Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. február 1.
Bihar megyében alig csökkent a magyarság aránya
Nem csökkent drasztikusan Bihar megye magyar lakosságának aránya – mondta el nem hivatalos értesülésekre hivatkozva Szabó Ödön, a megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke. Tudomása szerint a 2011-es népszámlálás adatai azt mutatják, hogy Bihar megyében jelenleg 25,1 százalék körüli a magyarság aránya, míg a legutóbbi cenzuson ez az arány 25,6 százalék volt.
Az ügyvezető szerint a csökkenés kis mértéke annak köszönhető, hogy míg Nagyváradon jelentősen kevesebb magyar él jelenleg, mint tíz évvel ezelőtt, a kisebb településeken sok helyütt nőtt a számuk. Váradon például 27-ről 24 százalékra esett vissza az arány, míg Nagyszalontán a korábbi 57-ről 58 százalékra növekedett, a megyére számított arány így kiegyenlítődött. Szabó szerint ez az értesülés azt mutatja, hogy a partiumi megyében lelassult a magyar népességapadás. Bihar megyében egyébként a román lakosság száma is jócskán csökkent a legutóbbi cenzus óta: csaknem 50 ezer fővel kevesebben lakják jelenleg a megyét, mint 2002-ben. A legnagyobb mértékű csökkenés a megyeszékhelyen érzékelhető: míg a legutóbbi népszámláláskor mintegy 206 ezren éltek Váradon, mára ez a szám alig éri el a 185 ezret.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
Nem csökkent drasztikusan Bihar megye magyar lakosságának aránya – mondta el nem hivatalos értesülésekre hivatkozva Szabó Ödön, a megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke. Tudomása szerint a 2011-es népszámlálás adatai azt mutatják, hogy Bihar megyében jelenleg 25,1 százalék körüli a magyarság aránya, míg a legutóbbi cenzuson ez az arány 25,6 százalék volt.
Az ügyvezető szerint a csökkenés kis mértéke annak köszönhető, hogy míg Nagyváradon jelentősen kevesebb magyar él jelenleg, mint tíz évvel ezelőtt, a kisebb településeken sok helyütt nőtt a számuk. Váradon például 27-ről 24 százalékra esett vissza az arány, míg Nagyszalontán a korábbi 57-ről 58 százalékra növekedett, a megyére számított arány így kiegyenlítődött. Szabó szerint ez az értesülés azt mutatja, hogy a partiumi megyében lelassult a magyar népességapadás. Bihar megyében egyébként a román lakosság száma is jócskán csökkent a legutóbbi cenzus óta: csaknem 50 ezer fővel kevesebben lakják jelenleg a megyét, mint 2002-ben. A legnagyobb mértékű csökkenés a megyeszékhelyen érzékelhető: míg a legutóbbi népszámláláskor mintegy 206 ezren éltek Váradon, mára ez a szám alig éri el a 185 ezret.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 1.
Fokozottabb átvilágítást, elszámoltatást sürget Tőkés
A titkosszolgálati átvilágítás és a gazdasági elszámoltatás témája került ismételten napirendre Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökének tegnapi sajtótájékoztatóján, amelyen meghívottként részt vett Antal János, az EP-képviselő egyházügyi tanácsosa is – közölte a politikus sajtóirodája.
Tőkés László szerint sajnálatos, hogy huszonkét évvel a Ceauşescu-diktatúra bukása után még mindig lassan halad az egyházi átvilágítás, és a posztkommunista időszakban elkövetett anyagi visszaélések elszámoltatásának folyamata. Hozzátette: ebben a 2010-ben megválasztott magyar nemzeti kormány hatóságainak is szerepet kell vállalniuk.
Az elszámoltatás szükségességét példázza az a korrupciós eset, amit Tőkés László ismertetett a sajtótájékoztatón, és amelyben szerinte az RMDSZ Bihar megyei szervezetéből Kiss Sándor, Lakatos Péter, Biró Rozália és Szabó Ödön érintettek. Az EP-képviselő nem hivatalos, de bizonyosnak nevezett értesülései szerint az RMDSZ bihari szervezete 250 ezer euróért kínálta eladásra a Nagyváradon felépített, Körös-parti Ady-központot. A Széchenyi-pályázaton „elorozott” összeg viszont 320 millió forint. A különbözet okkal ébreszt gyanút a pályázati pénz felhasználása iránt – hívta fel a figyelmet Tőkés László. A sajtótájékoztatón elhangzott: feltűnő, hogy a román politikai élet magyar – RMDSZ-es – képviselői mintha teljes mentességet élveznének a korrupció tekintetében, és a magyarországi pénzekkel visszaélők elszámoltatása sem halad előre.
Tőkés László beszámolt arról is, hogy az EMNT országos vezető testületeiben döntés született arról, hogy tárgyalásokat kezdeményeznek annak reményében, hogy a magyar nemzeti közösség részére évente kiutalt támogatásokat méltányosan osszák el.
Antal János, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előadó-tanácsosa, EP-képviselői tanácsadó, az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság vezető tagja arról számolt be, hogy a kutatóbizottság tagjai az elmúlt héten újabb dokumentumokat vettek át a bukaresti székhelyű Szekuritáté Irattárait Tanulmányozó Országos Tanácstól (CNSAS). Kifejtette: az egyházkerület katalizátorként működött a romániai magyar klérus titkosszolgálati átvilágítását illetően. Az evangélikus és az unitárius egyházzal együtt szakmai egyeztető fórumot alakítottak ki, katolikus vagy ortodox oldalon azonban az egyházi vezetés elzárkózott az átvilágítástól.
1998 óta több mint 150 iratcsomót kértek ki, ebből 70-et kapott kézhez az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság és 50 esetben született döntés. Hat esetben bizonyosodott be, hogy valamely lelkipásztor együttműködött a román titkosszolgálattal – közölte újságírói kérdésre válaszolva Antal János.
Tőkés László másodfokon pert nyert a Ghimpele de Bihor elnevezésű lappal, illetve Florin Budea újságíróval szemben, a nagyváradi hetilap egyik, 2010 januárjában megjelent, Tőkés, a Szekuritáté alkalmazottja című rágalmazó cikke ügyében. A lap főszerkesztője, Florin Budea 2010 januárjában, a Szekuritáté egy tisztjének visszaemlékezése alapján írta azt az 1989-es temesvári népfelkelés elindítójáról, hogy a titkosszolgálat nevezte ki egyházi szolgálatra Temesvárra. Bár Kincses Előd ügyvéd már elsőfokon tisztázta, hogy a CNSAS bizonylata alapján Tőkés László üldözöttje volt a titkosszolgálatnak, így a per tárgyát képező újságcikk állításai teljességgel alaptalanok, és az értesülés forrásaként megnevezett szekus tiszt tanúvallomásában tagadta, hogy ő erről nyilatkozott volna, a nagyváradi bíróság pedig 2011 márciusában elutasította a keresetet. Tőkés László fellebbezett, másodfokon pert nyert és 1000 lej kártérítésre jogosult. Ezt az összeget a politikus az erdélyi magyar sajtóból hiányzó tényfeltáró újságírás bátorítására ajánlja fel – a Krónika erdélyi napilappal közösen egy ilyen jellegű pályázatot hirdetnek, amelynek az első díját ez képezi.
Szabadság (Kolozsvár)
A titkosszolgálati átvilágítás és a gazdasági elszámoltatás témája került ismételten napirendre Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökének tegnapi sajtótájékoztatóján, amelyen meghívottként részt vett Antal János, az EP-képviselő egyházügyi tanácsosa is – közölte a politikus sajtóirodája.
Tőkés László szerint sajnálatos, hogy huszonkét évvel a Ceauşescu-diktatúra bukása után még mindig lassan halad az egyházi átvilágítás, és a posztkommunista időszakban elkövetett anyagi visszaélések elszámoltatásának folyamata. Hozzátette: ebben a 2010-ben megválasztott magyar nemzeti kormány hatóságainak is szerepet kell vállalniuk.
Az elszámoltatás szükségességét példázza az a korrupciós eset, amit Tőkés László ismertetett a sajtótájékoztatón, és amelyben szerinte az RMDSZ Bihar megyei szervezetéből Kiss Sándor, Lakatos Péter, Biró Rozália és Szabó Ödön érintettek. Az EP-képviselő nem hivatalos, de bizonyosnak nevezett értesülései szerint az RMDSZ bihari szervezete 250 ezer euróért kínálta eladásra a Nagyváradon felépített, Körös-parti Ady-központot. A Széchenyi-pályázaton „elorozott” összeg viszont 320 millió forint. A különbözet okkal ébreszt gyanút a pályázati pénz felhasználása iránt – hívta fel a figyelmet Tőkés László. A sajtótájékoztatón elhangzott: feltűnő, hogy a román politikai élet magyar – RMDSZ-es – képviselői mintha teljes mentességet élveznének a korrupció tekintetében, és a magyarországi pénzekkel visszaélők elszámoltatása sem halad előre.
Tőkés László beszámolt arról is, hogy az EMNT országos vezető testületeiben döntés született arról, hogy tárgyalásokat kezdeményeznek annak reményében, hogy a magyar nemzeti közösség részére évente kiutalt támogatásokat méltányosan osszák el.
Antal János, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előadó-tanácsosa, EP-képviselői tanácsadó, az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság vezető tagja arról számolt be, hogy a kutatóbizottság tagjai az elmúlt héten újabb dokumentumokat vettek át a bukaresti székhelyű Szekuritáté Irattárait Tanulmányozó Országos Tanácstól (CNSAS). Kifejtette: az egyházkerület katalizátorként működött a romániai magyar klérus titkosszolgálati átvilágítását illetően. Az evangélikus és az unitárius egyházzal együtt szakmai egyeztető fórumot alakítottak ki, katolikus vagy ortodox oldalon azonban az egyházi vezetés elzárkózott az átvilágítástól.
1998 óta több mint 150 iratcsomót kértek ki, ebből 70-et kapott kézhez az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság és 50 esetben született döntés. Hat esetben bizonyosodott be, hogy valamely lelkipásztor együttműködött a román titkosszolgálattal – közölte újságírói kérdésre válaszolva Antal János.
Tőkés László másodfokon pert nyert a Ghimpele de Bihor elnevezésű lappal, illetve Florin Budea újságíróval szemben, a nagyváradi hetilap egyik, 2010 januárjában megjelent, Tőkés, a Szekuritáté alkalmazottja című rágalmazó cikke ügyében. A lap főszerkesztője, Florin Budea 2010 januárjában, a Szekuritáté egy tisztjének visszaemlékezése alapján írta azt az 1989-es temesvári népfelkelés elindítójáról, hogy a titkosszolgálat nevezte ki egyházi szolgálatra Temesvárra. Bár Kincses Előd ügyvéd már elsőfokon tisztázta, hogy a CNSAS bizonylata alapján Tőkés László üldözöttje volt a titkosszolgálatnak, így a per tárgyát képező újságcikk állításai teljességgel alaptalanok, és az értesülés forrásaként megnevezett szekus tiszt tanúvallomásában tagadta, hogy ő erről nyilatkozott volna, a nagyváradi bíróság pedig 2011 márciusában elutasította a keresetet. Tőkés László fellebbezett, másodfokon pert nyert és 1000 lej kártérítésre jogosult. Ezt az összeget a politikus az erdélyi magyar sajtóból hiányzó tényfeltáró újságírás bátorítására ajánlja fel – a Krónika erdélyi napilappal közösen egy ilyen jellegű pályázatot hirdetnek, amelynek az első díját ez képezi.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. február 1.
Az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi elnöksége közleménye – Tulipános ifjúság
„Idézzük fel a Societas – Baloldali Ifjúsági Mozgalom 2011. december 29-i sajtóközleményét: „A Societas – Baloldali Ifjúsági Mozgalom szerdán tartotta rendes tisztújító kongresszusát, ahol a személyi kérdéseken túl a fiatalok jövőjét érintő kérdésekről folytattak tanácskozást az MSZP ifjúsági szervezetének küldöttei. Szanyi Tibor felszólalásában méltatta a szervezet aktivista hálózatát, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a baloldali ifjúságnak alkalmazkodnia kell az új kihívásokhoz, melyek Orbán Viktor diktatórikus rendszerének megdöntésére irányulnak. A kongresszuson részt vett Bodor László, a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) elnöke, aki az erdélyi magyarság és a határon túli baloldali fiatalok támogatásáról biztosította a szervezetet”. Ha valaki nem tudná, a MIÉRT az RMDSZ ifjúsági szervezete. A MIÉRT nyári akadémiáján járt Nagyváradon az MSZP-s Nyakó és Újhelyi, ahol a már mindenki által ismert kampánytechnikai gyűlöletbeszédet tartották, a FIDESZ elleni rágalmaikon keresztül mutatták be a tulipános fiataloknak, hogyan kell démonizálni a politikai ellenfelet…”
Reggeli Újság (Nagyvárad)
„Idézzük fel a Societas – Baloldali Ifjúsági Mozgalom 2011. december 29-i sajtóközleményét: „A Societas – Baloldali Ifjúsági Mozgalom szerdán tartotta rendes tisztújító kongresszusát, ahol a személyi kérdéseken túl a fiatalok jövőjét érintő kérdésekről folytattak tanácskozást az MSZP ifjúsági szervezetének küldöttei. Szanyi Tibor felszólalásában méltatta a szervezet aktivista hálózatát, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a baloldali ifjúságnak alkalmazkodnia kell az új kihívásokhoz, melyek Orbán Viktor diktatórikus rendszerének megdöntésére irányulnak. A kongresszuson részt vett Bodor László, a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) elnöke, aki az erdélyi magyarság és a határon túli baloldali fiatalok támogatásáról biztosította a szervezetet”. Ha valaki nem tudná, a MIÉRT az RMDSZ ifjúsági szervezete. A MIÉRT nyári akadémiáján járt Nagyváradon az MSZP-s Nyakó és Újhelyi, ahol a már mindenki által ismert kampánytechnikai gyűlöletbeszédet tartották, a FIDESZ elleni rágalmaikon keresztül mutatták be a tulipános fiataloknak, hogyan kell démonizálni a politikai ellenfelet…”
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2012. február 3.
Nincs idő kihelyezni a magyar feliratokat
Bár Nagykárolyt és környékét jelentős számú magyar és német lakja, a turisztikai minisztérium által a város különböző pontjain kihelyezett turisztikai információs táblákat kizárólag román nyelven feliratozták, a városi önkormányzat pedig egyelőre nem kezeli prioritásként, hogy többnyelvű táblák kihelyezését javasolja. Nem jobb a helyzet Kolozsváron sem, ahol továbbra sem kerültek ki a műemlék épületekre magyar fordítást is tartalmazó többnyelvű feliratok, s bár a helyi RMDSZ több mint két éve „agitál” az ügyben, László Attila alpolgármester szerint a probléma orvoslására „még nem volt idő”.
Bár Nagykárolyt és környékét jelentős számú magyar és német lakja, a idegenforgalmi minisztérium által a város különböző pontjain kihelyezett turisztikai információs táblákat kizárólag román nyelven feliratozták. A barna alapon fehér feliratos – egyébként az útjelző táblákra nagyon hasonlító –, műemlékeket és egyéb turisztikai látványosságokat jelző fémtáblák tavaly decemberben jelentek meg a városban. Kovács Jenő polgármester a téma kapcsán úgy nyilatkozott a Krónikának, az idegenforgalmi minisztérium helyeztette ki a táblákat, így nem volt beleszólásuk a dolgokba.
„Többnyelvű táblákat kellene csináltatni helyettük, azonban mindeddig nem volt időm ezzel foglalkozni, nem tartozott a prioritások közé – fejtette ki az elöljáró. – Úgy gondolom, hogy először az infrastruktúrát kellene felfejleszteni, például hoteleket kellene létrehozni, aztán kellene csak a népszerűsítéssel foglalkozni.”
Szatmár megyében – ahol a magyar lakosság számaránya körülbelül 40 százalékos – nem ez az első eset, amikor figyelmen kívül hagyják a legnagyobb létszámú etnikai kisebbség nyelvi jogait. Tavaly például a megyei tanács egyik turisztikai, EU-s finanszírozású projektje keretében információs táblákat helyeztek ki a megye legfontosabb látványosságai elé. A 2011 nyarán megjelent pannók azonban kizárólag román nyelvűek voltak. Csehi Árpád megyei RMDSZ-elnök, megyei tanácselnök akkor azt nyilatkozta, év végéig kicserélik a táblákat, az újakon pedig többnyelvű felirat szerepel majd.
Azóta az eredetileg kihelyezett táblák közül némelyik hátulján megjelent a magyar, a német és az angol nyelvű felirat. Azonban többnyire csak a városokban levő pannókon tüntették fel több nyelven a szöveget, sok esetben pedig a felirat csak a forgalmas úttestről olvasható. Ilyen jellegű gondok felmerültek 2008 tavaszán is Szatmárnémetiben, amikor a megyei műemlékvédelmi igazgatóság román, angol és francia nyelvű feliratokkal akarta ellátni a műemlékeket. A Krónika jelzése nyomán akkor Csehi Árpádnak sikerült elérnie, hogy később a magyar és a német szöveg is felkerült a hirdetőkre.
Kolozsvár: prioritás, de nincs idő rá
Nem jobb a helyzet Kolozsváron sem, ahol továbbra sem kerültek ki a műemlék épületekre a magyar feliratok, s mint megtudtuk, egyelőre nem is fognak. Mint arról beszámoltunk, a helyi RMDSZ 2009 novemberében 11 pontos javaslatcsomagot nyújtott át az akkor még szabadlábon levő Sorin Apostu polgármesternek, amelyben többek közt az kérték, hogy a város műemléképületeire kihelyezendő táblákon szerepeljen a magyar nyelv is.
Csoma Botond, a városi önkormányzat RMDSZ-frakciójának vezetője, a javaslatcsomag kezdeményezője a Krónikának elmondta: ez volt az a javaslatuk, amelyre azonnal kedvező választ kaptak a román városvezetéstől, s bár megígérték, hogy a magyar változat is szerepelni fog a táblákon, az ügyben nem történt előrelépés. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere kérdésünkre elmondta: bár prioritásként kezelik az ügyet, egyelőre nem született döntés arról, hogy mikor helyezik ki a műemlék épületekre a többnyelvű, magyar feliratot is tartalmazó tájékoztató táblákat.
„Erre nem volt még időnk” – jegyezte meg az elöljáró. Az RMDSZ kérései között egyébként szerepelt a háromnyelvű (magyar, román, német) helységnévtábla elhelyezése is, amelyet azóta sem teljesített az önkormányzat.
Nagyvárad a pozitív példa
Ezzel szemben Nagyváradon már 2008 nyarán húsz belvárosi műemlék épületre helyezett el háromnyelvű információs táblát a helyi önkormányzati testület RMDSZ-frakciója. Az elsőt a főtéri Szent László római katolikus templom falára szerelték föl, 2008 áprilisában. A táblaavatók egész nyáron folytatódtak, így háromnyelvű táblát kapott egyebek közt a két Poynár-ház, az egykori Rimanóczy szálló és gőzfürdő, a Stern-palota, a neológ zsinagóga, a Fekete Sas-palota és számos más, műemlékstátusú váradi épület.
Tavaly április 18-án, a műemlékek nemzetközi napján táblát kapott a szintén főtéri görög katolikus püspöki palota és a Holdas-templom. A román, magyar és angol nyelven írt táblákon feltüntették a műemlék hivatalos „rendszámát”, de az is kiderül róluk, melyik évben épült a palota vagy templom, kinek a tervei alapján, illetve néhány részletet megtudhatunk az épület eredeti rendeltetéséről és építészeti stílusáról is.
Nagy Orsolya, Kiss Előd-Gergely, Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
Bár Nagykárolyt és környékét jelentős számú magyar és német lakja, a turisztikai minisztérium által a város különböző pontjain kihelyezett turisztikai információs táblákat kizárólag román nyelven feliratozták, a városi önkormányzat pedig egyelőre nem kezeli prioritásként, hogy többnyelvű táblák kihelyezését javasolja. Nem jobb a helyzet Kolozsváron sem, ahol továbbra sem kerültek ki a műemlék épületekre magyar fordítást is tartalmazó többnyelvű feliratok, s bár a helyi RMDSZ több mint két éve „agitál” az ügyben, László Attila alpolgármester szerint a probléma orvoslására „még nem volt idő”.
Bár Nagykárolyt és környékét jelentős számú magyar és német lakja, a idegenforgalmi minisztérium által a város különböző pontjain kihelyezett turisztikai információs táblákat kizárólag román nyelven feliratozták. A barna alapon fehér feliratos – egyébként az útjelző táblákra nagyon hasonlító –, műemlékeket és egyéb turisztikai látványosságokat jelző fémtáblák tavaly decemberben jelentek meg a városban. Kovács Jenő polgármester a téma kapcsán úgy nyilatkozott a Krónikának, az idegenforgalmi minisztérium helyeztette ki a táblákat, így nem volt beleszólásuk a dolgokba.
„Többnyelvű táblákat kellene csináltatni helyettük, azonban mindeddig nem volt időm ezzel foglalkozni, nem tartozott a prioritások közé – fejtette ki az elöljáró. – Úgy gondolom, hogy először az infrastruktúrát kellene felfejleszteni, például hoteleket kellene létrehozni, aztán kellene csak a népszerűsítéssel foglalkozni.”
Szatmár megyében – ahol a magyar lakosság számaránya körülbelül 40 százalékos – nem ez az első eset, amikor figyelmen kívül hagyják a legnagyobb létszámú etnikai kisebbség nyelvi jogait. Tavaly például a megyei tanács egyik turisztikai, EU-s finanszírozású projektje keretében információs táblákat helyeztek ki a megye legfontosabb látványosságai elé. A 2011 nyarán megjelent pannók azonban kizárólag román nyelvűek voltak. Csehi Árpád megyei RMDSZ-elnök, megyei tanácselnök akkor azt nyilatkozta, év végéig kicserélik a táblákat, az újakon pedig többnyelvű felirat szerepel majd.
Azóta az eredetileg kihelyezett táblák közül némelyik hátulján megjelent a magyar, a német és az angol nyelvű felirat. Azonban többnyire csak a városokban levő pannókon tüntették fel több nyelven a szöveget, sok esetben pedig a felirat csak a forgalmas úttestről olvasható. Ilyen jellegű gondok felmerültek 2008 tavaszán is Szatmárnémetiben, amikor a megyei műemlékvédelmi igazgatóság román, angol és francia nyelvű feliratokkal akarta ellátni a műemlékeket. A Krónika jelzése nyomán akkor Csehi Árpádnak sikerült elérnie, hogy később a magyar és a német szöveg is felkerült a hirdetőkre.
Kolozsvár: prioritás, de nincs idő rá
Nem jobb a helyzet Kolozsváron sem, ahol továbbra sem kerültek ki a műemlék épületekre a magyar feliratok, s mint megtudtuk, egyelőre nem is fognak. Mint arról beszámoltunk, a helyi RMDSZ 2009 novemberében 11 pontos javaslatcsomagot nyújtott át az akkor még szabadlábon levő Sorin Apostu polgármesternek, amelyben többek közt az kérték, hogy a város műemléképületeire kihelyezendő táblákon szerepeljen a magyar nyelv is.
Csoma Botond, a városi önkormányzat RMDSZ-frakciójának vezetője, a javaslatcsomag kezdeményezője a Krónikának elmondta: ez volt az a javaslatuk, amelyre azonnal kedvező választ kaptak a román városvezetéstől, s bár megígérték, hogy a magyar változat is szerepelni fog a táblákon, az ügyben nem történt előrelépés. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere kérdésünkre elmondta: bár prioritásként kezelik az ügyet, egyelőre nem született döntés arról, hogy mikor helyezik ki a műemlék épületekre a többnyelvű, magyar feliratot is tartalmazó tájékoztató táblákat.
„Erre nem volt még időnk” – jegyezte meg az elöljáró. Az RMDSZ kérései között egyébként szerepelt a háromnyelvű (magyar, román, német) helységnévtábla elhelyezése is, amelyet azóta sem teljesített az önkormányzat.
Nagyvárad a pozitív példa
Ezzel szemben Nagyváradon már 2008 nyarán húsz belvárosi műemlék épületre helyezett el háromnyelvű információs táblát a helyi önkormányzati testület RMDSZ-frakciója. Az elsőt a főtéri Szent László római katolikus templom falára szerelték föl, 2008 áprilisában. A táblaavatók egész nyáron folytatódtak, így háromnyelvű táblát kapott egyebek közt a két Poynár-ház, az egykori Rimanóczy szálló és gőzfürdő, a Stern-palota, a neológ zsinagóga, a Fekete Sas-palota és számos más, műemlékstátusú váradi épület.
Tavaly április 18-án, a műemlékek nemzetközi napján táblát kapott a szintén főtéri görög katolikus püspöki palota és a Holdas-templom. A román, magyar és angol nyelven írt táblákon feltüntették a műemlék hivatalos „rendszámát”, de az is kiderül róluk, melyik évben épült a palota vagy templom, kinek a tervei alapján, illetve néhány részletet megtudhatunk az épület eredeti rendeltetéséről és építészeti stílusáról is.
Nagy Orsolya, Kiss Előd-Gergely, Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 4.
Megszámláltattunk, és híjával találtattunk
Mindenki számított arra, hogy az erdélyi magyarság megcsappant, de a csütörtökön nyilvánosságra hozott ideiglenes népszámlálási adatok mégis mellbevágóak. Már csak 1,2 millióan vagyunk, félmillióval kevesebben, mint a rendszerváltás utáni első népszámláláskor.
A szocializmus éveiben nőtt a magyarság lélekszáma, de tudjuk, akkor zárt világban éltünk, és a kollektivizálásig a székelység ontotta az “utánpótlást”. Sajnos, a kolhozosítással elindult a népvándorlás, igaz, országhatáron belül. Akkor csak falvaink ürültek ki, városi panellakókká váltak életformájukból kifordított falustársaink. S ha már egyszer elhagyta szülőföldjét az ember, nem csoda, hogy amikor felnyílt a vasfüggöny, nekilódult a nagyvilágnak. Jó esetben megálltak Magyarországon, de több tízezren fogtak vándorbotot, vagy Európa boldogabb országaiban vagy a nagy vizeken túl, Amerikában, Ausztráliában kerestek maguknak új otthont, ha nem is hazát. Az vesse rájuk az első követ, kinek soha sem fordult meg fejében, hogy ennél az életnél, ami nékünk itthon megadatott, lehet, a hontalanság is jobb.
Ugyanis mi – kik úgymond álltuk a sarat, s itthon maradtunk, kalandvágyból, ahogy egyesek mondják, mert annál nagyobb kaland, mint Romániában magyarként élni és megmaradni, aligha létezik – időnként áldjuk, máskor átkozzuk magunkat választásunkért. De mégis, még mindig vagyunk 1,2 millióan. Megfogyatkozva, el-elbizonytalandva, vért izzadva próbálunk megmaradni, megkapaszkodni, gyermekeinknek jövőt teremteni. És 1,2 millió magyar még mindig számbaveendő és számontartandó népesség. Nem vigasz ugyan számunkra, hogy az államalkotó nemzethez viszonyítva mi itt, a Székelyföldön kisebb mértékben fogyatkoztunk, hisz Arad, Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár után már Székely-, azaz Marosvásárhely magyarsága is kisebbségbe került, de az úthenger, mely végigtaposott nagy hírű, régi erdélyi városainkon, s eljelentéktelenítette – számbelileg, legalábbis – az ott élő magyarságot, itt megállt, s úgy tetszik, a belső anyaországként emlegetett háromnegyed Székelyföldet egyelőre eltiporni nem tudja. Mi is megfogyatkoztunk, a mi gyermekeink, barátaink egy része is elvándorolt, de próbáljuk úgy felfogni a helyzet ilyetén alakulását, hogy mindenek dacára, ha nagyon akarjuk, ha teszünk is érte, lehet magyar jövőnk Erdélyben. Autonómia kell, felelős politikusok és öntudatosabb, rátartibb magyarság. És nem feladni semmit. A legfontosabb, hogy könnyűnek ne találtassunk!
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mindenki számított arra, hogy az erdélyi magyarság megcsappant, de a csütörtökön nyilvánosságra hozott ideiglenes népszámlálási adatok mégis mellbevágóak. Már csak 1,2 millióan vagyunk, félmillióval kevesebben, mint a rendszerváltás utáni első népszámláláskor.
A szocializmus éveiben nőtt a magyarság lélekszáma, de tudjuk, akkor zárt világban éltünk, és a kollektivizálásig a székelység ontotta az “utánpótlást”. Sajnos, a kolhozosítással elindult a népvándorlás, igaz, országhatáron belül. Akkor csak falvaink ürültek ki, városi panellakókká váltak életformájukból kifordított falustársaink. S ha már egyszer elhagyta szülőföldjét az ember, nem csoda, hogy amikor felnyílt a vasfüggöny, nekilódult a nagyvilágnak. Jó esetben megálltak Magyarországon, de több tízezren fogtak vándorbotot, vagy Európa boldogabb országaiban vagy a nagy vizeken túl, Amerikában, Ausztráliában kerestek maguknak új otthont, ha nem is hazát. Az vesse rájuk az első követ, kinek soha sem fordult meg fejében, hogy ennél az életnél, ami nékünk itthon megadatott, lehet, a hontalanság is jobb.
Ugyanis mi – kik úgymond álltuk a sarat, s itthon maradtunk, kalandvágyból, ahogy egyesek mondják, mert annál nagyobb kaland, mint Romániában magyarként élni és megmaradni, aligha létezik – időnként áldjuk, máskor átkozzuk magunkat választásunkért. De mégis, még mindig vagyunk 1,2 millióan. Megfogyatkozva, el-elbizonytalandva, vért izzadva próbálunk megmaradni, megkapaszkodni, gyermekeinknek jövőt teremteni. És 1,2 millió magyar még mindig számbaveendő és számontartandó népesség. Nem vigasz ugyan számunkra, hogy az államalkotó nemzethez viszonyítva mi itt, a Székelyföldön kisebb mértékben fogyatkoztunk, hisz Arad, Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár után már Székely-, azaz Marosvásárhely magyarsága is kisebbségbe került, de az úthenger, mely végigtaposott nagy hírű, régi erdélyi városainkon, s eljelentéktelenítette – számbelileg, legalábbis – az ott élő magyarságot, itt megállt, s úgy tetszik, a belső anyaországként emlegetett háromnegyed Székelyföldet egyelőre eltiporni nem tudja. Mi is megfogyatkoztunk, a mi gyermekeink, barátaink egy része is elvándorolt, de próbáljuk úgy felfogni a helyzet ilyetén alakulását, hogy mindenek dacára, ha nagyon akarjuk, ha teszünk is érte, lehet magyar jövőnk Erdélyben. Autonómia kell, felelős politikusok és öntudatosabb, rátartibb magyarság. És nem feladni semmit. A legfontosabb, hogy könnyűnek ne találtassunk!
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. február 5.
Csökken a magyarság lélekszáma
A tavalyi romániai népszámláláson 1.238.000 fő vallotta magát magyarnak, ez 193.807-tel kevesebb, mint 2002-ben, volt. Ez a romániai magyar közösség 13,6 százalékos csökkenését jelenti.
Románia lakossága mintegy tizenkét százalékkal csökkent az elmúlt tíz évben. Ez a tény látszik kitűnni a tavaly novemberi népszámlálási adatok előzetes összesítése alapján. A legfrissebb összesítés szerint az ország huszonkét megyéjében a lakosságszám nem érte el a 400 ezret, tizenhét megyében a lakosságszám 400-700 ezer közötti, és csak két megyének a lakossága haladja meg a hétszázezret. Az ország népességének 8,8 százaléka (1.678.000 személy) Bukarestben él. A legnépesebb megyék: Prahova (735.900), Iasi (723.600), Kolozs (659.400), Temes (649.800), Konstanca (630.700), Dolj (618.300), Suceava (614.500). A legkevesebb a népesség Tulcea (201.500), Kovászna (206.300), Szilágy (217.300), Mehedinti (254.600), Ialomita (258.700), Giurgiu (265.500), Krassó-Szörény (274.300) és Beszterce-Nazód (277.900) megyékben. A nem végleges adatok szerint Bihar megyében 558 ezer ember él, míg Nagyvárad lakossága 184 ezer. Hargita megye lakossága mintegy 300 ezer, Maros megyében 540 ezer lakost számláltak meg. Szatmár megye lakossága 336 ezer. Az előzetes adatok értelmében Romániában a magyarok és a romák képezik a legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségeket. A magyarok az összlakosság 6,5, míg a romák a lakosság 3,2 százalékát teszik ki a romániai népszámlálás ideiglenes adatai szerint. Összesen 1.238 ezer személy vallotta magát magyarnak, miközben 619 ezer ember romának vallotta magát.
Kevesebben
Az Országos Statisztikai Hivatal múlt héten kiadott közleményében ismertette előzetes, nem végleges eredményeit. Ebből az ország nemzetiségi összetételére vonatkozó adatok is kiviláglanak.
A népszámlálás eredményei szerint az ország stabil lakosságának 88,6 százaléka, azaz 16.870.000 személy vallotta magát románnak. Magyarnak vallotta magát 1.238.000 személy, míg roma identitású 619.000 ember. Húszezernél nagyobb lélekszámú Romániában az ukrán (51.700 személy), a német (36.900), a török (28.000), lipován (23.000) és a tatár közösség (20.500). A fővárosban és az ország huszonhat megyéjében a román nemzetiségű lakosság meghaladja a kilencven százalékot, míg további tizenhárom megyében a román lakosság az összlakosságnak minimum az 52 százalékát teszi ki. Egyedül csak Hargita és Kovászna megyében nem a románok képezik a többséget. A két említett megyében a magyarok aránya 84,4, illetve 73,6 százalék. Jelentős magyar közösség él Maros megyében (37,8 százalék), Szatmár (34,5), Bihar (25,2) és Szilágy megyében (23,2). A legtöbb roma a népszámlálási adatok szerint Maros megyében él (8,8 százalék). Ugyancsak jelentősebb nagyságú roma közösség él Calarasi (8,1 százalék), Szilágy (6,9) és Bihar megyében (6,1 százalék). A német nemzetiségű lakosság háromnegyede Temes, Szatmár, Szeben, Brassó, Krassó-Szörény és Arad megyékben él. A nemzetiségre vonatkozó adatok rögzítése a megszámlált személyek szabad nyilatkozata alapján történt, szögezte le a közleményben az Országos Statisztikai Hivatal közleménye.
erdon.ro
A tavalyi romániai népszámláláson 1.238.000 fő vallotta magát magyarnak, ez 193.807-tel kevesebb, mint 2002-ben, volt. Ez a romániai magyar közösség 13,6 százalékos csökkenését jelenti.
Románia lakossága mintegy tizenkét százalékkal csökkent az elmúlt tíz évben. Ez a tény látszik kitűnni a tavaly novemberi népszámlálási adatok előzetes összesítése alapján. A legfrissebb összesítés szerint az ország huszonkét megyéjében a lakosságszám nem érte el a 400 ezret, tizenhét megyében a lakosságszám 400-700 ezer közötti, és csak két megyének a lakossága haladja meg a hétszázezret. Az ország népességének 8,8 százaléka (1.678.000 személy) Bukarestben él. A legnépesebb megyék: Prahova (735.900), Iasi (723.600), Kolozs (659.400), Temes (649.800), Konstanca (630.700), Dolj (618.300), Suceava (614.500). A legkevesebb a népesség Tulcea (201.500), Kovászna (206.300), Szilágy (217.300), Mehedinti (254.600), Ialomita (258.700), Giurgiu (265.500), Krassó-Szörény (274.300) és Beszterce-Nazód (277.900) megyékben. A nem végleges adatok szerint Bihar megyében 558 ezer ember él, míg Nagyvárad lakossága 184 ezer. Hargita megye lakossága mintegy 300 ezer, Maros megyében 540 ezer lakost számláltak meg. Szatmár megye lakossága 336 ezer. Az előzetes adatok értelmében Romániában a magyarok és a romák képezik a legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségeket. A magyarok az összlakosság 6,5, míg a romák a lakosság 3,2 százalékát teszik ki a romániai népszámlálás ideiglenes adatai szerint. Összesen 1.238 ezer személy vallotta magát magyarnak, miközben 619 ezer ember romának vallotta magát.
Kevesebben
Az Országos Statisztikai Hivatal múlt héten kiadott közleményében ismertette előzetes, nem végleges eredményeit. Ebből az ország nemzetiségi összetételére vonatkozó adatok is kiviláglanak.
A népszámlálás eredményei szerint az ország stabil lakosságának 88,6 százaléka, azaz 16.870.000 személy vallotta magát románnak. Magyarnak vallotta magát 1.238.000 személy, míg roma identitású 619.000 ember. Húszezernél nagyobb lélekszámú Romániában az ukrán (51.700 személy), a német (36.900), a török (28.000), lipován (23.000) és a tatár közösség (20.500). A fővárosban és az ország huszonhat megyéjében a román nemzetiségű lakosság meghaladja a kilencven százalékot, míg további tizenhárom megyében a román lakosság az összlakosságnak minimum az 52 százalékát teszi ki. Egyedül csak Hargita és Kovászna megyében nem a románok képezik a többséget. A két említett megyében a magyarok aránya 84,4, illetve 73,6 százalék. Jelentős magyar közösség él Maros megyében (37,8 százalék), Szatmár (34,5), Bihar (25,2) és Szilágy megyében (23,2). A legtöbb roma a népszámlálási adatok szerint Maros megyében él (8,8 százalék). Ugyancsak jelentősebb nagyságú roma közösség él Calarasi (8,1 százalék), Szilágy (6,9) és Bihar megyében (6,1 százalék). A német nemzetiségű lakosság háromnegyede Temes, Szatmár, Szeben, Brassó, Krassó-Szörény és Arad megyékben él. A nemzetiségre vonatkozó adatok rögzítése a megszámlált személyek szabad nyilatkozata alapján történt, szögezte le a közleményben az Országos Statisztikai Hivatal közleménye.
erdon.ro
2012. február 8.
Előadások a szabadkőművességről
Ha van „titkos” társaság, ami évszázadok óta izgatja az emberek fantáziáját, hát az a szabadkőművesség. Amelynek csak annyi köze a hétköznapi értelemben vett kőműves szakmához, a kétkezi munkához, hogy annak jelképeit – kőműveskalapács, körző, vonalzó, mérőón – használja, évszázadokkal ezelőtt ugyanis ez tűnt a legalkalmasabb mesterségnek a mozgalom eszmeiségének megjelenítésére.
De mi is az a szabadkőművesség?
Saját meghatározása értelmében az erkölcsi értékek, valamint a szellem szabadságának egyetemességét vallva, a felvilágosodás hagyományait követve tevékenykedik.
A (jelenlegi) Magyarországi Symbolikus Nagypáholy Alkotmányának I. alaptörvénye szerint „A szabadkőművesség filozofikus, filantropikus és progresszív intézmény. Célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása. A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést és tagjait a haza törvényeinek tiszteletben tartására kötelezi”.
A Magyar Katolikus Lexikon így fogalmaz: a szabadkőművesség (ang. Freemasonry, fr. Franc-maçonnerie, ném. Freimaurerei): nemzetek fölötti (kozmopolita) egyesület. Célja: a személy erkölcsi nemesítése, s ezáltal egy világméretű/globális közösség létrehozása. Alapelvei: emberiesség és tolerancia. Eszközei: titkos (beavatási) szertartások, melyek szimbolikus eszközök a tagok közötti kapcsolat és a szabadkőművesség céljainak megvalósításához.
A mozgalom előzményei a homályba vesznek – egyesek Salamon királyig (vagy még előbbre) vezetik vissza. Ami biztos: Angliában 1717-ben négy londoni páholy tömörül az Angliai Nagypáholyba, 1728-ban Párizsban megalakul a Francia Nagyoriens. E két alapvető irányzat, az angol és a francia (az előbbi ún. reguláris, a francia irreguláris) testvériség abban különbözik alapvetően, hogy az angol rendszerben a tagság számára követelmény az Istenbe vetett hit (a felekezet nem számít), ami a francia rendszerben nem követelmény, sőt a bizonyos fokú politizálást is megengedi.
Ami világos: a szabadkőművesség nem tekinthető egységes mozgalomnak, amit az is bizonyít, hogy a különböző páholyok bizonyos kérdésekben ellentétes álláspontra helyezkedtek (a páholy részben a tagságot összefogó szervezeti forma – fölötte országos nagypáholy áll –, részben az összejövetelek székhelye).
Külsőségeiben a szabadkőművességet némi titokzatosság övezi: a külső burok nyilvános, a belső nem – hangzott el a hétfő délutáni két aradi előadáson. Amelyen a másfél-két évtizede a hazai magyar politikai életben is sokat szereplő Borbély Imre, a Magyarok Világszövetsége Nemzetstratégiai Bizottságának elnöke és Raffay Ernő történész, a szabadkőművesség különböző aspektusaival foglalkozó négy könyv szerzője értekezett a belvárosi református egyházközség imatermében, amely bizonyára csak a mostoha téli időjárás miatt nem telt meg teljesen.
Borbély Imre a Borbély Zsolt-Attila által moderált összejövetelen a szabadkőművesség történetét vázolta, részletesebben kitérve az I. világháború korára, valamint az azt megelőző időszakra (néhány igen érdekes eszmefuttatást is levezetve, például a műszaki fejlődés világpolitikai hatásairól). Többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy egyaránt téves a szabadkőművességet a két végletes véleménnyel (mindenható és világuralomra törekszik, valamint hatás nélküli) jellemezni. A két előadásból aztán mégis azt vonhatta le a témával ismerkedő hallgató, hogy a szabadkőművesség nagyon is jelentős szerepet játszott (gyakran a háttérből irányítva, mozgósítva, összeköttetéseket teremtve) a politikában, országok sorsának alakulásában: Kínában a változásokat elindító Szun Jat-szen és Csang Kaj-sek, Törökországban az Ifjú törökök szabadkőművesek voltak.
Egyébként, hangzott el, az első világháború környékén a francia kormányt a szabadkőművesek uralják (esetenként csak belőlük áll), s a magyarországi őszirózsás forradalom (Trianonért is felelőssé tehető) Károlyi, majd a kommün kormányában is több szabadkőműves miniszter és államtitkár található. Feltűnően nagy hangsúlyt kapott az előadásokban a zsidóság (Nagyvárad kereskedelmét, bankrendszerét, iparát, kultúráját, sajtóját stb. például, mondta Raffay Ernő, az 1910-es években a zsidóság uralta), amely a „liberalizmus fellegvárát”, a szabadkőművességet még a nagy francia forradalom előtt az emancipációhoz vezető mozgalomnak tekintette, s amely már az 1840-es évektől Amerikában saját, az egész világ zsidóságának bevonására törekvő szabadkőműves páholyokat hozott létre.
Ami ismét csak tény: a szabadkőművességet a diktatúrák – Sztálin és Hitler vagy Ceauşescu – kivétel nélkül betiltották, bizonyára nem véletlenül, és a katolikus egyház is ellene irányuló támadásnak fogta fel. (1738-tól napjainkig legalább fél tucat pápai bulla ítéli el a szabadkőművességet.) Raffay Ernő egyik könyve éppen a szabadkőművesség katolikus egyház elleni támadásáról szól.
***
Akit a szabadkőművesség érdekel, a hétfői előadásoktól alighanem kedvet kapott a további búvárkodásra – az interneten hatalmas anyag áll rendelkezésére. Mintegy módszertani útmutatóként az előadás azt is sugallhatta, hogy az igazság megközelítésének, kibontásának legalább két útja lehetséges, attól függően, hogy ki és milyen nézőpontból értekezik a témáról.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Ha van „titkos” társaság, ami évszázadok óta izgatja az emberek fantáziáját, hát az a szabadkőművesség. Amelynek csak annyi köze a hétköznapi értelemben vett kőműves szakmához, a kétkezi munkához, hogy annak jelképeit – kőműveskalapács, körző, vonalzó, mérőón – használja, évszázadokkal ezelőtt ugyanis ez tűnt a legalkalmasabb mesterségnek a mozgalom eszmeiségének megjelenítésére.
De mi is az a szabadkőművesség?
Saját meghatározása értelmében az erkölcsi értékek, valamint a szellem szabadságának egyetemességét vallva, a felvilágosodás hagyományait követve tevékenykedik.
A (jelenlegi) Magyarországi Symbolikus Nagypáholy Alkotmányának I. alaptörvénye szerint „A szabadkőművesség filozofikus, filantropikus és progresszív intézmény. Célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása. A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést és tagjait a haza törvényeinek tiszteletben tartására kötelezi”.
A Magyar Katolikus Lexikon így fogalmaz: a szabadkőművesség (ang. Freemasonry, fr. Franc-maçonnerie, ném. Freimaurerei): nemzetek fölötti (kozmopolita) egyesület. Célja: a személy erkölcsi nemesítése, s ezáltal egy világméretű/globális közösség létrehozása. Alapelvei: emberiesség és tolerancia. Eszközei: titkos (beavatási) szertartások, melyek szimbolikus eszközök a tagok közötti kapcsolat és a szabadkőművesség céljainak megvalósításához.
A mozgalom előzményei a homályba vesznek – egyesek Salamon királyig (vagy még előbbre) vezetik vissza. Ami biztos: Angliában 1717-ben négy londoni páholy tömörül az Angliai Nagypáholyba, 1728-ban Párizsban megalakul a Francia Nagyoriens. E két alapvető irányzat, az angol és a francia (az előbbi ún. reguláris, a francia irreguláris) testvériség abban különbözik alapvetően, hogy az angol rendszerben a tagság számára követelmény az Istenbe vetett hit (a felekezet nem számít), ami a francia rendszerben nem követelmény, sőt a bizonyos fokú politizálást is megengedi.
Ami világos: a szabadkőművesség nem tekinthető egységes mozgalomnak, amit az is bizonyít, hogy a különböző páholyok bizonyos kérdésekben ellentétes álláspontra helyezkedtek (a páholy részben a tagságot összefogó szervezeti forma – fölötte országos nagypáholy áll –, részben az összejövetelek székhelye).
Külsőségeiben a szabadkőművességet némi titokzatosság övezi: a külső burok nyilvános, a belső nem – hangzott el a hétfő délutáni két aradi előadáson. Amelyen a másfél-két évtizede a hazai magyar politikai életben is sokat szereplő Borbély Imre, a Magyarok Világszövetsége Nemzetstratégiai Bizottságának elnöke és Raffay Ernő történész, a szabadkőművesség különböző aspektusaival foglalkozó négy könyv szerzője értekezett a belvárosi református egyházközség imatermében, amely bizonyára csak a mostoha téli időjárás miatt nem telt meg teljesen.
Borbély Imre a Borbély Zsolt-Attila által moderált összejövetelen a szabadkőművesség történetét vázolta, részletesebben kitérve az I. világháború korára, valamint az azt megelőző időszakra (néhány igen érdekes eszmefuttatást is levezetve, például a műszaki fejlődés világpolitikai hatásairól). Többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy egyaránt téves a szabadkőművességet a két végletes véleménnyel (mindenható és világuralomra törekszik, valamint hatás nélküli) jellemezni. A két előadásból aztán mégis azt vonhatta le a témával ismerkedő hallgató, hogy a szabadkőművesség nagyon is jelentős szerepet játszott (gyakran a háttérből irányítva, mozgósítva, összeköttetéseket teremtve) a politikában, országok sorsának alakulásában: Kínában a változásokat elindító Szun Jat-szen és Csang Kaj-sek, Törökországban az Ifjú törökök szabadkőművesek voltak.
Egyébként, hangzott el, az első világháború környékén a francia kormányt a szabadkőművesek uralják (esetenként csak belőlük áll), s a magyarországi őszirózsás forradalom (Trianonért is felelőssé tehető) Károlyi, majd a kommün kormányában is több szabadkőműves miniszter és államtitkár található. Feltűnően nagy hangsúlyt kapott az előadásokban a zsidóság (Nagyvárad kereskedelmét, bankrendszerét, iparát, kultúráját, sajtóját stb. például, mondta Raffay Ernő, az 1910-es években a zsidóság uralta), amely a „liberalizmus fellegvárát”, a szabadkőművességet még a nagy francia forradalom előtt az emancipációhoz vezető mozgalomnak tekintette, s amely már az 1840-es évektől Amerikában saját, az egész világ zsidóságának bevonására törekvő szabadkőműves páholyokat hozott létre.
Ami ismét csak tény: a szabadkőművességet a diktatúrák – Sztálin és Hitler vagy Ceauşescu – kivétel nélkül betiltották, bizonyára nem véletlenül, és a katolikus egyház is ellene irányuló támadásnak fogta fel. (1738-tól napjainkig legalább fél tucat pápai bulla ítéli el a szabadkőművességet.) Raffay Ernő egyik könyve éppen a szabadkőművesség katolikus egyház elleni támadásáról szól.
***
Akit a szabadkőművesség érdekel, a hétfői előadásoktól alighanem kedvet kapott a további búvárkodásra – az interneten hatalmas anyag áll rendelkezésére. Mintegy módszertani útmutatóként az előadás azt is sugallhatta, hogy az igazság megközelítésének, kibontásának legalább két útja lehetséges, attól függően, hogy ki és milyen nézőpontból értekezik a témáról.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2012. február 12.
A tékozló fiú hazatért
Nagy érdeklődés közepette mutatták be a nagyváradi Ady Líceum dísztermében az egykori nagyváradi orvos, dr. Kiss András memoárkötetét.
A könyvbemutatók megszokott rendjével ellentétben a szombat délutáni könyvbemutató a dedikálással kezdődött. Hosszú sorokban várták az érdeklődők, hogy dr. Kiss András dedikálja nekik Egy váradi orvos visszaemlékezései című könyvének első kötetét, mely az idén jelent meg a Könyvmester.ro és a Z-Press Kiadó gondozásában. A kötetet Szilágyi Aladár közíró méltatta. Azzal a megállapítással kezdte fejtegetését, hogy az orvosok szeretnek írni, és ez alól a kitétel alól Kiss András sem kivétel, aki nem csak szeret, de tud is írni. Ennek bizonyítéka a könyvben olvasható számos igen érzékletes, irodalmi erényeket felcsillantó portré, leírás, jellemzés. A kötetből kirajzolódik Kiss András gyermek- és ifjúkora, és a kommunista rendszerben már-már megszokottnak számító viszontagságok (egy évre kicsapják az orvosi egyetemről, mert apjáról „kiderítik”, hogy kizsákmányoló volt). Megtudtuk a méltatótól azt is, hogy Kiss András az államvizsga után Vaskohsziklásra kerül. A visszaemlékezések 1971-ig, a szerző Nagyváradra kerüléséig követik az eseményeket, az azt követő időszak feldolgozása a készülő második kötetben vár feldolgozásra. Egyetlen bíráló megjegyzése volt csupán Szilágyi Aladárnak a könyv kapcsán, érzése szerint ugyan is túl sok név került be a könyvbe, és a névsorolvasások némileg visszavettek a kötet olvasmányosságából, „de a szerzőnek olyan nagy szíve van, hogy nem akart senkit kihagyni a kötetből, aki kedves az ő lelkének” – fogalmazott Szilágyi Aladár.
Ezt követően Kiss András szólt a mintegy száz megjelenthez, megköszönve a rendkívül nagy érdeklődést, majd a könyv megszületésének indítékairól beszélt röviden. Elmondta, hogy családjának, barátainak szánja ezt a könyvet, és elárulta, hogy már készül a második kötet is, amely 1989-ig követi majd az eseményeket. „Úgy érzem, én vagyok a tékozló fiú, aki elment innen, de akit szeretettel visszafogadtak” – zárta szavait Kiss András.
Pap István
erdon.ro
Nagy érdeklődés közepette mutatták be a nagyváradi Ady Líceum dísztermében az egykori nagyváradi orvos, dr. Kiss András memoárkötetét.
A könyvbemutatók megszokott rendjével ellentétben a szombat délutáni könyvbemutató a dedikálással kezdődött. Hosszú sorokban várták az érdeklődők, hogy dr. Kiss András dedikálja nekik Egy váradi orvos visszaemlékezései című könyvének első kötetét, mely az idén jelent meg a Könyvmester.ro és a Z-Press Kiadó gondozásában. A kötetet Szilágyi Aladár közíró méltatta. Azzal a megállapítással kezdte fejtegetését, hogy az orvosok szeretnek írni, és ez alól a kitétel alól Kiss András sem kivétel, aki nem csak szeret, de tud is írni. Ennek bizonyítéka a könyvben olvasható számos igen érzékletes, irodalmi erényeket felcsillantó portré, leírás, jellemzés. A kötetből kirajzolódik Kiss András gyermek- és ifjúkora, és a kommunista rendszerben már-már megszokottnak számító viszontagságok (egy évre kicsapják az orvosi egyetemről, mert apjáról „kiderítik”, hogy kizsákmányoló volt). Megtudtuk a méltatótól azt is, hogy Kiss András az államvizsga után Vaskohsziklásra kerül. A visszaemlékezések 1971-ig, a szerző Nagyváradra kerüléséig követik az eseményeket, az azt követő időszak feldolgozása a készülő második kötetben vár feldolgozásra. Egyetlen bíráló megjegyzése volt csupán Szilágyi Aladárnak a könyv kapcsán, érzése szerint ugyan is túl sok név került be a könyvbe, és a névsorolvasások némileg visszavettek a kötet olvasmányosságából, „de a szerzőnek olyan nagy szíve van, hogy nem akart senkit kihagyni a kötetből, aki kedves az ő lelkének” – fogalmazott Szilágyi Aladár.
Ezt követően Kiss András szólt a mintegy száz megjelenthez, megköszönve a rendkívül nagy érdeklődést, majd a könyv megszületésének indítékairól beszélt röviden. Elmondta, hogy családjának, barátainak szánja ezt a könyvet, és elárulta, hogy már készül a második kötet is, amely 1989-ig követi majd az eseményeket. „Úgy érzem, én vagyok a tékozló fiú, aki elment innen, de akit szeretettel visszafogadtak” – zárta szavait Kiss András.
Pap István
erdon.ro
2012. február 12.
Pillantás egy életre
Kovács Levente rendező Ránézek az életemre című interjúkötetét mutatták be szombaton délután a nagyváradi színház emeleti előcsarnokában.
Az önéletrajzi jellegű mélyinterjú-kötetet Nagy Béla, a váradi Szigligeti Társulat egykori irodalmi titkára méltatta, kiemelve, hogy a könyv színtere az erdélyi magyar színjátszás, de e kötet olvasói megismerhetik belőle a kommunizmusban uralkodó állapotokat és „a demokrácia hepehupás tájait” is. A méltatás után Kovács Levente beszélgetett Kádár Dombi Katalinnal, aki az interjúkötet kérdezője is volt. A beszélgetés során Kovács Levente humorban bővelkedő stílusban mesélte el életének néhány fontos, vagy érdekes momentumát, többek között első nagyváradi „dicsőséges” bevonulását, Nagyváradhoz való viszonyulását. Ez utóbbi tekintetben elmondta: „Várad vonzó atmoszférája miatt szerettem ide járni, de időközben Váradon idegenek jelentek meg, és megbomlott a város és az ember közötti kapcsolat, elfogyott az a váradi hangulat, ami ide vonzott. De ezt a váradiságot meg kell őrizni, mert még visszaszerezhető” – fogalmazott. A jelenlevők megtudhatták azt, hogy 1983-ban a Káin és Ábel című darabot rendezte meg először Nagyváradon, ahol összesen tizenhét előadást vitt színre, sőt az is kiderült, hogy 1989 előtt a gombfoci olyan szenvedélye volt, ami még a színháztól is képes volt elvonni, de ez a szenvedélye is áldozatul esett a rendszerváltásnak. Kovács Levente emlékeztetett arra, hogy a rendszerváltás után összeomlott a mozikultúra, az egyetemi színpadok, a közös kávéházi olvasás hagyománya, és a színház szerepe is megváltozott: „A hatvanas években a színház szerepe az volt, hogy megtartó erőt sugározzon, és azt üzente, hogy lehet másképp is gondolkozni. 1989 után ezek az értékek elbizonytalanodtak. A posztmodern korban az a kérdés, hogy ki vagyok én, és az egyéni életérzéseket a legnehezebb közös nevezőre hozni. A színház jelenleg az önkeresés állapotában van, már nincs meg a mindent összefogó funkciója. A színháznak akkor van értelme, ha találkozóhely, és ezt a találkozóhelyet kell megőrizni, ez azonban csak akkor lehetséges, ha kíváncsiak vagyunk egymásra” – fejtette ki Kovács Levente.
Pap István
erdon.ro
Kovács Levente rendező Ránézek az életemre című interjúkötetét mutatták be szombaton délután a nagyváradi színház emeleti előcsarnokában.
Az önéletrajzi jellegű mélyinterjú-kötetet Nagy Béla, a váradi Szigligeti Társulat egykori irodalmi titkára méltatta, kiemelve, hogy a könyv színtere az erdélyi magyar színjátszás, de e kötet olvasói megismerhetik belőle a kommunizmusban uralkodó állapotokat és „a demokrácia hepehupás tájait” is. A méltatás után Kovács Levente beszélgetett Kádár Dombi Katalinnal, aki az interjúkötet kérdezője is volt. A beszélgetés során Kovács Levente humorban bővelkedő stílusban mesélte el életének néhány fontos, vagy érdekes momentumát, többek között első nagyváradi „dicsőséges” bevonulását, Nagyváradhoz való viszonyulását. Ez utóbbi tekintetben elmondta: „Várad vonzó atmoszférája miatt szerettem ide járni, de időközben Váradon idegenek jelentek meg, és megbomlott a város és az ember közötti kapcsolat, elfogyott az a váradi hangulat, ami ide vonzott. De ezt a váradiságot meg kell őrizni, mert még visszaszerezhető” – fogalmazott. A jelenlevők megtudhatták azt, hogy 1983-ban a Káin és Ábel című darabot rendezte meg először Nagyváradon, ahol összesen tizenhét előadást vitt színre, sőt az is kiderült, hogy 1989 előtt a gombfoci olyan szenvedélye volt, ami még a színháztól is képes volt elvonni, de ez a szenvedélye is áldozatul esett a rendszerváltásnak. Kovács Levente emlékeztetett arra, hogy a rendszerváltás után összeomlott a mozikultúra, az egyetemi színpadok, a közös kávéházi olvasás hagyománya, és a színház szerepe is megváltozott: „A hatvanas években a színház szerepe az volt, hogy megtartó erőt sugározzon, és azt üzente, hogy lehet másképp is gondolkozni. 1989 után ezek az értékek elbizonytalanodtak. A posztmodern korban az a kérdés, hogy ki vagyok én, és az egyéni életérzéseket a legnehezebb közös nevezőre hozni. A színház jelenleg az önkeresés állapotában van, már nincs meg a mindent összefogó funkciója. A színháznak akkor van értelme, ha találkozóhely, és ezt a találkozóhelyet kell megőrizni, ez azonban csak akkor lehetséges, ha kíváncsiak vagyunk egymásra” – fejtette ki Kovács Levente.
Pap István
erdon.ro
2012. február 14.
Hóban fulladozik Dél-Románia
Százhúsz település van elzárva a külvilágtól az ország déli és dél-keleti részén a vastag hóréteg miatt, több ezer iskolában szünetel az oktatás, és több mint kétszáz vonatjáratot töröltek tegnap, de a közúti közlekedésben is korlátozásokat vezettek be, több tucatnyi országutat pedig lezártak – ez a mérlege a szokatlanul zord téli időjárásnak, amely mintegy három hete alaposan megnehezíti a déli országrészek lakosainak életét.
Főleg a déli és keleti területeken vasárnap óta szinte megállás nélkül havazik. A meteorológusok hétfőre és keddre narancssárga jelzésű hóriadót adtak ki, ez főként a déli országrészt érinti. Ezen a két napon 60 centiméterrel vastagodik a hóréteg, miközben az elmúlt három hét alatt esett hó nem olvadt el a fagy miatt.
Az országutak kezelésével megbízott állami társaság (CNADNR) kedden közölte, hogy több partiumi és erdélyi útszakaszon tilos közlekedniük a 7,5 tonnánál nagyobb teherautóknak. A korlátozás tegnap délelőtt fél tizenegykor lépett érvénybe, és a DN7 jelzésű országút Nagylak és Déva, a DN13 jelzésű út Marosvásárhely és Brassó, a DN79 jelzésű út Nagyvárad és Arad, a DN76 jelzésű út Nagyvárad és Püski, valamint DN1 jelzésű út Kolozsvár és Szászsebes közötti szakaszait érinti. A társaság szerint a korlátozásokat az időjárás függvényében oldják fel.
Van elég áram vagy nincs?
A dél-keleti Vrancea és Buzău megyékben tegnap folytatódott az elszigetelődött településeken élők megmentése. Ott szükségállapot van érvényben, így több ezer katonát vezényeltek ki az elszigetelődött településeken bajba jutott emberek kimentésére. Traian Băsescu tegnap hibás döntésnek nevezte a szükségállapot elrendelését, szerinte Victor Ponta ellenzéki pártvezér politikai csapdát állított a kormánynak, amely ebbe belesétált. Tegnap felröppent az a hír, miszerint az országot nem tudják ellátni elég árammal. Horia Hăhăianu, a Transelectrica vezérigazgatója szerint az export miatt veszélybe kerülhet az akadálymentes áramellátás. Ezt Băsescu cáfolta, majd Mihai Răzvan Ungureanu miniszterelnök kérésére Lucian Bode gazdasági miniszter leváltotta az állami vállalat vezérigazgatóját pánikkeltés miatt. A kormány bejelentette, hogy ma fogja megtárgyalni azt a határozatot, amelynek értelmében ideiglenesen felfüggesztik az áramexportot azért, hogy ne merüljenek fel ellátási gondok.
Nőtt a halottak száma
A katasztrófavédelmi hatóság jelentése szerint a külvilágtól elzárt 120 településből 23-ban részlegesen vagy teljes mértékben megszűnt az áramellátás, az ivóvíz biztosítása is nehézségekbe ütközik. Tegnap több mint hatvan országút le volt zárva, akárcsak az A2-es autópálya a Bukarest és Feteşti közötti szakaszon. Tíz vasútvonalat is lezártak, a vonatok késéssel közlekednek, több mint kétszáz járatot töröltek. Bukarestben is komoly fennakadást okoz a havazás, bejelentették, hogy kedden valamennyi fővárosi iskolában szünetelni fog a tanítás. Hétfőn több mint 3800 romániai iskolában nem volt oktatás. Hét megyében kellett teljes mértékben felfüggeszteni a tanítást. Tegnap tovább nőtt a fagy miatt elhunyt személyek száma. Az elmúlt három hétben összesen 74 ember szenvedett fagyhalált, nagy részük az utcán vesztette életét. Az egészségügyi minisztérium tegnap közölte, hogy növekedőben van azon hajléktalanok száma, akiket rohammentő-szolgálat egységei a kórházakba, valamint a szociális otthonokba szállítottak a szélsőséges időjárás következtében. A mentők az elmúlt huszonnégy órában 207 hajléktalant szállítottak különböző egészségügyi intézményekbe, valamint szociális otthonokba.
Szabadság (Kolozsvár)
Százhúsz település van elzárva a külvilágtól az ország déli és dél-keleti részén a vastag hóréteg miatt, több ezer iskolában szünetel az oktatás, és több mint kétszáz vonatjáratot töröltek tegnap, de a közúti közlekedésben is korlátozásokat vezettek be, több tucatnyi országutat pedig lezártak – ez a mérlege a szokatlanul zord téli időjárásnak, amely mintegy három hete alaposan megnehezíti a déli országrészek lakosainak életét.
Főleg a déli és keleti területeken vasárnap óta szinte megállás nélkül havazik. A meteorológusok hétfőre és keddre narancssárga jelzésű hóriadót adtak ki, ez főként a déli országrészt érinti. Ezen a két napon 60 centiméterrel vastagodik a hóréteg, miközben az elmúlt három hét alatt esett hó nem olvadt el a fagy miatt.
Az országutak kezelésével megbízott állami társaság (CNADNR) kedden közölte, hogy több partiumi és erdélyi útszakaszon tilos közlekedniük a 7,5 tonnánál nagyobb teherautóknak. A korlátozás tegnap délelőtt fél tizenegykor lépett érvénybe, és a DN7 jelzésű országút Nagylak és Déva, a DN13 jelzésű út Marosvásárhely és Brassó, a DN79 jelzésű út Nagyvárad és Arad, a DN76 jelzésű út Nagyvárad és Püski, valamint DN1 jelzésű út Kolozsvár és Szászsebes közötti szakaszait érinti. A társaság szerint a korlátozásokat az időjárás függvényében oldják fel.
Van elég áram vagy nincs?
A dél-keleti Vrancea és Buzău megyékben tegnap folytatódott az elszigetelődött településeken élők megmentése. Ott szükségállapot van érvényben, így több ezer katonát vezényeltek ki az elszigetelődött településeken bajba jutott emberek kimentésére. Traian Băsescu tegnap hibás döntésnek nevezte a szükségállapot elrendelését, szerinte Victor Ponta ellenzéki pártvezér politikai csapdát állított a kormánynak, amely ebbe belesétált. Tegnap felröppent az a hír, miszerint az országot nem tudják ellátni elég árammal. Horia Hăhăianu, a Transelectrica vezérigazgatója szerint az export miatt veszélybe kerülhet az akadálymentes áramellátás. Ezt Băsescu cáfolta, majd Mihai Răzvan Ungureanu miniszterelnök kérésére Lucian Bode gazdasági miniszter leváltotta az állami vállalat vezérigazgatóját pánikkeltés miatt. A kormány bejelentette, hogy ma fogja megtárgyalni azt a határozatot, amelynek értelmében ideiglenesen felfüggesztik az áramexportot azért, hogy ne merüljenek fel ellátási gondok.
Nőtt a halottak száma
A katasztrófavédelmi hatóság jelentése szerint a külvilágtól elzárt 120 településből 23-ban részlegesen vagy teljes mértékben megszűnt az áramellátás, az ivóvíz biztosítása is nehézségekbe ütközik. Tegnap több mint hatvan országút le volt zárva, akárcsak az A2-es autópálya a Bukarest és Feteşti közötti szakaszon. Tíz vasútvonalat is lezártak, a vonatok késéssel közlekednek, több mint kétszáz járatot töröltek. Bukarestben is komoly fennakadást okoz a havazás, bejelentették, hogy kedden valamennyi fővárosi iskolában szünetelni fog a tanítás. Hétfőn több mint 3800 romániai iskolában nem volt oktatás. Hét megyében kellett teljes mértékben felfüggeszteni a tanítást. Tegnap tovább nőtt a fagy miatt elhunyt személyek száma. Az elmúlt három hétben összesen 74 ember szenvedett fagyhalált, nagy részük az utcán vesztette életét. Az egészségügyi minisztérium tegnap közölte, hogy növekedőben van azon hajléktalanok száma, akiket rohammentő-szolgálat egységei a kórházakba, valamint a szociális otthonokba szállítottak a szélsőséges időjárás következtében. A mentők az elmúlt huszonnégy órában 207 hajléktalant szállítottak különböző egészségügyi intézményekbe, valamint szociális otthonokba.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. február 15.
Egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, mennyire tudjuk megközelíteni a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta”
Elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk – figyelmeztet Kovács András művészettörténész
Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg.
- Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését?
– 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagymennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék.
Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak.
Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek.
Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek?
– Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást.
– Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak?
– Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában.
Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta?
– A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elémkerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól.
– A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai...
– A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszűntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk.
Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is.
– 1997-től oktatja művészettörténetre a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar anyanyelvű hallgatóit. Hogyan alakultak azóta a művészettörténet-tanítás lehetőségei?
– Az egyetemen 1995–1996 táján indult be a magyar nyelvű művészettörténet-oktatás. Kiderült, hogy ha én nem vállalom, akkor nem lesz kinek tanítania a magyar hallgatókat, így, bármennyire is menekültem a tanítástól, kénytelen voltam mégis belevágni. A szomorú az volt, hogy a barlangok művészetétől Marc Chagallig majdnem mindent nekem kellett tanítanom. 2000 táján végzett Kovács Zsolt tanítványom, ő vezette attól kezdve a szemináriumokat, illetve ő volt az első, akire rábízhattam a 19–20. századi művészet nagyon nehezemre eső oktatását is. Saját kutatási témáimról tulajdonképpen csak a mesteri kurzusok elindítása után beszélhettem. Nehéz volt egyetemes művészettörténetet oktatni, emlékekről beszélni úgy, hogy jóformán semmit nem láttam belőlük. A nyolcvanas évek végéig Leningrádban, azaz Szentpéterváron, Moszkvában és Kijevben, továbbá Magyarországon és Csehszlovákia szlovákiai részén jártam. Csak a kilencvenes évektől kezdődően jutottam el Olaszországba, Németországba, Ausztriába meg Angliába, és kezdtem megnyugodni, hogy olyan nagy butaságokat azért nem tanítottam.
A legelső évfolyamnak még bélyegméretű képecskéket, reprodukciókat mutogattam, mert más nem volt. A tanszék abban az időben egy olyan ormányos, epidiaszkóppal kombinált vetítővel rendelkezett, amelyben a régi, 9x9-es, vagy 9x12-es méretű, törékeny, olvadékony emulziójú üveg diapozitíveket lehetett vetíteni. Az első, vagy a második tanítási évet követő vakációban ellopták ennek a hatalmas gépnek minden optikai alkatrészét, így aztán nem volt mivel vetíteni sem. Lehet, hogy a tanítástól való ódzkodásom is főleg annak tudható be, hogy nagyon nehéz úgy tanítani a művészettörténetet, hogy a hallgatók, ha akarják, elképzelhették az épületet, festményt vagy szobrot, annak alapján, amit én mondtam nekik. 1999–2000-ben létrehoztuk az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványt néhai Tonk Sándor professzorral, valamint Sipos Gábor tanár úrral, hogy könyvtárat, és a digitális illusztrálás lehetőségét biztosíthassuk magyar anyanyelvű hallgatóink számára. Minthogy számítógéppel nem lehetett cipekedni, az EGA könyvtára évekig a magyar nyelvű előadások, szemináriumok és vizsgák színhelye is volt.
Az EGA létrehozása kapcsolatos azzal a törekvésünkkel is, hogy hallgatóink gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a terepmunkában. Velük indult a magyarországi Teleki László Alapítvány és a Kulturális Örökség Hivatalának a támogatásával az Erdély magyar vonatkozású épített örökségét dokumentáló programunk is az egykori székely székek területén.
– Mennyire fontos a helyszíni szemle egy művészettörténet-hallgatónak?
– Ezt a mesterséget nem lehet távolról művelni. És ez minden tudományra érvényes. Nem lehet úgy kutatni, hogy nem láttuk kutatásunk tárgyát. A biológus a metszetet mikroszkóp alatt vizsgálja, a növénytanosok herbáriumba gyűjthetik a növényeket, de nekünk úgy kell felmérnünk, körbefényképeznünk egy-egy emléket, templomot, várat, kastélyt, hogy bármikor, bármelyik részletét fel tudjuk idézni. A fényképezés hőskorában a kutatót rajzai, feljegyzései és vizuális memóriája segítették. Balogh Jolán például még olyan (box)gépet használt, amellyel 6x6-os negatívokra fényképezett, két rekeszidőt lehetett rajta beállítani, így épületbelsőkben nem is remélhette, hogy rendes fotót készíthet. Az előhívás és másolás, a nagyításról nem is beszélve, viszonylag drága volt, s megtörténhetett, hogy az ember párszáz kilométeres utazás után rájött, hogy a filmje beleszakadt a gépbe, útja pedig menthetetlenül értelmetlen volt. Mindemellett az én ifjúkoromban nyolc lejért árultak egy 12 kockás szélesfilmet, a Leica-filmet pedig 14 lejért. Ez akkoriban nagyon nagy összeg volt, és hozzá kellett még számolni az előhívás és a szükségszerű nagyítás költségeit is.
Negyedik elemista koromtól kezdtem fényképezni, a szüleim gyógyszerészek voltak, így a patikában, ahol felnőttem, sok mindent megtanultam, és többnyire onnan szereztem a vegyszereket is az előhíváshoz. Egész ifjúkorom úgy telt el, hogy próbáltam valahogyan filmre pénzt szerezni. 1999 után ajándékoztam oda a nagyítógépemet és a laborfelszerelésemet az EGA-nak, mert nekem már nem volt rá szükségem. Végül aztán múzeumi darab lett, mert a digitalizáció forradalmasította a képalkotási eljárást.
Vannak olyan fényképeim is a gyulafehérvári palota részleteiről, amelyeket még öt dines érzékenységű kelet-német filmre készítettem. Ezt mikrofilmekhez használták, s műtermen kívül ezekből különleges előhívással lehetett valami nagyon rossz, kemény fényképet készíteni. Az elődeink és az én korosztályom által készített fehér-fekete filmanyag számtalan, többé meg nem ismételhető képet tartalmaz. Minthogy ma már nem létező részleteket örökítenek meg, ezeket kellene sürgősen megmenteni, hogy később is használhatók legyenek.
– Min alapul művészettörténeti kutatási módszertana?
– Pályám kezdetén meghatározó volt, hogy Balogh Jolán 1541-ig nagyjából összefoglalta az erdélyi reneszánsz művészet történetét. Egy máig úttörő munkában gyűjtötte össze és tette közzé azokat az adatokat, amelyeket terepbejárásai, levéltári, könyvtári kutatásai során talált. Az ő kutatásaiból indultak ki az enyémek is, nagy hatással volt rám néhai tanárom, Jakó Zsigmond professzor, aki az alvinci kastély levéltári anyagára meg a kolozsvári sáfárpolgárok számadáskönyveire irányította a figyelmem még egyetemi hallgató koromban. Ugyanakkor az Akadémia kolozsvári intézetében munkatársa lehettem B. Nagy Margitnak, aki szintén reneszánsz és barokk témákat kutatott és Kelemen Lajos példáját is követve levéltári kutatásokkal próbálta pótolni azt, amit az emlékekről állapotuk, és a különböző utólagos alakítások miatt már nem lehetett megtudni. B. Nagy Margitnak nagyon sokat köszönhetek, és nagyon tiszteltem azért a pontosságért és fegyelemért, ahogyan körüljárta és leírta az általa vizsgált emlékeket. Történészek vagyunk: akár statisztikával, akár műemlékekkel, akár földből előkerült régészeti lelettel, akár levéltári anyaggal foglalkozunk. A forrásunkat mindig úgy próbáljuk értelmezni, hogy beillesztjük abba a környezetbe, ahonnan származik, ahol létrejött. És ez mindig társadalmi környezet, hiszen ember nélkül nem lehet épületet emelni, vagy műalkotást létrehozni. Nagyon sok esetben egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, hogy mennyire tudjuk megközelíteni azt a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta.
– Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek?
– Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Meg vagyok győződve róla, hogy szükség van rájuk, de azt is tudom, hogy az elmúlt évtizedek során ilyenfajta kutatásokra, vizsgálódásokra nagyon keveset áldozott a társadalom. Siránkozunk, hogy nem ismerjük a saját múltunkat, de amikor meg kellene ismernünk, kiderül, nincs pénz arra, hogy megbízzunk egy fiatal embert azzal, hogy a legfontosabb műemlékekkel, vagy éppen lakóhelyünk történetével foglalkozzék. Sokszor, noha csak rajtunk múlik, még több pénzt olyanra költünk, aki valamilyen mutatós, délibábos, a valósággal köszönő viszonyban sem álló „mélymagyar” dajkamesével traktál bennünket.
Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból.
– Tehetség, képesség vonatkozásában mi mondható el napjaink diákjairól?
– A képességekkel nincs gond, soha nem is volt: ezek szerintem adottak és állandóak egy társadalomban. Jó képességű, tehetséges embernek bizonyos százalékban mindig kell születnie. A mi szakunkra jelentkezők között – elsősorban hiányos műveltségük miatt – vannak olyanok is, akik más területen valószínűleg jobban magukra találtak volna. Karunk első tanácsülésén, amelyen évekkel ezelőtt részt vettem, akkori dékánunk kijelentette, hogy oktatókként felejtsük el, hogy az egyetemen mi kutatókat nevelünk. Lehet azért, mert nem egyetemi oktatóként futottam be a pályám nagy részét, de ezt én nem tudom elfogadni. Továbbra is úgy vélem, hogy az egyetemnek elsősorban ez lenne a célja. Hogy az a kutató azután elmegy tanítani, vagy bármi mással foglalkozni, az más kérdés. De az egyetem által kiállított oklevele kötelezi, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a hivatása felvet, tudományosan megalapozott, világos és hiteles válaszokat adjon, s hogy rendelkezzék azokkal az eszközökkel, amelyek őt szakemberré, tudományos kutatásra alkalmassá teszik.
Szabadság (Kolozsvár)
Elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk – figyelmeztet Kovács András művészettörténész
Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg.
- Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését?
– 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagymennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék.
Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak.
Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek.
Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek?
– Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást.
– Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak?
– Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában.
Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta?
– A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elémkerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól.
– A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai...
– A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszűntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk.
Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is.
– 1997-től oktatja művészettörténetre a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar anyanyelvű hallgatóit. Hogyan alakultak azóta a művészettörténet-tanítás lehetőségei?
– Az egyetemen 1995–1996 táján indult be a magyar nyelvű művészettörténet-oktatás. Kiderült, hogy ha én nem vállalom, akkor nem lesz kinek tanítania a magyar hallgatókat, így, bármennyire is menekültem a tanítástól, kénytelen voltam mégis belevágni. A szomorú az volt, hogy a barlangok művészetétől Marc Chagallig majdnem mindent nekem kellett tanítanom. 2000 táján végzett Kovács Zsolt tanítványom, ő vezette attól kezdve a szemináriumokat, illetve ő volt az első, akire rábízhattam a 19–20. századi művészet nagyon nehezemre eső oktatását is. Saját kutatási témáimról tulajdonképpen csak a mesteri kurzusok elindítása után beszélhettem. Nehéz volt egyetemes művészettörténetet oktatni, emlékekről beszélni úgy, hogy jóformán semmit nem láttam belőlük. A nyolcvanas évek végéig Leningrádban, azaz Szentpéterváron, Moszkvában és Kijevben, továbbá Magyarországon és Csehszlovákia szlovákiai részén jártam. Csak a kilencvenes évektől kezdődően jutottam el Olaszországba, Németországba, Ausztriába meg Angliába, és kezdtem megnyugodni, hogy olyan nagy butaságokat azért nem tanítottam.
A legelső évfolyamnak még bélyegméretű képecskéket, reprodukciókat mutogattam, mert más nem volt. A tanszék abban az időben egy olyan ormányos, epidiaszkóppal kombinált vetítővel rendelkezett, amelyben a régi, 9x9-es, vagy 9x12-es méretű, törékeny, olvadékony emulziójú üveg diapozitíveket lehetett vetíteni. Az első, vagy a második tanítási évet követő vakációban ellopták ennek a hatalmas gépnek minden optikai alkatrészét, így aztán nem volt mivel vetíteni sem. Lehet, hogy a tanítástól való ódzkodásom is főleg annak tudható be, hogy nagyon nehéz úgy tanítani a művészettörténetet, hogy a hallgatók, ha akarják, elképzelhették az épületet, festményt vagy szobrot, annak alapján, amit én mondtam nekik. 1999–2000-ben létrehoztuk az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványt néhai Tonk Sándor professzorral, valamint Sipos Gábor tanár úrral, hogy könyvtárat, és a digitális illusztrálás lehetőségét biztosíthassuk magyar anyanyelvű hallgatóink számára. Minthogy számítógéppel nem lehetett cipekedni, az EGA könyvtára évekig a magyar nyelvű előadások, szemináriumok és vizsgák színhelye is volt.
Az EGA létrehozása kapcsolatos azzal a törekvésünkkel is, hogy hallgatóink gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a terepmunkában. Velük indult a magyarországi Teleki László Alapítvány és a Kulturális Örökség Hivatalának a támogatásával az Erdély magyar vonatkozású épített örökségét dokumentáló programunk is az egykori székely székek területén.
– Mennyire fontos a helyszíni szemle egy művészettörténet-hallgatónak?
– Ezt a mesterséget nem lehet távolról művelni. És ez minden tudományra érvényes. Nem lehet úgy kutatni, hogy nem láttuk kutatásunk tárgyát. A biológus a metszetet mikroszkóp alatt vizsgálja, a növénytanosok herbáriumba gyűjthetik a növényeket, de nekünk úgy kell felmérnünk, körbefényképeznünk egy-egy emléket, templomot, várat, kastélyt, hogy bármikor, bármelyik részletét fel tudjuk idézni. A fényképezés hőskorában a kutatót rajzai, feljegyzései és vizuális memóriája segítették. Balogh Jolán például még olyan (box)gépet használt, amellyel 6x6-os negatívokra fényképezett, két rekeszidőt lehetett rajta beállítani, így épületbelsőkben nem is remélhette, hogy rendes fotót készíthet. Az előhívás és másolás, a nagyításról nem is beszélve, viszonylag drága volt, s megtörténhetett, hogy az ember párszáz kilométeres utazás után rájött, hogy a filmje beleszakadt a gépbe, útja pedig menthetetlenül értelmetlen volt. Mindemellett az én ifjúkoromban nyolc lejért árultak egy 12 kockás szélesfilmet, a Leica-filmet pedig 14 lejért. Ez akkoriban nagyon nagy összeg volt, és hozzá kellett még számolni az előhívás és a szükségszerű nagyítás költségeit is.
Negyedik elemista koromtól kezdtem fényképezni, a szüleim gyógyszerészek voltak, így a patikában, ahol felnőttem, sok mindent megtanultam, és többnyire onnan szereztem a vegyszereket is az előhíváshoz. Egész ifjúkorom úgy telt el, hogy próbáltam valahogyan filmre pénzt szerezni. 1999 után ajándékoztam oda a nagyítógépemet és a laborfelszerelésemet az EGA-nak, mert nekem már nem volt rá szükségem. Végül aztán múzeumi darab lett, mert a digitalizáció forradalmasította a képalkotási eljárást.
Vannak olyan fényképeim is a gyulafehérvári palota részleteiről, amelyeket még öt dines érzékenységű kelet-német filmre készítettem. Ezt mikrofilmekhez használták, s műtermen kívül ezekből különleges előhívással lehetett valami nagyon rossz, kemény fényképet készíteni. Az elődeink és az én korosztályom által készített fehér-fekete filmanyag számtalan, többé meg nem ismételhető képet tartalmaz. Minthogy ma már nem létező részleteket örökítenek meg, ezeket kellene sürgősen megmenteni, hogy később is használhatók legyenek.
– Min alapul művészettörténeti kutatási módszertana?
– Pályám kezdetén meghatározó volt, hogy Balogh Jolán 1541-ig nagyjából összefoglalta az erdélyi reneszánsz művészet történetét. Egy máig úttörő munkában gyűjtötte össze és tette közzé azokat az adatokat, amelyeket terepbejárásai, levéltári, könyvtári kutatásai során talált. Az ő kutatásaiból indultak ki az enyémek is, nagy hatással volt rám néhai tanárom, Jakó Zsigmond professzor, aki az alvinci kastély levéltári anyagára meg a kolozsvári sáfárpolgárok számadáskönyveire irányította a figyelmem még egyetemi hallgató koromban. Ugyanakkor az Akadémia kolozsvári intézetében munkatársa lehettem B. Nagy Margitnak, aki szintén reneszánsz és barokk témákat kutatott és Kelemen Lajos példáját is követve levéltári kutatásokkal próbálta pótolni azt, amit az emlékekről állapotuk, és a különböző utólagos alakítások miatt már nem lehetett megtudni. B. Nagy Margitnak nagyon sokat köszönhetek, és nagyon tiszteltem azért a pontosságért és fegyelemért, ahogyan körüljárta és leírta az általa vizsgált emlékeket. Történészek vagyunk: akár statisztikával, akár műemlékekkel, akár földből előkerült régészeti lelettel, akár levéltári anyaggal foglalkozunk. A forrásunkat mindig úgy próbáljuk értelmezni, hogy beillesztjük abba a környezetbe, ahonnan származik, ahol létrejött. És ez mindig társadalmi környezet, hiszen ember nélkül nem lehet épületet emelni, vagy műalkotást létrehozni. Nagyon sok esetben egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, hogy mennyire tudjuk megközelíteni azt a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta.
– Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek?
– Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Meg vagyok győződve róla, hogy szükség van rájuk, de azt is tudom, hogy az elmúlt évtizedek során ilyenfajta kutatásokra, vizsgálódásokra nagyon keveset áldozott a társadalom. Siránkozunk, hogy nem ismerjük a saját múltunkat, de amikor meg kellene ismernünk, kiderül, nincs pénz arra, hogy megbízzunk egy fiatal embert azzal, hogy a legfontosabb műemlékekkel, vagy éppen lakóhelyünk történetével foglalkozzék. Sokszor, noha csak rajtunk múlik, még több pénzt olyanra költünk, aki valamilyen mutatós, délibábos, a valósággal köszönő viszonyban sem álló „mélymagyar” dajkamesével traktál bennünket.
Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból.
– Tehetség, képesség vonatkozásában mi mondható el napjaink diákjairól?
– A képességekkel nincs gond, soha nem is volt: ezek szerintem adottak és állandóak egy társadalomban. Jó képességű, tehetséges embernek bizonyos százalékban mindig kell születnie. A mi szakunkra jelentkezők között – elsősorban hiányos műveltségük miatt – vannak olyanok is, akik más területen valószínűleg jobban magukra találtak volna. Karunk első tanácsülésén, amelyen évekkel ezelőtt részt vettem, akkori dékánunk kijelentette, hogy oktatókként felejtsük el, hogy az egyetemen mi kutatókat nevelünk. Lehet azért, mert nem egyetemi oktatóként futottam be a pályám nagy részét, de ezt én nem tudom elfogadni. Továbbra is úgy vélem, hogy az egyetemnek elsősorban ez lenne a célja. Hogy az a kutató azután elmegy tanítani, vagy bármi mással foglalkozni, az más kérdés. De az egyetem által kiállított oklevele kötelezi, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a hivatása felvet, tudományosan megalapozott, világos és hiteles válaszokat adjon, s hogy rendelkezzék azokkal az eszközökkel, amelyek őt szakemberré, tudományos kutatásra alkalmassá teszik.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. február 17.
Jegelik a magyar emlékművek ügyét az erdélyi önkormányzatok
Jegelik a magyar személyiségeknek állítandó szobrok ügyét az erdélyi önkormányzatok. Kolozsváron válaszra sem méltatták a Sissi-szobor újraállításának kezdeményezőit, Nagyváradon a magyar honvédemlékmű, Marosvásárhelyen a Sütő-szobor ügye akadozik. Bécsi Sissi csokoládéval lepte meg csütörtökön Radu Moisin ideiglenes kolozsvári polgármestert, László Attila alpolgármesternek pedig nagykárolyi Sissi sonkát nyújtott át Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közép-erdélyi régióelnöke az önkormányzat által csütörtökön a Fellegvár és a Farkas utca felújítása kapcsán szervezett közvitán.
A politikus ezzel akarta emlékeztetni a kincses város előjáróit a tavaly ősszel átadott nyílt levelükre, amelyben arra kérték az önkormányzatot, hogy az Erzsébet híd restaurálása mellett a közeli Erzsébet sétautat is újítsa fel, és ezek hivatalosan is kapják vissza eredeti nevüket. Utóbbin ugyanis az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ismét felállítaná az osztrák–magyar császárné mellszobrát, amiről tájékoztatta is az önkormányzatot. Gergely Balázs elmondta: erre a gesztusra azért kerítettek sort, mert azóta sem kaptak érdemi választ az önkormányzattól. „Ezért találtuk ki ezt a kedves tréfát, amellyel fel akartuk hívni a közvélemény figyelmét arra, hogy létezik egy ilyen ügy. Moisin úr nagyon sokszor hivatkozik a bécsi példára, többek közt a főtéri karácsonyi vásár esetében, reméljük ezzel sikerül a szívébe lopni az ötletet” – nyilatkozta Gergely Balázs.
Mint arról beszámoltunk, az EMNT tavaly augusztusban jelentette be, hogy visszaállítaná Erzsébet királyné mellszobrát a Fellegvárra vezető Erzsébet sétaúton. A tervek szerint az ehhez szükséges anyagi forrásokat a Magyar Ifjúsági Tanács, illetve két magyarországi ifjúsági szervezet adományokból gyűjti össze. Stróbl Alajos szobrászművész – az Európa-szerte népszerű Sissit ábrázoló – alkotását Haller Károly, Kolozsvár egykori polgármestere javaslatára 1901-ben helyezték el az Erzsébet sétaúton, azonban a büsztnek a kommunista diktatúra évei alatt nyoma veszett. Az azóta a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban megtalált szobornak most készül a másolata, a tervek szerint ez kerülne ki a fellegvári sétaútra.
Új helyszín a váradi honvédemlékműnek
Nagyváradon hasonlóképpen a Románia területén elesett magyar katonák emlékművének felállítását akadályozza az önkormányzat, amely korábbi határozatának ellentmondva, új helyszínt javasol a kegyhely számára. A Sárközi Zoltán, Delorean Gyula és Pásztor Sándor nagyváradi önkormányzati képviselők által létrehozott Pro Liberta Partium Egyesület azt követően döntött az emlékmű felállításáról, hogy Románia és Magyarország között kormányközi egyezmény született arról, hogy emlékhelyet hoznak létre a másik ország katonái számára.
Sárközi Zoltán, az egyesület elnöke a Krónikának elmondta, azt szerették volna, ha a váradi emlékmű méltó utódja lenne a magyar hősök emlékére korábban állított obeliszknek. A Rulikowski sírkertben 1914-ben létrehozták a hősök temetőjét az első, majd a második világháborúban elesett magyar honvédek számára, de ezek tetemeit a 90-es évek elején exhumálta, a sírhelyeket pedig román veteránoknak adta az akkori önkormányzat – tájékoztatott az RMDSZ-es tanácsos. Elmondta, az emlékművet a korábbi helyén, a román katonai sírok közelében szerették volna felállítani, a temető főbejáratánál, a helyszínt a magyar és román hadisírgondozó szervek is megfelelőnek ítélték.
Bár tavaly nyár elején a tanács is rábólintott a kezdeményezésre, és a tervek is elkészültek, az emlékmű ügye nem haladt előre, holott mind Budapestről, mind Bukarestből sürgették azt, a polgármester ugyanis nem írta alá az építkezési engedélyt. Ilie Bolojan végül nem hivatalos formában arról értesítette a kezdeményezőket, hogy meg kell változtatni a helyszínt, mert az emlékhely akadályozná a temetőbeli forgalmat. Sárközi Zoltán a Krónikának úgy értékelte, hogy az elöljáró igénye „kínosan” érinti őket, főleg, hogy a magyar és román hatóságok is érdekeltek az ügyben.
Az RMDSZ-frakció ennek ellenére mintegy 50 méterre a korábbi helyszíntől kiválasztotta az emlékmű új helyét, és abban reménykednek, hogy ezt még a februári soros ülésen megszavazza a helyi tanács. Ezt Petri Csilla, a városháza szóvivője is megerősítette lapunknak. A szóvivő szerint azért kellett megváltoztatni a helyszínt, mivel a szobor és a köré épített kerítés akadályozta volna a gyalogosforgalmat a sírkertben.
Sárközi Zoltán lapunknak arról is beszámolt, hogy a Pro Liberta Partium Egyesület a doberdói harctéren elesett Bihar és Temes megyei magyar katonák emlékére emelt négy emlékmű egyikét is felújítaná. A gúla alakú építményre Szlovéniában, darabokban akadtak rá, és székesfehérvári partnereikkel ennek helyreállítását is vállalták. Sárközi Zoltán sajnálattal állapította meg, hogy miközben a szlovéniai hatóságokban partnerre találtak, az ottani emlékmű ügye jól halad, Váradon akadályozzák terveiket.
Idén sem lesz Sütő-szobor?
Marosvásárhelyen sem tudni még, hogy sikerül-e a második betervezett időpontra felállítani Sütő András író szobrát. A Kiss Levente helyi képzőművész által megálmodott egész alakos szobrot eredetileg tavaly szerették volna fölavatni. Utólag Sütő születésének 85. évfordulójára, ez év július 17-ére ütemezték át az eseményt. Nagy Pál, az író egykori kollégája és barátja, a szoborállító bizottság tagja csütörtökön a Krónikának elmondta, hogy még mindig nem sikerült valamennyi szükséges jóváhagyást beszerezni.
„Egyre inkább úgy tűnik, hogy a nyári határidő nem tartható. Pontosabb adatokkal viszont egy hét múlva szolgálhatnék” – fejtette ki lapunknak a közíró. Csegzi Sándor alpolgármester viszont azt állítja: a papírok körül minden rendben van, vagy legalábbis lesz hamarosan, most már csak az anyagi forrásokat kell előteremteni. „Szokás szerint az önkormányzat elkészíti a talapzatot, és kialakítja a terecskét, a szoborállítási költségeket viszont a kezdeményezőknek kell felvállalniuk. Több ígéret is van, és remélem, hogy Sütő András szobra nem fog az anyagiakon elbukni” – bizakodik Csegzi, aki egyben a szoborállító bizottság elnöke is.
A szoborállítást Markó Béla közbelépése is késleltette, ugyanis miután a héttagú bizottság kiszemelt Sütő lakhelyétől mintegy kétszáz méterre egy parkocskát, majd az önkormányzat el is fogadta a helyszínt, az RMDSZ volt országos elnöke nemtetszésének adott hangot. Markó az író és politikus hírnevéhez méltóbb helyre szerette volna helyeztetni az alkotást. A szoborállító bizottság tagjai azonban úgy vélik, a Mărăşti téri postapalota épülete előtti kis zöldövezet a legmegfelelőbb a szóba került helyszínek közül. Csegzi Sándor szerint a parkrészt a Herder- és Kossuth-díjas íróról lehetne elnevezni. A huzavona közepette Sopron megelőzte Marosvásárhelyt, a szovátai Bocskay Vince alkotását tavaly ősszel, Sütő András halálának ötödik évfordulóján avatták a hűség városában.
Marosvásárhelyen idénre egy másik köztéri alkotás avatását is tervezik. A vár északi fala mellé – ahol hajdanán Mihai Eminescu mellszobra állt – Vályi Gyula matematikus, a lég- és hajócsavar felfedezőjének szobrát képzelték el. Az önkormányzat pozitívan bírálta el a kezdeményezők kérését, a városháza ki is bocsátotta az építkezési engedélyt.
Kiss Előd-Gergely, Pap Melinda, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Jegelik a magyar személyiségeknek állítandó szobrok ügyét az erdélyi önkormányzatok. Kolozsváron válaszra sem méltatták a Sissi-szobor újraállításának kezdeményezőit, Nagyváradon a magyar honvédemlékmű, Marosvásárhelyen a Sütő-szobor ügye akadozik. Bécsi Sissi csokoládéval lepte meg csütörtökön Radu Moisin ideiglenes kolozsvári polgármestert, László Attila alpolgármesternek pedig nagykárolyi Sissi sonkát nyújtott át Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közép-erdélyi régióelnöke az önkormányzat által csütörtökön a Fellegvár és a Farkas utca felújítása kapcsán szervezett közvitán.
A politikus ezzel akarta emlékeztetni a kincses város előjáróit a tavaly ősszel átadott nyílt levelükre, amelyben arra kérték az önkormányzatot, hogy az Erzsébet híd restaurálása mellett a közeli Erzsébet sétautat is újítsa fel, és ezek hivatalosan is kapják vissza eredeti nevüket. Utóbbin ugyanis az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ismét felállítaná az osztrák–magyar császárné mellszobrát, amiről tájékoztatta is az önkormányzatot. Gergely Balázs elmondta: erre a gesztusra azért kerítettek sort, mert azóta sem kaptak érdemi választ az önkormányzattól. „Ezért találtuk ki ezt a kedves tréfát, amellyel fel akartuk hívni a közvélemény figyelmét arra, hogy létezik egy ilyen ügy. Moisin úr nagyon sokszor hivatkozik a bécsi példára, többek közt a főtéri karácsonyi vásár esetében, reméljük ezzel sikerül a szívébe lopni az ötletet” – nyilatkozta Gergely Balázs.
Mint arról beszámoltunk, az EMNT tavaly augusztusban jelentette be, hogy visszaállítaná Erzsébet királyné mellszobrát a Fellegvárra vezető Erzsébet sétaúton. A tervek szerint az ehhez szükséges anyagi forrásokat a Magyar Ifjúsági Tanács, illetve két magyarországi ifjúsági szervezet adományokból gyűjti össze. Stróbl Alajos szobrászművész – az Európa-szerte népszerű Sissit ábrázoló – alkotását Haller Károly, Kolozsvár egykori polgármestere javaslatára 1901-ben helyezték el az Erzsébet sétaúton, azonban a büsztnek a kommunista diktatúra évei alatt nyoma veszett. Az azóta a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban megtalált szobornak most készül a másolata, a tervek szerint ez kerülne ki a fellegvári sétaútra.
Új helyszín a váradi honvédemlékműnek
Nagyváradon hasonlóképpen a Románia területén elesett magyar katonák emlékművének felállítását akadályozza az önkormányzat, amely korábbi határozatának ellentmondva, új helyszínt javasol a kegyhely számára. A Sárközi Zoltán, Delorean Gyula és Pásztor Sándor nagyváradi önkormányzati képviselők által létrehozott Pro Liberta Partium Egyesület azt követően döntött az emlékmű felállításáról, hogy Románia és Magyarország között kormányközi egyezmény született arról, hogy emlékhelyet hoznak létre a másik ország katonái számára.
Sárközi Zoltán, az egyesület elnöke a Krónikának elmondta, azt szerették volna, ha a váradi emlékmű méltó utódja lenne a magyar hősök emlékére korábban állított obeliszknek. A Rulikowski sírkertben 1914-ben létrehozták a hősök temetőjét az első, majd a második világháborúban elesett magyar honvédek számára, de ezek tetemeit a 90-es évek elején exhumálta, a sírhelyeket pedig román veteránoknak adta az akkori önkormányzat – tájékoztatott az RMDSZ-es tanácsos. Elmondta, az emlékművet a korábbi helyén, a román katonai sírok közelében szerették volna felállítani, a temető főbejáratánál, a helyszínt a magyar és román hadisírgondozó szervek is megfelelőnek ítélték.
Bár tavaly nyár elején a tanács is rábólintott a kezdeményezésre, és a tervek is elkészültek, az emlékmű ügye nem haladt előre, holott mind Budapestről, mind Bukarestből sürgették azt, a polgármester ugyanis nem írta alá az építkezési engedélyt. Ilie Bolojan végül nem hivatalos formában arról értesítette a kezdeményezőket, hogy meg kell változtatni a helyszínt, mert az emlékhely akadályozná a temetőbeli forgalmat. Sárközi Zoltán a Krónikának úgy értékelte, hogy az elöljáró igénye „kínosan” érinti őket, főleg, hogy a magyar és román hatóságok is érdekeltek az ügyben.
Az RMDSZ-frakció ennek ellenére mintegy 50 méterre a korábbi helyszíntől kiválasztotta az emlékmű új helyét, és abban reménykednek, hogy ezt még a februári soros ülésen megszavazza a helyi tanács. Ezt Petri Csilla, a városháza szóvivője is megerősítette lapunknak. A szóvivő szerint azért kellett megváltoztatni a helyszínt, mivel a szobor és a köré épített kerítés akadályozta volna a gyalogosforgalmat a sírkertben.
Sárközi Zoltán lapunknak arról is beszámolt, hogy a Pro Liberta Partium Egyesület a doberdói harctéren elesett Bihar és Temes megyei magyar katonák emlékére emelt négy emlékmű egyikét is felújítaná. A gúla alakú építményre Szlovéniában, darabokban akadtak rá, és székesfehérvári partnereikkel ennek helyreállítását is vállalták. Sárközi Zoltán sajnálattal állapította meg, hogy miközben a szlovéniai hatóságokban partnerre találtak, az ottani emlékmű ügye jól halad, Váradon akadályozzák terveiket.
Idén sem lesz Sütő-szobor?
Marosvásárhelyen sem tudni még, hogy sikerül-e a második betervezett időpontra felállítani Sütő András író szobrát. A Kiss Levente helyi képzőművész által megálmodott egész alakos szobrot eredetileg tavaly szerették volna fölavatni. Utólag Sütő születésének 85. évfordulójára, ez év július 17-ére ütemezték át az eseményt. Nagy Pál, az író egykori kollégája és barátja, a szoborállító bizottság tagja csütörtökön a Krónikának elmondta, hogy még mindig nem sikerült valamennyi szükséges jóváhagyást beszerezni.
„Egyre inkább úgy tűnik, hogy a nyári határidő nem tartható. Pontosabb adatokkal viszont egy hét múlva szolgálhatnék” – fejtette ki lapunknak a közíró. Csegzi Sándor alpolgármester viszont azt állítja: a papírok körül minden rendben van, vagy legalábbis lesz hamarosan, most már csak az anyagi forrásokat kell előteremteni. „Szokás szerint az önkormányzat elkészíti a talapzatot, és kialakítja a terecskét, a szoborállítási költségeket viszont a kezdeményezőknek kell felvállalniuk. Több ígéret is van, és remélem, hogy Sütő András szobra nem fog az anyagiakon elbukni” – bizakodik Csegzi, aki egyben a szoborállító bizottság elnöke is.
A szoborállítást Markó Béla közbelépése is késleltette, ugyanis miután a héttagú bizottság kiszemelt Sütő lakhelyétől mintegy kétszáz méterre egy parkocskát, majd az önkormányzat el is fogadta a helyszínt, az RMDSZ volt országos elnöke nemtetszésének adott hangot. Markó az író és politikus hírnevéhez méltóbb helyre szerette volna helyeztetni az alkotást. A szoborállító bizottság tagjai azonban úgy vélik, a Mărăşti téri postapalota épülete előtti kis zöldövezet a legmegfelelőbb a szóba került helyszínek közül. Csegzi Sándor szerint a parkrészt a Herder- és Kossuth-díjas íróról lehetne elnevezni. A huzavona közepette Sopron megelőzte Marosvásárhelyt, a szovátai Bocskay Vince alkotását tavaly ősszel, Sütő András halálának ötödik évfordulóján avatták a hűség városában.
Marosvásárhelyen idénre egy másik köztéri alkotás avatását is tervezik. A vár északi fala mellé – ahol hajdanán Mihai Eminescu mellszobra állt – Vályi Gyula matematikus, a lég- és hajócsavar felfedezőjének szobrát képzelték el. Az önkormányzat pozitívan bírálta el a kezdeményezők kérését, a városháza ki is bocsátotta az építkezési engedélyt.
Kiss Előd-Gergely, Pap Melinda, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 23.
Nem vagyunk turisták!” – kifogásolja az Igen, tessék! programot a nagyváradi EMNT–EMNP
Nem a Magyarországról jövő turisták miatt kell az önkormányzatok közönségszolgálatain jelezni, ki beszél magyarul, hanem azért, mert Erdélyben a magyar kisebbség őshonos – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Török Sándor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke, illetve Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi szervezési igazgatója.
A politikusok a Bihar megyei önkormányzat által megpályázott „Da, poftiţi! – Igen, tessék!” mottójú kampányra utaltak, amelynek értelmében a közönségkapcsolati irodák dolgozói, amennyiben a román mellett magyarul is beszélnek, a mottót hordozó matricát viselnek majd, hogy az ügyintéző állampolgár hamar megállapíthassa, kihez szólhat anyanyelvén. Csomortányi szerint a kezdeményezés a „nesze semmi, fogd meg jól” tipikus esete, ráadásul káros és veszélyes, hiszen a megyei tanács uniós pénzt fordít arra, ami valójában törvényes, állami feladatkörbe tartozna. Azt már egyenesen szégyenletesnek tartja, hogy a kampánynak a határ magyar oldalán is párja lesz, és azok az önkormányzati dolgozók, akik a magyar mellett a román nyelvet is bírják, hasonló matricákat tűznek majd ki ingükre, hiszen, mint fogalmaz, ezzel a román közigazgatási nyelv kerül be a magyarországi hivatalokba.
Elutasították a magyar táblákat
Csomortányi István felidézte: Nagyváradon állandó probléma a kétnyelvű utcanevek kérdése, illetve az, hogy több vonatkozó törvény értelmében a városban az összes tájékoztató feliratot fel kellene tüntetni magyarul is. „Hiába nyilatkozza akárhányszor az RMDSZ, hogy minden rendben van az anyanyelvhasználattal, amikor semmi nincs rendben” – szögezte le. Példaként a nagyváradi városháza előterében található információs pultot említette, amelyre szerinte hiába írták ki magyarul is, hogy „Tudakozó”, amikor az ott szolgálatot teljesítő hölgyek egy szót sem tudnak magyarul.
Az EMNP és az EMNT helyi szervezetei egyébként két hónappal ezelőtt „Beszélünk magyarul is” feliratú, asztalra helyezhető táblákat vittek be a nagyváradi városháza közönségszolgálati osztályára, és felajánlotta, hogy annyit készít belőlük, amennyi csak kell. Az illetékesek azonban visszautasították az ajánlatot, arra hivatkozva, hogy hamarosan a megyeszékhely önkormányzata is csatlakozik a megyei tanács „Igen, tessék!” programjához. Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es tanácsos úgy tudja, Várad valóban csatlakozott is már, de hogy a városházán mikor lesznek láthatóak a matricák, még nem tudni.
Az önkormányzati képviselő elmondta: a megyei közgyűlés már elkészíttette a matricákat, és elkészült az a felmérés is, amelyből kiderül, hogy a különböző megyei intézményekben és hivatalokban hányan beszélnek magyarul. Erről részletes jelentést majd jövő heti ülésén kap a testület. Szabó Ödön ígérete szerint biztos, hogy márciusban már az állampolgárokkal kapcsolatot tartó dolgozók ingén is megjelennek majd a kétnyelvű matricák.
Vásárhelyen is beindul a program
Mint ismeretes, az Igen, tessék! – Da, poftiţi! mozgalom tavaly augusztus 15-én indult Kolozsváron, a civil kezdeményezés célja a kommunikáció megkönnyítése azon szolgáltatók (intézmények, cégek, civil szervezetek) és ügyfeleik között, melyek a többnyelvűséget mint erőforrást kívánják hasznosítani. Borbély László, az RMDSZ alelnöke nemrég jelentette be, hogy hamarosan Marosvásárhelyen is elindul a mozgalom a Bernády György Közművelődési Alapítvány koordinálásával. „Az Igen, tessék! mozgalom a magyar nyelv nyilvános használatára bátorít, ezért természetesen nagyon örülök, hogy általunk Marosvásárhely is csatlakozik a kezdeményezéshez” – mondta el Borbély László.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
Nem a Magyarországról jövő turisták miatt kell az önkormányzatok közönségszolgálatain jelezni, ki beszél magyarul, hanem azért, mert Erdélyben a magyar kisebbség őshonos – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Török Sándor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke, illetve Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi szervezési igazgatója.
A politikusok a Bihar megyei önkormányzat által megpályázott „Da, poftiţi! – Igen, tessék!” mottójú kampányra utaltak, amelynek értelmében a közönségkapcsolati irodák dolgozói, amennyiben a román mellett magyarul is beszélnek, a mottót hordozó matricát viselnek majd, hogy az ügyintéző állampolgár hamar megállapíthassa, kihez szólhat anyanyelvén. Csomortányi szerint a kezdeményezés a „nesze semmi, fogd meg jól” tipikus esete, ráadásul káros és veszélyes, hiszen a megyei tanács uniós pénzt fordít arra, ami valójában törvényes, állami feladatkörbe tartozna. Azt már egyenesen szégyenletesnek tartja, hogy a kampánynak a határ magyar oldalán is párja lesz, és azok az önkormányzati dolgozók, akik a magyar mellett a román nyelvet is bírják, hasonló matricákat tűznek majd ki ingükre, hiszen, mint fogalmaz, ezzel a román közigazgatási nyelv kerül be a magyarországi hivatalokba.
Elutasították a magyar táblákat
Csomortányi István felidézte: Nagyváradon állandó probléma a kétnyelvű utcanevek kérdése, illetve az, hogy több vonatkozó törvény értelmében a városban az összes tájékoztató feliratot fel kellene tüntetni magyarul is. „Hiába nyilatkozza akárhányszor az RMDSZ, hogy minden rendben van az anyanyelvhasználattal, amikor semmi nincs rendben” – szögezte le. Példaként a nagyváradi városháza előterében található információs pultot említette, amelyre szerinte hiába írták ki magyarul is, hogy „Tudakozó”, amikor az ott szolgálatot teljesítő hölgyek egy szót sem tudnak magyarul.
Az EMNP és az EMNT helyi szervezetei egyébként két hónappal ezelőtt „Beszélünk magyarul is” feliratú, asztalra helyezhető táblákat vittek be a nagyváradi városháza közönségszolgálati osztályára, és felajánlotta, hogy annyit készít belőlük, amennyi csak kell. Az illetékesek azonban visszautasították az ajánlatot, arra hivatkozva, hogy hamarosan a megyeszékhely önkormányzata is csatlakozik a megyei tanács „Igen, tessék!” programjához. Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es tanácsos úgy tudja, Várad valóban csatlakozott is már, de hogy a városházán mikor lesznek láthatóak a matricák, még nem tudni.
Az önkormányzati képviselő elmondta: a megyei közgyűlés már elkészíttette a matricákat, és elkészült az a felmérés is, amelyből kiderül, hogy a különböző megyei intézményekben és hivatalokban hányan beszélnek magyarul. Erről részletes jelentést majd jövő heti ülésén kap a testület. Szabó Ödön ígérete szerint biztos, hogy márciusban már az állampolgárokkal kapcsolatot tartó dolgozók ingén is megjelennek majd a kétnyelvű matricák.
Vásárhelyen is beindul a program
Mint ismeretes, az Igen, tessék! – Da, poftiţi! mozgalom tavaly augusztus 15-én indult Kolozsváron, a civil kezdeményezés célja a kommunikáció megkönnyítése azon szolgáltatók (intézmények, cégek, civil szervezetek) és ügyfeleik között, melyek a többnyelvűséget mint erőforrást kívánják hasznosítani. Borbély László, az RMDSZ alelnöke nemrég jelentette be, hogy hamarosan Marosvásárhelyen is elindul a mozgalom a Bernády György Közművelődési Alapítvány koordinálásával. „Az Igen, tessék! mozgalom a magyar nyelv nyilvános használatára bátorít, ezért természetesen nagyon örülök, hogy általunk Marosvásárhely is csatlakozik a kezdeményezéshez” – mondta el Borbély László.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 26.
Magyarságot sértő emléktábla virít a nagyváradi városháza épületén
A magyarságot sértő emléktábla virít a száz évvel ezelőtt épített nagyváradi városháza épületén. Az emléktáblán az áll hogy 1944. október 12-én a románokkal megerősített szovjet hadsereg a fasiszta-horthysta megszállás alól felszabadította Nagyváradot. A magyarság képviselői szerint a tábla szövege cinikus és valótlanságokat tartalmaz, a polgármester ennek ellenére nem akarja levenni a városháza faláról.
A magyarokat sértő felirat a városháza falán az 1944-es szovjet bevonulás 50 éves évfordulójára, 1994. október 12-én került a nagyváradi városházára az ominózus felirat. Szövege szerint a hős felszabadítók a fasiszta-horthysta megszállók kiűzésekor a városháza tornyára kitűzték a román lobogót. Fleisz János, nagyváradi történész: „A tábla szövege nem fedi a történelmi hűséget, ugyanis a város elfoglalása csak ’44. október 12-e délután történt meg. És hát igazából nem lehetett kitűzni semmilyen zászlót, mivel a városházát több gránáttalálat érte. Úgyhogy éppen égett a tornya is és sajnos leégett nemcsak a torony, de a közgyűlés-terem is.”
Nagyváradon többen úgy vélik, hogy ez a fajta történelemszemlélet már meghaladott, ezért le kellene venni a feliratot. A polgármester viszont másként gondolja.
Petri Csilla, Nagyvárad polgármesterének szóvivője: „A polgármester véleménye szerint ez az emléktábla az 1944-ben történt eseményeknek állít emléket, ezért semmilyen sértő szándéka, jellege nincs. Ezért nem is kívánják eltávolítani az épület faláról.”
A lakosság ezt akkor Nagyvárad gyásznapjának könyvelte el, hiszen jelentős ember és anyagi áldozatot is követelt a második világháború lezárásakor. 18 éve azonban a város napjaként ünnepli a többségi lakosság.
Balla Tünde
Erdély Tv
Erdély.ma
A magyarságot sértő emléktábla virít a száz évvel ezelőtt épített nagyváradi városháza épületén. Az emléktáblán az áll hogy 1944. október 12-én a románokkal megerősített szovjet hadsereg a fasiszta-horthysta megszállás alól felszabadította Nagyváradot. A magyarság képviselői szerint a tábla szövege cinikus és valótlanságokat tartalmaz, a polgármester ennek ellenére nem akarja levenni a városháza faláról.
A magyarokat sértő felirat a városháza falán az 1944-es szovjet bevonulás 50 éves évfordulójára, 1994. október 12-én került a nagyváradi városházára az ominózus felirat. Szövege szerint a hős felszabadítók a fasiszta-horthysta megszállók kiűzésekor a városháza tornyára kitűzték a román lobogót. Fleisz János, nagyváradi történész: „A tábla szövege nem fedi a történelmi hűséget, ugyanis a város elfoglalása csak ’44. október 12-e délután történt meg. És hát igazából nem lehetett kitűzni semmilyen zászlót, mivel a városházát több gránáttalálat érte. Úgyhogy éppen égett a tornya is és sajnos leégett nemcsak a torony, de a közgyűlés-terem is.”
Nagyváradon többen úgy vélik, hogy ez a fajta történelemszemlélet már meghaladott, ezért le kellene venni a feliratot. A polgármester viszont másként gondolja.
Petri Csilla, Nagyvárad polgármesterének szóvivője: „A polgármester véleménye szerint ez az emléktábla az 1944-ben történt eseményeknek állít emléket, ezért semmilyen sértő szándéka, jellege nincs. Ezért nem is kívánják eltávolítani az épület faláról.”
A lakosság ezt akkor Nagyvárad gyásznapjának könyvelte el, hiszen jelentős ember és anyagi áldozatot is követelt a második világháború lezárásakor. 18 éve azonban a város napjaként ünnepli a többségi lakosság.
Balla Tünde
Erdély Tv
Erdély.ma
2012. február 27.
Az új párt
Romániában új magyar párt van kialakulóban. Ez a Romániai Magyar Nemszavazók Polgári Pártja, vagyis az RMNPP. Mint nevéből is látszik, ez egy pártszövetség, amelyet a régi három magyar párt (RMDSZ, EMNP, MPP) egyesült erőkkel hoz létre.
Az ehhez a párthoz húzók óriási előnye a más pártokat szimpatizálókhoz képest, hogy ők úgy szavaznak majd, hogy nem szavaznak. A közelgő helyhatósági választásokon szerzett tapasztalatokat felhasználva aztán tovább növekedhet az RMNPP-kedvelők száma, és így a parlamenti választásokon az új párt még nagyobb sikerrel vehet részt, és még több támogatója lesz, akik nem mennek el választani. A párt megalakítása érdekében egyelőre a létező pártok teljes erővel és széthúzással munkálkodnak. Most éppen a piszkos anyagiakat tisztálják, és ha ez nem sikerül, akkor úgy teregetik ki a szennyest, ahogy van. Az RMDSZ és az EMNP egymás szemére hányja a különféle forrásokból érkezett támogatásokat, és egymást szeretné elszámoltatni a Bukarestből vagy Budapestről kapott pénzekről. Sajnos, a pénzosztásból az MPP kimaradt, és így ők úgy szereztek pénzt, ahogy tudtak, mint például Kézdivásárhelyen. Ezek után az útirányok kijelölésén vitatkoznak, azon, hogy kivel, mivel és merre is kell indulniuk és haladniuk a pártoknak. Az RMDSZ leginkább Bukarest felé irányult, viszont a Tőkés László-féle EMNP az ellenkező irányt, a Sepsiszentgyörgy–Nagyvárad útvonalon Budapestet célozná meg, miután lemondott a távolabbi úti célról: Brüsszelről. Még járműgondok is vannak, mert Tőkés szerint az RMDSZ régi, rozoga, irányt vesztett autóját le kellene cserélni egy újabbra. Ezt könnyedén leszorítja az útról az EMNP vadonatúj járműve, amelyhez az üzemanyagot Budapestről pótolják, és simán megelőzi az MPP döcögő szekerét is. Az új autóra felvehetnék – esetleg – a polgári pártosokat is, és akkor a kormányos Toró és a navigátor Tőkés mellett lenne egy fékező is Szász Jenő személyében. Megvalósulna a munkamegosztás. Nálunk megosztás és megosztottság, az van!
A széthúzás szép példáját látjuk például Marosvásárhelyen is, ahol a magyarok az istennek sem tudnak megegyezni a polgármesterjelölt személyét illetően. Pedig a megegyezés tulajdonképpen már megszületett. Itt úgy néz ki, hogy közös nem megegyezéssel Dorin Florea régi polgármestert jelölik újra polgármesternek. Most csak el kell menni hozzá, és azt mondani, hogy ha támogatja a magyarok néhány javaslatát, ők továbbra sem hajlandók egyezséget kötni egymással, és így teljes mellszélességgel támogatják Dorin Floreát. Olyan apróságokat kellene kérni tőle, mint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar fakultás létrehozása és néhány magyar személyiségről elnevezett utca visszakeresztelése. Saját biztos sikere érdekében bizonyosan teljesítené ezeket a kéréseket. Egyetlen baj az, hogy a meg (nem) egyezési csatározások mindenki szeme láttára történnek, és így, ha a jelenlegi polgármester tudomást szerez ezekről, semmit nem fog ígérni, mert úgyis simán megnyeri a választásokat.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Romániában új magyar párt van kialakulóban. Ez a Romániai Magyar Nemszavazók Polgári Pártja, vagyis az RMNPP. Mint nevéből is látszik, ez egy pártszövetség, amelyet a régi három magyar párt (RMDSZ, EMNP, MPP) egyesült erőkkel hoz létre.
Az ehhez a párthoz húzók óriási előnye a más pártokat szimpatizálókhoz képest, hogy ők úgy szavaznak majd, hogy nem szavaznak. A közelgő helyhatósági választásokon szerzett tapasztalatokat felhasználva aztán tovább növekedhet az RMNPP-kedvelők száma, és így a parlamenti választásokon az új párt még nagyobb sikerrel vehet részt, és még több támogatója lesz, akik nem mennek el választani. A párt megalakítása érdekében egyelőre a létező pártok teljes erővel és széthúzással munkálkodnak. Most éppen a piszkos anyagiakat tisztálják, és ha ez nem sikerül, akkor úgy teregetik ki a szennyest, ahogy van. Az RMDSZ és az EMNP egymás szemére hányja a különféle forrásokból érkezett támogatásokat, és egymást szeretné elszámoltatni a Bukarestből vagy Budapestről kapott pénzekről. Sajnos, a pénzosztásból az MPP kimaradt, és így ők úgy szereztek pénzt, ahogy tudtak, mint például Kézdivásárhelyen. Ezek után az útirányok kijelölésén vitatkoznak, azon, hogy kivel, mivel és merre is kell indulniuk és haladniuk a pártoknak. Az RMDSZ leginkább Bukarest felé irányult, viszont a Tőkés László-féle EMNP az ellenkező irányt, a Sepsiszentgyörgy–Nagyvárad útvonalon Budapestet célozná meg, miután lemondott a távolabbi úti célról: Brüsszelről. Még járműgondok is vannak, mert Tőkés szerint az RMDSZ régi, rozoga, irányt vesztett autóját le kellene cserélni egy újabbra. Ezt könnyedén leszorítja az útról az EMNP vadonatúj járműve, amelyhez az üzemanyagot Budapestről pótolják, és simán megelőzi az MPP döcögő szekerét is. Az új autóra felvehetnék – esetleg – a polgári pártosokat is, és akkor a kormányos Toró és a navigátor Tőkés mellett lenne egy fékező is Szász Jenő személyében. Megvalósulna a munkamegosztás. Nálunk megosztás és megosztottság, az van!
A széthúzás szép példáját látjuk például Marosvásárhelyen is, ahol a magyarok az istennek sem tudnak megegyezni a polgármesterjelölt személyét illetően. Pedig a megegyezés tulajdonképpen már megszületett. Itt úgy néz ki, hogy közös nem megegyezéssel Dorin Florea régi polgármestert jelölik újra polgármesternek. Most csak el kell menni hozzá, és azt mondani, hogy ha támogatja a magyarok néhány javaslatát, ők továbbra sem hajlandók egyezséget kötni egymással, és így teljes mellszélességgel támogatják Dorin Floreát. Olyan apróságokat kellene kérni tőle, mint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar fakultás létrehozása és néhány magyar személyiségről elnevezett utca visszakeresztelése. Saját biztos sikere érdekében bizonyosan teljesítené ezeket a kéréseket. Egyetlen baj az, hogy a meg (nem) egyezési csatározások mindenki szeme láttára történnek, és így, ha a jelenlegi polgármester tudomást szerez ezekről, semmit nem fog ígérni, mert úgyis simán megnyeri a választásokat.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. február 27.
Emlékezés a kommunizmus áldozataira
Aktuálpolitikai utalásoktól sem volt mentes a kommunizmus áldozataira emlékező vasárnapi rendezvény a Partiumi Keresztény Egyetem nagyváradi székhelyén.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett rendezvény este hat órakor Forró László református lelkész igei köszöntőjével kezdődött, majd Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi régióelnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Ezt követően Tőkés László, az EMNT elnöke, az esemény fővédnöke szólalt fel. Elöljáróban kijelentette, hogy Csíkszeredában megalakult az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), mely az 1989-es rendszerváltás jegyében kívánja a magyar MSZP típusú pártnak alternatívát nyújtani. „Joggal vetődik fel bennünk a kérdés, hogy mikor tudjuk már végre tűzre vetni ezt a bűnös kommunista korszakot” – fogalmazott, majd elárulta, hogy pénteken Marosvásárhelyen találkozott a „December 21.” forradalmár egyesület vezetőségével. Velük arról beszélt, hogy anyagi előnyökkel, forradalmár igazolvánnyal lekenyerezték a forradalmárokat, de amikor a posztkommunista rendszernek már nincs szüksége arra, hogy semlegesítse őket, akkor nagyot rúg beléjük. Ezt követően felidézte Orbán Viktornak Tusnádfürdőn 2009-ben tartott beszédéből azt a gondolatot, hogy a kommunisták a huszadik században időről időre rárontottak saját népükre. 2006-ban ugyanez ismétlődött meg: a szó szoros értelmében megint rárontottak a posztkommunisták a békés megemlékezőkre, és ugyanez történt 1956-ban, amelynek évfordulójára emlékeztek 2006-ban. Elmondta, hogy 1956-ban szovjet csapatokat hívtak be, manapság pedig olyan időket élünk, amikor a szovjet tankok helyét baráti bankokat szabadítanak Magyarországra. „Tehát más értelemben megint rárontottak Magyarországra, és most az eszményített unió részéről érik békés, de annál súlyosabb támadások drága hazánkat, nemzetünket, nemzeti kormányunkat” – fogalmazott Tőkés László. A továbbiakban kifejtette, hogy a kommunista rendszer diskurzusát hazugságbeszédnek lehet minősíteni, mint ahogy hazugságbeszéd volt a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett politikai diskurzus is, de lényegében az EP felszólalásai is hazugságbeszédek a maguk módján. „Az fáj ugyanakkor, hogy ez a fajta beszéd a romániai MSZP-re, az RMDSZ-re is átterjed. A legutóbb éppen tegnapelőtt folyamodott hazugságbeszédhez az RMDSZ elnöke, megpróbálván a magyarságban bizalmatlanságot kelteni irántunk, akik az EMNT-vel és az EMNP-vel következetesen harcolunk együtt a kommunizmus utáni demokratikus rendszerváltás folytatására és betetőzésére.”
Végezetül örömét fejezte ki, hogy Magyarországon végre törvénybe iktatták, hogy a nemzeti szocializmus és a kommunizmus bűnei nem évülnek el. „Sajnos csak 22 év késéssel, de mégis kimondatott ez a fontos elv, és ennek köszönhetően készülhetett el a Balsai jelentés, és ennek köszönhetően nyert hivatalos legitimitást is a Civil Jogász Bizottság” – fogalmazott.
Megdöbbentő adatok
Tőkés László felszólalása után dr. Horváth Attila a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Karának docense tartott előadást A szovjet diktatúra emberiesség elleni bűnei Magyarországon címmel. Elmondta: 1945-ben a Független Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékát nyerte el. Ezt követően hirdette meg Rákosi Mátyás a korrekció elvét, aminek célja a Kisgazda Párt szétverése volt. 1945 és 1956 között mintegy ötszáz embert végeztek ki koncepciós perek alapján, az 1956-os forradalom után kétszázezer ember emigrált Magyarországról, négyszáz embert kivégeztek, de azt nem lehet tudni, hogy hány embert lőttek le mindenféle peres eljárás nélkül, hány embert hurcoltak meg, kínoztak meg, huszonegyezer embert vetettek börtönbe, tizenhatezer embert internáltak. A közhiedelemmel ellentétben a hatvanas években folytatódtak Magyarországon a koncepciós perek, még 1989-ben is ítéltek el egy nyugdíjast koncepciós perben, szerencsére a másodfokú ítéletet már a rendszerváltás után mondták ki, és felmentették a polgárt. 1950-53 között összesen kétmillió ember ellen folyt valamilyen eljárás, volt időszak Magyarországon, amikor egyszerre hetvenezer ember ült börtönben, miközben manapság, amikor a bűnözés sokkal nagyobb méreteket öltött a magyar társadalomban, összesen 17 ezer ember van börtönben egyszerre. Kijelentette továbbá, hogy Magyarországon burkolt falurombolás zajlott, mely kezdődött a téeszesítéssel, majd következett a körzetesítés. 1989-ig több ezer falusi iskolát zártak be, felszámolták a vidéki értelmiséget, hiszen városokba zavarták a tanítókat, a papokat, a történelmi magyar egyházak klérusának egy negyede börtönbüntetést szenvedett. Felhívta a figyelmet arra, hogy ma is sokan mentegetik a kommunizmust azzal, hogy az tulajdonképpen egy jószándékú ideológia. „Én elolvastam Marx, műveit, és elmondhatom, hogy olyan gyűlölködő szófordulatai vannak, amilyenek aztán Hitler beszédeiben köszönnek vissza. Ne dőljünk be azoknak, akik próbálják menteni a menthetetlent” – zárta előadását Horváth Attila.
Ne idealizáljunk
Felelősségre vonás a pártállamban elkövetett emberiesség elleni bűntettekért címmel dr. Juhász Imre az ELTE jogtudományi Karának adjunktusa, a Civil jogász bizottság alapító tagja tartott előadást. Elmondta, hogy a magyarországi rendszerváltás felemásra sikeredett, mert az MSZMP élére állt a folyamatnak, de az új Alkotmánnyal talán sikerül lezárni a posztkommunista korszakot. Megtudtuk, hogy Magyarország 1968-ban csatlakozott egy nemzetközi egyezményhez, mely kimondja, hogy az emberiség elleni bűncselekmények nem évülnek el, csakhogy a magyar kormányok nem emelték be ezt az egyezményt a magyar jogrendbe, ahogy azt az eljárásrend megkívánta volna. Ezt most az Orbán kormány megtette, sőt az egyezményt fogalommagyarázattal is ellátta, ezek között az első helyen szerepel a kommunista bűnök meghatározása, így most már nem lehet jogi kiskapukat találni azoknak, akik a kommunizmusban bűnöket követtek el. Az előadó véleménye szerint 1956 után megtört a magyar nemzet gerince és a kommunizmus szelleme nem múlt el, bizonyítja ezt az is, hogy az állampárt jogutódja ma is gondolkodás nélkül nyúl a fegyveres erőszak eszközéhez. Végezetül felhívta a figyelmet arra, hogy ne idealizáljuk az Európai Unió intézményeit; példaként említette a Strasbourgi európai emberi jogi bíróság egyik döntését, amely felmentett egy Magyarországon önkényuralmi jelkép viseléséért elítélt embert. A strasbourgi bíróság azzal az indoklással mentette fel a vörös csillagot hordó személyt, hogy jogában van a vörös csillagot hordani, mert az egy igazságos társadalomért küzdő eszmerendszer jelképe. E mondat elhangzása után döbbent moraj hangzott fel a díszteremben.
Megkomponált akció
Az eseményen levetítették a Becsapott ország című filmet, mely a 2006-os magyarországi utcai megmozdulásokat dolgozza fel, majd dr. Völgyesi Miklós a Civil Jogász Bizottság alapító társelnöke beszélt a rendszerváltás utáni állami erőszakról. Kiemelte, hogy a 2006-os brutális rendőri fellépés azt bizonyítja, hogy a kommunizmus szelleme még mindig Magyarországon van. Leszögezte, hogy a rendőrség bevetett alakulatai bűncselekményeket követtek el. Majd Gyurcsány Ferenc politikai életútját ismertette, leszögezve, hogy első alkalommal alkotmányellenesen lett miniszterelnök, hiszen úgy jelölték erre a tisztségre, hogy nem volt parlamenti képviselő. Völgyesi Miklós elmondta, hogy a 2006-os tiltakozó megmozdulások brutális leverése egy megkomponált akció volt, melynek az volt a célja, hogy megfélemlítse az embereket. A mai napig nem tisztázott, hogy ki és mire adott felhatalmazást Gergényi Péternek, Budapest főkapitányának a budapesti tüntetések brutális leverésekor, mondta Völgyesi, de leszögezte, hogy bűn volt az, amit a politikai és a rendőri intézmények akkor műveltek, amiért a fő felelősséget az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc kell vállalja. Az előadó fontosnak nevezte a felelősségre vonást, mert mint mondta, „ha nincs jogkövetkezmény, akkor nincs visszatartó erő.”
Elrománosítás
A díszteremben megtartott előadások között a Nagyváradi Asszonykórus és a Váradi Dalnokok léptek fel rövid műsorral. A díszteremben lezajlott eseményt követően a megjelentek levonultak a székház belső udvarára, ahol koszorúkat helyeztek el a kommunizmus áldozatainak emléktáblájánál. Itt Tőkés László elmondta: „kegyelettel hajtsunk fejet a katolikus és református súlypontú két kirakatper áldozatairól az egyik a Szoboszlai per néven híresült el, a másik a Sas Kálmán nevéről ismeretes. Sas Kálmán ügyében még nem sikerült perújrafelvételt elérnünk, a másik ügyben viszont sikerült perújrafelvételt elérni, és jogilag rehabilitálni az áldozatokat. (…)Várjuk a Tismaneanu jelentés folytatását, mert Trianon óta első ízben ismeri el román hivatalos dokumentum azt, hogy a magyar településeinket erőltetettet betelepítéssel románosították el a kommunizmus idején. Többek között így románosodott el Kolozsvár, Vásárhely, Nagyvárad, de különösképpen Zilah és Szilágysomlyó is “- fogalmazott Tőkés László.
Pap István
erdon.ro
Aktuálpolitikai utalásoktól sem volt mentes a kommunizmus áldozataira emlékező vasárnapi rendezvény a Partiumi Keresztény Egyetem nagyváradi székhelyén.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett rendezvény este hat órakor Forró László református lelkész igei köszöntőjével kezdődött, majd Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi régióelnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Ezt követően Tőkés László, az EMNT elnöke, az esemény fővédnöke szólalt fel. Elöljáróban kijelentette, hogy Csíkszeredában megalakult az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), mely az 1989-es rendszerváltás jegyében kívánja a magyar MSZP típusú pártnak alternatívát nyújtani. „Joggal vetődik fel bennünk a kérdés, hogy mikor tudjuk már végre tűzre vetni ezt a bűnös kommunista korszakot” – fogalmazott, majd elárulta, hogy pénteken Marosvásárhelyen találkozott a „December 21.” forradalmár egyesület vezetőségével. Velük arról beszélt, hogy anyagi előnyökkel, forradalmár igazolvánnyal lekenyerezték a forradalmárokat, de amikor a posztkommunista rendszernek már nincs szüksége arra, hogy semlegesítse őket, akkor nagyot rúg beléjük. Ezt követően felidézte Orbán Viktornak Tusnádfürdőn 2009-ben tartott beszédéből azt a gondolatot, hogy a kommunisták a huszadik században időről időre rárontottak saját népükre. 2006-ban ugyanez ismétlődött meg: a szó szoros értelmében megint rárontottak a posztkommunisták a békés megemlékezőkre, és ugyanez történt 1956-ban, amelynek évfordulójára emlékeztek 2006-ban. Elmondta, hogy 1956-ban szovjet csapatokat hívtak be, manapság pedig olyan időket élünk, amikor a szovjet tankok helyét baráti bankokat szabadítanak Magyarországra. „Tehát más értelemben megint rárontottak Magyarországra, és most az eszményített unió részéről érik békés, de annál súlyosabb támadások drága hazánkat, nemzetünket, nemzeti kormányunkat” – fogalmazott Tőkés László. A továbbiakban kifejtette, hogy a kommunista rendszer diskurzusát hazugságbeszédnek lehet minősíteni, mint ahogy hazugságbeszéd volt a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett politikai diskurzus is, de lényegében az EP felszólalásai is hazugságbeszédek a maguk módján. „Az fáj ugyanakkor, hogy ez a fajta beszéd a romániai MSZP-re, az RMDSZ-re is átterjed. A legutóbb éppen tegnapelőtt folyamodott hazugságbeszédhez az RMDSZ elnöke, megpróbálván a magyarságban bizalmatlanságot kelteni irántunk, akik az EMNT-vel és az EMNP-vel következetesen harcolunk együtt a kommunizmus utáni demokratikus rendszerváltás folytatására és betetőzésére.”
Végezetül örömét fejezte ki, hogy Magyarországon végre törvénybe iktatták, hogy a nemzeti szocializmus és a kommunizmus bűnei nem évülnek el. „Sajnos csak 22 év késéssel, de mégis kimondatott ez a fontos elv, és ennek köszönhetően készülhetett el a Balsai jelentés, és ennek köszönhetően nyert hivatalos legitimitást is a Civil Jogász Bizottság” – fogalmazott.
Megdöbbentő adatok
Tőkés László felszólalása után dr. Horváth Attila a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Karának docense tartott előadást A szovjet diktatúra emberiesség elleni bűnei Magyarországon címmel. Elmondta: 1945-ben a Független Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékát nyerte el. Ezt követően hirdette meg Rákosi Mátyás a korrekció elvét, aminek célja a Kisgazda Párt szétverése volt. 1945 és 1956 között mintegy ötszáz embert végeztek ki koncepciós perek alapján, az 1956-os forradalom után kétszázezer ember emigrált Magyarországról, négyszáz embert kivégeztek, de azt nem lehet tudni, hogy hány embert lőttek le mindenféle peres eljárás nélkül, hány embert hurcoltak meg, kínoztak meg, huszonegyezer embert vetettek börtönbe, tizenhatezer embert internáltak. A közhiedelemmel ellentétben a hatvanas években folytatódtak Magyarországon a koncepciós perek, még 1989-ben is ítéltek el egy nyugdíjast koncepciós perben, szerencsére a másodfokú ítéletet már a rendszerváltás után mondták ki, és felmentették a polgárt. 1950-53 között összesen kétmillió ember ellen folyt valamilyen eljárás, volt időszak Magyarországon, amikor egyszerre hetvenezer ember ült börtönben, miközben manapság, amikor a bűnözés sokkal nagyobb méreteket öltött a magyar társadalomban, összesen 17 ezer ember van börtönben egyszerre. Kijelentette továbbá, hogy Magyarországon burkolt falurombolás zajlott, mely kezdődött a téeszesítéssel, majd következett a körzetesítés. 1989-ig több ezer falusi iskolát zártak be, felszámolták a vidéki értelmiséget, hiszen városokba zavarták a tanítókat, a papokat, a történelmi magyar egyházak klérusának egy negyede börtönbüntetést szenvedett. Felhívta a figyelmet arra, hogy ma is sokan mentegetik a kommunizmust azzal, hogy az tulajdonképpen egy jószándékú ideológia. „Én elolvastam Marx, műveit, és elmondhatom, hogy olyan gyűlölködő szófordulatai vannak, amilyenek aztán Hitler beszédeiben köszönnek vissza. Ne dőljünk be azoknak, akik próbálják menteni a menthetetlent” – zárta előadását Horváth Attila.
Ne idealizáljunk
Felelősségre vonás a pártállamban elkövetett emberiesség elleni bűntettekért címmel dr. Juhász Imre az ELTE jogtudományi Karának adjunktusa, a Civil jogász bizottság alapító tagja tartott előadást. Elmondta, hogy a magyarországi rendszerváltás felemásra sikeredett, mert az MSZMP élére állt a folyamatnak, de az új Alkotmánnyal talán sikerül lezárni a posztkommunista korszakot. Megtudtuk, hogy Magyarország 1968-ban csatlakozott egy nemzetközi egyezményhez, mely kimondja, hogy az emberiség elleni bűncselekmények nem évülnek el, csakhogy a magyar kormányok nem emelték be ezt az egyezményt a magyar jogrendbe, ahogy azt az eljárásrend megkívánta volna. Ezt most az Orbán kormány megtette, sőt az egyezményt fogalommagyarázattal is ellátta, ezek között az első helyen szerepel a kommunista bűnök meghatározása, így most már nem lehet jogi kiskapukat találni azoknak, akik a kommunizmusban bűnöket követtek el. Az előadó véleménye szerint 1956 után megtört a magyar nemzet gerince és a kommunizmus szelleme nem múlt el, bizonyítja ezt az is, hogy az állampárt jogutódja ma is gondolkodás nélkül nyúl a fegyveres erőszak eszközéhez. Végezetül felhívta a figyelmet arra, hogy ne idealizáljuk az Európai Unió intézményeit; példaként említette a Strasbourgi európai emberi jogi bíróság egyik döntését, amely felmentett egy Magyarországon önkényuralmi jelkép viseléséért elítélt embert. A strasbourgi bíróság azzal az indoklással mentette fel a vörös csillagot hordó személyt, hogy jogában van a vörös csillagot hordani, mert az egy igazságos társadalomért küzdő eszmerendszer jelképe. E mondat elhangzása után döbbent moraj hangzott fel a díszteremben.
Megkomponált akció
Az eseményen levetítették a Becsapott ország című filmet, mely a 2006-os magyarországi utcai megmozdulásokat dolgozza fel, majd dr. Völgyesi Miklós a Civil Jogász Bizottság alapító társelnöke beszélt a rendszerváltás utáni állami erőszakról. Kiemelte, hogy a 2006-os brutális rendőri fellépés azt bizonyítja, hogy a kommunizmus szelleme még mindig Magyarországon van. Leszögezte, hogy a rendőrség bevetett alakulatai bűncselekményeket követtek el. Majd Gyurcsány Ferenc politikai életútját ismertette, leszögezve, hogy első alkalommal alkotmányellenesen lett miniszterelnök, hiszen úgy jelölték erre a tisztségre, hogy nem volt parlamenti képviselő. Völgyesi Miklós elmondta, hogy a 2006-os tiltakozó megmozdulások brutális leverése egy megkomponált akció volt, melynek az volt a célja, hogy megfélemlítse az embereket. A mai napig nem tisztázott, hogy ki és mire adott felhatalmazást Gergényi Péternek, Budapest főkapitányának a budapesti tüntetések brutális leverésekor, mondta Völgyesi, de leszögezte, hogy bűn volt az, amit a politikai és a rendőri intézmények akkor műveltek, amiért a fő felelősséget az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc kell vállalja. Az előadó fontosnak nevezte a felelősségre vonást, mert mint mondta, „ha nincs jogkövetkezmény, akkor nincs visszatartó erő.”
Elrománosítás
A díszteremben megtartott előadások között a Nagyváradi Asszonykórus és a Váradi Dalnokok léptek fel rövid műsorral. A díszteremben lezajlott eseményt követően a megjelentek levonultak a székház belső udvarára, ahol koszorúkat helyeztek el a kommunizmus áldozatainak emléktáblájánál. Itt Tőkés László elmondta: „kegyelettel hajtsunk fejet a katolikus és református súlypontú két kirakatper áldozatairól az egyik a Szoboszlai per néven híresült el, a másik a Sas Kálmán nevéről ismeretes. Sas Kálmán ügyében még nem sikerült perújrafelvételt elérnünk, a másik ügyben viszont sikerült perújrafelvételt elérni, és jogilag rehabilitálni az áldozatokat. (…)Várjuk a Tismaneanu jelentés folytatását, mert Trianon óta első ízben ismeri el román hivatalos dokumentum azt, hogy a magyar településeinket erőltetettet betelepítéssel románosították el a kommunizmus idején. Többek között így románosodott el Kolozsvár, Vásárhely, Nagyvárad, de különösképpen Zilah és Szilágysomlyó is “- fogalmazott Tőkés László.
Pap István
erdon.ro
2012. február 27.
Nyílt levél a nagyváradi EMNT-EMNP vezetőségéhez az „Igen, tessék! – Da, poftiti!” mozgalommal kapcsolatos kifogásaik margójára
Még nem tudom minősíteni a tényállást: a jó ügy érdekében megnyilvánuló szent együgyűség vagy félműveltségből táplálkozó agresszív politikai szűklátókörűség? Két partiumi illetékességű EMNP-EMNT-s helyi vezetői duó február 22-én „elkövetett” egy sajtótájékoztatót, amelynek keretén belül kifogásolták, és durva jelzőkkel leminősítették az Igen, tessék! civil kezdeményezésű, magyar nyelvi revitalizációs mozgalmat.
Érintettként (az „Igen, tessék!” egyfajta ötletgazdájaként) a hírek olvasatán megakadt a torkomon a reggeli kávé. A mozgalom félévvel ezelőtti, kolozsvári elindítása óta az összmagyar sajtó határozottan pozitív és támogató viszonyulásán túl, a román sajtóban sem volt egyetlen negatív visszhang, egyre több településen, egyre több üzletben és hivatalban tűnik fel a lassan ismertté váló jelvénye. Nos, ilyen előzmények után nem csoda, hogy a felcím, miszerint Kifogásolja az Igen, tessék! programot a nagyváradi EMNT–EMNP szerény személyem esetében spontán pupillatágulást eredményezett, hiszen a sajtótájékoztató úriemberek nyilvánvalóan vagy nem értették meg az Igen, tessék! mozgalom lényegét, vagy szűk látókörű politikai vagdalkozásban öncélúan felhasználva próbálják több hónap munkáját hitelteleníteni.
Az Igen, tessék! mozgalom mindenekelőtt, de nem kizárólag a magán ellátói kereskedelmi és szolgáltatói szférában (üzleteken, piacokon, biztosítóknál, kávézókban, benzinkutaknál, mozi jegypénztáránál stb.) szeretné megerősíteni, bátorítani a magyar nyelv használatát. Nyilvánvaló, hogy ezeken a színtereken a történelmi hivatkozások, a törvényes keretre, illetve a tételes nyelvi jogokra vonatkozó szabályozások nem bizonyultak hatékony megközelítésnek, annál is inkább, mivel a magánszféra által működtetett nyilvánosság esetében alig vannak tételesen a kisebbségi nyelvek használatát előíró, támogató érvényes jogi normák. Ám ezeken a színtereken a kisebbségi nyelvek használatát hathatósan lehet marketing jellegű érvekkel és stratégiákkal elősegíteni: az anyanyelvű kiszolgálás, szolgáltatás tényleges kereskedelmi előnnyel járhat. Nem kell tudományoson bizonyított érveket felhozni, elég a mindennapi tapasztalat: két közelítő árú és minőségű termék közül azt vásároljuk meg, amely esetében a kiszolgálásnak van egy hozzáadott értéke, például anyanyelven történő tájékoztatás (jobban értjük, amit mondanak, nagyobb a komfortérzésünk stb.). Nagyváradon és általában Partiumban ezt az érvelést kétségtelenül kiegészíti a jelentős, marketing szempontból egyáltalán nem elhanyagolható magyarországi turistaforgalom.
A módszer egyszerű, a mozgalomhoz csatlakozó egyének, cégek használják az Igen, tessék! – Da poftiţi! feliratozású matricát, jelvényt vagy kis plakátot, ezáltal jelezve, hogy ismerik a magyar nyelvet, és hajlandók arra, hogy magyarul társalogjanak az ügyféllel. Az ok kézenfekvő, a távlati cél pedig a mozgalom számára megnyerni, például, nem csak a magyar helyként nyilvántartott lokálok tulajdonosait, hanem a nemzetközi áruházláncok menedzsereit vagy a román érdekeltségű vállalkozói szférát is. Rávezetni arra őket, hogy az alkalmazottak magyar nyelvismerete bármely cég számára gazdasági erőforrás, használatának van marketing értéke (és haszna).
Meglátásunk szerint ennek a piciny jelnek a használata szükséges és hasznos, mivel felmérések szerint a települési arányuk szerint kisebbségben élő magyarok több, mint egyharmadával fordult elő havonta legalább egyszer, hogy magyar elárusítóval, kiszolgálóval románul beszélt. Vagyis őshonosság ide, nagy politikai retorika oda, ezek az adatok tények, melyek kétségen felül azt jelzik, hogy számos erdélyi nagyvárosban beszűkülőben van a magyar nyelv nyilvános használata. Márpedig (hogy Wolland mestert idézzem a Mester és Margarétából) a tény pedig a legmakacsabb dolog ezen a világon.
Nos, ilyen előzmények jegyében nyilvánult meg a sajtó előtt a két politikával foglalkozó EMNT-EMNP-s polgártárs, többek között azt kifogásolva, hogy az Igen, tessék! mozgalom nagyváradi kibontakozása során a kezdeményezők Magyarországról jövő turistákra és nem az őshonosságra hivatkoznak. Egy dolog biztos: az Igen, tessék! fentebb vázolt filozófiája nem annyira vitézkötésesen, díszmagyarosan hangzatos, mint az őshonosság fél téglája, de minden jel arra mutat, hogy hatékony. Ennek a hatékonyságnak a mutatója a mozgalomhoz eleddig csatlakozott kereskedelemben, szolgáltatásokban dolgozó magánszemélyek, cégek és közintézmények növekvő száma. A közintézmények esetében elsődleges az intézményvezetők elkötelezettsége a közszolgáltatások minőségének a javítása irányába, arra buzdítva a magyar nyelvet ismerő tisztviselőt, hogy a magyar anyanyelvű ügyfeleknek udvariasan kínálja fel a választás, a magyar nyelvű párbeszéd lehetőségét. Ez a forma, tehát, nem mentesíti a közintézményt azon törvény által előírt kötelezettsége alól, hogy megszervezze a többnyelvű szó- és írásbeli kommunikációt, viszont gördülékenyebbé teheti ezt a folyamatot. Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy azok a közintézmények is éljenek ezzel a lehetőséggel, melyeket a törvény nem kötelez a magyar nyelv használatára.
Összegzésképpen: az Igen, tessék! mozgalom célja megerősíteni a magyar nyelv nyilvános használatát, úgy, hogy felvállaltan érdekalapú retorikában közelíti meg ezt a kérdéskört. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy az Igen, tessék! mozgalom nem jogérvényesítési eszköz, hanem a magyar nyelv szélesebb körű, a törvényes korlátokon is túlmutató használatát hivatott ösztönözni.
Bármennyire igyekszem az elmarasztalóan nyilatkozó EMNP-EMNT színekben politizáló polgártársak hozzáállásában nem feltételezni a rossz szándékot (hisz nem kötelező egyetérteni a megközelítés alapfilozófiájának helyességével vagy kritikátlanul bízni annak a hatékony kivitelezésében), az a tény, hogy a magyarság közügyeit politikailag felvállalni szándékozó, alternatívát kínálni akaró személyek azt nyilatkozzák, hogy az Igen, tessék! mozgalom káros és veszélyes volna, nos, ezt én sem magánemberként, sem a kisebbségi nyelvi jogok érvényesülését kutató szakemberként, de még a közügyek irányába valamelyest elkötelezett polgárként sem tudom elnézően értelmezni. A magam részéről nem az Igen, tessék! mozgalmat tartom károsnak és veszélyesnek, hanem azt, hogy a politikai versengés hevében egy civil kezdeményezés is áldozatul eshet, hogy egy, magát magyar érdekvédelmiként feltüntető szervezet képviselői, flottul „káros”, „felelőtlen”, „szégyenletes” (a sajtó által idézett/parafrazált címkék) ténykedésnek minősítsenek egy olyan törekvést, amelyre közügyek iránt elkötelezett személyek pénzt, időt és energiát fordítanak.
Dr. Horváth István egyetemi docens
Kolozsvár, 2012. február 27.
erdon.ro
Még nem tudom minősíteni a tényállást: a jó ügy érdekében megnyilvánuló szent együgyűség vagy félműveltségből táplálkozó agresszív politikai szűklátókörűség? Két partiumi illetékességű EMNP-EMNT-s helyi vezetői duó február 22-én „elkövetett” egy sajtótájékoztatót, amelynek keretén belül kifogásolták, és durva jelzőkkel leminősítették az Igen, tessék! civil kezdeményezésű, magyar nyelvi revitalizációs mozgalmat.
Érintettként (az „Igen, tessék!” egyfajta ötletgazdájaként) a hírek olvasatán megakadt a torkomon a reggeli kávé. A mozgalom félévvel ezelőtti, kolozsvári elindítása óta az összmagyar sajtó határozottan pozitív és támogató viszonyulásán túl, a román sajtóban sem volt egyetlen negatív visszhang, egyre több településen, egyre több üzletben és hivatalban tűnik fel a lassan ismertté váló jelvénye. Nos, ilyen előzmények után nem csoda, hogy a felcím, miszerint Kifogásolja az Igen, tessék! programot a nagyváradi EMNT–EMNP szerény személyem esetében spontán pupillatágulást eredményezett, hiszen a sajtótájékoztató úriemberek nyilvánvalóan vagy nem értették meg az Igen, tessék! mozgalom lényegét, vagy szűk látókörű politikai vagdalkozásban öncélúan felhasználva próbálják több hónap munkáját hitelteleníteni.
Az Igen, tessék! mozgalom mindenekelőtt, de nem kizárólag a magán ellátói kereskedelmi és szolgáltatói szférában (üzleteken, piacokon, biztosítóknál, kávézókban, benzinkutaknál, mozi jegypénztáránál stb.) szeretné megerősíteni, bátorítani a magyar nyelv használatát. Nyilvánvaló, hogy ezeken a színtereken a történelmi hivatkozások, a törvényes keretre, illetve a tételes nyelvi jogokra vonatkozó szabályozások nem bizonyultak hatékony megközelítésnek, annál is inkább, mivel a magánszféra által működtetett nyilvánosság esetében alig vannak tételesen a kisebbségi nyelvek használatát előíró, támogató érvényes jogi normák. Ám ezeken a színtereken a kisebbségi nyelvek használatát hathatósan lehet marketing jellegű érvekkel és stratégiákkal elősegíteni: az anyanyelvű kiszolgálás, szolgáltatás tényleges kereskedelmi előnnyel járhat. Nem kell tudományoson bizonyított érveket felhozni, elég a mindennapi tapasztalat: két közelítő árú és minőségű termék közül azt vásároljuk meg, amely esetében a kiszolgálásnak van egy hozzáadott értéke, például anyanyelven történő tájékoztatás (jobban értjük, amit mondanak, nagyobb a komfortérzésünk stb.). Nagyváradon és általában Partiumban ezt az érvelést kétségtelenül kiegészíti a jelentős, marketing szempontból egyáltalán nem elhanyagolható magyarországi turistaforgalom.
A módszer egyszerű, a mozgalomhoz csatlakozó egyének, cégek használják az Igen, tessék! – Da poftiţi! feliratozású matricát, jelvényt vagy kis plakátot, ezáltal jelezve, hogy ismerik a magyar nyelvet, és hajlandók arra, hogy magyarul társalogjanak az ügyféllel. Az ok kézenfekvő, a távlati cél pedig a mozgalom számára megnyerni, például, nem csak a magyar helyként nyilvántartott lokálok tulajdonosait, hanem a nemzetközi áruházláncok menedzsereit vagy a román érdekeltségű vállalkozói szférát is. Rávezetni arra őket, hogy az alkalmazottak magyar nyelvismerete bármely cég számára gazdasági erőforrás, használatának van marketing értéke (és haszna).
Meglátásunk szerint ennek a piciny jelnek a használata szükséges és hasznos, mivel felmérések szerint a települési arányuk szerint kisebbségben élő magyarok több, mint egyharmadával fordult elő havonta legalább egyszer, hogy magyar elárusítóval, kiszolgálóval románul beszélt. Vagyis őshonosság ide, nagy politikai retorika oda, ezek az adatok tények, melyek kétségen felül azt jelzik, hogy számos erdélyi nagyvárosban beszűkülőben van a magyar nyelv nyilvános használata. Márpedig (hogy Wolland mestert idézzem a Mester és Margarétából) a tény pedig a legmakacsabb dolog ezen a világon.
Nos, ilyen előzmények jegyében nyilvánult meg a sajtó előtt a két politikával foglalkozó EMNT-EMNP-s polgártárs, többek között azt kifogásolva, hogy az Igen, tessék! mozgalom nagyváradi kibontakozása során a kezdeményezők Magyarországról jövő turistákra és nem az őshonosságra hivatkoznak. Egy dolog biztos: az Igen, tessék! fentebb vázolt filozófiája nem annyira vitézkötésesen, díszmagyarosan hangzatos, mint az őshonosság fél téglája, de minden jel arra mutat, hogy hatékony. Ennek a hatékonyságnak a mutatója a mozgalomhoz eleddig csatlakozott kereskedelemben, szolgáltatásokban dolgozó magánszemélyek, cégek és közintézmények növekvő száma. A közintézmények esetében elsődleges az intézményvezetők elkötelezettsége a közszolgáltatások minőségének a javítása irányába, arra buzdítva a magyar nyelvet ismerő tisztviselőt, hogy a magyar anyanyelvű ügyfeleknek udvariasan kínálja fel a választás, a magyar nyelvű párbeszéd lehetőségét. Ez a forma, tehát, nem mentesíti a közintézményt azon törvény által előírt kötelezettsége alól, hogy megszervezze a többnyelvű szó- és írásbeli kommunikációt, viszont gördülékenyebbé teheti ezt a folyamatot. Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy azok a közintézmények is éljenek ezzel a lehetőséggel, melyeket a törvény nem kötelez a magyar nyelv használatára.
Összegzésképpen: az Igen, tessék! mozgalom célja megerősíteni a magyar nyelv nyilvános használatát, úgy, hogy felvállaltan érdekalapú retorikában közelíti meg ezt a kérdéskört. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy az Igen, tessék! mozgalom nem jogérvényesítési eszköz, hanem a magyar nyelv szélesebb körű, a törvényes korlátokon is túlmutató használatát hivatott ösztönözni.
Bármennyire igyekszem az elmarasztalóan nyilatkozó EMNP-EMNT színekben politizáló polgártársak hozzáállásában nem feltételezni a rossz szándékot (hisz nem kötelező egyetérteni a megközelítés alapfilozófiájának helyességével vagy kritikátlanul bízni annak a hatékony kivitelezésében), az a tény, hogy a magyarság közügyeit politikailag felvállalni szándékozó, alternatívát kínálni akaró személyek azt nyilatkozzák, hogy az Igen, tessék! mozgalom káros és veszélyes volna, nos, ezt én sem magánemberként, sem a kisebbségi nyelvi jogok érvényesülését kutató szakemberként, de még a közügyek irányába valamelyest elkötelezett polgárként sem tudom elnézően értelmezni. A magam részéről nem az Igen, tessék! mozgalmat tartom károsnak és veszélyesnek, hanem azt, hogy a politikai versengés hevében egy civil kezdeményezés is áldozatul eshet, hogy egy, magát magyar érdekvédelmiként feltüntető szervezet képviselői, flottul „káros”, „felelőtlen”, „szégyenletes” (a sajtó által idézett/parafrazált címkék) ténykedésnek minősítsenek egy olyan törekvést, amelyre közügyek iránt elkötelezett személyek pénzt, időt és energiát fordítanak.
Dr. Horváth István egyetemi docens
Kolozsvár, 2012. február 27.
erdon.ro
2012. február 29.
Megemlékezett az EMNT a kommunizmus áldozatairól Nagyváradon
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Szatmár és Bihar megyei szervezete a kommunizmus áldozatairól emlékezett meg vasárnap Nagyváradon. Az ünnepség keretében a magyarországi Civil Jogász Bizottság három szakértője tartott előadást. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában Tőkés László EMNT-elnök köszöntötte az egybegyűlteket, aki elmondta: a kommunista propaganda hazugságbeszéd, mely – sajnos – mind a mai napig él. Ide sorolhatóak például azok a vádak, melyeket az EU-parlament egyes pártjai Magyarországra és a magyar kormányra zúdítanak az utóbbi időben. „Fáj, hogy ez a hazugságbeszéd a romániai MSZP-re, az RMDSZ-re is átterjedt, akik próbálnak a magyarság körében bizalmatlanságot kelteni az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács illetve az Erdélyi Magyar Néppárt iránt, melyek elkötelezték magukat a kommunizmus elleni harc mellett.” – mondta a püspök.
Dr. Horváth Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense szerint Marx művei – Hitlerhez hasonlóan – tele vannak terrorista, gyűlölködő uszítással, aki politikai ellenfeleit nem ritkán olyan jelzőkkel illette, mint „félkretén zsidó nigger”. A magyarországi kommunizmus történéseit vázolva elmondta, 1945 és 1956 között 500 embert végeztek ki koncessziós perben, az 56-ban pedig további 400-at. A forradalom vérbe fojtása után több mint 200 ezren emigráltak. A kommunisták uralma idején Magyarországon összesen 2 millió ember ellen folyt valamiféle eljárás és 220 ezer embert internáltak. „A nyugat-európában élőknek fogalmuk sincs arról, hogy mik történtek a kommunizmus alatt” – állította Dr. Juhász Imre, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem adjunktusa. Az előadó kifejtette, hogy Magyarországon működik egy kommunista sejt, melynek tagjai provokációképpen vörös csillagot viselnek a gallérjukon. Annak ellenére azonban, hogy ezt az önkényuralmi jelképek használatára vonatkozó nemzetközi jogszabály tiltja, a Strassbourg-i bíróság folyamatosan a javukra dönt. Ezt pedig azzal az indokolják, hogy a vörös csillag más, mint a horogkereszt, mert az „egy igazságosabb társadalomért küzdő erő jelképe”.
Dr. Völgyesi Miklós, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának társelnöke a 2006-os budapesti rendőri visszaélésekről beszélt. Állítása szerint: az öszödi beszédet szándékosan szivárogtatta ki a kormány, hogy a zavargásokat keltsen és hogy megfélemlítse az ellenzéket. Elmondta: a hatósági akciók a Büntetőtörvénykönyv szerint terrorcselekményeknek minősülnek, melyért életfogytiglani fegyházbüntetés is kiszabható, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök pedig közvetlenül felelős az eseményekért. Az előadások után megkoszorúzták a kommunizmus áldoztai tiszteletére a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán elhelyezett emléktáblát, ahol Veres-Kupán Enikő, az EMNT Szatmár megyei elnöke mondott beszédet, aki rámutatott, hogy a kommunizmus és a nacionalizmus mind a mai napig él közöttünk és szedi áldozatait. Ezek a káros eszmék továbbra is fertőzik közösségeinket, azonban csak akkor terjedhetnek, ha a jók tétlenek maradnak. Arra buzdított továbbá, hogy ne tűrjük ezt némán, hanem tegyünk ellene, mert különben cinkosokká válhatunk. emnt.org
Erdély.ma
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Szatmár és Bihar megyei szervezete a kommunizmus áldozatairól emlékezett meg vasárnap Nagyváradon. Az ünnepség keretében a magyarországi Civil Jogász Bizottság három szakértője tartott előadást. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában Tőkés László EMNT-elnök köszöntötte az egybegyűlteket, aki elmondta: a kommunista propaganda hazugságbeszéd, mely – sajnos – mind a mai napig él. Ide sorolhatóak például azok a vádak, melyeket az EU-parlament egyes pártjai Magyarországra és a magyar kormányra zúdítanak az utóbbi időben. „Fáj, hogy ez a hazugságbeszéd a romániai MSZP-re, az RMDSZ-re is átterjedt, akik próbálnak a magyarság körében bizalmatlanságot kelteni az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács illetve az Erdélyi Magyar Néppárt iránt, melyek elkötelezték magukat a kommunizmus elleni harc mellett.” – mondta a püspök.
Dr. Horváth Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense szerint Marx művei – Hitlerhez hasonlóan – tele vannak terrorista, gyűlölködő uszítással, aki politikai ellenfeleit nem ritkán olyan jelzőkkel illette, mint „félkretén zsidó nigger”. A magyarországi kommunizmus történéseit vázolva elmondta, 1945 és 1956 között 500 embert végeztek ki koncessziós perben, az 56-ban pedig további 400-at. A forradalom vérbe fojtása után több mint 200 ezren emigráltak. A kommunisták uralma idején Magyarországon összesen 2 millió ember ellen folyt valamiféle eljárás és 220 ezer embert internáltak. „A nyugat-európában élőknek fogalmuk sincs arról, hogy mik történtek a kommunizmus alatt” – állította Dr. Juhász Imre, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem adjunktusa. Az előadó kifejtette, hogy Magyarországon működik egy kommunista sejt, melynek tagjai provokációképpen vörös csillagot viselnek a gallérjukon. Annak ellenére azonban, hogy ezt az önkényuralmi jelképek használatára vonatkozó nemzetközi jogszabály tiltja, a Strassbourg-i bíróság folyamatosan a javukra dönt. Ezt pedig azzal az indokolják, hogy a vörös csillag más, mint a horogkereszt, mert az „egy igazságosabb társadalomért küzdő erő jelképe”.
Dr. Völgyesi Miklós, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának társelnöke a 2006-os budapesti rendőri visszaélésekről beszélt. Állítása szerint: az öszödi beszédet szándékosan szivárogtatta ki a kormány, hogy a zavargásokat keltsen és hogy megfélemlítse az ellenzéket. Elmondta: a hatósági akciók a Büntetőtörvénykönyv szerint terrorcselekményeknek minősülnek, melyért életfogytiglani fegyházbüntetés is kiszabható, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök pedig közvetlenül felelős az eseményekért. Az előadások után megkoszorúzták a kommunizmus áldoztai tiszteletére a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán elhelyezett emléktáblát, ahol Veres-Kupán Enikő, az EMNT Szatmár megyei elnöke mondott beszédet, aki rámutatott, hogy a kommunizmus és a nacionalizmus mind a mai napig él közöttünk és szedi áldozatait. Ezek a káros eszmék továbbra is fertőzik közösségeinket, azonban csak akkor terjedhetnek, ha a jók tétlenek maradnak. Arra buzdított továbbá, hogy ne tűrjük ezt némán, hanem tegyünk ellene, mert különben cinkosokká válhatunk. emnt.org
Erdély.ma
2012. február 29.
Továbbot intve
Amikor 2000-ben hivatalosan bejegyezték az erdélyi magyar történelmi egyházak által létrehozott Sapientia Alapítványt, mindenki tisztában volt vele, hogy a megálmodott Erdélyi Magyar Tudományegyetem jövője nem csak az alapítók, a támogatók, a leendő intézményvezetők, oktatók és hallgatók kezében van.
Előre látható volt, hogy a példaértékű összefogás jelentőségén, illetve a működtetéshez, állandó fejlődéshez nélkülözhetetlen pénz fáradságos előteremtésén túl az önálló magyar magánegyetem világra jötte olyan újabb csatateret nyit Romániában, amelyen bizony nem a nemes szándék vezérelte közösség akaratereje, hanem inkább a politikai játszmák, az alkukötések, a fenyegetőzés és szemet hunyás nyerő adagolása vezethet győzelemre.
Éppen ezért most nemcsak a Sapientiát megálmodók, működtetők, de a „piszkos munkát” elvégzők is pezsgőt bonthatnak, hiszen a román képviselőház plénuma tegnap elfogadta az EMTE végleges akkreditációjára vonatkozó kormányhatározatot. Ezzel óriásit lép előre az intézmény, amely a jövőben államvizsgát rendezhet, és magiszteri képzéseket is indíthat. A várva várt döntés tizenhárom évvel azután született meg, hogy a magyar kormány megszavazta az önálló erdélyi magyar felsőfokú oktatás támogatását, és bő tíz évvel azt követően, hogy az EMTE marosvásárhelyi és csíkszeredai karán beindult a tanítás.
Ezzel párhuzamosan Nagyváradon is folyt a munka, és 2000 novemberében működési engedélyt kapott a szintén a magyar kormány által támogatott Partiumi Keresztény Egyetem. Itt gyorsabban haladtak előre, hiszen már 2008 őszén akkreditálták az intézményt, amely csaknem fél évszázados megszakítást követően az első olyan önálló magyar felsőoktatási intézmény, amelyet a román állam is elismer.
Azóta bebizonyosodott, Bukarest az akkreditáció megadása után sem hajlandó normatív támogatást nyújtani egy magyar magánegyetemnek. A PKE és a Sapientia költségvetését jelenleg 85–90 százalékban a magyar állam biztosítja – a mintegy évi kétmilliárd forint bizonyára kedves teher, ám még az alapításkor leszögezték, az intézményeknek az „önfenntartásra” kell törekedniük. És miből lehetne ezt megvalósítani, ha nem az erdélyi magyar adófizetők pénzéből? Ennek elérése pedig megkerülhetetlen érv a bukaresti piszkos munka szükségessége mellett.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)
Amikor 2000-ben hivatalosan bejegyezték az erdélyi magyar történelmi egyházak által létrehozott Sapientia Alapítványt, mindenki tisztában volt vele, hogy a megálmodott Erdélyi Magyar Tudományegyetem jövője nem csak az alapítók, a támogatók, a leendő intézményvezetők, oktatók és hallgatók kezében van.
Előre látható volt, hogy a példaértékű összefogás jelentőségén, illetve a működtetéshez, állandó fejlődéshez nélkülözhetetlen pénz fáradságos előteremtésén túl az önálló magyar magánegyetem világra jötte olyan újabb csatateret nyit Romániában, amelyen bizony nem a nemes szándék vezérelte közösség akaratereje, hanem inkább a politikai játszmák, az alkukötések, a fenyegetőzés és szemet hunyás nyerő adagolása vezethet győzelemre.
Éppen ezért most nemcsak a Sapientiát megálmodók, működtetők, de a „piszkos munkát” elvégzők is pezsgőt bonthatnak, hiszen a román képviselőház plénuma tegnap elfogadta az EMTE végleges akkreditációjára vonatkozó kormányhatározatot. Ezzel óriásit lép előre az intézmény, amely a jövőben államvizsgát rendezhet, és magiszteri képzéseket is indíthat. A várva várt döntés tizenhárom évvel azután született meg, hogy a magyar kormány megszavazta az önálló erdélyi magyar felsőfokú oktatás támogatását, és bő tíz évvel azt követően, hogy az EMTE marosvásárhelyi és csíkszeredai karán beindult a tanítás.
Ezzel párhuzamosan Nagyváradon is folyt a munka, és 2000 novemberében működési engedélyt kapott a szintén a magyar kormány által támogatott Partiumi Keresztény Egyetem. Itt gyorsabban haladtak előre, hiszen már 2008 őszén akkreditálták az intézményt, amely csaknem fél évszázados megszakítást követően az első olyan önálló magyar felsőoktatási intézmény, amelyet a román állam is elismer.
Azóta bebizonyosodott, Bukarest az akkreditáció megadása után sem hajlandó normatív támogatást nyújtani egy magyar magánegyetemnek. A PKE és a Sapientia költségvetését jelenleg 85–90 százalékban a magyar állam biztosítja – a mintegy évi kétmilliárd forint bizonyára kedves teher, ám még az alapításkor leszögezték, az intézményeknek az „önfenntartásra” kell törekedniük. És miből lehetne ezt megvalósítani, ha nem az erdélyi magyar adófizetők pénzéből? Ennek elérése pedig megkerülhetetlen érv a bukaresti piszkos munka szükségessége mellett.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 29.
Az erdélyi Sapientia Egyetem története – Kronológia
Elfogadta a képviselőház a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) akkreditálásáról szóló törvénytervezetet. Így a Sapientia teljes jogú felsőoktatási intézmény lett, amely államvizsgát szervezhet diákjainak, mesterképzést indíthat, ugyanakkor román állami támogatásra is jogosult. Az EMTE Erdély magyar nyelvű magánegyeteme a magyar állam támogatásából tartja fenn magát. Három oktatási helyszínén, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron négy kara működik, amelyek keretében 27 alapképzési szakon tanulhatnak magyar nyelven a hallgatók. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása a Sapientia egyetem történetének főbb állomásairól:
2000. január 13. – Az erdélyi magyar történelmi egyházak döntöttek a Sapientia Alapítvány létrehozásáról, amelynek célja a Romániai Alapítványi Magánegyetem szervezése és kiépítése volt. A magyar országgyűlés a 2000. évre szóló költségvetésben 2 milliárd forint támogatást hagyott jóvá az erdélyi egyházi hátterű magánegyetem felállításához.
2000. március 16. – Kolozsvári székhellyel hivatalosan is bejegyezték a Sapientia Alapítványt, amelynek vezető testülete a kilenctagú Kuratórium, a kuratórium elnöke Dr. Tonk Sándor lett.
2000. április – Az alapítvány és a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) között együttműködési megállapodás született az Erdélyi Magyar Magánegyetem finanszírozásáról.
2000. október 7. – A SA kuratóriuma elfogadta, hogy az indítandó egyetemen az oktatás négy helyszínen (Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad) folyik, s egyben döntöttek az alapítvány csíkszeredai és marosvásárhelyi fiókjainak létrehozásáról.
2000. december 6. – Kolozsváron létrehozták a Kutatási Programok Intézetét (KPI), amely az Alapítvány fiókszervezeteként működött.
2001. február – Döntöttek egy Marosvásárhely határában található telek megvásárlásáról a felépítendő egyetemi campus céljaira, majd márciusban megvásárolták a volt csíkszeredai Hargita Szálló épületét is. 2001. február – Létrejött a Sapientia Hungariae Alapítvány (SHA) az egyetemhez kapcsolódó magyarországi tevékenységek összehangolására.
2001. április l. – Arról döntöttek, hogy az Alapítvány elnöke egyben az Egyetem megbízott rektora is. 2001. május – A bukaresti Akkreditációs Bizottság megadta az ideiglenes működési engedélyt az Erdélyi Magyar Tudományegyetem első szakjainak.
2001. június 6. – Az alapítvány kuratóriumának határozata szerint a létrehozandó egyetem megnevezése Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (románul: Universitatea Sapientia) lesz. A Szenátus első ülésén elfogadta a Sapientia EMTE Chartáját, Felvételi Szabályzatát, valamint Ösztöndíjszabályzatát, s megkezdték a felvételik előkészítését.
2001. október – A hónap első napjaiban Románia négy városában: Kolozsvárott, Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Csíkszeredán nyitotta meg kapuit az Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amelynek központja és rektori hivatala Kolozsvárott, a fenntartó Sapientia Alapítvány székhelyén működik. Az első tanévben Nagyváradon 800, Marosvásárhelyen 165, Csíkszeredán 209 diák kezdte meg felsőfokú tanulmányait.
2001. október 8. – Elindult az oktatás Csíkszeredában az agrár- és élelmiszeripari gazdaság, könyvelés és gazdálkodási informatika, szociológia, román nyelv és irodalom, valamint az angol nyelv és irodalom szakokon. Marosvásárhelyen pedig az informatika, mechatronika, automatika és alkalmazott informatika, számítástechnika és pedagógia szakokon.
2002. január 24. – A magyar Oktatási Minisztérium hozzáférési lehetőséget biztosított a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem számára az Elektronikus Információs Szolgáltatáshoz (EISZ), amelynek használata, a mintegy 1500 tudományos szakmai folyóirat, a kutatói adatbázis jelentősen segíthetik az intézményben folyó tudományos és kutatói munkát.
2002. május 23. – A román kormány határozatában engedélyezte újabb kilenc szak működését.
2002. október 10. – Bevezették a normatív finanszírozási rendszert a Sapientia EMTE működési költségeinek fedezésére.
2002. december 6. – Tonk Sándor lett a Sapientia Alapítvány új kuratóriumának elnöke.
2003. január 17-18. – Megállapodtak a Sapientia és a Debreceni Egyetem, majd áprilisban a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem (ma: Budapesti Corvinus Egyetem) közötti együttműködésről.
2003. szeptember 4. – Kató Bélát nevezték ki a Kuratórium új elnökének, majd a kuratórium kinevezte Szilágyi Pált a Sapientia EMTE rektori tisztségébe. (Augusztus 14-én elhunyt Tonk Sándor professzor, a Sapientia Alapítvány elnöke, a Sapientia EMTE első rektora.)
2004. június 11. Együttműködési megállapodást írtak alá a Pécsi Tudományegyetemmel.
2004. szeptember 20. – Csíkszeredában két különálló kar – a Gazdaság- és Humántudományok Kar, valamint a Műszaki és Társadalomtudományi Kar – jött létre.
2004. október – Együttműködési megállapodást kötöttek a Brassói Transilvania Egyetemmel.
2004. október 21. – A magyar Informatikai és Hírközlési Minisztérium e-Magyarország pontot hozott létre a marosvásárhelyi campus diákklubjában.
2004. november 7. – Marosvásárhelyen átadták a kar új épületét.
2005. július 1. – A Sapientia EMTE első végzősei sikeresen záróvizsgáztak a Babes-Bolyai Tudományegyetemen és a Bukaresti Egyetemen.
2005. október – Együttműködési megállapodást kötöttek a Bukaresti Műszaki Egyetemmel, majd 2006 tavaszán az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel, illetve a Kecskeméti Főiskolával.
2006. október 2. – A Kuratórium kinevezte Dávid Lászlót az egyetem új rektorának, aki 2007. január 1-jén lépett hivatalba.
2007. március 6. – Együttműködési megállapodást írtak alá a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemmel.
2007. május 11. – Stratégiai együttműködési megállapodást kötöttek a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemmel.
2007. május 25. – A Szenátus jóváhagyta a Sapientia EMTE 2007-2011 közötti időszakra vonatkozó Fejlesztési Stratégiáját.
2007. november 5. – Együttműködési megállapodást írtak alá a szlovákiai Selye János Egyetemmel.
2008. február 22. – Együttműködési megállapodást írtak alá a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemmel. 2008. július 8. – A Szenátus jóváhagyta az első kutatóközpontok létrehozását.
2008. október 22. – Együttműködési egyezményt kötöttek a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetemmel. 2009. június 19. – A Sapientia EMTE kérvényezte az intézményi akkreditációt.
2010. június 11. – Együttműködési megállapodást írtak alá a Miskolci Egyetemmel, a Pannon Egyetemmel és a Budapesti Gazdasági Főiskolával.
2010. szeptember 19. – A tizedik tanévben a Budapesti Corvinus Egyetem kihelyezett képzéseként a csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Kar keretében elindult a Vezetés és szervezés mesterképzés. 2011. február – A Budapesti Gazdasági Főiskola kihelyezett képzéseként Kolozsváron keresztféléves rendszerben elindult a Nemzetközi tanulmányok mesterképzés.
2011. szeptember 1. – A román kormány elfogadta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációjára vonatkozó törvénytervezetet.
2011. szeptember 19. – A tizenegyedik tanévét megkezdő egyetemen, három helyszínen összesen 1959 diák kezdte el tanulmányait. A Budapesti Corvinus Egyetem kihelyezett képzéseként a csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Kar keretében elindult a Szociológia mesterképzés.
2011. december 1. – Együttműködési szerződést kötöttek a gödöllői Szent István Egyetemmel.
2011. december 6. – A román szenátus megszavazta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditálásáról szóló törvénytervezetet. A román kormány azután terjesztette a törvényhozói testület elé a tervezetet, hogy a román felsőoktatás minőségellenőrző és akkreditációs bizottsága elismerte, hogy az egyetem, amely Kolozsváron, Csíkszeredában és Marosvásárhelyen működtet karokat, valamennyi minőségi követelménynek eleget tesz.
2012. február 15. – A magyar kormány nemzetpolitikai tárcaközi bizottságának döntése értelmében a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem felkerült a magyarság megmaradását és fejlődését szolgáló nemzeti jelentőségű intézmények listájára.
MTI
Erdély.ma
Elfogadta a képviselőház a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) akkreditálásáról szóló törvénytervezetet. Így a Sapientia teljes jogú felsőoktatási intézmény lett, amely államvizsgát szervezhet diákjainak, mesterképzést indíthat, ugyanakkor román állami támogatásra is jogosult. Az EMTE Erdély magyar nyelvű magánegyeteme a magyar állam támogatásából tartja fenn magát. Három oktatási helyszínén, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron négy kara működik, amelyek keretében 27 alapképzési szakon tanulhatnak magyar nyelven a hallgatók. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása a Sapientia egyetem történetének főbb állomásairól:
2000. január 13. – Az erdélyi magyar történelmi egyházak döntöttek a Sapientia Alapítvány létrehozásáról, amelynek célja a Romániai Alapítványi Magánegyetem szervezése és kiépítése volt. A magyar országgyűlés a 2000. évre szóló költségvetésben 2 milliárd forint támogatást hagyott jóvá az erdélyi egyházi hátterű magánegyetem felállításához.
2000. március 16. – Kolozsvári székhellyel hivatalosan is bejegyezték a Sapientia Alapítványt, amelynek vezető testülete a kilenctagú Kuratórium, a kuratórium elnöke Dr. Tonk Sándor lett.
2000. április – Az alapítvány és a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) között együttműködési megállapodás született az Erdélyi Magyar Magánegyetem finanszírozásáról.
2000. október 7. – A SA kuratóriuma elfogadta, hogy az indítandó egyetemen az oktatás négy helyszínen (Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad) folyik, s egyben döntöttek az alapítvány csíkszeredai és marosvásárhelyi fiókjainak létrehozásáról.
2000. december 6. – Kolozsváron létrehozták a Kutatási Programok Intézetét (KPI), amely az Alapítvány fiókszervezeteként működött.
2001. február – Döntöttek egy Marosvásárhely határában található telek megvásárlásáról a felépítendő egyetemi campus céljaira, majd márciusban megvásárolták a volt csíkszeredai Hargita Szálló épületét is. 2001. február – Létrejött a Sapientia Hungariae Alapítvány (SHA) az egyetemhez kapcsolódó magyarországi tevékenységek összehangolására.
2001. április l. – Arról döntöttek, hogy az Alapítvány elnöke egyben az Egyetem megbízott rektora is. 2001. május – A bukaresti Akkreditációs Bizottság megadta az ideiglenes működési engedélyt az Erdélyi Magyar Tudományegyetem első szakjainak.
2001. június 6. – Az alapítvány kuratóriumának határozata szerint a létrehozandó egyetem megnevezése Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (románul: Universitatea Sapientia) lesz. A Szenátus első ülésén elfogadta a Sapientia EMTE Chartáját, Felvételi Szabályzatát, valamint Ösztöndíjszabályzatát, s megkezdték a felvételik előkészítését.
2001. október – A hónap első napjaiban Románia négy városában: Kolozsvárott, Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Csíkszeredán nyitotta meg kapuit az Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amelynek központja és rektori hivatala Kolozsvárott, a fenntartó Sapientia Alapítvány székhelyén működik. Az első tanévben Nagyváradon 800, Marosvásárhelyen 165, Csíkszeredán 209 diák kezdte meg felsőfokú tanulmányait.
2001. október 8. – Elindult az oktatás Csíkszeredában az agrár- és élelmiszeripari gazdaság, könyvelés és gazdálkodási informatika, szociológia, román nyelv és irodalom, valamint az angol nyelv és irodalom szakokon. Marosvásárhelyen pedig az informatika, mechatronika, automatika és alkalmazott informatika, számítástechnika és pedagógia szakokon.
2002. január 24. – A magyar Oktatási Minisztérium hozzáférési lehetőséget biztosított a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem számára az Elektronikus Információs Szolgáltatáshoz (EISZ), amelynek használata, a mintegy 1500 tudományos szakmai folyóirat, a kutatói adatbázis jelentősen segíthetik az intézményben folyó tudományos és kutatói munkát.
2002. május 23. – A román kormány határozatában engedélyezte újabb kilenc szak működését.
2002. október 10. – Bevezették a normatív finanszírozási rendszert a Sapientia EMTE működési költségeinek fedezésére.
2002. december 6. – Tonk Sándor lett a Sapientia Alapítvány új kuratóriumának elnöke.
2003. január 17-18. – Megállapodtak a Sapientia és a Debreceni Egyetem, majd áprilisban a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem (ma: Budapesti Corvinus Egyetem) közötti együttműködésről.
2003. szeptember 4. – Kató Bélát nevezték ki a Kuratórium új elnökének, majd a kuratórium kinevezte Szilágyi Pált a Sapientia EMTE rektori tisztségébe. (Augusztus 14-én elhunyt Tonk Sándor professzor, a Sapientia Alapítvány elnöke, a Sapientia EMTE első rektora.)
2004. június 11. Együttműködési megállapodást írtak alá a Pécsi Tudományegyetemmel.
2004. szeptember 20. – Csíkszeredában két különálló kar – a Gazdaság- és Humántudományok Kar, valamint a Műszaki és Társadalomtudományi Kar – jött létre.
2004. október – Együttműködési megállapodást kötöttek a Brassói Transilvania Egyetemmel.
2004. október 21. – A magyar Informatikai és Hírközlési Minisztérium e-Magyarország pontot hozott létre a marosvásárhelyi campus diákklubjában.
2004. november 7. – Marosvásárhelyen átadták a kar új épületét.
2005. július 1. – A Sapientia EMTE első végzősei sikeresen záróvizsgáztak a Babes-Bolyai Tudományegyetemen és a Bukaresti Egyetemen.
2005. október – Együttműködési megállapodást kötöttek a Bukaresti Műszaki Egyetemmel, majd 2006 tavaszán az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel, illetve a Kecskeméti Főiskolával.
2006. október 2. – A Kuratórium kinevezte Dávid Lászlót az egyetem új rektorának, aki 2007. január 1-jén lépett hivatalba.
2007. március 6. – Együttműködési megállapodást írtak alá a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemmel.
2007. május 11. – Stratégiai együttműködési megállapodást kötöttek a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemmel.
2007. május 25. – A Szenátus jóváhagyta a Sapientia EMTE 2007-2011 közötti időszakra vonatkozó Fejlesztési Stratégiáját.
2007. november 5. – Együttműködési megállapodást írtak alá a szlovákiai Selye János Egyetemmel.
2008. február 22. – Együttműködési megállapodást írtak alá a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemmel. 2008. július 8. – A Szenátus jóváhagyta az első kutatóközpontok létrehozását.
2008. október 22. – Együttműködési egyezményt kötöttek a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetemmel. 2009. június 19. – A Sapientia EMTE kérvényezte az intézményi akkreditációt.
2010. június 11. – Együttműködési megállapodást írtak alá a Miskolci Egyetemmel, a Pannon Egyetemmel és a Budapesti Gazdasági Főiskolával.
2010. szeptember 19. – A tizedik tanévben a Budapesti Corvinus Egyetem kihelyezett képzéseként a csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Kar keretében elindult a Vezetés és szervezés mesterképzés. 2011. február – A Budapesti Gazdasági Főiskola kihelyezett képzéseként Kolozsváron keresztféléves rendszerben elindult a Nemzetközi tanulmányok mesterképzés.
2011. szeptember 1. – A román kormány elfogadta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációjára vonatkozó törvénytervezetet.
2011. szeptember 19. – A tizenegyedik tanévét megkezdő egyetemen, három helyszínen összesen 1959 diák kezdte el tanulmányait. A Budapesti Corvinus Egyetem kihelyezett képzéseként a csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Kar keretében elindult a Szociológia mesterképzés.
2011. december 1. – Együttműködési szerződést kötöttek a gödöllői Szent István Egyetemmel.
2011. december 6. – A román szenátus megszavazta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditálásáról szóló törvénytervezetet. A román kormány azután terjesztette a törvényhozói testület elé a tervezetet, hogy a román felsőoktatás minőségellenőrző és akkreditációs bizottsága elismerte, hogy az egyetem, amely Kolozsváron, Csíkszeredában és Marosvásárhelyen működtet karokat, valamennyi minőségi követelménynek eleget tesz.
2012. február 15. – A magyar kormány nemzetpolitikai tárcaközi bizottságának döntése értelmében a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem felkerült a magyarság megmaradását és fejlődését szolgáló nemzeti jelentőségű intézmények listájára.
MTI
Erdély.ma
2012. február 29.
Megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdeményezésére február 28-án Nagyváradon is megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja.
Marosvásárhely, Brassó és Székelyudvarhely után Nagyváradon is megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja, amelynek első ülését február 28-án, kedden tartották meg a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban. Már az első alkalomra is sokan eljöttek, a klub kezdeményezői és tagjai a következő találkozóra még több visszahonosított magyar állampolgárra számítanak. Török Sándor az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke már az első percekben kihangsúlyozta, hogy a klubhoz bárki csatlakozhat, politikai nézetektől függetlenül, aki magyar állampolgárságát visszakapta, vagy azt igényelni fogja. Elmondta, hogy a találkozókat kötetlen beszélgetésekként képzelték el, amelyek alkalmával a jelenlevők megoszthatják tapasztalataikat a magyar állampolgárság vagy az útlevél igénylésével kapcsolatban, ismertetik a magyar kormány határozatait, amelyekről magyar állampolgárként tudniuk kell, megbeszélik a jogokat és kötelezettségeket stb. Kavinszki András a klub vezetője kihangsúlyozta, hogy akinek kérdése van, bármikor bizalommal fordulhat hozzájuk, e mellett a klubtagok építő jellegű javaslatait is várják.
Útlevél
Orbán Mihály az EMNT gazdasági bizottságának tagja a találkozó során gyakorlati információkat osztott meg a magyar útlevél igénylésével kapcsolatban. „Miután megkapjuk a magyar állampolgárságot, körülbelül tíz nap múlva igényelhetjük az útlevelet is. A személyi igazolvány, a honosítási okirat és a lakcímkártya szükséges a kérvény kiállításához, amelyet Biharkeresztesen, de máshol is kérhetünk. A kérvény alapján egy csekket kapunk, amelyet a legközelebbi postán be lehet fizetni, öt évre 7 500, tíz évre 14 000 forint. Az illeték befizetése után már készítik a fényképet és hét-tíz napon belül kész is az útlevél”-magyarázta Orbán Mihály. Török Sándor a továbbiakban elmondta, hogy március 4-én a Nagyvárad–olaszi református templomban 10 órától szolidaritást vállaló istentiszteletet fognak tartani azokért a Szlovákiában élő magyarokért, akik elvesztették szlovák állampolgárságukat. Kassai Gyula lévai református lelkipásztor hirdeti majd az igét, tőle szintén elvették a szlovák állampolgárságot, miután igényelte a magyart. Nagy József Barna az EMNT partiumi régióelnöke elmondta, a romániai magyarok nyugodtan felvállalhatják magyar állampolgárságukat, hiszen itt a nagy számarány miatt nem történhet meg az, ami Szlovákiában.
Folytatás
Kavinszki András zárásként kijelentette, hogy a fiatalokat is be kell vonni a klub életébe, hiszen „nem csak az a magyar akinek ősei is magyarok voltak, hanem az, akinek unokái is magyarok lesznek.” A Magyar Állampolgárok Klubja továbbra is várja a nagyváradi és Bihar megyei visszahonosított magyar állampolgárokat és mindazokat, akik a magyar állampolgárságot kérik, vagy kérni fogják. Kavinszki hozzátette a következő találkozóról a tagok a sajtóból értesülhetnek majd.
Nagy Noémi
erdon.ro
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdeményezésére február 28-án Nagyváradon is megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja.
Marosvásárhely, Brassó és Székelyudvarhely után Nagyváradon is megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja, amelynek első ülését február 28-án, kedden tartották meg a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban. Már az első alkalomra is sokan eljöttek, a klub kezdeményezői és tagjai a következő találkozóra még több visszahonosított magyar állampolgárra számítanak. Török Sándor az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke már az első percekben kihangsúlyozta, hogy a klubhoz bárki csatlakozhat, politikai nézetektől függetlenül, aki magyar állampolgárságát visszakapta, vagy azt igényelni fogja. Elmondta, hogy a találkozókat kötetlen beszélgetésekként képzelték el, amelyek alkalmával a jelenlevők megoszthatják tapasztalataikat a magyar állampolgárság vagy az útlevél igénylésével kapcsolatban, ismertetik a magyar kormány határozatait, amelyekről magyar állampolgárként tudniuk kell, megbeszélik a jogokat és kötelezettségeket stb. Kavinszki András a klub vezetője kihangsúlyozta, hogy akinek kérdése van, bármikor bizalommal fordulhat hozzájuk, e mellett a klubtagok építő jellegű javaslatait is várják.
Útlevél
Orbán Mihály az EMNT gazdasági bizottságának tagja a találkozó során gyakorlati információkat osztott meg a magyar útlevél igénylésével kapcsolatban. „Miután megkapjuk a magyar állampolgárságot, körülbelül tíz nap múlva igényelhetjük az útlevelet is. A személyi igazolvány, a honosítási okirat és a lakcímkártya szükséges a kérvény kiállításához, amelyet Biharkeresztesen, de máshol is kérhetünk. A kérvény alapján egy csekket kapunk, amelyet a legközelebbi postán be lehet fizetni, öt évre 7 500, tíz évre 14 000 forint. Az illeték befizetése után már készítik a fényképet és hét-tíz napon belül kész is az útlevél”-magyarázta Orbán Mihály. Török Sándor a továbbiakban elmondta, hogy március 4-én a Nagyvárad–olaszi református templomban 10 órától szolidaritást vállaló istentiszteletet fognak tartani azokért a Szlovákiában élő magyarokért, akik elvesztették szlovák állampolgárságukat. Kassai Gyula lévai református lelkipásztor hirdeti majd az igét, tőle szintén elvették a szlovák állampolgárságot, miután igényelte a magyart. Nagy József Barna az EMNT partiumi régióelnöke elmondta, a romániai magyarok nyugodtan felvállalhatják magyar állampolgárságukat, hiszen itt a nagy számarány miatt nem történhet meg az, ami Szlovákiában.
Folytatás
Kavinszki András zárásként kijelentette, hogy a fiatalokat is be kell vonni a klub életébe, hiszen „nem csak az a magyar akinek ősei is magyarok voltak, hanem az, akinek unokái is magyarok lesznek.” A Magyar Állampolgárok Klubja továbbra is várja a nagyváradi és Bihar megyei visszahonosított magyar állampolgárokat és mindazokat, akik a magyar állampolgárságot kérik, vagy kérni fogják. Kavinszki hozzátette a következő találkozóról a tagok a sajtóból értesülhetnek majd.
Nagy Noémi
erdon.ro
2012. március 1.
Nemet mondtak Nagyváradon a magyar utcanevekre
Tovább húzódik a nagyváradi kétnyelvű utcanévtáblák ügye, miután a helyi tanács szerdai ülésén visszautasította az RMDSZ-frakció erre vonatkozó javaslatát. A tervezet az önkormányzat jogi igazgatóságának felülbírálása után már eleve úgy került a tanácsülés napirendjére, hogy az nem az utcanév-táblák kihelyezéséről, hanem az RMDSZ indítványának visszautasításáról szólt. A szavazás előtt Biró Rozália RMDSZ-es alpolgármester szólalt fel és kijelentette: a frakció fenntartja a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését illető kérését.
Az RMDSZ a tulajdonában lévő négy körzeti székházra is felszerelte az elnevezést és a házszámot románul és magyarul is jelző táblákat
Az RMDSZ javaslata értelmében Nagyvárad utcáira kétnyelvű, a hivatalos román elnevezést és annak magyar fordítását hordozó táblák kerülhetnek ki, és meggyőződése, hogy a jogi bizottság bírálata ellenére a kérés törvényileg megalapozott. Indoklásképpen az európai Kisebbségi keretegyezményt említette, amelyet Románia 1993-ban ratifikált, és amely világosan kimondja a hasonló kezdeményezések törvényességét. Emlékeztetett: Nagyváradon 2006-ban már született olyan tanácsi határozat, amely előírná, hogy a közterek típusát (utca, tér) magyarul is ki kell írni, ám ezt a mai napig nem ültették gyakorlatba, bár ezt a verziót az RMDSZ sem támogatja, ugyanis az akkori koalíciós partner, a Demokrata-Liberális Párt fogadtatta el eképpen az eredetileg is lefordított nevekről szóló javaslatot. Ahhoz, hogy a mostani javaslat átmenjen, tehát a kétnyelvű táblák ügye elbukjon, 14 tanácsos szavazatára volt szükség, ennél eggyel több is született, így a testület 15 szavazattal, hat ellenszavazattal és egy tartózkodással visszadobta az RMDSZ indítványát.
Történelmi nevek csak később
Biró Rozália a tanácsülés után emlékeztetett: a kétnyelvű váradi utcanévtáblák ügye évek óta húzódik, és mindmostanáig nem sikerült dűlőre jutni, pedig megjegyzendő, hogy a táblák kihelyezéséhez valójában nem is volna szükség tanácsi határozatra, elegendő volna egy polgármesteri rábólintás – vagyis politikai akarat, annak azonban jelenleg nyoma sincs. Mint elmondta, a mostani koalíciós partnerrel, a Nemzeti Liberális Párttal való egyeztetések alapján 2011 eleje óta megvan az ígéret arra, hogy a javaslat napirendre kerül, de mivel ez azóta sem történt meg, most az RMDSZ egyedül kérte a tervezet felvételét – ennek viszont az lett a következménye, hogy a koalíciós partner sem támogatta a magyar frakciót. Dr. Fleisz János RMDSZ-es tanácsos, helytörténész azért tartózkodott a szavazáson, mert ő maga nem támogatja a lefordított utcanevek kihelyezését, inkább a történelmi elnevezéseket szeretné viszontlátni a házfalakon. Ezzel kapcsolatban Biró Rozália azt mondja, ebben a formában lehetetlen átvinni a tervezetet, ám az Integrált Városfejlesztési Tervben szerepel a történelmi belváros utcáinak hagyományos magyar nevekkel való ellátása is.
Az alpolgármester azt ígéri, az RMDSZ minden törvényes lehetőséget meg fog ragadni, hogy a tervezet újra napirendre kerüljön. Első körben a prefektúránál próbálnak meg közbenjárni, amelynek tíz napon belül el kell bírálnia, hogy a tervezet törvényes-e vagy sem. Amennyiben a prefektúra törvényesnek nyilvánítja a visszautasítást, az RMDSZ közigazgatási bírósághoz folyamodhat. Ilie Bolojan polgármester kérdésünkre elmondta: az önkormányzat jogi bizottsága megállapította, hogy Romániában jelenleg a törvények nem teszik lehetővé a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését.
Lesz magyar honvédemlékmű
Pozitív előrelépés viszont, hogy új helyet találtak a világháborúkban elesett magyar honvédek emlékművének a nagyváradi Rulikowski temetőben. Az emlékgúla új helyét tegnapi ülésén fogadta el a városi közgyűlés, így remélhetőleg május végén, a Hősök Emléknapja környékén felavathatják a mintegy két és fél méter magas emlékmű. Mint Sárközi Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő felidézte: az előző helyszín, amelyet a magyar Honvédelmi Minisztérium illetékeseivel közösen jelöltek ki, állítólag azért nem nyerte el Ilie Bolojan polgármester tetszését, mert szerinte akadályozta volna a temető forgalmát. Az eredeti helyszín annak a parcellának a közvetlen szomszédságában lett volna, ahol valaha a Váradon eltemetett mintegy 2800 katona és hadifogoly nyugodott, s amelyet később a román hadi veteránok kaptak meg. A zsidó temetővel szemben lévő, 68 négyzetméteres új helyszín, bár nem helyezkedik el ilyen jelentős történelmi helyszínen, bizonyos értelemben jobb is, mint az előző, ugyanis nem parcellában, hanem sétányon terül el, véli Sárközi. A tervezett emlékgúla pontos mása lesz azoknak az emlékműveknek, amelyeket a háború után állítottak fel a Doberdó-hegyen, ahol számtalan Bihar megyei és nagyváradi honvéd vesztette életét.
Alakul a statútum is
Eközben lassan elnyeri végleges tartalmát Nagyvárad statútuma is. Sárközi, aki a több éve készülő dokumentumon dolgozó bizottság tagja, azt állítja: kiegyensúlyozott, az etnikumok felé megfelelő tiszteletet mutató munkát tárnak majd a helyi önkormányzati testület elé a soron következő, március végi ülésen. Mint beszámoltunk, a 2002-es, 53-as számú kormányrendelet alapján elkészítendő dokumentumot már többször is visszavonták a helyi tanács napirendjéről, általában azért, mert formai és tartalmi hibákban is bővelkedett. Legutóbb az RMDSZ-frakció egyebek közt azért kérte a halasztást, mert a statútumtervezetben nagyon kevés magyar vonatkozású adat jelent meg, a váradi vár története például kizárólag a turisztikai fejezetben szerepelt, a várostörténetiben nem, a magyar színházról pedig egy mondatnál több nem szerepelt. Az akkori tanácsülés után héttagú bizottság alakult a tervezet átdolgozására, amelyben a román pártok képviselői, illetve Sárközi és Fleisz János mellett Dukrét Géza és Péter I. Zoltán független helytörténészek is szerepet kaptak. Sárközi Zoltán azt mondja, a most kialakult tervezet nyugodtan magáénak vallhatja majd minden váradi magyar polgár. Ahhoz, hogy a statútumot elfogadják, még a város jegyzőjének, illetve a polgármesternek is ellenjegyeznie kell azt, ám ennek Sárközi Zoltán meggyőződése szerint semmi akadálya nem lehet.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
Tovább húzódik a nagyváradi kétnyelvű utcanévtáblák ügye, miután a helyi tanács szerdai ülésén visszautasította az RMDSZ-frakció erre vonatkozó javaslatát. A tervezet az önkormányzat jogi igazgatóságának felülbírálása után már eleve úgy került a tanácsülés napirendjére, hogy az nem az utcanév-táblák kihelyezéséről, hanem az RMDSZ indítványának visszautasításáról szólt. A szavazás előtt Biró Rozália RMDSZ-es alpolgármester szólalt fel és kijelentette: a frakció fenntartja a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését illető kérését.
Az RMDSZ a tulajdonában lévő négy körzeti székházra is felszerelte az elnevezést és a házszámot románul és magyarul is jelző táblákat
Az RMDSZ javaslata értelmében Nagyvárad utcáira kétnyelvű, a hivatalos román elnevezést és annak magyar fordítását hordozó táblák kerülhetnek ki, és meggyőződése, hogy a jogi bizottság bírálata ellenére a kérés törvényileg megalapozott. Indoklásképpen az európai Kisebbségi keretegyezményt említette, amelyet Románia 1993-ban ratifikált, és amely világosan kimondja a hasonló kezdeményezések törvényességét. Emlékeztetett: Nagyváradon 2006-ban már született olyan tanácsi határozat, amely előírná, hogy a közterek típusát (utca, tér) magyarul is ki kell írni, ám ezt a mai napig nem ültették gyakorlatba, bár ezt a verziót az RMDSZ sem támogatja, ugyanis az akkori koalíciós partner, a Demokrata-Liberális Párt fogadtatta el eképpen az eredetileg is lefordított nevekről szóló javaslatot. Ahhoz, hogy a mostani javaslat átmenjen, tehát a kétnyelvű táblák ügye elbukjon, 14 tanácsos szavazatára volt szükség, ennél eggyel több is született, így a testület 15 szavazattal, hat ellenszavazattal és egy tartózkodással visszadobta az RMDSZ indítványát.
Történelmi nevek csak később
Biró Rozália a tanácsülés után emlékeztetett: a kétnyelvű váradi utcanévtáblák ügye évek óta húzódik, és mindmostanáig nem sikerült dűlőre jutni, pedig megjegyzendő, hogy a táblák kihelyezéséhez valójában nem is volna szükség tanácsi határozatra, elegendő volna egy polgármesteri rábólintás – vagyis politikai akarat, annak azonban jelenleg nyoma sincs. Mint elmondta, a mostani koalíciós partnerrel, a Nemzeti Liberális Párttal való egyeztetések alapján 2011 eleje óta megvan az ígéret arra, hogy a javaslat napirendre kerül, de mivel ez azóta sem történt meg, most az RMDSZ egyedül kérte a tervezet felvételét – ennek viszont az lett a következménye, hogy a koalíciós partner sem támogatta a magyar frakciót. Dr. Fleisz János RMDSZ-es tanácsos, helytörténész azért tartózkodott a szavazáson, mert ő maga nem támogatja a lefordított utcanevek kihelyezését, inkább a történelmi elnevezéseket szeretné viszontlátni a házfalakon. Ezzel kapcsolatban Biró Rozália azt mondja, ebben a formában lehetetlen átvinni a tervezetet, ám az Integrált Városfejlesztési Tervben szerepel a történelmi belváros utcáinak hagyományos magyar nevekkel való ellátása is.
Az alpolgármester azt ígéri, az RMDSZ minden törvényes lehetőséget meg fog ragadni, hogy a tervezet újra napirendre kerüljön. Első körben a prefektúránál próbálnak meg közbenjárni, amelynek tíz napon belül el kell bírálnia, hogy a tervezet törvényes-e vagy sem. Amennyiben a prefektúra törvényesnek nyilvánítja a visszautasítást, az RMDSZ közigazgatási bírósághoz folyamodhat. Ilie Bolojan polgármester kérdésünkre elmondta: az önkormányzat jogi bizottsága megállapította, hogy Romániában jelenleg a törvények nem teszik lehetővé a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését.
Lesz magyar honvédemlékmű
Pozitív előrelépés viszont, hogy új helyet találtak a világháborúkban elesett magyar honvédek emlékművének a nagyváradi Rulikowski temetőben. Az emlékgúla új helyét tegnapi ülésén fogadta el a városi közgyűlés, így remélhetőleg május végén, a Hősök Emléknapja környékén felavathatják a mintegy két és fél méter magas emlékmű. Mint Sárközi Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő felidézte: az előző helyszín, amelyet a magyar Honvédelmi Minisztérium illetékeseivel közösen jelöltek ki, állítólag azért nem nyerte el Ilie Bolojan polgármester tetszését, mert szerinte akadályozta volna a temető forgalmát. Az eredeti helyszín annak a parcellának a közvetlen szomszédságában lett volna, ahol valaha a Váradon eltemetett mintegy 2800 katona és hadifogoly nyugodott, s amelyet később a román hadi veteránok kaptak meg. A zsidó temetővel szemben lévő, 68 négyzetméteres új helyszín, bár nem helyezkedik el ilyen jelentős történelmi helyszínen, bizonyos értelemben jobb is, mint az előző, ugyanis nem parcellában, hanem sétányon terül el, véli Sárközi. A tervezett emlékgúla pontos mása lesz azoknak az emlékműveknek, amelyeket a háború után állítottak fel a Doberdó-hegyen, ahol számtalan Bihar megyei és nagyváradi honvéd vesztette életét.
Alakul a statútum is
Eközben lassan elnyeri végleges tartalmát Nagyvárad statútuma is. Sárközi, aki a több éve készülő dokumentumon dolgozó bizottság tagja, azt állítja: kiegyensúlyozott, az etnikumok felé megfelelő tiszteletet mutató munkát tárnak majd a helyi önkormányzati testület elé a soron következő, március végi ülésen. Mint beszámoltunk, a 2002-es, 53-as számú kormányrendelet alapján elkészítendő dokumentumot már többször is visszavonták a helyi tanács napirendjéről, általában azért, mert formai és tartalmi hibákban is bővelkedett. Legutóbb az RMDSZ-frakció egyebek közt azért kérte a halasztást, mert a statútumtervezetben nagyon kevés magyar vonatkozású adat jelent meg, a váradi vár története például kizárólag a turisztikai fejezetben szerepelt, a várostörténetiben nem, a magyar színházról pedig egy mondatnál több nem szerepelt. Az akkori tanácsülés után héttagú bizottság alakult a tervezet átdolgozására, amelyben a román pártok képviselői, illetve Sárközi és Fleisz János mellett Dukrét Géza és Péter I. Zoltán független helytörténészek is szerepet kaptak. Sárközi Zoltán azt mondja, a most kialakult tervezet nyugodtan magáénak vallhatja majd minden váradi magyar polgár. Ahhoz, hogy a statútumot elfogadják, még a város jegyzőjének, illetve a polgármesternek is ellenjegyeznie kell azt, ám ennek Sárközi Zoltán meggyőződése szerint semmi akadálya nem lehet.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2012. március 1.
Megalakult Nagyváradon a Magyar Állampolgárok Klubja – Ismerni kell jogainkat és kötelességeinket
Mintegy száz érdeklődőt vonzott kedd délután az a találkozó, amelynek során Nagyváradon is megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezésére. A Lorántffy-központban megtartott alakuló ülésen kiderült, a közeljövőben valószínűleg még többen iratkoznak majd be a klubba, akik már igényelték, várják, esetleg megkapták a magyar állampolgárságot, vagy csak ezután szeretnének élni a lehetőséggel, amit a magyar kormány biztosít az anyaországtól elcsatolt területeken élő magyarok számára.
A Bihar megyei EMNT több vezetőségi tagja, így Török Sándor, Nagy József Barna, Orbán Mihály és Kavinszki András is jelen volt, s valamennyien felszólaltak, elmondták véleményüket, elképzelésüket az újonnan alakult klub lényegéről, tevékenységéről. Erdélyben már több helyen megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja, s az eddigi tapasztalatok azt igazolják, van igény rájuk. A magyar állampolgárság megszerzése ugyanis nem csupán erkölcsi, lelki elégtétel, hanem olyan jogi állapot, amely az állampolgárnak lehetőségeket biztosít, ugyanakkor kötelezettségekkel is jár. Ezekről és a magyar kormány munkájáról folyamatosan tájékoztatják a klub tagjait, és természetesen a felvetődő kérdésekre is válaszolnak majd. Az első klubtalálkozón arról esett szó, milyen hivatalos procedúra során lehet igényelni a magyar útlevelet. A nagyváradi magyar állampolgároknak legegyszerűbb Biharkeresztesen kérni az okmányt. A hivatalban kérhető és kitöltendő nyomtatványokon kívül fel kell mutatni a honosításról szóló igazolást, a román személyigazolványt, valamint 14 500 forint befizetését igazoló nyugtát. A kezelési költség a 14 éven aluliaknak, illetve a 70 éven felülieknek 7250 forint. Az útlevelet két héten belül megkapják az igénylők.
A nagyváradi klub elnöke Kavinszki András lett, aki elmondta, társaival azon lesznek, hogy valóban hasznos és kellemes találkozásokká váljanak ezek a délutánok. Legközelebb (a találkozó időpontját a magyar sajtón keresztül tudatják majd) arról beszélgetnek, milyen orvosi ellátásra van lehetőségük Magyarországon a honosított állampolgároknak, és hogyan lehetséges ezeket igénybe venni. A magyar állampolgársággal kapcsolatos bármilyen kérdésekre a továbbiakban is választ lehet kapni minden munkanapon a váradi Demokrácia Központ irodájában (Széles, ma Menumorut utca 23 szám).
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Mintegy száz érdeklődőt vonzott kedd délután az a találkozó, amelynek során Nagyváradon is megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezésére. A Lorántffy-központban megtartott alakuló ülésen kiderült, a közeljövőben valószínűleg még többen iratkoznak majd be a klubba, akik már igényelték, várják, esetleg megkapták a magyar állampolgárságot, vagy csak ezután szeretnének élni a lehetőséggel, amit a magyar kormány biztosít az anyaországtól elcsatolt területeken élő magyarok számára.
A Bihar megyei EMNT több vezetőségi tagja, így Török Sándor, Nagy József Barna, Orbán Mihály és Kavinszki András is jelen volt, s valamennyien felszólaltak, elmondták véleményüket, elképzelésüket az újonnan alakult klub lényegéről, tevékenységéről. Erdélyben már több helyen megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja, s az eddigi tapasztalatok azt igazolják, van igény rájuk. A magyar állampolgárság megszerzése ugyanis nem csupán erkölcsi, lelki elégtétel, hanem olyan jogi állapot, amely az állampolgárnak lehetőségeket biztosít, ugyanakkor kötelezettségekkel is jár. Ezekről és a magyar kormány munkájáról folyamatosan tájékoztatják a klub tagjait, és természetesen a felvetődő kérdésekre is válaszolnak majd. Az első klubtalálkozón arról esett szó, milyen hivatalos procedúra során lehet igényelni a magyar útlevelet. A nagyváradi magyar állampolgároknak legegyszerűbb Biharkeresztesen kérni az okmányt. A hivatalban kérhető és kitöltendő nyomtatványokon kívül fel kell mutatni a honosításról szóló igazolást, a román személyigazolványt, valamint 14 500 forint befizetését igazoló nyugtát. A kezelési költség a 14 éven aluliaknak, illetve a 70 éven felülieknek 7250 forint. Az útlevelet két héten belül megkapják az igénylők.
A nagyváradi klub elnöke Kavinszki András lett, aki elmondta, társaival azon lesznek, hogy valóban hasznos és kellemes találkozásokká váljanak ezek a délutánok. Legközelebb (a találkozó időpontját a magyar sajtón keresztül tudatják majd) arról beszélgetnek, milyen orvosi ellátásra van lehetőségük Magyarországon a honosított állampolgároknak, és hogyan lehetséges ezeket igénybe venni. A magyar állampolgársággal kapcsolatos bármilyen kérdésekre a továbbiakban is választ lehet kapni minden munkanapon a váradi Demokrácia Központ irodájában (Széles, ma Menumorut utca 23 szám).
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2012. március 2.
Kihallgatás álgondokról
A sepsiszentgyörgyi városháza alkalmazottjainak nemzetiségi összetételéről hallgatta ki a Diszkriminációellenes Tanács Antal Árpád polgármestert, akit Dan Voiculescu, a nacionalizmusáról hírhedt Konzervatív Párt alapítója azért jelentett fel, mert szerinte egy román nemzetiségű személy sem dolgozik az önkormányzatnál.
A történtekről Antal Árpád elmondta: bár általában levélben válaszolnak az efféle – szerinte provokatív és jelenleg valószínűleg kampánycélokat is szolgáló – megkeresésekre, ezúttal fontosnak tartotta, hogy személyesen is megjelenjen Bukarestben. Először is megkérdezte, hogy mire alapoznak – kiderült, a (nemzetiségi adatokat nem tartalmazó) vagyonbevallási íveket vetették alá névelemzésnek –, aztán hogy például Győrfi Laurenţiut hova sorolták be. Majd bebizonyította, hogy minden állást románul is meghirdettek, sehol nem kértek magyarnyelv-ismeretet, és nem is tett panaszt senki, hogy a románsága miatt nem alkalmazták. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a tizenkétezres román közönség számára színházat tart fenn a város, ami példátlan egész Romániában. De ha már a nemzetiségi összetételt vizsgálják, jó lenne ezt a rendőrségre, csendőrségre, prefektúrára is kiterjeszteni – javasolta. Egy érdekes adattal maga Voiculescu ügyvédje szolgált: a 25 százalékban magyar lakosságú Nagyváradon a polgármesteri hivatal alkalmazottjainak mindössze 10 százaléka magyar.
Demeter J. Judit
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A sepsiszentgyörgyi városháza alkalmazottjainak nemzetiségi összetételéről hallgatta ki a Diszkriminációellenes Tanács Antal Árpád polgármestert, akit Dan Voiculescu, a nacionalizmusáról hírhedt Konzervatív Párt alapítója azért jelentett fel, mert szerinte egy román nemzetiségű személy sem dolgozik az önkormányzatnál.
A történtekről Antal Árpád elmondta: bár általában levélben válaszolnak az efféle – szerinte provokatív és jelenleg valószínűleg kampánycélokat is szolgáló – megkeresésekre, ezúttal fontosnak tartotta, hogy személyesen is megjelenjen Bukarestben. Először is megkérdezte, hogy mire alapoznak – kiderült, a (nemzetiségi adatokat nem tartalmazó) vagyonbevallási íveket vetették alá névelemzésnek –, aztán hogy például Győrfi Laurenţiut hova sorolták be. Majd bebizonyította, hogy minden állást románul is meghirdettek, sehol nem kértek magyarnyelv-ismeretet, és nem is tett panaszt senki, hogy a románsága miatt nem alkalmazták. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a tizenkétezres román közönség számára színházat tart fenn a város, ami példátlan egész Romániában. De ha már a nemzetiségi összetételt vizsgálják, jó lenne ezt a rendőrségre, csendőrségre, prefektúrára is kiterjeszteni – javasolta. Egy érdekes adattal maga Voiculescu ügyvédje szolgált: a 25 százalékban magyar lakosságú Nagyváradon a polgármesteri hivatal alkalmazottjainak mindössze 10 százaléka magyar.
Demeter J. Judit
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. március 2.
Az RMDSZ-szel közös utcanév-bizottságot javasol Nagyváradon az EMNP
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) azt javasolja, hogy hozzanak létre Nagyváradon a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) közösen utcanév bizottságot – jelentette ki pénteken az MTI-nek Csomortányi István, az EMNP partiumi szervezési igazgatója.
Az EMNP helyi vezetője azt követően javasolta ezt, hogy Nagyvárad román többségű városi közgyűlése elvetette az RMDSZ-nek azt a határozati javaslatát, miszerint a város utcáinak nevét magyarul is tüntessék fel.
Az RMDSZ és az EMNP álláspontja eltér egymástól abban, hogy az elfogadásra javasolt magyar utcanevek a történelmi elnevezések legyenek-e vagy a jelenlegi román utcanevek tükörfordításai. Az RMDSZ a tükörfordítást javasolta, mivel szerintük így jogilag indokolható a kérés, az EMNP viszont ragaszkodik a történelmi nevekhez.
Csomortányi szerint azonban konszenzus születhet a két szervezet között, ezért a jövő héten megkeresik az RMDSZ közgyűlési frakciójának tagjait, és kezdeményezni fogják egy közös bizottság létrehozását.
Ennek a testületnek helytörténészek bevonásával össze kellene állítania egy olyan utcanévjegyzéket – mondta -, amely mindkét fél, és a nagyváradi magyarság számára is elfogadható.
Rámutatott: vannak például olyan utcák, amelyeknek két-három történelmi magyar nevük is van. Azt kell majd megállapítani, hogy ezek közül melyik a legelterjedtebb a köztudatban – tette hozzá.
Csomortányi szerint csak azon utcák esetében fogadható el a tükörfordítás, amelyek nem rendelkeznek magyar történelmi elnevezéssel. Nagyváradon mintegy húsz százalékra tehető az ilyen utcák száma.
A szervezési igazgató szerint a magyar politikai és civil szféra összefogásával nyomást lehet gyakorolni a román többségű városi tanácsra a kétnyelvű utcanév táblák kihelyezése érdekében. MTI
Erdély.ma
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) azt javasolja, hogy hozzanak létre Nagyváradon a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) közösen utcanév bizottságot – jelentette ki pénteken az MTI-nek Csomortányi István, az EMNP partiumi szervezési igazgatója.
Az EMNP helyi vezetője azt követően javasolta ezt, hogy Nagyvárad román többségű városi közgyűlése elvetette az RMDSZ-nek azt a határozati javaslatát, miszerint a város utcáinak nevét magyarul is tüntessék fel.
Az RMDSZ és az EMNP álláspontja eltér egymástól abban, hogy az elfogadásra javasolt magyar utcanevek a történelmi elnevezések legyenek-e vagy a jelenlegi román utcanevek tükörfordításai. Az RMDSZ a tükörfordítást javasolta, mivel szerintük így jogilag indokolható a kérés, az EMNP viszont ragaszkodik a történelmi nevekhez.
Csomortányi szerint azonban konszenzus születhet a két szervezet között, ezért a jövő héten megkeresik az RMDSZ közgyűlési frakciójának tagjait, és kezdeményezni fogják egy közös bizottság létrehozását.
Ennek a testületnek helytörténészek bevonásával össze kellene állítania egy olyan utcanévjegyzéket – mondta -, amely mindkét fél, és a nagyváradi magyarság számára is elfogadható.
Rámutatott: vannak például olyan utcák, amelyeknek két-három történelmi magyar nevük is van. Azt kell majd megállapítani, hogy ezek közül melyik a legelterjedtebb a köztudatban – tette hozzá.
Csomortányi szerint csak azon utcák esetében fogadható el a tükörfordítás, amelyek nem rendelkeznek magyar történelmi elnevezéssel. Nagyváradon mintegy húsz százalékra tehető az ilyen utcák száma.
A szervezési igazgató szerint a magyar politikai és civil szféra összefogásával nyomást lehet gyakorolni a román többségű városi tanácsra a kétnyelvű utcanév táblák kihelyezése érdekében. MTI
Erdély.ma
2012. március 4.
Felvidéki Szolidaritás Napja
A szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok melletti szolidaritásvállalás jegyében március 4-én megtartották a Felvidéki Szolidaritás Napját.
A Nagyvárad-Olaszi református templomban megtartott szolidaritás napot a szlovák kormány kettős állampolgárságot büntető gyakorlatával szembeni fellépés és a szlovák állampolgárságtól jogtalanul megfosztott felvidéki magyar állampolgárok melletti szolidaritásvállalás jegyében rendezték meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), a Magyar Állampolgárok Klubja és Tőkés László Központi EP-irodájának szervezésében. Ez alkalommal igét hirdetett Kassai Gyula lévai református lelkész, akit szintén töröltek a szlovákiai lakcímnyilvántartásból, miután hivatalosan is bejelentette és vállalta magyar állampolgárságát. Kassai Gyula lelkipásztor Ézsaiás könyvéből választott igerészre építette prédikációját: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért” (Ézs. 40, 2). Elmondta, hogy az ige a magyar nemzetre is érvényes, amely Istenben bízva képes új hazát építeni. „A magyarság életében a XX. század a bűn és a gyalázat százada volt. Annyi ítélet és vád érte, amit nehéz volt kibírni, főleg az anyaországtól elszakított területeken”-mondta el a lelkipásztor, majd hozzátette, hogy a magyarok sorsa Isten akarata, de csak rajta keresztül szabadulhatnak meg. „Erdélyi testvéreink kiállása mellettünk vigasztalás. Építsük közösen az utat, vegyük az Ő kezéből a próbákat, mert ha ezt tesszük megmarad a népünk. Vállaljuk identitásunkat egyénileg és kollektíven is”-fűzte hozzá Kassai Gyula. Az istentisztelet után többek között felszólaltak a szlovák állampolgárságukat elvesztő magyarok is: Fehér István, Gubík László, és Dolník Erzsébet.
Rossz törvény
Kassai Gyula lévai református lelkipásztor igehirdetése után Török Sándor, az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke köszöntötte a vendégeket. Elmondta, hogy Trianon óta a magyarságnak mindig félnie kellett, annak ellenére, hogy Felvidéken és Erdélyben is a magyarok otthon vannak, és szülőföldjükön szeretnének boldogulni. Hozzátette: „nem mi költöztünk, hanem a határok, mi itthon vagyunk, még ha az állampolgárág, az utcanevek változnak is”. Fehér István felvidéki tanár elmondta, hogy az állampolgárságot elvi kérdésként fogta fel. „Tudtam milyen következményekkel jár, ha felveszem a magyar állampolgárságot, és fel is vállaltam. Nem szabad félnünk, élnünk kell a lehetőséggel, hogy újra a törvény szerint is magyarok legyünk”-fűzte hozzá. Gubík László jogász hallgató jogi szempontból közelíttette meg a törvényt ami lehetővé tette, hogy elvegyék tőlük az állampolgárságot, és amely törvény a szlovák alkotmánynak is ellentmond. „Törvénytelen módon jártak el, hiszen csak azt kaptam vissza, ami a történelem szerencsésebb alakulásával jogosan megilletne”-zárta beszédét Gubík. Dolník Erzsébet volt parlamenti képviselő leszögezte, hogy a nyolc magyar állampolgárságát a szlovák kormány előtt is felvállaló személy nem mártír akart lenni, hanem példa társaiknak. Elmondta, hogy „minden ember feladatot kap, a mi generációnk feladata az, hogy túléljük és megoldást találjunk arra a helyzetre ami az egész Kárpát-medence magyarságát érinti. A joggal amellyel nem élünk, olyan mintha nem is lenne.” Nemes Csaba a magyar kormány Egyházügyi Államtitkárság politikai főtanácsosa beszédében aláhúzta, hogy a magyar nemzeti kormánynak fontos az, hogy a Békéscsabán élő szlovákok, a Gyulán élő románok jól érezzék magukat, de az még fontosabb, hogy a Léván, Rimaszombaton vagy Nagyváradon élő magyarok is jól érezzék magukat. Lomnici Zoltán az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke a négy szlovák állampolgárságát elvesztő magyarokhoz intézte szavait: „Rendkívüli tiszteletet érdemelnek ők, hiszen példát mutatnak nemzettársaiknak. Ha azt akarjuk, hogy ezer év múlva is legyenek magyarok, ilyen példamutatásra van szükség.”
Tettekre van szükség
Erdélyi Géza nyugalmazott református püspök és az Emberi Méltóság Tanácsának egyik alelnöke kifejtette: „Az igazság és a jogtalanság valóban sok sebet ejt az emberekben, de ugyanakkor egybe tereli a nemzetet. Mai együttlétünk is üzenetet hordozó jel: egybetartozunk és lélekben ezt az egységet megvédhetjük”. A vendégek beszédei után Fábián Enikő színművésznő előadásában Sütő András Maradok, másként nem tehetek! Című Sinkovits Imréhez írott levelét hallgathatták meg a jelenlevők. Ezt követően Tőkés László tartotta meg beszédét. Elmondta: „Tettekre van szükség. Ne csak prédikáljunk és szavaljunk, hanem cselekedjünk is. Vegyük fel a magyar állampolgárságot minél többen. Ezért hívtuk össze ezt a mai alkalmat is, hogy szolidaritást vállaljunk. Álljunk ki egymás mellett, fogjunk össze egymás érdekében”. Továbbá kitért a jövő héten tartandó szlovákiai parlamenti választásokra is, kijelentette, hogy imádkozni fognak azért, hogy a magyar koalíció pártja is helyet kapjon a szlovák parlamentben. Tőkés László felolvasta a március 4-én kibocsátott Szolidaritási Nyilatkozatot, amelyet az állampolgárságuktól önkényesen megfosztott felvidéki magyarok védelmében fogalmaztak meg. Ezt követően Tőkés László Erdély tiszteletbeli polgárává fogadta a négy felvidéki meghívottat, valamint Tamás Ilonkát és Boldoghy Olivért.
Eredmények
Az eseményt követő sajtótájékoztatón Lomnici Zoltán elmondta, hogy több esetben is Strasbourgi Emberjogi Bírósághoz fordultak, e mellett minden érintettnek azt tanácsolták, hogy igényeljenek kártérítést. Az első eredményt elérték, hiszen a száz éves Tamás Ilonkát és leányát levélben értesítette a szlovák kormány, hogy visszakapják társadalombiztosításukat. Dolník Erzsébet hozzátette, hogy a perek megnyerésével nem csak egyéni sikereket akarnak elérni, hanem a törvény hatályosságát szeretnék megszüntetni, valamint azt elérni, hogy minden érintett kapja vissza többek között szlovák állampolgárságát, szavazati jogát, társadalombiztosítási jogosítványát és lakcímét.
Szolidaritási Nyilatkozat
„… A hazai és a nemzetközi nyilvánossághoz fordulva, határozottan kiállunk a Szlovákia lakosságának közel 10%-át kitevő, őshonos magyarság emberi méltóságának és alapvető emberi jogainak a védelmében, és visszautasítjuk azt, a kisebbségi közösségi jogaikat is durván sértő diszkriminációt, amely nem csupán az egyetemesen elfogadott európai értékrenddel, hanem a visegrádi együttműködés alapelveivel is szöges ellentétben áll. Szlovákia adófizető, törvénytisztelő magyar polgárait méltán megilleti a szabad identitásválasztás és a szabad anyanyelvhasználat joga – ezzel együtt pedig a szlovák nemzetiségű polgártársaikkal való teljes jogegyenlőség. Ezek olyan európai alapjogok, melyektől egyetlen nemzet tagját sem szabad megfosztani! Mindezek tudatában felhívással fordulunk egész Kárpát-medencei magyarságunkhoz, hogy aláírásukkal csatlakozzanak a hátrányos megkülönböztetést és jogfosztást szenvedő felvidéki magyar nemzeti közösségünk védelmében útjára indított, ezen folyamodványunkhoz. Szlovákia Kormányához, politikai vezetőihez és a szlovák közvéleményhez eljuttatandó közös nyilatkozatunkban ezúton – is – követeljük a szlovák állampolgárság haladék nélküli visszaadását mindazoknak, akiket önkényes egyoldalúsággal megfosztottak ettől. Aláírásunkkal és összefogásunkkal ugyanehhez kérjük a nemzetek Európájának – az Európai Uniónak – a segítségét és támogatását.”- részlet a Szolidaritási Nyilatkozatból.
erdon.ro
A szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok melletti szolidaritásvállalás jegyében március 4-én megtartották a Felvidéki Szolidaritás Napját.
A Nagyvárad-Olaszi református templomban megtartott szolidaritás napot a szlovák kormány kettős állampolgárságot büntető gyakorlatával szembeni fellépés és a szlovák állampolgárságtól jogtalanul megfosztott felvidéki magyar állampolgárok melletti szolidaritásvállalás jegyében rendezték meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), a Magyar Állampolgárok Klubja és Tőkés László Központi EP-irodájának szervezésében. Ez alkalommal igét hirdetett Kassai Gyula lévai református lelkész, akit szintén töröltek a szlovákiai lakcímnyilvántartásból, miután hivatalosan is bejelentette és vállalta magyar állampolgárságát. Kassai Gyula lelkipásztor Ézsaiás könyvéből választott igerészre építette prédikációját: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért” (Ézs. 40, 2). Elmondta, hogy az ige a magyar nemzetre is érvényes, amely Istenben bízva képes új hazát építeni. „A magyarság életében a XX. század a bűn és a gyalázat százada volt. Annyi ítélet és vád érte, amit nehéz volt kibírni, főleg az anyaországtól elszakított területeken”-mondta el a lelkipásztor, majd hozzátette, hogy a magyarok sorsa Isten akarata, de csak rajta keresztül szabadulhatnak meg. „Erdélyi testvéreink kiállása mellettünk vigasztalás. Építsük közösen az utat, vegyük az Ő kezéből a próbákat, mert ha ezt tesszük megmarad a népünk. Vállaljuk identitásunkat egyénileg és kollektíven is”-fűzte hozzá Kassai Gyula. Az istentisztelet után többek között felszólaltak a szlovák állampolgárságukat elvesztő magyarok is: Fehér István, Gubík László, és Dolník Erzsébet.
Rossz törvény
Kassai Gyula lévai református lelkipásztor igehirdetése után Török Sándor, az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke köszöntötte a vendégeket. Elmondta, hogy Trianon óta a magyarságnak mindig félnie kellett, annak ellenére, hogy Felvidéken és Erdélyben is a magyarok otthon vannak, és szülőföldjükön szeretnének boldogulni. Hozzátette: „nem mi költöztünk, hanem a határok, mi itthon vagyunk, még ha az állampolgárág, az utcanevek változnak is”. Fehér István felvidéki tanár elmondta, hogy az állampolgárságot elvi kérdésként fogta fel. „Tudtam milyen következményekkel jár, ha felveszem a magyar állampolgárságot, és fel is vállaltam. Nem szabad félnünk, élnünk kell a lehetőséggel, hogy újra a törvény szerint is magyarok legyünk”-fűzte hozzá. Gubík László jogász hallgató jogi szempontból közelíttette meg a törvényt ami lehetővé tette, hogy elvegyék tőlük az állampolgárságot, és amely törvény a szlovák alkotmánynak is ellentmond. „Törvénytelen módon jártak el, hiszen csak azt kaptam vissza, ami a történelem szerencsésebb alakulásával jogosan megilletne”-zárta beszédét Gubík. Dolník Erzsébet volt parlamenti képviselő leszögezte, hogy a nyolc magyar állampolgárságát a szlovák kormány előtt is felvállaló személy nem mártír akart lenni, hanem példa társaiknak. Elmondta, hogy „minden ember feladatot kap, a mi generációnk feladata az, hogy túléljük és megoldást találjunk arra a helyzetre ami az egész Kárpát-medence magyarságát érinti. A joggal amellyel nem élünk, olyan mintha nem is lenne.” Nemes Csaba a magyar kormány Egyházügyi Államtitkárság politikai főtanácsosa beszédében aláhúzta, hogy a magyar nemzeti kormánynak fontos az, hogy a Békéscsabán élő szlovákok, a Gyulán élő románok jól érezzék magukat, de az még fontosabb, hogy a Léván, Rimaszombaton vagy Nagyváradon élő magyarok is jól érezzék magukat. Lomnici Zoltán az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke a négy szlovák állampolgárságát elvesztő magyarokhoz intézte szavait: „Rendkívüli tiszteletet érdemelnek ők, hiszen példát mutatnak nemzettársaiknak. Ha azt akarjuk, hogy ezer év múlva is legyenek magyarok, ilyen példamutatásra van szükség.”
Tettekre van szükség
Erdélyi Géza nyugalmazott református püspök és az Emberi Méltóság Tanácsának egyik alelnöke kifejtette: „Az igazság és a jogtalanság valóban sok sebet ejt az emberekben, de ugyanakkor egybe tereli a nemzetet. Mai együttlétünk is üzenetet hordozó jel: egybetartozunk és lélekben ezt az egységet megvédhetjük”. A vendégek beszédei után Fábián Enikő színművésznő előadásában Sütő András Maradok, másként nem tehetek! Című Sinkovits Imréhez írott levelét hallgathatták meg a jelenlevők. Ezt követően Tőkés László tartotta meg beszédét. Elmondta: „Tettekre van szükség. Ne csak prédikáljunk és szavaljunk, hanem cselekedjünk is. Vegyük fel a magyar állampolgárságot minél többen. Ezért hívtuk össze ezt a mai alkalmat is, hogy szolidaritást vállaljunk. Álljunk ki egymás mellett, fogjunk össze egymás érdekében”. Továbbá kitért a jövő héten tartandó szlovákiai parlamenti választásokra is, kijelentette, hogy imádkozni fognak azért, hogy a magyar koalíció pártja is helyet kapjon a szlovák parlamentben. Tőkés László felolvasta a március 4-én kibocsátott Szolidaritási Nyilatkozatot, amelyet az állampolgárságuktól önkényesen megfosztott felvidéki magyarok védelmében fogalmaztak meg. Ezt követően Tőkés László Erdély tiszteletbeli polgárává fogadta a négy felvidéki meghívottat, valamint Tamás Ilonkát és Boldoghy Olivért.
Eredmények
Az eseményt követő sajtótájékoztatón Lomnici Zoltán elmondta, hogy több esetben is Strasbourgi Emberjogi Bírósághoz fordultak, e mellett minden érintettnek azt tanácsolták, hogy igényeljenek kártérítést. Az első eredményt elérték, hiszen a száz éves Tamás Ilonkát és leányát levélben értesítette a szlovák kormány, hogy visszakapják társadalombiztosításukat. Dolník Erzsébet hozzátette, hogy a perek megnyerésével nem csak egyéni sikereket akarnak elérni, hanem a törvény hatályosságát szeretnék megszüntetni, valamint azt elérni, hogy minden érintett kapja vissza többek között szlovák állampolgárságát, szavazati jogát, társadalombiztosítási jogosítványát és lakcímét.
Szolidaritási Nyilatkozat
„… A hazai és a nemzetközi nyilvánossághoz fordulva, határozottan kiállunk a Szlovákia lakosságának közel 10%-át kitevő, őshonos magyarság emberi méltóságának és alapvető emberi jogainak a védelmében, és visszautasítjuk azt, a kisebbségi közösségi jogaikat is durván sértő diszkriminációt, amely nem csupán az egyetemesen elfogadott európai értékrenddel, hanem a visegrádi együttműködés alapelveivel is szöges ellentétben áll. Szlovákia adófizető, törvénytisztelő magyar polgárait méltán megilleti a szabad identitásválasztás és a szabad anyanyelvhasználat joga – ezzel együtt pedig a szlovák nemzetiségű polgártársaikkal való teljes jogegyenlőség. Ezek olyan európai alapjogok, melyektől egyetlen nemzet tagját sem szabad megfosztani! Mindezek tudatában felhívással fordulunk egész Kárpát-medencei magyarságunkhoz, hogy aláírásukkal csatlakozzanak a hátrányos megkülönböztetést és jogfosztást szenvedő felvidéki magyar nemzeti közösségünk védelmében útjára indított, ezen folyamodványunkhoz. Szlovákia Kormányához, politikai vezetőihez és a szlovák közvéleményhez eljuttatandó közös nyilatkozatunkban ezúton – is – követeljük a szlovák állampolgárság haladék nélküli visszaadását mindazoknak, akiket önkényes egyoldalúsággal megfosztottak ettől. Aláírásunkkal és összefogásunkkal ugyanehhez kérjük a nemzetek Európájának – az Európai Uniónak – a segítségét és támogatását.”- részlet a Szolidaritási Nyilatkozatból.
erdon.ro
2012. március 5.
Amit az elfogultság megírni enged, avagy egy ügyeskedő töprengései
Híres ember könyvét kézbe venni mindig valami pluszizgalmat jelent. Mondom ezt azért, mert sokaknak itt, a határ román oldala mellől a magyar tévéből régóta ismert Aczél Endre újságíró legalább olyan híres személyiség, mint a manapság egymással vacsorázgató, vagy őserdőkben bohóckodó celebek. Ez az ismertség azonban éppenhogy nem lett akadálya annak, hogy Aczél nagyváradi szereplése egy enyhe lefolyású (kultúr)politikai botrányba fulladjon.
Lakatos Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő elkövette ugyanis azt a könnyelműséget, hogy a Magyar Kultúra Ünnepe rendezvénysorozat keretében invitálta Nagyváradra hősünket, aki ha már eljött, magával hozta a nyomdából frissen kikerülő könyvét is, az Amit megírhatok címűt. Az ünnep alkalmából szintén Váradon tartózkodó Pomogáts Béla irodalomtörténész nem állhatta meg, hogy több nyilvános rendezvényen a Magyar Kultúra Ünnepéhez méltatlan meghívottnak és ügyeskedőnek nevezze Aczél Endrét, merthogy szerinte van elég író, költő, művész – egyszóval kultúrember –, akiket a Magyar Kultúra Ünnepére elhívhattak volna Váradra. Mikor aztán később Pomogáts fülébe jutott, hogy hullámokat kavartak váradi kiszólásai, akkor Pestről már egy Aczél irányába békülékenyebb, a váradiak felé pedig érdesebb hangvételű nyílt levelet írt, melyben Aczélt kitűnő publicistának nevezi, akit mégis inkább a Magyar Sajtó Napján kellett volna meghívni, és amelyben a kialakult polémiát a politikának a kultúrára való rátenyerelésének tekinti, és ezért – mint írja – egy ideig nem kívánja Váradon szolgálni a kultúra ügyét. Feltehetően arra gondolt Pomogáts, hogy a határon túl szabad, de Pesten már nem ajánlatos ujjat húzni az ügyeskedőkkel... Ezután a kis bonyodalom után fokozott kíváncsisággal vettem kézbe az „ügyeskedő” könyvét, melyet a végére érve felfokozott idegállapotban tettem le. E metamorfózis okaira talán rávilágítanak az alább következő szövegkiragadások.
Revansgondolkozás
Itt van máris a vajdasági magyarokról szóló passzus: „Azok, akik ma állampolgárságért üvöltöznek, nyilván nem is emlékeznek azokra az időkre, amikor a jugoszláviai (vajdasági) magyarok szegény rokonnak tekintették a magyarországi magyarokat, mert miközben azok még jórészt el voltak zárva a Nyugattól, ők szabadon utazgathattak, vállalhattak munkát s létesíthettek kisvállalkozásokat odahaza kint megkeresett pénzükből. (...) Nincs olyan emlékem, hogy a hetvenes vagy a nyolcvanas években a vajdasági magyarok magyar állampolgárságot akartak volna maguknak, olyan viszont igen, hogy büszkén az orrunk elé tolták a vívmányaikat...” (87. o). A határon túli magyarságról szólva Aczél még fokozni is tudja az előbbieket a történelmi materialista dialektikának olyan gyöngyszemével, mint amilyet a „Magyarverések” című idézőjeles alfejezetben találtam: „Az iskoláinkban (magyarországi iskolákban – szerk. megj.) pedig – úgy fest – diplomás történelemtanáraink elfelejtenek mesélni a gyerekeknek arról, hogy a fizikai erőszakba (is) torkolló magyarellenesség általános jelenségként kezelése puszta fikció; továbbá, hogy e téren semmilyen történelmi folytonosság nem mutatható ki, mert a kommunizmus évtizedeiben egyáltalán nem voltak »magyarverések«. (A diktatúrák nem tűrték az önkényeskedést, önnön korbácsaikon kívül senki másé fölött nem néztek el).” (267. o.) Ebben a számomra kissé túlcizellált okfejtésben a kitűnő publicista mintha azt mondaná, hogy köszönjük meg mondjuk a romániai kommunistáknak, hogy nem folyamatosan, hanem csak alkalomadtán betyárkodtak (példák: 1956 – a Sas Kálmán-csoport; falurombolási terv). De a ‘90 utáni helyzet aczéli értékelése is kételyeket ébreszt bennem. Hallgassuk meg például ezt a 298. oldalról: „Az egyházak, ha nem is kapták vissza birtokaikat (Romániában igen!), de teljesen szabaddá váltak az államtól.” Igen, Romániában valóban szabaddá váltak a történelmi magyar egyházak, nem úgy az ortodox, mely szinte tökéletes szimbiózisban él az állammal. Ennek köszönhető a mérhetetlenül gyarapodó ortodox vagyon, a területek, a gombamód szaporodó templomok, míg az ingatlan- és birtok-visszaszolgáltatás terén esetleg Fejes Anzelm Rudolf, a váradi premontrei prépostság prelátusa (és még hányan!) tudna mit mesélni Aczélnak, de ő hasznosabban tölti az időt, és inkább Strasbourgba küldözgeti a visszaszolgáltatási periratait, merthogy a román államnak esze ágában sincs visszaadni a rend korábbi ingatlanvagyonát.
Aránytévesztés és elfogultság
Szerzőnk hosszú oldalakon át ecseteli Orbán Viktornak a szerinte kizárólag lesajnálásra méltó tevékenységét, ebből kifolyólag róla egyetlen pozitívumot sem ír le. Önmagában véve ezért nincs miért szemrehányást tenni neki, azonban ez mégiscsak kínossá válik, ha figyelembe vesszük, hogy Aczél még Mao munkásságában is talál dicsérnivalót. „De Mao képe ott virít a Tienanmen téren (...) és jó okkal. Akármilyen kínokat zúdított is az országra több menetben, övé az örök érdem, hogy a kínai birodalom 1949-ben minden idegen hatalom cipőrongyából, egy feudális típusúnak mondott anarchiából, széttagoltságból, egységes, egyetlen központból irányított és – legfőképp – szuverén ország lett. Azok, akik a „kommunizmus” szó hallatán nyomban vértolulást kapnak, elfelejtik, hogy Mao Ce-tungnak, a kommunista forradalmárnak, alapvetően „nemzeti” érdeme van. Amikor a Mennyei Béke Kapujának mellvédjéről 1949. október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, nem azt mondta, hogy éljen a kommunista párt vagy hogy immár a munkások és parasztok állama vagyunk, hanem azt, hogy a „kínai nép talpra állt”. (104 o.)
Nofene; népnemzeti érdemeket hangoztat a kommunista Maoval kapcsolatban, míg a hazai népnemzeti (és nem népirtó) jobboldalt csak pocskondiázza. Elfogultságából is származtatható aránytévesztésének szimbolikusan (is) beszédes példáját adja Aczél, amikor könyve vége felé felteszi a kérdést, hogy miért nem maradhatott Budapesten köztéren Varga Imre Kun Béla-szobra, ha egyszer a Franco-diktatúrát „kiszolgáló” Dali-szobrokat sem tüntették el Spanyolország köztereiről. (305. o.). Erre már nekem is eszembe jut egy kérdés: ki a gyógyíthatatlan kommunista? Aki Kun Béla szobra után sír. Aczél elmeséli, hogyan került 1986. január 1-jei hatállyal az MTV Híradójának főszerkesztői tisztségébe, és azt, hogy milyen változtatásokat eszközölt a műsorban. Az egyik lényeges változtatásáról ekképpen számol be: „Azonnal likvidáltam a napi kül- és belpolitikai kommentárokat. Úgy gondoltam, hogy a magyar dolgozó nép elég érett már az önálló gondolkozásra, nem kell a szájába rágni, hogy mit gondoljon erről vagy arról.” Az idők változnak, mondhatni, hiszen Aczél Endre a rendszerváltás után a Nap-kelte műsorban hosszú évekig jelentkezett tévés jegyzeteivel, azzal a műfajjal, amit másokról szólva könyvében „hangos törprengésnek” aposztrofált. Egyébként az a mód, ahogy Aczélt a Magyar Televízióból 1990 januárjának legelején kirúgják – erről is beszámol könyvében –, valóban méltatlan, és emberileg tökéletesen meg lehet őt érteni, amiért a rendszerváltó erők nem nyerték el a szimpátiáját, de sajna ez az egyéni sérelem az ítélőképességére is kihatott, ezért nem is titkoltan minden szimpatikusabb neki a baloldalon, mint a jobboldalon, legyen szó akár bel-, akár külpolitikáról. A fenti megállapítás alátámasztására megemlítem még, hogy a könyv utolsó előtti, Magántörténelem című fejezetében megsokasodnak az idézőjeles alcímek, mintegy jelezve, hogy Aczél most mítoszokról, tévhitekről rántja le a leplet. Ilyen megközelítésben ír „A kommunizmus áldozatainak emléknapjáról”, „A hazugságról” vagy a már említett „Magyarverésekről”, de még a Teller- és a Szolzsenyicin-mítoszok tisztázására is futja az erejéből. Vannak azért jó meglátásai is, ilyenek például a kereskedelmi csatornák által gerjesztett kulturálatlanságspirálra vonatkozó megjegyzései (297. o.), és érdekes dolgokat említ pekingi vagy londoni tudósítóskodásának idejéből is.
Amit még elmondhatunk
Aczél egy interjúban kentaurnak nevezi könyvét, bennem azonban egy ennél halucinogénabb szörny képzetét kelti ez a kötet, amely nem csupán két, de sokkal több elem egybegyúrásából áll össze. A könyv ugyanis genealógiával indul, majd Aczél saját sorsának alakulását ismerteti az olvasókkal. Ezen tapasztalástaglalások során meglepően sokat foglalkozik gasztronómiai megfigyelésekkel, itt-ott egy-két vicc, anekdota is becsúszik a szövegbe, majd egészen váratlanul filmelemzésekbe bocsátkozik, hogy aztán kacskaringós úton-módon, könyve utolsó harmadában végérvényesen a politikai publicisztika terepére keveredjen. Ez a tematikai összevisszaság engem arra enged következtetni, hogy Aczél egy meghatározott terjedelmű, de meg nem határozott tartalmú könyv megírására kapott felkérést, melynek meglehetősen szűkös határidőn belül eleget kellett tennie. Egyébként a már említett interjúban Aczél be is vallja, hogy két hónap alatt írta meg a könyvet. Azért is lett ilyen, szerintem. A könyv címe látszólagos semmitmondása ellenére mégiscsak nagyon beszédes. Aczél megírhatta azt, amit elfogultsága, politikai el- és lekötelezettsége, öncenzúrája, szelektív memóriája megírni engedett. És ha figyelembe vesszük azt, amit az Acsádi nevű ügynökről tudni vélünk (érdekes, ebben a könyvben Aczél tagadja, hogy ügynök lett volna – 310. o.), akkor még az is feltételezhető, hogy azt írta meg, amit az állambiztonsági szervek megírni engedtek neki. E könyvből elfogulatlan elemzésre kevéssé kapható, de azért tehetséges, és a lehető legjobban élni kívánó ember képe rajzolódik ki, aki e vágyait teljesítendő megkötötte a maga nem is kompromisszumát, de baráti szerződését a kommunista rendszerrel, melynek nyomán kiélvezhette annak az előnyeit. És ezekről az előnyökről előszeretettel ír Aczél Endre. Persze csak azokról, amelyekről írhatott. Aczél Endre: Amit megírhatok, Alexandra Kiadó 2009
Pap István
----------------------
Aczél tagad, Pomogáts saját magát helyesbíti
Aczél Endre januári nagyváradi látogatása az anyaországi média egy szeletének érdeklődését is felkeltette, annak idején többek között a Magyar Nemzet számolt be a sokakban felháborodást és nemtetszést kiváltó könyvbemutatóról. A napilaphoz elküldött replikájában a publicista határozottan tagadja, hogy besúgó lett volna, ennek bizonyságául hivatkozik a Magyar Köztársaság „egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek ellenőrzésére létrehozott III. sz. bizottsága (közkeletű nevén átvilágítóbizottság) 3.B/XVI-427/2003-10 számú, 2004. január 13-án kelt határozatára, amely megállapította, hogy Aczél Endre a volt BM III/III-as csoportfőnökségénél semmilyen szolgálatot nem teljesített”. Ezen túlmenően Aczél azt is tagadja, hogy Amit megírhatok című kötetének váradi bemutatóján – mint ahogy arról a helyi sajtó beszámolt – nyíltan beszélt volna arról, hogy a Magyar Távirati Iroda pekingi és londoni tudósítójaként rendszeresen írt jelentéseket a kommunista titkosszolgálatnak. „Viszont soha nem tagadtam – Nagyváradon, az ottani közönségnek is elmondtam –, hogy „visszautasíthatatlan” felkérésre, hasonlóan a Nyugaton dolgozó magyarok ezreihez, készítettem politikai elemzéseket a brit bel- vagy külpolitika ilyen-olyan fordulatairól az akkori magyar szerveknek. Csináltam, amihez értettem, mást nem is kértek tőlem. A sors megkímélt attól, hogy „jelentsek” arról, mit mondott a magyar szomszéd, kolléga vagy munkatárs. Ezért nem voltam soha besúgó” – állítja Aczél. A publicista váradi szerepeltetését egyébként akkor Pomogáts Béla irodalomtörténész is helytelenítette, sérelmezve, hogy a Magyar Kultúra Hetéhez köthetően olyan budapesti újságírót hívtak meg, aki büszkén dicsekszik azzal, hogyan szervezte be őt a kommunista Magyarország titkosszolgálata. A Magyar Nemzethez elküldött válaszában viszont Aczél hivatkozik Pomogáts neki küldött e-mailjére, amelyben a Magyar Írószövetség volt elnöke már visszakozik: „Valóban szóvá tettem, egyébként név nélkül, hogy nem tartom igazán szerencsés dolognak, hogy Nagyváradon a hivatalos ünnepség középpontjába az újságírást és nem az irodalmi kultúrát állítják, minthogy a magyar sajtónak saját ünnepe van, a magyar kultúrának pedig ez az egyetlen napja. Minden egyéb információ téves, nem is tudom, hogy jelenhetett meg olyan írás, ami ezeket a kijelentéseket nekem tulajdonítja…”
Holott a jelen lévő váradiak pontosan emlékeznek, mit mondott valójában Aczél és Pomogáts…
(Krónika)
Krónika (Kolozsvár)
Híres ember könyvét kézbe venni mindig valami pluszizgalmat jelent. Mondom ezt azért, mert sokaknak itt, a határ román oldala mellől a magyar tévéből régóta ismert Aczél Endre újságíró legalább olyan híres személyiség, mint a manapság egymással vacsorázgató, vagy őserdőkben bohóckodó celebek. Ez az ismertség azonban éppenhogy nem lett akadálya annak, hogy Aczél nagyváradi szereplése egy enyhe lefolyású (kultúr)politikai botrányba fulladjon.
Lakatos Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő elkövette ugyanis azt a könnyelműséget, hogy a Magyar Kultúra Ünnepe rendezvénysorozat keretében invitálta Nagyváradra hősünket, aki ha már eljött, magával hozta a nyomdából frissen kikerülő könyvét is, az Amit megírhatok címűt. Az ünnep alkalmából szintén Váradon tartózkodó Pomogáts Béla irodalomtörténész nem állhatta meg, hogy több nyilvános rendezvényen a Magyar Kultúra Ünnepéhez méltatlan meghívottnak és ügyeskedőnek nevezze Aczél Endrét, merthogy szerinte van elég író, költő, művész – egyszóval kultúrember –, akiket a Magyar Kultúra Ünnepére elhívhattak volna Váradra. Mikor aztán később Pomogáts fülébe jutott, hogy hullámokat kavartak váradi kiszólásai, akkor Pestről már egy Aczél irányába békülékenyebb, a váradiak felé pedig érdesebb hangvételű nyílt levelet írt, melyben Aczélt kitűnő publicistának nevezi, akit mégis inkább a Magyar Sajtó Napján kellett volna meghívni, és amelyben a kialakult polémiát a politikának a kultúrára való rátenyerelésének tekinti, és ezért – mint írja – egy ideig nem kívánja Váradon szolgálni a kultúra ügyét. Feltehetően arra gondolt Pomogáts, hogy a határon túl szabad, de Pesten már nem ajánlatos ujjat húzni az ügyeskedőkkel... Ezután a kis bonyodalom után fokozott kíváncsisággal vettem kézbe az „ügyeskedő” könyvét, melyet a végére érve felfokozott idegállapotban tettem le. E metamorfózis okaira talán rávilágítanak az alább következő szövegkiragadások.
Revansgondolkozás
Itt van máris a vajdasági magyarokról szóló passzus: „Azok, akik ma állampolgárságért üvöltöznek, nyilván nem is emlékeznek azokra az időkre, amikor a jugoszláviai (vajdasági) magyarok szegény rokonnak tekintették a magyarországi magyarokat, mert miközben azok még jórészt el voltak zárva a Nyugattól, ők szabadon utazgathattak, vállalhattak munkát s létesíthettek kisvállalkozásokat odahaza kint megkeresett pénzükből. (...) Nincs olyan emlékem, hogy a hetvenes vagy a nyolcvanas években a vajdasági magyarok magyar állampolgárságot akartak volna maguknak, olyan viszont igen, hogy büszkén az orrunk elé tolták a vívmányaikat...” (87. o). A határon túli magyarságról szólva Aczél még fokozni is tudja az előbbieket a történelmi materialista dialektikának olyan gyöngyszemével, mint amilyet a „Magyarverések” című idézőjeles alfejezetben találtam: „Az iskoláinkban (magyarországi iskolákban – szerk. megj.) pedig – úgy fest – diplomás történelemtanáraink elfelejtenek mesélni a gyerekeknek arról, hogy a fizikai erőszakba (is) torkolló magyarellenesség általános jelenségként kezelése puszta fikció; továbbá, hogy e téren semmilyen történelmi folytonosság nem mutatható ki, mert a kommunizmus évtizedeiben egyáltalán nem voltak »magyarverések«. (A diktatúrák nem tűrték az önkényeskedést, önnön korbácsaikon kívül senki másé fölött nem néztek el).” (267. o.) Ebben a számomra kissé túlcizellált okfejtésben a kitűnő publicista mintha azt mondaná, hogy köszönjük meg mondjuk a romániai kommunistáknak, hogy nem folyamatosan, hanem csak alkalomadtán betyárkodtak (példák: 1956 – a Sas Kálmán-csoport; falurombolási terv). De a ‘90 utáni helyzet aczéli értékelése is kételyeket ébreszt bennem. Hallgassuk meg például ezt a 298. oldalról: „Az egyházak, ha nem is kapták vissza birtokaikat (Romániában igen!), de teljesen szabaddá váltak az államtól.” Igen, Romániában valóban szabaddá váltak a történelmi magyar egyházak, nem úgy az ortodox, mely szinte tökéletes szimbiózisban él az állammal. Ennek köszönhető a mérhetetlenül gyarapodó ortodox vagyon, a területek, a gombamód szaporodó templomok, míg az ingatlan- és birtok-visszaszolgáltatás terén esetleg Fejes Anzelm Rudolf, a váradi premontrei prépostság prelátusa (és még hányan!) tudna mit mesélni Aczélnak, de ő hasznosabban tölti az időt, és inkább Strasbourgba küldözgeti a visszaszolgáltatási periratait, merthogy a román államnak esze ágában sincs visszaadni a rend korábbi ingatlanvagyonát.
Aránytévesztés és elfogultság
Szerzőnk hosszú oldalakon át ecseteli Orbán Viktornak a szerinte kizárólag lesajnálásra méltó tevékenységét, ebből kifolyólag róla egyetlen pozitívumot sem ír le. Önmagában véve ezért nincs miért szemrehányást tenni neki, azonban ez mégiscsak kínossá válik, ha figyelembe vesszük, hogy Aczél még Mao munkásságában is talál dicsérnivalót. „De Mao képe ott virít a Tienanmen téren (...) és jó okkal. Akármilyen kínokat zúdított is az országra több menetben, övé az örök érdem, hogy a kínai birodalom 1949-ben minden idegen hatalom cipőrongyából, egy feudális típusúnak mondott anarchiából, széttagoltságból, egységes, egyetlen központból irányított és – legfőképp – szuverén ország lett. Azok, akik a „kommunizmus” szó hallatán nyomban vértolulást kapnak, elfelejtik, hogy Mao Ce-tungnak, a kommunista forradalmárnak, alapvetően „nemzeti” érdeme van. Amikor a Mennyei Béke Kapujának mellvédjéről 1949. október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, nem azt mondta, hogy éljen a kommunista párt vagy hogy immár a munkások és parasztok állama vagyunk, hanem azt, hogy a „kínai nép talpra állt”. (104 o.)
Nofene; népnemzeti érdemeket hangoztat a kommunista Maoval kapcsolatban, míg a hazai népnemzeti (és nem népirtó) jobboldalt csak pocskondiázza. Elfogultságából is származtatható aránytévesztésének szimbolikusan (is) beszédes példáját adja Aczél, amikor könyve vége felé felteszi a kérdést, hogy miért nem maradhatott Budapesten köztéren Varga Imre Kun Béla-szobra, ha egyszer a Franco-diktatúrát „kiszolgáló” Dali-szobrokat sem tüntették el Spanyolország köztereiről. (305. o.). Erre már nekem is eszembe jut egy kérdés: ki a gyógyíthatatlan kommunista? Aki Kun Béla szobra után sír. Aczél elmeséli, hogyan került 1986. január 1-jei hatállyal az MTV Híradójának főszerkesztői tisztségébe, és azt, hogy milyen változtatásokat eszközölt a műsorban. Az egyik lényeges változtatásáról ekképpen számol be: „Azonnal likvidáltam a napi kül- és belpolitikai kommentárokat. Úgy gondoltam, hogy a magyar dolgozó nép elég érett már az önálló gondolkozásra, nem kell a szájába rágni, hogy mit gondoljon erről vagy arról.” Az idők változnak, mondhatni, hiszen Aczél Endre a rendszerváltás után a Nap-kelte műsorban hosszú évekig jelentkezett tévés jegyzeteivel, azzal a műfajjal, amit másokról szólva könyvében „hangos törprengésnek” aposztrofált. Egyébként az a mód, ahogy Aczélt a Magyar Televízióból 1990 januárjának legelején kirúgják – erről is beszámol könyvében –, valóban méltatlan, és emberileg tökéletesen meg lehet őt érteni, amiért a rendszerváltó erők nem nyerték el a szimpátiáját, de sajna ez az egyéni sérelem az ítélőképességére is kihatott, ezért nem is titkoltan minden szimpatikusabb neki a baloldalon, mint a jobboldalon, legyen szó akár bel-, akár külpolitikáról. A fenti megállapítás alátámasztására megemlítem még, hogy a könyv utolsó előtti, Magántörténelem című fejezetében megsokasodnak az idézőjeles alcímek, mintegy jelezve, hogy Aczél most mítoszokról, tévhitekről rántja le a leplet. Ilyen megközelítésben ír „A kommunizmus áldozatainak emléknapjáról”, „A hazugságról” vagy a már említett „Magyarverésekről”, de még a Teller- és a Szolzsenyicin-mítoszok tisztázására is futja az erejéből. Vannak azért jó meglátásai is, ilyenek például a kereskedelmi csatornák által gerjesztett kulturálatlanságspirálra vonatkozó megjegyzései (297. o.), és érdekes dolgokat említ pekingi vagy londoni tudósítóskodásának idejéből is.
Amit még elmondhatunk
Aczél egy interjúban kentaurnak nevezi könyvét, bennem azonban egy ennél halucinogénabb szörny képzetét kelti ez a kötet, amely nem csupán két, de sokkal több elem egybegyúrásából áll össze. A könyv ugyanis genealógiával indul, majd Aczél saját sorsának alakulását ismerteti az olvasókkal. Ezen tapasztalástaglalások során meglepően sokat foglalkozik gasztronómiai megfigyelésekkel, itt-ott egy-két vicc, anekdota is becsúszik a szövegbe, majd egészen váratlanul filmelemzésekbe bocsátkozik, hogy aztán kacskaringós úton-módon, könyve utolsó harmadában végérvényesen a politikai publicisztika terepére keveredjen. Ez a tematikai összevisszaság engem arra enged következtetni, hogy Aczél egy meghatározott terjedelmű, de meg nem határozott tartalmú könyv megírására kapott felkérést, melynek meglehetősen szűkös határidőn belül eleget kellett tennie. Egyébként a már említett interjúban Aczél be is vallja, hogy két hónap alatt írta meg a könyvet. Azért is lett ilyen, szerintem. A könyv címe látszólagos semmitmondása ellenére mégiscsak nagyon beszédes. Aczél megírhatta azt, amit elfogultsága, politikai el- és lekötelezettsége, öncenzúrája, szelektív memóriája megírni engedett. És ha figyelembe vesszük azt, amit az Acsádi nevű ügynökről tudni vélünk (érdekes, ebben a könyvben Aczél tagadja, hogy ügynök lett volna – 310. o.), akkor még az is feltételezhető, hogy azt írta meg, amit az állambiztonsági szervek megírni engedtek neki. E könyvből elfogulatlan elemzésre kevéssé kapható, de azért tehetséges, és a lehető legjobban élni kívánó ember képe rajzolódik ki, aki e vágyait teljesítendő megkötötte a maga nem is kompromisszumát, de baráti szerződését a kommunista rendszerrel, melynek nyomán kiélvezhette annak az előnyeit. És ezekről az előnyökről előszeretettel ír Aczél Endre. Persze csak azokról, amelyekről írhatott. Aczél Endre: Amit megírhatok, Alexandra Kiadó 2009
Pap István
----------------------
Aczél tagad, Pomogáts saját magát helyesbíti
Aczél Endre januári nagyváradi látogatása az anyaországi média egy szeletének érdeklődését is felkeltette, annak idején többek között a Magyar Nemzet számolt be a sokakban felháborodást és nemtetszést kiváltó könyvbemutatóról. A napilaphoz elküldött replikájában a publicista határozottan tagadja, hogy besúgó lett volna, ennek bizonyságául hivatkozik a Magyar Köztársaság „egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek ellenőrzésére létrehozott III. sz. bizottsága (közkeletű nevén átvilágítóbizottság) 3.B/XVI-427/2003-10 számú, 2004. január 13-án kelt határozatára, amely megállapította, hogy Aczél Endre a volt BM III/III-as csoportfőnökségénél semmilyen szolgálatot nem teljesített”. Ezen túlmenően Aczél azt is tagadja, hogy Amit megírhatok című kötetének váradi bemutatóján – mint ahogy arról a helyi sajtó beszámolt – nyíltan beszélt volna arról, hogy a Magyar Távirati Iroda pekingi és londoni tudósítójaként rendszeresen írt jelentéseket a kommunista titkosszolgálatnak. „Viszont soha nem tagadtam – Nagyváradon, az ottani közönségnek is elmondtam –, hogy „visszautasíthatatlan” felkérésre, hasonlóan a Nyugaton dolgozó magyarok ezreihez, készítettem politikai elemzéseket a brit bel- vagy külpolitika ilyen-olyan fordulatairól az akkori magyar szerveknek. Csináltam, amihez értettem, mást nem is kértek tőlem. A sors megkímélt attól, hogy „jelentsek” arról, mit mondott a magyar szomszéd, kolléga vagy munkatárs. Ezért nem voltam soha besúgó” – állítja Aczél. A publicista váradi szerepeltetését egyébként akkor Pomogáts Béla irodalomtörténész is helytelenítette, sérelmezve, hogy a Magyar Kultúra Hetéhez köthetően olyan budapesti újságírót hívtak meg, aki büszkén dicsekszik azzal, hogyan szervezte be őt a kommunista Magyarország titkosszolgálata. A Magyar Nemzethez elküldött válaszában viszont Aczél hivatkozik Pomogáts neki küldött e-mailjére, amelyben a Magyar Írószövetség volt elnöke már visszakozik: „Valóban szóvá tettem, egyébként név nélkül, hogy nem tartom igazán szerencsés dolognak, hogy Nagyváradon a hivatalos ünnepség középpontjába az újságírást és nem az irodalmi kultúrát állítják, minthogy a magyar sajtónak saját ünnepe van, a magyar kultúrának pedig ez az egyetlen napja. Minden egyéb információ téves, nem is tudom, hogy jelenhetett meg olyan írás, ami ezeket a kijelentéseket nekem tulajdonítja…”
Holott a jelen lévő váradiak pontosan emlékeznek, mit mondott valójában Aczél és Pomogáts…
(Krónika)
Krónika (Kolozsvár)
2012. március 5.
Állampolgárságuktól megfosztott felvidékieket láttak vendégül Nagyváradon
Biztosan a szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok javára dönt majd a strasbourgi Emberjogi Bíróság, hiszen a szlovák állampolgársági törvény több ponton is sérti az emberi jogokat – mondta el tegnap Nagyváradon Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, aki ugyanakkor a szlovák állam józanságában is bízik a törvény viszszavonását illetően. Elmondta, a szlovák kormány levélben értesítette a 99 éves Ilonka nénit, akit tavaly megfosztottak szlovák állampolgárságától, mert felvette a magyart, hogy ismét részesülhet ingyenes társadalombiztosításban Szlovákiában.
A nyugalmazott tanítónő az elsők között volt, akitől egy szlovák törvény nyomán elvették állampolgárságát. Ügye azóta a strasbourgi Emberjogi Bíróság elé került – rajta kívül több felvidéki magyar is a nemzetközi jogvédő fórumhoz fordul hamarosan. Lomnici Zoltán, illetve négy, szlovák állampolgárságától megfosztott felvidéki magyar Tőkés László meghívására érkezett tegnap Nagyváradra a Felvidéki Szolidaritás Napja elnevezésű rendezvényre, amelyre a nagyvárad-olaszi református templomban került sor.
Bíznak a szlovák állam józanságában
Lomnici Zoltán az istentisztelet után megtartott sajtótájékoztatón elmondta: a strasbourgi Emberjogi Bíróságtól négy dolgot kérnek a panaszosok. Az első az önkényesen elvett állampolgárság, a másik az állandó lakcím, a harmadik pedig a szlovákiai szavazati jog visszaadása – a negyedik, a társadalombiztosításban való részesülés ismételt megadása már megoldódni látszik, legalábbis Tamás Ilonka néni esetében, amely akár precedensként is szolgálhat a további panaszokra nézve. Lomnici azt mondja, minden panaszos pénzbeli, egyénenként változó összegű kártérítést is követel a szlovák államtól az okozott kárért.
A jogvédő bízik benne, hogy a szlovák állam józanul közelít majd a kérésekhez, már csak azért is, mert a számos, magyar állampolgárságot felvevő felvidéki 7–15 ezer eurós kártérítéseinek megfizetése komoly terhet róhat az államkasszára, amennyiben mindannyiuk esetében a jogfosztottak javára dönt Strasbourg – ami valószínű, tekintve, hogy emberi jogaik hat ponton sérültek – magyarázta Lomnici Zoltán.
Vissza kell vonni a törvényt
Az emberjogi pereknél is magasabbra teszi a mércét Dolnik Erzsébet volt szlovákiai parlamenti képviselő, aki viszont azt vallja, hogy nemcsak az egyéni eseteket kell elbírálni, így a jogsértettek egy részén segíteni, hanem a szlovák állampolgársági törvény hatályosságát kell megszüntetni. A politikus azt reméli, hogy a közelgő választások után olyan politikai légkör alakulhat ki az országban, amely ezt akár lehetővé is teszi, annál is inkább, mert a törvény a szlovák alkotmánnyal is ellenkezik – mondta el a szintén jelen lévő, születéssel szerzett állampolgárságától megfosztott Gubík László felvidéki jogászhallgató.
Hozzátette: a magyar állampolgárságot is felvevő felvidéki magyarok legtöbbje érthető okokból be sem jelenti, hogy immár kettős állampolgársággal rendelkezik, hiszen jól tudja, mi lesz ennek a következménye. Fehér István felvidéki tanár azt mondja, társaival együtt biztosan elmennek majd szavazni a jövő heti parlamenti választáson, ám abban is biztos, hogy a hatóságok nem fogják engedni, hogy az urnákhoz járuljanak. A Felvidéken már mintegy kétszáz magyar vesztette el szlovák állampolgárságát amiatt, hogy felvette a magyart.
„Nyugodjatok meg, testvéreitek vannak!”
A várad-olaszi református templom vasárnap délelőtti istentiszteletén a felvidéki Léváról érkezett Kassai Gyula lelkipásztor hirdette az igét. A lelkész a babiloni fogsághoz hasonlította azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket a magyar nemzetnek ki kell állnia, ám kijelentette: az ige bíztat, és már az is Isten szeretetét jelzi, hogy Nagyváradon együtt lehetnek a velük szolidaritást vállaló partiumi testvérekkel. Török Sándor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke köszöntőjében a felvidéki vendégek példamutató helytállását hangsúlyozta, akik sorra fel is szólaltak a gyülekezet előtt néhány mondat erejéig. A magyar kormány biztatását hozta Nemes Csaba, az egyházügyi államtitkárság politikai főtanácsadója. „Nyugodjatok meg, testvéreitek vannak, számos millió” – fogalmazott. Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki református püspök az Istenben való hit fontosságára hívta fel a figyelmet.
Erdély tiszteletbeli polgárai
Az istentisztelet után Tőkés László európai parlamenti képviselő szólt a szolidaritásról, mielőtt jelképesen átadott volna egy-egy tiszteletbeli erdélyi polgári címet jelentő oklevelet a felvidéki vendégnek. Tőkés elmondta: többekkel együtt levelet írt a szlovák kormánynak, amelyben azt kéri, hogy Tamás Ilonka néni közelgő századik születésnapja alkalmából, mintegy ajándékképpen kaphassa vissza elvett szlovák állampolgárságát.
A volt püspök azt a szolidaritási nyilatkozatot is felolvasta a gyülekezetnek, amelyhez a következő időszakban bárki csatlakozhat, és amelyben felvidéki magyar nemzettársaikkal vállalnak közösséget az aláírók. „Szlovákia adófizető, törvénytisztelő magyar polgárait méltán megilleti a szabad identitásválasztás és a szabad anyanyelvhasználat joga – ezzel együtt pedig a szlovák nemzetiségű polgártársaikkal való teljes jogegyenlőség. Ezek olyan európai alapjogok, melyektől egyetlen nemzet tagját sem szabad megfosztani!” – áll a nyilatkozatban.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
Biztosan a szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok javára dönt majd a strasbourgi Emberjogi Bíróság, hiszen a szlovák állampolgársági törvény több ponton is sérti az emberi jogokat – mondta el tegnap Nagyváradon Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, aki ugyanakkor a szlovák állam józanságában is bízik a törvény viszszavonását illetően. Elmondta, a szlovák kormány levélben értesítette a 99 éves Ilonka nénit, akit tavaly megfosztottak szlovák állampolgárságától, mert felvette a magyart, hogy ismét részesülhet ingyenes társadalombiztosításban Szlovákiában.
A nyugalmazott tanítónő az elsők között volt, akitől egy szlovák törvény nyomán elvették állampolgárságát. Ügye azóta a strasbourgi Emberjogi Bíróság elé került – rajta kívül több felvidéki magyar is a nemzetközi jogvédő fórumhoz fordul hamarosan. Lomnici Zoltán, illetve négy, szlovák állampolgárságától megfosztott felvidéki magyar Tőkés László meghívására érkezett tegnap Nagyváradra a Felvidéki Szolidaritás Napja elnevezésű rendezvényre, amelyre a nagyvárad-olaszi református templomban került sor.
Bíznak a szlovák állam józanságában
Lomnici Zoltán az istentisztelet után megtartott sajtótájékoztatón elmondta: a strasbourgi Emberjogi Bíróságtól négy dolgot kérnek a panaszosok. Az első az önkényesen elvett állampolgárság, a másik az állandó lakcím, a harmadik pedig a szlovákiai szavazati jog visszaadása – a negyedik, a társadalombiztosításban való részesülés ismételt megadása már megoldódni látszik, legalábbis Tamás Ilonka néni esetében, amely akár precedensként is szolgálhat a további panaszokra nézve. Lomnici azt mondja, minden panaszos pénzbeli, egyénenként változó összegű kártérítést is követel a szlovák államtól az okozott kárért.
A jogvédő bízik benne, hogy a szlovák állam józanul közelít majd a kérésekhez, már csak azért is, mert a számos, magyar állampolgárságot felvevő felvidéki 7–15 ezer eurós kártérítéseinek megfizetése komoly terhet róhat az államkasszára, amennyiben mindannyiuk esetében a jogfosztottak javára dönt Strasbourg – ami valószínű, tekintve, hogy emberi jogaik hat ponton sérültek – magyarázta Lomnici Zoltán.
Vissza kell vonni a törvényt
Az emberjogi pereknél is magasabbra teszi a mércét Dolnik Erzsébet volt szlovákiai parlamenti képviselő, aki viszont azt vallja, hogy nemcsak az egyéni eseteket kell elbírálni, így a jogsértettek egy részén segíteni, hanem a szlovák állampolgársági törvény hatályosságát kell megszüntetni. A politikus azt reméli, hogy a közelgő választások után olyan politikai légkör alakulhat ki az országban, amely ezt akár lehetővé is teszi, annál is inkább, mert a törvény a szlovák alkotmánnyal is ellenkezik – mondta el a szintén jelen lévő, születéssel szerzett állampolgárságától megfosztott Gubík László felvidéki jogászhallgató.
Hozzátette: a magyar állampolgárságot is felvevő felvidéki magyarok legtöbbje érthető okokból be sem jelenti, hogy immár kettős állampolgársággal rendelkezik, hiszen jól tudja, mi lesz ennek a következménye. Fehér István felvidéki tanár azt mondja, társaival együtt biztosan elmennek majd szavazni a jövő heti parlamenti választáson, ám abban is biztos, hogy a hatóságok nem fogják engedni, hogy az urnákhoz járuljanak. A Felvidéken már mintegy kétszáz magyar vesztette el szlovák állampolgárságát amiatt, hogy felvette a magyart.
„Nyugodjatok meg, testvéreitek vannak!”
A várad-olaszi református templom vasárnap délelőtti istentiszteletén a felvidéki Léváról érkezett Kassai Gyula lelkipásztor hirdette az igét. A lelkész a babiloni fogsághoz hasonlította azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket a magyar nemzetnek ki kell állnia, ám kijelentette: az ige bíztat, és már az is Isten szeretetét jelzi, hogy Nagyváradon együtt lehetnek a velük szolidaritást vállaló partiumi testvérekkel. Török Sándor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke köszöntőjében a felvidéki vendégek példamutató helytállását hangsúlyozta, akik sorra fel is szólaltak a gyülekezet előtt néhány mondat erejéig. A magyar kormány biztatását hozta Nemes Csaba, az egyházügyi államtitkárság politikai főtanácsadója. „Nyugodjatok meg, testvéreitek vannak, számos millió” – fogalmazott. Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki református püspök az Istenben való hit fontosságára hívta fel a figyelmet.
Erdély tiszteletbeli polgárai
Az istentisztelet után Tőkés László európai parlamenti képviselő szólt a szolidaritásról, mielőtt jelképesen átadott volna egy-egy tiszteletbeli erdélyi polgári címet jelentő oklevelet a felvidéki vendégnek. Tőkés elmondta: többekkel együtt levelet írt a szlovák kormánynak, amelyben azt kéri, hogy Tamás Ilonka néni közelgő századik születésnapja alkalmából, mintegy ajándékképpen kaphassa vissza elvett szlovák állampolgárságát.
A volt püspök azt a szolidaritási nyilatkozatot is felolvasta a gyülekezetnek, amelyhez a következő időszakban bárki csatlakozhat, és amelyben felvidéki magyar nemzettársaikkal vállalnak közösséget az aláírók. „Szlovákia adófizető, törvénytisztelő magyar polgárait méltán megilleti a szabad identitásválasztás és a szabad anyanyelvhasználat joga – ezzel együtt pedig a szlovák nemzetiségű polgártársaikkal való teljes jogegyenlőség. Ezek olyan európai alapjogok, melyektől egyetlen nemzet tagját sem szabad megfosztani!” – áll a nyilatkozatban.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2012. március 6.
Nyolc éve folyik a küzdelem a magyar utcanévtáblákért Nagyváradon –
Nem akar magyar utcaneveket a nagyváradi román többségű önkormányzat. A testület februári ülésén elutasította a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) erre vonatkozó határozatjavaslatát. Nyolc éve folyik a küzdelem azért, hogy Nagyváradon magyar utcanévtáblákat és még mindig semminemű hajlandóság nincs a román pártok tanácsosai részéről arra, hogy ezt jóváhagyják. – Legutóbb, 2011. januárjában ígérte meg a Liberális Párt azt, hogy mint helyi koalíciós partner támogatja az RMDSZ kezdeményezését és megszavazza azt, hogy magyar utcanevek jelenjenek meg Nagyváradon. Benyújtottuk a határozati javaslat kérésünket, amelyet a polgármesteri hivatal szakapparátusa negatívan véleményezett, azt mondta, hogy nem törvényes az igény, holott tudjuk azt, hogy Krasznán 2002-től van tanácsosi határozat, ami érvényben van és, amit gyakorlatba ültettek. Maros megyében, Hargita megyében, Szilágy megyében példa van arra, hogy tanácsosi határozat nélkül is kitették sőt, közelebb jövök, Élesden is ott van a mindennapi példa, hogy román nyelv mellett magyar nyelven is ott vannak az utcanevek – mondta el Biró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere. Kossuth Rádió
Erdély.ma
Nem akar magyar utcaneveket a nagyváradi román többségű önkormányzat. A testület februári ülésén elutasította a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) erre vonatkozó határozatjavaslatát. Nyolc éve folyik a küzdelem azért, hogy Nagyváradon magyar utcanévtáblákat és még mindig semminemű hajlandóság nincs a román pártok tanácsosai részéről arra, hogy ezt jóváhagyják. – Legutóbb, 2011. januárjában ígérte meg a Liberális Párt azt, hogy mint helyi koalíciós partner támogatja az RMDSZ kezdeményezését és megszavazza azt, hogy magyar utcanevek jelenjenek meg Nagyváradon. Benyújtottuk a határozati javaslat kérésünket, amelyet a polgármesteri hivatal szakapparátusa negatívan véleményezett, azt mondta, hogy nem törvényes az igény, holott tudjuk azt, hogy Krasznán 2002-től van tanácsosi határozat, ami érvényben van és, amit gyakorlatba ültettek. Maros megyében, Hargita megyében, Szilágy megyében példa van arra, hogy tanácsosi határozat nélkül is kitették sőt, közelebb jövök, Élesden is ott van a mindennapi példa, hogy román nyelv mellett magyar nyelven is ott vannak az utcanevek – mondta el Biró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere. Kossuth Rádió
Erdély.ma
2012. március 7.
Átpolitizált nemzeti ünnep Nagyváradon
Külön ünnepli március 15-ét Nagyváradon az RMDSZ és az EMNP. Az Erdélyi Magyar Néppárt helyi szervezete, illetve partiumi elöljárói keddi sajtótájékoztatójukon cáfolták Kiss Sándornak, a Bihar megyei RMDSZ-szervezet elnökének a helyi sajtóban tett nyilatkozatát: a politikus a Bihari Naplónak azt mondta, az EMNP-sek azzal a konkrét kéréssel keresték meg őt nemrégiben, hogy a nemzeti ünnepet külön-külön szervezze meg a két párt. Csomortányi István, az EMNP partiumi szervezési igazgatója, illetve Zatykó Gyula régióelnök ezzel szemben határozottan állítja: az elnök nem mond igazat, hiszen ők többször is azzal a kifejezett kéréssel fordultak hozzá, hogy március idusát idén közösen ünnepelhessék.
Csomortányi és Zatykó Gyula, valamint Kristófi Kristóf István, az EMNP nagyváradi városi szervezetének elnöke erről keddi sajtótájékoztatójukon beszéltek.
Csomortányi felidézte: a március 15-e körüli nézeteltérések nem új keletűek Nagyváradon. Tavaly a PNL-RMDSZ koalícióban vezetett városi elöljáróság azért nem engedte az EMNT-nek, hogy az 1848-as szabadságharc nagyváradi hősének, Szacsvay Imrének a szobránál ülje meg az ünnepet, mert állítólag az RMDSZ jóval hamarabb lefoglalta azt a helyszínt a saját rendezvénye számára.
Csomortányi István elmesélte: ekkor azzal próbálkozott, hogy már az idei nemzeti ünnepre engedélyt kérjen a helyszín használatára, azonban egy frissen életbe léptetett polgármesteri rendelet a terv útjába állt – az ugyanis kimondta, hogy rendezvényre teret foglalni csakis folyó évben lehet. A szervezési igazgató idén semmit nem bízott a véletlenre: az esztendő első munkanapján, január 3-án reggel már jelentkezett a váradi városházán, hogy március 15-ére, illetve október 6-ára helyet és időpontot engedélyeztessen az EMNP-nek – elmondása szerint eleve azzal a gondolattal, hogy a megemlékezést az RMDSZ-szel közösen tartsák majd meg.
Érdekes módon azonban hiába sikerült a kérvényt 2-es iktatószámmal regisztráltatni az önkormányzatnál – a váradi városházán napi több száz dokumentumot iktatnak –, az engedélyt mégsem kapták meg, azzal az indokkal, hogy az RMDSZ a 84-es számú kérvény alapján már lefoglalta az összes szóba jöhető helyszínt déli 12-től este nyolcig.
Az EMNP-sek elmondása szerint ezután személyesen keresték meg az RMDSZ-t, és Kiss Sándor megyei elnökkel kétszer, illetve Szabó Ödön ügyvezető elnökkel egy alkalommal találkoztak.
Csomortányi István azt mondja, arra a felvetésre, hogy legalább az egyik helyszínen szervezzenek közös megemlékezést, Kiss Sándor válasza ez volt: „Bolondok vagytok? Választási évben együtt ünnepelni?”
Szabó Ödön végül arra szólította fel őket, hogy írásbeli kérvényben igényeljenek egy-egy másfél-két órás intervallumot az általuk kívánt helyszíneken, amit meg is tettek, így végül az önkormányzat engedélyét is megkapták arra, hogy Petőfi Sándor szobránál, illetve Nagysándor József emléktáblájánál eltöltsenek egy kis időt az ünnepen.
Hasonló helyzet állt elő egyébként Zilahon is, ahol Zatykó Gyula elmondása szerint szintén a közös ünneplésre való felkéréssel kereste meg az RMDSZ-t az ottani EMNP, ám ott jókora késéssel, időhiányra hivatkozva visszautasították a kérést.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
Külön ünnepli március 15-ét Nagyváradon az RMDSZ és az EMNP. Az Erdélyi Magyar Néppárt helyi szervezete, illetve partiumi elöljárói keddi sajtótájékoztatójukon cáfolták Kiss Sándornak, a Bihar megyei RMDSZ-szervezet elnökének a helyi sajtóban tett nyilatkozatát: a politikus a Bihari Naplónak azt mondta, az EMNP-sek azzal a konkrét kéréssel keresték meg őt nemrégiben, hogy a nemzeti ünnepet külön-külön szervezze meg a két párt. Csomortányi István, az EMNP partiumi szervezési igazgatója, illetve Zatykó Gyula régióelnök ezzel szemben határozottan állítja: az elnök nem mond igazat, hiszen ők többször is azzal a kifejezett kéréssel fordultak hozzá, hogy március idusát idén közösen ünnepelhessék.
Csomortányi és Zatykó Gyula, valamint Kristófi Kristóf István, az EMNP nagyváradi városi szervezetének elnöke erről keddi sajtótájékoztatójukon beszéltek.
Csomortányi felidézte: a március 15-e körüli nézeteltérések nem új keletűek Nagyváradon. Tavaly a PNL-RMDSZ koalícióban vezetett városi elöljáróság azért nem engedte az EMNT-nek, hogy az 1848-as szabadságharc nagyváradi hősének, Szacsvay Imrének a szobránál ülje meg az ünnepet, mert állítólag az RMDSZ jóval hamarabb lefoglalta azt a helyszínt a saját rendezvénye számára.
Csomortányi István elmesélte: ekkor azzal próbálkozott, hogy már az idei nemzeti ünnepre engedélyt kérjen a helyszín használatára, azonban egy frissen életbe léptetett polgármesteri rendelet a terv útjába állt – az ugyanis kimondta, hogy rendezvényre teret foglalni csakis folyó évben lehet. A szervezési igazgató idén semmit nem bízott a véletlenre: az esztendő első munkanapján, január 3-án reggel már jelentkezett a váradi városházán, hogy március 15-ére, illetve október 6-ára helyet és időpontot engedélyeztessen az EMNP-nek – elmondása szerint eleve azzal a gondolattal, hogy a megemlékezést az RMDSZ-szel közösen tartsák majd meg.
Érdekes módon azonban hiába sikerült a kérvényt 2-es iktatószámmal regisztráltatni az önkormányzatnál – a váradi városházán napi több száz dokumentumot iktatnak –, az engedélyt mégsem kapták meg, azzal az indokkal, hogy az RMDSZ a 84-es számú kérvény alapján már lefoglalta az összes szóba jöhető helyszínt déli 12-től este nyolcig.
Az EMNP-sek elmondása szerint ezután személyesen keresték meg az RMDSZ-t, és Kiss Sándor megyei elnökkel kétszer, illetve Szabó Ödön ügyvezető elnökkel egy alkalommal találkoztak.
Csomortányi István azt mondja, arra a felvetésre, hogy legalább az egyik helyszínen szervezzenek közös megemlékezést, Kiss Sándor válasza ez volt: „Bolondok vagytok? Választási évben együtt ünnepelni?”
Szabó Ödön végül arra szólította fel őket, hogy írásbeli kérvényben igényeljenek egy-egy másfél-két órás intervallumot az általuk kívánt helyszíneken, amit meg is tettek, így végül az önkormányzat engedélyét is megkapták arra, hogy Petőfi Sándor szobránál, illetve Nagysándor József emléktáblájánál eltöltsenek egy kis időt az ünnepen.
Hasonló helyzet állt elő egyébként Zilahon is, ahol Zatykó Gyula elmondása szerint szintén a közös ünneplésre való felkéréssel kereste meg az RMDSZ-t az ottani EMNP, ám ott jókora késéssel, időhiányra hivatkozva visszautasították a kérést.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)