„A mi magyar adásunkat” ünnepelték
Marosvásárhelyi könyvbemutatóval és könnyűzene-koncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása. A Tükörteremben rendezett rangos eseményen a tévénéző közönség az évtizedekkel ezelőtti kedvenceit láthatta viszont immár élőben – enyhén megőszülve és ráncosodva, de töretlenül derűlátóan és munkakedvvel megáldva.
A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária szerkesztette vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor nekiláttak a hatalmas feladatnak még munkacímnek szánták azt, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált: elvégre 1969-es indulásától egészen az 1985-ös betiltásáig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. A nézők talán nem is sejtették, hogy a szerkesztők olykor vért izzadva próbálták vállalhatóvá és fogyaszthatóvá tenni a pártvezetés által kötelező házi feladattal „megspékelt” adásokat.
Magyarul szólni – csodával határosan
A legtöbb otthonban a hétfő délutáni tévézés valósággal családi programmá állandósult. Mire felcsendült a Szeretnék szántani / Hat ökröt hajtani… adásszignál, a család apraja-nagyja, de még a szomszédok is a képernyőre szegezett tekintettel sorakoztak. Amint az ünnepélyen is elhangzott: a magyar adás nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött. Mindez elsősorban a hajdani főszerkesztőnek, a rendkívüli diplomáciai érzékkel, leleményességgel, fantáziával és széles látókörrel megáldott Bodor Pálnak köszönhetően – hangsúlyozták a felszólalók, akik egykori, ma már 84 esztendős főnöküknek dedikálták könyvüket.
„Nem volt könnyű dolog megemésztetni az illetékesekkel, hogy a romániai magyarságnak szüksége van a magyar adásra. Még akkor sem, ha 1968-ban lehetőség nyílt kívánságaink nagyobb nyomatékkal való kinyilvánítására. Göröngyös talajon próbáltunk valamit teremteni” – emlékezett vissza a kommunizmus akkoriban kevésbé magyarellenesen dübörgő korszakára Gálfalvi Zsolt író, aki Bukarestben élő értelmiségiként azok között volt, akik mindent megmozgattak az adás beindításáért. Az előkészületekről szólva, Gálfalvi felidézte azt a román kollégát, aki teljesen jóindulatúan és segítőkészen kölcsönben szerkesztőket és bemondókat ajánlott fel az induló magyar adásnak. „Amikor mondtam, hogy az általa felsorolt személyek nem is tudnak magyarul, az illető meglepődve kérdezett vissza: ti azt gondoljátok, hogy a magyar adásban magyarul fogtok beszélni? Igen, azt gondoltuk, és így is lett. Sokáig a magyar nézők számára is felért egy csodával, hogy magyarul szólhatunk a román tévé képernyőjéről” – idézte fel a múltat Gálfalvi Zsolt.
Akinek megadatott, hogy harmadjára is örüljön
A magyar adás múltjának felgöngyölítésének ötlete Józsa Erikában született meg. Az Ausztráliában élő egykori bemondónő akkor ébredt rá saját és kollégái rendkívül fontos szerepére, amikor egyik ’90 utáni látogatása során, Csíkszereda felé vonatkozva valaki felismerte a kupéban és arról beszélt, hogy milyen sokat jelentettek számára a tévékészülék előtt töltött valamikori hétfő délutánok. A társszerző, Simonffy Katalin Bodort idézte, aki szerint kétszer örül az, aki a tévénél megfordul: amikor alkalmazzák, illetve amikor továbbáll. „Nekem harmadjára is megadatott, hogy örüljek, amikor végre megtapinthattam a könyvet” – mondta el. A szerzőknek nem volt könnyű dolguk, hisz a ’85-ben, a zsilávai börtönbe került archív felvételek közül nagyon sok elvesztődött.
Az ünnepély utolsó momentumaként H. Szabó Gyula felelős kiadó mikrofont ragadott és arról „interjúvolta” a szerkesztőség egykori tagjait, hogy mivel töltik nyugdíjas éveiket. Vannak, akik most is riportfilmeket készítenek, mások újságot írnak-szerkesztenek vagy egyetemen oktatnak, de akad olyan is, aki vállalkozásba kezdett. A lényeg, hogy senki nem unatkozik, és korát meghazudtoló lendülettel alkot, dolgozik – lehetőleg a magyar nyelvterületen. Nem is csoda, hisz az a nemzedék, mint ahogy Mosoni Emőke mostani főszerkesztő fogalmazott, már évtizedekkel ezelőtt magasra tette a mércét.
Megzenésített nagy találkozás
Vasárnap este a Sörház utcai dzsesszklubban A nagy találkozás címet viselő műsor keretében fellép a magyar adás zenei szerkesztője és 1989 utáni főszerkesztője, Boros Zoltán zongorista, Józsa Erika egykori bemondónő és egyben zeneszerző, szövegíró és énekes, valamint a budapesti Ráduly Béla Tribute Band, a hetvenes-nyolcvanas évek legendás erdélyi rockegyüttes, a Metropol emlékzenekara.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Bemutatták az Időtár negyedik kötetét
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron mutatták be Sebestyén Spielmann Mihály Időtár című művének negyedik, utolsó kötetét. A Marosvásárhely történetét ilyen formában bemutató munka eddig a legnagyobb, ami a városról valaha is megjelent.
Történészeknek, várostörténet iránt érdeklődőknek, tudományos kutatóknak hasznos fogódzó, könnyen elérhető dokumentum, egyszerű „mezei olvasónak” különleges élményt jelent az Időtárat lapozgatni. A 2007-ben elkezdett munka első kötetének megjelenésekor, 2009-ben a szerző azt mondta – nem olyan könyv ez, amit az ember együltében, folyamatosan el tud olvasni. Nos, azóta bebizonyosodott – tévedett. Alulírott, de több ismerőse is elmondta, szinte egy szuszra olvasta el az eddig megjelent három kötetet, s bizonyára így lesz a negyedikkel is.
A szombat délutáni bemutató is igazolta az érdeklődést: az állandóan szállított pótszékek sem tudták kielégíteni az ülőhely-igényt a Nemzeti Radnóti-termében. Káli Király István, a Mentor Kiadó igazgatója és Mihály Emőke, a könyv szerkesztője elmondták – nem unalmas, olyan könyv ez, amelynek lapjait nyugodtan forgathatják a történelmi témákban járatlanok is. Pál-Antal Sándor akadémikus már sokkal igényesebben, a történész szemével láttatja a könyvet – hiánypótló, nagy munka, ami minden bizonnyal a szerző főműve lesz. Maga a cím, a tár szó nyitást, felhalmozást, megőrzést feltételez, s a munka minden szempontból megfelel ezeknek. Ez a negyedik kötet olyan adatokat tartalmaz, amelyeknek az olvasók egy – idősebb – része közvetlen szemtanúja volt, vagy szülei, nagyszülei elbeszéléseiből ismeri a korszakot. Ez pedig még izgalmasabbá teszi a művet. Még azok számára is, akik nem át- vagy túlélői, szenvedő alanyai voltak az 1945–1989 közötti marosvásárhelyi történeseknek, csak karnyújtásnyi messzeségből „érték el” azokat.
A szerző elismeri – a téma kutatásához korabeli sajtóanyagokat, újságcikkeket, hivatalos párt- és állami dokumentumokat használt fel, amelyek szavahihetősége alaposan megkérdőjelezhető, hiszen az köztudott, hogy mind a szocialista sajtó, mind az akkori dokumentumok hazugságok tömkelegére épültek, hiszen ez volt a kommunista pártpolitika alapja. A sajtónak hazudnia kellett, leggyakrabban önkéntelenül, mert csak hamis, manipulált adatokhoz férhetett hozzá. Mindezek ellenére a szerző megpróbálta úgy tálalni az események szócikkeit, hogy az olvasó kihámozhassa belőlük a valóságot. Amint Pál-Antal Sándor mondotta, a szerző cinkosan összekacsint az olvasóval a hitelesség érdekében.
A negyedik kötettel már összesen 1332 oldalt tesz ki csupán a szócikkek terjedelme, a függelékek, mutatók nélkül, azokkal együtt a négy kötet összesen 1944 oldal terjedelmű. Úgy tűnhetne, lezárult a nagy mű. Ám nem így van – árulta el maga a szerző. Egy történelmi munka jellegénél fogva állandó javításra, kiegészítésre szorul, ugyanis folyamatosan kerülnek elő újabb és újabb dokumentumok. A 19. század második felének története vonatkozásában fokozottan igaz az előbbi megállapítás. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc utáni időszakot most kezdik behatóbban feltárni, egyre több dokumentum válik hozzáférhetővé, ezért a második kötet anyaga nagyobb kiegészítésre szorul. Így aztán már készül is az ötödik, kiegészítő kötet – mondta el Sebestyén Spielmann Mihály, aki a negyediket így ajánlotta a népes közönsége figyelmébe: „Tessék ezt a kötetet végigolvasni és legalább optimistán viszonyulni hozzá, ha már a történelmi kor olyan volt, amilyen”.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

A kilencezer cím előtt
Véget ért a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Remek hangulat, rengeteg ismerős, hatalmas tömeg, kötetektől roskadozó standok sokasága, dedikáló, közvetlen szerzők, többezernyi cím, majdhogynem a bőség zavara. Az egymást érő könyvbemutatók mellett performanszok, koncertek, színházi előadások – és jókedv mindenütt, mindenekfelett. Dióhéjban összefoglalva, ilyen összművészeti térré változott az elmúlt hét második felében a vásárhelyi Nemzeti Színház épülete, amely az immár huszadik alkalommal megszervezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárnak adott otthont. A könyv iránti érdeklődés, minden erre mutató külső jel ellenére, egyáltalán nem veszett ki az emberekből.
A vásár csütörtök reggeltől szombat estig tartott, és idén is kivételesen sok programot nyújtott a már megszokott, mégis meglepően nagy számban érkező közönségnek. Oly sokat, hogy mindegyiken részt venni lehetetlennek bizonyult. A könyvbemutatók sorozata között, szombat délután, illetve este két színházi előadás is várta a publikumot: 17 órától a színház kistermében "70" címmel Radnóti Miklós- emlékelőadás vette kezdetét Király István rendezésében, telt házas közönség előtt, míg a könyvvásár zárógálájára és a Tompa Miklós Társulat azt követő bemutatójára este 7 órától került sor a nagyteremben – ahol még a lépcsőkön is ült a nézősereg.
Utóbbi eseményen Máthé Kincső és Barabási Tivadar ceremóniamesterek üdvözölték a jelenlevőket. Az est dramaturgiája szerint a szervezők, támogatók szóltak röviden az egybegyűltekhez, beszédeik között az idei Szép Könyv-díjakat elnyerő kötetek rövidfilmes bemutatóit vetítették a szervezők.
Elsőként a vásár ötletgazdája és főszervezője, Káli Király István, a Mentor kiadó igazgatója szólalt fel, aki annyit mondott csupán: – Teret adtunk egy erőfeszítésnek, amelyet Önök megtöltöttek tartalommal és közösen értéket teremtettünk. Köszönöm mindannyiuknak.
A társszervező Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke, Szepessy Előd elsősorban azokat említette, akik a rendezvénysorozatot húsz évvel ezelőtt létrehozták – Káli Király Istvánnak, a könyvkiadóknak, szerzőknek, szervezőknek, akiknek köszönhetően Erdély legnagyobb magyar nyelvű könyves szemléjének ad otthont Marosvásárhely. Negyvenöt stand, több mint száz kiadó és kilencezer cím, száznál is több program várta az idei látogatókat. A diákok számára kiírt vetélkedőkön, pályázatokon több mint ezerötszáz gyerek vett részt és kapcsolódott be ezáltal a könyvvásár programjába – mondta Szepessy Előd, majd megköszönte a Maros Megyei Tanács és Kelemen Márton alelnök, illetve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és annak igazgatója, Gáspárik Attila, valamint produkciós igazgatója, Pál Attila, továbbá a szervező csapat munkáját, segítségét. Utóbbinak tagjai hónapokon keresztül dolgoztak annak érdekében, hogy ismét sikeres és jó hangulatú vásárt szervezzenek és továbbra is azért munkálkodnak, hogy húsz év múlva is Marosvásárhelyen legyen Erdély legnagyobb könyves szemléje.
Kelemen Márton elárulta, a megyei tanács évi kulturális programtervezetének összeállításakor nagy segítség volt számukra is, hogy olyan nagyszabású esemény mögé állhatnak, amelynek nagy hagyománya van Marosvásárhelyen, és továbbra is a tanács támogatásáról biztosította a szervezőket, akik a két évtizednyi múltra visszatekintő könyvvásárt immár összművészeti fesztivállá bővítették.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila a szemle házigazdájaként állt a közönség elé és elmondta: amikor csapata átvette a színházat, úgy tervezte, hogy a vásárhelyi lesz Erdélyben A Színház, egyfajta "kulturális pláza", amelynek keretében nem csak színházi előadásokat, hanem más jellegű művészeti rendezvényeket is láthat, megtapasztalhat a közönség. E koncepció keretében látták vendégül a Bookfestet és ugyancsak ezen elképzelés szerint biztosítanak helyszínt évek óta a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárnak is. És már most várják a jövő évit, a huszonegyediket is.
Gáspárik Attila beszéde után az idei könyvvásárt összefoglaló képsorokban bemutató rövidfilmet vetítették, majd rövid technikai szünet után kezdetét vette a Tompa Miklós Társulat új bemutatója, a Vidovszky György rendezésében, a színház művészei, színművészetis hallgatók és középiskolás diákok által színre vitt A Pál utcai fiúk. A Molnár Ferenc legendássá vált regényéből készült marosvásárhelyi, nagyszínpadi adaptációról a későbbiekben részletesen beszámolunk, elöljáróban pedig megjegyezzük: az elmúlt évek egyik legjobb produkcióját, igazi, értékes, allűr- és giccsmentes, ritka jó ízléssel színre vitt, a maga tragédiájában is keserédes, humánumában örök érvényű, koncepciójában, színpadi játékában pedig igencsak hiteles előadást láthattunk. Amely a rendkívülien gazdag programmal rendelkező 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár méltó zárómomentumának bizonyult.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Temesváron tartották a Magyar Tudomány Ünnepe erdélyi főrendezvényét
A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából megszervezett erdélyi rendezvénysorozat főeseményére került sor november 14–15-én Temesváron. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) a Temesvári és bánsági tudományosság – múlt, jelen, jövőcímmel szervezett tudományos ülésszakot a Bánság fővárosában, amelyet a KAB elnöke és alelnöke mellett a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára és alelnöke is megtisztelt jelenlétével.
A temesvári Perla szállóban megszervezett rangos tudományos esemény résztvevőit Salat Levente, a KAB elnöke, Török Ádám, az MTA főtitkára,
Vékás Lajos, az MTA alelnöke és Nagy-György Tamás, a KAB Bánsági Regionális Munkabizottságának elnöke köszöntötték.
Vékás Lajos akadémikus, az MTA alelnöke az európai magánjogról és az új magyar Polgári Törvénykönyvről tartott érdekes előadást. Delesega Gyula, műegyetemi professzor a Temesvári Műszaki Egyetem 1920. november 15-ei létrehozásának előzményeiről és három temesvári magyar professzorról, Bakonyi Kálmán és Hajdú József mérnökökről, valamint Rendi Béla matematikusról tartott izgalmas előadást. Erdei Ildikó, a Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatója a tehetséggondozásról, mint a bánsági magyar tudományosság jövőjének előfeltételéről beszélt. Toró László fizikus a bánsági sugárvédelemről, ezen belül a csernobili katasztrófa titokban tartott következményeiről tartott előadást. Ferencz András műegyetemi professzor a klímaváltozás beláthatatlan következményeiről és a folyamat lassítására irányuló törekvésekről, a tiszta energiáról beszélt. A tudományos ülésszak első tömbjét Preitl István műegyetemi professzor Szabályozó rendszerek fejlesztése mechatronikai alkalmazások részére a Temesvári Műszaki Egyetemen című előadása zárta.
„A temesvári konferencia a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat keretébe illeszkedik, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia minden évben hagyományosan megtart – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Salat Levente, a KAB elnöke. –  A rendezvénysorozat november 3-án kezdődik, azon a napon, amikor gróf Széchenyi István megalapította a Magyar Tudós Társaságot azzal, hogy 1825-ben fölajánlotta birtokainak egyéves jövedelmét. Ezt 1997 óta ünnepli a Tudományos Akadémia, és 2003-ban a parlament hivatalosan is a magyar tudomány ünnepévé nyilvánította. Azóta az Akadémia keretében közel egy hónapos rendezvénnyel emlékeznek meg erről a fontos eseményről. Amióta a Kolozsvári Akadémiai Bizottság létezik, 2007 óta, mi is részei lévén ennek az intézményi keretnek, Erdély több helyszínén szervezünk rendezvényeket, amelyek a Magyar Tudomány Ünnepe keretébe illeszkednek. 2014-ben ez a temesvári konferencia a rendezvénysorozat főrendezvénye!” Salat Levente KAB elnök azt is elmondta: a bánsági magyar tudományosság képviselőivel sokkal lazább és kevésbé intenzív a kapcsolat, mint a Kolozsváron vagy akár Marosvásárhelyen dolgozó tudományos munkatársakkal. „A mi számunkra a bukaresti magyar tudományosság vagy a bánsági magyar tudományosság szinte fontosabb, mint a csíkszeredai tudományos élet, mert Csíkszeredán könnyebb a magyar tudósoknak alkotni. Azt gondoljuk, hogy a bukaresti magyar tudományosságot nehezebb művelni, nehezebb megtartani a magyar nyelv kötelékében. Valószínűleg Temesváron jobb egy kicsit a helyzet, de egyre nehezebb lesz itt is a magyar tudósok dolga” – nyilatkozta lapunknak Salat Levente, hangsúlyozva, hogy vannak itt még rangos, színvonalas munkát végző magyar tudósok, akik a szakmai élet különböző területein becsülettel végzik a munkájukat. „Ennek a rendezvénynek az előkészítése során volt alkalmam látni, hogy utánpótlás is van, vannak fiatalok is, akik folytatják ezt a munkát itt Temesváron és ez nagy öröm a számunkra!” – mondta befejezésül a KAB elnöke.
November 15-én, szombaton Török Ádám akadémikus, az MTA főtitkára, Matekovits György, Jancsó Árpád, Farkas László és Kurunczi Lajos előadásaival folytatódott a temesvári konferencia, amely tudományos díjak átadásával és a KAB testületi ülésével zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Eltávozott egy ferences
In memoriam Páter Tarzíciusz
Páter Aba után sokáig egyetlen, magányos lakója volt az esztelneki ferences zárdának, Páter Tarzíciusz, azaz Nagy István személyében. A falusiak tevékeny, jó gyakorlati érzékkel megáldott, ugyanakkor sajátos világszemléletű emberként ismerték a ferences testvért, aki 1928. november 25-én Rákosterebesen született, és a gyulafehérvári érsekség közleménye szerint szeptember 4-én hunyt el. Életének utolsó napjait már nem Esztelneken, hanem a csíksomlyói ferences testvérek körében töltötte, ahová 2013-ban egy agyvérzés után került.
 P. Tarzíciuszt életének 86. évében szólította magához a teremtő, miután 66 éven át szerzetesként, 57 évet pedig papként szolgált. Tevékenységét 1948-ban a Kisebb Testvérek Erdélyi Rendtartományában kezdte, de a ferenceseket vaskézzel üldöző kommunisták zaklatása miatt négy évig távol maradt a noviciátustól, és csak 1952-ben, Máriaradnán tette le fogadalmát. Pappá szentelésére Désen, 1957. november 24-én került sor. A Mária-templomáról híres aradi településen tíz éven át szolgált, majd onnan az egyik háromszéki határtelepülésre, Ojtozba került, ahol 1972-ig foglalkozott a katolikus hívek lelki nevelésével. A következő állomása már Marosvásárhely volt (1972–1977), utána Marosszentgyörgy következett (1977–1984), majd ismét Marosvásárhely (1984–1989). Esztelnekre a rendszerváltás idején került, és ott tevékenykedett a fennebb említett dátumig. 
Kesernyés világszemlélete volt: találkozásaink idején mindig a sárga veszedelem megjelenésére hívta fel a figyelmet, ami úgy tűnik, hogy be is következett, még ha nem is a kínai hadsereg formájában: az egész világot elözönlötte a keletről érkező áru. Másik baljóslata a kaukázusi (fehér) embertípus eltűnésére vonatkozott, aminek szintén van valóságalapja, hiszen rohamosan csökken a népesség, kevés gyerek születik Európában.
A ferences testvért 2014. szeptember 7-én, vasárnap a csíksomlyói kegytemplom kriptájában helyezték örök nyugalomra, miután az egyházi hajlékban engesztelő szentmiseáldozatot tartottak.
Helyét múlt év november 16-tól Szilveszter testvér (Kakucs Béla) foglalta el, akinek feltett célja, hogy ismét felvirágoztassa a zárdát, ami 1951 augusztusában az összes ferences kényszerű lakóhelye volt, miután a rezsim szolgái a veszélyes eszméket terjesztő testvéreket Erdély-szerte összeszedték. Csak 1956-ban kezdték elengedni őket, akkor tizenhárman maradtak Esztelneken. A kolostor temetőjében 69 ferences alussza örök álmát. 
Az esztelneki ferencesek
A ferencesek több mint 330 évvel ezelőtt jelentek meg Esztelneken. Az első formásabb kolostort a Szent György-kápolna mellett, fából építették fel. A földszintesen épült zárdáról ma is tanúskodik egy feliratos gerenda: „Ez a ház épült nagyontisztelendő Szebelébi Bertalan úr erdélyi püspöki helynök pártfogásával 1690 október 1-én.” Az építést az esztelneki születésű P. Nagy János, az iskolaalapító Nagy Mózes testvéröccse vezette. A kőből épült, emeletes zárda építése 1750-ben fejeződött be. Hamarosan kulturális központtá vált, gimnázium és bentlakás működött benne 50 éven keresztül, ahol a környékbeli gyermekek tanultak és elhelyezést nyertek. Mivel a fiatalság nagy számban jelentkezett, szükség volt segítségre, paptanárokra. Itt építették az első állandó színházat, ahol a tanulók iskoladrámákat adtak elő. A zárda a templommal együtt 1921. december 23-án leégett. Minden értéke, a könyvtárral és a sok kézirattal együtt a lángok martaléka lett. Az egykori négyzet alakú zárdának csak a keleti részét építették újra, a templomot, melynek falai még álltak, elhamarkodottan lebontották, majd a harmincas években a tornyot is. A régi zárdára egyedül az eredeti alakban fennmaradt kettős sekrestye emlékeztet, amely a zárda legrégebbi része volt. Ma ebédlőül és konyhául szolgál.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyarországi írók Erdélyben
Sepsiszentgyörgyön is közönségtalálkozón vettek részt a hétvégén a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kiemelt magyarországi meghívottjai. A Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Terme zsúfolásig megtelt a találkozón, amelyen Dragomán György, Péterfy Gergely, Szabó T. Anna és Szilágyi Ákos Mészáros Sándor esszéíró, a Szépírók Társaságának elnöke kérdéseire válaszolt. A meghívottak műveikből is felolvastak, sőt volt, aki énekelt is.
Szilágyi Ákos egy általa ódának nevezett verssel mutatkozott be sepsiszentgyörgyi olvasóinak, melyben a fiatalok által használt nyelvi fordulatokat tárta fel. Mint mondta, Köszike című verse rávilágít arra, hogy ezek a szavak menthetetlenül beépülnek a nyelvbe, és végül már nemcsak a fiatalok használják.
A József Attila- és Babérkoszorú-díjas költő az est során nemcsak lírai hangvételű írásaiból olvasott fel, hanem szövegei ritmikai elemeinek fontosságát is bemutatta, így dúdolni kezdett, végül pedig dalra fakadt. Arra a kérdésre, hogy költőnek vagy esszéírónak tartja magát inkább, Szilágyi Ákos elmondta: sok teoretikus szöveget írt már, de ha a dolgok mélyét keresi, akkor általában a nonszensz szövegekből váltak igazán nagy filozófiai költemények.
„A költői képesség szerintem nem más, mint a gyermek nyelvi érzékelésmódjának és világérzékelésének megőrződése valakiben, és ennek tudatos/tudattalan formai alkalmazása. Ennek a szemléletmódnak a lényege az, hogy a szavak és dolgok azonosak egymással, s hogy szavainkkal teremtjük a világot” – fejtette ki álláspontját a költő.
Dragomán György az idei Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár meghívottjaként hét év után látogatott el szülővárosába, Marosvásárhelyre. A József Attila-díjas író legújabb könyvét, a Máglya című regényt hozta magával, melynek cselekménye az 1989-es romániai forradalom után játszódik.
Dragomán György akkor már nem élt Erdélyben, mégis hűen ábrázolja az állapotokat, egy kamaszlány szemével láttatva a történteket. „Írás közben néha azt hiszem, hogy emlékszem a történésekre, aztán kiderül, hogy csak képzelem” – mondta az író.
Dragomán arról is beszámolt, hogy a Máglya nem tervezett regény volt, hanem az évek során alakult azzá, ami lett. Az 1991-ben játszódó történet Dragomán szerint a forradalom utáni eseményekre világít rá, arra hogy miként zuhan össze egy város, melyet maga az író nem tapasztalt, csak érzett.
A Máglya című regényen az író közel tíz évig dolgozott, a könyvet pedig hatalmas érdeklődés övezi a közönség és a kritika részéről egyaránt, főként, hogy – bizonyos szempontból – A fehér király című nagy sikerű regénye „ikerkönyve”, ugyanakkor jelentős váltás is a szerzői életművében. Mint mondta, míg A fehér királyban egy hang szólal meg, egy kisfiú hangja, addig a Máglyában már több szálon is történnek az események, több hangot is hall az olvasó.
Dragomán György bemutatkozását követően felesége, Szabó T. Anna olvasta fel verseit, melyeket gyerekeihez, gyerekeiről írt. A költő a születéshez-szüléshez kötődő élményeit, lelkiállapotát írta meg anyaságélmény-szerű versekbe.
A kolozsvári születésű, szintén Magyarországra emigrált költő verseit angolra, németre, franciára, hollandra, szlovákra, oroszra, bolgárra és románra is lefordították, sajátos zeneiségű-hangulatú, verstanilag is mesteri lírája igen kedvelt az olvasók körében. Mint mondta, számára minden vers kísérlet, és az évek során kifejlesztett írói következetessége által ma már nem különálló verseket, hanem köteteket ír.
Péterfy Gergely a Kitömött barbár című regényéből olvasott fel részleteket. A tíz év munkája nyomán keletkezett mű kiindulópontja 1796, amikor Kazinczy Ferenc hétéves börtönbüntetését tölti Csehországban, amikor Bécsben meghal barátja, Angelo Soliman. Holttestét császári parancsra kitömik, és kiállítják a természettudományi múzeumban. Harminchat évvel később Török Sophie, Kazinczy özvegye elmegy a múzeumba, hogy szembenézzen a kitömött testtel.
Jékely Zoltán unokája, Péterfy Gergely Kazinczy levelezésében bukkant rá Angelo Soliman történetére, melyet csak évek múltán kezdett feldolgozni. „Borzasztóan erős történet ez, több generáción átívelő, nagy ívű tragédia” – mondta az író, aki trilógiát tervez a történetből.
Bús Ildikó |
Krónika (Kolozsvár)

Hitélet – Toronysisak is emlékeztet Ferencz Ervinre
Egy hitvalló ferences méltatása
Bizonyára még nagyon sok kolozsvárinak él emlékezetében Ferencz Ervin, az óvári barátok templomában 1976–1980 között szolgáló, kiemelkedő szerzetespapi alakja. Személye ismét a figyelem középpontjába került, mert november 3-án, a budapesti Országházban megtartott ünnepségen Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Mindszenty József Társaság ügyvezető elnöke a társaság által adományozott rangos emlékéremben részesítette. A kitüntetésben azokat a személyiségeket részesítik, akik életük példájával Mindszenty bíboros – akinek boldoggá avatási pere folyamatban van – hitvallását szolgálják.
A díjazottak minden alkalommal javasolhatnak három középiskolás fiatalt, akik személyenként százötvenezer forintos támogatásban részesülnek, valamint egy-egy százezer forint értékű kiskönyvtárat is kapnak. Az ünnepség után az Országházban megkoszorúzták azt az emléktáblát, amelyet Mindszenty József bíboros, Magyarország utolsó hercegprímása 1956. november 3-án este elmondott híres rádióbeszédének emlékére állítottak.
Ervin lett a szerzetesi neve
Ferencz Béla Szárhegyen született 1920. május 10-én. Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában járt középiskolába, 1938-ban érettségizett Marosvásárhelyen. Még abban az évben megkezdte a noviciátust a Szent Ferenc-rendiek medgyesi rendházában. Az ünnepélyes szerzetesi fogadalmat 1942. október 8-án tette le, szerzetesi neve Ervin lett. Időközben, 1939–1944 között elvégezte teológiai tanulmányait Vajdahunyadon. 1943. június 20-án szentelte pappá Isten Szolgája Márton Áron püspök Gyulafehérváron. A fogarasi rendházban kezdte működését, onnan hurcolta el az akkor még román királyi rendőrség 1944. augusztus 30-án. Csak azért, mert magyar, és római katolikus szerzetes. Szabadlábra helyezése után, 1945–1947 között klasszika filológiát (görög és latin nyelvet) tanult a kolozsvári Bolyai Egyetemen. Aztán két évig Székelyudvarhelyen a Collegium Seraphicumban nevelő, s a klerikusok magisztere Csíksomlyón. A következőkben helyettes plébános Zetelakán, majd plébános Fogarason. Onnan deportálták az 1951. augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel a máriaradnai ferences kolostorba, ahova minden ferences szerzetest elhurcoltak azon az éjszakán Erdély területéről.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal  felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal  ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

Kétnyelvű utcanévtáblák rendelhetők
A Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen csoporttól eddig csaknem harminc marosvásárhelyi rendelt kétnyelvű utcanévtáblát, amelyet kihelyezett háza oldalára, így is jelezve, hogy fontos neki az anyanyelvhasználat és a kétnyelvűség.
A csoport tagjai továbbra is díjmentesen elkészítik a táblákat az érdeklődőknek. Amennyiben rendelni szeretnének, megtehetik ezt a csoport Faceboook-oldalán, ahova üzenetben kell elküldeni a kétnyelvű táblát igénylő személy telefonszámát és az utca nevét, és a civil aktivisták felveszik az érintettel a kapcsolatot.
A Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen csoport sajtószóvivője, Barabás Miklós érdeklődésünkre elmondta, hogy akinek nincs internet-hozzáférése, az a ő telefonszámán jelezheti, hogy szeretne háza oldalára kétnyelvű utcanévtáblát rendelni. Barabás Miklós telefonszáma: 0743-929.249.
Simon Virág
Székelyhon.ro

45 éves a Román Televízió magyar nyelvű adása
A romániai magyar nyelvű televíziózás negyvenöt évvel ezelőtt kezdődött. 1969. november 23-án szólalt meg először magyar bemondó a román közszolgálati televízióban.
A szimbólummá vált toronyépületben, a kilencedik emeleti szerkesztőségi szobákban riportokat, ankétokat, portrékat, tévéjátékokat, zenei műsorokat, politikai kommentárokat készítettek a televíziózás klasszikusaivá vált személyiségek.
Aztán tizenhat év után, 1985-ben megszüntették a Magyar adást. Egyetlen telefonutasítással. Filmanyagát a területi rádióstúdiók archívumával együtt egy bukaresti központi raktárban helyezték el, a pusztulást felgyorsító körülmények között.
Ezzel a betiltással véget ért a romániai magyar televíziózás első fejezete. 1989 karácsonyáig nem hangzott el magyar szó a román közszolgálati televízióban.
Az 1989-es romániai változások után a Magyar adás néhány tapasztalt szerkesztője – kihasználva az új politikai konjunktúrát – műszaki háttér nélkül, amatőr videósok segítségével újraindította a magyar nyelvű műsort. A változást követő első időszakban rendkívül nagy nézettséget hoztak a Magyar adás közügyi eseményekről szóló adásai, köztük az 1990. március 19-i marosvásárhelyi véres konfliktusokat és a Román Televízió székháza elleni, 1990 júniusában történt támadásokat bemutató tudósítások. Ezek az anyagok, éppen szókimondó mivoltuknak köszönhetően, a románok körében is népszerűek voltak, hiszen a Magyar adás a feliratozás által már a rendszerváltás első, zavaros pillanataiban is hozzáférhető volt a román nézők számára.
Az újraindult Magyar adás műsorának skálája kiszélesedett: a híradó és a kulturális tájékoztató műsorok mellett kedveltek voltak a stúdióbeszélgetések, amelyek során a magyarság életbevágó kérdéseit vitatták meg a résztvevők (népesedés, kivándorlás, anyanyelvi oktatás, az önálló magyar egyetem visszaállítása, a Babes–Bolyai magyar vonalának fejlesztése, az autonómia stb). Helyet kaptak az adásban oktató- ismeretterjesztő filmek, ifjúsági és kabaréműsorok, könnyűzene, a népi kultúra ápolására irányuló különböző rendezvények.
A kilencvenes évek második felétől a bukaresti magyar szerkesztőség romániai monopóliuma megszűnt, hiszen a kilencvenes években lezajló kommunikációs fordulat során nemcsak a kábeltévé-hálózatok által nálunk is sugárzott magyarországi adók, hanem a román közszolgálati televízió területi stúdiói (Kolozsvár, Temesvár, később Marosvásárhely) és még inkább a helyi magántévé-társaságok jelentős számú néző figyelmét kötik le. Ennek ellenére a kilencedik emeleten dolgozó szerkesztőség professzionalizmusa ma is kiemelt szerepet biztosít az adásnak.
A kérdés csak az, hogy vajon meddig.
A román közszolgálati televízió ugyanis súlyos anyagi gondokkal küszködik. 2013 tavaszán közel hétszáz alkalmazottat bocsátott el, ám a remélt gazdasági talpra állás elmaradt. A felhalmozott adósság nem lett kevesebb, a műsorgyártás jórészt megbénult, és ezen a helyzeten a 2013 decemberében történt elnökváltás sem változtatott. Továbbra sincs pénz műsorgyártásra, hol a csődeljárás beindításáról, hol a fizetésképtelenség bejelentéséről hallani. A televízióban teljes bizonytalanság uralkodik. Ez az állapot nyilván a Magyar adásra is kihat: nevetségesen kevés pénzből próbál műsorokat gyártani a csökkentett létszámmal működő szerkesztőség, és még csak az a lehetősége sincs meg, hogy külsős bedolgozókkal pótolja a kiszállások, terepmunkák hiánya miatt keletkezett űrt.
Egyértelmű, hogy a következő időszakban megoldást kell találni a hazai közszolgálati média helyzetére.
Az erről szóló vitaindítót évfordulós rendezvényére időzítette a bukaresti magyar szerkesztőség. A Közszolgálat régen és ma című fórum Sepsiszentgyörgyön lesz november 23-án, vasárnap délután 4 órától, a Székely Mikó kollégium konferenciatermében.
A vetítéssel egybekötött közönségtalálkozóra a Magyar adás mindenkori szerkesztősége mindenkit szeretettel vár!
A magyar szerkesztőség vezetősége
Népújság (Marosvásárhely)

Szemléletváltásra van szükség a marosvásárhelyi kultúrpolitikában
Szemléletváltásra van szükség Marosvásárhely 2015-ös kulturális programjainak gazdagabbá tétele, összehangolása és támogatása érdekében – vélekedik Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója. Soós Zoltán önkormányzati képviselő szerint ennél sokkal többre: Dorin Florea polgármester leváltására.
Marosvásárhely idei kulturális naptára jóval gazdagabbra és színesebbre sikeredett az eddigieknél, ráadásul már érzékelhető volt az összehangolás eredménye is – véli Csegzi Sándor, aki szerint ahhoz, hogy a pozitív elmozdulásnak jövőben is legyen folytatása, további szemléletváltásra lenne szükség. „A városházán végre sikerült elfogadtatni, hogy amikor kultúresemények szervezésén fáradozunk, akkor azt konceptuálisan tegyük és lehetőleg éves programban gondolkodjunk” – fejtette ki szerkeszt[ségünknek a tanácsadó.
Az események összehangolására van szükség
Csegzi szerint a jó összehangolás érdekében elengedhetetlen az önkormányzat, a civil szféra és a kulturális intézmények összefogása, programjaik egyeztetése. A művelődési életért felelős volt alpolgármester azt szeretné, ha legkésőbb januárban sikerülne kiadni egy 2015-ös kulturális naptárt, melyben helyet kapnának Vásárhely legfontosabb művelődési eseményei – lehetőleg pontos dátumokkal és részletekkel.  
Csegzi Sándor úgy véli, Marosvásárhelynek mindenképpen ki kell használnia Kolozsvár közelségét és a kincses város jövő évi európai ifjúsági főváros státuszát. Véleménye szerint egyrészt be lehetne építeni bizonyos vásárhelyi programokat a kolozsvári kínálatba, másrészt át lehetne hozni bizonyos rangos és „mozdítható” eseményeket a szomszéd megye székhelyéről. Soós Zoltán RMDSZ-es tanácsos is egyetértett azzal, hogy a marosvásárhelyieknek sokkal igényesebb kulturális kínálatra lenne szüksége, mint az, amit az utóbbi években az önkormányzat biztosított.
Ideje többet szánni a kultúrára
A polgármesteri tanácsos szerint annak ellenére, hogy minden egyes művelődési esemény szervezése vagy támogatása költségvetés-függő, mégsem lenne szabad kimondottan a büdzséfüggővé tenni a kultúrát. Csegzi szerint vannak olyan események, amelyek finanszírozása gazdaságilag soha nem térül meg, másként viszont igencsak kamatozhat és öregbítheti a település hírnevét.
„A kétezres évek elején az volt a sláger, hogy mindaddig, amíg nem javítjuk fel a város úthálózatát, nem szánhatunk pénzt a kultúrára. Mostanra, hál’ Istennek, nagyjából felszusszanhattunk, és végre másként viszonyulhatunk a művelődési élethez, amelyre pontosan oly nagy az igény, mint a minőségi úttestekre. Ma már bátran beszélünk arról, hogy Marosvásárhelynek igenis kell költenie a kultúrára. A következő lépés viszont az lenne, hogy ne csak beszéljünk erről, hanem tegyük is meg” – vélekedett Csegzi Sándor. Soós úgy látja, hiába fejeződtek be a nagyobb beruházások, a városháza sokkal szívesebben költ a számos idegenlégióst szerepeltető sportklubok fenntartására és a középszerű tömegrendezvényekre, mintsem hogy a minőségi kultúrát részesítse előnybe.
„Nem véletlen, hogy városunk teljesen lemaradt Kolozsvártól, Nagyszebentől és Brassótól, hisz itt még a tanács által megszavazott pénzeket sem utalják ki a művelődési rendezvényekre” – jegyezte meg keserűen Soós Zoltán.       
A Forgatagnak nem a város szélén a helye
A 2015-ös városházi eseménynaptárt illetően egyelőre annyit lehet tudni, hogy az önkormányzat jövőben is két nagy eseményt készül szervezni: a nyár elején a hagyományos városnapokat, valamint az idén sikeresen rendezett őszi fesztivált. A Marosvásárhelyért Egyesület által magyar napokként szervezett, de Dorin Florea polgármester által ellenszenvvel fogadott Forgatag esetleges támogatásáról Csegzi úgy vélekedett, hogy valóban ideje lenne, ha a városháza is másként viszonyulna az igencsak nagy népszerűségre szert tett eseménysorozathoz.
„A Forgatagnak semmiként nem a város szélén vagy Marosszentgyörgy területén a helye, be kell hozni a városba. Jó lenne, ha Marosvásárhelyen senki nem fogná fel veszedelemként a magyar kultúra és néphagyományok ápolását” – szögezte le Csegzi Sándor. Ahhoz, hogy a magyar napok bekerüljenek a megérdemelt helyükre, Dorin Florea leváltására volna szükség – állítja Soós. „Nincs miért behozzuk a Forgatagot, mert tudjuk, hogy annak túl nagy ára van: rátelepednek és elfogadhatatlan feltételeket szabnak. Ebből nem kérünk” – szögezte le az RMDSZ önkormányzati képviselője.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Az MPP Szentgyörgyre hívja demonstrálni az erdélyi magyarokat
Sepsiszentgyörgyre hívja demonstrálni az erdélyi magyarokat a polgári párt november 29-ére, a rendezvény a gyulafehérvári nyilatkozatban tett ígéretekre hívná fel a figyelmet. A Krónika által megkérdezett magyar szervezetek később döntenek esetleges részvételükről.
A Magyar Polgári Párt (MPP) nyílt levélben hívja az erdélyi és székelyföldi magyarokat Sepsiszentgyörgyre, hogy a román állami ünnep közeledtével közösen hívják fel a figyelmet az 1918. december elsején elfogadott gyulafehérvári nyilatkozatban tett ígéretekre.
„Őseink földjén méltó körülmények között, nem másodrangú állampolgárként akarunk élni. Erre tettek ígéretet a gyulafehérvári nyilatkozatban román honfitársaink ősei, de az ott megfogalmazottak az ígéret szintjén maradtak. Kérjük hát együtt alapvető jogaink alkotmányos garantálását!” – olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott felhívásban. Az MPP az erdélyi magyar pártokat, civil szervezeteket és a történelmi magyar egyházakat is megszólítja.
„Kezdeményezői és cselekvő részesei kívánunk lenni a magyar nemzeti integráció, a magyar megújulás politikájának. Hirdetjük, hogy az erdélyi belmagyar testvérharcot meg kell szüntetni, hiszen közös jövőnk a tét” – áll a Biró Zsolt pártelnök által jegyzett dokumentumban.
A sepsiszentgyörgyi kormányhivatal elé 13 órára összehívott demonstráción a tervek szerint felolvasnak és átadnak Kovászna megye prefektusának egy petíciót, amelyet a kormánynak és Románia új elnökének, Klaus Johannisnak is szánnak. Ebben az MPP azt kéri, hogy Románia rögzítse alaptörvényében a gyulafehérvári nyilatkozatban foglalt ígéreteket.
Mint ismeretes, 1918. december elsején az erdélyi, bánsági és magyarországi románok Gyulafehérváron tartott nemzetgyűlésükön – önrendelkezési jogukra hivatkozva – az általuk lakott területek és a Román Királyság egyesüléséről fogadtak el határozatot, amely a kisebbségek jogaira is kitér.
A gyulafehérvári határozat kimondta, hogy az egyesülés nyomán létrejövő új román állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, közigazgatásukat és bíráskodásukat anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik révén, és számarányuknak megfelelően az ország törvényhozásában és kormányzatában is helyet kapjanak.
Várják a felkérést a szervezetek
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a Krónikának elmondta, tudomása szerint a Magyar Polgári Párt még nem keresett partnereket a sepsiszentgyörgyi tüntetés megszervezéséhez, az általa képviselt szervezet tagjai legalábbis nem kaptak semmiféle felkérést erre vonatkozóan.
Izsák leszögezte: fontosnak tart minden olyan megmozdulást, amely a Székelyföldre és az autonómiatörekvésekre hívja fel a figyelmet. „November végén Genfben leszek az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) által szervezett, kisebbségi kérdésekkel foglalkozó konferencián, de próbálom úgy alakítani a programomat, hogy hazaérjek, és személyesen is részt vehessek a sepsiszentgyörgyi MPP-s megmozduláson” – mondta Izsák.
A szervezet elnöke ugyanakkor elmondta, a Székely Nemzeti Tanács november 8-án munkaülést tartott Marosvásárhelyen, melyen a széki küldöttek – köztük MPP-tagok – is részt vettek, de senki nem vetette fel a gyulafehérvári nyilatkozatra emlékeztető sepsiszentgyörgyi megmozdulás szervezésével kapcsolatos kérdéseket.
Benedek Erika, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) háromszéki szervezetének elnöke lapunk megkeresésére elmondta, az MPP által felvetett téma nem került napirendre a néppártnál sem, mivel a polgári párt nem tájékoztatta az EMNP-t szándékáról.
„Természetesen mi is fontosnak tartjuk, hogy emlékeztessük a többségi nemzet képviselőit a gyulafehérvári nyilatkozatban a magyaroknak tett ígéretekre. Az EMNP egyébként két évvel ezelőtt Baróton kinyomtatta a kiáltvány szövegét és Románia nemzeti ünnepén szétosztottuk a rendezvényen” – mondta a néppárti politikus.
Visszakozik az RMDSZ?
Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi képviselői egyébként Kulcsár Terza József, az MPP háromszéki elnöke szerint korábban jelezték, hogy segítenek a rendezvény megszervezésében. A Krónika szerdán szerette volna megtudni, hogy a szövetség változtatott-e álláspontján, az RMDSZ háromszéki vezetői azonban nem kívántak nyilatkozni az ügyben. A Háromszék napilap egyébként úgy tudja, az RMDSZ már nem tartja időszerűnek a hónap végi megmozdulást.
Amint arról korábban beszámoltunk, az MPP eredetileg december elsején akarta megszervezni a rendezvényt, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat azonban nem adott rá engedélyt. Antal Árpád polgármester, az RMDSZ helyi elnöke akkor azzal indokolta a döntést, hogy az önkormányzatnak és a város lakosságának tiszteletben kell tartania a román nemzeti ünnepet.
Krónika (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)

Kezdődik a nagyváradi Könyvmaraton
Csütörtökön kezdődik a háromnapos Nagyváradi Könyvmaraton, amelyet immár hatodik alkalommal szervez meg a Riport Kiadó a Várad folyóirattal és az Europrint kiadóval közösen.
„Különlegesség, hogy ezúttal az első két nap bemutatóit az újra megnyitott és felújított Illyés Gyula Könyvesboltban tartjuk, amely igazán otthonos hangulatot teremt majd, a zárónap pedig épp Ady Endre születésnapjának évfordulójával esik egybe. Ekkor először a már hagyományos helyszínünkön, a Silent kávézóban lesznek események, majd átköltözünk az Ady Endre Emlékmúzeumba” – mutatott rá a Krónikának Simon Judit.
A Riport Kiadó igazgatója kiemelte, hogy a könyvmaraton alkalmával a Pallas-Akadémia kiadó elhozza a Kós Károly összegyűjtött publicisztikáit tartalmazó díszkiadását (szombaton, 18 órától), de külön csemegét ígér, hogy a háromnapos könyvmustrával egybekötött pénteki Törzsasztal vendége Dragomán György lesz. A Marosvásárhelyről elszármazott író, akinek korábbi kötetét több mint harminc nyelvre fordították már le, ezúttal a Máglya című új könyvét mutatja be.
Szombaton különben a 11 órakor kezdődő Maraton café alkalmával egy kötetlen beszélgetésen is találkozhatnak majd vele, vagy éppen a Békaember legendája című novelláskötetét aznap bemutató Tasnádi-Sáhy Péterrel és a Bársonyszék és aszfalt című regényét bemutatató Székely Ervinnel az érdeklődők. Az esemény szervezője szerint kiemelkedő meghívott még Lang Zsolt marosvásárhelyi író vagy Elek Tibor békéscsabai irodalomtörténész. Az állandó vendég Demény Péter lesz, ezúttal is harmincpercesre tervezik a könyvbemutatókat.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár)

Nyelvében él a nemzet – a képernyőn is
Negyvenöt évvel ezelőtt indult első útjára, huszonöt éve pedig folytatta útját a Román Televízió magyar adása. Évtizedeken át a romániai magyar családok ezrei számára hétfő délutáni főprogramnak számított, míg a diktatúra meg nem szüntette a műsort. A rendszerváltás után feltámasztott adás ma már több órában és három csatornán szól magyarul a közszolgálati televízió nézőihez.
A 20. század hatvanas éveinek végén a kommunista diktatúra még enyhébben szorongatta az embereket Romániában. Nicolae Ceauşescu a romániai magyarság szemében attól lett még népszerű, hogy 1969 végén engedélyezte a Román Televízió magyar adásának beindítását.
A történet előzményei egy évvel korábbra nyúlnak vissza: 1968 nyarán Ceauşescu és a kormány legfontosabb emberei előtt a romániai magyar értelmiség összehívott képviselői a magyarság elvárásai között egy magyar nyelvű televíziós műsor beindításának igényét is tolmácsolták. Ha több kérésüket nem is vették figyelembe, 1969. november 23-án végre elindult a Román Televízió bukaresti magyar adása. Műsorideje először mindössze 20-25 perc volt, majd heti három órára bővült. Az első felelős vezető Molnár Vilmos és Kónya Anna volt. 1970 áprilisától 1979 szeptemberéig Bodor Pál irányította a nemzetiségi műsorokat, míg 1980-tól 1985-ig újra Molnár Vilmos felelt értük. Az első szerkesztők nagyobbrészt a bukaresti rádió magyar adásának munkatársai voltak. Az alapító szerkesztőség tagjai: Tomcsányi Tibor, Labancz Frida, Kónya Anna, Molnár Vilmos, Birta József, Tóthfalussy Béla, Öllerer József, Ilya Ehrenkrantz.
A bukaresti magyar adás munkatársai közé tartozott a kezdetektől fogva a pedagógusi és filozófusi végzettséggel rendelkező Tomcsányi Mária, valamint a zenész Boros Zoltán, aki később a magyar szerkesztőség főszerkesztője lett.
Sorsdöntő találkozások
Boros Zoltán 1971-ben kapcsolódott be a szerkesztőség munkájába: „Dzsessz és könnyűzene muzsikusként iratkoztam be a Zeneakadémiára. Az egyetemi évek alatt együttesem volt, a kolozsvári Egyetemiek Háza dzsesszkvartettje. Az egyetem elvégzése után egy éven át szabadúszó zenész voltam, majd 1969-ben karmesternek szerződtem a nagyváradi színházhoz. Az első Siculus-fesztiválon mi is felléptünk, ahol jelen volt Bodor Pál, a magyar adás főszerkesztője, neki nagyon tetszett a produkciónk. Közben egyre inkább mocorgott már bennem a vágy, hogy alapvetően zenével foglalkozzam, lehetőleg egy szakmailag színvonalas helyen, a média közelében. 1970 őszén felmentem Bukarestbe, és megkerestem Bodort, elmondtam neki, hogy szoktam nézni a magyar adást, és úgy vettem észre, hogy nincs zenei szerkesztő, én pedig szívesen vállalnám. Bodornak – úgy láttam – jól jött az ajánlat, mivel nagy emberhiánnyal küszködött. Az 1971-es nyári színházi szünetben aztán megkaptam az értesítést, hogy az átigazolást jóváhagyták. Persze attól, hogy a magyar adáshoz kerültem, még nem lettem tévés. A mesterséget menet közben kellett megtanulni. A szerkesztőségnek szakmailag jól képzett operatőrei és vágói voltak, sokat tanultam Aradits Lukács Zsuzsannától és attól a két operatőrtől, Emil Lungutól és Mircea Bogdantól, akikkel az első filmemet a Muzsikáló várost készítettem, Csíky Ibolyával.”
Tomcsányi Mária is egy Bodor Pállal való találkozás nyomán került a tévébe. Másodéves volt a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán, amikor elment Bukarestbe meglátogatni egyik barátnőjét. Együtt mentek fel Bodor Pálékhoz egy pohár hűsítőre: „Bekérezkedtem a fürdőszobába, és mit ad isten, Bodor Pál éppen ott tett-vett. A látogatás hosszú beszélgetéssel folytatódott, Pali akkoriban másról sem beszélt, mint a televízióról. Azt szerette volna, hogy Bukarestben folytassam az egyetemet, de erre akkor még nem voltam hajlandó. Viszont kipróbált, forgatócsoportot küldött Kolozsvárra, velük riporterkedtem.”
Tomcsányi Mária rövidesen mégis otthagyta Kolozsvárt, és Bukarestbe költözött. Négy és fél éven át a román rádió magyar adásának volt külső munkatársa, de már a tévé magyar adásának is dolgozott. Végül 1977-ben megkapta a szerkesztői állást: „Amolyan mindenes lettem, mert minden műfaj érdekelt. Még sportriportot is készítettem, de elsősorban azért a színház érdekelt. A mai napig ez a nagy szerelmem...”
Bodor Pál és a kommunista rokon
Természetesen a cenzúra akkoriban mindenbe beleszólt. Tomcsányi Mária szerint a magyar adásnak Bodor Pál főszerkesztővel volt szerencséje, aki különleges státust élvezett: „Palinak volt hátországa és tekintélye is: nem politikai, hanem írói, szakemberi tekintélye. A román kollégák is nagyon tisztelték szakmai tudását. Ezen kívül sógora, Gere Mihály a kommunista párt központi bizottságának tagja volt, ami politikailag is jelentős hátországot biztosított. Bodor hihetetlenül okosan tudta kijátszani a hatalmi utasításokat és a cenzúrát, egy Ceauşescu-idézettel képes volt elaltatni az éberségüket. Minden aktuális utasításról tudott, így képes volt védekezni ellenük. Voltak anyagok, amelyeket minden pártutasítás ellenére valósággal bedumált az adásba. Nagyon okosan tette a dolgát” – emlékezik Tomcsányi Mária. 1980-tól kezdve azonban fokozatosan csökkentették az adásidőt: az eredeti három órából kettő, majd egy, legutoljára már csak egy negyedóra maradt. 1985-ben a műsor már nagyon hanyatlott: ekkor szüntették meg a közszolgálati televízió 2-es csatornáját, a kolozsvári rádiótelevíziót, a többi rádióstúdiót, és az RTV 1-es csatornáján is mindössze két óra román nyelvű műsort engedélyeztek.
 Hidegzuhany és újjászületés
Tomcsányi Mária 1985-ben családi okokból átkérte magát néhány hónapra a kolozsvári rádióhoz. A hír, hogy megszűnt az adás, és ezzel az állása, teljesen váratlanul érte: „Reggel bementünk dolgozni, és szóltak: nincs adás. Hirtelen azt hittük, a magyar adást szüntették meg, de kiderült, hogy az egész stúdiót lekapcsolták. Így történt Bukarestben is a televíziónál: reggel bementek dolgozni, és kiderült, nincs többé magyar adás. Egyébként engem addigra áthelyezetek a rádióhoz. Valami feljelentés alapján – a mai napig nem tudom, ki tette – úgy döntöttek a tévé vezetői, hogy el kell engem tüntetni a képernyőről. Harminc éve történt, ma már nem is érdekel, kinek voltam az útjában.”
Az 1989-es romániai változások után a magyar adás néhány régi munkatársa – Aradits László, Lukács Zsuzsanna, Boros Zoltán, Feczkó Zoltán, Miklós-Pataki Georgina, Rostás Emília, Simonffy Katalin, Todan Ildikó, Öllerer József – kihasználva az új politikai konjunktúrát 1990. január 8-án műszaki háttér és szerkesztőségi szobák nélkül, amatőr videósok és fiatal műszaki értelmiségiek (Győrffy György, Kacsó Sándor) segítségével saját kezdeményezésből újraindították a magyar nyelvű műsort. Vezetőjüknek Boros Zoltánt választották, akit később hivatalosan is kineveztek főszerkesztőnek. A magyar adás munkatársi gárdája önálló főszerkesztőség lett.
Boros Zoltán ma is nagyon jól emlékszik azokra a napokra: „1989 decembere a szerkesztőség régi tagjait a világ minden tájára szétszórva találta. Bemondónőnk, Józsa Erika Ausztráliában, Fischer István rendező Németországban, a volt főszerkesztő, Bodor Pál, valamint Csáky Zoltán, Vári Attila Magyarországon telepedett le. Jómagam zenei rendező lettem a televízió zenei stúdiójában, ismét felléptem dzsesszmuzsikusként a hazai fesztiválok színpadain. A televízió élőben közvetítette a román forradalmat. Otthon, a tévékészülék előtt hárman, Simonffy Kati, Veronka, a feleségem és jómagam néztük, mi történik. Mi is kimentünk az utcára, akkor támadt az ötletem, hogy menjünk a rádióhoz. Hazarohantunk, Trabantba vágtuk magunkat, majd tülkölve, nyitott kocsiablakokkal, üvöltözve „vágtattunk be” a televízió udvarára. Egy héten keresztül csak aludni jártunk haza, hol nappal, hol éjszaka, Simonffy Katalinnal váltottuk egymást a négyes stúdióban. A négyes stúdiót, ahonnan az adást sugározták, a Híradó szerkesztősége uralta, bennünket, régi tévéseket ismertek, és mivel az első napokban boldog-boldogtalan megszólalhatott a képernyőn, nem volt akadálya, hogy Simonffy Katalinnal mi is megjelenjünk. Arról beszéltünk, hogy a magyarság is együtt érez a forradalmárokkal, támogatja a demokratikus változásokat. Bejátszottunk egy részletet a Mondod-e még? című filmből, és megjelent a cím előtti szöveg is: a Román Televízió Magyar szerkesztősége bemutatja. Az emberek másnap már azt rebesgették: újraindult a magyar adás. Karácsonykor ismét beültem a stúdióba, magyarul is boldog karácsonyi ünnepet kívántam. A román kolindák mellett megszólalt a Mennyből az angyal és az Oh, Tannenbaum is. A román közszolgálati televízió létrejötte óta nem sugárzott karácsonyi dalokat.”
„Én főleg a színházzal foglalkoztam az új időkben, de érdekeltek a társadalomban lezajló folyamatok, sok riportot készítettem ’90 után. Noha korkedvezménnyel viszonylag korán mentem nyugdíjba, a rádióba rendszeresen bejártam híradózni, sőt egy ideig rovatom is volt. A rádióban kezdtem, és ott is fejeztem be a pályámat, de a tévézést nagyon szerettem” – eleveníti fel emlékeit Tomcsányi Mária, a magyar adás egykori szerkesztője.
Könyvbemutatóval és könnyűzenekoncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása Marosvásárhelyen. A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika – a magyar adás múltjának felidézése könyv formájában az ő ötlete volt –, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária által szerkesztett vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor a szerkesztők nekiláttak a hatalmas feladatnak, még munkacímnek szánták, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált. Elvégre az 1969-es indulástól az 1985-ös betiltásig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. Nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A szembejövő bukaresti magyar adás
A minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi:
– Emlékszik-e még rám?
Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni.
– Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette.
– Így már igen.
A riport
A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket.
A Kaláka
„Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991:
„A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.”
Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára.
A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére.
Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba.
Bodor Pali
Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink.
Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét.
Mondod-e még?
Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt.
A Majtényi-ház
A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák.
Emlékezetes nap
1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult.
De ez már egy másik történet.
Csáky Zoltán |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Politikai közösség vagy diaszpóra az erdélyi magyarság?
Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa Erdély(i) politika Bukarest és Budapest között címmel tartott előadást csütörtök este Marosvásárhelyen a Kultúrpalota kistermében.
A Kós Károly Akadémia által szervezett A Kárpát-medence népei című történelmi előadássorozat utolsó rendezvényén az előadó az erdélyi magyarság politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági alakulását mutatta be a két világháború közötti időszakban, valamint az 1940-44 közötti években és az azután következő évtizedekben. A történész kitért az erdélyi és székely kérdésekre, azokra a felmerülő teóriákra, amelyek a kérdésekre próbáltak választ találni.
Az egyik típus volt a határváltoztatás, a másik a határváltoztatás nélküli, ahová a lakosságcserétől kezdve a kivándoroltatás, a homogenizáció, asszimiláció tartozott. A két világháború közötti Székelyföldre vonatkozó tabukérdés az a székelyföldi nyomor, amelynek többek közt az elvándorlás, kitelepedés, vagy az otthontól távoli, például bukaresti munkavállalás volt a következménye.
Az erdélyi magyarságnak Romániában, azon belül pedig Észak- és Dél-Erdélyben betöltött szerepéről, korszakokról, törésvonalakról, kulcskérdésekről beszélt Bárdi Nándor. Rámutatott, hogy 1918-1940 között a magyarság nemzeti kisebbség volt a Román Királyságban. Majd megváltozott e helyzet 1940 és 44 között, mikor Észak-Erdélyben többséggé vált, Dél-Erdélyben viszont továbbra is kisebbség maradt. Az 1944-1989 közötti évtizedekben többféle megnevezést is kapott az erdélyi magyarság. Így például nemzetiségből nemzeti kisebbséggé vált, majd, a legfájóbbnak az bizonyult, amikor 1984-ben magyarul beszélő románoknak titulálta a hatalom, amely a magyar kultúráról próbálta leválasztani az erdélyi magyarságot.
Az 1989-es rendszerváltást követő időszakokra is kitért az előadó, a szétfejlődésre, az államon kívüli nemzetépítésre, a nemzeti autonómiára mint egyfajta jövőképre, illetve elvárásra. Előadása utolsó részében Bárdi a kettős állampolgársághoz vezető kényszerpályáról és annak lehetséges következményeiről beszélt. Rámutatott azokra a tényezőkre, amelyek megelőzték a honosítást: az autonómia-törekvések kudarcaira, a 2004-es FIDESZ-kommunikációra, ami a népszavazás körül volt jellemző, a megszólíttatási igényre.
A kettős állampolgárság egyik következménye az, mondta, hogy 150 ezer ember vándorolt ki Erdélyből és Vajdaságból, illetve vállalt munkát Nyugaton. A mai nap kulcskérdései közé tartozik, hogy politikai közösség-e az erdélyi magyarság, vagy inkább diaszpóraként kezelendő, diaszpóraként viselkedjen
Antal Erika
maszol.ro

Átadták az elismeréseket
Hétfőn, a Pesti Vigadó épületében többek között Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Kányádi Sándor, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc vehette át a Nemzet Művésze díjat, illetve a cím viselését igazoló díszok-levelet.
A Nemzet Művésze díjat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kezdeményezésére 2013-ban hozta létre az Országgyűlés, idén először ítélték oda, és hatvankilencen kapták meg tíz kategóriában. Az elismerést a magyar művészeti élet Kossuth-díjas és 65. – a tánc-, valamint a cirkuszművészet esetében 50. – életévüket betöltött képviselői kaphatják. A díj életjáradékkal jár, ennek összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 ezer 500 forint.
"Kulturális gazdagság nélkül nincs gazdasági sikerekben is erős ország. A Nemzet Művésze díj a legnagyobb szintű elismerés, amelyről művészekből, Kossuth-díjasokból álló bizottság dönt. A díjazottak tiszta, ikonikus nagyságok, akiknek tevékenysége, életműve előtt pályatársak és a közönség egyaránt elismeréssel adózik" – mondta beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Kiemelte, hogy a legnagyobb művészek esetében a tenni és a lenni egymást feltételezi, nincs alternatíva. Mint kifejtette, a Nemzet Művésze díjjal a magyar művészet szinte minden területét igyekeztek elérni, hiszen minden színtéren vannak olyan alkotók, akik életművükkel, alkotásaikkal különösen sokat adtak nekünk.
Balog Zoltán felsorolta, hogy az elismerést a színházművészet, az irodalom, a zeneművészet, a képzőművészet, a filmművészet, az építőművészet, a táncművészet, az iparművészet, a fotóművészet, a népművészet, valamint a cirkuszművészet területén alkotók számára adományozzák.
"Művészóriások élnek közöttünk, akik pályájuk során maradandót alkottak. Olyan alkotó emberek, akik mögött évtizedek munkája, küzdelmei, tanítói munkája áll. Közös érdekünk, hogy ezeket a művészeket életük végéig hozzásegítsük az alkotás szabadságához a díjhoz járó életjáradékkal. Minket is minősít, hogy a nemzet képes-e megbecsülni értékeit" – jelentette ki a miniszter.
A díjakat Balog Zoltán és Fekete György, az MMA elnöke nyújtotta át. Utóbbi hangsúlyozta, hogy a díjról odaítélő bizottság "komoly és alapos, jóságos, elismerő és tisztelettudó, békés szándékú és méltányos" döntést hozott.
A Nemzet Művésze címet egyszerre legfeljebb hetvenen viselhetik; mivel Kossuth-díjas cirkuszművész jelenleg nincs, idén 69 művészt jelöltek. "A díj és a cím létrehozását 2012-ben az a méltánytalan helyzet alapozta meg, hogy a művészeti ágak képviselői közül életjáradékra eddig csak a színészek, a filmesek, valamint az operaművészek voltak jogosultak. Tudtuk, hogy a többi művészeti ág képviselői között is sok idős alkotó él, akinek szociális körülményei nagyon nehezek" – mondta korábban az előzményekről Fekete György.
A három korábbi elismerés, vagyis a Nemzet Színésze, a Nemzet Filmművésze (régi nevén a Magyar Mozgókép Mestere), valamint a Magyar Állami Operaház Mesterművésze cím viselése nem zárja ki a Nemzet Művésze cím elnyerését, ugyanakkor akik a négy csúcsdíjból többet is megkapnak, választaniuk kell, melyik után veszik fel az adómentes életjáradékot, amely a Nemzet Művésze cím esetében a legmagasabb. A jelenleg duplán érintettek közé tartozik Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze; Makk Károly, Sára Sándor, Szabó István és Tóth János, ők a Magyar Mozgókép Mesterei; valamint Miller Lajos és Pártay Lilla, akik a Magyar Állami Operaház Mesterművészei.
A Nemzet Művésze díjakat az MMA megalakulási dátumához, november ötödikéhez kapcsolódva adták át. A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában tizenketten, a képzőművészet, a színházművészet és a zeneművészet terén 10-10-en, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészeté és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet.
Az ünnepségen fellépett Bogányi Gergely és Kassai István zongoraművész, Szecsődi Ferenc hegedűművész; a programban Liszt Ferenc és Hubay Jenő művei szerepeltek.
"…tudom a titkot, áldás, áldás…"
Magyar írók asztalánál
Alkotói világok, dallam és politikum, újat teremtő visszaút- és mindent elsöprő anyaságélmény találkozásának szolgált színhelyéül múlt csütörtökön a Kultúrpalota kisterme. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár lassan hagyományossá váló rendezvénye, a magyar írók idén is telt házas estje fordított forgatókönyv szerint zajlott: a meghívottak – Szilágyi Ákos, Dragomán György, Szabó T. Anna és Péterfy Gergely – műveikből felolvasva teremtették meg a párbeszédmozaikok hangulatát. A vendégekkel Mészáros Sándor, a Szépírók Társaságának elnöke beszélgetett.
Elsőként Szilágyi Ákos kínált ízelítőt Baglyok könyve című, a politikum ragadozó és prédamadarait "megéneklő" verseskötetéből. A Szól a kuvik már című vers egyedi előadása után magától adódott a lírai szöveg zeneiségére vonatkozó kérdés.
– A dallamról leválaszthatatlan a szöveg. Ezt igazolja a Kalevala, a trubadúr költészet. A középkor végéig nincs néma olvasás. Zümmögő kolostorokról beszélhetünk. Most pedig, az internet világában, amikor minden multimédiális, ez még inkább érzékelhető. (…) Arany Jánost is így, hangosan kell mondani. Lehetetlen némán olvasni az V. Lászlót, abba beleőrülök – mondta a költő, majd a politikai költészet kapcsán így fogalmazott:
– Mindannyian közemberek vagyunk, és a hatalom természeténél fogva állandóan súrlódunk. Újabban a halk szavú lírikusoknál is ezt vettem észre… Akárhogy rakjuk össze a lírai motívumokat, kifejezésre jut a politikai üzenet.
Szilágyi Ákos a tragikusan elhunyt Borbély Szilárdhoz írt versével a magyar irodalom ez évi nagy veszteségére emlékezett.
Út a fához
Dragomán György Máglya című új regényéből olvasta fel a Látóban megjelent részletet. A marosvásárhelyi származású író elöljáróban elmondta, hogy ez az első olyan műve, amelyben nem fiúk szólalnak meg, hanem egy 13 éves kamasz lány, a felolvasást követő rövid beszélgetés során pedig azt is elárulta, hogy a regénynek egyetlen valós szereplője van, a központi elemnek számító diófa, amelyet nagymamája egykori fájáról mintázott.
– 1988 szeptemberében onnan indultunk Magyarországra. Emma egy ilyen kertben él. Sokat írtam arról a fáról. Ma már nincs ott, de meg akartam nézni a helyét az égen, és láttam is.
Mészáros Sándor arra kérdezett rá, hogy miért kellett kilenc évet várni erre a regényre, és feszélyezte-e az alkotásban az írót a korábban megjelent mű, A fehér király sikere.
– Úgy gondolom, hogy megérte azt a kilenc évet az életemből ez a könyv. Miközben írtam, egy másik regényen is dolgoztam, és azt hittem, hogy az lesz meg hamarabb – emlékezett vissza Dragomán György a "kilenc szűkös esztendőre".
– Néha az emberek megszántak, és már nem kérdezték, hogy mikor lesz meg – jegyezte meg viccesen, majd azt is kifejtette, hogy második regényének népszerűsége nem nehezítette és nem is könnyítette az alkotás folyamatát, de megvolt benne a késztetés, hogy új könyvével még többet nyújtson.
Gyermek- és anyalét bűvöletében
Az író felesége, Szabó T. Anna érdekes "kulisszatitkokkal" egészítette ki a Dragomán-regények születéstörténetét.
– Az első könyvét öt évig írta, de nem szólt róla senkinek, azt mondta, hogy műfordítói munkát végez. Az nehezebb időszak volt – mondta a költőnő, majd arra is felhívta az egybegyűltek figyelmét, hogy a harmadik regényt, a Máglya címűt elolvasva lehet igazán megérteni A pusztítás könyve című első művet.
– Te hogy vagy költő, miben más a munkamódszered? – tette fel a kérdést Szabó T. Annának Mészáros Sándor.
– Én is rengeteget dolgozom, esszét és novellákat is írok, ez ellen a kisfiam kétévesen úgy tiltakozott, hogy elvágta a kábelt. Regényírással nem mertem próbálkozni, én ugyanis csak éjjel tudok dolgozni. Ha tudnék délelőtt, akkor írnék regényt. Ha bármit elcserélhetnék, az a reggeli frissesség lenne.
A versek személyes hangvétele kapcsán a költőnő elmondta, hogy eleinte nem akart személyes lenni, nagyon szerette az objektív verseket, első gyermeke világra jöttekor, a szülőszobában, a jövő-menő emberek között változott meg ilyen értelemben az ars poeticája, ahhoz képest ugyanis, aminek abban a helyzetben kitéve érezte magát, a személyesség "semmi". Mint azt a közönség tetszésnyilvánítása is érzékeltette, az irodalmi est legintenzívebb élményét Szabó T. Anna felolvasása nyújtotta. "Nagy, meleg, eleven, fészekadó/ csókol és dúdol és elhagy" – szólt a gyermeki panasz az Elhagy című kötet címadó verséből, majd a Hangok a várakozásban lélegzet-elállító lélekképei vetítődtek ki a hallgatóság elé: "Hordom a terhem, almafa ősszel, itt van az óra, fürdöm a fényben/ ég fele nyúlok, föld fele hajlok, tudom a titkot, áldás, áldás…"
Nagyapák kiváltsága
Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényéből nyújtott irodalmi "kóstolót". A budapesti származású író a felolvasás előtt elmondta, hogy számára azért nagy megtiszteltetés jelen lenni ezen a találkozón, mert az apját a Dragomán György édesapjához fűző barátság révén Vásárhely az ő városa is, kívülről régóta figyeli, és mindig úgy érzi, hogy egy kicsit hazajön ide.
Az est házigazdája nagyapjával, Jékely Zoltánnal való viszonyáról kérdezte az írót.
– Nagyszülőnek lenni egy kivételesen tolvaj helyzet. Olyan szeretetet lophatsz, amit az apai helyzetből adódóan nem lehet – jegyezte meg Péterfy György, aki költő nagyapjával való kapcsolatából az egyértelmű szeretetet, illetve azt emelte ki, hogy Jékely Zoltán a maga részben szász, részben székely identitásával, és azzal, ahogy Schubertet, Mozartot, a német és latin irodalmat finoman felkínálta neki, azonosságtudatának alakulásában is meghatározó szerepet játszott. Nagyapja könyvtárában talált rá arra a Kazinczy- levélre is, amelyből először hallott Kazincy barátjának, Angelo Solimannak, a megnyúzott és kitömött négernek a történetéről, amelynek éveken keresztül a bűvöletében élt. Ebből a történetből született legújabb regénye, melynek elolvasásához az irodalmi est közönsége is kedvet kaphatott.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Diákszínjátszók hétvégéje
Marosvásárhelyen és Erdőszentgyörgyön
Sehol sem érvényesül jobban a színház közösségformáló, összetartó ereje, mint az amatőr mozgalmakban. Amióta létezik a modern értelemben vett színház, mindig is arra alapozott, hogy a művészeti ág sajátos eszközeivel a kognitív és az érzelmi üzenetek tolmácsolása mellett a játék passzív vagy aktív résztvevőjeként szólítsa meg a közönséget. A műkedvelő műhelyek lényege is inkább az, hogy a játszók révén kerüljön közelebb a befogadókhoz mindaz, ami a színházat jellemzi. S így ez a fajta tevékenység akár meghatározó, befolyásoló tényezővel is bír az adott közösségek életében. Ezt bizonyította a hét végén zajló két diákszínjátszó fesztivál. Mindkettőnek már hagyománya van, hiszen a vallási színjátszó találkozót a kilencedik, míg a Kis-Küküllő menti nem hivatásos színjátszók fesztiválját a 21. alkalommal szervezték meg.
Isteni színjáték világi megközelítésben
A marosvásárhelyi református egyházközségek ifjúsági szervezetei szombaton délelőtt a Posta utcai előadóteremben (volt bábszínház) a kilencedik alkalommal szervezték meg az ifikörökként működő színjátszó csoportok találkozóját. Négy gyülekezet mutatta be produkcióit. Az alsóvárosiak Az ember első és utolsó hét napja című darabbal – Imre Jenő lelkipásztor műve – léptek színpadra. A Református Kollégium képviselői az István, a király rockoperát mutatták be. A cserealji gyülekezet ifisei három rövid jelenetet (Imamalom, Esernyő, Azonnali kiszámítás) állítottak össze, míg a Szabadi útiak Farczádi Albert Presszer című egyfelvonásos vígjátékát hozták el a Posta utcai terembe. A produkciókat háromtagú zsűri (Nagy Péter, Vajda György, Nagy Gábor) bírálta el. A közönség is szavazhatott, ugyanis a legjobbnak ítélt előadást az Égjen a láng keresztény zenefesztiválon is bemutatják. Ezenkívül az ítészek tisztje volt kiválasztani a legjobb lány és fiú előadót.
A színre vitt darabok – az István, a király ismert története kivételével – a keresztény tanításról és erkölcsről, ezek mai értelmezéséről, illetve arról szóltak, miként van jelen a vallás a fiatalok életében. A zsűri elsősorban az eredetiséget, a játék dinamikusságát, a közönség befogadókészségét tekintette elhatároló szempontoknak. A színészi játékban pedig a jelenlétet, az alakítást, a megfelelő dikciót figyelte. És nem mellékesen az énekesi teljesítményt is, hiszen a Református Kollégium színjátszói igencsak igényes – referenciaértékkel bíró – produkció színrevitelére vállalkoztak.
A nyertesnek nyilvánított előadás nemcsak a zsűri választása volt, hanem a közönségszavazattal is elismerést nyert Presszer – így ezt a darabot láthatják majd újra a diákok. A legjobb női alakításért járó elismerést Csepán Dorottya, míg a legjobb férfiszereplőnek járó díjat Nagy Lehel nyerte el. Színpadi jelenlétéért Lukács Dalma Népújság-különdíjban részesült.
Fesztivál, kevés érdeklődővel
Annak ellenére, hogy Erdőszentgyörgyön 21 éve szervezik meg a Kis-Küküllő menti nem hivatásos színjátszók fesztiválját, kevés néző volt kíváncsi a produkciókra, legalábbis szombaton délután. Mind színvonalban, mind tematikában – a népszínműtől a vígjátékokon át a kortárs darabokig – igazán érdekes, sokszínű előadásokat láthattak az érdeklődők a háromnapos rendezvényen. Nemcsak a már szinte visszatérő vendégeknek számító szászrégeniek több csoportja mutatkozott be, hanem örvendetes, hogy a kisebb településeken (Makfalva, Nyárádszereda, Csíkfalva) tevékenykedő műkedvelők is felléptek. A fesztivál színvonalát emelte a szintén "hazajáró" celldömölki Soltis Lajos Színház előadása, a mezőkövesdi Színészeti Egyesület, a gyöngyösi Mozaik színikör vagy a krasznai Tinikomédiások produkciója. Természetesen a háziak is kitettek magukért, hiszen a Bodor Péter Színkör vásári komédiája, valamint a Százfonat táncszínháza is méltón színesítette a kínálatot.
Székely-Szabó Zoltán színművész, a zsűri egyik tagja a Népújságnak elmondta, "örvendetes, hogy a fesztivál a 21. kiadásához érkezett, és nemcsak erdélyi, hanem határon túli csoportokat is megmozgat.
– Arra biztattam a fiatalokat, hogy maradjanak együtt, játsszanak, legyenek összeforrott közösség, amely kultúrát közvetít. Őrizzék, ápolják az anyanyelvet, hiszen ez a legnemesebb feladata egy-egy ilyen műkedvelő színjátszó csoportnak. Mindenképpen fontos az, hogy ezek a fiatalok értelmesen töltik el szabadidejüket, alkotnak, és megpróbálják egy kicsit másként láttatni a világot. Közösségformáló hatásuk is van, hiszen nemcsak ők, hanem közönségük is megerősödik identitásában, a bizalomban, közösségi összetartozásban. Jó volt látni, hogy a gyerekek és a fiatalok olyan darabok színrevitelét is felvállalják, amelyekkel a régmúlt, a népi kultúra hagyományaiba, a mesevilágba röpítenek, és ezáltal saját közönségüknek is felelevenítik múltunk kincseit. Voltak profi és csetlő-botló előadások is. Az ítészek szakmai tanácsokkal látták el a fellépőket, hiszen egy ilyen fesztivál jó alkalom a tanulásra, a tapasztalatcserére is. A célunk az, hogy tovább ösztönözzük őket az alkotásra, a színjátszásra. Van akit és amiért. Sajnos lehangoló, hogy míg tudomásom szerint a kezdetekben minden alkalommal zsúfolásig megtelt a nézőtér, most a színjátszókon kívül alig volt érdeklődő.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

A művészetit is támogatja a Studium
Folytatja a tanintézetek támogatását a Studium Alapítvány Marosvásárhelyen, idén a művészeti oktatás segítését is tervbe vették.
A Studium Alapítvány a marosvásárhelyi állami magyar nyelvű felsőoktatás támogatását tűzte ki feladatául ezelőtt 15 évvel, de ma már abban is gondolkodnak, hogy az elemi magyar nyelvű oktatást is támogassák, mert innen kerül ki az utánpótlás az egyetemekre. Ezért 2013-ban nagy projektbe kezdtek – tájékoztattak: terveket készítettek a marosvásárhelyi iskolák magyar osztályainak támogatására. Első lépésként két jelentős pályázatot nyertek: az alapítvány tavaly a Bethlen Gábor Alaptól nyert támogatást a Bolyai Farkas Gimnázium elemi osztályai felszerelésének bővítésére és felújítására. A Studium Hét keretén belül tavaly októberben Budapest Bár jótékonysági koncertet szerveztek, amely alkalommal a Bolyai Farkas Gimnázium és a Marosvásárhelyi Református Kollégium taneszközeinek felújítására gyűjtöttek.
Az alapítvány képviselői arról tájékoztattak, hogy idén is folytatják a támogatói munkát a marosvásárhelyi magyar oktatásért. Ugyancsak a Bethlen Gábor Alapnál megpályázott és megnyert 600 ezer forinttal, valamint a júniusi Budapest Bár koncerten összegyűlt adományokkal segítik a marosvásárhelyi középiskolai művészeti oktatást, így ez alkalommal a Marosvásárhelyi Művészeti Gimnáziumot támogatják. A Bethlen Gábor Alaptól érkezett összegből az iskola hangszereket vásárolt: egy fuvolát, egy fagottot és 10 darab ütőt perkúciós hangszerekhez. A jótékonysági koncert alkalmával összegyűlt 2540 lejből két videóprojektort vásároltak, továbbá két asztali számítógépet is felajánlottak az iskolának. Az adományok ünnepélyes átadására kedden 13 órától kerül sor a Művészeti Gimnázium dísztermében. Jelen lesznek a Studium Alapítvány képviselői mellett Diana Sabina Grozav igazgatónő, Ávéd Éva aligazgatónő és Geréd Jolán tanárnő, aki az iskola részéről képviseli a projektet, valamint az iskola oktatói.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Közszolgálat régen és ma (45 éves a magyar adás)
Miként lehetett a valóságot bemutatni, értéket csempészni a magyar adásba a cenzúra idején? Milyen kihívásokat hozott az öt év kényszerszünet utáni  újrakezdés? Hogyan lehet felvenni a versenyt a kiszélesedett médiakínálattal? Mit tehet a magyar adás szerkesztősége pénz nélkül, a nézők és a politikum kegyvesztettjeként? – ezek voltak a Román Televízió magyar adása fennállásának negyvenöt éves születésnapját ünneplő egész éves rendezvénysorozat záróeseménye, a vasárnap Sepsiszentgyörgyön tartott fórum fő témái.
1969. november 23-án  szólalt meg először magyar bemondó a román közszolgálati televízióban. Tizenhat év sugárzás után a magyar adást a hatalom megszüntette, a rendszerváltáskor, huszonöt évvel ezelőtt újraindult. Eme kettős évforduló jegyében nyitotta meg a vasárnapi vitafórumot Mosoni Emőke, a magyar adás jelenlegi főszerkesztője, menedzsere, aki szerint „a közszolgálatról manapság egyre kevesebb szó esik, ha mégis, akkor rendszerint elmarasztaló hangnemben.” A főszerkesztő úgy véli, ez a megítélés érinti a magyar adást is, de ennek ellenére van, mit felmutatniuk. „A negyvenöt év nem telt el nyomtalanul, megvan, dokumentumértékű. De vajon mit hoz a következő negyvenöt év? Úgy gondoltuk, az évforduló megfelelő alkalom arra, hogy nyíltan beszéljünk közös dolgainkról.”
Háromszék a tévében
Nehéz közszolgának lenni – hangsúlyozta köszöntőjében Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki bízik abban, hogy a jelenlegi helyzet nem rendíti meg hitében a magyar adás szerkesztőségét.
A fórum első részében Háromszéken készített felvételekből vetítettek részleteket, amelyekről Kacsó Edith beszélgetett a meghívottakkal. Elsőként a Völgyesi András rendezte, 1976-os Csongor és Tünde képsorai villantak fel, majd a Bocsárdi László rendezésében 2000-ben, a Háromszék Táncegyüttessel közösen színre vitt Vérnászt idézték meg, amely egyfajta vízválasztó is volt a sepsiszentgyörgyi színház életében. Bocsárdi László említette azokat az időket, amikor a színház sokak számára egyfajta menekülés volt az önkifejezés valamilyen formájába, ellenben később, a kísérletezés útjára lépve születtek meg azok az előadások, amelyek révén folyamatosan frissíti eszköztárát. Váry O. Péter, lapunk munkatársa arról beszélt, hogy a Háromszék mindenkor különös odafigyeléssel követte a színházi történéseket, az előadásokról közölt írások közönségnevelő hatásúak. A Kőrösi Csoma Sándor útját megjáró, korán elhunyt Jakabos Ödönről vetített filmrészletet követően a nagy utazóra testvére, Rácz Éva emlékezett, majd a sepsiszentgyörgyi cigarettagyár 2011-es bezárása ürügyén Ferencz Csaba, lapunk gazdasági ügyvezetője beszélt a magánosítás útvesztőiről, a fiatalság jelenlegi lehetőségeiről.
A cenzúra idején
Szilágyi-Gödri Ildikó azzal vezette fel a magyar adás 1969–1985 közötti,  megszüntetésig tartó időszakának ismertetését, hogy „az erdélyi magyarság meghatározó közéleti fóruma volt”, amit Tomcsányi Mária, Simonffy Katalin és Józsa Erika a helyszínen is megerősített, és ami kiderül a hármuk által szerkesztett,  A mi magyar adásunk című kötetből is. „Felmutattuk értékeinket, bemutattunk embereket, és ebből lett a magyar adás. Minket így neveltek, hogy valamilyen hivatást, küldetést kell teljesíteni” – hangsúlyozta Tomcsányi Mária. Józsa Erika elmondta, bár a szerkesztőségi gyűléseken nem  hangzott el, hogy  értéket mentenek, népművelők, de azokban a falvakban, ahová a szerkesztőség elment filmezni, „azért egy-egy lakodalmi népszokás fennmaradt”. Simonffy Katalin szerint diktatúrában könnyebb volt televíziózni, egészen más töltete volt, amit akkor egy-egy adásban elmondtak, a nézők pontosan értették, hogy mi a mögöttes tartalom. Simonffy szerint „mindenki egyszemélyes intézményként vállalta feladatát”. A szóban forgó időszak képkockái forogtak: Csáky Zoltán egy tragikusan végződő bicskázásról szóló filmjéből, Csép Sándor a kalotaszegi egykézés okát boncolgató dokumentumfilmjéből, majd Józsa Erika meglepetésként bejátszotta Bodor Pál egykori főszerkesztő videoüzenetét, aki szerint nem volt hiábavaló ez a „szinte eszelős elképzelés”, amit a magyar adás jelentett, és megköszönte minden egykori munkatársának a kitartást.
Az újrakezdés
Az 1989. december 21., 22. és 23-ai eseményekre Boros Zoltán és Simonffy Katalin emlékeztette a vitafórum hallgatóit, rövid bejátszásban idézték fel a fordulat utáni első jelentkezést a Szabad Román Televízióban. Egy hónapig nyolc-tízezer ember is tartózkodott a televízió épületének udvarán, onnan is lőttek, oda is lőttek – emlékezett Boros Zoltán, az újrakezdés utáni főszerkesztő, aki egykori és új kollégáival igyekezett a valóságról tájékoztatni a közvéleményt. Ebben kiváló munkatársra talált Koczka György személyében, aki 1989 decemberében a szabadságot mikrofonnal a kezében élte meg a temesvári rádiónál, majd mindvégig azon volt, hogy kiderüljön az igazság az akkori történésekről. Ez sarkallta akkor is, amikor 1990 fekete márciusában a marosvásárhelyi eseményekről és annak következményeiről forgatott filmet, az ő mikrofonja előtt vallotta be ország-világnak a libánfalvi Mihai Cofariu, hogy nem maguktól mentek Marosvásárhelyre, hanem a pap küldte, hogy megvédjék a „békésen tüntető románokat” a magyarokkal szemben. Az akkori események következtében börtönbe zárt Cseresznyés Pállal Galbács Pál készített interjút, ebből is láthatott részletet a fórum vasárnapi közönsége, mindkettőt Kacsó Sándor filmezte, Tófalvi Zoltán pedig a véres napok előzményeit ismertette, hangsúlyozva, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak március 7-én megkezdett ülősztrájkja indította el a lavinát. Szerinte 1990 fekete márciusát „jobban ki kellett volna használni a magyar jogkövetelések szempontjából”.
A magyar adás operatőrei ott voltak kameráikkal a Bukaresti Egyetem téri tüntetéseknél, a bányászjárások alkalmával, a televízió alkalmazottjainak megszorítások elleni tiltakozásánál, valahányszor az utcára ment a tömeg, nemcsak megörökítették, hanem bizonyos helyzetekben befolyásolták is az eseményeket – szögezték le a szerkesztők. Versenyhelyzet és túlélés
Az 1990-es évek nem csak a társadalomban hoztak változást, a média is jócskán átalakult, a televíziózásban pedig más fogyasztói szokások honosodtak meg. Kábeltelevíziók, helyi televíziók sugároztak átvett, illetve saját készítésű magyar nyelvű műsorokat, ezekkel nehéz volt felvennie a versenyt az egyre szűkülő anyagi lehetőségekkel működő hazai közszolgálati magyar adásnak. Kacsó Sándor, aki Boros Zoltántól vette át az adás főszerkesztését, folyamatosan azzal szembesült, hogy az eladósodott Román Televízió magával rántja a magyar adást is, a felgyűlt adósságok miatt egyre kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk. Mosoni Emőke már ilyen szűk pénztárcájú szerkesztőséget vett át, jelenleg három csatornán heti hat óra adást kell készíteniük mind kisebb költségvetésből. A megkérdőjelezett jövőről a fórum negyedik témakörében beszélgettek a meghívottakkal. Ferencz Judit egy korábbi adásban Márton Árpád képviselőt faggatta a törvénykezés bonyolultságáról, ebből láthattunk részletet, a lehetőségekről pedig Gáspárik Attila, az Országos Audiovizuális Tanács egykori tagja, valamint Eckstein-Kovács Péter volt kisebbségügyi miniszter, mondott néhány ötletet. Gáspárik szerint újra kell fogalmazni a közszolgálatiságot, és élni kell a digitális média lehetőségeivel, mert a televíziózás, miként az egész média globális átalakulásban van. Eckstein-Kovács Péter azt javasolta, keressenek olyan egyéniségeket a műsorok elkészítéséhez, akik „viszik az adást”. Szerinte a politika mindig bele akar avatkozni, hogy mit mondjon a média, az adott szerkesztőség vezetőségének a dolga, hogy megtalálja és megőrizze függetlenségét, hitelességét. Arra a kérdésre, hogy lesz-e közszolgálatiság öt, tíz év múlva, mind­annyian azt válaszolták, hogy lesz, de azt senki nem tudta, milyen pénzből, hogyan, miként? Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője felvetette, az információdömpingben elvész a tartalom, ezért nem olyan derűlátó, mint kollégái. Válaszul mondta Gáspárik Attila, ha lett volna, ha lenne erős érdekvédelmi szakmai szervezete a hazai magyar médiának, amely kiáll a közszolgálatiság mellett, akkor most nem itt állnánk.
Mosoni Emőke azzal zárta a magyar adás 45 éves születésnapját ünneplő, kissé keserédesre sikerült – nem alaptalanul és nem véletlenül – fórumot, hogy annyi biztos, „a tartalom mögött előállítás van, amihez pénz kell. A tartalom akkor ér valamit, ha azt nézik. Az utóbbi években kiestünk a nézők kegyeiből. Ami azt jelenti, hogy kiestünk a politikum kegyeiből is. (…)  Közösen kell megtalálnunk a megoldást a kollégákkal, hogy ne kössünk olyan kompromisszumot, amelyet aztán életünk végéig bánunk. Első lépésként valahogy vissza kell kerülnünk a köztudatba”. Megfogalmazása szerint az évforduló éve ünnep is, de jó alkalom visszatérni a gyökerekhez. „Arra támaszkodunk, amink van, amire kíváncsiak az emberek. Így próbálunk visszakerülni a nézők kegyeibe. Hogy lássák, ma is készülnek a magyar adásban olyan anyagok, amelyek sehol máshol nem. És érdemes megnézni, mert nekik szól.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sütő, a megkerülhetetlen
(M)ilyen gazdagok vagyunk? címmel tartottak kétnapos konferenciát Sütő András életművéről Marosvásárhelyen. A hamarosan könyv formájában is megjelenő előadásokat Parászka Boróka összegezte.
Aligha van fontosabb és nehezebb kulturális vállalkozás ma Marosvásárhelyen, mint a Művészeti Egyetem munkatársai által szervezett, október utolsó hetén zajló Sütő András „műhelykonferencia”. A kétnapos beszélgetéssorozat célja a programismertető szerint  „olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott  –  és remélhetően termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek”. Az óvatos és diplomatikus felhívószöveg sejteni engedi, mi is a tétje egy ilyen egyeztetésnek. A Sütő-életmű a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kulcsa a társadalmi emlékezet és a kulturális helyzetértékelés szempontjából Erdélyben. Arra azonban, hogy hogyan lehet érvényesen és korszerűen kezelni ezt a hagyatékot, nincs egyértelmű és konszenzusos alapon elfogadott válasza sem az irodalom- sem a társadalomtudományoknak. A Sütő-életmű újraértelmezésére volt néhány kísérlet az elmúlt években, de ezek lezáratlan vitákba, esetenként botrányba fulladtak. Azon a területen, amely az erdélyi közösségi emlékezetben és tudásban Sütőhöz köthető, egyre nagyobb fehér folt tátong, egyre kisebb az esély arra, hogy a hiányosságokat, anakronizmusokat korrigálni lehessen.
Megnyitott kérdések
A marosvásárhelyi műhelymunka kockázata tehát nagyon nagy volt. Nem is indult zökkenőmentesen ez az eszmecsere: a meghívott előadók közül különböző személyes, vagy más okok miatt többen visszaléptek, lemondták részvételüket. Sajnos nélkülözni kellett például a Debreceni Egyetem munkatársait (Cs. Nagy Ibolyát, Márkus Bélát), és nem volt jelen Stefano Bottoni sem, akinek kutatásai alapjaiban érintették mindazt, amit Sütő András rendszerváltás előtti politikai-közéleti szerepéről tudható. Bár a vita a résztvevők távolmaradása miatt nem érintett minden problémát, ennek ellenére elérte célját: kérdések sorát nyitotta meg, körvonalazódott, miért és hogyan érdemes gondozni a jövőben a Sütő-hagyatékot. A megnyitón a Művészeti Egyetem dékánja, Kós Anna azzal ösztönözte a beszélgetést, hogy elengedhetetlen „szakszerű nyomot hagyni nagyjainknak.”  Hogy mit jelent a „szakszerűség”, arra különböző válaszokat adott a két napos eszmecsere.
Román párhuzamok
Valószínűleg a legnagyobb meglepetést Sorin Criţan, a Művészeti Egyetem rektora okozta, aki román nyelven adott elő Sütő Andrásról, és az életmű román irodalmi párhuzamait kereste, illetve mutatta ki. Az Anyám könnyű álmot ígér és az Engedjétek hozzám jönni a szavakat bizonyultak a legfontosabbnak ebben a motívumokat-alaptémákat rendszerező értelmezésben, amelyen átütött az érzelmi érintettség, a rácsodálkozás, a filozófiailag megalapozott és megtámogatott lelkesedés. Sorin Crişan megértette, hogy mi a fontossága Sütő Andrásnak, azt is megértette, amivel a magyar irodalomtörténet máig adós:
ez nem csak egy erdélyi magyar életmű, hanem egy romániai magyar hagyaték is, amely sok, máig nem azonosított szállal kötődik a román kultúrához.
És megértette azt is, milyen tétje van annak, hogy román kutató emlékezzen az 1990-es atrocitások magyar író-áldozatára. „Nem is gondoltam volna azt, hogy Sütő András kötődik a román irodalomhoz is” – reagált a rektor felszólalására Szász László irodalomtörténész, író, aki szerint a konferenciának azt a kánont kell megtalálnia, amibe „beléphet Sütő András”, mert „nem az életmű és a műalkotás értéke változik, hanem a kánon”. Ugyancsak Szász László mondta, Sorin Crişan szavaira reagálva, hogy a Sütő életmű „meghitt mítoszait” nem leépíteni kell, hanem  át- és újraépíteni. Ezt a célt igyekezett követni Elek Tibor irodalomtörténész, aki az Anyám könnyű álmot ígér értelmezését vissza kívánta venni az általa ideológiainak nevezett megközelítésektől, a mű esztétikai értékeire, például személyességére hívta fel a figyelmet. Ő volt az egyetlen, aki érintette az elmúlt évtizedben zajló Sütő-vitákat, illetve a Sütő életművel kapcsolatban megfogalmazott negatív kritikákat. Igaz ezeket felszínesnek és cáfolhatónak ítélte. Azzal a kritikával kapcsolatban például, hogy Sütő a hetvenes években nem élt az ellenzéki irodalom eszközeivel és lehetőségeivel, megjegyezte, erre a következtetésre csak az jut, aki nem érti, vagy szándékosan félreérti az Anyám könnyű álmot ígér szövegét.  Hozzátette ugyanakkor, hogy Sütő András „inkább lantosa, mint kritikusa” volt korának. Az Elek Tibor által megfogalmazott „kritika kritikája” tulajdonképpen megválaszolatlan maradt, mivel azok, akik a kifogásolt értelmezéseket közreadták, nem voltak a konferencia résztvevői.
Az egyértelművé vált, hogy az ezredfordulón elhalt viták rendezése nem elodázható, mint ahogy az is, hogy Sütő András viszonya a korabeli irodalmi áramlatokhoz, a kulturális, illetve politikai ellenzékiséghez csak akkor értékelhető objektíven, ha a teljes romániai kontextust figyelembe veszi az értelmezés.
Ez pedig akkor lehetséges – hangzott el a sokszor, több okból ismételt mondat – ha a hagyatéka kutathatóvá válik, így az is követhető: mi az, amit például a román irodalomból a szerző ismert, véleményezett. Ez a dimenzió teljességgel feltáratlan. Sütő András, ha csak a róla írt monográfiák, elemzések számát vesszük alapul, sokkal inkább „magyarországi” író, mint erdélyi. Magyarországon ugyanis sokkal intenzívebb figyelem fordult felé az elmúlt évtizedekben, mint Erdélyben. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lett volna kulcsfigurája az erdélyi köz- és kulturális életnek. Sokkal inkább a munkásságát érintő reflexiók intenzitását jelzi. Hogy miért vált Magyarországon fontossá Sütő András a hetvenes-nyolcvanas években, azt szemléletesen megvilágította  Kovács Dezső és Jákfalvi Magdolna. A két színházi szakmeber Sütő András magyarországi bemutatóinak kontextusát ismertette. „Puha, inkább slampos” diktatúrában kerültek színpadra Sütő művei – fogalmazott Kovács Dezső – aki arra mutatott rá, a politika támogatta bizonyos értelemben ezt a színházi rendszerkritikát, „fényezte magát” ezzel a nyitottságával. Az a különös fordulat, hogy az Erdélyről író, erdélyi Sütő András mégiscsak Magyarországon válik jelentős mértékben értelmezetté, nem egyszeri ebben az életműben. Mit kezdjünk például azzal a ténnyel, hogy a protestantizmus nagy drámáiról, karaktereiről író Sütő András kifejezetten távol tartotta magát az egyháztól? Valóban távolságról van-e szó, vagy valamiképp mégiscsak, búvópatakként, kódként – hasonlóan a kisebbségi közösség kódjaihoz – nagyon is jelen van, új tartalmat nyer a protestantizmus? És ha Sütő újraírta a reformáció nagy témáit-alakjait, hogyan reagált erre az egyház?
Tartható-e az állítás, hogy a rendszerváltás előtti rezsim ugyanúgy járt el Sütővel, mint ahogyan a református egyház?
Szász László részletes, dokumentált előadását nehéz néhány mondatban visszaadni, de ezen a jelzett nyomvonalon is több szempontból újra értelmezhetőek Sütő legfontosabb drámái.
 Feledés várja?  
Ha azonban a Szász után következő felszólaló alapján döntünk arról, hogyan kezeljük a hagyatékot, rövidre zárhatjuk a hasonló dilemmákat. Vida Gábor ugyanis arról olvasott fel tömör, nagyon gondosan felépített szöveget: miért érezte egyetemista  felvételizőként, a nyolcvanas évek végén, reménybeli Magyar szakosként Sütő András prózáját olvashatatlannak, és nem folytathatónak? Vida nem viaskodott azzal, hogy megfejtse a Sütő-kódokat, sem a kisebbségit, sem a protestánst. Elutasította a „bővítmények mögötti bravúrkodást”, amely mögött „eltűnik a szerző”. Sütőt a „feledés várja” – mondta a legfrisebb, és méltán sikeres Erdély-regény szerzője – radikális jelzőit rosszallóan fogadta a közönség. „Ennek elment az esze” – hallatszott a közönség soraiból: ez az írói el- és leszámolás volt a Sütő-konferencia legdrámaibb pillanata, amelynek megvolt a maga paradoxona. A Sütő-ellenes, metaforákat, jelzős szerkezeteket elutasító szöveg ugyanis metaforákkal, jelzős szerkezetekkel volt tele, úgy működött, mint egy Sütő-mű. Hogy lehet ugyanúgy teljesen mást állítani? Hogyan fedhetik el egymást a jelentések? Hogyan lehet szembefordítani saját írói eszközeit a szerzővel? Erre a kérdésre a konferencia második napján Aradi József adott választ, aki a Sütő életmű digitális jelen (nem) létéről, valamint a metafórákból való kilépés lehetetlenségéről tartott előadást. Az eszmecsere során az elméleti és praktikus kérdések kiegészítették egymást, bizonyos értelemben össze is kapcsolódtak. Az Aradi által felvetett digitalizálási problémák-lehetőségek  érintették a kérdést, hogy mennyire hozzáférhető ma Sütő András magyar nyelven. Szó esett arról is, hogy a magyar kultúrán kívül mennyire van vagy lehetne jelen ez az életmű. Kuszálik Péter bibliográfusként pedig azzal szembesített: ma még olyasmi is problémát jelent, hogy mi egy-egy Sütő mű pontos címe, hányféle szövegváltozata van a munkáinak. A Sütő-bibliográfia összeállítója  összegezte, melyek lennének egy teljes életműkiadás feltételei, és milyen haszna lehetne egy ilyen vállalkozásnak. A praktikus megfontolásokat újra és újra fölülírták az indulatok, vagy a megoldatlan kérdések. Molnár Gusztáv hosszú és szövevényes ismertetőt tartott Sütő már sokat vitatott 1956-os szerepéről. A dolgozat legalább annyira szólt Sütőről, mint amennyire arról: miért nem közölhette ezt a tanulmányt a szerző, melyik szerkesztőség, milyen indokkal utasította el. Sütő sokakat érint, sokaknak jelent eszközt ez az életmű, illetve az azzal való foglalkozás az önértelmezéshez, saját helyzetük, múltjuk, jelenük értékeléséhez. Ez derült ki Molnár Gusztáv előadásábol csakúgy, mint az előadásokon kívül felszólaló résztvevők mondanivalójából. Ötvös József református esperes személyes emlékeit mondta el arról, miféle vitákat váltottak ki a protestantizmust érintő művek. Bodolai Gyöngyi újságíró, egykori magyarszakos tanár arra emlékeztetett: ezek a művek nem csak irodalomértőkhöz jutottak el, és nem csak irodalomértőkre- és fogyasztókra hatottak. A hetvenes-nyolcvanas években falun idézték, adták kézről-kézre könyveit, vagy éppen tanulták meg, adták elő Sütő András szövegeit.
Összességében kezelhető
Nosztalgia, kritika és szakszerűségre törekvő irodalomértés ért össze a konferencia ideje alatt. Számtalan kutatási téma, megoldatlan feladat merült fel. Körvonalazódott az is, hogy ha a szakszerű filológiai munka feltételei nem lesznek adottak, hogyan tűnhet el a köztudatból, vagy sérülhet a rosszul szerkesztet kiadványokban újra megjelenő Sütő-életmű. Felvillant néhány ellentétes szempont is, de a korábbi viták rendezéséig nem jutott el ez az eszmecsere. Mint ahogy az sem dőlt el, pontosan milyen szemlélet, milyen módszertan mentén haladjon a Sütő hagyaték gondozása. Erre a kérdésre részben Markó Béla adott választ, aki Sütő András közéleti szerepvállalásáról tartott előadást. Személyes emlékek, és nagyon szakszerű, helyenként távolságtartó, kritikus esztétikai, helyenként elismerő közéleti értékelés ért össze. Mert a Sütő-életmű így, összességében kezelhető. A közéleti és az irodalmi pálya nem válaszható el a politikaitól, – hangsúlyozta Markó. A Sütő-kultusz nem érinthetetlen, tette hozzá, lehet kritizálni, vagy elutasítani az életmű néhány elemét. Fel kell azonban ismerni ennek a pályának azon részeit, amelyek ma is mintát jelenthetnek, amelyek érvényesek maradtak, vagy amelyek ma is meghatározzák a közösségi önismeretet. Ilyen minta a „normális radikalizmusa”, amely határozott célokhoz is a tárgyalás lehetőségét kereste. És ilyen, mint az a makacsság, amellyel Erdélyhez ragaszkodott.
*
A konferencián elhangzott előadások szövegét a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hamarosan kötetben jelenteti meg. A műhelymunka valódi sikere az lehet, ha döntés születik a Sütő-hagyaték kutathatóságáról (az is felmerült, olyan irodalmi központ létrehozására van szükség, amilyen a kolozsvári Szabédi-ház), ha csökkennek a társadalmi önismeret fehér foltjai, ha sikerül konszenzusra jutni a Sütő-életmű értelmezésével kapcsolatban, vagy legalább sikerül közelíteni az álláspontokat. Mindehhez most van némi akarat, és némi érdeklődés (a konferencia előadóin kívül kisszámú, de kitartó közönség követte az előadásokat), és adott egy  életmű, amelyet – akár elfogadjuk, akár elutasítjuk – nem lehet megkerülni. Ott van mindabban, ahogyan magunkról gondolkodunk, és amit magunkról gondolunk Erdélyben.
Megjegyzés: Parászka Boróka évek óta harcol Sütő András munkásságának elismerése ellen.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Érdekérvényesítő tanfolyam a CEMO-nál
Az erdélyi magyar civil szervezetek érdekérvényesítő képessége alacsony – vonták le a lehangoló következtetéseket a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) munkatársai, akik a hiány pótlása érdekében képzést szerveztek civileknek.
Szigeti Enikő, a Marosvásárhelyen tevékenykedő csoport vezetője létfontosságúnak tartja az érdekérvényesítést, amely nélkül főként az erdélyi civil társadalom nem tud igazán hatékonyan dolgozni.
„Mivel az érdekérvényesítést Romániában egyetlen egyetemen sem oktatják, az önkéntesek szakmai ismeretei hiányosak” – magyarázta Szigeti. Ráadásul a kisebb településeken, illetve azon városok közül is egy néhányban, ahol a magyarság kisebb számarányban él, hiányoznak a közösség jogaiért kiálló civil aktivisták. A CEMO munkatársa elmondta, Magyarországon ingyenes tanfolyamok keretében már témakörönként oktatják a lobbizást és az érdekérvényesítést. Ahhoz képest viszont, hogy évekkel ezelőtt a vásárhelyi szervezet tanfolyamára alig akadt jelentkező, és az is, aki eljött, nemigen értette, miről van szó, napjainkban egyre többen és bátrabban vágnak bele ebbe az egyáltalán nem könnyű munkába.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom interaktív képzése során a mintegy huszonöt résztvevő megismerkedhetett a civil érdekérvényesítés elméleti hátterével, továbbá egy szimulációs tevékenység során az érdekérvényesítés fontos eszközeit, a tárgyalástechnikát és a kommunikációt gyakorolhatta. Végezetül a résztvevők kis csoportokban elkészítették az általuk képviselt ügy érdekérvényesítés stratégiájának tervezetét.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Marosvásárhelyen és Aradon is irodát nyit a Magyar Nemzeti Kereskedőház
A meglévő kolozsvári, nagyváradi, székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi és szatmárnémeti iroda mellett Marosvásárhelyen és Aradon készül új irodát nyitni a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt.; a cég a jövő évben 22-re bővíti azt az irodahálózatát, melyet januártól vesz át a Kárpát Régió Üzleti Hálózattól. Minderről Kupcsok Lajos, a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. vezérigazgató-helyettese beszélt hétfőn Kolozsváron, a harmadik magyar-román üzleti fórumon. A kibővülő irodahálózat feladata a mikro-, kis- és középvállalatok exportjának az elősegítése lesz, de emellett a duális szakoktatás terjesztése terén is szerepet szánnak az irodáknak - tette hozzá. Utalt arra, hogy 2015-öt a szakoktatás évévé nyilvánította a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT).
A fórumot Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, a kolozsvári polgármesteri hivatal, a Kárpátia Magyar-Román Kereskedelmi és Iparkamara, a Kolozs Megyei Kereskedelmi és Iparkamara, a Kolozs Megyei Tanács és a Babes-Bolyai Tudományegyetem szervezte, hogy elősegítse a két ország gazdasági kapcsolatainak fejlődését.
"Hét irodát kívánunk működtetni Romániában, és hetet Szlovákiában, a többi nyolc arányosan oszlana meg a többi hat ország között" - ismertette a vezérigazgató. Emlékeztetett arra, hogy a Kárpát Régió Üzleti Hálózat jelenlegi szlovákiai, ukrajnai, romániai, szerbiai, horvátországi és szlovéniai irodái patkó alakban veszik körbe Magyarországot. Hozzátette, az ausztriai és a lengyelországi iroda megnyitásával a hálózat immár Közép-Európa egészére kiterjed.
Kupcsok Lajos Romániát Magyarország egyik legfontosabb gazdasági partnerének nevezte. Mint megemlítette, a magyar termékek export mértéke szerinti rangsorban Németországot Románia és Szlovákia követi. Az üzleti fórum megnyitóján Emil Boc, Kolozsvár polgármestere elmondta, hogy Magyarország vezeti a Kolozsváron befektető cégek országok szerinti rangsorát. A kolozsvári statisztikát az billenti Magyarország javára, hogy Erdély fővárosában van bejegyezve a Mol Románia, amely az ország egész területén több mint 150 üzemanyagtöltő-állomást üzemeltet.(mti) 
Transindex.ro

"Vállalnunk kell gyökereinket!"
Fontosak a csángók! Elsősorban mert magyarok, és nem vagyunk olyan sokan, hogy egyetlen emberről, egyetlen kis közösségről is elfeledkezzünk. Másodsorban, mert hallatlan értékeket őriznek, amelyek a magyar művészettörténet számára fontosak, olyan értékek, amelyek a Kárpát-medence más helyein nincsenek meg – mondta egyebek között Halász Péter néprajzkutató Salamon József gyimesbükki római katolikus lelkész Gyimes című, 550 oldalas, 33 fejezetből álló könyvének bemutatóján, amelyre hétfőn este került sor a Deus Providebit Házban.
A kötet Gyimesbükk történetét taglalja a völgy benépesítésétől kezdve napjainkig. Salamon Józsefet saját bevallása szerint az a szándék vezérelte, hogy minden fellelhető adatot közöljön a településről, mert még mindig vannak, akik manapság is szeretnék beolvasztani a román többségbe a magyar anyanyelvű közösséget, és attól sem riadnak vissza, hogy történelmet hamisítsanak. Ezért is tartotta fontosnak, hogy a legfontosabb levéltári adatokat, tényeket, anyakönyvi, gazdasági és hadtörténeti adatokat az itt élő magyar közösség rendelkezésére bocsássa, mert Gyimesbükköt 1951-ben Bákó megyéhez csatolták, és minden eszközzel megpróbálták az itt élő magyarokat elrománosítani.
Egyházközségileg azonban továbbra is a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekséghez tartoznak, és a hitüket megőrző közösségeket az elnyomó rendszernek nem sikerült teljes mértékben megtörni. Isten teremtette jognak és ugyanakkor kötelességnek nevezte, hogy beszéljen a közösség múltjáról.
– Vállalnunk kell gyökereinket, kötelességünk a hazugságokra rávilágítani, és megtalálni a helyes utat a szeretet és igazság jegyében – jelentette ki.
A könyvet és a szerzőt dr. Barabás László néprajzkutató, a Károli Gáspár református egyetem tanára méltatta, kapcsolódási pontokat keresve Gyimes, Gyimesbükk és Marosvásárhely között. Óriási munkának nevezte, amely műfaji szempontból lehetne történelmi olvasókönyv, történelmi vagy akár egyháztörténeti monográfia, népismereti könyv, amelyben a tájtól a népviseletig mindent megtalál az olvasó, de nevezhetnénk akár egyházi missziós munkának, iskolai történeti munkának 300 évre visszamenőleg. Barabás László szerint nem szabad regényként olvasni, egyszerre végigolvasni nem lehet. Mégsem tanulmány-gyűjtemény. Salamon József a statisztikát, a szobrokat, a temetőt, a kollégáit, a tanítókat beszélteti.
Hallatlan értékeket őriznek
A könyvbemutatón jelen volt Halász Péter néprajzkutató, aki életének jelentős részét a moldvai csángók kultúrájának, szokásainak kutatására fordította, adatokat gyűjtve a Magyar néprajzi atlasz számára, és aki 2010-ben Gyimesközéplokra költözött. Kijelentette: "Fontosak a csángók! Ellsősorban mert magyarok, és nem vagyunk olyan sokan, hogy egyetlen emberről, egyetlen kis közösségről is elfeledkezzünk. Másodsorban, mert hallatlan értékeket őriznek, amelyek a magyar művészettörténet számára fontosak, olyan értékek, amelyek a Kárpát-medence más helyein nincsenek meg. Harmadsorban pedig azért, mert mindnyájunkra ez a sors vár nem csak Erdélyben, a Kárpát-medencében. Ezt a sorsot szánják nekünk még Brüsszelben is".
Szükségből született meg ez a könyv!
– Szükségből született meg ez a könyv – jelentette ki Salamon József atya, aki magát nem nevezte írónak: azért írta meg, mert más nem tette meg, és fontosnak tartotta, hogy ez a nép megismerje a múltját, igazi gyökereit. A hazugság, a történelemhamisítás ellen született meg a kötet, beleírta a sérelmeket is, például azt, hogy az ortodox egyház megkapta a temetőt, a kaput bezárja, más felekezet nem léphet be a temetőbe, november 1- jén nem engedték be világítani sem. – Ez most történik, a 21. században, ezen javítani kell – mondta. Véleménye szerint az ima az, ami az ezeréves határon erőt ad a gyimesbükkieknek, és megmaradásukat segíti. Ezt jelképezi a könyv borítója is, amely egy imádkozó csángó családot ábrázol.
A telt házas eseményen fellépett az Öves együttes, Vrencean Anita, a XI. Szeret menti népdalvetélkedő elő helyezettje, énekek, táncok és szavalatok tették színessé a rendezvényt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Ajándék a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumnak
A Studium Alapítvány jóvoltából
Tegnap délben a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum dísztermében átadták azt az ajándékot, amelyet pályázat útján és saját alapokból vásárolt és adományozott a Studium Alapítvány az oktatási intézménynek.
Tavaly az alapítvány a Bolyai Farkas Elméleti Líceum elemi osztályai felszerelésének bővítésére és felújítására pályázott. Az idén a Bethlen Gábor Alaptól érkezett összegből, amelyet kiegészítettek a líceummal közösen júniusban szervezett Budapest Bár-koncerten összegyűlt adományokkal és egy kevés önrésszel is, egy fuvolát, egy fagottot, ütőhangszerekhez tíz darab kelléket, két videoprojektort vásároltak az iskolának. Ezek mellé a Studium Alapítvány két asztali számítógépet is felajánlott.
Az átadáson dr. Vass Levente elnök többek között elmondta: a Studium Alapítvány 15 évvel ezelőtt a marosvásárhelyi állami magyar nyelvű felsőoktatás támogatását tűzte ki feladatául. Ezért 2013-ban felvállalták azt, hogy a marosvásárhelyi iskolák magyar osztályaiért is tennének valamit. Az első lépésként tavaly a Bethlen Gábor Alaptól pályázat útján nyert támogatást a Bolyai Farkas Elméleti Líceum elemi osztályai felszerelésének bővítésére és felújítására szánták. Az idén ugyancsak a Bethlen Gábor Alapnál megpályázott és megnyert 600.000 forinttal, valamint a júniusi Budapest Bár-koncerten összegyűlt adományokkal segítik a marosvásárhelyi középiskolai művészeti oktatást, így ez alkalommal a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumot támogatták. A jótékonysági koncert alkalmával 2540 lej gyűlt össze, ebből vásárolták a két videoprojektort, majd az alapítvány kiegészítette ezt az ajándékcsomagot két asztali számítógéppel.
Az adományokat az iskola nevében Ávéd Éva aligazgató vette át, diákok és tanárok jelenlétében. Köszönetet mondott Vass Leventének, a Studium Alapítvány elnökének, hogy az idén a Művészeti Líceumra gondoltak, Kali Istvánnak, a Studium projektvezetőjének, valamint Geréd Jolán tanárnőnek, aki az iskolát képviselte a pályázatokban. A hangszerek természetesen a zene szakosokhoz kerülnek, a két videoprojektor a képzőművészetis diákoké és tanároké lesz, az egyik számítógépet a matematika katedrán, míg a másikat az iskola titkárságán fogják használni – mondta az aligazgatónő, aki a hála jeléül egyik diák festményét adta át az alapítványnak.
Geréd Jolán fuvola szakos hallgatóival minikoncerttel köszönte meg az alapítványnak az ajándékokat.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

Az RMDSZ kilép a kormányból
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kilép a román kormányból – döntötte el csütörtökön Kolozsváron a Szövetség Állandó Tanácsa (SZÁT).
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök elmondta, a SZÁT határozata javaslat értékű. A kilépésről a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) hozza meg a végső döntést, amelyet december 13-ára hívnak össze Marosvásárhelyre. Az elnök hozzátette, a döntés azt tükrözi, hogy az RMDSZ vezetői a romániai elnökválasztás második fordulójában leadott magyar szavazatokból megértették a magyar választók hangját. Megjegyezte, hogy a magyar választók mintegy 80 százaléka Klaus Iohannist (a Viktor Ponta szociáldemokrata miniszerelnökkel szemben induló jobboldali elnökjelöltet) támogatta.
„Megértettük az üzenetet, jobban oda kell fordulnunk a magyar választókhoz” – jelentette ki Kelemen Hunor, megjegyezve, hogy a politikusok akkor is hibáznak, ha figyelmen kívül hagyják a választók üzeneteit, de akkor is, ha mindig a választók elvárásához igazodnak. Hozzátette, a kormánynak az RMDSZ nélkül is megvan a többsége a parlamentben, így az RMDSZ döntése nem befolyásolja a kormányzati stabilitást.
„Nem akarunk kormányt buktatni” – jelentette ki az elnök.
Az RMDSZ a februári kormányválság után lett tagja a harmadik Ponta-kormánynak, a Szociáldemokrata Párt koalíciós partnereként. Éppen hétfőn iktatták be hivatalába Hegedüs Csillát, a magyar párt által delegált új kulturális minisztert, miniszterelnök-helyettest.
Kelemen Hunor újságírói kérdésre csak elméleti lehetőségként vette számba, hogy az SZKT mégis a kormányon maradásról döntsön. Hozzátette, az elmúlt 25 évben nem történt meg, hogy a szövetség kisparlamentje megfordítsa a szűkebb vezető testületek döntését. Emlékeztetett, hogy a 34 tagú állandó tanácsban ellenszavazat nélkül, két tartózkodással hozták meg a kilépést javasoló döntést. A folytatásra vonatkozó kérdésekre válaszolva Kelemen Hunor elmondta, a szövetség arra készül, hogy támogassa a parlamentben a Ponta-kormánynak azokat a döntéseit, amelyek az életszínvonal növekedéséhez, munkahelyek létrehozásához, gazdasági stabilitáshoz vezetnek. Emellett pedig meg szeretnék őrizni mindazokat a jogokat, amelyeket az elmúlt 25 évben a magyarok számára kivívtak. Azt is megjegyezte, készek párbeszédet folytatni valamennyi párttal.
Az elnök elmondta, nem tárgyaltak Klaus Iohannisszal, és a mögötte álló Nemzeti liberális Párttal (PNL) egy új parlamenti többség kialakításáról.
A romániai elnökválasztás november 16-án tartott második fordulójában Klaus Iohannis győzött Victor Ponta kormányfővel szemben. Az RMDSZ a magyar választók belátására bízta annak az eldöntését, hogy kire szavaznak, de a kampányban közvetve Victor Pontát támogatta.
MTI
Erdély.ma

Mikó és társai
Bő két év és tizenöt tárgyalási forduló után pont került a Mikó-ügyként elhíresült tulajdon-visszaszolgáltatási per végére.
A jogerős ítélet megfosztja a Székely Mikó kollégium tulajdonjogától az Erdélyi Református Egyházkerületet, megállapítja az ügyben érintett személyek büntetőjogi felelősségét, ugyanakkor eltörli az egyház alapfokon megállapított kártérítési kötelezettségét.
A kétségtelenül emberi sorsokat alakító végkifejleten túl az ítélet erőteljes közösségi jövővonzatot is hordoz, és igazából ebben rejlik a jelentősége és veszélye. A döntést követő első lépésként ugyanis a tulajdonlapokon vissza kell állítani a visszaszolgáltatás előtti állapotot, amely a román államot jelöli meg az ingatlan tulajdonosaként.
Viszszaállamosítási veszély? Közvetlenül talán nem, összességében azonban akár annak jegyeit is hordozhatja. Mivel a vonatkozó jogszabály értelmében a közoktatás lebonyolítása az önkormányzatok illetékessége, a Mikó a sepsiszentgyörgyi önkormányzat közvagyonának listáját gazdagítja majd elidegenítési jog és az épület rendeltetésének megváltoztatása nélkül. Azaz a város nem válik tulajdonossá, nem adhatja el, és nem is adományozhatja oda senkinek az épületet. Még az egyháznak sem.
Hogy mi akkor a gond? A Mikó-ügy precedensteremtő jelentősége. Ahogy egy nagytakarítás alkalmával esetenként olyasmi is törik, porlad, aminek nem azt a sorsot szánták, úgy a többi visszaszolgáltatott egyházi ingatlan is áldozatul eshet az önmagában dicséretes romániai rendteremtési folyamatnak.
Az egyházi iskolák többsége ugyanis anno a Mikóéhoz hasonló konstrukcióban jött létre és tartották fenn őket, ezért aztán érhetik még meglepetések a hazai magyar közösségeket a kabát újragombolása során. Mert amíg az oktatás önkormányzati hatáskör, addig elvileg sem Nagyenyednek, sem Kolozsvárnak vagy Marosvásárhelynek nem eshet bántódása.
Az iskolafenntartói törvény esetleges módosítása azonban egycsapásra olyan helyzetet teremthet, ami évtizedekkel veti vissza a honi magyarság komfortállapotát. Huszonöt évvel a forradalom és közel húsz évvel a magyar kormányzati részvétel után.
Csinta Samu |
Krónika (Kolozsvár)

Megállapodott a város a római katolikus egyházzal
Elfogadta a városi tanács az Egyesülés Főgimnázium bérleti szerződését és a Római Katolikus Teológiai Líceum használati megállapodását
A csütörtöki marosvásárhelyi tanácsülés 64 napirendi pontját többé- kevésbé összhangban fogadták el a városi tanácsosok. A sajtóban közölt napirendi pontokon kívül a hatodik, egyben utolsó sürgősségi határozattervezet az Egyesülés Főgimnázium hosszú távú bérleti szerződését és az újonnan megalakult katolikus középiskola számára kötött használati megállapodást tartalmazta.
A városi tanácsosok egyértelmű szavazata alapján elfogadták az új bérleti szerződés feltételeit, melynek értelmében a Jakubinyi György érsek által képviselt gyulafehérvári római katolikus érsekség húsz évre bérbe adja a dr. Dorin Florea polgármester és Kiss Imola gazdasági igazgató által képviselt bérlőnek, Marosvásárhely municípiumnak a Mihai Viteazul utca 15. szám alatti 5071 négyzetméter beépített felületet és a hozzá tartozó 10.028 négyzetméteres területet. Abban az esetben, ha a bérlő az ingatlan felújításához szükséges anyagi alapokra szert tesz, újabb három évvel hosszabbítják a szerződést. Egyelőre a bérleti díj 24.990 lej havonta, mely nem tartalmazza a közköltségeket, vagyis 2,12 lej/négyzetméter az épületekre és 1,42 lej/négyzetméter a hozzá tartozó területre, ami az infláció mértékével változik. A megállapított bérleti díj felét külön számlára helyezik, és az épület felújításához szükséges anyagi alapok vonzását célozza. Amennyiben a bérleti szerződés aláírását követő két év alatt nem sikerül a felújítás finanszírozását megoldani, a bérbe adó rendelkezhet majd az összeggel. A bérleti szerződés értelmében a tulajdonos beleegyezését adta az A főépület tetőtérrel való beépítésére, amellyel az osztálytermek számát növelnék.
A használati egyezség értelmében a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség és Marosvásárhely municípium megegyezett az ingatlan használatának módozatában is. A 2014/2015-ös tanévben az Egyesülés Főgimnázium A, B és C épületét az eddigiekhez hasonlóan használják. A 2015/2016-os tanévtől a Római Katolikus Teológiai Líceum részére a B épület földszintjén három, valamint az első emeleten egy tantermet szánnak, illetve az alagsori raktártermeket laboratóriumnak, informatikateremnek stb. A könyvtárt, sporttermet, dísztermet, udvart közösen használják majd a két intézmény diákjai. A 2016/2017-es tanévtől a katolikus középiskola további két első emeleti tanteremmel bővül, majd a folyamatos létszámnövelés eredményeként a 2018/2019-es tanévre, amennyiben az A főépület tetőterének beépítését befejezik, azt az Egyesülés Főgimnázium diákjai, míg a B és C épületet teljes egészében a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai népesítik majd be. A sporttermet és dísztermet előre megállapított, éves időbeosztás szerint használja mindkét intézmény. Abban az esetben, ha a katolikus líceum felszámolódik, a használati megállapodás is érvényét veszti.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Bánffy Katalin erdélyi története
Amint hozzáférhettem, diákéveimben elbűvölten olvastam az Erdélyi történetet, később már idősen, ámulattal a Huszonöt évet és Bánffy Miklós és leánya levelezését, most pedig szinte türelmetlenül a kíváncsiságtól veszem kézbe gróf Bánffy Katalin könyvét: Ének az életből. (Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2014)
Méltó helyen, a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be még a nyáron, a szerző jelenlétében. Nagy utat jártak be a könyvek, de apa és lánya irodalmi munkássága együvé tartozik. Világégés, rombolások, javaik elvesztése, a családi, a gyermeki és apai szeretet kapcsolatából örökre elválás kísérték útjukat, mindemellett szépséges írásokat hagytak ránk.
Gróf Bánffy Miklós, Bonchida ura, számos művészeti ágban különlegesen tehetséges, megannyi nehéz helyzetben megoldást találó hazafi, politikus, egyházát támogató patrónus, akinek élete a nincstelenségben, a korai halálban ért véget, ma már meggyőződtünk róla, hogy honfitársai őszinte megbecsülése övezi, az általa írott és a róla szóló könyveket milyen nagy érdeklődéssel olvassák.
Mennyire jó, megértő, szerető apa volt. Leánya, Katalin könyvéből most is ilyen minőségében ismerkedünk meg vele, bár az édesanya, Váradi Aranka anyai szeretete, gondoskodása mindvégig jelen van a történetben, ebben az erdélyi családi történetben.
A Bánffy-művek vagy a család életével kapcsolatos könyvek megjelenése után várható, hogy Bánffy Katalin tollából egy olyan olvasmány kerekedik ki, amely valamiképpen összegzi is az eddigiekből leszűrteket, de azon felül emberközelbe hozza ezt a különleges erdélyi arisztokrata családot, mindennapi életük folyását, örökölt és kialakult szokásaikat, sokszínű és sokféle helyszínen mozgó életüket.
Egy olyan letűnt világot elevenít fel, amelynek társadalmi rétegei sorsfordulóhoz érkeznek, immár nem is először. Ki hogyan éli ezt át?
Apja a főrendi ház tagja, külügyminiszter, a modern művészetet támogató és művelő, de alapjában kevésre korlátozott gazdaságát fenntartó, fejlesztő munkálkodó ember mellett milyen a kislány Bánffy Katalin, majd a felserdült önálló, az eseményeket felnőttként megítélő fiatal lány élete? Hogyan alakítja fejlődését egy igazán szerető és gondoskodó anya, a művelt, gyönyörű szép, tehetséges színésznő, a Nemzeti Színház tagja, Váradi Aranka? A két család, az apai és az anyai más-más életmódot, gondolkodásmódot, életrendet jelentett és kínált a kislánynak. Nem mindennapi emberek Váradi Aranka szülei, testvérei, később a testvérek családja, gyermekeik elevenné, vidámmá teszik Katalin ifjúságát, felszabadult, őszinte emberré válik ebben a környezetben. Amit köztük lát és felfedez, az a fővárosi művész és művelt értelmiségiek rendezett családi élete.
Kezdettől a dajkája és később az eléggé sűrűn váltakozó német vagy francia nevelőnők vannak mellette, utóbbiak a nyelvtanulás miatt, és többnyire rövid epizódot jelentettek. Az igazi gyermekfelügyeletet Mariska nénire, a szakácsnéra és Tonkára, Váradi Aranka hűséges komornájára bízták. Gyermekkora legkedveltebb színhelye a visegrádi villa, valóságos gyermekparadicsom, ahol a fáról eszi a gyümölcsöt, bokorról a málnát, közel a Duna, óriási rét és libalegelő vezet a folyóig. Legszebb emlékképei maradnak erről a tájról, később még erősebb kötődése a bonchidai kertekhez, a lovaglásokhoz, a zsuki erdőhöz.
A könyv akkor válik élménnyé, amikor Bánffy Katalin leírja Bonchidát. Erdély legszebb kastélya "az erdélyi Versailles" – amelyet a rombolás, a felégetése után sohasem akar viszontlátni –, leírásában minden más felidézésnél szebb, autentikusabb emlékkép.
"Körülbelül 600 holdnyi birtok! A Nagy-Szamos képezte határait. Egy másik ág a patakon folyt keresztül, ebből ágazott a gát által létrejött Malomárok, amely aztán a konyhaépület és a zöldségeskertek előtt folyt ki a patakból, és két-három malmot hajtott azon túl. Ebben úsztam naponta, sebes vize elvitt a konyhákig, ahol kijöttem a vízből, éppen a veteményeskertekkel szemben, megtömtem magam eperrel, és gyalog mentem vissza oda, foxijaim kíséretében, ahonnan elindultam: egy szép, napsütötte rétre a Szamos partján.
A rét túlsó felén emelkedett a Fenyves. A fák meredek dombra futottak föl, középen szép, sima rét választotta el a fenyőfákat egymástól. Akár egy tisztás! Mindez a nyugati szárnyból tárult elénk, és magában foglalta a fenyves borította dombon kívül az óriás kanadai nyárfák szegélyezte kilátást a Gyalui-havasokig. Valóban pazar volt, fejedelmi élvezete a szemnek."
Iskoláról, az angolkisasszonyokról kevés szó esik, inkább barátságok, csínytevések, sok nevetés, játék az iskola, Katalin többnyire magántanuló, hogy több időt tölthessen Bonchidán, az érettségire is magánúton készül.
"Imádkoztam Erdélyért"
Erdély kettéválása címmel emlékszik a bécsi döntésre, a már serdülőből "virágarcú lány" családjával Visegrádon éli meg a forró augusztusi napot, amikor megkondulnak a harangok, és utána lázasan készülnek Bonchidára. Varrják fényes atlaszból, csipkés selyemből a díszruhákat, a gyöngyös pártákat a kolozsvári bevonulás ünnepére, bár apja arcán inkább szomorúságot, mint örömet lát. Bánffy gróf, mint az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka, az egyház küldöttségében vesz részt az ünnepen, Katalin és a család többi tagja – amint írja – egyszerű szemlélőként. Ezután Bonchidát katonaság özönli el, megkezdődnek az emlékezetes látogatások is, köztük a helikonisták, Kós Károly, Tamási Áron keresik fel, utóbbihoz, akárcsak könyveihez vonzódik a továbbiakban.
Gyönyörű ősz van a Maros völgyén, amikor útra kelnek, apa és lánya, hogy az elmúlt évtizedek alatt szétszóródott, emigrálásra kényszerült, vagy meghagyott csekély birtokon gazdálkodó ismerősöket, rokonokat meglátogassák. Az erdélyi arisztokraták más-más módon vészelték át a kisebbségi, egyben kisemmizett sorsot.
Bánffy Miklós egy bogárhátú kis Steyr autót vásárol, és elkezdődik a kirándulás. Először Bethlenben állnak meg, a gyönyörű Bethlen-kastély 36 szobájából Margit grófnő csak egy spanyolfallal, bútorokkal telezsúfolt szobában lakik, meseszerű park közepén áll a kastély, majdnem olyan szép, mint az övék, csak elhagyatott. Egy másik Bethlen család a közelben "egy vityillószerű" villában lakik. Szerencsére nemcsak ilyen helyszínekkel találkozik a továbbiakban.
Marosvécs a felüdülés, Kemény Jánoséknál nagy társaságot találnak, otthon van Klió, a későbbi operaénekesnő, a fiatalok itt minden csínytevésre kaphatók, de menniük kell tovább Máriaffy báróékhoz, a marosszentgyörgyiek és vásárhelyiek által jól ismert kastélyhoz. A gernyeszegi Teleki-kastélyt "álomkastélynak" nevezi. Sáromberkén nem találnak senkit otthon. Máriaffyék "mintha mindig költözésben lennének", de a fiatalok, Antal és Dávid kedves, humoros ifjak, apródjainak szegődnek. Együtt látogatják meg a Toldalagiakat Koronkán. Ott is nagy rokonság gyűlt össze: a Hallerek, a Mikók.
Gernyeszegről még annyit, hogy Teleki Mihály feleségét, Tisza Aimeét látva megjegyzi, hogy "olyan az arca, mint az egyiptomi királynőké."
A beszámoló alapján ítélve Marosvásárhelyen legfontosabb a Teleki-téka és a Nap fogadóban elfogyasztott ebéd, a "rettenetes flekkenekkel" és utána kürtőskaláccsal. Élete legfinomabb ebédjének írja le, a fogadósné kedves vendégszeretetétől meghatódva. Hasonlóan élményekben gazdag szilágysági útjuk Jósikáéknál, Wesselényiéknél. Ezekhez mindig hozzáad egy-egy kedves történetet az utak megszámlálhatatlan gödreiről, az utakon átfolyó patakokról, a nagy családok életéről.
Az összes kastélyokért együttvéve sem adná Bonchidát.
Mindez egy fiatal süldőlány – tizenhét éves akkor – észrevételeiből, tapasztalataiból könyvben arcképekké, helyzetképekké alakul, a bonchidai falusi élettel hasonlítja össze a másokét, ráébred eközben a tetszeni vágyás, a leányálmok valóságára, és ezt szabadságként éli meg.
Még mielőtt a háborús évek erdélyi leányregényének tekintenénk ezeket a fejezeteket, inkább Katalin valóságélményeit, tárgyilagos leírásait értékeljük.
Úszás a Szamosban, füvek, bogarak, méhek, dongók zümmögése, mint a nyár hangja, kutyája és hátaslova tulajdonságai, az új autó, a könyvnapok, Bonchidán angóra nyúlfarmot létesít és gondozza, baromfiudvarába kiváló fajtákat szerez be. Tervez is, meg nem is, hiszen olyanok az idők.
És itt megállhatnék, mert a könyv utolsó része, bár messze Erdélytől, az ostromlott fővárosban történik, Bánffy Katalin írói képalkotása itt is kiváló. Milyennek látja a megváltozott Budapestet: "Fáradt volt, elnyűtt, fanyar." A társasági élet még zajosabbnak tűnt, mintha a sötétítést, a háború rémületét zenével, tánccal, kártyával, mulatozással szerette volna elűzni a fiatalság. Flörtök, szerelem, bohémság az úri házakban, nem mernek a jövőre gondolni.
Időnként megszólalnak a szirénák, óvóhelyre kell menni, és eljön a tragikus nap, 1944. március 19-e, a németek bevonulnak a városba.
Bánffy Katalin naplójából: "Budapest megtelt német katonákkal. Komor pofájú, motorbiciklis németek végeláthatatlan sora dübörgött a város főbb útvonalain. Jöttek, csak jöttek… A riadó alatt megtudtuk, amit telefonon át nem lehetett. Bethlen Margitot elfogták, Baranyai Lipótot meggyilkolták, feketelisták készülnek megbízhatatlan elemekről, összefogdostak rengeteg embert… Soha nem fogom elfelejteni azokat a boldogtalanul lézengő, halálra ijedt városi arcokat. Valószínűleg mi is úgy néztünk ki. …Rémuralom-hatást kelt minden. A város olyan, mintha szíven szúrták volna, és már nem is élne."
Az utolsó nyár Bonchidán. Az Ostrom és Az oroszok című fejezetek megrendítőek akképpen, ahogy hiteles, tárgyilagos képét festik a menekülésnek, a csodálatos Bonchida végnapjainak, a bujkálásnak, a legfájóbb elválásnak apjától, ami örökre szól.
Bánffy Katalin útja a háború után a tengerentúlra vezet. Apjáról írja könyve végszavaiban: gróf Bánffy Miklóst – "akinél senki sem szerethette volna jobban hazáját, az első háború elvette a vagyonát, a második az otthonát is… –, koldussorsra ítélte."
A napló, az emlékek itt befejeződnek. Az életből felhangzó ének Bánffy Katalin megváltozott sorsa, új családja, a kinyíló világ. Új életével sohasem szakad el szüleitől, Kolozsváron rekedt apjától, Budapesten küszködő anyjától. A kapcsolatot levelezésük jelenti, olyan kordokumentumként felmutatható levelek, akárcsak hajdani őseik, a régi erdélyiek emlékiratai, hiszen Katalint bárhova viszi sorsa, annak a vidéknek, az ott élő embereknek emlékezetes leírását, jellemzését adja.
Eleven, színes a nyelvezete, stílusának, szóhasználatának erdélyisége (gondoljunk csak a zándorodás, a sopánkodás, a fagallér, nyikhajder, früstük szavakra).
Édesapja irodalmi emlékének ápolásáért (a trilógia angol nyelvű fordítása) és saját irodalmi munkásságáért a Magyarország Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehette át 2012-ben.
Bánffy Katalin meggondolkoztatóan eredeti, szép könyve elolvasása után is emlékeztetnem kell a Bánffy Miklós estéje című leveleskönyvre (Polis Kiadó, 2002) Marosi Ildikó kutató- és irodalomtörténészi munkáját értékelve, amely meggyőződésem szerint a további Bánffy- könyvek kiadásához vezetett az utóbbi években.
Rózsa Mária

Népújság (Marosvásárhely)

Kiléphet a kormányból az RMDSZ, december 13-án döntenek
Kelemen Hunor: nem akarjuk lerombolni 25 év munkáját
Több mint öt órán át tartó egyeztetés után az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa (SZÁT) azt javasolta, hogy az RMDSZ lépjen ki a Victor Ponta által vezetett kormányból.
A kilépésről a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) hozza meg a végső döntést, amelyet december 13-ára hívnak össze Marosvásárhelyre. Kelemen Hunor az eseményt követő sajtótájékoztatón elmondta: nincs szándékukban megbuktatni a Ponta-kormányt, és mivel az RMDSZ kilépése miatt nem kerül veszélybe a kabinet stabilitása, ezért „meghallgatván választóik hangját”, a kormányból való távozást javasolják. A SZÁT döntését két tartózkodással és egyetlen ellenszavazat nélkül fogadta el a testület. Kelemen azt hangsúlyozta: a választókkal való kapcsolat megerősítését, a 2015-ös RMDSZ-kongresszus előkészítését és a 2016-os választási évre való felkészülést tartják most a legfontosabbnak. A szövetségi elnök szerint a liberálisok részéről nem érkezett eddig felkérés az esetleges együttműködésre.
NAGY-HINTÓS DIANA 
Szabadság (Kolozsvár)