Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Marosvásárhely/Székelyvásárhely (ROU)
15982 tétel
2014. december 20.
Experimentum crucis (Az RMDSZ 25. évfordulójára)
Az államelnök-választás meglepő végkifejlete óta valamiféle Johannis-forradalomról (tisztítótűzről) beszélnek, mely a mérvadó román közszolgálati médiákat is feltöltötte energiákkal. (Tévedés ne essék, 1989 karácsonyán a „Szabad Román Televízió” még nem volt szabad a szó nemes értelmében, idő kellett, hogy rájöjjünk a háttérből elművelt gazemberségre.) A következőkben a közönség által legrangosabbként minősített Radio România Actualităţi egyik éllovas műsorában elhangzottakról fogalmaznék meg néhány reflexiót erdélyi magyar állapotainkra való kivetítéssel.
Szól a rádió
November közepét írtunk. Bár a kovásznai Fenyő Szállóról nem esett szó, de örvendetes, hogy a „botfalusi” adó félórás déli műsorából világgá röppent, miszerint Máramaros vidékén is történt „hűbéri” ajándékosztás az ortodox egyház javára Pontáért ügyeskedő „imádságok” reményében. Hangfelvételt is bejátszottak! Egy ortodox pópa arra biztatta híveit: a két jelölt közül a „miénkre”, mármint a románra és ortodox hitűre szavazzanak, ne idegenre. De élőben hallhattuk, hogy a párizsi román (ortodox) papot is rajtakapták hívei. (Ejnye! Hetvenes évekbeli elődje szekus volt, lásd Gocz Elvira visszaemlékezéseit.)
A történteket elemezve a vita egyik meghívottja, Radu Preda professzor, a Babeş–Bolyai Egyetem tanára kijelentette: „templom nem válhat albérlet tárgyává!”, majd arról beszélt, hogy Romániában minden államilag elismert hitközösség autonómiát (!) élvez, de az ortodox papság – belső alkotmányából eredően – nem politizálhat. Hivatásával össze nem egyeztethető a pártaktivistaság, a helyi vagy akár parlamenti közéleti megbízatás. S mindezek ellenére nagyszámú vidéki pópa, sőt, egy főpap is elkövette a szabálysértést. Hónapokkal ezelőtt ugyanezen a hullámhosszon hangzott el, hogy Temesvár néhai érseke érdemei mellett a Securitate munkatársa volt. (Lám: évek kellenek, amíg megértjük a politikát! Emlékezzünk arra, hogy amint Kelemen Hunor a Boc-kormány kultuszminisztere lett, az ortodox egyházat kivették hatásköréből.)
Örömmel üdvözölhetjük, hogy a román értelmiség egy része fel meri vállalni a kényes témát, mert láthattuk: a marosvásárhelyi események idején a hodáki pópa is „háttérsugallatra” szólította harcba híveit a magyarok ellen. Ideje, hogy mi is önvizsgálatot kezdeményezzünk.
Tulipán... és színeváltozásai
Tudjuk: tisztességben megőszült protestáns egyházaink nem tiltják papjaiknak a politikában való részvételt. Itt példaként azonnal Tőkés László karrierjére hivatkozhatunk. Johannis sikerének láttán pedig feltehetjük a drámai kérdést: Vajon mikor eshet meg újból az a „megváltó” élmény, hogy Romániában egy magyar ember történelmi főszereplővé váljék?
...Mert 1989 decemberében Tőkés, bár rövid ideig, de igenis, főhőse volt az eseményeknek. Emlékeznek-e arra a mozzanatra, amint páncélozott járművel hozták be Menyőből, és egy tévés rákérdezett: miként jellemezné a pillanatnyi állapotokat?
– A jelen pillanat drámai motívuma a bizalmatlanság, mert a jó szándékú forradalmárban is terroristát gyanít az ember – válaszolt mosolyogva. Még a magyargyűlölő néhai I. C. Drăgan is elismerően nyilatkozott Tőkés ízes, Királyhágó vidéki román kiejtését dicsérve. „Dicţie românească perfectă” – betű szerint így mondta! És eltelt negyed évszázad! Nyugodt lelkiismerettel diagnosztizálhatjuk, hogy a romániai rendszerváltás szikrakovácsának hazai és nemzetközi tekintélyét – s ezáltal az erdélyi magyarság esélyeit, majd ezen belül egy hiteles román–magyar megbékélés lehetőségét – nem a románság aknázta alá, hanem a „forradalom” hevében született, majd gyanús színeváltozásokon átesett RMDSZ, melynek Tőkés a kezdetektől tagja, majd tiszteletbeli elnöke is volt, amíg nemkívánatos személyként el nem lehetetlenítették. A szerencsétlenség a mi rövidlátásunknak is következménye. Nem figyeltünk arra, hogy miközben a Domokos Géza alapította-vezette RMDSZ még „egyszínű” volt, s bár egyesek „kommunista gittegyletként” bélyegezték kívülről, sőt, belülről is, óvatosan, de hitelesen mégis meg tudta jeleníteni a magyarságot az akkor még igencsak forrongó közéletben. Aztán bekövetkezett a Markó-féle hatalomátvétel és rövidesen az addigi egységnek platformokra töredezése. Majd kezdetét vette közöttük a vérre menő iszapbirkózás a hatalom bársonyszékeibe való behelyezkedésért. Az első függetlenek jelentkezése (helyhatósági szinteken) 1996-ban történt, ekkor kezdődött az RMDSZ „dzsihádja” a függetlenek, majd később a versenypártok (MPP, EMNP) jelöltjeinek ellehetetlenítésére és az őket megszavazó közösségek megbüntetésére (!), mégpedig – ez szégyen – a leggyalázatosabb módszerekkel. Anno 2000 vidékén csupa „Ká-Dé-Em”-től zengedezett az erdélyi magyar politikum (KDM – Kereszténydemokrata Mozgalom), mert az RMDSZ az Európai Néppárt szárnya alá igyekezett. Ez sikerült is neki. (Az EU-Néppárt az unió ötletgazdája, R. Schuman kereszténydemokrata filozófiáját vallja.) Jelen pillanatban a Kelemen vezette RMDSZ egy ismét homogén (kereszténydemokrata?) alakulat eléggé feszültségterhes látszatát kelti.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Másfél évtizeddel ezelőtt halálközeli környezetben, a marosvásárhelyi klinikán, miközben csepegett a perfúzió, a szomszédos ágyban fekvő bajtárssal beszélgettünk. Kiderült: ő a Romániai Magyar Liberális Demokrata Párt elnöke! (Országos szinten? Helyben? Erre nem emlékszem.) A szomszéd többek közt azt is elmesélte, miként sikerült megbuktatniuk Marosvásárhely 1989 utáni  magyar polgármesterét, Fodor Imrét. „Öregúrként” emlegetette, aki azon kívül, hogy szeretett külföldre (legtöbbet Hollandiába) járkálni, és egyházaknak, szűk baráti köreinek osztogatta szét a humanitárius segélyeket, jövőbe mutatóbbat nem tett a városért, mondta. (Vajon? Igazat beszélt?)
– Közeledtek a helyhatósági választások! Mi, a szabad demokraták, állítottunk egy magyar ellenjelöltet, és 2000-ben kiborítottuk az öreget a helyéről. (Emlékezetből idéztem a pártelnököt.) Csakhogy, amint azóta is tapasztalhatjuk, nem a szabad demokrata magyar nyert, hanem (életfogytiglan?) Dorin Floreát segítették székbe. Ez volt az első pofon, amit az RMDSZ kapott? Nota bene: a Romániai Magyar Liberális Demokrata Párt létrejöttében (1992. VI. 14.) Iliescu bábáskodott, de az RMDSZ is felelős a történtekért. Markó, Frunda, Borbély... karrierjének „csernozjom talaján”, történelmi verekedés helyszínén, Marosvásárhelyen éveken át nem volt városi RMDSZ-szervezet. Tulipános klikkek lakónegyedenként konspiráltak, egymás ellen. S azt se feledjük, az RMDSZ „neptunos” agitációs brigádja (Frunda, Borbély...) majdnem eladott minket. S épp a napokban újabb PER-csapdába keveredett az RMDSZ. Ejnye! De próbáljunk utánanézni a KDM pályafutásának! Nos, az internet szerint a Romániai Magyar Keresztény Demokrata Párt 1990. március 30-án alakult, idézem: „kis létszámú, de elit tagsággal. Az RMKDP, mint az RMDSZ társszervezete, az SZKT-ban a kereszténydemokrata frakciót alkotta. 1999 júniusától az új párttörvény értelmében az RMKDP átalakult Kereszténydemokrata Mozgalommá, országos alelnöke dr. Bárányi Ferenc.” Nota bene: Bárányi 1998-ban miniszter lett, de jött az „átvilágítási” törvény, s távoznia kellett. Nesze nekünk: „elit tagság”!
A Tulipán második kereszténydemokrata platformját, az Erdélyi Magyar Kezeményezést 1992. március 14-én jegyezték. A Katona Ádám vezette alakulat javasolta a papsággal való együttműködést. Következetes, kegyetlen, nemzeti elkötelezettségű belső ellenzék volt az EMK. A közelmúltban őket is kiebrudalták... A KDM-platform pályája időközben felfelé ívelt, volt rangos kovásznai konferenciájuk, ahol Băsescu is beszélt! Aztán csend lett. Ejnye! Megkockáztatok egy szomorú ténymegállapítást! Egyszerűen csak annyi történt, hogy a „kereszténydemokratává” színeződött RMDSZ-nek sikerült beépülnie az alapjában jó szándékú, tisztességes, vidéki, erdélyi magyar papság bőre alá, presbitériumaiba is (az unitáriusok és a reformátusok jelentős részének kivételével). Amit nevetségesen kezdő módon Ponta megpróbált kivitelezni – mármint az ortodox papság lekenyerezését, de beletörött a foga –, ugyanazt a sátáni manővert az RMDSZ könnyedén megtehette, mert a történelmi protestantizmus épp közéletiségre, demokráciára tanítja a híveit, ebben rejlik a szépsége! De katolikus közösségekben, Csíkban a „Szentföldön” is hasonló „templomi albérletbe férkőzés” történt nemzetmentés jeligéjével. S eközben – horribile dictu! – Tőkésnek, a romániai rendszerváltás hősének (!) távoznia kellett a „kereszténydemokrata” RMDSZ-ből, melynek vezéri pódiumain biza sok kommunistát látunk.
Experimentum crucis
Felvezető sorainkban újabb forradalomról beszéltünk. Nos, szerintem erdélyi magyar terekben a Johannis-effektussal pattant ki. Az RMDSZ képviselőinek kolozsvári tanácsa azt javasolta, mindenki szavazzon lelkiismerete szerint, de eközben gőzerővel hozzákezdtek a „háttérmunkához” annak reményében, hogy Pontának besegítve bársonyszékeikben maradhatnak. Ponta tanácsosának, Frundának a sajtónyilatkozata, miszerint ő bízik abban, hogy a magyarok nem mennek el szavazni, már egyenesen vérlázító volt. Mindezekre végül Markó „jelenése” tette fel a koronát, melyben azt sulykolta: a történtek ellenére igenis kormányon kell maradniuk, hogy pénzeket téríthessenek hazafelé. Kelemen is alaposan elszólá magát a MTI-nek adott nyilatkozatában, melyben a teljes erdélyi magyarságot utólagosan is az RMDSZ szavazótáboraként emlegette. Vajon észre sem vevé az elnök úr, hogy pártklientúráján („vazallusain”) kívül már senki sem figyelt a szavára? De ideje, hogy kifejtsem írásom címének motivációját! Kölyökkorunkban a hazugság/igazmondás próbája (a népi „keresztkísérlet”) abban állt, hogy nyomogatásra orrunk hegye keménynek vagy puhának találtatott-e. Az experimentum crucis a tudományok módszere, dilemmás kérdések „tűzpróbáját” értjük alatta, de az elnevezés bibliai gyökerű. Abban a drámai mozzanatban keresendő, ahol Jézust felfeszítik, és a csürhe a látványban kéjelegve biztatja: – Na! Ha valóban Isten fia vagy, most tégy csodát! Szabadulj innen! De szavunkat ne feledjük! Klaus Johannis államelnökké választásában mi is teljes vállszélességgel részt vettünk, az RMDSZ aljas, félrevezető intelmei ellenére, mert hiszünk abban, hogy bár ideig-óráig, de találtunk egy újabb megváltó személyiséget. Az experimentum crucis és sikere abban is bemutatkozik, hogy bizonyítottuk ország-világ előtt: nem vagyunk gerinctelen köpönyegforgatók („udemerista” hívők), nem vagyunk Trianon-depresszióban élő, letiport roncsnemzet, nem tűrjük, hogy átverjenek minket! Az is nyilvánvalóvá vált: az épp 25 éves RMDSZ megérett arra, hogy eltanácsoljuk sorsunk ügyintézéséből, mert azon munkálkodott, hogy – mint a barmot – uralma alá hajtsa az erdélyi magyarságot, ahelyett, hogy ő szolgált volna bennünket. S nem utolsósorban lenyúlta, megbecstelenítette mentális higiénénk mentsvárát, az elektronikus sajtó egy részét is, mely templomaink mellett második autonóm politikai erősségünk lehetne Romániában. ...Csakhogy mi lesz velünk „dada” és főleg „csecs” nélkül? – aggodalmaskodhatnak egyesek. Ha kétpólusúvá egyszerűsödő állapotban – MPP-s kanyarok nélkül – fölülkerekedhetne a nemzeti minimumban való összefogás egysége, s a közelgő választásokig fennmaradna tisztánlátásunk és a forradalmi vérnyomás is a kincstári székely „putzákban” – megoldhatná e kérdést.
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 20.
A széljárás irányai, avagy merről fúj a szél
(Bölöni Domokos Szélrózsa kankalin című könyvéről)
Kevés olyan gondolkodó elmét kanonizált az utókor, akiket töredékszövegeiknek köszönhetően tartottak érdemesnek arra, hogy ne merüljenek alá a felejtés süllyesztőjébe. Dilemma persze mindig volt, főleg amikor még kevesen forgattak tollat, és inkább csak okos hallgatóikat tanítgatták erre meg arra, beszélgettek, "meg- szavasították", amit a világról gondoltak. Így maradt fenn Herakleitosz híres szövegtöredéke is, mely szerint "a természet szeret rejtekezni". Az ő korában a természetfilozófiának volt becsülete, így a fenti torzószöveg sem vonatkoztatható az emberi természetre. Nem úgy, mint Bölöni Domokosnál, aki még le is írja, amit és ahogy elgondol, igaz, nyúlfarknyi szövegekben. Rövidprózáját én a nagyprózát előkészítő "töredékeként" fogom föl nagy bátorsággal, aminek tehát a nagyobb lélegzetű prózaművek előkészítésében lehet föltétlen szerepe. Kivéve talán a novellát. És ez biztatás is. Ám egyre valószínűbbnek tűnik, hogy rövid textusokból akarja fölépíteni írói világát, amely nem más, mint a személyes élettérben megszólaló ember a maga nyelvi és tárgyi kultúrájával. Amit Bölöni papírra vet, az emberről szól, az emberi természetről, amely, amint a "zokogó filozófus" mondotta, szintén szeret "rejtekezni". Ezt a "rejtekezést", rejtőzködést akarják föltárni azok a – viszonylag egymásba kapcsolódó – szövegek is, amelyek a vásárhelyi könyvvásáron bemutatott Szélrózsa kankalin1-ban alkotnak kötetet. Ebben a kis prózakötetben, amelyben ezúttal nem szűkebb pátriája érdekes figurái jutnak szóhoz, amint megszoktuk Bölöni ízes-humoros nyelvezetű novelláiban, karcolataiban. Itt, ebben a könyvben a saját életéről elmesélt "mondatokban" – ahogy mondja – ő, a saját családja, közelebbi-távolabbi vérei, az emlékezetében élő falusfelei a maguk hétköznapjaival, törekvéseivel, kapzsiságaikkal és nagyvonalúságaikkal elevenednek meg a történetekben, úgy visszafelé kétszáz évre megközelítve. Ezúttal maga az író tárulkozik fel olvasói előtt, a saját családja történéseinek kontextusában.
Bölöni szóban forgó prózakötete a Szélrózsa kankalin címet kapta (korábban már olvashattuk az Erdélyi Toll hasábjain is). A kötet címe szokatlanságával ragadja meg az olvasó figyelmét, ugyanakkor beindítja fantáziáját, kíváncsiságát. Mit rejthet magában a könyv, amely ily bizarr címet kapott? Ha a fedőlap hátán nem lenne némi eligazítás a címről, nem is tudnánk értelmezni a fura szókombinációt. Bölöni is megérezhette az olvasói dilemmát, talán épp emiatt, a címet megmagyarázva, igyekszik a könyv logikáját érthetővé tenni mindjárt annak kézbevétele, mustrálgatása során: az író itt és most, mint korábban is bármikor, az emberi érzékenységek és gonoszságok, vagyis a balgák erkölcsének szembesítését tematizálja.
Nekem nem a navigációs irányjelző, a széljárásról informáló műszer jut az eszembe, hanem egy távoli vidék világtájoló irányjelzője – szélrózsa?! –, valahol Európában, ahol még akár Herakleitosz is töprenghetett volna a világ dolgairól, vagy bárhol máshol, ahol fontosnak tartják megjelölni a távolságokat kilométerekben vagy időben. Bölöninél a megrajzolt figurák lélektáv-szélrózsát állítanak föl, amelyben az irányok mindig ugyanabból a kelet-európai küküllőmenti kis faluból szaladnak szerteszét, és amelyek a történelem fogatában akár a földrajzi szétrajzások sokirányúságát is jelezhetik. Bölöni szélrózsája abban igazít el, hogy egy kistérségből kifele és befele irányuló vektorok hogyan rajzolják át az erdélyi falu valóságát: rasszizmus és nacionalizmus, szegénység és harácsolás, a hogyan tovább dilemmájának terhe, a csodavárások reménye, a világítótorony hiánya, ilyenek kerülnek föl a szélrózsára, emberi játszmák, a lélek csapkodó hullámverései, a történelem malomjárása mentén. Bölöni nem lelkizik, csak ábrázol, csak történéseket mumifikál. Ezúttal a családszociológia és a falumonográfia határterületén.
Bölöni mesélő író. Ebben a kis könyvecskében nem vállalkozik többre, mint az életmű továbbírására, "néhány kóbor történet" elmesélésére a szűkebb pátriáról, a "gyermekkor csorgójából", mert, ahogy maga jelzi, "innen csordulnak-cseppennek a meséim". De, hogy bizonyossá váljék a történetek hitelessége, célszerűnek tartja, már a kötetecske elején, a 2. szövegben, a locus, a szűkebb pátria, a Kis- Küküllő mente tudós bemutatását, amely, mint egy mákföld – egész Erdélyre kiterjeszthetően – "kincsét konokul őrzi, álmodozóit (viszont) rendre hanyatt vágja", és amely " időnként lángba borul".
Bölöni könyvének olvasásához a tőle megszokott hangulatért, a genius lociért fogok. A első szövegben visszaköszön az író ismert fanyar- bánatos humora, viccelődik, de nem parodizál, mert ami fájóan érint, az nem gúnyolható ki. A kötetindító hangulat viszonylag hamar, már a 2. szövegben elkomorodik, itt ugyanis valamiféle faluszociometriai ténykedést vélek felfedezni, ami nem nélkülözi a hely szellemének megidézését, ugyanakkor érezteti, hogy illik ismerni, érteni és érezni azt a valóságos, ám múlékony világot, amely az ezután következő jó száz oldalon feltárulkozik. A jobbágyos-béres-agrárproletár-kisgazda arbor genealogiae, megspékelve a századforduló (úgy látszik, 100-évenként kényszerdivatba jövő) Kárpát-medencei exodusának szomorúságával, meg az értelmiségi sors küllemeivel-kellemeivel-felelősségével, ilyenszerű olvasói érzéseket előlegez meg. Aztán már ebben a szövegben kitisztul a kép: a családelbeszélésen keresztül egy szubjektív falumonográfiát vagy faluszociográfiát készülődik asztalra tenni az író. Törlesztés a faluval szemben, ahonnan gyökerei erőre kaptak. Ez történik az első majdnem hatvan oldalon. A szülőfalu (Dányán) és a szülőföld (Erdély) szeretete, imádata itatja át minden betűjét, gondolatát, gondolattöredékét, akkor is, amikor az elzüllött férfiakról szól, akik "nem találnak magyar lányt maguknak", amikor a kultúrafeladást előrevetítő nyelvcserére-nyelvváltásra tereli a szót, amikor a szászok elhagyják a magyar szót és románra váltanak, amikor a "pisztolyos" kommunista jegyző túlkapásaiért neheztel, amikor a román-magyar barátkozásról-együttélésről- versengésről beszél, vagy a "cigánypogromról", vagy a parasztgazdálkodással járó szokásokról, gyermekkori emlékekről, vagy az örök építkezőkről, akik "gyűjtik a pénzt a gázra" és fürdőszobáról álmodoznak, vagy amikor a pusztuló családi ház látványa nyugtalanítja. A falu sorsáról ír, az erdélyi szórványmagyar falu sorsáról ír, a történelem hatalmi hullámverésében ide-oda csapódó falu sorsáról ír, az elfogyó erdélyi magyar falu sorsáról ír, a Székely-Maros-vásárhelytől karnyújtásra levő haldokló falu sorsáról ír, és azokról az esendő emberekről, akik benépesítik.
A 6. elbeszélés egy szoborállítás paródiája, amelynek az a szerepe, hogy az eddigi komoly tényleírásból átvezesse az olvasót egy oldottabb, bölönis humoros világba, a falu világából a város világába, amelyet Bölöni Domokos bejárt/bejár. A faluról nosztalgikus tisztelettel és szeretettel, a városról parodikus szenvedélyességgel ír. Ellentéte egyik a másiknak. Két élettér, a mérleg két serpenyőjében.
Azt nem tudtam meg, hogy a Szélrózsa kankalin címválasztás mennyire tudatos szójáték, de Bölöni Domokos tudatos író, aki elkötelezte magát a szülőföldjének, és akiről joggal feltételezhető, hogy figyeli a széljárást: merről is fúj a szél, és vajon merre sodor? És aki már látott kankalint, azt is tudja, hogy viruló szirmai kocsányában asznak el.
1 Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014
Albert-Lőrincz Márton
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 21.
SZNT: nem térhet vissza az állami terror!
„Az államelnök-választás második fordulója után felerősödtek és megsokasodtak Székelyföldön Románia kormányának magyarellenes lépései” – véli a hétvégén Marosvásárhelyen kelt nyilatkozatában az SZNT elnöke.
Izsák Balázs a sepsiszentgyörgyi székely-magyar közösség ellen irányuló provokációkat említi, amelyek a székely zászló és – előzmény nélküli módon – a magyar himnusz ellen irányulnak. „Figyelembe véve azt, hogy ezzel párhuzamosan és ezzel egy időben teljesen jogsértő módon Románia törvényesen megválasztott elnöke ellen is manipulatív támadás indult, és a hatóságok bírósági meghurcolására készülnek, nyilvánvaló, hogy a vesztes, posztkommunista hatalom vág vissza, ugyanolyan eszközökkel, mint 1990 márciusában. Akkor a bukott hatalom, a nemzetiségi feszültségek szításával a marosvásárhelyi nemzetiségi összecsapást is kiprovokálta és megszervezte saját hatalmának visszaállítása érdekében. Ennek figyelembe vételével kell vizsgálni Sepsiszentgyörgy polgármesterének, Antal Árpádnak helytálló kijelentését, amely a mostani sepsiszentgyörgyi és az 1990-es marosvásárhelyi helyzetet állítja párhuzamba. Akkor a hatóságok támogatásával felfegyverzett és félrevezetett románok rohanták le az anyanyelvi oktatás megteremtéséért tüntető magyarokat, ma szintén a hatóságok lépnek fel provokatív módon a magyar közösség ellen. A román állam hatóságainak ezt követő fenyegető fellépése Antal Árpád polgármester ellen jogsértő és alkotmányellenes, hiszen a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát olyan mértékben sérti, ahogyan azt csak Ceaușescu politikai rendőrsége, a Securitate merte megengedni magának” – írja.
Hozzátette: amint 1990-ben a pártállam maradék struktúráinak nem sikerült a kommunista restauráció, úgy az állampolgárok kollektív, tudatos és bátor fellépése ma is meg fogja akadályozni, hogy a romániai demokrácia fölé tudjon kerekedni a hatalmi terror.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro
2014. december 21.
Megszervezték az amatőr néptáncegyüttesek év végi találkozóját
Zsúfolásig telt szombaton a Maros Művészegyüttes terme, amely nyolcadik alkalommal adott otthont a Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánctalálkozónak.
Az 1991-ben indult Gyöngykoszorú-mozgalom túl van a századik találkozón, egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Most tizenhét amatőr néptánccsoport lépett fel.
A találkozó Kilyén Ilka színművésznőnek, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének elnöke szavalatával kezdődött, majd Barabási Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes igazgatója szólt a közönséghez. „A néptánc, a népviselet, a népdal, a népzene, a hagyományaink olyan kincsei, amelyeket örököltünk, meg kell őriznünk, és tovább kell örökítenünk. Ha táncolunk, népdalainkat énekeljük, népviseletbe öltözünk, megtartjuk szokásainkat, akkor erősek vagyunk, ezt nem tudja elvenni tőlünk senki”.
Az igazgató megköszönte a szülőknek, hogy felismerték a táncban rejlő értékeket, és gyerekeiket taníttatják, egyszersmind az oktatók és csoportvezetők munkáját is méltatta. A találkozó keretében megemlékeztek a Gyöngykoszorú-mozgalom megálmodóiról, a Szabó házaspárról, majd Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei  elnöke szólalt fel. „Ezek a kincsek olyan értékhordozók, amelyek megtanítanak minket igaz, becsületes, tiszta szívű, jó magyar embernek lenni” – fogalmazott Brassai. Kecskés Csaba unitárius lelkész áldása után a Napsugár néptáncegyüttes tánca kezdte a délutánig tartó ünnepséget.
Barabási Attila Csaba érdeklődésünkre elmondta: a Szabó házaspár ötlete volt az is, hogy az év végi találkozókat Marosvásárhelyen szervezzék. „Amikor a betegeskedő Gyuri bácsi már nem volt az EMKE elnöke, a többi településen továbbra is zajlottak a néptánctalálkozók, viszont az évzáró vásárhelyi találkozók megszervezése elmaradt. Amikor 2007-ben vezetőként az együtteshez kerültem, úgy éreztem, itt a lehetőség, hogy visszahozzuk a városba a Gyöngykoszorú-mozgalmat. A közönség túlnőtte a terem befogadóképességét, és a találkozót vissza kellene vinni arra a helyszínre, ahova Szabó Gyuri bácsi és Éva néni elképzelte, a Kultúrpalotába” – mondta az igazgató.
A szombati találkozón fellépett a marosvásárhelyi Napsugár és a Csillagfény, a segesvári Kikerics néptáncegyüttes, a vajdaszentiványi Takács Mihály hagyományőrző néptánccsoport, a magyarói Csurgó, a marosludasi Hajdina, a nyárádszeredai Bekecs, a szabédi Fürgelábak, az erdőcsinádi Árvácska néptáncegyüttes, a mezőbándi Csipkebogyó Táncegyüttes, az erdőszentgyörgyi Százfonat néptáncegyüttes, a gernyeszegi Szőlőfürt néptánccsoport, a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes, a disznajói, kibédi, holtmarosi néptánccsoport és a sóváradi Szuszékdöngetők.
Felléptek a II. Széllyes Sándor Népdalvetélkedő nyertesei is: Gálfalvi Evelyn Rebeka, Berekméri Réka Beáta, Aszalos Erika, Páll Imola Gabriella. A Maros Művészegyüttes, az Erdélyi Közművelődési Egyesület Maros Megyei Szervezete és a Folk Dancing and Musik Egyesület által szervezett találkozó táncházzal ért véget.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
2014. december 22.
Hírsaláta
UTOLSÓT RÚGOTT A PREFEKTUS. A közigazgatási bíróságon támadta meg Vasile Oprea, Maros megye időközben menesztett prefektusa a marosvásárhelyi tanács határozatát, amelyben elfogadták a Római Katolikus Teológiai Gimnázium nevét is tartalmazó, 2015/2016-os tanévre vonatkozó iskolajegyzéket.
A prefektusi intézkedés kapcsán Peti András alpolgármester elmondta: nem tudja, hogy jogi szempontból milyen következményei lehetnek az eljárásnak. „A törvény azt mondja, ha egy határozatot a kormánymegbízott megtámad, azt automatikusan fel kell függeszteni, de ez esetben a gyerekek ott vannak a padokban, tanulnak, az iskola pedig működik” – mutatott rá a marosvásárhelyi alpolgármester, aki szerint „csak Romániában fordulhat elő, hogy a tanév közepén megtámadnak egy ilyen határozatot”. (Krónika)
HULL A SERTÉS. Románia lakossága karácsonykor megközelítőleg egymillió sertést fogyaszt el, ami az évi fogyasztás 14 százalékát jelenti – ismertette Ioan Ladoşi, a Disznóhústermelők Országos Egyesületének elnöke. Szerinte a farmokon egy év alatt körülbelül 3,5 millió disznót vágnak le, ebből mintegy 400 ezret karácsonykor. Emellett évente 1,6 millió sertést importálnak, 200 ezer a karácsonyi ünnepek időszakában érkezik. Becsléseik szerint ugyanakkor az emberek évente körülbelül kétmillió disznót vágnak le saját udvaraikban, főleg karácsony környékén. Romániában azonban mégis kicsinek nevezhető az évi disznóhúsfogyasztás, ami fejenként 20 kilogrammot tesz ki, míg az európai átlag ennek kétszerese – tette hozzá Ladoşi. (Mediafax)
KELENDŐBBEK A KÜLFÖLDI AUTÓK. Az év első tizenegy hónapjának adatai szerint zsugorodott a járműgyártás – közölte a román autógyártók és -importőrök egyesülete. Január és november között 363 905 járművet gyártottak az országban, ami 3,5 százalékos csökkenés a tavalyi hasonló időszakhoz képest. Az első tíz hónap után még 4 százalékos csökkenést jegyeztek. A járműgyártás mintegy 86 százalékát a francia Renault tulajdonában lévő Dacia adja, amelynek üzemében 314 719 gépkocsit gyártottak, 49 178 autót (13,5 százalék) a Ford állított elő, öt teherautót a brassói Roman gyár. Az értékesített új autók száma azonban csaknem 24 százalékkal nőtt a tavalyi első tizenegy hónaphoz képest, idén 76 525 járművet adtak el. Az eladások növekedése továbbra is a jogi személyek vásárlásainak köszönhető. Csökkent a használt és az új gépkocsik közötti arány is, tavaly még négy használt autóra jutott egy új gépkocsi, most háromra egy. Az autóeladások csaknem másfél éve folyamatosan nőnek, az ágazat reméli, hogy idén sikerül meghaladni a százezer eladott gépkocsit. A gazdasági válság előtt, 2007-ben évente 360 ezer autót értékesítettek. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 22.
Áldozatuk nem merül feledésbe
Pénteken este a marosvásárhelyi várbeli volt katonai sorozó épületében fotókiállítás nyílt az 1989-es forradalom 25. évfordulója alkalmából. A tárlaton Bálint Zsigmond, Karácsonyi Zsigmond és Vajda György felvételei, illetve a múzeum archívumában levő fotók láthatók, az emeleten pedig Bálint Orsolya brassói fotóművésznek a témához kapcsolódó fotóesszéje tekinthető meg.
A kiállítást a Maros Megyei Múzeum rendezte. A tárlatot Soós Zoltán igazgató, Novák Zoltán és Sárándy Tamás történészek, valamint Vajda György újságíró nyitották meg. Nemcsak a képek segítenek felidézni a 25 évvel ezelőtti eseményt, hanem néhány 1989 előtti, a kommunista korszakot idéző pionírnyakkendő, ruha, egy régi írógép stb.
Soós Zoltán szimbolikusan pionírnyakkendőt kötött a nyakába és elmondta, ő is ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyben még elevenen él a múlt. Novák Zoltán történész röviden szólt az eseményekről. Corneliu Porumboiu dokumentumfilmjének a címét idézte: volt-e vagy nem forradalom a Bukaresttől keletre levő városokban? Majd Marosvásárhelyre vonatkozóan megadta a választ: Marosvásárhelyen valóban forradalom volt. Az emberek az utcára vonultak a diktatúra ellen tüntetni, rájuk lőttek, voltak halottak, a rendszer megváltozott. A város sajátos helyzete miatt azonban az 1989-ben beállt hatalmi egyensúly sajnálatos módon etnikai konfliktusba torkollt, ami mind a mai napig kihat a lakosságra.
A történész iskolások körében hirdetett a témáról esszépályázatot, és a megnyitón hozta nyilvánosságra a nyertesek nevét. Az első díjat Vizeli Ibolya, a Bolyai Farkas Líceum XI. osztályos tanulója nyerte el, második Láng Borbála, a Református Kollégium IX. osztályos diákja lett, míg a harmadik szintén a kollégiumba járó XI.-es Birizdó Szabolcs. Az első két helyezett brüsszeli jutalomkiránduláson vehet részt, a harmadik pedig 100 lejes pénzjutalmat vehetett át, az RMDSZ Maros megyei szervezetének díját.
Sárándy Tamás, a kiállítás kurátora megköszönte munkatársainak, segítőinek, hogy létrejöhetett a tárlat. A fotók mellett Keresztes Pál filmjét és két installációt is láthatnak az ide látogatók. Elmondta, hogy a válogatással az volt a céljuk, hogy azok közül, akik megérték, átélték az eseményeket, minél többen megosszák emlékeiket a történészekkel, hogy minél hitelesebb kép maradjon fenn az 1989-es eseményekről.
Vajda György a dokumentumfotók jelentőségéről beszélt, majd megosztott két rövid epizódot az életéből. Az egyik, a forradalom előtti időszakban történt, a másik pedig közvetlenül az 1989-es eseményekhez kapcsolódóan. Ezután a látogatók figyelmébe ajánlotta Bálint Orsolya brassói fotóművész kiállítását, amely az új nemzedék szemszögéből "ábrázolja" mindazt, amit ránk hagyott a kommunista időszak.
Az egyik installáción Ana Blandiana Totul (Minden) című versének szavai szerepeltek. A költőnő a letűnt kort idéző kulcsszavakat fűzte verssé. Sárándy Tamás végül arra kérte a tárlatmegnyitóra látogatókat, hogy a vers mellé helyezett papírlapokra írjanak egy szót, azt, ami az eszükbe jut az 1989-es eseményekről.
A kiállítás egy hónapig látható, a szervezők kerekasztal-beszélgetést és egy újabb fotókiállítást is terveznek.
December 21-én, délelőtt a Győzelem téri emlékműnél megemlékeztek az 1989. december 21- én elhunyt forradalmárokra. A rendezvényen részt vettek a prefektúra, a megyei tanács, a polgármesteri hivatal, a hadsereg és a belügyminisztérium kötelékében szolgálók, valamint a forradalmárszervezetek képviselői. A megemlékezés ortodox és református szertartással kezdődött. Ezt követően Hamar Alpár Benjámin a kormány mellett működő forradalmárok államtitkársága Maros megyei kirendeltségének vezetőjeként szólalt fel azok nevében, akiknek volt bátorságuk december 21-én kivonulni a diktatúra ellen. Sérelmezte, hogy továbbra sem tisztázott, kik a felelősök azért, hogy az ország különböző településein, így Marosvásárhelyen is, a tüntetőkbe lőttek, sőt, az utána következő időszakban is nagyon sokan meghaltak. Úgy tiszteljük az elhunytak emlékét, ha a történelemben helyre tesszük a dolgokat, és megőrizzük mindazon ideálokat, amelyekért az életüket adták azok, akik az utcára vonultak december 17-étől 22-ig. A felszólalást megelőzően egy perc néma csenddel adóztak az áldozatok emlékének.
A beszédet követően a hivatalosságok megkoszorúzták az emlékművet, majd a jelen levő magánszemélyek is egy-egy virágszálat helyeztek el, és gyertyát gyújtottak a hat marosvásárhelyiért, akik életükkel fizettek a szabadságért.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 22.
Tőkés László, Marosvásárhely és a román igazságszolgáltatás
A francia forradalom óta mondogatják, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Tőkés Lászlót, a romániai forradalom kirobbantóját szerintem az ellenforradalom falta fel. Pedig 1990. január elején, amikor Tőkés László ügyvédjeként mutatkoztam be Ion Iliescu ideiglenes államfőnek, majdnem elájult a gyönyörűségtől… Nem sokkal később viszont a román média szélsőségesei hazugságokra, félrefordításokra alapozva elkezdték azóta is tartó lejárató kampányukat. Ezek hatását nem vettük komolyan, nem indítottunk rágalmazási pereket. Ráadásul már március végén el kellett menekülnöm, s így a továbbiakban nem adhattam meg a szükséges ügyvédi segítséget. Csak öt és fél év után térhettem haza. Az Európai Emberjogi Bíróság nyomására az ügyészség azt közölte, hogy "a meg nem kezdett eljárást megszüntette" ellenem. Miután Alison Mutler, az Associated Press bukaresti tudósítója telekürtölte a világot azzal a rágalommal, hogy Tőkés László a szekuritáté ügynöke volt, azt tanácsoltam régi védencemnek, hogy feltétlen indítsunk el egy rágalmazási és becsületsértési pert, amelyben én láttam el képviseletét. A per során a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Hivatal (CNSAS) igazolta, hogy Tőkés László nem volt a szekuritáté ügynöke vagy besúgója. Mircea Dinescu költő, a CNSAS tagja még azt is kijelentette, hogy csak egy erős istenhittel bíró ember tudhatott ennyire ellenállni a szekusok zsarolásainak! Ezeknek a cáfolhatatlan bizonyítékoknak az alapján az elsőfokú bíróság keresetünket helybenhagyta, és jelentős összegű erkölcsi kártérítés megfizetésére kötelezte Alison Mutlert és az Associated Presst. A pervesztes felek fellebbeztek, és háromszoros bírói tanácscsere után megnyerték a fellebbezést. Ennek az ítéletnek igen bizarr az indokolása. Úgy szól, hogy Alison Mutler azáltal, hogy ezt a rágalmat közhírré tette, lehetőséget adott Tőkés Lászlónak arra, hogy tisztázza magát a koholt vádak alól. Ennek következtében Mutler és az Associated Press tulajdonképpen jót tett, és ezért nem kell erkölcsi kártérítést fizessenek!? Radu Tudort, a szekus kollaboráns, magyarellenes Voiculescu Antena 3 televíziójának szerkesztőjét és az adót azért pereltük, mert azt állították, hogy Tőkés a legnagyobb élő románellenes alak. Megalapozott keresetünket azzal utasították el, hogy annak ellenére, hogy az állítás nem fedi a valóságot, belefér a megengedhető újságírói túlzás fogalmába. Victor Ponta miniszterelnököt azért pereltük, mert azt állította, hogy Monica Macovei volt igazságügy-miniszter, a korrupcióellenes harc elindítója, európai parlamenti képviselő és Tőkés László idegen érdekeket szolgálnak, külföldről pénzelik őket. Első fokon azzal indokolták keresetünk elutasítását, hogy a kijelentés belefér a politikusi szólásszabadság fogalmába. Mostanig egyetlen személyiségi jogok védelmében indított pert sikerült megnyernünk, egy rágalmazó nagyváradi újságíró ellen. Tehát levonhatjuk a következtetést, hogy a román igazságszolgáltatás Tőkés László személységi jogainak, jó hírnevének védelmében nem áll a helyzet magaslatán.
A Románia Csillaga becsületbírósága túltett a román igazságszolgáltatáson is. Nemes egyszerűséggel megtagadta Tőkés Lászlótól az alkotmány, az európai emberjogi egyezmény stb. által biztosított védelemhez való jogot. Semmibe vették a Román Ügyvédi Kamara állásfoglalását is, megakadályoztak abban, hogy Tőkést, a rend lovagját ügyvédként védelmezzem. V. Ponta miniszterelnök az eljárást kezdeményező Corina Cretut pedig európai bizottsági biztosnak jelölte…
Marosvásárhelyről, a frontvárosról azért kell beszéljek, mert a temesvári román–magyar összefogás rendszerváltást előidéző szellemét a fekete március zárta vissza a palackba. Igencsak jellemzőnek tartom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román diákszervezetének, a Liga Studentilornak 1990. március elején közzétett tiltakozását. A ligának akkor prominens tagja volt Azamfirei Leonard, a jelenlegi rektor, akinek gondolkodásmódja azóta sem fejlődött. A tiltakozás 11. pontja elítéli Tőkés László politikai tevékenységét, az első pontja pedig úgy fogalmaz, hogy a román diákságot "marginalizálni" akarják a magyarok azáltal, hogy külön magyar csoportokat, magyar gyakorlatokat és paritást kérnek. A MOGYE szenátusának román kétharmada 25 év után is ezt fújja, és nem hajlandó eleget tenni az alkotmány és a tanügyi törvény anyanyelvi oktatásra vonatkozó rendelkezéseinek. Levonhatjuk a következtetést, hogy a magyarság jogait Romániában csak akkor fogjuk tudni érvényesíteni, ha Temesvár szelleme ismét életre kel.
Annak kapcsán, hogy a román hatóságok által rendezett megemlékezésre Tőkés Lászlót nem hívták meg, sajnálattal kell megállapítanom, hogy már itt, Temesváron sem él az 1989. decemberi szellem. Ebből a szempontból igencsak kifogásolható, hogy a december 16-i hivatalos megemlékezésen tartott temesvári beszédében Klaus Johannis megválasztott államfő sem ejtette ki Tőkés László nevét, és a román–magyar összefogás megemlítéséről is "megfeledkezett".
A Temesvár 25. megemlékezésen december 18-án elhangzott előadás szerkesztett változata
Kincses Előd
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 22.
A Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék: Nagy András ártatlan
A Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék (ICCJ) csütörtökön, december 18-án elutasította az ICCJ melletti ügyészség, illetve a Maros megyei területi korrupcióellenes ügyészség (DNA) fellebbezését a korrupcióval vádolt Nagy András, Szászrégen volt polgármestere, Maria Precup jelenlegi városvezető és 19 tanácsos ügyében. A volt polgármester és a tanácsosok ellen 2009-ben indult eljárás közérdek ellen elkövetett hivatali visszaélés, illetve visszaélésre buzdítás vádjával, egy bizonyos területcsere, valamint területeladás ügyében. 2013 decemberében a Marosvásárhelyi Táblabíróság felmentette a vádlottakat. Az ítélet ellen azonban a DNA és az ICCJ melletti ügyészség fellebbezést nyújtott be. Ezt a fellebbezést utasította el csütörtökön a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék.
Nem kívánom senkinek, hogy átélje, amit én átéltem
Nagy András, Szászrégen volt polgármestere a Népújság kérdésére elmondta, hogy a DNA 2004-től minden munkálatát ellenőrizte. Ez 2006-ban történt, azóta húzódik az ügy.
– Összesen négy perem volt, most a tegnap az utolsó három volt összehozva egy dossziéba, és megnyertük. Területeladásról és területcseréről szólnak, amelyekről tanácsi határozatok voltak. Az első ügyben a DNA szerint jogtalanul jártunk el, áron alul adtuk el, nem vette figyelembe, hogy az önkormányzat munkálatot végzett a közterületen, a telek ára jóval meghaladta a kihozott árat. A DNA nem akarta ezt elismerni, húzta-nyúzta az ügyet. A pert elvesztette alapfokon, elveszítette a fellebbezést is, most a legfelsőbb törvényszéken is elvesztette.
A másik ügy ugyanebben az aktacsomóban egy területcseréről szól. Erről is volt tanácsi határozat. Ebben az ügyben is sokat vizsgálódtak, nem találtak semmit. Ezt is elveszítették.
Az utolsó per azért érdekes, mert az összes tanácsost beperelték, hogy rosszul döntöttek. És azért is érdekes, hogy rólam, akiről az összes tanácsos azt nyilatkozta, hogy nem próbáltam befolyásolni őket semmilyen formában, a DNA mégis azt állította, hogy szóban próbáltam befolyásolni őket, és ezért indított eljárást ellenem.
A DNA pert vesztett, de nem ez a lényeg. Nem kívánom senkinek, hogy átélje azt a sok feszültséget, stresszt, amit átéltem. Nem tudod, mikor jönnek, mikor visznek el, nem tudod, hogy mi van, hogy van, halasztás után. Nem kívánom senkinek, hogy átélje, amit a családom is átélt. Például a lányom, aki egyetemi asszisztens, Vásárhelyre utazott, és a maxitaxiban a rádió éppen azt mondta, hogy a régeni polgármester ellen eljárás indul. És ő kénytelen volt magyarázkodni az ismerőseinek. Ilyent senkinek sem kívánok. Illetve azoknak, akik az aktáimat kezelték, hasonlókat kívánok. Mert szerintem tendenciózusan kezelték ezeket a dossziékat, hiszen már az elején világos volt, hogy nincs jogalapjuk a vádaknak.
Sajnos, nem lehet jogi elégtételt kérni a DNA- tól, csak a román államtól lehet a pénzügyminisztériumon keresztül anyagi meg erkölcsi kártérítést követelni.
– És kér erkölcsi kártérítést? Szándékában áll beperelni a román államot?
– Már be is pereltem. És az Európai Emberjogi Bíróságig meg sem állok. Az ünnepek után találkozom az ügyvédemmel, megindítom a pert, anyagi és erkölcsi kártérítést kérek. Sajnos, még egyszer mondom, nincs lehetőség, hogy az illető személy ellen indítsak pert, aki tendenciózusan kezelte ezt a dossziét, és rosszat tett nekem és a környezetemnek.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 22.
Népfelkelés Sepsiszentgyörgyön - 2. rész
Visszaemlékezés az 1989-es decemberi eseményekre
A 25 évvel ezelőtti eseményekre való visszaemlékezésünk első részét ott hagytuk abba, hogy a Tőkés László hónapokon át tartó bátor kiállása következtében 1989 decemberében Temesváron kibontakozó és egyre nagyobb méreteket öltő ellenállás visszhangja, a hivatalos médiában fennálló hírzárlat ellenére Székelyföldre is eljutott, Sepsiszentgyörgyön a felkelők tömege behatolt a helyi pártbizottság székházába. Akkor hihetetlennek tűnt, hogy ilyen hirtelen ér véget az immár 24 éve tartó vészkorszak. Azt is furcsállottam, hogy Sepsiszentgyörgyön mindez egyetlen puskalövés nélkül történhet meg; hogy áldozatok nélkül sikerül lerázni magunkról a zsarnokságot. Felébredt és egyre erősödött bennem a gyanú, még nincs vége, de a kialakult helyzetben nem volt kivel tanácskoznom, így elindultam a rettegett titkosrendőrség székháza felé.
Szekusnak néztek
A mozi környékén összetört, felborogatott és meggyújtott kocsik látványa fogadott. A lángok fényénél még vészjóslóbbnak tűnt a Securitate és megyei milícia komor épülete. Az utóbbiba sikerült ugyan bejutnom, és már zúdultak utánam a megvadult emberek. Törtek-zúztak a földszinti helyiségekben. Határozott fellépésemmel sikerült megakadályoznom az útlevélosztály teljes feldúlását, és az indulatok fékezése érdekében, szólni szerettem volna a folyamatosan duzzadó emberáradathoz, ezért kiléptem az épületből. Hátam mögött csattant a vasajtó. Ez is szekus! – rikoltotta egy nő, és mielőtt bármit is mondhattam volna, a tömeg felmorajlott, és mozdult, hogy eltaposson. Nem érhetek ilyen csúfos véget éppen itt, megpróbáltatásaim helyszínén, ahol éveken keresztül faggattak és vallattak, próbáltak megfélemlíteni és elhallgattatni a hatalom erre hivatott pribékjei! Nem válhatok egy sajnálatos félreértés áldozatává most, a változás küszöbén! – mindez másodpercek töredéke alatt villant át az agyamon, és határtalan dühvel tört ki belőlem a felháborodás, aminek hatására a felbőszült sokaság megtorpant. Az így nyert idő elég volt ahhoz, hogy néhány termetesebb munkásember mellém furakodjon, kiállásuk megmentette az életemet.
Utána már sikerült megértetnem az emberekkel, hogy a harc még nem ért véget, az értelmetlen rombolás helyett a rend helyreállításán, a biztonság szavatolásán, a város és lakói védelmének a megszervezésén kell fáradoznunk, amihez viszont katonaviselt férfiak és fegyverek kellenek. Szavaim hatására nagy tülekedés támadt, ugyanis sokan akartak velem tartani, végül félszáz elszánt férfi kíséretében léptem be újra az épületbe.
Elfoglaltuk a milíciát
A milícia megyei parancsnoka, Gavril Ardeleanu ezredes tökéletesen beszélt magyarul, jó modora révén kilógott a lakosságot terrorizáló helyi kiskirályok sorából. Természetesen a parancsokat neki is végre kellett hajtani, de hatalmával soha nem élt vissza, sőt, basáskodó beosztottjait próbálta féken tartani. Ezúttal sem csalódtam benne, hiszen nem menekült, nem bújt el, hanem az irodájában tartózkodott, ahogy ilyen helyzetben egy rendőrfőnökhöz illik, s kissé sápadtan ugyan, de bátran a szemembe nézve fogadott. Megkértem, kövessen a Securitate épületébe. Kíséretében a terrorszervezetként működő titkosrendőrség megyei parancsnoka, Mircea Dupac ezredes irodájához igyekeztem. Nem találtam a helyén, sőt, az épületben egyetlen szekus sem tartózkodott, így társaimat csoportokra osztva nekiláttunk az irodák átvizsgálásához.
Robbanóanyag, lőszer és fegyverek után kutattunk, ami akadt is bőven, így hamarosan állig fel voltunk fegyverkezve. Helyiségről helyiségre haladva azonban hamar úrrá lett rajtunk a felháborodás, a vasszekrények polcain ugyanis nemcsak fegyvert és lőszert találtunk, hanem kávét, húskonzervet, déli gyümölcsöt kilószámra, márkás italokat és cigarettát. Mind olyan portéka, amit az egyszerű halandó nemhogy az üzletekben, de még a televízióban sem látott évek óta. Ezen kívül a lakosságtól elkobozott, értékes magyar nyelvű könyvek, piros-fehér-zöld zászlók és levelek százait, a kifosztott, megalázott, megfélemlített emberek féltve őrzött kincseit.
A gyors és hatékony cselekvés érdekében szakmai segítséget kértem és kaptam Ardeleanutól. Tanácskozásunknak egy románul hangoskodó társaság vetett véget, mely valósággal berontott az irodába, és vezetőjük az épület átadására utasított. Így ismerkedtem meg Dumbravă doktorral, az időközben megalakult Nemzeti Megmentési Front önjelölt elnökével, akit viselkedése és modora miatt azonnali távozásra ösztökéltem a melléje verődött kétes alakokkal egyetemben. Felszólításomnak kénytelen volt engedelmeskedni, ugyanis a nálunk lévő fegyverek nyomatékosították kérésemet, de sűrű fenyegetőzések közepette hagyta el az épületet. A kíséretében lévő honvédelmi tiszt, Scoarţă kapitány a beleegyezésemmel velünk maradt, így végül hárman fogtunk neki a város védelmének és közbiztonságának megszervezéséhez.
Felállítjuk a parancsnokságot
A legtágasabb és legjobban felszerelt helyiség a Dupacé volt, ezért ott állítottuk fel a parancsnokságot. A folyosóról párnázott páncélajtón lehetett a székekkel zsúfolt, terem nagyságú előszobába, a parancsra és eligazításra várók lebzselésének helyszínére lépni. Innen ugyancsak párnázott páncélajtó vezetett a szintén túlméretezett irodába, melyben hatalmas, telefonkészülékekkel zsúfolt íróasztal pöffeszkedett. A székeken kívül más bútordarab itt sem volt található. Ebből a helyiségből újabb párnázott páncélajtón át a dolgozó- és hálószobából, valamint fürdőből és konyhából álló szolgálati lakrészbe jutottunk, melyben iratokkal zsúfolt polcok, valamint élelmiszerrel és italokkal degeszre tömött hűtőszekrények sorakoztak. Hamar felfedeztem, hogy a szolgálati telefonokról a megye bármely rendőrőrsét és postahivatalát közvetlenül lehet hívni. Mivel hely akadt bőven, a felszólításunkra visszaszállingózó rendőrtiszteket, valamint az épületben talált fegyvereket és lőszert a főnöki irodába gyűjtöttük össze.
A város létfontosságú és sebezhető pontjait számba véve kiderült, hogy az őrzésükhöz nincs elég emberünk, így kénytelenek voltunk újabb önkénteseket toborozni, akiket munkásőr egyenruhába öltöztetve és felfegyverezve küldtünk a kijelölt helyszínekre. A megyei és városi milícia, valamint a Securitate épületének őrzését belügyes sorkatonákra és civilekre bíztuk, egy katona, egy civil felállásban. Az épület előtt időközben újból összeverődött tömeg a rabok szabadon bocsátását követelte, ezért gyorsan végignéztük a fogva tartottak listáját, akiknek többsége olyan bűnökért volt elítélve vagy letartóztatva, melyek elkövetésére a nincstelenség és éhség kényszerítette őket. Azonban valódi bűnözők is akadtak közöttük, így többek között két gyilkos. Személyesen vittem a fogdába a szabadon bocsáthatók névsorát a magyar nemzetiségű fegyőrnek, aki a közvetlen életveszély ellenére sem oldott kereket, helytállásával óriási veszélyt hárítva el a fejünk fölül, hiszen a diktátor bukását követő felfordulásban a bűnözők kiszabadulása sok gondot okozhatott volna.
Éjszaka elszabadult a pokol
Visszatérve, Dupacot a parancsnokságon találtam. Íróasztala mögött ülve éppen telefonált, mintha mi sem történt volna. Nem hittem a szememnek. Néhány másodpercnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a meglepetéstől magamhoz térjek. El kell ismernem, volt lélekjelenléte! És persze tudott is valamit, amit mi nem. Bár kihallgattam, semmivel sem lettem okosabb. Kihallgatása után bezárattam az egyik irodába, fegyveres őrséget állítva az ajtó elé. De ezzel még nem ért véget a váratlan események sorozata, mert az épületek átfésülésére küldött felkelők jelentették, hogy az egyik helyiségbe nem tudnak behatolni. Odaérve, minket is zárt ajtó fogadott, de többszöri döngetés után végül mégis kinyitották, belépve rajta pedig a titkosrendőrség számító- és kommunikációs központjában találtuk magunk. Kattogtak a telexgépek, ontva magukból a teleírt papírszalagokat, melyek böngészése közben ismét rossz előérzetem támadt, a szöveg ugyanis kódolva volt.
Balsejtelmem beigazolódott, a sötétség beálltával ugyanis felugattak a géppisztolyok, és ettől kezdve minden éjszaka elszabadult a pokol. A napok teltével így egyre jobban kimerültünk, hiszen aludni a hajnalig tartó harcok után sem lehetett, mert mindig akadt valami sürgős tennivaló, az aggasztó események pedig egyre sokasodtak – a megválaszolatlan kérdésekkel együtt.
Megválaszolatlan kérdések
Ki adott fegyvert avatatlan személyek kezébe? Annyi bizonyos, hogy mi nem, és a pártszékházban székelő megyei parancsnokság sem. Az Őrkőnél mégis lóháton száguldozva lövöldöztek, a Csíki negyedben pedig egy üveg italért kínálták a géppisztolyt lőszerrel. Miért nem hozott békét a diktátor házaspár kivégzésének híre, haláluk után miért fokozódtak a harcok? Bukaresti parancsra az elfogott szekusokat miért kellett a hegyivadász-alakulathoz szállítani? És titokban miért bocsátották őket szabadon, miközben „arab terroristákkal” riogatták az embereket a különböző csatornákon terjesztett rémhírekben?
Ebben a feszült, félelemmel teli légkörben bizony hamar elsültek a fegyverek. Mindenki lőtt, de sok esetben nem tudta, hogy miért. És azt sem, hogy kire. Hiszen szemmel látható, kézzel fogható ellenséget nem találtunk, mert nem jó helyen kerestük. Az ellenség ugyanis közöttünk volt. Közénk furakodott, belülről bomlasztott és állított szembe minket egymással mindazok személyében, akik hamis híreket közvetítettek felénk. Akik utasításaikkal zavart keltettek közöttünk. Akik szabadlábra helyezték a bukott rendszer legsötétebb elemeit, hogy ellenünk cselekedhessenek. Akik zűrzavart és felfordulást idéztek elő a hatalom megszerzése érdekében.
Így történhetett meg, hogy az est leszálltával már december 22-én eldördültek a fegyverek, és az előpataki katonai egység rakétát lőtt a városra, mely azonban szerencsére nem talált célba. Így történhetett meg, hogy a hegyivadász-alakulat szétlőtte a vele átellenben található tömbházat, mert onnan valaki tüzet nyitott rájuk. Ezért vívtak egy éjszakán át tűzpárbajt egymással az IMASA-t és a IAME-t védelmező felkelők, csak reggel döbbenve rá, hogy rászedték őket, és egymást lövik. Ezért tüntették el sürgősen a tejgyár közelében elesett férfi tetemét, akit csak kemény harc árán lehetett ártalmatlanítani. Ezért lőtték szitává a Securitate épülete előtt elhaladó autót, melynek vezetője súlyosan megsebesült ugyan, de életben maradt. Az Állomás negyedben hazafelé tartó munkás viszont már nem volt ilyen szerencsés, mert egy kémelhárító tiszt pár méterről agyonlőtte.
Kitartani nem volt egyszerű
Néhányan a történések sodrásába került civilek közül, teljesen megváltozott külsővel még napok múlva is a Securitate épületében tartózkodtunk. Csapzott hajunk, karikás szemünk, borostás arcunk és a rajtunk csüngő fegyverek marcona kinézést kölcsönöztek nekünk, ugyanis alvásra vagy a magunkkal való törődésre nem volt lehetőség. Helyt kellett állnunk és ki kellett tartanunk egy küldöttgyűlés összehívásáig, melynek résztvevői a lakosság érdekeit tartják szem előtt, bírják annak bizalmát és képesek egy felelősségteljes megyei vezetés megválasztására, mellyel Bukarestnek is tárgyalnia kell. A katonai vezetés azonban mindent elkövetett az eltávolításunk érdekében, miközben a küldöttgyűlés összehívására vonatkozó javaslatainkat, terrorveszélyre hivatkozva sorra elvetette. Tehette, mert az áldozatok száma a hadsereg egyre nagyobb szerephez jutása ellenére is tovább szaporodott. 
Végül a Szakszervezetek Művelődési Házában csak összehívták a küldöttgyűlést. Megyevezetőnek Orbán Árpádot, rendőrparancsnoknak pedig Gavril Ardeleanu ezredest javasoltuk, ám Dumbravă doktor és a teremben lézengő többi felbujtó miatt csak heves vita árán tudtuk álláspontunkat érvényesíteni. Ezek után úgy éreztem, végre rámfér egy kis pihenő.
Epilógus
Tévedtem, ugyanis idővel kiderült, hogy a népfelkelést kihasználva Bukarestben hatalomátvétel történt, mi pedig egy előre megírt és jól kidolgozott forgatókönyv szereplői voltunk, melynek azonban szerencsére helyi szinten nem vetettük alá magunkat. A hatalomátvétel tényét az elkövetkező években bekövetkezett tragikus események és igazságtalan intézkedések egész sora támasztja alá. Például a volt kommunista vezetők magas beosztásokba való helyezése, a diktatúra fenntartóinak és pribékjeinek kitüntetése, a valódi forradalmárok üldözése, mellőzése vagy börtönbe zárása. Ami minket, a Securitate épületében szolgálatot teljesítőket illet, nem kértünk, de nem is kaptunk semmiféle címet vagy kitüntetést. Sem akkor, sem utólag. Dupac viszont már 1990 elején Vâlcea megye rendőrfőnöke lett, azokat a szekusokat pedig, akik nem vonultak nyugdíjba, vagy nem lett belőlük sikeres vállalkozó, átvették az újra alakult titkosszolgálatok. Dobrilă például nyugdíjazásáig a SRI-nél dolgozott, Sepsiszentgyörgyön.
A puccs azonban semmit nem von le a temesvári, aradi, szebeni, marosvásárhelyi, brassói és bukaresti tömegek érdemeiből, mint ahogy a sepsiszentgyörgyiekéből sem. Ezeknek az embereknek az önfeláldozása, kitartása és hősies harca nélkül ugyanis Ceauşescut nem lehetett volna megbuktatni, ők voltak azok, akik megfutamították a „vezért”, és véget vetettek Európa legsötétebb diktatúrájának. Azt is szem előtt kell tartanunk viszont, hogy 1989 decemberében a diktatúra bilincsei lehulltak ugyan, de a kommunista nomenklatúra és a nemzeti elnyomás béklyói máig a lábunkon maradtak. Éppen ezért a temesvári parókián meggyújtott lángnak továbbra is lobognia kell, mert a küzdelem folytatódik. És a küzdelemnek folytatódnia kell mindaddig, míg a társadalmat és közéletet meg nem tisztítjuk a nem kívánatos elemektől, s meg nem szabadítjuk a bukott rendszer híveitől. Mindaddig, míg az erdélyi magyarság ki nem vívja szabadságát az ősök vérével megszentelt szülőföldjén, vagyis amíg számára nincs biztosítva a kulturális, illetve területi autonómia. Tegyünk meg hát mindent ennek érdekében, és kérjük a Jóisten segítségét is, hogy ez mihamarabb bekövetkezzen.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 22.
Sütő András igaza
Ki hitte volna, hogy még a huszonöt éves évfordulón is eszünkbe fognak jutni boldog emlékű írónk Marosvásárhely fekete márciusa előtt mondott szavai: „A diktátor tetemének bűze még mindig érződik az országban.”
Érződik ma is, mert annak idején némelyek csak a rémuralom megdöntését tűzték ki célul, közben tíz körömmel ragaszkodtak berendezkedésük megtartásához.
A nagybetűs Idő hozott, amit hozott, de tény és való, hogy a közéletből kicsoszogó elvtársak gondoskodtak az ifjabb tanítványok hatalomba csempészéséről.
Tovább éltetve ezáltal például az idejétmúlt romantikus őskeresésből táplálkozó túlfűtött, beteges hazafiságot vagy az őshonos erdélyi magyar nemzeti közösség alapvető jogainak lábbal tiprását is.
Elég, ha most csupán a székelyföldi kormányhivatalok vezetőinek magyarellenes magatartását vizsgáljuk nemzeti szimbólumaink vagy a vagyon-visszaszolgáltatás kérdésében, hamar rájövünk: a román politikai közgondolkozás vajmi keveset változott 25 év alatt, és bizonyos, hogy jó néhány vezető politikus simán elhasalna a modern Európa és a transzszilvanizmus szigorlatán. Minden kétséget kizáróan a diktátori vérvonal folytonosságának bizonyítékai azok a ’89 után született paragrafusok és rendeletek, amelyek összefüggésben állnak a nemzetelmélettel vagy a nemzeti szimbólumok használatával.
Ma már Brüsszel is tudja, hogy vége a kommunista állam-nemzet /politikai-nemzet felfogásnak, helyébe a kultúr-nemzet elmélet lépett: a nemzetet a közös nyelv, származás és kultúra jelenti, nem a közös állam. Az erdélyi magyarság a magyar nemzet része, nem a románé! A magyarországi vagy a moldovai románok pedig a román nemzet részei. És így tovább. Mi nem magyarul beszélő románok vagyunk, mint ahogy azt a diktátor gondolta, hanem magyar anyanyelvű magyarok. Nemcsak az anyanyelve közös a világ magyarjainak, hanem például nemzeti szimbólumai is: a piros-fehér-zöld vagy a Himnusz.
Épp ideje volna megtanulniuk a kormányhivatalok (prefektúrák) vezetőinek is, hogy nem kizárólagosan más állam/ország zászlójáról és himnuszáról van szó a fentebb említett színek és a Kölcsey-féle, Istent dicsőítő költemény esetében, hanem a hazai magyarságnak is nemzeti jelképeiről. Na és mi van akkor, ha elhangzik más nemzet himnusza, vagy kitűzik más nemzet zászlaját? Az égvilágon semmi.
Az EU, de főként Románia szégyene, hogy 2014-ben államalkotó nemzeti közösség jelképeinek használatát tiltó paragrafusokra hivatkozhatnak és bírságolhatnak kisstílű kormányhivatalnokok. Rontják ők az országimázst az 1945 után elkobzott vagyonok visszaadásának gáncsolásával és a bírósági perek sorozatával is (Bánffy-erdők stb.).
A mostani végrehajtó hatalom és politikai pártja több épkézláb dolgot is felrúgott a 25 éves évforduló eljövetelére. Jó néhány európai államfő jelenlétében nemrég a Parlamentben ünnepi ülést tartottak a diktatúra rémtetteire is emlékezve, beszéltek a politikai üldözöttekről, bebörtönzöttekről, deportáltakról, kitelepítettekről, kényszerlakhelyre és munkatáborokba hurcoltakról – hitegetve őket méltányosabb anyagi elismeréssel.
Nos erre fel néhány napja, kormánydöntésre hivatkozva, megjelent a sajtóban: „Az idei év végi szinten fagyasztják be az 1945. március 6. után politikai alapon meghurcoltak, külföldre deportáltak juttatását, nem kapnak pluszpénzt a háborús veteránok, rokkantak és hadiözvegyek sem, mint ahogy az 1987-es brassói és 1989. decemberi események résztvevői sem.”
Gyönyörű születésnapi ajándék! De épp a diktatúra üldözötteinek?! Következtetés: nemcsak Sütő Andrásnak volt igaza, hanem azoknak a Bukarestben, erdélyi nagyvárosokban és a nyugati diaszpórában november 16-án tüntető románoknak is, akik azt skandálták: Jos comunismul! (Le a kommunizmussal!) És igaza van a zetelaki János bácsinak is: ez a kormány csak annyit ér, mint a nóta végén a sejhaj.
Komoróczy György |
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 22.
Megemelték a kisebbségi támogatásokat a költségvetésben
„Számos kisebbségi törekvés anyagi támogatásában történt előrelépés a 2015-ös állami költségvetés kidolgozása során az RMDSZ javaslatára" – tájékoztatott Erdei-Dolóczki István Szatmár megyei parlamenti képviselő, a költségvetési, pénz- és bankügyi bizottság tagja.
Ennek értelmében az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala évi költségvetése 536 ezer lejjel emelték az idei évhez viszonyítva, annak érdekében, hogy a hivatal problémamentesen tudja lebonyolítani programjait. Emellett az Oktatási Minisztérium éves költségvétése 1,4 millió lejjel nőtt, ami egy kisebbségi szakmai továbbképző központ létrehozását teszi lehetővé a pedagógusok számára.
A parlament együttes plénuma vasárnap szavazta meg a jövő évi állami költségvetés-tervezetet. Az RMDSZ képviselői és szenátorai 33 módosító javaslatot fogalmaztak meg. A kisebbségeket érintő javaslatok mellett a 2015-ös állami költségvetést szabályzó törvényben többek között pénzösszegeket különítettek el az Észak-erdélyi autópálya munkálatainak folytatására, valamint a Marosvásárhely-Jászvásár közötti autópálya egész nyomvonalára vonatkozó dokumentáció elkészítésére.
„A szövetség együttes frakciójának döntését követően az RMDSZ parlamenti képviselete megszavazta a jövő év költségvetését. Volt néhány kifogásunk a procedurális folyamatokat illetően, bizonyos szabályokat a kormánypárt képviselői nem tartottak be, de sikerült bevinnünk a magyar közösséget érintő fontos módosításokat. Ugyanakkor újításnak számít a jövő évi költségvetésben az, hogy a tervezet minden önkormányzatnak biztosítana egy minimális működésre szánt összeget. Ezáltal az önkormányzat költségvetése két részből állna: egy a működésre és egy fejlesztésre szánt pénzkeret. Bár érzünk ebben egy centralizációs törekvést, de ha a jó oldalát tekintjük, akkor mindegyik önkormányzat számára megállapítottak egy olyan költségvetési összeget, amely garantálja a működését. Még nem tiszta, hogy ez az elv hogyan valósul meg a gyakorlatban, de a törvény lehetőséget biztosít a rendszer felülvizsgálatára fél év múlva” – fogalmazott a képviselő.
maszol/közlemény
2014. december 23.
Támogatáskérelem a Márton Áron püspökről szóló nagyjátékfilm készítéséhez
Az erdélyi egyházmegye történelmi, kulturális és hitéleti örökségének ápolása céljából Márton Áron püspök életéről szóló nagyjátékfilmet szeretnénk készíteni. Márton Áron életével hitelesített tanítása ma is korszerű, ma is élni tanít. Mögéje ma is fel lehet sorakozni. Ez a kiindulópontja a róla tervezett nagyjátékfilmnek.
A filmkészítés bonyolult, de ugyanakkor szép élményeket kínáló közösségi erőpróba. Összefogást, szervezettséget, hitet és áldozatot kíván. A Mustármag célja, minél többekkel „együtt játszani” ezt a játékfilmet. Azt szeretnénk, hogy ez az alkotás a hívő népközösség tanúságtétele legyen. A filmnek közösségi súlypontja van. A mű úgy van megírva, hogy az egyházmegye népe minél tevékenyebben és minél nagyobb létszámban tudjon belekapcsolódni. Többezer szereplőt vonunk be, több mint 20 helyszínen, 140 helység lakóit szólítjuk meg. Már az előkészület alatt felszínre kerül mindaz, ami abban az időben összetartotta a népet: a hit, az együttműködés, a kölcsönösség, az egymásért érzett felelősség. Vélemények a film forgatókönyvéről:
„Tömör drámaisága mindenképpen egy átütő, nagyhatású filmet ígér… És erre van most szükség.” – László Márton történész, Marosvásárhely
„A forgatókönyv alapos, tartalmas, valósághű…A történet fő és mellékszereplői, véleményem szerint, jól ábrázolják a korszakot, Márton Áron életét és munkásságát. „ – Novák Csaba Zoltán történész, Marosvásárhely
„A forgatókönyv érdekes, ízes és hiteles.” – dr. Xantus Gábor rendező-operatőr, filmegyetemi tanár, Kolozsvár „Nagy öröm volt elolvasni a forgatókönyvet…veretes és értelmes.” – Tarjányi Irma Krisztina színművész, Bonn
„Isten segítségével nagyon szép filmet fogunk készíteni. Nagyon erős és szép történet. Különösen megkapó Márton Áron és a nép kapcsolata.” – Dér András filmrendező, Budapest
A film költségvetése 1.015.255 euro. Jelenleg az egyházmegye több mint száz templomában folyik az adománygyűjtés. A tél folyamán a más felekezetűek is bekapcsolódnak a gyűjtésbe.
A film négy évszakos forgatást igényel. 2015 őszén szeretnénk elkezdeni Csíkszentdomokoson a film őszi jeleneteinek a forgatását.
Kérjük szépen, hogy amennyiben lehetősége van, anyagilag támogassa ezt a közösségépítő missziós munkát. Köszönettel: Papp László, r.k. pap
Tel. 0744 99 70 42, e-mail cím: mustarmag2000[kukac]yahoo.com, www.martonaronfilm.ro
Erre a célra létrehoztuk a Márton Áron Film Egyesületet.
Adatai: ASOCIATIA ARON FILM EGYESULET
Cím: Tîrgu-Mureş, Str. Călăraşilor nr.1
Adószám: CIF: 33035501
Számlaszámok: RO47BTRLRONCRT0245987901
HUF RO10BTRLHUFCRT0245987901
Közlemény
Erdély.ma
2014. december 23.
Volt egyszer egy nap, született egy lap
Dominóhatásra várva
Az a bizonyos ’89-es ősz rettenetes volt. Éreztük a veszélyt, s azt, hogy mint a kutyák a nyáj körül, köröznek körülöttünk ismeretlen, bosszúra éhes erők. Kelet-Európán végigsepert a forradalom. Hittük, hogy a dominóeffektus eredményeként elér hozzánk is, de mikor, hogyan, miként, nagy kérdés volt.
Tőkés László temesvári hősi ellenállását akkoriban csak töredékeiben ismertük, erről még a Szabad Európa Rádió sem nyújtott teljes, hiteles képet. Innen nézvést úgy tetszett, magányos harcos ő, s nem védi más, csak néhány elszánt magyar híve.
Folytak a temesvári eseményeket elítélő gyári nagygyűlések, a lengyelországi kiruccanásából frissen visszaérkezett főszerkesztő, bizonyos Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. Korábban a szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet magunk közt Kelet-európai Klubnak neveztünk – szabadon beszéltünk, vitatkoztunk, váltottuk meg a világot. Akkoriban úgy gondoltuk, ha már le nem írhatjuk, legalább szóban mondjuk el, hogy a kék szemű fiúk ismerjék véleményünket. Mint utólag kiderült, jól gondoltuk: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Advent Valahová elsietett a főszerkesztő, szétrebbent a társaság is. Advent volt. Készültünk az ünnepekre. Karácsonyfát vettünk, beszereztük a névsor szerint osztott, fejenként fél kilogramm sertéshúst, sorban álltunk narancsért, szaloncukorért, valakitől feketén kávét szereztünk. Haza, haza, az otthon biztonságos falai közé. Hogy mennyire nem voltak azok, pár éve már tudjuk: lakásunk fala is lehallgatókészüléket rejtett. Otthon csak a Szabad Európa Rádiót és a Kossuthot hallgattuk. A hírek egyre biztatóbbak voltak, Temesvár szabad, Bukarestben számunkra akkor még ismeretlen okok miatt szétrebbent a Ceauşescu által összehívott nagygyűlés. Este már kolozsvári és marosvásárhelyi barátaink telefonáltak, hogy magyarok, románok együtt tüntetnek, és mindkét városban a hatalom a tömegbe lövetett. Sokan meghaltak. Higanytermészetű kisebbik lányom estefelé azzal a hírrel érkezett haza, hogy másnap kivonul az IMASA. Késő este, éjszaka már bukaresti barikádharcokról számolt be a SZER, majd egész éjszaka felhívásokat olvastak be: Katonák, ha kivezényelnek a kaszárnyából, ne lőjetek testvéreitekre, apátokra, anyátokra.
Egyetlen hírforrásunkat, a Magyarországon vásárolt orosz táskarádiónkat, melyet korábban csak közép- és rövidhullámon működtettünk, átállítottuk Bukarestre. Bemondták, hogy öngyilkos lett Milea, a hadügyminiszter, majd egy közleményt olvastak be, s szólt a hazafias zene. De a déli harangszó után mintegy fél órával, szokatlan hangzavar után egy ismerős hang szólalt meg, a színész Ion Caramitru, majd egy akkoriban ismeretlen másik, Mircea Dinescu: Istennek hála, szabadok vagyunk! A tirannus helikopterrel elrepült.
Győzött a forradalom, indítsunk egy új lapot
Mint kit puskából lőttek ki, rohantunk a városközpont felé, tele volt emberrel, a katonák még a megyei pártbizottság előtt álltak, de már ölelkeztek a tüntetőkkel, a harciasabbak bementek az első titkár és más vezetők szobáiba, s dobálták ki a térre a könyveket, képeket, de még a színes televíziókat is. Megtudtuk, Rab István és társai a hátsó kapun elmenekültek, hogy a tüntetők egy része a rendőrséget és a Securitate épületét ostromolja. Kicsit nézelődtünk, kicsit ámultunk a bukaresti tévé forradalmi műsorán, majd néhányan a szerkesztőségből, akik ott összefutottunk, eldöntöttük, irány a szerkesztőség, holnap meg kell jelennünk. A szerkesztőség épülete üres volt, Jecza Tibor, a leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes (veje meglépett az országból) valamivel előttünk érkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő, a tördelőszerkesztő Nagyhalmágyi József, Péter Sándor, Nagy László Mihály s egyik korrektorunk, az azóta elhunyt Gáspár Éva. (...)
Új lapot indítunk – döntöttünk pillanatok alatt. Leültünk a szerkesztőség legnagyobb szobájában tanakodni. Időközben megérkezett a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, nem oktatott, nem dirigált, be-bejött a szobába, hallgatta, miről beszélünk, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Addig jutottunk a rögtönzött lapelőkészítő gyűlésen, hogy meg kell változtatni az újság címét, le kell venni a fejlécről, hogy a megyei pártbizottság és a megyei néptanács lapja. És azt is, hogy Világ proletárjai, egyesüljetek! Ekkor lépett ismét a szobába Vasas, s megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András kollégát, mintha darázs csípte volna, felszisszent, s igen határozottan megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd megkérdezte: Ki gondolja még azt, hogy nélkülem szerkesztik az új lapot? És sorba vette a kollégákat. Te, maga, maga? Nélküled, maga nélkül – hangzottak a válaszok. Sarkon fordult, visszament szobájába, s hosszú ideig ki sem mozdult onnan. Amikor elment, beszólt, hogy hagyott valamit számunkra az asztalán. Senki nem nézte meg, mit. Napok múlva derült ki, hogy Rab elvtárs magyar nyelvű beszéde lapult az íróasztalon. Magyari Lajos keze írásával. Kell egy főszerkesztő
Mi erről akkor mit sem tudtunk, új lapnéven töprengtünk. Közben páran már íróasztalhoz ültek, írtak, lestük a telexgépeket, akkoriban még álom sem volt a mai információs világ, és néztük a tévét. Sylvester Lajos és Gajzágó meg-megvillant, majd elrohantak. Amikor épp a Háromszéki Tükör változatot osztottuk-szoroztuk, az épp visszaérkezett Gajzágó odaszólt, miért ne lehetne egyszerűen Háromszék? Ebben maradtunk, Kisgyörgy Tamás megrajzolta a fejlécet. Társadalmi-politikai napilapként határoztuk meg magunkat. Már csak felelős szerkesztőt kellett választani. A dilemmát az okozta, hogy Sylvester Lajos és Gajzágó Márton, akiknek elvitathatatlan tekintélyük volt köreinkben, elment a forradalomba... És megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, szerkesztői ízlésére adtunk. S hittünk abban, a lap közös munka lesz, nem egy-két ember akarata határozza majd meg hangvételét, ideológiai alapállását. Szavaztunk, úgy határoztunk, ideiglenesen irányítsa a lapot, majd sort kerítünk a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismernünk, e nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe.
Az első szám – ahogyan akkoriban szokásos volt, négy teljes oldal! – Győzött a nép akarata! szalagcím alatt jelent meg. A szerkesztőségi vezércikk a Jó reggelt, szabadság! címet viselte, mellette a Nemzeti Megmentési Front közleménye s egy eseményfotó. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon a demokrácia ideiglenes megyei tanácsának közleményei, felhívásai mellett Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikáit jelentettük meg, s hat fényképet – Albert Levente és Kopacz Attila felvételeit – a sepsiszentgyörgyi megmozdulásokról. A negyedik oldalon több évtized után először boldog karácsonyt kívántunk olvasóinknak, az Agerpres – akkor még telexgépen – néhány lelkes visszhangot adott le a román forradalom nagyszerűségéről s egy mosakodó cikket önmaga addigi tevékenységéről. Kis kazettában megörökítettük azok nevét, akik a Háromszék első számának szerkesztésében részt vettek, és hírül adtuk, hogy lapunk következő száma másnap, december 24-én, vasárnap megjelenik. A lapindítás estje nem múlt el meglepetés nélkül. Úgy fél tíz táján hat-nyolc fegyveres fiatalember csörtetett be. Közölték, hogy a demokrácia ideiglenes megyei tanácsától jöttek, s arra kérnek, vigyük le a kefelevonatot a forradalmi bizottság elnökének, bizonyos Dumbravă doktornak. Határozottan közöltük, erről szó nem lehet, minket többet senki nem cenzúráz. Pontosan tudjuk, mi a dolgunk. Kicsit tébláboltak, majd elmentek.
Mint a meleg kenyér, úgy fogyott az első szám, s hónapokig 25 000–30 000-es példányszámban jelentünk meg.
Ma szerényebben ugyan, de megvagyunk. Továbbra is Deák Ferenc egyetlen paragrafust tartalmazó sajtótörvényéhez igazodunk: MONDJ IGAZAT.
2009. december 23.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 23.
Brassóban 21-én kezdődött (Ezerkilencszáznyolcvankilenc)
Az üvöltésre ébredtünk kora délután. Van stadion a közelben? – kérdezte későbbi férjem, akivel egyetemisták voltunk Brassóban. 1989. december 21-e volt, a központi áruház mellett. Szürke, borús hétköznap. Kinyitottuk az ablakot, és még hangosabb lett a zúgás. Kinyitottuk az ajtót, és a mindig éber szomszéd néni jelentette, hogy valami huligánok rendetlenkednek. Jobb, ha nem megyünk ki!
De kimentünk. Az áruház túlsó oldalán, a Cenk alatti sétányhoz vezető utca aljában több száz ember állt szorosan egymás mellett, szemben – az Unirea Líceum és a megyei pártszékház között – pár sor felfegyverkezett katona, mögöttük harckocsik látszottak. Hujjogás, ütemes skandálás az egyik oldalon, néma csend a másikon. Később került egy hangosbemondó, a katonák mögül valaki próbálta csillapítani a népet, hazaküldeni a tüntetőket, év végi élelmiszer-ráadást és nagyobb fizetést ígért, amit szinte őrjöngő düh és füttyorkán fogadott a civil oldalon. Tisztán ki lehetett venni a Le a kommunizmussal!, Le a diktátorral!, Le Ceauşescuval! kiáltásokat, de más is volt: Ne lőjetek a testvéreitekre! A hadsereg velünk van!
Csak álltunk és bámultunk. Szerettünk volna odamenni és elfutni is, hiszen már hallottunk egyet-mást suttogni az 1987. november 15-ei munkáslázadás utáni megtorlásokról. A politika – amit a nyolcvanas években már az óvodások torkán is nyomtak le hazafias dalok és versek tömegével, a nagyobbaknak pedig végeérhetetlen, dagályos beszédekkel és zord ünnepségekkel – annyira visszataszító volt, hogy megpróbáltuk kizárni az életünkből. A marxista ideológia és gyakorlati következményei elől az irodalomba, filozófiába, természetjárásba menekültünk, de ezúttal nem tudtuk kihúzni magunkat: ott maradtunk, és lassan bekapcsolódtunk a kórusba. Megjelent néhány közelben lakó ismerős is, valaki mondta, hogy Temesváron napok óta tüntetnek, és lőnek is. Sötétedéskor bementünk melegedni és telefonálni, akkor derült ki, hogy a városi buszok nem járnak, távolabb lakó barátaink nem tudnak bejönni a központba. Volt, akit a szülei nem engedtek, mert „nem a mi ügyünk”, hívtak minket is hozzájuk, a saját szüleink pedig haza Sepsiszentgyörgyre. Megígértük, hogy másnap megyünk, és visszatértünk a szemünkben eszeveszetten bátornak látszó tüntetőkhöz. Pár százan, legtöbb kétezren lehettünk (utólag sokkal több „forradalmárdiplomát” adtak ki, de közülünk senki sem kért), amikor lövések dördültek. A már katonaviselt fiúk ismerték fel a ropogást, de akkor még nem az emberekre céloztak: másnap, harmadnap jelentek meg az azóta is azonosítatlan „terroristák”, akik több súlyos sebesülés és haláleset okozói voltak, már a diktátor házaspár megfutamodása után... 21-én este még csak világító lövedékekkel és vízágyúval védekezett a hatalom, de éjféltájban magától feloszlott a tüntetés. Utoljára egy fiatal sorkatona rémült arcát láttuk: rá volt írva, hogy ugyanúgy fél a tűzparancstól, mint azok, akik a puskája előtt álltak. Dehogyis akart beléjük lőni, ő is az embertelen rendszer áldozata volt...
Másnap, 22-én reggel az állomásra menet már szervezetten szembejövő, diktatúraellenes jelszavakat skandáló menetoszlopokkal találkoztam. A Ceauşescu házaspár menekülésének híre ablakpucolás közben ért: édesanyám telefonált, hogy kapcsoljam be a tévét. Kifutottam az utcára, és eljártunk egy örömtáncot a szomszédokkal, majd visszafordultunk szépen a karácsonyi előkészületekhez. Barátom egy későbbi vonattal jött haza Sepsiszentgyörgyre, még látta, ahogy a brassói állomáson hóráznak az örömmámorban úszó utasok; este lementünk a központba, a megyeháza elé, ahol a kidobált papírokból, könyvekből rakott tűznél melegedve beszélgettünk az ott levőkkel. Egy fiatal asztalos arról próbálta meggyőzni a tűzrakókat, hogy a hajlított karfájú bútort kíméljék meg, sok munka van benne, de lehurrogták. Akkor már kezdtek terjedni a rémhírek mérgezett vízről és terroristákról...
23-án közúti szűrőket állítottak a – néhol igencsak vitatható fellépésű, fegyveres – polgárok, és megkezdődött a magyar érdekvédelem megszervezése. Édesapám is ott volt, aggódva vártuk haza a szokatlanul zajos éjszakában. Karácsonykor a közszolgálati televízió több nyelven, köztük magyarul és németül is kellemes ünnepeket kívánt, és nem felülről jött parancsra, hiszen az első napokban számtalan jele volt annak, hogy a románok elismerik a magyar közösség fokozott és igazságtalan elnyomását; ez a kölcsönös jóindulat két és fél hónapig, Marosvásárhely fekete márciusáig tartott. 
December végén azonban korlátlan volt az egymás iránti bizalom. Pár nap múlva ismét Brassóban voltunk, a pártszékházat még őrizték a katonák, akiket a lakosság szendvicsekkel, forró teával traktált. A szomszédos parkban friss sírok jelezték, hogy nincs minden rendben. De hogy mennyire nincs, az is csak később tudatosult: huszonöt évvel a rendszerváltás után sem tudni, hogy ki lövetett Brassóban december 22-e után.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 23.
A diktatúra nyomait örökre viselni fogjuk
DRAGOMÁN GYÖRGY író 1973-ban született Marosvásárhelyen, 1988 óta Magyarországon él. Második regényét, a romániai diktatúrához kísértetiesen hasonlító világban játszódó A fehér király-t eddig több mint harminc nyelvre fordították le. Máglya című új könyvét a Nagyváradi Könyvmaratonon is bemutató íróval Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
Nyáron kipróbáltam a honlapján fellelhető dobozban panírozós módszert cukkínivel, de nem jött össze. Mondjuk nagy hirtelen nem találtam joghurtot és keményítőt…
Mivel az eredetiben csirkemell szerepel, illetve ahogy említette, joghurt és keményítő, így nem mondhatjuk, hogy kipróbálta a receptet. Egy recept attól recept, hogy minden eleme fontos. Én cukkinihez, azt hiszem, tempura mártást készítenék.
Őszintén erről még nem is hallottam…
Japán módszer. Jéghideg vízbe kever az ember lisztet, esetleg valamilyen alkoholt, kis keményítőt. A cukkínit, rudakra vágva ebbe mártogatnám, aztán rövid idő alatt kisütném forró olajban.
Honnan jön a gasztronómia az életébe, azt hiszem, nem pont erről ismert világszerte…
Apám, anyám főzött, én is hamar megtanultam, idővel pedig fanatikus lettem. Például készítek vákuumban tojást.
Na, az milyen?
Az egy nagy kunszt. A tojás fehérje és sárgája két nagyon különböző dolog, külön tudomány, hogy a fehérje már ne legyen folyékony, viszont a sárgája krémes maradjon. Sok fizikus és egyéb tudós dolgozott ezen a problémán évekig, mire meglett a megoldás. A lényeg, hogy a sárgája 64 fokos legyen, akkor olyan, mint a méz, és rendkívül finom.
Ehhez kell a vákuum?
Igazából hetvenöt fokos vízfürdőre van szükség, amiben aztán, a térfogattól függően, 15-18 percig benne kell hagyni a tojást. Van egy táblázat, ami alapján kiszámolható, mennyi időre van szükség adott mérethez. Az az érdekes hogy ez után le is lehet hűteni, egy pohár meleg víz elég, hogy fogyasztható legyen. Én egy tucatot készítek jellemzően egyszerre, rendszerint ez a reggeli pirítóssal.
Ezek után azt hiszem értem, hogyan írta kilenc évig most megjelent regényét, a Máglyát…
Én inkább azt mondanám, kilenc év telt el az előző regényem megjelenése óta. Ez alatt az idő alatt megírtam két novelláskötetet, és egy harmadik regény nagy részét. De ha arra utalt, hogy maximalista vagyok, akkor az igaz. Minden mondatnak a helyén kell lennie. Ha nincs, akkor nem megyek tovább, és addig dolgozom rajta, amíg odakerül. Nem haladok lineárisan, néha 9-10 részén is dolgozom felváltva egy szövegnek, de nem írok újra vagy át. Ha egy mondat kész van, akkor kész van.
Ha jól tudom, az elmúlt időszak alatt megírt, de még nem publikált harmadik könyv trilógiává bővíti A fehér király és a Máglya világát.
A három könyv csak annyiban függ össze, hogy hozzávetőleg ugyanabban a térben játszódnak, és a saját fiktív történetükben koherensek, de bármilyen sorrendben el lehet őket olvasni. Találkoztam olyan emberrel, aki előbb olvasta a Máglyát, aztán A fehér királyt, és működött.
Az viszont elmondható, hogy mindegyik könyve kapcsolódik a diktatúra élményhez. A fehér király diktatúrában, a Máglya közvetlenül annak megdőlése után, a harmadik pedig jóval utána játszódik, de mégsem tőle függetlenül. Jól mondom?
A harmadik könyv két szálon fut, az egyik hozzávetőleg öt évvel ezelőtt kezdődik, a másik pedig a diktatúra legvadabb éveiben. Tehát igen, ezek a könyvek mind kapcsolódnak a diktatúrához, sőt első regényem A pusztítás könyve is, bár az nem ez a világ.
Ha meg kéne fogalmaznia röviden, mit mondana, mi a diktatúra?
Nagyon sokáig foglalkoztam politikafilozófiával, ahol pont ezt kerestem, de végül nem lettem filozófus, hanem regényíró, talán éppen azért, mert nem találtam rövid választ. Amit gondolok, ott van a könyveimben, nem azért dolgoztam rajtuk, hogy tőmondatokban elintézzem az ügyet. A negatív hatalomról annyit el tudok mondani, hogy olyan dolgokba is beleszól, amibe nem kéne, de ez még nem diktatúra definíció.
Létezhet hasznos hatalom?
Talán. Amelyiknek nem önmaga fenntartása a célja, csak bizonyos konkrét célok elérésére alkalmas, amelyik igazgat, de nem uralkodik.
Regényeiben, bár fiktív térben játszódnak, jól felismerhető Erdély, s bizonyos itteni konkrét események lenyomatai. Tovább megyek, az embertípusok, működési mechanizmusok nagyobbik része ma is beazonosítható, létezik. Ön szerint eltűnt nyom nélkül a diktatúra?
Nyilván nem, a nyomait örökre viselni fogjuk, legalábbis amíg emlékszünk rá, addig nem szűnik meg.
Ön gyermekként megtapasztalta a romániai diktatúrát, 1988-as áttelepülése óta pedig látja, hogy Magyarország miként dolgoz fel egy egyébként az ittenitől sok tekintetben eltérő tekintélyuralmi rendszert…
Az az igazság, nem vagyok igazán képben a romániai múltfeldolgozással.
És a magyarral?
Ott nem látom, hogy érdemben történne valami. A dokumentumok nem, vagy csak részben hozzáférhetőek.
Itt sem más a helyzet. Érdekes, hogy a hajdani NDK milyen jól megoldotta ezt a problémát…
Igen, de ott volt egy másolat, egy „backup Németország”, ami ezt lehetővé tette.
Az utóbbi kilenc évben sokat utazott, gondolom rengeteg emberrel beszélt, akik olvasták a regényeit. Mennyire értik, mi történt itt Kelet-Európában?
Azt tudom, hogy szeretik a könyveimet, de nem derül ki, mi a különbség az ő és a mi értelmezésünk között. Fogalmam sincs, hogy egy dánnak például mit jelentenek ezek a regények.
Érdekli?
Igazából nem. Az érdekel, amit írok.
Közhelyes kérdés következik: mi motiválja az írásra?
Nem tudok nem írni. Látok képeket, amiket ha nem akarok látni, le kell írjam őket. Akkor is írnék, ha nem jelenne meg, ha senki nem olvasna. Egyszerűen muszáj, fejben is mindig írok.
Most éppen mit?
Hát a már emlegetett harmadik könyv nincs kész, emellett novellákat. Lesz egy kötet, amibe zenéhez kapcsolódó írásokból lesz 18-20 darab, hiányzik még pár. Észrevettem, több írásom is érinti a témát, így gondoltam legyen belőle könyv.
Szereti a zenét?
Hogyne, de mindenevő vagyok. Nagyon vicces lejátszási listáim vannak. Jól megfér egymás mellett a barokk ária, norvég black metal, román hiphop és mondjuk spanyol anarchista punk. Azt viszont mindig pontosan tudom, hogy éppen milyen zenékre van szükségem.
Hosszú ideig filmkritikákat írt, az a vonzalom megmaradt?
Persze, csak mostanában mire a gyerekeim lefekszenek, sokszor már fáradt vagyok, régebben naponta megnéztem egy filmet.
A fehér királyt hamarosan megfilmesítik. Van átjárás regény és film között?
A regényidő valahol nyolc-kilenc óra, a filmé általában másfél, egy rendezőnek ezt kell elsősorban megoldania, de ez egy külön sport. Remélem a filmnek lesz sok köze a regényhez, de a jó adaptációk – ha léteznek – szét kell szedjék az eredetit, hogy a maguk számára aztán újra összerakhassák. Sokszor kértek, írjak forgatókönyvet a regényeimből, de akkor már inkább csinálnék valami újat. A fehér király forgatókönyvével kapcsolatban természetesen el fogom mondani a véleményem, de nem kell megfogadni. A film alkotóinak szabadság kell.
Készen van a forgatókönyv?
Láttam eddig hat változatot, de hát a film ilyen műfaj.
Más: valahol azt mondja egy interjúban, hogy nincs megelégedve a politika minőségével, remélem pontosan idézem. Mit jelent ez?
Azt gondolom, a politikának elvi kérdésekről kéne szólnia. A magyar politika olyan minőségű, mint a magyar foci, ezzel mindent elmondtam.
Azért kifejthetné?
Hiányzik az elvi alapú közbeszéd, amihez a politikusoknak igazodniuk kell, minden túl gyakorlatias, és sok a manipuláció. Nyilván idealista vagyok ebben a kérdésben, de pontosan ezért nem is érdekel a politika. Azt gondolom, szükség lenne egy erős civil szférára, amely lehetőséget teremt értelmes viták lefolytatására fontos kérdésekről. Például sokat kéne beszélgetnie okos embereknek arról, milyen legyen az oktatás, és nem politikai alapon kéne eldönteni. A közbeszédet nem a pártpolitikának kéne dominálnia, hanem értelmes gondolatoknak. Sok helyen jártam, ahol ez működik. Ma Magyarországon iszonyatosan kevés gondolattal találkozom a közbeszédben.
Több mint harminc nyelvre lefordított, világhírű íróként, azt hiszem, nagyjából bárhol élhetne a Földön, mégis Magyarországon maradt, mi ennek az oka?
Amikor elmentünk Romániából, oda költöztünk, pedig akkor mehettünk volna bárhová. Nem véletlenül: engem a magyar nyelvhez köt a munkám, írtam és még remélhetőleg fogok írni sok mindenről, de ezen a nyelven dolgozom. Most voltam fél évig Helsinkiben, ösztöndíjjal, de más, amikor az emberek a villamoson magyarul beszélnek. Mindig van egy mondat, egy hangsúly, amire felkapom a fejem. Szép dolgok ezek.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2014. december 23.
"Lefejeznék az erdélyi magyar érdekképviseletet"
A kisebbségvédelmi politika ellenzői most már az igazságszolgáltatás segítségével próbálnak fellépni a magyarság érdekképviselete ellen, és ezt politikai eszközökkel kivédeni nem lehet – állapította meg Kelemen Hunor az újságírókkal tartott sajtóreggelijén, melyen a maszol.ro munkatársa több kérdést is feltett.
 „Hihetetlenül veszélyesnek” tartja Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) vizsgálódását az SZKT legutóbbi ülésén elhangzottak miatt. „Ma még beláthatatlan, hogy ez milyen következményekkel jár” – fogalmazott a politikus az újságírókkal tartott kolozsvári sajtóreggelin.
Kelemen megköszönte az Active Watch nevű román civil szervezetnek, hogy „hihetetlenül gyorsan és korrekten” felhívta a hazai sajtó figyelmét: ebben az ügyben veszélyes manipulációs kísérlet történik, mert az ügyészség olyan kijelentések miatt indított eljárást, amelyek nem, vagy nem úgy hangzottak el Marosvásárhelyen, ahogyan a médiában megjelent.
Téves sajtóinformációkra alapoznak
A szövetségi elnök példátlannak nevezte, hogy a DIICOT politikai nyilatkozatok ellen eljárást indítson, és ezt olyan sajtóinformációkra alapozza, amelyeknek nincs sok közük a valósághoz. „A sajtó találgatott, hogy vajon melyik nyilatkozat keltette fel az ügyészek figyelmét, és a legtöbben Antal Árpádéra tippeltek. Nem tudjuk, hogy ez így van-e, mert a DIICOT személy nem nevezett meg” – tette hozzá.
Emlékeztetett arra, hogy a sepsiszentgyörgyi polgármester nyilatkozata nem úgy hangzott el, ahogy a sajtóban megjelent. „Aggódva, nem pedig fenyegetően jelentette ki: reméli, senkinek nem érdeke, hogy olyan helyzetet teremtsen, ami az 1990-es marosvásárhelyi események megismétléséhez vezessen” – magyarázta.
Kelemen szerint elképzelhető, hogy az ő beszéde is felkelthette a DIICOT figyelmét, ugyanis az Ezüstfenyő-díjak átadásakor a szülőföld visszafoglalásáról beszélt. „Ezt ismét csak rosszul fordították, a sajtó pedig úgy értelmezte, hogy hadat üzentünk román államnak. Persze, ez a mi hibánk is, mert a mostani SZKT-ülésen nem a megszokott szinkrontolmács fordított” – jegyezte meg.
A terrorizmus bélyege
A politikus szerint, ha a DIICOT nem állítja le az eljárást ebben az ügyben, annak az lesz a legsúlyosabb következménye, hogy a terrorizmus bélyegét rányomják az RMDSZ-re. „Akinek a homlokára a terrorizmus bélyegét a mai világban ráütik, az végérvényesen, vagy legalábbis hosszú évekig szalonképtelen marad mindenhol” – tette hozzá.
Fontosnak nevezte leszögezni, hogy az RMDSZ-nek és politikusainak semmi köze a terrorizmushoz. Szerinte, ha a szövetség terrorizmusgyanús szervezet látszatát kelti, akkor azoknak a céljait szolgálja, akik lefejeznék az erdélyi magyar érdekképviseletet. „Attól félek, ebben az esetben, akárcsak a Mikó-ügyben, az igazságszolgáltatás eszközeit használják a közösség ellen. A Székely Mikó kollégium épületének visszaállamosítására kitalálhattak egy olyan forgatókönyvet, amelyhez csak ürügyet kellett keresni, hogy elindíthassák” – vélekedett.
Kelemen Hunor bejelentette, hogy folytatódik a székelyföldi autonómiatervezet közvitája. Elmondta: fontos, építő jellegű kiegészítő javaslatok érkeztek a tervezethez, ezeket januárban kívánják összegezni, hogy beépíthessék a dokumentumba. Megjegyezte, januárban kíván azzal is foglalkozni, hogy vállaljon-e újabb elnökjelöltséget az RMDSZ áprilisban tartandó tisztújító kongresszusán (Forrás: MTI).
Kelemen szerint éppen azért nagyon veszélyes az igazságszolgáltatás eszköze, mert ez ellen politikai úton nem lehet védekezni. „Legfennebb a közvélemény korrekt tájékoztatásával lehet védekezni ilyesmi ellen. Azt akarom hinni, hogy amikor ilyesmikről van szó, mégis csak az igazság és a tények fognak győzedelmeskedni” – jelentette ki.
Tájékoztatása szerint az ügyészség mindeddig semmilyen információt nem kért az RMDSZ-től az SZKT-ülésen elhangzottakkal kapcsolatban. „Ez nem jelenti azt, hogy a DIICOT-nek nincs meg az ülés hangfelvétele és az eljárás nincs folyamatban” – magyarázta. Megjegyezte: ez több, mint bármi, ami eddig az RMDSZ ellen történt, és nem tekinti véletlennek.
Miért nem véletlen?
A maszol.ro munkatársának kérdésére, miért nem tekinti véletlennek a DIICOT eljárását, a politikus kijelentette: „Nyilvánosan néhányszor már elmondtam: az a konklúzióm kezd kikerekedni, hogy a kisebbségvédelmi politika ellenzői más eszközöket és módszereket keresnek ellenünk. Az igazságszolgáltatás intézményeinek, beleértve az ügyészséget, megfelelő útnak látszik számukra. Ilyen módszer terrorista szervezetnek beállítani az RMDSZ-t, amely 25 éve parlamenti eszközökkel küzd a magyar közösség jogaiért” – fogalmazott.
Arra az újságírói kérdésre, ki vagy kik állnak az RMDSZ lejárató kísérletek mögött, Kelemen azt válaszolta: nem akar erről spekulálni, ezt inkább az elemzőkre, újságírókra bízná. Szerinte egyébként ezt nem nagyon nehéz kikövetkeztetni. „Huszonöt éve folyamatosan voltak ilyen kísérletek” – jegyezte meg.
Kelemen Hunor tévesnek tartotta Victor Ponta miniszterelnök korábbi megállapítását, mely szerint azért kell kormányon tartani az RMDSZ-t, mert így előzhető meg a magyar közösség radikalizálódása. A Székelyföld területi autonómiáját kezdeményező, kormányzati pozícióból benyújtott törvénytervezetet tartotta a legjobb bizonyítéknak arra, hogy a kormányzást nem lehet a magyarság féken tartása eszközének tekinteni. Elmondta, hogy a szövetség továbbra is a parlamenti politizálás eszközeivel kíván élni, és nincs különbség a szövetség kormányzati és ellenzéki hangvétele között. (Forrás: MTI)
A maszol.ro munkatársának arra a kérdésére, hogy összefüggnek-e ezek a kísérletek az RMDSZ kormányból való kilépésével, a szövetségi elnök azt mondta: erre nem tud egyértelmű igennel válaszolni. „Valóban felgyorsultak az események az ellenzékbe vonulásunk bejelentése után. De ezt úgy is lehet értelmezni, hogy azt a bizonyos gombot nem politikusok nyomják meg, hanem a rendszer most gondolta úgy, hogy most lehet az RMDSZ ellen lépni. Nincs nekem erre bizonyítékom” – jelentette ki.
Lapunk felvetésére a szövetségi elnök Vadim Tudornál és Gheorghe Funarnál is veszélyesebbnek nevezte Bogdan Diaconu képviselő RMDSZ-elleni feljelentéseit. „Azért veszélyesebb, mert keveset nyilatkozik, többet ír, és jogászként, ügyvédként dolgozik” – magyarázta.
Ki vonja felelősségre az ügyészeket?
Arra az újságírói kérdésre, hogy miért nincs megteremtve a törvényes kerete a bizonyítékok hiányában eljárásokat indító ügyészeknek, Kelemen Hunor felidézte: az RMDSZ tett egy jogszabály-módosítási próbálkozást az igazságszolgáltatás működését szabályozó törvénykönyvek parlamenti vitája során, de ez a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) ellenállásába ütközött, a parlament pedig a CSM-nek engedett. Utalt arra is, hogy a törvényhozó testület a közvélemény hatására engedett, mert a társadalom másképp ítéli meg az igazságszolgáltatás működését.
„Két képviselőtársam, Máthé András és Márton Árpád a törvénymódosítást folyamatosan szorgalmazta. A bírák azonban ezt politikai nyomásnak értelmezték, és arra hivatkoztak, hogy ők elmozdíthatatlanok, sérthetetlenek, ezért ilyen típusú felelősségre vonást nem fogadnak el” – mondta Kelemen. Emlékeztetett arra, hogy a román államot már eddig hatalmas összegű kártérítésekre kötelezte az Európai Emberjogi Bíróság téves bírósági ítéletek miatt.
Az utóbbi évek kreált ügyei
A szövetségi elnök elmondta, az RMDSZ tájékoztatta az Európai Unió tagállamai és az Egyesült Államok nagykövetségét is a Mikó-ügyről, illetve a Markó Attila képviselő ellen zajló újabb eljárásról. Megismételte: nincsenek politikai eszközeik ennek a kérdésnek a rendezésére. Az egyetlen jogi eszköz pedig az Európai Emberjogi Bíróság, és az egyházak már készülnek is keresetet benyújtani Strasbourgban.
Kérdésre válaszolva a Nagy Zsolt elleni pert (melyben január 5-én születik ítélet) is olyan eljárásnak nevezte, amelyet az RMDSZ-nek nincs lehetősége politikai eszközökkel megakadályozni. „Ez is egy DIICOT által kezdeményezett ügy, amely ráadásul eredetileg hazaárulásnak indult. De valójában nincs ügy, nem tudják bizonyítani, hogy Nagy Zsolt bármilyen bűncselekményt elkövetett volna. Ez az ötvenes évek politikai pereihez hasonló eljárás” – fogalmazott a politikus. Hozzátette, az „utolsó pillanatban is” abban reménykedik, hogy a volt RMDSZ-es minisztert felmenti a bíróság.
Kelemen hasonlóságot vélt felfedezni a Nagy Zsolt elleni, illetve az RMDSZ ellen zajló DIICOT-eljárás között. „Ezt is, azt is meg lehetett kreálni. Ha nincs ügy, fel lehet építeni. El lehet jutni odáig, hogy elítéljenek egy kreált ügy miatt valakit” – jelentette ki. A politikus megemlítette Varga Gábor volt OSIM-elnök ügyét is, aki szerinte egy volt munkatársa politikai bosszújának áldozata lett. „De Varga Gáboron is csak annyit tudtunk segíteni, hogy hozzájárultunk az ítéletben megszabott kártérítés kifizetéséhez” – tette hozzá.
A maszol.ro munkatársának kérdésére Kelemen Hunor elmondta: jómaga nem látta a Markó Attila elleni letartóztatási kérelmet, amelyet a parlament jóváhagyott, de akik látták, azt mondják, hogy az ügyészek bizonyítékok hiányában kérték a képviselő vizsgálati fogságba helyezését. Emlékeztetett arra, hogy időközben Markó Attila is megkapta a dossziét, s kiderült, hogy az  aláírása nem is szerepel annak a kárpótlási döntésnek a jegyzőkönyvében, amely miatt eljárás indult ellene.
„Markó Attila korábban csak abban volt biztos, hogy nem volt ott azon az ominózus bizottsági ülésen, amelyen a kárpótlásról döntés született. De abban nem, hogy esetleg nem hamisították-e oda az aláírását vagy íratták utólag alá vele a jegyzőkönyvet. Ez nem történt meg, és ez is szerintem az oka annak, hogy nem emeltek vádat ellene” – magyarázta.
Bárkit letartóztathatnak
Arra a felvetésünkre, hogy ezek szerint ma, Romániában bizonyítékok nélkül is bárkit letartóztathatnak, Kelemen visszakérdezett: „Persze, hogy lehet, ez eddig nem tudta?” Nagy problémának nevezte, hogy az ügyészek ma már úgy érzik Romániában, bármit megtehetnek, és ennek a társadalom nagy többsége tapsol. Megjegyezte: őt magát is felháborította az ebben a kárpótlási ügyben elkövetett hatalmas méretű csalás, de szerinte az ügyészek Markó Attila gyanúsításával „bokrostól lőtték ki a nyulat”.
Cs. P. T.
maszol.ro
2014. december 24.
Évfordulók jegyében (Kulturális műsorok)
Összesen 51 rendezvény, ebből 23 Sepsiszentgyörgyön, 11 Székelyudvarhelyen, 9 Csíkszeredában, kettő-kettő Gyergyószentmiklóson, Madéfalván, Kolozsváron, egy-egy Marosvásárhelyen, Zilahon; vagy műfaji csoportosításban: 21 történettudományi, 11 irodalmi, kilenc fotóművészeti, nyolc zeneművészeti, hat képzőművészeti, egy sport – ezek a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának 2014-es statisztikai adatai.
Kiértékelőjében Lakatos Mihály, az intézet vezetője elmondta, az idei esztendő főbb rendezvényeit az évfordulók köré csoportosították, ezek hozadéka az eredeti és maradandó kulturális értékek keletkezése. Így a Siculicidium 250. megemlékezésére képzőművészeti pályázatot hirdettek meg, melyre 35 műalkotással Kanadától Skócián, Hollandián, Ausztrián és Magyarországon át Erdélyig félszáz alkotó jelentkezett. Az első világháborús programsorozatuk kiemelkedő rendezvényévé vált a Zayzon Ágnes és zenekara által összeállított eredeti műsor, a holokauszt 70. évfordulójára Kolozsváron szervezett konferencia a magyar irodalom két kiemelkedő alakját, Ligeti Ernőt és Karácsony Benőt állította középpontba. A Gábor Áron Emlékévben meghirdetett irodalmi pályázatuk szerényebb eredményekkel zárult, Lakatos Mihály azonban kiemelte, egy jó és új színmű is született e felhívás nyomán, mely többet érdemel egy felolvasószínházi előadásnál. Az állandósult programok mellett, mint A magyar nemzet története sorozat, az első román nyelvű Hamvas Béla-mű kiadását emelte még ki Lakatos Mihály, ami azért is jelentős teljesítmény, mert A bor filozófiája című alkotást Hubbes László anyanyelvéről fordította a másik nyelvre. A jövő esztendő első negyedében az elkezdett rendezvénysorozatok (A magyar nemzet története előadásainak meghívottja többek között Romsics Ignác) és a már bejáratott programok (március 15-i zenés-irodalmi összeállítás) mellett ezúttal is több programot szervez a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központja, januárban Polgári kultúrpolitika: eredmények és dilemmák címmel L. Simon László könyvbemutatóját, a hetvenéves Ferenczes István költő köszöntésére Krónikás ének címmel pódiumműsort, februárban a Lola Blau színdarabot hozzák el Sepsiszentgyörgyre, márciusban A Bozgortól Marosvásárhely fekete márciusáig címmel pedig a jövőben negyed százada történtek dokumetumfilmes, illetve irodalmi feldolgozásával ismerkedhet a közönség.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 24.
Maros megye Kelemen Hunort jelöli
December 22-én tartotta ez évi utolsó gyűlését a Maros megyei Területi Képviselők Tanácsa. A testület Kelemen Hunort nevezte meg Maros megye szövetségi elnökjelöltjének. A hétfői gyűlésen továbbá határozatot szavaztak meg a 2016-os önkormányzati és parlamenti választásokra való felkészülést illetően, valamint állásfoglalást fogadtak el a Mikó-ügy kapcsán.
Borbély László, a szövetség politikai alelnöke szerint nagyon mozgalmas év áll az erdélyi, Maros megyei magyarok mögött, hiszen idén két választás is volt. A következő időszakot illetően elmondta: "a következő két évben meg kell nézzük, hogy mit csinálunk itt, Maros megyében, hogy a polgármestereink megmaradjanak, hogy minél több magyar polgármesterünk, tanácsosunk legyen és hogy ott legyünk a parlamentben".
Brassai Zsombor megyei elnök szerint a bizalom a kulcsszó, amiért a továbbiakban nagyon meg kell dolgozni, annak érdekében, hogy az erősödjön, különben a 2016-os célok nehezen teljesíthetőek. Politikai beszámolójában két fontos Maros megyei oktatásügyi kérdésnek a megoldását hangsúlyozta. "Több mint kétéves küzdelem után sikerült egyezségre jutni, politikai partnereket találni ahhoz, hogy létrejöjjön a Római Katolikus Gimnázium, és jövő tanévtől saját épületében elkezdje nulladik, ötödik és két kilencedik osztállyal az oktatást. Ezzel létrejön Marosvásárhelyen a második önálló magyar iskola. Sikerült a Bolyai líceum épületét illetően egyeztetni, megvan az esély arra, hogy az önkormányzat és a református egyház együttműködési szerződést kössön, amely lehetővé teszi, hogy közpénzeket is fordítsanak az ingatlan felújítására" – mondta Brassai.
Markó Béla szenátor elmondta, mindenképp meg kell emlékezni és érdemes visszatekinteni arra, ami ezelőtt 25 évvel volt. "Az RMDSZ huszonöt esztendeje – a Kárpát-medencében egyedülállóan – talpon van, ez az egyetlen érdekvédelmi és érdekképviseleti magyar szervezet, amely nem szakadt ketté, nem oszlott meg, nem alakult át, a nevét sem változtatta meg" – mondta a szenátor, majd hozzátette: "úgy, ahogy az elmúlt 25 évben nehéz pillanatokat éltünk át, és mindig erővel kerültünk ki belőlük, most is ez fog történni. Attól függetlenül, hogy kormányon vagyunk, vagy nem vagyunk kormányon, Romániában két-három esztendeje egyértelmű az etnikai viszonnyal kapcsolatos visszarendeződési szándék. A himnuszkérdés, a zászlókérdés, a restitúciós kérdés elindíthat egy olyan folyamatot, amely elvezethet a teljes visszarendeződéshez. Az a nagy kihívás, hogy lebontják-e, amit felépítettünk? Folyamatosan próbálnak minket gyengíteni. Ezért félre kellene tenni minden ideológiai meg más jellegű különbséget, mert minden szempontból együtt és minden szempontból erővel kell továbbmenni."
A megyei elnök javaslatára a TKT határozatot fogadott el, melyben a 2016-os önkormányzati és parlamenti választások tekintetében az ügyvezető elnökséget általános választási és jelöltállítási szabályzat és ütemterv kidolgozásával bízta meg.
Az RMDSZ Maros megyei szervezete
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 24.
Állásfoglalás
Az RMDSZ Maros megyei szervezete veszélyesnek tartja a Ploiesti-i Táblabíróság 2014. november 26-án hozott döntését, melynek következtében a Székely Mikó kollégiumot visszaállamosították, és Markó Attila parlamenti képviselőt, Marosán Tamást, a református egyház volt jogtanácsosát, valamint Silviu Climet, az Igazságügyi Minisztérium akkori bizottsági tagját három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.
Szolidaritásunkról biztosítjuk a véleményünk szerint igazságtalanul meghurcolt tisztségviselőket, akik jóhiszeműen, a közösség megbízásából végezték érdekvédelmi munkájukat.
A példátlan bírósági ítélet, véleményünk szerint, sérti a jogállamiság elveit, a magántulajdonhoz való jogot, valamint azt sugallja, hogy a megszerzett jogokat el lehet veszíteni. A Mikó-ügyben hozott döntés precedensértékű, így aggodalommal vettük tudomásul a volt Maros megyei prefektus azon intézkedését, melyben a Bánffy- örökösöknek jogerősen visszaszolgáltatott javak visszaállamosítását kéri rendkívüli perorvoslat révén.
Bízunk abban, hogy a Mikó-ügyet követően nem kerül sor több visszaállamosításra, és a restitúciós folyamat folytatódni fog.
A Maros megyei RMDSZ
Területi Képviselők Tanácsa
Kelt 2014. december 22-én, Marosvásárhelyt
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 24.
A murokországi betlehemezés száz esztendeje
A karácsonyi ünnepkör a dramatikus népszokások, népi játékok előadásának egyik kiemelkedő alkalma. A legismertebb karácsonyi színjátékszerű népszokás a betlehemezés, melyet a közelmúltban még sokfelé gyakoroltak, és napjainkban is élő szokás. Így van ez Murokországban is.
Murokország betlehemes határai
Murokországot ne keressük a térképen. A kérdésre, hogy hol van Murokország és meddig terjed, azt válaszolhatnánk: földrajzilag az Alsó- Nyárádmentén, egyébként pedig csak a szóbeszédben létezik és terjed. Egy falucsoportról mondják Székelyföld, az egykori Marosszék egyik legsűrűbben lakott vidékén, ahol az emberek életformáját mintegy háromszáz éve a piacozó zöldségtermesztés alakította és alakítja napjainkban is. Székely humorba oltott népi, néprajzi táj.
Azt nem merem állítani, hogy a karácsonyi betlehemezés is ugyanennyi ideje hozzátartozna e vidék népi kultúrájához, de Murokország határait aszerint is meg lehetne húzni, hogy a 20. század elején, közepén melyik faluban élt a betlehemezés szokása. Az eddigi gyűjtések és a magam adatai szerint betlehemeztek Luka- és Ilencfalván (mai neve: Dózsa György), Teremiújfaluban, Káposztásszentmiklóson, Csibán, Karácsonyfalván, Folyfalván és Somosdon is. Ezek a falvak mind reformátusok, tehát a betlehemezés itt a reformátusok hagyományvilágához tartozott, akárcsak a Mezőségen, Kalotaszegen vagy az Alföldön.
Betiltották, tetszhalottá vált
A diktatúra szorításának erősödése idején, a ’80-as évek elején sorra vettem a fenti falvakat; a betlehemezésről és más karácsonyi népszokásokról érdeklődtem. Káposztásszentmiklóson és Csibán az öregek emlékeztek a gyermekkorukbeli betlehemezésre, de szövegéből és énekeiből csak foszlányok jutottak eszükbe. Somosdon több eredménnyel jártam. Székely Viktor 60 év körüli gazda, akit a faluban szószólói tehetségéért mindenki a megtisztelő "Kossuth" néven emlegetett, gyönyörű karácsonyi köszöntőket mondott, és megígérte, hogy a betlehemezésnek is utánanéz, mert azt már a ’40-es évek vége óta nem gyakorolják. Ez volt a helyzet Lukailencfalván is. Ide pedig már a helybeli betlehemes játék szövegével, leírásával felszerelkezve mentem. Időközben ugyanis megkaptam az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez című, 1939-ben Kolozsváron kiadott kötetet, amelyet hetven néprajzi gyűjtő munkája alapján két fiatal teológus, Makkai Endre és Nagy Ödön állított össze. A gyűjteményben Adorjáni Zoltán református igazgató tanító lejegyezte az itteni karácsonyi játékot a részt vevő gyermekek elmondása alapján. "Lehet, hogy volt, de már rég nem járják." "Betiltották, nem szabadott ilyesmivel foglalkozni" – válaszolták érdeklődésemre. De azért útbaigazítottak. Menjek a szomszédos Újfaluba, úgy tudják, ott még betlehemeznek.
A felújított betlehemezés
Teremiújfaluban végre találkoztam az élő vagy felújított betlehemezéssel. De ennek is megvan a története. Vetési András középkorú gazdaember és zöldségtermesztő nem kérdezte senkitől, hogy szabad-e vagy nem. Amikor a legnagyobb fia akkorára cseperedett, András bácsi elmesélte és megmutatta, milyen volt az ő idejében a várva-várt karácsonyi játék. A kalendárium akkor 1975-öt mutatott. Vetési András negyedszázaddal azelőtt, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján járt betlehemezni. Utána náluk is betiltották. Ebben az emberöltőnyi időben a szokás tetszhalottá vált, csak a felnőtt korosztályok emlékezetében élt, a fiatalok egyáltalán nem ismerték. Ezért mondogatták sokáig a faluban: "No, András, ember vagy, mert amit elfelejtettünk, te felelevenítetted". Ahogy meghallották, hogy járnak, hívták őket Lukafalvára, Ilencfalvára is. Vetési Andrást pedig hívták a milíciára. Megfenyegették, hogy elviszik, mert rendszerellenes dolgokra biztatja a gyermekeket. A milíciára hívásnak az lett az eredménye, hogy a következő generáció nem mert betlehemezni. Aztán egy-két évnyi kimaradás után csendben újból elindultak, András bácsi háttérbeli irányításával. A hetvenes évek második felétől megszakítás nélkül, minden évben sor kerül a betlehemezésre.
Mostan kinyílt egy szép rózsavirág
A murokországi betlehemes játéknak – mind a harmincas években lejegyzett lukailencfalvi, mind a felújított teremiújfalusi változatnak – hét szereplője van: a csengettyűs bottal beköszönő Kengyelfutó, a Király, Szent József, a betlehemi istállót vivő két Angyal, és két – az ifjabb és az öregebb – Pásztor. Az előadás azzal kezdődik, hogy a Kengyelfutó beköszönő versével engedélyt kér a gazdától a betlehemi történet előadására; miután bemennek, a Király elmondja jövetelük célját: "Mi nem azért jöttünk, hogy itt históriázzunk, hanem az Úr Jézusról példát mutassunk". A játék két jelenetből áll: a szálláskeresésből és a pásztorjátékból. Az elsőben Szent József bebocsáttatást kér, de a Király elutasítja, a másodikban a pásztorok ajándékokat (bárányt, sajtot) visznek Jézuskának. A játékmenet egyszerűsödött, szinte egybeolvadt a két jelenet, a váltást az énekek biztosítják, szinte több benne az ének, mint a prózai rész. Legjellemzőbb éneke a "Mostan kinyílt egy szép rózsavirág" kezdetű karácsonyi népének, amelyet napjainkig több vidéken ismernek.
1989, amikor terroristáknak véltek
András bácsi az újfalusi betlehemes játék szövegét, énekeit karácsonyi lélekkel úgy "előadta", hogy egyszemélyes szent színházi élményben részesített. Abban maradtunk, hogy 1988 karácsonyán is eljövünk, és néhány helyre elkísérjük a betlehemező fiatalokat, de valami közbejött, akkor nem sikerült, elmaradt 1989 karácsonyára. A huszonöt évvel ezelőtti véres karácsonyra. De járnak-e most a betlehemezők, akik Jézus születéséről példát mutatnak? Járnak, járnak, de kicsiben, nem mennek más faluba, így András bácsi. Bálint Zsigmond fotós barátommal csak mi mentünk "más faluba" karácsony első napján délután. Vásárhelytől Újfaluig legalább háromszor megállítottak a "rend új őrei", gyanúsan nézegették felszerelésünket. Újfaluban is idegenkedve fogadtak, hiába volt velünk Vetési András. Keserűen nevetve mesélte később az okát: elterjedt a faluban, hogy a villanyóráját leolvasni mentünk hozzá, mások azt híresztelték, hogy magunkhoz édesgetjük és elvisszük a gyermekeket, voltak, akik éppenséggel terroristákat gyanítottak a fényképezőgéppel és magnóval felszerelkezett idegenekben. Megértem a falu akkori, álhírekkel táplált és manipulált lelkiállapotát. Többrendbéli találkozással és házi beszélgetésekkel felmelegedett aztán irántunk a falu, megnyíltak az emberek.
Színjáték és szimbolikus szertartás
Meggyőződhettem, hogy itt nemcsak a karácsony gazdag szokáshagyományokban, hanem a farsangi időszak és húsvét ünnepe is. És megérteni véltem azt is, hogy miért itt újították fel egyszerű, értelmes falusi emberek a szent színjátékot, és miért állandósult újból: mert a teremiújfalusiak belső értékrendjének lényegéhez tartozik, sok szállal kapcsolódik a közösség kultúrájához. Ezért jártunk velük ’89-ben, ’90-ben, ’91-ben; próbáltuk megérteni a házról házra járó színházi előadás értelmét. Mert az, színházi előadás, bár csökevényes formában: bekérezés, szövegmondás–párbeszéd, éneklés, megmutatás rögtönzött színpadon (betlehemi csillagos istálló, fehér ruhák, csákók, kendők, csengettyűk, botok, kifordított bundák, királyi korona), elköszönés, adománygyűjtés. És a "színjátszó személyek", a próbák és a minden házbeli közönség, a kocsma közönsége és a templomi előadáson a templom népe. A falu teljes közössége. Maradjunk csak a színjátszó személyeknél. A játékosok nevét, életkorát mindenik évben feljegyeztem. A három év adataiból világosan kiderül, hogy a betlehemezésnek itt szigorú életkorbeli határai vannak: a tizenhárom-tizenöt éves korcsoport jár, járhat betlehemezni. A betlehemezés résztvevői azon fiúgyermekek közül verbuválódnak, akik a következő évben konfirmálnak, vagyis nagykorúvá válnak a református egyházban. A konfirmandusokra tartozik, hogy ki melyik szerepet alakítja. Ha nem telik ki a tizennégy évesekből a csapat, beveszik a tizenhárom vagy tizenöt éveseket is. Belső rangsorolás szerint a fiatalabbak a "pásztorsággal" vagy az "angyalsággal" kezdik, nem lehetnek egyből Kengyelfutó, Szent József vagy Király. Királynak lehetőleg a legidősebb és legértelmesebb fiút választják, ő a csapat vezetője. Így a betlehemezés szokása Teremiújfaluban a gyermekkorból az ifjúkorba lépés szimbolikus szertartásává is vált.
Hagyományozódás apáról fiúra
Bár nem rendszeresen, de azóta is nyomon követem, figyelem a murokországi betlehemezés alakulását. Örültem, amikor hallottam, hogy 2000 után Somosdon is felújították, és néhány évig betlehemeztek a fiatalok. Amikor egyik diákunk révén megszereztem e játék"szövegkönyvét", nagy meglepetésemre az általam publikált játékleírás (Magyar karácsonyok, Impress kiadó, Marosvásárhely, 2001, 130-139.) másolatát hozta, abból tanulták meg. Na tessék, gondoltam, erre is jó a folklórgyűjtő munkája.
Teremiújfaluban az elmúlt negyedszázadban minden nemzedék megélte, napjainkban is megéli – és velük együtt az egész közösség – a betlehemi szent színjátékot. Részletes leírást igényelne, hogy mi változott benne e negyedszázad alatt, és mi nem. 2012 karácsonyán Bálint Zsigmond fotós barátommal újból elkísértük az aktuális betlehemező csapatot néhány házhoz, majd másodnapján a református templomba, ahol szintén előadták, és Szövérfi Zoltán tiszteletes úrral megdicsérhettük őket. A három nap során összesen vagy hetvenszer, hetven helyen mondták és énekelték el Jézus születését. "Az üzenetjét, azt kell megbecsülni. Ez egy ünnepi hangulatot teremt minden háznál, ahová beengedik". Aki erre az üzenetre figyelmeztet, nem más, mint az egyik házigazdánk, Henter József, aki az 1990-es csapatban Kengyelfutó volt, a 2012-esben a fia, Henter Loránd Szent Józsefként vett részt, pedig még csak 12 éves volt. Gyönyörű példája ez annak, hogy mit jelent, jelenthet az, ha a kultúránk, a népszokásaink "apáról fiúra" hagyományozódnak.
Barabás László
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 24.
Biztató kivétel
Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költővel, a Látó főszerkesztőjével a szintén 25 éves folyóirat jubileumi ünnepségsorozata előtt beszélgettünk. Az interjúból kiemeltük és mára időzítettük a Népújság negyedszázadára vonatkozó gondolatait.
– A Népújság és ezen belül a Múzsa mindig nyomon követte, hogy mi történik az irodalmi életben. Szűkítve a kört, azt is mondhatnám, hogy a Látó huszonöt évéből nem tudnék olyan fontosabb eseményt említeni, amelyet a lap és hétvégi melléklete valamilyen módon ne tükrözött volna. A napilap szélesebb, sokrétűbb olvasóközönséget szólít meg, mint egy szépirodalmi folyóirat; a Népújság illetve hétvégi melléklete révén azok is többet tudhattak meg a Látóban és a rendezvényeinken szereplő írókról, kiemelkedő egyéniségekről, akikhez a folyóirat nem jut el. A lapismertetők is felkelthetik az újságolvasók érdeklődését, és nem egy esetben előfordulhatott, hogy voltak, akik az irodalmi színpadi tudósítások nyomán határozták el, hogy elmennek a soron következő estünkre. Nyilván a Népújság is nyert, de a Látó hírneve is nőtt azáltal, hogy számos jeles vendégünket, a kortárs magyar irodalom sok kiválóságát a Múzsa interjúban is megszólaltatta. Időről időre szerkesztőségünk tagjai is jelen voltak írásaikkal a Népújságban. Volt olyan időszak, amikor a Múzsában olyan rendszerességgel láttak napvilágot a verseim, hogy egyesek már-már a lap belső munkatársának gondolhattak. Nem megszokott dolog manapság az ilyesmi. A kultúrára aggasztóan kevés figyelmet fordít a média. A Népújság a biztató és dicsérendő kivételek közé tartozott az eltelt negyedszázad folyamán. A romániai magyar lapok az utóbbi években sajnos provinciálissá váltak. Olyan értelemben, hogy bezárkóztak önmagukba. Nem tekintenek túl egy megye, egy város határain. A Múzsát, a Népújságot nem ez jellemzi. Szinte a kezdeteitől jól ismerem a lapot, hiszen már 1990-től itt vagyok Marosvásárhelyen, és nem csak azért becsülöm, mert a jelek szerint fontos számára mindaz, ami a Látó-műhelyekben születik, hanem még inkább azért, mert jól érzékelhetőn és kitartóan tágítani szeretné az olvasók szellemi látóhatárát.
Huszonöt múltam, huszonöt leszek
"Mennyi?! Huszonöt! Mi huszonöt? Mi mennyi?"
Szellemeskedhetnék is akár, a jó öreg viccet felhasználva. De tényleg, mi huszonöt? Az esélyek éveinek száma? Vagy az esélytelenségeké? A kihasznált időé? A felhasználté? Az elhasználté? És mennyi az a huszonöt? Sok? Kevés? Éppen elegendő? És milyen mérce szerint értékeljünk? És ki jogosult az értékelésre? És jogosultsága milyen alapon döntetett el?
Senkitől nem kaptam felhatalmazást az értékelésre. Magammal kapcsolatban megtehetném, de már vagyok annyira tapasztalt, hogy tudjam, minden fajta önértékelés kizárólagos magánügy.
És mégis, mégis… Talán mert felkérésre könnyebb, mint belső nekibuzdulásból…
Tehát huszonöt év. Ami nagyon valószínű: történelemnek kevés, ám egy emberélethez mérten bizony sok. Akár azt is mondhatnánk rá, hogy fontos változások időszaka. De hát melyik kor nem volt az? A múlt század nyolcvanas évei? Ugyan! Még csak azok voltak igazán! Hogy változtunk nap mint nap meghunyászkodottakból szolgalelkekké. Hogy örültünk a május elsején, augusztus huszonharmadikán, december harmincadikán megkapott koncadagunknak. Mekkora elégtétellel robogtunk odébb, ha a kúthoz értünk a sorral, és még jutott nekünk is néhány liter üzemanyag. Milyen kéjjel merültünk nyakig az örömbe, ha kifogtuk, hogy éppen nem a munkahelyünkön nyűgölődtünk, amikor a tömbházban meleg víz folyt a csapból. Milyen megnyugvással ültünk be a főtéri mozikba, tudván, hogy ott nincs délutáni-esti áramszünet. És milyen csámcsogva olvastuk el naponta azt a néhány sort a Vörös Zászlóból, ami nem a hülyítésünket szolgálta.
Igen-igen, de mi az, hogy történelemnek kevés, egy emberéletben sok? Ám legyen, mondom.
Történelmi mértékben tekintve: szabadabbak lettünk? Aligha. Másfajta viszonyok miatt kényszerülünk elcsodálkozni, hogy miért nem. Hiszen mi mindent megtettünk. Lépten-nyomon kikértük magunknak a szolgalelkűséget! És hogy közben nem vettük észre, milyen csapdákat kerülgetve vedlettünk vissza meghunyászkodottakká?! Aki ezt nem tudja megbocsátani, annak hiába is mondanám, hogy van Népújságunk, Erdély TV-nk, vannak Hírlapjaink, Sapientiánk, kimondható és elhallgatható igazságaink, reményvesztett munkanélküliink, szabadon elvándorolt sorstársaink, kintről szurkoló kibiceink… És nem utolsósorban vannak saját, választott politikusaink is. A történések micsoda teremtett tömkelege! Mennyi igazi történelem!
Egy ember életét véve alapul: szabadabb lettem? Mindenképpen. Kaptam esélyt? Rengeteget. Éltem velük? Nem tudom. Csak annyit, hogy igyekeztem. Van (vagy lassan már csak volt) egy Mentor Kiadó kilencszáz körüli megjelent kötettel. Van minden novemberben egy könyvvásár, amelyet szeretnek azok, akik értik, mi a könyv és miért az, ami. És van egy kis béke valahol mélyen, láthatatlanul, de csalhatatlanul, ami miatt érdemes várni az új meg új tavaszt. És persze van egy – még éppen elegendő – nyugdíj is, amiből a postás már automatikusan levonja a minden havi Népújság-előfizetést.
Hát így várom a következő huszonötöt!
Káli Király István
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 24.
Múzsák vonzásában
Igen, a Népújság eltelt negyedszázadának egyik fő jellemzője, hogy a lap mindvégig hű maradt a múzsákhoz, folyamatosan érdeklődése előterébe helyezte a kultúrát. A mindenkori szerkesztők jól tudták, ezzel szembemennek az árral, hiszen hamar kiderült, pénzcentrikus, botránykedvelő, bulvárorientált világba csöppentünk, és ehhez igazodott az érvényesülni igyekvő média is, mégis programszerűen felvállaltuk, hogy az igazi szellemi, művészi értékeket népszerűsítük, a valóban rangos, igényes kulturális rendezvényeket ösztönözzük. Akkor is, ha más a trend (noha induláskor ez a szó még nem is volt divatban), annak dacára is, hogy ez anyagiakban meg nem térülő erőfeszítések, többletköltségek elé állítja az újságot, a szerkesztőséget. Alapállásunk azóta sem változott. Erre kötelez Marosvásárhely, a megye hagyományos kultúraszeretete és az is, hogy a térségben mindig voltak olyan példás, a mércét magasra emelő egyéniségek, akikhez igazodni illett, lehetett. Tisztában voltunk azzal is, hogy a bukott rendszerben legnyomasztóbban talán szellemi nyomorúságunk telepedett ránk, ezen a téren volt a legtöbb pótolnivalónk. Annál is inkább, mivel a hatalom éppen e rendkívül érzékeny, képlékeny területen próbálta elérni, hogy identitásunkat minél gyorsabban elveszítsük. Bármennyit léptünk is előre, bármennyire tapasztalható kulturális megújulás, ilyen vonatkozásban ma is folyton résen kell lennünk. Érdemes ezt is tudatosítani közösségünkben. És még sok egyebet, mert azt is tapasztalhatjuk lépten- nyomon, hogy az értéktelen, a talmi állandó offenzívában van, könnyebben befogadóra talál, mint a minőségi irodalmi, művészi, szellemi kínálat. A kultúra emiatt sem hiányozhat egyetlen lapszámból sem. Nem is hiányzott az elmúlt huszonöt esztendő során. Naponta helyet adtunk neki a Népújságban, ezenfelül kiemelten is a hétvégeken. 1989. december 31-én már külön oldalt kapott, rövidesen pedig duplájára bővült az Irodalom és Művészet. Az újság terjedelmének ütemes növelése utóbb lehetővé tette, hogy 1991. április 5-én megjelenjék a négy újságoldalnyi Múzsa, amely immár 1159 alkalommal nyújtott érdekes, változatos, épületes és színvonalasnak remélt olvasmányt, művészi eligazítást az olvasóknak. Sokan megbecsülik, nem kevesen az összes Múzsa-számot egybegyűjtve meg is őrizték. Irodalmi antológia is született belőle a beszédes Volt jövőkbe nézve címmel. Jó néhány kötet születhetne még mindabból, ami a melléklet több mint négy és fél ezer oldalán napvilágot látott. Ezek is gazdagíthatnák azt a könyvtermést, aminek az olvasóközönség a Népújság, illetve az Impress Kft. könyvkiadói tevékenységének köszönhetően örülhetett. Amíg tehette, a lap ekképpen is kiteljesedve próbált eleget tenni hivatásának.
A megtett út mindegyre adatok sorolására, mérlegkészítésre késztetné a visszatekintőt. Álljunk ellen a késztetésnek. Annyit azonban engedjünk meg magunknak, hogy kijelentsük: az újjászületett Népújság mindannak hű tükre, ami a város, a régió kultúrájában az utóbbi negyed évszázad folyamán végbement. Mindenekelőtt az újító törekvéseket igyekeztünk bátorítani. És ne tűnjék dicsekvésnek, de jó érzés arra gondolnunk, hogy némi részünk nekünk is van fontos kezdeményezések helyi, országos és nemzetközi felfuttatásában. Olyanokéban, mint például az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, a határokon túl is ismert vásárhelyi zenei és színházi fesztiválok, új társulatok, játékterek létrejötte, a képzőművészeti kiállító-tevékenység rendkívüli megpezsdülése, a Bolyai Alkotótábor és a többi hasonló alkotó összejövetel, az Ariadne textilművészeti seregszemlék, a Bernády-napok, a Félsziget fesztivál, utóbbi időben a Marosvásárhelyi Forgatag. És még sok más ilyen szívügye volt a lapnak, amiket rendszeresen felkarolt. Nem hagyható ki közülük Marosvásárhely eltüntetett köztéri magyar szobrainak a visszaállítása, a Petőfié, Rákóczié, s az újabbak térre helyezése, a Borsos Tamásé, az Aranka Györgyé, a Bernádyé. Az is megemlítendő, hogy a Népújság közbenjárására került vissza régi helyére, a Kultúrpalota nagytermének bejárati ajtaja fölé a sok évtizeddel ezelőtt eltávolított nagyszerű dombormű. Az sem hiányozhat, hogy a képtárban ismét megcsodálható az egykori városépítő polgármester nagy értékű festménygyűjteménye. Hogy a Kultúrpalotában egymást érik a látogatók a Bernády-emlékszobában, s hogy a helyi magyarság egyik legjelentősebb művelődési hajlékává válhatott a Bernády Ház. Hogy tömegeket vonzanak az emlékidéző marosvécsi helikoni találkozók, s ha lassan is, de valami megmozdult az épített örökségünk védelme, felújítása terén is, hogy… Hadd folytassa Ön, kedves olvasó, szerencsére nem merül ki egykönnyen a sorolnivaló. Ami talán valamikor jó irányba billentve a mérleget, meghaladja azokat a hiányosságokat, amik a negatív oldalon sorolhatók. Szerkesztői, újságírói munkánkban ezt a tendenciát szeretnők erősíteni, felgyorsítani, továbbra is zöld utat biztosítva a múzsák ihlető, szabad csapongásának. Ha lehet, még eredményesebben, ösztönzőbben, hosszú évtizedeken át.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 28.
Egy intézmény története
Gáspárik Attila Megszületett Kolozsváron című színháztörténeti kötetének bemutatóját szervezték meg december 22-én a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban.
A nagyváradi származású Gáspárik Attila a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatója, beszélt az erdélyi magyar színészképzés történetéről annak apropóján, hogy mostanában jelent meg az ezt a témát taglaló Megszületett Kolozsváron című interjúkötete. Gáspárik Attila azt vallja, hogy meg lehet szólítani úgy az embereket, hogy élvezettel hallgassák azt, amit az előadó összegyűjtött. Ennek az elvnek a szerző maradéktalanul eleget tett, hiszen sok anekdotával, humoros ki-, és beszólásokkal átszőtt mondandójával sikerült lekötnie hallgatóságát, és így a színháztörténeti ismertető nem egy unalmas expozé volt, hanem egy szórakoztató előadássá vált. Gáspárik Attila a magyar színjátszás történetét egészen a 18. századig vezette vissza, többek között emlékeztetve arra, hogy a magyar nyelvű színjátszás nehezen született meg az országban, mert az arisztokrácia sokáig nem akarta ezt, hiszen az a polgári öntudat erősödését hozta volna magával. Hozzátette: a színházcsinálásban a magyarok sokat köszönhetnek a szomszéd népeknek, például a németeknek. A 19. században végül csak létrejönnek Magyarországon a magyar nyelvű színházi intézmények, majd az 1920-as impériumváltáskor egy egészen új helyzet áll elő: az országhatáron kívül rekedt magyarság számára a színház rendkívül jelentős közösségteremtő intézménnyé válik.
Színészképzés
Újabb fordulatot jelent az 1940-es, majd az 1945-ös év az erdélyi magyar színjátszás történetében, ez utóbbi esztendő a romániai kommunista államberendezkedés kezdetét jelöli. Gáspárik Attila elmondta, hogy a román hatalom szovjet nyomásra magyar intézményeket állít fel 1946-ban annak érdekében, hogy Románia a második világháborút lezáró béketárgyalásokon minél jobb pozíciókhoz jusson Magyarországgal szemben, illetve azért, mert az új hatalom felismerte, hogy a tömeget lehet manipulálni a színházzal. Így jött létre Kolozsváron az egyetemi szintű színjátszó képzés. Az intézményt újraalakítják 1948-ban, miután Mihály királyt kiűzik az országból. A továbbiakban az előadó a kolozsvári színészképző történetét részletezve elmondva, hogy kik tanultak, és kik oktattak ott, milyen tantárgyakat tanítottak ott, mennyire vették komolyan az erdélyi magyar színházi világban ezt az intézményt stb. A szerző felelevenítette azt, hogy 1954-ben az egyetemet Marosvásárhelyre költöztették, feltehetőleg azért, mert akkor alakult meg a Maros Autonóm Tartomány, melynek szüksége volt magyar intézményekre. Jelenleg ötszáz hallgatója van a marosvásárhelyi felsőoktatási intézménynek, ahol román és magyar nyelvű doktorképzés is folyik, tette hozzá végül Gáspárik Attila. Az előadás végeztével a szerző dedikálta könyvét, mely interjúkat tartalmaz tizenegy erdélyi magyar színésszel, rendezővel és színházi szakemberrel, köztük Földes Lászlóval, Orosz Lujzával, Tanai Bellával, Taub Jánossal, Lohinszky Loránddal és Senkálszky Endrével, a függelékben pedig az intézmény életébe bepillantást nyújtó érdekes és értékes dokumentumok találhatók meg. A kötet kapható az Illyés Gyula könyvesboltban.
Pap István
erdon.ro
2014. december 29.
Antal Árpád: hamar visszalépünk, ha szájba vernek
Az elnökválasztást követően tovább kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) vezetői úgy érezték, itt az alkalom, hogy a magyarok fejére koppintsanak – jelentette ki Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere az elmúlt időszakban egyre gyakoribbá vált magyarellenes megnyilvánulásokat kommentálva. A Krónikának adott interjújában elmondta, néha úgy érzi, „nagyon könnyen és hamar visszalépünk, amikor úgymond szájba vernek bennünket, mert fel mertük emelni szavunkat az erdélyi magyar közösséget ért igazságtalanságok ellen”.
– Egyre több magyarellenes megnyilvánulásnak lehettünk tanúi az elmúlt időszakban Sepsiszentgyörgyön. Ön szerint ez mivel magyarázható?
– Az egyik legkézenfekvőbb magyarázat az lenne, hogy az elnökválasztást követően a tovább kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) vezetői úgy érezték, itt az alkalom, hogy a magyarok fejére koppintsanak. Egyrészt amiatt, hogy a magyarok nem a PSD jelöltjét, Victor Pontát támogatták, hanem Klaus Johannist, másrészt nyilván azért, mert kiléptünk a kormányból.
Nyilván a mi szempontunkból ez az optimista forgatókönyv, mert ha mindez lecseng, az élet megy tovább. A kevésbé optimista verzió viszont az, hogy észrevették, az elnökválasztás alatt létrejött egyfajta erdélyi szolidaritás, ami központosítás- és Bukarest-ellenes hangulatba csapott át, és ezt nagyon gyorsan ellensúlyozni akarták azzal, hogy visszaterelik etnikai síkra a történetet, felmutatják a magyar veszélyt.
Ezt az izmosodó hangulatot próbálják visszafordítani, de én abban bízom, hogy az erdélyi román emberek elsősorban Erdély érdekére figyelnek és nem Bukarest összeugrasztó szándékaira. A harmadik olvasat arról is szólhat, hogy szász elnöke lett az országnak, és miközben kifelé azt kommunikálják, hogy ezzel a kisebbségi kérdés meg van oldva, most az elején meg akarják törni a magyar kisebbség lendületét.
Én mindezt fenntartásokkal kezelem, de azt bevallom, hogy csalódott vagyok, hiszen Johannis az első romániai elnök, aki beiktatásakor ki sem ejtette a száján a kisebbség szót. Én ennek ellenére azt mondom, meg kell előlegeznünk a bizalmat, és remélhetőleg kiderül, hogy valóban nem a szavak, hanem a tettek embere.
Figyelembe kell venni azt is, hogy az ötvenes, hatvanas években a fő célpont Kolozsvár és a partiumi városok voltak, majd az 1968-as megyésítés után következett Marosvásárhely. 25 év alatt a román nemzetállam építői sikeresen elérték azt, hogy Maros megyét bizonyos mértékben leválasztották a Székelyföldről, és Marosvásárhelyen átbillentették az etnikai arányt a többségi nemzet javára. Miután ezt kipipálták, a következő célpont Sepsiszentgyörgy lett.
– Ön is célponttá vált: a szervezett-bűnözés- és terrorizmusellenes ügyosztály hivatalból vizsgálatot indított terrorista fenyegetés gyanújával az SZKT legutóbbi ülésén elhangzott beszédek miatt. A vádhatóság nem pontosította, kinek a nyilatkozatáról van szó, de a román média szerint az ön beszéde vezetett az eljáráshoz. Ezt követően a Facebookon megfenyegették a románok, magyar részről pedig azzal vádolták meg, hogy üggyé akar válni. Hogyan éli meg mindezt?
– Az ügyészségi kivizsgálást nem tudom komolyan venni. Látom, sokan aggódnak, és érzem, köszönöm a szolidaritást, de én nem akarom elhinni, hogy 25 évvel a rendszerváltás után bűnügyi dossziét lehet összeállítani egy politikai nyilatkozat miatt, amit rosszul fordítanak le románra. Az is lehet, hogy elhamarkodottan kiadtak egy nyilatkozatot, mert azóta sem kerestek meg az ügyészek. Márpedig ha kiadnak egy közleményt, hogy ezzel foglalkoznak, az lett volna normális, ha másnap behívnak.
Mindenesetre határozottan visszautasítom azt, hogy leterroristázzanak olyan körülmények között, hogy az elmúlt huszonöt évben kizárólag demokratikus eszközökkel küzdöttünk az igazunkért. Azt gondolom, hogy ez egy próbálkozás az erdélyi magyar közösség ellehetetlenítésére, megpróbálnak bennünket egy számunkra is elfogadhatatlan kategóriába beszorítani. Ahhoz is hozzászoktam amúgy, hogy magyar részről támadnak, hiszen tíz éve vagyok közéleti szereplő. Mindenesetre sokkal rosszabbul esik, amikor a támadás közösségen belülről jön. De ez is jelzi azt, hogy annyira bonyolult és összetett az erdélyi magyar közösség, hogy sokszor nem értjük meg egymást.
Nem akarok rosszhiszeműséget feltételezni, sokkal inkább azt gondolom, hogy más élethelyzetekben élünk Erdély különböző településein, és bizonyos kérdésekben a legjobb indulat mellet sem értjük egymást. Vannak, akik megpróbálnak engem jobbszélre tolni – például Kelemen Attila Ármin, aki a Transindex portálon megjelent írásában fogalmazott úgy, hogy üggyé akarok válni –, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy én továbbra is a Székelyföld egyik higgadt hangja maradok. A megfontoltság ugyanis nem egyenértékű a megalkuvással.
– A Magyar Polgári Párt (MPP) által a megyeszékhelyi parkban kitűzött székely zászló miatt tetemes pénzbírsággal fenyegetik. A téma kapcsán azt nyilatkozta, akár be is zárhatják Önt, de akkor sem fogja eltávolítani a lobogót. A megyeházáról amúgy már lekerült a székely zászló, hiszen bűnvádi eljárást is indíthatnak a jogerős bírósági döntés gyakorlatba ültetésének elmulasztása miatt. Meddig lehet feszíteni a húrt?
– Igyekszem eleget tenni a családom azon kérésének, hogy ne tegyem ki magam veszélyeknek, de néha azt érzem, nagyon könnyen és hamar visszalépünk, amikor úgymond szájba vernek bennünket, mert ki mertünk állni, fel mertük emelni a szavunkat a bennünket ért igazságtalanságok ellen. Azt érzem, hogy nem merjük, nem tudjuk a homogenizáló nemzetállamban a számunkra kijelölt kereteket feszegetni, még akkor sem, ha nyilvánvalóan nekünk van igazunk, ha az igazság nyilvánvalóan a mi oldalunkon áll. Talán azért, mert tulajdonképpen mi semmi mást nem akarunk, mint békésen, magyarként szülőföldünkön megmaradni.
Nem vagyunk szakadárok, nem vagyunk szélsőségesek, és nem vagyunk terroristák. 25 éve folyamatosan demokratikus eszközökkel próbáltuk elérni azt, amiről mi azt gondoltuk, hogy jár nekünk, vagy amit megígértek nekünk. Nem akarunk semmi olyant, ami korábban nem adatott meg más, az Európai Unióban élő közösségnek. Hogy ezt nem értik vagy nem akarják megérteni Bukarestben az egy dolog, de nagyon meglep, hogy a közösségen belül is vannak, akik nem értik. Mindenesetre meglátjuk, a román állam meddig tud eljárni egy polgármester ellen, csak amiatt, mert használ egy szimbólumot, ami különben nem tiltott, és nem irányul senki ellen.
– A polgári pártot amiatt bírságolták meg, hogy júniusi rendezvényükön elénekelték a magyar himnuszt. A tiltakozó megmozdulásokon egyébként Ön is részt vett. Korábban mondta, hogy mindegyik erdélyi magyar szervezetnek megvan a maga szerepe, egyik mozgalmakat indít, a másik politizál. Lehet ezeknek a megmozdulásoknak eredményük?
– Nagyon fontosnak tartom azt, hogy ne versenyeztessük az eszközöket. Tekintsünk ezekre úgy, hogy kiegészítik egymást. Gyakorlatilag minden élethelyzetben, minden politikai konjunktúrában használni kell azt az eszközt, ami akkor éppen a leghatékonyabb. Vegyesek az érzelmeim az utcai megmozdulásokkal kapcsolatban, mert – a himnuszéneklés kapcsán – egyrészt éreztem egy közösségi szolidaritást, de mégis csalódott vagyok, mert azt gondolom, nemcsak ötezer ember ingerküszöbét kellene elérje, hogy itt embereket zaklatnak, büntetnek, mert éppen elénekeljük a himnuszt.
Elvártam egy olyan várostól, ahol negyvenezer magyar él, hogy legalább tízezren kimenjenek az utcára. Az a tisztességes, ha ezt kimondom az én választóimnak is: több szolidaritásra van szükség, mert lehet, hogy ma úgy érezzük, nem rólunk szól, hogy valakit megbüntettek, mert elénekelte a himnuszt, de lehet, hogy holnapután már rólunk fog szólni. Lehet, hogy később közvetlenül a mi életünket érinti egy olyan döntés, ami annak a következménye, hogy most nem voltunk elegen az utcán.
Sokan voltunk, de nem elegen. Például Szent György Napokon egy-egy koncerten több tízezer ember gyűl ki a térre. Amikor a színpadról láttam a végtelen tömeget, mindig az fogalmazódott meg bennem, hogy mikor fogunk vajon a saját jogainkért ugyanennyien kimenni az utcára? Azt látom, nem mindenkiben tudatosul, hogy a napi döntéseinkkel mi írjuk meg a gyerekeink és az unokáink jövőjét. Ezt már nem lehet a szüleinkre fogni.
– A nemzetközi közvéleményt folyamatosan tájékoztatják a jogtiprásokról. Van eredménye?
– Nekünk minden alkalommal, amikor egy magyart megbántanak, szét kell azt kürtölnünk a nagyvilágban. Más, hasonló helyzetben lévő nemzetek is ezt teszik, és azoktól kell tanulnunk, akik ebben jobbak. De ha már arról beszélek, hogy csalódott vagyok, amiért csak öt–hatezer ember vonult ki a térre, azt is furcsállom, hogy miközben Romániában valakit megbüntetnek a magyar himnuszért, én nem hallottam arról, hogy a budapesti tüntetők közül valaki szolidarizált volna a székelyekkel.
Mi ezekben a kérdésekben több szolidaritást várunk el a magyar kormánytól, de úgy tűnik, hogy annyira el vannak foglalva a belső konfliktusokkal, egymással, hogy már nem marad energiájuk odafigyelni ránk (interjúnk a magyar külügyminisztérium állásfoglalásának közzététele előtt készült – szerk. megj.).
– Folytatódnak-e februárban az amerikai Project of Ethnic Relations (PER) nevű amerikai jogvédő szervezet egykori elnöke, Allen Kassof által kezdeményezett magyar–román egyeztetések?
– Amikor amiatt bíráltak, hogy Kassof közvetítésével leültünk tárgyalni, azt mondtam, bárki jön és egy asztalhoz ülteti az erdélyi magyar és a romániai román politikusokat, el fogok menni, mert még mindig jobb, ha velünk tárgyalnak rólunk, mint ha ezt nélkülünk teszik, vagy nem is tárgyalnak rólunk. Ha lesz ennek folytatása, azon részt kell venni.
Egyértelmű, hogy belépünk egy új korszakba, és nem tudjuk még, mit hoz. Előlegezzük meg a bizalmat az új államelnöknek, nézzük meg, a következő hónapokban történik-e valami. Johannis bejelentette, hogy különböző pártokkal kezdeményez tárgyalásokat szociális, egészségügyi, tanügyi témákról. Próbáljuk meg elérni, hogy a román pártokkal való egyeztetések napirendjén szerepeljen a kisebbségek kérdése is.
– Az RMDSZ mit tud tenni ellenzékből? Mi lesz az autonómiastatútum sorsa?
– Ellenzékből egyszerűbb felvetni a román–magyar társadalmi szerződés kérdését. Ez nem kormányzati probléma, nem az RMDSZ-ről és valamelyik román pártról, hanem az RMDSZ-ről és az összes román pártról kell szólnia. Ezért is lehetne ebben Johannis partner. Ez most jó lehetőség, próbáljuk meg felvetni, hogy legyen egy román–magyar társadalmi szerződés, ami arról szól, hogy kiveszik a magyar kérdést a kampányokból, a román pártok nem próbálnak meg szavazatokat szerezni azzal, miként viszonyulnak egy magyar ügyhöz.
Az a tapasztalatom, hogy ebben az országban évekig nem történnek meg dolgok, és aztán hirtelen egyik napról a másikra igen. Lehet, hogy a mi ügyünkben is vannak kérdések, amikkel évekig kínlódunk, és aztán mégis sikerül megfelelő megoldást találni rájuk. Gyógyíthatatlan optimista vagyok. Az autonómiastatútum sorsáról az a véleményem, hogy függetlenül attól, hogy kormányban vagy ellenzékben politizálunk, ahogy a szövetségi elnök is mondta, tavaszig be kell nyújtani.
– A helyi románsággal tudnak-e konstruktív párbeszédet folytatni?
– Azokkal, akiket Ceauşescu a nyolcvanas években azért küldött ide, hogy véghezvigyék az etnikai arányok megváltoztatását, nem igazán látom, hogyan tudnánk megegyezni, holott folyamatosan keresem ennek a lehetőségét. Amíg a románság közképviseletét kisajátítják, nem látom, hogy tudna velük bárki kiegyezni. Lehet bennünk nagyon jó szándék, leülhetnénk beszélgetni ezerszer is, de ők gyakorlatilag tagadják a létünket, a Székelyföld, a székelység létét. Sajnos kiszorítják a román társadalom peremére azokat, akik megpróbálnak normális kapcsolatot kialakítani velünk, és ez a nagy probléma.
Egy nemrég készült tanulmányból kiderült, hogyha Ceauşescu uralma még négy-öt évet tartott volna, a nyolcvanas években elindított betelepítési hullám sikeressé válik, és ma Sepsiszentgyörgy román többségű város lenne. Akik a nyolcvanas években azért jöttek ide, hogy ezt végrehajtsák, frusztráltak, mert nem sikerült.
Ugyanakkor továbbra is keresnünk kell annak a lehetőségét, hogy megszólítsuk a helyi románságot, és világossá tegyük azt, hogy a régióban élő emberek érdeke közös, nemzetiségtől függetlenül. Fontos, hogy a Székelyföldön és Erdélyben ne az etnikai dominancia, hanem az etnikai méltányosság legyen a régió jövőjének alakulása tekintetében az egyik legfőbb szempont.
– Nemrég ülésezett az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa, és kitűzte a jövő évi tisztújító kongresszus időpontját, ami egyben a jelöltállítás kezdetét is jelenti. Az egyik megyei RMDSZ-szervezet már jelöltet is állított. Elfogadna egy jelölést az RMDSZ elnöki tisztségére?
– Nem fogadnék el, mert szeretem a munkám, hatalmas felelősségnek érzem, hogy egy frontvárost igazgathatok, ugyanakkor elsősorban a székelyföldi régió problematikájára koncentrálok. Az én szövetségi elnökjelöltem Kelemen Hunor, akinek egyetértek a politikai vonalvezetésével, és szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy mandátuma alatt a szövetség megújuljon és megerősödjék.
Azt kell belátni, hogy a Székelyföldön az érdekvédelmi szervezetnek is mások a lehetőségei és feladatai, mint azon kívül. Az RMDSZ-en belül is olyan struktúrát kell teremteni, ami ezt a sajátszerűséget tükrözi. Sajnos Erdély más területein élők ezt a dolgot nem mindig értik, és már most úgy érzik, hogy az RMDSZ túlzottan Székelyföld-centrikus, holott ez szerintünk egyáltalán nem így van. Ezeket a belső ellentéteket kezelnünk kell, hogy ne gyengítsük, hanem erősítsük egymást.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2014. december 29.
Tizenöt új kétnyelvű utcanévtábla Marosvásárhelyen
A Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen civil érdekérvényesítő csoport november közepén sajtókampánynak is nevezhető akcióba fogott, amelynek keretében tudatták a marosvásárhelyi lakossággal: az igénylőknek ingyen csináltatnak kétnyelvű utcanévtáblákat. Az elkészült táblákat az elmúlt napokban fel is szerelték.
Barabás Miklóstól, a csoport sajtószóvivőjétől megtudtuk, az elmúlt hónapban kapcsolatot próbáltak teremteni a sajtóorgánumokkal, hogy ezeken keresztül felhívják a lakosság figyelmét: díjmentesen igényelhetők kétnyelvű utcanévtáblák. A napilapokban, rádióban közölt hirdetést olvasva, hallva, többen is éltek a lehetőséggel.
A civilek az elmúlt napokban összesen tizenöt utcanévtáblát szereltek fel, többek között a Harcsa, Kalapács, Szamos, Gyöngyvirág, Szabadság utcában, de érkezett igénylés az 1848-as úton, illetve a Vársétányon lakóktól is.
Barabás Miklós elmondta: úgy tűnik, Dorin Florea polgármester és a bizalmi köre semmi áron nem szeretné kihelyeztetni a kétnyelvű utcanévtáblákat. „Ezzel a kezdeményezésünkkel is nyomást próbálunk gyakorolni a hatóságokra. Mivel a táblák kihelyezése eddig elmaradt, a marosvásárhelyi, főként idős emberek vették kézbe a dolgot, akik nagyon örvendtek ennek a lehetőségnek” – fogalmazott Barabás.
Azok, akik felszereltették a táblákat, azért tehették meg, mert nem létezik semmilyen arra vonatkozó tiltás, hogy ezeket az ingatlantulajdonosok nem szerelhetik fel. „A tavasszal maga Peti András alpolgármester is felvetette azt a lehetőséget, hogy mindenki a saját háza falára szereltesse fel a táblákat. Ezt a gondolatmenetet visszük tovább, pontosan ezt a lehetőséget kínálva fel” – mondta Barabás. Hozzátette, a tömbházak esetében már nem ilyen egyszerű a dolog, ugyanis a tömbház összes lakóját meg kellene győzni a kétnyelvű felirat létjogosultságáról, erre pedig eddig még nem született kezdeményezés.
Sípos József a rádióból értesült erről a lehetőségről. „Miért ne lehetne a mi utcánknak is két nyelven feltüntetni a nevét?” – tette fel a nagyon egyszerű kérdést a Kalapács utcai lakos. Kérdésünkre, hogy érkeztek-e visszajelzések a szomszédoktól, ismerősöktől, Sípos József elmondta: „Nem. Nem nagyon. Fel van téve a tábla, és mindenki végzi a maga dolgát, az élet megy tovább. Semmi különös, semmi feltűnés. Ez szerintünk így természetes, ugyanolyan, mint a szemét kirakása vagy a házunk előtti tér takarítása”.
A Szabadság utcai református egyházközség Vihar utcai ikerházára két helyen is felkerült a kétnyelvű utcanévtábla: a lelkészi lakásra és a Buborék Tanodára. Dénes Előd lelkipásztor szerint a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése a polgármesteri hivatal feladata lett volna. Mindezek ellenére, azért döntöttek a táblák igénylése mellett, „mert jó az, ha magyarul is fel vannak tüntetve az utcanevek”. A visszajelzésekről kérdezve, a lelkipásztor elmondta: mivel az új táblákon nem szerepel házszám, csupán név, az utcanév mellé valaki házszámot is készített. „Csak pozitívan tudok nyilatkozni erről a kezdeményezésről, támogatom, hogy minél több magyar ember éljen ezzel a szép gesztussal” -– mondta a Vihar utcai lelkész.
A civil csoport tagjai továbbra is díjmentesen elkészítik a táblákat az érdeklődőknek. Amennyiben rendelni szeretnének, megtehetik ezt a csoport Faceboook-oldalán, ahova üzenetben kell elküldeni a kétnyelvű táblát igénylő személy telefonszámát és az utca nevét, és a civil aktivisták felveszik az érintettel a kapcsolatot. Akinek nincs internet-hozzáférése, az a 0743-929.249-es telefonszámon Barabás Miklósnak  jelezheti, hogy szeretne háza falára kétnyelvű utcanévtáblát rendelni.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
2014. december 29.
Bíró Zsolt: Jó úton jár a Magyar Polgári Párt
Év végi sajtótájékoztatóján összességében tekintve 2014-et sikeres esztendőként értékelte Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke. – 2012- ben a szakadék szélén volt a Magyar Polgári Párt, de sikerült megkapaszkodnunk, 2013 elsősorban erről szólt, és nyugodtan mondhatom, elindultunk felfele. 2014 tulajdonképpen igazolta politikánk helyességét. 2014 választási év volt, és ebből a kontextusból kell a történéseket vizsgálnunk: itthon európai parlamenti választások és elnökválasztás volt, és ugyancsak 2014-ben adatott meg először az a lehetőség, hogy magyar állampolgárokként beleszóljunk a magyarországi választásokba, és Budapesten, a nemzet házában olyan parlament állt fel, amelynek legitimitása az egész Kárpát-hazára kiterjed. Szabadkán, Pozsonyban, Marosvásárhelyen éppúgy szavaztunk, mint Budapesten. Mindeközben az MPP által meghirdetett értékpolitikát képviseltük – jelentette ki az MPP elnöke.
A magyarországi választásokról szólva hangsúlyozta, hogy önerőből vették ki a részüket mind a honosítási folyamatból, mind a regisztráció segítésében, és a szavazási procedúra lebonyolításában is próbáltak segítséget nyújtani ott, ahol erre igény volt.
Az európai parlamenti választások határozták meg elsősorban az MPP belpolitikai cselekvéseit, mondta az elnök: az év elejétől elkezdődtek az egyeztetések az RMDSZ-szel. Azt, hogy az MPP-nek nemcsak az sikerült, hogy egy asztalhoz üljön az RMDSZ-szel, de egy nemzetpolitikai célokat rögzítő tárgyalás során egyezséget is aláírtak, egyértelmű sikernek nevezte az erdélyi magyar jobboldal és az MPP életében.
Az államelnök-választáson Bíró Zsolt szerint az erdélyi magyarok szavazatai visszaigazolták a Magyar Polgári Párt álláspontjának helyességét, azt, hogy magyar szempontból nincs tétje az első fordulónak, illetve, hogy a második fordulóban a jobboldal jelöltjét kell támogatni. Az erdélyi magyarok nagyobb számban vettek részt az elnökválasztás második fordulójában, mint az elsőben, amikor az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltje próbálta megszólítani őket.
– Amikor két magyar jelölt versengett az első fordulóban, sokkal kevesebb magyar ment el szavazni, mint a második fordulóban, amikor tétje volt a választásnak, és annak ellenére, hogy nem volt magyar jelölt, a választópolgárok elmentek és egyértelműen a jobboldal jelöltjét választották meg.
Az MPP elnöke kijelentette: azokban a kérdésekben is a párt álláspontja igazolódott be, amelyben nem értettek egyet az RMDSZ-szel. – Az RMDSZ is belátta, hogy nincs mit keresnie egy nacionalista politikát folytató baloldali kormányban. Amikor nincs demokrácia, nincs jogbiztonság Romániában, össze kell zárnunk sorainkat, együtt kell működnünk a nemzetpolitika területén.
A következő hónapok fontos feladatának nevezte, hogy a Székelyföld területi autonómiájáról szóló törvénytervezetnek, amelyet az RMDSZ-szel közösen dolgoztak ki, olyan változatát alakítsák ki, amelyet a legszélesebb konszenzus övez az erdélyi magyarság körében. – Bízom benne, hogy az RMDSZ ígéretének megfelelően ez a törvénytervezet a román parlament elé kerül, és bízom benne, hogy egy olyan változat lesz, amely a lehető legszélesebb konszenzust élvezi. A következő napok kihívása elsősorban ennek a tervezetnek a véglegesítése lesz – jelentette ki.
A 2014-es év sikerének nevezte azt is, hogy ebben az évben vált a FUEN tagjává az MPP, mert ezáltal lehetőségük nyílik kapcsolataik szélesítésére és a külpolitikai lobbitevékenység elindítására, ami az elmúlt 25 esztendő egyik legnagyobb hiányossága volt az erdélyi magyar politizálásban.
Bíró Zsolt az MPP 2015. évi nagy feladatának a többi erdélyi magyar politikai erővel való együttműködés lehetőségének keresését, illetve a 2016-os választásokra való felkészülést nevezte, hogy az MPP ütőképes alternatívát jelentsen, és meg tudják szólítani azokat a választókat is, akik távolmaradtak a választásoktól.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 29.
Egy korszak vége
Sokfajta ünnepi gondolataink és teendőink között nem mulaszthatjuk el, hogy szóljunk arról is, ami a hazai társadalmat évekig foglalkoztatta, de most, hogy véget ért, mintha teljesen érdektelenné vált volna a közgondolkodás, a politika számára. A Băsescu-éráról van szó, aminek végét a tíz esztendőn át fungáló elnök ellenfelei és ellenségei oly vehemenciával kívánták, sürgették, hogy még egy alkotmányossági mázzal bevont államcsíny kísérletétől sem riadtak vissza. S most, hogy véget ért, hallgatnak róla, sandán és nemtelen harcaikban kapott sebeiket nyalogatva.
Băsescu úgy távozott a Cotroceni-palotából, hogy a méltóság hímporát megőrizte valahogyan. Bár híveitől nem búcsúzkodott látványosan, mégis emelt fejjel távozott a civil életbe. Egyelőre. Emelt fejjel, mert el kell mondanunk azt, hogy két elődje, Iliescu és Constantinescu nemigen távozhatott hasonló eleganciával. Egyik ezért, a másik azért. Iliescu szerepe Románia 1989 utáni történelmében mindmáig homályos, gyanús és tisztázatlan, ama decemberi hatalomátvételétől el egészen mandátumai s fél mandátumai utolsó napjáig. Valós szereplésének és szerepének felfejtéséhez – az ügyeskén megszervezett államcsíny mellett – egy egész csoport oknyomozó ügyész, történész kellene, de például a bányászjárások és Marosvásárhely fekete márciusának megszervezése ügyében is.
Constantinescu elnökkel más a helyzet. A geológus professzor alighanem a politikatörténet legtehetségtelenebb államfője volt, s regnálásához nem is fűződik semmi emlékezetes, ha nem számítjuk annak Cosma bányászhadaival való dicstelen alkudozásait. Kettejük után kétségtelenül karakteres, bizonyos értelemben karizmatikus, de főleg színes egyéniségű államfőnek mondható Traian Băsescu, akit azért gyűlöltek ellenfelei, mert számukra kiszámíthatatlan és veszélyes volt, s bárkit bármikor képes volt móresre tanítani. Egyáltalán nem érdemli meg azt a démonizálást, amit hivatala alatt folytattak ellene, ahogyan valószínűleg az igazság és az igazságosság bajnokának címét sem hódította el. De elnöki ténykedését mindenképpen érdemes komolyan elemezni, s könnyen meglehet, hogy pozitív lesz az egyenleg.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 29.
Mozgástér: kitöltés és növelés
A kelet- és közép-európai rendszerváltás negyedévszázados évfordulója kiváló alkalom a történelmi számvetésre. Mert bár nem eldöntött, hogy mi is történt akkor, mekkora volt a külföldi titkosszolgálatok szerepe az eseménysorban, sokak számára az is kérdéses, hogy rendszerváltás történt-e, annyi biztos, hogy 1989 decemberében a magyar nemzet gyökeresen új történelmi helyzetbe került, amelynek fő jellemzője, hogy nagyságrenddel nagyobb lehetőség nyílt a saját közösségi sorsalakításra, mint korábban. Radikálisan megnövekedett a létező mozgástér, és lehetőség mutatkozott annak tágítására is.
Huszonöt év távlatából a legfőbb kérdés az, mennyire sikerült kihasználni a kínálkozó lehetőségeket a magyar szuverenitás, döntéskör, önkormányzás szélesítésére, és mennyire sikerült bejátszani azt a mozgásteret, amit a történelem 1989 december 22. után kínált számunkra.
Mit rontottunk el?
Ha abból indulunk ki, hogy egy kakaskodó prefektus bírságol a magyar himnusz eléneklése miatt, majd politikai kabaréba illő önellentmondó nyilatkozatokba keveredik az „éneklés” és az „intonálás” témájában, vagy ugyanez a prefektus azzal fenyegetőzik, hogy példásan megbünteti azokat a székelyeket, akik gyászlobogót tettek ki december elsején, miközben maga is jelzi, nem tudja, hogy milyen törvény alapján fog eljárni, akkor már ennyiből is érezhetjük, hogy a helyzetünk nem sokkal jobb, mint negyed évszázada, a forradalomnak álcázott puccs után. Jóllehet, a bukaresti hatalom tartózkodik a tömeges erőszak bevetésétől (marosvásárhelyi pogrom, bányászjárás), de a törvényesség, a jogszerűség továbbra sem hatja át az állami szervek működését, a jogszolgáltatás továbbra is az etnikai megfélemlítés eszköze, a román hatalom pedig legerősebb bástyánkat, a Székelyföldet ostromolja.
Mit rontottunk el? Mit lehetett volna másképp csinálni?
Az eltelt két és fél évtized azt jelzi, hogy amit a decemberi felbuzdulás után elértünk az iskolák szétválasztásával, nagyjából azzal is maradtunk. Akadt ugyan még néhány szerencsés eset, de a decemberi-januári fait accompli ereje nagy volt. Ahol totojáztak – mint például a temesvári Magyar Ház esetében –, ott jellemzően ma is a bitorlók az urak. S akkor nem szóltunk azokról az esetekről, amelyek önfeladásunknak „köszönhetők”, mint a román állami fennhatóság alá átjátszott zilahi Wesselényi kollégium vagy a gyulafehérvári teológia. De mindez nem érinti a legfontosabb kérdéseket: a közjogi viszonyokat, közösségünk kollektív jogait, az erdélyi magyar önrendelkezést. Mert bármit is állít Ion Iliescu és Frunda György, ha valamennyi iskolát, egyházi ingatlant, erdőt és földet visszakaptunk volna, az sem jelentene kulturális autonómiát, azaz szuverenitástranszfert a bukaresti hatalom részéről az erdélyi magyar közösség demokratikusan megválasztott elöljáróságának irányába. Területi autonómiát meg végképp nem.
„Népek akarata”
Nagy balszerencséje volt az erdélyi magyarságnak, hogy a megszerveződő magyar érdekképviselet élére olyan ember került, aki bár köztiszteletben állt és egyértelmű politikai-intellektuális tekintélynek örvendett, képtelen volt magyar koordinátarendszerben gondolkodni, tudatilag bemérni a távlatokat, a létesélyeket. Mindig fontosabb volt neki a várható román reakció, mint a magyar közösségi tudat esetleges sérülése. Az állítás igazolására elég elolvasni a szóban forgó vezető, Domokos Géza 1990. augusztus 30-i nyilatkozatát. Az RMDSZ elnöke szépen felmondta a román történelemhamisító propagandaszlogeneket a „népek akaratának semmibe vételéről” (igen, így többes számban!), sőt, képes volt azt állítani, hogy a magyarok már akkor tudták, hogy ez nem igazságos rendezés. És nem arra célzott, hogy nem ítélték egész Erdélyt Magyarországnak. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar honvédeket virágszőnyeg várta, a felszabadultak olyan közösségi katarzist éltek, amelyből lelki táplálékot meríthettek a kommunista diktatúra idején is. Az már csak hab a tortán, hogy Domokos „erőszakos, önkényes döntésnek”, „diktátumnak” nevezte a két fél által kért, elfogadott és jelentősebb fegyveres incidens nélkül végrehajtott, tökéletesen szabályszerű nemzetközi döntőbíráskodást.
A domokosgézai szabotázs miatt újabb három évnek kellett eltelnie, míg az RMDSZ eljutott oda, ahová Kós Károly 1921-ben: a nemzeti önkormányzás, az autonómia követelésének programba vételéhez.
 Határok és garázdák
Kezdettől világos volt: a soviniszta propagandával ópiumozott román politikumtól semmi jót nem várhatunk, egyetlen távlati esélyünk Erdély kérdésének nemzetköziesítése, a nemzetközi rendezés kikényszerítésére való törekvés – minden törvényes eszközzel. Ilyen alapállású politikát az RMDSZ egyáltalán nem folytatott soha: legfeljebb bátortalan kísérlet történt ez irányban a szervezet autonomistának mondható két-három évében, 1993 és 1995 között, amikor az RMDSZ jogsérelmeink és követeléseink egy részét összefoglaló memorandumot készített Romániának az Európa Tanácsba való felvétele kapcsán, félmillió aláírást gyűjtött össze a saját tanügyi törvénytervezete mellett. De sem a memorandum, sem a törvénytervezet nem épült az autonómiára, másrészt a két akciót nem kísérte kellő erejű nemzetközi propaganda, az ET-felvétellel kapcsolatban pedig nem mondta ki a szervezet egyértelműen, hogy ha nem teljesülnek a memorandumban foglaltak, akkor NEM támogatja az ország ET-felvételét.
Románia EU-csatlakozása kapcsán – amely az ET-felvételnél sokkal nagyobb súlyú kérdés volt –, már fel sem merültahatározott feltételszabás. Sőt, az RMDSZ programba vette Románia uniós csatlakozásának támogatását, mintha ettől bármi jó is várható lett volna. Sokan, Frunda Györgytől Dávid Ibolyáig attól sem riadtak vissza, hogy azt sejtessék, azEU maga a kisebbségjogi Kánaán, Trianon jóvátétele, a határok légiesítésének hazug mítoszával tévesztették meg az embereket. „Megfeledkezve” arról, hogy a határnak nemcsak az a funkciója, hogy ott határátkelőket lehet létesíteni és azokat lebontani, hanem az jelöli ki térben, mekkora területen garázdálkodhat a szlovák, a szerb és a román államhatalom a magyar történelmi országrészek, magyar javak és a magyar közösség felett. Mert ezt is ki kell mondani: az idegen uralom alá kényszerített magyarságnak 1989 óta kettős gyarmatosítást kell elszenvednie: nemcsak a globalista gyarmatosítást, hanem a centralista-etatista román, szlovák és szerb állam gyarmatosító törekvéseit is.
A fehér könyv üres oldalai
A kétezres évek második felében Markó Béla nem átallotta győzelemként jelenteni a kongresszusnak, hogy az RMDSZ két fő célkitűzéséből – Románia EU-csatlakozásából és az autonómiából – egy megvalósult, maradt a másik, amit ki kell küzdeni. Magyarán sikernek állította be az utóbbi negyed évszázad legnagyobb kudarcát, azt, hogy a magyar fél nem volt képes előnyt kovácsolni Magyarország korábbi uniós tagságából. S mielőtt még a felelősséget teljes mértékben áthárítjuk Gyurcsány Ferencre, aki 2005. szeptember 26-án kétségkívül betetőzte a magyar önsorsrontást és akinek a javaslatára az Országgyűlés feltétel nélkül kimondta Románia EU-csatlakozásának támogatását, hadd jelezzük, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása által teremtett hamis látszat legalább annyit nyomott a latba az uniós csatlakozás kérdéskörében.
Mikor adódik újabb lehetőség, hogy a magyar diplomácia nyomás alá helyezze a román hatalmat? Különösen fájó a kérdés most, amikor Románia engedelmes bábja a pusztító világerőnek és az Egyesült Államoknak, azaz a globális háttérhatalomnak, míg Magyarország tágítani igyekszik nemzeti mozgásterét, igencsak rángatja a globalista pórázt, és jelentős a kockázata annak, hogy rajta statuálnak példát a többiek elrettentésére.
Ennyit a mozgástértágításról.
De a mozgástér-kihasználás tekintetében sem túlságosan jó helyzet. A sors úgy hozta, hogy a MISZSZ színeiben jelen lehettem az RMDSZ 1990. februári prekongresszusa utáni első elnökségi üléseken, amikor a programba vett egyik lényeges projekt az erdélyi magyarság jogsérelmeit számba vevő és rendszerező „fehér könyv”-sorozat összeállítása volt. Ez azóta is késik. E címszó alatt egyetlen kérdés került feltárásra: a Maniu-gárdisták 1944-es vérengzése. A folyamatos jogsértések feldolgozása és rendszerezése azóta is várat magára.
Megnyílt a lehetőség a társadalomépítésre, magyar házak létesítésére, népfőiskolák működtetésére, a magyar öntudat szervezett regenerálására. Ezt igen kis mértékben használja ki a legnagyobb anyagi erővel rendelkező érdekképviselet, sőt, van ahol dezorganizálás, népbutítás, szellemi selejtimport folyik politikai és kulturális szinten egyaránt.
Teljesen abszurd helyzet, hogy miután megnyílt a lehetőség az anyanyelvhasználatra egy sor vegyes lakosságú településen, egy szimbolikus helyszínen, Marosvásárhelyen „tiltakozásképpen” kezdtek a tavalyi esztendőben a magyar tanácsosok magyarul beszélni.
Ellenoffenzíva
A román hatalom magyarellenes offenzívája (Mikó-ügy, székely zászló és Himnusz-ügy) világossá teszi, hogy új alapokra kell helyezni az erdélyi magyar politikát. Kató Béla és Antal Árpád e kérdésben megejtett radikális felszólalásai iránymutatók. A megbüntetett MPP-vel való pártsemleges sepsiszentgyörgyi szolidaritás példaértékű. Közös magyar nemzetstratégiára van szükség, cselekvési egységre román–magyar viszonylatban. Aktív külpolitikára, elnyomottságunk nemzetközi propagálására, jogos követeléseink népszerűsítésére, társadalomszervezésre, nemzeti kataszterre, erdélyi magyar parlamentre.
Képes lesz-e meghallani az idők szavát a pártosodott erdélyi magyar elit?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. december 29.
Markó: ma is ugyanolyan szükség van a szolidaritásra, mint 1989-ben
„Az elmúlt 25 évben egy nagy, jelentős változás történt az életünkben: míg 1989-ben a romániai magyar közösségnek gyakorlatilag semmilyen veszítenivalója nem volt - hiszen mindent elvettek ettől a közösségtől-, ma már nagyon sok veszítenivalónk és kivívnivalónk van. Ma is ugyanolyan szükség van a szolidaritásra, a közös cselekvésre, mint 1989-ben” – jelentette ki Markó Béla szenátor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezete megalakulásának 25. évfordulója alkalmából tartott ünnepi megemlékezésen, Marosvásárhelyen.
A szövetség marosvásárhelyi szervezetének kezdeményezésére létrejött eseményre meghívást kaptak a megyei szervezet alapító tagjai, valamint mindazok a közéleti személyek, akik az elmúlt két és fél évtizedben hozzájárultak az érdekvédelmi szövetség tevékenységéhez, a Maros megyei magyar közösség megmaradásához és fejlődéséhez. Az eseményen Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a Szövetség 25. születésnapját a romániai magyarság újjászületése születésnapjának nevezte. Mint fogalmazott, a magyarság 1989-ben halálra ítélt közösség volt, halálra ítélte az a rendszer, amely nemzetállamban gondolkodott és idegennek tekintette a magyarokat. Sokan elmentek, sokan készültek elmenni, már alig volt hitük, reményük, hogy a szülőföldjükön, Erdélyben még újra lehet kezdeni. A fordulat azonban elhozta az újjászületés lehetőségét és az RMDSZ megalakítását, amelyet az alapítók olyan értékekre helyeztek, amelyek kiállták az idők próbáját, lehetővé tették, hogy a szövetség az elmúlt 25 évben megmaradjon, megerősödjön, és ugyanazokat az alapértékeket vallja, mint ezelőtt 25 évvel. Úgy értékelte, ma az a feladat, hogy az 1989 utáni nemzedék számára is vonzóvá tegyék az RMDSZ-t, ők is úgy érezzék, meg kell erősíteni a szövetséget, amely azért született, hogy egy kisebbségben élő közösségnek a politikai érdekképviseletét ellássa.
„1989. előtt az úgynevezett marxista történelemtudományból azt tanultuk, hogy a történelmet nem a személyiségek, az emberek alakítják, hanem a tömegek viszik előre. Én arra szeretnék kérni mindenkit, hogy az elmúlt 25 esztendőre visszatekintve felejtsük el, hogy mindegy, mit tesz az egyén, hogy mit döntünk együtt vagy külön-külön, mert a történelem úgy is egy irányba meg: az elmúlt 25 esztendő meggyőzött arról, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy egyenként vagy közösen mit teszünk” – hangsúlyozta Markó Béla. Az RMDSZ volt elnöke arra emlékeztetett, hogy 89 decemberében az ország több pontján egyszerre hozták létre azt a szervezetet, amelyet közös akarattal Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek neveztek, és amely mindmáig egyedülálló módon itt, a Kárpát-medencében egységes és önálló maradt, és máig bírja a magyar közösség támogatását. „Ne higgyétek el azt, hogy mindegy, hogy nem változott semmi az elmúlt 25 évben. Hiszen ha akkor nem úgy döntünk, akkor minden másképp alakul Erdélyben. Értelme volt akkor együtt lenni, és ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy semmi sem változott. 1989 decemberében ugyanis ennek a magyar közösségnek már nem volt mit veszítenie. Ma azonban már van mit veszítenünk. Ma el akarják venni a jogát annak, hogy a himnuszunkat használhassuk, a nemzeti szimbólumaink használatát, a visszaszerzett javakat, az anyanyelvű oktatást, a magyar feliratokat. Ma nagyon sok veszíteni valónk és nagyon sok kivívni valónk is van. Ma is ugyanolyan szükség van a szolidaritásra, a közös cselekvésre” – mutatott rá Markó Béla.
Borbély László, a Szövetség politikai alelnöke felszólalásában elmondta: 25 év elteltével is aktuálisak az RMDSZ alapítói által megfogalmazott célok, hiszen azok a személyek, akiknek akkoriban egy olyan elnyomó apparátussal kellett szembenézniük, amely az egész erdélyi magyarság sorsát megpróbálta ellehetetleníteni, tisztában voltak azzal, hogy melyek azok az anyanyelvi, közoktatási jogok, amelyek nélkülözhetetlenek a romániai magyar közösség számára.
Kelemen Atilla volt megyei elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy a 25 év olyan tény, amit nem lehet letagadni, bár vannak próbálkozások a bagatellizálására. – Büszkének kell lenni, hogy pályamódosítás, név-, ideológia változtatás nélkül megmaradt a szervezet és az erdélyi magyarságért dolgozott.
Megköszönte mindenkinek, hogy volt hite dolgozni akkor, amikor „hamis próféták az ellenkezőjére biztattak”, és kijelentette, ha valaki mindazt elvenné az erdélyi magyarságtól, amit az elmúlt 25 évben kiküzdöttek, akkor látnák meg, mit tett az RMDSZ. (rmdsz tájékoztató)
Transindex.ro
2014. december 30.
Jobb az Úrban bízni
A Csiha Kálmán életéről szóló dokumentumfilm marosvásárhelyi premierjéről
Rendhagyó és igencsak érdekes karácsonyutói istentiszteletnek adott otthont szombat délután a Gecse utcai Kistemplom. Ekkor mutatták be – a nagy sikerű Bihar megyei premier után – Marosvásárhelyen először a Jobb az Úrban bízni című dokumentumfilmet, amely dr. Csiha Kálmán református püspök (1929-2007) életét mutatja be olyan szemszögből és megközelítésből, ahogyan azt csak a mellette élők, a család, a barátok láthatták. A 2007-ben elhunyt lelkipásztor, a XX. század végének, XXI. század elejének magyar vándorprédikátora életéről több film is született eddig, e legutóbbit a Pro Semjén Egyesület megbízásából debreceni és nagyváradi forgatócsoport készítette – világszínvonalú minőségben.
Az Érsemjén melletti családi birtokon, a Barantón született Csiha Kálmán életének szerves részét képezte Marosvásárhely, több évtizeden keresztül élt és tevékenykedett itt a Vártemplom segédlelkészeként, a Szabadi úti templom, majd a Gecse utcai Kistemplom papjaként, később espereseként. Az első bemutatót egy további is követi majd Marosvásárhelyen, de a család ragaszkodott hozzá, hogy a premiernek a néhai lelkipásztor annyira szeretett Kistemploma adjon otthont.
A délután 6 órai istentiszteleten Lakatos Péter lelkipásztor Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írt leveléből idézett, majd a rövid áhítat után elmondta: a film címe nagyszerűen összefoglalja mindazt, amire készítői vállalkoztak.
– Csiha Kálmánnal kapcsolatban mindenkinek más személyes emlékei, gondolatai vannak, amelyek sokkal élőbbé teszik őt ma is. Rá emlékezünk e dokumentumfilmen keresztül.
A DTV által készített, Vojtkó Ferenc felelős szerkesztő, valamint Balla Tünde és Lakatos Attila szerkesztők rendezte alkotás történetét Nagy Emese, Csiha Kálmán lánya ismertette. – A film elkészítésének ötletével több mint egy éve keresett fel Csorba Sándor, a Pro Semjén Egyesület elnöke, az alkotás producere. Az egyesület a Bihar megyei Érsemjént képviseli, ide tartozik a Barantó, ahol édesapám született. Az egyesület szép és hasznos munkát végez, amelynek eredményeként Érsemjénben többek között megvalósult az emlékház, amelyben a helység három nagy szülötte – Kazinczy Ferenc, Fráter Lóránd és Csiha Kálmán –emlékére rendeztek be emlékszobát, és az emlékpark, ahol szobraik állnak. Csiha Kálmán mellszobra a marosvásárhelyi Hunyadi László szobrászművész munkája, másolata a Vártemplom gótikus termében látható. Az egyesület pályázatot nyújtott be Magyarország elnöki hivatalához, a pályázatot megnyerte, így elkészülhetett a debreceni és nagyváradi szakemberekből álló stáb munkájaként a dokumentumfilm. Az alkotás édesapámnak azt az arcát igyekszik bemutatni, amit nem ismertek azok, akik csak a szószéken látták őt. Fényképek, dokumentumok, interjú- és prédikációrészletek segítségével mutatja be azt a hosszú utat, amit végigjárt. Úgy érzem, hogy ez a film valóban teljes képet nyújt róla, és akik nem ismerhették, azok előtt is kirajzolódik az az őszinteség, tűz és hit, ahogyan élt és szolgált. Akik pedig ismertük őt, érezzük úgy, hogy itt van közöttünk – mondta Nagy Emese, majd a szépszámú közönség jelenlétében elkezdődött a film, amely végigkíséri Csiha Kálmán életútját: a családfától és a Barantóról indul ez az út, majd következnek a nagyváradi iskolai évek, a szülők kitelepítése és csíkszeredai kényszerlakhelye miatti magány és nélkülözés, Kolozsvár és a református teológia, a szerelem és esküvő, az arad-gáji első gyülekezet, majd letartóztatás, és az 1957-es, koncepciós Fodor- perben tízévnyi szigorított börtönre ítélés. Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava, Periprava börtönei és munkatáborai, felesége, Csiha Emese helytállása, majd a szabadulás és a boldog családi évek Gógánban és Gógánváralján, utána Marosvásárhely és a gyülekezetek önállósulása – szervezői munkásságának köszönhetően tíz egyházközség lett az addigi négyből. 1989 felejthetetlen pillanata, amikor – a még igencsak kérdéses kimenetelű forradalom kezdetén – meghúzatta a Kistemplom harangjait, és a szabadságát kivívni induló tömeg letérdelt a Gecse utca kockakövein. Püspökválasztás Kolozsváron és az egyház ingatlanjainak visszaszerzési folyamata, a református kollégiumok újraindítása és új templomok, gyülekezeti házak, diakonisszaképzők, központok megvalósítása: tízévnyi püspöki szolgálata alatt 218 új ingatlan épült (azt mondta akkoriban: Ha nem adják vissza, ami a miénk volt, építünk helyettük újakat – a szerk.). Szeretett feleségének halála, nyugdíjba vonulása és utazásainak kezdete, amelyek során a negyvenhárom országba szétszórt magyarság vándorprédikátoraként szolgálta nemzetét. Majd újra a Barantó és az utolsó, megrendítő nap. Mindez interjúkon, történeteken, fényképeken, dokumentumokon, filmfelvételeken keresztül állt össze letisztult, teljes és minőségi alkotássá, amely dokumentumértékén túl ismét megidézte a néhai püspök, Marosvásárhely szeretett lelkésze emlékét.
Miklóssy
Népújság (Marosvásárhely)