IOHANNIS JAVASLATA TALLINNBAN: 2019-BEN NAGYSZEBEN ADJON OTTHONT EGY INFORMÁLIS CSÚCSTALÁLKOZÓNAK
Románia digitális megoldások terén elért eredményeit ismertette Tallinnban Klaus Iohannis államfő, aki javasolta, hogy 2019-ben Nagyszeben adjon otthont egy informális csúcstalálkozónak.
Az észt fővárosban a digitális megoldások kapcsán szervezett találkozón részt vevő román államfő kijelentette: Románia számára fontos feladat a közszolgáltatások, a helyi és központi közigazgatási intézmények nyújtotta szolgáltatások digitalizálása, és országunk jelentős eredményeket ért el ezen a téren.
Iohannis arról is tájékoztatott: Donald Tuskkal, az Európai Tanács elnökével folytatott beszélgetése nyomán fogalmazta meg szándékát, hogy 2019-ben, amikor Románia az Európai Unió Tanácsának elnöki tisztségét fogja betölteni, szervezzenek informális csúcstalálkozót Nagyszebenben, egy később pontosítandó téma körül.
A tallinni találkozó egyik központi kérdése, az egységes digitális piac kapcsán Iohannis azt mondta: ennek megvalósításához még számos akadályt kell elhárítaniuk a tagországoknak, ugyanakkor Románia nyitott az egységes digitális piacra való áttérésre.
Az elnök arról is beszélt, hogy Románia ‘nagyon érdekes’ helyzetben van az Európai Unión belül, mert míg az internetsebesség tekintetében országunk elsők közt van az uniós tagállamok sorában, addig az internethez való csatlakozási arány terén utolsó helyen áll.
Az államfő pénteken részt vett az Európai Tanács digitális megoldásokkal foglalkozó találkozóján, amelyet Észtországban, Tallinnban tartanak. A megbeszélésen szóba kerültek a digitális innovációt célzó kezdeményezések, amelyek révén az Európai Unió világelső lehet ezen a téren a következő években.
A találkozó keretében csütörtökön Donald Tusk informális találkozót is tartott az Európai Unió tagországainak vezetőivel, amelynek során olyan témák is felmerültek, mint az Unió jövője, a migráció, a biztonság és a Brexit – közölte az Államelnöki Hivatal.
Agerpres; Erdély.ma

MEGNYITOTTA KAPUJÁT A CSODAVÁR NAGYSZEBENBEN
2017. október 3-án volt a Csodavár GyermekKlub első foglalkozása – a HÍD Egyesület szervezésében – a Sőrház utcai Magyar Kulturális Központ irodában.
Nagy izgalommal siettettem az időt, hiszen én vártam a gyerkőcöket délután. Játékos ismerkedéssel kezdtük a programot a kicsikkel és a nagyokkal egyaránt.
Ezután a Magyar népmesék sorozatból megnéztük a Béka, az egér, és a kolbász című mesét, majd nekiláttunk a szereplők elkészítéséhez.
Színes papírból ollóval és a ragasztással készítettük el a bábokat. Az iskolásokkal a békákat, az ovisokkal az egérkéket. Persze a gyerekek hiányolták a kolbászt. Hiszen a történetben ez is szerepelt. Erre a kérdésre csak azt tudtam válaszolni, hogy azt otthon találják meg a hűtőben, vagy a kamrában. Tehát kedves Szülők, ha otthon csemetéjük a kolbászt kereste az miattam volt.
Jó érzés volt látni, hogy ilyen sokan elhozták a gyerekeket. Összesen 18 gyermek vett részt, és azt tapasztaltam, hogy élvezték a foglalkozást, hamar eltelt az az együtt töltött 1-1 óra.
Nagy segítségemre volt Mátyás-Küsmődi Csilla óvónéni a gyerekek körül. Az egyesület vezetője, Serfőző Levente pedig a szülőket tájékoztatta, valamint fotókat készített a foglalkozásokról.
Helyünk még akad, ha valakinek még van kedve velünk tartani, szívesen látjuk. A következő kedden Blénessy Enikő színésznő varázsolja el a lurkókat a Csodavárban. Tartsatok velünk akkor is! Simon Andrea / Szeben.ro; Erdély.ma

Barokk zene szólt korhű helyen
Vasárnap este a kolozsvári Fonte di Gioia barokk zene együttes és meghívottjai adtak nagyszerű koncertet egy méltó hangulatú környezetben, a nagyváradi római katolikus Püspöki Palota dísztermében.
A Fonte di Gioia együttes 2009-ben alakult Dénes Csongor (hegedű), Dénes Anna-Júlia (hegedű), Csata István (viola da gamba) és Amalia Goje (csemballó) vezetésével, akik mindannyian a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián szereztek diplomát. Lelkesedésük és a barokk zene iránti szeretetük lehetővé tette, hogy részt vegyenek a Romániában először megrendezett La Stravaganza barokk kamarazene versenyen, ahol alig két hónappal a megalakulásuk után második díjat szereztek. Mindez óriási lendületet adott további közös munkájuk számára. Szakmai fejlődésük érdekében jelentkeztek az Academie de Sable-n szervezett mesterkurzusokra.
Hamarosan figyelemre méltó helyre kerültek Románia barokkzenei színpadán, koncertezve a hazai nyári fesztiválokon: Nagyszebenben, Kisdisznódon, Segesváron, Prázsmáron, Rozsnyón, Vidombákon, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán, Szatmáron és természetesen a székhelyükön, Kolozsváron. Az együttes vonósai a kincses városbeli Transilvania Filharmónia tagjai, míg Amalia Goje a Gheorghe Dima Zeneakadémia orgona és csembaló tanára.
A vasárnap esti koncertjük egy pályázat keretében valósult meg, melyet az RMDSZ Communitas Alapítványa támogatott, illetve az itteni fellépésük a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Székely István klarinétművész által vezetett Clarinetto Egyesület segítségével jött létre. Fontos kiemelni még, hogy a kvartett ezúttal Gebe-Fügi Renátával (szoprán, hegedű) és Király Erzsébettel (brácsa) egészült ki.
A csodálatos élményért Böcskei László megyés püspök mondott köszönetet, egyúttal arra hívva fel a figyelmet: a hamarosan elkezdődő felújítási munkálatok ellenére a Püspöki Palotában továbbra is lesznek események, hiszen „az élet fejlődik”, nem szeretné azt, hogy kihalt legyen az épület. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Reformáció-ünnepség Szászvároson
Maradjunk egyszerre ortodoxok, katolikusok és protestánsok
Háromnapos ünnepségsorozattal emlékeztek meg magyarok, németek és románok Szászvároson a Martin Luther által 500 évvel ezelőtt elindított reformációra.
A magyar református és a szász lutheránus közösség minden évben együtt ünnepli a reformációt, évente fölváltva a két templomban – a kettő egymás szomszédságában van a szászvárosi várban. Idén közösen szervezték, több színhelyen, s a városvezetés is csatlakozott az ünnepséghez.
Az 500 éves a reformáció Erdélyben című kiállítás megnyitújára még péntek délután került sor a református templomban. Szombaton a közeli Romosz szász faluba szerveztek kirándulást az ottani evangélikus templomhoz. Szászvároson, szintén a magyar református templomban tudományos előadásokra került sor, melyeken Thomas Sindilariu, a brassói Fekete-templom levéltári igazgatója a reformáció erdélyi kezdeteiről tartott előadást, Daniel Iancu, a dévai múzeum történésze a reformáció Hunyad megyei vetületeit ismertette. Bandi András, a nagyszebeni német evangélikus püspökség lelkésze a reformáció szászvárosi történetét mutatta be, Fülöp Béla, a szászvárosi RMDSZ elnöke pedig a reformáció kálvinista irányzatát ismertette. Délután Ursula és Kurt Philippi cselló- és orgonakoncertet tartott az evangélikus templomban.
Az ünnepségsorozat fénypontja vasárnap volt, az evangélikus templomban tartott, háromnyelvű ökumenikus istentisztelet alkalmával. Sípos Szabolcs református lelkipásztor, illetve Bíró István római katolikus akolitus magyarul olvastak fel a Bibliából, az igét Reinhart Guib, az erdélyi szász evangélikus egyház Nagyszebenből érkezett püspöke hirdette.
A román nyelvű igehirdetésben a püspök úr rövidesen ismertette a Martin Luther által Németországban elindított reformációt, majd annak brassói tanítványa, Iohannes Honterus által az erdélyi szászok körében történt hasonló megújulást. A reformációnak több atyja volt, nemcsak Luther, a svájci Jean Calvin (Kálvin) és Huldrich Zwingli tekinthetők a leghíresebbeknek köztük. A reformáció futótűzként terjedt a tizenhatodik századi Európában, de nem egységes formában, több protestáns egyház alakult a vallási és szellemi megújulás nyomán. Erdély pedig, a világon elsőként, az 1568-as tordai országgyűlésen fogadta el a vallásszabadságot, a különböző keresztény felekezetek itt fogadták el kölcsönösen egymást. A több felekezetű, több nemzetiségű Erdélyben soha sem voltak komoly vallási ellentétek, a nemzetek közötti harmonikus együttélésére ez sajnos nem midig volt érvényes.
Holott a cél ugyanaz, manapság is az erdélyi nemzetiségek közötti békére és együttműködésre kell törekedni, a keresztény felekezetek összefogására, a hitet fenyegető különféle veszélyek elhárítására. Maradjunk mindnyájan egyszerre ortodoxok, vagyis tartsuk meg az igaz hitet (az ortodox ezt jelenti görögül), legyünk katolikusok, vagyis a kereszténység egyetemes (görögül: katholikosz) jellegéből kifolyólag éljünk békében, testvéri szellemiségben egymással a Jézusba vetett hit által és ugyanakkor legyünk protestánsok, is, vagyis határozottan tiltakozzunk és lépjünk fel a vallás és a hit tisztaságának fenyegetése esetén, üzente a szász püspök.
A reformáció ugyanis az egyetemes kereszténységre kihatott, hatása a mai napig óriási: a reformáció nélkül nem lenne demokrácia, nélküle nem fejlődtek volna ki a nemzeti nyelvek, nem lenne egyéni és közösségi felelősség, az oktatás sem terjedt volna el általánosan. A reformáció ráadásul nemcsak a protestánssá vált közösségeket érintette, annak hatására a katolicizmus is megújult, új arculatot alakított ki, s az ortodox egyházba is új lendületet vitt, legalábbis Erdélyben.
A román nyelvű igehirdetés után elhangzott csodálatos egyházi énekek és az áldás németül szóltak, a Miatyánk pedig egyszerre három nyelven hangzott el, mindenki saját nyelvén mondta.
Az ünnepség az istentisztelet után is folytatódott, egy alma facsemete közös elültetésével. Mivel maga Luther is fontosnak tekintette a faültetést, és ültetett is almafát, az ünneplő közösség magyar, német és román tagjai együttesen ültették el a facsemetét. 12 helyszínen – Erdélyben és Európa-szerte – ültettek el hasonló almafákat a reformáció 500. évfordulója alkalmával, Nagyszebenben, Brassóban, Tordán, Kolozsváron például ugyanúgy, mint a reformáció németországi szülővárosában, Wittenbergben, vagy Szlovéniában, Felvidéken, de még olyan katolikus fellegvárban is, mint a lengyelországi Krakkó. Végül a dévai és szászsebesi német tannyelvű iskolák diákjai erdélyi szász néptáncokat adtak elő a várudvarban felállított színpadon, az egybegyűltek, pedig szeretetvendégségen vettek részt, melyen szintén három nyelvet lehetett hallani. Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)

A kolozsvári jogászképzés története
Kolozsváron az első (jezsuita) egyetemet 1581-ben Báthory István erdélyi fejedelem alapította. Sokáig úgy tartották, hogy jogászképzés is folyt az egyetemen, de az oklevelek tanusága szerint a rövid ideig fennálló, jogutód nélkül megszűnt intézményben nem volt lehetőség a jogászképzés tényleges elindítására.
A jogászképzés bizonyíthatóan 1774-ben, a Mária Terézia által alapított egyetemen (jogakadémián) indult el. A jogakadémiát nagyon hamar felsőoktatási intézményből joglíceummá fokozták vissza, csak 1863-tól működött tovább újra jogakadémiai ranggal, magyar nyelvű képzéssel. 1866-tól a képzés időtartama négy évre nőtt.
1872-ben alakult meg a Ferencz József Tudományegyetem, Jog- és Államtudományi Karral. Az I. világháború után, mivel Erdély Románia részévé vált, az egyetem rövid ideig Budapesten, majd Szegeden működött tovább.
Kolozsváron 1919-ben jött létre az I. Ferdinánd király nevét felvevő román tannyelvű egyetem, amelynek keretében a jogászképzés is román nyelven folyt.
1940-ben a második bécsi döntés következében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz és a Ferencz József Tudományegyetem is visszatért Szegedről Kolozsvárra, a román tannyelvű egyetem és annak jogtudományi kara pedig Nagyszebenbe, Dél-Erdélybe költözött.
A második világháború után Észak-Erdély újra Románia részévé lett. Nagyszebenből a román egyetem visszakerült Kolozsvárra. Viszont 1945-ben Románia, hogy bizonyítsa az erdélyi magyarsággal a történelmi megegyezés szándékát, Bolyai Egyetem név alatt új, magyar tannyelvű tudományegyetemet létesített. Ennek lett része a Jog- és Közgazdaságtudományi Kar, amelynek keretében teljesen magyar nyelvű jogászképzés működött.
1959-ben viszont már nem állt fenn ez a bizonyítási kényszer, és a kommunista diktatúra vezetői úgy döntöttek, hogy a kolozsvári román és magyar tannyelvű egyetemeket összevonják. Ezzel a magyar jogászképzés teljesen megszűnt, annak ellenére, hogy a Bolyai Egyetem végzettjei a legkomolyabb jogi szakmákban nyújtottak kiemelkedő teljesítményt. A megszüntetés indokai azonban nem szakmai jellegűek voltak, hanem a kommunista diktatúrában fokozatosan erősödő nacionalista irány előretörését jelezték.
Az 1989-es rendszerváltás után, a legitim várakozás ellenére sem kerül sor a Bolyai Egyetem újralakítására. Így a jogászképzés helyzete sem oldódott meg. Ezért 2010-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében elindult a kétnyelvű, román-magyar jogász alapképzés.
Kolozsvár 1774 óta a jogászképzés legmeghatározóbb erdélyi központja, ezért a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a kolozsvári jogakadémia közvetlen eszmei örököseként, a tolerancia, a nemzetiségek közötti megértés és együttműködés jegyében, a legmagasabb szakmai színvonalon kívánja ellátni a jogászképzés területén vállalt feladatait. jog.sapientia.ro

Szeben Megyei Magyar Napok
Október 14-én, szombaton veszi kezdetét a 2017-es, Szeben Megyei Magyar Napok programsorozata. A három hetet felölelő és számos színes programmal körülfont rendezvény, ez alkalommal négy helyszínen várja majd a régió lakóit.
Erzsébetvároson és Nagyszebenben a Medgyesi Gyöngyvirág Néptánccsoport – A táncoló topánka című előadását tekintheti meg a közönség, de Somogyomban is a hagyományőrzés kap majd főszerepet.
Medgyesen a Városi Múzeumba nyíló ,,Medgyes és környéke” című szociófotó kiállítással startol az idei program.
Október 20-án, péntek délelőtt, a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput társulata a Traube teremben adja elő Moha és Páfrány című bábjátékát, amely kifejezetten az óvódás és kisiskolás gyereket számára szól. Este hét órától a Szigligeti társulat várja a nézőtérbe a közönséget, az Arany János születésének kétszázadik évfordulója alkalmából összeállított, prózai és dalos előadására, a Honnan és hovára, amely egyik legnagyobb magyar költőnk, hullócsillagfutás szerű életébe nyújt betekintést, azt az illúziót hagyva maga után, hogy Arany még ma is velünk él.
Október 21-én, szombaton reggel 10:00 órától, egy rövid kirándulásra hívunk minden kalandvágyót, a Medgyestől alig pár kilométerre lévő Darlacon és Ecelen található középkori templomokba, az ott lévő festett örökségünk, a még fennmaradt Szent László freskók megtekintésére. Mindazok, akik inkább egy kis sportolással töltenék el a délelőttöt, Ping-pong vetélkedőn vehetnek részt, a Romgaz asztalitenisz termében 11:00 órai kezdettel.
A szombati nap kosaras szüreti bállal zárul, az Automechanica rendezvénytermében. A bált a Medgyesi Gyöngyvirág Néptánccsoport csőszei nyitják meg, az egész este tartó jó hangulatról pedig Dj Pici és a Szászcsávási cigányzenekar gondoskodik majd.
Október 22-én, vasárnap 10:00 órától ünnepi Istentiszteletre és az 56’-os forradalomban elhunyak emlékére tartandó, megemlékező koszorúzásra várjuk a medgyesi lakosokat.
A Szeben Megyei Magyar Napok programsorozata városunkban, Földes László Hobo egyéni előadásával zárul, vasárnap este 18:00 órától, a Shuller Ház rendezvénytermében.
Rendezvénysorozatunk összeállításával kulturális örökségünk és őseinktől ránkmaradt hagyományaink megőrzésének fontosságát kívánjuk hangsúlyozni, ezúton is meghívva minden kedves olvasót, a XIX. Szeben Megyei Magyar Napokra. Szórvány.info; Erdély.ma

Öt szerző, öt nyelv, egy hit: Csíksomlyón a Brassói mise
Erdély több évszázados egyházi, zenei és nyelvi sokszínűségére reflektál a Luther Márton által elindított mozgalom ötszázadik évfordulójára az a mű, amely öt kortárs zeneszerző tollából született. Alkotóival beszéltünk a rendhagyó darab létrejöttének körülményeiről.
A Credo in unum Deum, vagy más nevén a Brassói mise ősbemutatóját a brassói Fekete-templomban tartották szeptember végén, legközelebb pedig Csíksomlyón csendül fel október 15-én. Az alkotás katolikus, evangélikus, lutheránus, ortodox felekezetű magyar, román és száz közösségeket hozott össze. A mű öt nyelven – magyarul, németül, angolul, románul és latinul – szólal meg. A projekt magját a brassói Bach kórus képezi, hozzá csatlakoztak más erdélyi evangélikus kórusok Szebenből, Medgyesről, Szászrégenből, illetve a csíkszeredai Lux Aurumque kamarakórus. A több mint nyolcvan tagú egyesített kórus mellett a mise megszólaltatásában közreműködnek szólisták is: Cristina Radu szoprán, Carmen Topciu mezzoszoprán, Răzvan Săraru tenor és Dan Popescu basszus, valamint Amalia Goje orgonán és Kertész János üstdobon. További szólisták: Gabriela Schlandt, Ványolós Orsolya, Ványolós András. A koncert karmestere Steffen Schlandt.
„Tavalyelőtt volt egy közös projektje a Lux Aurumque kamarakórusnak Steffen Schlandt-tal, ő volt a Csíkszeredai Régizene Fesztivál közös kórusának karmestere. A produkció végén kiderült, hogy jó lenne még a brassói kórussal együttműködni. Schlandt mondta, hogy szeretné, ha a Brassói mise projektben részt venne a kórusunk, rá is bólintottunk, testhezálló volt ez a feladat. Megkérdezte azt is, hogy mivel többszerzős misét szerezett, amely több nyelven szólal majd meg, vajon tudok-e valakit, aki magyar nyelven egy tételt elvállalna. Rögtön Szalay Zoltán jutott eszembe” – magyarázta Ványolós András, a Lux Aurumque vezetője, amikor egyik próba előtt leültünk beszélgetni.
A Brassói mise egy középkori istentisztelet szerkezetét követi. A Kyrie (Uram, irgalmazz) Szalay Zoltán csíkszeredai zeneszerző tollából származik, középkori gregorián dallamok és 17. századi énekes egyházi magyar szöveg felhasználásával a Cantionale Catholicum énekeskönyvből. A Cantionale Catholicum című latin-magyar egyházi énekeskönyv, Kájoni János leghíresebb és irodalomtörténeti szempontból a legjelentősebb műve. A zeneszerző kifejtette: amikor megrendelték tőle ezt a tételt, arra gondolt, hogy gregorián dallamokat fog beleépíteni. Hosszas keresgélés után ki is választott néhányat, olyanokat, amelyek a magyar népzene hangrendszerével nagyon közeli rokonságban vannak: pentaton gregorián dallamokat. A dallamokat meghagyta eredeti nyelven, ahogy a középkorban énekelték, és magyarul is ugyanezt beleépítette az első tételbe. A magyar szövegeket a Cantinale Chatolica-ból vette, ezek 17. századi szövegek. Egy középkori istentisztelet szerkezetét követi a darab
„És noha ott dallamok is vannak, nem érintettek meg annyira, hogy átvegyem ezeket a Kyrie tételbe. Inkább saját magam írtam különböző dallamrészleteket, pentaton hangsorban, így aztán a gregorián pentatóniája és a magyar szövegek pentatóniája egyrészt egy bizonyos egységet kölcsönöz ennek a két különböző anyagnak, másrészt egyfajta ellentét is van közöttük. A gregorián dal inkább folyékony, állandó mozgásban lévő, szabadon ritmizált dallamokból áll.
Mivel én több szólamban harmonizáltam, illetve írtam meg ezeket a gregorián dallamokat, ezért ez a szabadon ritmizált rész inkább az én szabadságomra korlátozódik, az előadókéra nem” – mutatott rá Szalay Zoltán.
Hozzátette, a magyar szövegű dallamok elsősorban népdalhoz hasonló szerkezetek, dallamvonalak, ezért – egyrészt a pentatónia miatt, másrészt ezek miatt a dallamok miatt – , a mű első tétele egy sajátosan magyar tétel.
A második, Gloria (Dicsőség) elnevezésű részt Steffen Schlandt írta német nyelven. A brassói szász evangélikus zeneszerző és karnagy a Fekete templom orgonistája és a brassói Bach kórus vezetője, ugyanakkor a jelen projekt kezdeményezője és koordinátora. A mű következő része, a Credo (Hiszekegy) latin nyelven csendül fel, szerzője Heinz Acker erdélyi származású, Baden-Wüttembergben élő szász evangélikus karmester és zeneelmélet-professzor. A Sanctus (Szent vagy) román nyelven van írva a brassói születésű román anyanyelvű és ortodox vallású Șerban Marcu által. A záró rész, az Agnus Dei (Isten báránya) angol nyelven hangzik el, szerzője Brita Falch Leutert Norvégiából, aki már két éve a nagyszebeni evangélikus székesegyház kántoraként tevékenykedik. Művében zenei idézeteket használ a Kronstädter Cantionaleből, amely egy értékes, négyszáz éves múltra visszatekintő kulturális örökség, harmonikus kórusművek és szabad szerzemények gyűjteménye – olvasható a Hargita Megyei Kulturális Központ közleményében.
A csíkszeredai zeneszerzőtől megtudtuk: a tételeket külön-külön megrendelésre komponálták, nem volt semmiféle megegyezés a szerzők között. Mindenik tétel hozza a saját maga hangulatát, zenei szempontból is nagyon sokszínű. „Vannak olyan tételek, amelyek konkrétan kapcsolódnak ahhoz a népcsoporthoz, amelyhez a zeneszerző is tartozik. Engem különösen megfogott a román tétel, a Sanctus. De mindenik tétel zeneileg értékes anyagot mutat be, és annak ellenére, hogy stílus szempontjából különbözőképpen fogalmaz, mégis ad ez az öt tétel egy valamiféle egységet az egész misének.
„A brassói előadáson – ekkor hallottam én is eleitől a végéig – nem éreztem azt, hogy törés lenne valahol” – fogalmazott a zeneszerző.
Szalay Zoltán hangsúlyozta: a Brassói mise létrejötte különleges példája az összefogásnak. „Brassó nagyon hosszú ideig többnyelvű város volt, együtt éltek románok, magyarok, szászok, cigányok. Valószínűleg a kezdeményező Steffen Schlandt fejében is így fogalmazódott meg, hogy legyen ez a Brassói mise egy többnemzetiségű, többnyelvű, többvallású ökumenikus mű” – vélte az alkotó. „Megszólalnak benne református és evangélikus zsoltárok is. Már a többnyelvűség révén is – román, angol, latin, görög, német, magyar szövegek hangzanak el benne – utal arra, hogy a reformáció vívmánya, a népnyelvűség ily módon egy élő hagyomány. Ez a projekt egy székely-román-szász összefogás eredménye. A kultúra mindig is olyan terület volt, ahol együtt tudtak működni ezek a nemzetek” – összegzett Ványolós András.
Bemutató a Kegytemplomban
A Székelyföld Napok programpontjaként október 15-én 19 órától láthatja, hallhatja a nagyérdemű az alkotást a Csíksomlyói Kegytemplomban, de az alkotók tervezik bemutatni Erdély több városában is a művet. A projekt kezdeményezője a brassói Honterus Közösség, a Romániai Evangélikus Egyház, a Brassói Evangélikus-Lutheránus Egyházközség. Péter Beáta / liget.ro

Az igazi ágyúöntő
Úgy tűnik, pontot tettek a történészek annak az évszázada folyó vitának a végére, mely az első székely ágyúöntő kilétére vonatkozott: eddig úgy tudtuk, 1848 novemberében Bodvajban Gábor Áron készítette az első vaságyúkat, a Bodor Ferenc mérnök tevékenységére vonatkozó információkat pedig hamisaknak hittük. A történészek épp ellenkezőleg látják.
Ágyúcső és puskapor – Bodor Ferenc, a csíki 48-as ágyúöntő és lőporgyártó címmel jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadónál az a tanulmánykötet, melyet a szerzők egy része – Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja és Süli Attila budapesti hadtörténész – mutatott be csütörtök délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Felvezetőjében Pál-Antal Sándor ismertette a kötet létrejöttének előzményeit: Komán János még az 1970-es években megkísérelte a méltatlanul elfeledett Bodor Ferenc rehabilitálását, s bár akkor nem sikerült, „fájdalmát” nem feledte. Nemrég sikerült Kománnak történészeket állítania ügye mellé, így kezdődött el a kutatás. Bodor Ferenc a balánbányai üzem vezetője volt, elsőként öntött a Székelyföldön ágyút még 1847 végén, Gábor Áron nála sajátította el az ágyúöntés alapjait, mondta Pál-Antal Sándor. Az ágyúöntés érdemét azonban elsajátították Bodortól, a még 1849 elején kialakuló Gábor Áron-kultusz háttérbe szorította személyiségét. Bodorról kevés forrás maradt fenn, életének kutatása nehéznek bizonyult, és még mindig nem lehet teljes képet kialakítani róla, de a mostani kutatással élete, tevékenysége jó részét sikerült feltárni – mondta a történész.
A tanulmánykötet – azon túl, hogy rehabilitálta Bodort, illetve először közöl egy összegzést a csíkszéki 1848-as eseményekről – tisztelgés Bözödi György előtt is, aki a Gábor Áron – Bodor Ferenc vitába azért nem szólt bele, hogy ne rombolja Gábor Áron mítoszát, de igazat adott azoknak, akik az ágyúöntés terén Bodor elsőbbségéért szálltak síkra – mondta Süli Attila. Ismertette, Bodor 1844 óta a balánbányai rézbánya vezetője volt, ehhez az üzemhez tartozott a magyarhermányi vasgyár is. 1848 novemberében őt hívták Bodvajra, hogy segítsen az ágyúöntésben, az első három hatfontos vaságyú az általa meghatározott öntési technikával készült, az ágyúcsöveket aztán Sepsiszentgyörgyön szerelték fel. Az ágyúkat egyébként Zakariás Antal, a balánbányai és magyarhermányi bányák tulajdonosa ajánlotta fel Háromszéknek, tehát az sem igaz, hogy Gábor Áron saját vagyonát áldozta volna fel az ágyúöntésért – tette hozzá. Bodor alapította a csíkmadarasi lőporgyárat is, melynek 1849 augusztusában történt lerombolása után írta meg addigi tevékenységét, belefoglalva az ágyúöntést is. Ennek a jegyzőkönyvnek az első példánya a 20. század elején elveszett, a róla Bodor által készült, fogságból való szabadulás után általa kiegészítésekkel ellátott másodpéldányt hamisításnak tartották, emiatt alakult ki a vita arról, hogy valójában ki is öntötte az első székely ágyúkat. A kutatás során azonban beigazolódott, hogy a Bodor-féle jegyzőkönyvben foglaltak a valós adatok – összegzett Süli Attila. Bodor Ferenc életének felkutatását nemcsak a szűkös források nehezítették, hanem egy vakvágány is, egy családtörténet-kutató ugyanis azt állította, Csíkszentmihályon született, örmény felmenőkkel rendelkezett. A Budapesten megtalált egyházi halotti anyakönyvi bejegyzés szerint azonban Krausz Ferenc néven született 1804-ben a felvidéki Lucskán, nevét az 1840-es években magyarosította Bodorra. Tizennégy gyermeke született, közülük temetésén nyolc vett részt. Mérnöki végzettségéről nem sikerült adatokat találniuk a kutatóknak. A szabadságharc leverése után közel két évet raboskodott, szabadulása után egy ideig Marosvásárhelyen, majd Nagyszebenben, Nagyenyeden erdészeti hivatalnok, élete utolsó évtizedében Budapesten élt, ott halt meg 1874-ben. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára
A Háromszék olvasói egy különös kézirat egyik fejezetével ismerkedhetnek meg. E sorok írója A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere címmel két kötetben, ezer oldalon periratok – négy nagy „bolyais” per kihallgatási jegyzőkönyveiről, ítéleteiről, az egyetemről kizártak hiteles levéltári dokumentumairól, visszaemlékezésekről van szó! –, megfigyelési és követési, hálózati dossziék, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában őrzött dokumentumok alapján a romániai magyarság legfontosabb értelmiségi intézménye teljességre törekvő történetét tárja az Olvasó és a történészszakma elé. A cím is jelképes: a Bolyai Tudományegyetem diákjainak, tanárainak elítélésével valójában magát a romániai magyarság legfontosabb intézményét ítélték el, számolták fel! Az egyetem sorsa nem csupán a romániai magyarság legújabb kori története szempontjából, de az egyetemes magyarság története szempontjából is kivételes jelentőségű.
A levéltári dokumentumok ismeretében és publikálásával minden kétséget kizáróan bizonyítható: attól a pillanattól kezdve, hogy a román Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial – 1945. február 7-ei számában megjelent a Nemzeti Kisebbségek Statútumát biztosító törvényerejű rendelet, amelynek 18., 20., 22. szakasza kimondta: „A román állam biztosítja az együtt élő nemzetiségek számára az anyanyelvű oktatást az állami elemi, középfokú és felsőoktatási iskolákban, ha elegendő számú tanuló igényli ezt. A nem román tannyelvű iskolákban a tanári kart az állami iskolákban és tagozatokban az illető nemzetiség soraiból kell toborozni” (18. szakasz), „Az iskolákban a vizsgákon, beleértve az érettségi vizsgát, a fenti iskolák tanulóit azon a nyelven vizsgáztatják, amilyen nyelven a tantárgyakat oktatták” (20. szakasz), „A kolozsvári tudományegyetemen a jogi fakultáson, a bölcsész- és filozófia karon a szükségleteknek megfelelően – figyelembe véve az egyetemi hallgatók létszámát – magyar és német nyelvű tagozatokat létesítenek” (22. szakasz), a mindenkori román kormányok, politikai pártok, ideológiájuktól függetlenül, mindent elkövettek, hogy a magyar tannyelvű állami egyetemet ellehetetlenítsék, elszigeteljék, majd végérvényesen felszámolják, beolvasszák a román egyetembe. Ezen a stratégián az sem változtatott, hogy a párizsi béketárgyalások előestéjén – a román nemzeti érdekek messzemenő figyelembevételével, Észak-Erdély Romániához való csatolása reményében – I. Mihály román király, Ştefan Voitec nemzetnevelési miniszter és Mircea Durma pénzügyminiszter aláírásával a román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 1945/407-es számú Királyi Rendelettörvény a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Tudományegyetem létesítéséről: „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül, amely a következő tudománykarokkal fog működni: a) Irodalom és Bölcsészet, b) Jog- és Közgazdaság-tudomány, c) Természettudomány, d) Orvostudomány. Ezen tudományegyetem működése érdekében rendelkezésre bocsáttatik a kolozsvári Regina Maria Leánygimnázium épülete. A szükségletekhez és lehetőségekhez mérten más épületek is rendelkezésre bocsáthatók. A Nemzetnevelésügyi Minisztérium miniszteri határozatban fogja megállapítani a tanszékek, kollégiumok és az oktató segédszemélyzet számát és címét.”
Vincze Gábor bevezető tanulmányában a kérdéskör lényegét így összegezi: „Szerintünk a kolozsvári magyar egyetem helyzete a mindenkori magyar–román viszony hiteles modelljévé vált. Amelyik nemzet megszerezte a politikai hatalmat Erdély, illetve a másik két történelmi nemzet fölött, az sajátította ki magának az egyetemet is.”
A román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 406-os számú királyi rendelet is, amely elrendelte: I. Ferdinánd Tudományegyetem, valamint mindazok a közép- és alsó fokú iskolák, amelyeknek a második bécsi döntés után távozniuk kellett Észak-Erdélyből, térjenek vissza és foglalják el korábbi épületeiket. Ennek egyik következménye az lett, hogy a Magyar Mezőgazdasági Akadémia épületeit úgy kellett átadni a visszatérő román mezőgazdasági főiskola számára, hogy az a rendelkezésre bocsátott épületek hiányában gyakorlatilag megszűnt. A törvény nagy csapást jelentett a magyar gimnáziumok és általános iskolák számára. A magyar egyetem az elveszített negyvenhat épületért „cserébe” az átadott központi épület alapterjedelménél hatvan százalékkal kisebb sétatéri Marianum-épületet kapta meg. A román történelmi pártok – a Román Nemzeti Parasztpárt, a Román Nemzeti Liberális Párt –, az 1944. augusztus 23-ai „királyi puccs” után hatalomra került Rădescu-kormány hallani sem akart egy önálló állami magyar egyetem további fennmaradásáról. A Gheorghe Vlădescu-Răcoasa kisebbségügyi miniszter által 1944 novemberében kidolgoztatott Nemzetiségi/Kisebbségi Statútumtervezet 22. szakasza tételesen megfogalmazta: a működő kolozsvári állami magyar egyetem helyett a „kincses város”-ba visszatérő román egyetemen csak magyar és német tanszékek létesítését engedélyezik. Ma már kutathatók a második világháború után megalakult román kormányok üléseinek gyorsírásos jegyzőkönyvei. Ezekből kiderül: a román történelmi pártokon kívül a Román Kommunista Párt vezetői közül elsősorban a Moszkvából hazatért Ana Pauker külügyminiszter és Luka László/Vasile Luca, az Országos Demokratikus Arcvonal főtitkára, az RKP egyik titkára mereven ellenezte az önálló magyar egyetem létrehozását. A Nemzetiségi/Kisebbségi Statútum szerzőihez hasonlóan elegendőnek tartották egy magyar tanszék felállítását a román egyetemen. A romániai magyarság nagy várakozással – hetvenkét év távlatából egyértelműen állítható –, nagyon is túlzott illúzióval fogadta a „magyarbarátként” aposztrofált dr. Petru Groza vezette kormány – I. Mihály király a Szovjetunió ellentmondást nem tűrő nyomására nevezte ki kormányfőnek! – 1945. március 6-i hatalomra kerülését. Többek között azt is remélték: megoldódik a kolozsvári magyar egyetem sorsa. 1945. március 13-án, amikor a román kormány Kolozsváron hatalmas ünnepséget rendezett a román adminisztráció észak-erdélyi visszatérése alkalmából, Demeter János jogászprofesszor a minisztertanácsi ülésen emlékiratot adott át dr. Petru Groza miniszterelnöknek, amelyben a romániai magyarság számára még megoldatlan kérdéseket tárták a „demokratikus”-nak nevezett kormány elé: külön kitértek a magyar egyetem ügyére, Székelyföldön (Marosvásárhelyen) egy magyar tannyelvű műegyetem megalakítását kérték. A párizsi békeszerződés 1947. február 10-ei aláírása előtt a dr. Petru Groza vezette kormány arra törekedett, hogy a nemzetközi közvélemény, a győztes nagyhatalmak kedvező képet alakítsanak ki Románia kisebbségpolitikájáról, az országban viszont a román nacionalizmusnak tett látványos engedményekkel igyekeztek a tömegtámogatást valamelyest erősíteni. Ez a kettősség lehetővé tette, hogy a színfalak mögött felerősödjenek az önálló állami magyar egyetem puszta léte elleni indulatok. A román titkosrendőrség, a Siguranța 1945. július 13-ai jelentése szerint a Román Szociáldemokrata Párt 1945. június 21-én gyűlést tartott Nagyszebenben, ahol Victor Papilian kijelentette: „semmilyen értelme nincs egy kolozsvári magyar egyetem fenntartásának. Legrosszabb esetben – tette hozzá – a magyar egyetem Kézdivásárhelyen működhetne, ahol a román elem amúgy is kisebbségben van.” A jelentés így folytatja: „E soviniszta kérdés miatt lázadozva, a román egyetemi hallgatóság – akik imponáló számban vettek részt a gyűlésen – a magyarok ellen ellenségesen léptek fel, azt kiabálva: a magyarok mindig a totalitárius rendszerek csatlósai voltak.” 1945. június 5-én az alapító okirattal létrehozott magyar egyetem ideiglenes vezetősége kénytelen volt – még csak jogilag – átengedni a volt Ferenc József Tudományegyetem összes épületét a Nagyszebenből visszatérő I. Ferdinánd Király román egyetemnek. A bukaresti június 10-i tárgyalásokon hamar kiderült: Nagy Géza és Venczel József egyetemszervezők feleslegesen bíztak a román egyetem képviselőinek és professzori karának megértésében. A román orvosi kar két nappal a kölcsönös együttműködést kilátásba helyező Egyezmény aláírása után, 1945. június 7-én határozatot hozott arról: nem lehet épületeket átengedni a magyar egyetemnek! A román elképzelés szerint a magyar egyetemen egyelőre csak a bölcsészeti, valamint a jogi és közgazdasági kar kezdené meg működését, az orvosi és természettudományi kar kezdetben csak formálisan létezne: a diákok beiratkoznak e karok dékáni hivatalában, de az előadásokat a román egyetemen hallgatnák. A Nagyszebenből visszatérő egyetem román tárgyalóküldöttségének egyik tagja, Florian Ştefănescu-Goangă volt rektor kijelentette: „A kolozsvári egyetem épületei és helyiségei egyetlen egyetem működésének biztosítására sem elegendőek. Az épületek közös használata öngyilkosságot jelentene az I. Ferdinánd Király Tudományegyetemnek.” Ilyen körülmények között a kolozsvári magyar egyetem vezetőségének tervei között először vetődött fel: a magyar orvosi kart költöztessék át a Marosvásárhelyen üresen álló volt Hadapródiskola épületébe. A Kolozsváron megjelenő Világosság 1945. július 12-ei száma közölte: „A miniszterelnökség július 6-ai ülésén arról döntött, hogy a magyar egyetem orvosi kara Marosvásárhelyre fog költözni: a többi tudománykar pedig Kolozsváron marad. A marosvásárhelyi orvostudományi karnak rendelkezésére bocsátják a klinikai és nevelési célokból szükséges épületeket. A nemzetnevelésügyi és közegészségügyi minisztérium a rendelkezésre álló minden orvosi, nevelési és tudományos felszerelési anyaggal segíti ezt a tudománykart.” A marosvásárhelyi Hadapródiskola épületét 1945. szeptember elején vették át, októberben és novemberben folyamatosan költöztek át Kolozsvárról az intézmények, a klinikák, a tanszemélyzet és a technikai személyzet. Marosvásárhelyen viszont nem volt elegendő épület az orvostudományi kar, a tanárok, az alkalmazottak befogadására. A Hadapródiskola épületében nem volt vízszolgáltatás, mert a vízhálózatnak alacsony volt a víznyomása, a termekből hiányoztak az ülőhelyek, az asztalok. A kritikus lakáshiányt nem lehetett pótolni Soós József polgármester ígéreteivel. A karnak csak gyógyszerellátásra, élelmezésre, dologi költségekre havi 50 millió lejre lett volna szüksége, a közegészségügyi minisztérium havi ellátmányként csak 4,5 millió lejt utalt át. Az átalakítási, javítási munkálatok költségét másfél milliárd lejre becsülték. A hiányzó felszereléseket részben pótolni lehetett volna, ha a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetem teljes egészében átadja a magyar kormány által 1940 után beszerzett klinikai felszereléseket, ahogyan azt a Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial 1945. július 16-ai számában megjelent határozat előírta. A marosvásárhelyi magyar orvostudományi kar megteremtése, európai elismertségének kivívása valóban a magyarországi és erdélyi magyar professzori kar, nem utolsósorban az orvostanhallgatók heroikus küzdelmének – de Marosvásárhelynek is – az eredménye.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Írásbeliség, tanulás és oktatás a magyaroknál
Csütörtök este folytatódott a Bihar Megyei RMDSZ által életre hívott Szacsvay Akadémia modulja. Romsics Ignác professzor, az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott előadást, Tanítás, tanulás és iskolák címmel.
Az Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében megjelent érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Expozéjában Romsics Ignác történészprofesszor több részre korszakolva követte nyomon a tanítás, a tanulás, az írás és az olvasás alakulását a magyar történelemben, egészen napjainkig. Arra hívta fel a figyelmet: a sztyeppéken élő (fél)nomád ősmagyarokról semmilyen megörökített információnk nincs arról, hogy miként kommunikáltak egymással, vagy a Fennvalóval. A honfoglalás korából a mai Magyarország területén egyetlen eddig ismert jel maradt fenn, a homoknégyhalomi rovásírás. Amikor aztán később az eleink a Nyugat felé orientálódtak, a rovásírásos kultúrát felváltotta a latin betűs kultúra elterjedése, melynek első nagy központja a pannonhalmi apátság volt, mely Géza fejedelem idejében kezdett el épülni. Néhány tucat szerzetes élt ott eleinte, majd világi értelmiségieket is képeztek, 100 év elteltével pedig körülbelül 80 kötetet tartalmazott a könyvtára. Az első írásos emlék 1055-ből, I. András korából datálódik, mely nem más, mint a tihanyi bencés apátság alapítólevele, ami azt bizonyítja, hogy már le tudták írni a beszélt magyar nyelvet latin betűkkel. A 12. század végén fontos mozzanat volt, hogy III. Béla kulturális központot, kancelláriát hozott létre Esztergomban, ahol Anonymus (P. mester) is dolgozott. Ebből a korból származik ugyanakkor az első összefüggő magyar nyelvemlék is, a 26 soros Halotti beszéd és könyörgés. Az első teljes magyar nyelvű lírai költemény, az Ómagyar Mária-siralom pedig a 13. század végén keletkezett.
Egyetemek
Miközben Nyugat-Európában már léteztek, Magyarországon hosszú időn keresztül nem voltak egyetemek. Az elsőt 1367-ben Nagy Lajos alapította Pécsen, majd Zsigmond király tette ugyanezt 1395-ben Óbudán, később Mátyás király 1476-ban Pozsonyban (ennek Vitéz János volt a rektora), de ezek nem tudni milyen okok miatt, de csak rövid ideig működtek. Ebből a korból feltétlenül említést érdemel Mátyás könyvtára, mely fénykorában több mint 2000 kötetet számlált, a Corvinákból azonban sajnos nagyon kevés maradt meg. 1473-ban Budán is megkezdte működését az első nyomda, Hess András vezetése alatt, és ekkor, vagyis a 15. század végén látott napvilágot az első nyomtatott kiadvány a magyarok addigi történelméről, a Budai krónika. A szabad királyi és a mezővárosokban körülbelül 150 iskola működött, ahol papok, igricek, az egyházból kilépett személyek tanítottak vallásos szemléletet, latint és elsősorban olvasást.
Az anyanyelvi kultúra elterjedésében a reformáció hozott nagy változást, az első magyar nyelvű könyvek a 16. század közepén, 1541-ben és 1559-ben jelentek meg, 1590-ben pedig eredetileg 700-800 példányban a Vizsolyi Biblia. Említeni kell Johannes Honterus brassói és a szintén német származású Heltai Gáspár kolozsvári nyomdáját. A protestáns felekezetek is közép- és felső intézményeket kezdtek el alapítani: református kollégiumok működtek Pápán, Sárospatakon, Debrecenben és Erdélyben, unitárius kollégium Kolozsváron, valamint lutheránus líceum Brassóban, Nagyszebenben és Pozsonyban. A királyi Magyarországon a katolikus oktatás a jezsuitáknak köszönhetően újult meg, akik az ellenreformáció élharcosai voltak. Báthory István támogatásával 1581-ben létrejön a negyedik egyetem, azonban ez is rövid időn belül megszűnt. Pompás volt Bethlen Gábor fejedelem könyvtára, de ebből sajnos egyetlenegy példány se maradt. Egyetempótlóként 1622-ben Gyulafehérváron kezd el működni egy kollégium. Az első olyan egyetem, amely azóta folyamatosan működik, Pázmány Péter nevéhez fűződik: 1635 – Nagyszombat, napjainkban Budapesten, mint ELTE.
Felvilágosodás
A következő nagy lépés a felvilágosodás volt. 1746-ban Mária Terézia Bécsben megalapította a ma is létező Thereziánumot, 1763-ban pedig létrehozta a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémiát. Az oktatási reformokat 1777-ben a Ratio Educationis koronázta meg.
A 19. század első felében a magyar nyelv megújulása, fejlődése adott lendületet a közművelődésnek. Nemcsak a romantikus magyar irodalom teremtődött meg, de a népies művek első darabjai is megjelentek. Jellemző, hogy míg 1800-ban 115 művet adtak ki, addig 1848-ban már közel 800-at, és a latin nyelvi kultúrát a magyar és a német váltotta fel. A neoabszolutizmus korát negatív jelzőkkel szoktuk illetni, de valójában támogatta, fenntartotta a polgári átalakulás főbb vívmányait, Graf Leopold von Thun oktatási reformja 1945-ig hatott.
Egy újabb változást a dualizmus hozott, köszönhetően báró Eötvös József és Trefort Ágoston erőfeszítéseinek. Megnőtt a népiskolák száma, fejlődtek a középiskolák, hangsúlyt fektettek az elitképzésre. 1872-ben magyar nyelvű tudományegyetemet alapítottak Kolozsváron, 1871-72-ben a magyar fővárosban műszaki egyetem kezdte meg működését.
A 20. században
A Horthy-korszak kiemelkedő szakemberei Klebensberg Kunó és Hóman Bálint voltak, és Magyarországon oktatásra arányosan soha annyit nem költöttek, mint a két világháború közti békeidőben. A nemzeti, vallásos ideológiai tanítást 1945-ben az internacionalista szemlélet váltotta. Az egyházi iskolákat államosították, a latint és a németet szinte teljesen kiiktatták az orosz nyelv javára, és strukturálisan is módosult az oktatási rendszer. Újabb változást 1990 hozott, és jelenleg egy hibrid oktatási rendszer van érvényben, „ami hungarikum és a maga nemében páratlan”. Kormányoktól függetlenül, az utóbbi 25 év módszerei nem voltak hatékonyak, a felnövekvő generáció nyelvi tudása és problémamegoldó képessége romlott a nemzetközi felmérések alapján- magyarázta a meghívott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Jól fogna egy új Bernády Marosvásárhelynek
Nem mítoszrombolónak szánta könyvét Fodor János történész, mégis úgy gondolja, hogy árnyalni fogja a képet a „városépítő polgármesterről”, vagyis közelebb hozza az olvasókat Bernády György reális személyiségéhez.
Az olvasóink által is Bernády-kutatóként ismert történészt nem csak a Bernády-kultuszról faggattuk, de még arról is, vajon szükség lenne-e egy jelenkori Bernádyra. Bernády-kutatóként sok érdekességre derített fényt Fodor János történész
– A vásárhelyi magyaroknak kétségtelenül idealizált képük van Bernády Györgyről. Változtathat-e a könyv ezen az imázson?
– Úgy gondolom, hogy igen. Valóban többnyire egy pozitív kép él Bernádyról, mint a „városépítő” és a „boldog békeidők tevékeny polgármestere”. A könyv azt gondolom, hogy árnyalni fogja ezt a képet, ugyanakkor közelebb is hozza az olvasókat a személyiséghez, vagyis a realitáshoz. Célom ugyanakkor nem mítoszrombolás, csupán tisztázni azokat a tényeket, amelyeket a történelmi dokumentumok és források is igazolnak. Nem idealizált, hanem remélhetőleg kiegyensúlyozott Bernády-képet fog kapni az olvasó a kötettel, amelyben megismerheti a családot, a jó tanulmányi eredményeket elérő diákot, a kezdő és amatőr, de tudáséhes karrierkezdőt, később a hideg, kimért és olykor furfangos politikust, a csalódott és szerető férjet, a boldog és tragédiákat átélt családapát, egyszóval az embert, annak minden minőségében.
– Nevezhetjük Bernádyt politikusnak?
– Egyértelműen nevezhetjük, sőt megkockáztatom, hogy elsősorban politikus volt, és csak azután gyógyszerész, jogász, polgármester stb. A politika már zsenge fiatalkorában érdekelte. A kolozsvári és budapesti tanulmányai alatt nyitott szemmel figyelte a könyvek és vegyszerek mellett az országban történő politikai eseményeket is. Gyógyszerészként korán megörökölte a családi patikát, azonban ez szinte egy évre sem kötötte le figyelmét úgy, mint az általa izgalmasabbnak vélt politika világa. A patikát végül bérbe adva tagja lett a törvényhatósági bizottságnak, nem sokkal később már országgyűlési képviselő volt, és így tovább. Igazából politikai ambícióinak határait saját maga szabta meg, ha igazán szerette volna, lehetett volna budapesti főfunkcionárius is. Politikai credója a mindenkori hatalommal való jó kapcsolat volt, azonban ennek felismerése is kvalitásai közé tartozott. Legtöbben csak legendákat tudnak a legendás polgármesterről
– Tisztelték-e polgármestersége, közéleti tevékenysége idején a vásárhelyiek?
– A mai idealizált Bernády-képünkhöz képest sokszor teljesen mást gondoltak róla. Először is származásilag nem volt székelyföldi, így elképzelései felvázolásakor sokszor ezt fel is rótták neki. Másodsorban, ahogyan említettem, politikus volt és ahogyan manapság, ez nem mindig jelentett feltétlen megbecsültséget. Mondok egy példát: pályáját a városi függetlenségi (ellenzéki) párti oldalon kezdte, egészen a vezetői tisztségig vitte ezt városi viszonylatban. Azonban következtek az 1896-os országgyűlési választások. Nemes egyszerűséggel átigazolt a kormánypártba, ami akkoriban igencsak hangos botrányt eredményezett. Az ellenzéki párt tehát vezető nélkül maradt. Sokan ezt évekig nem bocsátották meg neki, ekkor romlott meg első ízben a kapcsolata Petry Zsigmond mészárossal is. Végeredményben a város is annyira szerencsétlen helyzetben volt, hogy amikor 1902-ben polgármesterré választották Bernádyt, már ez az „átigazolás” nem számított, később valahogyan feledésbe is merült. Tény, hogy minden korszakban megvoltak azok a városi befolyásos csoportok, amelyek tisztelték és követték, illetve amelyek versengeni kívántak vele. Utóbbiak többnyire nem jártak sikerrel, de összességében politikai ellenfelei is tisztelték tevékenységét.
– Kevés magyar polgármesternek van annyira jó megítélése, „sajtója”, mint Bernádynak. Joggal?
– Nem mindig volt ez így Bernády esetében. Azon korszerű politikusok közé tartozott, akik időben felmérték és bizonyos fokig manipulálták a sajtót. Komoly időt és energiát szentelt annak, hogy jó megítélése legyen, legalább a helyi lapokban, de sokszor ismeretségi körének köszönhetően a fővárosiakban is. Ez egyébként manapság is hasonlóan működik a sajtó világában, vagyis kevés változott azóta. Sajtóbotrányok akkor is voltak, amelyek egészen alpári hangnemben zajló vitákig vezettek. Ugyanakkor olyan alkalomról is tudunk, amikor Bernády neve gyászkeretben szerepel a helyi sajtó főoldalán, de nem a halála miatt. Hanem egyszerűen az adott orgánum így jelezte a szakítását az addigi támogatottjával, vagyis a lap számára Bernády politikailag halott volt. Persze ezek nem tipikus esetek, többnyire azért az őt dicsérő cikkek voltak jellemzően nagyobb számban. Ezzel is mintegy tudatosan készült arra, hogy neki egyfajta kultusza lesz, vagyis nagyon ügyelt a későbbi megítélésére.
– Tudom, a történészek gyűlölik a mi lett volna, ha kezdetű felvetéseket, de azért játsszunk el a gondolattal: milyen lenne ma Vásárhely Bernády György polgármestersége nélkül?
– El tudok képzelni pár dolgot ezzel kapcsolatban, ami viszont nem biztos, hogy így lenne. Mivel ez általános tendencia volt a korszakban, azt hiszem, lenne impozáns városháza Marosvásárhelyen, viszont nem biztos, hogy ez szecessziós stílusban épült volna, illetve az sem, hogy oda, ahol éppen ma áll. Továbbá azt is elképzelhetőnek tartom, hogy épült volna hamarabb városi színház is, viszont nem hiszem, hogy lett volna Kultúrpalota, mivel ez utóbbi egy teljesen Bernádyhoz kötődő kivitelezés. Az utcák és az infrastruktúra állapota is sokkal lassabban épült volna ki, ami egy lassúbb dinamikájú városbővüléshez vezetett volna a maihoz képest. Összességében pedig a központi arculata is más lenne, talán a főtér sem a mai helyén állna. Végül is ebből is kirajzolódik, hogy mit „örökölt” a mai város.
A könyvben bemutatja a politikus emberi oldalát is, például megtudjuk, milyen apa volt: – A vásárhelyi magyar fiataloknak mond-e valamit az építő elöljáró neve? Oktatási szinten megjelenik-e valahol Bernády?
– Én csak remélni tudom, hogy a vásárhelyi iskolákban időt szentelnek a honismereti témáknak, ezenbelül pedig Bernádynak is. Jó néhány történelemtanár kollégám mindenképp igyekszik a zsúfolt tananyagba Bernádyt is beépíteni, mindazzal, amit képviselt. Jómagam is néhányszor segítettem ebben, illetve amennyiben igény lesz, a jövőben is fogok. Ugyanakkor ott van minden évben a Bernády Alapítvány által szervezett októberi vetélkedő, amely azért jellemzően megmozgatja a kis- és középiskolás diákok egy részét. A kötet remélhetőleg beépül a következő évek vetélkedőibe, hiszen lesz miből készülniük a diákoknak.
– Milyen a Marosvásárhelyen élő románok viszonyulása Bernádyhoz? Ismerik? Tisztelik? Frusztrálja őket? Esetleg csak a „szokásos” magyar múltba révedezés eszközének tartják?
– Néhány ismerőstől volt szerencsém ezt megérdeklődni őszintén, de azt hiszem, ez nem egy reprezentatív minta, így nem tudom, a többség hogy viszonyulhat. Az ismerőseim mindenképp elismerően nyilatkoztak róla, mivel szerintük sok mindent épített, amelynek közösen lehetünk ma is élvezői. Amit megfigyeltem, hogy többen is valamifajta hasonlatba próbálják helyezni Bernádyt egykori román kortársával, Emil Dandeával. Kétségtelen, hogy a hasonlat nem túl szerencsés, hiszen teljesen más a perspektíva a két személyiség között, viszont a szimbolikus tereken és emlékezetpolitikában is városi versengés figyelhető meg a két közösség között a két jeles személyiségről. Egész alakos szobruk van a városban, amelyet szinte azonos időpontban állítottak, egymás mellett található a Kultúrpalotában mindkettejük emlékszobája, mindkettejükről most már rendelkezésre állnak életrajzi kötetek stb. Az ilyen versengés szerintem fölösleges. Én legalábbis nyitott vagyok, hogy munkámat megismertessem a román közönséggel is, sőt, pár évvel ezelőtt szintén a Bernády-napokra egy kétnyelvű ismeretterjesztő füzetecskét szerkesztettem Bernády polgármesterségéről. Azt gondolom, hogy érdemes lenne megismerni, hogy mit gondol Bernádyról a román közösség, és a mi feladatunk, hogy ismeretanyagokkal hozzájáruljunk, mivel az ő személye nem lehet politikai konfliktus tárgya a városban.
Nagyjából egyszerre lett Bernádynak és Dandeának egész alakos szobra.
– Vásárhely a szintén nagy múltú Kolozsvárhoz, Szebenhez, Brassóhoz képest alig változik, ami a városképet, például a főtér arculatát illeti. Elképzelhető, hogy a nagy becsben tartott Bernády-örökség az egyik gátja a bátrabb újításoknak? Vagy minden csak azon múlik, hogy milyen nemzetiségű a kezdeményező?
– Gátja nem lehet, hiszen Szeben és Kolozsvár központjának megújulása és városfejlesztése a kulturális örökség, vagyis a központi impozáns épületek felújításával és az akörül szervezett terek átstrukturálásával kezdődött. Szerintem nem nemzetiségfüggő, ha kezdeményezésről van szó, ugyanis igény van rá, de megfelelő szakemberi hozzáértés is szükséges, amely méltó módon tud hozzányúlni az ilyen fajta átalakításokhoz.
– Lesz, lehet egy új Bernádyja Vásárhelynek?
– Ezt nem tudom, de erősen jól fogna. De nem egy múltbeli minta szerint, hanem ahogyan akkoriban Bernády is vélekedett, a korszerűség és a jövő igényeinek megfelelően, aki például egy smart-city koncepciót véghezvinne.
Fodor János Bernády György – Politikai életrajz című könyvét október 27-én, pénteken 18 órától a Horea utcai Bernády Házban mutatta be Novák Csaba Zoltán történész.
Közreműködött Kilyén László színművész Pataky István / liget.ro

Ötvenhat Brassóban
Épeszű ember nem rajonghat a forradalomért. Nem, nem kívánhatja, mert emberéletek, teremtett értékek esnek áldozatul a forradalom okozta felfordulásnak. Mégis voltak forradalmaink, szabadságharcaink, amelyekre ma büszkeséggel, kegyelettel és tisztelettel emlékezünk.
Éppen ezért fontosnak tartom, hogy tisztázzunk két jelentős kérdést ebben a témakörben. A forradalmat nem a forradalmárok idézik elő, váltják ki, hanem a mindenkori élősködő, elnyomó hatalom, amely rosszul értékeli, számítja ki a tömegek, a nép tűrőképességét, és a végtelenségig fokozza az elnyomást. Népünk jellemzően elég „rosszul áll” tűrőképesség dolgában. Az ’56-os forradalom is elindította a kétszínű, embertelen és idegen érdekeket szolgáló kommunista rendszer bukását. A magyar forradalmat – közvetlenül – az a katonai parancs váltotta ki, amelyre a mezőgazdasági minisztérium ablakából géppisztolysorozatot zúdítottak a Kossuth téren békésen tüntetőkre.
Erdélyben nem volt kimondottan forradalom, sortűz, mégis számos áldozattal járt. A forradalom anyaországi leverése és megtorlása után beindult a bosszúhadjárat minden olyan ember ellen, aki nem úgy viszonyult viselkedésével az eseményekhez, ahogy azt a hatalom elvárta volna. A be sem következett, csak a Securitate által elképzelt forradalmat Erdélyben is vérbe fojtották. 17 erdélyi magyar embert ki is végeztek ártatlanul (románok közül ennek a többszörösét). A Securitate minden helységben és intézményben felsorakoztatta az embereket egy elképzelt barikád két oldalára. A barikád securitatés oldalán voltak azok, akik hajlandóak voltak együttműködni velük, magukévá téve az égbekiáltó hazugságokat ’56-ról a kommunista hatalom elvárása szerint, másik oldalán éltek az igaz emberek, akik nem voltak hajlandóak a fenti szerepet vállalni, elhinni, hirdetni katedráról, szószékről a sok hazugságot ’56-ról és mindenről, ami a kommunizmussal, a szovjet barátsággal és a kollektivizálással volt kapcsolatos. Ilyen igaz emberek voltak Brassóban Opra Benedek és Szikszai Jenő középiskolai magyartanárok. Még azok is veszélyes ellenségnek számítottak, akik hallgattak, és nem lehetett tudni, hogy a Securitate által elképzelt barikád melyik oldalán állnak. Az ilyen semlegesekre ráküldték a provokátorokat, hogy valahova besorolhassák őket is. Tüzetesen átvilágítottak mindenkit, és az „aki nincs velünk, az ellenünk” jelszó szellemében a legártatlanabbakat is perbe fogták „a szándékot is tettként büntetjük” elv alapján. A szándékot a Securitate találta ki, s ürügyén embereket végeztek ki. Kegyetlenebbül elbántak az erdélyi, úgynevezett forradalmárokkal (hivatalosan ellenforradalmárok), mint az anyaországi ávósok azokkal, akik fegyveresen harcoltak a magyar haza becsületéért a sokszoros túlerővel szemben. A szeku által szerkesztett, elképzelt barikád azon oldalán, amelyre minket, brassói diákokat EMISZ-identitásunk megőrzését és nemzeti öntudatunk ébrentartását célzó szervezkedés miatt felsorakoztattak, a kommunista rendszer elleni tevékenységért járó „bűneinkért” 15-25 év közötti büntetésekre ítéltek, kiegészítve azt vagyonelkobzással és tízévi jogvesztéssel. A vagyonelkobzást a kollektivizálás felgyorsítása érdekében gyakorolták. A kényszermunkát és nehéz börtönt a hírhedt román Gulag börtöneiben töltöttük embertelen körülmények között. Ahol ma már – végre annyi év után ismeretes – elpusztításunkat tervezgették. Ma is rejtély, biológiai csoda, miként sikerült túlélnünk hatból az első négy esztendőt. Túlélésünknek négy fontos feltétele volt. A vallásos hit, a közös imádkozás – lelkészekből nem volt hiány, a büntetést, a megtorlást is vállalva teljesítették hivatásukat. Hála és köszönet. Megtartott a tudat, hogy igaz ügy érdekében cselekedtünk, és azért tartanak fogva. Megtartott humorérzékünk: a legborzalmasabb órákban is tudtunk derülni, viccelni, mosolyogni, egymást vigasztalni és segíteni, valamint a vágy, hogy csakazértis haza kell térnünk, mert otthon várnak. Ha a négy túlélési feltételből (technikából) hárommal rendelkeztél, esélyed volt, hogy életben maradj, és viszonylag egészségben, vagy akár súlyos betegen, de hazakerülj. Mi, fiatal EMISZ-esek egy nagyon nehéz és súlyos katonáskodásnak tekintettük az egészet. Úgy gondoltuk, hogy a hidegháború hadifoglyai vagyunk. Állandóan vártuk az amerikaiakat, s Nagy Imre képzeletbeli önkéntes katonáinak éreztük magunkat. 16, 17, 18 évesek voltunk, nem sokat tudtunk a bonyolult nemzetközi feszültségekről. Mi csak azt tudtuk, hogy magyarok vagyunk, és Magyarországon ártatlan embereket gyilkolnak, csak mert ki merik mondani az igazat! Olyannyira azonosultunk vélük, elszántságunk annyira erős volt, hogy nem érdekelt bennünket a civil élet semmilyen formája kommunista keretek között. Rendszerváltásról és szabad, Nyugat-Európához tartozó, az ottanihoz hasonló életformáról álmodtunk. Tulajdonképpen mi is történt és hogyan?
Egy képzeletbeli, kitalált barikád szekus oldala a kommunista párttal együttműködve harcba parancsolta aktivistáit, megfigyelőit, besúgóit, provokátorait, és segítségükkel összeállította az ellentétes oldalon állók névsorát. A fekete autók éjjel-nappal kezdték behordani az embereket a Securitatéra. Ártatlant és „bűnöst” egyaránt, ám odabent aztán mindenkiből bűnöst faragtak. Akkoriban a központi intézkedés így szólt: inkább száz ártatlan bűnhődjék, minthogy egy vétkesnek mondható büntetlenül szabaduljon. Válogatott módszerekkel, verőlegények közreműködésével megszülettek a hírhedt dossziék, vádiratok. Utána azonnal következtek a koncepciós perek.
Románia nagy városaiba, így a nagy erdélyi városokba is: Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Szebenbe, Brassóba haditörvényszékek szálltak ki, s tanúkként használva a provokátorokat, besúgókat (ezeknek is szép bérezésük volt), megszülettek az ítéletek. A legtöbb elítélt 15-től 25 évig terjedő büntetést kapott. Legtöbb esetben az ügyész halálbüntetést kért. Nagyon sok vádlottat halálra is ítéltek, majd megváltoztatták az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre. Minden a KGB forgatókönyve szerint zajlott. A romániai kommunista „igazságszolgáltatás” igyekezett még túl is tenni a szovjet elvtársakon.
Szüleink négy évig azt sem tudták, élünk-e vagy elhurcoltak Szovjetunióba. A „szabadon” maradt családtagokat rendszeresen zaklatták, rémhíreket terjesztettek rólunk. A negyedik év után külföld felfigyelt az országunkban történő szörnyűségekre. Az ENSZ nyomására kénytelenek voltak megváltoztatni a megsemmisítésünket célzó bánásmódot, majd kétévnyi fokozatos enyhítés után, ugyancsak a külföld nyomására, hazaengedtek. Mi, EMISZ-esek nagyjából hat évet ültünk, és valamennyien élve kiszabadultunk. Bár több EMISZ-tag volt súlyos beteg, csodával határos módon minden kezelés nélkül újra talpraálltak és hazakerültek. Lay Imre, ’56-os elítélt, a brassói ’56-osok ügyvivője / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ars Hungarica: kis magyar oázis a nagyszebeni fesztiválrengetegben
Tizenkettedik alkalommal szervez Ars Hungarica kulturális fesztivált Nagyszebenben november 5-12 között a HÍD – Szebeni Magyar Egyesület, amelyen évről évre a városhoz – és nemcsak – kapcsolódó magyar vonatkozású értékekre, személyiségekre hívja fel a figyelmet, miközben a más etnikumú városlakók számára is színvonalas kulturális programokat kínál. Sikerességét és népszerűségét az is bizonyítja, idővel a városvezetés felvette a hivatalos, általa is támogatott fesztiválprogramok sorába, ami évről évre arra kötelezi a szervezőket, hogy minőségi közösségi alkalmakat kínáljanak Nagyszeben lakossága számára. Az idei programról és a fesztivál közösségi életben betöltött szerepéről faggattuk a szervezőket, önkénteseket. A fesztivál elsődleges célja a nagyszebeni magyar közösség kulturális sokszínűségének bemutatása.
„Kiemelt fontosságot tulajdonítunk a Nagyszebenhez kapcsolódó magyar személyiségeknek, a helyi kulturális műsoroknak, de általában az éppen időszerű magyar kulturális élet programjaiba kapcsolódunk be. Nagyon hasznos az eltelt években szerzett tapasztalat, hogy a programot a közönség igényeihez igazodva állítsuk össze” – beszélt az általános elképzelésről Takács Gyöngyi, a HÍD egyesület alelnöke. „Idén Borsos Miklós szobrászművésszel indítunk, a Visszanéztem félutamból című könyvének Nagyszebenről szóló részét sikerült németre fordítani, és ezt mutatjuk be. Így próbálunk valami maradandót is hagyni magunk után. Ezt követik a nemzetközi tearituálék, azaz az erről szóló kiállítás és kóstoló, ami nemzetközi ízekkel tarkítja a fesztivált és azt bizonyítja, hogy a magyar kultúra egyetemes. Palya Bea is a fesztiválon fog első alkalommal Nagyszebenben fellépni, és a Sárik Péter – Falusi Mariann duó is kitűnő zárókoncertnek ígérkezik” – sorolta a hangsúlyosabb programpontokat Takács Gyöngyi. Hozzátette: ezúttal is kiemelkedő szerep jut a gyerekműsoroknak, hiszen a kisebbek szórakoztatása is ugyanolyan fontossággal bír.
Klasszikustól a dzsesszig, pop-funktól a diszkózenéig több műfajban és stílusban igyekeznek értéket felmutatni, hogy a közönség különféle kulturális igényeinek eleget tegyenek. Az esti könnyűzenei koncerteket a város különböző szórakozóhelyein szervezik, így azokat a más nemzetiségűek is élvezhetik. „Kiemelném a fesztivál bálját és táncházát, amely részben a hagyományos szüreti bál szerepét tölti be élő magyar népzenével és tánccal. Ezúttal a magyarlapádi Gyöngypárta néptáncegyüttes és a Pirospántlikás zenekar, valamint a budapesti Kalangya együttes lesznek a vendégeink. Színház terén érzékeny kisebbségi témákat boncolgatunk az Udvari Kamaraszínház Halottak napjától virágvasárnapig című előadáson, illetve az Osonó Színházműhely Piknik egy japán szőnyegen című interaktív produkcióján. De nem feledkezünk meg 2017 fontos évfordulóiról sem, irodalmi műsorokkal és előadásokkal emlékezünk Arany Jánosra, Szent Lászlóra és a reformáció jubileumi évére” – részletezte a programot az alelnök.„A fesztiválszervezés függőséget okoz, és figyelem, ragályos! Talán, mert nem pénzért dolgozik az ember, hanem valami fontosabbért, hogy másoknak örömöt szerezzen. Egy erős közösségérzetű faluban gyerekeskedtem, ahol a lakosságnak a kalákában végzett munka töltötte ki mindennapjait, így nem is számított munkának az együttlét, hanem inkább közösségépítésnek. Korunk virtuális világában igazi kihívás versenybe szállni a képernyőkkel, és meggyőzni az embereket a közös együttlét fontosságáról” – beszélt arról, hogy mit jelent számára a fesztiválszervezés. „Éppen ezért hálás vagyok a fellépőknek amiatt, hogy szívesen jönnek Nagyszebenbe, és minden alkalommal itt hagynak egy darabkát magukból, s ezzel is hozzájárulnak magyarságunk megéléséhez. Hiányzik ugyan az én nemzedékem csapata, de nagyon hálás vagyok az önkénteseinknek, akik szívvel-lélekkel, legjobb tudásuk szerint, viszik tovább a fesztivált. Az önkéntesség egyfajta életmód, sokat lehet belőle tanulni (és főleg sok kedves embert lehet élőben „like”-olni). Nem utolsósorban, hálás vagyok Serfőző Levente fesztiváligazgatónak, hogy minden furfangos körülmény ellenére összetartó- és hajtóereje a szervezésnek. Hála az égnek, él néhány ilyen ember Erdélyben, aki számára tényleg a közösségépítés a fontos, a kulturális forradalom, ha úgy tetszik. Jó volna megbecsülni és támogatni őket” – fogalmazott Takács Gyöngyi. „Hogy kihívás-e a szervezés, naná, hogy az. Mi más lehetne vonzó ezekben a közösségi fesztiválokban, ha nem az együtt átélt élmény ereje, amikor kiszakadunk a mindennapok rutinjából. Kihívás és egyben öröm is ezt a szervezőgépezetet működtetni. Az Ars Hungarica a szebeni magyar közösség hangja! Ezen keresztül fejezzük ki kulturális identitásunkat és nemzeti önazonosságunkat” – összegezte.
Hogy Nagyszeben és az Ars Hungarica fesztivál híre minél messzebbre eljusson, idén is meghirdették vendégkereső kezdeményezésünket. Várják olyan író-utazó, riporter, blogger, fotós jelentkezését, aki szívesen töltene Nagyszebenben pár napot a fesztivál ideje alatt, és beszámolna a szebeni fesztiválos élményeiről. Lehet bátran jelentkezni a hid@szeben.ro címre.
Páll Ákos a HÍD egyesület alelnöke a fesztivál mindenese és technikusaként számtalan teendőt ellát egy-egy Ars Hungarica fesztivál lebonyolításakor, mégis évről-évre állandó tagja. Őt arról faggattuk, hogy mit jelent számára az Ars Hungarica. „Közel kilenc éve veszek részt a fesztivál előkészítésében, lebonyolításában. Amikor 2009-ben első alkalommal lehettem tagja az önkéntes csapatnak elsőéves egyetemistaként, nagyon tetszett, hogy részese lehetek egy olyan munkaközösségnek, amely másoknak és ugyanakkor nekem is magyar kulturális programokat biztosít Nagyszebenben. Akkor még nem voltak nagy feladataim, kávét főztem a fesztiválon fellépő művészeknek, segítettem a különböző helyszínek előkészítésében és hasonló, aprónak tűnő, de mégis fontos dolgokat bíztak rám. Évről-évre nőtt a feladataim száma és a velük járó felelősség is, és én természetesen örültem, hogy egy kulturális fesztivál az én munkámnak is köszönhetően valósulhat meg minden évben. Így lett a fesztivál apránként az én fesztiválom, az én Ars Hungaricám is, ami minden évben egy kis magyar oázis a nagyszebeni fesztiválrengetegben – fogalmazott az alelnök. „Amikor Csíkszeredából Nagyszebenbe költöztem, két-három hónapig meg voltam győződve arról, hogy soha nem találok magyar embert ebben a városban, persze ezt megcáfolta az élet. Teljesen más egy tömbmagyar területről érkező fiatal elképzelése a magyar közösségről, mint egy kisebbségben élőnek, és olykor nehéz elfogadni ezt a különbséget. De miután sikerül ezt a másfajta elképzelést feldogozni, akkor rádöbben az ember, hogy a kisebbségi közösségi lét ereje a más kultúrák elfogadásában, és mindezek mellett a saját kulturális értékeink ápolásában, megőrzésében áll. Ezért is szeretnék minden évben kortárs színházi produkciókat, népzenére, néptáncra épülő programokat, és a fiatalságot megmozgató koncerteket látni az Ars Hungarica programjában” – mutatott rá Páll Ákos. Az állandó parányi szervezőcsapat mellett számos önkéntes kapcsolódik be a fesztivál lebonyolításába, hogy minden zökkenőmentes legyen. A csapat idén új taggal bővült, a sepsiszentgyörgyi Leonard Katyi Kolozsvárról érkezett Nagyszebenbe, de már a városba érkezése előtt hallott az Ars Hungarica fesztiválról, amikor a magyar események után kutakodott.
„Arra gondoltam, jó lenne bekapcsolódni a szervezésbe, és miután megismerkedtem az egyesület tagjaival, beálltam én is az önkéntes csapatba” – magyarázta, hogyan lett a csapat legfrissebb tagja, aki szerint a fesztivál leginkább a helyi magyar közösség mozgósítása szempontjából fontos. „Mivel az egyik hobbim a fotózás, így a fesztivál képanyagának összeállításában segítek. Emellett apróbb feladatok vagy helyszín-előkészítés vár rám. A munkahely mellett annyi munkát vállaltam be, amennyit rendesen el tudok végezni” – beszélt a rá váró feladatokról. Arra vonatkozóan, hogy sikerült-e beilleszkednie a helyi magyar közösségbe, elmondta: az első hónapok elkeseredettségét követően sikerült megtalálnia a helyét a nagyszebeni magyar társaságban. „Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön is aktívan néptáncoltam, de ez itt sajnos abbamaradt, és először úgy tűnt, hogy mindkét város közösségében hamarabb sikerült megtalálnom a helyem, mint itt. De pár hónap után rájöttem, hogy ezt inkább csak a hirtelen költözés, nem pedig a város miatt érzem. Most már úgy érzem, hogy sikerült beilleszkednem” – fogalmazott. Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Székely haza
Az anyaszék fővárosa
Érdemes az anyaszék központjának szerepét viselő Székelyudvarhely igazgatási szerveire is vetni egy pillantást. A háromkötetes Székelyföld történetében az áll, hogy noha a pápai tizedjegyzékekben említik először, az Árpád-korban még domonkos kolostor is működhetett területén, ezt az 1400-as évek végén Báthori István vajda falakkal keríttette be, és vártartományt is szervezett volna köré, ami nagy felzúdulást keltett a székelyek körében. Itt tartották a székely nemzeti gyűlések jó részét, első említésük 1357-ből való. 1507-ben határozták el, hogy itt állítják fel a 17 főből álló székely főtörvényszéket, amely minden rendű-rangú székely fölött ítélkezhet. A bírákat helyiekből kell kiválasztani.
Eme igazgatási szervek jelenléte fonák módon visszavetette, fékezte a mezőváros fejlődését, a kolostor köré épült Székelytámadt vár – ezt az 1562-es felkelés leverése után húzták fel – és várkapitányság nyomasztó erőfölényben volt a városi lakossággal szemben. A vár lovas szolgálatot, fuvarozást követelt meg a lakosságtól, még a kocsmáltatás jogát is kisajátította időnként. Izabella királyné rendelkezett 1588-ban úgy, hogy bizonyos mezővárosi kiváltságait megvédte vagy visszaállította, így mentesítette a királybírák joghatásága alól. János Zsigmond egy rendeletéből is az derül ki, hogy már szabad királyi mezővárosnak tekintette Udvarhelyt.
1590-ben a városi tanács főbíróból, 19 esküdtből és jegyzőként dolgozó diákból állt, ez a testület időnként szenátusnak nevezte magát. A bírói ítélet ellen ehhez lehetett fellebbezni, a továbbiakban pedig az udvarhelyi várkapitányhoz és a királybíróhoz.
A céhek az 1500-as évek közepén tűnnek fel a városban, érdekes, hogy céhszabályzatukat egy-egy szász városban, például Nagyszebenben keltezték. Bethlen Gábor egy 1628-as, udvarhelyieknek írott levelében a következő mesterségek szerepelnek: kalmárok, kerekesek, kötélverők, szíjgyártók, lakatosok és mészárosok, vargák, tímárok, asztalosok, szabók, szűrtakácsok, posztócsinálók, szűcsök, rézművesek, ónművesek, fazekasok, takácsok… Ez testvérek között is szép számra rúg! B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A táncoló topánka Nagyszebenben
2017. október 29-én lépett színpadra Nagyszebenben a Medgyesi Gyöngyvirág Néptánccsoport apraja nagyja. Az előadás a XIX. Szeben Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat utolsó előtti programja volt.
A táncoló topánka című néptánc előadást a Gong Színházban láthatta a nagyérdemű, ahol Szombatfalvi Török Ferenc köszöntötte a vendégeket, és a megjelent közönséget.
A szemünk előtt elevenedtek meg a felnőtté válás, a kirekesztődés, a párválasztási folyamat, végül a beteljesedett szerelem néha nagyon is fájdalmas, de ugyanakkor szép, és örömteli pillanatai, amelyet a medgyesi csoport a tánc nemzetközi nyelvén adott elő számunkra. A gyermekektől az idősebb korosztályig mindenki képviseltette magát a színpadon. A történet bemutatása során láttunk és hallhattunk legényest, körtáncot, csárdást, csúfolkodást, szívhez szóló népi éneket.
Ami nézőként megfogott engem, az a jól átgondolt koreográfia, valamint a fellépők arcán sugárzó öröm, amit a közös tánc, az együvé tartozás érzése váltott ki.
A nagyszebeni közönség felállva tapsolva köszönte meg az élményt. Simon Andrea / Szeben.ro; Erdély.ma

Refo500 Nagyenyeden: testvériskolai megállapodás, kiállítás, könyvbemutatók és előadások
Testvériskolai szerződést írtak alá a Hajdúnánási Református Iskola és a Bethlen Gábor Kollégium között
A refomáció 500 éves múltjának ünnepe a Maros parti kisvárosban kiemelt jelentőségű. Ennek egyháztörténeti előzményei vannak, hiszen 1564 áprilisában az enyedi országos zsinaton itt alakult meg az Erdélyi Református Egyház, és ugyanitt választották meg az első püspököt, Dávid Ferencet.
Ekkor napokig tartó, vitáktól sem mentes zsinati napok voltak, miközben az enyediek hitet tettek vallásuk mellett. A templomot akkor még közösen használták a szászokal. Nagyenyed 70 évig volt püspöki székhely, az erdélyi református egyház központja (1780–1849 között). Közben 11 országgyűlésnek és 49 zsinatnak adott otthont. Templomtornya 778 éves, építését 1239-ben fejezték be, őrtoronynak épült, de 537 éve templomtorony. Az alapító Bethlen Gábor nevét viselő, az egyházához – a kommunizmus áldatlan időszakát kivéve – mindig szorosan kapcsolódó Református Kollégiumnak is jelentős szerep jutott a hitben, a tanításban, a kultúra terjesztésében, először Gyulafehérváron (1622), majd később Nagyenyeden (1662).
A fent említett egyházi és iskolatörténeti tények alapozták meg a háromnapos (október 22–24 közötti) ünnep programját, mozgósítva a városi és a környékbeli református közösséget. A színhely kettős volt: a templom és az iskola. Az ünnepi megemlékezés fő mondanivalója a „könyv, oktatás és reformáció” címszavakban foglalható össze. A protestáns oktatás csodálatos évszázadairól beszélhetünk, miközben nem feledkezünk meg arról, hogy mindez az egyház és az iskola összefogásából született.
Az első ünnepnapi események vasárnap délután zajlottak a Vártemplomban. Igét hirdetett Kántor Csaba püspök-helyettes, prédikációja központi eleme a „győzedelmes hit”. Az enyediek és vidékiek teljesen megtöltötték a templomot. Fellépett Marosán Csaba színművész, aki Luther Márton ún. „asztali beszélgetéseiből” elevenített fel részleteket, amelyek a mai fülnek és elmének is fontosak lehetnek, például: „a szeretet a halhatatlanság jele”, „aki énekel, az kétszeresen imádkozik”, „nem siránkozni kell, hanem építkezni.” A művészi programban az Oláh testvérek – akik nem először jártak Enyeden – Kodály művek előadásával arattak szép sikert.
Gudor Botond református esperes beszédében a reformációval kapcsolatos kérdésre adott választ. Üdvözlő beszédet mondott Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója, Lőrincz Helga alpolgármester, tanfelügyelő, a helyi RMDSZ elnöke, és Mucsi László a presbiteri szövetég nevében. Szabó Zsombor karnagy, a kollégium új zenetanára irányításával sikerrel lépett fel a gyülekezeti kórus. Délután az újjászervezett gyülekezeti házban a művészeté volt a főszerep, amely az idők folyamán jelentősen összekapcsolódott az egyházi élettel. A tartalmas kiállítás bemutatóját Lőrincz Konrád felenyedi református lelkész tartotta magas szintű szakértelemmel. A három teremben kiállított alkotások több erdélyi művész munkái: Orth István (Nagyszeben), Szabó László (Marosvásárhely), Adorjáni László (Kolozsvár), Horháth Miklós (Lőrincréve), id. Lőrincz Zoltán (Nagyenyend), Legendi Géza (Zalatna) és Horháth Kund (Kolozsvár). A kiállított olajfestményekben, ceruzarajzokban, linómetszetekben nagyon sokan és hosszasan gyönyörködtek. Marosán Csaba, Ady Endrének az „Intés az őrzőkhöz” című, aktuális gondolatot sugalló versét szavalta.
Hétfőn a Bethlen kollégium Apafi-termében, méltó helyen folytatódott az ünnepi megemlékezés. Gudor Botond elnökletével előadások hangzottak el a kollégiumi reformációs emlékműsorokról (Győrfi Dénes, Nagyenyed), a református oktatás helyéről Észak-Erdélyben (Bekker Norbert, Budapest, ELTE), Tolnai Dali József oktatási reformjairól (Simon János, Amszterdam), tárgykultúra vagy könyvkultúra (Hegyi Ádám). Könyvbemutatók következtek Turzai Melán kollégiumi aligazgató irányításával: Kada Erika szerzőként mutatta be (tanár és teológus) a „Tündér-határon túl” című Áprily-kötetét, amely Áprily Lajos születésének 130. és halálának 50. évfordulója alkalmával jelent meg Kecskeméten, Bella Rózsa Pilinszky-díjas grafikus illusztrálásával. Idézünk Bertha Zoltán irodalomtörténész, egyetemi docens ajánlásából: „Brassó, Parajd és Udvarhely, Kolozsvár és Nagyenyed, Duna-kanyar Visegráddal és Szentgyörgypusztával: lélegző szent tájak annak számára, aki különleges természetáhítattal érezte egybe a Kárpát-haza igézetes teljességét.” Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

Újabb szász erődtemplom tetőzete omlott be, adománygyűjtés indult
Újabb, a 13. században épített erdélyi szász erődtemplom tetőzete omlott be: az értékes falfestményekkel rendelkező doborkai istenháza megmentéséért adománygyűjtés indult.
Adománygyűjtés indult a Szeben megyei Doborka evangélikus templomának megmentéséért, miután nemrég beomlott a 13. században épült istenháza tetőzete. Az erődtemplomokért felelős alapítvány több számlára várja az egyedi falfreskókkal díszített műemlék épület megmentéséhez szükséges támogatásokat.
A romániai szász evangélikus egyház templomainak megmentése és restaurálása céljából létrehozott civil szervezet honlapján arról számolt be, hogy két hete omlott be a doborkai templom tetőzetének egy része, a tartószerkezet a karzat fölött mondta fel a szolgálatot, a leeső gerendák a sekrestye tetőzetét is maguk alá temették.
Ehhez az utóbbi időszak viharos időjárása mellett az is hozzájárulhatott, hogy az épületen régóta nem végeztek karbantartási munkálatokat, így annak érdekében, hogy a téli időjárás ne tegyen további kárt, az alapítvány adományokat gyűjt. Rámutatnak, a Szászsebes és Nagyszeben közötti főút közelében található Doborka evangélikus temploma egyike a legértékesebbeknek. Az istenháza a 13. században épült román stílusban, háromhajós szerkezetét később gótikus stílusban egyhajóssá alakították. Románkori tornya is megmaradt, és gótikus külsőt kapott. Értékét a 14–18. században készült egyedi falfestményei növelik, amelyek most veszélybe kerültek.
A hatóságok nem mutattak érdeklődést a műemlék iránt, nemtörődömségüket legjobban az illusztrálja, hogy a templom környéke és a hozzá tartozó temető évek óta legelőként szolgál, mutat rá a közlemény. Az alapítvány kezébe veszi a sorsát, és a szászsebesi esperességgel közösen ideiglenes tetőt épít a karzat és a sekrestye fölé, rendszeres karbantartási munkálatokat tervez az épületen, és figyelemmel követi állapotát. Egyre világosabb, hogy az egyháznak partnerekre van szüksége templomai megőrzése és restaurálása érdekében, ahogy az is, hogy a 250 istenháza megmentése nem valósítható meg állandó megfigyelés és karbantartási munkálatok nélkül, hangsúlyozza a közlemény. Az adományokat az alapítvány honlapján (Kirchenburgen.org) közzétett számlákon fogadják.
Nem a doborkai az első erdélyi szász evangélikus templom, amelynek az évtizedek óta tartó elhanyagoltság miatt beomlott a tetőzete. Tavaly februárban a Brassó megyei Szászveresmart erődtemplomának tornya és a hajó egy része omlott le. A templom egyike a legrégebbi barcasági szász templomoknak, építése 1250-ben kezdődött. Szintén tavaly omlott le a Brassó megyei Rádos templomtornya is, mivel a hatóságok nem javították ki időben a tornyon keletkezett hatalmas repedést.
Néhány hónapja a román sajtó arról cikkezett, hogy hívek és pénzügyi erőforrások hiányában a romániai szász evangélikus egyház túladna Medgyes környéki 16 templomán, de az egyház cáfolta ezt az információt, rámutatva: nem eladja ingatlanjait, hanem különböző együttműködési formák felajánlásával partnereket keres megmentésükhöz. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Fontos a forrásokig lemenni
Történelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője.
– Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság.
– Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak?
– Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem.
– Az iskolát is szülőfalujában kezdte?
– Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ.
– Később hol folytatta tanulmányait?
– A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla.
– Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán?
– Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott.
– Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években?
– Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni…
– Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt?
– Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha.
– Könyvei nem csak műelemzésről szólnak...
– Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz.
– Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát?
– Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel.
– Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete?
– A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület.
– Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani?
– Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege.
– Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben?
– Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”.
– A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság?
– Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről.
– Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban?
– Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem.
– Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába?
– Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni.
– Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek?
– Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt.
Murádin Jenő
A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar kulturális fesztivál kezdődik az erdélyi Nagyszebenben
Az Arany János- és a Kodály Zoltán-emlékév keretében számos zenei és irodalmi rendezvénnyel tisztelegnek a költő és a zeneszerző előtt az Ars Hungarica magyar kulturális fesztiválon a dél-erdélyi szórványnak számító Nagyszebenben.
Serfőző Levente, a fesztivált szervező Híd Egyesület elnöke az MTI-nek elmondta: az idén tizenkettedik alkalommal szervezik meg november 5. és 12. között a programsorozatot, amely a nagyszebeni önkormányzat által kiemelten támogatott helyi fesztiválok közé tartozik.
Az Ars Hungarica feladata, hogy bemutatkozó platform legyen a városban élő románok és az oda látogató turisták felé. Emellett a szervezők figyelembe veszik a helyi magyar közösség igényeit, és megpróbálnak minél színesebb programsorozatot összeállítani.
Serfőző Levente elmondta: kiemelten odafigyelnek a gyerek és az ifjúsági programokra. Az Ars Hungaricát kulturális fesztiválként határozzák meg, és hosszú távon is ugyanezt az irányt akarják követni.
Az idei fesztiválon fellépnek többek között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem diákjai, koncertet ad a Kájoni Consort régizene-együttes, Palya Bea és zenekara, Koszika és a The HotShots, a Mácsafej Zenekar, a Kozma Orsi Quartet, valamint Falusi Mariann és Sárik Péter. Lesznek könyvbemutatók, színházi és bábelőadások, valamint filmvetítések.
A költségvetés mintegy 70 százaléka az önkormányzattól származik, és több helyi egyesülettel azt remélik, több évre szóló támogatást is sikerül majd elnyerni a jobb tervezhetőség érdekében. A Magyarország által is támogatott programsorozatra a város környékén élő magyarok is el szoktak látogatni.
Serfőző Levente hangsúlyozta, annak ellenére, hogy Nagyszebenben a magyar lakosság létszáma körülbelül 2500 főre tehető, az Ars Hungarica mellett sikerül megszervezni nyáron a magyar napokat is. MTI; Erdély.ma

Tüntetések országszerte
Az ország több nagyvárosában, illetve több külföldi fővárosban is tüntettek tegnap este az igazságügyi törvényeket módosító tervezetek ellen.
Bukarestben a parlament elé vonultak a résztvevők, mintegy húszezren tiltakoztak a kormánypártok módosító javaslatai ellen. A mozgósítás a Facebook közösségi portálon zajlott.
„A törvénycsomag elfogadása katasztrofális következményekkel járna Romániára és lakosaira nézve. Búcsút mondhatunk a független igazságszolgáltatásnak. Nem vagyunk magunkra az e törvények elleni harcban. A bíráktól és ügyészektől kezdve az Európai Bizottság elnökségéig mindenki a jogszabálytervezetek ellen foglalt állást. Itt az idő, hogy valamennyien tegyünk az ügy érdekében, ne legitimáljuk a korruptaknak az igazságszolgáltatás ellenőrzés alá vonására irányuló kísérletét” – áll a Nem akarunk tolvaj nemzet lenni mottójú felvonulást népszerűsítő Facebook-oldalakon.
Hasonló megmozdulásokat hirdettek vasárnap estére Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Nagyváradra, Temesvárra, Nagyszebenbe, Brassóba, Craiovára, Galacra, Jászvásárra, Focşani-ba, Suceavára, illetve Párizsba, Berlinbe, Rómába és Zürichbe is.
A Nemzeti Liberális Párt, a Mentsétek meg Romániát Szövetség és Dacian Cioloş volt miniszterelnök Románia 100 nevet viselő platformja bejelentette, hogy csatlakozik a tiltakozásokhoz. Háromszék; Erdély.ma

Több ezren tüntettek az országban és Kolozsváron
Az igazságszolgáltatási jogszabályok tervezett módosítása, továbbá más törvénytervezetek, a politikusok és a kormányzó pártok ellen tüntettek vasárnap délután és este Bukarestben valamint az ország több nagyvárosában. A hírügynökségek jelentése szerint a fővárosban este nyolc órakor már húszezres tömeg tiltakozott a kormány ellen, és követelte az igazságügyi minister lemondását, majd a tüntetők elindultak a kormány épületétől a parlament épülete felé.
Szintén sok embert sikerült mozgósítani az ország több más nagyvárosában: Nagyszeben központjában körülbelül kétezren gyűltek össze és a Szocáldemokrata Párt elleni jelszavakat skandáltak; több százan tiltakoztak a „tolvaj kormány” ellen Ploiesti és Jászvásár központjában, előrehozott választásokat követelve; Konstancán körülbelül 200, Besztercén néhány tíz tüntető gyűlt össze, Temesváron pedig már közel 700 személy, a felszólalók pedig azt hangoztatták, értse meg a kormány, hogy Romániában az erőt a nép képviseli.
Kolozsváron egyes becslések szerint körülbelül négyezer ember gyűlt össze, kezdetben a Főtéren, majd a tavalyi téli tüntetésekhez hasonló útvonalat járták be. Délután hat órakor kezdtek gyülekezni a tiltakozók, a Facebook közösségi portálon szervezett esemény iránt több mint 12 ezer ember mutatott érdeklődést, és közel négyezren jelezték részvételi szándékukat. A szervezők arra buzdítottak, hogy senki ne várjon csodákat vagy változást egyik napról a másikra, épp ezért ne csüggedjenek el hamar, és ne veszítsék szem elől a tiltakozás célját valamint okát: az igazságszolgáltatási törvénymódosítás már a parlament előtt van, meg kell tehát akadályozni, hogy korrupt politikusok ellenőrizzék az igazságszolgáltatást. A törvénymódosítással az is lehetővé válna, hogy akár egy köztörvényes bűnöző is államelnök lehessen – írták a szervezők. Hasonló tiltakozást november 9-ére és 12-ére is szerveznek. Szabadság (Kolozsvár)

Gyakran egyoldalú harc a pszichiátereké
Az öngyilkosságok megelőzésének világnapja alkalmából harmadszor tartottak konferenciát neves pszichiáterek közreműködésével. A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban a csíkszeredai székelyű, dr. Veress Albert pszichiáter által létrehozott Cry For Help Alapítvány, valamint a kolozsvári Román Öngyilkosság-megelőzési Szövetség közös hétvégi rendezvényén másodszor adták át a Pro Vita Veress-díjat.
A múlt hétvégén, pénteken és szombaton zajló nemzetközi konferencián a hazai neves pszichiáterek mellett magyarországi és moldáviai szakemberek is tartottak előadásokat. A konferenciát először szervezték meg Csíkszeredában, az első két alkalomnak Kolozsvár adott otthont.
A mentálhigiéné terjedését elősegítő törvényekre van szükség
Az ünnepélyes megnyitón Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere köszöntötte elsőként a résztvevőket. Beszédében a pszichiátereknek üzenve elmondta, hogy hivatásuk még az orvos szakmán belül is sajátságos. Hozzátette, érti és érzi a küldetéstudatukat, amely arra ösztönzi őket, hogy a kilátástalan helyzetbe került emberek sajátos állapotára gyógyírt találjanak, illetve erősítsék vagy újraélesszék bennük az élet iránti vágyat, még akkor is, ha néha egyoldalú harcnak érzik törekvéseiket.
Dr. Demeter Ferenc, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház menedzsere elöljáróban elmondta, hogy az öngyilkosságok aránya Dél-Európában jóval kisebb, mint Észak-Európában, furcsamód az emberek többsége mégis az utóbbiba vágyik. Hozzátette, az öngyilkosságok megelőzésével foglalkozó szervezetek munkája hatékony: 2010 óta – amióta egyre több ilyen csoport működik – jelentősen csökkent az ifjúkori öngyilkos cselekedetek száma. Ezután dr. Veress Albert pszichiáter főorvoshoz fordulva elmondta, hogy ő mindig is humorral végezte a munkáját, amely ebben a szakmában kiemelkedően fontos. A kórházmenedzser is humorral viszonyult ehhez: bohócos nyakkendőjét Veress Albertnek ajándékozta, és kinevezte őt comicus maximusszá.
Dr. Doina Cozman kolozsvári pszichiáter, egyetemi tanár, a Román Öngyilkosság-megelőzési Szövetség elnöke kijelentette, hogy a halál demokratikus, nem válogat életkor és nemek között. – Nagyobb gond azonban, hogy az öngyilkosság is demokratikus, ezért rendkívül nehéz munka a megelőzés, de meg kell ragadnunk minden alkalmat, hogy a kockázati tényezőkről beszéljünk. Az országban gondot jelent, hogy nem létezik mentálhigiénére vonatkozó törvény, ennek megváltoztatása érdekében szántuk el magunkat arra, hogy az öngyilkosságok megelőzésével foglalkozó civil szervezeteket az ügy mellé állítjuk – részletezte Doina Cozman. Dr. Rihmer Zoltán pszichiáter, a budapesti Semmelweis Egyetem tanára elmondta, hogy a román és magyar pszichiátriai társaságok között egyre szorosabb kapcsolat alakult ki. Az általa később tartott előadására utalva néhány szóban beszámolt új kutatási eredményeiről is, amely azt hivatott bizonyítani, hogy egyes földrajzi régiókban a vízben található megnövekedett arzénmennyiség magyarázat lehet az öngyilkosságok magasabb arányára. Ez Székelyföldön is befolyásoló tényező lehet.
A köszöntőbeszédek után Veress Albert átadta a Pro Vita Veress-díjat, amelyet olyan személynek adományoznak, aki sokat tett az öngyilkosságok megelőzéséért. A másodszor kiosztott, 500 euró értékű elismerést idén Simó Irma, az Áradat Egyesület elnöke kapta meg, elsősorban a telefonos Lelkisegély-szolgálat 2005-ben történt létrehozásáért és fenntartásáért, amellyel elsődleges célja a Hargita megyei öngyilkosságok megelőzése volt.
Megelőzi vagy elősegíti a média az öngyilkosságot?
A pénteki előadásokat követően kerekasztal-beszélgetés zajlott újságírók és pszichiáterek részvételével, akik a média öngyilkosságok elkövetésében, illetve megelőzésében betöltött szerepéről osztották meg gondolataikat. A beszélgetést dr. Doina Cozman kolozsvári pszichiáter, egyetemi tanár moderálta asszisztense, Herţa Dana-Cristina segítségével. Részt vett továbbá dr. Gabriela Costea pszichiáter, a Mina Minovici Országos Törvényszéki Orvostani Intézet munkatársa, dr. Mălinescu Bogdan, az Ilfov Megyei Törvényszéki Orvostan igazgatója, dr. Lavinia Duică Nagyszebenben oktató egyetemi tanár és pszichiáter, dr. Veress Albert, valamint helyi újságírók.
A bukaresti szakemberek saját, többnyire negatív, sajtóval kapcsolatos tapasztalataikat osztották meg: mint mondták, a bukaresti kereskedelmi televízióadók munkatársai hajlamosak arra, hogy ott is szenzációt sejtessenek, ahol nem kellene. A törvényszéki orvos elmondta, hogy a televízió híradóiban gyakori, hogy az ismert emberek kapcsán, akik saját kezükkel vetnek véget az életüknek, különböző összeesküvés-elméleteket gyártanak, hogy azt sejtessék, gyilkosság történt.
Doina Cozman hozzátette, hogy a televíziók igyekeznek szakértői véleménynek is teret adni a műsorukban, ezért elhívják a pszichiátereket is az adásba, azonban a műsor következtetéseiben ritkán érvényesül a tudományos magyarázat.
Sarány István, a Hargita Népe főszerkesztője ismertette az Országos Audiovizuális Tanács, valamint a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének azon ajánlásait, amelyek az öngyilkosságok mediatizálására vonatkoznak. Ezek megegyeznek a pszichiáterek által javasoltakkal: a sajtó lehetőleg minél kevesebb részletet közöljön a tett körülményeiről, ne ismertesse az indokokat vagy adott esetben a búcsúlevél tartalmát, ne közöljön képet sem az elkövetőről, sem pedig a helyszínről, ahol az öngyilkosság történt. A kerekasztal-beszélgetés egyik legfontosabb következtetése az volt, hogy a médiában dolgozók és a pszichiáterek között párbeszédnek kell kialakulnia annak érdekében, hogy a média partner legyen az öngyilkosságok megelőzésében, nem pedig ötletadó, „követendő” mintát szolgáltató felület. Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)

Iohannis megszüntetné a megyéket
„Most, hogy tíz éve az Európai Unió tagjai vagyunk, azt hiszem, mindannyian tudjuk, nem lehet tovább halogatni a területi-közigazgatási reformot. Kétségtelen, hogy ez az egyetlen megoldás a különböző fejlettségi szinten álló régiók közti szakadékok áthidalására, a térségek közti gazdasági és társadalmi különbségek megszüntetésére” – mondta az elnök a Romániai Municípiumok Egyesületének gáláján.
Iohannis úgy vélekedett: a központi és helyi közigazgatásban tapasztalható gondok több évtizedes hiányosságokra vezethetők vissza, és ezek esetében mélyreható szemléletváltásra van szükség, valamint hosszú távú tervekre, amelyeket nem borítanak fel a gyakori kormányváltások.
Klaus Iohannis szerint a decentralizáció az egyik legsürgetőbb feladat, amelyről sokat beszéltek már, de még mindig nem ültették gyakorlatba, „valószínűleg a téma felületes kezelése miatt”.
Az államfő azt is kifejtette: örömmel látja egyes municípiumok fejlődését az oktatás, egészségügy, versenyszféra, idegenforgalom vagy digitalizáció terén, mint ahogy azt is, hogy sok nagyváros a „smart city” (intelligens város) vagy a „green city” (zöld város) titulus elérését tűzte ki célul.
„Nagyszeben polgármestereként, majd államelnökként is azt tapasztaltam, hogy a közigazgatás a párbeszéd, együttműködés és csapatmunka révén válhat fejlődőképessé” – mondta Iohannis. Agerpres; Maszol; itthon.ma/erdelyorszag

Ars Hungarica Nagyszebenben
Javában zajlik az Ars Hungarica fesztivál Nagyszebenben. A kulturális élményen túl a rendezvénysorozat célja hangsúlyozni a magyar jelenlétet a Kárpát-medencében, és művelődési platformként bemutatni értékeinket más nemzetiségű érdeklődőknek. A nyolcnapos fesztiválról a szórványban élő Serfőző Levente főszervezővel beszélgettünk.
– Tizenkettedik alkalommal zajlik Nagyszebenben az Ars Hungarica. Honnan indultatok és hol tart most a fesztivál megítélése?
– Induláskor, még a Nagyszeben Európa Kulturális Fővárosa cím előtti évben, kulturális élményt és a nemzeti hovatartozáshoz „kapaszkodót” igyekeztünk teremteni, kínálni a helyi magyar közösség számára. A más nemzetiségűeknek meg jellegzetesen magyar bemutatkozási platformként kínáltuk. Következett a 2007-es év, amikor egy igen sikeres nagyszebeni évadban a magyar kultúrát nem csemegeként, hanem közösségi összetevőként kellett bemutatni. Ezt a következő, 2008-as évben nagy zuhanás követte, és sokan azt feltételezték, hogy itt is a vége. De mi nem így gondoltuk és nem ezt terveztük. Minden nehézség ellenére folytattuk, és ismét megszerveztük a rendezvényt. 2008–2010 között csak háromnapos fesztivált tudtunk lebonyolítani. Ezt követően a helyi tanács minden évben támogatja fesztiválunkat, és közben más mecénásokat is meggyőztünk, hogy a nagyszebeni Ars Hungarica kulturális fesztivált érdemes felkarolni. Jelenleg ott tartunk, hogy önállóságunkat kevesen kérdőjelezik meg, saját belátásunk és elképzeléseink szerint szervezzük a fesztivált. Az is igaz, hogy több intézménnyel és támogatóval értékes partneri kapcsolatot ápolunk, és ezt megpróbáljuk a legjobb tudásunk szerint kamatoztatni Nagyszebenben számukra is. Idén, tizenkettedik alkalommal nyolcnapos eseményt szerveztünk, és mintegy 35 külön programmal várjuk az érdeklődőket. Igyekszünk minden korosztályt megszólítani, minden igényt lefedni műsorajánlatinkkal. Nagy öröm számomra, hogy a gyermekek és fiatalok pedagógusaikkal együtt kapcsolódnak be, de az egyházak is támogatnak, befogadóak, partnerek a szervezésben. Ahogy azt a tavaly fogalmazta meg Nagyszeben polgármester asszonya, Astrid Fodor: Az Ars Hungarica kulturális fesztivál a térség magyar jellegű márkájává nőtte ki magát.
– Szórványban mekkora kihívást jelent minőségi kulturális fesztivált szervezni napjainkban, vagyis a magyar kultúrát népszerűsíteni?
– Az Ars Hungarica kulturális fesztivál a helyi magyarok számára kapaszkodó és iránytű jelleget is rejt magában. Közösségünk megmaradását és fejlődését nemzetünk értékrendszerében mindennapi tevékenységünkkel, konok kitartással érhetjük el. Ezt vallja egyesületünk vezetősége az együttműködések kialakításában, partnerkapcsolatok rendszerében. Nagyszebenben és környékén magyar kultúrát népszerűsítünk, büszkeséggel tölt el, mivel e gazdag nemzet tagjai lehetünk. Félelem és vissza­fogottság nélkül hívjuk meg eseményeinkre a más nyelvet beszélőket is, de fokozottan örülünk, ha azt látjuk, hogy az etnikailag vegyes házasságban élők is részt vesznek programjainkon. Tudjuk, hogy térségünkben sok ilyen család él, amelynek magyar vonala hangsúlyosan függ attól is, hogy a magyar intézmények mennyire képesek lépést tartani a mai társadalommal, a mai értékrendszerrel, nem feledkezve meg az alapokról. – Visszajelzések alapján a több éve sikeres fesztivál mennyire fontos a helyi közösségnek?
– Úgy értékeljük, hogy semmi különbség sincs köztünk és a más vidéken szervezők között. Talán emiatt vagyunk sikeresek, és közösségünk értékelése, visszajelzése sem késik. Egyenlő rangú polgárai lettek a nagyszebeni magyarok a Kárpát-medence bármely szögletében élőkkel, ugyanakkor helyi viszonylatban is megbecsült és tisztelt lakosai vagyunk Nagyszebennek és környékének. Az elmúlt évek munkájának és az események megszervezésének talán ez a legfontosabb hozadéka.
– Van olyan kiemelkedő hagyománnyal bíró esemény a programsorozatban, amely az Ars Hungarica fesztivál helyi jellegzetességét hivatott erősíteni?
– Igyekszünk minden évben műsorra tűzni találkozásokat elősegítő rendezvényeket, miként arra is törekszünk, hogy ne hiányozzanak a „helyi hungarikumok” sem. Példaként említem a hagyományos nagyszebeni szüreti bált, melyre nagy szüksége van közösségünknek. Amúgy semmit nem szeretnék kiemelni, mivel minden esemény fontos számunkra. Teljes műsorunkat a www.szeben.ro honlapunkon lehet megtekinteni illetve a fesztivál Facebook-oldalán.
– Fesztiváligazgatóként mit üzensz a Székelyföldön élő közösségnek?
– Sok kapcsolat köt Székelyföldhöz, feleségem csíkszeredai gyökereitől kezdve a számtalan ismerősig és barátig. Együtt vagyunk egy nagy család és segítenünk kell egymást. Székelyföldnek erősnek kell maradnia, ebben mi úgy segíthetünk, hogy felvállaljuk értékeinek bemutatását és az esetleges ellenszenveket tompítjuk ezzel. Másik szempont pedig az, hogy egymást ne kirekesztettnek, különcnek tekintsük, hanem együttműködő, egymást erősítő partnernek. Szeretettel várunk mindenkit Nagyszebenben! Huszár Szilamér / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Középkori régészet Erdélyben
Beszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával
Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész.
– Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?
– Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.
Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt).
– Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
– Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.
Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.
A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

A prímástól a Sörgyári capriccio-ig – a Magyar Fotóművészek Világszövetségének kiállítása az Ars Hungarica Fesztiválon
Népzenei hagyományainkat és Arany János költészetét mutatja be, de a sörfogyaszás örömeit is hirdeti az a fotókiállítás, amely az Ars Hungarica Fesztivál ötödik napján, csütörtökön nyílt meg nagyszebeni polgármesteri hivatal belső udvarán. A Magyar Fotóművészek Világszövetsége első alkalommal rendez kiállítást Nagyszebenben, a fotók azonban több erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és magyarországi helyszínen is láthatóak lesznek majd.
Nagyszebenből indul, és még tizenhat erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és magyarországi helyszínre jut el az a fotókiállítás, amely az Ars Hungarica Fesztivál ötödik napján nyílt meg a Polgármesteri Hivatal belső udvarán. A Magyar Fotóművészek Világszövetségének kiállítási anyaga Budapestről érkezett, és a XVII. Nemzetközi Magyar Fotószalon pályázatának legkiemelkedőbb alkotásaiból áll össze.
A kiállítást Dr. Patrus Sándor, a Magyarművészek Világszövetségének elnöke és Magdó István romániai alelnök nyitották meg, a nagyszebeni városvezetést pedig Bokor Corina alpolgármester asszony képviselte. Az Ars Hungarica Fesztivál részéről Serfőző Levente, a HÍD Egyesület elnöke, a fesztivál főszervezője méltatta a kiállítást, a képek szakmai értékelését pedig a nagyszebeni Image Art iskola igazgatója Daniel Bălțat adta.
– A Magyar Fotóművészek Világszövetsége a határon túli magyarság képviseletét különösen fontosnak tartja – mondta Patrus Sándor – hiszen nemcsak az anyanyelvünk és a kultúránk azonos, de a fotográfia is közös kifejezésmódunk lehet. Úgy gondolom, hogy az itt kiállított képek valódi fotóművészeti alkotásoknak tekinthetők, hiszen ezek mindegyike sokkal többet mond annál, mindhogy egyszerűen „jó képeknek” nevezzük őket.
A Magyar Fotóművészek Világszövetsége különösen fontosnak tartja, hogy az évente meghirdetett pályázatán a hagyományosnak tekinthető színes és monokróm kategóriákon túl a magyar kultúra értékeinek fotóművészeti megjelenítésére is lehetőséget biztosítson. A 2017-es év kiemelt témája a „magyar népzene”, az Arany-emlékév okán pedig „Arany János élete és költészete” voltak – a kiállításon pedig tucatnyi szebbnél szebb, falusi népzenészeket, hagyományőrző muzsikusokat, valamint Arany János balladái és lírai alkotásai által ihletett fotót láthatnak az érdeklődők. A pályázaton az idei évben először egy rendhagyó témával is lehetett jelentkezni, a sörfogyasztás örömeit hirdető, „S’örömre fel” kategória képei között pedig számtalan ötletes és szellemes képet is láthatunk
A Magyar Fotóművészek Világszövetségének kiállítása a tervek szerint november végéig tekinthető meg a nagyszebeni Polgármesteri Hivatal belső udvarában. Horváth Dóra / szeben.ro; Erdély.ma

Volt egyszer egy Szentháromság vagy Nits-féle patika (II.)
1941-ben a Magyarországi Gyógyszerész Egylet képviselői erdélyi körútjuk során felkeresik a Szentháromság gyógyszertárat is. Tapasztalataikról beszámolva, a Gyógyszerészi Szemle szaklapban többek között Nits János gyógyszerész tradíciószeretetét méltatják, megállapítva, hogy a patika berendezése muzeális értékű. (A 18. századbeli, barokk stílusú, nyolclábú officinai asztal ma Kolozsváron van, az egykori Hintz-féle patikában lévő gyógyszerészet történeti múzeum egyik legértékesebb darabja.)
Nits János gyógyszertára, bár Kolozsvártól kissé távol esett, ellátottsága és műszaki felszereltsége szempontjából egyáltalán nem egy „vidéki” patika benyomását keltette, és ő maga sem vált „vidéki” patikussá. Sohasem szakadt el Kolozsvártól, volt tanáraival, gyógyszerész kollégáival folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Ha csak lehetősége nyílt, részt vett a különböző szakmai rendezvényeken, gyógyszerész összejöveteleken. Folyamatosan képezte magát, szaklapokat járatott, amelyeket nem csak olvasott, de közölt is bennük. Szakírói tevékenysége sem elhanyagolható. Már egyetemista korában közölt a szaksajtóban, az akkor megjelenő Gyógyszerészi Hetilap hasábjain, az egyetemi önképzésről, valamint a nyugdíjintézetek fontosságáról értekezett. A rendszerváltás után Kolozsváron az évek során különböző nevek alatt megjelenő, gyógyszerészeti szaklapokban jelentek meg figyelemfelkeltő írásai.
A változó idők során folyamatosan részt vett a különböző szakmai szervezetek tevékenységében. 1929-től az Erdélyi és Bánáti Gyógyszerészek Korpótlékos Nyugdíjintézetének döntőbírósági testületének tagja, majd az újabb impériumváltást követően, 1941-től a Magyar Gyógyszerész Egyesület Kolozs megyei választmányának tagja.
Egyházi és közéleti tevékenysége
Nits János hitbuzgó keresztény ember volt, de vallásosságát nem a képmutató ájtatosság, hanem az egyházközségi életben való tevékeny részvétel jellemezte. Egyházát, a Szent Ferenc-plébániát erkölcsileg és anyagilag is bőkezűen támogatta, annak évekig tanácsosa volt. Hatékony és áldásos egyházi tevékenységének elismeréseként Majláth Gusztáv Károly erdélyi római katolikus püspök 1922-ben a szamosújvári római katolikus egyház (közismert nevén a barátok temploma) főgondnokának nevezte ki. Részlet a 6245/1922-es kinevezési okmányból:
„Tekintetes NITS JÁNOS gyógyszerész úrnak, KRISZTUSBAN KEDVELT HÍVŐNKNEK ISTENTŐL ÁLDÁST ÉS ÜDVÖT! Az Istentől Reánk bízott erdélyi egyházmegye szellemi, és anyagi, egyházi és iskolai érdekeink előmozdítása szempontjából az egyházmegyei szabályok értelmében Püspöki Elődeink példáját követve, a hitközségek egyházi kormányzatába egyes világi kath, hívönket is részesítjük. Tesszük ezt azon reményben, hogy ők e megtisztelő bizalomnak a jelzett magasztos kötelmek pontos teljesítésével akként felelnek meg, hogy mint fiuk segítik az atyát a háztartásban, védik a házi bajokban, oltalmazzák szabadságát és függetlenségét, őrzik javait és jogait és tisztelettel meghajolva az egyedül üdvözítő Anyaszentegyház törvényei előtt, szigorúan őrizkednek attól, hogy az egyházban és a hozzátartozó intézmények körében az egyházi főhatóság s a lelkész mellőzésével önnállólag rendelkezzenek. E szent célból a szamosújvári latin szertartású rom. kath. egyházközségnek KEDVESSÉGEDDEL szemben nyilvánult bizalmához járulva, Püspöki joghatásunk erejével KEDVESSÉGEDET A SZAMOSÚJVÁRI LATIN SZERTARTÁSÚ ROM. KATH. EGYHÁZ FŐGONDNOKÁNAK KINEVEZZÜK.”
Két évtizeden keresztül szolgálta ilyen minőségben egyházát. Legjobb tudása és a püspöki intelmeknek megfelelően intézte a plébánia világi ügyeit, ezért nem csoda, hogy halálát követően a Szent Ferenc rend konfratereként emlékeznek meg róla.
Egyházi tevékenysége mellett Nits János a közélettől sem maradt távol. Hosszú éveken keresztül városi tanácsos, és mint ilyen tevékeny részese a közügyek intézésének is. Becsülettel és alázattal végezte és intézte a rá bízott feladatokat, példát mutatva tanácsos társainak. Képviselői hitvallását, a második világháború kezdetén, az újonnan alakuló városi tanács beiktató ülésén mondott beszédében így foglalta össze:
„…Ezen terem, hol városunk vezetői fognak tanácskozni, ez is sokszorosan lekicsinyített mása a nagyvilágnak. Kérve kérem tehát a városi képviselőtestület minden tagját, hogy sohase feledjék el itt sem a krisztusi parancsot: a szeretetet, egymás megbecsülését, akkor biztosítva lesz a város egészséges haladása, fellendülése, békéje és nyugalma. Itt, e teremben, gondosan mérlegeljünk minden szót, minden gondolatot és minden tettet, egyéni érdek, önzés, hiúság és nagyravágyás itt ne találjon talajra, így segíthetjük elő legjobban Szamosújvár előrehaladását. Itt nem győzhet a harag, hanem az érv. Ne győzhessen itt a széthúzás, a harag, (a kákán is csomót keresés), hanem a becsületes együttműködés, a jóindulatú és szorgalmas munka és a tárgyilagos kritikai szellem. Úgy szolgálhatjuk legjobban az egyéni érdekünket is, ha mindig a város javát tartjuk szem előtt, ezzel polgártársaink háláját és megbecsülését vívjuk ki.”
A család: jólét, béke, szeretet jellemezte
Nits János, Szamosújvárra kerülése után nem sokkal feleségül vette a Bányai család Szeréna nevű lányát, akivel négy évtizeden keresztül boldog családi életet élt. Szeréna szülei, Bányai Gyula és Bárány Mária a város köztiszteletnek örvendő polgárai, régi örmény családok leszármazottai voltak. Kellemes megjelenésű, okos, és mint általában a tehetős örmény családok gyermekei, művelt asszony volt. Beszélt németül, tudott zongorázni, és szeretett kiváltképp csendéleteket festeni. A háztartást ő maga irányította, szívesen fogadott vendégeket. A házban olyan előkelő vendégek is megfordultak, mint Felvinczi Takács Zoltán művészettörténész, egyetemi tanár, Bányai Elemér újságíró, író (írói álneve: Zuboly), Gopcsa László jogász, közíró, helyettes államtitkár, Fáy Szeréna színésznő, vagy Clemens Albert (Béla), a rettegi gyógyszerész. Nagy részükhöz szegről-végre rokoni szálak fűzték, akárcsak Hollósy Simon festőművészhez – Szeréna apai nagyanyja is Korbuly lány volt –, aki szintén a Nits-ház szívesen látott vendége volt. Nits Jánosné, akinek anyai nagybátyja Bárány Lukács, a Szentháromság örménykatolikus templom lelkésze volt, férjéhez hasonlóan, vallásos asszony volt. Az Oltár Egylet elnökeként az egyházközösség erősítéséért kifejtett tevékenységének elismeréseként XII. Pius pápa 1945 nov. 9-én a Pro Ecclesia et Pontifice (Egyházért és Pápáért) becsületkereszttel tüntette ki. Hat gyereket hozott a világra, akik közül ötön érték meg a felnőttkort: Margit (1902), Júlia (1904), Gyula (1905), Nóra (1910) és Károly (1916).
A családban jólét, béke és szeretet uralkodott. Nits János számára a család, a felesége és gyermekeinek a boldogsága volt a legfontosabb. Nem volt fukar ember, létezett a házban egy pénzes, úgynevezett „nyúlj bele” fiók, amelyikből gyerekei bármikor, bármennyit elvehettek, ha szükségük volt rá. És ezt, főleg a lányok, ki is használták, különösen akkor, amikor hosszabb-rövidebb időre külföldre utaztak. Ilyenkor szokta Nits János mondogatni, félig tréfásan, félig komolyan: „Ha pénzből lennék, elolvadnék”. Ezért aztán nem csoda, hogy gyerekei rajongtak érte, és ugyanazzal a szeretettel vették körül, mint amit ők is kaptak tőle. Gyerekei iránti szeretete, gondoskodása az idő multával sem szűnt meg, azokkal, akik kirepültek a családi fészekből folyamatosan tartotta a kapcsolatot, levelezett velük, tanácsokkal látta el őket. Igen jellemző Nits Jánosnak a családdal kapcsolatos felfogására az a pár sor, amit frissen férjhez ment Margit lányához és vejéhez, Frenkel Ferenc doktorhoz intézett egy 1936-ban kelt levelében: „Bizony a mi öreg házunk mind csendesebb lesz, de az nem baj, csak ti is tudjatok a miénkhez hasonló csendes kis fészket rakni, ahol mindég komoly munka és megértés volt az élet irányítója, az utcára soha onnan semmi zaj ki nem csendült, a szeretet és megértésnek nincsenek hangos jelenetei.”
A város összes templomának harangzúgása kísérte
Nits János, bár elsősorban férj és apa volt, nem zárkózott el a város életétől sem. Jó kedélyű, vidám ember volt, amikor tehette szívesen vett részt a városban zajló különféle rendezvényeken, jótékonysági bálokon, kulturális eseményeken. Ahol, és akinek csak lehetetett segített, jó szóval, és ha kellett, pénzzel is. Sokszor erején felül is, de mindig diszkréten és sohasem öncélúként. Közkedvelt ember volt, akit mindenki ismert, szeretett, tisztelt.
Hetvenhárom éves korában, 1943. március 19-én bekövetkezett halálát mindenki nagy megdöbbenéssel és mély részvéttel fogadta. A szamosújvári örménykatolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésén a helyi és környékbeli előkelőségek mellett ott volt a fél város, de sokan vidékről is bejöttek végtisztességet tenni. A családi háznál felállított ravatalánál dr. Hintz György kerületi elnök búcsúztatta az Országos Gyógyszerészi Egylet és Kerület nevében. Utolsó útján, a családi háztól a temetőig, a város összes templomának harangzúgása kísérte.
Halálát a budapesti Gyógyszerész Szemle is hírül adta, Nits János gyógyszerész életének és tevékenységének méltatása végén ezzel a mondattal búcsúztak a volt kollégától:
„Nits János, mint az erdélyi gyógyszerész társadalom egyik közbecsülésben állott tagja méltán megérdemli, hogy méltó módon emlékezzünk meg róla és e helyen búcsúzzunk el tőle kartársi kegyelettel.”
A szamosújvári képviselőtestület 1943. április 3-án tartott rendes közgyűlésen emlékezett meg a város nagy halottjáról, volt társukról. Dr. nemes Tamássy Károly polgármester emlékező beszédében, amelyet a képviselő társulat állva hallgatott végig, többek között ezeket mondta:
„…Egy ember hagyott itt minket, mégis a város egész társadalma érzi hiányát, érzi a vesztességet, melyet halála jelent. Megkönnyezzük benne az embert, aki igaz és egyenes volt, a becsületes magyar férfiút, akit az idők különféle korságai nem tudtak kikezdeni, a közéleti munka részesét, akinek úri vonásait, melegen érző szívét, jóságos tekintetét és férfias határozottságát éreztük a mindennapi érintkezésben.
Az ilyen elmúlásnak nincsen vigasztalan bánata, mert ez az élet a polgári és hazafiui erényekben gazdag férfi élete volt, akinek munkája áldást jelentett a város számára.
Nits János mintaképe volt és marad mindenkor a vallásos, istenfélő, embertársait megbecsülő, áldozatkész polgárnak, akit tisztelet és szeretet vett körül mindenki részéről nemcsak városunkban és vármegyénkben, de mindenütt, hol szelíd, jóságos, szeretetreméltó, szellemes személye megjelent. És amilyen nemes gondolkodású volt a közéletben és a társadalmi életben, ilyen erényekkel tündökölt talán még fokozottabb mértékben magán és családi életében.”
És ami következett a háború után
Nits János gyerekei közül Júlia (1904–1993) és Gyula (1906–1979) is gyógyszerészek lettek, az apjuk mesterségét választva. Mindketten az impériumváltás után átkeresztelt és román tannyelvűvé vált kolozsvári I. Ferdinánd Király egyetemen szereztek gyógyszerészdiplomát egyazon évben, 1928-ban. Az egyetem elvégzése után az újdonsült patikus testvérek apjuk gyógyszertárában gyakornokoskodtak, majd tudásuk fejlesztése céljából Júlia Nagyszebenben, míg Gyula Bécsben dolgozott rövid ideig. Ezután mindketten visszatértek Szamosújvárra, a Szentháromság patikába, apjuk mellé. Nits János halála után a gyógyszertár vezetését Gyula vette át. Nem volt könnyű dolga, a háborús évek, a közeledő front okozta bizonytalanság, valamint az egyre súlyosabbá váló gazdasági körülmények közepette a patika fenntartása és működtetése egyre nehezebb és nehezebb. A sok nehézség, az egyre aggasztóbb hírek ellenére, akkor, amikor sokan a menekülés útját választották, ő továbbra is bátran kitartott, végezte a dolgát, gondját viselte az akkor már hattagú családjának, úgy ahogy azt szüleitől látta és eltanulta. Emberségének és bátorságának tanújelét mutatva, Magyarország német megszállását követő deportálások idején – a család tudtával és segítségével – négy zsidó férfit bujtatott el a ház pincéjében, megmentve őket a biztos haláltól. (Ezért a tettükért Nits Gyula és felesége, Nits – született Meggyesi – Aliz neve is felkerült a jeruzsálemi Holokauszt Emlékmúzeum falára. A Jad Vasem intézménye által 2001-ben odaítélt Igaz Ember díjat és az ezzel járó emlékérmet és díszoklevelet a Szatmárnémetiben élő építészmérnök, Nits János vehette át elhunyt édesapja és a Szamosújváron még élő, de már idős és beteg édesanyja szülei nevében.) Sajnos a háborút a Nits család sem vészelte át áldozat nélkül. Júlia férje, Tihanyi Pál huszártüzér, az amerikaiak által Kolozsvárra mért 1944-es bombatámadásban hősi halált halt.
A háború befejeztével a patika helyzete nem javult, sőt, tovább romlott. Az árubeszerzés, az infláció, de legfőképpen az új, kommunista hatalomnak a magántulajdon felszámolása céljából hozott intézkedéseinek következtében a gyógyszertár működtetése szinte már lehetetlenné vált. A végső csapást az 1948-ban kihirdetett államosítási rendelet jelentette, amelynek következtében 1949-ben a patika állami tulajdonba vétetett, a ház nagy részét pedig rekvirálták. A szamosújvári Szentháromság gyógyszertár ilyen név alatt megszűnt létezni, és ezzel együtt lezárult egy másfél évszázados korszak, amelynek utolsó, majdnem 50 évét Nits János neve fémjelezte.
Zárszó helyett
Az államosítás következtében a két gyógyszerész, Júlia és Gyula egyik napról a másikra munka és jövedelem nélkül maradtak. Mindketten Désre kerültek. Júlia az egyik helyi patikában kapott állást, és mint alkalmazott gyógyszerész dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Új családot nem alapított, szabadidejében a Szürke nővérek egyházi szervezet keretein belül karitatív tevékenységet folytatott. Nits Gyula a dési gyógyszerlerakatba került, ahol 1951-ig dolgozott mint főgyógyszerész. Ekkor az a „megtiszteltetés” érte, hogy visszahelyezték Szamosújvárra, és a család egykori patikájában dolgozhatott alkalmazott gyógyszerészként. A helyzet visszássága ellenére munkáját az apjától tanult tisztességgel, becsülettel és nagy szakértelemmel végezte 1970-ig, nyugdíjba vonulásáig. A család és a gyógyszerészi munka mellett egy „másik” Szentháromság, az örménykatolikus székesegyház életében is tevékenyen részt vett, huszonhat éven át a templom orgonistája és főgondnoka volt.
Az 1989-es változások után az egykori Szentháromság patikát újra magánosítják, de a jellegzetesen „hazai” jogviszonyok között a reprivatizációs folyamat haszonélvezői nem a jogos Nits örökösök. A „privatizált” patika után, az érvényes jogszabályok szerinti kárpótlásra való jogosultságuknak az örökösök mind a mai napig nem tudtak érvényt szerezni, s bár 2001 óta a gyógyszertárnál több alkalommal is tulajdonosváltás történt, az állandó jogi csűrés-csavarás, halasztás miatt, az elindított kárpótlási folyamat sötét alagútjának a végén még mindig nem látszik a fény.
(Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a két Nits unokának, a Kolozsváron élő Tőkésné Frenkel Annának, valamint Nits János volt szatmárnémeti városi tanácsosnak, hogy a családdal kapcsolatos emlékeiket velem megosztották, a tulajdonukban lévő családi iratokat, feljegyzéseket és fényképeket a rendelkezésemre bocsájtották, azoknak közlését lehetővé tették. A szerző) Nagy Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Nem elég az adómentesség, stratégia is kell a műemlék épületek megmentéséhez
Komplex stratégia hiányában nem oldja meg a Kolozsvár belvárosában álló, leromlott állapotú műemlékek helyzetét a műemlékvédelmi törvény nemrég jóváhagyott módosítása, amely szerint adómentességet élveznek jövő évtől azok a felújított ingatlanok, amelyekben nem zajlik kereskedelmi tevékenység – véli Guttmann Szabolcs műépítész, az építészkamara erdélyi fiókjának elnöke.
Oláh Emese kolozsvári alpolgármester szerint ugyanakkor a jogszabály elsősorban a külvárosi ingatlanok felújítását segítheti elő. „Sem így, sem úgy nem fog működni rendesen a műemlékvédelem, amíg a szociális és gazdasági háló ismeretében nincs komolyabb rálátásunk arra, hogyan lehetne közpénzeket bevonni a projektekbe” – értékelte a Krónikának Guttmann Szabolcs a műemlékvédelmi törvény októberben jóváhagyott módosítását.
Az építészkamara erdélyi fiókjának elnöke rámutatott, jelenleg Romániában a legnagyobb gondot az jelenti, hogy nem ismerjük a tulajdonosok anyagi lehetőségeit. „Egy jó világban egy műemléket eleve olyasvalaki vesz meg, aki abban fantáziát lát, és tudja, hogy pluszkiadást jelent. Nálunk erről szó sincs, itt a szociális és civil szférától a nagymenőkig mindenki jelen van a történelmi városközpontban, óriási feszültségek vannak egy-egy udvartérben” – jelentette ki a szakember.
Újgazdagok stratégiája: műemlék mint befektetési felület
Az adómentesség előnyös lehet ugyan egy nyugdíjasnak, de nem oldja meg a restaurálás kérdését, vélte Guttmann. Egy újgazdag számára például az idén januártól bevezetett ötszörös pluszadó sem tétel, őt inkább az zavarja, hogy nem tudja reprezentációs állapotában élvezni a műemléket, tette hozzá. Ráadásul Kolozsváron is megjelent a – Bukarestben és Temesváron évek óta gondot okozó – jelenség, hogy az újgazdagok beruházási felületként tekintenek a belvárosi műemlékekre.
Már fantáziát lát az újgazdag a történelmi központban, felvásárol lakrészeket, de nem foglalkozik vele, mert várja, hogy majd magától megoldódik a probléma” – fogalmazott a szakember arra utalva, hogy a tulajdonos hagyja lepusztulni az ingatlant, míg az olyan állapotba nem kerül, hogy engedélyezik a lebontását és helyére akár többemeletes irodaház építését. „Én is alig hittem el, főtéri házak vannak ilyen állapotban. Ez egy ijesztő, de valós probléma” – hívta fel a figyelmet. Guttmann Szabolcs szerint stratégiára lenne szükség
Házról házra kell járni
Guttmann szerint az adómentesség vagy a többletadó kivetése elsősorban a középréteg körében lehet motiváló a műemlék felújítása érdekében. Ugyanakkor elismerte: elég kevés példa van a teljes korszerűsítésre, inkább foltozgatás zajlik, szerinte még messze vagyunk az ideális helyzettől. Ehhez rengeteg tényezőre, többek között a felújítási munkálatok szigorú szakmai felügyeletére lenne szükség.
„Nem az a cél, hogy újgazdag belvárosunk legyen, hanem az, hogy aki ott lakik, civilizált körülmények között éljen. Ehhez segítségre van szükség, házról házra kell járni, és nemcsak a műszaki problémákat, hanem a szociális és gazdasági problémákat is feltérképezni. Csak egy intézkedéscsomag által lehet közép- vagy hosszú távon hatékony rehabilitálási programot kidolgozni” – vélte Nagyszeben volt főépítésze.
Adómentességet élveznek jövő évtől a felújított műemlék épületek
Jövő évtől adómentességet élveznek azok a műemlék épületek, amelyekben nem zajlik kereskedelmi tevékenység, és restaurálták a homlokzatukat – áll abban a törvénytervezetben, melyet szerdán fogadott el a képviselőház.
Azt is lényegesnek tartja, hogy ne csak a homlokzatokra figyeljünk, hanem egész udvarterekben gondolkodjunk, mint ahogyan Németországban teszik, ahol egy-egy udvartér mentesül az adó alól adott feltételek teljesítésekor. Ezzel mindenki jól jár, hiszen egy szociális lakás helyett egy üzlet adóját szedi be a város, cserébe az udvarterek irányába próbálja meghosszabbítani a sétálóövezeteket. „Tulajdonképpen össze kell szőni a város érdekeit a lakosság érdekeivel. És ez magától nem fog sikerülni” – hangsúlyozta Guttmann, aki szerint komplex stratégia hiányában csak abban reménykedhetünk, hogy a homlokzatokról nem esik ránk a vakolat.
Városházi jó példa Nagyváradon
Bár Nagyváradon jóval nehezebb feladata volt az önkormányzatnak, hiszen az 1900-as években épült szecessziós ingatlanok homlokzatai gazdagabb részleganyaggal rendelkeznek, Kolozsvárral ellentétben látszik, hogy a város áldoz ezekre. Kolozsváron is szó volt arról, hogy a város áldozni fog a projektre, most mintha mégis megtorpant volna” – vélekedett Guttmann. A váradi városvezetés hozzáállása szerinte azért példaértékű, mert az önkormányzat is áldoz a műemlékekre, elég csak a városháza által megvásárolt két belvárosi épületre – a szecessziós múzeum és a szabadkőműves-páholy székhelyére, azok uniós forrásokból történő teljes körű felújítására – gondolni. „A váradi városvezetés úgy gondolta, ezzel példát tud statuálni a lakóknak is. Egy-egy épületet nagyon fontos közpénzből, példaértékűen felújítani, és megmutatni, miről van szó” – értékelt. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Jó lenne odafigyelni a fogarasi szórványmagyarságra is
Beszélgetés Szász Tibor református lelkésszel a közösség gondjairól
A Brassótól 67 kilométerre, Nagyszebentől 76 kilométerre, az Olt bal partján fekvő Fogarason napjainkban meglehetősen megfogyatkozott számú magyar közösség él. Számukra gyakorlatilag csak az egyház jelenti a megmaradás szigetét az őt körülvevő „nagy román tengerben”. Nemrég ott jártunk és betekintést nyerhettünk a fogarasi magyarság életébe, a helyi református lelkésszel, Szász Tiborral folytatott beszélgetésünk pedig megerősítette számunkra mindazt, amit már korábban sejtettünk arról, hogy milyen gondokkal és nehézségekkel is küszködik megmaradásáért ez a közösség. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok gyakorisága jelenti, amely a magyar önazonosságtudat teljes elvesztéséhez vezet, és ugyanilyen elszomorító, hogy az anyanyelv használata sok család esetében immár másodlagossá vált. A helyzetet tovább súlyosbítja a fogarasi magyar tannyelvű oktatás megszűnése, amelyet azóta is az egyház próbál valamelyest pótolni fakultatív magyarórák megszervezésével. Ebben a küzdelemben az elmúlt időszakban nagy segítséget nyújtottak az egyháznak a magyar kormány által meghirdetett, a szórványvidékek megsegítésére irányuló Petőfi Sándor Program ösztöndíjasai, Bokor Csongor és Hollanda Tímea. (Velük készült interjúnkat lapunk november 18-i számában olvashatták, Szolgálat a végeken, ahol egyre ritkább a magyar szó, 3. old.) A szépen rendbe tett református templom és parókia, a korszerű gyülekezeti terem, a felújított egykori iskola, az ebben kialakított vendégszobák az ide látogatóknak azonban mind azt sugallják, hogy az egykori Fogaras vármegye székhelyén ma is erős, nagyszámú magyar közösséget találunk. Jóllehet a valóság ennél sokkal elkeserítőbb, a település magyar történelmi múltjától nem lehet eltekinteni, hiszen a „nyomok” – a vár, a templom, az iskola – ott állnak, láthatók. Olyan személyiségek kapcsolódnak Fogarashoz, mint Bethlen Gábor és I. Apaffy Mihály erdélyi fejedelmek, illetve utóbbi felesége, Bornemissza Anna, továbbá Teleki József, Fehér vármegye főispánja és felesége, Árva Bethlen Kata, akinek sírja a református templom mellett található, sírkövét pedig udvari papja, Bod Péter készíttette. De folytathatnánk a sort Mikszáth Kálmánnal (1892 és 1910 között a város képviselője volt), és az 1908 és 1911 között itt tanító Babits Mihállyal, vagy az 1918-ban, mindössze kilenc esztendős korában Fogarasra került Ignácz Rózsa íróval, akinek a város az eszmélés időszakát jelentette. Az inkább borúlátó jövőkép ellenére az egyház és segítői megpróbálnak lehetőségeik szerint mindent megtenni annak érdekében, hogy ez az örökség ne semmisüljön meg, és ha szórványsorsban is, de megmaradjon a kisváros magyarsága.
– Mennyire tehető jelenleg a város magyarságának aránya? Mindez hogyan tükröződik a felekezeti hovatartozás szempontjából? – kérdeztük Szász Tibor református lelkészt.
– Fogaras jelenlegi magyar lakossága körülbelül ezer fő. Felekezeti megoszlás: református 650, római katolikus 200, magyar evangélikus 50, unitárius 100. Nyilván a pontos lélekszámról az adatokat a testvéregyházak esetében nem tudom, de nagyvonalakban ez az általam ismert statisztika. Ezenkívül körülfog bennünket „a nagy román tenger”, hiszen a város lélekszáma papíron 30 ezerre tehető, de ebből körülbelül 10 ezren külföldön dolgoznak, különösen az ifjú és a középnemzedék. Megjegyzem, hogy Fogarason a kilencvenes évek után tíz ortodox templom épült, és csupán hab a tortán a központban levő úgynevezett katedrális, ami természetesen nem az, mert akkor püspöki székhelynek kellene lennie, de így jobban hangzik, mint az egyszerű „biserica”.
Néhány évvel ezelőtt próbáltam elindítani egy ökumenikus mozgalmat városi szinten, ami meg is valósult, és kezdetben szépen működött. Imahéten minden templomban összegyűltünk istentiszteletre, s a szász evangélikus, valamint római katolikus lelkésszel magyarul, németül és románul szóltunk a gyülekezethez. Ez az embereknek tetszett, a pópáknak azonban nem, így öt év után jegeltük az ügyet. Közben megjelent az ortodox egyháznak egy rendelete, miszerint vegyes házasság esetén a másik egyházhoz tartozó félnek, pl. reformátusnak el kell hagynia vallását, és át kell keresztelkednie az ortodoxra. Addig nem volt probléma, ha mindkét egyháznál kívántak esküdni a fiatalok. Ez a törvényük megjelent a helyi román lap, Buna ziua Făgăraş 2015. július 24-i számában is. Attól kezdve nesze neked ökumenizmus, közeledés stb...
– Mit jelent tömb-, illetve szórványvidéken lelkészként dolgozni, hiszen mindkét helyzetet alkalma volt megtapasztalni? Utóbbi többet jelent, mint egyszerű szolgálatot, inkább missziónak tekinthető?
– A tömbmagyarság viszonylag biztonságban érzi magát, hiszen azt tapasztalja, hogy mindenfelől egyfajta védőbástya veszi körül őket. Itt adott az anyanyelv szabad használata, még akkor is, ha ezt próbálják fentről korlátozni, hasonlóképpen az óvodák, iskolák stb. A szórványban viszont egészen más a helyzet. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok jelentik, hiszen a beolvadás hosszabb távon az identitástudat elvesztéséhez vezet. Következésképpen a magyar nyelv – az anyanyelv – másodlagossá válik, olyannyira, hogy végül az anyanyelv gyengül és sorvad el. Elég egy nemzedék is ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Ha a szülők nem fordítanak kellő figyelmet gyermekük nevelésére, vagy nem érdekli őket, hogy ez milyen közegben történik, már megvan „az eredmény”. Ez különösen ott veszélyes, ahol a szülők még otthon is románul beszélnek a gyermekeikkel. És itt próbál segíteni, ha még tud, az egyház.
Szász Tibor: szolgálatunk elsősorban misszió
Vallásórákon szembesültem azzal, hogy a gyermekek nem tudnak magyarul olvasni. Körülbelül öt éve megszűnt a magyar oktatás Fogarason, és a mostani gyermekek már nagy bajban vannak. Ezért hoztam létre a Magyar Közösségi Házat, ahol fakultatív magyarórákat tartunk, de ugyanakkor ide csalogatjuk a város magyarságát is felekezetre való tekintet nélkül különféle rendezvényekre. Szolgálatunk, tehát mindenképpen misszió, és nemcsak a templomi istentiszteletekre korlátozódik, hanem sokirányú és sokoldalú.
– Hogyan próbálják meg összetartani ezt a maroknyi, és egyre jobban fogyatkozó magyar közösséget?
– Heti rendszerességgel tartunk biblia- és vallásórákat két csoportban, de minden egyéb rendezvénynek is helyet adunk. Kéthetente megtartjuk a Babits Önképzőkört meghívott vendégelőadókkal, amelyben segítenek a Petőfi-ösztöndíjasok, ifjúsági táborokat, gyülekezeti kirándulásokat szervezünk, lehetőleg a többségben magyarok lakta vidékekre. Továbbá megtartjuk nemzeti ünnepeinket közösen a magyar történelmi egyházakkal, évente felváltva más templomokban. Külön ki szeretném emelni az idén immár másodszorra, gazdag programmal megszervezett Fogarasi Magyar Napokat, amely kiváló, áldott lehetőségnek bizonyult a közösség számára a találkozásra és kikapcsolódásra rohanó világunkban.
– Sikerül-e együttműködni a helyi önkormányzattal, illetve egyéb intézményekkel, politikai és civil szervezetekkel? Kapnak-e valakitől segítséget?
– Ez csak részben/néha valósul meg, főleg, ha választások vannak. A Communitas Alapítvány, az RMDSZ megyei szervezete szokott segíteni, de ezek csekély összegek. Más támogatást nem igazán kapunk. A templomunkat megjavítottuk, gyülekezeti termet készítettünk, a régi iskola épületét felújítottuk, amely jelenleg Magyar Közösségi Házként működik, vendégházat létesítettünk stb., mindezt saját erőnkből, Isten segítségével.
– Vajon hova vezethet a jövőben ez az út? Van-e remény arra, hogy Fogaras magyarsága megmaradjon?
– Mindez nagy titok. Csak reménykedni merünk… De jó lenne az odafigyelés a fogarasi szórványra is, hiszen nincs a világ végén, főútvonalon fekszik, és a tömbmagyarságtól alig 100 kilométerre található. Ahogyan a távolabbi, Hunyad megyei szórványközösségre odafigyelnek egyesek, és segítik az ottani magyar közösséget – nem kimondottan egyházi támogatásra gondolok itt –, miért nem történhetne ez meg a mi esetünkben is? Ha ez működne, talán több erőt, reményt nyújtana. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

A nemzetközi sajtó is odafigyel a romániai tiltakozó megmozdulásokra
Több tízezer ember tüntetett tegnap este Románia több mint 80 városában az igazságügyi törvények módosítására irányuló tervek és az adótörvénykönyvön kieszközölt változtatások miatt, a nemzetközi sajtó pedig beszámolt az utcára vonuló polgárok elégedetlenségeiről.
A The Associated Press és a Washington Post tudósítását olvasók megtudhatják, hogy a polgárok elégedetlenek a kormány tevékenységével, a kabinetet pedig „vörös pestisnek” nevezték.
„A tiltakozók kisebb konfliktusba keveredtek a rendfenntartó szervekkel, a kormánypártot vörös pestisnek nevezték. Több ezren összegyűltek Kolozsváron, Temesváron, Jászvásáron, Brassóban, Nagyszebenben és Konstancán” – írta az AP.
Az Euronews arról írt, hogy a bukaresti megmozduláson 20 ezren vettek részt, a tiltakozók pedig az igazságügyi törvények módosítására irányuló javaslatokkal elégedetlenek.
„Az ügyészek az elmúlt tíz év során több száz hivatalosság – köztük volt miniszterelnökök – ellen indított eljárást a korrupció leküzdésére irányuló erőfeszítések részeként. A hatalom által javasolt igazságügyi reformot egyaránt bírálta az Európai Bizottság, a külföldi diplomaták és több ezer bíró, ügyész” – fogalmaz az Euronews.
A Reuters hírügynökség beszámolója szerint összesen mintegy 50 ezren vonultak Bukarest és az ország több városának utcáira tiltakozni, a tüntetők pedig „tolvajoknak” nevezték a kormányzó erőket.
A Deutsche Welle szerint az emberek azért vonultak utcára, hogy tiltakozzanak az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) meggyengítését célzó törekvések ellen. Emlékeztettek ugyanakkor, hogy idén ez már a második alkalom, hogy az igazságügyi törvények módosítására tett kísérlet elégedetlenséget kelt az emberekben.
Újabb tiltakozó megmozdulások voltak vasárnap este Bukarestben és az ország több mint 80 városában, valamint külföldön is. A tiltakozásokat a „STOP az igazságügyi törvényeknek! Nem ússzátok meg!” jelszóval szervezték meg. Több ezer ember tüntetett többek között Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Jászvásár, Konstanca Krajova, valamint Temesvár utcáin. Szabadság (Kolozsvár)