Gyűjtőszenvedélyből várostörténet
Marosvásárhelyi képeslapok igézetében
Múlt csütörtökön a Bernády Házban a Csepreghy András – Csepreghy Henrik szerzőpáros Volt egyszer egy város. Képeslapok igézetében című várostörténeti kordokumentum bemutatójára került sor.
Sebestyén Spielmann Mihály nélkülözhetetlen, helyhez és képhez kötött hiteles munkaeszközként, kordokumentumként jellemezte a kiadványt. Káli Király István a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötet fontosságát hangsúlyozta és a nyomdatechnikailag kiváló minőségű, gondosan szerkesztett könyv kiadásának göröngyös útját ismertette.
Amint Csepreghy András elmondta, a jelenlegi immár a negyedik olyan várostörténeti könyv – a dicsőszentmártonival együtt –, amely apa és fia gyűjtőmunkájának eredménye. A harmincegy éve kezdődött régi képeslapok gyűjtése kétezer fölötti kollekciót eredményezett. Nagy kalandként jellemezte gyűjtőmunkájukat, melynek során kellemes élményekben és csalódásokban, anyagi megpróbáltatásokban egyaránt volt részük. Arra a kérdésre, hogy mi szükséges egy hasonló gyűjtemény kialakításához, a család türelmét, érdeklődését és fáradozását, az anyagi hátteret, illetve a szerencsét említette. Annak nevezte a Botha Gézával való találkozását is, akinek rendkívüli gyűjteménye ébresztette fel benne az olyan képeslapok megszerzésének vágyát, amelyeken a régi Marosvásárhely mindennapjait, az időközben lebontott házsorokat, illetve a város egykori lakóit örökítették meg.
Bodor-híd a Maroson
Gyűjteménye értékes darabjainak a Vasúti állomást, a Bodor-híd a Maroson, a Reményi- bazárt nevezte, de a főtéri nagyvásárokról készült képeslapokat is féltve őrzött kincsként tartja számon. Gyűjtőmunkáját felesége támogatta, aki érdeklődéssel követte a kollekció alakulását és akkor is szemet hunyt, ha egy-egy darabért túl magas árat fizettek. A hiányzó darabokat Henrik fia közreműködésével budapesti antikváriumokban, régiségvásárokon vagy magángyűjtőktől szerezték be. Így jutottak a Cukorgyár (1893–1894), a Baross Gábor utca (mely tévnyomatos, ugyanis magyarországi nyomdákban készült lapok feliratozása között esetenként elírás is volt), illetve az 1905-ös évszámot viselő Róm. Kat. Fiúnevelő Intézetet ábrázoló képeslapokhoz is.
Amint a bemutatón elhangzott, összesen 144 személytől szereztek képeslapokat, köztük negyven levelezőpartner volt Konstancától Stuttgartig, emellett antikváriumokban, bélyegszaküzletekben, gyűjtői klubokban, régiségvásárokon, árverésen és internet révén gazdagították a gyűjteményt.
A legnagyobb marosvásárhelyi kollekció
2014 januárjában összesen 2.246 darab 1945 előtti marosvásárhelyi képeslap volt a birtokukban, ebből 342 darab 1905-ös évi vagy annál korábbi kiadású, ugyanakkor tízezer újabbnak tartott képeslap a’62–’83 közötti időszakból. Az egyre ritkábban fellelhető értékes képeslapok kapcsán jelezte Csepreghy András, hogy míg a kezdetekben évente akár száz darabbal is gazdagodott a kollekciójuk, a tavaly mindössze tizenhét értékes képeslapot sikerült beszerezniük. Feltételezése szerint a legnagyobb marosvásárhelyi képeslapgyűjteményt mondhatják sajátjuknak.
A bemutatott kötet képeslapjainak sorát egy főtéri részlet indítja, a Cserépfazék- árusok a főtéri sétány falombjainak árnyékában címmel, melyet a Reményi- bazár a főtér északi oldalán című követ, de megtekinthető egy 1910-es nagyvásár jelenete is a főtéren, illetve a vasútállomás a 19. század végén, vagy az 1821-ben kiadott képeslap, mely a Maroson átvezető, fából épült Bodor-hidat ábrázolja. A dr. Hints Zoltán-féle patika a főtéren, a katonai alreáliskola növendékeinek szemléje, a Kultúrpalota, a kosárdombi Bernády-palota, az egykori cukorgyár, a gőzfürdő és számtalan ritkaságnak számító városkép.
A gyűjtő úgy véli, azáltal, hogy sokkal többet megtudtak városukról, annak utcáiról, épületeiről, egykori lakosairól, jelentős helyi jellegű eseményekről, lelkiekben is gazdagodtak, ugyanakkor várostörténeti anyagok és könyvek illusztrálásánál is képanyaggal segítették a szerzőket.
Mint kifejtette, egyszerre több partnerrel levelezett, akikkel a cserelapok mellett érdekes, tanulságos eszmecseréket is folytattak, ugyanakkor általános ismeretekkel is gazdagodott. Gyűjtőtársai jelezték, hogy az eseményeket ábrázoló képeslapok mennyivel értékesebbek, a gondos tárolásra, a minőség megőrzésére figyelmeztették, illetve arra, hogy a postázási érdekességek, a lapokon közölt érdekes információk is emelik azok értékét. A képeslapokra írt szövegekből és a filatéliai ritkaságokból egy könyvre való gyűlt össze, melyet a Képeslapon üzen a múlt címmel adtak ki.
A gyűjtőmunka során érvényes szabályok közül a jelen lévő szerző hangsúlyozta, hogy egyetlen esélyt sem szabad elszalasztani, a sikertelen próbálkozásokat el kell felejteni, az értékes, ritka lapok megérik az árukat, a cserék során áldozatokat is kell hozni, érdemes engedményeket tenni, állandó minőségi cseréket kell eszközölni a gyűjtemény javítása érdekében, a törzsgyűjteményből ellenben lehetőleg nem kell lapokat cserélni.
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

Puskel Péter Ezüstfenyő-díjas
Így érdemes dolgozni
„Ki kell emelnünk és példaként kell állítanunk őket közösségünk és főként fiataljaink elé, hisz ezzel irányt is mutatunk, azt mondjuk nekik, hogy így érdemes dolgozni: pontosan, szépen, kitartóan. Haszmann Pál, Puskel Péter, Tófalvi Éva – a múzeumteremtő, a helytörténész-közíró és az élsportoló: közösségünk e három személyisége is példázza, mennyire változatos, régiónként is sokrétű az idei Ezüstfenyő-díjasok palettája.”(Kelemen Hunor előszava az Ezüstfenyő-díjasokról megjelent kiadványból.)
– Mindenekelőtt gratulálok. Aradról te vagy az első újságíró–író, aki megkaptad az Ezüstfenyő díjat. Újságíróként, íróként, olyan publicistaként, aki Arad művelődéstörténetéről sok kötetet írt. Sokan gratuláltak?
– Sokan, meglepően sokan. Először Marosvásárhelyen (a díjátadás helyszínén – szerk.), kiderült, hogy rengeteg ismerősöm van, és nemcsak a sajtósok, hanem rengeteg olyan ember, akiket különböző helyekről ismerek az országban. Aztán gratuláltak e-mailben, a feleségem jóvoltából felkerültem a Facebookra (bár ez ellen sokáig tiltakoztam)... azon aztán majd 200 gratuláció jött.
Ami a kérdésed első felét illeti: lehet, hogy nem is újságíróként vagy íróként gondoltak rám a felterjesztők, hanem olyan közéleti emberként, aki a közért – nem politikusként – a magyar nyelv, az épített örökség, a magyar szellemiség és az erdélyi magyar szellemiség érdekében tesz valamit. Az Ezüstfenyő-díjra az van rányomtatva, hogy A haza visszaszerzéséért jár. Sokat spekuláltam azon, hogy ez mit is takar, s hogy kerülök én ebbe a képbe. Ott aztán megtudtam, hogy a haza visszaszerzése azt jelenti, hogy a magyar nyelvért, a magyar nyelvű intézményeink, szobraink stb. visszaszerzéséért tett valamit a díj kitüntetettje.
– Ha visszanézel erre a lassan ötvenéves tevékenységedre (Puskel Péter kijavít: csak 48 éves, akkor léptem a sajtó hímes, egyszersmind göröngyös mezejére), mit tartanál ebből az életműből a legkiemelkedőbbnek? Egyáltalán tudnál-e valamilyen sorrendet felállítani elfoglaltságaid, könyveid között?
– Ezen még nem volt időm elgondolkodni, talán egyszer megteszem. Kovách Gézától (aki rendetlen ember hírében állt, de a szakmai tevékenységében nagyon is céltudatos és rendszeres volt) megtanultam azt, hogy igyekszem nyilvántartani azt, amivel foglalkoztam. Fel is van általában jegyezve mindaz, ami megjelent, tudományos értekezleten, szimpóziumon elhangzott, legalábbis az utóbbi öt-hat évben.
Elsősorban az aradi, Arad környéki, vagy innen eltávozott, de szívükben Aradon élőkhöz intéztem a mondanivalóm, azt szerettem volna, ha számukra megmaradnak a szellemi értékek, amelyeket az elődök hoztak létre. Nem tudok sorrendet alkotni, de talán az újságírói munkámnál többre becsülöm azt, amit az utóbbi 15-20 évben hoztam létre, mert ezek maradandóbbak. Apám nyomdász volt, nagyapám is. Apám egyszer azt mondta: az újság egy napig él. Ezt gyerekként nagyon megjegyeztem; azt, amit az újságban írtam – a jobbakat, közepeseket meg gyengébbeket is, mert ilyenek is voltak szép számmal –, a jobb írásnak is egy két napig marad emléke. Ami könyvben, nyomtatott formában megjelent, az mondjuk, hosszabb életű.
Itt szeretném elmondani, hogy újságíróként vagy helytörténeti kutatóként az utóbbi időben nagyon sok kellemes visszajelzést kaptam. Régebben is voltak ilyenek, főleg szóban, aztán amikor megjelent a számítógép, azon keresztül is kaptam (persze bírálatot, letolást, kiegészítést is), de hát többségében dicséretet. Két dolgot említenék, ami nemrég történt. Üzent Kölnből, Németországból egy ott élő, Aradon született hölgy, régóta ismerem, 96 éves, és teljesen vak, de szellemileg abszolúte friss. Aki gondozza, felolvassa neki az aradi újságot, és minden könyvemet beszerezte, felolvastatta, s most azt üzente: nem akar addig meghalni, amíg a legújabb könyvemet el nem olvassa. Hát azért ez megható; aztán felhívott egy másik hölgy, akivel amúgy nincs kapcsolatom, s azt mondta: eljuttatja a könyvemet, mert Csorba Ilona néni megkérte rá. Egy másik eset: Budapesten dolgozó lányomnak volt valamilyen csapatépítő tréningje, s annak meghívottja, egy (Aradon született és az itteni középiskolában végzett) híres magyarországi közgazdász a lányomtól megkérdezte: maga az aradi újságíró Puskel Péternek a leánya? Adja át édesapjának: a hálám örökké üldözni fogja. Kiderült: valami ingatlan-visszaszolgáltatási ügyben a Bukaresti Fellebbviteli Bíróságon az ügyvéd bemutatta a könyvemet, amelyben benne volt, lefényképezve, dátummal a per tárgyát képező épület, amelyen már akkor is volt emelet, amikor az ellentábor állítása szerint még nem volt – és a bíróság ennek megfelelően döntött. Mit gondolsz, milyen érzés volt számomra?
– Ez egy embernek, családnak nyilván nagy örömet szerzett, de könyveidet sokan olvassák. Szoktál-e visszajelzéseket kapni egy-egy újonnan megjelent könyvedre?
– Igen, sokat – Németországból, de Amerikából, Kanadából, sőt Ausztráliából is. Budapestről a Salacz-könyvem kapcsán jelentkezett egy szintén Salacz nevű leszármazott, neves orvosprofesszor, nyugalmazott klinikavezető, akinek addig nem volt tudomása arról, hogy Salacz Gyulának Arad megadja a tiszteletet, utcát nevezett el róla (újból, mert régebben is volt), szobrot állított neki. Eljött, és nagy örömét fejezte ki, az ősök dicsőségének jobban örült, mint a maga hírnevének.
– Készítsünk egy kis leltárt: összeszámoltad, hány könyved, tanulmányod, netán újságíróként hány cikked jelent meg?
– A könyvekből 12 vagy 13. A 13. azért kérdőjeles, mert én írtam ugyan, de apró kiegészítéseket írtak hozzá, amiről nekem nem volt tudomásom, azt a sajátomnak tartom, de más is szerepel benne. Kilenc könyvben társszerző vagyok, vagy 7–8–9-be, például monográfiákba egy, két vagy három fejezetet írtam. Most készül a megyei tanács megbízásából Nagyváradon egy nagy, kb. háromezer oldalas monográfia (3 kötetben), annak második számába (amelyben már magyar vonatkozások is vannak) én is nagyobb terjedelmű anyagot írtam az aradi magyar sajtóról, Arad ipari fejlődéséről.
– Cikkeid, tanulmányaid számát számon tartod-e?
– Amikor 35 év után nyugdíjba mentem, egy felületes számítás szerint olyan 11 ezer körüli cikkem számoltam össze. Azóta csak ritkán fordulok elő az újságban, a néhány rovattal, úti jegyzetekkel, egyéb írásokkal nagyon ritkán. Egy idő után, részben Kovách Géza ajánlására – de azért is, mert megkaptam egy magyarországi újságíró 200-300 darabos cikkgyűjteményét – rádöbbentem: valamennyit csak meg kellene őrizni belőlük. Meg is vannak a helytörténeti jellegű cikkeim, azok száma kb. hatszáz.
– Írói munkásságod tulajdonképpen újságíró korodban kezdődött számos, helytörténet-jellegű írással. Talán akkor nem is gondoltál könyvben való megjelentetésükre. 1990 előtt nem nézték szívesen – persze nem az olvasókról van szó –, ha valaki Arad főleg magyar, vagy német múltjával foglalkozott. Ficzay Dénes, az „aradológus” is „kikapott” annak idején ezért.
– Így volt. Egy érdekes történet, amiről neked is tudnod kell: talán 1974-ben indítottam egy szerény, teljesen politikamentes sorozatot Szülővárosunk, Arad címmel, hogy az emberekben felpiszkáljam a lokálpatrióta érzelmeket. Lefényképeztettem egy régi patinás épületet, részletet, írtam alá néhány sort, hogy amolyan szellemi gyakorlatként az olvasók felfigyeljenek rá.  Megjelent talán 30-40 ilyen, amikor egyszer csak behívattak a pártbizottság propaganda osztályára, a főelvtárshoz; üvöltöztek velem, s értésemre adták, hogy kirúghatnak, s még a tanügybe se mehetek vissza. Végül megegyeztünk valahogy, hogy az „új megvalósításokról” is írni fogok, s megúsztam a kirúgást.
– Visszatérve a németországi idős hölgy óhajára: min dolgozol jelenleg?
– Ez nem a dicsekvés helye, de most kényszerhelyzetben vagyok, amit mindig szerettem volna elkerülni. Olyan típus vagyok, hogy ha valamin dolgozom, semmi másra nem tudok figyelni. Elkezdtem valamit, a Bohus-palota kismonográfiáját Palota a Zrínyi utcában címmel. Nem kizárólag, sőt legkevésbé a palotáról szól, hanem az erdélyi palotaépítés-kultuszról, arról, hogy milyen céllal, kik építették stb., szó lesz a Bohus-palotában és környékén működő intézményekről, lenne benne egy kis aradi mozitörténet. Nagyon érdekes emberek lakták, akik a közért dolgoztak – köztük festőművészek. Régi vágyam az „aradikumok” (ezt a szót én kreáltam a hungarikum mintájára) olyan dolgokról, amelyekben Arad országos vagy közép-európai szinten első volt – most negyven körül van a számuk, és nem kis dolgokról van szó.
– Ezek közül te már többről beszámoltál a könyveidben. Ez egy külön könyv lenne?
– A helytörténész „mindenevő”, nem koncentrálhat csak egy témára, korra, mint egy történész. Sok mindent megírtam már, sok mindenben újabb és újabb „felfedezések” jönnek, amelyeket, legalábbis az utóbbi 50-60 évben, én „fedeztem fel”. Én fedeztem fel, például, Jávor Pál szülőházát, én találtam meg születési bizonyítványát stb.
– Hogy kezdődött ez a helytörténeti irányulás számodra?
– Egyszerűen. Ficzay Dénes nekem is tanárom volt, ő ébresztette fel bennem az érdeklődést. Amikor egyetemista lettem, s erre-arra utaztam, mindig mindent összehasonlítottam Araddal, hogy mi jobb, mi rosszabb. Tősgyökeres aradi vagyok egyébként, s gyermekkoromban, ha anyámat elkísértem valahová, feltűnt, hogy mindenkinek köszönt, illetve köszöntek neki. Egyszer azt mondta: fiam, akit én nem ismerek, azt nem is érdemes. Aztán én is nagyon sok embert megismertem, minden nemzetiségűt – magyart, románt, zsidót, szerbet. Elbeszélgettem velük, nagyon sok mindent meg is tudtam tőlük.
– Nem ez az első díjad, kitüntetésed. Melegíti-e egy kicsit a szívedet az Ezüstfenyő?
– Hát… igen. Alapvetően balszerencsés embernek tartom magam, legalábbis hosszú ideig ez volt véleményem. Örülök neki, de nem tartom nagyon nagy jelentőségűnek. Úgy gondolom, az első díj szerencse kérdése, utána már szinte szabályszerűen jönnek a többiek. S mivel úgy hat hét múlva betöltöm a 75. évemet (hál’istennek nem nagyon érzem),  már eszembe jutott, hogy az ilyen kitüntetések úgy az élet vége felé érik az embert… Már régóta mondogatom mindenfele: gondoskodni kell az utánpótlásról, hogy Ujj János meg jómagam is átadhassuk majd lassacskán a stafétabotot. Be is vontak két fiatal történészt, igazán örülök neki.
– Hogyan telik mostanság egy napod?
– Nemigen van olyan nap – kivéve, amikor nem vagyok Aradon –, hogy minimum 3-4 órát ne dolgozzam. A reggeli órákban szoktam, úgy 12-ig, akkor kimegyek a városba, délután négytől megint leülök úgy fél nyolcig. Régebben bementem a könyvtárba, mostanában ritkábban, mert már nemigen találok újdonságot. Ha több napra megyek Budapestre, felkeresem a levéltárat, könyvtárat. Sok időmet elveszi, hogy válaszolok az e-mailekre, nagyon sok felkérést kapok, keresik az ősöket stb. Ezt nagyon nem szeretem, nincs rá időm, bár némelyik kérelmező viszontsegítséget ajánl fel. De én nem szeretek kérni, sokkal szívesebben adok. 
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Püspöki vizitációt tartottak a marosvásárhelyi városházán
A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalba látogatott szerdán az Erdélyi Református Egyházkerület generális vizitációs bizottsága, Kató Béla püspökkel az élen. A találkozón a 36.300 marosvásárhelyi református fő kérdéseiről, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyzetéről, a remeteszegi temető bővítéséről, a Tulipán utcai gyülekezet templom építésének lehetőségeiről, a Református Kollégium és óvoda helyzetéről, valamint a Kapa utcai felújításról egyeztettek.
A püspökség Peti Andrást kérte meg, hogy szervezze meg a találkozót a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban, hogy a reformátusok legfontosabb problémáiról beszélgessenek a polgármesterrel, illetve az alpolgármesterrel. Az alpolgármester a Maszol érdeklődésére elmondta, Marosvásárhelyen a legnagyobb felekezeti közösség a reformátusoké, a legutóbbi népszámláláskor több, mint 36 ezer vallotta magát református felekezetűnek.
A legfontosabb kérdés, amit sürgősen meg kell oldani, az a Bolyai Farkas Elméleti Líceum telekönyvezése. Az iskolát utoljára több mint száz évvel ezelőtt, még a 20. század elején telekönyvezték, amikor még néhány deszkabódé állt a mostani főépület helyén – mondta Peti András. Az azóta felépített iskolaépületnek nincs telekkönyve, amihez előbb a topográfiai felmérést kell elvégezni. Minderre azért van sürgősen szükség, – magyarázta Peti András, – mert a református egyház elkezdené az iskola felújítását, az ehhez szükséges anyagi alap ugyanis a rendelkezésére áll.
A Tulipán utcai református gyülekezet egy évtizednél is több, hogy szeretne templomot építeni. A tegnapi tanácskozáson ennek a lehetőségeit is megbeszélték. Felmerült egy olyan megoldás, hogy a Gloriei utcai, használaton kívüli, üres kazánházat az egyház rendelkezésére bocsátaná a város, hogy azt templommá átépíthessék. Ennek keresik a jogi lehetőségeit – tette hozzá az alpolgármester. Remeteszegen a temető bővítésének érdekében egy 49 évre szóló megállapodást köt a városháza az egyházzal, amely a város rendelkezésére bocsát másfél hektárnyi területet.
Jövőben ünneplik a reformáció 500-ik évfordulóját, amelybe Marosvásárhely is bekapcsolódik. Felmerült annak is a lehetősége, hogy Kálvin Jánosról nevezzenek el utcát a városban – számolt be Peti.
A Maszol kérdésére, hogy a Református Kollégiumba tervezett szakoktatásról esett-e szó, az alpolgármester elmondta, csupán érintőlegesen beszéltek erről. “A szakoktatás jelentőségéről szó esett, de konkrétan a tervezett szakosztályok létesítéséről nem, az ugyanis nem a polgármesteri hivatal hatáskörébe tartozik” – mondta Peti András. Az alpolgármester szükségesnek és hasznosnak minősítette a találkozót.
A megbeszélésen ismertették a Református Kollégiumhoz tartozó elemi iskola, illetve a cserealji óvoda helyzetét is, amelyek közköltségét, bérleti díját a városháza fizeti. Szó esett a remeteszegi református egyházközség és a polgármesteri hivatal közötti partnerségi szerződéskötésről is, amely értelmében a temető bővítésére bocsátja az egyház a területet 49 évre. A meggyesfalvi gyülekezet Kapa utcai bejáró felújítását kérték az egyházfők, amire ígéretet is kaptak, illetve elmondták, mennyire hátrányosan érinti az egyházat az új adótörvény, amely arra kötelezi, hogy helyi adót fizessenek a parókiák, gyülekezeti házak és más, az egyház tulajdonát képező ingatlanok után. Jövőre 500 éves évfordulóját ünnepli a református egyház, ebben be szeretne kapcsolódni Marosvásárhely is, illetve felmerült annak is a lehetősége, hogy utcát nevezzenek el Kálvin Jánosról. maszol.ro

Szétesőben az RMDSZ
Csak a vak nem látja, hogy nagy bajban van az RMDSZ. A választások közeledtével vezetői ugyan görcsösen próbálják az erő látszatát kelteni, magabiztosnak tűnni. Hangoskodnak is gyakran, bár ez nem mindig indokolt, de csak úgy, mint az erdőben elcsatangoló gyermek: a maguk bátorítására. Kincstári optimizmusuk, a politikai ráolvasás sem sokat segít, még a 85 százalékos támogatottságuk révedt zsolozsmázása sem, mert gyakran elbizonytalanodnak és nem ok nélkül. A legutóbbi felmérés szerint alig 3 százalékos támogatottságuk nem sok jóval kecsegtet. Ha nincs az előre kialkudozott alternatív küszöb biztonsági hálója, most sokan kétségbeesve kapkodnának fűhöz-fához. Egyesek megteszik így is.
A jelek szerint hiábavaló volt a boldogulást az RMDSZ-ernyőn kívül kereső erők oszd meg és uralkodj elve szerint felszámoló, megsemmisítő akarat, csupán az MPP-t sikerült olyan erővel magukhoz szorítaniuk, hogy az már csak tehetetlen rángásokra képes. Az EMNP nem kér a nagyobb testvér megsemmisítő szövetségéből. Az RMDSZ nőszervezetének – vagy mondjuk kisgazdaplatformjának – szintjére jelentéktelenedett MPP az utolsókat rúgja. Biró Zsolttal vagy nélküle, de nehezen hihető, hogy önálló erőként valaha szerephez juthat, külön entitásként elindulhat-e még valamely választáson. Maradt az EMNP, mint az egyetlen önálló, a kijáró politizálást elvető politikai akarat megfogalmazója. Ez most az RMDSZ legfőbb célpontja. A „szövetség” ahelyett, hogy közösségi, nyelvi, szimbólumhasználati jogaink fokozatos és agresszív visszavétele miatt a bukaresti hatalmi gépezettel venné fel a küzdelmet, minden erejével az erdélyi magyar politikai préri felett akar továbbra is kizárólagos ellenőrzést. Miközben Marosvásárhelyen az erdélyi magyar jogérvényesítés szempontjából szimbolikus jelentőségű frontvárosban képtelenek voltak a polgármesteri szék, illetve a városi képviselőtestületi többség visszaszerzéséhez szükséges valós összefogás feltételeit kidolgozni. A szűk látókörű, kicsinyes politikai érdekeken, helyi ellentéteken nem tudtak felülemelkedni, ezért koalíciós jelölt helyett most független jelölttel próbálkoznak.
Mielőtt elfogultsággal vádolnának, az általam állítottakkal egybecseng az, amit legutóbb az alakulat egyik kulcsembere nyilatkozott a sajtónak, s ami úgy hangzott: az RMDSZ szétesett.
Szentgyörgyi László. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A fogyó gyereklétszám indokolja az iskolaösszevonásokat
Tanévről tanévre csaknem ezerrel kevesebben ülnek be az iskolapadokba Maros megyében, s ez a helyzet az elkövetkező években sem változik. A születési statisztikai adatok is a gyermekek létszámának csökkenését bizonyítják, amelynek figyelembe vételével dönt a tanfelügyelőség a tanintézetek összevonásáról. Bár a szülők, igazgatók változtatni szeretnének, az idén ősztől betervezett összevonások már a minisztérium jóváhagyására várnak.
Általános felháborodásához vezet valahányszor a Maros Megyei Tanfelügyelőség iskolák összevonásáról, a jogi személyiség megszüntetésről, netán az épületek kiürítéséről dönt. Pár évvel ezelőtt az Emil Dandea Kémiai Iskolaközpont összevonásáról és költöztetéséről, valamint a szülők, tanárok tiltakozásáról számoltunk be, tavaly a Constantin Brâncuși Építészeti Iskolaközpont veszítette el jogi személyiségét, vonták meg tőle a lehetőséget az önálló tervezéstől, pályázástól. Idén ősztől tíz iskolából gyúrnak ötöt, négy a megyeszékhelyen, kettő-kettő Nagyernyében, Nyárádszeredában és Radnóton van. 
Az iskola-összevonások már 15 éve elkezdődtek, s ha a statisztikai hivataltól kapott számadatokat vesszük figyelembe, nincs miért csodálkoznunk. 1990-ben az óvodások és általános iskolások száma Maros megyében 132 683 volt, de azóta folyamatosan csökkent. Bár több gyerek született, nagyon sokan elhagyták az országot, Maros megyét, így 2000-ben az óvodások és 1-8. osztályosok száma 115 158-ra csökkent.  A 2012-es népszámláskor ez az adat már csak 104 523-as számot mutatott.
230-al kevesebb tanintézet
Az általános népességcsökkenést minden beiskolázási terv elkészítésekor figyelembe vette a Maros megyei tanfelügyelőség. Míg a 2000-es évek elején megyeszinten 400 tanintézményt tartottak nyilván, ma már csak 170 van. A szám azért is csökkent ilyen drasztikusan, mert első körben a kis vidéki iskolákat számolták fel, a községközponti iskolába irányítva a gyermekeket, és iskolabusszal oldva meg szállításukat. Jelenleg a községek szintjén mindenhol csak egy központi iskola van, s ha a hozzá tartozó falvakban van még tanintézet, az alárendelt viszonyba került. Az óvodák esetén is hasonló a helyzet, azzal a megjegyzéssel, hogy nem csak vidéken, hanem városon is elveszítették önállóságukat. 
A döntést a tanfelügyelőség hozza meg
Bár a szakminisztérium előírása szerint elsősorban a háromszáz diáknál kisebb tanintézeteket kell összevonni, Maros megyében a nagyobb iskolákra is sor került már. Ștefan Someșan szerint már a szakminisztérium asztalán levő összevonások esetében sem ez a számadat volt a döntő. „A tanfelügyelőség szintjén jól látjuk, hogy milyen csökkenések vannak településenként, s hosszútávon is tervezni tudunk. Ha Nyárádszeredát vesszük figyelembe, akkor megnéztük, hogy jelenleg hány diák van, mekkora a személyzet, és összehasonlítottuk egy vásárhelyi, például Papiu-s vagy unireás adatokkal. Ez utóbbi iskolák ezres létszámmal működnek. Racionális és anyagi okok miatt döntöttünk az iskolák összevonásáról, szó sincs itt nacionalizmusról vagy más, a helyi, székükhöz ragaszkodó igazgatók, vagy polgármesterek által felhozott okokról. A diáklétszám-csökkenés miatt megyeszinten hozunk intézkedéseket, és idén Nyárádszeredára, Nagyernyére és Radnótra került sor, valamint, mint jól tudják, Marosvásárhelyen is összevonások lesznek. A döntést meghoztuk, kiközöltük, elküldtük a minisztériumba” – közölte a főtanfelügyelő, tudtunkra adva: ez a döntés visszafordíthatatlan.
Nem csak ez a tanfelügyelőségi döntés, hanem az általános népességcsökkenés is visszafordíthatatlannak tűnik. A legfrissebb statisztikai adatokból ugyanis az derül ki, hogy a születések száma Maros megyében sem nő. A megyei hivataltól kapott kimutatás szerint 2009-ben Maros megyében 6451 csecsemő született, 2010-ben ez a szám 6113 volt, 2011-ben 5854-re csökkent, 2012-ben 5781 volt, s kis emelkedést mutatott 2013-ban 5930-cal. A 2014-es és 2015-ös adatokat még nem összesítették. Ha településekre leosztva vesszük górcső alá az újszülöttek számát, akkor kiderül, hogy 2009-hez képest 2013-ban 230-al kevesebb gyerek született Marosvásárhelyen, Szászrégenben 45-el kevesebben, Nyárádszeredában viszonylag stabil volt a születések száma, hiszen 2009-ben 76 csecsemő, majd két évben egymás után 75 kisgyerek jött a világra, majd 2012-ban csak 64, de 2013-ban újra 70. Nagyernyében 2009-ben 86, 2013-ban csak 72 gyerek született,  Radnóton 12-vel kevesebb, de Szováta sem dicsekedhet, hiszen 2010-ben 115 születést iktattak, míg 2013-ben már csak 78-at. A backamadarasi adatok sem biztatóak, hiszen 2009-ben 25 új életet vettek nyilvántartásba, 2013-ban már csak kilencet. 
Vannak pozitív esetek is 
Vannak olyan települések, ahol pozitív irányba mozdult el a születési mutató, például Marosszentkirály, ahol 2009-ben 68-an, 2013-ban már 82 keresztlevelet bocsátottak ki, de Marosszentgyörgy is a születések szempontjából stabil települések közé sorolható, ahol 2009-ben  119 csecsemő, 2013-ben 118 csecsemő jött a világra.  A kibédiek is büszkék lehetnek, hiszen 2009-ben 19, 2013-ban már 25 csecsemővel szerepelnek a statisztikai adatokban.  Ákosfalván a 2009-es 54-es számot 2013-ban 60-ra sikerült feltornászni. 
Amiről nincsenek adatok
Bár Maros megyében a születési adatok nem mutatnak drasztikus csökkenést, s semmiképp sem akkorát, hogy évente ezerrel kevesebb diák kezdje a tanévet, elég ha szétnézünk ismerőseink, családunk körében, s összeszámoljuk, hogy csak az elmúlt év évben hányan hagyták el szülőföldjüket a jobb megélhetés reményében, és hányan vitték magukkal gyermekeiket is. Ezekről a statisztikai adatok csak népszámláláskor beszélnek.
Simon Virág. Székelyhon.ro

Halványodó emlékezet
Egy tucat emlékező gyűlt össze tegnap a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban a kommunizmus áldozatainak kopjafájánál, hogy koszorúzva, gyertyákat gyújtva idén is leróják kegyeletüket a pontosan 67 évvel ezelőtt az akkori hatalom által ki- és áttelepítettek emléke előtt. 
A megemlékezést a dálnoki Beczásy Tánya szervezte, aki maga is elszenvedője volt az akkori eseményeknek, de Szotyorból, Uzonból, valamint Sepsiszentgyörgyről is érkeztek. Beczásy Tánya szerint, noha évről évre kevesebben gyűlnek össze, úgy érzik, szükség van ezekre az eseményekre, hiszen ők az utolsók, akik még fel tudják idézni, mit jelentett 1949. március 3-a, hiszen átélték az akkori terrort és borzalmakat. Manapság már egyre kevesebben ismerik, pontosan mi is történt 67 évvel ezelőtt, és mintha nem is szívesen beszélnének arról a korszakról. Incze Sándor nyugalmazott református esperes – akinek érmelléki rokonai szintén átélték a meghurcoltatást, áttelepítést – szerinte„egy igazán sötét korszakról” lehet beszélni, a ma emberének fogalma sem lehet, mit jelentett, amikor az éjszaka közepén a milícia kiver az ágyadból, majd akaratod ellenére menned kell, istállóban, disznópajtában, viskókban élned, egyszerűen azért, mert a rendszer úgy gondolja, osztályellenség vagy. Éppen ezért fontos nem csak emlékezni, de gyermekeinknek, unokáinknak elmesélni az akkor történteket, hiszen lassan, de biztosan feledésbe merül minden. Az emlékezők az Úr imádságával, a Miatyánkkal zárták a megemlékezést.
Hatvanhét évvel ezelőtt a 87. számú törvény megjelenését követő nap hajnalán a román kommunista hatalom országszerte mintegy 3500–5000 földbirtokos családot hurcolt el kényszerlakhelyre. Erdélyben Marosvásárhelyt, Sepsiszentgyörgyöt, Nagyenyedet, Gyulafehérvárt és Dévát jelölték ki számukra. A Háromszék megyei földbirtokosságot Sepsiszentgyörgyre, majd másfél év múlva Dobrudzsába hurcolták.
Nagy D. István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Táncolók és táncoltatók (Beszélgetés Csáky Zoltán televíziós személyiséggel)
Megjárt mennyet és poklot, televíziós személyiségként előbb a bukaresti magyar adás, majd a Duna Televízió egyik meghatározó arcaként vált milliók kedvencévé. Csáky Zoltánnal a távolba szakadt ember véleményformálási jogáról és az erdélyi magyar életről is beszélgettünk.
– A marosvásárhelyi magyarok többnyire a Bolyai-líceum mindenekfelettiségével hozakodnak elő. Ön is?
– Persze. Nagyon jó tanáraim voltak, műveltségem alapjai, az erkölcsi tartás, minden onnan származik. Egész életemben kísért az emlék, amikor 1962-ben, a ballagás előtt néhány nappal hívattak az igazgatói irodába. Kozma Béla, a legendás igazgató fogadott, társaságában két, számomra ismeretlen férfi. – Az elvtársak a pártbizottságtól jöttek, szeretnék, ha románul búcsúztatnád az évfolyamot. Hajlandó vagy-e, fiam? – kérdezte. – Igazgató elvtárs, mondtam, itt évtizedek óta magyarul búcsúzunk, én is magyarul mondom el a beszédemet. – Hallották az elvtársak? – fordult feléjük. És ezzel vége volt. 
– Milyen volt az akkori Vásárhely?
– In floribus! Nagy színészgenerációk nőttek ki, a kilencven százalékban magyar játékosokból álló ASA futballcsapata virágkorát élte. A Bolyai igazi magyar sziget volt, a romántanárnőnk már akkor mondogatta: vigyázzatok, mert csak Székelykocsárdig tudtok érvényesülni a magyar nyelvvel. Persze, nem zárkóztunk el a román kultúrától sem, a Székely Színház sztanyiszlavszkijos világa után igazi nagy reveláció volt az akkoriban alapított román tagozat frissessége, új, a mozgástechnikát felértékelő stílusa. – A mai városról is hajlandó véleményt mondani?
– Azt tartom, hogy messzire távozott ember ne ítélkezzék. Bár az is igaz, hogy másfél évtizeden át tévésként havonta jártam vissza. A Duna Televízióval végrehajtott egyik legnagyobb médiatettünk az erdélyi március 15-i ünnepségek közvetítése volt, ezek során éreztem igazán a változást. A Postaréten ünneplő marosvásárhelyiek egyre megfáradtabb közösséget alkottak, míg Székelyföldön beljebb haladva nőtt az ünnep jó értelemben vett harsánysága, életereje. Marosvásárhely megváltozása elsősorban a Markó Béla, Frunda György, Borbély László triász nagy bűne, riporterként, a Heti Hírmondó főszerkesztőjeként éveken át követhettem a politikai habitus változásait.
– A kívülálló számára a bukaresti televíziós pálya egészen kivételes státusnak számított a hetvenes években. Belülről nézve is az volt?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy eleget tettem Bodor Pál hívásának. Az egyetem után, 1969-ben a Vörös Zászlónál kezdtem dolgozni színikritikusként. Ebben a minőségemben 1971-ben kritikát írtam a bukaresti televízió magyar adásáról. Miután a lapszám a Bodor kezébe került, felhívott, és azt mondta: ha minket bírálsz, gyere és csináld. Remek idők voltak, akkoriban még lehetett az erdélyi magyarságot szolgáló, nézhető műsort készíteni. Lehetővé tette ezt szakmai felkészülésünk, de Bodor „széles háta”, azaz az apósa, a központi bizottsági tag, Gere Mihály is. Torockóról, Székről készítettünk riportokat, portrékat erdélyi szellemóriásokról. És olyan igazi közösségteremtő műsorokat is, mint a Zenés karaván, a Kaláka, amelynek például az volt a jelszava: Jobb, ha mi táncolunk, mint ha minket táncoltatnak. Gyorsan mozgalommá vált, hólabdaszerűen nőtt, ugyanakkor egyre veszélyesebbé vált a hatalom szemében.
– Szekusdossziéja hogyan „emlékszik” ezekre az időkre?
– Sok érdekes dolog derült ki belőle, de én semmit sem érzékeltem az egészből. Az első jelzés az akkori feleségemtől, Sikó Ildikótól érkezett, aki kisírt szemmel érkezett haza Vásárhelyre egy bukaresti fejtágítóról. Kincses Előd ügyvéd figyelmeztette: vigyázz, mert Zolit megfigyelik. Az utolsó rólam szóló jelentés 1988-ból származik, ráadásul egy kalákás jelentett, Jakabffy Attila. Illetve az 1989. februári, Budapestre való áttelepedésünk után is született még egy jelentés az első interjúról, amelyet a Kossuth rádiónak adtam, Nadia Comăneci szökése ügyében szólaltattak meg mint „szakértőt”. – Tévésként soha nem kényszerült utólag nehezen magyarázható helyzetbe?
– Kivételezettnek tarthatom magam, mert Bodor engem soha nem bízott meg politikai tárgyú műsorokkal, se tévés publicisztikával. Nem is emlékszem, ki kellett-e mondanom valaha a képernyőn Ceaușescu nevét. Kalákáztam, kollégiumoztam, portrékat készítettem. Bodor távol tartott engem – s talán még Boros Zoltánt – az aktuálpolitikától, így utólag nem is lehetek eléggé hálás neki ezért.
– Fel sem tűnt, hogy közben mások vergődnek a pártos sajtó béklyójában?
– A magyar adásról nemrég megjelent könyv egyik bemutatóján „vallomásoztunk”, emlékeket idéztünk. Akkor mondta el Máthé Éva, hogy ő sajnos nem tud csupa szépre emlékezni. Vele csináltatták meg ugyanis az adás első negyedóráját, amely kizárólag a nagy vezető dicsőítéséről szólt. Név és arc nélkül ugyan, de akkor is.
– Ha ilyen burokban élt, mi érlelte meg önben a Magyarországra telepedés gondolatát? – Két keserű dátum van az életemben: 1985. január 11. és 2015. január 11. Az első egy borzasztóan hideg hétfői nap, Vásárhelyről repültem Bukarestbe, a szerkesztőségben pedig azzal fogadtak: miért jöttél, nincs adás. Hogyhogy nincs adás? Te semmit sem tudsz? Nem. Előtte való pénteken szó szerint adás közben húzták ki a dugaszból a német nyelvű műsort. Szélnek eresztettek bennünket. Bodor 1983-as távozása után ugyan egyre inkább éreztük a megszorításokat, de ezt a drasztikus megoldást semmi sem vetítette elő. Én a bukaresti rádió erdélyi tudósítója lettem, termelési riportokat készítettem. A második feleségemet, Emőkét gyerekgyógyászként Romanba helyezték, néha hazajött, néha én mentem a Trabantommal, Zselyke lányunk a nagymamánál nevelkedett. Ez így nem élet, mondogatta a nejem, aztán egyszer csak biztatni kezdett, hogy adjam be a kitelepedési kérelmet. Mivel Magyarországon születtem, ennek elvileg könnyebbséget kellett jelentenie. Beadtam, nyilván rögtön kirúgtak a rádiótól. Akkor már nem volt visszaút, eljöttünk.
– A rövidesen bekövetkező változások nyomán nem merült fel önben, hogy itthon kezdjen újra mindent? – Bodor Pál a tanúm, hogy 1990 februárjában haza akartam jönni. Októbertől a magyar rádiónál dolgoztam a határon túli műsor szerkesztőségében. Januárban a tévé megbízásából már újra otthon voltam, Jelentés Erdélyből címmel készítettem egy háromrészes riportsorozatot. Jelen voltam például Tőkés László első szabad istentiszteletén, a templom előtt még katona vigyázott rá. A februári vásárhelyi gyertyás tüntetés után – bár akkor már nagyon készültem haza – Bodor azt mondta: várj még. A fekete március aztán mindent eldöntött.
– Milyen eseményhez kötődik a másik cezúra, 2015. január 11-e?
– Az a budapesti tévés életem végének időpontja. Újabb hétfői nap, mentem be a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorába, amikor rohan utánam az adásszerkesztő. Jól vagy, Zoli? Jól, persze. De van egy kis gond: nem vezetheted a műsort. Nem írták alá a szerződésedet. Szó nélkül megfordultam, összeszedtem a személyes dolgaimat, és eljöttem. A nagy tévés leépítési hullám engem is elsodort. Jólesett viszont, hogy a nézőknek a világ minden részéről és a kollégáknak is nagyon hiányoztam.
– Most, bő egy év után hogy érzi magát? Még inkább fáj? Vagy szűnőben van?
– Az tart némileg karban, hogy mindenhonnan hívogatnak. Megjelent két kötetem, keresik a filmjeimet, bemutatókra járok. Az emberek ragaszkodása megindító: egy éve nem vagyok a képernyőn, és még mindig nem akarnak elfelejteni. Persze, jó lenne valami új kihívás, mert azért fáj a szakmai megbecsülés hiánya. Nem kaptam választ az Erdély kifosztásáról szóló, Zöld arany című filmtervem szinopszisára. Az utolsó arcél című dokumentumfilm-tervem azonban most megvalósulni látszik. A jugoszláv hadsereg egykori alezredeséről, Sutus Józsefről szól, aki feleségét követve ma Macedóniában él. Első világháborús honvédsírokat tárt fel Szkopjében, ahol a régi temetőt magyar temetőnek hívják. Ő a szkopjei magyarok vezetője, tevékenysége nyomán a városban emléktáblát helyeztek el, négy utcát magyar személyiségekről neveztek el. Erős hiányérzetként él viszont bennem, hogy nem tudtam folytatni az ortodoxia erdélyi térhódításával foglalkozó Hagymakupolás honfoglalás című filmemet. 
– Merre szerette volna továbbvinni ezt a nagy visszhangot kiváltó történetet?
– A katolikus egyház irányába. Jakubinyi György érsek annak idején nem nyilatkozott nekem, de megváltozott az optikája, mióta a pápa Romániában járt, Erdélybe viszont nem látogatott el. Úgy gondolom, a székelységnek, Székelyföldnek gyakrabban kellene pozitív impulzusokat, üzeneteket küldenie magáról a nagyvilágnak. A csíksomlyói búcsú, az összmagyarság legnagyobb ünnepe közvetítésekor gyakran megfordult a fejemben: mi lenne, ha a ferences atyák felkérésére a somlyói nyeregben összegyűlő ötszáz-hatszázezer székely-magyar-csángó zarándok aláírásával hitelesítenének egy, a Szentatyához címzett meghívót? 2017-ben, a négyszázötvenedik jubileumi évben Ferenc pápa látogatása aktuális lehetne. És akkor Őszentsége szembesülhetne a ténnyel: az ortodoxia hiába potyogtatta tele Székelyföldet hagymakupolákkal, így próbálva jelezni, hogy ősi román föld, ott bizony félmillió katolikus hívő előtt misézhet.
CSÁKY ZOLTÁN
Sümegen született 1945-ben. Nős, három gyermek apja, egy unoka nagyapja. Gödöllőn él. Tanulmányait Marosvásárhelyen a Bolyai Líceumban, majd Kolozsvárott a BBTE bölcsészeti karán végezte. 1971-től az RTV magyar szerkesztőségének tagja, a Kaláka és a Kollégium című műsorok szerkesztője, műsorvezetője. 1989-ben családjával Magyarországra telepedett. A Kossuth rádió munkatársaként dolgozott, majd a Duna Televízió alapító tagjaként a Heti Hírmondó főszerkesztője és műsorvezetője, dokumentumfilmek szerzője. Hagymakupolás honfoglalás című filmjét levetítették a University London East European Studies karán. 2010 és 2014 között az MTVA műsorvezetője, az Arcélek portrésorozat szerzője. Kötetei: Hagymakupolás honfoglalás (2004), A jóisten politikája (2010). Díjak, kitüntetések: Pethő Sándor-díj, Julianus-díj.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Széltörésben
Vári Attila Marosvásárhelyen
Vári Attila József Attila-díjas írót és költőt, a Lassított lónézés, a Változatok ütő és védekező hangszerekre, illetve több, máig népszerű verseskötet, novelláskötet, regény szerzőjét ünnepelte szépszámú közönség szerdán délután a Bernády Házban. Az irodalmi estet kettős eseményként harangozták be a szervezők: egyrészt a szerző hetvenedik születésnapját ünnepelték, másrészt ekkor mutatták be legutóbbi, Széltörésben című verseskötetét, amely a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg.
Az egybegyűlteket az estet szervező kiadó igazgatója, Káli Király István üdvözölte.
– Kettős eseményen veszünk részt, egyrészt az új verseskötet bemutatóján, másrészt a város megtért gyermekét üdvözölhetjük hetvenedik születésnapján. Vári Attilának ez már a hatodik kötete a Mentornál, gyakorlatilag háziszerzőnkké lépett elő. Barátomként szeretem, a közeli régmúltból azt tudom, ami közös az életünkben. Egy párnaháborúra emlékszem és arra a vagonra, amelyben tizenhárom évesen a mumpsz foglya voltam, és ő vigasztalásnyira mellettem maradt. Sem akkor nem értékeltem igazán, amit értem vállalt, sem tizenhárom évvel később, amikor összetalálkoztunk Vásárhely főterén, és elolvasta, majd eljuttatta zsenge és értéktelen irományaimat oda, ahol íróvá avattak. Fölöttem járt két osztállyal, és utóbbi találkozásunkkor már kétkötetes szerző volt, én pedig minden betűjét szentírásként faltam, nyeltem. Egyetlen kijelentését nem tudtam akkor sem elhinni, azt, hogy számára vége az emlékeknek. Most, több mint 40 év távlatából állíthatom, hogy álságosan játszotta a felnőttet, hiszen egy életen át az örökölt és maga teremtette mítoszok között élt. Erre volt szüksége, hogy átélhesse a világ viszontagságait. Életemet szebbé, jobbá tették meséi, történetei, mert hinni tudtam, akartam bennük – az életre hangolódás között is meggyőződhetünk arról, hogy vannak csodák – mondta Káli Király István, majd az új verseskötetet méltató Kovács András Ferenc szólt a közönséghez.
– Vári Attila szeretetre és olvasásra méltó ember. Nagyon fontos a jelenléte az irodalomban. Már akkor is fontos volt, amikor még alig tudtunk róla. E kötetben 35 vers van, és ezek a versek nagyon pontosan tagolódnak, szövésük felszabadítóan groteszk, utána pedig felszabadítóan keserű. Az első részben az Önarckép cikluscím szerepel, ez családi portrésorozat. Az emlékszilánkok, a legbelső történetek valahol az elhallgatás cseles határán vannak. Mennyi keserű szeretet, fanyar humor van ezekben a versekben! Groteszk lábjegyzetek, névjegyzetek, farsangi csujjogatók. Két verse a hetvenes, nyolcvanas évekből való, a többi bárhol keletkezhetett a huszadik és huszonegyedik század árnyékában. A félkeserű gyerekszáj kiszól a képből. A nagy mesélő az életrajzi mozzanataiban nem adós nekünk, de a líra egy fél szájhúzást, metaforát könnyebben elárul, mint a próza. Ezek nagyon jelen idejű emlékek. Élesen felvillantott és félhomályban is maradó portrék tetőznek a versekben, amelyek Kormos Istvánt juttatják eszembe. Groteszk, burleszk, félfanyar, központozás nélküli versek, dallamok szerepelnek a kötetben – a vers legalább hajlítható, ha a világ merev. A Sancho Panza-verseket követően lassú sötétedés következik, e szint pedig megmarad és emelkedik a második, Forgószélben című ciklus alatt. Megrázó és könyörtelen versek is helyet kaptak a kötetben, alkotásainak nagy erőssége a játékos billegetés: mosolya egy kisfiúé és magányos farkasé egyszerre. Szürrealisztikusan tud láttatni dolgokat, el tudja emelni a sorokat, akár a nyelvtől is. A víziók és tündérálmok között állandó mozgásban van az akarat és az én. Mindig dalszerű volt, itt a meg-megakasztó, szándékos ritmustörések a kételyt fejezik ki, az érzést, amikor beleszakad az ember hátába a fájdalom. Sokféle verset ír, rímes verset, szabad verset egyaránt. Hosszan, szuggesztíven és kívülről el tudja mondani a verseit, szívből szavalja őket – mondta KAF számos sztorival gazdagított méltatóbeszédében, majd az est végén a szerző osztotta meg emlékeit a közönséggel, illetve olvasott fel legutóbbi verseskötetéből.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

A Bekecs és a nyárádmenti táncmozgalom
Nyolcszáz gyermek és fiatal kapcsolódott be
Amikor rázendítenek a zenészek, s elődeink népviseletébe öltözött derék fiatalok vonulnak a színpadra, kisimul az arcunk, elillan a lelkünk mélyén szunnyadó szomorúság, s valami őserejű vidámság lesz úrrá rajtunk. Ez az érzés kerít hatalmába, amikor a Bekecs néptáncegyüttes elkezd táncolni. Népszerűségük nemcsak Maros megyében, hanem Erdély-szerte töretlen. A Felszállott a páva televíziós népzenei és néptánc-tehetségkutató verseny hozott számukra még nagyobb hírnevet és ismertséget a Kárpát-medence tánckedvelői körében. Az együttest Benő Barna vezeti, vele beszélgettünk a Bekecsről, a néptáncról s a néptáncoktatás mozgalmáról, amelyet az egész Nyárádmentén felvállaltak. Munkájuk révén e térségben 800 gyermek tanulja a néptáncot és élteti a hagyományt.
– Tízéves koromtól táncolok, negyedik osztályos voltam, amikor Füzesi Alberttel a Napsugár néptáncegyüttesnél elkezdődött a táncoskarrierem. A Napsugárnál hét évig táncoltam, aztán tizenhét éves koromban a Maros Művészegyütteshez szegődtem, ahol öt évig voltam alkalmazott. Ezzel belekerültem a táncos "körforgásba". Már a napsugaras időszakban hívtak tanítani, három-négy évig tanítottam a Folk Center által működtetett marosvásárhelyi táncházban, akkoriban a művészeti líceummal szemben, ami jelenleg a dzsesszklubban működik. Abban az időben már majdnem minden táncoskolléga foglalkozott néptánctanítással. Ennek is köszönhető, hogy azóta több táncház létesült Marosvásárhelyen. Először Mezőbergenyében volt csoportom, utána Marosugrán rövid időre, azt követően kerültem Nyárádszeredába. A Bekecsnél Szabó Erikával kezdtük, akinek a férje nyárádszeredai volt.
– A Bekecs néptáncegyüttes már létezett akkoriban.
– Igen, a Bekecs együttest 1998-ban Veress Kálmán hozta létre. 2002-ig működött az ő vezetése alatt, utána Farkas Sándor vette át, aztán különböző okok miatt megszűnt a tevékenység, és 2007-től kezdtük újra az oktatást. Először a Bocskai István Elméleti Líceum tánccsoportjaként, a líceum diákjai táncoltak benne, a helyiek és a környékbeliek, egyesek lemorzsolódtak, mások bekapcsolódtak. A Bekecs nevet 2008- ban vettük fel. Felhívtam telefonon Veress Kálmánt, megkérdeztem, hogy beleegyezik-e, merthogy ezt a nevet ő találta ki. Beleegyezett. Az új Bekecs együttesnek nagyon kevés köze volt az előzőhöz, tulajdonképpen egy teljesen megfiatalított együttes jött létre ugyanazzal a névvel. Az együttesben jelenleg nyárádszeredai és környékebeli, marosvásárhelyi, sőt még gyergyói fiatalok is táncolnak.
– Bekecs néptáncegyüttesről beszélünk, amelyben több csoport, több generáció táncol.
– Jelenleg öt generáció táncol Nyárádszeredában, kétévente igyekeztünk újabb táncosnemzedéket indítani. Van egy játszóházunk, oda óvodáskorú gyermekek járnak, egy Morzsa-Bekecsünk, amely a harmadik–hetedik osztályosok generációját fogja át, van egy Apró-Bekecsünk, amelyben a hetedik–tizedik osztályosok, a Kis-Bekecsünk, amelyben a tizenegy–tizenkettedik osztályosok és elsőéves egyetemisták, és van a Nagy Bekecs, amelyben a "vének", a 18-30 év közötti korosztály táncol, s amelyben én vagyok a legidősebb.
– Adatközlő hagyományőrzők táncolnak-e a Bekecsben?
– Nem sikerült őket bevonni. Azonban meg kell említenem, hogy a felsoroltakon kívül még van három csoportunk Nyárádszeredában. Kezdő tánccsoportokat indítottunk a líceumban és van egy felnőttcsoportunk is. Oda vártuk vissza a fiatal házasokat. Több-kevesebb sikerrel működik ez a csoport, ugyanis a családosok hobbiszinten művelik a táncot, nem profi együttesről van szó. Viszont a Nagy Bekecsben hivatásszerűen űzzük a táncot. Jelenleg 12 fiú és 13 lány tagja az együttesnek.
– Rengeteg tánccsoportot említettél, jelenleg hányan kapcsolódtak be ebbe a mozgalomba?
– Nyárádszeredában 170-en táncolnak az említett csoportokban, ehhez hozzáadódnak a környékbeliek is, pontosabban – egy község kivételével – az egész Nyárádmente. Ezeken a településeken a Nagy Bekecs 16 táncosa oktat néptáncot. Minden községben van legalább egy tánccsoportunk. Az is előfordul, hogy egy községben három tánccsoport működik, mert a községet életerős, nagyobb falvak alkotják. Ákosfalván például a községközpontban, Harasztkeréken és Székelyvajában van csoportunk. A község kilenc falujából ebbe a három faluba hozzák be a gyermekeket. Dózsa György községben két tánccsoport, Karácsonfalva községben három, Gálfalva községben két, Nyárádszeredában hét, Székelyberében két, Nyárádmagyaróson egy, Csíkfalva községben két, Nyárádremetén két, Koronkában két tánccsoport működik. Jedden, sajnos, már nincs akit oktatni. A Nyárádmentén összesen 800 gyermek részese a néptáncoktatásnak.
– Kizárólag a néptáncoktatást vállalta fel a Bekecs, vagy a népi kultúra más szeletét is?
– Nyárádszeredában nagyon fiatal, zsenge korú fiataloknak indítottunk népi hangszeres oktatást, a gyermekek hegedűn, citerán és furulyán tanulnak játszani. A furulyásokat brácsára és bőgőre szeretnénk "áthangolni". Úgy gondoljuk, hogy egy ilyen nagyszabású mozgalomnak saját zenekarra is szüksége van, legalább házi használatra. Valahol el kell kezdeni a népzeneoktatást is. Ebből Bartis Zoltán, a prímásunk veszi ki a részét, aki szárhegyi származású, de Vásárhelyre nősült, s az Üver zenekart vezeti. Ezzel a zenekarral léptünk fel a Felszállott a páva vetélkedőn is, ahol a legjobb határon túli előadó különdíjjal illettek.
– Ha már a Pávánál tartunk, melyek voltak a Bekecs legemlékezetesebb és legnagyobb sikerei?
– Móron volt egy olyan szabadtéri előadásunk, ahol tízezernél is többen voltak a közönség soraiban. Itt a Csík zenekarnak voltunk az "előzenekara". Számomra a Bekeccsel ez volt a legnagyobb élmény, hiszen óriási közönségnek táncolhattunk. A Páván tudtuk, hogy több mint egymillió ember néz a Duna tévében, de a teremben csak 200-an voltak. Az élő előadások nyújtják a legkiemelkedőbb élményt. Tavaly augusztus elsején is volt egy élménydús előadásunk, amikor a nyárádszeredai kistérségi napokon az Attila Fiai társulattal az István, a király című rockoperából adtunk elő részleteket. Egyedi élmény volt. Jó hír, hogy május 27-ére Szovátára hívták meg őket, s ott is lesz közös előadásunk. Élőben hallani a nagy slágereket az eredeti előadókkal s az előadás részesének lenni nagyon intenzív, nagy élmény.
– Évente hány kiszállást, turnét, fellépést vállal az együttes?
– Tavaly nyolcvan előadásunk volt. Ahogy telnek az évek, egyre több előadásunk van. A Páva előtt körülbelül 65 volt, viszont az ott elért sikernek köszönhetően még tíz előadásunk volt. Azt gondolom, hogy a népszerűségünk inkább annak köszönhető, hogy sohasem csalódott bennünk a közönség, s emiatt hívnak vissza. Lépésről lépésre építettük ezt az együttest, s kialakítottuk a kapcsolatrendszerünket. Az együttesnek hat saját nagy műsora született. A Hamupipőke előadásunkkal megfordultunk Budapesten a Hagyományok Házában, Kolozsváron a Magyar Operában, Marosvásárhelyen a Nemzeti Színházban és több kisebb településen is Maros megyében. Marosvásárhelyen március 30- án 10 órától láthatja a közönség az utolsó előadást a Maros Művészegyüttes termében. A Hagyatékok folklórműsorunk több mint 100 előadást ért meg, amit Erdélyben és Magyarországon színházakban, szabadtéri színpadokon és kisebb művelődési házakban adtunk elő.
– Mit táncol szívesen a Bekecs?
– Néptáncot. Olyan tág a paletta! Minden táncnak megvan a maga szépsége és különlegessége. Minél jobban belemélyülünk, minél részletesebben tanuljuk meg, annál inkább rájövünk, hogy mit miért és hogyan kell táncolni. A néptánckutatás olyan szakaszba jutott, hogy egy táncról nem azt jelentjük ki, hogy ez kalotaszegi tánc, hanem megnevezzük a falut és az adatközlőt. Például Bogártelkéről a Poncsa tánca. A készülő új műsorunkban a táncosok stílusát, karakterét mutatjuk be, s próbálunk rájönni az összefüggésekre, mitől is egyedi az adatközlő tánca. Nem imitációról van szó, hanem a táncfolyamat miértjeit próbáljuk megérteni. Sokan kiemelik a gesztusokat, de ezen túlmenően sok olyan apróság van, amire érdemes odafigyelni. A színpadi néptánc fejlődésének folyamata végig követhető, ez letisztulóban van, s ebben próbáljuk mélyebbre ásni magunkat. Itt tart a néptáncvilág. Vannak, akik nem ezt művelik, a román együttesek teljesen másként táncolnak, mint mi.
– Ejtsünk szót az együttesek finanszírozásáról. Ki támogatja a Bekecs együttest?
– 2009-ben létrehoztuk a Bekecs Táncegyesületet, jogilag ez a működési keretünk. Próbálunk több lábon állni. Biztos támogatónk a nyárádszeredai önkormányzat, a költségvetésünk 15 százalékát biztosítja. A többi kialakul. A nyárádmenti polgármesteri hivatalok pártfogolnak még, velük szerződést kötöttünk a táncoktatásra vonatkozóan, ez részleges támogatás. Ezenkívül vannak a pályázatok. Leveleket is írunk, tavaly a magyarországi nemzetpolitikáért felelős államtitkárságnak és a kultúráért felelős államtitkárságnak írtunk. Pozitív volt a válaszuk, segítettek bennünket. Nagy álom válna valóra, ha biztosítanák a költségvetésünket. Hosszú távon ez lenne a jövő. El kellene különítsük az oktatási programunkat a Nagy Bekecsétől. Ez utóbbi valószínűleg hamarosan különálló intézmény lesz, az ügyintézés folyamatban van. Az oktatási rész további támogatására is nagy szükség lenne. Ezért kéréssel fordultam a megyéhez, de a törvények nem teszik lehetővé a támogatást. A román tanügyi törvény szerint csak heti egy órában oktathatunk néptáncot, s azt is csak hetedik osztályig. Heti egy órában nem lehet minőségi művészeti oktatást végezni. Minden egyes új szakág bevezetéséért nagy harcot kell vívni. Azt próbáljuk, hogy a harminc csoporttal működő oktatási rendszerünk működtetését a magyarországi oktatási rendszer mintájára szervezzük meg. Azt szeretnénk, ha az egész átlátható lenne, leszögeznénk, mit tanítunk, hogy tanítjuk, és milyen módszer szerint.
– Most is kiszállásra készül az együttes…
– Igen, Dubajba, fesztiválra. De erről majd akkor beszélünk, amikor hazaérkeztünk.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

MIÉRT-küldöttgyűlés – kitüntették Horváth Annát
A szervezet építését elősegítő, kiemelkedő munkájáért Horváth Annának, Kolozsvár alpolgármesterének ítélték oda a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) Pro Organizatione díját, az indoklás szerint rendkívül nyitott és segítőkész volt az ifjúsági szervezetek felé, és segítette őket. Az elismerést Czirmay Zoltán, az RMDSZ kolozsvári szervezetének ügyvezető elnöke vette át hétvégén Marosvásárhelyen, a MIÉRT éves küldöttgyűlésén. 
A szervezet első alkalommal adta át Fiatal tehetség díját – a székelyudvarhelyi Jakab Hunornak –, amely által olyan fiataloknak köszönik meg munkájukat, akik tehetségükkel másokat is inspirálnak.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere arra biztatta a fiatalokat, hogy a nehézségek ellenére merjenek közéleti szerepet vállalni. Megjegyezte: különbséget kell tenni azok között, akik valakik akarnak lenni és azok között, akik valamit akarnak tenni, és elsősorban a törekvőket, nem pedig a törtetőket kell támogatni. Nyugati Jelen (Arad)

Marosvásárhely lesz a 2016-os tudományos ülésszak helyszíne
Szombaton a Vártemplom gótikus termében tartotta szokásos év eleji közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya. A résztvevők elfogadták a szakosztály múlt évi tevékenységéről szóló beszámolót, megszavazták a 2016-os munkatervet, újraválasztották a lejárt mandátumú választmányi tagok többségét, kettő helyébe pedig új tagot juttattak be a vezetőségbe.
A Szabó Béla professzor, a választmány elnöke vezette közgyűlésen elhangzott, hogy a szakosztálynak jelenleg 900 aktív tagja van, 2015-ben 69-en iratkoztak be. A tagsággal való kapcsolatot az Orbán-Kis Károly által karbantartott hírlevélen keresztül tartják.
A szakosztályt orvos-továbbképzéseket szervező és kreditpontadó egyesületként 2015-ben is akkreditáltatták az Országos Orvosi és Fogorvosi Kamaránál. Ha valaki a helyi jellegű és az országos rendezvényeken is részt vett, megszerezhette a szükséges számú kreditpontot – hangzott el az ülésen.
Az elmúlt évben a Kultúrpalota nagytermében ünnepelték meg a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70. évfordulóját, és erre az alkalomra egy kötetet is megjelentettek.
A múlt év áprilisában Kolozsvár volt a helyszíne a szakosztály XXV. tudományos ülésszakának, amelyen 103 előadás hangzott el, és 495-en vettek részt. Az ülésszak keretében Feszt György professzort Csőgör Lajos-díjjal, Szilágyi Tibor professzort Lencsés György–Ars medica díjjal tüntették ki. Török Tamás gyógyszerészhallgató Dr. Kopp Elemér- pályadíjat vehetett át. Az ülésszakot Bódizs György alelnök szervezte.
A múlt évben is megtartották Székelyudvarhelyen a XXII. családorvosi továbbképző konferenciát, amelynek fáradhatatlan szervezője Balla Árpád főorvos.
Szeptemberben Szémán Péter, az EME szilágysomlyói csoportjának vezetője szervezte meg a XXIII. Báthory Napok keretében a XXII. orvostovábbképző konferenciát az egészséges életmódról. A Magyar tudomány napja Erdélyben égisze alatt Csíkszereda volt a helyszíne a XIX. Erdélyi Orvosnapoknak (Sipos Emese és Pázmán Enikő rendezésében).
Az Orvostudományi Értesítő különkiadásokban jelentette meg a kolozsvári tudományos ülésszak és múlt évi Tudományos Diákköri Konferencia előadásait. 88. kötetének két száma a nyomdában van, költségeit a Gedeon Richter Románia Rt. fedezte.
A Magyar tudományosság Romániában 2002–2013 között (2015) című kötetben a Gyógyszerészeti kutatások című fejezetet Gyéresi Árpád professzor szerkesztette.
Vass Levente a Studium Alapítvány lapját és az orvosi szaknévsort tartalmazó füzetet mutatta be.
A múlt évben is meghirdették a szakosztály által és a Semmelweis Egyetemmel közösen is a kutatóknak szóló pályázatokat, amelyeken két kutató és öt kutatócsoport nyert meg.
A legjobb tanulmányi eredményt elért hallgatókat ballagáskor Csőgör Lajos-díjjal jutalmazták. Feszt György és Gyéresi Árpád professzoroknak Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét adományozta. Fülöp Ibolya adjunktus, aki a beszámolót és a tevékenységi tervet bemutatta, a Pápai Páriz Ferenc Alapítvány fiatal kutatói ösztöndíjában részesült, Sipos Emese professzornak a Dr. Mikó Imre-emlékplakettet adományozta az EME vezetősége.
Dr. Benedek Imre professzor bejelentette, hogy a 180 tagot számláló kardiológiai szakcsoport vállalja, hogy továbbképző tanfolyammal egybekötött népszerű évi tanácskozásukon társszervezőként feltüntetik az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályát. Tudományos tevékenységük ismertetése során bejelentette, hogy egy újabb pályázatot nyertek, ennek keretében 22 millió euróból gazdálkodhatnak.
A szakosztály 2015-ös megvalósításai között szerepel az Orvostudományi Értesítő szerkesztésébe bevezetett Editorial Manager program, ami korszerűbbé, gördülékenyebbé teszi a szerkesztőségi munkát, és amelyet Mezey Tibor ismertetett.
A megszokott forgatókönyvet követő 2016-os munkatervből kiemeljük, hogy a XXVI. tudományos ülésszak helyszíne Marosvásárhely lesz. A nulladik napon a fiatalok kérésére pályázatírásról, magánrendelő megnyitásáról, a malpraxis- biztosításról és egyéb, őket érdeklő gyakorlati ismeretekről tartanak előadásokat. Továbbra is érvényben marad, hogy akik a jelentkezési határidőig közlésre alkalmas formában küldik be tudományos dolgozatukat az Értesítő szerkesztőségébe, ingyenesen vehetnek részt az ülésszakon.
Bár 2015-ben nem járt sikerrel, 2016-ra is meghirdetik a könyvkiadási pályázatot.
Az ülés végén került sor a választásra. Incze Anna sepsiszentgyörgyi, Pázmány Endre csíkszeredai és Simon István gyergyói választmányi tagok, akiknek lejárt a mandátumuk, továbbra is vállalták a megbízatást. A nagyváradi Földes Béla Kékedi Imre margittai orvost ajánlotta maga helyett, amivel egyetértett a választmány. Kovács Dezső professzor megüresedett helyére ketten pályáztak, Kovács István belgyógyász főorvos, kardiológus szakorvos, aki a fiatalítás jegyében való előrelépésben ígért segítséget, és Székely Edit, a MOGYE mikrobiológiai tanszékének adjunktusa, aki végül is eggyel több szavazattal került be a választmányba.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Emlékezzünk és tiltakozzunk székely méltósággal!
A székely szabadság napja a székely vértanúkra való emlékezés, a tiltakozás, az autonómia melletti kiállás napja is. Ezért a Székely vértanúk emlékművénél tartott megemlékezés után Marosvásárhely főterére vonulunk, hogy a prefektúra előtt tiltakozó nagygyűléssel nyomatékosítsuk követeléseinket.
Rendkívül fontos, hogy mind a megemlékezés, mind a felvonulás és tiltakozó nagygyűlés a legnagyobb rendben, a hatályos gyülekezési törvényt betartva történjen. Emlékezzünk és tiltakozzunk székely méltósággal, azzal az erkölcsi tartással, amely – a székely hagyományoknak megfelelően – népünk minden megmozdulását jellemezte a történelem során, és jellemzi ma is. Ne adjunk helyet semmilyen esetleges provokációnak, jöjjön az bárhonnan, a békés, de határozott kiállást megzavarni akarókat azonnal szigeteljük el, és figyelmeztessük a legközelebbi rendfenntartó személyt. A rendezvény egész ideje alatt a szervezők saját felelősei, de a hatósági rendfenntartók is rendelkezésre állnak.
A hatóságok akár nagyszámú jelenléte is a résztvevők biztonságát szolgálja, akárcsak a csendőrség által a helyszínen készített fényképek vagy filmfelvételek! Megértéssel és együttműködve viszonyuljunk a hatóságokhoz. Senkinek nincs oka félni tőlük. A szervezők saját rendfenntartói sárgászöld mellényt fognak viselni, és közvetlen kapcsolatot tartanak a hatóságokkal. Ne hozzon senki magával pártok, ideológiai csoportok zászlóit és egyéb jelképeit. Fegyvert, fegyverként használható éles vagy hegyes eszközöket, szeszes italt, kábítószert nyilvános rendezvényre hozni súlyos törvénysértés!
Kérek mindenkit, hogy kerüljük a Székely Nemzeti Tanács által megfogalmazott céltól idegen jelszavakat, gyűlöletkeltő, uszító, mások személyiségi jogait sértő, a rendezvény méltóságával összeegyeztethetetlen feliratokat. Ne adjunk alkalmat a céljainkat nem értőknek, hogy rendbontókként bélyegezzenek meg. Figyelni fog ránk az egész világ. Legyünk sokan, hogy ne mondhassák Bukarestben, beletörődtünk a jogfosztottság állapotába, beletörődtünk abba, hogy polgármestereinket meghurcolják, naponta terjesszenek elő a törvényhozásban magyarellenes törvényjavaslatokat, végül olyan új régió létrehozását erőltetik ránk, melyben a székelyek is elszórványosodnak. Ezért kell eljönni Marosvásárhelyre március tizedikén a Székely vértanúk emlékművéhez!
Emlékeztetünk egyben arra, hogy Székelyföld autonómiáját alkotmányos úton akarjuk elérni. A megvalósítás útján mindig jogkövető magatartást tanúsítottunk, és erről az útról ezután sem fogunk letérni! Ezt követeli meg tőlünk egész történelmünk, a székely közösségi gondolkodás és magatartás!
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Népújság (Marosvásárhely)

A prefektus szerint nem engedélyezett a felvonulás
Maros megye prefektusa nem tekinti engedélyezettnek a székely szabadság napja alkalmából csütörtökre meghirdetett marosvásárhelyi felvonulást és tiltakozást.
Lucian Goga prefektus, a kormány Maros megyei képviselője az Agerpres hírügynökségnek kedden kijelentette, megítélése szerint „a Siculitas egyesület (a szervező Székely Nemzeti Tanács nevében eljáró civil szervezet) rendezhet megemlékezést a Székely mártírok emlékművénél, de ha felvonulást is akar tartani Marosvásárhely főterén, az a felvonulás engedély nélküli lesz”.
A prefektus azzal magyarázta álláspontját, hogy a polgármesteri hivatal fellebbezése felfüggesztette a szervezők számára kedvező elsőfokú törvényszéki határozatot mindaddig, amíg jogerős ítélet nem születik az ügyben.
Lucian Goga ugyanakkor felszólította a megemlékezés részvevőit és Marosvásárhely lakosait, hogy tegyenek bizonyságot racionalitásról és nyugalomról, mert a hatóságok készen állnak arra, hogy kezeljék a helyzetet. „Mi tiszteletben tartjuk minden állampolgár véleményszabadságát és gyülekezési jogát, de senkinek nem áll jogában a közrend megzavarása, Marosvásárhely felbolygatása” – mondta a prefektus. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a prefektus nyilatkozatára reagálva az MTI-nek elmondta, a bejelentett forgatókönyv szerint tartják meg a megemlékezést, a felvonulást és a tiltakozást. „Mi eleget tettünk a törvény által előírt kötelezettségünknek. A gyülekezési jogot a törvény szabályozza. A törvény írja elő a mi kötelezettségeinket is, és a hatóság kötelezettségeit is. Ehhez kell igazodnia még a prefektusnak is” – mondta Izsák Balázs.
A székely szabadság napja – az SZNT bejelentése szerint – a székely vértanúk obeliszkjénél kezdődik csütörtökön délután 4 órakor. A helyszínen az erdélyi magyar pártok és politikai szervezetek elnökei, valamint a baszk és a katalán nép, illetve az Európai Szabad Szövetség (EFA) képviselői mondanak beszédet. A részvevők ezt követően mintegy két kilométert vonulnak Marosvásárhely főteréig, ahol a romániai régiósítási tervek ellen és Székelyföld autonómiájáért tüntetnek, valamint átadják a demonstráció petícióját a kormány Maros megyei képviselőjének. A rendezvény a bejelentett forgatókönyv szerint este 7 órakor befejeződik.
MTI. Székelyhon.ro

Végtelen történet
Trianon és a magyar autonómiák 1947-től máig (2.)
Írásunk első részében áttekintettük az 1918/20-tól kialakult helyzetet. Bemutattuk, miként lett a felvidéki, délvidéki, erdélyi és kárpátaljai őshonos magyarság másodrendű polgár a szülőföldjén a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében. Írásunk második részében a magyar autonómiák és lehetőségeik 1947 utáni történéseit vizsgáljuk.
Magyarország (1946-tól Magyar Köztársaság) nevében ugyanaz a Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter írta alá 1947. február 10-én, a francia külügyminisztérium óratermében a békeokmányt, aki a tűzszüneti egyezményt 1945. január 20-án Moszkvában (Vörös Jánossal és Balogh Istvánnal) kézjegyével látta el. 
Párizsban hazánkat 1938-as határai mögé kényszerítették vissza a győztes szövetséges hatalmak, miközben a pozsonyi hídfőben három színmagyar községet (Horvátújfalu, Oroszvár, Dunacsúny) 14 024 kat. hold területtel Csehszlovákiához csatoltak. Azért csak hármat, mert a Gyöngyösi vezette magyar békedelegáció másik két falu (Rajka, Bezenye) elcsatolását megakadályozta. A helyszínen tartózkodó Gerő Ernő a szovjetek érdekeit képviselte, míg Károlyi Mihály a saját pozíciójával volt elfoglalva, hazánk kárára. 
1947. február 10. kül- és belpolitikai cezúra Budapest számára. Addig, éppen a békeszerződés aláírása miatt, a megszálló szovjetek (fő hatalmi szervük a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság) és bábjaik (Rákosiék) legalább részben visszafogva magukat, a demokratikus látszatra adtak valamit. Az aláírás után már arra sem. Február 25-én letartóztatták Kovács Bélát, és a Szovjetunióba hurcolták, „fölpörgették” a Magyar Közösség-pert, ezzel megroppantották a Kisgazdapártot, elűzték Nagy Ferenc miniszterelnököt, csalásokkal tarkított kékcédulás választásokat tartottak. Jött a Mindszenty- és a Rajk-per, utána a totális kommunista diktatúra kiterjesztése. Ezt nevezi 1948/49-től a marxista terminológia a „fordulat évének”.
Párizs és az etnikai magyarság
Minden magyar ember, még a jobb érzésű kommunisták is, abban bíztak, hogy „Párizs után” a szovjet hadsereg kivonul. Nem így történt! A megszállók „összekötővé” váltak: ausztriai katonai egységeiket biztosították egymillió fővel (!) Magyarország és Románia felől és az őket mindenben kiszolgáló kommunista pártok hatalomba vezető útját. Csak Csehszlovákiából vonultak ki ’47-ben, majd ismét be ’68-ban. 
A háború után senki nem beszélt az „ősbűnről”, amely az 1943. decemberi Sztálin–Benes moszkvai találkozón fogant. A londoni emigráns csehszlovák kormány hungarofób feje andalító dallamokat dúdolt a Generalisszimusz fülébe a térség oroszok általi megszállásának és szlávosításának (!) szükségességéről. Ez „Csehszlovákiára fordítva” a magyar és a német lakosság kollektív bűnösségét és jogfosztását, kiűzését jelentette, de később már térségi receptként működhetett, megfejelve egy „apróbb ajándékkal”: Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolásával, 1945. június 29-én. Ez az Európa szégyenére máig érvényes Benes-dekrétumok (1945. május 14. és október 27. között kiadott elnöki rendeletek, melyek közül tizenhárom közvetlenül, húsz pedig közvetve mondja ki a kisebbségek kollektív bűnösségét) genezise, amiknek jó részét végre is hajtották szovjet segítséggel az egyetemes magyarság – 120 ezer magyar kitelepítése 1945 és 1948 között – és németség ellen. Ezzel párhuzamosan megindult a helyben megtűrt (állampolgárság nélküli) magyarok reszlovakizálása, mellükön az M betű viselésére kötelezve. 
Diktatúrából diktatúrába
A jugoszláv – csetnikekkel jócskán kibővült – partizánhadsereg, hasonlóan a román Maniu-gárdistákhoz, nem várta meg a „diplomáciát”, szabályosan irtotta a nem szláv eredetű (német, olasz, albán) lakosságot. Köztük több tízezer civil, fegyvertelen, délvidéki magyart pusztítottak el válogatott kegyetlenséggel, Vaso Cubrilovic „elvei” alapján 1944 novembere és 1945 márciusa között. Anton Bebler ljubljanai professzor adatai alapján a „partizánbevonulások” (Trieszt, Fiume, Pristina, Bleiburg, Bácska stb.) halálos áldozatainak száma kettőszázezer fő. Jugoszláviát 48 ezer magyar hagyta el, Romániát háromszázezer. Budapestről nyolcezer zsidó vándorolt ki a „koalíciós” években az alakuló Izraelbe, miközben megindult hazánkból a svábság kitelepítése, három év alatt megközelítőleg száznyolcvanezer fő.
Autonómiáról nem beszéltek sem Potsdamban, sem Párizsban, sem Moszkvában, sem New Yorkban, csak magasztos elvekről, békéről, demokráciáról, emberi jogokról...
A Nyugatról 1947-ig hazatérő mintegy kétszázezer magyar hadifogoly még „elcsípett” egy-másfél évet, a reményt adó korszak végéből. Ekkor még a Moszkva felől érkezők is. Hatszázezren estek szovjet hadifogságba, kétszázezer civilt hurcoltak el „malenkij robotra”, akiknek csak kisebb hányada tért haza a „vörös paradicsomból” 1949-ig. Többen csak az ötvenes években, még többen soha. Akik Sztálin birodalmából jöttek, tudtak mindent. Látták, meg- és túlélték a „népek hazáját”. Nekik nem volt új Kistarcsa, a hortobágyi internálótáborok világa, Recsk és az ÁVO, majd az ÁVH, a börtönök, az akasztások és a kivégzések magyarországi valósága. A határok Nyugaton, Keleten és Délen (Jugoszlávia) lezáródtak 1948/49 fordulójára. Népünk a határon belül sem volt autonóm, nemhogy kívül.  Európa keleti felének szovjetizálásához „alkotmányos út” vezetett. 
A minta az 1936-os szovjet alkotmány volt. A „versenyt” a még Sztálintól is balra álló Jugoszlávia nyerte, 1946-ban készen voltak (a tükörfordítással). Magyarország 1949-re teljesítette új „alkotmányos” feladatát, Románia késett. 1948-ban kiadtak egy ideiglenes alkotmányt, majd írni kezdték a véglegest, s küldözgették Moszkvába a változatokat, mígnem visszakaptak egy „kijegyzeteltet”. A példány Sztálin, Molotov és Visinszkij saját kezű „ajánlásait” tartalmazta, nyomatékkal bejelölve a Magyar Autonóm Tartományt, Marosvásárhely központtal. 
A Szovjetunióban 192 (!) nyelvi-folklorisztikus autonómia létezett az ötvenes években. Ezek mintájára hozatta létre Sztálin román követőivel a székely autonómiát 1952. július 18-án. A székely megyék lakossága az újságból értesült arról, hogy ők ezentúl autonómok. A nyolcvanszázalékos magyar többséget felölelő 670 ezer fős, 13 ezer km2-es terület, a vasút és a hadsereg kivételével, nyelvi inkubátorházként „üzemelt”, de egymillió erdélyi magyar kimaradt belőle. Az 1956-os magyar forradalom megrettenti a román vezetést (is), melyben megjelenik a fiatal N. Ceaușescu, aki azonnal szűkíteni kezdi az autonómiát, miközben 1958-ban kitessékelik Romániából a szovjet hadsereget. Ezután román többségű területekkel bővítik az autonómiát, nevét Maros-Magyar Autonóm Tartományra változtatják, amit ellepnek a Securitate ügynökei. Gheorghiu-Dej 1965-ben hal meg, helyére a magyargyűlölő Ceaușescu lép, aki elszívja a levegőt a MMAT elől, s családi-baráti hűbéresi vállalkozássá alakítja Romániát. Azért szervezi át közigazgatásilag, hogy megszüntethesse a székelyek kvázi autonómiáját 1969. január l-jén. Rákosiék az alapításkor voltak némák, Kádárék a megszüntetéskor hallgattak...
A királyi diktatúrát az idegen megszállás és a háború után kommunista diktatúra váltja föl az 1945 után rekonstruált Jugoszláviában. 
A Kominform (Tájékoztató Iroda) 1948. júliusi határozata „kiátkozta” a föderális balkáni országot a szocialista akolból. Az ötvenes évektől a renegát Belgrád önálló útra tér: az Edvard Kardelj fémjelezte önigazgatási szocializmusra. Vezetője, Tito marsall kommunista diktátor, de nem Moszkva helytartója. Az 1963-as jugoszláv alkotmány a Szerb (tag)Köztársaság területén már két autonóm körzetet (Koszovó és Vajdaság) jelöl, amelyek 1974. január 1-jétől Autonóm Tartománnyá válnak. A JSZSZK hat tagköztársaságból és két autonóm tartományból áll. Azonnal megjelenik a kétmilliós Vojvodina/Vajdaság (lakosságának 25 százaléka magyar) statútuma is. A területi autonómia (21 ezer km2) adó-, vám- és illetékbevételekkel rendelkezik, önálló kormánnyal és parlamenttel (Báni Palota, Újvidék) bír. A VSZAT 150 fős parlamentjében 37 magyar képviselő foglal helyet. A jugoszláv szövetségi parlamentben 110 fő képviseli az autonóm tartományt, közülük 26 magyar. Már Tito 1980-ban bekövetkezett halála előtt is, de különösen utána rendszeresen támadták Szerbiában az autonóm tartományt. Az autonómia tényleges fölszámolása de jure 1989-re esett, alkotmánymódosítás formájában.  1991 és 1999 között Szerbia négy háborút vívott Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Koszovó ellen és négyet veszített el. Az ezredforduló után Vajdaság visszakapta néhány korábbi jogkörét, de önfinanszírozási lehetőségét nem. A délvidéki magyarság a tartomány lakosságának mindössze 12 százalékára esett vissza. Az újvidéki 120 fős kvázi parlamentben hét, a belgrádi 250 fős Skupstinában mindössze öt magyar képviselő van. A délvidéki magyar etnikum szempontjából a mára kialakult állapot nem felel meg az autonómiakritériumoknak.
A Hódi Sándor jegyezte VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) által kiadott magyar autonómiatervezet 1992 áprilisában látott napvilágot. A Magyar Autonóm Körzet a vajdasági autonómián belül hozta volna létre a magyar önkormányzatok társulását és a személyi (perszonális) autonómiát, hivatkozással a szerb alkotmányban biztosított kisebbségi jogokra. Bár a kodifikált anyag Hágába (Jugoszlávia-konferencia) és Brüsszelbe is eljutott, a balkáni háborúban elmélyülő szerb diktátor, Slobodan Milošević maga (személyesen) utasította el azt. Nem sokkal ezután tette ugyanezt Franjo Tudjman horvát államfő az isztriai „autonómok” tervezetével.
Az autonómia mai esélyei
rendszerváltás utáni polgári kormányok a politikai fókuszhoz közeli helyzetbe hozták a nemzetpolitikát, stratégiai ágazatnak tekintve azt. Intézkedéseik a határon túli magyarság megmaradását, szülőföldjén való boldogulását, fejlődését szolgálták. Ezt a kissé lassúnak látszó, de pozitív folyamatot törte meg a 2004. december 5-i szégyenteljes népszavazás, amit a 2010 nyarán bevezetett kettős állampolgársági törvény úgy korrigált, hogy életbelépésével azonnal, szinte preautonóm állapotot teremtett. Autonómiákat azonban csak nagyon precíz terület- és népességszámítások alapján lehet létrehozni, demokratikus-tárgyalásos alapon. Erre, mai tudásunk szerint négy régióban lenne lehetőség: Észak- és Közép-Bácskában, valamint a kapcsolódó Bánság (Bánát) egy részén, Kárpátalján a kibővített beregszászi járásban, Erdély székelyföldi részén és a Felvidék déli részén. Ezekben a térségekben él a Trianonban elcsatolt területeink úgynevezett tömbmagyar része, amelyekre érdemes a hangsúlyt helyezni, ezzel akadályozván meg a további szórványosodást és elvándorlást. 
Ilyen lehetne a Délvidéken a Tisza-menti Magyar Autonóm Körzet, amelynek tizenegy járásában (Szabadka, Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Topolya, Zenta, Csóka, Kishegyes, Óbecse, Ada, Szenttamás és Temerin) kilencvenhat településen csaknem kettőszázezer magyar ember él etnikai többséget képezve 4264 km2-en.
Kárpátalján a tizenhárom járásból a beregszászi képezi azt a magot, ahol a magyar többség meghaladja a hetven százalékot. A határos járások (ungvári, munkácsi, ilosvai, nagyszőlősi) kapcsolódó településein él a helyi magyarság százezres nagyságú tömbje, mintegy 1150-1300 km2-es területen. A Székely Nemzeti Tanács és vezetője, Izsák Balázs által elkészített Székelyföldi Autonómiatervezet területe 9980 km2, lakossága pedig 809 ezer fő, ebből székely-magyar 613 ezer személy. Az autonómia területe nyolc székre tagozódik: Bardóc-Miklósvárszék, Csíkszék, Gyergyószék, Kézdiszék, Marosszék, Orbaiszék, Sepsiszék, Udvarhelyszék.
A legnehezebben határozható meg a leendő magyar önkormányzat területe Dél-Szlovákiában, mivel az ottani 460 ezres magyarság a 687 kilométeres magyar–szlovák határ közvetlen túloldalán él változó mélységben, miközben az ország új (1996–2000) közigazgatási rendszere alapvetően észak–déli irányú. Az ottani magyarság két nagyvárosban Kassa és Pozsony, valamint a 79 járásból 16-ban (Szenc, Dunaszerdahely, Galánta, Vágsellye, Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Léva, Nagykürtös, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Nagyrőce, Kassa környéke, Tőketerebes és Nagykapos) érdekelt. Megállapítható, hogy ezek nem a természetes régióhatárok, ezért a terület- és népességmeghatározás nagy szórású becsléssé válhat, melynek alapját egy 4500–5000 km2-es elképzelt „makrojárás” képezné, mintegy 340–350 ezer magyar lakossal, amire a mostani szlovák politikai fölfogásnál esély sincs. Ha írásunk kiinduló adatát – Trianonban elcsatolt területeink nagysága: 189 ezer km2 (Horvátország nélkül) – hasonlítjuk össze a tervezett magyar autonómiák területével, melyek területe együttesen kerekítve mintegy húszezer km2, láthatjuk, hogy ez alig több mint tíz százalék. Döbbenetes, de igaz szám! Juhász György
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főmunkatársa. Magyar Hírlap

A „neoceauşiszta” ideológia feltámadása
Ami az úgynevezett „nemzeti kisebbségek” védelméről szóló nemzetközi és nemzeti normák romániai be (nem) tartását és meg (nem) valósítását illeti, a 2015-ös év kimondottan szégyenteljes volt. Több tucat nyilvánvalóan önkényes közbelépés és döntés született kormánymegbízottak, polgármesteri hivatali felügyelők, bírók stb. részéről –alkotmányos szlogenekkel („Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam”) alátámasztva, de teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a Románia által évekkel ezelőtt aláírt és ratifikált szerződéseket és chartákat –, melyek különösen az erdélyi és még inkább a székelyföldi magyarok közösségében szinte általános elégedetlenséget és a központi hatóságok képviselőivel szembeni növekvő feszültségeket okoztak.
A kérdéses visszaélésekről gyakorlatilag semmit sem írnak a román nyelvű központi sajtóban, ezzel szemben számos inkrimináló anyag jelenik meg a magyarok jogos óhajairól. Ebből a nacionalista propagandaízű médiacenzúrán/embargón és egyoldalú „tájékoztatáson” alapuló publicisztikai gyakorlatból az következik, hogy a médiában és a közhatóságoknál nincs elég információ a „nemzeti kisebbségekkel” kapcsolatos sajátos jogszabályokról. Továbbá nincs elég publicisztikai vagy politikai akarat, hogy az etnikai közösségeket úgy mutassák be, amilyenek: történelmi nyelvi és kulturális közösségekként, melyek gyökeret vertek az általuk jelenleg lakott térségekben, több száz vagy akár több mint ezer éves közösségekként (mindegyikük régebbi vagy sokkal régebbi mint maga… Románia), melyeknek – ebből következően – számbeli arányuktól függetlenül elméletben és a gyakorlatban is ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel kellene rendelkezniük, mint a többi etnikai közösség. Mi lenne ha...
Ha Románia átültetné a gyakorlatba a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt és a Románia és Magyarország közötti jó szomszédságról és együttműködésről szóló szerződést – melyeket már több éve aláírtak és ratifikáltak –, akkor az erdélyi etnikumok közötti kapcsolatok képe összehasonlíthatatlanul jobban festene. Konkrétan:  – szinte kivétel nélkül két-, három- vagy négynyelvű felirataink lennének az összes (németek/szászok vagy magyarok által alapított és más nemzetiségek által is lakott) erdélyi városban és számtalan faluban/községben; – az összes nemzetiség nyelvét, kultúráját és történelmét az iskolákban minden etnikai csoportnak tanítanák; – a köztisztviselők a rendőrség kötelékében, a titkosszolgálatoknál, a hadseregben, az igazságszolgáltatásban, a kihelyezett szolgáltatásokban mindenféle nemzetiségből származó alkalmazottak lennének, akik beszélik a „kisebbségi” és regionális nyelveket, a kérdéses nyelvek használata pedig a mindennapos gyakorlat része lehetne;
– az állami médiában arányosan jelennének meg a „kisebbségi” témák; a filmekben, a tévésorozatokban, a zenedarabokban stb.; 
– a magyar nyelvű egyetemek/karok tényként léteznének és nem csak óhajként vagy viszály okaként (lásd a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosi egyetem létrehozásának elutasítása);
– a nemzetiségek jelképei (zászlók, címerek) és ünnepnapjai szabadon megjelenhetnének és nem kellene tartani a kormánymegbízottak, bírók és/vagy nacionalista bloggerek és bérkommentelők zaklatásától; – azonnal véget érnének a nacionalista diverziók, az etno-demográfiai ügyködések, a médiamanipulációk és a „laboratóriumi” gyűlölet, melyeket a titkosszolgálatokon vagy más „hard” intézményeken (rendőrség, hadsereg stb.) belüli nacionalista és etnokratikus csoportok utasítására találnak ki és terjesztenek;
– összességében az (igazi kölcsönös megismerésen, tiszteleten, egy többetnikumú társadalmon belüli jogokkal és kötelezettségekkel kapcsolatos konszenzuson alapuló) egyetértés élvezne elsőbbséget;
– nagyrészt megszűnnének az egyes „kisebbségiek” részéről tapasztalható nacionalista megnyilvánulások, lásd például azokat a székely fiatalokat, akik jelenleg bizonyos nacionalista, potenciálisan irredenta magyarországi mozgalmak körül csoportosulnak; Kik a kerékkötők?
Ne bújjunk az ujjunk mögé: némi érzékelhető előrelépés ellenére Románia még mindig messze áll attól, ami akkor lehetne, ha átültetné a gyakorlatba a vonatkozó nemzetközi és nemzeti kötelezettségek összes rendelkezését – és, sajnos (mások számára „szerencsére”), nem is tűnik úgy, hogy olyan állammá szeretne válni, amely tényleg minden lakosát képviseli. Vajon kik azok, akik általában ellenzik azon normák alkalmazását/betartását, melyekről itt szó van? Azt hiszem, nagyrészt azokról van szó, akik más, különösen a politikai pluralizmussal, az emberi jogokkal, a részvételi civil társadalommal, a korrupcióellenességgel, a diszkriminációmentességgel, a Közép- és Kelet-Európával való szinkronba kerüléssel kapcsolatos területeken is ellenezték vagy ellenzik a törvények alkalmazását.
Másképp mondva – és a múltba is visszatekintve: azoknak van a „magyarokkal” „valami bajuk”, akiknek hajdanán a szászokkal/svábokkal is gondjuk volt, amíg még többen voltak, akiknek 1990-ben gondjuk volt az Egyetem téri tüntetőkkel vagy akár azokkal is, akik 1989. december 17–22-én és az ezt követő napokban és hónapokban kivonultak az erdélyi/bánsági városok és Bukarest utcáira. Míg a demokratizálás és a politikai pluralizmus terén némiképp javult a helyzet – bár még mindig vannak gondok a jogállamiság működésével –, a „nemzeti kisebbségek” védelme terén még viszonylag az út elején, vagy legjobb esetben is a felénél járunk, és számos jel arra mutat, hogy a román hatóságok NEM akarnak annál előrébb lépni, mint ameddig eljutottak. Ellenkezőleg, szemmel láthatóan hajlamosak visszavonni a már megadott (indokolt) vagy megvalósításra váró jogokat. Mottójuk: Ha amúgy sincsenek szankciók, akkor miért tartanánk be az ígéreteinket? Hová vezet ez?
Ugyanúgy, ahogy az emberi jogok korlátozása és a közvélemény fontos döntések meghozatalában való részvételének elutasítása, például a nagy (a környezetre és a helyi közösségekre nézve felesleges és ártalmas kulcsszavak: Verespatak, Chevron, Schweighofer, Kronospan stb.) beruházások esetében utcai megmozdulásokhoz, kollektív elégedetlenséghez, valamint az érintettek diskurzusainak és szándékainak radikalizálódáshoz vezetett, a „nemzeti kisebbségekre” vonatkozó normák betűje és szelleme hű betartásának elutasítása elkerülhetetlenül ugyanolyan következményekkel fog járni, vagy jár máris. 
Ugyanolyan ok ugyanolyan hatást vált ki.
Más szóval: aki azt várja el, hogy a magyarok ne merészeljék kifejezni elégedetlenségüket/felháborodásukat a nacionalista-magyarellenes mátrixszal szemben, amelybe számos közhatóság és a média egy része belekényszeríti őket, ugyanígy azt is követelhetné, hogy Newton törvényét kizárólag az almákra alkalmazzák, a körtékre nem…
És most azoknak, akik őszintén azt hiszik, hogy Románia állítólag „modell” a „kisebbségek” ügyében. Közismert, hogy Romániában egyetlen területen SEM tartják be a törvényeket a betűjüknek és szellemüknek megfelelően, amikor a nem alkalmazásuk (jogtalan) előnyöket biztosíthat egyes kiváltságosoknak (lásd a fentebb említett cégek gazdasági tevékenységeit). Akkor, kérdezem, miért hiszik, hogy a törvényeket éppen a „kisebbségek” esetében alkalmaznák következetesen, sőt, példás módon?  Sőt: Alapos okunk van azt hinni, hogy a „kisebbségek” és a történelmi régiók ügye az utolsó helyek valamelyikén szerepel a politikai-közigazgatási döntéshozók prioritásainak listáján. Egy „neoceauşiszta”/„neoszekus” áramlat feltámadásának és érvényesítésének vagyunk tanúi, amely afelé tendál a törvények megsértésével, hogy megvalósítsa a nemzeti-kommunista korszak fő etnodemográfiai projektjét: a többetnikumú régiók, különösen Erdély etnikai megtisztítását, illetve asszimiláción és emigráción keresztül az elrománosítását. Mondom ezt, látván: 
– hogy Kolozsváron egy régi-jelenlegi polgármester, volt KISZ-vezető (Kommunista Ifjak Szövetsége – a szerk.) elkeseredetten ellenzi kétnyelvű táblák elhelyezését a város bejáratainál, ugyanakkor kollektív skizofrén módon megpályázza „Cluj-Napoca” nevében az „európai” kulturális fővárosi címet; – hogy Marosvásárhelyen az „importált” polgármester azzal büszkélkedik, hogy az etnikai mérleget sikerült a magyarok rovására kibillenteni (a Magyarországgal kötött szerződés egyértelmű rendelkezéseinek megsértésével!);
– azokat az etnikai-demográfiai statisztikákat, melyek azt mutatják, hogy a magyar lakosság legalább 20 százalékkal (!) csökkent az utóbbi 25 évben, miközben a románok aránya „csak” 10 százalékkal lett kevesebb;
– hogy Csíkszeredában megtartanak a tisztségében, rendőrkapitánnyá neveznek ki és rekordméretű bért fizetnek egy volt nemzeti-kommunista pribéknek, Moldovan Radu Sandunak;
– hogy 2015-ben, szintén Csíkszeredában, börtönérett politikusok egy csoportja – Mircea Duşă, Gabriel Oprea, a már „híres” Moldovan Radu Sandu – jelentős anyagi és emberi forrásokat, különleges csapatokat, a honvédelmi minisztérium járműveit és buszait mozgósította azért, hogy néhány ázott katona menetelése közben felhúzzák „Hargita megye legnagyobb trikolórját”! …
Mindezt akkor, amikor a Kovászna megyei kormánymegbízott bepereli azokat a polgármestereket, akik Románia zászlója mellett(!) ki merik tűzni a székely zászlót is;
– mert olyan félkatonai alakulatok jönnek létre, mint Bogdan Diaconu politikai etnoimposztor Karóbahúzó Vlad Gárdája, melyeknek kimondottan Székelyföld is a célpontjuk;
– látva, hogy Déván (!) lebontották egy hajdani magyar fejedelem nemrég felállított köztéri emlékművét – mindezt „banális adminisztratív okokból”, hogy egy élő klasszikust idézzek (utalás Klaus Iohannisra – a szerk.), egy „jóakaró” polgár közbenjárására;
– Dan Tanasă nacionalista-troll blogger tevékenységét – meglepetések meglepetése! – éppen a szekus-kleptokrata Dan Voiculescu alapítványa részesíti jutalomban.
És tovább lehetne folytatni a mindennapos zaklatások sorát, melyek a „Beszélj románul, mert Romániában vagy!” szlogennel kezdődnek…
A fentiekből az következik… szigorúan LOGIKUSAN, hogy a „kisebbségi” jogrend betű- és szellemhű alkalmazása Románia számára is a jogállamiság megerősítését, a törvény uralmát, polgáriságot, európaiságot, meritokráciát jelenti – az ország minden lakójának javára. Ugyanakkor, szintén szigorúan LOGIKUSAN az is következik, hogy az erdélyi (és nem csak itteni) őshonos nemzetiségek legitim és szükséges jogaiért való szerepvállalás jogos és szükséges polgári, európaiassági és jogállamvédelmi lépés.
Én magam szerepet vállalok ebben (is), és azt tanácsolom más polgárjogi aktivistáknak is, hogy hatoljanak be erre a kevésbé feltárt, de mindnyájunk számára nagyon is releváns területre: a kollektív identitások, a „fejlett szintű” etnikumok közötti megértés és együttélés, regionalizmus, politikai transzilvanizmus terepére. Ez távolról sem annyira nehéz és „aláaknázott” terület, ahogy azt azok az etnoimposztorok sugallják, akik kisajátították e témában a tömegeknél fogadókészségre számító diskurzust (szemben a tudományos, „elit”, a történelmi igazsággal és a mai tényhelyzettel szinkron és összeegyeztethető diskurzussal, ld. Boia, Mitu, Djuvara). A megoldás továbbra sem más, mint az írott és íratlan törvények – jóhiszemű – alkalmazása, aminek révén csak nyerhetünk – mindnyájanuár Regionalizmus = európaiasság = polgáriság = hazafiság – íme, ez a mágikus képlet „Erdély kérdésére” – és talán egész Romániára vonatkozóan is.
Hans Hedrich
(neuerwEg.ro/Főtér.ro) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az első 70 év
Mint arról tegnapi lapszámunkban olvashattak, sajtótájékoztatót tartott hétfőn délelőtt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, illetve a Tompa Miklós Társulat vezetősége, amelyen beszámoltak a március 10- én tartandó, legújabb premierről – Molnár Ferenc Az üvegcipő című vígjátékát adják elő Mohácsi János rendezésében –, illetve arról a rendezvénysorozatról, amely Az első 70 év (1946-2016) címmel a marosvásárhelyi intézményes színház fennállásának 70. évfordulója előtt tiszteleg.
Utóbbiról Gáspárik Attila, az intézmény vezérigazgatója és Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója számolt be. – Nem varázsszám a hetvenedik évforduló, de nem is tartunk nagy ünnepséget. A program ennek ellenére is gazdag, számos rendezvényre, előadásra várjuk a közönséget. Lesznek olyan rendezvények, amelyeken megünnepeljük a múltat, de leginkább arra koncentrálunk, hogy ez a színház hogy néz ki ma és hogy fog kinézni holnap. Arra, hogy hogyan adjuk majd át az utánunk jövőknek. Többek között öt mikrokiállítást készítettünk a hetven évet meghatározó személyiségek tárgyaiból. Kis, személyes tárlatok ezek, de lesznek vetítések is, a régi előadásokról több mint 20 óra archív anyagot kaptunk a bukaresti TV magyar adásától, ezúton is köszönjük nekik. A műszakról sem feledkezünk meg, róluk is megemlékezünk. Nem csak nyugalmazott színészeket hívtunk meg, hanem a műszak nyugdíjas részét is, ők is a mi családunkhoz tartoznak – remek érzékük van a színházhoz. Régi adósságot törlesztettünk azzal, hogy a katolikus és református temetőben nyugvó elődeink sírhelyeit felmértük és a bejárathoz egy-egy kopjafát állítunk, amelyekre feltüntetjük az ott nyugvó, színházhoz kapcsolódó elődeink nevét, ráadásul kialakítunk egy olyan emlékhelyet is, ahol majd koszorúzni lehet. Az eseménysorozat hét napja alatt hét előadást játszunk bukaresti, magyarországi és erdélyi kritikusok előtt – ez nagyon fontos a számunkra, hiszen ők azok, akik megmondják nekünk, hogy hol állunk, hol tart ma a marosvásárhelyi színjátszás. Jó néha külső tükörben megnézni magunkat és ez a külső tükör a későbbi döntéseinket is befolyásolni fogja. Az igazgatók találkozóján itt lesz többek között Gálfalvi Zsolt és Tóth Tamás is, róluk kevesebben tudják, hogy a marosvásárhelyi Nemzeti igazgatói is voltak egykoron. A kopjafaavatásra a hozzátartozókat, a március 12-én este kezdődő Éjszaka a színházban című programra pedig elsősorban a fiatalokat várjuk, ennek keretében igen sok előadásra, beszélgetésre, kvízversenyre kerül sor a Múzeumok éjszakája nyomán. A programsorozat reggel hat óráig tart, lesznek ágyak, ahol aludni lehet, például az igazgatói szobában: akit oda sorsolunk, az mesét is kap – hallottuk a hétfői sajtótájékoztatón.
Az első 70 év című ünnepségsorozat programját az alábbiakban olvashatják.
Március 10., csütörtök: 17.00 – Volt színházigazgatók 5 órai teája (előcsarnok). 18.00 – Tárgyak 70. Kiállítás a 70 éves marosvásárhelyi intézményes színház meghatározó személyiségeinek személyes tárgyaiból (Kőszegi Margit, Borovszky Oszkár, Kovács György, Tarr László, Csorba András, Szabó Duci, Ferenczy István, Lohinszky Loránd) – megnyitó (előcsarnok). 19.00 – Molnár Ferenc: Az üvegcipő (rendező: Mohácsi János, Nagyterem). Ünnepi bemutató a marosvásárhelyi intézményes színház alapításának 70. évfordulója alkalmából.
Március 11., péntek: 11.00 – Hangok 70. Színházi előadások hangfelvételeinek lejátszása a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalag-tárának gyűjteményéből – megnyitó (Előcsarnok). 11.30 – Színházmozi – Barta Lajos: Szerelem (1973), rendező: Harag György (Nagyterem). A vetítés után az előadásban szereplő Farkas Ibolya színésznővel és Kovács Leventével, a rendező egykori asszisztensével Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója beszélget. 19.30 – Rendezés (írta és rendezte: Bartis Attila) – dráma, Kisterem.
Március 12., szombat: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlatvezetések előjegyzés alapján), előcsarnok. 11:00 – Kulissza 70 (megnyitó). A kellékes című riportfilm vetítése. A vetítést követően beszélgetés Abódi Ferenc volt színpadmesterrel és Abódi Anna volt jegyszedőnővel. 18.00 – Most 70 (megnyitó) – fotókiállítás a Tompa Miklós Társulat színművészeiről (előcsarnok). A. P. Csehov: Sirály (rendező: Keresztes Attila) – színjáték, nagytermi stúdiótér. 22.00- 06.00 – Éjszaka a színházban.
Március 13., vasárnap: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlat- vezetések előjegyzés alapján), Előcsarnok. 13.00 – kopjafaavatás és kegyeleti séta. Az intézmény kötelékében elhunyt, Marosvásárhelyen nyugvó művészek emlékére. A megemlékezés a református temetőben kezdődik 13.00 órától, 14.00 órakor folytatódik a katolikus temetőben, majd a 15.00 órakor a zsidó temetőben zárul. 17.00-18.40 – Színházmozi – Sütő András: Vidám sirató egy bolyongó porszemért (részlet, 1977), rendező: Harag György (Nagyterem). Bartis Attila: A nyugalom (rendező: Radu Afrim) – dráma, Kisterem.
Március 14., hétfő: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlatvezetések előjegyzés alapján), előcsarnok. Moliere: Tartuffe (rendező: Keresztes Attila) – színmű, nagyszínpadi stúdiótér.
Március 15., kedd: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlatvezetések előjegyzés alapján), előcsarnok. 16.00-17.00 – Színházmozi – A.P. Csehov: A medve (tévéjáték). 18.00 – Double Bind (írta és rendezte: Alina Nelega és Kincses Réka) – dokumentarista színház, nagyszínpadi stúdiótér. 19.30 – F. M. Dosztojevszkij – Richard Crane: Karamazovok (rendező: Albu István) – dráma, Kisterem.
Március 16., szerda: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlatvezetések előjegyzés alapján), előcsarnok. A.P. Csehov: Három nővér (rendező: Harsányi Zsolt), kisterem. A Liviu Rebreanu Társulat előadása (román nyelvű, magyarul feliratozott előadás).
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Békében, de nem szolgaként!
Mi, erdélyi magyarok tisztában voltunk azzal, hogy a minket megillető jogok kicsikarása során hosszú és nehéz küzdelemre kell felkészülnünk, arra viszont gondolni sem mertünk, hogy több mint 26 évvel a kommunizmus bukása után haladás helyett visszalépések történhetnek ezen a téren. Miként arra sem, hogy 2016 tavaszán egy erőteljes megfélemlítési és gyűlöletkampány szenvedő alanyai leszünk. Ráadásul egyesek közülünk még most sem akarnak szembesülni a valósággal, annak ellenére, hogy naponta támadnak, rágalmaznak és gyaláznak, miközben a hosszú évek során nagy nehezen megszerzett aprócska jogainkat is egyre nyesegetik.
Hogy miért jutottunk ide? Legfőképp azért, mert hiányzott belőlünk a kellő erélyesség és következetesség, mert hagytuk, hogy ocsmány módon félrevezessenek és rászedjenek. Ezen persze magunk között lehet – és talán kell is – vitatkozni, most azonban nem erre van szükség, hanem összefogásra, valamint határozott és közös lépésekre! Az egymásnak feszülés és szétfaricskált akarat ugyanis a pusztulás szélére juttatta a határokon kívül rekedt magyarságot. Olyan helyzetbe taszította, amely még nem kilátástalan ugyan, de hamarosan azzá válhat. Ha továbbra is megengedjük, hogy mondvacsinált okok miatt zaklassanak, és hamis vádakkal illessenek, a bénító félelem vagy a halálos közömbösség bármikor eluralkodhat rajtunk, ami számunkra valóban a véget jelentheti, mert gyáván és fásultan ellenségeink játékszerei leszünk! 
Éppen ezért fel kell végre tápászkodni, kiegyenesedni, és egyenes tekintettel szembefordulni mindazokkal, akik a létünkre törnek! Úgy, ahogy őseink tették évszázadokon keresztül otthonuk, jussuk és családjuk védelmében. Világossá kell tenni, hogy mi nem vágyunk arra, ami a másé, de a magunkét sem adjuk! Hogy békében akarunk élni, de nem szolgaként! Hogy másokkal egyenjogú lakói akarunk lenni ennek a földnek! Minderre pedig a székely vértanúk napján jó alkalom kínálkozik, így március 10-én Marosvásárhelyen van a helyünk, hogy egymás jelenlétében megkapaszkodva, békésen és méltóságteljesen, de elszántan és félreérthetetlenül nyilvánítsuk ki az akaratunkat.
Bedő Zoltán . Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely Szabadság Napja – A nemzetpolitikai államtitkárság támogatja a felvonulást 
A Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkársága támogatja a Székely Nemzeti Tanács által szervezett marosvásárhelyi felvonulást, amely Székelyföld autonómiájának fontosságára hívja fel a figyelmet. A Miniszterelnökség csütörtöki közleménye szerint a kormány határozott álláspontja, hogy a különböző autonómiaformák, amelyekkel más európai kisebbségek rendelkeznek, jár a székelyeknek és jár valamennyi külhoni magyar közösségnek. A nemzetpolitikai államtitkárság támogatja a székelység törekvését, hogy anyanyelvét és szimbólumait szabadon használhassa, ugyanakkor a leghatározottabban elítéli a Székelyföld önkormányzati vezetői, polgármesterei ellen irányuló román hatósági fellépéseket.
Az államtitkárság fontosnak tartja, hogy a székely vértanúk 1854. március 10-ei marosvásárhelyi kivégzésének évfordulóján minél többen emlékezzenek meg e szomorú eseményről és csatlakozzanak a székely szabadság napi rendezvényhez.
A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld területi autonómiájáért szervez csütörtökön Marosvásárhelyen felvonulást és tüntetést, amelyre székelyföldiek tízezreit várják.
A székely szabadság napjának nevezett rendezvény megemlékezéssel kezdődött helyi idő szerint 16 órakor (közép-európai 15 óra) a marosvásárhelyi székely vértanúk emlékművénél. Az obeliszk az 1852-ben felgöngyölített Habsburg-ellenes székely szervezkedés vezetőinek, az 1854. március 10-én kivégzett Török Jánosnak, Gálfi Mihálynak és Horváth Károlynak állít emléket.
A helyszínen az erdélyi magyar pártok és politikai szervezetek elnökei (a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnökét leszámítva), valamint a baszk és a katalán nép és az Európai Szabad Szövetség (EFA) képviselői mondanak beszédet. A résztvevők ezt követően mintegy két kilométert vonulnak Marosvásárhely főteréig, ahol petíciót adnak át a kormányt képviselő prefektusnak.
MTI. Erdély.ma

Székely Szabadság Napja – Tőkés László: mi nem vagyunk migránsok, tősgyökeres nép vagyunk
Az elmúlt negyedszázad „önfeladó" politizálását bírálva az autonómia melletti következetes, megalkuvás nélküli kiállásra buzdította honfitársait Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke csütörtökön Marosvásárhelyen, a székely szabadság napján rendezett autonómiatüntetésen elmondott beszédében.
Nem vagyunk migránsok, tősgyökeres nép vagyunk – hangoztatta a szónok, igazat adva Kövér László házelnöknek abban, hogy nemcsak a szabad mozgáshoz, hanem a szülőföldhöz való emberi jogot is biztosítani kellene.
Az EMNT elnöke szerint a románok és magyarok is kisebbségbe juthatnak saját hazájukban, az európai nemzetek saját kontinensükön, ha nem becsülik jobban a szülőföldjüket.
Tőkés László „a magyarellenes kurzus garázdálkodásainak" beszüntetésére szólította fel a román kormányt, és egy román-magyar kerekasztal összehívását sürgette.
MTI. Erdély.ma

Kiáltvány a székely szabadság napján
Ma, 2016. március 10-én, a marosvásárhelyi Postaréten, a Székely vértanúk emlékművénél a székely szabadság napján összegyűlt székelyek, a jog és a demokrácia útját járva következetesen kinyilvánítjuk akaratunkat: igényeljük Székelyföld területi autonómiáját! Ezt teszik velünk ma a támogatásunkra idesereglett erdélyi magyar közösségek képviselői és szerte a nagyvilágban mindazok, akik megértették a székely szabadság napjának üzenetét: számunkra ez a nap nemcsak a vértanúinkra, történelmi példaképeinkre való közös emlékezés napja, de az összetartozásé, a jogkövetelésé is, amely csakis a nemzeti önrendelkezés jegyében fogalmazódhat meg.
Jogos követeléseinket mindaddig fenntartjuk, amíg Székelyföld státuszát megnyugtató módon törvény garantálja. Ismételten kénytelenek vagyunk megállapítani:
Románia nem tartja be önként vállalt nemzetközi kötelezettségeit, kiemelt figyelemmel az Európa Tanácshoz való csatlakozáskor vállalt, a tanács 1993/1201-es számú ajánlásának teljesítésére; Románia nem tartja tiszteletben a Kisebbségi Keretegyezményben és a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartájában foglalt kötelezettségeit;
Románia nem veszi figyelembe az Európai Unió javaslatait, amikor regionális reformot, az ország közigazgatási átalakítását tervezi.
Románia nem veszi figyelembe saját állampolgárainak demokratikusan kinyilvánított akaratát. Mi több, a hatóság nyílt vagy burkolt formában támadja közösségünk választott vezetőit, szimbólumainkat, tényleges és szimbolikus gesztusokkal, megkérdőjelezhető jogi eljárásokkal, a diktatúrára jellemző intézkedések egész sorával kíván félelmet kelteni, eltántorítani követeléseinktől. Korlátozza a szólásszabadságot, a szabad gyülekezéshez való jogunkat.
Székelyföld területi autonómiája olyan közjogi intézmény, amely – szervesen beépülve az ország közigazgatási átalakításának folyamatába – megteremti az itt élő, őshonos székely-magyar többségi kollektivitás számára a teljes és tényleges egyenjogúság feltételeit. Az autonóm régió az állam és a kollektivitás között elhelyezkedő, demokratikusan választott testülettel rendelkezik, az önigazgatás hatásköreit gyakorolja, illetve államhatósági jogosítványokkal is bír. Teszi mindezt a Székelyföld területén élő minden nemzeti közösség nevében és érdekében.
Székelyföld jogi státuszának rendezéséért párbeszédet és együttműködést akarunk a román kormánnyal a helyi közösségek szabad akarata, az állampolgárok közti szolidaritás és a konstruktív együttműködés messzemenő figyelembevételével. A nyílt és őszinte párbeszédre azért is van esély, mert Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi egységét és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román és más nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát. A párbeszéd elutasítása ezzel szemben a szélsőségek megjelenését bátorítja.
Mindezek szellemében követeljük:
A történelmi Székelyföld alkosson sajátos hatáskörökkel felruházott, önálló fejlesztési és közigazgatási régiót!
Ezen közjogi státuszt szavatolja Székelyföld autonómiájának statútuma! A statútum elfogadása érdekében a kormány kezdjen párbeszédet Székelyföld jogállásáról a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal!
Románia kormánya maradéktalanul tartsa tiszteletben a Románia és Magyarország között kötött, a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról szóló szerződést, különös tekintettel a 15/9. szakaszra, amelyben a felek vállalják, hogy tartózkodnak minden olyan gyakorlattól, amely megváltoztatná a nemzeti közösségek által lakott régiók nemzetiségi összetételét!
Teljes és tényleges szabadságot és egyenlőséget akarunk Székelyföld minden lakosának! Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek!
Marosvásárhely, 2016. március 10. Erdély.ma

Székelyföld esélye
Nagyon nem tetszik a marosvásárhelyi román hatóságoknak, hogy magyar tömeg vonulna fel a székely főváros utcáin. Az utcákat ellepő tízezres sokaság több évtizedes állhatatos törekvésük eredményeit kérdőjelezheti meg, azt, hogy sikerült végleg és visszavonhatatlanul elrománosítaniuk Székelyföld központját. Megtapasztalhattuk három évvel ezelőtt és két esztendeje is, mikor a tiltás ugyan járdára kényszerítette a tömeget, hiányzott a korábbi lelkes, majdnem euforikus hangulat, több volt az elkeseredés, a düh, de mégis erőt, hitet tudott sugározni.
A Székelyföld különböző szegleteiből érkezettek százaival kiegészült helybeliek – hisz a tömeget ők adták, buszokkal nem lehet tízezreket, legfennebb egy-kétezer embert odaszállítani – megmutatták: Vásárhely él és legalább annyira magyar, mint amennyire románnak szeretnék hinni egyesek. Nagyon nem tetszik a román hatóságoknak, hogy idén nem sikerült gátat vetniük a tiltakozó megmozdulásnak. A kedvező bírósági döntés dacára próbálják megakadályozni a szabad véleménynyilvánítást, burkolt fenyegetésekkel eltántorítani a felvonulásra készülőket. Annál is inkább, mert tartanak attól, hogy a választások közeledtével a megmozdulás megerősítheti a magyarságot abban, hogy Marosvásárhely visszaszerezhető, tartalommal töltheti fel a politikusok ímmel-ámmal összetákolt együttműködési megállapodását. Érzik, tudják, egy magyar polgármester megválasztása leginkább azon múlik, elhiszi-e az itt élő magyarság, hogy képes erre. Ahogy számunkra stratégiailag fontos Vásárhely, számukra is az, jó iramban haladó elrománosító törekvéseik lendülete törhet meg egy magyar városvezető megválasztásával.
Az utóbbi időben egyre sűrűsödő magyarellenes megnyilvánulások jelzik, a demokrácia nem számolta fel a megsemmisítésünkre törekvő nacionálkommunista erőket, a „kisebbségi kérdés” rendezését továbbra is lassú, de biztos eltüntetésünkben látják. Megfélemlítésünkre játszanak most Marosvásárhelyen is, és minden bizonnyal az eszközökben sem válogatnak, hogy hiteltelenítsék jogköveteléseinket. Nem véletlen a szervező SZNT elnökének figyelmeztetése: „emlékezzünk és tiltakozzunk székely méltósággal”, és „ne adjunk helyet semmilyen esetleges provokációnak”. Ma van a székely szabadság napja. Marosvásárhely, Marosszék megmutathatja, hogy létezik, magyar akar maradni. Támogathatjuk jelenlétünkkel, vagy lélekben, megmutathatjuk a sepsiszentgyörgyi megemlékezésen, hogy velük vagyunk. Velük kell lennünk, mert ha eltűnik a magyar Vásárhely, idő kérdése csak, mikor szorulunk ki Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Székelyudvarhelyről, Kézdivásárhelyről. Ha nem állunk ki jogainkért, a megmaradásunkat szavatoló autonómiáért, akkor valóra válik azok akarata, akik beolvasztásunkra, elüldözésünkre alapozva tennék valóban egynemzetiségűvé az egységes román nemzetállamot.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megemlékezés és tiltakozás (A Székely Szabadság Napja)
A székely vértanúk emléke előtt tiszteleg ma Székelyföld, a központi rendezvényt Marosvásárhelyen tartják, ahol a Postaréten délután négy órakor kezdődik a megemlékezés. A székely vértanúk szobránál zajló eseményen baszk, katalán vendégek is felszólalnak, beszédet mondanak a magyar pártok, szervezetek képviselői – felszólal többek között Izsák Balázs SZNT-elnök és Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke –, ezt követően tiltakozó felvonulásra kerül sor: a tömeg a főtérre, a prefektúra elé menetel, ahol tüntetés lesz a magyarellenes intézkedések ellen, az önálló, autonóm székelyföldi közigazgatási régióért.
Sepsiszentgyörgyön délelőtt fél tizenegykor kezdődik a megemlékezés a turul-szobornál, ezt követően a résztvevők együtt indulnak buszokkal Marosvásárhelyre. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felvonulás
Vásárhelyen az autonómiáért
Székelyföld területi autonómiájáért szervez felvonulást és tüntetést csütörtökön Marosvásárhelyen a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). A székely szabadság napjának nevezett rendezvény megemlékezéssel kezdődik helyi idő szerint 16 órakor a marosvásárhelyi székely vértanúk emlékművénél. A résztvevők mintegy két kilométert vonulnak Marosvásárhely főteréig, ahol átadják a demonstráció petícióját a kormányt képviselő prefektusnak. Az eseményen jelen lesznek a baszk és a katalán nép és az Európai Szabad Szövetség (EFA) képviselői is.
Az SZNT elnöke közleményben kérte a résztvevőket, hogy azonnal szigeteljék el, és adják a rendfenntartók kezére az esetleges provokátorokat. Arra is felszólított, hogy ne hozzák magukkal pártok, ideológiai csoportok zászlóit és egyéb jelképeit, és ne skandáljanak az SZNT által megfogalmazott céltól idegen jelszavakat, ne tűzzenek ki gyűlöletkeltő, uszító, mások személyiségi jogait sértő, a rendezvény méltóságával összeegyeztethetetlen feliratokat. Az SZNT elnöke felkérte a világ magyarságát, hogy tartsanak szolidaritási tüntetéseket a székely szabadság napján Románia külképviseletei előtt. Szabadság (Kolozsvár)

Székely zászlókkal indultak Udvarhelyről
Három autóbusz indult el Székelyudvarhelyről egy óra után nem sokkal Marosvásárhelyre, hogy az utasok részt vehessenek a székely szabadság napja alkalmából rendezett megemlékezésen és tiltakozáson – tudtuk meg Bíró Edittől, a szervező Székely Nemzeti Tanács udvarhelyi elnökétől.
Összesen 250 személy jelezte, hogy jelen lenne az eseményen, azok, akik nem fértek fel az udvarhelyi buszokra, a közeli települések különjáratain kaptak helyet. A megemlékezni és tüntetni készülők táblákkal, székely zászlókkal a kezükben érkeztek a Junior étterem előtti parkolóba, ahonnan a buszok indultak.
FRISSÍTÉS: Zászlórudak nélkül az udvarhelyiek
Megérkeztek a székelyudvarhelyi autóbuszok Marosvásárhelyre, ám miután leszálltak az utasok és elindultak a Postarét felé, a rendfenntartók megállították őket és elvették a hegyes végű zászlórudakat, illetve felszólították a részvevőket, hogy vigyék vissza azokat az autóbuszba. A lobogót ugyanakkor maguknál tarthatták a megemlékezésre érkezők – tájékoztatott a helyszínről Bíró Edit. A történtek után az udvarhelyiek részéről kevés zászló jutott el a Postarétre – néhányan kerülőutakon indultak el, ők zászlóstól, rudastól megérkeztek a megemlékezés helyszínére.
A tüntetés lejártával az udvarhelyiek megpróbálták visszakérni elkobzott zászlórúdjaikat a csendőröktől, sikertelenül.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

Területi autonómiát! (A székely szabadság napja Marosvásárhelyen)
Marosvásárhelyen a Postaréten, azon a helyen, ahol 1854. március 10-én Török János, Horváth Károly és Gálfi Mihály vértanúhalált szenvedett, harmadszor tartották meg a székely szabadság napját. A székelyeket tegnap délután nem tántorította el sem Dorin Florea polgármester, sem Lucian Goga kormánymegbízott fenyegetése, s nem befolyásolta az sem, hogy az RMDSZ nem állt ki teljes mellszélességgel az esemény mellett: a legóvatosabb – és leghamarabb érkezett – becslések szerint is ötezren voltak jelen, de időközben még számosan érkeztek, így a felvonuláskor minden kétséget kizáróan voltak bő tizenötezren. Az ünnepi beszédek alatt nem történt rendbontás, azután pedig békésen és méltósággal tették meg az emlékműtől a kormánymegbízotti hivatalig, a régi városházáig tartó több kilométeres utat. 
Kántor Attila református lelkész áldását követően közfelkiáltással fogadták el a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs által felolvasott, a székelységnek területi autonómiát követelő kiáltványt. Tőkés Lászlót mint Temesvár hősét köszöntötték a szervezők, „aki nélkül a romániai rendszerváltás még sokáig váratott volna magára”. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke beszéde elején a kiállásával példát mutató egykori marosvásárhelyi polgármesterre, Fodor Imrére és a fekete márciusi incidens után meghurcolt és bebörtönzött Cseresznyés Pálra emlékezett, majd a székely vértanúkat mondotta követendő példának. 
Tőkés László szerint sok tekintetben párhuzamot lehet vonni a százhatvan esztendővel ezelőtti Habsburg és a mai román hatalom között: mindkettő elutasítja a párbeszédet, s erőszakkal próbálja az őket megillető jogaikért szót emelőket elhallgattatni. „Székelyföld szabadságát éhezzük, szomjúhozzuk, és felemeljük érte szavunkat egy olyan helyzetben, melyben nemhogy a jogainkat és autonómiánkat nem biztosítják, hanem még az értük való kiállás, politikai akaratnyilvánítás, a gyülekezés és szólás szabadságától is meg akarnak fosztani bennünket” – jelentette ki. Az EMNT elnöke elítélően szólt azon RMDSZ-es tisztségviselőkről, akik nem pártjukat képviselve, hanem magánemberként vettek részt a postaréti megemlékezésen: a székely szabadság napja attól függetlenül, hogy mit állítanak egyesek, igenis olyan „kőkemény politikai esemény”, melyen kötelező részt venni mindazoknak, akik azt mondják, az önrendelkezés megteremtése érdekében tevékenykednek. A tömeg láthatóan egyetértett a Tőkés László által mondottakkal, az RMDSZ nevének említésekor huhogtak, többen árulót kiáltottak. Temesvár hőse elítélte az önfeladó politizálást: ha nem cselekszünk érdekében, a felvidéki magyarok sorsára juthatunk – mondotta, majd a román–magyar kerekasztal összehívását sürgette.
Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség igazgatója a román kormányt arra figyelmeztette, ne feledkezzen meg arról: minden állampolgárt azonos jog illet meg, nem teheti meg, hogy egyes őshonos közösségek jelképeit üldözi, illetve olyan közigazgatási átszervezést tervez, amely sértené, korlátozná megmaradásukat.
A Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője, Marc Gafarot i Monjo szerint a székelység nem kisebbség, hanem jogokkal rendelkező közösség. Arra biztatta a székelységet, ne kételkedjenek, a közösségek célt fognak érni, majd arról biztosított, ha Katalónia kivívja függetlenségét, nem feledkezik meg rólunk, s harcunkban mellénk áll. A Baszk Nemzeti Párt képviselője, José Mari Etxebarria a székelységet kitartásra buzdította, majd elítélően szólt az Európai Unióról, mondván, nem tesz eleget azért, hogy a kisebbségi sorsra kényszerítettek jogait betartsák. Budafok-Tétény polgármestere, Szabolcs Attila úgy fogalmazott, minden európai népet – s így az Európa határait ezer éven át védelmező székelységet is – megilleti az autonómia, ezért az érte való küzdést nem szabad feladni. Az Erdélyi Magyar Ifjak nevében felszólaló Szőcs Péter a fiatalok kivándorlásának veszélyeire figyelmeztetett, mondván: a munkahelyek hiánya és a megélhetési kilátások csökkenése fokozhatja ezt a tendenciát. A Magyar Polgári Párt elnöke, Biró Zsolt nem tudta végigmondani beszédét, miszerint a székely önrendelkezés vesztésre van ítélve, ha nem cselekszünk érdekében egységesen – az amúgy békés tömeg leárulózta és kifütyülte. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a száz éve közösségünknek megígért jogok életbeléptetését követelte, a helybeli románságot pedig arról biztosította, nem kell félniük az autonómiától, mert az az ő jövőjüket is szolgálja. „Békében, szeretetben, tiszteletben akarunk élni a románokkal. Tiszteletben tartjuk a nyelvüket, a kultúrájukat, és ugyanezt várjuk mi is Bukaresttől. Olyan országban élünk, ahol bolhából elefántot, petárdából bombát csinálnak. Hisszük, hogy Románia átszervezésekor a történelmi régiókat tiszteletben kell tartani. Jogunk van azt követelni, hogy a románokkal együtt az erdélyi autonómiát is megvalósítsuk, a románok is akkor lesznek szabadok, ha nem félnek a mi autonómiánktól” – jelentette ki.
A megemlékezés utolsó mozzanataként Izsák Balázs átadta a Gábor Áron-díjat Haáz Sándor zenepedagógusnak, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia, a Fili alapítójának és vezetőjének. A zászlókkal és transzparensekkel felvértezett ünneplők tömött sorokban, „székely méltósággal” vonultak a főtérre, hogy átadják a kiáltványt a kormánymegbízotti hivatal képviselőjének. A székely és a magyar himnusz eléneklését követően csendben szétoszlott a tömeg. A rendőrség és a csendőrség többeket arra kényszerített, hogy zászlójuk túl hosszúnak vagy hegyesnek vélt rúdjából törjenek le, s tett azért, hogy ne legyen felhőtlen az ünnep.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Csak rajtunk múlik, hogy a fiatalok mennyire tudnak a közösség ügyeibe bekapcsolódni”
Az elmúlt hét végén Marosvásárhelyen tartotta meg éves Küldöttgyűlését a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT). A MIÉRT idei legfőbb célkitűzése 500 fiatal jelöltetése az RMDSZ önkormányzati listáin. A Nyugati Jelen olvasói számára Olah Gábor, a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács (TEIS) elnöke számolt be a marosvásárhelyi rendezvényről.
A fiatalok bevonásának fontosságát erősítette meg Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke is köszöntő beszédében. „A helyi vezetőknek figyelembe kell venniük, hogy a fiatalokra nem csak plakátragasztás céljából van szükség” – mondta az ügyvezető elnök. Antal Lóránt MIÉRT-elnök, beszámolójában kitért arra, hogy a tavalyi év a szervezetépítés és a felkészülés jegyében zajlott és most a fiatalok készen állnak az idei év kihívásaira, ugyanis politika nélkül szinte elképzelhetetlen a célok megvalósítása.
A TEIS tevékenységéről Olah Gábor elnök számolt be a Küldöttgyűlésen.  "Bár ma mindenki szép nagy számokról beszél, én a konkrét, kézzelfogható és szabad szemmel látható eredményekre fektetem a hangsúlyt – mondta felszólalása során Olah Gábor. – Az, hogy mára Temes megyében van két olyan fiatal, akinek minden esélye megvan rá, hogy június 5. után önkormányzati tanácsos legyen, az számunkra egy nagy siker és egyben a megkezdett munka folytatására ösztönöz. Csak rajtunk múlik, hogy a fiatalok mennyire tudnak a közösség ügyeibe bekapcsolódni."
A TEIS-elnök beszámolt arról is, hogy az idei évben kiemelt hangsúlyt fektetnek a temesvári magyar ifjúságra, hiszen a fiatalok igényüket fejezték ki egy asztalitenisz kör, illetve egy közösségi hely kialakítására. Erre megfelelő helyszín a temesvári Kós Károly Közösségi Központ, ahova fiatalos lendületet és rendezvényeket szeretnének bevinni. A tervek szerint egy asztalitenisz asztal mellett egy csocsó asztalt és egyéb játékokat is a fiatalok rendelkezésére szeretnének bocsátani. Az idei rendezvények közül Olah Gábor kiemelte a most szombaton megrendezésre kerülő TEIS Kupát, amely a 3. kiíráshoz érkezett Temesvári Magyar Labdarugó bajnokság folytatása, és amelyre eddig már 10 csapat jelezte részvételi szándékát, Temes megyén kívül Arad megyéből és a Vajdaságból is érkeznek csapatok.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Követeljük az autonómiát!
Ha hegyes a zászlórúd, faragd le bicskával! 
A várt negyvenezer ember helyett jóval kevesebben gyűltek össze tegnap délután Marosvásárhelyen a székely vértanúk obeliszkjénél a székely szabadság napja alkalmából szervezett megmozduláson. Egy kovásznai férfit bevittek a rendőrségre.
A háromszékiek tizenegy autóbusszal utaztak Marosvásárhelyre, ám mielőtt a Postarétre vonultak, a rendőrök feltartóztatták a kovásznai Ferenc Botondot, az SZNT orbaiszéki elnökét, a hegyes zászlórúd miatt. A férfi erre bicskát rántott, hogy majd lefaragja, mire a rendőrök bekísérték az őrsre. Lapzártakor jött a hír, hogy szabadon bocsátották, ám fehérfegyver-viselés miatt bűnügyi eljárást indítottak ellene.
Az elsőként megszólaló Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke felolvasta a kiáltványát, amelyben Székelyföld területi autonómiáját és az erről szóló párbeszéd elindítását követelik. A közfelkiáltással elfogadott kiáltvány követeli, hogy a történelmi Székelyföld alkosson sajátos hatáskörökkel felruházott önálló fejlesztési és közigazgatási régiót, és ezt a közjogi státuszt Székelyföld autonómiastatútuma szavatolja. Kezdeményezték, hogy a kormány folytasson párbeszédet Székelyföld jogállásáról a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal. Azt is követelték, hogy Románia maradéktalanul tartsa tiszteletben Magyarországgal kötött alapszerződését, különös tekintettel a dokumentumnak arra a szakaszára, amelyben a felek vállalják, hogy tartózkodnak minden olyan gyakorlattól, amely megváltoztatná a nemzeti közösségek által lakott régiók nemzetiségi összetételét.
A következő felszólaló Tőkés László volt, aki az elmúlt negyedszázad önfeladó politizálását bírálva az autonómia melletti következetes, megalkuvás nélküli kiállásra buzdította honfitársait. „Nem vagyunk migránsok, tősgyökeres nép vagyunk” – hangoztatta a szónok, igazat adva Kövér László házelnöknek abban, hogy nemcsak a szabad mozgáshoz, hanem a szülőföldhöz való emberi jogot is biztosítani kellene. Végül a volt püspök felszólította Izsák Balázst, hogy hívja össze a székely nemzetgyűlést (amiről Izsák az utóbbi években nemes egyszerűséggel megfeledkezett). Ezután a flamand, a katalán és a baszk meghívott kapott szót, amikor az első említette Klaus Johannis elnök nevét, óriási pfujolás tört ki a tömegben.
Szőcs Péter Levente az Erdélyi Magyar Ifjak részéről arra szólította fel a résztvevőket, mondjanak nemet a román állam fenyegetésének, mire a tömeg hosszan éltette Beke Istvánt, a HVIM kézdivásárhelyi elnökét és Szőcs Zoltánt, akiket a DIICOT hónapokkal ezelőtt terrorizmus vádjával letartóztatott. Biró Zsoltnak, a Magyar Polgári Párt elnökének a szavait alig lehetett érteni, ugyanis a tömeg kifütyölte, majd „Elég volt az RMDSZ-ből, mondjon le” rigmusokat skandáltak. „Megértettem az önök üzenetét, de az autonómia nem a pártokról szól, hanem önökről” – mondta, ám mondhatott volna bármit, úgysem hallgatta senki.
Szilágyi Zsoltot, az EMNP elnökét tapssal, ám füttyökkel is fogadták. Beszéde végére sikerült pozitívra változtatnia a hangulatot azzal, hogy elmondja, restelli, nincs itt minden magyar politikus, mert szerinte mindenkinek támogatni kell az autonómiát, amit a korrupció ellentéteként ír le. 18 órakor a székely vértanúk emlékművét megkoszorúzta Izsák Balázs, Vass Imre, Selyem Levente, a Jobbiktól Novák Előd, a flamand, a baszk és a katalán kisebbség képviselője, Tőkés László Sándor Krisztinával, Szilágyi Zsolt, Zakariás Zoltán. Ezek után a tömeg elindult Marosvásárhely központjába, a prefektúra elé. 19 órakor Izsák Balázs átadta az autonómiapetíciót a kormány területi képviselőjének, majd a tüntetők elindultak haza. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A gyulafehérvári ígéretek azóta sem váltak valóra
Felelős önvizsgálatra, elmélyült gondolkodásra késztető írást közölt a Korunk folyóiratnak a múlt év végi négy száma. Poszler György irodalomtörténész, akadémikus (Kolozsvár, 1931. június 12. – 2015. augusztus 13.) egy év munkájával készítette el ezt a figyelmeztető nagy írását, a címe: Bizonytalan remények és tétova kételyek. Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről.
Kós Károly és társai által 1921-ben megfogalmazott Kiáltó szó óta politikai kártyavár-építések idejét éljük (a Sziszüphosz-féle kínlódások, szenvedések jegyében), és nem mi voltunk a vétkesek! Voltak, akik elhitték, amit a hatalom mondott (nem lesz nemzetiségi elnyomás), mások nem: Márton Áron figyelmeztetett 1945 után, hogy a Magyar Népi Szövetség nem jó úton jár. Poszler György kolozsvári születésű Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész irodalmár szemmel nézi a múlt század tévedéseit, és figyelmeztet: a hiú ábrándokon túl kellene nézni és látni. „Talán nem kellett volna elhinni mindent!”
A történész elsősorban a forrásokat tárja fel, elemez, folyamatokat ragad meg.
A semmiből egy új világot
Poszler György négy részben a Korunk folyóiratban közölt esszéje azért is jó kiindulópont (kutatónak és pedagógusoknak egyaránt), mert iránytűt ad az ember kezébe. Vesztésre voltunk kárhoztatva. A magyar közösség 1948–49-re nagy erőfeszítéssel elért némi eredményt, de ekkor bekövetkezett annak a Sziszüphosz-kőnek a visszazuhanása. Valakik legörgették: például I. Mihály király rendeletével az egyetemi épületeket a Nagyszebenből visszatérő Ferdinánd királyról elnevezett román egyetemnek ígérték oda. Ekkor költözött az orvosi kar át Marosvásárhelyre. Megkapták a Csaba királyfi honvédtüzér hadapródiskolát. Ott kellett a semmiből egy új világot teremteni, tantermeket, klinikákat kialakítani, orvosoknak lakásokat adni, óriási erőfeszítésekkel kollégiumokat szervezni. Még vezetékes víz sem volt.
Az erdélyi folyamatokba belerobban a magyarországi 1956-os forradalom. Voltak Erdélyben is reménytelen küzdők, a baloldalnak szintén voltak jeles személyiségei: Jordáky Lajos, Szabédi László, Balogh Edgár és Kurkó Gyárfás. A nagy kérdés az lenne, hogy mit is kezdjünk a Magyar Népi Szövetségnek a tevékenységével. Baloldali szervezet a kommunista párt fiókszervezete, a szekerüket tolta? Ilyen egyszerű lenne? Az esszé megértéséhez előkerestem Lipcsey Ildikó történész könyvét (Utak és tévutak az erdélyi magyarság XX. századi történetében, Budapest, 2008. Székelyhídi Ágoston írta az előszót.) A tényállás az volt, hogy csak egy baloldali szervezet számára engedtek működési teret. Országunkat az elhíresült 1944. októberi Churchill-féle tárgyaláson a Nyugat már 90%-os arányban átengedte az orosz félnek. Lett belőle száz százalék bolsevik kommunista befolyás. Sok-sok kulisszatitokra csak napjainkban derül fény, tiltakozott ugyan a Nyugat, de a szovjet csapatok itt állomásoztak a térségben. Az angol miniszterelnök a sikertelen magyar kiugrási kísérlet idejében (1944. október 15.) pont Moszkvában tárgyalt. A szovjet hadsereg katonái pedig itt, Debrecennél harcoltak, bent voltak Magyarországon.
Nem egy vonzó időszak ez egy történész számára. Román kollégáktól sokszor lehetett hallani (1989 előtt is), hogy mi, az erdélyi magyar közösség jól megsegítette a Román Kommunista Pártot, hogy megszerezze a hatalmat. Poszler György szerint is e történések kulcsfigurája Dr. Petru Groza volt. Román anyanyelvű, de szászvárosi kollégiumban magyarul tanult. Jogot végzett a pesti egyetemen. Tanult Lipcsében és Berlinben is. A két nép reális megbékélésének az alapja a gyulafehérvári (1918. december 1.) nagygyűlés nyilatkozata lehetett volna számunkra 1944. őszén egy ajánlattal megújítva. Érkeztek viszont Észak-Erdélybe az augusztus 23-ai  román kiugrás után a Maniu-gárdák. Egyes történészek és véleményformálók úgy próbálják ma is szépíteni a dolgot, hogy a félkatonai szervezetek  által elkövetett sajnálatos események válaszok voltak az 1940. augusztus 30-ai, a második bécsi döntés utáni történésekre Ördögkútnál, Ippnél és több más helyen megtörtént kilengésekre.
Mentegetőzés a gyilkosságokra
Itt Biharban Belényes környékén, a Kalotaszeg falvaiban, Szárazajtán és Csíkszentdomokoson szörnyű véres események történtek. Jó lenne, ha a román történészek nem hőskultuszt teremtenének, hanem feltárnák a közelmúlt fájó pontjait. (Egyes könyvek szerint a Nemzeti Parasztpárt számított a magyar szavazatokra is. Kurkó Gyárfás és a Magyar Népi Szövetség elnyerte a magyar egyházak támogatását is.)
1944. november 14-étől négy hónapon át volt egy izgalmas időszak. Az atrocitásokra hivatkozva, de hatalmi célokat követve, Moszkva kivonta Észak-Erdélyt a bukaresti vezetés hatásköréből és szovjet katonai közigazgatást vezetett be. Ez az Észak-Erdélyi Köztársaság időszaka. Moszkva célja főleg az volt, hogy gyorsítsa Románia bolsevizálását és a Groza-kormány beiktatását. Számos kérdést felvető időszak ez. Két nyelven, magyarul és románul zajlott a közigazgatás.
A Poszler esszéhez visszatérve, a szerző kitér Petru Groza személyiségére. Jól tud tárgyalni a magyarokkal és a szászokkal, mert Erdély mindhárom fő nyelvét ismeri. Vele alkudtak az Magyar Népi Szövetség vezetői is (vagy inkább a kényszernek engedtek?). A magyarok azt remélték, amit a Gyulafehérvári Nyilatkozat megígért: a magyarság teljes autonómiáját Romániában, annál is inkább, mivel a két egymásra utalt nép már el is kezdett megvalósítani Észak-Erdélyben egy kétnyelvű, magyar–román közigazgatást és valódi demokráciát.
Nem adták el Erdélyt
A Poszler esszé nagy meglepetése, hogy a Százas Intézőbizottság híres, 1945. november 15–18. közötti ülését árnyaltabban kell megközelíteni. Az él a köztudatban, hogy az Intézőbizottság eladta Erdélyt. Vasile Luca (Luka László) kicsikarta az állásfoglalást, hogy nemzeti közösségünk itt, Romániában akar élni. E határozatnak azóta is nagy a visszhangja. Sokan úgy vélik, hogy „az istentelen bolsevik kommunisták” eladják, eladták Erdélyt. Pontosabban Észak-Erdélyt. A román fegyverszüneti egyezmény (1944. szeptember12–13.) úgy volt fogalmazva, hogy Erdély vagy annak nagy része újra Románia része lesz. Ekkor még hátra volt a sikertelen magyar kiugrási kísérlet. Ám a legfontosabb tényező, hogy Moszkva is érdekelt volt, mivel Besszarábiáért és Észak-Bukovináért kárpótolnia kellett Romániát. A kortársak tudták, hogy a baloldali orientáció felvállalásával tud a magyar közösség megmaradni Erdélyben. Poszler György akadémikus véleménye, hogy a Központi Intézőbizottság „nem adta el Erdélyt Romániának”. Szerinte a 16–17. századi erdélyi fejedelmek voltak hasonló, nagyon nehéz helyzetben.
Molnár Gusztáv politológus szerint is „történelmietlen volna vádakkal illetni a Magyar Népi Szövetséget. Tisztességesen képviselték a magyar nemzeti érdekeket.” Van egy már száz éve meglévő meghasonlása nemzetünknek. Itt a Bibó István leírta zsákutcás magyar történelem érhető tetten. A nagyhatalmak diktátumpolitikájáról nem szabad elfeledkezni.
Moszkva mozgatta a szálakat
Minden korban léteznek az illúziók és a realitás. A tárgyalt időszakban pedig a valóság a szovjet csapatok jelenléte (ekkortól negyvenöt éven át a keletközép-európai térségben). Volt továbbá az 1944. októberi Churchill–Sztálin megegyezés az érdekszférákról. Minden valószínűség szerint a baloldal jobban volt tájékozódva (tájékoztatva?). Így érthető, hogy a nemzetiségi jogok biztosítására törekedtek és értek is el komoly eredményeket. Szerették volna elérni az észak-erdélyi kétnyelvű közigazgatás bevezetését Dél-Erdélyben is. Elfogadtak egy törvényt, az 1945. február 5-i Nemzetiségi Statútumot, de nagyon magas volt a küszöb, a kisebbségi lakosságnak az aránya el kellett hogy érje a 30 %-ot. Az utcákon kétnyelvű feliratoknak kellett megjelenniük. Ekkortájt a csehszlovákiai magyarok a kassai kormányprogrammal jogfosztottakká és hontalanokká váltak. Kollektíven tették felelőssé a magyar közösséget, hogy az első csehszlovák köztársaság felbomlott. Ezzel összevetve itt Erdélyben más volt a helyzet.
A Magyar Népi Szövetség vezetője, Kurkó Gyárfás (1909–1983) kisiparos a bécsi döntés után is Dél-Erdélyben maradt. Csíkszentdomokosról származott és rokona volt Márton Áronnak. Később egy koncepciós perben ítélték el, a börtönben elmezavart kapott, csak 16 év után engedték szabadon. Ekkorra már a MNSZ-t is feloszlatták. Mások mellett Balogh Edgár közismert baloldali vezetőt is lecsukták hat évre. Volt Erdélyben egy nagyon erős szociáldemokrata párt is, Lakatos István volt az egyik vezetője. Az autonóm Erdélyt tartotta volna a megfelelő megoldásnak (ami talán érdekes lehet, a szociáldemokrata pártnak volt magyar tagozata is). Hazaárulás címén ítélték el 25 évre, 15 évet volt börtönben. Az eredményeket, amelyeket az MNSZ és az erdélyi magyarság elért, szeparatizmusnak, irredentizmusnak állították be, és találtak ürügyet a leszámolásra.
Hodgyai Mátyás. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A románságnak üzentek Tőkésék a területi autonómia hasznosságáról
Kolozsváron, külföldi meghívottjaikkal együtt tartott sajtótájékoztatóból leginkább az derült ki, hogy az önrendelkezés, az autonómia nem ördögtől való.
Az autonómia témájában tartott külföldi meghívottjaival sajtótájékoztatót az EMNP, az SZNT vezetője és Tőkés László EP-képviselő Kolozsváron, az elhangzottak leginkább a román sajtó számára hozhattak újdonságot: a szónokok azt az üzenetet próbálták átadni, hogy az önrendelkezés, az autonómia nem ördögtől való, a magyar közösség ügyének rendezése nem jár együtt Románia területi integritásának megsértésével, sőt, mi több, Nyugat-Európában az autonómia egy bevett, hétköznapi közigazgatási modell, amit elsősorban a hatékony szervezés eszközének kell tekinteni. 
Elhangzott, a román kormány minél inkább megtagadja az autonómiáról szóló párbeszédet, annál nagyobb szolgálatot tesz az ügynek, hiszen arra fogja kényszeríteni a magyar közösséget, hogy még inkább kiálljon követelése mellett. A sajtótájékoztatón részt vett Tőkés László, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke mellett Marc Gafarot i Monjó, a Katalán Demokratikus Párt képviselője, Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség (EFA) igazgatója, valamint José Mari Etxebarria, a Baszk Nemzeti Párt képviselője. 
Szilágyi Zsolt bejelentette, három héten belül, a korzikai EFA kongresszuson az EMNP az európai pártcsalád teljes jogú tagja lesz. 
Izsák Balázs elmondta, a csütörtöki nap fontos nap volt a székelyek számára. Tegnap elmondása szerint 15 ezer személy gyűlt össze Marosvásárhelyen a Székely Vértanúk Emlékművénél, az önrendelkezés igényének kinyilvánítása végett. 
"A székelyek ezen kérése beépíthető Románia jogrendjébe, és meggyőződésem, hogy egy stabil közigazgatási reform a helyi lakosság bevonása nélkül elképzelhetetlen. Ha a székelyek azon joga, hogy beleszóljanak a régiósítással kapcsolatos vitába, nincs tiszteletben tartva, akkor nem beszélhetünk demokráciáról" - mondta. Reméli, hogy a társadalmi párbeszéd újrakezdődik, hiszen ez képezi a jogállam alapját. 
Tőkés László szerint a kisebbség-többség viszonya tekintetében ritkán merül fel a többség felelőssége. Szerinte Románia kormánya provokálja a székelyeket, a magyarokat, ezt jól példázza a kézdivásárhelyi HVIM-es fiatalokkal való bánásmód és a székelyföldi városok polgármesterei ellen induló hatósági eljárások. Tőkés arra is emlékeztetett, hogy a 90-es évek elejétől javasolta, hogy létrejöjjön egy román-magyar kerekasztal a többség-kisebbség viszonyának rendezésére, amelynek tagsága reprezentatív a magyar közösségre nézve, tehát nem korlátozódik arra, hogy az RMDSZ és a kormány közötti párbeszéd zajlik. Szerinte Romániának rendelkeznie kellene kisebbségpolitikával, amely az általános rendszerváltás része kellene, hogy legyen. Emellett párbeszéd, partnerségi kapcsolat kellene legyen a többség és a kisebbség között, és nem utolsó sorban az autonómiának helye kell legyen a demokratikus rendszerben. 
Günther Dauwen, az EFA igazgatója szerint európai kontextusban az autonómia a 21. század demokráciájának a része. Ő maga is jelen volt a csütörtöki Székely Szabadság Napján, a felvonuláson tapasztalt rendőri túlerő azt sugallja számára, hogy Bukarest fél megváltoztatni a status quot. Azt üzente Bukarestnek, hogy ez a félelem alaptalan. Emellett a román hatalom régiósítási törekvései, amely révén beolvasztanák a magyarlakta területeket egy román többségű régióba, csak egy oligarchiában vagy diktatúrában történhetnek meg, ahogy az is, hogy visszavonják az állami kitüntetést valakitől csupán csak azért, mert több tiszteletet követel a magyarság számára. 
Jose Maria Etxebarria, a Baszk Nemzeti Párt képviselője szerint az önrendelkezés alapvető jog, Európa pedig védi ezeket a jogokat. 
Felszólalásában Marc Gafarot i Monjó a Katalán Demokratikus Pártot képviselte a sajtótájékoztatón. Elmondta, az autonómia a legjobb módszer arra, hogy a fejlődés, a gazdasági fellendülés és a béke megteremthető legyen egy régióban. Ő is utalt Tőkés érdemrendjének visszavonására, mondva, hogy nem Tőkés az áruló, hanem azok a politikusok, akik drákói törvényeket hoznak saját állampolgáraik ellen. Az autonómia a legjobb módszer a korrupció csökkentésére, a közigazgatás hatékonyságának növelésére és a demokratikus, hatékony bürokrácia biztosítására, éppen ezért Bukarestnek meg kell értenie, hogy saját érdeke védeni a magyar etnikumú állampolgárait. 
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke szerint fel kell ismerni, hogy mind a magyar, mind a román emberek legnagyobb ellensége nem a másik közösség, hanem a korrupció, és meglátása szerint a korrupcióval szemben a magyar elitnek sem volt markáns kiállása, sőt, a korrupció a magyar közösség elitje körében is elterjedt.
Kertész Melinda. Transindex.ro

Tavaly közel száz gyereket „felejtettek” a marosvásárhelyi kórházban
Az elmúlt tíz évben alapvetően csökkenő irányvonalat mutatott, de két éve újra emelkedik a kórházban hagyott csecsemők száma Maros megyében. Legtöbbször a szegénységre hivatkozva hagyják el gyermekeiket az anyák, de megtörténik, hogy a beteg kicsikről mondanak ily módon le. Az „elfelejtetteknek”, bár egyre nő az örökbefogadó párok száma, vajmi kevés esélyük van, hogy normális családban nőjenek fel.
A Maros Megyei Szociális és Gyermekjogvédelmi igazgatóság adatai nem túl biztatóak: 2005-ben 131 gyermeket hagytak el szüleik, 2006-ban 87-et, 2007 és 2013 között majdnem minden évben félszáz alá csökkent, majd 2014-ben újra 62-re emelkedett számuk. Tavaly összesen 85 csecsemőről és kisgyermekről mondtak le.
A számadatokból kiderül, hogy általában a vidékről származó csecsemők maradnak az egészségügyi intézetekben, de a városiak sem gondoskodnak példásabban a gyerekeikről: tavaly 15 esetben Marosvásárhelyre szóló személyije volt az anyának. Azt gondolnánk, hogy elsősorban csecsemőket „felejtenek” a kórházban, de ez nem így van: tavaly egy ötéves kisgyerekről és hat, 12 évnél nagyobb gyermekről mondtak le.
A maros megyei igazgatóság vezetője, Schmidt Loránd szerint legtöbb esetben a nagy szegénységben élők hagyják a kórházban csecsemőjüket, s az okok között szerepel az alkoholizmus, a rendezetlen családi élet is. „Vannak visszatérő esetek, asszonyok, akik már több csecsemőjüket a kórházban hagyták, vagy később, egy-egy kezelés után felejtették ott. Ilyen esetben sincs mit csinálni, hiába tanácsolják a szakemberek nekik, hogy védekezzenek a nem kívánt terhesség ellen, nem hajlandók erre. Világra hozzák a gyermekeket, akiket aztán az állam gondjaira bíznak. Sajnos nem csak romákról van szó. Megtörténik az is, hogy nagyobb, beteg, fogyatékos gyermekről mondanak le a hozzátartozók, arra hivatkozva, hogy nincs sem anyagi, sem megfelelő lakhatási körülményük, hogy otthon tudják nevelni” – mondta az igazgató.
Megtudtuk, hogy amennyiben egy csecsemőt, vagy akár nagyobbacska gyermeket elhagynak, hosszas eljárás és szociális ankét nyomán kerülhet nevelőszülőkhöz, s kezdődhet el az örökbe fogadhatóvá nyilvánítás. A törvény előírja, hogy a szülők személyesen a törvény előtt kell lemondjanak jogaikról, de meg kell kérdezni a negyedfokú rokonokat is, hogy nem-e hajlandók magukhoz venni a gyermeket. Az eljárás, amíg a hivatalos szervek kimondják, hogy egy csecsemő örökbe fogadható, eltarthat egy, akár két évig is.
Az érvényben levő törvény szerint ha az örökbe fogadhatóvá nyilvánított gyermeket két évig nem veszi magához senki, újra el kell indítani az eljárást, s megkérdezni a szülőket, hogy nem-e gondolták meg magukat. Van egy törvénykezdeményezés, amely változtatna ezen: amennyiben a hosszas procedúra lejárt, akkor a gyermek 14 éves koráig legyen örökbe fogadható – mutatott rá Schmidt Loránd. Szerinte ez előrelépés lenne. Nem csak Romániában, uniós szinten is ilyen szigorú, a szülőket védő törvények vannak érvényben, Olaszországban hat évig is eltarthat, amíg kimondják, hogy egy gyermek örökbe fogadható. 
A gyermekjogvédelmi igazgató szerint az elhagyott csecsemők 30-40 százalékát fogadják örökbe, a többiek 18 éves korig vagy nevelőcsaládoknál, úgynevezett pótszülőknél vannak vagy családi jellegű otthonban, ahol több kiskorút nevel egy házaspár. Jelenleg Maros megyében hatszáznál több árva és elhagyott gyermeket nevelnek az állami, illetve a nemkormányzati szervezetek által működtetett intézményekben.
Simon Virág. Székelyhon.ro