabb hetven ingatlan visszaszolgáltatásáról rendelkezett: ekkor került a református egyház birtokába a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium is.
A romániai magyar érdekvédelmi szervezetek és az egyházak ezt a lépést jelentős győzelemként könyvelték el. Nem kis meglepetést okozott ezek után, hogy két magánember polgári peres eljárásban megtámadta a restitúciós döntést. Benedek Levente és Fejér Zoltán azt állították: az Erdélyi Református Egyházkerület nem kaphatja vissza az ingatlant, mert soha nem is volt a birtokában, ezért nem is léphetett volna fel visszaigénylőként. A lépésre azért szánták el magukat a panaszosok, mert a visszaszolgáltatott ingatlanban található tanári lakásokat megvásárolták. A rendszerváltás után Romániában nagyon sok hasonló ingatlant privatizáltak, általában jóval a piaci ár alatt: a lakások bérlői, használói jelentős kedvezményt kaptak.
Ez a polgári per 2006-ig húzódott: a brassói táblabíróság végül csak annyit állapított meg, hogy - a felperesek beadványával ellentétben - az ERE "perképesen" vesz részt a kollégium ügyében. Arról azonban nem született határozat, hogy kié a vitatott épület. 2007-ben a tulajdonosok újabb, immár büntető feljelentést tettek. Azt kifogásolták, hogy a református egyház tulajdonjogát úgy állapította meg a restitúciós bizottság, hogy azt hitelt érdemlő dokumentumok, például tulajdoni lap, nem bizonyították.
Ebben az eljárásban - miután a nyomozásba bekapcsolódott a Korrupcióellenes Ügyészség is - az elsőfokú ítélet 2012-ben született meg: júniusban a Buzau megyei bíróság (ide helyezték át a pert) a kárpótlási kormánybizottság tagjait okirat-hamisításban és hűtlen kezelésben marasztalta el. Markó Attila államtitkárt (RMDSZ) és Marosán Tamást, az Erdélyi Református Egyházkerület jogászát három év letöltendő, Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium jogi tanácsadóját három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. (Összehasonlításként: a volt miniszterelnök, Adrian Nastase súlyos korrupciós ügyei miatt két évet kapott.) Az Erdélyi Református Egyházkerület 1,1 millió lej kártérítést köteles fizetni, és elrendelték a tizenkét éve visszaszolgáltatott épület visszaállamosítását is. A döntés értelmében a kedvezményezett Sepsiszentgyörgy város önkormányzata, ám Antal Árpád polgármester bejelentette: nem tartanak igényt az épületre, mert azt az 1948-as erőszakos államosítás dokumentumai szerint az Erdélyi Református Egyházkerülettől kobozták el, és az ingatlan építtetője is az egyház volt.
A helyzet ennél abszurdabb talán nem is lehetne: magyarok jelentettek fel magyar tisztviselőket és intézményeket azzal a céllal, hogy a román állam váljék kedvezményezetté. A bíróság a sepsiszentgyörgyi magyar többségű önkormányzat javára dönt, amely viszont nem kíván élni a tulajdonjogával.
Kézenfekvő konszenzus
A Mikó-per (és a többi hasonló konfliktus) gyökere abban keresendő, hogy az eredeti - a trianoni döntés, illetve az 1948-as államosítás előtti - jogviszonyok nem állíthatók helyre. Vagy mert a tulajdonviszonyokat nem dokumentálták megfelelő módon, vagy mert a tulajdonosok eltűntek, státuszuk megváltozott. A Székely Mikó Kollégiumot egyházi hozzájárulásból, Mikó Imre gróf magánadományából, Sepsiszentgyörgy város anyagi támogatásából és a helyiek közadakozásából építették. Az adakozás kedvezményezettje valóban nem a református egyház, hanem az "evangéliumi református Mikó Kollégium" volt. Ilyen jogi személy azonban nem létezik, így hivatalosan jogutód sincs. És mivel a pro forma,szigorúan jogi értelemben vett tulajdonost jószerivel képtelenség minden kétséget kizáróan azonosítani, minden képlékennyé válik. A református egyház több dokumentumban is felbukkan, de csak egy 1990-es telekkönyvi kivonat került elő, amelyre utólag vezették fel tulajdonosként - ezért állította azt a vád, hogy a restitúciós bizottság hamisított dokumentum alapján járt el. Egy korábbi telekkönyvi kivonaton több dátum is olvasható: e szerint 1915-ben az ingatlan tulajdonosa a sepsiszentgyörgyi "ev. ref. székely Mikó Kollégium". Erre a felperesek, illetve a vád hivatkozott: a kollégium önálló jogi személyiségű, saját vagyonnal rendelkező intézmény, és nem jogelődje a református egyháznak. Constantin Angelescu román tanügyi miniszter egyik 1928-as rendeletében viszont épp a református egyházat nevezi meg tulajdonosként. A Horthy-korszakban, 1942-ben ismét a Székely Mikó Kollégium került a tulajdonosi lapra... Az eljárásban az is felmerült, hogy a református egyháznak már a 19. század végén sem volt elég pénze a beruházásra, ezért volt szükség összefogásra, és a kollégiumot önerőből sohasem tudta fenntartani; a 70-es években pedig - az ingatlant súlyosan megrongáló földrengés után - önként kérték az államosítást. Más dokumentumok szerint ezt az épületcsoportot is az 1948-as államosításkor veszítette el az egyház.
A kárpótlási bizottságnak arról kellett döntenie, hogy létezik-e az eredeti tulajdonos és ki az, a visszaigényelt tulajdont az állam birtokolta-e, illetve fennállt-e az erőszakos államosítás ténye. A kárpótlásról, illetve az egyházi javak természetbeni visszaszolgáltatásáról 1991 és 2005 között számos jogszabály született. Mígnem 2002-ben, az EU-csatlakozás előtt és miatt a törvényhozó egyszerűsítette a tulajdonlevelek kibocsátását, lehetővé tette, hogy a tulajdonviszonyt tanúk bizonyítsák, és kötelezővé tette az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását. Ez a megengedő szellemű, a kártalanítást kiemelt fontosságú kérdésként kezelő jogharmonizáció is hozzájárulhatott a Mikó-vita elfajulásához. A rendelkezésre álló dokumentumok, valamint az erdélyi magyar egyházak és a politikai érdekképviselet közötti konszenzus alapján kézenfekvő volt, hogy a kárpótlási bizottság az Erdélyi Református Egyházkerületet nevezi meg tulajdonosként és a kárpótlás kedvezményezettjeként.
Egyszer volt, hol nem volt
Azt, hogy az eljárást magyarok óvják meg, kevesen sejthették, viszont sokakat háborított fel - Sepsiszentgyörgyön civil mozgalom indult az egyházi vagyon védelme érdekében, idén télen tüntettek is a helyiek. Ráadásul nem a Mikó-kollégiumé az egyetlen ilyen ügy. Hasonló helyzetben van a gyulafehérvári könyvtár, a Batthyaneum, amit 1998-ban kapott vissza a katolikus egyház. Ezt az eljárást 2003-ban támadták meg, mert az alapító püspök, Batthyány Ignác a könyvtárat - aminek legértékesebb darabjait 1914-ben, majd 1940-ben Magyarországra szállították, és amit 1950-ben a román állam államosított - "a katolikus egyházra és Erdélyre" hagyta. Az "és Erdély" kitétel alapján válhatott a román állam "és Erdély" jogutódjává, és a katolikus egyház mellett résztulajdonossá.
Ugyanakkor távolról sem biztos, hogy magyar-román konfrontációt, netán valamiféle román politikai-adminisztratív provokációt kell sejtenünk a háttérben. A sepsiszentgyörgyihez kísértetiesen hasonló konfliktusok keletkeztek a román felekezetek, illetve a román állam és az önkormányzatok között. A 2006-ban lejárt határidőig a romániai egyházak több mint 14 ezer visszaigénylési kérelmet nyújtottak be. Míg a legtöbb hívet magáénak tudó, "államvallásként" nyilvántartott ortodox egyház, de még a katolikus és református is a folyamatban lévő ügyek majdnem felét megoldottként könyvelheti el, addig a görög katolikusok csak javaik ötödét kapták vissza. A kárpótlási folyamat igazi vesztese tehát, legalábbis a fenti adatok alapján, a romániai görög katolikus egyház, és nem az erdélyi magyar egyházak. Az aránytalanság és a sepsiszentgyörgyihez hasonló visszaélések miatt tiltakozott a nagyváradi görög katolikus püspökség; a Bihar megyei Érvasadon tavasszal tettlegességig fajult a két román felekezet tagjai közötti vagyonvita. "Erőszakos és ellenséges" folyamatok indulhatnak el, mindennapossá válhat a megfélemlítés és zsarolás - figyelmeztettek a görög katolikusok.
A büntetőper októberben folytatódik, az viszont már most egyértelmű, hogy a Mikó-ügy több helyi konfliktusnál. Ha a júniusban született ítélet jogerőre emelkedik, akkor a teljes romániai visszaszolgáltatási folyamat leállhat vagy visszájára fordulhat. Sorozatban támadhatják meg a már lezárt restitúciós ügyeket, rendezettnek vélt kártalanítási ügyek indulhatnak újra. A többség az "igazságot", az "igazi tulajdonost", az "eredeti állapotokat" keresi, de egyre nyilvánvalóbbá válik: az egyszer volt jogállapotok nem hozhatók vissza. Az a bizonyos félelem pedig már érezhető az erdélyi magyar közösségben is - kárvallottak és kártalanítók, feljelentők és feljelentettek néznek egymással farkasszemet.
Parászka Boróka, Magyar Narancs (Budapest)
2012. szeptember 14.
Fesztiválok évadja Nagyváradon
Idén először rendezik meg Nagyváradon az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóját október 4–7. között – jelentette be a Nagyvárad Táncegyüttes vezetője, Dimény Levente. A szemlének mostanáig azért nem tudott otthont adni Várad, mert a táncegyüttes a múlt évig a Nagyváradi Állami Filharmónia keretei között működött, annak pedig nem volt a rendezvény befogadására alkalmas terme.
Az elmúlt évad óta azonban az önállósult Szigligeti Színház ernyője alatt a patinás színházépületben folytatják tevékenységüket.
A társulatvezető elmondta: a rendezvény illeszkedik a színház most kezdődő évadának alapkoncepciójába, amelyhez a „Fesztivál az egész” mottót találták ki a társulatok vezetői – hiszen a Szigligeti-társulat is fesztivál házigazdája lesz majd. A fesztivál megszervezése mellett Dimény Levente arra is igen büszke, hogy a táncegyüttes munkáját sikerült vissza nem térítendő pályázati összegekkel megtámogatni.
A Román Kulturális Alap például nem kevesebb mint 40 ezer lejt biztosított az együttes számára a Kilencezer kilométer a néphagyomány szolgálatában című, iskolásoknak szóló ismeretterjesztő program finanszírozására. Ennek keretében táncos-játékos földrajz-, illetve történelemórákat tartanak majd erdélyi iskolákban, és egy, az adventi hagyományokat bemutató előadást is létrehoznak. A pénz arra is elég, hogy a táncegyüttes zenekarának öszszes hangszerét kicseréljék, és új viseleteket varrassanak a táncosoknak.
A Nagyvárad Táncegyüttes idei első bemutatójára éppen a néptáncfesztivál keretében kerül majd sor. Tamási Áron Fekete Sáfrán című novellája alapján azonos címmel játsszák ezt az előadást László Csaba rendezésében. Színházbérletben lehet majd megtekinteni a Kiss Ferenc, a Vízöntő zenekar alapítójának szerzeménye alapján készült Nagyvárosi bujdosók című táncjátékot, amelyet a népszerű magyarországi rendező-koreográfus, színész, zeneszerző, énekes, Novák Péter jegyez majd játékmesterként. Műsoron marad a tavaly bemutatott, nagy sikernek örvendő Bambuc ördög is, amelynek alapjául szintén egy Tamási-novella szolgált.
Nagy Orsolya Krónika (Kolozsvár)
Idén először rendezik meg Nagyváradon az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóját október 4–7. között – jelentette be a Nagyvárad Táncegyüttes vezetője, Dimény Levente. A szemlének mostanáig azért nem tudott otthont adni Várad, mert a táncegyüttes a múlt évig a Nagyváradi Állami Filharmónia keretei között működött, annak pedig nem volt a rendezvény befogadására alkalmas terme.
Az elmúlt évad óta azonban az önállósult Szigligeti Színház ernyője alatt a patinás színházépületben folytatják tevékenységüket.
A társulatvezető elmondta: a rendezvény illeszkedik a színház most kezdődő évadának alapkoncepciójába, amelyhez a „Fesztivál az egész” mottót találták ki a társulatok vezetői – hiszen a Szigligeti-társulat is fesztivál házigazdája lesz majd. A fesztivál megszervezése mellett Dimény Levente arra is igen büszke, hogy a táncegyüttes munkáját sikerült vissza nem térítendő pályázati összegekkel megtámogatni.
A Román Kulturális Alap például nem kevesebb mint 40 ezer lejt biztosított az együttes számára a Kilencezer kilométer a néphagyomány szolgálatában című, iskolásoknak szóló ismeretterjesztő program finanszírozására. Ennek keretében táncos-játékos földrajz-, illetve történelemórákat tartanak majd erdélyi iskolákban, és egy, az adventi hagyományokat bemutató előadást is létrehoznak. A pénz arra is elég, hogy a táncegyüttes zenekarának öszszes hangszerét kicseréljék, és új viseleteket varrassanak a táncosoknak.
A Nagyvárad Táncegyüttes idei első bemutatójára éppen a néptáncfesztivál keretében kerül majd sor. Tamási Áron Fekete Sáfrán című novellája alapján azonos címmel játsszák ezt az előadást László Csaba rendezésében. Színházbérletben lehet majd megtekinteni a Kiss Ferenc, a Vízöntő zenekar alapítójának szerzeménye alapján készült Nagyvárosi bujdosók című táncjátékot, amelyet a népszerű magyarországi rendező-koreográfus, színész, zeneszerző, énekes, Novák Péter jegyez majd játékmesterként. Műsoron marad a tavaly bemutatott, nagy sikernek örvendő Bambuc ördög is, amelynek alapjául szintén egy Tamási-novella szolgált.
Nagy Orsolya Krónika (Kolozsvár)
2012. szeptember 14.
Még várni kell a Holnaposokra Nagyváradon
A legjobb esetben szeptember végén vagy október elején kikerülhet az őt megillető helyre a Holnaposok szoborcsoportja Nagyváradon – fejtette ki a Krónika megkeresésére Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es tanácsos.
Mint beszámoltunk, a Holnap irodalmi társaság négy alapító tagját – Ady Endrét, Dutka Ákost, Emőd Tamást és Juhász Gyulát – ábrázoló, bronz szoborcsoport elkészítésére a megyei önkormányzat biztosított finanszírozást, ám a kész mű június óta az Ady Endre Emlékmúzeumot díszíti, a számára kijelölt köztérre egyelőre nem kerülhetett ki. Annak, hogy a határidőre elkészült szoborcsoport még mindig beltéren található, több oka van.
Elsősorban az, hogy a szobor számára kijelölt helyen, az Ady Endre Gimnázium bejáratával szemben kávézóterasz állt, részben illegálisan. Az önkormányzat felszólításának engedelmeskedve a tulajdonos nemrég lebontotta a teraszt, ám a szobor felállítása még mindig engedélyeztetés alatt áll. Szabó Ödön szerint választási évben nehéz ilyesmire engedélyt kapni, de biztos benne, hogy idén állni fog a szobor. A tanácsos azt szeretné, ha november 22-ére, Ady Endre születésének 135. évfordulójára sikerülne leleplezni a szoborcsoportot. Az RMDSZ azt is kérte az önkormányzattól, hogy a környéken térfigyelő kamerákat helyezzen el, hisz az utóbbi években megszaporodtak a főleg magyar vonatkozású emlékműveket ért vandál tettek.
Nagy Orsolya Krónika (Kolozsvár)
A legjobb esetben szeptember végén vagy október elején kikerülhet az őt megillető helyre a Holnaposok szoborcsoportja Nagyváradon – fejtette ki a Krónika megkeresésére Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es tanácsos.
Mint beszámoltunk, a Holnap irodalmi társaság négy alapító tagját – Ady Endrét, Dutka Ákost, Emőd Tamást és Juhász Gyulát – ábrázoló, bronz szoborcsoport elkészítésére a megyei önkormányzat biztosított finanszírozást, ám a kész mű június óta az Ady Endre Emlékmúzeumot díszíti, a számára kijelölt köztérre egyelőre nem kerülhetett ki. Annak, hogy a határidőre elkészült szoborcsoport még mindig beltéren található, több oka van.
Elsősorban az, hogy a szobor számára kijelölt helyen, az Ady Endre Gimnázium bejáratával szemben kávézóterasz állt, részben illegálisan. Az önkormányzat felszólításának engedelmeskedve a tulajdonos nemrég lebontotta a teraszt, ám a szobor felállítása még mindig engedélyeztetés alatt áll. Szabó Ödön szerint választási évben nehéz ilyesmire engedélyt kapni, de biztos benne, hogy idén állni fog a szobor. A tanácsos azt szeretné, ha november 22-ére, Ady Endre születésének 135. évfordulójára sikerülne leleplezni a szoborcsoportot. Az RMDSZ azt is kérte az önkormányzattól, hogy a környéken térfigyelő kamerákat helyezzen el, hisz az utóbbi években megszaporodtak a főleg magyar vonatkozású emlékműveket ért vandál tettek.
Nagy Orsolya Krónika (Kolozsvár)
2012. szeptember 15.
Isten fogta a kezemet
Beszélgetés Józsa Judit kerámiaszobrásszal, a Magyar Kultúra Lovagjával
– Kedves művésznő, köszönöm, hogy elfogadta a levélinterjú lehetőségét, s máris arra kérem, meséljen korondi gyermekéveiről.
– Szívesen, hiszen számomra megtiszteltetés és öröm, akár ilyen formában is, hogy a szülőföldem nem feledkezik meg rólam. A családi tűzhely melegét ma is féltve őrzöm, és az a hamuban sült pogácsa, amellyel édesszüleim, Józsa János korondi fazekasmester és Julianna, az édesanyám tarisznyált fel, soha el nem fogyó erőt, kitartást és szeretetet adó táplálék életem végéig!
Hálát adok a Jóistennek, hogy olyan családba születtem, ahol a keresztény értékrend mellett a népművészeti hagyományok tiszteletét, a különféle művészeti ágak megismerését és különösen a magyar történelemben való jártasságot fontosnak tartották. Tudatosan neveltek és irányítottak így a szüleim, hiszen azt szerették volna, hogy ezekkel az erős székely gyökerekkel olyan biztonsággal tudjak megkapaszkodni az életben – bárhová vet is a sors –, akárcsak a Hargita tetején a sziklák oldalából sudáran felemelkedő örökzöld fenyő.
– Kíváncsiságból, játékból vagy ösztönösen fogott agyaggyúráshoz, formázáshoz gyermekfejjel?
– Korondon a fazekasmesterség apáról fiúra száll, így történt ez a mi családunkban is: a kisebbik bátyám, ifj. Józsa János viszi tovább a családi hagyományt. Édesapánk joggal lehet büszke rá – olyan fazekasmesterré lett, hogy ember-nagyságú padlóvázát is meg tud korongozni. A leánygyermekeknek is megvan a feladatuk, általában az asszonyok – nagymamák, édesanyák, leányok, lányunokák – díszítik a kerámiatárgyak felületét, és az is természetes, hogy részt vesznek minden járulékos munkában. Ennek megfelelően természetes és magától értetődő volt már kisgyermekkoromban, hogy számomra az agyag, a "pala" – ahogy Korondon mondják – ösztönösségből fakadó játékként kéznél lévő eszköznek bizonyult.
– Mi volt első "alkotása", amit ma is ott hordoz a szíve csücskében?
– Minden alkotásomra emlékszem, mindegyik ott van a szívemben, és ma már pontosan számon is tartom, hogy melyik hová, kihez kerül, mert szeretem őket.
A korai alkotások közül szívem csücskében mégis a nagy bajuszú öreg székelyek mellett a keresztfára boruló székely asszonyt őrizgetem, Szeretet a címe.
– Első "tanítója", nem kétséges, édesapja, a nagy hírű Józsa János fazekasmester, de ki "fogta a kezét" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban?
– Első és egyetlen mesterem az édesapám. Mesterségbeli és technikai tudását, kutatási, fejlődési vágyát át tudta adni, és igaz, hogy tőle örököltem a tehetséget, viszont édesanyámtól örököltem mellé egy nagyon fontos dolgot: a szorgalmat. Az az igazság, hogy a világ legnagyobb tehetsége is elvész szorgalom és kitartás nélkül. Volt egy kis kitérő a pályámon, az embereken való segítőkészség és szándék arra késztetett, hogy Székelyudvarhelyen végezzem el az egészségügyi szakközépiskolát, s majd tovább tanulván olyan orvos lehessek, aki valóban segíteni is tud az embereken. Ennek az elhatározásnak az egyik régóta ápolt betegünk halála vetett véget, miután ráébredtem arra, hogy lelkileg nem tudom elviselni és feldolgozni e tényt, következésképpen nem lesz jó orvos belőlem. Ma már tudom, hogy nem véletlenül történt mindez! A Jóisten a legnagyobb rendező: még időben visszatérített a számomra kijelölt útra, amelyről igyekszem azóta is nem letérni… S hogy ki "fogta a kezemet" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban? Hiszek az isteni elrendeltetésben, és tudom, hogy Ő fogta a kezemet. Megéreztem, hogy azt, amit a kerámiaszobrászatban elképzeltem magamban, az anyaországban tudtam kibontakoztatni, és valóban magasabb szintre fejleszteni úgy, hogy ne hozzak szégyent a családomra, a szülőfalumra, Korondra, se a szülőföldemre, Erdélyre és vele együtt a székely népre.
– Miért Budapestet választotta az egyetem elvégzésére, hiszen Kolozsváron és Bukarestben is magas szintű képzőművészeti oktatás van?
– 1994-től kétlaki lettem, azóta élek az anyaországban, Budapesten. A sikeres kiállításaim mellett, úgy éreztem, hogy nem a technikai tudásomat vagy stílusérzékemet kell tovább fejlesztenem, hanem egy belső kényszer és fejlődési vágy kielégítésére a művészeti ismereteimet. A sors rendelte úgy, hogy nem Kolozsváron vagy Bukarestben tanultam, hanem neveltetésemből adódóan esett a választásom a katolikus egyetemre, a budapesti műteremlakásomhoz közeli, Piliscsabán működő Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténeti szakára, amelyet 2002-ben dicsérettel végeztem el.
Az egyetemi évek egyáltalán nem voltak könnyűek – nappali tagozatra jártam, naponta oda-vissza 3 órát ingázva Budapest és Piliscsaba közt –, az éjszakák különféle nyelven – francia, angol, német, olasz – íródott művészettörténeti szakkönyvekből készített recenziók írásával, kiselőadásokra, vizsgákra való készüléssel teltek, a hétvégék maradtak csak a mintázásra. Rengeteget kutattam az Országos Széchényi Könyvtárban, különféle levéltárakban, a Szépművészeti Múzeumban és a könyvtárában, a Magyar Nemzeti Galériában, a Magyar Nemzeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban és még sorolhatnám… A sok erőfeszítés és tanulás egyáltalán nem volt hiábavaló. A művészettörténet szak csodálatosan átfogó tudást jelent – az antikvitástól napjainkig.
– A szakmai képzésen túl mit kapott még a Pázmány Péter Katolikus Egyetemtől?
– A katolikus egyetem követelményeinek köszönhetően mélyebb ismeretekre tettem szert az ó- és újszövetségben, a vallásfilozófiában, a görög és arab filozófiában, kozmológiában, antropológiában, az egyházatyák irodalmában, a keresztény egyház társadalmi tanításaiban, tanultam didaktikát, érveléstechnikát, etikát és szociológiát is.
Művész létemre tudóssá képeztem magam: művészettörténész lettem. Művészettörténeti ismereteim és tanulmányaim segítenek a történelmi alkotásaim hiteles megfogalmazásában, nem véletlenül érezhető szobraimon a tanult ikonográfia hatása. Továbbá a különféle történelmi személyek megismerése érdekében megtanultam, hogy mit hol lehet és érdemes kutatni. A magyar társadalomban egyfajta közművelésként a megmintázott személyről vagy témáról a kutatási anyagomat mindenki számára közérthetően megfogalmazva közzéteszem a tárlataimon és az eddig kiadott nyolc könyvemben is, hogy elérhető legyen, megismerhesse és megszerethesse azt minden magyar, határon innen és túl.
– A legnagyobb sikert a Magyar Nagyasszonyok című sorozatával érte el, erre figyelt fel a világ. Honnan jött az ötlet?
– Hosszú ideig érleltem a Magyar Nagyasszonyok megfogalmazásának gondolatát, olyan asszonyokét, akik a magyar történelem alakításában jelentős szerepet játszottak, és akiknek a legtöbbet köszönhet a nemzet. Gyermekkori elképzelésem megvalósulásai e kisplasztikák, ebben később csak megerősítettek a magyar művészettörténetben szerzett ismereteim. Bármilyen hihetetlen, de még egyetlen magyar művész sem dolgozta fel és mutatta be őket tematikus csoportban. Valóban felfigyelt a világ, több mint tízezer ember volt kíváncsi e tárlatomra. Tizenhárom évnyi kutatómunka és anyaggyűjtés után, ma már történelmünk kiemelkedő személyiségű asszonyai közül – három kiállítási anyagban, Emesétől Tóth Ilonáig – eddig összesen 59 csodálatos teremtést mutattam be a nagyközönségnek.
A szobrokat ihlető személyek válogatása természetesen szubjektív. Úgy gondolom, hogy nemzeti történelmünkben, társadalmunk fejlődésében kimagasló szerepet betöltő asszonyok ők, akik eltérő gazdasági, társadalmi, politikai körülmények között, más szellemi közegben és más kulturális környezetben éltek. Kimagasló intelligenciájú, csodálatra méltóan erényes, kitartó, elszánt és példás életvitelű nők, akik nem csupán származásuknál fogva érdemelték ki megbecsülésünket, hanem azáltal, amit és ahogy cselekedtek. E téren is gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk, hiszen a teljességre törekedve elmondható, hogy még számos olyan példás nagyasszonyunk van, akiket érdemes a feledés homályából kiemelni. A jövőben szeretném mindannyiukat a Magyar Nagyasszonyok Panteonjában megörökíteni. A Patrona Hungariae, azaz a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz – Mária alakja mindhárom kiállítási anyag középpontjában áll, ő a magyar nagyasszonyok királynője.
– Milyen sorozata van még?
– Műveim közül a földfestékes pasztellszínűek a magyar és székely népi életképeket, kihalófélben lévő népi mesterségeket, az archaikusan patinázottak a magyar honfoglalás alakjait, a vezérektől a korabeli mesterségeken át a táltosokig – 1996: Honfoglalás, az Árpád-házi szentek alakjait – 1997: Táltosok és szentek. Árpád népe és házának szentjei – és a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek múzsáit – 2006: Múzsák kertje – mutatják be.
Egy különleges kiállítási anyagom témája a tenger – 2007: TerrAqua világa – különösen a már halott élőlények meszes vázai, amelyek újra életre kelnek az úgynevezett naturáliaszobrokban. Velük nemcsak egy sajátos magán mitológiát álmodtam agyagba, hanem – a művészettörténészek szerint a világon egyedülállóan – az egyik legrégebbi művészeti ágnak számító kerámiaművészetben sikerült új műfajt teremtenem.
Művészettörténészi ismereteimre alapozva kifejezett célom, hogy olyan témákat dolgozzak fel évente megújuló tárlataimban, amelyekre addig nem vagy csak elvétve került sor a magyar képzőművészetben, különös tekintettel a szobrászat műfajára.
Így állítottam ki 2008-ban a Magyar mesevilág című kiállítás szobrait. Itt a magyar népmesék hőseinek és meseelemeinek az értelmezésével, magyarázataival lebbentettem fel a feledés fátylát a magyar nép ősi világképéről.
A kortárs képzőművészet által ritkán érintett témát dolgoztam fel a Magyar táncok című tárlat alakjainak rendkívül lendületes szobraiban 2009-ben. Térben és időben nagy és változatos kirándulásra hívtam a tárlatlátogatókat, amelynek során a magyarság táncait a Táltostánctól a csángók Árgyeleánka táncán át a kalotaszegi Szerelmes csárdásig tánctörténeti magyarázatokkal láttam el.
– Munkáinak mi az üzenete?
– Nemcsak szívemben él, hanem alkotásaimban is megjelenik szülőföldem, Erdély, de megmintáztam a megszemélyesített Magyarországot is. Nemcsak esztétikai élményt szeretnék nyújtani a szellemi-lelki értékekre fogékony látogatónak, hanem egyúttal történelmet, művelődéstörténetet, asszociációs látást is. Szeretném, ha alkotásaim mondandóját az örömről, bánatról, szépségről, szeretetről, emberségről, magyarságról megértenék és szívükbe zárnák!
– Eddig melyik alkotása jelentette a legnagyobb kihívást, s min dolgozik jelenleg?
– 2011 a család éve volt. Társadalmunk alapja és a magyar örökség örököse a Magyar család, amelyet egyedülálló, különleges kompozícióba álmodtam meg. Talán ez a kompozíció jelentette eddig a legnagyobb kihívást, nem csak a mérete miatt – csaknem életnagyságú –, hanem azért is, mert a kompozíció alapjául szolgáló gyökeres keményfát már sok-sok éve kerestem. E nagyméretű kompozíciót a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templomának adományoztam, ahol a keresztelőkápolnában fogadja az Úr színe elé hozott gyermekeket, családokat. Jelenleg éppen e templom számára mintázom Szent László királyunk szobrát, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet szobromhoz hasonlóan, a két reneszánsz pasztofóriummal szemben fognak majd elhelyezni az oldalhajók boltívében.
– Hol voltak kiállításai Magyarországon?
– Számos hazai és határon túli kezdeményezéshez nyújtok önzetlen támogatást. Célom az, hogy akár a legszegényebb településeken is bemutatásra kerülhessenek az alkotások; hogy azok, akik egyébként nem tehetnék, de igényük van rá, láthassák és megismerhessék történelmünk kiemelkedő alakjait, vagy csak élvezzék a művészi alkotás gyümölcsét. Ez az a cél, amiért nem válok meg, nem adom el az adott feldolgozott téma kiállítási anyagait. Az évente megújuló kiállításaimat mindig Budapesten mutatom be, de több tucat kiállításom volt kisebb és nagyobb városokban, például: Sárospatakon, Székesfehérváron, Egerben, Esztergomban, Verőcén, Veszprémben, Szombathelyen, Pécsett…
– …és Európában meg a nagyvilágban?
– 2011-ben a Magyar Nagyasszonyok című tárlat válogatott anyagából az Európai Parlament épületében rendeztek szép csoportos kiállítást Brüsszelben. Egyéni kiállításom volt Hollandiában, Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában is.
– Ha sikerülne, hová szeretne még eljutni alkotásaival?
– Nagyon szeretném, hogy a sok kiállítási anyagom közül legalább a Magyar Nagyasszonyok eljusson minden olyan, az anyaországtól elszakított magyar területre, a fontosabb településekre, ahol még élnek testvéreink…
Szomorúan mondhatom, hogy igaz az a mondás, hogy a saját hazádban nem lehetsz próféta, nem mintha az szeretnék lenni, de azért mégiscsak szomorú, hogy a szülőföldemre nem hívják meg a kiállításaimat. Eddig egy kivétel akadt: Székelyudvarhely, ahol szerették volna valamely tárlatot megrendezni, de végül a mindkét fél számára megfelelő időpontot nem tudtuk összeegyeztetni. Szülőfalum, Korond szervezésében egy gyűjteményes tárlaton részt vettek a munkáim.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal és az erdélyi képzőművészeti világgal?
– Korond a szülőfalum, ha hazamegyek, ott elsősorban szüleim gyermeke vagyok, s nem az ismert művész. Kiveszem a részem a család és a ház körüli, vagy a mesterségbeli munkából, bármi legyen is az, és élvezem minden pillanatát, mert boldog vagyok, hogy együtt vagyunk. Édesanyám szoknyája mellől ilyenkor nem szívesen mozdulok, csak a hegyekben tett kirándulások kedvéért csábulok el néha. Az erdélyi képzőművészeti világot figyelemmel kísérem, mert szeretem emberként és művészként, és érdekel mint művészettörténészt. Budapesten csak a médián és az interneten keresztül lehet értesülni bármiről is, ám ha itt rendeznek erdélyi vonatkozású képzőművészeti rendezvényt, akkor azt nem hagyom ki. Különösen szeretem a Vármegye Galériában rendezett erdélyi művészek tárlatait. Több erdélyi művészt is nagyra becsülök, a teljesség igénye nélkül sorolom fel néhányukat: Páll Lajos festőművészt, költőt Korondon, Bocskay Vince szobrászművészt Szovátán, Kusztos Endre grafikust, festőművészt Szovátán, Jakobovits Márta keramikusművészt Nagyváradon, Vinczeffy László festőművészt Sepsiszentgyörgyön, és akit nagyon szeretek – Hunyadi László szobrászművészt Marosvásárhelyen. Gyermekkori emlékek kötnek Benczédi Sándor kolozsvári szobrászművészhez és kamaszkori szeretetteljes emlékek törnek fel, ha a székelyudvarhelyi festőművészre, Maszelka Jánosra gondolok, de sajnos már mindketten az égben kergetik a múzsákat.
– Amikor nem szobrászkodik, mivel tölti szabadidejét?
– Az egészség mellett a szabad idő a legdrágább kincs, és ebből van a legkevesebb. Nincs benne semmi különös, ugyanúgy töltöm a szabadidőmet, mint bárki más, csak talán nagyon megbecsülöm minden percét, mert bármennyire is igaz az, hogy leginkább a műteremben szeretek foglalatoskodni, mégiscsak szükség van arra, hogy néha-néha kimozdulva onnan új impulzusok érhessenek. A szabad időm egy részét óhatatlanul a kedvencként tartott, hiúznak kinéző és olyan méretű Hancúr cica veszi igénybe, aki imádja a virágokat, utálja a fésülgetést és kutyamód őrzi a szobraimat.
– Adja az Isten, hogy mentől többet kelljen őriznie!
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Józsa Judit kerámiaszobrásszal, a Magyar Kultúra Lovagjával
– Kedves művésznő, köszönöm, hogy elfogadta a levélinterjú lehetőségét, s máris arra kérem, meséljen korondi gyermekéveiről.
– Szívesen, hiszen számomra megtiszteltetés és öröm, akár ilyen formában is, hogy a szülőföldem nem feledkezik meg rólam. A családi tűzhely melegét ma is féltve őrzöm, és az a hamuban sült pogácsa, amellyel édesszüleim, Józsa János korondi fazekasmester és Julianna, az édesanyám tarisznyált fel, soha el nem fogyó erőt, kitartást és szeretetet adó táplálék életem végéig!
Hálát adok a Jóistennek, hogy olyan családba születtem, ahol a keresztény értékrend mellett a népművészeti hagyományok tiszteletét, a különféle művészeti ágak megismerését és különösen a magyar történelemben való jártasságot fontosnak tartották. Tudatosan neveltek és irányítottak így a szüleim, hiszen azt szerették volna, hogy ezekkel az erős székely gyökerekkel olyan biztonsággal tudjak megkapaszkodni az életben – bárhová vet is a sors –, akárcsak a Hargita tetején a sziklák oldalából sudáran felemelkedő örökzöld fenyő.
– Kíváncsiságból, játékból vagy ösztönösen fogott agyaggyúráshoz, formázáshoz gyermekfejjel?
– Korondon a fazekasmesterség apáról fiúra száll, így történt ez a mi családunkban is: a kisebbik bátyám, ifj. Józsa János viszi tovább a családi hagyományt. Édesapánk joggal lehet büszke rá – olyan fazekasmesterré lett, hogy ember-nagyságú padlóvázát is meg tud korongozni. A leánygyermekeknek is megvan a feladatuk, általában az asszonyok – nagymamák, édesanyák, leányok, lányunokák – díszítik a kerámiatárgyak felületét, és az is természetes, hogy részt vesznek minden járulékos munkában. Ennek megfelelően természetes és magától értetődő volt már kisgyermekkoromban, hogy számomra az agyag, a "pala" – ahogy Korondon mondják – ösztönösségből fakadó játékként kéznél lévő eszköznek bizonyult.
– Mi volt első "alkotása", amit ma is ott hordoz a szíve csücskében?
– Minden alkotásomra emlékszem, mindegyik ott van a szívemben, és ma már pontosan számon is tartom, hogy melyik hová, kihez kerül, mert szeretem őket.
A korai alkotások közül szívem csücskében mégis a nagy bajuszú öreg székelyek mellett a keresztfára boruló székely asszonyt őrizgetem, Szeretet a címe.
– Első "tanítója", nem kétséges, édesapja, a nagy hírű Józsa János fazekasmester, de ki "fogta a kezét" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban?
– Első és egyetlen mesterem az édesapám. Mesterségbeli és technikai tudását, kutatási, fejlődési vágyát át tudta adni, és igaz, hogy tőle örököltem a tehetséget, viszont édesanyámtól örököltem mellé egy nagyon fontos dolgot: a szorgalmat. Az az igazság, hogy a világ legnagyobb tehetsége is elvész szorgalom és kitartás nélkül. Volt egy kis kitérő a pályámon, az embereken való segítőkészség és szándék arra késztetett, hogy Székelyudvarhelyen végezzem el az egészségügyi szakközépiskolát, s majd tovább tanulván olyan orvos lehessek, aki valóban segíteni is tud az embereken. Ennek az elhatározásnak az egyik régóta ápolt betegünk halála vetett véget, miután ráébredtem arra, hogy lelkileg nem tudom elviselni és feldolgozni e tényt, következésképpen nem lesz jó orvos belőlem. Ma már tudom, hogy nem véletlenül történt mindez! A Jóisten a legnagyobb rendező: még időben visszatérített a számomra kijelölt útra, amelyről igyekszem azóta is nem letérni… S hogy ki "fogta a kezemet" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban? Hiszek az isteni elrendeltetésben, és tudom, hogy Ő fogta a kezemet. Megéreztem, hogy azt, amit a kerámiaszobrászatban elképzeltem magamban, az anyaországban tudtam kibontakoztatni, és valóban magasabb szintre fejleszteni úgy, hogy ne hozzak szégyent a családomra, a szülőfalumra, Korondra, se a szülőföldemre, Erdélyre és vele együtt a székely népre.
– Miért Budapestet választotta az egyetem elvégzésére, hiszen Kolozsváron és Bukarestben is magas szintű képzőművészeti oktatás van?
– 1994-től kétlaki lettem, azóta élek az anyaországban, Budapesten. A sikeres kiállításaim mellett, úgy éreztem, hogy nem a technikai tudásomat vagy stílusérzékemet kell tovább fejlesztenem, hanem egy belső kényszer és fejlődési vágy kielégítésére a művészeti ismereteimet. A sors rendelte úgy, hogy nem Kolozsváron vagy Bukarestben tanultam, hanem neveltetésemből adódóan esett a választásom a katolikus egyetemre, a budapesti műteremlakásomhoz közeli, Piliscsabán működő Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténeti szakára, amelyet 2002-ben dicsérettel végeztem el.
Az egyetemi évek egyáltalán nem voltak könnyűek – nappali tagozatra jártam, naponta oda-vissza 3 órát ingázva Budapest és Piliscsaba közt –, az éjszakák különféle nyelven – francia, angol, német, olasz – íródott művészettörténeti szakkönyvekből készített recenziók írásával, kiselőadásokra, vizsgákra való készüléssel teltek, a hétvégék maradtak csak a mintázásra. Rengeteget kutattam az Országos Széchényi Könyvtárban, különféle levéltárakban, a Szépművészeti Múzeumban és a könyvtárában, a Magyar Nemzeti Galériában, a Magyar Nemzeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban és még sorolhatnám… A sok erőfeszítés és tanulás egyáltalán nem volt hiábavaló. A művészettörténet szak csodálatosan átfogó tudást jelent – az antikvitástól napjainkig.
– A szakmai képzésen túl mit kapott még a Pázmány Péter Katolikus Egyetemtől?
– A katolikus egyetem követelményeinek köszönhetően mélyebb ismeretekre tettem szert az ó- és újszövetségben, a vallásfilozófiában, a görög és arab filozófiában, kozmológiában, antropológiában, az egyházatyák irodalmában, a keresztény egyház társadalmi tanításaiban, tanultam didaktikát, érveléstechnikát, etikát és szociológiát is.
Művész létemre tudóssá képeztem magam: művészettörténész lettem. Művészettörténeti ismereteim és tanulmányaim segítenek a történelmi alkotásaim hiteles megfogalmazásában, nem véletlenül érezhető szobraimon a tanult ikonográfia hatása. Továbbá a különféle történelmi személyek megismerése érdekében megtanultam, hogy mit hol lehet és érdemes kutatni. A magyar társadalomban egyfajta közművelésként a megmintázott személyről vagy témáról a kutatási anyagomat mindenki számára közérthetően megfogalmazva közzéteszem a tárlataimon és az eddig kiadott nyolc könyvemben is, hogy elérhető legyen, megismerhesse és megszerethesse azt minden magyar, határon innen és túl.
– A legnagyobb sikert a Magyar Nagyasszonyok című sorozatával érte el, erre figyelt fel a világ. Honnan jött az ötlet?
– Hosszú ideig érleltem a Magyar Nagyasszonyok megfogalmazásának gondolatát, olyan asszonyokét, akik a magyar történelem alakításában jelentős szerepet játszottak, és akiknek a legtöbbet köszönhet a nemzet. Gyermekkori elképzelésem megvalósulásai e kisplasztikák, ebben később csak megerősítettek a magyar művészettörténetben szerzett ismereteim. Bármilyen hihetetlen, de még egyetlen magyar művész sem dolgozta fel és mutatta be őket tematikus csoportban. Valóban felfigyelt a világ, több mint tízezer ember volt kíváncsi e tárlatomra. Tizenhárom évnyi kutatómunka és anyaggyűjtés után, ma már történelmünk kiemelkedő személyiségű asszonyai közül – három kiállítási anyagban, Emesétől Tóth Ilonáig – eddig összesen 59 csodálatos teremtést mutattam be a nagyközönségnek.
A szobrokat ihlető személyek válogatása természetesen szubjektív. Úgy gondolom, hogy nemzeti történelmünkben, társadalmunk fejlődésében kimagasló szerepet betöltő asszonyok ők, akik eltérő gazdasági, társadalmi, politikai körülmények között, más szellemi közegben és más kulturális környezetben éltek. Kimagasló intelligenciájú, csodálatra méltóan erényes, kitartó, elszánt és példás életvitelű nők, akik nem csupán származásuknál fogva érdemelték ki megbecsülésünket, hanem azáltal, amit és ahogy cselekedtek. E téren is gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk, hiszen a teljességre törekedve elmondható, hogy még számos olyan példás nagyasszonyunk van, akiket érdemes a feledés homályából kiemelni. A jövőben szeretném mindannyiukat a Magyar Nagyasszonyok Panteonjában megörökíteni. A Patrona Hungariae, azaz a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz – Mária alakja mindhárom kiállítási anyag középpontjában áll, ő a magyar nagyasszonyok királynője.
– Milyen sorozata van még?
– Műveim közül a földfestékes pasztellszínűek a magyar és székely népi életképeket, kihalófélben lévő népi mesterségeket, az archaikusan patinázottak a magyar honfoglalás alakjait, a vezérektől a korabeli mesterségeken át a táltosokig – 1996: Honfoglalás, az Árpád-házi szentek alakjait – 1997: Táltosok és szentek. Árpád népe és házának szentjei – és a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek múzsáit – 2006: Múzsák kertje – mutatják be.
Egy különleges kiállítási anyagom témája a tenger – 2007: TerrAqua világa – különösen a már halott élőlények meszes vázai, amelyek újra életre kelnek az úgynevezett naturáliaszobrokban. Velük nemcsak egy sajátos magán mitológiát álmodtam agyagba, hanem – a művészettörténészek szerint a világon egyedülállóan – az egyik legrégebbi művészeti ágnak számító kerámiaművészetben sikerült új műfajt teremtenem.
Művészettörténészi ismereteimre alapozva kifejezett célom, hogy olyan témákat dolgozzak fel évente megújuló tárlataimban, amelyekre addig nem vagy csak elvétve került sor a magyar képzőművészetben, különös tekintettel a szobrászat műfajára.
Így állítottam ki 2008-ban a Magyar mesevilág című kiállítás szobrait. Itt a magyar népmesék hőseinek és meseelemeinek az értelmezésével, magyarázataival lebbentettem fel a feledés fátylát a magyar nép ősi világképéről.
A kortárs képzőművészet által ritkán érintett témát dolgoztam fel a Magyar táncok című tárlat alakjainak rendkívül lendületes szobraiban 2009-ben. Térben és időben nagy és változatos kirándulásra hívtam a tárlatlátogatókat, amelynek során a magyarság táncait a Táltostánctól a csángók Árgyeleánka táncán át a kalotaszegi Szerelmes csárdásig tánctörténeti magyarázatokkal láttam el.
– Munkáinak mi az üzenete?
– Nemcsak szívemben él, hanem alkotásaimban is megjelenik szülőföldem, Erdély, de megmintáztam a megszemélyesített Magyarországot is. Nemcsak esztétikai élményt szeretnék nyújtani a szellemi-lelki értékekre fogékony látogatónak, hanem egyúttal történelmet, művelődéstörténetet, asszociációs látást is. Szeretném, ha alkotásaim mondandóját az örömről, bánatról, szépségről, szeretetről, emberségről, magyarságról megértenék és szívükbe zárnák!
– Eddig melyik alkotása jelentette a legnagyobb kihívást, s min dolgozik jelenleg?
– 2011 a család éve volt. Társadalmunk alapja és a magyar örökség örököse a Magyar család, amelyet egyedülálló, különleges kompozícióba álmodtam meg. Talán ez a kompozíció jelentette eddig a legnagyobb kihívást, nem csak a mérete miatt – csaknem életnagyságú –, hanem azért is, mert a kompozíció alapjául szolgáló gyökeres keményfát már sok-sok éve kerestem. E nagyméretű kompozíciót a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templomának adományoztam, ahol a keresztelőkápolnában fogadja az Úr színe elé hozott gyermekeket, családokat. Jelenleg éppen e templom számára mintázom Szent László királyunk szobrát, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet szobromhoz hasonlóan, a két reneszánsz pasztofóriummal szemben fognak majd elhelyezni az oldalhajók boltívében.
– Hol voltak kiállításai Magyarországon?
– Számos hazai és határon túli kezdeményezéshez nyújtok önzetlen támogatást. Célom az, hogy akár a legszegényebb településeken is bemutatásra kerülhessenek az alkotások; hogy azok, akik egyébként nem tehetnék, de igényük van rá, láthassák és megismerhessék történelmünk kiemelkedő alakjait, vagy csak élvezzék a művészi alkotás gyümölcsét. Ez az a cél, amiért nem válok meg, nem adom el az adott feldolgozott téma kiállítási anyagait. Az évente megújuló kiállításaimat mindig Budapesten mutatom be, de több tucat kiállításom volt kisebb és nagyobb városokban, például: Sárospatakon, Székesfehérváron, Egerben, Esztergomban, Verőcén, Veszprémben, Szombathelyen, Pécsett…
– …és Európában meg a nagyvilágban?
– 2011-ben a Magyar Nagyasszonyok című tárlat válogatott anyagából az Európai Parlament épületében rendeztek szép csoportos kiállítást Brüsszelben. Egyéni kiállításom volt Hollandiában, Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában is.
– Ha sikerülne, hová szeretne még eljutni alkotásaival?
– Nagyon szeretném, hogy a sok kiállítási anyagom közül legalább a Magyar Nagyasszonyok eljusson minden olyan, az anyaországtól elszakított magyar területre, a fontosabb településekre, ahol még élnek testvéreink…
Szomorúan mondhatom, hogy igaz az a mondás, hogy a saját hazádban nem lehetsz próféta, nem mintha az szeretnék lenni, de azért mégiscsak szomorú, hogy a szülőföldemre nem hívják meg a kiállításaimat. Eddig egy kivétel akadt: Székelyudvarhely, ahol szerették volna valamely tárlatot megrendezni, de végül a mindkét fél számára megfelelő időpontot nem tudtuk összeegyeztetni. Szülőfalum, Korond szervezésében egy gyűjteményes tárlaton részt vettek a munkáim.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal és az erdélyi képzőművészeti világgal?
– Korond a szülőfalum, ha hazamegyek, ott elsősorban szüleim gyermeke vagyok, s nem az ismert művész. Kiveszem a részem a család és a ház körüli, vagy a mesterségbeli munkából, bármi legyen is az, és élvezem minden pillanatát, mert boldog vagyok, hogy együtt vagyunk. Édesanyám szoknyája mellől ilyenkor nem szívesen mozdulok, csak a hegyekben tett kirándulások kedvéért csábulok el néha. Az erdélyi képzőművészeti világot figyelemmel kísérem, mert szeretem emberként és művészként, és érdekel mint művészettörténészt. Budapesten csak a médián és az interneten keresztül lehet értesülni bármiről is, ám ha itt rendeznek erdélyi vonatkozású képzőművészeti rendezvényt, akkor azt nem hagyom ki. Különösen szeretem a Vármegye Galériában rendezett erdélyi művészek tárlatait. Több erdélyi művészt is nagyra becsülök, a teljesség igénye nélkül sorolom fel néhányukat: Páll Lajos festőművészt, költőt Korondon, Bocskay Vince szobrászművészt Szovátán, Kusztos Endre grafikust, festőművészt Szovátán, Jakobovits Márta keramikusművészt Nagyváradon, Vinczeffy László festőművészt Sepsiszentgyörgyön, és akit nagyon szeretek – Hunyadi László szobrászművészt Marosvásárhelyen. Gyermekkori emlékek kötnek Benczédi Sándor kolozsvári szobrászművészhez és kamaszkori szeretetteljes emlékek törnek fel, ha a székelyudvarhelyi festőművészre, Maszelka Jánosra gondolok, de sajnos már mindketten az égben kergetik a múzsákat.
– Amikor nem szobrászkodik, mivel tölti szabadidejét?
– Az egészség mellett a szabad idő a legdrágább kincs, és ebből van a legkevesebb. Nincs benne semmi különös, ugyanúgy töltöm a szabadidőmet, mint bárki más, csak talán nagyon megbecsülöm minden percét, mert bármennyire is igaz az, hogy leginkább a műteremben szeretek foglalatoskodni, mégiscsak szükség van arra, hogy néha-néha kimozdulva onnan új impulzusok érhessenek. A szabad időm egy részét óhatatlanul a kedvencként tartott, hiúznak kinéző és olyan méretű Hancúr cica veszi igénybe, aki imádja a virágokat, utálja a fésülgetést és kutyamód őrzi a szobraimat.
– Adja az Isten, hogy mentől többet kelljen őriznie!
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2012. szeptember 17.
Újraalakult az RMDSZBelső-erdélyi Önkormányzati Tanácsa
„A júniusi helyhatósági választások jó eredményei azt igazolták, hogy az erdélyi magyar emberek bíznak az RMDSZ önkormányzati tisztségviselőiben. Ez arra kötelez minket, hogy a lehető legjobban képviseljük helyi közösségeink érdekeit az önkormányzatokban, hisz a mindennapi életüket nagymértékben befolyásoló döntések itt születnek” – jelentette ki Póka András György, Kalotaszentkirály polgármestere, a Belső-erdélyi Önkormányzati Tanács újonnan megválasztott elnöke pénteken Kolozsváron, a testület ülését követően.
Az RMDSZ Főtitkárságának székházában tartott újraalakuló ülésén jelen volt Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, Horváth Anna, önkormányzatokért felelős főtitkárhelyettes, Máté András Levente, az RMDSZ képviselőházi frakciójának vezetője, valamint a szövetség Kolozs, Beszterce-Naszód, Fehér, Brassó, Hunyad, Szeben és Krassó-Szörény megyei önkormányzati küldöttei. A 27 tagú testület elfogadta új működési szabályzatát, megválasztotta az országos alapszabályzat által előírt négytagú elnökségét, amelynek tagjai: Póka András György, Kalotaszentkirály polgármestere, Krecsák Szöllősi Adalbert nagyenyedi önkormányzati képviselő, Máthé István, Bethlen alpolgármestere, valamint Kovács Attila Brassó megyeiönkormányzati képviselő.
„Nagyon jó döntésnek bizonyult az RMDSZ nagyváradi kongresszusán elfogadott alapszabályzati előírás, amely lehetővé teszi, hogy szövetségünk önkormányzati munkáját regionális szinten is hatékonyan tudjuk összehangolni. Olyan regionális önkormányzati tanácsot szeretnénk az elkövetkezőkben is működtetni, ahol közösen tudjuk megosztani a jó példákat, és ahol ezután is együtt keressük a válaszokat az önkormányzatok előtt álló kihívásokra” – nyilatkozta Póka András György.
Népújság (Marosvásárhely)
„A júniusi helyhatósági választások jó eredményei azt igazolták, hogy az erdélyi magyar emberek bíznak az RMDSZ önkormányzati tisztségviselőiben. Ez arra kötelez minket, hogy a lehető legjobban képviseljük helyi közösségeink érdekeit az önkormányzatokban, hisz a mindennapi életüket nagymértékben befolyásoló döntések itt születnek” – jelentette ki Póka András György, Kalotaszentkirály polgármestere, a Belső-erdélyi Önkormányzati Tanács újonnan megválasztott elnöke pénteken Kolozsváron, a testület ülését követően.
Az RMDSZ Főtitkárságának székházában tartott újraalakuló ülésén jelen volt Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, Horváth Anna, önkormányzatokért felelős főtitkárhelyettes, Máté András Levente, az RMDSZ képviselőházi frakciójának vezetője, valamint a szövetség Kolozs, Beszterce-Naszód, Fehér, Brassó, Hunyad, Szeben és Krassó-Szörény megyei önkormányzati küldöttei. A 27 tagú testület elfogadta új működési szabályzatát, megválasztotta az országos alapszabályzat által előírt négytagú elnökségét, amelynek tagjai: Póka András György, Kalotaszentkirály polgármestere, Krecsák Szöllősi Adalbert nagyenyedi önkormányzati képviselő, Máthé István, Bethlen alpolgármestere, valamint Kovács Attila Brassó megyeiönkormányzati képviselő.
„Nagyon jó döntésnek bizonyult az RMDSZ nagyváradi kongresszusán elfogadott alapszabályzati előírás, amely lehetővé teszi, hogy szövetségünk önkormányzati munkáját regionális szinten is hatékonyan tudjuk összehangolni. Olyan regionális önkormányzati tanácsot szeretnénk az elkövetkezőkben is működtetni, ahol közösen tudjuk megosztani a jó példákat, és ahol ezután is együtt keressük a válaszokat az önkormányzatok előtt álló kihívásokra” – nyilatkozta Póka András György.
Népújság (Marosvásárhely)
2012. szeptember 19.
Gazdát találni minden egyes műemléknek
Nagyvárad- Dukrét Géza ny. tanár, helytörténész, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke a napokban ünnepelte hetvenedik születésnapját. Ez alkalomból exkluzív interjút adott az Erdély Online-nak, melyben visszatekintett eddig pályájára és a terveiről is beszélt.
– Honnan ered a műemlékvédelem, illetve a honismeret iránti érdeklődése, szeretete?
– Gyakorlatilag onnan ered minden, hogy 23 évet Síterben tanítottam, 1965-től 1988-ig. Tulajdonképpen ez az az időszak, mely rányomja a bélyegét az egész életemre és tevékenységemre. Ott kezdtem el ugyanis foglalkozni a honismerettel olyan értelemben, hogy mint földrajz szakos tanár vittem a diákjaimat országos körutakra, különböző helyekre kirándulni, városokat megnézni. Már az elején úgy készültem, hogy bemutassam az illető településeknek a rövid történelmét, illetve főleg a műemlékeit. Ez aztán tovább fejlődött és elvezetett odáig, hogy 1990-től kezdve a műemlékekkel is foglalkoztam.
– A kommunista időszakban ez nem okozott gondot?
– Nem okozott különösebb problémát, ugyanis senki sem törődött azzal, hogy mit mondok a kiránduló gyermekeknek. Én már akkor, tehát 1965-től kezdve a legvadabb korszakban is elmeséltem a diákoknak az adott erdélyi települések valódi történelmét, bemutattam nekik a műemlékeket. Tudott dolog, hogy Erdélyben elsősorban magyar műemlékekkel találkozunk, de soha sem foglalkoztam azzal, hogy ez külön magyar, az meg román, számomra csak mind műemlék létezik. Próbáltam belenevelni a gyermekekbe a honismeretet, hogy ismerjék meg először a falujukat, aztán a várost, mármint Váradot, majd kiterjeszteni ezt a tudást az egész megyére, illetve országra. Ugyanakkor szintén Síterben kezdtem meg a néprajzi munkámat is, mert még a hetvenes évek elején meghirdettek egy kincskereső mozgalmat, aminek az volt a célja, hogy az iskolák egy kis néprajzi múzeumot hozzanak létre, tehát gyűjtsék össze a még fellelhető eszközöket a faluból. Elkezdtem a gyűjtést, és létre is hoztam egy közel 300 darabból álló múzeumot a síteri iskolában. Amikor leváltottak az igazgatói tisztségemből, az új igazgatót már nem érdekelte a néprajz, ki akarta dobni az iskolából, így hazavittem, főleg a cserépedényeket, melyek megalapozták a magángyűjteményemet. Inkább megmentettem az alkotásokat, mintsem kidobják ezeket a szemétbe. 1972-73-tól kezdve aztán tudatosan kezdtem el foglalkozni a néprajzzal, tanulmányoztam is, főleg a népi kerámiát. És a diákokat is próbáltam rávenni arra, hogy a népi eszközöket értékeljék. Elmagyaráztam a gyermekeknek, hogy mi mire való, bár egyik-másik eszközt ők is ismerték, de nem voltak tisztában a teljes munkafolyamattal. A hetvenes évektől kezdve tehát egyszerre foglalkoztam a honismereti neveléssel és néprajzi kutatással is. A nyolcvanas években nekiláttam az első, néprajzzal kapcsolatos tudományos dolgozatom megírásának és nyilván, hogy 1989 után érett be minden, mert akkortól kezdve már nyíltabban lehetett csinálni a dolgokat.
EKE
– Hogyan lett az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke?
– 1991-ben a kolozsváriakkal közösen újraalapítottuk az Erdélyi Kárpát-Egyesületet. Az újraalapító bizottságnak voltam a titkára, az elnök kolozsvári volt. Gyergyószárhegyen együtt létrehoztuk az országos EKE-t, és még abban az évben, rá vagy egy-két hónapra megalapítottam a váradi EKE-osztályt. Mint tudvalevő, az EKE turistaegyesület, és én voltam az, aki „bevittem” a honismeretet is. Az EKE ugyanis úgy indult el, mint bakancsos turizmus, de 1994-ben megválasztottak országos elnöknek- négy évig töltöttem be ezt a tisztséget- és ekkor én vezettem be az EKE-nél a honismeretet. Kirándulásokat szerveztem, melyeken be kellett mutatni az illető településeket és a műemlékeiket. Így hivatalosan az EKE egyik stratégiai célkitűzésének nyilvánítottam a honismereti tevékenységet, és ez mind a mai napig így van.
– Egy adott időszakban ugyanakkor ezzel párhuzamosan a PBMEB-t is vezette…
– Igen, 1993-ban megalapítottam a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottságot, akkor még nem hívták társaságnak. Úgyhogy 1994-ben az EKE országos elnöke és egyben a PBMEB elnöke is voltam. Mivel nagyon sok közös tagja volt a két szervezetnek, ezért a tevékenységek összefonódtak. Nem is lehetett külön választani ezeket, mert a Bihar megyei EKE ugyanúgy végezte a honismereti tevékenységeket, mint a Bizottság. Ennek előzménye, hogy 1988-ban visszakerültem Váradra, ahol 2000-ig tanítottam, és az itteni diákjaim rendszeresen jöttek velem kirándulni. Számtalan V-VIII. osztályos gyermek iratkozott be az EKE-be és járt velünk együtt kirándulni, miközben a honismereti nevelés is szigorúan folytatódott. Ezzel párhuzamosan 1992-től elindítottam a honismereti táborok szervezését, 2003-ig tizenhárom honismereti tábort rendeztem és vezettem le, melyeknek a célja a honismereti nevelésen kívül az volt, hogy állagmegőrző munkálatokat végezzünk a műemlékeknél. Templomromokat és síremlékeket tisztítottunk, dendrológiai parkokat takarítottunk.
Könyvkiadás
– Néhány évvel később a könyvkiadásba is belevágott…
– Azzal kezdeném, hogy 1993-ban elindítottam a Partium című időszakos lapunkat. Két-három szám jelenik meg belőle egy-egy évben, vagy az utóbbi időszakban csak egy, mert könyveket adunk ki. Ebben olvashatóak azok az anyagok, illetve cikkek, amelyek a konferenciáinkon elhangzanak, valamint különböző kutatómunkák eredményei. 1994-ben ugyanis elindítottam a Partiumi honismereti találkozóknak a sorozatát, melyek egynaposak tavasszal, és a Partiumi honismereti konferenciákat, melyek háromnaposak, mindig ősszel, vándorló helyszínekkel. A könyvkiadásunk tulajdonképpen 1997-ben indult el csak, mert addig csak terveztük, de nem tudtuk, hogy honnan szerezzünk rá pénzt. Ekkortól kezdve szereztünk pénzt, pályázatokon keresztül. Eleinte kevés ilyen pénz jött be, inkább a könyveladásból befolyt összegeket fektettem be a következő kötet megjelentetésébe. Aztán később, 2000 után az RMDSZ Bihar megyei szervezete Szabó Ödön ügyvezető elnök segítségével szponzorizálta a könyvkiadásunkat, a megyei önkormányzaton keresztül. De nem teljes egészében, csak azokat a könyveket, melyek Bihar megyével kapcsolatosak. Ugyanakkor a könyveladásból származó pénzösszegek segítségével szerveztük meg a konferenciákat is. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy 22 emléktáblát készítettünk el és avattunk fel, a kollégáim a szöveg összeállításában segítettek be.
A könyvkiadás annyiban fárasztó, hogy magát a sorozatot én szerkesztem. Ezt azt jelenti, hogy minden egyes könyvet el kell olvassak elejétől a végéig, és hát meg kell szerkeszteni, sőt az első korrektúrát is én végzem el. Ezután kinyomtatom, és elviszem Mihálka Magdolnának, a korrektorunknak. Ő aztán elvégzi a komolyabb korrektúrát, majd az anyag visszakerül énhozzám további javítás céljából, és ezután visszük csak a nyomdába. A tördelés után újabb korrektúra következik, mind a ketten újra átnézzük az anyagot, és csak ezután jöhet a nyomtatás. Tehát gyakorlatilag egy könyvnek legalább négyszer történik a korrektúrája, ezért található kevés helyesírási hiba a kiadványainkban. Nyilvánvaló, hogy ez egy nagyon nagy munka. Ezt érzem is abból a szempontból, hogy a saját munkáimat is elhanyagolom néha emiatt. Megírtam ugyan eddig hat könyvet, de többet is meg tudnék írni, csak egyszerűen nincs időm rá. Ugyanakkor a háromnapos konferenciáknak a megszervezése sem könnyű, és ehhez is sok idő szükséges tulajdonképpen.
– A legutóbbi „gyermeke” a Várszövetség. Kérem, mondjon erről is valamit!
– Tavalyelőtt ősszel tárgyaltunk arról a városházán, valamit tenni kéne annak érdekében, hogy a várban rendben folyjanak a munkálatok, legyenek programok és műemlékvédelem is. A Várszövetség azonban nem egy szimpla egyesület, hanem a különböző civil szervezetek összefogása. Öt-hat civil szervezet fogott össze Váradon, létrehozva a Várszövetséget, én pedig összeállítottam a működési szabályzatot, amit elfogadtak, és megpróbálunk ennek az alapján tevékenykedni. Nyilván segítséget nyújtunk a várban zajló munkálatokhoz is, amire mi képesek vagyunk. A Bihar Megyei Műemlékvédelmi Alapítvány éléről Sárközi Zoltán tanácsost elmozdították, így most a magyar civil szervezetek felelőssége, hogy folytatódjék a munka. Mivel maga a Várszövetség nem egy bejegyzett civil szervezet, hanem egy összefogás eredménye, ezért szükség van arra, hogy egy hivatalosan bejegyzett civil szervezet legyen a háttérben, amely aztán a hivatalos megfogalmazásokat és kéréseket le tudja adni a megfelelő helyekre. Most például arról van szó, hogy táblákat kellene elhelyezni a várban restaurált épületekre, két-három nyelven. A másik előttünk álló feladat pedig az, hogy mivel én összeállítottam Bihar megye műemlékeinek és emlékműveinek, emléktábláinak a kataszterét, ezt felhasználva itt, Váradon próbáljuk azt elérni, hogy a civil szervezetek, az egyházak, a magánszemélyek és a város vegyék be a leltárukba ezeket, mert talán 90 százalékuk sincs leltárba véve. Próbáljunk meg gazdát keresni minden egyes emléktáblának, szobornak, emlékműnek, mert másképp gond esetén nincs kihez fordulni, nincs egyszerűen, aki feleljen ezekért.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro.
Nagyvárad- Dukrét Géza ny. tanár, helytörténész, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke a napokban ünnepelte hetvenedik születésnapját. Ez alkalomból exkluzív interjút adott az Erdély Online-nak, melyben visszatekintett eddig pályájára és a terveiről is beszélt.
– Honnan ered a műemlékvédelem, illetve a honismeret iránti érdeklődése, szeretete?
– Gyakorlatilag onnan ered minden, hogy 23 évet Síterben tanítottam, 1965-től 1988-ig. Tulajdonképpen ez az az időszak, mely rányomja a bélyegét az egész életemre és tevékenységemre. Ott kezdtem el ugyanis foglalkozni a honismerettel olyan értelemben, hogy mint földrajz szakos tanár vittem a diákjaimat országos körutakra, különböző helyekre kirándulni, városokat megnézni. Már az elején úgy készültem, hogy bemutassam az illető településeknek a rövid történelmét, illetve főleg a műemlékeit. Ez aztán tovább fejlődött és elvezetett odáig, hogy 1990-től kezdve a műemlékekkel is foglalkoztam.
– A kommunista időszakban ez nem okozott gondot?
– Nem okozott különösebb problémát, ugyanis senki sem törődött azzal, hogy mit mondok a kiránduló gyermekeknek. Én már akkor, tehát 1965-től kezdve a legvadabb korszakban is elmeséltem a diákoknak az adott erdélyi települések valódi történelmét, bemutattam nekik a műemlékeket. Tudott dolog, hogy Erdélyben elsősorban magyar műemlékekkel találkozunk, de soha sem foglalkoztam azzal, hogy ez külön magyar, az meg román, számomra csak mind műemlék létezik. Próbáltam belenevelni a gyermekekbe a honismeretet, hogy ismerjék meg először a falujukat, aztán a várost, mármint Váradot, majd kiterjeszteni ezt a tudást az egész megyére, illetve országra. Ugyanakkor szintén Síterben kezdtem meg a néprajzi munkámat is, mert még a hetvenes évek elején meghirdettek egy kincskereső mozgalmat, aminek az volt a célja, hogy az iskolák egy kis néprajzi múzeumot hozzanak létre, tehát gyűjtsék össze a még fellelhető eszközöket a faluból. Elkezdtem a gyűjtést, és létre is hoztam egy közel 300 darabból álló múzeumot a síteri iskolában. Amikor leváltottak az igazgatói tisztségemből, az új igazgatót már nem érdekelte a néprajz, ki akarta dobni az iskolából, így hazavittem, főleg a cserépedényeket, melyek megalapozták a magángyűjteményemet. Inkább megmentettem az alkotásokat, mintsem kidobják ezeket a szemétbe. 1972-73-tól kezdve aztán tudatosan kezdtem el foglalkozni a néprajzzal, tanulmányoztam is, főleg a népi kerámiát. És a diákokat is próbáltam rávenni arra, hogy a népi eszközöket értékeljék. Elmagyaráztam a gyermekeknek, hogy mi mire való, bár egyik-másik eszközt ők is ismerték, de nem voltak tisztában a teljes munkafolyamattal. A hetvenes évektől kezdve tehát egyszerre foglalkoztam a honismereti neveléssel és néprajzi kutatással is. A nyolcvanas években nekiláttam az első, néprajzzal kapcsolatos tudományos dolgozatom megírásának és nyilván, hogy 1989 után érett be minden, mert akkortól kezdve már nyíltabban lehetett csinálni a dolgokat.
EKE
– Hogyan lett az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke?
– 1991-ben a kolozsváriakkal közösen újraalapítottuk az Erdélyi Kárpát-Egyesületet. Az újraalapító bizottságnak voltam a titkára, az elnök kolozsvári volt. Gyergyószárhegyen együtt létrehoztuk az országos EKE-t, és még abban az évben, rá vagy egy-két hónapra megalapítottam a váradi EKE-osztályt. Mint tudvalevő, az EKE turistaegyesület, és én voltam az, aki „bevittem” a honismeretet is. Az EKE ugyanis úgy indult el, mint bakancsos turizmus, de 1994-ben megválasztottak országos elnöknek- négy évig töltöttem be ezt a tisztséget- és ekkor én vezettem be az EKE-nél a honismeretet. Kirándulásokat szerveztem, melyeken be kellett mutatni az illető településeket és a műemlékeiket. Így hivatalosan az EKE egyik stratégiai célkitűzésének nyilvánítottam a honismereti tevékenységet, és ez mind a mai napig így van.
– Egy adott időszakban ugyanakkor ezzel párhuzamosan a PBMEB-t is vezette…
– Igen, 1993-ban megalapítottam a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottságot, akkor még nem hívták társaságnak. Úgyhogy 1994-ben az EKE országos elnöke és egyben a PBMEB elnöke is voltam. Mivel nagyon sok közös tagja volt a két szervezetnek, ezért a tevékenységek összefonódtak. Nem is lehetett külön választani ezeket, mert a Bihar megyei EKE ugyanúgy végezte a honismereti tevékenységeket, mint a Bizottság. Ennek előzménye, hogy 1988-ban visszakerültem Váradra, ahol 2000-ig tanítottam, és az itteni diákjaim rendszeresen jöttek velem kirándulni. Számtalan V-VIII. osztályos gyermek iratkozott be az EKE-be és járt velünk együtt kirándulni, miközben a honismereti nevelés is szigorúan folytatódott. Ezzel párhuzamosan 1992-től elindítottam a honismereti táborok szervezését, 2003-ig tizenhárom honismereti tábort rendeztem és vezettem le, melyeknek a célja a honismereti nevelésen kívül az volt, hogy állagmegőrző munkálatokat végezzünk a műemlékeknél. Templomromokat és síremlékeket tisztítottunk, dendrológiai parkokat takarítottunk.
Könyvkiadás
– Néhány évvel később a könyvkiadásba is belevágott…
– Azzal kezdeném, hogy 1993-ban elindítottam a Partium című időszakos lapunkat. Két-három szám jelenik meg belőle egy-egy évben, vagy az utóbbi időszakban csak egy, mert könyveket adunk ki. Ebben olvashatóak azok az anyagok, illetve cikkek, amelyek a konferenciáinkon elhangzanak, valamint különböző kutatómunkák eredményei. 1994-ben ugyanis elindítottam a Partiumi honismereti találkozóknak a sorozatát, melyek egynaposak tavasszal, és a Partiumi honismereti konferenciákat, melyek háromnaposak, mindig ősszel, vándorló helyszínekkel. A könyvkiadásunk tulajdonképpen 1997-ben indult el csak, mert addig csak terveztük, de nem tudtuk, hogy honnan szerezzünk rá pénzt. Ekkortól kezdve szereztünk pénzt, pályázatokon keresztül. Eleinte kevés ilyen pénz jött be, inkább a könyveladásból befolyt összegeket fektettem be a következő kötet megjelentetésébe. Aztán később, 2000 után az RMDSZ Bihar megyei szervezete Szabó Ödön ügyvezető elnök segítségével szponzorizálta a könyvkiadásunkat, a megyei önkormányzaton keresztül. De nem teljes egészében, csak azokat a könyveket, melyek Bihar megyével kapcsolatosak. Ugyanakkor a könyveladásból származó pénzösszegek segítségével szerveztük meg a konferenciákat is. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy 22 emléktáblát készítettünk el és avattunk fel, a kollégáim a szöveg összeállításában segítettek be.
A könyvkiadás annyiban fárasztó, hogy magát a sorozatot én szerkesztem. Ezt azt jelenti, hogy minden egyes könyvet el kell olvassak elejétől a végéig, és hát meg kell szerkeszteni, sőt az első korrektúrát is én végzem el. Ezután kinyomtatom, és elviszem Mihálka Magdolnának, a korrektorunknak. Ő aztán elvégzi a komolyabb korrektúrát, majd az anyag visszakerül énhozzám további javítás céljából, és ezután visszük csak a nyomdába. A tördelés után újabb korrektúra következik, mind a ketten újra átnézzük az anyagot, és csak ezután jöhet a nyomtatás. Tehát gyakorlatilag egy könyvnek legalább négyszer történik a korrektúrája, ezért található kevés helyesírási hiba a kiadványainkban. Nyilvánvaló, hogy ez egy nagyon nagy munka. Ezt érzem is abból a szempontból, hogy a saját munkáimat is elhanyagolom néha emiatt. Megírtam ugyan eddig hat könyvet, de többet is meg tudnék írni, csak egyszerűen nincs időm rá. Ugyanakkor a háromnapos konferenciáknak a megszervezése sem könnyű, és ehhez is sok idő szükséges tulajdonképpen.
– A legutóbbi „gyermeke” a Várszövetség. Kérem, mondjon erről is valamit!
– Tavalyelőtt ősszel tárgyaltunk arról a városházán, valamit tenni kéne annak érdekében, hogy a várban rendben folyjanak a munkálatok, legyenek programok és műemlékvédelem is. A Várszövetség azonban nem egy szimpla egyesület, hanem a különböző civil szervezetek összefogása. Öt-hat civil szervezet fogott össze Váradon, létrehozva a Várszövetséget, én pedig összeállítottam a működési szabályzatot, amit elfogadtak, és megpróbálunk ennek az alapján tevékenykedni. Nyilván segítséget nyújtunk a várban zajló munkálatokhoz is, amire mi képesek vagyunk. A Bihar Megyei Műemlékvédelmi Alapítvány éléről Sárközi Zoltán tanácsost elmozdították, így most a magyar civil szervezetek felelőssége, hogy folytatódjék a munka. Mivel maga a Várszövetség nem egy bejegyzett civil szervezet, hanem egy összefogás eredménye, ezért szükség van arra, hogy egy hivatalosan bejegyzett civil szervezet legyen a háttérben, amely aztán a hivatalos megfogalmazásokat és kéréseket le tudja adni a megfelelő helyekre. Most például arról van szó, hogy táblákat kellene elhelyezni a várban restaurált épületekre, két-három nyelven. A másik előttünk álló feladat pedig az, hogy mivel én összeállítottam Bihar megye műemlékeinek és emlékműveinek, emléktábláinak a kataszterét, ezt felhasználva itt, Váradon próbáljuk azt elérni, hogy a civil szervezetek, az egyházak, a magánszemélyek és a város vegyék be a leltárukba ezeket, mert talán 90 százalékuk sincs leltárba véve. Próbáljunk meg gazdát keresni minden egyes emléktáblának, szobornak, emlékműnek, mert másképp gond esetén nincs kihez fordulni, nincs egyszerűen, aki feleljen ezekért.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro.
2012. szeptember 24.
K Ö Z L E M É N Y
A gyantai vérengzés áldozataira emlékeztek
Az 1944. szeptember 24-i, gyantai vérengzés negyvenkilenc áldozatára emlékeztek az elmúlt hét végén a Fekete-Körös völgyi település református templomában. Igét hirdetett Erdélyi Géza felvidéki nyugalmazott református püspök, megemlékező beszédet mondott Tőkés László európai parlamenti képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspöke.
A vasárnapi istentisztelet keresztelővel vette kezdetét. Soós József helybéli lelkipásztor az egykori tömeggyilkosság évfordulójához kapcsolódva elmondta: egy keresztelő mindig örömmel teli esemény egy gyülekezet életében. Isten így teszi ünneppé azt a szomorú gyászt, amelyet a garázdálkodó román katonák hatvannyolc évvel ezelőtt, a gyantai lakosok kegyetlen kivégzésével maguk után hagytak.
Erdélyi Géza püspök prédikációjában a Jelenések könyvéből vett ige alapján párhuzamot vont a Benes-dekrétumok meghurcoltjai és a gyantai mészárlás áldozatai között. A román és a magyar nép egymáshoz való közeledésének a fontosságát hangsúlyozta, ami nem a történtek elfelejtését, hanem a bűnök megbocsátását jelenti, a megbékélés szellemében. „A gyűlöletre egyetlen országnak és egyetlen nemzetnek sem lehet jövőt építeni, hiszen az megosztottsághoz, belső lelki pusztuláshoz vezet” – mondotta a felvidéki püspök, rámutatva arra, hogy a vigaszt a jövőbe vetett reménység adhatja.
Tőkés László bevezetésképpen a Zsoltárok könyvét idézte: „Akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd / Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő, kévéit emelve” (Zsolt. 126, 5, 6). A babiloni fogságból szabadultak örömét felelevenítve az újrakezdés lehetőségére mutatott rá. Közel hét évtizeddel ezelőtt a gyantaiaknak is mindent elölről kellett kezdeniük az irtózatos pusztítás mélységéből kellett felemelkedniük. Mint ismeretes, a református gyülekezet akkori lelkipásztorát, Boros Ferencet meghurcolták, a parókiát pedig lerombolták a kegyetlenkedők. Az újrakezdést a kommunizmus évtizedei csak tovább nehezítettek. Csak az utóbbi tíz évben sikerült újraépíteni a parókiát, a lelkészi jelenlét folytonosságát biztosítva a vészesen megapadt gyülekezetben. Manapság sem könnyű magyarnak lenni a Kárpát-medencében – jelentette ki Tőkés László. Az egykori, véres pusztítások nyomán jelenleg „vértelen népirtás” zajlik – gondoljunk csak a szlovákiai nyelvtörvényre és az állampolgársági törvényre, a délvidéki magyarverésekre, vagy éppenséggel a román államhatalomnak az erdélyi magyar történelmi egyházakkal szemben tanúsított önkényeskedéseire – mondotta erdélyi EP-képviselőnk, sajnálatát fejezve ki ugyanakkor amiatt, hogy az Európai Unió nem tanúsít kellő érzékenységet az őshonos kisebbségek ügyében. Ennek vonatkozásában erdélyi európai képviselőnk elégtétellel üdvözölte a Benes-dekrétumok ügyében benyújtott EP-petíció pillanatnyi eredményességét, továbbá beszámolt arról, hogy az Emberi Méltóság Tanácsa nevében újabb petíciót nyújtanak be az állampolgárságuktól megfosztott szlovákiai – felvidéki – magyarok ügyében.
Tőkés László végezetül a százhúsz évvel ezelőtt született Mindszenty József bíboros-hercegprímás jelmondatát idézte: „Devictus vincit – Legyőzetve győz”, rámutatva arra, hogy nem mindig az a győztes, aki annak kiáltja ki magát, hanem az, aki legyőzetése ellenére talpra tud állni, és újra tudja kezdeni küzdelmét.
A megemlékezés a gyantai gyerekek szereplésével folytatódott, akik vallásos énekekkel örvendeztették meg a résztvevőket, majd Meister Éva olthévizi születésű, Szolnokon élő színművésznő Psalmus Hungaricus című, alkalomhoz illő versekből, prózákból, népdalokból összeállított előadása következett.
A gyantai mészárlás áldozatainak nevét és életkorát a Gyantáról elszármazott Boros-testvérek olvasták fel, miközben a templom harangjai is megszólaltak. Ezt követően, a hagyományokhoz híven a résztvevők megkoszorúzták a templomkertben, 2004-ben felállított emlékművet.
Végezetül Györffy István budapesti néprajzkutató 1911-ben, a Fekete-Körös menti magyar falvakban készített fényképeiből összeállított kiállítást nyitották meg a református művelődési házban.
Nagyvárad, 2012. szeptember 24.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
A gyantai vérengzés áldozataira emlékeztek
Az 1944. szeptember 24-i, gyantai vérengzés negyvenkilenc áldozatára emlékeztek az elmúlt hét végén a Fekete-Körös völgyi település református templomában. Igét hirdetett Erdélyi Géza felvidéki nyugalmazott református püspök, megemlékező beszédet mondott Tőkés László európai parlamenti képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspöke.
A vasárnapi istentisztelet keresztelővel vette kezdetét. Soós József helybéli lelkipásztor az egykori tömeggyilkosság évfordulójához kapcsolódva elmondta: egy keresztelő mindig örömmel teli esemény egy gyülekezet életében. Isten így teszi ünneppé azt a szomorú gyászt, amelyet a garázdálkodó román katonák hatvannyolc évvel ezelőtt, a gyantai lakosok kegyetlen kivégzésével maguk után hagytak.
Erdélyi Géza püspök prédikációjában a Jelenések könyvéből vett ige alapján párhuzamot vont a Benes-dekrétumok meghurcoltjai és a gyantai mészárlás áldozatai között. A román és a magyar nép egymáshoz való közeledésének a fontosságát hangsúlyozta, ami nem a történtek elfelejtését, hanem a bűnök megbocsátását jelenti, a megbékélés szellemében. „A gyűlöletre egyetlen országnak és egyetlen nemzetnek sem lehet jövőt építeni, hiszen az megosztottsághoz, belső lelki pusztuláshoz vezet” – mondotta a felvidéki püspök, rámutatva arra, hogy a vigaszt a jövőbe vetett reménység adhatja.
Tőkés László bevezetésképpen a Zsoltárok könyvét idézte: „Akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd / Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő, kévéit emelve” (Zsolt. 126, 5, 6). A babiloni fogságból szabadultak örömét felelevenítve az újrakezdés lehetőségére mutatott rá. Közel hét évtizeddel ezelőtt a gyantaiaknak is mindent elölről kellett kezdeniük az irtózatos pusztítás mélységéből kellett felemelkedniük. Mint ismeretes, a református gyülekezet akkori lelkipásztorát, Boros Ferencet meghurcolták, a parókiát pedig lerombolták a kegyetlenkedők. Az újrakezdést a kommunizmus évtizedei csak tovább nehezítettek. Csak az utóbbi tíz évben sikerült újraépíteni a parókiát, a lelkészi jelenlét folytonosságát biztosítva a vészesen megapadt gyülekezetben. Manapság sem könnyű magyarnak lenni a Kárpát-medencében – jelentette ki Tőkés László. Az egykori, véres pusztítások nyomán jelenleg „vértelen népirtás” zajlik – gondoljunk csak a szlovákiai nyelvtörvényre és az állampolgársági törvényre, a délvidéki magyarverésekre, vagy éppenséggel a román államhatalomnak az erdélyi magyar történelmi egyházakkal szemben tanúsított önkényeskedéseire – mondotta erdélyi EP-képviselőnk, sajnálatát fejezve ki ugyanakkor amiatt, hogy az Európai Unió nem tanúsít kellő érzékenységet az őshonos kisebbségek ügyében. Ennek vonatkozásában erdélyi európai képviselőnk elégtétellel üdvözölte a Benes-dekrétumok ügyében benyújtott EP-petíció pillanatnyi eredményességét, továbbá beszámolt arról, hogy az Emberi Méltóság Tanácsa nevében újabb petíciót nyújtanak be az állampolgárságuktól megfosztott szlovákiai – felvidéki – magyarok ügyében.
Tőkés László végezetül a százhúsz évvel ezelőtt született Mindszenty József bíboros-hercegprímás jelmondatát idézte: „Devictus vincit – Legyőzetve győz”, rámutatva arra, hogy nem mindig az a győztes, aki annak kiáltja ki magát, hanem az, aki legyőzetése ellenére talpra tud állni, és újra tudja kezdeni küzdelmét.
A megemlékezés a gyantai gyerekek szereplésével folytatódott, akik vallásos énekekkel örvendeztették meg a résztvevőket, majd Meister Éva olthévizi születésű, Szolnokon élő színművésznő Psalmus Hungaricus című, alkalomhoz illő versekből, prózákból, népdalokból összeállított előadása következett.
A gyantai mészárlás áldozatainak nevét és életkorát a Gyantáról elszármazott Boros-testvérek olvasták fel, miközben a templom harangjai is megszólaltak. Ezt követően, a hagyományokhoz híven a résztvevők megkoszorúzták a templomkertben, 2004-ben felállított emlékművet.
Végezetül Györffy István budapesti néprajzkutató 1911-ben, a Fekete-Körös menti magyar falvakban készített fényképeiből összeállított kiállítást nyitották meg a református művelődési házban.
Nagyvárad, 2012. szeptember 24.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája