Találkozók szélsőségesség ellen
Román–magyar külügyi bizottsági találkozóra került sor tegnap Bukarestben. A magyar Országgyűlés külügyi bizottságát Korodi Attila parlamenti képviselő, a román külügyi bizottság elnöke hívta meg. A felek egyetértettek abban, hogy fel kell éleszteni a közös, román–magyar kormányüléseket, valamint szükséges az is, hogy az év második felében Traian Băsescu államelnök látogatást tegyen Schmitt Pál magyar államelnöknél.
A két külügyi bizottság találkozóit is rendszerezni kell, félévente szükséges egy közös munkaülés beütemezése. Ha a két állam nem egyeztet folyamatosan, nagy a veszélye annak, hogy eluralkodjék a szélsőségesség – vélik mindkét oldalon. Gazdasági téren folytatni kell az együttműködést az Agri- és a Nabucco-projektben, és az is kiemelt fontosságú, hogy mielőbb befejeződjék a Békéscsabát Nagyváraddal összekötő elektromos vezeték kiépítése. A megbeszélésen érintették a közigazgatási régiók átszervezését, de szó esett a kolozsvári Házsongárdi temetőről, valamint a magyar nyelvű táblák ügyéről is. Beszéltek a magyarországi nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletéről, és arról is, hogy Magyarországon a román ortodox egyház bekerüljön a történelmi egyházak közé.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Konzervatívok és toleránsak a fiataljaink 
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által elindított Szacsvay Akadémia és a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet társszervezésében Barna Gergő politikai szociológiával foglalkozó kutató és Kiss Tamás osztályvezető tartott előadást.
Az Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében lezajlott rendezvény címe Fókuszban a fiatalok: az erdélyi magyar és a romániai fiatalok összehasonlító elemzése volt. A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Barna Gergő politikai szociológiával foglalkozó kutató elmondta: a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet 2008-ban végzett közvéleménykutatást az 18-35 év közötti erdélyi fiatalok körében, egy 1202 fős mintán, tizenhat megyében. Ennek a felmérésnek az újdonsága abban rejlik, hogy a kapott adatokat összehasonlították annak a közvéleménykutatásnak az eredményeivel, melyet az Országos Ifjúsági Hatóság bonyolított le szintén három évvel ezelőtt román fiatalok körében (a kérdőívek pontjai 70 százalékban megegyeztek), valamint a Mozaik 2001 kutatás statisztikáival, melyet a Nemzeti Ifjúságkutató Intézet végzett tíz évvel ezelőtt. E három felmérésből számos következtetés vonható le. Kiderült például, hogy a fogyasztási javak (mobiltelefon, személyi számítógép, otthoni internetezés, saját autó) birtoklásának aránya nagyjából azonos az erdélyi magyar és román fiatalok körében, viszont a magyar ifjak jobban állnak a használatban levő gépkocsi, illetve a saját lakás tulajdonlása kategóriában. Ugyanakkor 2001-2008 között jelentős expanzió ment végbe a javak birtoklása terén: a 18-29 év közötti magyar fiatalok körében a mobiltelefon-tulajdonosok aránya 30 százalékról 94 százalékra, a számítógép tulajdonosoké 15 százalékról 71 százalékra, a használatban levő saját autó tulajdonosoké pedig 15 százalékról 43 százalékra emelkedett. Megfigyelhető tovább az is, hogy hét év leforgása alatt a materiális problémák helyett inkább az erkölcsi gondok kerültek előtérbe, de a lakáshelyzet továbbra is megoldatlan maradt, és riasztóan elterjedt a kábítószerhasználat (utóbbi a Partiumban a leghangsúlyozottabb).
Passzív magyarok
Az erdélyi magyar fiatalok leginkább azt várják el a magyar ifjúsági szervezetektől, hogy segítsenek nekik az elhelyezkedésben, támogassák a rászorulókat és szakmai továbbképző tanfolyamokat rendezzenek. A legismertebb ifjúsági szervezetek amúgy az IKE, az EMI, a MIÉRT és a MIT. A felmérések ugyanakkor azt is kimutatták, hogy a magyar fiatalok kevesebbet tévéznek, mint román kortársaik, és kisebb arányban olvasnak újságokat és folyóiratokat, de intenzívebben. Valamivel kisebb arányban élnek társasági életet, azonban nagyobb arányban sportolnak és sokkal többet kirándulnak. 2001-2008 között 24 százalékról 74 százalékra nőtt a számítógép és internet használók aránya, a digitális írástudatlanok száma pedig 45 százalékkal csökkent. Ugyanakkor az erdélyi magyar fiatalok már nem netkávézókban, hanem otthon böngészik a világhálót. Elszomorító viszont, hogy úgy a román, mint a magyar fiataloknak az elit kultúrához való viszonyulása (színház, opera, mozi) jelentéktelen.
A kutatások során a biztosok arra is rákérdeztek, hogy milyen mértékben érdeklődnek a magyar fiatalok az országos szintű politikai történések ránt, illetve szerintük milyen mértékben befolyásolják az életüket az önkormányzati és a fővárosi döntések. Kiderült: a magyar fiatalok sokkal passzívabbak, mint a román ifjak, és megítélésükben az RMDSZ (80%) és az MPP (12,9%) képviseli leginkább az érdekeiket.
Inkább mobilisak
Kiss Tamás, a Kisebbségkutató Intézet elemzési és kutatási osztályának vezetője arra hívta fel a figyelmet: a magyar fiatalok inkább mobilisak, mint román kortársaik, ami a külföldi munkavállalást, kirándulást, tanulást, rokonlátogatást és üzleti utakat illeti, viszont ezek megtervezésében együtt mozognak a többségi nemzet fiataljaival. A migrációs célország tekintetében viszont hét év alatt változás történt a magyar fiatalok esetében: míg 2001-ben Magyarország dominált, addig az utóbbi években előtérbe kerültek a nyugati országok, és Németország, valamint Ausztria vezetik a preferencialistát. Elvi szinten ugyan a hagyományos családmodell érvényesül az erdélyi magyar fiatalok körében, viszont a társadalmi valóság felülírja ezt, és a családalapítás, illetve a gyermekvállalás ideje kitolódott a harmincas életkor irányába. Ugyanakkor az erdélyi magyar értelmiségi réteg háromnál több gyermeket szeretne elméletileg, ellentétben a román felsőfokú végzettségű fiatalokkal, akik megelégednének egyetlen utóddal is.
Nemi szerep
Érdekes módon a családon belüli nemi szerep tekintetében a magyar fiatalok konzervatívabbak román kortársaiknál, vagyis úgy gondolják, hogy „az asszonynak a fakanál mellett a helye”, azaz a nő feladatai közé tartozik, hogy főzzön, takarítson és bevásároljon, és erről nem csupán az alacsony végzettségűeknek, hanem az értelmiségieknek is ez a véleménye. A magyar fiatalok viszont toleránsabbak a többségnél, inkább elfogadnák azt, hogy roma, fogyatékkal élő, meleg, AIDS-es vagy volt drogos legyen a szomszédjuk, barátjuk vagy családtagjuk. Ugyanakkor olyan értékek fontosak számukra, mint a család, a béke, és a jólét, és kevésbé vallásosak, mint a román fiatalok.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Valós őstörténet, nem szenzációipar
Nagyvárad – Bíró András Zsolt, nemzetközileg is elismert antropológus, a Kurultáj főszervezője harmadik alkalommal tartott telt házas előadást Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpontban.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete nevében Nagy József Barna ügyvezető elnök köszöntötte a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpont múzeumtermét zsúfolásig megtöltő közönséget. Rövid köszöntőjében bemutatta a Nagyváradon harmadik alkalommal előadást tartó Bíró András Zsolt antropológust, a Kurultáj főszervezőjét. Az előadó elsőként arról beszélt, hogy hogyan kapcsolódhat az antropológia, genetika és a humánbiológia a magyar nép őstörténetének rekonstruálásához. A Kárpát-medence gazdag régészeti lelőhelynek számít: területén közel ötvenezer koponyacsontot és vázrészt találtak, melyek közül a legkorábbiak a paleolitikumból valóak. Ezek antropológiai szempontból fontos és tényszerű adatokkal szolgálhatnak a magyar őstörténetre vonatkozóan, hangzott el. A leletgyűjtés különböző expedíciók keretében történik, nem csak a Kárpát-medencében, hanem Ázsia területén is. A csontanyagokat laboratóriumi körülmények között vizsgálják meg a történeti antropológia specialistái. 
Tények igazolása
Bíró András Zsolt ezek tükrében, a legújabb tudományos eredmények bemutatásával cáfolta a nyelvészeti alapon elfogadott finn-ugor elméletet a magyarság eredetét illetően. „Nem először kell hipotézist felállítani, majd bizonyítékokat keresni rá, hanem éppen fordítva. Először a tényeket kell megvizsgálni és az alapján kell levonni a megfelelő következtetéseket” – magyarázta az előadó. A finn-ugor elméletet sem az antropológia, sem a genetika nem igazolja. Az előadó részletesen bemutatta a honfoglalás szakaszait, majd rámutatott arra is, hogy a Kárpát-medencébe letelepedő hun birodalom erősebb volt, mint az akkori római birodalom. A latin forrásokban olvasható, hogy az eltörlésükre indult több ezres (egyes források szerint 100 ezernél is több) zsoldos sereg nem jár sikerrel, a hunok megsemmisítő vereséget mérnek az ellenségre. Embertani felépítésük kevésbé ismert, mivel hallottaikat nem temették, hanem máglyán égették el. Az ismert antropológus felhívta a figyelmet, hogy a napjainkra jellemző „őstörténeti szenzációipar” ontja magából a történelmileg megalapozatlan könyveket, ezért óvatosan kell ezekkel bánni. 
Vetített fotók
A meghívott fotókkal illusztrálta az elhangzottakat. Beszélt őseink vallási és harcászati szokásairól, viseletéről, orvoslásáról egyaránt. Előadásának utolsó részében Bíró András Zsolt tájékoztatást nyújtott a magyarság legnagyobb hagyományőrző ünnepéről, a Kurultájról és az idén első alkalommal megrendezésre kerülő, nagyszabású Attila-Árpád ünnepről, az Ősök napjáról. A több mint két órás előadást nagy tapssal köszönte meg a hallgatóság.
Mészáros Tímea
erdon.ro

Könyv a 125 éves újvárosi énekkarról
Nagyvárad – A Nagyvárad-Újvárosi Református Egyházi Énekkar 125 éves jubileumi ünnepségsorozatának keretében szombaton tartották a Bihari Református Egyházmegye huszonegyedik kórustalálkozóját, amelynek egyik programpontja volt Orosz Otília Valéria karvezető, énektanár Erőm és énekem az Úr – 125 éves a Nagyvárad-Újvárosi Református Egyházi Énekkar című, legújabb kötetének bemutatója.
A Bihar Megyei Tanács és Tőkés László nagyváradi EP-irodájának támogatásával megjelenő kötetet Sándor Lajos lelkipásztor mutatta be. A szerző sokadik munkája ez a tudományos igénnyel megírt könyv, mely nem csak az újvárosi gyülekezet, hanem a történelem iránt érdeklődők számára is érdekes olvasmány lehet, mondta az újvárosi lelkipásztor. Az énekkart bemutató írásból a történelem viharainak az egyházi és társadalmi életre gyakorolt hatása is nyomon követhető. Szerzője a közösségért kifejtett munkájáért, és az értékőrzés jegyében írott köteteiért többet érdemel egy vállveregetésnél, mutatott rá a méltató. Minden énekkar kapott ajándékba egy-egy kötetet. Az érdeklődők a lelkészi hivatalban vásárolhatják majd meg. A Bihari Református Egyházmegye huszonegyedik kórustalálkozóján egyébként tizenhárom kórus vett részt: a nagyváradiak mellett érkeztek Belényesből, Borsról, Élesdről, Feketeerdőről, Köröstárkányból, Nagyszalontáról is.
erdon.ro

Megszűnik az Ady Endre Sajtókollégium
Igen elégedettek voltak a látottakkal (a csernátoni Haszmann Pál Múzeum gyűjteményével) és a hallottakkal (ifj. Haszmann Pál tárlatvezetésével) az egész Erdély területéről összesereglett, valamint az anyaország határain túlról itt vendégeskedő magyar újságírók.
Az elmúlt hét végén a közeli Tatrangon tartotta közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE), s egyúttal soros ülését a Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciója. A MÚRE úgy döntött, bezárja az általa Nagyváradon működtetett Ady Endre Sajtókollégiumot. A tizenhét éve alapított tanintézmény hiánypótló volt, padjaiból számos neves újságíró került ki, de mára annyira bővült az egyetemkínálat, hogy nem indokolt a külön sajtókollégium fenntartása. A résztvevők megemlékeztek a száztíz éve született Kacsó Sándorról, akinek munkásságát Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője méltatta, s Csernáton mellett meglátogatták Gábor Áron eresztevényi sírját, a prázsmári templomvárat és a Szent Anna-tavat. (Szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pártkicsinálók – Válaszféle Markó Bélának
Markó Béla volt RMDSZ-elnök régi szokásához híven ismét az ÉS-ben jelentkezett egy dolgozattal, és – nem gondoltam volna – ennek most kifejezetten örülök. Ugyanis a látszattal ellentétben nem annyira nagy élvezet a Facebookon szájkaratézni Kovács Péter újonnan választott RMDSZ-főtitkárral, alig-alig szórakoztat, mert Kovács Péter főtitkár egy vonásában emlékeztet Petőfire: egy gondolat bántja. De az nagyon.
Markó Bélának viszont van stílusa, és ez ma már becsülendő erény, cikke elején a lírai felvezető egészen megkapó. Lófő őseire nem tudok rátromfolni, én a ványolós Demeterek közül való vagyok, nagyszüleim Lövétebányán éltek, mi Szentegyházán, akkoriban Vlahicának hívták, a tárgyszerető székelyekből éppen gyermekkoromban akartak sokoldalúan fejlett szocialista embert nevelni, hát érdekes kísérlet sikeredett, elvették tőlük, ami az övék volt, ők meg visszalopkodták az államtól darabonként, és aki nem ezt tette, arra azt mondták, hogy élhetetlen. Mai napig nyögjük ezt a pedagógiát, életerős férfiak mennek seregszám idő előtt betegnyugdíjba, majd világgá – régebb Magyarba’ – dolgozni, fiatalok várják a „sommert”, nézem a gyermekkori pajtásaimat, amint az utcasarkon állva éppen semmit tesznek, és nem visz rá a lélek, hogy megmondjam nekik: az én adómból teszik azt a semmit, sokba van nekem az az utcasarok.
Markó Bélával mégis van közös élményünk, azt a kenyeret az utolsó morzsáig meg kell enni figurát még én is éltem, nagyapám azt mondta, ne gazolj, fiam. Bár a jó öreg ritkán szólt hozzánk, unokákhoz, inkább a keze járt el, súlyos keze volt, meg kell hagyni, és néha én is örülnék annak, ha kinek-kinek a nagyapja a túlvilágról átnyúlna, és visszapofozná az unokát az „életbe”.
Markó Béla, Románia miniszterelnök-helyettese talán megbocsát nekem, ha egy triviális tétellel alapozom meg válaszomat: a politikai hatalom egyetlen legitimációja a választók akarata. Vagy legalábbis abban a politikai berendezkedésben, amit mind közönségesen demokráciának szoktunk nevezni, és ennél egyelőre magam sem tudok jobbat, így a XXI. században elég fura lenne, ha a miniszterelnök Istentől eredeztetné a hatalmát. De azt valamiért mégsem tartjuk annyira furának, ha valaki mondjuk az Ész felkent papjaként – a nagybötűs Igazság kizárólagos birtokosaként – formál igényt a vezetésre, pedig hát a XX. századra visszatekintve olyan nagyon nem győzött meg a teljesítményével ez a kaszt, hogyismondják, értelmiség. Tehát én eleve kételkedve fogadok minden olyan gondolatmenetet, amely indulásból lekezelő módon viszonyul azokhoz, akiket megcéloz, „egy tragikusan szűk látókörű politikáról van szó, írja Markó Béla, amely nemhogy a Kárpát-medencéből, de még a hegyekkel nem árnyékolt magyar alföldről sem képes kitekinteni”, hát, e mondat tartalmát Magyarországon egy szóban foglalják össze, „mucsai”, mucsai magyar politika, mintha ez köszönne vissza, Markó Béla író stilizál, pedig azt mondja tulajdonképpen, hogy bunkó mindahány. Nem szép, nem elegáns, hogy az igazságtartalomról ne is beszéljünk.
De térjünk vissza a választói legitimációhoz, mert ez roppant fontos. Markó Béla volt RMDSZ-elnök számokat is idéz, és én a számokat nagyon szeretem, megmutatják igazukat, nincs annyi baj velük, mint a szavakkal.
Nézzük tehát a számokat, most vegyük az országos választásokat: 1990-ben 991 601 szavazat jutott az RMDSZ-es parlamenti képviselőkre, 1 004 353 a szenátorokra, 1992-ben 811 290 magyar szavazott a képviselőkre, 831 469 a szenátorokra, 1996-ban 812 628 voks ment a képviselőkre, 837 760 a szenátorokra, 2000-ben 736 863-an járultak az urnák elé képviselőinket támogatván, 751 310-en a szenátoraink miatt, 2004-ben 638 125 erdélyi magyar adott felhatalmazást a képviselőinknek, 637 109-en a szenátoroknak, 2008-ban pedig 425 008-re fogyatkozott az RMDSZ-es képviselők, 440 449-re a szenátorok választóinak a száma. Az utolsó népszámláláskor, 2002-ben 1 434 377 lelket számlált a romániai magyar közösségünk, szóval én ezen az adatsorokon nagyon elgondolkodnék, még mielőtt bárkire rá akarnám kenni a parlamentből való kiesés ódiumát.
Továbbmennék: a miniszterelnök-helyettes úr felsorol néhány magyar, vagy magyarok lakta megyét, nézzünk körül hát saját portánkon, és itt most mutatónak a 2008-as helyhatósági választások RMDSZ-es eredményeit venném: a 223 750 lakosú Kovászna megyében, írja Markó Béla, 74 százalékos magyar többséget képez a 164 158 székely-magyar, na, 2008-ban ebből 37 648-en méltóztattak elmenni a megyei tanács RMDSZ-es elnökét megszavazni, 36 061-en szavaztak a megyei tanácsosi listára, helyi tulipános tanácsosokra 32 413-en voksoltak, a polgármesterekre 40 981-en. Hát ennyit talán az RMDSZ-ről, és hogy ne érje szó a ház elejét, vegyük ide a Magyar Polgári Párt eredményét is, példának okáért – mert ez a legmagasabb szám – a polgármesterekre leadott szavazatokat: 18 304. Az összesen annyi, mint 59 285 magyar szavazat.
Nem élnék vissza az olvasók türelmével, végig lehet venni a miniszterelnök-helyettes úr által említett megyéket, a 85 százalékos magyar többségű Hargita megyében, ahol 326 347 lakosból 2002-ben 276 038 vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 2008-ban 67 448-an szavaztak RMDSZ-es polgármesterre, 58 536-an tulipános helyi tanácsosokra, 63 551-en a megyei tanácsosi listára és 67 353-en az RMDSZ-es megyei tanácselnökre. És így tovább…
Ha mai fiatal lennék, akkor azt mondanám: ez nagyon gáz. Így csak csendesen hümmögök, ráment az életemből huszonegy év.
A másik felvetés, ami enyhén sántít Markó Béla ex-elnök sirámában, az az, hogy az Erdélyi Magyar Néppártot azért hozná létre dróton rángatott bábukból az a sok alföldi mucsai politikus, hogy az RMDSZ-t „félrehajítsák”. Emlékeztetném a t. miniszterelnök-helyettes urat Tőkés László EP-alelnöknek – a Néppárt védnökének – a nyilvános ajánlatára, melynek értelmében előválasztások során kialakított közös listával lehetne indulni már az önkormányzati választásokon. És bár egyre valószínűbbnek tűnik, hogy nem ugyanazt értjük az „összefogás” szó alatt, szerintem ez a megközelítés inkább elvezet az „összefogás” lényegéhez, mint a kizárólagos egységretorika. Az összefogásra való felkérésre az RMDSZ érdemben nem reagált, megvitatni nem óhajtotta, horribile dictu: párbeszédbe bocsátkozni róla közvita keretében pláne nem volt hajlandó. Lehet ugyan az ÉS-ben tilitolizni a szavakkal, t. miniszterelnök-helyettes úr, a haverek aggódó és megértő bólogatásai között mutogatni a koporsót, de megjegyezném, innen kintről nézve nagyon hülyén néz ki, amint önkezükkel verik belé a szegeket.
A végére hagytam a kedvenc tételemet: „Nálunk is ez történne [mint Szlovákiában], ha ebben a pillanatban nem lenne ott az RMDSZ, ahol van. A maga önálló politikájával, önálló kompromisszumaival, önálló egyezkedéseivel és – igen! – önálló víziójával a romániai magyarság nemzeti integrációjáról egy erős, cselekvő bukaresti politikai jelenlét segítségével is.” Ilyenkor rápillantok a gazdasági mutatókra, aggódó szemeimet az IMF-re vetem, végigolvasom a parlamenti jegyzőkönyveket, majd megbogarászom a politikusok vagyonnyilatkozatait, az oktatási reformokat már nyomon sem tudom követni – és igyekszem nem megbetegedni. Ha Székelyföldön megállít a rendőr – már ha nem ejt foglyul valamelyik tankcsapdányi gödör –, románul beszélek vele, a hivatalokban románul töltöm ki a papírt Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában egyaránt. Ha ez az RMDSZ víziója – márpedig 1996 óta kormányon vagy legalább hatalomközelben van –, akkor bocs, de nekem annyira nem jön be.
Én például el tudnám azt képzelni, hogy azt a százötven milliárd régi lejt, amit évente kap az RMDSZ az erdélyi magyarság képviselőjeként, arra fordítsam, hogy példának okáért a román nyelv minél jobb elsajátítása érdekében speciális tankönyveket írassak, nyomtassak és juttassak el ingyen minden magyar iskolásnak, ha már önálló politikával elértem, hogy ez lehetséges legyen, és ne akkor álljak neki vakarózni, amikor hosszú-hosszú küzdelem után talán tényleg elértem. Vagy azt sem tartanám ördögtől valónak, hogy az önálló vízió része legyen minden erdélyi régió összehangolt térségfejlesztési stratégiája, olyan, amilyent az ott lakók magukénak éreznek (gyakorlatilag a központ segítségégével alkotnak meg), mint ahogy az ellen sem tiltakoznék, ha a magyar vagy magyarok lakta településeinknek lenne kulturális stratégiája – egy sajátosan erdélyi kulturális stratégia integráns részeként. És bár lehet, hogy a bukaresti minisztertárs morogna, de több pénzt feccölnék az erdélyi vállalkozásfejlesztésbe, és az is egészségesebb környezetet teremtene, ha nem a helyesen írni sem tudó politikus elnökölne a szakmai kuratóriumban.
És bíznék az emberekben. Nem hülyék. Kis segítséggel óriási dolgokra képesek, tessék csak megnézni az izmosodó civil szférát.
És bíznék a magyarokban is. Nem csupán Erdélyből vagy Magyarországról, hanem szerte a világból. Van magyar tudástőke, egészen egyszerűen nyitottnak kell lenni, és lehetőséget kell teremteni arra, hogy egymást megtaláljuk – és tanuljunk egymástól. Tudja, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, azok a mucsai politikusok megcsinálták azt, amire a romániai politikum két évtized alatt nem volt képes: önálló magyar egyetem-hálózatot hoztak létre és tartanak fenn a magyarországi adófizetők pénzén. Adóforintokból képezünk magyar szakembereket Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában – azt azért illene legalább elismerni és megköszönni. Önök helyett dolgoztunk, bizony, a Sapientia–EMTE és a PKE rendszere nem csupán abban különbözik a Petőfi–Schiller Egyetemtől, hogy nem a hamis multikulturalitás égisze alatt szerveződött, hanem abban is, hogy létezik.
Kedves miniszterelnök-helyettes úr, elhiszem, hogy Bukarestben nem olyan könnyű, ha hiszi, ha nem, szurkolok Önöknek, ha másért nem is, de az én pénzemet is költik, és nekem nagyon nem mindegy, hogy mire, keményen megdolgozom érte.
Minden normális román állampolgárnak az az érdeke, hogy ez az ország fejlődjön, és ha Önök ennek az ígéretét hordoznák, akkor nem veszítettek volna annyit a népszerűségükből. De Önöknek részük és felelősségük van abban, hogy ott tart Románia, ahol, hiszen a kormánydöntéseket Önök ellenében aligha tudták volna meghozni. És a rossz kormányzást minden normális demokráciában büntetik a választók – nemzetiségi kérdéstől függetlenül.
És Ön sértődötten nekiáll védeni a védhetetlent. Saját kormánytársait csuklóból benyomja a sötét nacionalista – ellenség! – skatulyájába, ugyanakkor ugyanazzal a mozdulattal felülírja a demokrácia lényegét – a szabad társulás és a politikai véleményformálás jogát –, ráadásul mindezt belehelyezi valamiféle mucsai magyar összeesküvés-elméletbe.
Ennél azért többet várnék egy, a rajongói szerint a legnagyobb erdélyi magyar államférfitól. Például bíznék Erdélyben, ha már megidézte Kós Károlyt. Ki lehet lépni a görcsös Bukarest-paradigmából, és ki is kell – ami nem azt jelenti, hogy nem kellene ott lennünk; de nekünk Erdély az otthonunk, nem a Regát, hát helyezzük Erdélyt minden politikánk középpontjába.
Tudja, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, engem egyre inkább zavar, nem is zavar, kísért egy gyanú, főként, amikor ilyeneket olvasok Önöktől, szóval fel-felsejlik, hogy 1989-ben nagy nehezen megszabadultunk a Román Kommunista Párttól, és helyette mintha hosszú és következetes munkával megcsináltuk volna magunknak ugyanazt kicsiben, rommagyarban.
Kicsi, savanyú, de a miénk, vagy hogy is van ez.
És nagyon nem szeretem ezt az érzést.
Demeter Szilárd 
Erdély.ma

Román–magyar munkaügyi találkozó volt tegnap Nagyváradon
Tegnap Nagyváradon találkoztak a magyarországi és a romániai munkaügyi felügyelőségek képviselői, hogy egyeztessenek közös vizsgálatokról, szervezeti és működési felépítésük hasonlóságairól, valamint a feketemunka visszaszorításáról.
Reggeltől tanácskoztak a váradi megyeháza nagytermében a magyarlakta romániai megyék területi munkaügyi felügyelőségeinek képviselői magyarországi kollégáikkal. Délben egy rövid sajtótájékoztató idejére szakították félbe a megbeszélést. A szakmai együttműködés egyébként nem új keletű, még 2008-ban kötött a két ország illetékes hatósága erre vonatkozó megállapodást.
Ionuţ Bogdan Barbu, a román Országos Munkaügyi Felügyelőség helyettes főfelügyelője számolt be arról, hogy a délelőtt folyamán a két hatóság tevékenységének és működésének megismerésén volt a hangsúly, hogy például miként ülteti gyakorlatba a másik fél a különböző előírásokat. Több közös pontot fedeztek fel, sok hasonlóságot, és továbbra is védik a munkavállalót és a munkaadót, összegezte Barbu. Hangsúlyt fektetnek a feketemunka megszüntetésére. Bakos József, a magyar Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség elnöke részletezte a tevékenységeiket az együttműködés keretében (például rendszeres tapasztalatcsere, jogszabályváltozások ismertetése a másik félnek stb.). A találkozó bizonyítja – mondta –, hogy mennyire érdeklődnek a romániai kollégáik munkája iránt, őt például az új itteni munkatörvénykönyvbe bevezetett megszorítások érdekelték, mivel néhány év múlva Magyarországon is elmozdulnak ebbe az irányba, fejtette ki.
Újságírói kérdésekre válaszolva Barbu többek között arról szólt, Magyarországon sokkal szigorúbban veszik a bírságokat, másként is számolják ki azok értékét, ehhez azonban itt törvénymódosításra lenne szükség. Az alkalmi munka kapcsán pedig Bakos kifejtette, náluk 1997 óta ismerik el ezt az atipikus munkavállalási formát, a korábbi visszaélések miatt tavaly augusztus óta elektronikus adatbázisba kell bevinni a dolgozó adatait még a munka megkezdése előtt.
Különbség a két ország munkajogi törvényei között, hogy Magyarországon feketemunka esetén a munkaadót bírságolják, de ha a munkavállalót kétszer elkapják hivatalos papírok nélkül dolgozni, kizárják az állami álláskeresési lehetőségből, és szociális segélyt sem kap tovább. Az is kiderült, amióta Románia is európai uniós tagállam, nincs statisztika arról, hányan vállalnak munkát a határ túloldalán. A nap további részében a további közös projektekről folytak egyeztetések.
F. E.
Reggeli Újság
Erdély.ma

Román-magyar projektek terítéken
Nagyvárad – A nagyváradi helyi tanács keddi ülésén több olyan határozatot szavazott meg, melyek a Románia-Magyarország határon átnyúló együttműködés keretében valósulnak meg.
Ilie Bolojan Nagyvárad polgármestere a tanácsülés előtt sorolta fel az elfogadásra váró fontosabb határozattervezeteket. Ezek egyike a Közúti Forgalom Menedzsmentközpont kialakítása, melyet a Románia-Magyarország uniós együttműködési program keretén valósítanak meg. A központ két helyszínen – a városházán és a helyi rendőrség székhelyén üzemel majd, és egy modern forgalomellenörző diszpécserközpontot is fel fognak állítani. A tanácsülésen elfogadták a projekt gazdasági-műszaki mutatóit, maga a munkálat jövőre kezdődik el. Már készülnek a tervek a nagyváradi 2-es számú ipari park kialakítására. Ebben a folyamatban a helyi tanács elvi belegyezését adta az új ipari park leendő helyszínének közművesítzésére, melyre szintén a Románia-Magyarország uniós együttműködéi pályázat keretében kíván pályázatot benyújtani a helyi tanács.
Ilie Bolojan felhívta a figyelmet arra, hogy most már benyújtható a pályázat, ugyanis a bíróság jogerős ítéletet hozott az önkormányzat és az ortodox egyház közötti az ipari park területének tulajdonjogára vonatkozó perben. A döntés szerint az említett terület a város tulajdona. A harmadik közös román-magyar projekt egy vállalkozássegítő központ létrehozása, melynek összköltségvetése közel 18 millió lej, ebből a váradi önkormányzatra 3.923.077 lej esik. A nagyváradi vár C épületében létesülő központ célkitűzése lesz a határon átnyúló kereskedelmi kapcsolatok elősegítése és megerősítése. A beruházást 2012 decemberéig kell befejezni.
Pap István
erdon.ro

A magyar autonómiatörekvések konkretizálását sürgeti Csűry István püspök 
A magyar autonómiatörekvések konkretizálását sürgeti Csűry István, a Generális Konvent múlt heti ülésének helyet adó Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. A házigazdával a romániai népszámlálásról, a közigazgatási reform tervezetéről és az egyházkerület fenntartásában működtetendő kórházról beszélgettünk.
– Miért pont Temesvárra hívták össze a Generális Konvent ülését? 
- Igaz, hogy a magyar reformátusok jobban ismerik a tömbmagyarságot – Szatmárnémetit, Nagyváradot –, de éppen ezért egy olyan várost szerettünk volna most megmutatni, ahol a szórványlét mind a magyarság, mind a reformátusság szempontjából szinte kézzel fogható. A másik szempont az volt, hogy Temesvár és a Bánság a nemzetiségek együttélésének és együttműködésének szép példáit hordozza. Itt a német, a román és a magyar nyelv egykor szépen megfért egymás mellett, ezért érdemes elgondolkodni azon, mit tanulhatunk a régiektől. Meggyőződésem szerint a város virágzásának ma is alapvető feltétele az itt élő németek, románok és magyarok egymás iránti kölcsönös megbecsülése.
– Az idei romániai népszámlálásra hogy készül az egyházkerületük? 
- Arra kértük a gyülekezeteinket, hogy vegyék nagyon komolyan a népszámlálást, és felhívást intéztünk a híveinkhez, hogy vállalják felekezeti és nemzeti hovatartozásukat. Nem mindegy, hogy hány magyart fognak összeszámolni: a román közigazgatás mindig a számokból indul ki, amikor a kisebbségi jogokról van szó, de a felekezetek támogatását is e számokra hivatkozva határozza meg az illetékes minisztérium. A magyarság szempontjából sikeres népszámlálás érdekében ezért június 17-i közgyűlésünk felszólította az összes erdélyi magyar pártot az együttműködésre. Kértük továbbá, és szigorúan számon is fogjuk kérni, hogy olyan becsületes számlálóbiztosokat állítsanak munkába, akik nem ceruzával fognak hamis adatokat beírni, hanem akár még egymást is ellenőrizni fogják a tisztaság érdekében.
– Milyen tendenciákra számítanak a népszámlálási adatok alapján? 
- A románság nyilvánvalóan mindent megtesz majd annak érdekében, hogy bizonyítsa túlnyomó többségét. A hatóságok manipulatív szándékára utal az is, hogy a kérdőíven háromféleképpen jelenik meg a magyarság: csángók, székelyek, magyarok. Ugyanakkor meg kell jegyezni: hárommillióra is becsülik a Nyugat-Európában élő románok számát. Ez azt jelenti, hogy a románok nagy számú elvándorlása miatt a magyarok aránya akár még kedvezően is alakulhat a népszámlálási adatok tükrében. - Negatívan érintené ugyanakkor a magyarságot a romániai megyerendszer tervezett átalakítása.
- Ez egyelőre csak a politika szintjén megfogalmazott felvetés. Szerintem nem eszik ilyen forrón a kását, és a román fél is be fogja látni, hogy nem sok realitása van ennek a tervezetnek. Azonban ha már európai uniós megfontolásokból ilyen jellegű kérdésekről beszélünk, szóljunk inkább az autonómiáról, sőt ne csak szóljunk, hanem végre tegyünk is érte! Ideje lenne végre a pártjainknak a politikai lózungok szintjéről a tettek mezejére lépni! Szükség lenne egy olyan autonómiatervezetre, amiben konkrétumok vannak, amit le lehet tenni a román parlament asztalára, amiről lehet vitatkozni, és amiért ki lehet állni.
– Hogy áll a nagyváradi kórház alapításának ügye? 
- A város önkormányzata támogatja az elképzeléseinket, várjuk, hogy pozitív döntést hozzon egy tizenhétezer négyzetméteres telek átadásáról. A telekkönyvvel a birtokunkban kezdhetünk majd hozzá a tervezéshez.
– Egy kórház építése és működtetése óriási feladat. Nem túl nagy falat ez egy egyházkerületnek? Ráadásul az egyházi vagyon visszaszármaztatásával is folyamatosan gondok vannak, miért támogatnák a román hatóságok egy új református intézmény létrehozását? 
- Valóban bátor vállalkozásnak tűnik a kórházindítás, azonban nagyon rossz állapotban van a román egészségügy, ezért az állam felkarolja azokat, akik tenni akarnak az ellátás javításának érdekében. Az egészségügyi minisztérium, melynek nem mellesleg egy presbiterünk, Cseke Attila a vezetője, mindent meg fog tenni azért, hogy megmozgassa az európai uniós és a román állami forrásokat. Számítunk a testvéregyházi kapcsolatainkra és a magyar kormány segítségére is. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy évente legkevesebb négyezer erdélyi magyart kezeltetünk Magyarországon. Ha közülük legalább háromezret itthon tudunk tartani, az az anyaországnak óriási megtakarítást jelent. Ami pedig az egyházi kárpótlást illeti: ha a múltunkat igazoló, szimbolikus értékű épületeinket nem is akarják visszaadni, az ellen nincs kifogásuk román hatóságoknak, ha a jövőnek építünk, és ha a beruházásaink a románságnak is hozhatnak valamit.
reformatus.hu/Harangszó
Erdély.ma

Szabó K. István: az én ars poeticam az emberi színházban leledzik
Nemrégiben sok huzavona után megalakult a Nagyváradi Magyar Színház. Az immár az új intézmény keretében működő Szigligeti Színtársulat frissen kinevezett művészeti igazgatóját, Szabó K. Istvánt ismerhetik meg az alábbi interjúban.
– Mutassa be röviden eddigi pályáját.
– 2000-ben államvizsgáztam a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rendező szakán, de már az államvizsgám előtt, 1999-ben meghívtak a székelyudvarhelyi színház alapításához. 2005-ig voltam az udvarhelyi színház főrendezője, 2000-től művészeti irányitója, majd aszínház újraalapitását követően, kinevezett igazgatója. 2005-ben távoztam Székelyudvarhelyről, akkor meghívtak a temesvári Csiky Gergely színházhoz. Két évre szerződtem le oda főrendezőnek. Időközben rendeztem különféle szinházakban: Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Bukarestben, Brăilan, Ploieştiben, Nagyszebenben, továbbá Németországban és Magyarországon is. A temesvári két év után Bukarestbe kerültem, ahol egy független színház, az ARCA vezetőjeként tevékenykedtem. A függetlenszínház nálunk még csak kuriózum szintjén számon tartott kulturális jelenség, finanszirozására, terveink kivitelezésésre vajmi kevés forrást találtunk. Egy idő után feladtam, állandó kétségek között nehéz az alkotói munkára koncentrálni. Ebben az időszakban ismertem meg Piatra Neamţ-i szinház későbbi vezetőjét, egy közös munka kapcsán a bukaresti Odeonban, aki mindjárt kinevezése után felkért egy hosszabb távú együttműködésre, és azóta, 2009-től főállásban e teátrumban dolgoztam.
– Honnan ered kapcsolata a váradi színtársulattal?
– A múlt évadban Parti Nagy Lajos Mauzóleum című darabját rendeztem itt, akkor kerültem munkakapcsolatba a nagyváradi színház közösségével. Kellemes, és, azt hiszem, mindannyiunk számára pozitív előjelű együttműködés volt. Míg itt voltam, az is megfogalmazódott a kollégák által, hogy nem vállalnám-e a színház művészeti irányitását. Tudvalevő, hogy Dimény Levente csak átmeneti időszakra látta el a vezetői feladatokat, és keresték azt az embert, aki hosszútávon eredményes munkát tud majd végezni.
– Hogyan fogadta, és miért fogadta el a felkérést?
– Megtisztelő felkérés volt, jól esett a bizalom. Ennek ellenére eleinte mégis vaciláltam, szabad voltam, és úgy éreztem, ez a feladat korlátol szabadságomban. Ugyanakkor nagyszerű kihívásnak érzem az ujjáépítést, a reformok embere vagyok. Az utóbbi periódusban többnyire román és német színházakban tevékenykedtem, és valamitől egyre égetőbbé vált számomra a hazatérés, a magyar szinházba, még akkor is, ha a nagyváradi színház messze nem az ideális színházi kirakat, dehát, rajtunk múlik, hogy azzá váljon.
– Mi a véleménye a nagyváradi színház körül az utóbbi időben zajlott adminisztratív és politikai zűrzavarról?
– A nagyváradi színház esete a mi eredeti jogrendszerünk, demokráciánk, és nem utolsó sorban, moralitásunk sérülékenységről beszél. Túl van itt politizálva minden, s miközben az önrendelkezés ideáját szajkózzuk nap mint nap, megfeledkezünk a valódi autonómia nagyszerűségéről: a gondolat szabadságáról, az értékteremtés funkcionalitásáról. Az a baj, hogy mindenki mindenhez ért, és a dilettantizmus remekül megfér a zürzavarral, világosan jelezve egy valódi értékrend hiányát.
– Ön szerint is könnyebb a magyar színháznak a román társulattól különválva dolgoznia?
– Természetesen. Azáltal, hogy tisztázódnak a jogi viszonyok, hogy tudjuk, mire tervezünk, és milyen alapokra épitünk, mindenki számára kezelhetőbbé, átláthatóbbá válik a rendszer. Pluszlehetőséget látok abban is, hogy az új struktúra nagyobb teret biztosít az együttműködésnek. A Nagyvárad néptáncegyüttesnek is fontos lehet, hogy a színházban játszhat, az eddigiekhez képest jóval igényesebb technikai kivitelezésű előadásokat létrehozva, de a Lilliput társulatnak is ujabb kibontakozási lehetőség ez.
– Melyek azok a konkrét tervek, amelyeket meg szeretne valósítani a társulattal a közelebbi és távolabbi jövőben?
– A nagyváradi intézmény repertoárszínház, és ez arra kötelez, hogy műfaji sokszínűségben gondolkodjunk, ezért a klasszikus színházi formáktól a kortárs játékokig minden megtalálható lesz terveinkben. Emellett fontosnak tartom kiegésziteni repertoárunkat más társulatok előadásaival is, olyanokkal, melyek szakmai szempontból értékesek, de akár hiánycikként a szélesebb közönségréteg igényét hivatott magas szinvonalon kielégiteni. Programokban gondolkodom, mert ezek hosszú távon is hatékonyak, átláthatók, kezelhetők. Az új évad tervezete hangsúlyozottan szól a fiatalabb generációhoz. Tanulmányozva a mutatókat, azt tapasztalom, hogy a színház elhanyagolta a kommunikációt azzal a réteggel, mely leginkább nyitott a szemléletváltásra, a párbeszédre. Gondolok itt a diákokra, egyetemistákra. Ennek érdekében, egy iskolaszinházi programot kezdeményezünk, mely októbertől aktív műhelyeket nyit több iskolában is, hogy együtt játszva, igazi alkotótársi viszonyban fedezzük fel a szinház lehetőségeit, nagyszerűségét. Januárban, a magyar kultúra napján, e program első évadjának összegező előadását is megtekinthetik az érdeklődők.
– Mennyire fogja tekintetbe venni a jelenleg színházba járó váradi közönségnek az igényeit?
– Többen is felhivták már a figyelmemet arra, hogy Nagyváradon csak bizonyos típusú darabokat érdemes bemutatni, azok lehetőleg legyenek közismertek, ne akarjanak különösebb művészi, kisérleti szférában elkeveredni, mert az egyenértékű a bukással. Én senkit sem szeretnék megsérteni, de ez a koncepció mélyen lenézi a közönség valós igényeit. A színház nem az olcsó mulattatás szinhelye, és nekünk, színházi alkotóknak folyamatos feladatunk szembenézni a korral, melyben élünk, bőrébe bújni, kifordítani, erényeit és visszáságait felfedni és azt megosztani közönségünkkel, amely legalább annyira művelt és értelmes, mint amennyire mi műveltnek és értelmesnek tartjuk magunkat. Nekem az a dolgom, hogy minőségi ajánlatot tegyek le az asztalra, és ebben az ajánlatban mindenki találhasson magának szeretnivalót, mert az is egyértelmű, hogy egyszerre mindenkinek ugyanaz a dolog nem tetszhet. Egy szemérmetlen, felületes világban élünk,és a színház, mint sokszor, zavaros időkben, az értelmet, az egészséges kritikai magatartást kell szorgalmazza, különben elvesztünk, beleolvadunk a közönybe.
– Mennyi időt vehet igénybe, míg a nagyváradi magyar színház eljuthat a legjobb romániai magyar színházak szintjére?
– Első lépés a szemléletváltás. A szemléletváltás vonatkozik a színházban dolgozókra, és a közönségre is. Egy színház attól sikeres, hogy a közönség és a színház közötti szimbiózis egy idő után önjáróvá válik, és el tudunk beszélgetni egymással a művészet nyelvén. Nehéz meghatározni ennek az átalakulási folyamatnak az idejét. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a nagyváradi színházban az elmúlt években is születtek minőségi produktumok, de valahogy ez balesetszerűen történt, nem állandósult. Nagyképüségre és felületességre vallana, ha most azt mondanám, hogy ezentúl itt minden gyökeresen megváltozik, és mi majd megmutatjuk az igazi színházat. A cél a fontos, és bizom abban, hogy kellő alázattal, és körültekintő, következetes munkával ezt meg lehet valósítani.
– Milyen munkamódszereket talált itt, amelyeket meg akar változtatni?
– Az első dolog a munkafegyelem. Aztán az alkotás örömének felfedezése. Anélkül nem lehet jó előadásokat létrehozni. Az a tapasztalatom, hogy az elmúlt időszak egy halom frusztrációt halmozott fel, megtört a motiváció, nagy volt a széthúzás, mindenki mást akart, valószinűleg azért, mert nem volt egy erős gondolat, mely összefogja az ambíciókat. Szeretném azt hinni, hogy a jövőben rendszerezettebben fogunk dolgozni.
– A jelenlegi színészgárdával el lehet-e érni oda, ahol most például a Kolozsvári Magyar Színház áll?
– A kolozsvári színház sem egyik pillanatról a másikra jutott el oda, ahova jutott. Természetesen, mi még nem hasonlítgathatjuk magunkat a kolozsvári színházhoz, és egyébként sem kolozsvári színháznak kell lennünk. Nekünk nagyon jó nagyváradiszínházzá kell válnunk. Meggyőződésem, hogy lesznek surlódások, lemorzsolódások, és jönnek majd új művészek is, mert próbálom úgy újjáépíteni a társulatot, hogy évről évre egyre többet tudjunk megvalósítani abból, amit eltervezünk.
– Ha jól tudom, a jövő évadtól két fiatal színészt is felvesznek a társulathoz.
– Igen. Pitz Melinda színészkolléganőt Magyarországól ismerem. Kecskeméten kezdte, majd Szekszárdon folytatta pályafutását. Örültem, amikor jelentkezett, hogy szívesen jönne Nagyváradra. A másik fiatal kollégánk a nagyváradi Hunyadi István, aki frissen végzett a kolozsvári színművészeti egyetemen, és nagyon jók voltak a refenciái.
 – Mit lehet tudni a következő évadról?
– A következő évad már elő van készítve. Majd egy szervezett sajtótájékoztató keretében ezt részletesen be is mutatjuk. Addig, előljáróban csak annyit, hogy öt bemutatónk lesz, és az évadot, a nagyszinpadon, Szigligeti örökzöldjével, a Liliomfival nyitjuk. Ezt megelőzően, én készítek egy előadást, David Greig kortárs skót szerző Európa című drámáját dolgozom fel, és nem szokványosan. Az előadás helyszínéül ugyanis egy állomás szolgál majd, pontosabban a félixfürdői vasútállomás, ahová egy szinházi utazásra hívjuk meg nézőinket. Igy csöppenünk bele egy történetbe, úgynevezett szinházi happening-be, melynek témája rendkívül aktuális, és mindanyiunkat érint. A távozás és maradás dilemmáját boncolgatjuk, európaiságunkat, túlélési lehetőségeinket. Ez nem a bérletes produkciók közé tartozik, és többször is játszuk majd, míg az időjárás engedi, kb.októberig, majd jövő márciustól újra az évad végéig.
– Végezetül mondjon néjhány szót művészi, rendezői ars poeticajaról.
– Nem tekintem magam egyetlenegy irányzat megrögzött hívének sem. Az én ars poeticam az emberi színházban leleledzik, a magunk kutatásában. És hiszem azt, hogy a művészet nem lehet öncélú, hiszek a közösségi élmény erejében, és erre a szinház talán a legalkalmasabb alkotói megnyilvánulási forma. Az emberi színházat vallom egy elembertelenedett világban, mely számadatként, elszemélytelenedett masszaként kezel bennünket. Statisztikai valósággá vedlettünk, s rajtunk múlik, meddig vagyunk hajlandóak türni a kisérletet. Az én színházam ezzel a rendszerrel ellenkezik.
Pap István. erdon.ro

A változó identitásról és a szórványról
Kihívások a szórványgondozásban – régi és új megközelítések címmel PÉTER ISTVÁN szociológus, teológus tartott előadást tegnap a lelkészek és vallástanárok Nagyváradon zajló konferenciáján és továbbképző tanfolyamán.
Előadásának kezdetén a diaszpóra ószövetségi gyökereiről, vonatkozásairól szólt a kolozsvári Egységes Protestáns Teológiai Intézet tanára. A szórványhoz mindig az etnicitás fogalmát kapcsoljuk. Ez bizonyos szempontból jó, másfelől meg nem. Az elmúlt száz év globalizációs folyamata szórványosodást eredményezett Európában. A szórvány helyett használhatjuk itthoni viszonylatban a maradék szót (azokra vonatkozik, akik itt maradtak, megmaradtak). Mint mondta, etnikum- és vallásközi viszonylatban mi sem vagyunk toleránsak. Kihívást jelent újragondolni, hogy kik és mik vagyunk.
Teljesen más társadalmi kontextusban élünk Erdélyben, mint, mondjuk, száz esztendővel ezelőtt. Sokkal erősebbek voltak a közösségi, baráti, felebaráti szálak. Folyamatosan változunk és csoportkontextusban élünk. Az ember válaszol a kívülről kapott ingerekre, és manapság temérdek információ és inger éri nap mint nap. A csoport alakítja az egyént; kialakul a kölcsönhatás a személyes és a szociális identitás között. Mint elhangzott: az egyén maga válogatja az értékrendjét, ám kérdés az, hogy miből. A csoportnak mindig van egy közös célja. Ha tetszik, ha nem, csoporthoz tartozunk, melyben időnként célokat szabnak meg, amiket föl kell vállalnunk. Az identitás szüntelenül változik – korunkkal, státuszunkkal, a különböző kontextusokkal, még akkor is, ha igyekszünk ragaszkodni alapvető értékeinkhez. Mindenki keresi azt a helyet, ahol konformitás veszi körül. Egy közösségben szükséges tudni, mik a „játékszabályok”, elfogadott normák. A magyar kultúra keretében is hihetetlen változatosságot tudunk felmutatni. Az identitás saját értékeink alakulása; azt jelenti, hogy rendbe tesszük az értékeinket. A közös értékrend kialakítása az egymás iránti tiszteletet és toleranciát feltételezi. Érték-e ma, hogy valaki egy bizonyos etnikumhoz tartozik? Nem bűn, és nem erény. Azért lettem magyar, mert Isten szándékkal, jövőbe vetett reménységgel tett erre a földrészre. A mai világban értéknek számít egy szép feleség, egy jó autó, s ezeket szívesen mutatják meg az emberek. A hitünket megmutatjuk-e a világnak? És ha igen, hogyan? Ahhoz, hogy valakik legyünk, el kell látni bizonyos feladatköröket. Ha nem töltjük be a szerepköröket, csorbul a státusunk.
Péter István beszélt az egyház jelentős funkcióiról is, a lelkészi szolgálat igényességének szükségességéről is. Rengeteg még a tennivaló – főleg a diakónia és a misszió területén. A szórvány nemcsak a végvárakról szól. Egész Erdély egy hatalmas szórvány. Attól kezdve szórvány, amikor nem tud kitörni a tehetetlenségből, nem képes reprodukálni önmagát. Szó volt a nevelés fölöttébb jelentős szerepéről. Lényeges kérdés, mennyire sikerül az értékátadás.
T. H. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Vallásosság és modernizáció a csángóknál
A címbeli témakörben tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémia keretében Peti Lehel, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Tapasztalatairól, a csángó közösségek jelenlegi állapotáról és várható jövőjéről Szilágyi Aladár faggatta a kutatót.
Éppen ma kaptam egy fura hírt arról, hogy egy lelkes anyaországi férfiú rovásírásra tanítaná a csángó gyermekeket. A csángó szövetség jelezte, nem a legszerencsésebb e kezdeményezés, hiszen örülnek, ha valamelyest megtanítják magyarul írni-olvasni őket. Az a benyomásom, hogy egyik-másik magyarhoni „csángómentő” úgy forgolódik közöttük, mint elefánt a porcelánboltban. Önnek mi erről a tapasztalata?
Igen, a rendszerváltás után megnyílt a lehetőség arra, hogy a korábban elszigetelt, elzárt, rejtélyes Moldvába egyre többen ellátogathassanak. Megerősödött az a tendencia, hogy a csángókat titokzatos népcsoportként kezeljék. Erdélyben és Magyarországon is elindult egyféle csángómentési mozgalom. Eleve archaikus, tradicionális kultúrát feltételeztek. Mindenki a saját elfogultságából kifolyólag próbált segíteni, de nem biztos, hogy erre a segítségre ilyen formában van szükség.
Ez a hozzáállás arra emlékeztet, amikor a jó szándékú misszionáriusok elmentek téríteni a bennszülötteket… Ismert antropológiai párhuzam, amikor a misszionárius beül a csónakba, egy egzotikus népet kíván felfedezni, és a maga kultúráját próbálja terjeszteni, azzal kolonizálja a megtérítendőket.
Mielőtt jobban elmélyednénk e problémakörben, hadd tegyek fel egy személyesebb jellegű kérdést: mióta foglalkozik csángókutatással?
Néprajzot tanultam, 2001-ben jártam először Moldvában, amikor a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék a Kriza János Néprajzi Társasággal közösen nagyobb kutatást tervezett, azokat a falvakat keresték fel a diákok, ahol még viszonylag jól beszélték a csángó nyelvjárást. A székelyes csángóknál és az északi csángóknál is, ott, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul. Pozsony Ferenc és Tánczos Vilmos tanár urak irányításával kezdtem Moldvában kutatni. 2001 után néhányan többször visszamentünk, és a Kriza János Néprajzi Társaság támogatásával rendszeresen búvároltuk az átalakuló csángó társadalmat, a csángók vallásosságával kapcsolatos problémákat.
Tanulmányainak jelentős része ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. Melyeket tartja a legfontosabbaknak közülük?
Nehéz volna rangsort fölállítani. Főleg a népi vallásosság témakörébe ástam be mélyebben magam, erről írtam a doktori disszertációmat is, a moldvai csángók hagyományos vallásosságáról és a vallásosság szerepéről az átalakuló társadalomban. Az új vallási jelenségek és formák megjelenéséről és hatásáról. Egyik kedvenc kutatási témám a trunki orvos rózsaillatú kútja körül kialakult vallási mozgalom, amelyben – az én értelmezésemben – a szocializmus nehéz körülményei közepette élő társadalomnak egy szimbolikus vallási lázadása testesült meg. Benedek Márton doktor történetéből dokumentumfilmet is készítettünk. 1986-ban a trunki csodakút az egész csángóföldet megmozgató kultusz színtere volt. Százával zarándokoltak el a gyógyító kúthoz a katolikus falvak hívő lakói, hogy annak csodatevő erejéből részesüljenek. A vallási megmozdulás, amely méreteiben esetenként egy búcsú színezetét ölthette magára, viszonylag gyorsan elterjedt a Bákó megyével határos régiókra is. A trunki csodakút kultusza alapján szerveződő megmozdulásoknak kezdetben nem volt politikai színezetük, mégis a felsőbb hatalom szigorú tiltásai ellenére zajlottak. A különösen szigorú felügyelet, amellyel a kommunista hatalom a Trunkban kibontakozó népi vallásos mozgalmat illette, annak tulajdonítható, hogy a gyógyító kút annak a Benedek Mártonnak a kapujában volt, akit korábban a politikai rendőrség halálra kínzott. A politikai rendőrség az ónfalvi főorvost megfigyelés alá helyezte, mivel folytatta korábban megkezdett hittudományi tanulmányait, és 1980-ban pappá szentelték. Benedek Márton vallását hithűen gyakorló orvos volt, aki azzal is kitűnt társai közül, hogy a hozzá forduló kevés pénzű betegeit ingyen kezelte. Valláserkölcsi elvei miatt, amelyek ellentétben álltak a kommunista ideológiával, többszöri meghurcoltatás után 1986-ban a securitete végzett vele.
Mikor következett be az első nagy változás, az első nagy törés a moldvai csángó közösség életében?
A leglényegesebb mozzanat: az új román állam megjelenésének az időszaka. A két fejedelemség egyesülése után függetlenült állam politikája az intézményein keresztül tudatosan asszimilálta a moldvai csángókat. A legvehemensebben akadályozott meg minden olyan kezdeményezést, amely magyar intézményhálózat, magyar értelmiségi réteg kialakulását eredményezte volna. Ez után épült ki a jászvásári papnevelde, ekkor jöttek létre a román identitást promováló egyházi elitképző intézmények, ezek révén valósult meg a csángók asszimilálása, elrománosítása.
Ha egyéb nem, legalább a vallás megmaradt számukra – akkor. Viszont amikor a kommunista uralom bekövetkezett, nemcsak jelentős társadalmi, gazdasági változások indultak be, kollektivizálás, iparosítás, ingázás, városra költözés, hanem a vallásosság ellen is fellépett a hatalom. A moldvai csángók körében miben nyilvánultak meg specifikus módon ezek az intézkedések? A szocializmus jelentős modernizációs változásokat eredményezett az ő életükben is. Tág rés nyílt a zárt, homogén moldvai közösségek számára a környező románsággal való szorosabb kapcsolatok kialakulása terén, az urbánusabb életforma irányába. Ipari telepek jöttek létre a csángóság környezetében, általánossá vált a városra való ingázás, ami jelentős modernizációs folyamatokat is eredményezett. Ugyanekkor erősödött fel egész Romániában a vallás, az egyház üldözése, s ennek következtében a moldvai csángók számára is a vallásosság zártkörűbbé vált. Sokkal inkább kisközösségi, szomszédsági, családi körbe szorult vissza. Ugyanebben az időszakban nemcsak az egyházi vezetőket üldözték, a népi vallásosságnak a specialistáit is hallgatásra kényszerítette a hatalom. Ennek is a következménye, hogy a vallásosság inkább kisközösségi formában tudott tovább élni. De a moldvai közösségekben a vallással szembeni retorzióknak is több fokozatuk volt. Az 1960-as évekre példátlan változás következett be a kommunista államnak a moldvai katolikus egyházhoz való viszonyában, s ennek részeként Moldvában felgyorsult templomépítés kezdődött, mely Kelet-Európában precedens nélküli. Miközben Románia-szerte nemkívánatosnak nyilvánították az egyházi vezetőket, Moldvában ebben az időszakban nagyszabású fejlesztése történt az egyházi intézményeknek, ami arra utal, hogy ebben az időszakban a római katolikus egyház vezetése kiegyezett az államhatalommal. Az egyháznak a kommunista hatalomhoz való viszonyában bekövetkező fordulat ára az volt, hogy az egyház kötelezettséget vállalt a moldvai csángók elrománosítására.
1992-ben egy egyházi rendezvényen Váradon járt Ioan Robu érsek. Akkoriban már magyar részről kezdték ütni a vasat a csángók anyanyelvi oktatása érdekében, egy interjú keretében megpendítettem neki a kérdést. Kijelentette: bár a csángók nem magyarok, neki semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy a csángóknak is legyen saját ábécéjük, olvasókönyvük, de minden csángó faluban másképp beszélnek, tehát minden falu számára külön ábécéskönyvet kellene készíteni…
Igen, a román nacionalizmus egyik fő érve az, hogy a moldvai katolikusok nyelve keveréknyelv, és ha tartalmaz is magyar jövevényszavakat, semmiképpen sem magyar nyelv. Azt a tényt, hogy a moldvai csángóság nem egységes, nem homogén népcsoport, és hogy a nyelvjárásuk sem egységes, ilyenformán ideologizálja meg a román nacionalizmus.
A rendszerváltás utáni időszak még nagyobb változásokat hozott a csángóság életében…
Valóban, radikális változások következtek be, a moldvai társadalom e két évtized alatt többet változott, mint korábban hosszú évtizedek alatt. Mint említettem, a szocializmus is eredményezett bizonyos modernizációs változásokat, de ezek 1990 óta pörögtek fel igazán. Elsősorban a külföldi munkamigráció következtében a nagy demográfiai potenciállal rendelkező falvakból rengetegen kimentek dolgozni. Ott találkoztak a nyugati mintákkal, és alapvetően más, erős értékátalakulás, életmódváltás történt. Ennek egyik következménye, hogy egyfajta transznacionális tudat jött létre a csángók esetében is, aminek a lényege, hogy a kommunikációs eszközök fejlődésével és elérhetővé válásával egy időben különféle kulturális közegekben lehet egyidejűleg létezni. Ma már könnyen lehet váltogatni a kibocsátó teret a nyugati országokéval.
Tehát a hagyományos életvitel, a tradíciók inkább 1990 után kezdtek eltűnni?
Így van, a rendszerváltás után nagyarányú kultúraváltás zajlik, éppen napjainkban zárul ennek a hagyományos kultúrának a teljes mértékű kicserélődése, az akkulturalizációnak a befejeződése. Mindamellett, hogy egészen a rendszerváltásig a moldvai csángóknak a társadalma nagyon sok archaikus elemet őrzött meg, a gazdálkodási formáktól a mentalitásig, a szokásoktól a folklórig, mindez a rendszerváltás után fokozatosan elvesztődik, elfelejtődik. Ráadásul kihal az a generáció, amelyik még a negyvenes évek végén ebben a hagyományos életvilágban szocializálódott. Velük együtt a hagyományos értékek, beállítódások, attitűdök, mentalitások is elvesznek. A fiatalok nem tartják fontosnak ezekkel azonosulni, modernné válásukban a tradíció akadály. A tradícióba beleértem a magyar nyelvet és mindazt, amit a hagyományos magyar kultúra jelentett a csángó közösségekben. Mindez a nemzedékek között is okozott feszültséget?
Nehéz megállapítani, hogy vannak-e súlyos feszültségek a problémák különböző megítélése miatt. Inkább azt látom, hogy az idősebb generáció is azonosul a fiatalok által követett modellekkel, sokkal inkább ezeket vélik kívánatosnak számukra is. Ez abból is látszik, hogy támogatják a fiatalok ilyen irányú törekvéseit, a különféle értékekkel való azonosulástól eladdig, hogy önmaguk is már románul beszélnek az unokákkal, és azt tartják kívánatosnak, ha a gyerek a családban először románul tanul meg. Úgy látom, a moldvai közösség a fennmaradása, a gazdasági jólét megteremtése érdekében – természetes módon egyébként – az akkulturizációt választja, mindazt, ami a modernizációval összhangban történik.
Nemde, mindazok, akik akár romantikus, akár reális csángómentő akciókba kezdtek, akik kíváncsiságból vagy tudományos érdeklődéssel érkeztek hozzájuk, már igen változó világot találtak? Valóban, nagyon változó világgal szembesültek, de valamit találtak még abból a világból is, amit a hagyományos társadalom jelentett. De aki ma látogat el a moldvai falvakba, s a fejében netalán valamiféle romantikus egzotikumkeresés van, nagyon meg fog lepődni. Erősen modernizálódott csángó társadalommal találkozik. Vannak, akik – egyébként teljes jó szándékkal – a csángó kultúra megmentésére vállalkoznak. Igazából nagyon sokfélék, a romantikum keresőitől az átgondolt, valóban hathatós eredményt ígérő segítségnyújtókig, akikre valóban nagy szükség van. Fontos, hogy segítőkész emberek a saját idejükből, a saját javaikból áldoznak arra, hogy valamiféle alternatívát nyújtsanak.
Nem véletlen, hogy ezt a témát mindkét oldalról a politikum is fölkapta. És hát vannak úgynevezett „díszcsángók” is, akiket aztán hurcolnak ide-oda, különböző rendezvényekre, ünnepségekre. Mennyire árthat ez a gyakorlat a csángók ügyének?
Különbséget kell tennünk aközött, hogy a helyi csángó társadalomnak ártalmas, vagy egyáltalán: a csángó ügynek, a csángókérdést napirenden tartóknak. Fontos megmutatni, hogy van csángó kultúra, vannak csángó hagyományok, természetes igény, hogy ezt bemutassuk, bárhol a világon. Ha vannak értékek, azokat meg kell mutatni. Viszont sok visszásságot keltett a helyi társadalmakban az, hogy gyakran egy-egy közösségen belül is kialakultak a „frontok”: ki tart úgymond a magyarokkal, kit visznek Magyarországra, és kik azok, akik ellenkező érzülettel tekintenek erre. A csángók nem úgy szeretnék magukat bemutatni, mint holmi archaizmusokat őrző vadembereket, hanem a saját értékeiket azzal a valósággal szinkronban, ami a moldvai társadalmat jellemzi. Kialakult egyfajta etnobiznisz is, ami kedvezőtlenül hatott a csángó közösség hangulatára, nem?
Nyilván, akik ebben részt vesznek, valamiképpen „áruba bocsátják” azt, amijük van. Ez önmagában nem okoz gondot, csak akkor, ha a helyi közösségekre visszahat. Sok esetben felkavarta a kedélyeket, problémássá tette akár a jó szándékkal Csángóföldre látogatóknak a tevékenységét is. Azáltal, hogy kedélyeket borzolt, hogy kiváltotta a nacionalista megnyilvánulásokat.
A hatóságok reakciója várható volt, ha jól emlékszem, 1996-ban volt az a botrányos eset, amikor az RMDSZ és a csángó szövetség küldöttei ellen hergelték a lakosságot, s egyfajta autodaféval végződött. Tud-e hasonló esetekről?
Pozsony Ferenc volt az, aki számba vette a csángók érdekvédelmi törekvéseit a rendszerváltást követően. Valóban voltak jogi és etikai visszaélések, például a néprajzosok vagy a gyerekeket magyarul tanító pedagógusok ellen, sőt az Ön által említett nyíltabb konfliktusok is. Ennyire súlyos konfliktusok a mai helyzetet már nem jellemzik. Inkább kisebb betartásokkal, elfedett módon gördítenek akadályokat a Moldvában tevékenykedők elé.
Amikor riportúton jártam Pásztor Gabriella akkori oktatásügyi államtitkár kíséretében, szerencsémre, az összes tanár ott volt Bákóban. Kifaggattam őket, és néhány helyszínre is elmentünk. Mindenütt más és más szituációt találtunk. Ön szerint jelenleg milyen a magyar nyelv oktatásának a helyzete, mi remélhető ettől a lassan terebélyesedő „mozgalomtól”?
Fontos dolog volt, hogy egyáltalán létrejött Moldvában a magyar nyelvű oktatás. Egyre sikeresebben terjeszkedik, egyre több településen tudják biztosítani a gyerekek alternatív magyarnyelv-oktatását. Kétségkívül fontos eredményei is vannak, nagyon sok gyerek számára, még ha a magyarul tudó, értő gyerekek 10-12 százaléka vesz csak részt ezeken a programokon, akkor is a csángó nyelv presztízsét emelik ezek a foglalkozások. Amióta hivatalosan is bevezették az iskolába néhány helyen a magyar nyelv oktatását, ez egyfajta legitimáló erővel bír a közösségekben. A szülők is egyre bátrabban, egyre biztosabban küldik a gyermekeiket ezekre a foglalkozásokra. Sokszor megfélemlítették őket, megfenyegették, ellehetetlenítették, arra kényszerítették, hogy visszavonják a korábbi döntésüket. Ugyanakkor illúzióink nem lehetnek ennek a programnak az eredményeit illetően sem. A magyar nyelvvesztésnek az összetevői sokkal komplexebbek, sokkal több összetevőből álló rendszert képeznek, mintsem azt egyetlen ponton megváltoztatva vissza lehetne fordítani. Az egész környezetet kellene gyökeresen átfordítani a magyar nyelv, a csángó nyelvjárások presztízsének az érdekében. Hogy ezek a folyamatok visszaforduljanak, az egyházi liturgia nyelvének is meg kellene változnia, és így tovább, hogy tömegesen hasson. De az egyént, a személyt nézve fontos az, ami Moldvában történik, nagyon sok csángó gyerek, csángó fiatal szembesülhet az alternatív lehetőséggel, az ő kultúrájának, az ő hagyományos értékének, nyelvének, történelmének tudatosításával, egy másfajta perspektívából való láttatásával.
Maradjunk még egy pillanatra az oktatás kérdésénél. Annak idején találkoztam egy olyan nénivel, aki még a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején magyarul tanulhatott, akkoriban, amikor Bákóban még magyar nyelvű tanítóképzés is folyt. Ez a nemzedék lassan kihal. A köztudatban van-e még egyáltalán nyoma annak, hogy a betűvetést hajdan magyarul is lehetett tanulni?
Még lehet találkozni olyan személyekkel, akik a Magyar Népi Szövetség által kezdeményezett magyaroktatáson vettek részt. Az MNSZ a diktatúra első éveiben negyven-ötven faluban működtetett meglehetősen alacsony színvonalú magyar iskolákat. Ennek vannak emlékei, de nem adódtak tovább a következő nemzedékek számára. A mai helyzetben ennek nincs relevanciája, az identitás alakításában játszott szerepe elhanyagolható.
Az ottani papság többsége is csángó származék. Vannak-e közöttük olyanok, akik netalán kedvezően viszonyulnak a „csángómentési” akcióhoz?
Azért létezik az Európai Tanácsnak egy ajánlása, amelyik Románia számára meglehetősen szoros előírásokat tartalmaz, többek között a csángó kultúra és a csángó nyelv védelmét illetően. Ennek ellenére vannak friss információink arról, hogy meglehetősen feudális módszerekkel próbálják akadályozni ezeket a tevékenységeket. Az más kérdés, hogy az asszimiláció, a nyelvvesztés már annyira előrehaladott nagyon sok településen, tulajdonképpen az egész Moldvában, hogy egyfajta álszent magatartás tapasztalható bizonyos papok részéről: mindegy már úgyis, tanulhatnak a csángók magyarul, ha akarnak, hiszen már annyira befejeződött a dolog. Még az elfogadó jellegű viszonyulás is ilyen álszent magatartásból fakad.
Magam is találkoztam olyan esetekkel, hogy a három „intézmény”, a pap, a polgármester és a rendőr fogott össze, például Lujzikalagorban, a megfélemlítés érdekében. Egy kereskedő asszony a saját helyiségét bocsátotta az iskolán kívüli magyaroktatás rendelkezésére, látványos hatósági kivonulást szerveztek ellene és a szülők ellen.
A néprajzkutatók jól dokumentálták, bizonyították azt, hogy a moldvai falvakban a pap még mindig a hatalmi szféra csúcsán van, olyan módszerekkel tudja ma is befolyásolni a híveket, amilyenek más helyen, egy modern társadalom esetében elképzelhetetlenek. Még mindig félnek a paptól, az egyház még mindig erős társadalmi kontrollként tud működni.
Az utóbbi években, évtizedekben megjelentek a neoprotestáns közösségek, megindult a szektásodás, ami a csángó identitás lényegi elemét: a katolikus vallást kezdi ki. Ez tovább mélyíti az identitásváltás folyamatát?
A neoprotestáns kisközösségek létrejötte megint csak a modernizációs folyamatokkal van összefüggésben. Az, hogy egyáltalán létrejöttek és megtűrtekké váltak ezek a vallási kisközösségek, azt mutatja, hogy a pap által képviselt társadalmi kontrollnak a hatásfoka gyengül. A szektásodás is annak a modernizációnak a része, amelynek következtében a nyelvvesztés is természetesen hat. Ez is elősegítheti a román identitással való azonosulást, mivel a csángók egy premodern, előnemzeti identitásformával rendelkeznek, amelynek legfontosabb része a római katolikus valláshoz való tartozás. Azáltal, hogy feladják a katolikus valláshoz való tartozásukat, a modern értelemben vett román identitással való azonosulásnak egy újabb lehetősége teremtődik meg.
Az Erdélybe átkerült csángóknak is bőven vannak negatív tapasztalataik. Bizony, az erdélyi magyarság, a székelység se fogadta megfelelően őket, a „tyármagyarokként” aposztrofált feleiket. Gondolom, ez is sokat ártott a csángóügynek?
Így van. Azok a csángók, akik akár Erdélyben találkoztak a magyar kultúrával, illetve akár a magyarországi vendégmunka mentén az ottani magyarokkal, rossz tapasztalatokkal tértek vissza, inkább érezték kulturális és nyelvi másságukat, ami paradox módon a román identitás tudatosítása irányába hatott.
Térjünk vissza a Kisebbségkutató Intézet tevékenységére. Milyen további elképzeléseik vannak a csángókutatás terén?
A csángókérdés azért fontos az intézet elképzelésében, mivel összehasonlítási-elméleti lehetőséget nyújt más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek kutatásához. Olyanokéhoz, amelyek nem feltétlenül rendelkeznek az állam által elismert, hivatalos nemzeti kisebbségek státusával. Vannak Romániában más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek, amelyek sok tekintetben hasonlítanak a csángókhoz, például ami az elmúlt évtizedekben bekövetkezett modernizációt, a nyelvvesztést, az államhoz való lojalitást illeti. A csángók körében megfigyelhető folyamatok elméletileg összevethetők például az ukrán falvakban megfigyelhető jelenségekkel. A hasonlóságok, párhuzamok új perspektívákat tesznek lehetővé.
Gondolom, nem tűnik pejoratívnak, ha azt mondom, egy néprajzkutató, egy antropológus számára mindez csemegét jelent?
Igen, ritkaságnak számít a moldvai csángók helyzete akár kelet-európai kontextusban nézve is, hiszen a rendszerváltásig a moldvai csángók közössége a legtradicionálisabbak közé tartozott. Mindamellett, hogy a csángókérdésnek már hatalmas irodalma van, léteznek még fontos, hasonló szituációban lévő kisebbségi közösségek, amelyekről alig tudunk valamit. A Kisebbségkutató Intézet feladata, hogy róluk is ismereteket szerezzünk, terepmunka folyjon, párbeszéd alakuljon ki. S ehhez jó összehasonlítási lehetőséget kínál a jól dokumentált, sokféle perspektívából láttatott csángó ügy.
Ami a román kollégákkal, a szakmával való kommunikációt illeti, tudnak-e együtt dolgozni, van-e párbeszéd, az álláspontok közeledtek-e egymáshoz?
Ezt nehéz ezt megítélni, mivel alapvető szemléletbeli különbségek vannak abban, ahogy a román kutatás tárgyalja a csángó ügyet. Az utóbbi időszakban színre léptek olyan fiatal román kutatók is, akik nyugati szemlélettel közelítenek a kérdéshez, nyugati egyetemeken tanultak, olvassák a nemzetközi irodalmat, az ő szemléletük közelít a miénkhez. Az utóbbi években megjelentek nyugati országokból származó fiatal kutatók, akiknek a szemléletmódja, a kutatásai nagyon fontosak a rendszerváltás után. Vannak olyan német, lengyel, amerikai, akár spanyol kutatók is, akik a saját iskoláiknak a perspektívájából tálalják ezeket a kérdéseket. Ami jót tesz az egész kutatásnak, nyitottabbá teszi, a szempontoknak a közelítését is elősegíti.
Vannak-e újabb tervei, amelyek révén egyéb területeket próbálnak kollégáival feltérképezni?
Az utóbbi időben megcsappantak a csángókutatásra fordítható pályázati támogatások. Mindazok, akik a csángókérdéssel foglalkozunk, nem jutunk hozzá valamiféle rendszeres támogatáshoz, a saját kutatói karrierünk lehetőségei közepette foglalkozunk a témával, személyes próbálkozások, egyéni pályázati lehetőségek révén; nincsenek összehangolt kutatási lehetőségek, mint ahogy a kétezres évek közepéig adódtak. 2000-től kezdődően több kötet jelent meg angolul, magyarul, románul a Kriza Társaságnál. A társaság több konferenciát is szervezett, és a még diákkorunkban megejtett kutatásokból felhalmozott egy olyan kutatási anyagot, amit ma már, tíz évvel a hátunk mögött nem lehetne megtenni. Tíz évvel ezelőtt még sok mindent lehetett akár pozitivista módszerekkel is abból felgyűjteni, ami még megmaradt a magyar folklórból. A jövő ennek a nagymértékű modernizációs átalakulásnak a kutatása. Nagyon fontos lett a csángó etnicitás átalakulásának a kérdése. Nagyon keveset tudunk erről, annak következtében, hogy heterogénná vált a csángó társadalom. Egymástól különböző életpályákat, egyéni sorsokat kellene megnézni ahhoz, hogy ezekről a folyamatokról valamit mondani tudjunk. Ezek a folyamatok kevéssé számszerűsíthetők, inkább a példát, a helyzetet tudjuk felmutatni, mintsem pontos számokban beszélni. Az elmúlt években fontos kvantitatív kutatásokat végzett Tánczos Vilmos tanár úr, aki 2008–2010-ben a csángók magyar nyelvismeretének a szintjét, a nyelvi kompetenciákat kutatta. Kiszámolta, hogy a ’90-es évek közepén végzett kutatásaihoz képest hányan beszélnek, hányan értenek még a moldvai csángók közül magyarul. Eredményei szerint jelentős csökkenés figyelhető meg, több mint 20 százalékos a magyarul beszélők fogyása.
Beszélgetésünket egy kis epizód felidézésével szeretném befejezni. Az egyik csángó faluban jártamban alkonyattájt terelték haza a csordát. Egy kis leányka, egy cinkocska hajtotta a tehenet, az iskola mellett haladt el, melynek kerítése piros-sárga-kékre volt festve, a leányka karjára egy magyar trikolórból álló szalag volt kötve. Megkérdeztem, honnan van a pántlikája, „a magyarországi keresztanyámtól” – válaszolta büszkén-boldogan. Valamit jelképez a szimbólumoknak ez a furcsa együttállása. Lehet-e még mindennek valamilyen perspektívája, ezek a „keresztszülők” vagy mások tehetnek-e még valamit? Egyáltalán, ha „pénz, paripa, fegyver”, minden megvolna, mit lehetne még tenni?
Ez nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem is tudom a választ, mint ahogy nagyon sokan, akik ezzel foglalkoznak, se tudják megmondani. Egészen biztos, hogy csak akkor lehetne valamit visszafordítani ezekből a folyamatokból, hogyha a teljes rendszert, ami ezt az identitásváltást előidézte, megfordíthatnánk, ami meglehetős utópia a jelen pillanatban. De minden gesztus fontos, minden törekvésnek valamilyen értéke, jelentése, eredménye van. Ez a példa is, azt hiszem, ennek a kontextusában értelmezendő. Azt hiszem, túlságosan utópisztikus, illuzórikus elképzelés lenne ebben reménykedni. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Tőkés: egy anyagias Európának szüksége van egy spirituális Európára is
Egy anyagias Európának szüksége van egy spirituális Európára is – jelentette ki Nagyváradon tartott előadásában Tőkés László európai parlamenti alelnök, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke.
Tőkés a lelkészek és vallástanárok előtt Európa és kereszténység címmel tartott előadást. Az erről szóló közlemény szerint utalt az Európai Unió és általában a nyugati országok szekuláris vallástalanságának problémájára.
„A mi kereszténységünk többletet jelent a nyugati elvallástalanodott országokkal szemben. Egy anyagias Európának szüksége van egy spirituális Európára is" – hangsúlyozta a volt püspök.
Szerinte keresztény hívőnek lenni egyben nemzeti szolgálatot is jelent, amely többek között az elanyagiasodott világgal szembeni küzdelmet is magába foglalja. Az Európai Unióban nehéz elfogadtatni azt, hogy az egyházat komolyan kell venni, a hitéleti alkalmak is csekély jelenléttel zajlanak az EP-ben – mondta Tőkés. Mindezek mellett – hangsúlyozta – a Lisszaboni Szerződés 17. cikkelyének értelmében az Európai Unió „nyílt, átlátható és rendszeres párbeszédet" tart fenn az egyházakkal és vallási szervezetekkel vagy közösségekkel.
MTI. Erdély.ma

Ismét írók „táboroztak” Nagyváradon
„Magyar irodalom – magyar jövő” – ez volt a mottója a nyolcadszor megszervezett Partiumi Írótábornak, amely július 7-e és 9-e között, csütörtöktől szombatig zajlott Nagyváradon.
Barabás Zoltán főszervező szerint irodalmi nemzet a magyar, s az írástudóknak mindenkor felelősséget kellett vállalniuk a magyarságért. Az írótáborba nemcsak a partiumi régióból, hanem Magyarországról, a Felvidékről és Erdélyből is érkeztek írók, költők és irodalmárok. A helyszín, mint az előző alkalmakkor is, a nagyváradi Góbé Csárda volt. A három nap alatt az írótáborban megfordult sok jeles személyiség, többek között Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, Mezey Katalin, a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke és Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke. Ködöböcz Gábor, az egri Agria irodalmi folyóirat főszerkesztője be is mutatta a kiadvány legújabb számát, amelyben váradi költők versei is szerepelnek. Előadást tartott Horváth Béla irodalomtörténész, Benő Attila docens, Szakolczay Lajos műkritikus, Bertha Zoltán irodalomtörténész, Oláh János és Pataki István költők, Vasy Géza irodalomtörténész, Csép Sándor drámaíró, illetve János-Szatmári Szabolcs irodalomtörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora is.
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke szombat délelőtti előadásában az irodalom szerepéről értekezett, amelyet a magyar történelemben töltött be. Kifejtette: történelemformáló például a Szentírás magyarra fordítása, amely a nemzet megújulását a reformáció korában segítette. Felemlegette a Te voltál a mi hajlékunk nemzedékről nemzedékre kezdetű zsoltárnak a rendszerváltás előtt betöltött fontos szerepét is – a zsoltárt gyakran a nemzeti Himnusz helyett énekelték, amikor azt nem volt szabad. Az 1991-es II. Református Világtalálkozó mottója is ez az idézet volt. Felsorolta azokat a Biblia-kiadásokat, amelyek Magyarország területén születtek. Felhívta a figyelmet a prédikációirodalom fontosságára is, mondván, a szószéken elhangzott, jó esetben irodalmi értéket képviselő beszédek jutnak el a legtöbb emberhez.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Cinkos, aki néma
„… egy nép vallásos és szellemi miveltségének nincs jellemzőbb ismertetője, mint a templom és a temető. E két hely, melly egyedül van nyitva gazdagnak, szegénynek, mellyhez egyforma joga van az utolsónak szintúgy mint az elsőnek – közbirtok – s leghívebben tükrödzi az egésznek jellemét.”
Herepei Gergely tiszteletes úrnak 1845. november 2-án, a Kétágú templom építését megelőző 173 éves fatemplom bezáratása alkalmával, az utolsó istentiszteleten elhangzott beszédéből vettem az idézetet.
A tiszteletes úr és az adakozó hívek látomása és óhaja, hogy „mint poraiból megifjodva felelevenedett Phoenix, emelkedjék fel … egy dicsőségesebb templom.(…) És mind ez meg fog történni, csak egyesek légyünk és akarjunk, – mert egy nép akaratja erőss és csodát képes tenni. De fogtok-e akarni – fog-e mindenik közületek akarni? Jaj néked szerencsétlen nép, … mint sírjából feljáró halott fog megjelenni néked e templom álmaidban, s egykor a halálos ágynál szemre hányást tenni: – de ha kötelességedet megérted és telyesíted , édesen fogsz visszaemlékezni e templomra, s ezen órára midőn szent elhatározással a jövendőre állottál a multnak sírja felett.”
A nép akarata erős volt és csodát is tett, 1856-ra felépült a ma Kétágú templom néven ismert, Erdély egyik legszebb klasszicista stílusú temploma. Az ótemplom éppen a most megkezdett építkezés helyén állt. Búcsúztató szavai az újra, a Kétágúra is érvényesek.
Mára elfogyott volna a nép akarata és ereje? Napjainkból ennyire hiányoznak a csodák? A mai szószékről miért nem hangoznak el Herepei Gergely tiszteletes úr beszédéhez hasonló beszédek? A műemlék templom megcsúfolása miért csak az utóbbi hetekben, szinte a munkagépek megjelenésekor kapott nagyobb nyilvánosságot? A Szabadság hasábjain 2011. június 29-én, július 8-án, július 13-án és 14-én a megjelenő cikkek és riportok részletesen elénktárják mindazt, amit a templomról és a jelenlegi helyzetről tudnunk kell, tudnunk kellett volna. Miért csak most? Az ügy Strasbourgban van, mégis egyezkedünk, lemondunk, csereberélünk. Sok városát szerető embert lehetett volna egyetlen hívó szóval mozgósítani, mint ahogyan ez a Házsongárdi temető esetében megtörtént. Nagyon sokan vagyunk, akik vallásos és szellemi műveltségünk kifejezőjeként a Házsongárdi temető mellett a Kétágú templomért is helyt tudtunk volna állni. Az Agnus Dei (Isten Báránya) hogyan alakulhatott át egyszerű báránnyá, netalán juhvá? A nyomásgyakorlásnak számtalan törvényes eszköze van, amellyel a törvény, jelen esetben a műemlékvédelmi törvény betartatását ki lehetett volna (talán még ki lehet??) kényszeríteni, mint ahogyan ez Nagyváradon, a püspöki palota és a Lorántffy Gimnázium sporttelepe esetében meg is történt. A szászfenesi római katolikus műemlék templom melletti törvénytelen építkezést is meg lehetett állítani, akárcsak a bukaresti Szent József római katolikus székesegyház melletti építkezést. A templom szomszédságában élek, a gyülekezetnek tagja vagyok, miért csak a fent nevezett cikkekből és hosszas kérdezősködés után ismertem meg a fájó ügy részleteit? Imádságos álcával elkentük volna Isten Házának ügyét?
Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes asszony, ha a vallásos műveltségnek híjával van is, vajon a szellemiekkel miért nem rendelkezik? Ha nem fáj neki a templomnak, mint Isten házának a megcsúfolása, akkor magas beosztásához illő szellemi műveltsége miért engedi meg, hogy fölülbírálja szakemberek véleményét, hogy áthágva a műemlékvédelmi törvényt, balkáni eszközökkel, a templomhoz megengedhetetlen közelségben, magasságával vetekedő magasságban, stílusában ordítóan elütő építmény felhúzásán fáradozzék.
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség zöldövezetet megszüntető, tájba, városképbe hasító, a templomot örökre leárnyékoló új székhelyének építése azonban nemcsak műemlékes szempontokat vet fel. A magyar iskolák felügyeleti szervének vezetője, aki nemrég a Romániai Magyar Demokrata Szövetség érdekvédelmi tevékenységében magas tisztséget is elvállalt, milyen erkölcsi alapon szorgalmaz és kényszerít ki olyan székhelyet, amely jogilag még tisztázatlan, és évszázadokig magyar református egyházi tulajdonban levő telekre épül. Tudva tudja azt is, hogy a telek kényszerajándékozás útján került a tanügyminisztérium tulajdonába, és az épületbe majdan beköltöző intézmény nem közösségünket hivatott szolgálni. Fogyó népességünknek, zsugorodó iskolahálózatunknak a jövőre nézve semmilyen biztonságot nem ad, ráadásul az ide tervezett sportlétesítmények, a Farkas utcai templom szomszédságában működő sportpályához hasonlóan, zavarnák az alsóvárosi gyülekezet vallási életét, hitéletének csendjét.
A műemlék épületeknek és azok környezetének védelme mindenki számára kötelező, még magyar vezetőink számára is. Nem lenne szabad a Megyei Műemlékvédő Bizottság, ráadásul román szakembereinek tilalmát átlépve, Bukarestben jóváhagyatni az építési engedélyeket. Talán még nem késő összefogni a törvény betartatásáért!
Herepei tiszteletes szavaihoz visszatérve vegyük magunkra a bíztatást:
„ha kötelességedet megérted és telyesíted, édesen fogsz visszaemlékezni e templomra, s ezen órára midőn szent elhatározással a jövendőre állottál a multnak sírja felett.” Szabadság (Kolozsvár)

Több ligában az autonómiáért
Az autonómia nem követelés, hanem prognózis, mert autonómia lesz előbb vagy utóbb – szögezte le tegnap Tusnádfürdőn a 22. tusványosi szabadegyetemen Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár. Az autonómia változó feltételei című beszélgetésen a felvidéki, kárpátaljai, vajdasági és erdélyi magyar politikai szervezetek képviselői beszéltek az országukban tapasztalható helyzetről. De nemcsak emiatt vált a nap meghatározó témájává az autonómia: délután három óra körül ugyanis mintegy félszáz biciklis – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett Kerékpártúra az autonómiáért akció résztvevői – érkezett meg a táborba, őket Tőkés László EMNT-elnök, az Európai Parlament alelnöke köszöntötte. A szabadegyetem és diáktábor utolsó előtti napján mind többen érkeztek, délutánra pedig mintha az időjárás is fejet hajtott volna a rövidnadrágos politizálás és a jókedvű szórakozás előtt: a szeles, hűvös reggel után délutánra már javában sütött a nap, a sörsátrak alatt beszélgetők körében pedig az ilyenkor szokásos fogadások köttettek: vajon betoppan-e mégis a táborba Traian Băsescu államfő. Tegnap délután a szervezők úgy tudták, nem érkezik Tusnádfürdőre az elnök.
Autonómiától a hisztériáig
Kárpát-medencei virtuális sétán vehettek részt azok, akik tegnap reggel jelen voltak a nemzetpolitikai kerekasztal-beszélgetésen: a Szlovákiában, Szerbiában, Ukrajnában, Romániában élő magyar közösség jelenlegi helyzetéről, törekvéseiről, az előttük álló kihívásokról, létüket fenyegető csapdákról, veszélyekről tájékozódhattak. Elsőként Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szólalt fel, nem véletlenül, hiszen ahogy az előadást moderáló Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikai államtitkárság vezetője fogalmazott, talán éppen Délvidéken érték el a legtöbb eredményt autonómiaügyben. A VMSZ elnöke hangsúlyozta: csak úgy lehet előrelépni, ha partnerekre találnak a többségiek körében, és megértetik velük, hogy az autonómia nem destabilizálja az országot. Hangsúlyozta a politikai szervezetek, a civil szféra és az értelmiségiek bevonásával megalakult Magyar Nemzeti Tanács elkezdte munkáját: kétéves művelődési, oktatási és tájékoztatási stratégiát dolgoztak ki, kampányt kezdtek, hogy a magyar gyermekeket írassák magyar iskolákba, megkezdődött a művelődési, oktatási intézmények alapítói jogainak átvétele. Értékelte, hogy a magyar kormány támogatja törekvéseiket, de hangsúlyozta: a munkát maguknak kell elvégezniük. Szlovákiában hisztériát kelt az autonómia fogalmának említése, de még a nyelvi jogok vonatkozásában is visszalépések történtek – értékelte Berényi József, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke, aki szerint a közelgő népszavazás megmutatja majd, mennyit apadt a szlovákiai magyarság létszáma, és ez talán mozgósító erőként hat majd a közösségre. Hangsúlyozta: a kormányban részt vevő Híd – Most-szerű vegyes pártok nem nyújtanak megoldást nemzetiségi problémákra, hiszen vegyes pártban már eleve kompromisszumot kell kötni. Így aztán a kompromisszumok kompromisszumának kompromisszuma valósulhat csak meg az eredeti célkitűzésekből. Ukrajnában is visszalépésről, nacionalista hisztériakeltésről, a kettős állampolgárok zaklatásáról számolt be Kovács Miklós és Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke, illetve alelnöke.
A három "B" tengely
Az erdélyi helyzetről Kelemen Hunor RMDSZ-elnök beszélt előbb, hangsúlyozva: kitartásra, türelemre, makacsságra van szükség az autonómia eléréséhez. Mint mondta, az autonómia eszköz, hogy a magyarok itthon, magyarként, szabadon, biztonságban élhessenek. Ezt csak lépésről lépésre lehet megvalósítani, folyton partnereket keresve a többség körében, hiszen a parlamentben a 6–7 százalék mellett meg kell találni a maradék 43 százalékot a döntések elfogadtatásához. Ráadásul még Erdélyen belül is különféle megoldásokat kell alkalmazni, hiszen nem ugyanolyan a Székelyföldön élők helyzete, mint a Partiumban vagy a szórványban élő magyaroké. A politikus a Bukarest–Budapest–Brüsszel tengely fontosságáról beszélt, mint fogalmazott, szükség van Budapest támogatására, arra, hogy Magyarországnak tekintélye legyen Európában, de annak is tudatában kell lenni, hogy Budapest önmagában nem tudja megoldani az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági magyar közösség gondjait. Sikernek minősítette a nyelvi jogok bővítését és a nemzeti szimbólumok szabad használatát, mint mondta, ezeket a mozaikkockákat összerakva, építkezéssel lehet elérni az autonómiát. Utalt a régiósítási vitára is, hangsúlyozva: az RMDSZ nemet mondott a megamegyés elképzelésre, amely nem a magyarság érdekeit szolgálta volna, ezért is fontos a bukaresti érdekképviselet, hogy befolyásolni lehessen a döntéseket.
Stabilitási egyezményt
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a Bukarest–Budapest–Brüsszel tengely kapcsán megjegyezte: előbb a Nagyvárad–Kolozsvár—Marosvásárhely–Csíkszereda–Sepsiszentgyörgy tengelyt kellene kialakítani, azaz fontos lenne konszenzusra jutni az autonómia ügyében. A különféle magyar szervezetek közötti konszenzust egy erdélyi stabilitási egyezményben rögzítenék, ez lenne ama bizonyos nemzeti minimum – magyarázta. Konszenzus csak a neptuni politika feloldása után lehetséges, és ahhoz ezt a nemzetpolitikai kérdést meg kell tisztítani a pártpolitikai sallangtól – szögezte le Toró. Konszenzus nélkül nincs eredmény, ráadásul a többség megérzi az egység hiányát, és kijátssza azt. Elítélte a kamarillaegyezményeket is, szerinte a tapasztalat bizonyítja: azokból néhány kilométer aszfalt származik ugyan, de stratégiai kérdésekben nem lehet eredményeket elérni. Úgy vélte, a romániai magyar politikai elitben is vannak, akik az autonómiatörekvések ellenérdekeltjei, hiszen némelyeket kapcsolatrendszerük Bukaresthez fűzi. Az elhangzottak alapján az utolsóként felszólaló Németh Zsolt vonta le a következtetéseket. Szerinte a Kárpát-medencében ma már nem vitakérdés, hogy szükség van-e az autonómiára, inkább arról zajlik a vita, miként lehet a célokat megvalósítani, hiszen "mi akarjuk, ők (a többségi nemzet – szerk. megj.) nem, de innen szép nyerni". Több ligában zajlik a játszma, a magyar szervezeteknek ugyanis saját hazájukban és az összmagyar politikai térfélen is érdekeik érvényesítéséért kell harcolniuk. Az erdélyi helyzet kapcsán derűlátónak mutatkozott, szerinte a román politikai elit egyre racionálisabb, képes felfogni a maga érdekeit, és tudatában van annak, hogy a magyar közösség milyen mértékben befolyásolhatja a stabilitást. A Székelyföldi Autonóm Tartomány nem gyengíti, hanem erősíti Románia szuverenitását – szögezte le, majd kifejtette: Erdély a Kárpát-medencei magyar autonómiastratégia szempontjából kulcskérdés.
Kelement bombázták kérdésekkel
A hallgatók soraiból a legtöbb kérdést Kelemen Hunor RMDSZ-elnökhöz intézték. A marosvásárhelyi orvosi egyetemen a magyar tagozaton felszámolt, román tagozatnak átadott helyeket kommentálva elmondta: ilyen esetekben felsőbb, például kormányzati szinten kell lépni az egyetemi autonómia csorbulása árán is. A magyar egyetemisták alulreprezentáltságát firtató kérdésre azt mondta: a statisztikákban nem csak a minőségi intézmények, hanem a diplomagyárak is szerepelnek, így az adat nem feltétlenül releváns. A marosvásárhelyi rádiónál dolgozó Biró Zsolt ügyét nem kívánta kommentálni – Toró T. Tibor javaslatára azonban a hallgatóság tapssal fejezte ki szolidaritását az SZNT-ben való szerepvállalása miatt a rádió vezetősége által felelősségre vont újságíróval –, a Magyar Polgári Párt népszavazási javaslata kapcsán pedig azt mondta: körültekintően kell eljárni, meg kell nézni, mikor érkezik el a megfelelő pillanat, tisztázni kell, mi lesz Marosszékkel. A marosvásárhelyi közös magyar polgármesterjelölt kapcsán leszögezte: meg kell találni azt a jelöltet, aki az összes magyar szervezet támogatását élvezi, és aki képes is megnyerni a választásokat.
Sikeres biciklitúra
Tapssal, köszöntő szavakkal fogadták a tusványosi táborban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács háromszéki szervezete által szervezett autonómianépszerűsítő kerékpártúra résztvevőit. Az érkezőket Tőkés László is köszöntötte, méltányolta erőfeszítéseiket. A 240 kilométeres túrába kisebb-nagyobb távra több mint kétszázan kapcsolódtak be, kicsik és nagyok egyaránt. Mi több, román résztvevői is voltak az akciónak, és néhány kilométerre bekapcsolódott Édler András képviselő is – számolt be tegnap a Tusnádfürdőre való érkezést követően Nemes Előd, az EMNT háromszéki ügyvezető elnöke, aki értékelte az ügy kapcsán tapasztalt összefogást: párthovatartozástól függetlenül mindenki támogatta az akciót, meleg fogadtatásban részesültek az RMDSZ-es és az MPP-s polgármesterek vezette településeken egyaránt, és sikeresek voltak az esti beszélgetések is.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tusványos – Németh Zsolt: autonómia lesz, előbb vagy utóbb
Erdély az egész kárpát-medencei magyar autonómiastratégia szempontjából kulcskérdés: az erdélyi magyarság nagy szolgálatot tesz az egész magyar közösségnek, ha itt sikerül az autonómia terén áttörést elérni – jelentette ki Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára a Tusványosként közismert Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor pénteki napján.
Autonómia változó feltételei című nemzetpolitikai kerekasztalbeszélgetésen több kárpát-medencei magyar kisebbségi párt vezetője mellett Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke is részt vett. Németh Zsolt leszögezte: arról nincs vita a magyarságon belül, hogy autonómia kell, és optimizmusának adott hangot atekintetben, hogy sikerüljön az autonómiatörekvések terén szót érteni a román politikum képviselőivel. „Racionális politikai osztállyal van dolgunk. A román politikum tudatában van annak, hogy a romániai magyar közösség milyen mértékben tudja befolyásolni az ország stabilitását. Székelyföld Autonóm Tartomány erősíti Románia szuverenitását” – szögezte le a politikus, aki arról is beszélt: a határon túli magyar szervezeteknek „két ligában”, hazájukban és az összmagyar politikai porondon is politizálniuk kell érdekeik érvényesítéséért. Rámutatott: fontos, hogy a differenciált helyzetben lévő magyar nemzeti közösségek mindenhol előrelépést tudjanak elérni az önrendelkezés kivívása terén. „Szlovákiában abnormális módon hiszterizált az autonómia fogalma, ezért segíteni kell a felvidéki magyarokat abban, hogy a szlovák-magyar viszonyt olyan mederbe tereljék, amelyben nem tekintik ördögtől valónak az autonómiát” – fejtette ki.
Kelemen: az autonómia nem cél, hanem eszköz
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az önrendelkezés kapcsán kifejtette: az autonómiát nem célként, hanem eszközként kell tekinteni annak érdekében, hogy az erdélyi magyarok megmaradhassanak biztonságban, szabadon, magyarként. Kelemen szerint az autonómiacélok kitűzésekor azt kell figyelembe venni, hogy mit akarnak az erdélyi magyarok: Erdélyben, magyarként megmaradni. A politikus emlékeztetett: az elmúlt húsz évben két megoldási lehetőséget vázoltak fel az autonómia elérésére. Az egyik szerint „kijelentjük és megteremtjük”, a másik szerint viszont arra van szükség, hogy lépésről lépésre építsük, keressük a megegyezés lehetőségét a többséggel.
Rámutatott: Erdélyen belül, a Székelyföldön, a Partiumban illetve Közép-Erdélyben különböző autonómiaformákat kell megteremteni, mert más körülmények között élnek az emberek. Sikerként könyvelte el a nyelvi jogok és a nemzeti szimbólumok használatának kivívását, és kijelentette, ezeket a mozaikkockákat összerakva, napi aprómunkával, építkezéssel érhető el az autonómia. Emlékeztetett: a külső körülmények is folyamatosan változnak, így ezek figyelembe vételével kell az eszközöket megteremtenünk a területi, a kulturális vagy a személyi elvű autonómia létrehozásához. „A transzszilván értékekre, a nyitottságra és a párbeszédre kell építeni, és partnereket kell keresni Romániában, a parlamentben. Nekünk ugyanis ahhoz, hogy elérjük céljainkat, a magunk hét százaléka mellé még meg kell szereznünk további 43 százaléknyi támogatást” – ecsetelte Kelemen.
Leszögezte: a célok eléréséhez szükséges Budapest támogatása, az, hogy Budapestnek tekintélye, szava legyen a régióban és az Európai Unióban, ugyanakkor Budapest nélkülünk nem tudja ezt a kérdést megoldani. Szerinte Brüsszel sem kerülhető meg az autonómiaküzdelmek tekintetében, és emlékeztetett, hogy az Unión belüli magyar jelenlét kezdetétől számítva jelent meg a napirenden a kérdés. „Az EU-nak és tagállamainak is kötelességük lesz olyan kereteket megteremteni, amelyek segítik a nemzeti közösségek megmaradását, megerősödését” – vélte. „Napról napra történő építkezés szükséges a Budapest-Bukarest-Brüsszel tengely mentén” – szögezte le.
A romániai közigazgatási átszervezés kapcsán kijelentette: a mai gazdasági régiókat kell koherens gazdasági fejlesztési régiókká átalakítani, és ezekhez a régiókhoz kell majd közigazgatási hatásköröket rendelni. Az eredeti tervekkel ellentétben a nyári parlamenti ülésszakban el nem fogadott kisebbségi törvény kapcsán megjegyezte: az abban foglalt kulturális autonómia intézményes feltételei megteremtésének csak akkor van értelme, ha a kulturális autonómiatanácsok megkapják a szükséges hatásköröket.
Az RMDSZ elnöke úgy vélte, az autonómia kereteinek, eszközeinek megteremtéséről nincs vita a romániai magyarságon belül, és arra buzdított, hogy a jövő szempontjából kulcsfontosságú idei népszámlálás előtt a teljes politikai és civil szféra fogjon össze annak érdekében, hogy minél többen vallják magyarnak magukat. A jövő szempontjából szintén rendkívüli jelentőségűnek nevezte azt, hogy a jövő évi parlamenti választásokat követően is erős parlamenti képviselettel rendelkezzen a romániai magyarság.
Toró: konszenzus és stabilitási paktum kell
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke – némiképp vitába szállva Kelemennel – leszögezte: előbb a Nagyvárad- Kolozsvár-Marosvásárhely-Székelyudvarhely-Csíkszereda tengely mentén kell az együttműködést kialakítani, azaz meg kell teremteni a konszenzust a romániai magyar politikai alakulatok között. „Nagyon fontos a nemzeti konszenzus kialakítása: ezt egy erdélyi stabilitási egyezmény keretében kívánjuk rögzíteni” – hangoztatta. Szükségesnek nevezte, hogy az autonómia ügyét megtisztítsák a pártpolitikai sallangoktól, és emlékeztetett: ott, ahol sikerült konszenzust elérni, történt előrelépés, ahol nem, ott ezt a többség kihasználta ellenünk. Leszögezte: konszenzus nélkül nincs siker. „A politikai konszenzusteremtés alapja Neptun feloldása lehetne” – utalt az RMDSZ akkori vezetői és a román kormánypártok közötti, a 90-es évek elején a Fekete-tenger partján lévő üdülővárosban megkötött paktumra.
Toró szerint az RMDSZ-en belül nem születtek olyan döntések, olyan önrendelkezésről szóló javaslatok, amelyek az összes, belső és külső csoport konszenzusát bírták volna, és a két út közül – az egyik a közösségi autonómiát állítja a politika homlokterébe, a másik nem határoz meg koherens keretet, ehelyett beépül a bukaresti politikai elitbe, és ott alkud ki bizonyos engedményeket – az utóbbit választotta. Úgy vélte, ennek nyomán az erdélyi magyar eliten belül is vannak ellenérdekeltek az autonómiában, mivel őket kapcsolatrendszerük Bukaresthez fűzi. „Ezt az ellentmondást föl kell oldani” – állapította meg. „Meg kell próbálni közösen fellépni a régióátszervezés ügyében, a kamarillapolitika révén ugyanis nem lehet stratégiai eredményeket elérni. A nemzeti minimumot tartalmazó erdélyi stabilitási egyezmény kidolgozásába és megvalósításába a civil szférát, és a felsőoktatás képviselőit is be kell vonni” – mondta. „Budapest csak akkor tud támogatni, ha sikerült kialakítani a konszenzust” - vonta le a következtetést Toró. Hozzátette: a kisebbségi törvény RMDSZ által kidolgozott tervezete 2012-ben látványosan elbukik majd a parlamentben, mivel választási év van. A bukás egyik okát ugyanakkor abban látja, hogy kidolgozásakor nem volt meg a nemzeti konszenzus.
Autonómiától a nacionalista hisztériáig
A Kárpát-medence különböző régióiból érkezett magyar pártelnökök is felvázolták a beszélgetés során, milyen problémákkal küszködnek. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke arról beszélt, hogyan próbál a délvidéki magyarság a Belgrád által biztosított, korlátozott autonómialehetőségekkel élni. Elmondta, a Magyar Nemzeti Tanács munkáját, presztízsét javítja az új magyar kormány hiteles politikája, az, hogy nemzetpolitikai szempontból beváltotta korábbi ígéreteit, és az is, hogy támogatja Szerbia EU-csatlakozását. Leszögezte ugyanakkor: azt, hogy mit akarnak elérni, a határon túli magyar közösségeknek kell megfogalmazniuk. „Fontos, hogy Budapest támogasson az autonómia kivívásában, de ezt a feladatot helyettünk nem tudja ellátni” – szögezte le. Mint elmondta, a nemzeti tanács kétéves stratégiai tervet dolgoz ki az oktatás, a tájékoztatás és a művelődés terén, megkeresik a kisgyerekes családokat, hogy meggyőzzék őket: írassák gyermeküket magyar iskolába, az egyetemre bejutott hallgatók közül pedig mindenki ösztöndíjat kap, hogy ezáltal újratermeljék a magyar értelmiséget. Emellett megkezdődött az oktatási és művelődési intézmények alapítói jogainak átvétele is.
Berényi József, a pozsonyi parlamentből a tavalyi választásokon kiesett Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke szerint a Híd-Most szlovák-magyar vegyespárt mandátumszerzése ellenére hosszú távon a vegyespártok sikere nem biztosított, mert a magyar kérdésekben már a párton belül kompromisszumkényszer van, így, miután még a szlovák pártokkal is meg kell állapodni, csak „a kompromisszum kompromisszumának a kompromisszuma” alakul ki, ami végül nem elégséges megoldásokhoz vezet. Ilyennek nevezte az új nyelvtörvényt is, ami néhány kedvező cikkelye ellenére számos téren visszalépést is jelent. Leszögezte: az autonómia ügyéről csak úgy lehet érdemben tárgyalni, ha valamilyen módon sikerül rábírni a szlovák politikusokat, hogy árukapcsolás formájában, valamilyen ellenszolgáltatásért cserében támogassák a magyar törekvéseket.
A kárpátaljaiak helyzetéről Kovács Miklós, a Kárpátaljai magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke és Brenzovics László alelnök beszélt. Mint elmondták, náluk mostanra megfordult a kedvező trend: míg a 90-es évek elején sikerült kedvezményeket kivívni, mára megerősödött az ukrán nacionalizmus és a magyarellenesség, ami néha hisztérikus sajtótámadásokban és a kettős állampolgárok hatósági zaklatásában nyilvánul meg. Ennek ellenére a jövő évi választásokon ismét esély mutatkozik a parlamentbe való bejutásra, és ott is igyekeznek rábírni a magyar szülőket, hogy gyerekeiket küldjék magyar iskolába.
A beszélgetés záró következtetését Németh Zsolt vonta le, kijelentve: az autonómia nem követelés, hanem prognózis. „Autonómia lesz, előbb vagy utóbb” – szögezte le.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Összenő?
Ki-ki eldöntheti magában: hogyan élte és éli meg a magyar nemzethez való tartozását. Furcsa, de magam Ceusescu diktatúrájában éreztem legerősebben, hogy a magyar nemzethez tartozom!
Ki-ki eldöntheti magában: hogyan élte és éli meg a magyar nemzethez való tartozását. Furcsa, de magam Ceusescu diktatúrájában éreztem legerősebben, hogy a magyar nemzethez tartozom! Akkor, amikor állandóan ütöttek bennünket, rombolták falvainkat, bezárták iskoláinkat, magyar nemzetiségű románnak neveztek, az újságban nem volt szabad leírni, hogy Nagyvárad vagy Kolozsvár, csak a román megfelelőjét. Amit sokan elfelejtettek: magyar diákok csak románokkal mehettek kirándulni, különben nem kaptak autóbuszt!
A sok megaláztatásra az én válaszom is az volt, mint a legtöbb erdélyi magyaré: azért sem olvadok be, azért is csak jobban ragaszkodom ahhoz, ami a miénk! S azért sem vándorolok ki, nem hagyom itt szülőföldemet, felmenőim sírját és a gyámolításra szoruló öreg szülőket, azért sem lököm át a határon gyermekeimet, hogy ezzel örömöt szerezzek a hatalomnak, inkább a változásban bízva, százezrekkel tűröm az ütéseket.
Közben többet jártam templomba, hangosabban énekeltem a zsoltárokat, s ahol csak lehetett, kijátszottuk vagy megkerültük a rendelkezéseket, Oradea helyett Ady városát, Kolozsvár helyett kincses várost írtunk. A leadott kérvényen nem kirándulni, hanem „gyógyfüvet gyűjteni” vittük kisiskolás gyermekeinket. Aztán a Túr zugában csak úgy fújtuk velük a szép magyar népdalokat.
Soha nem jutott eszembe, hogy valamilyen papír, netán parlamenti határozat kellene igazolja azt , ami számomra természetes: a magyar nemzet része vagyok, még akkor is, ha Trianon Romániába kényszerített. Mert azt sem kell törvénybe iktatni, hogy a Nap reggel felkel és este lenyugszik! Aki törvényt hoz róla, valami mögöttes célja van, nemde?
A német is német Tanzániában, az angol is angol Nepálban! Ha a tudat mélyén mégis ott lappangott valami, azt Antall József egy rövid mondattal ügyesen megoldotta:„Lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke vagyok!”. Tehát az enyém is!
Úgy érzem, össze vagyok nőve a nemzettel, még akkor is, ha minden pereputtyom itt él a közelemben, Szatmárban. Hogy ritkábban megyek az anyaországba, mint a rendszerváltás utáni években, annak egy oka van: taszít az ottani megosztó szellem és kirekesztés, amit az utóbbi években sikerült hozzánk is átplántálni!
Ezért, ha tartalmát el is fogadom, cinikusnak tűnik az Összenő, ami összetartozik felirat a tusványosi fősátoron, akkor, amikor a főszervező, a pesti kormánypárt nem támogatja a legnagyobb befolyással (és szavazati megerősítéssel) rendelkező erdélyi magyar pártot! Világos: úgy kíván egyesíteni bennünket, ha az ő engedelmes nyájába terelődünk. Ami, merjük kimondani, inkább a diktatúrához hasonlít!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Sarmaság a két arcú község
Az Ady hepehupás, vén Szilágyságához való közeledésre még nem sok jel utal, mindössze hosszan elnyúló, észrevétlen emelkedők láttatják, hogy véget ért az Alföld síkja. Nagyvárad irányából rendszerint Szilágysomlyón át vezet az út Sarmaságra, de mi letérünk a Báthoriak, majd Károlyiak szép kastélyát rejtő Bályoknál, amely az „aranykorban” Ceauşescu, manapság a gazdasági elit vadászatairól vált inkább hírhedtté, mint híressé. Kémeren és Kárásztelken vezet át a részben aszfaltos, részben kaviccsal szórt kanyargós, legelők ölelte út, amelyet Szabó Ödön útjaként is emlegetnek az ottaniak, nem véletlenül, hisz a szilágysági származású Bihar megyei politikus közbenjárására tették a személygépkocsik számára is elfogadható állapotúvá. Az ily módon megnyirbált távolság jócskán lerövidül, a kikerült Magura hegy csupán kaszálóvá szelídülve kísér. Valamikor az átkos utolsó éveiben jártam errefelé, jóleső érzés kerít hatalmába, amint „rápattanunk” a falut érintő, Zilahot Szatmárral összekötő kiváló minőségű aszfaltútra. A vidékkel nem fukarkodtak a teremtéskor, a gabonának való sík termőföld, a szőlőművelésre, gyümölcstermesztésre alkalmas domboldal mellett gazdag szénkészletet rejt a mély.
Megérintő bányászmentalitás. Sarmasági éveim alatt előbb a régi falurészen, majd az úgynevezett Bányatelepen laktam hosszú ideig. Az utcán jövő-menőket fürkészve keresem az emlékezetembe vésődött arcokat, de mind idegenek számomra. Azóta felnőtt egy új nemzedék, a régiek pedig elköltöztek, vagy az évek jócskán átcsiszolták az ábrázatukat. Az erre tévedt idegen első pillantásra megállapíthatja, hogy gazdag településre tévedt, az emeletes házak némelyike már-már hivalkodó, a giccses megoldás sem ritka, a jómód gyakori errefelé. Közel száz éven keresztül volt pénzforrás a szénbánya, emellett a szorgalmáról is ismeretes sarmasági ember soha nem szakított a földdel, a gazdálkodással. A vasúti csomóponttal áldott településről három irányba fut a vicinális, és Zilah, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad piacaira mindig jutott a sarmasági tejfölből, túróból, zöldségből, baromfiból. A Szilágy megye északi részén elterülő nagyközséget 25 kilométer távolság választja el a megyeszékhelytől, Zilahtól. A Nagykároly–Szilágysomlyó autóút itt ágazik el a megyeközpont felé. A bányászmentalitás szellője megérintette bár az ott élőket, mégis inkább megmaradtak nyakas, büszke magyar gazdának, aki számára a tisztességes munka becsülete elsődleges.
Macskafarknyi történelem. Sarmaság vaskori település, első írásos emléke a 14. század közepéről való, amikor is a Sarmassághyak birtokolták a környéket, értelemszerűen az elnevezése is innen eredeztethető. Bár akadtak, akik egy hasonló hangzású növénynévből, a medvehagyma jelentésű sarmásból származtatják a falu elnevezését. A későbbiek során, házasság révén, a Kemény família tulajdonába került a település; a legrégibb – ma faluházként működtetett – épület az általuk 1745-ben emelt udvarház. 2005-ben a helybéliek szobrot emeltek Kemény János fejedelem tiszteletére. Az egykoron magyarok lakta Sarmaság lakossági összetétele jócskán megváltozott. A legutóbbi, 2002-es népszámlálás adatai szerint Szilágy megye legnagyobb községében 5168 magyar, 1156 román és 217 cigány él, 4 ukrán, valamint egy-egy német és orosz nemzetiségű polgár mellett. Ide tartozik még közigazgatásilag Szilágylompért, Selymesilosva, Majád, Magurahegy és a ma már lakatlan Parttanya.
Városiasodó falukép.
A polgármesteri hivatalt keresem, de a régi épület helyén háromszintes ingatlan éktelenkedik, a külső falak szigetelésén még dolgoznak a kivitelezők. A belső tér viszont már teljesen elkészült, és számtalan nagyváros megirigyelhetné a funkcionalitásában is remek hivatalt. Már belépéskor polgárbarát figyelmességként kávéautomata, ivóvíz-adagoló fogadja az ügyfeleket. Dombi Attila János polgármester, ahogyan a sarmasági emberek általában, mosolyogva fogad, bizalmat előlegez a messziről jövőnek. Elsőként azzal sikerül meghökkentenie az elöljárónak, hogy nem tősgyökeres sarmasági. Bevallom, elképzelhetetlennek tartottam mind ez idáig, hogy egy bányatelepit maguk fölé válasszanak az „őslakosok”. Tudni kell ugyanis, hogy Sarmaság két részre tagolódik, az egyik a régi falurész, a másik a szénbányának köszönhetően kialakított, többnyire tömbházakból álló telep, ahol jobbára más vidékekről érkezett munkások leltek otthonra. A polgármester maga is így került ötéves kisgyerekként Sarmaságra. Emellett – kimondva vagy kimondatlanul – az sem segítette a polgármesterré válásban, hogy édesanyja román nemzetiségű. Dombi úgy véli, hogy a lakosság elégedetlen volt az előző évek vezetési stílusával, az ő hiteles választási programja ezért is hozta meg a sikert. Olyannyira, hogy az RMDSZ szervezte előválasztáson négy jelölt közül aratta le a babért, míg a végső megmérettetésen a szavazók nyolcvan százalékának a bizalmát élvezte, miközben a Magyar Polgári Párt jelöltjének meg kellett elégednie a maradékkal. Dombi fájlalja az erősen érezhető megosztó politikát, véleménye szerint ez nem használ a magyarságnak; amúgy a település két református lelkipásztorából egy élenjáró képviselője a Tőkés-vonalnak – ahogy ott fogalmaznak.
„Ez nemcsak az egyházat, de a magyarságot is megosztja” – toldja meg az elhangzottakat az időközben hozzánk csatlakozó Dari Tamás iskolaigazgató. A tanügyért felelős sarkítva fogalmaz, úgy véli, hogy a helyi RMDSZ ellenlábasai elvesztették hitelüket, mivel az említett lelkipásztor helyi RMDSZ-es tanácsos volt előzőleg, az MPP helyi elnöke pedig a megyei tanács tagjaként a tulipánt képviselte, Dombi ellenpolgármester-jelöltje korábban szintén helyi RMDSZ-es tanácsosként működött. Az ok nélküli pálfordulást nem tolerálja a választók többsége – vélekedik Dari Tamás.
Megragadva az alkalmat iskolaügyekről ejtünk szót, s evidens módon a nemrég lezajlott érettségi eredményeiről érdeklődöm először. Az igazgató bizonygatja, hogy diákjai semmivel sem maradtak alatta a megyei átlagnak. És ez, falusi középiskoláról lévén szó, igen nagy dolog. A líceumi oktatás kétnyelvű, románul és magyarul képezik a diákokat mechanikára, elektrotechnikára, és reál tagozat is működik. Az óvodától kezdődően közel hétszáz gyerekkel, fiatallal foglalkoznak, amint azt Dari mondja, kiváló körülmények között. Erről később, az iskolában tett látogatásom során magam is meggyőződöm: a tantermek rendezettek, az alig három éve épült tanműhelyek felszereltsége is modern, a testedzésre pedig a szabvány sportterem ad lehetőséget. Dombi Attilával útnak eredünk egy kis falunézőbe, s a község első embere közben sorolja az eredményeket, a még megvalósulásra váró terveit. Már pirosban áll a 24 lakrészes ANL-tömbház, a kultúrház rendbe téve, nemrég az erdélyi származású Tamás Gábor énekes volt a vendégük. A szennyvízelvezetést, a vízellátást szinte teljes egészében megoldották.
Tárnazárás - talajvesztés.
Húsz esztendőn át szinte senki nem foglalkozott a telepen élőkkel. A múlt század ötvenes éveiben épült bányászházak, panelek lelakottá váltak, itt volt az ideje a vízvezetékcserének. Ottjártunkkor javában folyt egy mini sportpályával megtoldott park kiépítése, egy sikeres pályázat eredményeként. A teleplakók nehezen birkóztak meg a kilencvenes évek változásai után bekövetkezett bányabezárással. Ez a bevándorolt réteg hozzászokott a nehéz munkáért járó jó fizetéshez, az ingyen lakáshoz, a különböző kedvezményekhez. A munkaidő végeztével többnyire a tömbházak előtt verték a kártyát, sörözgettek, mondhatni, gond nélkül éltek. A munkahelyvesztéssel egyben talajvesztetté váltak, szemben a faluban élőkkel, a régi sarmaságiakkal, akik számára ott volt a gazdálkodás, ami perspektívát jelentett. Persze nem lehet általánosítani, hisz az ember hihetetlen mértékben alkalmazkodó, ezért a bányatelepen lakók közül sokan magukra találtak, vállalkozásba kezdtek, külföldön próbáltak szerencsét – sorolja a szociológiai tanulmánynak is beillő helyzetképet a polgármester.
A bányavállalat irodaépülete ma elhagyottan áll, kivert ablakok, kosz mindenfelé. A valaha szép napokat látott virágoskertet embermagasságú gyom, gaz, bozót uralja. Odébb foghíjas lépcsőjű felüljáró, a szénosztályozó óriás rémként mered a homályba, a csendet kóbor kutyák és szúnyogzümmögés-kíséretű békabrekegés teszi még kietlenebbé. Egy kis fantáziával a bagolyhuhogást is odaképzelheti az ember, és készen is állnak egy kísértetfilm díszletei. De a tikkasztó nyári nap, a poros kánikula sem kelt több bizalmat, a tömbházak előtt elvadult gaz, helyenként a tetőzet is csak mutatóba cipeli még a cserepeket. Egyes vállalkozók igyekeznek színvonalas kereskedelmet folytatni, ízléses terasszal ellátott szórakozóhely is akad. Furcsa kontraszt – már-már groteszkbe hajló – a telep látványa: a korszerűség lenyomatainak szomszédságában romokban hever a bányavállalat egykori klubépülete, ahol hajdanán naponta folyt a filmvetítés. Beljebb merészkedek, ürülék- és vizeletszag, a tetőzet a csillagos ég, a még ottfelejtett vörös bársonycsíkú függönyszegély a múltból kiált. E borzalom-házából kilépve szemközt még üzemel a régi csorgó, az emberek gondtalanul cseverésznek a jó artézi vízre várva. A felszíni fejtés után megmaradt bányató környéke szemétteleppé degradálódott, s az ölnyi gazban ha látszani nem látszik is a lopva odavitt hulladék, a szag óhatatlanul is trehányságról árulkodik. Dombi szeretné a tavat a falu tulajdonában tudni, hogy bekerített, korszerű, vonzó halastóvá alakíthassa. A kilencvenes évek után a fokozatosan leépített bányavállalat vezetői széthordtak mindent. A meglévő értékek megőrzésének jogcímén hatalmas összegeket nyúltak le, és állagmegőrzés helyett töméntelen mennyiségű vasszerkezetet értékesítettek ócskavasként, amiből csinos kis vagyont kapartak össze. A megyei tanács most próbálja valamilyen úton-módon megvásárolni a bányaépületet, benne öregotthont létesítenének. Az ingatlanban nagyméretű ebédlő, konyha szolgált egykoron a bányászok étkeztetésére. A polgármester további álma egy strand megépítése, mivel Szilágy megye igencsak híjával van a fürdőhelyeknek. A hajdani bányavállalatnál saját orvosi ügyelet működött; jelenleg a nagyközségben mindössze két általános orvos óvja az egészséget. Dombi most talpal egy sürgősségi osztály létrehozásáért, de így is három kilométert kell gyalogolniuk a telepieknek a falusi rendelőig.
Bányamúlt bányászszemmel.
Még jól emlékszem Spurigán Géza mérnökre, aki éveken át a vállalat aligazgatójaként dolgozott, mígnem 1991-ben nyugdíjba vonult. A ranglétra minden fokát megjárta, fiatalként segédbányászkodott, a zsebében már technikusi diplomával érkezett Lupényba, szüleinek kulákká való nyilvánítása nehezítette a pályája alakulását, de végül elvégezte az egyetemet. 1965-től él a sarmasági bányatelepen. Az öregúr szívélyesen fogad, fizikai és szellemi frissessége irigylésre méltó. Beszélgetésünk óhatatlanul a bányászatra terelődik. Az első tárnát 1910 körül nyitották meg, akkoriban még kezdetleges eszközökkel dolgoztak, jobbára szekerekkel szállították a kitermelt portékát az állomáson pöfögő gőzmozdonyok etetésére. A második világháború után beindult a nagyüzemi kitermelés. Összesen huszonhárom rétegben folyt a munka, 30-tól 180 méter mélységig merészkedtek le. Összefüggő, nagy kiterjedésű szénrétegeket rejtett a mély, a tizenhatos réteg volt a leggazdagabb, ott két és fél méter vastagságot is elért a szén – hallgatom a nyugalmazott mérnök-igazgató szakszerű magyarázatát. A sarmasági szén jellemzői kiválóak, szennyezettsége alig 3-4 százalékra tehető, kalóriaértéke 2,4–2,8 kilónként, vagyis az egy kilogramm elégetett szénből felszabaduló energia három kilogramm keményfáéval egyenlő. 1965-re az évi kitermelés közel 500 ezer tonnára volt tehető, 1975 és 1989 között felpörgették a termelést évi 900 ezer tonnára, és 2500 munkással dolgoztak. A nyolcvanas években megkezdődött a külszíni kitermelés is, hat méter mélyen már találtak szenet. Ebből évente 30 ezer tonnát szedtek ki. Spurigán mérnök megítélése szerint még nyolcvan évig gondtalanul működtethető lett volna a bánya, már ami a mélyben lapuló tartalékokat illeti. De az emberi szándék másként döntött, mindinkább visszafogták a termelést, 2004-ben pedig leállt a mélyszíni fejtés.
Új gyülekezetnek új templom dukál.
Manapság ritkán fognak új templom építésébe, mármint a magyar közösségek, mert a hagymakupolás az gombamód terem, ha kell, ha nem. A templomépítés már önmagában is csoda, hát még ha új gyülekezet születésével társul. A bányatelepen élő reformátusok zöme egyáltalán nem vagy csak ritkán jutott el a falusi templomba, a távolság gyakran legyűrte az ige iránti éhséget. Hamar felismerték a lehetőséget a Jehova Tanúi szekta tagjai, és bevetették magukat a bányászok megtérítésébe. Ennek veszélyeit felismerve az akkori lelkipásztor, Bessenyei István kibérelt egy helyiséget a telepen, és a Ha a hegy nem megy Mohamedhez… mondást szem előtt tartva minden vasárnap délután istentiszteletet tartott az ottani híveknek. A telep 1400 lakosából körülbelül 450 református, ami tetemes lélekszám külön gyülekezet létrehozásához. Így gondolták ezt az ott élők is, és testvéri szeretettel leváltak a falusi gyülekezettől 2001-ben – tudom meg a gyülekezet főgondnokától, Nagy M. Sándortól, aki szívesen informál a történtekről, mivel a lelkipásztor épp szabadságát tölti. Az új gyülekezet egy lelkes és elszánt papot is kapott Lucza István személyében. A polgármesteri hivatal kiutalt egy lakrészt, ahol a lelkipásztor ideiglenesen meghúzódhatott családjával. Közös összefogással megvásároltak egy romos épületet, felújították, még harangot is szereltek be. Ez volt az első „temploma” a kis közösségnek. Hamarosan felmerült új templom és paplak építésének a gondolata is, s a tervet tett követte, így 2008-ban már megtarthatták az első istentiszteletet az új templomban. Az épület többfunkciójú, az alagsorban iroda, valamint egy konferenciateremnek is beillő helyiség is található. Az eltelt években a gyülekezeti tagok száma megközelítette a hétszázat, ami a falu közelebb eső részén lakó hívek „átigazolásának” tudható be – magyarázza a tisztségét öt éve ellátó főgondnok. Az elmúlt hónapban ünnepelték a gyülekezetalapítás 10. évfordulóját, s a megemlékezésre többek között Csűry István püspök és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is meghívást kapott. Ez utóbbi annál az oknál fogva, hogy a magyar szervezet másokkal egyetemben hathatós támogatást nyújtott a templomépítéshez.
Teraszárnyék vagy pincehűs.
Már délutánba szaladt az idő, aki csak teheti, árnyékba menekül a tikkasztó kánikula elől. A telepen élők többnyire vendéglők teraszain ücsörögnek, jéghideg üdítő, sör mellett, a falubéliek inkább a gyönyörű panorámát nyújtó szőlőhegyet választják menedékként. Régi ismerősömet, Meleg Imrét is a pince hűvösében köszönthetem, karimás szalmakalapjában a hordók igencsak megapadt borszintjét méregeti. Nemcsak az okos beosztás, de a hőség miatt is ajánlatosabb fröccsöt fogyasztani, nem tiszta bort. Nyaralószerű pincéje előtt 500 tőke szőlőt művel, s mióta nyugdíjas, itt szinte naponta talál elfoglaltságot, matatnivalót. A sorok között megterem a télire való zöldség, hagyma. Jó terméskor ötszáz liter bornak valót is kisajtol, most éppen azon bosszankodik, hogy nemrég jégeső verte el a szemeket. A kollektivizálás az ősi pincék zömét tönkretette, a legtöbb már új építésű, tetőtérrel hivalkodó.
Amikor tiszta, páramentes a levegő, messzire ellátni innen, a látóhatárnak csak a szilágysomlyói hegyek szabnak határt. A képzeletnek még az sem, hisz tárnák mélyére látni innen, csillék zakatoló csattanása réveszt, mígnem átköszön a pinceszomszéd, amúgy bányászmódra: Jó szerencsét! Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Politikusok „érdekvédelme”
Többen és többször is mondták már, hogy a románoknak mindig jobb politikusaik voltak, mint nekünk, magyaroknak. Van benne igazság, mert azért a történelmi helyzeteket sokszor politikusok alakítják ki. Sajnos én is meggyőződtem, hogy a román politikusok jobban végzik a dolgukat, mint a mieink.
Írt már róla a Reggeli Újság is, hogy a Belényest elkerülő utat, ami a egyben Nagyvárad–Déva gyorsforgalmi autóút is lesz, rányomják Tárkányra. Nem mondom, hogy ráerőszakolják, mert a helyi tanács RMDSZ-es tanácsosai is jóváhagyták. A bennünket „képviselők” rábólintottak, mi több, kiálltak mellette, mert mint mondták: lesz majd „invesztíció”. Hogy a poron, füstön, zajon kívül mit fektetnek még belénk, az csak talány, de tény az, hogy jóváhagyták. A Pro Tharkan civil egyesület tiltakozott helyben, kérve a tanácsi határozat visszavonását, a megyei szakmai és politikai intézményeknél, a bukaresti minisztériumoknál – környezetvédelem, szállításügy. Még a pénzügyminisztériumhoz is küldtünk beadvány, hogy ne finanszírozzanak egy olyan változatot, mely sokkal drágább, mint más, Tárkányt nem érintő. Mindhiába, mindenhonnan elutasító választ kaptunk. Még olyan kifogásoló, hazugságot sem nélkülöző választ is kaptunk, amit magyar nevű állami alkalmazott írt alá. Gondolom, az RMDSZ ültette irodai székébe, hogy a magyarság érdekeit képviselje…
Nem maradt más hátra, csak az EU-hoz, Brüsszelhez való folyamodás. Hogy az „érdekvédelmi” szervezetünk emberei a fent leírt módon viselkedtek, megkerestük Tőkés László EP-alelnök parlamenti irodáját, hogy segítsen a dokumentumok célba juttatásában, illetve ellenkezésünk képviseletében. Már több hónapja várjuk onnan a választ, de semmilyen érdemleges választ nem kaptunk a nagyváradi EP-irodától. Közben román politikusok, polgármesterek elutaztak Brüsszelbe, hogy európai pénzeket kérjenek az elkerülő utak építésére, közöttük a már említett Tárkányt érintőre is. Habár a román politikai pártok között sincs egyetértés, ami az elkerülő utak irányát, helyét illeti, ők azért elutaztak Brüsszelbe, mi több, olyan változatra kértek pénzt, ami jóval drágább, mint másik kettő. A cél csak egy: Tárkányra vinni rá a teherforgalmat.
Hát ennyi a különbség ma román és magyar politikusok között. Lehet, nem is a politikusainkkal van a baj? Inkább a tiltakozást megfogalmazókkal vagy a közösséggel? Nincs elég potenciális szavazó, mitugrász talpnyaló, potya után sündörgő? Vagy nem éri meg egymás köreit zavarni egy magyar kisközösség miatt? Gábor Ferenc
Köröstárkány. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Féligazságok, spekulációk, riogatások
Aki nem talál magának jobb elfoglaltságot, minthogy Románia területi-adminisztratív átszervezésének felmerült ötleteit csócsálgassa a politikusok által gerjesztett ál- és műviták nyomán, az nyilván naprakészen követi az ebben a témában előforduló történéseket. Tehát tudja, hogy az ügy nem került le a napirendről, már csak azért sem, mert az államfő utasítására Emil Boc miniszterelnök a múlt hónap közepén arra kérte kormánya tagjait, hogy augusztus folyamán mutassanak be megoldásokat a hatáskörök és a vagyon átadására nézve – hiszen úgymond az önkormányzatokat kell megerősíteni –, elsején pedig kijelentette, hogy a decentralizációval egyszerre kívánja kezelni a közigazgatási átszervezést is. Tegnapelőtt már bejelentették azt is: augusztus 8-án ül össze az a koalíciós bizottság, amely „kis lépésekkel” elemzi a területi-közigazgatási átszervezést, s a következtetéseket közlik majd az állampolgárokkal. Tehát továbbra is folyik a vita különböző szinteken a decentralizációról szóló tervezetről, amely jogszabállyá válva érinteni fogja a jelenlegi megyerendszert is, de hogy miként és merre és hogyan, ez a jövő zenéje.
Ha csak az ügy politikai hátterét nézzük, egyértelmű, hogy a hatalmi koalíciót alkotó erők abban érdekeltek, hogy a területi átszervezés lehetőleg előnyös helyzetbe hozza vidéki szervezeteiket az elkövetkező voksolásokon, akár a helyhatósági, akár a parlamenti választásokról van szó. S mivel az előbbire hamarosan sor kerül, az idő sürgeti a térképátrajzolókat. A gond az, hogy a Demokrata–Liberális Párt és az RMDSZ érdekei ebben az ügyben ütköznek, sőt, a nagyobbik kormánypárton belül is vannak komoly nézetkülönbségek, főként a helyi kiskirályok, a megyei bárók miatt. Traian Băsescu államfő aggodalmát fejezte ki a decentralizálás késése miatt, de pártbeli csicskásai nyíltabban fogalmaztak: „Mi, a Demokrata–Liberális Párt azt mondtuk már az elején, törvény révén hajtsuk végre a területi-közigazgatási átszervezést, hogy a 2012-es helyhatósági választásokat már az új jogszabály alapján szervezzük meg.”
Tehát szó sincs róla, hogy a hatalom letett volna Románia közigazgatási átszervezéséről, legföljebb odázódott egy csöppet a folyamat, amit persze az RMDSZ saját győzelmeként próbál kampányszerűen hasznosítani. Tegnapelőtt már arról cikkezett a tulipános nagyváradi sajtó, hogy „elhárult a területi átszervezés veszélye”, igaz, egy vékonyka kérdőjellel tompítva a csúsztatás élét. A cikkíró emlékeztetett, hogy ezelőtt kilencven évvel is napirenden volt a kérdés – nyilván, hiszen akkor jött létre az új Nagy-Románia, akkor kezdődött az új, területileg nagyot bővült állam megszervezése –, s már akkor felmerült a történelmi Biharország megcsonkítása úgy, hogy annak egyes részeit más szomszédos megyékhez csapták volna. A korabeli váradi magyar sajtó az Érmellék teljes egészének Biharhoz való tartozása mellett érvelt, mivel azt részben Szilágy megyének szánták. A tervezet szerencsére nem valósult meg – állítja a Bihari Napló cikkírója –, holott akkor már a történelmi Bihar vármegye nem is létezett. Ugyanis 1849 és 1860 között Debrecen, ill. Nagyvárad székhellyel Észak- és Dél-Biharra osztották, ezt Hajdú vármegye 1876-os alapítása módosította, majd a tíz és félezer négyzetkilométeres Bihart, Magyarország harmadik legnagyobb vármegyéjét a trianoni békeszerződés 3/4 részben Romániának adta, míg nyugati 1/4 része ma is Magyarország része. De ennek a háromnegyed romániai résznek is folyton változott a területe és státusa is, a két világháború közötti Körös (Crişana) tartomány ezt írta felül, olyan területekkel bővítve a történelmi Bihart északon, északnyugaton és délen, amelyek soha nem tartoztak hozzá, 1940-44 között részben visszaállt a trianoni állapot, de csak részben, mert a második bécsi döntés a Romániában maradt Dél-Erdélyben hagyta a megye déli fertályát. A háború utáni kommunista rendszer 1950-ben vezette be a 28 tartományból álló felosztást – visszaállítva Körös tartományt –, amit aztán folyton adjusztált: 1952-ben, 1956-ban, 1960-ban; végül 1968-ban létrehozta a jelenlegi megyerendszert (de még ezen is módosítottak 1981-ben, amikor két új megyét alakítottak ki a román alföldön). A történelmi Bihar egyes részei ma sincsenek a megyehatáron belül, például az Érmellék egyik sávja Szatmár, míg az egykori Béli járás Arad megyéhez tartozik.
Mihez képest jobb tehát a mai romániai Bihar megye alakja, rajza, miért kellene ragaszkodni az 1968-as ceauşescui örökséghez? A területi átszervezés veszélyével riogatni csak akkor ildomos, ha a riogató felsorakoztatja az intézkedés várható, előrejelezhető negatívumait is. Mert nem minden rossz, ami új, ami más.
D. L. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Határmenti táblamaffia
Nacionalista csoportok rongálják Váradon a magyar műemlékeket és emléktáblákat
„Szélsőséges nacionalista szervezet áll a váradi táblalopások hátterében” – jelentette ki lapunknak Gavrucza Tibor megyei tanácsos, annak kapcsán, hogy a határ menti városban az utóbbi időben elszaporodott az emléktáblák és szobrok megrongálása. Tegnap a Garasos hídról tűnt el, idén immár másodszor az emléktábla.
A nagyváradi Garasos hídról tegnapra virradóan ismét eltűnt a hajdani acélszerkezetű átkelő emlékét őrző, kétnyelvű emléktábla. Az ismeretlen tettesek ezúttal nemcsak a bronz domborművet, de a márványból készült táblát is eltüntették.
Elkeserítő intolerancia
„Elkeserítő, hogy a változás után húsz évvel Nagyváradon, a tolerancia városában ilyen történjen; egyre inkább körvonalazódik, hogy nem nemesfémmaffia áll a háttérben, hanem egy nacionalista szervezet, akik kizárólag a magyar emlékműveket gyalázzák meg” – fogalmazott lapunknak Gavrucza Tibor. Az RMDSZ-es megyei tanácsos rámutatott, a rongálót vagy rongálókat kimondottan a magyar nyelvű feliratok zavarják a hasonló román nyelvű bronztábláknak nem esik bántódásuk.
Mint ismeretes, a Garasos hídra fölszerelt emléktáblát tavaly helyezték el, az átkelő felavatásának századik évfordulóján. A táblán található bronzplakettet néhány hónapja ellopták, de azt az alkotó, Deák Árpád szobrászművész ismét elkészítette, így július 22-én újra elhelyezték a hídfőnél. A sors fintora, hogy a hídhoz épp tegnap szerelték fel azokat a térfigyelő kamerákat, amelyekkel a műemlékek rongálóit szeretnék tetten érni.
Amint arról lapunkban már beszámoltunk, a nagyváradi önkormányzat nemrégiben úgy döntött, hogy bekamerázzák a városban található emlékművek környékét, megelőzve ezzel a további rongálásokat. Gavrucza szerint nem lehetséges minden egyes műemlék körül a kamerás megfigyelés, a megoldás az „egymás terhét hordozzátok” elv lenne. „Fel kell hívni a lakosság figyelmét, hogy értesítsék a közösségi rendőrséget, bármi szokatlant látnak” – hangsúlyozta a városi tanácsos. Megtudtuk, a városi tanács ismeretlen tettes ellen feljelentést tesz a rendőrségen.
Önkormányzati döbbenet
„A nagyváradi önkormányzat felháborodással és megdöbbenéssel vette tudomásul a Garasos híd emléktáblájának ismételt ellopását. Annál is inkább, hogy ma (tegnap – szerk. megj.) szereltük fel a térfigyelő kamerákat” – nyilatkozta az ÚMSZ-nek Petri Csilla a nagyváradi polgármesteri hivatal sajtószóvivője.
Elmondása szerint az önkormányzat és az RMDSZ-frakció mindent megtesz, hogy előkerítse a tetteseket, illetve, hogy pótolja az emléktáblát. Hozzátette, az ügy másik furcsasága, hogy a táblát annak ellenére lopták el, hogy a közösségi rendőrség minden este járőröz a környéken.
Érdeklődésünkre, hogy melyek lesznek azok a műemlékek, amelyek kamerás védelmet kapnak, Petri kijelentette: Nagyváradon több tucat köztéri szobor és emlékplakett van, így az önkormányzat részéről nagyon jelentős kiadás lenne, ha mindeniket bekameráznák. „Egyelőre tíz magyar és tíz román műemlék kamerás megfigyelését vették tervbe” – mondta a sajtószóvivő.
Totka László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Az EMNT állásfoglalása a MOGYE ügyében 
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Elnöksége aggodalommal követi a felsőoktatásban zajló folyamatok alakulását, és sajnálattal állapítja meg, hogy a sokat dicsért új tanügyi törvény a magyar oktatási autonómia helyett ellentmondásos, a rosszindulatú értelmezéseknek kedvező helyzeteket teremt, és ellehetetleníti az önálló magyar karok létrehozását az állami egyetemeken.
Különösképpen érvényes ez a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) esetében, ahol a magyar oktatók és hallgatók példás összefogása és tiltakozása ellenére az egyetem Szenátusának többségi része – saját szabályainak felrúgásával – olyan Egyetemi Chartát fogadott el, amely még az eddigi helyzethez képest is visszalépést jelent.
Jogos a kérdés: a MOGYE többségi vezetőinek elvakult döntése egyedi eset, vagy a homogén és egységes román nemzetállami politika újabb magyarellenes megnyilvánulása? Egyértelmű választ erre a Kormány adhat, hiszen az oktatási minisztériumnak jogában áll megvétóznia és újratárgyalás végett visszaküldenie a törvény betűjével és szellemével egyaránt ellenkező szenátusi döntést.
Ebben a viszonylatban akaratlanul is felértékelődik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kormányzati pozíciója, kiemelt módon pedig az oktatási tárca tevékenységét felügyelő magyar miniszterelnök-helyettes felelőssége. Az erdélyi magyar orvosképzés nemzetstratégiai jelentőségű, számunkra az egyetlen elfogadható megoldás – mondhatni nemzeti minimum – ennek teljes szintű és önálló tagozatként való megszervezése és működtetése, ezért ebben a kérdésben az RMDSZ-nek nem szabadna lapítania vagy merő taktikázásra szorítkoznia.
Miközben a MOGYE többségi vezetőinek szűklátókörűségét és törvénybe ütköző szabálytalanságait határozottan elítéljük, ugyanakkor – a nemzeti együttműködés szellemében – felszólítjuk az RMDSZ vezetőségét, hogy kormányzati eszközei birtokában akadályozza meg a MOGYE törvénytelen Egyetemi Chartájának jogerőre emelését, és tegyék koalíciós szerepvállalásuk fennmaradásának feltételévé – a magyar közösség érdekeivel összhangban álló területi-közigazgatási reform mellett – az állami egyetemek magyar tagozatainak a létrehozását is. Ennek hiányában a kormányzati részvétel folytatása nem közösségi, hanem csupán szűk csoportérdeket szolgál. Nagyvárad – Temesvár, 2011. augusztus 11.
Tőkés László
elnök, EP-képviselő
Toró T.Tibor
ügyvezető elnök. Erdély.ma

Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kárpát-medencei nyári egyetem
Tizedik alkalommal gyűltek össze Nagyváradon az erdélyi, partiumi, magyarországi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, szlavóniai magyar egyetemista fiatalok, hogy a Kárpát-medencei Nyári Egyetem egy hete alatt bővítsék tudásukat, s kapcsolatokat építve összefűzzék nemzetünk jövendő értelmiségi rétegét. A vasárnap délutáni hivatalos megnyitón mind az egyházi személyek példabeszédei, mind a világi köszöntők kitérte a határokon átívelő összefogás, az együttgondolkodás, a közös fejlődés útkeresésének jelentőségére.
A földiek helyett mennybéli kincsek gyűjtésére buzdított Máté evangéliuma alapján a nyitó áhítaton mondott beszédében a házigazda Partiumi Keresztény Egyetem lelkésze, Ráksi Lajos református esperes. Ilyen mennybéli kincsnek nevezte a kárpát-medencei fiatalok találkozását is. Szabó Ervin római katolikus lelkipásztor azt szorgalmazta, hogy a Kárpát-medence különböző vidékeiről érkezett hallgatók formáljanak egyetértésben közösséget, egymás javát szolgálják. Buzogány-Csoma István unitárius lelkész is az együttlét maradandó értékét hangsúlyozta. Üdvözlő szavaiban Csűry István királyhágómelléki református püspök afölötti örömének adott hangot, hogy a nyári egyetemen is ötvözik, „karoltatják, ölelkeztetik” a diszciplinákat. Meggyőződését fejezte ki, hogy ha a tudást a mások tudásának kiegészítésére használják, a gyakran sötétnek látott és lefestett éjszakában is meglátják a fényességet. A rendezvény egyik fővédnökének, Schmitt Pál magyar köztársasági elnöknek az üzenetét – amelyet a rendezvény programfüzetében is kinyomtattak – Csorvási Endre, a kolozsvári Mikó Imre Szakkollégium képviselője olvasta fel.
A jubileumi rendezvényen ugyancsak fővédnökként feltüntetett Almássy Kornél, az első rendezvény alapító-szervezője köszöntőjében visszatekintett a tíz évvel ezelőtti kezdetekre, s megállapította, most könnyebb a dolguk, egyszerűbben járhatók át a határok, a cél viszont változatlan: az identitás megőrzésének, a együvé tartozás érzésének megerősítése. Elkerülhetetlennek mondta a nemzedékváltást, és reményét fejezte ki, hogy tíz, húsz év múlva a nyári egyetem hallgatói majd gyermekeikkel érkeznek a rendezvényre, és azok is tovább viszik a hagyományt. Almássy érdeklődésünkre elmondta, 2002-ben a magyarországi Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája elnökeként kezdeményezte a magyarlakta vidékek felsőoktatási intézményeiben működő magyar diákszervezetek összefogását. Az elmúlt években már csak tanácsadóként, az előadók beszervezésében segített, illetve most előadóként is meghívták, a zöld energiák felhasználásáról tart előadást.
A helyi szervezők részéről Márkos István, a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezetének elnöke elmondta, hogy Szlovákiából, Horvátországból, Szlovéniából, Szerbiából egy-egy, Ukrajnából két felsőoktatási intézményből, Magyarország minden nagy egyetemi városából, ezenkívül belföldről is érkeztek hallgatók a nyári egyetemre, közel kétszázan, bár a megnyitón csak alig a felük vett részt. Délelőtt és délután is lesznek előadások a közgazdaságtantól a műszaki tudományokon és a pedagógián át a reklámpszichológiáig, holnap egy verespataki kirándulást is beiktattak a programba, továbbá esténként bulik szolgálják a kikapcsolódást.
Máté Zsófia. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Visszakerült, de mégsem (Ritli László a miniszterjelölt, döntöttek az egészségbiztosítóról)
Cseke Attila lemondását követően az RMDSZ Ritli Lászlót, a nagyváradi Gavril Curteanu Városi Kórház igazgatóját javasolja az egészségügyi minisztérium élére. Tegnap kiadott közleményében a szövetség azt is bejelenti, hogy sikerült megegyezni a DLP-vel, a továbbiakban az Országos Egészségbiztosítási Pénztár a kormány alárendeltségéből visszatér a szaktárcához, így az egészségügyi közpolitikát egy intézményen belül, egységesen lehet megvalósítani. Vezetőjét azonban továbbra is a kormányfő nevezi ki, és a pénzelosztásról sem rendelkezhet a miniszter.
Autonóm intézmény marad
Az RMDSZ-szel kötött megállapodás értelmében az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) autonóm marad, továbbra is fő hitelutalványozó, vezetőjét pedig a miniszterelnök nevezi ki, de elismerik az egészségügyi miniszter hatalmát a közpolitikák gyakorlatba ültetésében – nyilatkozta tegnap Sever Voinescu, a DLP szóvivője, aki szerint az OEP megőrzi működési önállóságát, de ezzel a képlettel "el lehet kerülni az olyan nemkívánatos zárlatok kialakulását, amilyenek, sajnos, nemrég történtek". Lucian Duţă, az OEP elnöke nem kívánta kommentálni "az RMDSZ közleményét", amíg nem lát hivatalos dokumentumot arról, hogy mi változik. Az egészségbiztosítási pénztárt 1999-ben hozták létre, akkor az egészségügyi minisztérium alárendeltségébe tartozott. 2006-ban a 95-ös törvény alapján autonómmá vált, és a kormány irányítása alá került. Cseke Attila már egy éve kérte, hogy helyezzék ismét a tárcához, mert "a minisztérium felel az országos egészségpolitikáért, de a pénzügyi eszközök az OEP kezében vannak". Cseke elképzelése szerint a pénztár elnöke minisztériumi államtitkárként dolgozott volna.
A parlament is ellenőrizhetné
Az országos egészségbiztosítót a parlamentnek kellene alárendelni, amely átlátható és demokratikus módon biztosítaná az intézmény működését – véli Victor Ponta SZDP-elnök, aki szerint "csupán így lehetünk biztosak abban, hogy mindennemű visszaélést nyilvános módon kivizsgálhatunk és ellenőrizhetünk". Egyelőre azonban azt is eredménynek és az RMDSZ dicséretes tettének tartja, hogy "sikerült a pénztárat kiszabadítania a DLP-közeli maffiózók kezéből".
A reform folytatódik
Az RMDSZ ismételten megköszönte Cseke Attilának egészségügyi miniszterként folytatott tevékenységét, kiváltképpen az általa elkezdett reformokat, amelyeket "mindenképpen folytatni kell". Ez egyébként Ritlinek is eltökélt szándéka: mint mondta, ő támogatta Cseke Attilát, mert elégedett volt sok intézkedésével, különösképpen azokkal, amelyek a rendszer decentralizálását, a döntéshozatal helyi szintre utalását célozták. "Klinikai orvosként naponta találkozom a betegekkel, ezért nagyon jól tudom, mit kell tenni az egészségügyi rendszert alkotó tényezők láncolatának másik végén" – jelentette ki. Kinevezése esetén fontos feladatának tartja, hogy megpróbáljon javítani az egészségügyi rendszer finanszírozásán, "természetesen a többi politikai tényezővel együtt, mert ez politikai döntés függvénye".
Ritli László 1948-ban született Nagyváradon, és Temesváron végezte el az orvosi egyetemet. A hetvenes és a nyolcvanas években a vaskohsziklási városi kórházat irányította, illetve ellenőrként dolgozott a Bihar megyei egészségügyi igazgatóságon. 1990-ben kinevezték a nagyváradi gyermekkórház igazgatóhelyettesévé, 1997 és 2009 között pedig a Bihar megyei egészségügyi igazgatóságot irányította. A pediátria, az onkológia és a hematológia területén szaktekintélynek számító orvos a Nagyváradi Egyetem orvostudományi karán tanít, 2010 óta pedig a nagyváradi városi kórház orvos igazgatója. A tárca átvételével kapcsolatos részletek megbeszélésére tegnap este már Bukarestbe utazott
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ritli László lett az új egészségügyi miniszter
Cseke Attila lemondását követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ritli Lászlót, a Nagyváradi Gavril Curteanu Városi Kórház igazgatóját javasolta az Egészségügyi Minisztérium élére.
Ritli László 1948-ban Nagyváradon született, Temesváron végezte el az orvosi egyetemet, majd a hetvenes és a nyolcvanas években a Vaskohsziklási Városi Kórházat irányította, illetve ellenőrként dolgozott a Bihar Megyei Egészségügyi Igazgatóságon. 1990-ben kinevezték a Nagyváradi Gyermekkórház igazgatóhelyettesévé, 1997 és 2009 között a Bihar Megyei Egészségügyi Igazgatóságot irányította. A pediátria, az onkológia és a hematológia területén szaktekintélynek számító orvos a Nagyváradi Egyetem Orvostudományi Karán tanít, 2010 óta a Nagyváradi Városi Kórház orvos igazgatója.
A Demokrata Liberális Párttal folytatott koalíciós egyeztetések során a felek megegyeztek abban, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár tevékenységét az egészségügyi tárca koordinálja, így az egészségügyi közpolitikát egy intézményen belül, egységesen lehet megvalósítani.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség köszönetet mond Cseke Attilának egészségügyi miniszterként folytatott tevékenységéért, kiváltképpen az általa elkezdett reformokért, amelyeket – a Szövetség álláspontja szerint – mindenképpen folytatni kell.
Ritli László egészségügyi miniszterré való kinevezését lapzártánk előtti hír szerint Traian Băsescu államelnök aláírta, s őt tegnap késő este be is iktatták tisztségébe.
(RMDSZ-közlemény) Nyugati Jelen (Arad)

Véget ért a nyári egyetem
Nagyvárad- Csütörtök délután a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében tartották a 10. alkalommal megszervezett Kárpát-medencei Nyári Egyetem záróünnepségét. Részvételi okleveleket is átadtak.
A 10. Kárpát-medencei Nyári Egyetem fő szervezői a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete (PKED), a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD), a Partiumi Ifjúságért és Hallgatókért Egyesület (PIHE), a Rákóczi Szövetség és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) voltak.
A záróbeszédek sorát Tőkés László EP-alelnöknek, az esemény fővédnökének a felszólalása nyitotta. Elnézést kért a jelenlevőktől, amiért a nyitóünnepségen nem tudott jelen lenni, de a Kolozsvári Magyar Napokon vett részt, mely „eseménynek káprázatos felfutása van” a funari-korszak után, mely tönkretette a magyarok kedélyállapotát. Kolozsvár szülötteként, de partiumi öntudattal az önrendelkezés fontosságát emelte ki, arra figyelmeztetve, hogy Romániában két nagy tömbben, a Partiumban és a Székelyföldön él a legtöbb magyar, akiket képzeletbeli hídként köt össze többek közt Kalotaszeg és a Mezőség.
A volt püspök ugyanakkor az elmúlt tíz évre is visszatekintett. Örömmel nyugtázta, hogy a Partiumi Egyetem is túlélte a nyolc évnyi magyarországi balliberális kormányzás megpróbáltatásait, tavaly pedig „helyére került a nemzeti kormány”, melynek köszönhetjük „nemzeti létünk három komoly alappillérjét”, vagyis a trianoni emléktörvényt, a kettős állampolgárságot és az új alkotmányt. Tőkés László szerint egységes nemzetben kell gondolkodni, ezért a nyári egyetemre sem szabad önmagában tekinteni, hanem a Kárpát-medencei magyar ifjúsági rendszerek összefüggésében kell kezelni. Úgy fogalmazott: napjainkban, amikor az Európai Unióban a mobilitás mellett kardoskodnak, mi meg kell valljuk nemzeti önazonosságunkat, hitbeli identitásunkat és keresztény mivoltunkat, mert így alakul ki gazdag értékrendünk és európai önazonosságunk is ezek révén szintetizálódik. Az EP-alelnök az épített és természeti környezet megóvásának fontosságára is kitért. Kiemelte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak (EMNT) a Verespatakért folytatott küzdelmét, de meglátásában „félő, hogy a kulisszák mögött bizonyos erők megkötötték a boltjaikat, beleértve a magyarok által vezetett minisztériumokat is.”
Egységes stratégia
Dr. János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora az erdélyi magyar felsőoktatása jövőjéről, a kidolgozandó stratégiáról tartott vetítettképes előadást. Annak a meggyőződésének adott hangot: a közoktatásban egységesen, az óvodától az egyetemig kell gondolkodni, egy egységes stratégiának a kidolgozásakor pedig abból az alapkérdésből érdemes kiindulni, hogy honnan jönnek azok a magyar hallgatók, akikre építeni lehet. Megitélésében az első létszámbeli szakadék az általános és középiskola között van, és azon is el kéne gondolkodni, hogy miként vonják be a magyar felsőoktatásba azokat a diákokat, akik addig románul tanultak. Megoldás lehet még a Bolyai Egyetem kiválása a Babeș-Bolyai Tudományegyetemből, egy teljesen új, állami finanszírozású egyetem létrehozása vagy egy hálózatos erdélyi magyar tudományegyetem kialakítása az akkreditált Partiumi Keresztény Egyetem– Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem körül, amelyhez csatlakozhatnak a többi, magyar nyelven is oktató intézmények, a helyszínek pedig Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda és Székelyudvarhely lennének.
Állófogadás és búcsúbuli
Márkos István főszervező, a PKED elnöke az elmúlt napok történéseit összegezte, személyes tapasztalai alapján. Ezután kiosztották a részvételi okleveleket, majd Ráksi Lajos egyetemi lelkész tartott rövid záróáhítatot. Thurzó Zoltán zongoraművész délután 5 órára meghirdetett hangversenye fél órás csúszással kezdődött, amit a hallgatóság köréből egyesek sérelmeztek, megjegyezve, hogy a PKE-n nem először fordul ilyesmi elő. A nap állófogadással, borkóstolással és búcsúbulival zárult.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Tőkés: A nemzetegyesítés megvalósításában kezdeményezők voltunk 
Véget ért a X. Kárpát-medencei Nyári Egyetem Nagyváradon. A jubileumi rendezvény zárónapján, az esemény egyik fővédnöke, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke tartott előadást. A rendezvényen közel 200 diák vett részt Magyarországról, Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról, és a Vajdaságból. Ionescu Nikolett járt a zárórendezvényen:
- Sok minden történt ez alatt a tíz év alatt, amióta megrendezték az első Kárpát-medencei Nyári Egyetemet, itt a Partiumi Keresztény Egyetemen. Milyen szerepet tölthet be egy nyári egyetem a diákok életében, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, a rendezvény fővédnöke? - Mint a vérnek az erei a testet, úgy hálózzák be a különböző rendezvények, nyári egyetemek, a kárpát-medencei magyarságot, mely hosszú évtizedekig tartó csonkaság után ténylegesen a határok felett, és a határok ellenére összeállot, én arra vagyok büszke, és az tölt el elégtétellel, visszatekintve 2002-re, hogy megelőlegeztük azt a törvényes állapotot, amely az utóbbi évben a három sarkalatos törvény, az állampolgárságról szóló törvény, az Alkotmány, és a Trianoni emléktörvény révén alakult ki. De így gondolok vissza a több mint 20 éves Tusnádfürdői Nyári Szabadegyetemre, vagy a Magyar Reformátusok Világszövetségére, vagy a többi egyetemi nyári rendezvényre, főiskolai mozgalomra, a Kőszegi ifjúsági rendezvényekre, tehát egészében kell látnunk ezt a folyamatot, és jó érzés azt megállapítani, hogy mi ebben a mozgalomban, a nemzetegyesítés megvalósításában nem csak résztvevők, hanem kezdeményezők voltunk… (…) Kossuth Rádió. Erdély.ma

Váradra „költözött” a debreceni karnevál
Hetedik esztendeje, hogy a magyar államalapító, Szent István király ünnepének másnapján, augusztus 21-én a debreceni virágkarnevál néhány látványossága Nagyváradra is eljön. A Nyitott ablak Európára címet viselő rendezvényen idén öt virágkocsi vonult végig a bihari megyeszékhely egyik főútvonalán, látványos karneváli menetben.
A sort az Ezüstsólyom íjászegyesület hagyományőrzői nyitották, majd az idén először három megye, Bihar, Hajdú-Bihar és Hargita által közösen finanszírozott virágkocsi következett – bár Bihar megye nevét románul, Bihorként jelezték rajta, ami nem kis felháborodást váltott ki a nézőkben. A kocsin a három megyét allegorikus figurák jelképezték: Hargitát a székelyek legendás vezére, Csaba királyfi arany szerszámú lován, amely csak mellső lábaival támaszkodott a kocsira, a hátsók még az aranyszín csillagokkal jelzett csillagösvényen álltak. Hajdú-Bihar megyét a lovas-kardos hajdúvitéz, Bihart pedig a Nagyváradon debütált Ady Endre kabátos alakja jelképezte. A kocsi huszadikán Debrecenben is bemutatkozott, Borboly Csaba hargitai és Radu Ţîrle bihari megyei tanácselnök jelenlétében. Borboly Csaba az eseményen így fogalmazott: „Partium és Székelyföld összefogásának eredménye ez a közös virágkocsi, amely az egész világ számára üzeni, hogy Erdély létezik, és jövője van.”
A Nagyvárad és a Crişana, illetve a Köröskörül néptáncegyüttesek után a nagyváradi menetben Debrecen és Nagyvárad közös virágkocsija vonult, amelyen Debrecen várossá nyilvánításának 650. évfordulója alkalmából Nagy Lajos király alakja jelent meg ezernyi virággal díszített palástban. A Galagonya és a Görböc néptánccsoportok vonultak a közös kocsi után, majd az elmaradhatatlan Szent Koronát ábrázoló virágkocsi következett. A magyar államiság jelképét viselő kocsi után menettáncosok színes csoportjai vonultak, majd a Fórum bevásárlóközpont kocsija jött egy tiszteletet parancsoló szirénalakot, illetve ajándékzacskókkal egyensúlyozó valódi hölgyeket hozva. A Cleavers és a Unique táncegyüttesek fiataljait lelkesen tapsolta az utak mentén egyre gyűlő közönség. A sort a Hajdúsági Hulladékgazdálkodási Kft. csupa hófehér virággal díszített kocsija zárta: a Liszt Ferenc és múzsája alakját megjelenítő kompozíció az idei, 42. Debreceni Virágkarnevál első díját nyerte el. A virágkocsikat este hétig a Kossuth (Independenţei) utcai parkolóban közelről is megtekinthették a váradiak.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)