Cseke Attila: nehezebb volt, mint gondoltam
A kórházrendszer decentralizálását tartja legnagyobb eredményének Cseke Attila leköszönő egészségügyi miniszter. Az alig több, mint két héttel ezelőtt lemondott tárcavezető tegnap otthon, Nagyváradon tartott sajtótájékoztatón vonta meg húsz hónapos mandátumának mérlegét. Hatalmas kihívás és rendkívüli tapasztalat volt az egészségügyi minisztérium vezetése, fogalmazott a szenátori mandátumát folytató, Bihar megyei születésű RMDSZ-es politikus.
Mint elmondta, a feladat még annál is nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek elképzelte, pedig eleve nem számított semmi jóra. Nem ismerte azonban konkrétan azokat a nehézségeket, amelyek a romániai egészségügyi rendszer fejlődésének útját állják.
„Fő célom az volt, hogy megmozduljon a rendszer, akár radikális reformokkal, amelyek nem tetszenek mindenkinek” – jelentette ki. Cseke Attila szerint bármennyire is vitatott volt a szisztéma gyökeres újraszervezése, nagy szükség volt rá, és mára az intézkedés eredményei is megmutatkoznak. Egyértelműen a legfontosabb eredménynek tartja azt, hogy az ország kórházainak 87 százalékát, 370 egészségügyi intézményt az önkormányzatok hatáskörébe ruházott át, ez ugyanis szerinte segített a helyhatóságok hozzáállását pozitív irányba megváltoztatni. „Megmutattuk, hogy meg lehet tenni egy ekkora lépést nem egészen hat hónappal a miniszter beiktatása után” – mondta. Eredményként említette még az ügyeleti központok el- és újraindítását, a betegszabadságok szigorúbb ellenőrzésének bevezetését és 3200 egészségügyi állás felszabadítását, amely a blokkolt közalkalmazotti munkahelyek korában levegővételhez juttatta a romániai kórházakat.
Nagy hangsúlyt fektetett a sürgősségi ellátás minőségének javítására, részletezte Cseke Attila, példaként említve a már átadott konstancai és bukaresti, az épülő másik bukaresti, illetve az októberben átadásra kerülő marosvásárhelyi és szatmárnémeti, vadonatúj sürgősségi osztályokat. Hasznosak azok a keretszerződések is, amelyeket 1500 mentőautó, illetve 2–6 mentőhelikopter vásárlására kötöttek négy évre. Az országban jelenleg három állami fenntartású mentőhelikopter működik: egy Jászvásár környékén – ez a belügyminisztérium tulajdona –, kettő pedig Bukarest, illetve Marosvásárhely környékén szolgál, az egészségügyi tárca irányítása alatt.
Két új egészségügyi kormányprogramot említett komoly eredményként a leköszönt miniszter: a miokardikus infarktus kezelésére, illetve a mesterséges megtermékenyítésre irányulót. Előbbi azért is hatalmas sikernek mondható, mert kevesebb mint felére, 13 százalékról 5,5 százalékra csökkentette ennek az akut betegségnek a halálozási arányát. Kidolgozás alatt áll jelenleg az egészségügyi alapcsomag, illetve a rendszer informatizálása – a már megtervezett egészségügyi kártya bevezetése Cseke utódjának, Ritli Lászlónak a feladata lesz. „A reformokat folytatni kell” – jelentette ki a bihari politikus. Cseke Attila a tavalyi év során összesen mintegy tízszer annyi pénzzel támogatta a bihari kórházakat, mint elődei, és azt ígéri, szenátorként továbbra is támogatja majd a romániai egészségügyet.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Még egy színmagyar iskola Váradon
Nagyvárad- 2011. szeptember 1-től Szacsvay Imre nevét fogja viselni a váradi George Coșbuc Általános Iskola. Soós Sándor igazgató szerint felkészülten várják a szeptember 12-i iskolakezdést.
Soós Sándor igazgató honlapunknak elmondta: a névváltoztatás egyik következménye, hogy a négy alsó tagozatos román step by step osztály a Bihar Megyei Tanfelügyelőség döntése alapján a Stânișoarei utcai kisiskola épületében fog négy termet elfoglalni. Mindez azt jelenti, hogy a Szacsvay Imre Általános Iskolában alsó tagozaton nem lesz egyetlen román osztály sem, viszont a felsőbb évfolyamokon a nyolcadikos román osztály még „kimegy”, tehát gyakorlatilag a 2012/2013-as tanévtől kezdve lesz színmagyar a tanintézet.
A szeptember 12-én kezdődő 2011/2012-es tanévben amúgy 665 diákra számítanak a Szacsvay iskolában, akik közül 369 alsó tagozatra fog járni: a hagyományos oktatásban 276 tanuló részesül majd, a step by step osztályokba pedig 93 gyermeket várnak. Ugyanakkor összesen tizenhat elemi osztály fog működni. Az osztálytermeknek egy része a Körös/Tudor Vladimirescu utcai „Dudek-iskolában” található, a másik fele pedig a Mihai Eminescu utcai központi ingatlan B-szárnyában van, illetve ezentúl már a nagy épületben is helyet fognak biztosítani alsós osztályoknak annak érdekében, hogy minél jobb feltételeket tudjanak teremteni az oktatáshoz. Ami a gimnáziumi osztályokat illeti: tizenkét magyar osztály van (plusz a már említett román tannyelvű VIII. A), az V-VIII. évfolyamokra pedig 296 tanulót irattak be. Természetesen ez a létszám szeptember 12-ig kis mértékben módosulhat, hiszen általában néhány szülő mindig meggondolja magát, és más iskolába, vagy éppen a Coșbucba/Szacsvayba iratja ötödikes gyermekét. Alsó tagozaton 100 gyermekkel négy első osztály indul az előttünk álló tanévben, ötödikben pedig kettő, szintén körülbelül 25-26 fős létszámmal. Mivel az osztálytermek nem egyforma nagyságúak, a kisebb helyiségben levő osztályokban kevesebb gyermek lesz, a nagyobb termek esetében pedig kissé megnövelik az osztálylétszámot.
Felújítási munkálatok
Az igazgató arról is beszámolt az erdon.ro-nak: júliusban és augusztusban végeztek renoválási munkálatokat, ezeket eddig teljes mértékben önerőből, illetve a szülőbizottság hozzájárulásából finanszírozták. Négy osztálytermet tettek rendbe: nem csupán meszeltek, hanem glettolták és le is csiszolták a termek belső falait, tehát komplexebb munkát végeztek. Új bútorokat is vettek, vagy felújították a régieket. Higiénizálták ugyanakkor az illemhelyeket. „Azt tudom mondani: szeptember 12-ig készen fogunk állni arra, hogy eleget tegyünk azoknak a feltételeknek, melyek szükségesek egy jó iskolakezdéshez”, fogalmazott.
Azt is megtudtuk: a tankönyvek egy része megvan, hiszen ezek úgymond öröklődnek. Azon tankönyvek helyett pedig, amelyek elérték azt a három vagy négy évet, ameddig használatban lehetnek, újakat kapnak, ezeknek a többsége is megérkezett. Mivel az új tanügyi törvény szerint Románia történelmét és földrajzát magyarul is lehet oktatni, az óraleosztás már úgy történt meg, hogy olyan magyarul tudó történelem szakos tanár oktasson, aki magyar nyelven fogja leadni a tananyagot. 
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
1948 és 1968 között
Miután a kommunisták átvették az ország irányítását – 1948 és 1952 között –, börtönbe vetették a Magyar Népi Szövetség vezetőit és a magyar kultúra jeles személyiségeit. Az MNSZ 1953-ban feloszlatta önmagát, javait a Román Munkáspárt vette át.
Az államosításkor (1948) felszámolták az önálló magyar intézményrendszert, az egyházi iskolákat állami tulajdonba vették. Megszűntnek nyilvánították az Erdélyi Múzeum Egyesületet és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet is. A színházak, a múzeumok, a könyvkiadás, a folyóiratok a román állam hatáskörébe kerültek. Állami magyar színházi társulatok működtek Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron opera és bábszínház is volt. 1948-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben beindult a magyar színészképzés. Néhány évtizeddel később a magyar színházak keretében – azok korlátozására és ellenőrzésére –, román tagozatok alakultak.
Az ’56-os magyar forradalommal való szimpátiáért, illetve a helyi szervezkedések miatt három-négyezer magyar nemzetiségűt tartóztattak le. Elég volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének lemásolása, szavalása, hogy bárkit tíz évi börtönre lehessen ítélni. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, beolvasztották a Babeş Egyetembe. Hozzáfogtak a magyar tannyelvű középiskolák román iskolákkal való összevonásához. Fokozatosan háttérbe szorult a magyar nyelvű szakképzés. A magyarokat, az értelmiséget a Securitate ellenőrzése alá helyezték. A román államnacionalizmus előretörését mutatja az, hogy 1959-ben a "nemzeti kisebbség" fogalma helyett bevezették a "román nép és az együttélő nemzetiség" megnevezést. Az egyház és az állam kapcsolatát az 1948-as kultusztörvény szabályozta. Mivel a katolikus egyház nem mondott le a Vatikánnal való kapcsolatairól, és nem vállalta a román állammal szembeni alárendeltséget, püspökei és papjai fokozott üldöztetésben részesültek. Márton Áron püspököt börtönbe zárták. Börtön, száműzetés lett a sorsa az 1948 és 1964 között letartóztatott 130 római katolikus papnak is. Felszámolták a görög katolikus egyházat és a szerzetesrendeket. A protestáns egyházakat a román államnak rendelték alá, ezért papjaik letartóztatási aránya kisebb. Az 1921-es, az 1945-ös földreform, a Casbi-törvény kisajátításai után, a magyarság gazdasági erejét az 1948-as államosítással igyekeztek megtörni. Felszámolták az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A magyar tulajdonban lévő nagyipart, bányákat, szállítóvállalatokat, a Csíki Magánjavakat államosították. 1949 és 1953 között megkezdődött az erőszakos kollektivizálás, amelyet 1962 áprilisára fejeztek be. Már a kezdeti években 170 ezer gazdálkodót deportáltak, közülük sokan a Duna-csatornához kerültek. A terményekre hatalmas beszolgáltatási kvótát róttak ki, hogy arra kényszerítsék a gazdálkodókat, földjeiket, felszerelésüket, állatállományukat átadják az államnak, vagy belépjenek a téeszbe.
Diktatúrában (1968–1989)
1968-ban, a megyék újjászervezése idején, kulturális intézmények alakultak. Magyar szempontból nagy jelentőségű a Domokos Géza irányításával létesült nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion. Beindult a pár órás magyar nyelvű televízióadás. Kiadták A Hét című kulturális folyóiratot, országos és megyei napilapok indultak. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetiségi kérdést már 1968-ban véglegesen megoldottnak nyilvánította. Erre hivatkozva tartotta fölöslegesnek az új "magyar statútum" kiadását, helyette létrehozta a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, amelynek formális szerepet szánt.
A liberalizmust 1971 után a nyílt diszkrimináció váltotta fel. Ennek egyik ékes példája a beiskolázás, a gyermeklétszám meghatározása volt. Az 1973. május 13-i 273-as számú törvényrendelet előírta azt, hogy a nemzetiségi iskolákban az ötödik osztályt 25, a kilencediket 36 fős létszámmal lehet indítani, miközben a román tagozatokon ezt nem kötötték létszámhoz. A nemzetiségek által lakott községekben, ahol oktatás folyt, kötelezővé tették a román tagozatok szervezését, akár egy tanulóval is. A frissen végzett magyar szakemberek többségét a Kárpátokon túlra helyezték. A nemzetikommunizmus az "együttélő nemzetiség" fogalmát "magyar származású román dolgozók"-ra változtatta. A beolvasztási politika 1984-től kezdve teljesen nyílttá vált. 1988-tól a helyneveket, a településneveket, akárcsak 1937 után, nem lehetett magyarul leírni. Magyarellenes, szélsőséges uszító könyvek megjelenését engedélyezték. Mivel szólás- és sajtószabadság nem létezett, az erdélyi magyarság elnyomásáról a nemzetközi közvéleményt csak szamizdat (Ellenpontok) formában lehetett tájékoztatni. Az 1968-as megyésítéssel felszámolták a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld területét három megyébe – Kovászna, Hargita és Maros – tagolták. A "hivatalos" román népszámlás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza. Az erdélyi magyarok száma az 1980-as évekig emelkedett, a szaporodási mérleg pozitív volt, a székely régióé 2000-ig, bár 1977 és 1992 között az erdélyi magyarság lélekszáma százezer fővel csökkent. Hivatalosan 63 ezren hagyták el az országot, de az illegális kivándorlók lélekszáma elérte a 30 ezer főt. A legújabb felmérések szerint, 1989 után 21 év alatt újabb 300 ezer erdélyi magyar hagyta el az országot. A hivatalos román népszámlálás szerint Erdélyben 1956-ban 1,61, 1966-ban 1,71, 1977-ben pedig 1,87 millió magyarul beszélő élt. 2002-re már csupán 1,41 millió, bár romániai szinten a magyarság száma 1,5 millióra tehető.
A szocialista iparosítás és a termelőerők ésszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait. Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Havaselvéről is sokan érkeztek. Az egykori magyar és német nagyvárosokban – Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben – a románság került többségbe. Megnőtt a vegyes házasságok száma, és nőtt az asszimiláció aránya is. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte. Ennek első áldozata Marosvásárhely. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Magyar többségüket csak Székelyföld városai és néhány kisebb partiumi város őrizte meg.
Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására. Ceauşescu és klikkje a lakosság kiéheztetése árán fogott az adósságtörlesztéshez. A lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezért az iskolák elrománosítása újabb lendületet nyert. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó telepedhetett.
1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet. Ennek esett áldozatul a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu, amelyet 1988-ban vízzel árasztottak el. E Maros megyei település a falurombolás szimbólumává vált. A diktatúra az egész ország népét panellakóvá, ellenőrizhetőbbé, kiszolgáltatottabbá akarta tenni, és egy kalap alatt örökre szerette volna megoldani a nemzetiségi kérdést is. E borzalmas terv megbukott, mert a kommunista termelőmód, amelyet a diktatúra kíméletlensége tartott fenn, már nem volt működőképes. Az 1989-es fordulat Tőkés László református lelkész nevéhez kapcsolódik. A Temesváron 1989 decemberében kirobbant "forradalom" után, Romániában az ország irányítását jórészt a "másodvonalbeli" kommunisták vették át.
Hatalomváltás után
A Nemzeti Megmentési Front 1989. december 24-én hirdette meg a teljes nemzeti egyenlőséget. Természetesen, a román nacionalizmus nem hagyta magát. Ennek ellenére a magyarság hozzálátott saját intézményeinek újjászervezéséhez, amely a magyar többségű régiókban sikerrel járt. Amikor a magyar iskolák és állami egyetem visszaállítását követelő 1990. február 10-i könyves-gyertyás tüntetésekben több százezer magyar vett részt, ennek mérete megrémítette a szélsőséges nacionalistákat, akik március 19-én nemzetiségi konfliktust robbantottak ki. Tették egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol 1941-ben a románok aránya alig 3,9 százalék volt. Egy ilyen etnikai múltú, akkor még magyar többségű településen egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata már elég volt ahhoz, hogy a román falvakból fejszékkel felfegyverzett parasztok ezreit csődítsék a városba, és ostrom alá vegyék az RMDSZ Maros megyei székházát. A szélsőségesen magyarellenes pogrom eredménye azonban nemcsak hat magyar ember halála volt, hanem több ezer magyar kivándorlása és az ezt követő diszkriminatív törvényszéki ítéletek. A véres etnikai konfliktus másik eredménye a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), az 1989. december 30-án feloszlatott Securitate jogutódjának a megszervezése lett.
Tény, hogy amit a magyarság a fordulat hónapjaiban megteremtett, nagyjából azzal is maradt. Még a 2010/2011-es tanévben is román nyelven oktatják a Románok történelmét, Románia földrajzát. A szakoktatás szintén román nyelvű. Állami magyar egyetem Romániában még ma sem működhet. E sorok írása idején a marosvásárhelyi orvosi egyetemen épp a magyar oktatás diszkriminálása folyik. A "forradalom" utáni napokban alakult meg az RMDSZ, amely az első választásoktól kezdve részt vesz a parlamenti munkában. Állandóan védekező pozícióba kényszerül, az úgynevezett kis lépések politikáját kénytelen követni. A választásokon rendszerint azzal a román párttal lép koalícióra, amely ígéretet tesz a magyarság jogainak bővítésére. Általában felemás megoldások, részleges eredmények születnek. Hiába hoznak törvényt, mert ha kisebbségi jogérvényesítésről van szó, akkor az a gyakorlatban hosszú évek elmúltával és részben valósul meg. Ilyen volt például a 2002-ben kiadott törvény az elkobzott ingatlanok, az egyházak ingatlanjainak visszaadásról. Bár az RMDSZ részt vállal a kormányzásban is, befolyása kevés, mert még a kisebbségi törvény elismerését sem tudja kiharcolni. A helyi önkormányzatok munkáját a kormányt képviselő prefektusok akadályozzák. Az 1991-ben elfogadott új alkotmány Romániát nemzetállammá nyilvánítja. A magyarságot erre hivatkozva fosztják meg a legelemibb kollektív jogoktól. Romániában csupán egyéni jogok érvényesülhetnek, így biztosított az identitáshoz és az anyanyelvű oktatáshoz való jog. Az anyanyelv használata a közigazgatásban a 20 százaléknál magasabb arányban lakott magyar településeken lehetőség, de még mindig nem működik.
* A politika és a történelem határvonalán, a publicisztika eszközeivel készült sorozatunk nem szakdolgozat. Vázolni szerettük volna a román fennhatóság alá került magyarság jogfosztottságát, diszkriminálását. Tudatosítani akartam, hogy nemcsak Erdélynek, de Székelyföldnek sincs jövője, mert a román nacionalizmus nem akar lemondani a homogén nemzetállam megteremtéséről. Ebből következik, hogy az erdélyi magyar politikában nincs helye a széthúzásnak. Az autonómiáért folytatott harcban egységes fellépésre van szükség és az 1990-es tüntetésekhez hasonló méretű tiltakozásokra is.
Hisszük, hogy a belső önkormányzat Románián belül is megteremthető! Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közlemény – „Az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete megalakulása óta következetes, kitartó küzdelmet folytat nyelvhasználati jogaink érvényesítéséért. Nyelvhasználati jogaink tiszteletben tartása, illetve biztosítása alapfeltétele annak a jelenleg hiányzó nyelvi komfortnak a megteremtéséhez, mely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy Nagyvárad magyar lakossága is itthon érezhesse magát saját városában. Jól tudják ezt azok is, akik lépten-nyomon gátolják vonatkozó jogainkat, kicsinyítik azok fontosságát. Az Európai Unió valamennyi nemzeti közösségét megilleti anyanyelvének szabad és korlátozások nélküli használata és sok nemzet élni is tud ezzel…” Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kisebbségi kihívás: magyarul beszélni a magyarral
Két hete hódít Kolozsváron az Igen, tessék! mozgalom
A Claudiopolis Egyesület és a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum hivatalosan augusztus 15-én indította útjára az Igen, tessék! nevű kezdeményezést, amelynek célja, hogy kiküszöbölje mindennapjainkból azokat a tragikomikus helyzeteket, amikor magyarok egymás között románul folytatnak párbeszédet, például a sarki kisboltban – mivel az oda belépő magyar vásárló nem tudja, hogy az eladó is magyar. Az Igen, tessék! feliratú, tetszetősen formatervezett matricák láttán azonban egy-egy üzletbe, irodába, vendéglőbe lépve azonnal tudhatjuk, hogy magyarul is lehet, sőt, illik értekezni. A mozgalom fiatal ötletgazdái és kivitelezői a kereskedelmi egységekre bízzák annak eldöntését, hogy a kirakatra, a bejáratra vagy éppen a beltérben ragasztják ki a magyar szóra biztató felhívást. A cél egyértelmű: ezzel a nálunk újdonságszámba menő lépéssel a magyar nyelv használatának normalizálását szorgalmazzák a nem tömbben élők körében.
A program felelősét, Vincze Róbertet a projekt honlapján látható térkép kapcsán kerestük meg: arra voltunk kíváncsiak, milyen térnyerést mutat az első két hét tapasztalata? Jelenleg a térképen található ötvenkét cég mindegyikéhez eljuttattuk az arculathordozókat, és azokat ki is helyezték. Kellemes meglepetésünkre olyan üzlethelyiség bejáratánál is találkoztunk matricával, amely nincs feltüntetve a térképen, és addig nem tudtunk róluk. A projekt indulása óta még nyolc cég keresett meg minket a weboldalon keresztül, hogy felvételüket kérjék a programba – mondta el a programfelelős, akitől azt is megtudtuk, hogy a következőkben a médiapartnereken keresztül és önkénteseik segítségével egész Kolozsvár területét fel szeretnék térképezni a magyar vonatkozású cégeket illetően, és így a térkép következő kiadásában már nem csak a belvárosi cégek fognak szerepelni.
Morgolódástól a meglepetésig
Morgolódásokról a román sajtó fórumaiban olvastunk, viszont kellemes meglepetésünkre többségi honfitársaink is kiálltak a kezdeményezésünk mellett. Cégek részéről csak pozitív visszajelzéseket kaptunk. Nem tudunk semmilyen atrocitásról, és az érdeklődésből látszik, hogy érdemes a mozgalmat minél szélesebb körben terjeszteni – mesélt beszélgetőpartnerünk az első két hét tapasztalatairól, amelyek a jelek szerint annyira pozitívak voltak, hogy már a mozgalom más városokra való kiterjesztését fontolgatják. Már felvettük a kapcsolatot Szatmárnémeti és Nagyvárad polgármesteri hivatalával, és tárgyalást folytatunk a mozgalom ottani kiterjesztéséről a helyi partnereink segítségével. Egyébként bárki, aki a programhoz csatlakozni kíván, vagy csak érdeklődni szeretne a mozgalom iránt, Vincze Róbert programfelelőst hívhatja a 0743-038299 begin_of_the_skype_highlighting 0743-038299 end_of_the_skype_highlighting telefonszámon, de írhat az office@igentessek.ro e-mail címre is.
Jó ötlet, de még be kell érnie
Tegnapi terepszemlénk során nekünk is sikerült néhány Igen, tessék!-es üzletet feltérképeznünk, bár a „kutatómunkát” némileg megnehezítette, hogy a matrica mérete nem túlságosan nagy, így nem mindig tűnik szembe első látásra. Közben persze olyan üzletet is találtunk, amely, bár magyar a személyzete, még nem a mozgalom tagja. Az egyik ilyen üzletben az éppen szolgálatban levő alkalmazott kérdésünkre elmondta, hogy megesik ugyan, de nagyon ritkán, hogy csúnya szemmel néznek rá, amiért magyarul beszél a boltban. Szerinte szívesen állnának a vásárlók szolgálatára magyarul – úgy, ahogy most is teszik, amikor az eset fennáll –, ugyanakkor az eladó szerint egyik munkatársa nem kezdeményezne beszélgetést anyanyelvén, mert „olyan a természete”.
Felkerestünk egy évek óta működő magyar „kocsmát” is: ott megtaláltuk az Igen, tessék! matricát. A pultos lány szerint nem vettek észre semmi változást annak felragasztása óta, de ez nem meglepő, mert az oda járók amúgy is mind tudják, hogy a kiszolgálók magyarok.
Az egyik belvárosi fotószaküzlet bejáratán is ott láttuk a matricát, de az ott dolgozó hölgy sem számolt be nagy változásról. A magyarázat ugyanaz volt: állandó vendégei tudják, hogy magyarul is beszélhetnek, továbbá nincs meggyőződve arról, hogy a matrica eléggé szembetűnő.
Körutunk egyébként arról árulkodik, hogy az eladóknak maguknak is át kellene állniuk a kétnyelvű megszólításra, másrészt pedig még számos kereskedelmi egységet fel kell keresniük a mozgalom kezdeményezőinek.
AZ IGENTŐL AZ IGEN, TESSÉKIG
Bíztató lehet az Igen, tessék! mozgalom jövőjére nézve az anyanyelven történő házasságkötések száma: könnyen elképzelhető, hogy ez utóbbiak mintájára fog egyre nagyobb teret hódítani a nemrég indult mozgalom. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere szerint elég nagy az igény a polgári esküvők magyar nyelven történő levezetésére. Hetente 2–4 pár az átlag, de a rekordom 16 házasságkötés egyetlen szombaton – árulta el az alpolgármester, hozzátéve, hogy vannak, akik nem igénylik előre a magyar nyelvű levezetést, hanem a helyszínen másoktól hallva mondják ki a boldogító „da” helyett a boldogító „igent”. Ugyanakkor az alpolgármester szerint sok magyar nem kéri az anyanyelvén való esketést – bár ez főleg a vegyes házasságok esetében tapasztalható.
Ö. I. B., K. H. I. Szabadság (Kolozsvár)

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-

Szeptemberben kezdi első évadját a Szigligeti Színház
Tegnap óta ismét Szigligeti Színháznak hívják Nagyvárad magyar teátrumát. Czvikker Katalin menedzserigazgató, valamint Szabó K. István, a Szigligeti Társulat, Szőke Kavinszki András, a Lilliput Társulat és Miklós János, a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti igazgatójának évadkezdő sajtótájékoztatójával egy időben szavazta meg a Bihar Megyei Tanács a színház névváltoztatásáról szóló határozattervezetet, amelyet a váradi önkormányzat előző nap hagyott jóvá.
Így ismét Szigligeti Színháznak hívják a magyar intézményt Nagyváradon, amely a magyar színtársulat mellett az említett báb- és tánctársulatot is magában foglalja. A névváltoztatást a színház kezdeményezte, így az évad mottója „111 éves a Szigligeti Színház” – mondta Czvikker Katalin, aki több újdonságról is beszámolt. Szeptember 5–10. között új jegyeladási rendszert tesztelnek: interneten keresztül is válthatnak jegyet az érdeklődők. A páholyok bemutatóbérleteinek ára kissé magasabb lesz, páholytól és helytől függően 150 és 250 lej között változik, ám ezek megvásárlói egy-egy szociálisan hátrányos helyzetű diák bérletét támogatják. Az új évadban 60-80 diák juthat majd el ily módon színházba. Egyébként mind a színtársulat, mind a Nagyvárad Táncegyüttes iskolai programokat is szervez ebben az évadban. Újdonság még, hogy a kisiskolások bérlete egy bábszínházi előadásra (Rómeó és Júlia), a felnőttbérletek pedig egy táncjátékra (Bartók Amerikából) is érvényesek.
Vendégművészek, bérletcserék
„A nagyváradi színház pár éven belül európai színház lesz” – mondta Szabó K. István rendező, a Szigligeti Társulat új művészeti igazgatója, aki részletesen beszámolt az új évadról. Szeptember 14-én rendhagyó helyszínen, a Félixfürdőn az Európa című darabbal (Szabó K. István rendezése) kezdődik az évad, a kőszínházban novemberben lesz az első előadás, Szigligeti Ede Liliomfi című darabját a szatmárnémeti magyar társulat művészeti vezetője, Keresztes Attila rendezi. Szilveszterkor a Mágnás Miska című operettet a magyarországi Tasnádi Csaba rendezésében láthatja majd a közönség. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatával egyébként szorosabb együttműködést terveznek, mondta a társulatvezető, ebben az évadban két darabot játszanak a szatmáriak Váradon bérletes előadásként, Carlo Goldoni Choggiai csetepaté és Muszty Bea és Dobay András A kék csodatorta című darabját. Tavasszal Teodor Cristian Popescu rendezi Howard Barker Jelenetek egy kivégzésből című darabját, ebben a debreceni Csokonai Színház művészét, Ráckevei Anna Jászai Mari-díjas színésznőt is láthatja a váradi közönség. A társulatvezető tavasszal Szophoklész Oidipusz királyát viszi színre, Meleg Vilmos színművész pedig az 50 éve pályán lévő Halasi Erzsébet jubileumi egyéni előadását rendezi, melyet novemberben láthat a közönség, decemberben pedig a 80 éves magyar hangosfilm előtt tisztelegnek.
Bábszínházat, táncjátékot kicsiknek, nagyoknak
Értékközpontú, ugyanakkor rugalmas bábszínházat szeretnének, mondta Kavinszki András, a Lilliput Társulat művészeti vezetője. Fontos a rugalmasság, mivel Nagyváradon 1200, Bihar megyében 2400 óvodás és kisiskolás van, ezért mind a kisebbeket, mind a nagyobbakat megszólítanák előadásaikkal. Terveik között szerepel például az úgynevezett baba-bábszínház, melynek keretében tízperces foglalkozásokat tartanának háromévesnél kisebb gyermekeknek és szüleiknek, nagyszüleiknek, de játszóház indítását is tervezik.
Idén öt bemutatóval készülnek, és két előadást tartanak műsoron a korábban játszottakból, újdonság, hogy a bábelőadásokra is külön bérletrendszert vezetnek be mind a megyeszékhelyen, mind vidéken. Az évadot a Paprikajancsi kalandjai című vásári bábjátékkal kezdik a társulatvezető rendezésében, majd Rómeó és Júlia történetét elevenítik meg Tóth Tünde rendezésében.
Mátyás király és a kolozsvári bíró történetét a Váradon már jól ismert magyarországi rendező és dramaturg, Rumi László és munkatársa, Buda Ferenc állítja színpadra novemberben. Februárban a Háry János című előadást Lélek Sándor Levente rendezi, és akár felnőtteknek is ajánlják a májusban bemutatandó Tabula Rasa című nonverbális előadást a magyarországi Bartal Kiss Rita rendezésében. A Nagyvárad Táncegyüttes novemberben mutatja be Bartók Amerikából című táncjátékát, melyet a zeneszerző születésének 130. évfordulója alkalmából állít színpadra László Csaba koreográfus-rendező – mondta el Miklós János művészeti vezető. Tavasszal a jövőre tízéves fennállását ünneplő táncegyüttes nagyszabású produkcióra készül. Amatőr táncegyüttesek bevonásával, Az fényességnek diadaljáról címmel a városalapító Szent László király emléke előtt tisztelegnek majd Kádár Elemér rendezésében.
Fried Noémi Lujza. Krónika (Kolozsvár)

Aszfaltország szórványmagyarjai
Pusztaújlaknál balra letérve kanyarodunk a Réz-hegységet átszelő mellékútra. A szelíd emelkedőn fölfelé kapaszkodtunkban mögöttünk fokozatosan kibomlik a Sebes-Körös völgye a víztározó hosszan elnyúló, csillogó tükrével, a lankás hátakon erdők, kaszálók szegélyezik az utat, a dombbordák felől szénaillat fogad, végigkíséri utunkat a száradó fű szaga. „Mintha a Székelyföldön járnánk, olyan a tájhangulat” – mondogatja kollégám óvatosan kerülgetve a kátyúkat. Óvatossága elnyeri méltó jutalmát, mire lakott helyre érünk, az úttest tükörsimává nemesedik a hajdan fél Európát aszfalttal ellátó vidék felé igyekeztünkben. A tágabb kishazát, Rézalját, ahová ereszkedünk, a Berettyó felé igyekvő patakok szabdalják változatossá. Cigányfalva peremén kijutva érkezünk falvak hosszan elnyúló, egymással összeérő sorába. A Gyepes és a Görbed völgyébe ereszkedő, a Telegdiek birtokára a 14. század derekán telepített vlach pásztorok megülte Lakság volt egykoron gyűjtőneve a Cigányfalva–Szóvárhegy–Tataros–Felsőtótfalu alkotta, több kilométeres faluláncnak. Szalárdi János 17. századi Siralmas magyar krónikája már „sűrű oláh falukkal ültetett hosszú völgy”-ként említi. A 19. század második felében vált szerves részévé a derna–tatarosi, főleg szenet és aszfaltot termelő bányavidéknek, amelynek fellendülése jelentősebb számú szlovák és magyar népelemmel tarkította a környező településeket. Etnoszportyánk első állomására, Kövesegyházára a kettős állampolgárság ügyében fáradozó „RMDSZ-különítményt” kísérve érkezünk.
Közös szórványmentés. 1851-ben Fényes Elek még ezt írta a helységről: „oláhul Szelistye, oláh falu, Bihar vmegyében, Váradhoz éjszak-keletnek 4 órányira, hegyektől övedzett völgyben: 326 g. kath. lak., s anyatemplommal”. Az apró településnek 1880-ban mindössze 114 – 97 román és 17 magyar – lakója volt. Fénykorában, 1941-ben sem haladta meg a félezret, amikor 228 román, 170 magyar, 48 cigány és 37 szlovák lakta. Ennek a bécsi döntést követő „fénykornak” az idején, 1943-ban épült a falu református temploma. Mialatt Grim András szórványokért felelős RMDSZ-alelnök csapata a parókián fogadja az ügyfeleket, Lukács András Levente lelkipásztor és Balogh Károly kurátor, helybeli RMDSZ-elnök kíséretében megtekintjük a jókora gyümölcsössel körülvett, szénaboglyák övezte templomot. Belvilágát szépen rendbe tették, a külseje szorul alapos renoválásra. Lukács tiszteletes várad-olaszi, majd zilahi segédlelkészkedés után lett 2008-ban a szórványközösség lelkipásztora. Helyben 35, Dernán 40, Tataroson 15, Varaszón 11, összesen 101 tagja van a gyülekezetnek. A templomépítés óta, több mint hat évtizedig nem volt saját lelkészük, a pusztaújlaki szolgált be ide. Nem csoda hát, hogy Lukács tiszteletes nagyon rossz körülmények között vette át a hivatalát, minden épület le volt romolva, a lakatlan papi lak éppúgy, mint a jószerével alig használt istentiszteleti hely. Szinte veszélyes volt az egyház portájára bejutniuk a templomba igyekvő híveknek, hiszen csak egy billegő, korhadt fapalló hidalta át a patakot. Nemcsak kőhíd került a Gyepes fölé 2009-ben RMDSZ-es segédlettel, hanem végre bevezethették minden épületbe a villanyvilágítást is, a hagymádfalvai önkormányzat, illetve az esperesi hivatal támogatásával. A teljes tetőzetet lecserélték állami pályázat révén, hiszen esőzések alkalmával gyakran beázott a templomhajó, és ugyancsak tavaly ablakokat, ajtókat cseréltek a megyei tanács költségvetéséből juttatott anyagi támogatással.
Két magyar intézmény: a református egyház és az érdekvédelmi szervezet szinte egyszerre indította el szórványmentési tevékenységét. Gyakorlatilag egy-két esztendőnyi fáziseltolódással, vagy éppen egy időben alapítottak megyeszerte szórvány-egyházközségeket, illetve helyi RMDSZ-szervezeteket az igen kis lélekszámú közösségekben. Ennek a hatékony szinkronicitásnak szép példája riportutunk mostani első helyszíne…
A gyülekezet hetven százaléka idős ember, a fiatalabbak jó része vegyes házasságban él. „Három esztendeje, mióta itt szolgálok, a négy helységben összesen hét temetés volt, keresztelő egy sem – mondja a lelkipásztor (képünkön). – Kövesegyházán egyetlen református gyereket tartunk számon, 2009-ben két leánykát konfirmáltunk. Esküvő 2010-ben volt, dernai fiatalok jöttek ide hűséget fogadni egymásnak. Ott van egy imaházunk, a többi helyen magánházaknál tartjuk az istentiszteletet. Egyik vasárnap Kövesegyházán és Dernán szolgálok, a másikon Tataroson és Varaszóban.” A faluban összevont négyosztályos román iskola működik, mindössze 12 tanulóval, nyolcosztályos tanintézmény csupán a gyakorlatilag színromán községközpontban, Hagymádfalván van. A helybeliek emlékezete szerint régente az iskola épületében tartották az istentiszteleteket. Az apró közösség összefogásából előbb csak egy haranglábra tellett, majd 1938-ban kezdték el építeni a templomot. Akkoriban néhány évig saját lelkipásztoruk is volt, aki a tanítóságot is elvállalta. Az istentiszteleti hely felépülte után néhány esztendővel, a negyvenes évek végén összegyűjtötték a fiatalok több nemzedékét, ilyenformán az első konfirmáció alkalmával tizennyolc taggal gyarapodott a gyülekezet. Még egy hasonló „akció” zajlott le az ötvenes évek elején, tíz konfirmáló gyerekkel. Akkoriban mindenki Kövesegyházán végezte el a négy osztályt román nyelven, ötödikesekként Tataroson folytatták, ahol viszont a varaszótanyaiakkal együtt elegen lettek egy magyar tannyelvű osztály beindításához. Később a magyar felső tagozat Felsődernára került, ott a hatvanas években szűnt meg a magyar nyelvű oktatás.
Fatolvajok és vaddisznók prédája. Fényes Elek százhatvan évvel ezelőtti statisztikája szerint Kövesegyháza „határa 416 hold, mellyből urb. szántó 42, rét 14, majorsági rét 80, erdő 200, közlegelő 40, szőlő 40 hold. Földe sovány; esőzéskor a tengerit jól megteremné, de a közel levő Réz-hegyben tanyázó vadsertések pusztítják”. A falu határa az erdőirtások ellenére napjainkban sem sokkal terjedelmesebb, bizony, a kétszázvalahány helybeli számára nem nyújt megélhetést. Amióta a bányákat bezárták, a környéken minden munkalehetőség megszűnt, sokan Nagyváradra, Margittára ingáznak, a fél határ parlagon maradt.
Hogy „vadsertés ügyben” mennyire nincs új a nap alatt, az a parókián megtartott rögtönzött falugyűlésen is elhangzik, amikor a Grim Andrással és csapatával ide látogató Szíjjártó Zoltán, az Erdészeti Hivatal gazdasági igazgatója tart tájékoztatót az állami és magánerdők helyzetéről. Mindenkinek van egy kis erdeje, bár nem az eredeti részüket kapták vissza. A főleg helybeli, az erdőszéli dombon lakó romák űzte falopás megakadályozása egyetlen, a faluközösség által felfogadott erdőőr tiszte volna, de ennél nagyobb gond, hogy nemcsak az erdőgazdálkodásnak, hanem a vadállomány szabályozásának sincs gazdája. Annyira elszaporodtak a vaddisznók, hogy nemcsak az erdőszéli földekre járnak rá, hanem szerte a határban már vetés után feltúrják a szántókat, nyár végére nem sok kukorica marad, hiszen betakarítás előtt felprédálják a földeket, még a faluba is lejárnak, túrják a kerteket. (Később egy vadszakértőtől tudom meg: az idei, szinte példa nélküli inváziónak az a magyarázata, hogy a bükkösökben-tölgyesekben igen csekély a makktermés, emiatt az állatok – nemcsak a vaddisznók, de az őzek, a szarvasok is – állandóan fosztogatják a termőföldeket.) Az erdészeti vezető szorgalmasan jegyzetel, megígéri, hogy felveszi a kapcsolatot az illetékes vadásztársasággal, amelyikhez Rézalja tartozik. Nemcsak a segítséget kínálja fel, hanem tanácsokkal is szolgál a vonatkozó törvényeket, a fakitermelést és az erdők újratelepítését illetően.
Grim András sem jött üres kézzel, a szórványprogram keretében a falugondok vizsgálata, az egyszerűsített honosítási eljárásról tartott tájékoztatók mellett, munkatársai az érdeklődőknek összeállítják a dokumentációt. A megyei alelnök a beszélgetés során kiemelten foglalkozik az őszi népszámlálással kapcsolatos kérdésekkel is. Nem csupán megszólítani igyekeznek a szórványmagyarságot, hanem felkutatni és megtartani is. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy mindenki, a vegyes házasságban élő magyarok is vállalják az identitásukat, és ellenőrizzék, hogy nemzetiségüket helyesen tüntetik-e fel a számlálóbiztosok. Szó esik a 2012-ben esedékes önkormányzati választásokról is. Egyöntetű vélemény, hogy ha jövő nyáron összefognak, akár egy tanácsosi helyet is megszerezhetnek. Balogh Károly, a kurátori tisztséget is betöltő helybeli RMDSZ-elnök ambiciózus fiatalember, szívesen elvállalná a kihívást… A falu dolgait már a parókián várakozó helybeliekkel hányjuk-vetjük meg. A fiatalabb nemzedéket a gondnok mellett az egy szem kövesegyházi gyermek édesanyja, Megyeri Mónika képviseli. Nagyváradról jött ide férjhez, az egyik helybeli ABC-ben dolgozik. Kozma Bálint 84 éves, Balogh Jenő 69 éves nyugdíjas bányász és négy nagymama korú, fürge asszony, Bokra Erzsébet, Balogh Karolina, Kovács Erzsébet és Kovács Klára vesz részt a tanácskozáson, s annak befejeztével jó hangulatban búcsúzunk el a kövesegyháziaktól, hiszen Balogh Karolina, „mindenki Kara nénije” legendás fánkjával kínál meg bennünket, mielőtt útra kelnénk.
Népesedési hullámvölgy. Felsődernára tartva kapaszkodunk a múlt század harmincas éveiben még közel ezer szlovák, feleannyi román lakta (az oklevelekben először 1406-ban „posessio walachalis”-ként emlegetett) Sástelek, egy mára alig félezer lelkes falu felé. Akár a környék megannyi településén, a 18–19. század fordulója után több hullámban ide érkező derék tótok előbb az erdőirtással, hegyi gazdálkodással, majd bányászattal, keletebbre, Almaszeghuta és Feketeerdő környékén pedig üveggyártással is foglalatoskodtak. Napjainkra főleg a ki- és elvándorlásnak s a külhoni munkavállalásnak betudhatóan megharmadolódott a lélekszámuk a Réz-hegység két oldalának erdőségeiben megbúvó „Kis-Szlovákiában.”
A községszékhely felé ereszkedő szerpentinút szokatlanul jó minőségű, jószerével nyoma sincs a néhány esztendeje még oly sokszor felpanaszolt rombolásnak, amit a Sebes-Körös és a Berettyó közötti vízválasztón átrobogó autósztráda-építők nehézjárművei okoztak. Felsőderna hajdani híres bányászközpont és ipartelep voltát immár csak néhány elhanyagolt épület és egy magányos gyárkémény jelzi. Az 1880-ban egy híján kétszáz lelkes apró település két-három évtized alatt hatalmasat fejlődött az előző századforduló táján, amikor elkezdődött az aszfalt, a szén és kisebb mértékben a kőolaj bányászata és feldolgozása. Magyar szempontból az utolsó Trianon előtti népszámlálás jelentette a csúcsot, 1910-ben immár 1302 lakosa volt a településnek, melyből 826 magyar (63,4 százalék!), 347 román, 44 német, 31 szlovák és 54 cigány volt. A magyarok száma tíz év múltán 383, újabb tíz év elteltével 201 lélekre csökkent. A kommunista érában bekövetkezett második fellendülés nagyjából ugyanolyan mértékű lakosságnövekedést eredményezett, csakhogy 1960-ban már a román elem dominált: a többségi nemzethez tartozónak 832-en, magyarnak 450-en, szlováknak 21-en vallották magukat. A legutóbbi összeíráskor a község a hozzá tartozó falvakkal együtt 3021 lelket számlált, fölényes, 2180 főnyi román többséggel, 183 főre apadt magyarsággal, és akkor még életerősnek tűnő, 629 léleknyi szlovák közösséggel.
Felsődernán is Lukács tiszteletes biztosít az „RMDSZ-különítmény” számára spáciumot, a kicsiny református imaházban. Régente – akár Tataroson vagy Varaszótanyán – itt is egy-egy családi házban tartották az istentiszteleteket. A dernai hívek áldozatkészségéből nem tellett templomra, mint Kövesegyházán. Igaz, már a nyolcvanas években kibérelhették a magyar iskola községi tulajdonban és rossz állapotban lévő bentlakását. Teljesen rendbe tették, most afféle alkalmi közösségi házként is működik. Az önkormányzat annyiban segíti őket, hogy ingyen használhatják. Célul tűzték ki, hogy ha meglesz rá a pénz, megvásárolják az épületet. Bár az itteni magyar közösség népesebb volna, mint a kövesegyházi, kevesebben várakoznak a hajdani magyar iskola leányinternátusának helyiségében.
Az utca másik oldalán, ferdén átellenben ott árválkodik a magyarok iskolájának lakatlan, kihasználatlan épülete. (Egy 1910-es keltezésű feljegyzés szerint fénykorában 163 tanulója volt az intézménynek.) Amíg működött, a bentlakásnak köszönhetően összegyűjthették a környező falvak magyar gyermekeit is, „tellett” a magyar nyelvű oktatásra – magyarázza Udvari Sándor presbiter, helybeli RMDSZ-elnök. Presbitertársa, Kovács István a szlovákokat emlegeti. Igaz, ők többen vannak, és igénylik az anyanyelvük fakultatív oktatását a nyolcosztályos román iskolában. Nem úgy, mint a magyarok, de hát nem is lenne széles e vidéken, ki tanítson magyarul. Nemrégiben egy életerősebb hegyközi magyar település, a közeli Micske pedagógusai jártak itt gyerekeket toborozni az iskolájukba. Bentlakást ajánlottak, teljes ellátással, iskolabuszt, mely minden hétvégén hozta-vitte volna a tanulókat, de a szülők nem álltak kötélnek. Mind a húsz dernai magyar gyermek román iskolába jár. Egyébként szinte mindenki vegyes házasságból született. Udvari Sándor bevallja, hogy náluk odahaza is inkább a román szó járja. Bár a veje, Szentgyörgyi Péter is magyar, a szülei reformátusok voltak, de román faluban nőtt fel, emiatt nem is töri a magyar nyelvet, s az unokákat ortodoxnak keresztelte. Igaz, a tízéves leányzó „eljár ide, a reformátusokhoz”, ő jobban, a hétesztendős fiú unoka kevésbé beszél magyarul, az apjukra is „ragadt valami”… Beszélgetőpartnerem még jobban elkomorodik, amikor megpendítem, hogy a lélekszám alapján akár magyar tanácsosa is lehetne Felsődernának. A kilencvenes években volt is egy képviselőjük a helyi tanácsban. Aztán elsorvadt az RMDSZ-fiókszervezet. 2008-ban újraalapították, de a legutóbbi önkormányzati választásokon a mintegy 160 magyarból csupán 18-an szavaztak az RMDSZ jelöltjére. „Az egyik román párt pálinkát osztogatott meg üdítőt, a másik pedig rizset meg cukrot – mentegetőzik –, többen nyíltan a szemembe mondták: ti nem adtatok semmit, ugyan miért szavaztunk volna rátok?” Néhány magyar családot, akár román vagy szlovák falusfeleik egy részét, elhódítottak a gyarapodó „hívők” – a neoprotestáns felekezetek. Ezek a famíliák teljesen elkülönültek, nem vesznek részt a közösségi életben, annyira nem, hogy például választások alkalmával sem lehet rájuk számítani, el se mennek szavazni.
Vakációban felpezsdül az élet. A dernai asszonyok (képünkön) elmondása szerint, ha az utánuk következő nemzedék helyben maradt volna, sokkal erősebb lenne a helybeli magyar közösség. Kovács Ilona például, akárcsak Udvari Anna, három gyereket szült, és mind a két nagymamának hét-hét unokája van. Ha hozzájuk számláljuk Kovács Irénkének, Bödör Erzsébetnek és Szilágyi Dalmának, a beszélgetés további résztvevőinek a leszármazottait is, csupán a megjelentek ivadékaiból kitelne egy kisebb iskolára való létszám. De hát szétszóródtak az országban, a nagyvilágban, csupán nagy ünnepek alkalmával, meg ilyenkor, vakáció idején támad élénkség a nagyszülők portáján.
Ismét előkerül a szlovákok példája. Jobbára római katolikusok, nincs saját papjuk, a bodonosi plébános jár át szentmisét tartani a templomukba. De náluk nyaranta még jobban megpezsdül az élet, hiszen az anyaországba költözöttek és a Szlovákiában csak vendégmunkát vállaló helybeliek szinte mind egyszerre térnek haza olyankor. Sok fiatal értelmiségi is vállal itt „missziós” munkát, a közeli Sástelken működtetnek ifjúsági és gyermektábort vakáció idején. Mialatt az RMDSZ csapata bent, az imateremben ugyanazokban az ügyekben fáradozik, mint Kövesegyházán, beszélgetésünk során itt is hasonló gondok merülnek fel, mint riportutunk előző állomásán. Parlagon marad a földek nagyobb része, nem érdemes gazdálkodni, nem is bírja a korosodó maradék. Ami az erdőket illeti, talán még rosszabb a helyzet, mint Kövesegyházán. Senki se vállalja az erdőőri megbízatást, a faállomány pusztul, szabad prédája mindenkinek. Senki nem vigyáz az erdőre, az egymásét is lopják, olyan tulajdonosok is vannak, akik fűtéssegélyt kapnak az államtól, miközben eladják a fájukat. Itt sincs senkinek vadászengedélye, vaddisznó, őz, szarvas szabadon ga(rá)zdálkodik a még megművelt szántóföldeken.
Persze itt is a legnagyobb gondot a bányák, a gyárak bezárása jelenti. Amikor erről kezdek faggatózni, bár egyik beszélgetőpartnerem, Kovács István húsz évig dolgozott a tárnákban, arra biztatnak, hogy bányaügyekről inkább a szemközti porta kapujában állingáló Kolozsvári Sándort faggassam. Sándor 24 évet húzott le gépészként a szénbányában. Emlékezete szerint a szén- és aszfaltbányászat fénykorában a kitermelőhelyeken, a felszíni kiszolgálóüzemekben és a karbantartóműhelyekben több mint hatezren keresték meg a kenyerüket.
Kis bányatörténeti trakta. A szakirodalomban először Francois-Sulpice Beudant francia tudós említi a derna–tatarosi aszfaltot. Az 1800-as évek elején a kor nagy tekintélyű természettudósa XVIII. Lajos megbízásából és támogatásával rótta az akkori Magyarország úttalan útjait. Az első részletes geológiai leírás 1822-ben készült el – francia nyelven. Beudant így fogalmaz terjedelmes munkája előszavában: „Egy ország, amelyre a természet minden kegyét pazarolta, amelynek éghajlata félgömbünkön a legkedvezőbb, földjét hatalmas folyók öntözik, síkságai csodálatosan termékenyek, a hegyei pedig – amelyeken a földmivelés már lehetetlen – ásványokban gazdagok. Az ilyen ország felébreszti az utazó kíváncsiságát és a természetbúvár figyelmét.” A reformkorban nemcsak közútjaink voltak burkolatlanok, hanem a városi utak nagy része is. Széchenyi István magáévá téve azt a latin mondást, hogy „via vita”, azaz: út az élet, rámutatott, hogy az utak hiánya az ország fejlődésének legnagyobb kerékkötője. Felhívása pusztába kiáltott szó maradt. Hogy a század második felében mégis megindult az útépítés, sőt, az aszfaltútépítés, az többé-kevésbé a véletlen műve. Egy Kovács Mihály nevű inzsellér 1858 tavaszán kirándult Bihar megyébe, Nagyvárad környékére. Feltűnt neki, hogy néhány faluban – Alsó- és Felsődernán, Tataroson – a házak falának legalsó részét mintegy 40-50 centiméternyi magasságban feketére festik. Érdeklődésére a falu lakosai elmondták neki, nem festék ez, hanem a falu határában található szurokszerű anyag, amely megvédi a falat az átázástól. Kovács a helyszínre sietett, és megállapította, hogy amire első pillanatban gyanakodott, az valóság. Ez az anyag a szakkönyveiből már jól ismert bitumen. Laboratóriumi vizsgálatokkal ugyanerre az eredményre jutott. Azonnal társat keresett – és talált is – a nagyüzemi kitermeléshez, s 1863-ban Popper Istvánnal megkezdték a bányászást. Ez a bitumen igen jó minőségű volt, s nagy tömegben fordult elő a földfelszín alatt mintegy 150 méter mélységig.
A társvállalkozó fia – szintén képzett mérnök – már olvasott a bitumen felhasználásával kialakított zajtalan, egységes burkolatról, az aszfaltról, ezért 1864-ben kiutazott Párizsba, hogy idevágó tapasztalatokat szerezzen. Hazautazása után azonnal hozzákezdtek az aszfalt gyártásához és bedolgozásához. Az első magyarországi aszfaltburkolatot Budapesten a Palatinus (ma Nádor) utca 21. számú épülete előtti járdaszakaszon készítették. Hogy a magyar aszfalt kiváló minőségű volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1878-ban, a párizsi világkiállításon a mintadarabok díszoklevelet és aranyérmet nyertek. A fővárosi sikerek után keverőtelepeket hoztak létre szinte minden nagyobb városban, így Nagyváradon, Pécsett, Szegeden, Győrött, Aradon. További előrelépést jelentett a hengereltaszfalt-burkolat meghonosítása. Igaz, a kísérletek először kudarccal végződtek. Az első ilyen burkolatot – egy amerikai szakértő bevonásával – 1906-ban, Nagyváradon építették. Ez azonban egyetlen hét alatt tönkrement. Kiderült, hogy a „szakértő” szélhámos volt… Az első szakszerű leírás Szontagh Tamás érdeme. 1886-ban megjelent tanulmányában közölte, hogy a Réz-hegység északnyugati oldalán neogén lerakódások vannak, gazdag aszfalt- és lignittelepekkel. Tataros, Felsőderna és Bodonos határában az aszfaltot a diluviális agyag alatt fekvő pontusi homok tartalmazza, nagy kiterjedésű lencsékben. Közel 8 km hosszan aszfalttal impregnált homokkő van a Derna-patak felső völgyében. A másfél méternyi agyagos termőföld alatt sovány aszfaltréteg fekszik, alatta művelésre érdemes, fekete aszfaltréteg, legalul pedig lignitréteg húzódik.
Egy tudósítás szerint, melyet a millennium korában írtak, Európában a 19. században csupán két jelentősebb aszfalt-előfordulást találtak: 1849-ben a svájci Val de Travers-i, majd 1864-ben Biharországban a felsődernai és tatarosi „aszfalthegyeket.” 1864-ben jegyezték be Nagyváradon a „Magyar asphalt vállalat” nevű céget, mely később részvénytársasággá alakult. Ezekben a bányákban a természetes aszfaltot – ahogy egyszerűbben nevezték: a földszurkot – tárnákban bányászták. A leírások szerint 60–100 méter mélységig öt réteg-előfordulás volt, és a természetes aszfaltrétegek alatt mintegy 1 méter vastagságban lévő lignitet is kibányászták. Leggazdagabbak lignitben (fiatal képződésű barnaszénben) és aszfaltban a Réz-hegység nyugati homlokán elterülő pontusi rétegek, úgyhogy a Czigányfalva, Tataros, Derna és Bodonos közt fekvő alacsony hegységet Aszfalt-hegyeknek nevezték el.
Európában a századforduló táján csak Angliában és Magyarországon építettek hengerelt aszfaltokat. Vidéky László mérnök már 1873-ban szorgalmazta ezt a technológiát. Egy német útépítő cég a Magyar Asphalt Részvénytársasággal közösen Stuttgartban építette az első aszfaltburkolatot, éppen Vidéky irányításával. A millenniumi kiállítás riportere szerint: „Aszfaltot egy cég állított ki, még pedig a hazai aszfaltipari részvénytársaság (Budapesten, gyárak Tataroson, Mezőtelegden). E cég kiállítása részint a bányászati, részint a vegyipari pavilonban volt látható. Mindenek előtt ki volt állítva azon pontusi korú, nyers aszfaltos homok, amelyből a gyár az aszfaltot nyeri. Magát az aszfalttelepet fotográfiák illusztrálták. Meglepő volt a készítmények sokasága, amelyek közül felsoroljuk az aszfalt briquetteket, aszfalt fedőlemezeket, isolálásra szolgáló lemezeket, nyers olajat, gépolajakat, sárga bőrkenőcsöt, vörös tetőmázt, fekete kocsikenőcsöt, aszfaltlakkot stb. A Magyar Asphalt Részvénytársaság felsődernai és tatarosi telepe nemcsak Magyarországon, de külföldön is, különösen a Keleten, egyre nagyobb tért hódít, a miben az anyag kitűnő minőségén kívül a tulajdonos részvénytársaság vezetőinek is nagy részük van. Bihar vármegye aszfalt-ipara nemcsak a bánya-termelésnek egyre fokozódó emelkedése által tanúsítja a fejlődés jeleit, hanem az által is, hogy mellékiparágak keletkezését és fejlődését tette lehetővé.”
Az aszfaltbányászat és -gyártás bihari úttörői (inkább „útépítői”), Kovács Mihály, Popper István és Vidéky László nyomában haladva, a múlt század második felében mind műszaki, mind tudományos szempontból igen jelentős szerepet vállalt Váradi Ernő vegyészmérnök és mineralógus. Beszélgetéseim során többször is emlegetik a hajdani bányászok a vidék legendák övezte, rejtélyes kutatóját. 1910-ben született Nagyváradon, Váradi Ödön, az Ady-kortárs neves jogász és publicista fiaként. 1935-ben fejezte be vegyészeti és ásványtani tanulmányait Drezdában. Hazatérve előbb a Rézbánya környéki molibdén- és uránlelőhelyeket kutatta, majd az 1940-es évek elejétől a derna–tatarosi bányavidék kísérleti központját vezette. Nevéhez több mint 70 találmány kötődik. Legnagyobb sikerét a dernai bitumenből általa előállított termék, az úgynevezett poláris olaj előállításával aratta. A szovjet légiflotta gépei ennek a különleges, mínusz 63 fokig fagyálló ásványi olajnak a felhasználásával repülték át 1952 telén az Északi-sarkot. Váradi Ernő a legmagasabb állami kitüntetésekben részesült, s a fáma úgy tartja, hogy (íme, a nevéhez fűződő legendák egyike…) Sztálin – közvetlenül rejtélyes halála előtt! – Moszkvába hívatta, és tudományos érdemeit elismerve, egy halom arany ékszerrel jutalmazta meg őt. Számos legendás elem fűződik az időközben akadémikusi címet elnyerő kutató titokzatos bukaresti és jászvásári útjaihoz is. Sokan tudni vélik, hogy néhány havi németországi szimatolás után, ezen eltűnései alkalmával alapozta meg a polimerek kutatását, mellyel Elena Ceauşescu tudományos hírnevét „öregbítette”. Házvezetőjének visszaemlékezései szerint még idős korában is, ha éjszaka „megálmodott valamit”, felkelt, fel se öltözött, hanem pizsamában a laboratóriumába sietett, és azon frissiben kísérletekbe fogott. A közelmúlt krónikája. A Magyar Asphalt Rt. a saját szükségletére kezdett lignitet bányászni, először a Felsődernával szomszédos Bodonoson. Az első szénbányászok a Baranyiak által erdőirtás végett a Réz-hegységbe telepített szlovákok leszármazottai voltak. Bodonosról alagúton keresztül lóvontatta csillékkel szállították az üzemanyagot Dernára. A fél évszázadig kitermelést folytató magyar részvénytársaság vagyonát, tizenegy aszfalt- és szénbányájával, ipartelepeivel, épületeivel együtt Trianon után 1922-ben „vette át” – minden kártérítés nélkül! – a Román Kőolajipari Vállalat. A bécsi döntést követő négyesztendős „magyar közjáték” alatti fellendülés után a bányavidéken az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején kezdődött az egyre nagyobb iramú fejlesztés. Az „almaszegi szénmedence”-ként emlegetett kisrégió az ipar, elsősorban az erőművek fokozódó, csillapíthatatlan lignitigényének köszönhetően mintegy hatezer bányásznak biztosított az országos átlagnál „több”, „jobb” kenyeret. Bár – mint azt nyugdíjas riportalanyaimtól megtudom – a Zsil-völgyi bányászok az ottani nagyobb fűtőértékű feketeszén miatt mindig sokkal többet kerestek, mint ők. Az almaszegi bányát műszaki fejlesztés révén 1975-ben – elsőként az országban – teljes mértékben gépesítették. Ennek eredményeként 1985 és 1988 között a munkaversenyben elnyerték az országos első helyet. Románia kőszénellátásának 10 százalékát adva többször kiérdemelték a „Szocialista Munka Hőse” kitüntetést…
Ebek harmincadján. Kolozsvári Sándor nyugalmazott bányagépész véleménye szerint barnaszén még akár évtizedekre elegendő volna a közel száz kilométer hosszan elnyúló tárókban, de csak egyetlen vállalkozó próbálkozik a bányászat felélesztésével a közeli verzár–bodonosi bányavidéken. A tárnákat a rendszerváltozás után fokozatosan zárták be, úgymond konzerválták, szerre nyilvánították „nem rentábilissá” őket. Sándor máig nem érti, kinek, kiknek az érdeke volt a teljes leállás. Mint megannyi ebek harmincadjára ítélt üzem esetében, a „konzerválás” itt sem jelentett egyebet, mint mindennek a szétverését, minden elmozdítható széthordását. Sándor több mint két évtizedig bányakombájnok kezelőjeként dolgozott. A fejtés előkészítése nyomán két fronton haladtak előre, akár nyolcvan-száz méter szélesen. A kitermelt lignitet futószalagon hozták ki, apró villanymozdonyok vontatta csillékkel, billenőkocsikkal szállították az almaszegi szénsilókig, ahol vagonokba rakták át, s főleg a nagyváradi hőerőművet táplálták ezzel a fűtőanyaggal. Kolozsvári Sándor emlékezete szerint a középesi bányában, ahol ő dolgozott, hét halálos baleset történt. A frontfejtésben dolgozók közül szinte mindenkit értek kisebb-nagyobb sérülések, őt magát is. Bányalégrobbanás csak a bodonosi fejtésnél fenyegetett, csak ott keletkezett metángáz a tárnákban. A szolidaritás viszont sok életet mentett meg. Egyszer Sándorék brigádja mögött kigyulladt egy frontfejtés. Egyetlen bányásznak sem volt kötelező védőmaszkja, s a nagy füst teljesen elzárta a visszautat, nem tudtak kimenekülni. Az egyik igazgató – a főnökök mind el voltak látva komplett, oxigénpalackos védőfelszereléssel – mentette ki őket, annyi maszkot hozott magával, ahányan bent rekedtek. Az egyik maszk meghibásodott, s megmentőjük váltakozva hol a pórul járt bányász, hol a saját szájába dugdosta az életet jelentő oxigén forrását. Amikor megszűnt a bányászat, sokan elköltöztek, másfelé próbáltak szerencsét. Sándor egyik cimborája meg sem állt Kanadáig. Mivel jóval kevesebbet kerestek, mint a feketeszenet bányászó Zsil-völgyiek, a nyugdíjuk is jóval kevesebb lett. Debreceni Sándornak huszonnégy esztendei föld alatti munka után 1370 lejjel kell beérnie. Sándor egyébként újságolvasó ember, beszélgetésünk során tájékozottnak bizonyul az ország-világ dolgaiban. Bevallja őszintén: „a politika nem érdekli”, az elvonások és a megígért, de elmaradt nyugdíjemelések miatt „nem ért egyet az RMDSZ politikájával”. Emiatt leskelődött át „közömbösen” a kapujában álldogálva, emiatt nem kelt át az úton, hogy részt vegyen az imaházban tartott megbeszélésen. Szerinte a Szövetségnek nem kellett volna belépnie a demokrata-liberálisok vezette kormánykoalícióba. Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, az iránt érdeklődöm: az ő ifjúsága idején milyen volt Felsődernán és széles e vidéken az élet. „A bányászok nagyobb része áttelepedett a vidék falvaiba, de sokan ingáztak, akár hatvan kilométerről is. Autóbuszkonvojok hozták-vitték naponta háromszor a váltásokat. Sok-sok magyar élt itt – kapom a választ. – Volt egy jó focicsapatunk, bányásznapi rendezvényeken nagy ünnepségek zajlottak, a prémiumokból bőven futotta miccsre, sörre. Akár hiszi, akár nem, itt fent a gyártelepen szinte csak magyar szót lehetett hallani az én gyerekkoromban, a románok meg a szlovákok lejjebb laktak, a faluban, de sokan közülük beszéltek magyarul. Csupa magyar szomszédunk volt, ez véges-végig magyar utca volt, én még magyar iskolában végeztem a hét elemit. Amikor Nagykágyán beiratkoztam a gépészeti szakközépiskolába, nagy gondom támadt abból, hogy jószerével egy szót sem értettem románul.” Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A Kárpát-medencei magyar egyetemisták állásfoglalása
A Rákóczi Szövetség 2011. évi Szentendrei Nyári Főiskolai Táborában jelenlévő felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági és anyaországi magyar ajkú hallgatók közös nyilatkozatot fogadtak el. A nyilatkozatot változtatás nélkül közöljük.
Köszönetünket fejezzük ki a Rákóczi Szövetség huszonkét évnyi rendületlen és kitartó munkájáért, melyet magyar identitásunk megtartásának és a határon átnyúló magyar-magyar kapcsolatok elmélyítésének szentelt. Reméljük, hogy a Rákóczi Szövetség értékteremtő munkájának beteljesítéséhez a mindenkori magyar kormányzat és a gazdasági szféra lehetőségeihez mérten hozzájárul. Meggyőződésünk, hogy a magyar kultúra értékeinek megőrzésében és továbbörökítésében az ifjú generációknak kulcsszerepet kell vállalniuk. Tudjuk, hogy a Rákóczi Szövetségre ebben a feladatban örökös partnerként tekinthetünk. Célként egy öntudatos magyar közösséget kell megjelölni, mely büszkén felvállalja hovatartozását, az anyanyelvhasználat terén pedig bátran él jogaival. Kötelességünknek érezzük felhívni a figyelmet a határon túli civil szféra fokozott aktivitásának szükségességére. Hosszabb távon csakis a fejlett civil öntudat járulhat hozzá a Kárpát-medencei magyarság fennmaradásához. E tekintetben különösen előremutatónak tartjuk az elmúlt hónapok szlovákiai magyar nyelvhasználati kampányát, mely során a felvidéki fiatalok önszerveződésbe kezdtek jogaik érvényesítéséért.
Örömmel értesültünk róla, hogy a kedvezményes honosítást kérelmezők száma immáron meghaladta a 130 ezret. Tudjuk, hogy a magyar állampolgárság identitás-erősítő szerepe vitathatatlan, s üdvözöljük a nemzet közjogi egyesítését célzó törekvést, ugyanakkor úgy gondoljuk: a kettős állampolgárság csak egy tégla a sok közül, ami csak több, ütőképes intézkedéssel állhat össze erős fallá védelmünkben. Ilyen intézkedésnek tartjuk a kisebbségi jogok bővítését, az anyanyelvhasználat elősegítését és a magyar tannyelvű iskolarendszer sorvadásának megakadályozását. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a legtöbb építőkövet magunknak, határon túliaknak kell előállítanunk, hogy újra egy erős közösséget építhessünk.
A romániai, szerbiai és ukrajnai népszámlálások közeledtével felszólítjuk a helyi civil szervezeteket és politikai pártokat a létfontosságú összefogásra és együttműködésre. Csakis közösen sikerülhet minden magyarhoz eljuttatni az üzenetet, miszerint kultúránkat, anyanyelvünket és vallásunkat bátran és büszkén kell vállalnunk! Reméljük, a Rákóczi Szövetség hagyományaihoz hűen jövő évben is megszervezi a Kárpát-medencei ifjúság számára ezen hiánypótló találkozót, ezáltal is hozzájárulva nemzeti összetartozás-tudatunk erősítését.
Szentendre, 2011. augusztus 27.
Az állásfoglalást elfogadta: Csíkszeredai Rákóczi Szövetség; Országos Magyar Diákszövetség (Kolozsvár); Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség; Marosvásárhelyi Rákóczi Szövetség; Interkulturális Közösségek Egyesülete (Nagyvárad); Kolozsvári Rákóczi Szövetség; Diákhálózat (Pozsony); Juhász Gyula Ifjúsági Klub (Nyitra); KAFEDIK (Brünn); Ady Endre Diákkör (Prága); Kikelet Egyetemi Mozgalom (Kassa); Selye János Klub (Pozsony); József Attila Ifjúsági Klub (Pozsony); Kaszás Attila Diákkör (Budapest); Délvidéki Magyarok Ifjúsági Szervezete (Szabadka); Vajdasági Magyar Diákszövetség (Szabadka); KMDFKSZ (Ungvár); Kishegyes Község Ifjúsági Irodája; Márton Áron Szakkollégium (Budapest); Károli Gáspár Református Egyetem ÁJK (Budapest) Felvidék.ma

Tőkés szerint az EMNT és az EMNP csak a magyarság érdekében működne együtt az RMDSZ- szel
Tőkés László, az EP alelnöke szerint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt számára "a magyarság érdekeinek szolgálata kötelező", és csak ennek alapján képzelhető el az RMDSZ-szel való együttműködés a jövő évi választásokon.
Nagyváradi sajtótájékoztatóján Tőkés László pénteken kijelentette: természetesnek tartja, hogy abból a tisztségből, amelyet betölt, mind országa, mind a magyar közösség érdekeit szolgálja.
"Ez nem mond ellent egymásnak" – jelentette ki Tőkés.
Azt mondta, azért jelöltette magát az RMDSZ-szel közös listán az európai parlamenti választásokra, mert a szövetségnek nem lett volna esélye EP-képviselői mandátum megszerzésére, és mert a magyar közösség érdekeit akarja szolgálni.
"Némelyek elfelejtik, hogy nem én kértem a listára való felvételemet, hanem az RMDSZ volt olyan helyzetben, hogy nem volt esélye egy európai képviselői helyet megszerezni, és ők kértek fel, hogy fogadjam el a lista első helyét mint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke. Nem az RMDSZ kedvéért mentem bele ebbe a kompromisszumba, hanem a magyarság érdekei szolgálatában tettem" – nyilatkozta az EP alelnöke. Ennek ellenére – jelentette ki Tőkés – a jövőben az RMDSZ-szel való együttműködés csak akkor folytatódhat, ha a szövetség tagjai vele azonos célokat követnek. "Az EMNT és a létrehozandó Erdélyi Magyar Néppárt számára kötelező a magyarság érdekeinek szolgálata. Csak ezen az alapon képzelhető el az együttműködés a jövő évi választásokon" – jegyezte meg Tőkés.
Véleménye szerint az EMNT és az RMDSZ közötti együttműködés elszakadt a szövetségtől, melynek tagjai megfeledkeztek a magyar testvériségről. Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés László EP-alelnök a magyar-magyar párbeszédről
A szeptembertől újrainduló Európa parlamenti ülésszak erdélyi nyitányaként tartott sajtóértekezletet Nagyváradon Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke és Szilágyi Zsolt, az EP-képviselő brüsszeli kabinetfőnöke. Az újságírókkal való találkozón elsősorban a magyar-magyar párbeszéd lehetséges alakulásáról és a verespataki bányanyitásról esett szó.
Az Erdélyi Napló Tőkés Lászlót a pártbejegyzés rögös útjáról, illetve az ehhez kapcsolódó magyar-magyar párbeszédről kérdezte.
– Több, mint négy hónapja tart az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzési procedúrája, miközben a bíróság újabb és újabb okokat talált a pártbejegyzés elnapolására. Ön szerint mi áll ennek a jogi huzavonának a hátterében? – A kérdésnek egy általános és egy konkrét vetülete van. A jelenség általános vetülete kilencven évre, újabban pedig húsz évre nyúlik vissza: le kellett törni az önálló kisebbségi, ezen belül az önálló magyar érdekképviseletet. Annak lehettünk tanúi, hogy 1989-1990 fordulóján a magyarság mintha magára talált volna, megszerveződött, kialakította politikai érdekérvényesítő és képviseleti rendszerét. Az öröm azonban rövid ideig tartott: az áldemokratikus, posztkommunista, posztszekurista, nacionalista rendszernek öt-hat évre volt szüksége ahhoz, hogy véget vessen az önálló magyar érdekérvényesítésnek. Babits Mihály verssorát idézve, megalázatosította a magyarságot: a magyar politikumot sikerült becsatolnia a többségi politika rendszerébe, és pénzzel, hatalommal és feltételezhetően titkosszolgálati eszközökkel kihúzta a talajt a magyar politika alól. Ennek isszuk most a levét! Ma az RMDSZ színeiben egy magyarul beszélő román politikai alakulat ténykedik, és ez végletesen behatárolja és korlátozza politikai mozgásterünket és érdekérvényesítési lehetőségeinket. Ezt a helyzetet akarjuk feltörni, megváltoztatni, amikor az egyik kísérletet a másik után végezzük, kezdve az alsócsernátoni fórummal, folytatva a szatmárnémeti egyházi autonómia-közgyűléssel, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács megalakulásával, a Magyar Polgári Párt létrehozásával, és legutóbb az Erdélyi Magyar Néppárt megalakítási kísérletével. Konkrét formában arról beszélhetünk, hogy a többségi hatalommal cinkos együttállásban lévő Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az RMDSZ – amelynek nevéből már csak a „romániai” bír hiteles tartalommal –, minden lehetőt megtesz, hogy megtartsa politikai egyeduralmát a romániai magyarság fölött, ezáltal fenntartva a bukaresti rezsim kézi vezérlésű magyarságpolitikáját. Kirívó az az orcátlan demokrácia-, Európa- és magyarellenes törekvés, amely az RMDSZ magatartását jellemzi az Erdélyi Magyar Népáárt bejegyzésével kapcsolatban. Az elmúlt hónapok történései, konkrétan a bejegyzést akadályozó erők leleplezése révén nyilvánvalóvá vált, hogy az RMDSZ minden lehetőt megtesz a pártbejegyzés megakadályozásáért. Még azt sem zárom ki, hogy titkos megegyezés alapján történik mindez: a kormányban részt vevő RMDSZ titkos alku tárgyává tette az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzésének megakadályozását. Ebben a helyzetben csak abban reménykedhetünk, ha a román politika több vasat tart a tűzben, és nem föltétlenül fog eleget tenni az RMDSZ exkluzív óhajának.
– Ilyen előzmények után milyen esély van arra, hogy az az EMNT, illetve a megszülető új párt, az EMNP tárgyalóasztalhoz üljön az RMDSZ-szel? – Még a halálos betegség ellen is küzdenek az orvosok, néha sikerrel. Egy másik extrém példával élve: valószínűleg a verespataki ciános bányaterv meg fog valósulni, mert a román hatalmi érdek ezt kívánja, ennek ellenére minden lehetőt meg kell tennünk a verespataki projekt megvalósítása ellen. Hasonló a helyzet az erdélyi magyar politikában is: akkor is fel kell vennünk a harcot az opportunista, hatalomnak alárendelt RMDSZ-szel, ha történetesen eredménytelenül végződik a küzdelem. Hitem szerint azonban megvalósítható az a törekvésünk, hogy a romániai magyar politikai rendszerváltozás megtörténjen. A magyarországi nemzeti erőknek sikerült ezt megvalósítani, és nekünk is esélyünk van az erdélyi magyar politikában a politikai változások végrehajtására. Ezért kezdeményeztük az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozását: ezzel szeretnénk megtörni a hatalompárti RMDSZ egyeduralmát, és létrehozzuk a nemzeti érdekérvényesítés eszközét. Természetesen nem lehetünk annyira naivak, hogy figyelmen kívül hagyjuk az RMDSZ meglétét, ugyanakkor árnyaltan kell látnunk az RMDSZ tagságát. Hasonlattal élve, egy jármű utasaiként foghatjuk fel a tagságot, akik arra utaznak, amerre a jármű vezetője halad. Számíthatunk az utasokra: ők vagy kiszállnak a járműből, és átülnek egy más járműbe, vagy tesznek arról, hogy jó irányba utazzanak, tehát olyan vezetőket választanak, akik jó irányba vezetik őket.
– Úgy tűnik, a választás megtörtént, és minden marad a régiben ... – Ha csak az RMDSZ-nomenklatúrát nézzük, akkor valóban szomorú a helyzet: Kelemen Hunor Markó Béla epigonjaként működik. Az RMDSZ-ben teljes mértékű a folytonosság, azzal a különbséggel, hogy Markó Béla jobb vezető volt, mint a mostani vezetők. A párbeszéd tekintetében mi azokra számítunk az RMDSZ-ből, akik egy másfajta RMDSZ-t képzelnek el. Ezek az erők viszont nagyon gyengék, és az egyszerű tagság szintjén léteznek. Nekünk alkupozícióba kell kerülnünk! Rá kell kényszerítenünk akár a mostani vezetést is arra, hogy a közös nemzeti érdekek céljából tárgyaljon velünk. Súlyos gond, hogy akárcsak az egyház, az RMDSZ egyes vezetőit is fogva tartja a titkosszolgálat. Ez ellen nehéz tenni! Zsarolhatók, ezáltal a volt titkosszolgálatok fogságában vannak.
– A hét végén tartotta kongresszusát a Magyar Polgári Párt. A párt elnöke, Szász Jenő az RMDSZ-szel szemben jobboldali összefogást sürget, amelynek része lenne az EMNT, az SZNT és az MPP. Lát-e esélyt egy ilyen szövetség kialakulására? – Egy vezető magyarországi politikus, a Magyar Polgári Pártot és az RMDSZ-t összehasonlítva, tréfásan azt mondta: az egyik a kisebbik, a másik a nagyobbik rossz. Az előbbi hasonlattal élve, az egyik egy kisebb jármű, a másik egy mamut jármű, de közös vonásuk, hogy egyikkel sem érhetünk célba. A kérdés nem úgy tevődik fel, hogy a kisebbik vagy a nagyobbik autóba ülünk. Az MPP nem megfelelő partner az úgynevezett jobboldal, a nemzeti oldal létrehozására: elveszítette hitelét és tagságát is. Akárcsak az RMDSZ esetében, az MPP tagságával sincs semmi bajunk: annak idején szeretetre méltó, derék magyar emberek szavaztak az RMDSZ-re és a Magyar Polgári Pártra egyaránt. Az RMDSZ-hez hasonlóan a Magyar Polgári Párt vezetőinek a hitelével van baj, mindenek előtt elöljárójával, aki menet közben olyan exkluzivista módon szabadult meg párttársaitól, mint az RMDSZ annak idején. Olyan embereket távolított el a pártból, akik nem az ő akarata szerint politizáltak. Ráadásul egy kongresszusi határozat valósággal kiátkozza a párt EMNT-és tagjait. Ebben a helyzetben nincs miről beszélnünk. Nem tartom célravezetőnek a pártlogikán alapuló, kizáró jellegű összefogást. Ezzel ugyan megkerülhetjük az RMDSZ-t, de politikai egyeduralmát nem tudjuk megtörni. Erdélyi magyar összefogásra van szükség, vagy, ahogy Orbán Viktor, a nemzet miniszterelnöke meghirdette, a nemzeti együttműködés rendszerét kell létrehozni.
– Hetek óta tartó, megújult vita övezi a verespataki bányanyitás ügyét. A román államfő, Traian Băsescu kemény fellépése egyértelműen a bányanyitás irányába mozdította el a román kormányt. Az Európa Parlamentben többek között az ön kezdeményezésére elfogadott határozat ellent mond a ciános bányakitermelésnek, ami viszont nem kötelező érvényű ajánlás. Év végéig az Európai Bizottságnak kellene állást foglalnia, és szerencsés esetben törvénytervezetben megtiltania a ciános aranybányászatot. Van-e esély arra, hogy hasznos időn belül elfogadásra kerül egy ilyen összeurópai érvényű törvény? – Már eddig is sokat késlekedett az Európai Bizottság. Ennek bizonyára az az önellentmondás az oka, hogy az európai törvényhozás elsöprő többségével szemben kellene a Bizottságnak döntenie, így inkább a diplomatikus kivárás, halogatás álláspontjára helyezkedik. Jelen helyzetben sajnos nem kérdéses, hogy milyen döntést fog hozni az Európai Bizottság, hacsak valami olyasfajta fordulat nem következne be, mint például az atomerőművek esetében Németországban. Be kell látnunk, hogy az Európai Unióban a nagyhatalmaknak van döntő szavuk: amíg, az európai nagyok – Németország, Franciaország, Nagy-Britannia – nem döntenek, nincs esélyünk a helyzeten változtatni. Ilyen esetben nincs, aki feltartóztassa a válság mélypontjára süllyedt, arany- és pénzéhes román politikát. Szinte csodával érne fel, ha működésbe lendülne a felemás román demokrácia, és a kisebb-nagyobb polgári egyesületek és a zöldek hathatós nyomást tudnának gyakorolni a román politikára. Ebben az ügyben csak egy országos méretű, demokratikus fellépés akadályozhatná meg a kormányt. – A nyáron ért véget az uniós magyar elnökség. A kormánypártok szerint ez sikertörténetnek számít, az ellenzék viszont nem így látja. Az Erdélyi Magyar Ifjak gyergyói táborában a Jobbik elnöke úgy vélekedett, hogy nemzetpolitikai ügyekben a magyar kormány nem képviselte megfelelő módon a határon túli magyarság autonómiatörekvésit. Ön ezt hogyan látja? – Fordítsuk meg a kérdést: mi lett volna, ha a frissen hivatalba került kormány hangsúlyosabban képviselte volna a határon túli magyar, és ezáltal az össznemzeti érdekeket? A három alaptörvényért – a trianoni emléktörvény, a honosítási törvény és az alkotmány – mérhetetlen össztűz zúdult a magyar kormányra: el lehet képzelni, hogyha még ennél is fokozottabban áll ki ügyeinkben, mi várt volna a kormányra? Maximalista és populista álláspontnak tartom ezt a fajta elégedetlenkedést, amivel nem tudok egyet érteni. A felsorolt három alaptörvény olyan alappillérei a magyar nemzetpolitikának, amelyek hosszú távon a tényleges határok feletti nemzetegyesítés irányába mutatnak. Olyan keretviszonyokat valósítanak meg, amelyek rövidebb-hosszabb távon tartalommal tölthetők meg. Ne felejtsük el, hogy a honosítási törvényt még azok táborában is sokallták, akik ezt megszavazták. Olyan vélemények hangzottak el, hogy talán várni kellett volna ezzel. Erdélyi magyarként nyilván én is azt szerettem volna, hogy többet tegyünk közös ügyeinkért. Epilógusként viszont hozzá kell tennem, hogy az elnökséget betöltő államok esetében nem szokás saját problémáikat előtérbe helyezni. Gondoljunk Belgiumra: előjöhetett volna Belgium a már-már országos szakadást okozó flamand-vallon ellentétekkel? Sőt, a belgák kormány nélkül hajózták végig a soros uniós elnökséget. Ezután kell megtennünk azt, amit joggal elvárunk az anyaországtól.
– Az Európai Parlament alelnökeként az ön feladatkörébe tartozik az európai egyházak közötti párbeszéd kiszélesítése. Hogyan látja a mai uniós keretek között a párbeszéd térnyerését? Van-e esély arra, hogy az egyházak az európai politikában nagyobb figyelmet kapjanak? – Az egyházak nem találnak párbeszédre egy ultraliberális irányba elhajló, vallásellenes közegben. Gondoljunk a XVI. Benedek pápa spanyolországi látogatását övező, erőszakba torkolló tüntetésekre. A francia forradalomra visszavezethető szekuláris vallásellenesség – noha tábora kisebbséget élvez – nagyon hangos, és már-már provokálóan türelmetlen. Nekünk, az ateista kommunizmusból jött kelet-európai képviselőknek megdöbbenéssel kell tapasztalnunk, hogy Nyugat-Európában, a volt szabad világban egy éppen olyan türelmetlen egyház- és vallásellenesség létezik, noha az eszköztáruk teljesen különböző. Osztom Orbán Viktor véleményét, hogy nem csak válságról beszélhetünk, hanem egy globális „rendszerváltozás”, korszakváltozás időszakát éljük. Ezért merem remélni, hogy a sokszínűségről, és az értékek pluralizmusáról beszélő Európában esélyünk lesz a párbeszéd intézményes kereteit megteremteni. Makkay József
Erdélyi Napló. Erdély.ma

Ezt a háborút sem mi nyertük meg
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozata keretében Szakály Sándor professzor, az MTA Történettudományi Bizottságának tagja értekezett a Városi Művelődési Ház dísztermében, Magyarország a második világháborúban címmel.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki azon meggyőződésének adott hangot, hogy a Mérlegen a magyar történelem című előadássorozat iránti érdeklődés is a rendezvény létjogosultságát támasztja alá.
A legutóbbi meghívott Szakály Sándor, a történelemtudományok doktora, a Magyar Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának tagja, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora volt, aki Magyarország a második világháborúban címmel értekezett. Bevezetőjében azt a választ adta a saját maga által felvetett Miért volt szükség a II. világháborúra? kérdésre: a világégés kitörésének gyökere az I. világháborút lezáró Versailles-i békerendszer. A vesztes és megalázott hatalmak nem tudták elfogadni a rájuk erőltetett diktátumot, a ’30-as évek második felére pedig a győztesek is rájöttek arra, hogy a helyzet fenntarthatatlan és bizonyos korrekciókra van szükség. Magyarországon a két világháború között nem volt olyan politikus, aki ne tekintette volna célkitűzésének és feladatának a revíziót, hiszen enélkül semmi esélye sem lett volna a közéleti érvényesülésre. 1938 októberében zajlottak a komáromi tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia képviselői között arról, hogy bizonyos területeket átadjanak Magyarországnak, azonban mivel a felek nem tudtak megegyezni, a döntőbíráskodást a nagyhatalmakra bízták. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés következtében Magyarország jelentős területeket kapott, melyeknek körülbelül 86 százalékában magyarok éltek, a határvonal pedig nagyjából megegyezett az 1918 november végi demarkációs vonallal. A sikeren felbúzdulva a magyarok Kárpátalja visszaszerzésével is próbálkoztak volna, azonban Mussolinin kívül senki sem támogatta az ötletet, így a lelkesedés alábbhagyott. Kedvezően változott viszont a helyzet 1939 tavaszán, amikor Csehszlovákia kettévált, így eljött az ideje annak, hogy Kárpátalját is Magyarországhoz csatolják.
II. bécsi döntés
1939 tavasza után sajátosan alakultak a dolgok Európában, ugyanis egyfajta versenyfutás kezdődött a gazdasági és katonai potenciállal rendelkező Sztálin kegyeiért. Augusztus 23-án megszületett a Molotov-Ribbentrop-paktum, szeptember 1-jén pedig Németország megtámadta Lengyelországot. Magyarország semleges álláspontra helyezkedett, viszont megnyitotta a határait a lengyel menekültek előtt. Novemberben a Szovjetunió megtámadta Finnországot, a fegyverszünet eredményeképpen a finnek lemondtak bizonyos területekről. Közben a három balti állam is „önként felajánlotta”, hogy vonuljanak be hozzájuk szovjet csapatok. 1940-ben Magyarország látva, hogy a román királyság kielégítette a Szovjetuniónak Bukovinára és Besszarábiára vonatkozó igényeit, úgy gondolta, eljött az ideje annak, hogy a magyarok is területi igényekkel lépjenek fel. Teleki Pál miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy Magyarország önállóan kellene lépjen ez ügyben, nehogy Németország és Olaszország később benyújtsa a számlát. Az 1940 augusztusi szörényvári tárgyalások kudarccal végződtek, így ismét döntőbíráskodás volt, melynek köszönhetően az augusztus 30-i II. bécsi döntés nyomán Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, vagyis 43 ezer négyzetkilométert, melyen 51-52 százalékos volt a magyarság részaránya. Úgy tünt tehát, hogy Magyarország poziciója erősödött, visszakapott területeket, decemberben pedig örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával. 1941-ben a délszláv államban „rendet teremteni akaró” Németország azt kérte Magyarországtól: csatlakozzon hozzá, cserében pedig visszatérhetnek délvidéki területek, plusz Magyarország megkapja Fiumét. Április 1-jén a Legfelsőbb Honvéd Tanács úgy döntött: akkor támogatja a német elképzeléseket, ha politikai vákuum keletkezik, vegzálják a Jugoszláviában élő kisebbségeket vagy a délszláv államközösség szétesik. Utóbbi április 10-én következett be, amikor Horvátország kimondta függetlenségét. Immár Bárdossy László minisztersége alatt katonai hadművelet indult a Délvidéken, és újabb területekkel gazdagodott Magyarország.
Kassa bombázása
1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 26-án pedig nem azonosított felségjelű gépek bombázták Kassát. Magyarországon rendkivüli minisztertanácsi ülést hívtak össze, és mivel a korabeli álláspont az volt, hogy szovjet repülőgépek voltak, úgy döntött Horthy, hogy válaszcsapást kell adni a Szovjetuniónak. Ennek megfelelően mozgósították a honvédség egy részét (Kárpát-csoport), és június 28-án megindult a támadás a Szovjetunió ellen. Novemberben az erők egy részét visszarendelték Magyarországra, a többiek pedig Kárpátalján maradtak. Közben Wert Henrik honvéd vezérkari főnököt Szombathelyi Ferenc váltotta e tisztségben. Jelentős fordulat történt 1941 decemberében, amikor Hitler szemében felértékelődött Magyarország, ugyanis a Wehrmacht csapait feltartóztatták Moszkvánál, ezért a kisebb országok támogatására is szüksége volt. Ribbentrop a magyarországi látogatásakor felvetette, hogy a magyarok nagyobb erővel vegyenek részt a harcokban. Ő úgy értelmezte, hogy beleegyező választ kapott, majd 1942 kemény hangú tárgyalások következtek, melyek azzal zárultak: Magyarország a hadereje egyharmadát bocsátja Németország rendelkezésére, utóbbi viszont felfegyverezi a katonákat.
A Don-kanyarban
1942. április 11-én megindult a 2. Magyar Hadsereg kiszállása a frontra, Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt. Szakály Sándor szerint problémát okozott, hogy a honvédok nem ismerték pontosan a feladatukat, csak menet közben derült ki, hogy támadó hadműveletekkel kell segítsék a nagy német offenzívát, és a katonai felszerelésük sem volt megfelelő. A Don-kanyarban 1943 januárjában indult meg a Vörös Hadsereg támadása, áprilisig 198 ezerről 106 ezerre csökkent a honvédek élelmezési létszáma, mely statisztikai adat tartalmazza a 28 ezer sebesültet, a 26 ezer hadifogságba esettet és a 41 ezer fő vérveszteséget. A történész ezen a ponton befejezte előadását, megjegyezve, hogy „ezt a háborút sem mi nyertük meg”.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

A besorolás nem befolyásol
Mivel a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) eddig sem kapott román állami támogatást, így a minisztériumi besorolás nem befolyásolja az intézmény tevékenységét.
Dr. János Szatmári Szabolcs a PKE rektora tegnapi sajtótájékoztatóján fejtette ki véleményét a Tanügyminisztérium által elvégzett besorolásról, melynek keretében a hazai felsőfokú oktatási intézményeket rangsorolták. A rektor kifejtette, hogy az egyetemek rangsorolásának késleltetése óriási károkat okozott az állami felsőfokú oktatási intézményeknek, hiszen a mesterképzések beindítása előtt egy-két héttel hozták nyilvánosságra a kategóriákba sorolás eredményét. Ugyanakkor kifejtette: ez a rangsor az állami egyetemek finanszírozását érinti, nem az intézmények képzéshez való jogát, így a PKE harmadik, oktatói kategóriába történő besorolása nem módosítja az egyetem tevékenységét, hiszen a PKE eddig sem kapott semmilyen anyagi támogatást a román államtól. János Szatmári elmagyarázta, hogy az egyetemek a továbbiakban is indíthatnak bármilyen mesterképző iskolát, de ezek állami finanszírozása függ majd a besorolásuktól. Majd felhívta a figyelmet arra, hogy az ország összes magánegyeteme a harmadik kategóriába esett, „vélhetően azért, hogy ne jusson eszükbe esetleges kutatásaikra állami támogatást kérni” – fogalmazott a rektor. János Szatmári Szabolcs jelezte, hogy még most sem tudják, hogy milyen kritériumrendszer került a harmadik kategóriába a PKE, és mint mondta, hivatalosan fogják kérni az erre vonatkozó adatok kiadását a szükséges magyarázatokkal együtt.
Akkreditálva
János Szatmári Szabolcs, a PKE rektora tegnapi sajtótájékoztatóján kifejtette, hogy az akkreditáció megszerzése után az eddigi négy mesterképzés mellett további négyet indíthat az egyetem vallástudományok, vállalkozások fejlesztésének menedzsmentje, zeneművészet az audiovizuális kultúrában valamint vizuális kommunikáció tematikákban. A mesterképzésekre a beiratkozások a tegnapi nap folyamán lezárultak, a felvételik ma zajlanak, illetve szeptember 24-én lesz még egy felvételi. Hangsúlyozta, hogy az idén végzett az egyetem első mesterképzős évfolyama, és mivel lejárt a három éves monitorizálási időszak, ezért jövő évtől a hallgatók már a PKE oktatóiból álló bizottság előtt, magyarul vizsgázhatnak Nagyváradon.
Alapképzés
Az alapképzésről szólva a rektor kijelentette, hogy szeptember 13-ig tart a pótfelvételi a megmaradt helyekre. A rektor felhívta a figyelmet arra, hogy a szakok többségén maradtak még tandíjmentes helyek, ezalól kivétel a PKE legkeresettebb szakjainak számító magyar, angol, reklámgrafika, menedzsment és turisztika szakok, de még ezekre a szakokra is be lehet iratkozni tandíjas helyekre. Megtudtuk, hogy a legcsekélyebb az érdeklődés a filozófia és a teológia szakok iránt. János Szatmári Szabolcs aláhúzta, hogy az egyetem nem csak azokat várja, akik az idén érettségiztek, hanem a másoddiplomásokat és a korábbi években érettségizőket is. Bejelentette továbbá, hogy az idén nem indul be a tanítóképző valamint a bank és pénzügy szak, ellenben beindul a legtehetségesebb diákoknak szóló szakkollégiumi képzés, melynek keretében neves szakembereket is meghívnak előadásokat tartani. Hangsúlyozta, hogy a Colloquia nyelvvizsga központot alig fél éve indították, de máris nagy sikerük van a különböző nyelvoktatásoknak. Hozzátette, hogy a nyelvközpontban már óvodás korú gyerekeknek is indítanának képzési formákat.
A finanszírozásról
A PKE állami támogatása kapcsán a rektor elmondta, hogy a román államtól csak az egyetem által a HU-Ro programok keretében elnyert pályázatok önrészét kapták meg, de az egyetemfenntartás és az oktatás költségeinek 85 százalékát a magyar állam biztosítja, a fennmaradó tizenöt százalékot pedig az egyetem saját bevételeiből fedezi. Elmondta, hogy a magyar államtól a romániai felsőfokú oktatási intézmények finanszírozására szánt összeg 70-30 százalékos arányban oszlik meg a Sapientia és a PKE között. Ezt követően elárulta, hogy a tavalyi kormányváltás után azonnal félmilliárd forinttal emelkedett a támogatás teljes összege, mely így jelenleg eléri a kétmilliárd forintot. Emellett a magyar kormány kérte a két romániai magyar felsőfokú oktatási intézményt, hogy állítsák össze fejlesztési prioritási listáikat, a magyar kormány ugyanis külön fejlesztési alapot kíván létrehozni a határon túli magyar egyetemek támogatására. János Szatmári Szabolcs elmondta, hogy a PKElegfontosabb prioritása az új egyetemépület felépítése, melyet szintén a magyar állam anyagi támogatásával kívánják megépíteni. Az egyetemnek már megvan a pénze az építkezés engedélyeztetésének költségeire, és ezt a folyamatot már idén októberben szeretnék beindítani.
Kapcsolatok, fejlesztések
János Szatmári Szabolcs beszámolt az intézmény külkapcsolatainak bővítéséről, melynek köszönhetően az Erasmus program keretében a PKE már szakmai gyakorlatra is tud ösztöndíjakat nyújtani diákjai számára különböző külföldi cégekhez, intézményekhez. A PKE most írt alá egyzeményt a Sevillai Egyetemmel, és aláírás előtt áll az egyezség a Liszaboni Katolikus Egyetemmel, a közeljövében pedig várhatóan egy svájci és egy vagy két németországi egyetemmel köt hasonló együttműködési szerződést. Az infrastukturális beruházásokról szólva a rektor kiemele azt, hogy az egyetem épületét teljesen felújítják, a legfelső emeleten légkondicionálást, a nagyteremben és a Bartók teremben kihangosítási rendszert szereltek be, a többi tanteremet pedig projektorral és interaktív táblákkal látják el. Beszámolt arról is, hogy két tudóstól közel hatezer kötetes, főként szépirodalmi és szakirodalmi könyvadomány érkezik a PKE-hez. A Partiumi Keresztény Egyetem tanévnyitója egyébként október 7-én tíz órai kezdettel lesz a váradi színházban. erdon.ro

Magyar-román állambiztonsági kapcsolatok (1945-1982)
A kezdeti fagyos viszony 1956 környékén engedett fel: leveleztek, találkoztak, együttműködtek, sőt, csereüdülési program is létezett.
Első rész
A kontextus
Jelen tanulmány a második világháború utáni magyar-román kapcsolatok egyik fontos területét, a belügyi és állambiztonsági területen kifejtett együttműködést rekonstruálja. Erősen rendszerspecifikus – a Szovjetunió által létrehozott birodalmi/szövetségi struktúrákhoz köthető – jelenségről van szó, amely évtizedeken át jelentős befolyást gyakorolt a két szocialista ország viszonyára. Ismert, hogy a második világháború utáni időszakban a szovjet tömb létrehozása szoros együttműködésre késztetett olyan állambiztonsági gépezeteket, amelyek 1918 óta békeidőben is létfontosságú feladatnak tekintették az egymás elleni elhárító és hírszerző munkát. Példaként említhetjük a magyar és a román, vagy a magyar és a csehszlovák állambiztonsági szervezetek között szorgalmazott együttműködést. A szocialista országok belügyi/állambiztonsági szervei közelmúltbeli kapcsolatának mélyebb ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy túllépve a párt- és államközi kapcsolatok szűk metszetét, tágabb összefüggéseiben értelmezzük a magyar államszocialista rendszer felső apparátusanak hozzáállását a kisebbségi kérdéshez és a határontúli magyarok ügyéhez.
Milyen formális és informális keretek között működtek együtt a térség állambiztonsági szervei, és mennyire volt sikeres és gördülékeny a kooperáció? A folyamat kezdete alighanem a szovjet hadsereg 1944-45-ben végrehajtott előrenyomulására datálható, amikor Kelet- és Közép-Európa felszabadításával egy időben új, kommunista befolyás alatt működő erőszakszervezetek jelentek meg a térség országaiban. Noha a szovjet típusú állambiztonságok szervezeti felépítésükben és ideológiai célkitűzéseikben is Moszkva irányítása alatt álltak, a szovjet tömb országai igyekeztek összekapcsolni saját rendszereiket a horizontális információcsere és az operatív együttműködés céljából. Feladatuk rendkívül nehéz volt, mivel a szocialista államközösség egyik íratlan szabálya az egymás belügyeitől való távolmaradás volt. Bár a nem diplomáciai típusú információszerzés „baráti” minőségben is tiltott volt, a legtöbb ország – közöttük főként Románia – egyre gyakrabban tért el az előírástól, és hagyományos nemzetállami szemlélettel irányította a kémelhárító és hírszerző szerveit.
Intenzív kapcsolattartás, gyümölcsöző együttműködés (1948–1963) 
A két világháború közötti időszakban, majd a második bécsi döntést követő háborús években Magyarország és Románia kapcsolatait alapvető geopolitikai ellentétek határozták meg. Az Erdély hovatartozásáról folytatott diplomáciai, kulturális és gazdasági versengésben a két ország titkosszolgálata kulcsszerepet vállalt. Az ellentétes politikai célok és hatalmi érdekek miatt az együttműködés kibontakozását a közös német érdekszférához tartozás sem tette lehetővé.
A helyzet nem változott a háborút követő koalíciós kormányok alatt sem egészen 1948-ig, amikor mindkét országban létrejöttek a szovjet belügyi szervek mintájára felálló, közvetlenül Moszkva irányítása és felügyelete alatt működő új állambiztonsági szervek. Igen kevés forrással rendelkezünk az együtműködés alapjait tekintve döntő fontosságú kezdeti időszakról (1948–56). A magyar Belügyminisztérium iratanyagának jelentős része megsemmisült az 1956-os forradalom alatt, míg a román állambiztonsági iratokat kezelő bukaresti szaklevéltárban a román hírszerzés magyarországi tevékenysége máig minősített, azaz nem kutatható információnak számít. A fennmaradt magyar iratanyag szerint 1956-ig a két állambiztonsági apparátus elsősorban határrendészeti feladatok ellátása során segítette egymás munkáját: az 1948 óta gyakorlatilag lezárt magyar-román határt sokan próbálták illegálisan átlépni, míg mások csempészettel próbálkoztak, és a határon át történő „átbeszélés” is tiltott tevékenységnek számított.
Románia és Magyarország kommunista pártjai, valamint a két államapparátus egymástól szigorúan elszigetelten működött, és az információcsere diplomáciai vonalon is minimális volt. Ezt a szakirodalom részben a szovjetek „közvetlen” hatalomgyakorlásának, részben a két politikai vezetés közötti történelmi gyökerű bizalomhiánynak tulajdonítja, melynek történelmi és pszichológiai okai voltak. Ez az államszocializmus korszakában végigkísérte a magyar–román kapcsolatokat. Részben a technikai feltételek hiányosságai, részben a kétoldalú együttműködés iránti politikai akarat hiányában a szocializmus első éveiben alig találkozunk közös nyomozással, bizalmas adatcsere alapján végrehajtott intézkedésekkel. Ez figyelemreméltó körülmény, mivel 1949-ben több olyan koncepciós eljárást indítottak a magyar és a román kommunista hatóságok, amelyeknek fontos szálait vélték felfedezni egymás országában. Az erdélyi származású Rajk László letartóztatását (1949. május 30.) követően a román hatóságok párhuzamos nyomozásba kezdtek. A román belügyi szervek megkísérelték összekapcsolni az 1949. június 21-én letartóztatott Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Rajk László és Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének ügyét egy, a magyar revizionisták ellen vizionált kirakatperben. Rajk bukását követően le is tartóztatták Székelyudvarhelyen élő sógorát, Soós Józsefet a Rajkkal való kapcsolata miatt. A Securitate átal összegyűjtött nyomozati anyagok alapján Rajkot azzal vádolta a román pártvezetés, hogy 1946-ban belügyminiszterként „sovinista” álláspontot képviselt a magyar-román területi vitában, 1948 nyarán pedig külügyminiszerként Székelyföldön járt magánlátogatáson, ahol több helyi magyar kommunista politikussal és értelmiségivel – köztük az 1949-ben szintén letartóztatott Méliusz József íróval – találkozott. Ennek ellenére a két országban zajló koncepciós eljárásokat nem kapcsolták össze. Arról sincs tudomásunk, hogy nyomozótisztek utaztak volna a másik országba, vagy hogy összekötőkkel rendelkezett volna a két belügyminisztérium. 
Az 1950-es évek elején a magyar és a román belügyi szervek konkrét együttműködése két területre korlátozódott: egyrészt a második világháború alatt kompromittált személyek, elsősorban az 1940-44 között Észak-Erdélyben aktív, majd onnan eltávozott és azóta Magyarországon vagy ismeretlen helyen tartózkodó volt csendőrök és katonatisztek felkutatására és kiadatására. Az együttműködés másik vetülete a volt hadifoglyok ellenőrzése volt. 
1950-51 között a magyar hatóságok több száz, a szovjet hadifogságból hazatérő magyar nemzetiségű román állampolgárt hallgattak ki, majd adtak át a román szerveknek. Kivételt képez Demeter János erdélyi politikus testvérének, Demeter Béla kolozsvári újságíró-politikusnak az esete, aki 1944-es Magyarországra történő áttelepedése után Tildy Zoltán köztársaság elnök tanácsadójaként, majd a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályának Erdély-szakértőjeként működött. 1944 és 1946 között Demeter jelentős szerepet játszott a magyar béke-előkészítésben, amennyiben bizalmas információkat gyűjtött és továbbított Budapestnek az ismét román fennhatóság alá került Észak-Erdély politikai és társadalmi helyzetéről. 
Demeter vizsgálati dossziéjából kiderül, hogy az 1945 óta Magyaroszágon élő újságírót, aki 1946 nyarán a párizsi békekonferencián is részt vett a magyar kormány képviseletében, 1947-ben előzetes letartóztatásba helyezte az Államvédelmi Hatóság. Április másodikai kihallgatása alkalmával részletes vallomást tett a háború utáni politikai-diplomáciai tevékenységéről, amely egyébként teljes összhangban volt a magyar kormány, valamint a Magyar Kommunista Párt álláspontjával: a trianoni határvonalat „etnikai elveken” részlegesen korrigálni kell. 
Demetert később szabadlábra helyezték, és megszüntették az ellene indított eljárást. Négy évvel később, 1951. március 15-én balatonlellei otthonában viszont ismét felkereste az Államvédelmi Hatóság a minden tisztségétől megfosztott, elszigeteltségben élő volt politikust. Letartóztatását házkutatás követte, Demetert azonban már ki sem hallgatták, hanem április 18-án átadták a román hatóságoknak, hogy támogassák annak bizonyítását, miszerint a romániai vádlottak (Teleki Béla mellett Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Venczel József egyetemi tanár, Demeter János és Balogh Edgár befolyásos baloldali politikus) Erdélyt el akarták szakítani Romániától. 
Demeter Béla 1952. december 24-én halt meg a Bukarest melletti Văcăreşti börtönben. Az ő esetében bizonyítottnak tekinthető a kétoldalú együtműködés, de az eljárás módja (a fogoly előzetes kihallgatás nélküli átadása) a már említett kapcsolat esetlegességére, gyengeségére utalhat. A kooperáció intézményesülése egyértelműen az 1956-os forradalomhoz köthető. 
A magyar események erdélyi visszhangja tüntetéskísérletben, szórólapok terjesztésében, széleskörű „politizálásban” nyilvánult meg. 1956-ban a romániai magyar nemzetiségű lakosság egy részében nemcsak a román kommunista rendszer, hanem a kisebbségi lét méltósága, elviselhetősége iránti hit is megingott. A román hatóságoknak rá kellett döbbenniük, hogy nem ismerik az erdélyi magyar lakosság és értelmiség közhangulatát. Válaszul intenzív állambiztonsági hálózatépítésbe kezdtek és kemény megtorlásban részesítettek mindenkit, aki szolidaritását fejezte ki a magyarországi forradalmárokkal. 1956 sokféleképpen hatott a szocialista országok, és különösen Magyarország és Románia kapcsolatára. Noha az újrainduló román nemzeti államépítési folyamat zavarta a szomszédos Magyarországgal való viszonyt, a magyar válság új integrációs folyamatok elindítására késztette a Szovjetuniót és a kelet-európai kommunista államokat. 
Ehhez a rendkívül fontos területhez tartozott a magyar-román belügyi és állambiztonsági kapcsolatok folyamatos fejlesztése. A szakmai közvélemény előtt ismeretes Ion Mihai Pacepa volt tábornok, hírszerzőtiszt állítása, mely szerint a Magyarországon zajló politikai eseményektől tartó román pártvezetés már a forradalom előtti hónapokban elhatározta, hogy magyar származású (vagy anyanyelvi szinten beszélő) felderítő tiszteket küld Magyarországra. Bár az eddigi kutatások nem támasztották alá Pacepa állítását a román tisztek „tömeges beáramlásáról” az 1956-os forradalom leverése után újjászerveződő magyar állambiztonsági gépezetbe, figyelemre méltó, hogy 1957 elején Románia Vilhelm Einhorn, azaz Einhorn Vilmos belügyi tisztet nevezte ki a budapesti román nagykövetség tanácsosává. Einhorn tényleges budapesti tevékenysége máig feltáratlan. Másfelől a gyakori politikai konzultációk és a Nagy Imre-ügy „megoldásában” tapasztalható együttműködés, valamint a román és a magyar belügyminisztériumban párhuzamosan történő átszervezések, fontos kinevezések egybeesése (a megtorlást levezénylő Biszku Béla és Alexandru Drăghici belügyminisztereket szinte egyszerre nevezték ki) arra engednek következtetni, hogy 1956 novemberétől a magyar-román belügyi együttműködés intenzívebbé, közvetlenebbé vált. 1957 és 1963 között a két társszerv érintkezésére már nem csak szovjet irányítás vagy közvetítés mellett került sor, noha a levelezés továbbra is orosz nyelven folyt. A kapcsolatfejlesztésben kulcsszerepet játszott a magyar forradalom részvevőinek felkutatása és elítélése. Az ÁBTL iratanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy a két BM rendszeresen cserélt információt „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett. 1962. január 25-én a BM II/6-b alosztálya az NKO és a román állambiztonsági szervek együttműködését kérte Nagy Gyula, Budapesten élő volt köpeci főjegyző és István nevű fia elleni terhelő anyagok gyűjtéséhez. 1958-ban Nagy István Magyaroszágon élő apját látogatta meg, és „visszatérésekor 98 db ellenforradalmi sajtóterméket akart magával vinni. Kurticson a határőrizeti szervek lefoglalták.” A román belügyi szervek válasza szerint „az 1959. február 25-i 285. sz. bírósági határozat értelmében Nagy Istvánt 7 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték”. A köpeci születésű Nagy István elítélésének ténye eddig semmilyen tudományos adattárban nem szerepelt. De a belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban levő román állampolgárokról is. 1958. október 30-án Harangozó Szilveszter és a belső elhárítás akkori vezetője, Hollós Ervin kérésére a Securitate kihallgatói Lakó Elemért és Varró Jánost, a kolozsvári Bolyai Egyetem augusztus 26-án őrizetbe vett oktatóit faggatták Czine Mihály irodalomtörténészről, aki 1956-ban ösztöndíjas aspiránsként járt Kolozsváron, és megismerkedett a két fiatal erdélyi pályatárssal. A román fél válasza szerint Varrót nem sikerült kihallgatni „rossz egészségügyi állapota miatt”, viszont orosz fordításban csatolták Lakó Elemér 1958. november 15-én készült kihallgatási jegyzőkönyvét, melynek eredeti példánya a román állambiztonsági levéltárban található. A két irodalomtörténészt végül 1959-ben 18 és 16 év börtönre ítélték; ismereteim szerint Czine Mihályt ez ügyben nem zaklatta a magyar politikai rendőrség. 
Jóval intenzívebben működött együtt a két állambiztonság 1960-1962 között, amikor kétoldalú megfigyelés alá vonták Domokos Pál Péter, Bodor György, Vita Sándor és más „jobboldali”, „nacionalista” – erdélyi származású és 1944 óta Magyarországon élő – értelmiségieket. A jobboldali értelmiségi körök elleni eljárásokról a kora Kádár-korszakban Standeisky Éva írt figyelemre méltó esettanulmányt. Ebben kifejti, hogy az 1905-ben Kézdivásárhelyen született Bodor György jogtanácsos a volt középosztály reformok iránt elkötelezett és a nemzeti tradíciókat az 1945 után uralmon lévőktől eltérően értelmező nagyszámú rétegéhez tartozott, amelyet a kisebbségben élő magyarok sorsa és Erdély hovatartozásának esetleges rendezése különösen foglalkoztatott. Ez veszélyérzetet keltett a kádári hatalomban, és kemény válaszra késztette. Bodort Püski Sándorral és Zsigmond Gyulával együtt tartóztatták le 1962 márciusában. Az ezt követő perben Zsigmond Gyulát háromévi börtönbüntetésre ítélték, Bodor György három és fél évet kapott. A legsúlyosabb büntetést – négy és fél évet – Püski Sándorra mérték. Témánk szempontjából fontos rámutatni a román és a magyar állambiztonsági együttműködés szerepére az említett ügy felgöngyölítésében és „realizálásában.” Miután a román hatóságok letartóztatták és elítélték Bányai Miklóst, Domokos Pál Péter erdélyi kapcsolatát, 1961 márciusában Budapestre utazott Domokos másik kapcsolata, Paál Gábor csíkszeredai ügyvéd. Ekkor a román belügy arra kérte a magyarokat, hogy vegyék őt szoros megfigyelés alá Budapesten, amit a magyar fél teljesített is. 1961. május 30-án a BM II/5-a alosztálya a következő beszámolóval és javaslattal fordult Bukaresthez: „Közöljük a Román Állambiztonsági Minisztériummal, hogy feldolgozás alatt tartunk egy nacionalista illegális csoportot, akik kapcsolatban állnak román állampolgárokkal. A feldolgozás alatt álló csoport több vezető tagja Romániából települt át Magyarországra. Így pl. Domokos Pál Péter 60 éves, pártonkívüli, tanár, budapesti lakos, dr. Bodor György 54 éves, pártonkívüli, vállalati jogász, budapesti lakos, dr. Vita Sándor 60 éves pártonkívüli, alkalmi munkás, budapesti lakos. A csoport egyebek közt azzal foglalkozik, hogy ellenséges tartalmú tanulmányokat készítenek, amelyeken az ún. »erdélyi kérdést« is tárgyalják. Ezen »tanulmányokat« és más nacionalista jellegű könyveket illegális úton kijuttatják a Román Népköztársaságba élő kapcsolataiknak. A RNK-ban élő kapcsolataik közül eddig a következő személyek merültek fel: dr. Jakó Zsigmond kolozsvári lakos, volt »Magyar Párt« képviselője, Tankanicz Ádám személyigazolvány száma: CM – 423397, könyvtáros, Bányai Miklós elítélt, dr. Paál Gábor. Számunkra hasznosan a fent leírt ügyben már régóta működünk együtt a román elvtársakkal. Az ügy feldolgozásának előrehaladott állapota szükségessé tenné, hogy rövid időn belül tisztázzuk a RNK-ba irányuló tevékenységét [sic!]. Javasoljuk az elvtársaknak, hogy a két minisztérium megbízottai ezen ügyben az együttműködés jobb megszervezése érdekében találkozzanak. A személyes találkozás megoldható lenne részletes, kölcsönös tájékoztatás, közös operatív intézkedések megbeszélése, pl. ügynökök kölcsönös utaztatása a kapcsolatok jellegének felderítésére és a bűncselekmények dokumentálására stb. Amennyiben szükségesnek tartják a fenti ügyben a további közös munkát, javasoljuk, hogy a találkozó az elvtársak által megjelölt időben és helyen, vagy Budapesten jöjjön létre. Válaszukat várjuk.” 1962 márciusában Nagyváradon találkozott a két nyomozóhatóság. Noha az értekezlet eredményeiről nem maradt feljegyzés, Hollós Ervin osztályvezető előzetes emlékeztetője jól szemlélteti az együttműködés mélységét: „A megbeszélés során – többek között – a következő kérdéseket vetjük fel, amelyek esetleges dokumentálása számunkra – a már jelzett ellenséges tevékenység félbeszakítása érdekében – különös fontossággal bír: Domokos Pál Péter 1945 előtti magatartása, tevékenysége. /:VKF/2-es besúgó volt?:/ Bányai Miklós korábban vallotta, hogy Domokos Pál Péter egy magyarországi illegális szervezkedés tagja. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok számunkra igen fontosak. Bányai Miklós letartóztatása alkalmával lakásán néhány könyvet is lefoglaltak, amelyeket – állítólag Domokos Pál Pétertől kapott. Az ezzel kapcsolatos dokumentációt is lényegesnek tartjuk. Adataink szerint Domokos Pál Péter kapcsolatot tart Antal Áron tanár, csíkszeredai, dr. Paál Gábor csíksomlyói és Erőss Mária brassói lakosokkal. A kapcsolat jellegének és formájának dokumentálását kérjük. Adataink szerint dr. Jakó Zsigmond volt ügyvéd, cluji lakos kapcsolatot tart Domokos Pál Péter köré csoportosult nacionalistákkal. Ezzel kapcsolatos esetleges dokumentumok tanulmányozását is szükségesnek tartjuk. A felsorolt kérdésektől függetlenül, a megbeszélések során felvetjük a magyarországi nacionalista csoportosulások és romániai kapcsolataik esetleges közös operatív feldolgozásának szükségességét, lehetőségét is.” Az 1957-1963 közötti időszakban a legtöbb információt a román állambiztonsági szervek azokról a Romániába utazó magyar állampolgárokról szolgáltatták magyar kollégáiknak, akik politikai múltjuk (volt katonatisztek) vagy származásuk (papi család, „volt kizsákmányoló”) miatt az elhárító szervek figyelmébe kerültek, és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével kapcsolatosan „helytelenül” nyilatkoztak ismerőseik, rokonaik előtt. 
A magyarországi és erdélyi magyar „nacionalistákról” folytatott közös nyomozások érezhetően felerősítették a román vezetésben azt az 1956 óta széles körben osztott vélekedést, hogy az erdélyi kérdés körül erős érzelmek uralkodnak Magyarországon és az erdélyi magyarok körében is, ezt pedig határozott nemzetiségpolitikával kell orvosolni. Az 1960-as évek elején az állambiztonsági együttműködés legérdekesebb vetülete a személyes kapcsolatok kiépítése volt. 1960 áprilisában Budapestre látogatott a Kolozs tartományi állambiztonsági szervek korábbi parancsnoka, Mihai Nedelcu ezredes, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásban. A vele tárgyaló magyar állambiztonsági tisztek első kézből értesülhettek a román BM-ben zajló átszervezésekről, a szovjet mintára megalakuló Román Állambiztonsági Bizottságról, a határőrség áthelyezéséről a Honvédelmi Minisztérium ellenőrzése alá, valamint egy volt belügyminiszter-helyettes, Alexandru Mureşanu (eredeti nevén Ady László) eltávolításáról és letartóztatásáról „multjára való tekintettel”. 1963 februárjában pedig egy magyar állambiztonsági tiszt, Simon Tihamér, a Vas megyei RFK Politikai Osztályának vezetőhelyettese és dr. Szabó Péter, a Vas megyei főügyész utaztak Romániába. A látogatásnak operatív célja volt: 
egy Balozsán István nevű, háborús bűnökkel vádolt személy felkutatása, akiről olyan információk érkeztek, hogy Nagyvárad környékén tartózkodik. Bukarestben Marton György alezredes, a román BM bukaresti tartományi vizsgálati osztályvezetője fogadta a magyar küldöttséget, majd Nagyváradra kísérte, ahol két magyar nemzetiségű román tiszt, Jakab József százados, a vizsgálati osztály vezetője és Buzás Imre beosztott segítette a magyar nyomozók munkáját.
Két hét alatt húsz személyt hallgattak ki, négy szembesítési jegyzőkönyvet és kilenc felismerési jegyzőkönyet készítettek, valamint 28 polgári személyről gyűjtöttek operatív információt. Noha az általam tanulmányozott iratokból nem derül ki, eredményes volt-e a Romániában végzett nyomozás, az említett személyre vonatkozóan további, eddig fel nem dolgozott iratcsomó kutatható az ÁBTL-ben. 1963-ban pedig a két BM csereüdülésről állapodott meg. A román BM húsz helyet biztosított a tengerparti Mangaliában, a magyar fél pedig ugyancsak 20 helyet Balatonlellén, összesen 23 napra, amiből három napot a fogadó ország fővárosában kellett tölteniük az üdülő tiszteknek. A részvevőknek nemcsak az utazási költségeket fizették, hanem üdítőitalt, cigarettakészletet, kulturális intézmények látogatását, kirándulásokat, saját nyelvén nyomtatott újságot, tolmácsot és költőpénzt (1185 Ft-ot, 750 lej megfelelőjét) is biztosítottak. 1962-1963 között a két állambiztonsági szerv igen intenzív levelezést folytatott; két év alatt közel 800 oldalnyi iratcsomó gyűlt össze. A felek osztályvezetői szinten tárgyaltak, de előfordultak miniszteri vagy miniszter-helyettesi szinten kezelt kérések is. A közösen feldolgozott ügyek között találunk a román-magyar határon történt tiltott „átbeszélés” felderítésére irányulót, egy közös intézkedési tervet a budapesti holland nagykövet ellenőrzésére, aki 1963. január 14-18. között Romániába utazott országa bukaresti képviseletének megnyitása alkalmával, és egy összehangolt akciót magyar és román állampolgárok letartóztatására, akiket szabálytalan devizagazdálkodással vádoltak. Még nagyobb hangsúlyt kapott azonban a háborús bűnösök és a Nyugatra disszidált személyek felkutatása, valamint – miután 1960-tól vízummal ismét lehetővé vált a két ország közötti utazás – a Romániába látogató magyar állampolgárokról folytatott információcsere, vagy a magyar-román határon folytatott csempészet elleni fellépés. 
Stefano Bottoni. Transindex.ro
Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II.
Az Erdély visszacsatolásával kapcsolatos híreszteléseket követően Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A kapcsolatok befagyasztásától a formális együttműködésig.
Földes György 2007-ben megjelent átfogó monográfiájában 1963–64-re datálja az első komolyabb konfliktust a második világháború utáni magyar–román viszonyban, melynek időzítése korántsem volt véletlenszerű. Mindkét országban lezajlott ugyanis a politikai konszolidáció, de gazdasági téren kifulladni látszott az extenzív fejlődésre alapozó, túlközpontosított tervutasításos irányítás, és a KGST belső piaccá való alakulásáról szóló fejlesztési tervek nem enyhítették a kelet-európai szocialista államok kettős (a Szovjetunióval és a fejlett nyugati/tőkes államokkal szembeni) függőségét. Ebben az egyébként is feszült helyzetben éleződött ki a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytatott vita, amelyben mérföldkövet jelentett Illyés Gyula nagy visszhangot kiváltó interjúja a párizsi L’Express című hetilapban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról, majd ezt követően az MSZMP PB 1964. januári ülése, amelyen Kádár tőle szokatlan módon kifakadt a határkérdésről és a trianoni békeszerződés fájdalmas következményeiről.
A magyar–román állambiztonsági kapcsolatok fejlődését azonban nem elsősorban az Illyés-interjú és az azt követő nemzetközi botrány, hanem a Román Munkáspárt által 1964 áprilisában kiadott „függetlenségi nyilatkozat” akasztotta meg. Noha a KGST átszervezése körüli viták már évek óta mérgezték a térség országainak kapcsolatait, Bukarest ideológiai fordulata egyenesen válságba taszította Románia kapcsolatát nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi „baráti” szocialista országgal is. Mivel a BM nemzetközi kapcsolatok osztályának iratanyaga az 1964 utáni időszakra vonatkozóan rendezetlen, ömlesztett formában érkezett az ÁBTL-be, a levéltári kutatást ez rendkívül nehézzé és körülményessé teszi. Nehéz tehát megállapítani, hogy 1964 után valóban megszakadtak-e román viszonylatban az állambiztonsági kapcsolatok. Tény azonban, hogy 1964 és 1966 között egyetlen utalást sem találni a két BM közötti együttműködésére. 
A román állambiztonsági levéltárból származó adatok szerint 1965–1966 körül, tehát közvetlenül Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után korszakos paradigmaváltás ment végbe a román belügyi stratégiában, amit a magyar társszerv nem vagy csak igen későn észlelt. 1964 tavaszán-nyarán Romániában nagy riadalmat keltettek azok a híresztelések, miszerint szovjet–magyar politikai egyezség körvonalazódik Erdély visszacsatolásáról. Az állambiztonsági szervek készültségét emelték, 1964 őszén több magyar nemzetiségű személyt őrizetbe vettek néhány napra, pl. Jordáky Lajos ismert kolozsvári szociáldemokrata politikust, akit a Securitate azzal gyanúsított, hogy más „jobboldali szociáldemokratákkal” (Bruder Ferenc, Pásztai Géza) memorandumot szerkesztett Erdély kérdéséről, amit az ENSZ-hez és a magyar kormányhoz kíván eljuttatni. 1966 januárjában a román BM egyik jelentése a magyar emigráció románellenes tevékenységéről számolt be, és néhány hónappal később Bukarestben már felső szintű állománygyűlést szerveztek „az egyes tartományokban tapasztalható magyar nacionalista megnyilvánulásokról”. Nicolae Pleşiţă, a BM Kolozs tartományi igazgatóság vezetője, később a hírszerzés magyarellenességéről ismert egyik irányítója kijelentette, hogy „lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy Magyarországra is ügynököket építsünk be, hogy ezek majd jelentsenek az ottani helyzetről, hogy felvegyék a harcot a magyarországi propagandától elvakult elemekkel, akik levelekkel és uszító anyagokkal bombázzák az itteni nacionalistákat, ellenséges cselekedetekre buzdítva őket”. 
Pleşiţă hozzászólása rendkívül fontos, mert arra enged következtetni, hogy Bukarest ekkor már szakítani készült a Varsói Szerződés azon alapelvével, hogy a tagállamok nem folytathatnak hírszerző vagy elhárító tevékenységet egymás ellen. Ezt az elhatározást erősítette meg az 1968-as csehszlovák válság. A prágai tavasz támogatása, majd augusztusban a szovjet bevonulás elítélése példátlan népszerűséget hozott a Román Kommunista Pártnak és személyesen Ceauşescunak. Ugyanakkor a háborús veszély riadalmat és pánikot okozott a lakosság körében. A magyar határőrség jelentése szerint szeptember elsején a Romániából visszatérő és a határon kikérdezett magyar turisták általános mozgósításról számoltak be: „Bukarestből Nagyvárad irányába páncélos és egyéb alakulatok vonultak. A vonatokon erős katonai ellenőrzés folyik, főleg röpcédulákat keresnek. A városokban megalakultak a munkás-milicia egységei, állítólag a helyi zavargások megakadályozására. A miliciában egyes források szerint csak román nemzetiségűek vehetnek részt. (...) Értesültünk arról, hogy Ceauşescu az erdélyi tartományokban előadásokat tart a magyarok megnyerése érdekében. Erdélyben elterjedt, hogy a szovjetek Erdélyt vissza akarják csatolni Magyarországhoz. A román fiatalok nagy része a hivatalos román állásponttal ért egyet. Romániában a 18 éven felüli lányok összeírása folyik azzal a céllal, hogy szükség esetén behívják őket katonai szakszolgálatra. A román szervek cseh és szlovák nyelvű propagandaanyagot adnak a csehszlovák turistáknak. Biharkeresztesen 12 darab ilyen röplapot találtak az egyik csehszlovák gépkocsiban, amelyet elkoboztak.” Ceauşescu lelkesedése Dubček különutas reformpolitikája iránt nem egyszerű taktikai fogás volt, hanem egy új nemzetpolitika szerves részét alkotta. Ennek legfőbb elemeit Románia 1967-ben fektette le, amikor a szovjet tömbben elsőként ismerte el az NSZK-t, és a „hat napos háború” után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ezek után logikus lépésnek tűnik az a Marius Oprea és Dennis Deletant által feltárt körülmény, hogy a prágai invázió napjaiban, 1968 augusztusában Románia új állambiztonsági operatív egységet létesített, melynek célja a többi VSZ-tag hírszerző szerveinek hárítása volt. 1972-ben 0920. sz. katonai egységre, 1978-ban 0110. katonai egységre keresztelték a növekvő létszámú, szigorúan titkos alakulatot, mely 1989-ben már több mint háromszáz operatív tiszttel rendelkezett. Bizonyítottnak tűnik tehát, hogy a hatvanas évek második felétől Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon. 
A többi VSZ-tagtól eltérően, akik legfeljebb „kémelhárító rezidentúrát” működtettek Budapesten, vagy – lásd a fent idézett 1968-as példát – a hazatérő állampolgáraikon keresztül próbáltak bizalmas értesülésekhez jutni, a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene. A hatvanas évek második felétől paradox helyzet alakult ki a két állambiztonsági szerv kapcsolatában. Egyfelől Románia távol tartotta magát a szovjet tömb országainak katonai együttműködésétől, megnehezítve a többoldalú együttműködést: kilépett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságából, rendszertelenül vett részt a tagállamok többoldalú állambiztonsági egyeztetésein, vagy különvéleményt fogalmazott meg a vitatott kérdésről. Ennek következtében egyrészt magyar–román viszonylatban is megszűnt a rendszeres és ügyszerű együttműködés. Másrészt a prágai tavasz előtti időszakban többnapos konzultációt tartottak Bukarestben (1966. május 2–7.) és Budapesten (1967. május 10–15.) a két állambiztonsági apparátust érintő legfőbb kérdésekről (az Egyesült Államok és a NATO katonapolitikája, az enyhülés megítélése és az ideológiai diverzió elhárítása). 
A fennmaradt jegyzőkönyv szerint a két belügyminiszter, Benkei András és Cornel Onescu részletesen megvitatta az együttműködés megvalósításának általános feladatait: „– Az információkat a két szerv – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – futárposta vagy rejtjeles kapcsolattartás útján küldi meg egymásnak. – Kölcsönösen tájékoztatják egymást azokról az adatokról, amelyekből az állami és a társadalmi rend biztonságának veszélyeztetésére lehet következtetni. – A két ország illetékes szervei – szükség esetén – megtárgyalják az együttműködés folyamán felvetődött kérdéseket. – A MNK belügyminisztere és a RSZK belügyminisztere vagy azok helyettesei /helyettese/ évenként megbeszéléseket folytatnak a jelen Jegyzőkönyvben foglalt határozatok teljesítésének értékelése és a további együttműködés érdekében szükséges intézkedések foganatosítása céljából.” 
Az egyeztetések azonban elakadhattak. 1967. október 27-én Benkei már csak azt javasolta román kollégájának, hogy legalább „a polgári, családjogi és bűnügyi jogsegélyről szóló – 1958. október 7-i egyezményből adódó rendőri feladatok végrehajtására” kössenek kétoldalú megállapodást. Ez lehetővé tette volna, hogy az egymás országába beutazó egyes magyar, illetve román állampolgárok által elkövetett „törvénybe ütköző cselekedetekkel kapcsolatos eljárást” egységes szabályozás és eljárás szerint rendezzék. A magyar tervezet szerint nemcsak a kiadatási kérelmekről értesítették volna egymást a felek, hanem kölcsönös tájékoztatást vállaltak volna a másik fél állampolgárai ellen indított nyomozásokról. 1968. március 4-én Márkus Sándor rendőr ezredes, a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztály vezetője Onescu válaszát közvetítette Benkeinek: 
„Tisztelt Miniszter Elvtárs! Értesítem, hogy az egyik fél országából a másik fél országában tartózkodó állampolgárok által elkövetett törvényellenes cselekedetekkel kapcsolatos eljárás egyesítése tárgyában kötendő egyezménytervezetet megkaptuk. Az okmányt figyelmesen tanulmányoztuk. Az egyezménytervezet tartalmazza azt a helyzetet, amely megfelel a mi jelenlegi szükségleteinknek, azonban megköveteli az érvényben levő jogszabályozás megváltoztatását. Figyelembe véve az egyezménytervezet megszövegezését, amely szerint – a BM-on kívül – egy sor feladat hárul más állami szervekre is, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyezménytervezet egy sor olyan kérdést is tartalmaz, amelyek meghaladják ezen minisztériumok hatáskörét, úgy véljük, hogy a tervezetben szereplő kérdéseket csak a két állam között megkötött egyezménnyel lehet szabályozni.” 
A visszautasító román választ a csehszlovák események követték, amelyek néhány hónapig lehetetlenné tették a tárgyalások újrafelvételét. 1969. május 12–17. között aztán ismét Bukarestben egyeztettek a felek és – valószínűleg szovjet nyomásra – aláírtak egy, a diplomáciai protokollnak megfelelően immár nem oroszul, hanem magyarul

Új magyar tannyelvű iskolát nyitottak Nagyváradon
Az ötödik magyar tannyelvű iskolát nyitották meg Nagyváradon. Ezt Szacsvay Imréről, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc mártírjegyzőjéről nevezték el. A városban utoljára több mint 20 éve avattak magyar iskolát.
Egy tollvonás volt bűne. Szacsvay Imre az 1849-es Országgyűlés mártírjegyzője kézjegyével látta el a magyar nép függetlenségi nyilatkozatát. Portréja ezután a róla elnevezett Nagyváradi tanintézet előcsarnokát díszíti.
A rendszerváltás előtt 9-es számú, majd a George Coşbuc általános iskolaként ismert félszázados tanintézet két éve lépett az önállósodás útjára. Most 665 magyar diák tanul itt 28 osztályban.
Nagyváradon kívül Margitán, és Szalontán is indul önálló magyar iskola.
Duna Tv, Híradó 
Erdély.ma

A váradi szecessziós épületek egy kötetben
Péter I. Zoltán Szecessziós építészet Nagyváradon című kötetét mutatták be pénteken délután a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban.
Nagyszámú érdeklődő jelent meg a pénteki könyvbemutatón, annak ellenére, hogy aznap délután több kulturális esemény is zajlott a városban, amelyeken valószinűleg sok olyan magyar polgár vett részt, akik Péter I. Zoltán könyvének bemutatóján is részt kívántak venni. Ezt a feltevést igazolja az a tény is, hogy a bemutató megkezdése után is szinte folyamatosan érkeztek még az érdeklődők az eseményre. A kötetbemutatót mintegy keretbe foglalta Thurzó Sándor József brácsaművész fellépése, aki az esemény kezdetén és végén egy-egy Maczalik Alfréd kompozíciót adott elő. Magát a könyvet Dukrét Géza a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) elnöke ismertette. „Hiánypótló kötet a Péter I. Zoltáné”, mondta Dukrét Géza a Partiumi Füzetek sorozat 66. darabjaként napvilágot látott kiadványról, mely a PBMET és a Varadinum Script Kiadó gondozásában, a Bihar Megyei Tanács RMDSZ frakciójának és a Nagyváradi Evangélikus-Lutheránus Egyház anyagi támogatásának köszönhetően kerülhet a nagyközönség kezébe. A kötet megjelenésének örök időszerűségét az adja, hogy a történelmi Magyarországon Budapest után Nagyváradon épült a legtöbb szecessziós épület. Ez az építészeti stílus a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején hódított Európában, de a szecesszió egy az építészetnél tágabb értelemben vett művészeti stílus, sőt gondlokodásmód, mely jelen volt az irodalomban, a képzőművészetben és a filozófiában is, hangsúlyozta Dukrét Géza, kifejtve a továbbiakban azt, hogy a magyar szecsesszió legnagyobb alakja Lechner Ödön volt, akinek tanítványai, követői közül sokan terveztek, illetve építettek Nagyváradon szecessziós stílusú épületeket.
E könyv Nagyvárad szecesszió előtti építészetének rövid ismertetésével kezdődik, majd az európai szecesszió kialakulásának és fejlődésének legfontosabb állomásait taglalja a szerző. Ezt követi a könyv első fő része, a Szecesszió térnyerése Nagyváradon című fejezet, melyben számos érdekes információt tudhat meg az érdeklődő a nagyváradi szecessziós épületek megépítésének körülményeiről. Az elnök elmondta, hogy az első szecessziós épület Nagyváradon a Nagysándor József (ma Aurel Lazar) utca 7 szám alatt lévő Sonnenfeld-ház, melyet 1899-ben építettek meg Spiegel Frigyes tervei alapján. Az elsőt további harminckét szecessziós épület követte. A könyv másik fejezetében a Nagyváradon alkotó tizenkét építész rövid életpályájáról lehet olvasni a könyvben, majd a jelentősebb szecessziós stílusú épületek részletes leírását nyújtja Péter I. Zoltán. A kötet végén táblázatba foglalja a szerző a nagyváradi szecessziós épületeket, azok tervezőivel és műemléki besorolásával együtt.
Az ismertető után a szerző, Péter I. Zoltán vette át a szót, aki elöljáróban kiemelte a városban az utóbbi időben tapasztalható pozitív fejleményeket, utalva a színház elé kihelyezett korabeli hangulatot idéző kandeláberekre vagy a nagyállomás előtti ízléses korlátokra, majd saját kötetére áttérve elmondta, hogy a maga idejében a szecessziót nagyon támadták, hozzátéve, hogy amikor tehetségtelen tervezők próbálkoztak vele, akkor ez a támadás jogos is volt, ám Váradon jelentős építészek terveztek szecessziós épületeket. A Sebes-Körös parti városban Komor Marcell és Jakab Dezső voltak a szecesszió vezéregyéniségei, ők tervezték a Sas-palotát és az Adorján I., és II., házakat, de rajtuk kívül mások is jelentős szecessziós épületek tervezésével tették le névjegyüket Nagyvárad építészetében. Péter I. Zoltán elmondta, hogy büszkék lehetünk a váradi alkotók munkáira, de szégyen ránk nézve ezeknek az épületeknek jelenlegi, siralmas állapota. Külön rosszllását fejezte ki a város korábbi főépítészének Andrei Luncannak az ötlete miatt, aki, mikor először kezdtek vakolatdarabok lehullani a műemléképületekről, felszólította a háztulajdonosokat, hogy verjék le épületük rossz állagú díszítőelemeit arra hivatkozva, hogy azok veszélyeztetik az emberek testi épségét. Péter I. Zoltán beszéde után a hozzászólások és a kérdések következtek. Veres Kovács Attila református lelkipásztor felvetette azt, hogy az ilyen és ehhez hasonló kiadványokat idegen nyelveken is ki kellene adni, hogy a turisták is tudjanak ezekről a váradi épületekről. Erre reagálva Dukrét Géza elmondta, hogy megvan neki a Nagyvárad építészetéről szóló, korábban kiadott kötet angol nyelvű kézirata, és mint mondta, amennyiben sikerül anyagi támogatást találni, akkor ezt az anyagot újra ki lehetne adni, más idegen nyelvű kiadás azonban kevéssé valószínű, mert az már túl sok pénzbe kerülne, vázolta a helyzetet Dukrét Géza. Végül Dukrét kérdezte terveiről Péter I. Zoltánt, aki elárulta, hogy Tóth Jánossal, a váradi Ady Múzeum igazgatójával közösen dolgozzák fel Ady nagyváradi sajtóperének periratait, egy másik terve pedig az, hogy összefoglalja Nagyvárad építészetének történetét 1691-től 1860-ig. A könyvbemutató dedikálással zárult
Pap István. erdon.ro

Emlékezés egy íróra
Pénteken délután a nagyváradi Kiss Stúdió Színházban elékeztek F. Diósszilágyi Ibolyára. Az emlékműsorra a Vendégségben egy égbeli kávéház asztalánál című sorozat keretében került sor.
A műsor vezetője Kiss Törék Ildikó volt, aki F. Márton Erzsébet és Varga Vilmos színművészekkel egyetemben felolvastak F Diósszilágyi Ibolya műveiből. A jelenlevőkkel Tavaszi Hajnal a nagyváradi Gheorghe Sincai megyei könyvtár szakmai aligazgatója és Pető Csilla RMDSZ-es parlamenti képviselő osztották meg Diósszilágyi Ibolyához kapcsolódó emlékeiket. Elhangzott többek között az, hogy az írónó Makóról származott, és a nagyváradi orvostársadalom egyik tagja volt. Az írónő számára az újságírás igazi élményt jelentett, és ő volt az, aki behatóan kutatta Juhász Gyula nagyváradi életét továbbá érdemeket szerzett Nagyvárad monográfiájának újraírásában is. F. Diósszilágyi Ibolya korszakokat köt össze a magyar irodalomban, fontos alakja ő a régi Nagyváradra, mondta az alkotóról Tavaszi Hajnal.
F. Diósszilágyi Ibolya /Makó, 1918. augusztus20. – Nagyvárad, 2006. febr. 2./ erdon.ro

Évek a Gulágon: „mindenki élni, túlélni akart…”
Kilenc évet raboskodott a szovjet Gulág munkatáboraiban Rózsás János, aki 18 évesen, mint frontszolgálatra mozgósított levente a marcali fronton esett hadifogságba 1944 decemberében. A lágerekben töltött esztendőkről hallhattunk érdekfeszítő előadást pénteken Nagyváradon.
Két évet töltött Ukrajnában Rózsás János, majd éveket az észak-uráli Szolikamszk erdeiben, az utolsó esztendőket pedig Kazahsztánban dolgozta le. Ez utóbbi helyen, Ekibasztuz bányászvárosban ismerkedett meg Alekszandr Szolzsenyicinnel, a későbbi Nobel-díjas orosz íróval, akivel három évet raboskodtak ugyanazon a helyen. A Gulág-táborokban töltött időkről a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tartott előadást pénteken kora este Rózsás János, a Partiumi Magyar Művelődási Céh (PMMC) meghívásának eleget téve. Ennek igazgatója, Mostis Gergő elmondta: amikor tudomást szereztek arról, hogy Rózsás János Erdélyben tart előadássorozatot, nem hagyhatták ki az alkalmat, hogy a PMMC Nagyváradra is meghívja őt.
A rémulamon győzelme
A magyarok a szovjet kényszermunka táborokban a II. világháború után – ez volt Rózsás János előadásának a címe, amelynek keretében nem csak a Gulág embertelenségeiről hallhattunk, hanem tágabb kitekintésben érdekes történelmi-politikai háttérinformációkkal is gazdagodtunk ezek megalakításáról a bolsevizmus, a „megvalósított rémulamon” győzelme után a Szovjetunióban. – A szocialista állam felépítése érdekében munkatáborokat kellett felállítani és a rendszer ellenségeit oda vinni – fogalmazott Rózsás János. Az első ilyen lágert 1918 nyarán hozták létre, 1934-ben pedig megalakult a Gulág, a „lágerek főhatósága”, amely félig-meddig „munkaügyi minisztériumként” közel negyvenezer munkatábort koordinált – és a nagy halandóság miatt biztosította a folyamatos munkaerő utánpótlást…
1941-től kezdve az adatok szerint mintegy 4.200.000 hadifogoly volt a Szovjetunióban: a legtöbben németek, a második helyen állnak a japánok, a harmadikon a magyarok (514.000), a negyediken pedig a románok (187.000). A rabszedés körülményeiről megtudhattuk: előbb a gyűjtőtáborok tizedelték az embereket, így legalább 140 ezer magyar már el sem ért a lágerekbe. Rózsás János 1944. december 22-én esett fogságba, ’45 áprilisában pedig már munkatáborban volt. Koncepciós perekben ítélték el őket – kellett a munkaerő utánpótlás. Munkatáborba küldtek bárkit, aki csak egy kicsit is gyanús volt a rendszer szemében, vagy aki megítélésük szerint valamilyen veszélyt jelentett „volna” valamikor – fogalmazott az előadó. Szavai szerint ő „csak” tíz évet kapott, és ezt a „csakot” valóban szó szerint kell érteni, mert ennél sokkal keményebb ítéleteket hoztak…
Mindennapok a lágerben
A brigádok harminc emberből álltak, plusz volt egy munkavezető, aki a köztörvényes bűnözők közül került ki, hiszen együtt tartották őket a gyilkosság, rablás miatt elítéltekkel. Minden napra kiadták a feladatot, amit teljesíteni kellett – gyenge élelmezéssel, tisztálkodási lehetőség nélkül, szélsőséges időjárási körülmények között dolgoztak. Ilyen körülmények között a napi normákat lehetetlenség volt megvalósítani, így minden illetékes „szépített” az eredményeken, nehogy gondja legyen felsőbb szinten. „A szép számok mögött az eredmény igen kevéske volt” – mondta Rózsás János, aki szerint a Szovjetunió nem ideológiailag, hanem gazdaságilag omlott össze.
A foglyok nem levelezhettek – ő végül kilenc év után térhetett haza, és akkor tudta csak meg, hogy időközben mik történtek a családjában, ki él még és ki nem… Az öltözékük fehérneműből és pufajkából állt, a lábbeli pedig vagy megfelelt az évszaknak, vagy pedig nem. Civil ruhát nem volt szabad hordani, még egy sálat sem. Szolidaritás volt a foglyok között, de igazi emberi kapcsolat nehezen tudott kialakulni.
A túlélés volt a cél
1949-ben leválasztották őket a köztörvényesektől, speciális politikai lágerekbe kerültek. Itt vasfegyelem volt, beépített besúgók figyelték folyamatosan az embereket, a nehéz, folyamatos munka (munkaszüneti nap nem volt) és a szélsőséges időjárás (nappal plusz 50, éjszaka mínusz 50 fok) tizedelték az embereket. Gyakoriak voltak az öncsonkítások, a rabok bármit megittak, hogy lázuk legyen és kórházba kerüljenek, de öngyilkosság nem volt – mindenki élni, túlélni akart… A vizet csak forralva ihatták, hiszen szinte méregnek számított azoknak, akik más országokból származtak és nem ehhez voltak szokva. Temetni nem kellett: a farkasok gondoskodtak a holttestek eltüntetéséről. „Nem volt drága az emberélet, sem mint rab, sem mint honpolgár” – mondta Rózsás János, akinek ebben az időben csak egy fohásza volt: „Édes Istenem, csak kerüljek haza! Még ha a házam küszöbén halok is meg, de ne legyen belőlem farkaseledel…”
A szabadulás
A rabságnak Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halálával szakadt vége, Konrad Adenauer közbenjárásának köszönhetően a külföldi állampolgárok egy része amnesztiát kapott. Mivel valamilyen szinten a magyarok megbecsülést vívtak ki maguknak, őket nem vagonokban indították meg hazafele, hanem személyvonaton utazhattak, és még „védelmet” is kaptak maguk mellé – ez, mint később világossá vált azért volt indokolt, mert közben a köztörvényes bűnözőket is elengedték, akik rettegésben tartották az országot. A megpróbáltatások azonban itt még nem értek véget: Rákosi Mátyás előbb nem akarta fogadni őket, később büntetett előéletűnek lettek nyilvánítva, és el kellett szenvedjék a megkülönböztetés megpróbáltatásait is. Rózsás Jánost 1962-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága rehabilitálta.
Tököli Magdolna. erdon.ro

Magyar tanárokat távolítottak el a MOGYÉ-ről
Újabb döntést hozott a magyar oktatás rovására a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa. A román többségű testület a hétvégén arról döntött, hogy nem hosszabbít szerződést a felsőoktatási intézmény nyugdíjas óraadó tanáraival. Mivel a tizenöt, a tavasszal nyugdíjba kényszerített, majd óraadóként szerződtetett professzor közül kilenc magyar nemzetiségű, a szenátus döntése a magyarság újabb arculcsapásának számít, és jelentősen megnehezíti majd a magyar tagozat működését.
Míg az egyetem diákságának szinte fele magyar nemzetiségű, a tanárok aránya az egyharmad alá csökkent. Határozatával az intézmény szenátusa lényegében azoktól a professzoroktól szabadult meg immár végérvényesen, akiket a tavasz folyamán, az egyetemi év közepette, egyik napról a másikra nyugdíjba küldött. Akkor a MOGYE szenátusa kegyesen felajánlotta az érintetteknek, hogy óraadó tanárként továbbra is dolgozzanak a felsőoktatási intézményben.
A diákok látják kárát az intézkedésnek
Az egyik érintett éppen Kincses Ajtay Mária, a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület alelnöke. Elmondása szerint a hideg zuhany nem is annyira őt meg a hozzá hasonló helyzetben lévő idősebb professzorokat érinti a legkellemetlenebbül, hanem a felsőoktatási intézményt és annak diákságát. Mától ugyanis bizonyos tanszékek tapasztalt egyetemi tanárok nélkül maradnak. „Én hétfőn még bemegyek pótvizsgáztatni, illetve az elkövetkezendőkben is foglalkozom a két, doktorátusra készülő diákommal, mert ők nem lehetnek az efféle diszkrimináció áldozatai” – fejtette ki lapunknak Kincses Ajtay Mária volt tanszékvezető. A negyvenéves pedagógiai tapasztalattal rendelkező toxikológus szerint az idei a harmadik nagy tisztogatási hullám, ami az egyetem történelmében előfordult. Először a román tagozat megalakulása után söpörtek ki jó pár egyetemépítő magyar professzort, majd 1990-ben, az akkor rendkívül erős magyarellenes hangulatban tették lapátra az idősnek tartott tanárokat. „A mostani újabb hullám a magyar tagozat teljes elsorvasztását célozza” – vélekedett a frissen menesztett professzor.
További tiltakozásokat szerveznek
A szenátus döntése elégedetlenséget váltott ki a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) tagjaiban. A hetek óta Marosvásárhely főterén tiltakozó aktivisták újabb demonstrációra készülnek. Ezúttal az egyetem épülete előtt, hangosbemondóval készülnek fejezeteket felolvasni az új oktatási törvényből. Néhány passzust egy óriástablóra is felírattak, amit aranyozott keretbe foglaltak. A két és fél méterszer kétméteres tablót a hét folyamán készülnek átadni Constantin Copotoiu rektornak. A RMOGYKE elsősorban a szenátus román tagjai által megszavazott diszkriminatív egyetemi charta ellen tiltakozik. Mint ismeretes, a tanügyi törvénybe foglaltakkal szemben ez nem teszi lehetővé a magyar intézet megalakítását az egyetemen. „Pénteken levélben értesítettük a szenátus tagjait, hogy döntéseikkel a Románia által is felvállalt nemzetközi egyezményeket szegik meg. A héten az egyetem előtt tiltakozunk, de folytatjuk a főtéri figyelemfelhívó sétánkat is. A következő lépés az lesz, hogy megpróbáljuk rávenni a MOGYE magyar diákságát, hogy ülősztrájkkal kezdje az évet” – sorolta a civil szervezet terveit a Krónikának Ádám Valérián, a RMOGYKE ügyvezetője, az egyetem volt diákja.
Aggódó vén diákok
A MOGYE és a hazai magyar nyelvű orvosképzés jelene és jövője iránti aggodalom jegyében zajlott a hétvégén az ötven évvel ezelőtt, a felsőoktatási intézményben végzett orvosok és gyógyszerészek „aranytalálkozója” is. „Fél évszázad nagy idő. Megtörte ifjú lendületünket, letarolta reményeinket, kikezdte egészségünket, de nem törte meg az oktatóink iránti tiszteletünket, közösségi szellemünket és egymás iránti vonzódásunkat” – jelentette ki az „osztályfőnöki órán” Bakos János urológus, egyetemi tanár, a találkozó főszervezője.
Mint kiderült, a nagy múltú felsőoktatási intézményben ötven évvel ezelőtt az általános orvosi karon 108-an végeztek, közülük 73-an vannak életben, 32-en külföldre távoztak. A gyerekgyógyász karon 22-en diplomáztak, öten távoztak az élők sorából, ketten települtek ki külföldre, míg a gyógyszerészeti szak 26 végzőse közül egy él az ország határain kívül. A vén diákokat Ötvös József református főesperes köszöntötte, aki nagy megtiszteltetésnek nevezte azt, hogy szólhat az idős erdélyi magyar orvosnemzedékhez. A megmaradás, a helytállás fontosságát kiemelve emlékeztetett a nehéz 1950-es, 60-as évekre. „Én és az én nemzedékem önöket példaadó generációként tisztelte, tiszteli” – jelentette ki többek között a marosvásárhelyi vártemplom lelkésze. 
Indítvány a magyar intézetért
A találkozón László Dénes indítványt terjesztett elő, amelyben az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek kérik: az egyetem szenátusa vizsgálja felül a külön magyar intézet létrehozásával kapcsolatos, negatív hozzáállását. Az idős orvosok úgy vélik: az egyetem mai, román többségű szenátusának nincs joga ahhoz, hogy megvonja a mai és jövőbeni diáktól az anyanyelven való tanulás jogát. A találkozón az egykori tanárok közül heten voltak jelen. Az ő nevükben Fazakas Béla nyugalmazott egyetemi tanár elevenítette fel a múltat, és vázolta fel a magyar tagozat jelenlegi helyzetét, külön kitérve a tanárhiány aggasztó voltára: miközben a diákok fele magyar, fele román, addig a tanároknak csupán mintegy 30 százaléka magyar nemzetiségű.
Nem okozott hátrányt, hogy magyarul tanultak
Az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek alkották az utolsó olyan évfolyamot, amely kizárólag magyar nyelven sajátította el a szükséges ismereteket. A Krónikának többen azt nyilatkozták, hosszú pályafutásuk során semmilyen hátrányuk nem származott ebből. Hoványi Gyula például Nagyváradon született és évtizedeken keresztül Svédországban gyógyított. „Már amikor az egyetemre bejutottam, tökéletesen tudtam románul. Akik most nem akarják azt, hogy különálló magyar karok létezzenek, nem tudják, hogy miért jött létre a marosvásárhelyi orvosi egyetem, amikor 1945-ben a kolozsvári román tannyelvű intézmény lett. Miskolczy Dezső és Csőgör Lajos professzorok közbenjárására az akkori román miniszterelnök, Petru Groza a rendelkezésükre bocsátotta a marosvásárhelyi hadapródiskola épületét, hogy itt magyar orvosi egyetemet létesítsenek, és az itt képzett orvosok Erdély magyar nyelvű lakosságát gyógyítsák. Erre kellene tekintettel lenni ma is” – jelentette ki a Krónikának az ötven évvel ezelőtt végzett orvos.
A Brassóban született és Marosvásárhelyen nevelkedett Friedmann Vilmos Frankfurtban él. „Mind a két nyelvet jól beszéltem, soha nem volt problémám. Az egyetem elvégzése után hét évig Dicsőszentmártonban dolgoztam, a pácienseim zöme román ajkú volt. Nem volt amiatt nézeteltérés, hogy én magyarul tanultam az orvoslást” – emlékezett vissza a kezdetekre a szakember. Brassai Zoltán nyugalmazott orvosprofesszor neje, Daróczi Erzsébet marosvásárhelyi háziorvos szintén azt hangsúlyozta, pályafutása során semmilyen hátrányuk nem származott abból, hogy magyarul tanultak. „Nagyon sok kollegám Moldvába került, és ott igen megbecsült orvosként dolgozott. Szinte hihetetlen, hogy most milyen helyzet alakult ki az egyetemen. Nem értem, hogyan lehetséges az, hogy a szenátussal nem lehet betartatni a törvényt” – háborgott lapunknak a szakember.
László László belgyógyásznak, aki immár negyven éve a németországi Offenburgban dolgozik szintén nem jelentett gondot pályafutása során, hogy magyarul sajátította el a szakmát. „Soha nem volt gond számomra az, hogy különféle nemzetiségű betegeket gyógyítsak. Az alaptudás volt a fontos. Romániában 12 éven át gyakoroltam a szakmát, előbb a Herkulesfürdő melletti Bozovicsban, ahol csak románok éltek. Utána a Temesvár melletti Rékáson praktizáltam, ahol négy nemzetiség él együtt. Semmilyen problémám nem volt” – emlékezett a szakember. Elmondta, sajnálattal értesültem arról, hogy a közelmúltban magyarellenes intézkedések sorát hozták a marosvásárhelyi egyetemen. „Nincs elég tanár, és erre lehet hivatkozni, amikor gátolják a külön magyar intézet létrehozását. Ez nagy baj. Szerintem azt a színvonalat, amit a mi időnkben az egyetem nyújtott, már soha nem lehet elérni, de törekedni kell arra, hogy megközelítsék azt” – vélte a szakember.
Nemzetközi jogorvoslat
Antal Zoltán csíkszépvizi származású sebész főorvos arra hívta fel a figyelmet, hogy az akkori orvosi egyetemen nemzetközi szinten is elismert tanárok tanítottak. „Nekünk olyan nemzetközi hírű tanári karunk volt, akiktől a szakmát igen magas színvonalon sajátítottuk el. Miskolczy és társaik vállalták, hogy Budapestről visszajönnek ide, a román világba, hogy fenntartsák a magyar orvosképzést. Példát vehetnének róluk azok a mai fiatal végzettek, akiknek a tinta alig szárad meg a diplomájukon, s máris azt nézik, hogy melyik nyugati országba távozzanak” – jelentette ki a hosszú időn át Csíkszeredában dolgozó szakember. Hangsúlyozta, az egyetem jelenlegi szenátusának meg kellene ismernie, tanulmányoznia kellene az egyetemes emberi jogok chartáját, és aszerint intéznie a felsőoktatási intézmény sorsát. „Szerintem nemzetközi síkra kell vinni ezt a problémát, mert úgy látszik, az országban nem találunk meghallgatásra” – jelentette ki a MOGYE-n kialakult helyzet kapcsán az intézményben ötven évvel ezelőtt végzett főorvos.
Szucher Ervin, Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

Önellátóvá válnak az iskolák
Önellátóvá válnak az iskolák. A tanintézmények maguk fizetik a számláikat és az esetleges kiadásokról is szabadon dönthetnek majd. A rezsiköltségeket az iskola alapterülete alapján számolják ki. Egyéb kiadásokra pedig a diákok létszáma után kapnak majd egy keretösszeget.
Ebben a nagyváradi iskolában mostanáig csak leolvasták a villany-, gáz-, illetve fűtésórát, az önkormányzat pedig fizetett. Jövő tanévtől azonban már nem csak bejelentésti kötelezettségük lesz az oktatási intézményeknek.
A tavaly októberben elfogadott új tanügyi törvény szerint a 2012/13-as tanévtől úgynevezett kvótarendszer lép életbe: gyermeklétszám szerint határozzák meg az összeget, amiből az iskolának gazdálkodnia kell.
Duna Tv, Nemzeti Krónika. Erdély.ma

A Kulturális Örökség Napjai zajlanak Erdély-szerte
Erdély és a Partium több városa is csatlakozik idén a Kulturális Örökség Napjai elnevezésű rendezvénysorozathoz. Az események sorában az érdeklődők idén többek között a bonchidai Bánffy-kastélyt látogathatják meg szeptember 18-án, vasárnap a Transsylvania Trust Alapítvány szervezésében.
Az érdeklődők díjmentesen járhatják be a kastély épületeit, az időszakos tárlatokat és a kastélyparkot, népi mesterségekkel ismerkedhetnek, egyben a kastélyhelyreállítást dokumentáló fényképkiállítást is megtekinthetik.
Kolozsváron szakértők kísérik majd az érdeklődőket a Sapientia-egyetemnek otthont adó Bocskai-házban, Mátyás király szülőházában, a ferences kolostorban és a Karolina téren szombaton és vasárnap.
A Bihar Megyei Műemlékvédelmi Alapítvány műemlék kapukat és ablakkereteket vett leltárba az idei műemlékvédelmi nap alkalmából. A tematika a kulturális minisztérium által megszabott témakörre rímel, idén ugyanis mindenhol a fából készült kulturális örökségre koncentrálnak ezen a napon. Nagyváradon fiatalokat bízott meg a városvezetőség azzal, hogy felmérje a megyében található értékes kapukat – mintegy nyolcvanat vettek leltárba. Ramona Novicov váradi műkritikus elmondta: a legtöbb portálé a huszadik század elejéről származik, sok közülük díszes kovácsoltvas elemeket tartalmaz, de olyan is van, amely a minimalista art deco stílusban készült. A váradi önkormányzat most azt tervezi, hogy helyi szinten védettnek nyilvánítja a nyilvántartásba vett kapukat. Egy másik terv szerint a váradi várban farestauráló műhelyt hoznának létre ezeknek a kincseknek a megőrzésére.
Pénteken 14 órakor a Fő utcai galériában fából épült templomokat, házakat ábrázoló fényképekből, illetve népi fatárgyakból nyílik kiállítás, valamint bemutatják a védettnek nyilvánítandó kapukról készült szóróanyagokat is.
Székelyudvarhelyen második alkalommal szerveznek programokat az örökségnapok keretében, pénteken Sz. Kovács Géza segesvári festőművész kiállítását nyitják meg, majd szombaton az érdeklődők szakértő vezetésével tekinthetik meg a belvárost és olyan műemlékeket, mint a református templom, Szent Miklós-hegyi templom, a polgármesteri hivatal vagy a ferences templom. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban ős- és családfakészítésre várják a gyerekeket és a felnőtteket. A kulturális örökség napjai tiszteletére szervezett programra szombaton 10 és 14 óra között kerül sor. 15 órától szervezett séta indul Boér Hunor vezetésével a múzeum, Lábas Ház, Gyárfás Ház, Gyulai-műterem, Magma és Gyárfás Jenő Képtár megtekintésére.
A kétórás sétaút végén, a Gyárfás Jenő Képtárban egy csésze tea mellett lehet megpihenni, a házigazda Sántha Imre Géza művészettörténész. Az érdeklődöket 18 órára visszavárják a múzeum főépületébe, Sztáncsuj Sándor József régész-muzeológus Őskori házak, háztartás a régészeti leletek tükrében címmel tart előadást. Szombaton 10–18 és vasárnap 10–14 óra között a Gyárfás Jenő Képtár és a Magma kortárs kiállítótér látogatása is ingyenes. Szombaton 12 órától a csernátoni Haszmann Pál Tájmúzeum udvarán a famegmunkálás lépéseivel lehet megismerkedni, és bemutatókat tartanak a különböző, fa alapanyagú kézműves-foglalkozásokról.
A Kovászna Megyei Művelődési Központ negyedik alkalommal szervez kirándulást, hogy felhívják a figyelmet a faszerkezetű épített örökségre és a fából készült használati tárgyakra. A kirándulást Tüzes István restaurátor vezeti, megtekintik a Székely Nemzeti Múzeum faházait, a kálnoki haranglábakat, a kökösi görögkeleti fatemplomot, a besenyői és torjai református templomot és a csernátoni Haszmann Pál Tájmúzeumot. Krónika (Kolozsvár)

Hadisírok, melyek összekötnek
Nagyvárad – Hétfőn sajtótájékoztatót tartottak Sárközi Zoltán és Delorean Gyula RMDSZ-es önkormányzati képviselők, a Pro Liberta Partium Egyesület vezetői a szervezet Sas-palotabeli székhelyén.
Sárközi Zoltán elmondta: szeptember 9-én Pásztor Sándorral közösen, kettős minőségükben- a Pro Liberta Partium Egyesület és az önkormányzat képviselőiként- részt vettek egy nemzetközi konferencián Székesfehérváron. A körülbelül 60-70 meghívottal zajlott, Közös Európában együtt emlékezünk című tanácskozás szervezői a Székesfehérvári Önkormányzat, a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnoksága, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör, valamint a Krajcáros Alapítvány voltak. Többek közt arra szerették volna felhívni a figyelmet, hogy Európában sok helyen a mai napig nincsenek megfelelően rendezve az első és második világháborúban elesett magyar honvédek határon túli emlékhelyei, illetve sírjai. Szó esett arról is, hogy ezek milyen állapotban vannak, mennyire gondozzák vagy hanyagolják el őket. A megbeszélésre Lengyelországból, Szlovákiából, Csehországból, Szlovéniából, Ausztriából és Olaszországból érkeztek kutatók. Az RMDSZ-sek tájékoztatták az egybegyűlteket a váradi helyzetről, az elmúlt évtizedek rombolásairól, arról, hogy jelenleg egyetlen megmaradt magyar hivatalos katonasír sincs a városban. A kilencvenes évek elején számolták fel nyom nélkül a Rulikowski temetőben az utolsó honvédsírokat úgy, hogy a csontok exhumálása nélkül ezen parcellákba temették a román hadsereg veteránjait.
Nyilatkozat
Ezzel szemben érdekes volt hallani, hogy Észak-Szlovákiában például állami támogatással, nagy lelkesedéssel ápolják a sírokat, és Szlovéniában is európai módon gondolkodva, komoly hozzáállást tanúsítanak az ügyben. A szimpózium lezárásaképpen a jelenlevők egy nyilatkozatot fogalmaztak meg: Hadisírok, melyek összekötnek bennünket címmel. Ennek lényege, hogy mindenben egyetértenek a hősi halottaknak kijáró tiszteletet illetően, bárhol is nyugodjanak. Ugyanakkor szerintük az utódok feladata a sírhelyük rendben tartása, az emlékük ápolása. Meglátásukban a hadisírok karbantartása állami feladat, de ez csak akkor lehetséges, ha megfelelő társadalmi támogatással bír. Sárközi Zoltán ennek kapcsán külön kiemelte a civil szervezetek ez irányú szerepvállalásának fontosságát.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Emlékmű a hősi halottaknak
Nagyvárad – A Pro Liberta Partium Egyesület és az RMDSZ-frakció azt szeretné, hogy november 11-én emlékművet állítsanak a Rulikowski-temetőben a két világháborúban elesett honvédek tiszteletére.
A részleteket Sárközi Zoltán és Delorean Gyula RMDSZ-es önkormányzati képviselők ismertették hétfőn egy sajtótájékoztató keretében. Elhangzott: egy korábbi román-magyar kormányülésen a két ország vezetői megegyeztek abban, hogy kölcsönösen gondozzák egymás első és második világháborús síremlékeit, illetve új emlékhelyeket állítanak fel ott, ahol ezek hiányoznak. Ennek alapján ezelőtt másfél évvel a román védelmi minisztérium illetékes igazgatósága felszólította a nagyváradi Polgármesteri Hivatalt arra, hogy tegyen lépéseket a Rulikowski-temetőben megszüntetett magyar hősi emlékhely pótlása érdekében.
Az átiratban ugyan egy egyszerű emléktábla szerepelt, viszont az RMDSZ-frakció és a Pro Liberta Partium Egyesület kiharcolta azt, hogy egy gúla alakú emlékművet állítsanak a sírkert főútjától balra eső, a zsidó temetővel sréhen-szemben található két parcellán. Az alkotást a városi költségvetésből finanszírozzák, viszont a kőanyagot az egyesület biztosítja, az emlékművet körülvevő fal megépítését pedig- melyen feltüntetik az első és második világháborúban Nagyváradon elesett magyar honvédek nevét- az anyaországi Honvédelmi Minisztérium keretében működő Magyar Hadisírgondozó Igazgatóság biztosítja a saját költségén. A gúlán egy tábla lesz látható, „Az első és a második világháborúban Nagyváradon elhunyt magyar katonák emlékére” felirattal. Az RMDSZ és az egyesület azt szeretné, hogy az avatóünnepségre november 11-én kerüljön sor, egy egésznapos kulturális program keretében. erdon.ro

„A múltunkat egységesen kell kezelnünk”
Nagyvárad- A közelmúltban Szakály Sándor budapesti történészprofesszor tartott előadást a II. világháborúról Nagyváradon, a Szacsvay Akadémia keretében. Ezt követően exkluzív interjút adott az erdon.ro-nak. 
– Az előadásában csupán a honvédségről beszélt, Magyarországon azonban létezett egy másik rendvédelmi alakulat, a csendőrség is. Kérem, erről a testületről is mondjon néhány szót.
Az 1881-ben létrehozott Magyar Királyi Csendőrség, amelyik 1945 májusáig létezett, illetve állt fenn, Európa egyik legszínvonalasabb és katonailag legjobban szervezett közbiztonsági őrtestülete volt. Ez volt a szakszerű megfogalmazása, és az akkori Magyarország területének mintegy 85–90 százalékán tartotta fönn a rendet. A szabályozás szerint a törvényhatósági jogú városokban rendőrség, míg azon kívüli településeken a csendőrség tartotta fenn a rendet. Megítélésemben a csendőrség nem működött jobban közre a magyarországi zsidóság deportálásában, mint más egyéb hatóság. A városokban a rendőrség hajtotta végre ezt a feladatot, a csendőrségnek a közreműködés volt a szerepe. Én azt gondolom, azt kell megnézni, hogy milyen biztonságot tudott adott esetben fenntartani a csendőrség. A korabeli statisztikai adatok szerint a bűncselekményi felderítési mutatók 75–95 százalék között működtek. Egy 12 ezer fős testületről beszélünk a két világháború közötti Magyarországon, ennyi lehetett ugyanis a csendőrség létszáma. Ebből 600 tiszt volt, a többi pedig az úgynevezett legénységi állomány tagjai, akik a tényleges feladatokat ellátták és végrehajtották.
– A mai Magyarországon lenne létjogosultsága a csendőrségnek?
Véleményem szerint nem az a lényeg, hogy egy rendvédelmi szervezetet, csendőrségnek vagy rendőrségnek neveznek, hanem a kérdés úgy vetődik fel, hogy milyen formában működtetik ezt. A csendőrségnek az volt, ha szabad így fogalmazni, a hatása és az ereje, hogy őrsrendszerben működött, ami azt jelenti, hogy laktanyaszerű elhelyezésben van a legénységi állomány. Éjjel-nappal ott van, tehát nem bemegy reggel 8 órára, felveszi a szolgálatot, néhány órával később leteszi, és hazamegy, hanem végig jelen van. Az állománynak maximum egyharmada lehetett nős, akik szintén állandóan bevethetőek voltak, és körülbelül, ha a szükség úgy hozta, 60–70 százalék lehetett egyszerre, ahogy ma mondanánk, a közterületen. Tehát nem a csendőrség elnevezés a lényeges, vagy, hogy kakastolla van-e, hanem az, hogy milyen szervezetben működik. Azt mondják napjainkban a hozzáértők, hogy a jelenlegi rendészeti rendszerben mérhetetlen mennyiségű az irányító és a felügyelő szervezet, és kevés a végrehajtó állomány. Ha volt például egy 14 fős csendőrörs, abból ha a szükség úgy kívánta, egyszerre nyolcan vagy tízen kint lehettek a területen, ugye két fős járőrökről van szó, és ezek állandóan, a korabeli szakkifejezéssel élve portyázták azokat a területeket, melyeket mindig kijelölt számukra az őrsparancsnok.
Rendre törekedni
– Napjainkban is hódítanak a szélsőjobboldali eszmék. Ön szerint ezek milyen rokonságot mutatnak Hitler vagy Mussolini gondolkodásvilágával? Hasonlóak vagy alkalmazkodtak a 21. századhoz?
Megmondom őszintén, nem foglalkozom ideológiával és pártpolitikával, de nekem az az érzésem, hogy ezek mindenhonnan merítenek valamilyen elemet, tehát különböző forrásokból gyúrják össze a szélsőjobboldali politikai erők az eszmevilágukat. Egy dolog megítélésem szerint nagyon valószínűsíthető: az emberek jelentős része a rendre törekszik, és amíg ezt nem érik el, addig ezeknek az eszméknek mindig lesz támogatottsága. Én tehát itt látom az alapvető problémát: ha a társadalom vagy a demokrácia nem képes jó értelemben vett rendet és fegyelmet fenntartani, és azt mondják, hogy az események, amelyek történnek, illetve a világ, amiben élünk, a liberalizmusnak és a szabad gondolkodásnak tudható be, akkor a másik oldal egyre inkább erősebb lesz.
Horthy István halála 
– Az előadásában több olyan második világháborús eseményt is említett, melynek végkifejlete megosztja a közvéleményt, különböző interpretációkra adva lehetőséget. Ilyen tragikus esemény Horthy István halála. Önnek mi a véleménye erről?
Ez egy érdekes kérdés. A halálának ötvenedik évfordulója alkalmából készült egy dokumentumfilm Magyarországon, aminek szakértője voltam, illetve szereplője is, akárcsak az özvegye. Az én véleményem az –és a korabeli megállapítás is ezt támasztja alá–, hogy egy repülőgépvezetői hiba okozta a szerencsétlenséget. Az özvegy Horthy Ilona arra esküszik, hogy biztos valami német provokáció, vagy machináció van ebben a dologban. Egykori repülőtisztek azt mondták, és én osztom az ő véleményüket, hogy a kormányfő-helyettes ugyan egy kitünő sportrepülő pilóta volt, de a vadászgépeken akkora gyakorlattal nem rendelkezett, mint ami szükséges lett volna. Egyébként már korábban is előfordult vele egy hasonló hiba, de nemcsak vele, hanem más repülőkkel is. Azt gondolom, hogy a magyar történelemben az összeesküvés elméleteknek tradicionálisan nagy hagyománya van. A magam részéről, de ez az én egyéni véleményem, egy repülőgépvezetői hibának tulajdonítom Horthy István halálát.
– Megostromolták vagy felszabadították a szovjetek Budapestet?
Nézze, ez egy nagyon érdekes dolog. Azt szoktam mondani, hogy ahogy a Szovjetunió nem kérte azt, hogy magyar katonák menjenek a területére, úgy Magyarország sem kérte, hogy szovjet katonák jöjjenek. Ha most nézzük, hogy a Szovjetunió számára –és ez teljesen logikus–, Magyarország ellenség volt, akkor ők elfoglalták Budapestet és Magyarországot. A Budapest ostromáért osztogatott szovjet emlékérmeken az a felirat szerepel, hogy Budapest elfoglalásáért, Varsó esetében pedig a város felszabadítása. Tehát itt van a különbség. A Szovjetunió logikusan Magyarországot ellenségnek tekintette, katonai értelemben tehát elfoglalta. Ugyanakkor politikai propagandaként természetesen azt hangoztatták, hogy felszabadították Magyarországot. Én meg azt szoktam mondani, hogy a felszabadítás akkor szükségeltetik, ha a felszabadítandó kéri a másik országot erre, és ez napjainkban is így van. Nagyon sok helyre viszik az európaiak, vagy mások a demokráciát, közben pedig az illető országok nem akarnak a mi demokráciánkból kérni.
Történelmi előadások
– Nagyváradon az utóbbi időben megszaporodtak a történelmi előadások, és elég élénk érdeklődés mutatkozik ezek iránt. Ön szerint mivel magyarázható ez a jelenség?
Nagyon nehéz Magyarországról megmondani, hogy miért olyan nagy az érdeklődés Váradon a történelmi előadások iránt. Én azt feltételezem, de önök, akik itt élnek igazolhatják vagy cáfolhatják ezt, hogy akárhogy vesszük, a határon kívül élő magyar kisebbség amikor történelmet tanul, általában az adott ország történelmét tanulja, tehát a magyar történelmet Felvidéken, Kárpátalján vagy itt, Erdélyben, legalábbis ahogy én hallottam a Magyarországra települt barátaimtól, kevésbé tanítják. Nyilván ez is egy magyarázata ennek a jelenségnek, hiszen egyrészt csak az olvasmányokból vagy a családi hagyományoknak köszönhetően tudnak önök többet a magyar történelemről. Másfelől pedig– és ez nem csupán magyarországi vagy partiumi tendencia–, egyre több ember akarja megismerni azt a múltat, aminek az alapján ő most valamelyik nemzethez tartozik, és nyilván ebből a jobbat vagy a szebbet szeretné, miközben a történelmük összességében nem csupán szép dolgokból áll. Én azt szoktam mondani, hogy nekünk a múltunkat egységesen kell kezelnünk, az elitélendő vagy a szomorú eseményeket ugyanúgy részének kell tekinteni, mint amit pozitívan értékelünk, akár mi, vagy akár mások.
– Ismétli magát a történelem?
Hát nem tudom. Szokták ezt hangoztatni, meg olyanokat is mondanak, hogy nincs új a nap alatt, a kettő nyilván összefügg. Azt gondolom, hogy pont úgy egészen biztosan nem ismétli önmagát. Biztos vannak olyan dolgok, amelyek ismétlődnek, olyan hibák, melyeket elkövetünk akár egyénként, akár nemzetként vagy országként, de azt hiszem, hogy nem teljesen egyformák ezek a történések.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

In Memoriam Thurzó Sándor
Nagyvárad – Vasárnap este a nagyváradi Barátok római-katolikus templomban emlékkoncertet tartottak Thurzó Sándor zenetudós emlékére.
Az est közreműködői Tokaji Ágnes, Costin Éva, Thurzó Sándor József, dr. Marcu Ágnes, Bozsódi Beáta és Barothi Anca voltak. A műsor jól azonosult az emlékest üzenetével, ugyanis elégikus hangú kompozíciókat hallgattunk meg. Elsőként felcsendült Dankó János nagyváradi szerző négy kompozíciója. Kiemelkedő volt a brácsára írt Adagio, amelyet Thurzó Sándor József igen kifejezően adott elő, valamint a Szerenád, amely ősbemutastóként szerepelt Costin Éva (hegedű) és Bozsódi Beáta (gordonka) tolmácsolásában. Következett Vivaldi két csllóra írt g-moll versenymű Adagioja (op. 24 r.v.531). A két gordonka szólamát dr. Marcu Ágnes és Bozsódi Beáta közvetítette, és a kíséretet Barothi Anca szolgáltatta. Constantin Dimitrescu (1847-1928) gordonkaművész és zeneszerző IV. g-moll vonósnégyeséből (op. 38) a II. Adagio non troppot tételt a Varadinum Vonósnégyes tolmácsolta. Dimitrescu gordonkaművésze karmester volt, ő alapítatta az első vonósnégyest Bukarestben. Ezt követően Balassa Sándor (sz. 1835) II. vonósnágyeséből (op. 114) a III. tételt szintén a Varadinum Vonósbnágyes vitte színre.
A romantika áramában
Különleges bemutatóval is megajándákozott a műsor: Lászlóffy Zsolt nagyváradi karnagy, tanár, zeneszerző egy hindu film (Őrült szerelem) zenéjéből készített átiratot vonósnégyesre. Ezt a kompozíciót a Varadinum vonósnágyes szólaltatta még, a gordonkaszólamot Bozsódi Beáta játszotta. Ezt követően két Liszt Ferenc kompozíciót hallgattunk meg, először az Elfelejtett románc (1880) eredetileg zongorára és brácsára írt művet, majd az Angelus avagy Ima az őrangyalokhoz (1877) címűt, amely a Zarándokévek zongoraciklus első darabja. Befejezésként Puccini Krizantémok (1890) című vonósnégyesre írt alkotását játszotta a kvartett. Az előadók ráfigyeltettek a művek kívánta éneklő tónusra, a pianok szépségére, a muzsika színesen körvonalazott, megmintázott effektusaira. Értelmes, gonddal kidolgozott játékuk élvezetessé avatta Vivaldi művészetének széles ívelésű frázisait. A bensőséges, elégikus hangvétel igen szépen érvényesült a tartalmaskoncerten. Emlékezetes marad Vivaldi Adagiojanak előadása vagy Balassa Sándor vonósnégyesének harmadik tételének megmintázása, valamint a Thurzó Sándor által is kedvelt Krizantémok érzelmet ébresztő megszólaltatása. Jól illeszkedett a műsorhoz Dankó János költőiséget, elvágyódást sugalló kamarazenéje. Az emlékest szervezője Tokaji Ágnes volt. Teljesítményüket a népes hallgatóság nagy lelkesedéssel fogadta.
Tuduka Oszkár. erdon.ro

December végéig akkreditálhatják a Sapientiát
Várhatóan akkreditált intézményként kezdheti meg az új évet a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) – jelentette be Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke az intézmény kolozsvári karának tanévnyitóján, melyre tegnap délelőtt került sor a Farkas utcai református templomban. Emlékeztetett: a kormány augusztusban elküldte a parlamentnek a Sapientia akkreditációját jóváhagyó törvénytervezetet, amelyet az ülésszak végéig kell elfogadnia a törvényhozásnak. A tárcavezető ezért bízik abban, hogy legkésőbb december végén a Sapientia elnyeri az intézményes akkreditációt.
Hozzáfűzte: az RMDSZ prioritásai között szerepel az egyetem akkreditálása, de ahhoz a román képviselők, szenátorok felét is meg kell győzni ennek fontosságáról.
„A politikus nem ülhet a hátsó sorban”
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ideiglenes elnöke beszédében rámutatott: még nem tartunk ott, hogy a politikusok a hátsó sorokból figyeljék a tanévnyitót, mert a politikumnak még dolga van, hiszen az egyetem még nem kapta meg az intézményes akkreditációt, pedig a Román Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Bizottság (ARACIS) egy évvel korábban jóváhagyta azt. Leszögezte: a késlekedés a politika felelőssége, nem az oktatókon múlt, hogy a felsőoktatási intézmény még nem tudta beindítani mesteri, illetve doktori képzéseit. Toró ugyanakkor beszélt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának önállósodási törekvéseiről is, mely az egyetemi szenátus diszkriminatív intézkedései miatt elakadt. Hozzáfűzte, nemzeti összefogásra van szükség ahhoz is, hogy ez a kérdés megoldódjék.
Szélesebb körű lesz az anyaországi támogatás
A kolozsvári tanévnyitón elsőként Kató Béla, a Sapienta Alapítvány elnöke szólalt fel, aki azzal biztatta a diákokat, hogy az egyetemen megszerzett tudás hasznosítható, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a katasztrofális érettségi eredmények bizonyítják: csalással, munka nélkül nem lehet előre jutni. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora beszédében arra emlékeztetett: a Sapientia EMTE-t az utóbbi tíz évben elért kutatási eredményeiért a legjobb magánegyetemként tartják számon az országban, s – beleértve az állami egyetemeket is – a huszadik helyen áll az országos ranglistán. A tanévnyitón Mezey Barna, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora is köszöntötte a sapientiás diákokat. Magyarország kormányát Répás Zsuzsanna, a Magyar Köztársaság nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára képviselte, aki ünnepi beszédében elmondta: örülnek, hogy a román kormány elfogadta a Sapientia intézményes akkreditációját, és bizakodva várják a parlament kedvező döntését is. Hozzáfűzte, míg a korábbi magyar kormányok csak az egyetem működését voltak hajlandók finanszírozni, a jelenlegi Orbán-kabinet a szükséges fejlesztéseket is támogatni fogja Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, illetve Nagyváradon is a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) esetében. Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja elmondta: az idei tanévben több diák kezdi el a tanévet, mint tavaly, a térítésmentes helyek teljes mértékben, míg a tandíjköteles helyek hetven százalékát elfoglalták a katasztrofális érettségi eredmények ellenére.
Partnerré nevelnék a diákokat
Tegnap délután Csíkszeredában a tizenegyedik elsőéves generációt üdvözölték a Sapientia vezetői és az évnyitó ünnepség meghívottai. Szép Sándor rektorhelyettes beszédében kiemelte: a mostani Sapientia több és nagyobb, mint korábban, hiszen idén 4 karon mintegy 2000 hallgatóval kezdik meg a tanévet. „Talán kevesebb idén a lelkesedésünk, aminek külső és belső okai egyaránt vannak, de lépnünk kell, hogy elősegítsük az egyetem pozitív megítélését, illetve azt, hogy a régió magáénak tartsa az intézményt” – hangzott el. A rektorhelyettes ugyanakkor rámutatott, idén az egyik célkitűzésük, hogy diákjaikat partnerré neveljék. Makó Zoltán, a gazdaság- és humántudományok karának dékánja a 11-es számot emelte ki, számmisztikai szempontból ugyanis mesterszámnak tekintik, ami több ígéretet és több megvalósítást tartogat. A műszaki és társadalomtudományi kar nevében Lányi Szabolcs dékán arra hívta fel a figyelmet, hogy míg ezelőtt tíz évvel az volt a kérdés, hogy lehet-e előzmény nélkül a Székelyföldön egyetemet alapítani, ma már arra keressük a választ, hogy a diákok akarnak-e szülőföldjükön tanulni, érvényesülni. A Magyar Köztársaság romániai nagykövete, Füzes Oszkár arra buzdította a jelen lévő diákokat, elsőéveseket, hogy legyenek büszkék rá, hogy sapientiások lehetnek, hiszen a magyar állam számára az egyetem az elmúlt 10 év legfontosabb beruházása volt a magyar nemzetpolitika tekintetében. A diplomata hozzátette, bízik benne, hogy az évnyitón jelen van az a személy is, aki „2048-ban majd Nobel-díjas lesz”.
Zsigmond Barna Pál főkonzul a nemrég elhunyt Birtalan Ákos volt parlamenti képviselő nevét említette, aki az egyetemalapítás kiemelkedő egyénisége volt. Rámutatott: az egyetem már bebizonyította élet- és versenyképességét.
Megnyitották a doktori képzést is
Molnár József professzor, a gödöllői Szent István Egyetem rektora is köszöntötte az egybegyűlteket. Rámutatott, hogy nem csupán a Sapientia EMTE megnyitójára jött, hanem a Székelyföld első magyar nyelvű doktori képzésének megnyitójára is, amely 10 diák számára nyújt továbbtanulási lehetőséget a gödöllői egyetemmel együttműködve Csíkszeredában.
„A felsőoktatás verseny a hallgatókért, a professzorokért, a kutatásokért, azonban csak az tud helytállni, aki minőséget produkál, és együttműködésre képes” – hangsúlyozta a professzor. Petres Sándor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke az egyetem közösségi szerepét hangsúlyozta, és úgy véli, látszanak az első jelei annak, hogy Csíkszereda több lett a Sapientia itteni karai révén. Ráduly Róbert Kálmán polgármester szerint Csíkszereda ideális otthont biztosít az egyetemisták számára, majd arra buzdította őket, ismerjék meg a megyeközpontot nappal is. Az elöljáró ugyanakkor kérte a magyarországi diplomatákat, tolmácsolják köszönetét az Orbán-kormánynak, mert támogatásuk nélkül „nem dicsekedhetnénk azzal a ténynyel, hogy mára Csíkszereda megkerülhetetlenné vált Erdélyben”. Ráduly ugyanakkor indítványozta az egyetem vezetőségének, hogy állítsanak emléket Birtalan Ákos volt RMDSZ-es parlamenti képviselőnek, aki az egyetemalapítás emblematikus figurája volt. Javasolta, hogy az egyetemi könyvtárat nevezzék el Birtalan Ákosról. „Az alapítók itt vannak köztünk, ti velük együtt építhetitek az egyetemet, szőhetitek tovább ezt a sikertörténetet” – zárta a diákokhoz intézett beszédét a polgármester.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi műszaki és humántudományok karán tegnap 17 órától kezdődött az ünnepélyes tanévnyitó, melyen Markó Béla miniszterelnök-helyettes is részt vett. Az intézmény közleménye szerint az idei érettségi eredmények ellenére az EMTE marosvásárhelyi műszaki és humántudományok karára idén is 334 diák iratkozott be, akár a 2010/2011-es tanévben. Az ünnepélyes beszédek elhangzása után a hagyományhoz híven az elsőéves diákok közösen tették le a sapientiás fogadalmat.
Forró Gyöngyvér, Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Konzulok jártak a váradi Demokrácia Központban
Fodor Tamás kolozsvári konzul és munkatársai érkeztek Nagyváradra tegnap az EMNT által működtetett Demokrácia Központba, hogy átvegyék az idős, beteg személyektől a honosítási, illetve visszahonosítási kérelem papírjait.
Fodor elmondta, ezúttal az egész munkanapot itt töltik (három konzul és három ügyintéző jött), s mint Nagy József Barnától, a váradi központ irodavezetőjétől megtudtuk, Váradon kívül Papfalvára is ellátogatnak, hogy ágyhoz kötött betegektől átvegyék az iratcsomót. Fodor Tamás azt is elmondta, együtt dolgoznak az EMNT-vel és az RMDSZ-szel a honosítási ügyintézés során. Az, hogy most Váradon vannak, azért előny, mondta el lapunk kérdésére, mert így két folyamatot vontak össze: a demokrácia központban egyébként csak előkészítik a honosítási kérelmeket, s az ügyfelek kellene azt személyesen elvigyék a konzulátusra, vagy Magyarországra. Így viszont megspóroltak nekik egy utat. Sok a felkérés, hogy ilyen konzuli napot tartsanak a partiumi térségben, részletezte Fodor, ha kéthavonta össze tudnak hozni egy ilyen látogatást, az szerencsés számnak mondható. Egyébként folyamatos az érdeklődés a visszahonosítás iránt, tömegesen jönnek az emberek, akik szeretnének (újra) magyar állampolgárok lenni.
Hónapok óta szervezik ezt a találkozót, mondta el Nagy József Barna, s előre össze is gyűjtötték azokat a személyeket, akiknek nehézkes az utazás. Egyébként, hogy megkapják a magyar állampolgárságot, az eskütétel alkalmával még így is a konzulátusra vagy Magyarországra kell utazniuk majd. A konzulok valószínűleg jönnek még majd idén Nagyváradra, hogy megkönnyítsék az idősek, betegek ügyintézését.
F. E. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Sovány drámanap Erdélyben
Több erdélyi társulat nem emlékezik meg Az ember tragédiája ősbemutatójáról
Csak néhány erdélyi magyar színház emlékezik meg holnap Az ember tragédiája 128 évvel ezelőtti ősbemutatójáról, a magyar dráma napjáról. A színházbarátokat felolvasóest, irodalomtörténeti előadás, ősbemutató és koncert várja az erdélyi városokban.
Csak néhány erdélyi magyar színház emlékezik meg holnap Az ember tragédiája 128 évvel ezelőtti ősbemutatójáról, a magyar dráma napjáról. A színházbarátokat felolvasóest, irodalomtörténeti előadás, ősbemutató és koncert várja az erdélyi városokban.
Hármasfogat Marosvásárhelyen
Aranka György, az erdélyi magyar közművelődés lelkes előmozdítója szobrának megkoszorúzásával indul a drámanapi ünnepség Marosvásárhelyen, majd Kövesdy István, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója egy fiatal gimnazista színművének felolvasó-előadását mutatja be este 7 órától a Nemzeti Színház kistermében. Lovassy Cseh Tamás VALLE-búcsú című színpadi műve évadnyitónak is számító előadása a Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszéke II. DrámaPálya elnevezésű versenyének nyertes darabja alapján készült, amelyet alig egy hét alatt tanultak be a színészek.
A felolvasó-színházi előadást nyilvános beszélgetés követi, amelynek témája a kortárs magyar drámairodalom. Az Erdélyi Magyar Televízió is megemlékezik a magyar dráma napjáról 20.30-tól a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak két előadását sugározza: Shakespeare Vízkereszt, vagy bánom is én című színművének adaptációját és Molnár Ferenc Az ördög című három felvonásos vígjátékát.
Deviancia Temesváron
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház 17 órától Németh Ákos Kövérek klubja című drámájának felolvasó-színházi előadását mutatja be, amelyet 18 órától beszélgetés követ a szerző részvételével. Az esemény apropóját Németh Ákos Deviancia című drámája adja, melyet maga a szerző rendez, és melynek bemutatója október közepére várható.
A beszélgetés során szó esik a bemutatott felolvasó-színházi előadásról, a magyar drámáról általában, valamint a Deviancia című előadásról. Ezt követően 19 órától Cári Tibor és az Incanto Quartetto A színház zenéje című koncertjére kerül sor.
Irodalomtörténet Nagyváradon
A nagyváradi Szigligeti Színház egy irodalmi műsorral ünnepli a magyar dráma napját 19 órától a nagyváradi Városi Művelődési Házban (egykori Arlus). Praznovszky Mihály irodalomtörténész Be van fejezve a nagy mű címmel tart előadást, a Szigligeti Társulat művészei – Csepei Róbert, Dimény Levente, Hajdu Géza, Meleg Vilmos, Kocsis Gyula, ifj. Kovács Levente, Körner Anna, Pitz Melinda és Pál Hunor – közreműködésével.
Praznovszky Mihály Mikszáth- és Madách-szakértő irodalomtörténész, legutóbb Mikszáth Kálmán halálának centenáriuma alkalmából tartott előadást Nagyváradon.
Kolozsvár, az igazolt hiányzó
A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata igazoltan hiányzik a drámanapot ünneplő erdélyiek közül, Andrei Şerban rendező Suttogások és sikolyok című előadása ugyanis a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál versenyprogramjában (BITEF) szerepel. A darabot holnap és holnapután játsszák Újvidéken, a Szerb Nemzeti Színházban.
Amint arról lapunkban már beszámoltunk, Ingmar Bergman filmjének színpadi adaptációja 2010-ben három UNITER-díjat kapott: a legjobb előadásnak, legjobb rendezőnek (Andrei Şerban) és legjobb színésznek (Bogdán Zsolt) járó elismerést. Az 1967-ben alapított, évente szeptemberben megszervezett BITEF a legnagyobb és legfontosabb európai színházi fesztiválok egyike. Célja, hogy a politikai és kulturális határokon túllépve lépést tartson az előadó-művészet viharos fejlődésével.
Csíkszereda korábban ünnepelt
A csíkszeredai Csíki Játékszín tegnap tartotta a drámanapi ünnepet, Victor Ioan Frunză tavalyi rendezését, az elmúlt évad legtöbb közönségszavazatát elnyert előadását, a Finitót játszották. Tasnádi István verses komédiája egyébként a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljáról idén közönségdíjjal tért haza.
A magyar dráma napjáról
A magyar dráma napját 1984-től a Magyar Írók Szövetségének kezdeményezésére minden évben megünneplik szeptember 21-én, annak emlékére, hogy 1883-ban e napon volt Paulay Ede rendezésében Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatója a budapesti Nemzeti Színházban. Az emléknap célja, hogy felhívja a figyelmet a magyar drámairodalom értékeire, és újabb színpadi szövegek létrehozására ösztönözze az írókat. Új Magyar Szó (Bukarest)

Terroruralom két moszkvai emigráció közt
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében Gyarmati György, a Pécsi Tudományegyetem habilitált professzora tartott előadást Magyarország szovjetizálásáról és a Rákosi-rendszerről az Ady líceum dísztermében.
Az egybegyűlteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Előadása kezdetén Gyarmati György professzor behatárolta a 20. századi magyar történelem azon szűk évtizedét, melyet a Rákosi-korszak jelzővel illetünk. Arra hívta fel a figyelmet: az elmúlt évszázadban kilenc rendszerváltozás is volt Magyarországon (az Osztrák- Magyar Monarhia összeomlása, az őszi rózsás forradalom és Kun Béla, a Horthy-korszak, Szálasi, polgári parlamentális demokrácia, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak, 1989) és a történelmi inga többnyire mindig a szélső pontig lendült. Ezen folyamatok tulajdonképpen kevesebb mint kilenc évtized alatt lezajlottak, így a hosszabb életútú személyek simán átélhették ezeket, és előfordulhatott, hogy egyszer elismerték, máskor pedig meghurcolták őket (például Király Béla, Kosáry Domokos, Jakó Zsigmond vagy Fejtő Ferenc).
A történész három alkorszakra osztotta a Rákosi-időszakot: demokratizálás, illetve presztálinizálás (1945-1947), sztálinizálás (1948-1952) és desztálinizálás, illetve resztálinizálás (1953-1956). Megitélésében a korszak azért tehető a 1945-1956 közötti évekre, mert Rákosi Mátyás 1945. január 30-án szállt le a debreceni pályaudvaron a magyar fegyverszüneti egyezményt aláíró delegáció vonatjáról és 1956. június 26-án ment/küldték/menekült a szovjet fővárosba, ahonnan többé már nem tért vissza, vagyis úgy is lehet mondani, hogy két moszkvai emigrációja közt valósította meg a terroruralmat Magyarországon. 1945-1947 között megvoltak a polgári parlamentális demokrácia színpadi kellékei (földosztás, az általános és egyenlő, a nőkre is kiterjedő választójog megadása, tandíjmentesség)- melynek köszönhetően „bezzeg-országnak” számított Kelet-Közép Európában-, a háttérben azonban eközben már zajlott a presztálinizálás, a masszív és eredményes szovjetizálás.
Rendeleti kormányzás 
Az 1945 novemberében lebonyolított választások eredményeképpen sajátos helyzet alakult ki a parlamentben: 97,3 százalékos többséggel bírt az MKP-SZDP-NPP-FKgP alkotta kormánykoalíció (a jaltai nagyhatalmi megállapodás előírta, hogy a fasiszta uralom alól felszabadított országokban demokratikus parlamenti választásokat kell tartani és kormánykoalíciók kell alakuljanak), tehát nem létezett ellenzék és klasszikus értelemben vett jobboldal. A kommunisták, a szocdemek és a párton kivüliek csak 1946 márciusában tömörültek baloldali blokkba. Ugyanakkor politikai asszimetria alakult ki, vagyis az 57 százalékkal rendelkező kisgazdáknak hiába volt többségük a törvényhozásban, ez a végrehajtó hatalomban elolvadt. A háborúban szétvert ország újjáépítésére hivatkozva bevezették a rendeleti kormányzást és a pártközi értekezletek fórumát. A Szovjetunió ugyan nem terrorizálta Magyarországot, de a háborús jóvátétellel zsarolva tudta a kommunista ambíciókat érvényesíteni. Magyar-szovjet vegyesvállalatok jöttek létre, biztosítandó a jóvátételi termeltetést. Gyarmati György szerint az újjáépítési boomról tudósító korabeli híradók nem voltak propaganda filmek, hiszen a jóvátétel inspirálólag hatott, és az emberek úgy gondolták, hogy jobb lesz nekik, ha megfeszítik magukat. Ez a munka ugyan eredményes volt, de mint tudjuk, nem hasznosult, ezért csupán féloldalas sikerről beszélhetünk.
Ötéves tervek
Az első ötéves terv csak évi 10 százalékos, mai szóval élve GDP-növekedést írt elő, de Sztálin kitalálta, hogy a termelés nem csupán a védekezési pozíciót kell biztosítsa, hanem a hadra foghatóságot is. 1951-ben már arról beszéltek, hogy a magyar gazdasági fejlődés határa a csillagos ég kell legyen, a könnyűiparban évi 27 százalékos, a nehéziparban pedig 30-35 százalékos növekedést irányoztak elő. Noha valójában „holtberuházásokkal” a piacon nem hasznosítható „holttermékeket” állítottak elő, Magyarország az ötvenes évek elején évi két hadigazdaságnyi termelést produkált. Közben rendszerátalakítási (transzformációs) veszteség is sújtotta, a célokhoz rendelt eszközök pedig kontraproduktív voltak, vagyis munkás és paraszt eredetű, de szakmailag képzetlen emberek kerültek poziciókba. A történész szerint mindezeknek betudhatóan 1953-ra az ország csődközeli helyzetbe került.
Reformtörekvések
1953 nyarán ugyan az egyedül induló Népfront 98,2 százalékos többséget szerzett, de a katasztrófális helyzet és az ötéves terv célkitüzéseinek nem teljesítése miatt Rákosinak magyarázkodnia kellett. Moszkva ugyan meghagyta pártvezetőnek, de a kormány élére Nagy Imrét nevezte ki. 1955-ben megszüntették a vegyesvállalatokat, és a Szovjetunió arra akarta kényszeríteni Magyarországot, hogy vásárolja vissza egykori saját vagyonát. Rákosi ismét megerősödött és Nagy Imrének mennie kellett. Gyarmati György szerint először a párttagság, majd a fiatalok és az értelmiség lázadt fel Rákosi ellen, tehát egy reformtörekvéssel induló politikai krizis vezetett el oda, hogy 1956 októberében Gerő Ernő kérte a szovjet csapatok beavatkozását, a forradalom és a szabadságharc pedig véget vetett a Rákosi-korszaknak.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Bírálják az RMDSZ váradi rendezvényeit
Kertész Ákos író lehetséges nagyváradi látogatásáról, illetve a Nagyváradi Ősz rendezvénysorozat rejtett vetületeiről tartott sajtótájékoztatót tegnap délelőtt Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke.
A napokban vonta vissza a magyar Fővárosi Közgyűlés Kertész Ákos író budapesti díszpolgári címét a miatt a magyar nemzetet bíráló nyílt levele miatt, amelyet augusztus 29-én tett közzé az Amerikai Népszava. Felmerült már az író Kossuth-díjának visszavonása is, de erről még nincs döntés. Az EMNT remélte, hogy a díszpolgári cím törlése az író nagyváradi meghívásának visszavonását is maga után vonja majd. Ez azonban a jelek szerint nem történt meg – állítja Nagy József Barna, aki elmondta: a Várad folyóirat szerkesztői még az év elején bejelentették, hogy Kertész Ákos írót Nagyváradra invitálták a Törzsasztal című nyilvános interjúsorozat keretében, a hír pedig a folyóirat internetes oldalán azóta is olvasható, tehát a váradi meghívás az elmúlt hónap eseményeinek ellenére is érvényes. Az ügyvezető elnök ezt teljességgel elfogadhatatlannak minősítette. Véleménye szerint a hivatalosan a Bihar Megyei Tanács és a Communitas Alapítvány által támogatott Várad folyóiratot valójában az RMDSZ tartja fenn közpénzekből, s mint jobboldali érzelmű polgár visszautasította azt, hogy az általa befizetett adóból Kertészhez hasonló ideológiai irányultságú személyeket hívjanak Nagyváradra. „De ez egyáltalán nem meglepő, hiszen eddig is olyan baloldali szónokokat hívott Váradra az RMDSZ, mint Gyurcsány Ferenc, Újhelyi István, Aczél Endre, Nyakó István vagy Demszky Gábor” – fogalmazott Nagy, aki egyetértett olyan előadók meghívásával, mint Szakály Sándor történész vagy Fábry Sándor humorista, a meghívások valódi okait azonban nem tartotta őszintének. „Felháborító hogy jobb oldali emberek meghívásával próbálják legitimálni magukat – fogalmazott –, az RMDSZ így próbál idomulni az anyaország kormányához.” A sajtótájékoztató második felében az EMNT ügyvezető elnöke azon nézeteit is kifejtette, melyek szerint a Nagyváradi Ősz rendezvénysorozat valójában az 1944. október 12-én történt események, vagyis a szovjet és román hadsereg Nagyváradra való dicstelen bevonulásának megünnepléséből alakult ki. „Ez nagy ünnep a románok számára, de nem értjük, hogy az RMDSZ miért kell a magyarsággal is megünnepeltesse” – hangsúlyozta Nagy József Barna, aki gyásznapnak nevezte október 12-ét, majd felhívta a figyelmet arra, hogy az RMDSZ aktív szervezője e rendezvénysorozatnak, amibe nemcsak szimbolikusan folyt bele, hiszen ideológiailag is hasonult hozzá.
Szombati-Gille Sándor
Szervez a Párt
Immár nemcsak az EMNT szószólóinak tűnt fel, hanem az egyszerű váradi, bihari embereknek is, hogy az RMDSZ mintha máris megkezdte volna a jövő évi választások előkészítő kampányát, mégpedig az ősi római „kenyeret és cirkuszt” módszer jegyében, de csupán annak egyik vetületére építve, mégpedig a cirkuszra. Egyre-másra szervezik a párt saját aktivistái és szervezői – a magyarországi és székelyföldi műsorszervezők bevonásával – azokat a szórakoztató rendezvényeket, amelyeken népszerű, több-kevesebb színvonalat nyújtó „sztárok és celebek” lépnek fel, s ezekre a belépőket a pártszékházakban lehet beszerezni, hol pénzért, hol ingyen. De újabban az osztrák tulajdonban lévő bulvárlap, a Bihari Napló is betársul szervezőként és jegyárusítóként a nagyobb bevételt ígérő koncertekbe, előadásokba, nyilván nem a politikai profit reményében, mint az RMDSZ, hanem marketingfogásként. Mindenesetre a Nagyváradon szinte egymás sarkára lépő Fábry Sándor, Bródy János és Quimby együttes előadásaira a párt megyei és vidéki székházaiban lehet belépőket vásárolni.
Postafiók Farkas László nagyváradi polgár, a Reggeli Újság régi előfizetője szerkesztőségünkbe eljuttatott legújabb írásában – amely egy Kőrössi P. Józsefnek, a Törzsasztal mindenkori moderátorának címzett nyílt levél – felszólítja egykori iskolatársát, hogy tegyen le Kertész Ákos Váradra irányításáról, még akkor is, ha az író meghívása esetleg az általa elkövetett nemzetgyalázás előtt megtörtént. A személyes vonatkozású visszaemlékezésen túl a levélíró kifejezi csalódottságát amiatt, hogy egykori osztálytársa, barátja, a „kedves Papjóska” évek óta a nemzetáruló magyar balliberális kurzus híve, amit tetteivel is igazol. Reggeli Újság (Nagyvárad)