Az Erdély Tv és Filimon kudarcra ítéli a kétnyelvűsítést
Az Erdély tv tegnap felkért egy interjúra, mondván, hogy dolgoznak a piacigazgatósághoz benyújtandó kérvényről szóló tudósításon. Sajnos ismét ferdített, jóslatokba bocsátkozott a magát magyar tévének nevező társaság. Mindenki magából indul ki, így én is feltételeztem a jóhiszeműséget. Csalódnom kellett. Az Itthon vagyunk csoport nevében kérem az Erdély tv szerkesztőségét, hogy pontosítson, és ne állítsa úgy be az ügyet, mint ami eleve kudarcra van ítélve! Felháborítónak tartjuk, hogy azt sugallja a marosvásárhelyiek felé, hogy nincs értelme tovább küzdeni.
Vasile Filimon piacigazgató ezt nyilatkozta (feltéve, ha hinni lehet a tudósításnak): „soha nem elleneztem a kétnyelvű feliratokat, ezt mindenki láthatja, aki elmegy a piacra, de ez a piacigazgatóra tartozik.” Tessék kérem? Kit néznek teljesen bugyutának? Marosvásárhely egész lakosságát? Hát menjünk ki a piacra!
Mindenki láthatja! Annyira felháborító, hogy ki mer egy ekkora hazugságot jelenteni, hogy az ember szavak nélkül marad. Csak a piacigazgatóságra tartozik? A vásárlók csak a nehezen megszerzett pénzüket hagyhatják ott? Miről beszél ez az ember? Amint alább olvasható, Filimon azt is kijelenti, hogy politikai kampányt folytatok ( azt, hogy nem egyedül vagyok, ismételten elfelejtik! ) . Ez nem igaz. Kampány ez, valóban. Kampány az anyanyelvünkért! Hogy használhassuk, hogy élhessünk vele, hisz jogunkban áll, mert igen, kedves Erdély tv és Filimon úr: ITTHON VAGYUNK!!! Kedves marosvásárhelyi magyarok! Az Itthon vagyunk csoport tagjai úgy ítélik meg, hogy hasznos lesz, ha minél többen benyújtjuk a kérelmet. Bár a fent említett tévécsatorna megpróbálja csírájában elfojtani a kezdeményezést, azzal, hogy eleve kudarcra ítéli, mi nem adjuk fel! Mitől félnek? Talán attól, hogy kénytelen lesz a piacigazgatóság valós lépéseket tenni annak érdekében, hogy két nyelven jelenjen meg a termékek neve az árcímkéken? Ennyire erősnek gondolnak bennünket? Van egy hírem: ha Marosvásárhely lakossága összefog, valóban ennyire erős lesz! És összefogunk! Tessék kérem elfogadni, hogy kiharcoljuk a jogainkat! A piaccal kezdtük, de sok más téren is érvényesítjük hamarosan!
ui. Természetesen ezek után meggondolandó, hogy egyáltalán érdemes a fenti tévécsatornának nyilatkozni? Lakó Péterfi Tünde, az Itthon vagyunk civil csoport elnöke
* * * Íme az Erdély tv tudósítása Vas-Gál Lóránt szerkesztésében:
“Kétnyelvű kérvényekkel bombázná a marosvásárhelyi piacigazgatóságot Lakó Péterfi Tünde. Akciója azonban kudarcra van ítélve, a hatóság ugyanis már közölte határozott álláspontját a piackétnyelvűsítés ügyében.
Két nyelven megszerkesztett kérvényt tett közzé blogján Lakó Péterfi Tünde annak érdekében, hogy a piaci árusok asztalain érvényesüljön a kétnyelvűség. Ezt bárki letöltheti, aláírhatja és leadhatja a marosvásárhelyi Cuza Vodă piac igazgatóságán.
Lakó Péterfi Tünde
„Van egy link, amit le lehet tölteni, ki lehet nyomtatni, mindenkinek személy szerint a nevét be lehet írni, alá lehet írni és ezt be lehet nyújtani a piacigazgatósághoz. Ott minden adat megvan, tehát a piacigazgatóság címe, az, hogy iktatószámot kell kérni. Akinek erre nincs módja, annak segíteni fogunk, jövő héten kedden vagy szerdán köztéren fogjuk osztogatni. Egyelőre még engedélyt kell kérjünk erre”.
Az akció azonban hiábavalónak tűnik. A Marosvásárhelyi Piacigazgatóság vezetője, Vasile Filimon ugyanis már közölte határozott álláspontját az ügyben. Erről Híradónknak is beszámolt.
Vasile Filimon igazgató, Marosvásárhelyi Piacigazgatóság
„Nu sunt …. politice”.
Soha nem elleneztem a kétnyelvű feliratokat, ezt mindenki láthatja, aki elmegy a piacra, de ez a piacigazgatóra tartozik. Azokra a termék névtáblákra, amelyeket mi osztunk ki, a kereskedő akármennyi nyelven felírhatja a termékeinek a nevét, soha nem akadályoztuk őket ebben. Sajnos nem érthetek egyet Lakónéval, aki politikai kampányt folytat a piacokon.
Lakó Péterfi Tündét október elején már megbüntették amiért egy marosvásárhelyi piacon kétnyelvű termékcédulákat osztogatott a termelőknek, árusoknak. A bírság felét az aktivista egybanisokkal fizette ki, amelyet Erdély számos településén gyűjtöttek. Mintegy 8000 lej gyűlt így össze, amelyet a kétnyelvűsítés érdekében használna fel, de jelenleg csak tervei vannak.
vanegypercem.com
Erdély.ma

A régi székely székek árnyéka
Húsz évvel a kommunizmus bukása után a bukaresti kormány ma közigazgatási átszervezésre készül, mely eltörölné a régi székely székeknek még az emlékét is. A magyarok tiltakoznak.
Az október 27-i székely menetelés a magyarok eddigi legnagyobb méretű tiltakozása 1990 óta. Mindemellett a vasárnapi menetelést egy kisméretű tüntetés békés törékenysége jellemezte, hiszen a több tízezer személy (a szervezők százezernél több embert jelentettek) egy pillanatra sem gyűlt egybe, fenyegető embertömeget alkotva, felsorakoztak Kököstől Bereckig a Székelyföldet szimbolikusan átszelő út hosszán. A szervezők szerint 14 találkozási pontot adtak meg, és 26 menetoszlopot szerveztek 53 kilométeres távon.
A tüntetés egyik vezetője, Tamás Sándor, az RMDSZ Kovászna megyei elnöke azt nyilatkozta: „A Székelyföld azoké, akik hisznek benne. Soha nem fogjuk elhagyni a Székelyföld területi autonómiájának megszerzésébe vetett hitünket.” Az RMDSZ elnöke pedig megerősítette ezt az üzenetet: „Autonómiatörekvéseink-kel, céljainkkal nem akarunk elvenni senkitől semmit, sem a románoktól, sem a magyaroktól, nem akarunk elvenni sem javakat, sem vagyonokat, sem döntéseket, sem jogokat. De azt követeljük, hogy mi, erdélyi és székelyföldi székelyek és magyarok magunk dönthessünk a bennünket érintő kérdésekről”. A menetelésen feltűnt egyik felirat úgyszintén azt hirdette: Autonómiát, nem függetlenséget akarunk.
Mindemellett nem beszélhetünk a magyar kisebbség hirtelen radikalizálódásáról. Hogy a vasárnapi tüntetés üzenetét kellőképpen megértsük, a tényeket szélesebb politikai kontextusba kell helyeznünk. Az SZLSZ-kormány idén egész esztendőben az ország régiókra osztásának tervével foglalatoskodott, mely olybá tűnik, minden változatában mellőzi a magyar kisebbség óhajait. Liviu Dragnea miniszter nem tette közzé a közigazgatási átszervezés egyetlen új változatát sem, de a sajtóba kiszüremkedtek mindenféle hírek, melyek szerint Hargita és Kovászna megyét egy nagyobb, román többségű régióba fogják olvasztani. Egyébként a mostani, még 1999-es felosztás szerint a székely térségek egy nagyobb, Brassó, Szeben és Fehér megyét is magában foglaló régióhoz tartoznak. Amennyiben e régiók valós közigazgatási autonómiára tennének szert, a magyarok teljes mértékben elveszítenék hagyományos többségi státusukat, mellyel még rendelkeznek a mostani megyékben. A magyarok úgy szeretnék a Székelyföldet feléleszteni, ahogyan azt a XIV. században körvonalazták.
Hét székely szék létezett a XVI. században: Udvarhely a Nagy-Küküllő felső szakaszán, Maros a Maros és a Nyárád mentén, Sepsi az Olt és a Feketeügy közötti lapályon, Orbai a Feketeügy bal partján, Kézdi a Kárpátok kanyarulata alatt, a Feketeügy felső folyásán, Csík a Maros és az Olt felső folyása mentén elterülő völgyekben, Aranyos az Aranyos völgyében. A XVII. század első felében Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék Háromszék néven egyesült (Liviu Moldovan és Pál-Antal Sándor: A székelyek területi-közigazgatási szerveződése, RSZK Akadémiai Kiadó, 1978). 1867-től, az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatóságának kezdetétől a régi székeket beolvasztják az új vármegyékbe. Furcsamód a kommunizmus ismét felfedezte a régi székeket, és újracsoportosította őket a Magyar Autonóm Tartományban. Sok magyart vonzott a maga oldalára az új rendszer azzal az ígérettel, hogy eleget tesz nemzeti követeléseiknek. A romániai kommunista diktatúra elemzésével foglalkozó elnöki bizottság jelentésében fellelhető az RKP által 1945 után felkarolt politika rövid, de velős leírása: „E kezdeti időszakra elsődlegesen jellemző a populista és kétszínű politika, melynek célja a hatalom eszközeinek megszerzése a magyar népesség támogatásával.” A jelentésben hozzáteszik később, hogy „a sztálinista kisebbségpolitikát fokozatosan vették át a Magyar Autonóm Tartomány 1952-es létrehozásával”.
E politika következményei sokáig érezhetőek voltak, hiszen a románok a magyar autonómiát mint a sztálini rendszer megtorlásaihoz kapcsolódó tényt fogták fel, a magyarok pedig maguk is viselték e negatív felfogás következményeit. 1990 után például a magyar kisebbség képviselői szóba sem hozhatták az újabb közigazgatási felosztás kérdését, mivelhogy azt a kommunista vezetők korábbi etnikai megosztó politikája teljes mértékben kompromittálta.
Később, miután az RKP eltávolodott az eredeti sztálinizmustól, ismét előtérbe került a román etnikai revansizmus. 1967-ben Ceauşescu felszámolja a Magyar Autonóm Tartományt, és a belső migráció irányításával fokozatosan bevezeti a magyar régiók elrománosításának politikáját. Mindemellett a kommunista rezsim megtartotta azt a közigazgatási felosztást, amelyben – a nagy városok (Kolozsvár vagy Marosvásárhely) kivételével – megmaradt a magyar többség a hagyományos térségekben. A kommunista rendszer utolsó évtizedében nagyon rossz idők jártak a magyar kisebbségre, így annak minden oka megvolt, hogy elfeledje az 50-es évekbeli kedvezményeket. Ám manapság, húsz évvel a kommunizmus bukása után úgy tűnik fel, a bukaresti politikai elit újabb közigazgatási felosztást tervez, mely teljes mértékben törölné a régi székely székek emlékét. A Boc-kormány és Băsescu elnök hasonló reformot fontolgatott. De a magyarok számára ez a mostaninál rosszabb helyzetet jelentene. A magyar kisebbség pedig éppen most, amikor Románia EU-tag lett, veszíthetné el hagyományos térségét, melyet minden vita ellenére eddig sikerült megőriznie. A magyarok körében valós aggodalmat keltett ez a paradoxon, hogy most, az EU-ban veszítsék el azt, amit a nemzeti-kommunizmus teljében sikerült megtartaniuk. Aggodalmuk fokozódott, amikor az Európai Bizottság nemrég elutasította a történelmi kisebbségekkel kapcsolatos nemzeti politikák részleges átvételét, meghagyva azokat továbbra is az egyes kormányok hatáskörében.
Az október 27-i menetelés tehát – mely jól átgondoltan a lehető legszelídebb formában zajlott – valójában nem kimondottan a követelésekről szól (területi autonómiát most és azonnal), hanem csupán annak a régiósítási tervnek a megállításáról, mely veszélybe sodorná egy történelmi gyökerekkel és kétségtelen nyelvi és kulturális identitással rendelkező közösség megmaradását.
A román politikumnak meg kellene értenie a vasárnapi tüntetés valós jelentését, és óvakodnia kellene a pánikkeltéstől meg az eltúlzott reagálásoktól, s kezdeményezzen párbeszédet a magyar közösséggel. Igen tág tere maradt még a kölcsönösen előnyös kompromisszumoknak. Szerző: Horaţiu Pepine, Deutsche Welle
Fordította: Forró Eszter, Háromszék
Erdély.ma

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja. 1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”.
Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”.
Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el.
Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Aracvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Istennel kezdeni
Szerdán este a marosvásárhelyi Ama Deus keresztény kávézóban mutatták be Lőrincz István marosvásárhelyi lelkipásztor Istennel kezdeni című kötetét. Az igei szolgálatot Jakab István galambodi lelkipásztor, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese végezte. A szerzővel Veress László beszélgetett. A könyvet Demeter Erdei Zoltán és Béres Loránd, a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet vallásügyekkel foglalkozó képviselője méltatta.
"A könyv a szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit nem hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolatmilliomos" – hangzott el bevezetőként a Kosztolányi-idézet, amely ráhangolta a hallgatóságot a könyv szellemiségére.
Jakab István esperes a Zsoltárok könyvéből származó igeverset: "Kész az én szívem, Istenem, kész a szívem, hogy énekeljek és zengedezzek!" olvasta fel, s ezzel mintegy párhuzamot vont a szerző, Dávid király és e friss kötet szerzője között, hiszen az Urat alkalmas és alkalmatlan időben is szolgálni kell. A könyv elkészült, az olvasók kézhez kapják. A bizonyságtétel az lesz, ha az olvasók szíve is készen áll majd az Úrnak zengedezni. Ha ez így lesz, akkor éri el e könyv a célját – fogalmazott az esperes.
Veress László marosszentkirályi lelkész bevallotta, izgatottan beszél szolgatársa, barátja könyvéről, hiszen ahhoz a generációhoz tartozik, amely becsüli a könyvet, amely még áhítattal, átszellemülve lapozott végig egy újonnan megjelent könyvet. Arról nem is beszélve, hogy a friss könyv illata ugyanazzal az érzéssel tölti el, mint a friss kenyéré. E vallomások után a szerzőt, Lőrincz Istvánt mutatta be, aki 23 éve közöl az Erdélyi Református Egyházkerület Üzenet című lapjában, s ezzel ismert szerzőként tette le első kötetét az olvasók asztalára. Egyike azon lelkipásztoroknak, akik a legjobb Szentírás- ismerők, hiszen teológiai hallgató korában már arról volt híres, hogy bármit kérdeztek tőle, megmondta, melyik igevers hol található a Bibliában. Nem csoda, hiszen olyan családból származik, amelyben a Biblia mindennapi olvasmány volt, az édesanya hajnalban kelt, hogy mielőtt a család felébred, olvashasson a Bibliából. A Szentírás volt az olvasókönyv, a történelemkönyv, a földrajzkönyv, a szellemi táplálék. A mi nyomorúságunk az, hogy nem ismerjük és nem olvassuk rendszerességgel a Szentírást. Sokkal jobb és szeretetteljesebb lenne ez a világ, ha komolyan vennénk a tanítását. Ez az új könyv tulajdonképpen azt mutatja be, hogy milyen szép és csodálatos a Szentírás. Azt gondolnánk, hogy papos beszédeket tartalmaz, de nem! A szerző úgy fogalmaz, hogy felébred bennünk a vágy, tovább kell olvasni, sőt a szerzővel is jó lenne elbeszélgetni – hangzott el a bemutatón.
A szerző bevallotta, jólesik, hogy elismerik a munkáját, ami megerősíti abban, hogy van akiért és van amiért dolgozni. Valóban, fiatalon rengeteg igét megtanult, most is, amikor a Ludas utcai templomban 600-an vesznek úrvacsorát, mindenkinek "személyre szabott" igeverset mond.
Megtudtuk, hogy eddig prédikációkra készülve több mint 20.000 oldalt írt le, ami nem minden lelkész esetében bevett gyakorlat, hiszen számukra beszélni könnyebb, mint írni. Az Istennel kezdeni című kötet az átlagembernek szól, aki útmutatóra áhítozik az istenkeresésben.
A könyv borítóján két fotó szerepel. Elöl egy gyerek, hátul egy idős nő szemüveggel és nagyítóval olvassa a megviselt állapotban levő, agyonolvasott Bibliát. Mindkét felvétel Bálint Zsigmond fotóművészé, aki meg is fogalmazta, miért esett a választás e két fotográfiára.
Aki írt egy könyvet, bevonult a halhatatlanok sorába! – mondják. Ez egy próba volt, ha az olvasók nekik szóló gondolatokra, válaszokra találnak, akkor megérte írni. Ha lesz igény rá, akkor lesz folytatás is – összegzett a szerző.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Elkezdődtek a Vásárhelyi órák történelem-előadásai
Berecki Sándor Marosvásárhely és környéke az ókorban című előadásával vette kezdetét a 2013–2014-es tanév Vásárhelyi órák elnevezésű, középiskolásokat megszólító, iskolán kívüli foglalkozássorozatának történelem- előadásai.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ és a Borsos Tamás Egyesület által szervezett foglalkozások célja, hogy az iskolai tantervet kiegészítve megismertesse a diákokat Marosvásárhely szellemi értékeivel, történetével, neves személyiségeivel. Az interaktív foglalkozássorozat májusban indult, a marosvásárhelyi középiskolások irodalom, zene és történelem témakörökben vehetnek részt a rendhagyó órákon.
A november 7-én kezdődött történelem- előadássorozat tíz neves marosvásárhelyi történész közreműködésével valósulhat meg. Ők kalauzolják végig a diákokat Marosvásárhely és környéke történelmén az ókortól egészen napjainkig. A diákok Berecki Sándor előadása mellett még a Györfi Zalán, Spielmann Mihály, Orbán János, László Lóránd, Tamási Zsolt, Oniga Erika, Fodor János, Berekméri Árpád Róbert és Novák Zoltán által tartott foglalkozásokon vehetnek részt.
A Vásárhelyi órák történelem- előadásainak szervezője a Marosvásárhelyi Kulturális Központ és a Borsos Tamás Egyesület.
A következő előadások:
– A középkori Marosvásárhely
Előadó: Györfi Zalán régész, Maros Megyei Múzeum
Időpont: 2013. november 14., 11.00 óra
– Marosvásárhely a fejedelemség korában
Előadó: Spielmann Mihály társadalom- /várostörténész, könyvtáros
Időpont: 2013. november 19., 11.00 óra
– Marosvásárhely a 18. században
Előadó: Orbán János művészettörténész, Maros Megyei Múzeum
Időpont: 2013. november 28., 11.00 óra
– Marosvásárhely a 19. században
Előadó: László Lóránt történész, Teleki Téka
Időpont: 2013. december 5., 11.00 óra
– Az 1848-49-es szabadságharc Marosvásárhelyen
Előadó: Tamási Zsolt történész, EMTE
Időpont: 2013. december 12., 11.00 óra
– A szecessziós Marosvásárhely
Előadó: Oniga Erika művészettörténész, Maros Megyei Múzeum
Időpont: 2014. január 9., 11.00 óra
– Marosvásárhely a 20. század első felében
Előadó: Fodor János doktorandusz, BBTE
Időpont: 2014. január 16., 11.00 óra
– A háborús város
Előadó: Berekméri Árpád Róbert, református egyházmegyei levéltáros, hadtörténész
Időpont: 2014. január 23., 11.00 óra
– A kommunista város
Előadó: Novák Zoltán, Román Tudományos Akadémia
Időpont: 2014. január 30., 11.00 óra.
Népújság (Marosvásárhely)

Mi(ért) vagy, te város?
Marosvásárhelyi színek, illatok...
Lecsúszott vagy feltörekvő város lett-e a hajdani Novum Forum Siculorumból? Létezik-e egy "megrögzött" Marosvásárhely? Miért volt szükség a városalapításra, minek köszönheti kiváltságait az egykori "székely sziget" , rászolgált-e az évszázadok során a "mártírváros" megnevezésre, minek tulajdonítható kultúrához érto polgárainak jelenlegi rétegződése, illetve mi helyettesíti a hajdani társadalmi érintkezés tereit? – ezekre a kérdésekre kaphattak várostörténeti mozzanatokban gazdag, anekdotákkal színesített válaszokat az Ariel Napok keretében az Élokönyv Színpad rendezvényeként megszervezett eszmecsere résztvevői. Spielmann Mihály művelődéstörténész, író és Király István rendező kérdezz-felelek játékából két nemzedék izgalmas párbeszéde bontakozott ki, amely Marosvásárhely múltjának és jelenének nagy pillanatait előhíva vitát is generált.
Spielmann Mihály a legrégebbi időkig, a városalapításig pergette vissza a történetet – amely nagy valószínűséggel a honfoglaló magyarok utáni első nemzedékkel kezdődik –, majd évszázados léptekkel közelítette meg az egykori Székelyvásárhelyből lett Marosvásárhely közelmúltját.
A szász városokhoz viszonyítva Marosvásárhely nem volt jelentős város. A Maros folyó partján elhelyezkedő településként az átmenő kereskedelem helyszínéül szolgált. Területét a környező falvak megvásárlásával növelte. Polgárai kézművesek, ugyanakkor parasztok voltak, délelőtt csizmát varrtak, délután földet műveltek – hangzott el a történelmi áttekintő során, majd az is megfogalmazódott, hogy a város elsősorban gazdasági érdemeinek köszönhette kiváltságait.
A Dorin Floreától származó "mártírváros" megnevezés kapcsán négy pestisjárványról, illetve négy tűzvészről és a két, ’70-es évekbeli árvízről tettek említést a beszélgetők.
– Sok erdélyi várost értek hasonló csapások, csak nálunk több dokumentum maradt róluk – jegyezte meg a történész, aki még jól emlékszik az 1970-es áradatra – amely "úgy jött, mint a lórúgás," a lakosságot ugyanis nem készítette fel rá a hatóság, csak akkor szóltak, amikor Régen felől vonult az ár –, és az 1975-ös árvízre is, amelyre az emberek még kevésbé számítottak.
– Nagyon bízott magában a város – mondta Spielmann, majd a faluról betelepülőket magához idomító Marosvásárhely lassú, de biztos növekedését részletezte.
– Az 1950-es évekig kialakult a két város fogalma. Létezett egy hivatalos város, a Dandea városa, illetve volt a polgárság városa, amely az 1920-as kivándorlások miatt gyengült, de mégis elég erős maradt ahhoz, hogy a székelység vezető városa legyen. Vásárhely mindig Kolozsvárhoz mérte magát, nem Udvarhelyhez vagy Sepsiszentgyörgyhöz.
Lefejezett virágkor
A továbbiakban az 1945 előtti és utáni városkép körvonalazódott. A kultúra intézményes keretei ’45 után teremtődtek meg, azelőtt a városnak nem volt színháza – különféle "vándortruppok" érkeztek kétes értékű produkciókkal, olyan is volt, hogy egy színigazgatónak pénzt gyűjtött a lakosság, hogy távozzon –, mindössze két mozi és egy irodalmi kör – a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság – működött, illetve egyetem és múzeum sem létezett. A kultúrvárossá fejlődés fontos mozzanatának számít a Székely Színház megalakulása, illetve az orvosi egyetem Marosvásárhelyre költöztetése, melynek következtében a művészet támogatását lelki szükségletnek érző tanárok és diákok kerültek a városba. 1945 után alakult meg a művészeti líceum, amelyben a mai festőnemzedék kinevelődött, illetve a pedagógiai, tanárképző főiskola, amely a művészet újabb pártfogóit hozta a városba. Fontos várostörténeti pillanat következett be 1954-ben is, amikor a kolozsvári Színművészeti és Zene- Konzervatórium Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet néven Marosvásárhelyre költözött.
– Míg Bernády korában a civilizációra, 1945-től a kultúrára tevődött a hangsúly, Marosvásárhely komoly kultúrvárossá lett. A diktatúra évtizedeiben a politikum átvette a szerepet, és elkezdődött a kultúra leépítése. Novák Zoltán kutatása szerint ez 1974-től következett be. Ebben az időszakban nemcsak leépült a kultúra, de a kultúra támogatóinak rétege elhagyta a várost. 1989 decembere a fordulópont. Huszonnégy évvel a rendszerváltás után hiszem, hogy akkor sikerült egy hosszú folyamatot, egy romboló tendenciát megállítani – összegzett a történész.
Mínuszok és pluszok
A beszélgetés legizgalmasabb része természetesen a mai Marosvásárhelyről szólt, a "mi nincs ma?" kérdést járta körbe.
– Korábban működtek irodalmi körök a városban, ezek a diktatúra idején kitörési pontot, menekülési lehetőséget jelentettek. Ma ki irányítja a kezdő tollforgatókat, ki hajol le újra? Létezik ugyan számos civil szerveződés, de ezeket gyakran a politikum dominálja, mintha a politikum fejéből pattanna ki az ötlet az egyes szervezetek létrehozására – jegyezte meg Spielmann, majd a Látó irodalmi csapata kapcsán azt nehezményezte, hogy nem tudni, mekkora közönsége van a folyóiratnak, erre vonatkozó felmérés ugyanis nem készült.
A kultúrakedvelő vásárhelyiek rétegződése, az egyes írók, illetve rendezvények körül kialakuló kis törzsközönségek kapcsán Spielmann így fogalmazott:
– Az emberek már nem mindenevők. De ez jó, ez a nagyváros jellemzője, arra utal, hogy van miből választani. Egymásra tevődnek a rendezvények, a könyvbemutatókon elfogynak a könyvek, a színház épülete nem elég a könyvvásár áradatának befogadásához. Nem szabad előítéletekkel lenni a kultúrjelenségekkel szemben. Marosvásárhelyen van kultúrélet, létezik, csak fel kell fedezni – vonta le a következtetést a történész, majd kétértelműen utalt vissza az előadás címére (Marosvásárhely: flekkenkultúra – kultúrtörténet): – Marosvásárhelyen jól lehet lakni, kitűnő a kínálat.
– Mi helyettesíti a régi korzózást, a teret, amely kiveszett? – kérdezte Király István.
– A főtér megszűnt sétatér lenni. Az embereknek van lakásuk, illetve vannak "korcsomák", kávéházak, egyeseket felkap a divat, másokat leejt. A társadalmi lét régi, jó formája megszűnt, ma már nem "üthetem be" magam valakihez bejelentés nélkül. De vannak kis helyi főterek, agorák, és ezek körül kis közösségek alakultak. A társadalmi élet másik formáját a nagy rendezvények jelentik, azokon valósul meg a nagy társas magány.
Az elkövetkező percekben a közönség bekapcsolódásával a fiatal generációk kulturális létformájáról, illetve nemlétéről fogalmazódtak meg vád-, illetve védőbeszédek. Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója az ’50-es, ’60-as évek kultúraigényéről, majd a ’90-es évek eufóriáját követő elsivatagosodásról szólt, ugyanakkor viszont azt is hangsúlyozta, hogy a marosvásárhelyi polgárok 19 éve eltartanak egy könyvvásárt, ehhez fogható teljesítménnyel egyetlen város sem büszkélkedhet. Kiss Éva irodalmi titkár a középiskolások gólyabáljaira, illetve a Református Kollégium négyévente átalakuló, színvonalában mégis állandó kórusára hívta fel a figyelmet, és azt üzente a mai nemzedékek bírálóinak, hogy a fiatalokon nem érdemes számon kérni a 30-40-50 évvel ezelőtti struktúrákat, ők ugyanis újrateremtik a kulturális megmutatkozás lehetőségeit. Spielmann Mihály igazi polgári derűvel válaszolta meg a beszélgetés alapkérdését:
– Igen, Marosvásárhely kultúrváros. Amíg én jól érzem magam a város kultúrájában, és nyugdíjasként is fontosnak érezhetem magam, ezt szubjektíven eldönthetem.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Templomot szenteltek Gerendkeresztúron
Kopjafa a II. világháború áldozatainak
A település csupán pár kilométerre van Marosludastól, de mivel nem a főút mentén található, kiesik a figyelem látószögéből. Pedig érdemes lenne több szempontból is odafigyelni rá. S ha a közvélemény érdeklődése elkerülte az utóbbi időben, akkor saját maga hívta fel a figyelmet: itt vagyunk, templomot, parókiát újítunk fel, kopjafát avatunk, s a valamivel kevesebb mint kétszázan magyarként, reformátusként próbálunk megmaradni a számunkra kijelölt göröngyös úton! A település a XIII. század végén, 1289-ben szerepel először írásos dokumentumban, Keresztur néven, ekkor azonban lakatlan településként említik, valószínű, hogy a tatárjárás idején pusztult el. Az időközben benépesült falu 1361-ben kőtemplomot építtet. 1848 októberében román felkelők a magyar lakosságot lemészárolták és a falu templomát felégették. Ezt 1856-ban újjáépítették. Ennek a templomnak a felújítását most fejezte be a gyülekezet. Tegnap főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke igehirdetésével, meghívottak jelenlétében felszentelték a felújított templomot. Ugyancsak tegnap avatták fel a II. világháborúban Gerendkeresztúr határában elesett és eltemetett honvédek emlékére állított emlékművet.
Új köntösben a templom
Rátoni Csaba fiatal lelkipásztor, amikor a gyülekezethez került, nagyon rossz állagú épületeket talált. A parókia ajtaját csak berúgni lehetett, a nyílászárók annyira tönkrementek, a templom dohos volt, mállott róla a vakolat. A presbitériummal közösen úgy döntöttek, felújítják mindkét épületet. A parókiára új nyílászárók kerültek, a falakat újravakolták, úgyhogy ma összkomfortos papi lak lett belőle. A templomon 2011 augusztus elsején kezdték el a munkát, közmunkával kívül-belül leverték a nedves, salétromos vakolatot. A komplex munkálatot, amely nemcsak újravakolásból állt, hanem szigetelésből, aláalapozásból, vízelvezetésből, belső-külső drénezésből, szellőző vakolat felviteléből is, amit Keszeg Jenő ludastelepi vállalkozó és csoportja kivitelezett. A drénezést speciális technológiával oldották meg, amelyhez a gógánváraljai gyülekezet biztosította a szükséges, falba ékelt – drága – anyagot. A templom belsejében, körülbelül embermagasságig gipszkartont helyeztek el úgy, hogy a fal szellőzhessen. Ezt a megoldást a gyulafehérvári református templomban látták. Mivel a torony tetőzete is megkopott, idén azt is újrafestették. A templomba új bútorzat került, amit két asztalos, Csegöldi István és Csegöldi Vilmos önkéntes munka gyanánt végzett el. – Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők… de minket az Úristen és a támogatók is segítettek – mondta a lelkipásztor.
Lelkes támogatók
Mindezt a gyülekezeti tagok lelkes közmunkájával sikerült megvalósítani, akik nem a pusztulás fölött siránkoztak, hanem a megmaradás vágyának lelkületével álltak fiatal lelkészük és Csegöldi István főgondnok mellé. A munka mellett anyagilag is hozzájárultak templomuk széppé és otthonossá tételéhez. Az egyházfenntartói járulék mellett további legkevesebb 100 lejt adtak, de volt olyan is, aki sokkal többel járult hozzá a munkálatokhoz. Mivel a gyülekezet lélekszáma 200 alá csökkent, a kis gyülekezetet támogatni kellett, mert magára nem tudta volna előteremteni a szükséges pénzösszeget. Hála istennek, támogatókra találtak, s nem is kevésre. Ezek sorában: a marosludasi, az andrássytelepi, a kolozsvári Bulgária-telepi, a kövesdombi, a marosvásárhelyi Ludas utcai, a cserealji, a somosdi, a gógánváraljai református gyülekezet, a Kecei Polgármesteri Hivatal, a püspökség, de magánszemélyek is, Deé Gyula, Domokos János, Bartha Károly, Simon István szentpáli polgármester, Ciotlaus Cristian, Bartók Károly Magyarországról és sokan mások. A munkálatok több mint 50.000 lejbe kerültek.
A templomszentelési ünnepségre meghívták a támogatókat, az évek során itt szolgáló lelkészeket – Kántor Csaba főjegyzőt, Czirmay Levente marosludasi lelkészt és Sógor Gézát – is.
A parókián folyik a magyar oktatás
A gyülekezet új reménnyel, megújult hittel lép be az adventbe, a várakozás időszakába. – Mi, a gyülekezet nem is hittük volna, hogy ilyen szép templomunk lesz! Nagyon boldogok vagyunk! Ha több fiatal lenne, még boldogabbak lennénk! – mondta a harangozó.
A gyülekezet életkor szerinti összetételéről kérdezve, Rátoni Csaba lelkipásztor elmondta, hogy a kevesebb mint 200 tagból 30 a gyerek, akik román iskolába járnak, mert a faluban megszűnt a magyar iskola és az ingáztatásukat nem oldották meg. Hogy miért, arra most nem térünk ki. Ezért a parókián szombatonként magyar nyelvoktatás is folyik, 15 óvodásnak és kisiskolásnak, öt általános iskolásnak és 16 nyolc osztályt elvégzett fiatalnak. Az órákat egy helybeli nyugdíjas magyartanár tartja.
Kopjafa a honvédek és a helyi hősi halottak emlékére
A templomszentelés mellett egy másik fontos esemény is volt tegnap: a templomkertben felavatták a II. világháborús emlékművet. Ezt egyrészt – amit a kopjafa talapzatán található első tábla jelöl – a Gerendkeresztúr határában elesett és eltemetett honvédek emlékére állították a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság jóvoltából. E nemes gesztus Pataky Józsefnek, a bizottság elnökének köszönhető, aki felvállalta az elesett honvédek nyughelyeinek "megjelölését". A faluban 22 honvéd esett el, többségük gyulai volt. Másrészt – amit a második tábla jelöl – a gerendkeresztúri hősi halottaknak állítanak emléket.
A református egyházközség szép ünnepét közös ebéd zárta, amely hálaadási együttlétként koronázta meg a befejezett munkát.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Hadisírgondozás Erdélyben
Az első világháború előtt Magyarországon nem létezett államilag szabályozott hadisírgondozás. Az ilyen jellegű szabályozást a modernkori gépi háborúk tömeges embervesztesége tette szükségessé. A Magyar Országgyűlés 1917-ben hozott rendeletet arról, hogy minden település anyagi lehetőségeihez mérten emlékművet állítson, amin megörökíti hősi hallottainak a nevét. Az 1920. június 4-én és 1947. február 10-én aláírt diktátumok is tartalmaznak rendelkezéseket arról, hogy az eltemetett katonák sírhelyeit tartsák tiszteletben és ápolják. A kommunista hatalomátvétel után azonban nem lehetett szó a magyar katonasírok gondozásáról, és egyáltalán a hősi halottak tiszteletéről. Szisztematikusan számolták fel a magyar hadisírokat, vagy hagyták, hogy elenyésszenek. Ezt tették mind Magyarország, mind Erdély területén. A helyzet némi javulása észlelhető a rendszerváltást követően. A Magyar Honvédelmi Minisztérium keretén belül megalakult a Hadisírgondozó Iroda, amely céljául tűzte ki a magyar hadisírok, katonatemetők felkutatását, nyilvántartásba vételét, rendben tételét, ápolását. Berekméri Árpád-Róbert hadtörténészt arról kérdeztük, miként történik napjainkban a magyar hadisírgondozás szűkebb hazánkban Erdélyben, a Székelyföldön, Maros megyében:
– Beszélhetünk-e intézményesített, szabályozott hadisírgondozásról térségünkben?
– Nem beszélhetünk, hiszen Erdély területén erre eddig nem volt lehetőség. Az ország területén a hadisírgondozás az ONCE (Hősök Kultuszának Nemzeti Hivatala) felügyelete alá tartozik, de a magyar hadisírok feltérképezését, nyilvántartását, gondozását ez a szervezet sajnálatos módon nem végzi, sőt azt sem akadályozza meg, hogy ezeket a sírokat ismeretlen személyek tönkretegyék, meghamisítsák. Ilyen például a sósmezői temető esete, ahol a magyar és német katonák neveit kitörölték, és román nevekkel helyettesítették.
– Vannak-e nyilvántartott, gondozott magyar haditemetők, hadisírok Erdélyben?
– Vannak, hiszen az egykori magyar Hadisírgondozó Iroda munkatársai a 2000-es évek elején bejárták az erdélyi területeket, s az akkori lehetőségekhez mérten feltérképezték a levéltári forrásokból ismert temetőket, sírokat, vagy feltételezett sírhelyeket. Ugyanakkor a helyi magyar lakosság is gondoskodott, gondoskodik egy adott településen, vagy annak közelében fennmaradt hadisírokról, temetőkről, sőt sok esetben az egykori (azóta eltűnt) sírok helyét is felújították.
A térség több száz magyar katona nyughelye
– Marosvásárhelyen, Maros megyében vannak-e ilyenek?
– A mostani Maros megye (az egykori Maros-Torda vármegye) az I. és a II. világháborúban egyaránt heves harcok helyszíne volt. Ennek megfelelően a térség máig is több száz magyar és ellenséges katona nyughelye. A megye területén nagy számban találhatók azonosított vagy eddig ismeretlen egyéni és tömegsírok, de sajnos igen kevés azoknak a száma, amelyeket megfelelőképpen gondoznak.
A hadisírok gondozását a helyi önkormányzatok, egyesületek, egyházak és a hősök emlékét ápoló magánszemélyek végzik
– Kik gondozzák Erdélyben, a Székelyföldön a hadisírokat?
– Intézményesített keretek hiányában ezeknek a síroknak a gondozását a helyi önkormányzatok, egyesületek, egyházak és nem utolsó sorban a hősök emlékét tisztelő és ápoló magánszemélyek végzik. Itt meg kell említenünk a csíkszentmártoni haditemetőt, amelyet a helyi önkormányzat tett rendbe és azóta is ápol, az Úz-völgyében lévő haditemetőt, amelyet az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület lelkes tagjai saját költségükön állítottak helyre (a helyreállítási munkálatok még folyamatban vannak), a tordai haditemetőt, amelyet a Pataky József vezette Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság hozott rendbe. De a fent említetteken kívül számos más követendő példát is említhetnénk.
– Magyarország részéről van-e segítség arra, hogy az Erdély területén lévő magyar hadisírokat felkutassák, rendbe tegyék, nyilvántartsák, gondozzák?
– Tevékenysége alatt a Hadisírgondozó Irodának nem volt lehetősége arra, hogy az erdélyi hadisírgondozást megfelelőképpen támogassa. Ezt egyfelől egy államközi egyezmény hiánya akadályozta, másfelől pedig az, hogy az irodának ebben az időszakban más célkitűzései voltak. Figyelme elsősorban az egykori doni hadszíntéren elesett honvédek számára kialakított központi temetők kialakítására összpontosult. 2010-től ez a helyzet gyökeresen megváltozott, hiszen a Honvédelmi Minisztérium keretében megkezdte működését a Társadalmi Kapcsolatok és Háború Kegyeleti Főosztály, amely egyre nagyobb figyelmet szentel, többek között a Románia területén lévő hadisírok és haditemetők feltérképezésére, rendbetételére, gondozására. Ezt a tevékenységet a 2008-ban, a hadisírok jogi helyzetéről szóló román-magyar államközi megállapodás is jelentősen elősegítette. A megszabott célkitűzések eredményei valójában a közeljövőben lesznek érzékelhetők.
– A román, szovjet katonák haditemetői, hadisírjai gondozottabbak, mint a magyar katonáké?
– Igen, így van, de ne felejtsük el, hogy Magyarország a vesztesek oldalán fejezte be mind a két világháborút, s ebből adódóan a hősi halottaink iránti kegyelet gyakorlati kifejezése az adott politikai konjunktúra miatt hosszú ideig nem volt kivitelezhető. Természetesen ez nem volt érvényes sem az egykori vörös hadsereg sem pedig a román haderő hősi halottjaira. A fasizmus leverése érdekében hozott áldozatuk – sokszor a propaganda által felnagyítva – különleges, hősi státuszt biztosított számukra, így emléküket is más módon és más keretek között őrizték, s őrzik a mai napig.
A sírok felkutatása után kezdődhet meg a benne nyugvó katona beazonosítása
– Hogyan lehetne Erdélyben felkutatni, rendbe tenni, folyamatosan gondozni a magyar hadisírokat? Kiknek a feladata, kötelessége lenne ez?
– Az erdélyi területeken szétszórva létező hadisírok felkutatása, és a hősi halottak beazonosítása nagyon összetett feladat, amely a levéltári forrásokból kiindulva, a terepbejáráson keresztül a helyi kollektív emlékezetig terjedhet. A sírok felkutatása és lokalizálása után kezdődhet meg a benne nyugvó katona beazonosítása. Ehhez a holttestet, ha nem rendelkezünk levéltári forrásokkal, exhumálni kell, majd a maradványok, illetve a sírban található tárgyak alapján azonosítani. Ez egy olyan eljárás, amihez hatósági hozzájárulás és anyagi fedezet szükséges. Ez az út egyelőre nem járható. A beazonosított hadisírok, temetők rendbetétele, gondozása az erre a feladatra kijelölt szakemberek, a helyi önkormányzatok, illetve lakosság hozzájárulásával viszont könnyen kivitelezhetők, ha a feladatnak megfelelő figyelmet szentelünk.
– Lehetnek olyan hadisírok, amelyekről egyelőre nincs tudomása a kutatóknak?
– Természetesen számos olyan sír van Erdély területén, amelyről nincs tudomásunk, hiszen a harcok hevében eltemetett katonák sírját nem minden esetben tudták a bajtársak megfelelően megjelölni, vagy a harcok elülte után hátramaradt halottakat a helyi lakosság is jelöletlen sírokba temette el. Ezek beazonosítása szinte lehetetlen.
kozpont.ro

Pótcselekvés
Ha kárörvendeni támadna kedvünk, megalapozottan bezzegelhetnénk, hogy lám, a Krónikában már hetekkel ezelőtt beharangoztuk, miszerint bukásra van ítélve az RMDSZ népszavazási kísérlete a régiósítás ügyében.
De mivel nem kenyerünk a kajánkodás, csak tényszerűen elkönyveljük, hogy immár a szövetség vezetői is beismerik: kudarcra van ítélve a három székelyföldi és három partiumi megyében szorgalmazott referendumok kimenetele.
A kezdeményezés keretében az alakulat arról faggatta volna az érintett régiók lakosságát, akarják-e, hogy a három-három megye egyetlen fejlesztési régiót alkosson Marosvásárhely, illetve Nagyvárad központtal. A népszavaztatás ötletéről kezdetben nem tűnt úgy, hogy vereségre van ítélve, hiszen a Ponta-kormány régióátszervezési koncepcióját több oldalról is támadás éri, ráadásul nemcsak szakértők vagy az ellenzék részéről, hanem a koalíción belülről is. Eleve tudni lehetett azonban, hogy a román pártokat jóformán lehetetlen meggyőzni a javaslat támogatásáról, hiszen ők – legyen szó a partiumi vagy akár a székelyföldi megyékről – nem úgy tekintettek az RMDSZ elképzelésére, mint amely a történelmi, kulturális hagyományok, gazdasági érvek alapján igyekszik megrajzolni az új fejlesztési régiók határait.
Ellenkezőleg: kizárólag etnikai szemüvegen keresztül mérlegelték a kezdeményezést, amelyről szentül hiszik, hogy az etnikai alapú autonómia megteremtése számára készíti elő a terepet. Persze tisztában voltak ezzel az RMDSZ központi és területi korifeusai is, akik vélhetően azzal a céllal erőltették mégis az aláírásgyűjtést, hogy bemelegítsék a jövő évi európai parlamenti választásokra a magyar szavazókat.
Ami nem túl tisztességes eljárás, de hát volt már hasonló „csalira” példa az elmúlt húsz évben, például amikor 2000-ben Frunda György államfőjelölti kampányát kötötték össze a kettős állampolgárság érdekében folytatott aláírásgyűjtéssel.
Kérdés, hogy nem ugyanilyen célt szolgál-e az RMDSZ másik aktuális projektje, a területi autonómiáról szóló törvénytervezet. Különösen annak ismeretében, hogy a szövetség komolyan számol a román kormánykoalíció szétesésével, majd hatalomra kerülésével. Ez esetben már „házon belül” borítékolható az autonómiastatútum sorsa.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Műemlékvédelmi detektívmunka kezdődött
Bodolai Gyöngyi
Megyeközpontunk műemlékeinek helyzete kétségbeejtően silány. A Marosvásárhelyi Kulturális Központ a helyzet orvoslása érdekében indította el az idén nyáron a Marosvásárhely műemléki topográfiája című projektet több szakmai partnerintézménnyel (Alapítvány a Magyar Műemléki Topográfiáért, Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány, Babes–Bolyai Tudományegyetem, Pro Professione Alapítvány) közreműködve. Az átfogó Kárpát-medencei műemlékleltárba illeszkedő projektet, amely az első Erdélyben, tegnap délelőtt a Bolyai Klubban mutatta be Entz Géza művészettörténész, a Kárpát-medencét behálózó projekt irányítója és Orbán János művészettörténész, a marosvásárhelyi projekt vezetője, amelyet a Bethlen Gábor Alap támogat. A vállalkozás előzménye a 2012-ben tartott Gyorsuló metamorfózis, városunk műemlékeinek helyzete témájú tanácskozás volt.
– A leltár elkészítése azért is nagyon fontos, mivel a Marosvásárhely műemléklistáján szereplő, tehát jogilag műemléknek nyilvánított objektumok száma nem éri el a másfél százat. Holott a becslések szerint félezer építészeti vagy művészettörténeti, városképi értékkel rendelkező épületet, szobrot, utcatartozékot kell ebben a projektben felleltározni – hangzott el az indoklás Orbán János bevezetőjében.
Egy olyan tudományos tevékenységről van szó, amely a legszélesebb társadalmi közérdeket szolgálja, és mindazoknak szól, akik egy adott terület, város, település, régió, ország épített örökségének az ügyében bármiféle kompetenciával bírnak. Akár úgy, hogy a kormány, a törvényhozás, az önkormányzatok oldaláról ezeket a tevékenységeket szabályozni, irányítani, ellenőrizni, hatósági szempontból megítélni hivatottak, akár úgy, hogy közületként vagy magánszemélyként az adott érték- együttesek valamely részének a tulajdonosai. És szól azoknak is, akik ebben a közegben (beleértve az ember által a maga képére alakított természeti viszonyokat is) élnek – tette hozzá Entz Géza. Az épített örökség és a kultúrtáj is beletartozik abba a körbe, amelynek műemléki topográfiája egy adott felület teljes egészének a minden idetartozó szempontból történő értékleltárát jelenti. Ez a leltár egy részletes művészettörténeti leírást kell tartalmazzon minden műemlék jelenlegi helyzetéről, besorolásáról, stílusáról, továbbá az épületek történetéről, régi és mai fényképeket, rajzokat. Mindez egy értelmezett leltár, úgynevezett kataszter kell hogy legyen, ami megmutatja azokat az összefüggéseket, amelyekben a mai valóság létrejött, s azokat a történeti rétegeket is, amelyeket még képvisel, s amelyeknek az ismeretében a műemlék értéke megállapítható. Ami azért fontos, mert abban az esetben, ha hozzányúlnak az épülethez, az értékek ismeretében történjen az átalakítás, kibontakoztatva vagy felhasználva azokat.
Nyugat-Európában az ilyen típusú leltár két évszázados múltra tekint vissza, és mindenki számára hozzáférhető. A németországi településekről például 900 kötet készült, Ausztriában 60, s Magyarországon is megjelentek már az első kötetek, akárcsak a Székesfehérvárról bemutatott kötet, amelynek a mintáját követni fogják.
A cél az, hogy a műemlékállományról készült leltár mindenki számára követhető, érthető legyen. Nemcsak az épületek fontosak, hanem a település egésze, szerkezete, a szerkezetében megnyilvánuló funkcióváltozások nyomon követése és értelmezése, a közterek, parkok, temetők, ipari létesítmények változásai a kezdetektől az utóbbi időkig. Nem azt kell nézni, hogy mi a szép, és mi nem, hanem hogy mit akarunk megőrizni, és továbbadni a következő nemzedékeknek. Amit nem ismerünk, azt nem fogjuk se szeretni, se fontosnak tartani, ezért mennek tönkre a műemlékek.
A leltár román nyelvű változatát is el kell készíteni, ami nagyon nehéz feladat lesz. Amíg nem vagyunk egy pontos leltár birtokában, addig nem tudjuk, hogy mit kell védeni, mire kell vigyázni – magyarázta Entz Géza. A topográfia elkészítése összetett folyamat, amelyben több szakma képviselői vesznek részt. A választás azért esett Marosvásárhelyre, mivel itt össze lehetett állítani egy olyan fiatal szakemberekből álló csapatot, akik képesek a munka elvégzésére. Ebben elismert művészettörténeti egyetemi tanárok nyújtanak segítséget a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemről és a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemről. A 12 tagú csapatban részt vesznek a megyei múzeum szakemberei is, akiknek tapasztalata van ezen a területen.
Első lépésként a főtér, azaz a Rózsák terének a felmérése kezdődött el, ahol 79–80 olyan objektum van, amelynek a leltározása folyik, függetlenül attól, hogy korábbi vagy későbbi korokban épült. Minden értékes elemről (homlokzati díszek, kapuk, zárak, kályhák, kovácsoltvas szerkezetek stb.) fotó és leírás készül, hogy később számon lehessen kérni a nem szakszerű beavatkozásokat. Kiemelten próbálnak odafigyelni, hogy minél több archív fotót gyűjtsenek össze egy-egy objektumról.
A munka végeredménye egy könyv lesz, de addig is internetes adatbázis formájában teszik nyilvánossá az eredményeket, ami a jövő évtől mindenki számára hozzáférhető lesz – tette hozzá Orbán János. A Rózsák terét felmérő leltárt a Bolyai utca épületeinek számbavétele követi. Az épületek mellett a város minden művészettörténeti értékkel rendelkező elemét, köztük a szobrokét is nyomon követik.
A Népújság kérdésére válaszolva elhangzott, hogy a Színház térről eltávolított kagyló (halacska), számára, ami nem került vissza a helyére, állítólag már találtak új helyet, de az ellopott Puskás Sándor-szobor esetében ez már kevésbé valószínű.
A vár felújításának tervezésekor, nem került-e szóba, hogy a régi, monumentális lépcsőt visszaállítsák? – kérdeztük, amire Orbán János nemmel válaszolt, mivel már a hatvanas években történt felújítás során az volt a cél, hogy visszaadják a vár kora újkori, 17. századi jellegét. Ha a lépcső megéri az ezredfordulót, valószínűleg nem nyúltak volna hozzá – tette hozzá.
Olyan műemlékvédelemre, felügyeletre lenne szükség, ami rendszeresen teszi a dolgát, de ettől Maros megye – az e célra alkalmazott megfelelő szakember hiányában – távol van – hangzott el a sajtótájékoztatón.
Népújság (Marosvásárhely)

Aggasztó a műemlékek helyzete Marosvásárhelyen
Aggasztó a műemlékeink helyzete” – szögezte le hétfőn Orbán János művészettörténész, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ projektvezetője a Marosvásárhely műemléki topográfiája elnevezésű projekt első eredményeinek bemutatásán. Hozzátette: „amíg nem tudjuk, mink van, addig nem tudjuk, mire kell vigyáznunk”.
Elmondása szerint Marosvásárhelyen mintegy ötszáz objektumot – házat, utcát, teret – mérnek fel jól felkészült szakmai csapatukkal. Jelenleg a Rózsák terén dolgoznak, ahol nyolcvan kiemelt fontosságú műemléket vesznek nyilvántartásba. Eddig a munka felét elvégezték. A gyakorlatban ez az épületek külső és belső bejárását, kimerítő fotódokumentációt jelenti. A munka során minden, értékesnek vélt építészeti elemet lefényképeznek, hogyha ezek netán megsemmisülnek, akkor legyen, ami alapján számon kérni a kárt. Lehetőség szerint felvezetik a tulajdonosokat, az épületek megnevezéseit, az építészettörténeti adatokat, a morfológiai leírásokat. A projekt keretében a szobrok és köztéri emlékek felmérése is megtörtént az elmúlt két-három hónapban. A Marosvásárhelyt felölelő adatbázis kiadvány formájában két-három év alatt készülhet el, de néhány hét múlva közzéteszik a folyamatosan bővülő adatbázist a www.vasarhely.ro honlapon.
Dávid László
Krónika (Kolozsvár)

Szőcs Géza: Megelégszem azzal is, hogy költő
Hatvanéves Szőcs Géza. A költő neve az elmúlt években elsősorban politikai szerepvállalása kapcsán merült fel a közbeszédben. Volt kultúráért felelős államtitkár, jelenleg miniszterelnöki főtanácsadó és a 2015. évi milánói világkiállításért felelős kormánybiztos. A politika kihat a költészete megítélésére, de úgy véli: költőként 2010 előtt sem volt a kánon kedvence. Legújabb könyve képzeletbeli, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának. Marosvásárhelyi születésű, és sok műve szól Kolozsvárról, de Szőcs Géza számára a haza nem egy pontot jelent, hanem pontok sokaságát, amelyek között az ember sorsa megtörténik. Bár Liberté ’56 című művét Vidnyánszky Attila állította színpadra, Szőcs a Magyar Nemzetnek azt mondta: elképzelhetetlennek tartja, hogy a Nemzeti Színház új igazgatója bármit is rendezzen a színházban az ő darabjai közül.
– Kolozsvárott, 60. születésnapi ünnepségén azt mondta legújabb könyvéről, a Ha polip szuszog Kolozsvárott című kötetről, hogy „szinte szamizdatban jelent meg”, a könyvesboltokban sem kapható. Nekünk sikerült megvenni Budapesten az egyik nagy könyvesboltlánc üzletében, bár ott a világirodalom polcára került. Hogy értette, amit akkor mondott? – Örömmel hallom, hogy a világirodalomhoz sorolták a könyvet. Az engem ért ottani sokk alapján mondhattam ezt Kolozsvárott, ezt a rossz tréfát a szamizdattal. A helybeli könyvesboltok kirakatai tele vannak jobbnál jobb magyar könyvekkel, és elszomorított, hogy ez a kötetem, amely legfőként Kolozsvárról szól, a kolozsváriakat oly kevéssé érdekli, hogy még csak meg sem próbálják megmutatni. Azóta nekem is sikerült megvásárolnom Budapesten, akkor éppen a költészet polcon volt. Nyilván nem tudnak vele mit kezdeni, és nem is állítom, hogy hagyományos megközelítéssel egykettőre meghatározható, hogy micsoda. Gyakori panasz, hogy nincs látható helyen. Tőlem is nagyon sokan kérdezték, hol lehet kapni. De hát a könyvbeszerzés, sőt a könyvolvasás hagyományos formái felett úgyis eljárt az idő. Ennek nem örülök, mert nem szeretek képernyőről olvasni, de mégiscsak ez lesz a jövő útja. A szép könyveket persze nagyon fogjuk sajnálni, eltűnésük a könyvkultúra leépülését jelenti. De valószínűleg ugyanezt érezte az az írástudó kaszt is, amely kevesek privilégiumaként kódexeket olvashatott. Amikor megjelent a könyvnyomtatás, talán úgy vélekedtek, hogy a könyv olyan, mint egy festmény, szobor vagy ékszer: manufakturális remekmű. És ezt a könyvnyomtatás tönkreteszi majd. Iparivá teszi az írott betűhöz való hozzáférést. Akármeddig élek, nem tud oly nagyot fejlődni a technika, hogy ne akarjak szép könyveket írni és olvasni. Ha tervezek valamit a hetvenedik vagy nyolcvanadik születésnapomra, az biztosan egy szép könyv lesz.
– A Sziveri Jánossal való beszélgetésekben kitalált Kolozsvár-történeteket nem Szőcs Géza jegyzi, hanem valaki más, aki Szőcs Géza történeteit meséli el, és akivel korábbi műveiben is találkozhattunk. Miért a Carbonaro álnév?
– A jegyzetekben meg is neveztem Darkó István barátomat, akivel közös történeteket írtunk, és a Szénégető Henrik álnevet használtuk. Ezek a kolozsvári Echinox diáklapban jelentek meg negyven évvel ezelőtt. A romantikus szabadságeszmény és a természetközeliség, amely a carbonarókhoz kötődik a képzeletemben, hatott rám akkor is, és nyilván ma is. De ma már az álnévnek nem az az elsődleges szerepe, hogy elrejtsen, hanem, hogy eltávolítsa a valóságos hús-vér szerzőt annak irodalmi mutációjától. Amióta van olvasás, sokan elkövetik azt a hibát, hogy a könyv szerzőjét azonosítják a szerző valóságos énjével. Márpedig nem azonosítható. Az én helyzetem különösen kényes. Annyi kígyót-békát kapott a Szőcs Géza nevű politikus-író, hogy a mocsokdobálók maguk is képtelenek elkülöníteni az írót a politikustól, akit maguk mázoltak feketére. De nem csak ezért választottam ezt a megoldást. Meghatározhatatlan műfajú a könyv, nem a szó klasszikus értelmében vett novellákról van szó. Elvont, képzeletbeli, parodisztikus, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának, annak a tapasztalatnak, amit Sziveri János nem ismert, de aminek a megismerésére rendkívüli módon vágyott. A könyv egészében, azt hiszem, pontosan visszaadja azt a sajátos kapcsolatot, amely kettőnk között volt. Ezzel emlékezem meg Sziveri Jánosról, akivel nagyon sokféle játékot megengedtünk magunknak. Úgy gondoltam, az eltelt negyedszázad indokolja, hogy az akkori Szőcs Gézát eltávolítsam a maitól.
– Hamar megosztott lett a közélet a rendszerváltás után, ekkor mégsem érezte szükségét annak, hogy álnéven írjon.
– Bizonyos konklúziók akkor már megszülettek bennem. Ezt jelzi A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban – Sz. G. utolsó verseskönyve című, 1992-es kötet. Világos volt, hogy az az attitűd, amellyel az ember 1990-ig – főleg Erdélyben – magyar költő lehetett, nem folytatható. A könyv üzenet volt, hogy ez Sz. G. utolsó verseskönyve, és most valami más következik. Lehet, hogy Carbonaro, lehet, hogy csak versek, de biztosan nem verseskötetek. Amit 1990 előtt egy verseskötet jelentett egy magyar költő életében, azt többet nem lehetett már megismételni.
– A költő szerepe változott?
– Minden megváltozott, a költő valóságos és elképzelt szerepe, a missziója és a missziós tudata, a költészeti, verselési technikák, eszmények, trendek. Máshogyan üzent akkor egy kötet. Ahogy a világ kezdett szétesni, úgy atomizálódott az egykor egységes mondatként felfogható verseskötet is. Szétesett, megtöredezett egyes versekre.
– Ön szerint ez a változás rossz?
– Ezt a szót nem használnám. Szokatlan annak, aki nem nőtt bele. A politikai viszonyokat, amelyekben felnőttem, nem kívánom vissza. De az ezekhez elválaszthatatlanul kötődő saját verseskönyveket igen. Ez nosztalgia. Akinek persze – mondjuk – a slam poetry az anyateje, annak mindez már teljesen érthetetlen és érdektelen. – Jól értjük, hogy ön szerint inkább a prózának és a drámának van túlélési esélye? – Az embereknek mindig szüksége lesz történetekre. A lírai tudat elsorvadása viszont nagy kockázat, mert ez a legősibb önkifejezési és önértelmezési formája az emberi léleknek. Évezredekig hozzátartozott az emberi közösségek tudatvilágához, mentális és pszichés önismeretéhez. Ma, amikor egyre bonyolultabbak az összefüggések, még kevésbé nélkülözhető ez a fajta tudás és világinterpretáció. Az az emberiség, amelyik el tudja képzelni, hogy költészet nélkül lehet élni, az önsorsrontás felé halad. Egy falanszterben nem az ellenőrzöttség, a megfélemlítettség és a kiszolgáltatottság a legborzasztóbb, hanem a léleknélküliség. – Ha így gondolja, akkor nem csoda, hogy nemzetközi költészeti díjat alapított, a Janus Pannonius-díjat. – Bozótharcosok vagyunk, akiknek az egyetlen imperativus, hogy a költészetet életben kell tartanunk, át kell mentenünk, valamiképpen Asimov Alapítványának megfelelően. Egy olyan költészeti nagydíj, amelyre a világ odafigyel, e célnak fontos eszköze lehet.
– Úgy tűnik, szívesen foglalkozik olyan elődökkel és pályatársakkal, akiket kevésbé becsülnek meg, mint érdemelnék. Ez a programja?
– Ez a karakteremhez tartozik. Úgy vélem: ami érték, azt meg kell mutatni. Az idén Janus Pannonius-díjjal kitüntetett perzsa költőnő, Szimin Behbaháni magyarul teljesen ismeretlen volt, hiába jelölték kétszer is Nobel-díjra, hiába idézték a legmagasabb méltóságok a strófáit, és hiába volt ismert világszerte mint polgárjogi aktivista. Angol fordításban ismerkedtem meg a műveivel, nagyon rossz fordítás: leegyszerűsít, elhagy sok mindent, de mégis megérintett. Cél volt az is, hogy magán a költőn segítsünk üldözött állapotában. Óriási siker volt az idei Janus Pannonius-díjátadás, a BBC-től lefelé rengetegen foglalkoztak vele. A magyar sajtó jelentős része viszont csak hallgatott, némán és nyilván ingerülten, és valószínűleg pokolba kívánta Szimin Behbahánit, amiért el merte fogadni a díjat ahelyett, hogy megalázta volna Magyarországot azzal, hogy visszautasítja. Ugyanez a sajtó kárörömmel konstatálta, hogy tavalyi díjazottunk, Lawrence Ferlinghetti, miután előbb elfogadta, végül is nem vette át a díjat.
– A Terror Háza Múzeumban rendezett Szolzsenyicin-kiállítás kísérőprogramjára önt is meghívták, hogy felolvassa az esszéjét. A meghívóban az állt, hogy „Szőcs Géza, erdélyi magyar költő”. Ugyanebben a sorban a szintén meghívott Spiró Györgynek a Kossuth-díját tüntették fel. Ilyen sokat jelent az erdélyi magyar költő cím?
– Persze, lehet az erdélyi magyar költő presztízskategória vagy elismerés, felérhet adott esetben akár egy Kossuth-díjjal is. De vannak erről más élményeim is. Irodalmi értéktulajdonítás szempontjából az erdélyiség ma biztosan semmit nem jelent. Egy időben fontos volt, Bukarestben és Párizsban is volt üzenetértéke annak, hogy Erdélyben vannak magyarok, erdélyi magyar költők is. Aztán az önmeghatározásom mind inkább eltolódott afelé, hogy megelégedtem a magyar költő meghatározással. Ma már azzal is megelégszem, hogy költő.
– Az életműve Erdély-, többnyire Kolozsvár-központú. A száműzetésből is hazavágyott, most mégis régóta nem él már otthon. Az ön számára ez normális állapot, vagy törést jelent nem Kolozsvárott élni? – Számomra a haza egységes kontinuum, Soprontól, sőt Őriszigettől és Cinfalvától Brassóig, Kézdivásárhelyig tart. Az, hogy ezen a hazán belül valaki hova költözik, szuverén döntés. Nem véletlen, hogy a régi kolozsvári családoknak volt házuk Kolozsvárott és Budapesten is. A haza nem egy pontot jelent, amely „a” haza földje, hanem pontok sokaságát, amelyek között meghatározódik és megtörténik az ember sorsa.
– Húsz év telt el, amióta megalapította az Előretolt Helyőrséget, a kilencvenes évek fiatal erdélyi költőgenerációjának fórumát. Milyen utat járt be ön szerint ez a műhely, és most hol tart? – Akkor ez azért volt fontos, mert kibontakozási lehetőséget jelentett nem kevés ifjú tehetségnek. Sajnos őnekik is meg kellett élniük az irodalom és főleg a líra leértékelődését. Ők más generáció, mint azok, akik 1980 vagy 1990 előtt adhatták ki a versesköteteiket. Akkor, a kilencvenes években pontosan érzékelték, hogy abban a világban nekik hol a helyük. Mára ezt a biztonságérzetet elvesztették. Megöregedtek, lehetne mondani. De nagyon örülök, hogy akkor ez az egész elindult. Előképei voltak már a hetvenes években: az Echinox, ahol fiatal és tehetséges emberek próbáltak publikálni, és az Igazság című kolozsvári hetilap Fellegvár című rovata, amely ugyanerről szólt, és én szerkesztettem. Már huszonévesen szívesen támogattam azokat, akikben tehetséget láttam. Számomra az irodalmi kapcsolatok soha nem a rivalizálásról szóltak. Vagy barátságról, vagy elutasításról, de semmiképpen nem a rivalizálásról.
– A 60. születésnapjára készült kötetben Karinthy Márton teszi fel a kérdést, hogy miért nem játszanak Szőcs Géza-darabokat a színházak. A Liberté ’56 című művét 2006-ban Vidnyánszky Attila vitte színre, aki most a Nemzeti Színház élére került. Lesz Szőcs-darab a Nemzetiben?
– Vidnyánszky Attilának mindig nagyon következetes támogatója voltam, akkor is, amikor nemcsak ellenoldalról támadták, hanem házon belül is. Már csak ezek miatt az előzmények miatt is elképzelhetetlen, hogy Vidnyánszky bármit is rendezzen a Nemzeti Színházban az én darabjaim közül. Ha a helsinki vagy a Kuala Lumpur-i színház felkéri, és ő igent mond, az más dolog. De a Nemzeti Színházban nem, ezt nem tartanám helyesnek.
– A politikai támadások árnyéka nem túl igazságos módon visszavetül a költői életművére, annak megítélésére is. Ez bántja?
– A költő érzékeny ember. Attól költő, hogy túlérzékeny.
– Feltehetőleg számított erre, amikor politikai szerepet vállalt.
– Ha úgy vesszük, 2010 előtt sem voltam a kánon kedvence. Az a szekértábor, amelynek tagjai az elmúlt huszonöt évben megmondóemberek voltak a kultúrában, jól körülírható orientálódást és gazsulálást vár el azoktól az íróktól, akiket sztárolni akar. Ez a fajta futtatás, helyzetbe hozás, feltupírozás ízlésem ellen való. Megelégszem azzal, hogy nem tudtak megsemmisíteni, kiradírozni, elpusztítani. Persze talán azért, mert nem tartottak elég fontosnak.
– Az alkotói életére milyen hatással volt a politikai szereplés? – Nem szabad elszakadni a valóságtól. Sok művész hajlana rá, hogy egy kellemes dolgozószobában írja a műveit. De ahhoz, hogy a valóságot izgalmas művekben tudja feldolgozni a művész, állandó kapcsolatban kell lennie a tényekkel, kihívásokkal, amelyeket az élet hoz. Látnia kell, hogy viselkedik az ember elesettként, és hogyan egy kivételezett kaszt tagjaként. A politikusi pozícióból ilyen értelemben sokkal gazdagabb életanyaghoz jutottam, mint ami egyébként lehetséges lett volna számomra. Ha lesz időm mindezt beépíteni különböző műfajú szintézisekbe, akkor hálás lehetek a sorsnak, hogy politikusként is rálátást nyerhettem az életre.
– A politikus ezek szerint ott volt a költészetben. A költő ott volt-e a politikában? És ha igen, hogy boldogult? – Olykor korlátozták, máskor inspirálták egymást. Az nem igaz, hogy szétválasztható a kettő. Már csak azért sem, mert a politikus sokszor olyan kihívásokkal szembesül, amelyek a költőnek is kihívást jelentenek. És erre nem lehet kétféle választ adni.
– A magyar költők körében mindig nagy hagyománya volt a közéleti tevékenységnek. – Itt van rögtön szegény Janus Pannonius, aki rosszul politizált, ott is hagyta a fogát. Mindig volt ennek kockázata. Sok a kísértés és a kihívás is, ezekre én általában igent mondtam. Olyan generációhoz tartozom, amely évtizedekig a legstatikusabb, legeseménytelenebb, legsivárabb életkörülmények között élte az életét. Amikor kinyílt a világ, az összes lehetőséget úgy értelmezte, mint kihívást, feladatot. Amire egy normális helyzetben lévő költő, politikus vagy egészen egyszerűen egy polgár azt mondja, hogy nem lehet, vagy túl sok, arra az én generációm azt mondja: dehogynem, próbáljuk meg.
– Közelmúltbeli sajtóértesülések szerint önt nevezhetik ki az Országos Széchényi Könyvtár kormánybiztosának. Akkor úgy nyilatkozott, hogy elvállalná a feladatot. Ön szerint mikor születhet döntés az ügyben? Kinevezése esetén milyen elképzelésekkel, tervekkel kezdene hozzá a kormánybiztosi működéshez? – E kérdés már túlmutat valamelyest eredeti szándékunkon, hogy e beszélgetés alanya elsősorban a költő, író, irodalomról gondolkodó szerző lesz. De igaz: hogyne tartozna bele egy író érdeklődési körébe a könyvtár, egyáltalán: a könyv, a könyvkultúra jövője? Különösen a mai válságos időkben, amikor állítólag éppen végét járja a Gutenberg-galaxis. Úgy fogalmazhatnék: a könyvek iránti érdeklődésemből és szeretetemből évek alatt kifejlődött a felelősségérzet is. Egyre többet kezdtem foglalkozni a késégbeejtő állapotba jutott Széchényi-könyvtárral is, megoldásokat, mintákat keresve a problémáira, egyre többet konzultálva hazai és külföldön élő szakemberekkel és intézményvezetőkkel. Ennek a kapcsolati és szakismereti tőkének a gyarapodását érzékelte a kormányzat is, ezért kaptam a felkérést a kormánybiztosi tisztség elvállalására. Ami nagy megtiszteltetés, és igent is mondtam, de pár hónap türelmi időt kértem, különös tekintettel a közelgő választásokra meg arra, hogy éppen mostanában kerülnek magasabb energianívóra a milánói világkiállítás előkészületei. Vagyis két kormánybiztosság terheit és felelősségét kellene vállalnom. Azt kértem, egyelőre egy saját szellemi műhelyre támaszkodva segíthessem a könyvtár megbízott főigazgatójának munkáját, s ennek eredményeit mérlegre téve szülessen meg majd a végleges döntés. És ez így is lesz.
rKissNelli, Tölgyesi Gábor
Magyar Nemzet

Önellátásra képtelen hozzátartozóval magára marad a család
Sem az állami, sem a civil szféra nem biztosít állandó gondozást a beteg otthonában
Nagyon sok család kerül abba a helyzetbe, hogy idős, beteg hozzátartozója mellé megbízható, állandó felügyeletre volna szüksége a beteg otthonában, ám megyénkben sem az állami, sem a civil szféra nem biztosít effajta szolgáltatást – mutattak rá a hiányosságra a szakmabeliek az elmúlt héten a marosvásárhelyi Bolyai Klubban megtartott tanácskozáson, amelyen a marosvásárhelyi szociális problémákról esett szó.
Bizonyára sokan találták már magukat abban a helyzetben, hogy hozzátartozójukat súlyos betegség érte, ágyhoz kötötté vált és állandó felügyeletre szorult, vagy pedig előrehaladott koránál fogva már nem tudja ellátni magát, így valakinek folyamatosan mellette kell lennie. Legtöbb esetben a családtagok dolgoznak, gyereket nevelnek és nem tudják biztosítani az állandó felügyeletet. Az újságokban akad ugyan néhány hirdetés, miszerint magánszemélyek beteggondozást vállalnak, ám ezt sem tudja mindenki megengedni magának. És nagyon sokan nem vállalják az éjszakai, valamint a hétvégi felügyeletet, még akkor sem, ha a család hajlandó lenne azt megfizetni. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy minden család nyugodtabb lélekkel engedne be otthonába és bízná szerettét olyasvalakire, akiért egy szervezet úgymond felelősséget vállal, mint egy ezer idegent.
Két-három alkalmazott, két-három bér
Ludescher László, a Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának az igazgatója a tanácskozáson szóvá tette, hogy hetente két- három telefonhívás érkezik a Caritashoz olyan családok részéről, akik napi huszonnégy órás felügyeletet szeretnének magatehetetlen hozzátartozójuk mellé. Sajnos el kell utasítaniuk őket, és még máshová sem irányíthatják, mert sem a városban, sem pedig a megyében nem létezik ilyen jellegű szolgáltatás. Lapunk érdeklődésére, hogy ha ekkora igény mutatkozik egy ilyen jellegű szolgáltatás iránt, miért nem szerepel ez a szociális téren tevékenykedő civil szervezetek kínálatában, Ludescher László a finanszírozás hiányára hivatkozott. – Jelenleg az otthoni beteggondozói szolgálatunk keretében egy alkalmazott hat-hét személyt lát el, amennyiben több alkalmazottat egyetlen személy felügyelete foglalna le, azon idősek száma, akikhez bizonyos rendszerességgel eljutunk, egyhatodára csökkenne. Ha minimálbért is adnánk azon alkalmazottaknak, akik elvállalnák ezt, az számunkra személyenként minimum 1300 lejes költséget jelentene, és ekkor egyetlen személlyel csupán nyolcórás felügyeletet fedtünk le, tehát két alkalmazottal tudnánk csak legalább 16 órás felügyeletet biztosítani. És ez is abban az esetben lenne lehetséges, ha egy családtag a "harmadik váltást" fel tudná vállalni. Ilyen körülmények között tehát egyértelműen kijelenthetjük, hogy ez a megoldás jóval költségesebb, mint az intézményes ellátás. Valójában az a szelet nincsen lefedve, ahol nem elég a napi egy-két órás felügyelet, az, hogy egy szakember felkeresi az időst, besegít a házimunkába, kiváltja a gyógyszerét, vérnyomást mér – fejtette ki az igazgató, aki hozzátette, a hozzájuk forduló családok érdekében csupán annyit tehetnek, hogy kifaggatják őket, mi is a konkrét szükséglet, segítene-e rajtuk az egy-két órás ellátás, amit a Caritas alkalmazottai biztosítani tudnak. Emellett vannak telefonszámaik olyanoktól, akik magánszemélyként – jövedelem- kiegészítés végett idősek, betegek gondozását vállalják. Köztük akadnak olyanok, akik részt vettek a Caritas szakmai képzésein, ám az igazgató hangsúlyozta, ők az elérhetőségeket adják meg és ezt követően a családnak kell megegyeznie az illetővel, a Caritas, lévén, hogy nem saját munkatársaik, semmiféle felelősséget nem vállal ezeknek a személyeknek a munkájáért. Az állandó felügyeletre szoruló betegek kapcsán felmerült, hogy megyénkben nincsen például egy Alzheimer-kórban szenvedő idősekre szakosodott központ. Ludescher László megemlítette, hogy Gyergyószentmiklóson a Caritas Szent Erzsébet- idősotthona keretében van egy osztály, ahol 50-60 Alzheimer- kórban szenvedő időst látnak el. Az otthonban dolgozó szakemberek egy része kizárólag ezeket a betegeket gondozza, állandó felügyeletet biztosítanak számukra. Az ellátás egy részét állami támogatásból finanszírozzák, a fennmaradó részt a családok kell pótolják, de legalább mint lehetőség adott.
Az a tendencia, hogy a családtag legyen a gondozó
Végső megoldásként valóban szóba jöhet az intézményes ellátás, az idősotthon, ám az állami otthonokban általában nincsen hely, hosszú várólistára kell feliratkozni, a magánintézményekben megszabott árakat pedig nem mindenki tudja kifizetni. Ha a szóban forgó idősnek 400-500 lejes nyugdíja van, és a családnak nem áll módjában havonta pótolni a hiányzó összeget, akkor más lehetőség után kell nézni. És ezen a téren is talán a legnagyobb probléma, hogy az idősotthonokban nem szívesen fogadnak magatehetetlen betegeket. Dr. Schmidt Loránd, a Maros Megyei Szociális Ellátási és Gyermekjogvédelmi Igazgatóság vezetője elismerte, a hozzájuk tartozó intézetekben nincsen lehetőség arra, hogy minden beteg mellé egy gondozót biztosítsanak. – A délelőtti váltásban többen vannak, délutánra kevesebb személyzet marad, éjszakára pedig egy-két alkalmazott felügyeli az ellátottakat. Egy alkalmazott napi nyolc órát dolgozhat, így állandó felügyelet esetén négy személyt kötne le egyetlen ellátott gondozása. Például az idecsi idősotthonban is azzal a gonddal szembesülnek, hogy nem tudnak súlyos beteg időseket fogadni, mert nincsen megfelelő számú személyzet, aki ellássa őket. Emiatt a jelenlegi rendszerben az a tendencia, hogy gondozót alkalmazunk a súlyos sérültek, ellátásra szorulók mellé, aki általában családtagjuk, és állandó felügyeletet biztosít számára – fogalmazott dr. Schmidt Loránd.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Székely-mezőségi népművészeti konferencia
A csittszentiváni Bandi Dezső Kulturális Egyesület a hét végén szervezte meg a II. székely-mezőségi konferenciát. A rendezvénynek a helybeli Tollas Jenő Kultúrotthon adott otthont, melyet a székely-mezőségi alkotótáborok munkái díszítettek. A térségbeli és székelyföldi népművészek, többnyire fafaragók, e régi hagyományos mesterségről és az útkeresési megoldásokról értekeztek.
A konferencia érdekes mozzanata a résztvevők körutazása volt, amely során a székely- mezőségi települések népművészeti tárgyi emlékeit látogatták meg, mintegy feltérképezve azokat az építészeti elemeket, amelyek pusztulásra ítéltettek, s amelyek megmentéséért az utolsó órában még tenni lehet. Így látogattak el Mezőpanitba, Harcóra, Székelykövesdre, Mezőmadarasra, Mezőbergenyébe, ahol végignézték és lefényképezték a faragott kapukat, a kopjafákat és a régi épületek díszítőelemeit.
A körutazást kerekasztal-beszélgetés követte székelykapu- és kopjafafaragás témában. A résztvevőket – a fafaragványokkal és festményekkel díszített kultúr-otthonban – Gálfi Sándor alpolgármester köszöntötte, aki örömét fejezte ki amiatt, hogy a faluban a Bandi Dezső Kulturális Egyesület – Székely Lajos tanár, fafaragó szervezésében – ilyen rangos rendezvénynek adhat otthont.
Szathmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke Kristó Tibor A kismesterségek alkonya című könyvére utalva elmondta, oda jutottunk, hogy a hagyományos mesterek nincs akinek átadják a tudást, nincs igény rá. Sőt, szerszámjaik, műhelyeik sem kellenek, még ingyen sem! De nincs értelme, hogy panaszkodjunk, így alakult a társadalom. A népművészetet a parasztság hozta létre a XIX. században. Mára már a parasztság is eltűnt. Azt kell megnézni, mit tehetünk saját területünkön. Kis műhelyeinkben, mint amilyen a csittszentiváni is, folytatni kell a munkát – mondta a szövetség elnöke.
Bandi Katalin iparművész kifejtette, szíve legnagyobb gyönyörűsége, hogy vannak folytatói apja munkájának, s ezért hálás Székely Lajosnak, a Bandi Dezső Kulturális Egyesület elnökének, aki nemcsak farag, hanem fiatal faragókat is nevel.
A konferencia során vetített képes előadást is láthattunk, Czirjék Lajos, a Képzőművészek Egyesülete alelnökének és a Székely-mezőségi Művésztelep elnökének közreműködésével. Pozitív és negatív példákat felvillantva érzékeltették, hogyan milyen faragott, fedeles vagy székelykaput érdemes állíttatni, és milyent nem. Itt jegyezték meg, hogy a bemutatott negatív példák sokszor hatásosabbak, sőt elrettentők. Sajnos, sok esetben a kapuállítók nem konzultálnak szakemberekkel, s ezért állhatnak "torzszülöttek", amelyek sem a jó ízlésnek, sem a szakmai követelményeknek nem felelnek meg.
A mezőbergenyei református egyházközség által állíttatott székely kaput pozitív példaként említve Székely Lajos elmondta, hogy Domahidi Béla református lelkész és a székelyszentkirályi faragómester úgy döntöttek, hogy megőrzik az egyindás motívumot, s ezzel a helyi mintakincset örökítik meg.
– A rendezvényre többek között olyan faragókat hívtunk meg, akik nagyon jól ismerik a mesterséget, mint például Sándor Attila Székelyudvarhelyről, Borbély Attila Mezőpanitból, Barabássy Somogy Örs Backamadarasról, Török László Nagyernyéből, Török Csaba Csíkszeredából, Csiszér Mihály és Tamási Mihály Marosvásárhelyről, Tóásó Béla Udvarhelyről. Velük közösen fogalmaztuk meg, hogy mennyire fontos a régi és hagyományos mintakincs megőrzése. A néprajzi tudnivalókat semmiképpen sem szabad mellőzni egy-egy munka kivitelezése során – fogalmazott Székely Lajos.
A szombati programba művelődési momentumokat is iktattak. fellépett a csittszentiváni vegyes kar – amelyet a vasárnapi kórustalálkozó főpróbájaként iktattak műsorba –, a Fazakas Ildikó által vezetett Fagyöngy citeraegyüttes és a helyi iskolások színjátszó csoportja.
A rendezvényt a Csittszentiváni Fejlesztési Egyesület és a megyei tanács támogatta.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Vásárhely: folytatódik a harc a kétnyelvűségért
Engedélyt kapott a marosvásárhelyi Itthon vagyunk civil csoport, hogy az általuk megszerkesztett, a kétnyelvű piaci terméktáblák használatára vonatkozó kérvényeket nyilvános téren is terjesszék.
Mint ismeretes, az elmúlt hónapban Lakó Péterfi Tünde kérvényt írt a piacigazgatósághoz, amelyben kérte, hogy engedélyezzék a kétnyelvű táblák osztogatását. Az igazgatóságtól azonban azóta sem érkezett konkrét válasz, ezért a civil csoport kétnyelvű kérvényt szerkesztett. Ezt ki lehet nyomtatni a www.vanegypercem.com oldalról, majd személyes adatokkal kitöltve le lehet adni a piacigazgatóság székhelyén. Akinek ez nem áll módjában, szerdán és csütörtökön a civil csoport aktivistáit keresheti 10 és 16 óra között a Színház téren. A csoport tagjainál ki lehet tölteni az egyéni kérvényeket, ők pedig eljuttatják az illetékesekhez.
Akárcsak az egybanis akciónak, a kérvények leadásának is az a célja, hogy megmutassák, sokak szívügye a kétnyelvűség. Az aktivisták fontosnak tartják, hogy minél többen csatlakozzanak, ezért egy sajátos módszert találtak ki arra, hogy követni tudják, hányan csatlakoznak mostani akciójukhoz. Egy internetes térképen bejelölhetik magukat mindazok, akik csatlakoztak az akcióhoz azáltal, hogy beírják a nevüket – amelyet nem kötelező nyilvánosan vállalni –, illetve a leadás dátumát és az utcát, amelyben laknak. A térképen megjelent pontok jelképezik mindazokat, akik már leadták a kérvényt, ezt a www.vanegypercem.com című internetes oldalon lehet követni.
Becze Dalma
Krónika (Kolozsvár)

Népszavazásgát
Előfordulhat, hogy a Maros megyei önkormányzat mai gyűlésén elbuktatják a többségiek a magyar tanácsosok népszavazási kezdeményezését. Annak ellenére, hogy elegendő támogató aláírás gyűlt össze a három székely megye jövőjét meghatározó állampolgári konzultációra. Pontosabban egy gazdasági-fejlesztési régió kialakításáról lenne szó. Csak hát a román pártok helyi vezetőivel nem lehetett megállapodni, pedig néhány hónapja még a marosvásárhelyi polgármester próbálta magához édesgetni a székelyeket. Azóta sok víz lefolyt a Maroson, és újból kiderült, hogy a nacionalista, élettérbirtokló indulatokkal szemben gyöngének bizonyulunk. Ráadásul szavazócsábítási lendületükben a feltörekvő magyar pártocskák képtelenek tűzszünetet kötni a nagy testvérrel. Összefogást szajkóznak, de közben saját – a tavalyi választásokon támogatottságot nem szerzett – elképzeléseiket kérik számon az RMDSZ-politikusokon. Ez utóbbiaknak viszont a mi mindent jobban tudunk arroganciáját kellene már levetniük. Jelzésértékű, hogy mostanában több párbeszéd zajlott a nyilvánosság előtt. Bár ezek csak médiaszereplések voltak, és nem történt előrelépés egy közös magyar minimálprogram elfogadása felé. A jövő évi EP-választások árnyékában ez nehezen elképzelhető. Ugyanis a tízszázalékos támogatottságot alig meghaladó kis pártok befutó helyet szeretnének kizsarolni abból a remélt két-három mandátumból. Azért keresik a rést a demokrata szövetség egységén. Próbálják magukhoz édesgetni a székelyföldi kis titánokat. De észnél kell lenni. A területi autonómiaharcban – amelynek én is híve vagyok – nehogy lemondjunk az erdélyi magyarság többségéről! Azokról, akik nem a Székelyföldön élnek. Ezért is érthető, hogy az RMDSZ vezetői óvatoskodnak. Hisz szavazóbázisuk nagy része nem a tömbmagyar területeken él. A néppárti vagy a polgári vezérek számára ez nem kérdés. Hisz Toró Tibor is a szórványból Háromszékre menekült szavazatvadászatra – tegyük hozzá, sikertelenül. Szász Jenő egykori polgári vezér egyenesen a szórvány áttelepítésének gondolatát fogalmazta meg. De a Székely Nemzeti Tanács minap megfogalmazott "sérthetetlen" autonómia-alapelveivel is baj van. Izsák Balázs a legnagyobb magyar közösséget, Marosvásárhelyt szakítaná le a Székelyföldről. Ugyanis elképzelése szerint a majdani határokat a városokban és községekben megtartott népszavazás véglegesítené. Mivel az egykori székely fővárosban román többség van, az eredmény borítékolható. Persze, mindez jelenleg még csak vágyálom. Talán jobb lenne összefogva és a józan román politikusokkal együtt első lépésben eltávolítani a három, székelyek lakta megye egy régióba való szerveződésének gátját. Több megértéssel és ultimátumok nélkül megvalósítható lenne.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

Kiadták, majd visszavonták az engedélyt
Kétnyelvű típusnyomtatványok a kétnyelvűségért
Kétnyelvű típuskérvényeket osztott szét tegnap Lakó Péterfi Tünde a marosvásárhelyi Színház téren azoknak a járókelőknek, akik ezt igényelték. A Marosvásárhelyi Ingatlan- és Piackezelő Igazgatósághoz juttatható el a kitöltött típusnyomtatvány, amelyben az azt aláíró személy kéri, tegyék lehetővé, hogy a piac eladói használhassák a kétnyelvű árcédulákat. Lakó Péterfi Tünde november 8-án iktatott engedélyezési kérelmét szórólapok terjesztésére jóváhagyta, de az engedélyt tegnap reggel visszavonta a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal. Az akció ma is folytatódik ugyanott, 10-16 óra között.
Lakó Péterfi Tündét, aki múlt hónapban a November 7. lakónegyedbeli napipiacon kétnyelvű árcédulákat osztott szét az árusoknak, arra hivatkozva bírságolta a marosvásárhelyi rendőrség, hogy nem volt engedélye a polgármesteri hivataltól szórólapok terjesztésére. A román-magyar nyelvű árcédulák ügye nem állt meg itt, hiszen ezek használatát kérvényezhetik a marosvásárhelyi polgárok, például azokkal a kétnyelvű típuskérvényekkel, amelyeket Lakó Péterfi Tünde tegnap a Színház téren az érdeklődőknek szétosztott. Hogy elkerülje az újabb bírságolást, és a helyi rendőrség ne bírságolhassa szórólap vagy reklámanyag engedély nélküli osztogatása miatt, Lakó Péterfi Tünde november 8-án kérte a polgármesteri hivatal engedélyét közterületen való szóróla-pok, reklámanyagok szétosztására (iktatószám 52069. november 8-i dátummal), amit meg is kapott. Az engedély- kibocsátási illeték ára 85, a szórólapok szétosztási illetékének ára 144 lej volt, amit nyugta ellenében ki is fizetett. A polgármesteri hivatal ennek ellenére tegnap visszavonta az engedélyt. "Kedden – azzal az ürüggyel, hogy elfelejtették lepecsételni az engedélyt –, megkértek, vigyem be a hivatalba a dokumentumot. Ezt meg is tettem tegnap reggel 8 órakor, ahhoz, hogy fél 10-kor írásban közöljék velem, hogy az előző napi engedélyt visszavonják" – jelentette ki lapunknak Lakó Péterfi Tünde. A polgármesteri hivatal levelében az áll, hogy a Lakó Péterfi Tünde által bemutatott szétosztandó típusnyomtatvány nem minősíthető szórólapnak, sem kereskedelmi célt feltételező reklámanyagnak, hanem "egy kérvény, aminek Marosvásárhely municípium köz- illetve magánterületén való szétosztására Marosvásárhely polgármesteri hivatala nem ad ki engedélyt". A fentiek ellenére tegnap 10-16 óra között zavartalanul zajlott a kérvények szétosztása, bár több helyi rendőr is tartózkodott a Színház tér különböző részein, akik figyelemmel követték az akciót. A kétnyelvű kérvények szétosztása ma is folytatódik 10-16 óra között, ugyanott.
(antalfi)
Népújság (Marosvásárhely)

„Gyanús” erdélyi restitúció
Parlamenti vizsgálóbizottságot hozna létre a Szociáldemokrata Párt (PSD), amelynek feladata kimondottan az erdélyi visszaszolgáltatások kivizsgálása lenne.
Victor Ponta miniszterelnök ezt szerdán jelentette be, azt követően, hogy egyéb témák mellett a Szociáldemokrata Párt (PSD) frakcióival egyeztetett a kérdésről. Markó Attila RMDSZ-es képviselő, aki korábban maga is tagja volt a restitúciós bizottságnak, lapunknak úgy vélekedett: ha a kezdeményezés megvalósul, annak célja a visszaszolgáltatási folyamat leállítása lehet.
„Különösen az erdélyi visszaszolgáltatásokat kell kivizsgálni, mivel mindenféle hamis okmány és egyes törvények hibás értelmezése oda vezetett, hogy egész falvakat szolgáltattak vissza, nem beszélve több ezer hektárnyi földterületről, erdőről és egyébről. A parlamentnek létre kell hoznia egy vizsgálóbizottságot, amely jelentést készít, amelynek nyomán mind a kormány, mind az igazságszolgáltatás intézkedhet” – hangoztatta Victor Ponta. A miniszterelnök már az új restitúciós törvény áprilisi, felelősségvállalással történő elfogadásakor is azt próbálta elhinteni a közvéleményben, hogy nem minden esetben zajlottak törvényesen a visszaszolgáltatások. „A restitúciós folyamatból ingatlanüzérek és korrupt hivatalnokok húztak hasznot, a valódi tulajdonosok pedig évek óta hiába várják a jóvátételt” – magyarázta akkor a kormányfő.
A magyar tulajdonú ingatlanok visszaszolgáltatása ellen több román sajtóorgánum és politikus is szót emelt, Gheorghe Funar, a Nagy Románia Párt (PRM) elnöke például pénteken bejelentette, hogy a kommunizmus idején államosított ingatlanok visszaszolgáltatásának leállítását kérte a miniszterelnöktől, mert Magyarország a magyar egyházak segítségével Erdély elcsatolására használja a román restitúciós törvényeket. Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere szeptemberben azzal érvelt, hogy a restitúcióval szemben neki „a város vagyonát” kell védenie, és azt állította, hogy a visszaszolgáltatási törvénynek köszönhetően a Felső-Maros mentén több ezer hektárnyi erdőt adtak oda olyanoknak, akiknek „semmilyen közük nem volt az eredeti tulajdonoshoz”. Marius Paşcan Maros megyei Demokrata-liberális párti (PDL) szenátor, volt prefektus júliusban a történelmi tényeket meghamisítva azzal vádolta meg a magyar államot, hogy az 1941-ben tulajdonképpen „elrabolta" román tulajdonosuktól a most a magyarok által visszaigényelt javakat, a román állam pedig az 1990 után hozott restitúciós törvényekkel szentesítette a „lopást." Bogdan Diaconu, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője pedig olyan blogbejegyzést írt, amelyben egy gyanúsnak tűnő viszszaszolgáltatási ügy miatt azzal vádolja meg a magyarokat, hogy hamis bizonyítékok alapján a restitúció révén próbálják meg „visszarabolni" Erdélyt.
Marian Neacșu, a PSD képviselőházi frakcióvezetője ugyanakkor az MTI érdeklődésére tegnap elmondta: a Kolozs megyei honatyák kezdeményezésére vették fel a párt közeljövőben esedékes akciói közé a restitúciós vizsgálóbizottság megalakítását. A frakcióvezető cáfolta, hogy ennek köze lenne a magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásához. Mint mondta, olyan esetek kivizsgálásáról van szó, amelyekben magánszemélyek kétszer kaptak kártérítést.
Markó Attila RMDSZ-es képviselő ugyanakkor nem így gondolja. „Sajnálom, hogy a PSD egy olyan közismerten magyarellenes politikus kijelentésére reagál, mint Gheorghe Funar, egyszerűen nem kellett volna tudomást venniük róla. Ha a bizottság létrehozásáról szóló bejelentés nem csupán politikai reakció Funar kijelentésére, hanem tényleg komolyan gondolják, akkor egyértelmű, hogy igazunk van, amikor azt mondjuk: a cél a visszaszolgáltatás leállítása, és a már visszaadott ingatlanok visszavétele” – fogalmazott a Krónikának nyilatkozva a politikus. „Mint a restitúciós bizottság egykori tagja, kijelenthetem: az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása során semmiféle hiba, tévedés vagy törvénytelenség nem történt. A magánszemélyek esetében ezt nem tudom egyértelműen kijelenteni, mivel több száz esetről kellett egyszerre dönteni” – tette hozzá Markó, akit a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó református kollégium visszaszolgáltatásáért első fokon letöltendő börtönbüntetésre ítéltek.
Elítélte a kezdeményezést Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is. Teljes mértékben elfogadhatatlan ez számunkra, hiszen egyrészt diszkriminatív csupán az erdélyi ingatlan-visszaszolgáltatásokról beszélni, másrészt 2013-ban Romániában arról kellene beszélnünk, hogy a kárpótlás, a visszaszolgáltatás folyamata befejeződött” – nyilatkozta. „Egyébként precedens nélküli, hogy az ingatlan-visszaszolgáltatást parlamenti bizottság vizsgálja, mert az esetleges törvénytelenségek vizsgálata az igazságszolgáltatásra tartozik. Az RMDSZ véleménye szerint politikai hangulatkeltés a célja ennek a bejelentésnek” – szögezte le Kelemen.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Népszavazást írnak ki (Székelyföld mint fejlesztési régió)
December 8-ára térségi népszavazást ír ki Kovászna Megye Tanácsa – döntött tegnap a közgyűlés. Azt kérdezik a lakosságtól: „Egyetért azzal, hogy Kovászna megye része legyen egy Maros, Hargita és Kovászna megyét magában foglaló fejlesztési régiónak Marosvásárhely székhellyel?” A határozatot 26:4 arányban fogadták el, a magyar pártok képviselői támogatták azt, a Szociál-Liberális Szövetség frakciója nemmel voksolt.
Tamás Sándor megyeitanács-elnök felvezetőjében elmondta: Romániában ez az első, megyénél nagyobb kiterjedésű térségben szervezendő regionális népszavazási kezdeményezés. Felemlítette, Antal Árpáddal közösen indítványozták a három megye egy fejlesztési régióba való sorolását célzó népszavazást. Ennek támogatására a helyi RMDSZ-szervezetek a Magyar Polgári Párt (MPP), ifjúsági szervezetek és a történelmi egyházak segítéségével több mint 120 000 aláírást gyűjtöttek Székelyföldön. Az ülésen meghívottként részt vevő Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere elsősorban a román nemzetiségű tanácstagokat igyekezett meggyőzni arról, hogy a kezdeményezés minden, Háromszéken, Székelyföldön élő ember előnyét szolgálja, nemzetiségre való tekintet nélkül. Kimutatta: azáltal, hogy a nagy régióhoz tartozunk, 180 millió eurót veszít a térség, ebből mintegy 40–50 millió euró a megye vesztesége. Kulcsár-Terza József megyei MPP-elnök hangsúlyozta: ha a bukaresti kormány nem veszi figyelembe a népakaratot, azt jelenti, kiszorít bennünket; akár az országhatáron kívülre is – fűzte hozzá. Kulcsár-Terza felemlítette az október 27-i sikeres nagy menetelést, melyen közösen vettek részt a magyar szervezetek, s nemtetszését fejezte ki Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnökének nyilatkozata kapcsán, miszerint a népszavazás pótcselekvés lenne. Bedő Zoltán, az EMNP vezérszónoka úgy fogalmazott: egyik szeme sír, a másik nevet. Magyarázatként elmondta, pártja elsősorban Székelyföld autonómiájáért harcol, s hangsúlyozta, ezúttal nem a székelyek autonómiájáról van szó. Ezért nem tartja célravezetőnek a csupán fejlesztési régióról szóló népszavazást, de nemzeti kérdésről lévén szó, mégis támogatják a kezdeményezést. Cziprián Kovács Loránd liberális képviselő közölte, szeretett volna igennel szavazni, de fenntartásai vannak, egyrészt a régió gazdasági életképességét kérdőjelezi meg, másrészt pártgyűlésen nagy ellenállást tapasztalt, kollegái úgy látják, ez a megoldás csupán a székelyeket célozza, az itt élő románokat nem. Feltette a kérdést, milyen lépéseket tettek az erdélyi magyar pártok, hogy megnyugtassák az itt élő román közösséget: ha megszületne a kívánt régió, nem úgy bánnának az itteni románokkal, mint ahogyan kifogásolják Bukarest viszonyulását magukkal szemben. A románok egyáltalán nincsenek meggyőződve a különbözőségről, ezért kénytelen a javaslat ellen szavazni – zárta szavait Cziprián. Tamás Sándor jogosnak nevezte a felvetést, s igyekezett megnyugtatni mindenkit, hogy a saját bőrön tapasztalt rosszat nem kívánják a maguk részéről éltetni. Antal Árpád azzal érvelt: mindenki elismeri, hogy a mostani régiós felosztás életképtelen. Az a hazugság, amely azt volt hivatott bizonygatni, egységesen fejlődő ország vagyunk, s eszerint hozták létre a mostani fejlesztési régiókat, oda vezetett, hogy nem fejlődünk. Ugyanis az európai uniós pénzeket az egy főre eső országos bruttó össztermék (GDP) alapján osztják el. Maros, Hargita és Kovászna megye egy szinten áll, a nagyon fejlett Brassóval és Szebennel nincs, mit egy régióban keresnünk. Az ő átlagukat rontjuk, hozzánk meg nem jön a fejlettségi szintünk függvényében kijáró támogatás. A nemzetiségi kérdésre térve felemlítette, hogy Sepsiszentgyörgy városa két színházat tart fenn, egy magyart és egy románt. Sabin Calinic szociáldemokrata tanácstag az „utca emberének” észrevételét tolmácsolta: huszonnégy éve lassan, de biztosan elássa magát a megye. Az emberek egyre rosszabbul élnek. Ellenpéldaként Brassót hozta fel: igaz, hogy a nagy szocialista üzemek bebuktak, de helyettük száz meg száz cég jött létre, s munkahelyeket teremtettek. Ha azt nézzük, hogy itt huszonhárom éven át gyakorlatilag egy politikai szervezet vezette a megyét, valójában ellenzék nélkül, ráadásul más térségekhez képest több pénzt is kapott, ez azt jelenti, hogy a közigazgatással valami baj van. Tamás Sándor replikázott: nem beszélhetünk huszonhárom, hanem csak az utóbbi három-négy évről, s ekkor látszik fejlődés. Calinic elismerte, Sepsiszentgyörgyön fejlődés tapasztalható az utóbbi négy évben, de az alapkérdés marad – szögezte le. Antal Árpád azt mondta, Sepsiszentgyörgyöt Brassóval összehasonlítani olyan, mint Brassót Béccsel, hozzá mérhető várossal vessék össze. Sepsiszentgyörgyön három százalék alatti a munkanélküliség, s ezzel három év alatt országos negyvenedikről huszonkettedik helyre lépett elő. Ami a béreket illeti, az országos csúcsnak számító 2008-hoz képest a gazdasági válság ellenére a városban másfélszeresére nőtt a befizetett személyi jövedelemadó. Cziprián-Kovács Loránd megjegyezte, ehhez képest a megye a 35. helyen szerepel az országos rangsorban. Klárik László szenátor szerint európai szinten bebizonyosodott: a nagy városok gazdasági elsivatagosodást idéznek elő környezetükben, körülöttük minden elsorvad, éppen ezért nem jó Brassóval egy régióban lenni. A fejlesztési régió nem a nemzetiségek közötti viszonyról szól – szögezte le. Hozzátette, évek óta igyekszünk bebizonyítani, nem a románok ellen vagyunk, de kisebbségben lévén, különleges igényeink vannak. Bejelentette: a megyében gyűjtött 35 000 aláírás feljogosítja, hogy törvénymódosítást kezdeményezzen a regionális felosztásról, mégpedig azt, hogy Maros, Hargita és Kovászna megye külön fejlesztési régiót alkosson. Ezt nemes feladatnak tekinti, és teljes felelősséggel dolgozik ezen.
A liberális Ioan Moroianu nem lát semmiféle megoldást a jelenlegi rossz helyzetből való kilábalásra, elmennek a gyerekeink, szétszakadnak a családok, a tervezetre nemmel szavaz. Klárik Attila RMDSZ-es tanácstag ironikusan megjegyezte, népszavazást kellene kezdeményezni arról, hogy tartsunk-e referendumot a külön fejlesztési régióba való tartozásról, mivel látja, mindenki ugyanúgy megy ki a teremből, mint ahogyan bejött, nem érdeklik az érvek. Végül az elnök szavazásra bocsátotta a tervezetet, az RMDSZ, az EMNP és az MPP tagjai megszavazták, a Szociáldemokrata Párt és Nemzeti Liberális Párt képviselői ellene voksoltak.
Maros megye elutasította Elutasította a Maros Megyei Tanács a régióátszervezés ügyében kezdeményezett helyi népszavazás kiírását. A rendkívüli tanácsülésen 19-en voksoltak a referendum kiírása ellen, 14-en mellette, egy képviselő tartózkodott. A román pártok képviselői ellenezték a népszavazást. Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök bejelentette: a következő tanácsülésen ismét indítványozni fogják a tervezet elfogadását, hiszen 55 137-en írták alá. Hargita megyében november 27-én döntenek a népszavazásról. (demeter)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akarunk-e jobban élni vagy sem?
Elutasították az RMDSZ népszavazási kezdeményezését
A Maros Megyei Tanács tegnapi rendkívüli ülésén elutasították az RMDSZ-frakció által előterjesztett határozattervezetet, amely lehetővé tette volna népszavazás kiírását egy – Maros, Hargita és Kovászna megyékből álló – fejlesztési régió létrehozására. A régióalakítás célszerűségét és hasznosságát kérdőjelezte meg Ciprian Dobre tanácselnök, a román pártok frakcióvezetői pedig egyhangúlag a határozattervezet ellen foglaltak állást és ilyen értelemben szavaztak.
A közgyűlés rendkívüliségét a jogi szempontokon túl az is érzékeltette, hogy a tanácsosi testület mellett jelen voltak a megye RMDSZ-es polgármesterei, esetenként alpolgármesterei, hangsúlyt adva ezáltal is az RMDSZ-frakció által kezdeményezett határozattervezetnek. Kelemen Márton RMDSZ- frakcióvezető már az ülés elején jelezte, hogy a képviselőkön kívül fel kíván szólalni Péter Ferenc, Szováta polgármestere, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, Sófalvi Szabolcs, Marosszentgyörgy polgármestere valamint Simon István, Kerelőszentpál polgármestere. Ciprian Dobre tanácselnök felvetette a szokásrendet, miszerint az érintetteknek írásban kellett volna ezt kérniük, illetve az erről való szavazást, végül konszenzusos alapon egyetértett a testület abban, hogy szót ad az RMDSZ önkormányzati tisztségviselőinek. A napirendi pontokat betartva, a testület megszavazta Dászkel László, Nyárádszereda volt polgármestere tanácsosi mandátumának érvényesítését. Dászkel László, aki Gáspárik Attila lemondása után kerül be a megyei közgyűlésbe, letette a hivatali esküt. A képviselők megszavazták a megyei tanács kormányhoz intézett azon kérését, hogy az állami tulajdonban és a prefektúra adminisztrálásában levő Közigazgatási Palotát és az intézményhez tartozó Kossuth utcai épületeket utalják a megye köztulajdonába és ügykezelésébe, ha pedig a tulajdonoscsere nem lehetséges, legalább az adminisztrálási jogot kaphassa meg a megyei önkormányzat.
Dobre: Nem lenne haszna a referendumnak
A napirend utolsó, az RMDSZ által előterjesztett, Maros, Hargita és Kovászna megyékből álló fejlesztési régió létrehozásának célszerűségére vonatkozó határozattervezete kapcsán, amelyet egyetlen szakbizottság és maga a tanács jegyzője sem hagyott jóvá, elsőként Kelemen Márton frakcióvezető szólalt fel, magyar és román nyelven egyaránt, hiszen a "harmónia" és a "tolerancia" jegyében a megyei tanács vezetése ezen az ülésen sem biztosította a szinkronfordítást. Kelemen Márton kijelentette, öröm számára, hogy erről a témáról beszélgetés kezdődött, hiszen e fejlesztési régió létrehozása Maros megye jövőjéről szól. Hangsúlyozta, Maros megyében több mint 55 ezer polgár, illetve a közgyűlési képviselők egyharmada támogatja, hogy népszavazást írjanak ki a Hargita-Kovászna-Maros fejlesztési régió megalakításáról, hiszen "nem akarjuk tétlenül nézni, hogy Bukarest döntsön a sorsunkról, sem pedig azt, hogy Maros megye vesztese legyen a regionalizációnak, ugyanakkor Marosvásárhely is el kell foglalja az őt megillető helyet". "Nem mindegy, hogy kik és hányan ülnek az asztal körül, ahol az uniós alapok képzeletbeli tortáját kell elosztani. Maros megye sorsának alakításáról van szó, ehhez kérjük a politikai pártok, szervezetek partnerségét" – mondotta a frakcióvezető. A rögtön utána felszólaló Filimon Vasile PDL frakcióvezető és Bolos Vasile USL-s frakcióvezető kijelentették: frakciójuk elutasítóan fog szavazni e kérdésben. Filimon Vasile szemrehányásokkal és enyhe iróniával tűzdelt beszédében emlékeztette az RMDSZ- képviselőket, hogy annak idején nem támogatták Marosvásárhely polgármesterének azon kezdeményezését, amivel közvitát nyitott Marosvásárhely régiófővárosi státusának szorgalmazásáról. "Végre fáj Marosvásárhely sorsa, de hol voltak két és fél évvel ezelőtt, amikor Dorin Florea meghívta önöket tárgyalni e kérdésről? Egyetlen projektjét sem támogatták a megyeszékhelynek, semmivel sem járultak hozzá a fejlesztéséhez. S akkor én mit csináljak?! A határozattervezet ellen fogunk szavazni" – jelentette ki. Bolos Vasile beszéde szintén múltidézésben jeleskedett, ő a 2011 júliusi tanácsülést emlegette fel, amikor a PSD és PNL a megyehatárok felszámolására kiírandó népszavazást szorgalmazta határozattervezetében, amit a PD-L és az RMDSZ elutasított. Politikai, választási, imázsjavító céllal kidolgozott határozattervezetnek minősítette az RMDSZ kezdeményezését, amely "meg-haladja a megyei tanács hatáskörét", ezért pártja azt elutasítja. A fenti vádaskodásokat Lokodi Edit alelnök utasította vissza, aki tegnap tolmács hiányában románul szólalt fel, hangsúlyozva azokat a megvalósításokat, amelyek az RMDSZ-politikusoknak tudhatók be, majd közölte: nem a megyehatárok módosítása a cél, hanem egy erős, az európai alapokat hatékonyabban lehívni képes régió megalakítása. "Nemcsak Maros megye elégedetlen a jelenlegi fejlesztési régiókkal. A Központi Régió, amelybe Maros megye is tartozik, nem működik megfelelően, nehézkes a pályázati pénzek lehívása" – tette hozzá. Szász Izolda jogi szempontból világította meg a régióalakításról szóló népszavazást, amely "közvetlenül érinti a polgárokat, és ezért érdemben kellene tárgyalni róla, nem pedig kerékbe kötni holmi hatásköri kifogásokkal". Paul Cosma jegyző elutasításának jogi szempontjait magyarázta, Tusnea Ion kérte, halasszák el a határozattervezetről a szavazást, és a legközelebbi alkalomig a lakosságot tájékoztassák részletesen a média segítségével a kérdésről. Péter Ferenc közölte, a Központi Régió által lehívott uniós alapok nagyrészt Brassó, Szeben és Fehér megyébe jutottak, Maros, Hargita és Kovászna megye hátrányban volt, ezért elsődleges fontosságú a fejlesztési régió átalakítása. "Ennek elutasítása politikai döntés, minden pártnak jól meg kellene ezt gondolnia" – tette hozzá. Peti András közölte a képviselőkkel: az uniós alapok abszorpciós aránya 23,9 százalék, a régiók közti különbségek is egyre hangsúlyosabbak. Az alkotmányra hivatkozva hangsúlyozta a népszavazáshoz való jogot, és figyelmeztette a testületet, ez az egyetlen esélye Marosvásárhelynek arra, hogy régiószékhely legyen, hiszen az összes többi megye elutasítja ezt. "Egy polgári kezdeményezést nem ellehetetleníteni kell, hanem támogatni, hiszen alkotmányos jogról van szó" – tette hozzá Marosvásárhely alpolgármestere. Sófalvi Szabolcs szerint e kérdésben nem etnikai alapon, hanem elsősorban gazdasági megfontolás alapján kellene dönteni, hiszen "Szeben, Brassó, Fehér megyék árnyékában Maros megye nem tud fejlődni". "Ha önkormányzataink nem tudnak uniós alapokhoz jutni, képtelenek lesznek beruházásokat finanszírozni, fejlődni. Az elmúlt 11 év során nemcsak a régiók közt, de a régiókon belül is hangsúlyozottabbakká váltak az egyenlőtlenségek. A kérdés az: akarunk-e jobban élni, vagy sem?" – tette fel a kérdést. Simon István szintén az uniós alapok egyenlőtlen elosztására hívta fel a figyelmet, hozzátéve: a népszavazás lehet az első lépés a megye jövőjéről szóló párbeszédben. Az RMDSZ tisztségviselőinek felszólalását követően Ciprian Dobre a régióalakításról szóló népszavazás hasznosságát firtatta, a törvényes akadályokra hívta fel a figyelmet, majd szavazás alá bocsátotta a tervezetet. A végeredmény: 14 igen, 19 nem szavazat és egy tartózkodás. Az RMDSZ határozattervezetét a testület elutasította.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Szórványainkról, veszélyeztetett anyanyelvünkről
Nem mondok újat, mindenki saját környezetében is érzi, hogy Erdélyben, a Partiumban is hatalmas etnikai, nyelvi változások következtek be az elmúlt évtizedek alatt. Ha valaki arra kíváncsi, mivé lett szép magyar nyelvünk az együttélésben az elmúlt tíz, húsz év alatt, elég, ha vasárnap délután bekapcsoljuk a kolozsvári rádió betelefonálós kívánságmuzsika adását. Lehangoló, ahogyan magyarjaink beszélnek.
Elsősorban Kolozsvár és környékének nyelvromlását tükrözi az adás. Állítólag Kodály még azt mondta valamikor a XIX. század végén, hogy a magyar nyelvterületen Kolozsváron beszélik a legszebben a magyar nyelvet. Vallomása pontosan így hangzik: „Hol beszélnek a legszebben a magyarok? Kolozsváron a piacon!” Sajnos elmúltak ezek az idők!
Egyszerűen elfelejtettünk egész mondatokban, szavainkra gondosan vigyázva, értelmesen beszélni. Hallgassuk csak! „Koolozsvári rágyo? Ínen vagyok Koolozsvárból, a Monosturból. És minden telhetö jot szeretnénk kivánkozni fiiamnak Feerinek, meenyemnek Rodicának és uunokámnál is Mirelához.” Érdemes azonban itt azt is megfigyelni, hogy a rádió vonzáskörzetében milyen nyelvi oázist jelentenek még a szilágysági, bihari, koltói, hosszúmezői betelefonálók. Kellemes hallani, ahogyan ízes belső szolnoki nyelvjárásban elhangzik: „keívánnak minden jaót és baoldogságot a liányomnak, az összes pujának és az egíssz családnak”.
Milyen jó, hogy él még és erősen tartja magát a Szilágyság, Bihar, Szatmár ízes magyar nyelve!
Önként vállalt asszimiláció
Kisebbségi életünk, értékeink általános leépülési folyamatainak évtizedek óta tanúi vagyunk. Mindezek alapvetően befolyásolják nyelvünk állapotát is.
Elsőnek egy etnikai csoport létszáma és arányai fogynak el a regionális és helyi környezetben. Elkezdődik a számbeli leépülés. Sérül a csoport képviseleti jelenléte az országos döntéshozásban, érdekvédelemben, helyi önkormányzatban, elveszíti jelenlétét a gazdasági életben. Az elégtelen számú szavazat miatt a közösség képviselete kimarad a „helyi önvédelemből”. Ez számottevő közéleti érdeksérülést is okoz. Az etnikai csoportot a jogtalan politikai-hatalmi döntések nyomán is sorozatos sértések és sérülések érik. Leépülnek intézményei, nem jut hozzá anyanyelvi értékeihez, oktatáshoz, kultúrához, nyelvhasználathoz, nyelvi nyilvánossághoz. Ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan a kiscsoport önfeladással, többségi értékátvétellel védekezik. Bekövetkezik a döntően többségi intézmény-, média-, értékfogyasztása, majd a kultúravesztés. Felerősödik az anyanyelvi igénytelenség, nyelvromlás, nyelvcsere, az oktatásról és az endogám párválasztásról való lemondás.
Bekövetkezik a belső lemondás, önként vállalt asszimiláció, az anyanyelvi családnak mint utolsó végvárnak a feladása társul ehhez.
Térvesztés, nyelvromlás, asszimiláció a nagyvárosokban
Tudomásul kell vennünk, hogy az erdélyi-partiumi magyarság küzdelmeinek legnagyobb hadszíntere a nagyváros lett. A térvesztés, nyelvromlás, asszimiláció legszomorúbb helyszínei ezek. Évtizedek óta közismert szlogen, hogy a nagyváros az erdélyi magyarság legnagyobb temetője. Itt sérült leginkább a kisebbségi csoport nyelvi önbizalma és otthonérzete. Elsősorban itt kerültek nehéz helyzetbe a nemrég még döntően többnyelvű, elsősorban magyar jellegű erdélyi városok polgárai. Itt a Trianontól kezdődő ingadozások után néhány évtized alatt tervezett betelepítés, nagy mesterséges etnikai arányváltás, sőt erőszakos szórványosítás zajlott. Mesterségesen, politikailag és hatalmilag lenyomták a természetes nyelvhasználati szabályozásokat, régi nyelvi értékeket. A kétnyelvű, három-négy etnikumú erdélyi városokból csonkolt népességű és etnikai arcú, mesterségesen asszimilálásra kiszemelt városok lettek. Szomorú harcot vív a magyar nyelv értékéért, használatáért nemcsak Temesvár, Arad vagy Nagybánya, de már Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagyszalonta és Margitta is. Nyilvános térben még mindig nincsenek kellő arányú és méltányosan elkészített magyar feliratok egyetlen erdélyi városban sem. Eltűnőben van a „térnyelv”, a kisebbségi nyelv közhasznú, hivatali használata, értékelése, de még a szándék sincs meg ehhez. Sőt inkább a nyelvi megbélyegzések, folyamatos nyelvi sérelmek és sértések a gyakoriak. Az ortodoxia dominanciájának jegyében, városainkban tervezett „hagymakupolás honfoglalás” zajlik, térnyelvi agresszió, „manélészennyezés”, hangszórókon kihangosítva lakótelepek egészét zavarja a román ortodox pópák müezzin-zenéje, az egész lakónegyedeket stresszelő ortodox liturgiális „szluzsbaszennyezés”.
Azt is szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy erőteljes szórványosodás és ezzel nyelvi térvesztés zajlik nagyvárosaink külső övezeteiben, a magyar falvak környezetében is. Sajnos nemsokára teljesen elveszítjük erdélyi nagyvárosaink hajdani magyar föld- és tulajdongyűrűit. Hallatlan területpocsékolás zajlik, mivel jelentősen felértékelődött az építkezésekhez és befektetésekhez igencsak előnyös elhelyezkedésű, megőrzött vagy visszaszerzett magyar földtulajdon. Kialakult egy jelentős magyar falusi és városi őshonos réteg, amelynek tagjai örökség-megélhetési életformában őseik földjeiből, ingatlanaiból próbálnak (vagy kénytelenek) anyagilag talpon maradni, gyermekeiket elindítani. Ez pedig a térfeladás, értékvesztés és gazdasági elszórványosodás szomorú, gyászos formája. Világosan láthatjuk ezt szerte Erdélyben.
Azt is érzékelhetjük, hogy nagyvárosaink gyűrűjében, román és magyar falukörnyezetében is nagy népességmozgás, népességcsere zajlik, és átalakítja az évszázados településszerkezeteket. Ezzel többirányú szórványosodás is folyik! Magyarok jelentős számban eladják városi tömbházlakásaikat, házat vásárolnak és kitelepednek a városkörnyéki román falvakba is. Hasonlóképpen románok költöznek magyar falvakba. Egy számottevő magyarországi román kitelepedés is folyik a teljes román–magyar határsávban, Battonya, Biharpüspöki, Berettyóújfalu, sőt, Debrecen térségében. Több helyen már román óvodai és iskolai csoportok is indultak a szükségletek kielégítésére.
És közben a nagyvárosi lakótelepi létben a magyar közösségek, csoportok életét az elmagányosodás, szociális hátrányok, munkanélküliség, a gyermekek elszigetelődése, a galerik hatására „lakótelepi gyermekekké” (băiat de cartierré) süllyedése, a magyar oktatás leépülése jellemzi. Részben ugyanez mondható el már Aradról, Temesvárról, Kolozsvárról, lassan Szatmárról, Nagyváradról, újabban pedig Marosvásárhelyről, sőt Sepsiszentgyörgyről is, ahol a peremhelyzetben élők jelentős tömegei már más nyelvet beszélnek.
A lakótelepek uralkodó nyelve mindig az utca nyelve volt, az utca nyelve pedig szinte mindig a többség nyelve. Ezeken a településeken a kisebbségi magyarság és nyelve kiszorult a hatalmi szférából, a hivatali életből, a mindennapi hatalmi-adminisztratív kommunikációból és mesterségesen bélyegzett lett.
A városokban az önértékelés és a nyelvi helyzet tekintetében észlelhetők tehát a legnagyobb gondok. A hatalomnak nem kell a kisebbség mássága. A történelmi utcaneveket átkeresztelték, a magyar személyneveket lefordították vagy törölték; az utcanevek kétnyelvűsége is többnyire tükörfordításokban nyilvánult meg. A többségiek nyolcvan év alatt annyit sem tanultak meg a kisebbség nyelvén, hogy nevüket, nevünket felismerhetően kiejtsék, megkülönböztessék a családnevet a személynévtől. A hatalomnak sikerült megteremtenie és a kisebbségbe sulykolnia a másság méltósága helyett a másság szégyene megalázó érzetét.
„Nettmagyarság”
Azt is megtapasztalhatjuk, hogy az anyanyelv értéke a vegyes és átmeneti területek mellett a halmozottan hátrányos nyelvi régiókban élő magyar gyermektársadalom körében van a legmélyebben. Ott, ahol nincs mód a közös anyanyelvi kultúrájú kortársközösségek, szomszédsági csoportok, utcai, játszótéri vagy szabadidős galerik kialakulására, egyszóval a legszélesebb nyelvi megnyilvánulásra, nyilvánosságra. Jól megfigyelhetjük, hogy vegyes területeken, különösen városokban, lakótelepeken már alig maradt meg anyanyelvi közegben a játszótér, a játékok, a kiszámolók, a gyermekkommunikációk nyelve. (Kallós Zoltán hívta fel a figyelmünket egy alkalommal, amikor Csángóföldön jártunk együtt: „figyeld meg, hogy az utcán milyen nyelven játszanak a gyermekek. Ez mutatja a falu, a település domináns nyelvét.”)
Több figyelmet és alaposabb kutatást érdemel az is, hogy (a sziget- és átmeneti területeken is) mi vezetett el a felgyorsuló időskori nyelvromláshoz, a nyelvvédelmi önkontroll sérüléséhez, a nyelvi kényelem kialakulásának állapotához. Ne csodálkozzunk ezen! Az idősödő rétegnél ugyanis a hosszú évtizedek óta tartó együttélések mentén megjelentek a „nyelvi megfáradás” jelei, és rájuk egyre nagyobb hatással van a többségi nyelv és szókészlet, nyelvi szerkezetek hosszú ideje tartó begyakorlása, a többségi fogalomkészletek berögzülő makacs agresszivitása.
Joggal haragszunk az egész nap számítógép mellett ülő gyermekeinkre, unokáinkra. De azt is érzékelhetjük ugyanakkor, hogy a mai fiatalság jelentős rétegének, amely a divatos magyar kábelmédiumokon és a magyar nettkultúrán, magyar közösségi oldalakon szocializálódott, bizonyos fokig jobb a magyar nyelvismereti szintje, mint idős nagyszüleiknek, szüleiknek. Nagyon fontos számolnunk azzal is, hogy a virtuális magyar közösségek kialakulása jelentős nyelvi tereket, kapcsolatokat hoz, hozhat létre, amiről a továbbiakban komolyan beszélni kell. A nettmagyarság a világhálón keresztül ma már teljesen átszövi a világot, és jelentőségéről esetenként nagy elismeréssel kell szólni az ismeretszerzés, de a kapcsolatépítés, az ismerkedés, sőt, a párválasztás folyamataiban is. A magyar közösségi élmények hiányát ez a nettvilág sok esetben pótolja, segíti a párkapcsolatokat, de jó és rossz értelemben meg is változtatja az élő társasági-találkozási szokásokat. Több olyan szórványmagyar fiatalt ismerek, akiben mélyen él a vágy, hogy azonos etnikumhoz tartozó társra találjon. A mindennapi élettérben nem tudtak anyanyelvi kapcsolatokat kialakítani, de a virtuális, személytelen térben nem szégyellik identitásgátlásaikat, botlásaikat, nyelvi csonkaságukat, hibáikat, és könnyebben társra találnak.
A magyarsághoz tartozás „kifáradása”
Sajnos azonban vannak olyan magyar vagy volt magyar közösségek is, amelyek mély történelmi folyamatok eredőjeként, önként és csoportosan váltottak vagy váltanak identitást. E régiókban, közösségekben hiába él a magyar múlt emlékezete, a közös eredet tudata, hiába van meg az eredeti anyanyelvükön szolgálatot teljesítő egyház, ez már mind nem elég. A közösség lemondott a családban beszélt anyanyelvéről is.
A magyarsághoz tartozás „kifáradása”, szinte „unalma” miatt felszámolódik az oktatás, elnéptelenül a templom, leépül a nyelv és egy-két nemzedék élete alatt befejeződik a teljes nyelvváltás. Példa erre Krassó-Szörény és Temes megye jelentős számú falusi magyarsága, Hunyad megyében, az Érchegységben Verespatak, Gyulafehérvár mellett Borbánd volt magyarsága. Erdélyben és részben Kővár és Máramaros bányavidékein szomorúan készíthettünk jegyzéket azokról a településekről, ahol az aktív, az életvitelszerűen működő anyanyelvhasználat lényegében megszűnt (példa erre a Domokos melletti Erzsébetbánya katolikus és református közössége, Tőkés, Oláhlápos, Kohóvölgy). A magyar nyelv e helyeken már csak szakrális nyelvként maradt használatban. Él még a már említett magyar („sunt ungur”, „sunt catolic”) öndefiníció, mely többnyire már csak „magyar vallást” és eredet-identitást jelent.
Tudomásul kell vennünk tehát, hogy vannak olyan régiók, főleg a Bánságban, Krassó-Szörény, Fehér, Szeben és Hunyad megyékben, ahol már a falusi népesség körében is megjelent, sőt nemsokára be is fejeződik a teljes nyelvi asszimiláció. Hajdan színmagyar települések lakossága, amely még ma is őrzi a magyar történelmi egyházakhoz kötődő vallási identitását, nyelvileg már nem is egyes egyéneiben, hanem teljes tömegében szűnik meg magyarnak lenni. Egyre több az olyan mezőségi, dél-erdélyi helység is, ahol utolsó tanúkként, nem szórvány-, hanem foszlánymagyarként él néhány ember, nem ritkán egy-egy nagy történelmi értékű műemlék templom vagy rom árnyékában. Az ő elmúlásukkal lezárul egy hosszú történelmi folyamat, eltűnik jelenlétünk emberi emlékezete is.
Ahol pedig a tömbök és szigetek pereme körül felszámolódik a szórványgyűrűk védelme, ott lassan kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek maguk a szigetek, sőt a tömbök is. Beszűkül a nyelv mozgástere, a fiatalok párválasztási lehetősége, elsorvadnak az anyanyelvi kapcsolatok, megakad az értékek utánpótlása, bizonytalanná válnak a magyar gazdasági vállalkozások, sérül a magyarok gazdasági kibontakozásának lehetősége. Felszámolódik a másként való megnyilvánulás sikere, értéke és haszna.
VETÉSI LÁSZLÓ
(Megjelenés előtt a 2014-es Királyhágómelléki Református Kalendáriumban)
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

Népszavazás: nincs meglepetés
A Kovászna megyei önkormányzat megszavazta, a Maros megyei elutasította azt a határozattervezetet, amely a székelyföldi fejlesztési régió létrehozását szorgalmazó népszavazás kiírásáról rendelkezik
Amennyiben a megyei prefektúra nem támadja meg a határozatot, Háromszéken referendumot tartanak december 8-án, melynek keretében a szavazatra jogosultak eldönthetik, egyetértenek-e azzal, hogy Kovászna megye Hargita és Maros megyével együtt egy fejlesztési régiót alkosson, Marosvásárhely központtal.
Garanciákat kértek a románok
A Kovászna megyei tanács a három magyar szervezetet képviselő 26 önkormányzati képviselő szavazatával gond nélkül elfogadta a beterjesztett határozattervezetet. A négy kormánypárti képviselő ellene szavazott, mivel megkérdőjelezték a népszavazásban körvonalazott régió gazdasági életképességét, és hiányolták a román közösségnek szavatolt garanciákat. A voksolást megelőző vitán Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere arra kérte a Szociálliberális Unió (USL) képviselőit, támogassák a kezdeményezést, mert az a térségben élők javát szolgálja, másrészt szavazatuk pozitív jelzés lehet a lakosság és a bukaresti kormány fele is.
„A népszavazásban felvetett fejlesztési régió nem politikai vagy etnikai jellegű, a tétje a hatékony közigazgatás. A három megye egy régióban az Európai Unió következő költségvetési ciklusában 180 millió euróval tud többet lehívni, mint most, ez csak Kovászna megyének 40-50 millió többletet jelent infrastruktúra fejlesztésre, munkahelyteremtésre” – hangsúlyozta felszólalásában az elöljáró. Az ülés során Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) képviselője emlékeztetett, hogy Toró T. Tibor az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke pótcselekvésnek minősítette a népszavazást, ennek ellenére arra kérte a néppártosokat, szavazzák meg a tervezetet.
Bedő Zoltán az EMNP képviselője leszögezte, nem tartja jónak a kérdésfelvetést, a történelmi Székelyföld autonómiájáról kellene népszavazást kiírni, de fenntartásai ellenére megszavazza a referendumról szóló határozatot, hogy ezzel is jelezzék, Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes hazudott Strasbourgban, amikor azt mondta, a romániai magyar közösség egyetért a kormány régióátszervezési tervével. Cziprián Kovács Lóránd, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) úgy fogalmazott, a referendum a demokrácia szabályai szerint jogos és törvényes, ezért szeretett volna igennel szavazni, de pártjával való előzetes egyeztetés nyomán kétségek merültek fel benne a három megye gazdasági életképességével kapcsolatban, szerintük inkább a Brassóhoz való tartozás jelentene erre garanciát. „A kezdeményezők nem tettek olyan lépéseket sem, melyek megnyugtatnák a román közösséget, hogy ennek a régiós átalakításnak nem lesznek rájuk nézve negatív gazdasági és kulturális következményei” – mondta a liberális tanácsos.
„Referendumot bármiről ki lehet írni”
A Maros megyei önkormányzat rendkívüli ülésen szavazta le az RMDSZ-frakció által benyújtott tervezetet. A szövetség kezdeményezésére a gyűlésen a megye RMDSZ-es polgármesterei, alpolgármesterei és tanácsosai is részt vettek. Kelemen Márton RMDSZ-frakcióvezető előbb magyar, majd román nyelven elmondta: sajnálja, hogy csak most tudnak érdemben erről a kérdésről beszélni.
„A megye több mint 55 ezer lakosa gondolja úgy, hogy bele kell szólni a régiósítási folyamatba, ők ezt aláírásukkal támasztották alá. Azt szeretnénk, hogy az átszervezésnek Maros megye ne vesztese legyen, Marosvásárhely pedig elfoglalhassa megérdemelt helyét az átszervezést követően. Nem mindegy, hogy kik és hányan ülnek annál a bizonyos asztalnál a torta körül. Tisztában vagyunk azzal, hogy népszavazás által nem lehet fejlesztési régiót létrehozni, de befolyásolni lehet a döntést” – fogalmazott. A Demokrata-liberális Párt (PDL) frakciója nevében Vasile Filimon elmondta, választási kampányfogásnak tartja az ügyet, és sérelmezte, hogy korábban az RMDSZ nem támogatta Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester kezdeményezését, amikor a régiósítási folyamatban való összefogást szorgalmazta.
Az USL-frakció álláspontját Vasile Boloş tolmácsolta: az RMDSZ korábban nem állt ki a PSD és a PNL átszervezési elképzelése mellett, ezzel hallgatólagosan Traian Băsescuval értettek egyet, ezért szavaznak nemmel. A PPDD-frakció nevében Ion Tuşnea kifejtette: fontosnak tartja a lakosság megkérdezését, de előbb fel kell őket világosítani a témáról, ami nem történt meg, ezért halasztást kért. A testület elnöke, Ciprian Dobre az érvek ütköztetésében látta az ülés sikerét, majd közölte: ő is nemmel szavaz, mert véleménye szerint nem az RMDSZ által javasolt megoldás a legmegfelelőbb a pályázati pénzek lehívási mértékének a növelésére. „Bármikor bármiről lehet népszavazást kiírni, ha van értelme. De ebben az esetben felesleges, mert úgysem a lakosság vagy a megyei tanács fogja eldönteni a régiósítás kérdését” – mondta. A testület végül 14 igen, 19 nem szavazattal és egy tartózkodással elutasította a határozattervezetet.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök már elismerte: meghiúsulni látszanak azok a december nyolcadikára tervezett megyei népszavazások, amelyek által az RMDSZ a székelyföldi és a partiumi gazdasági fejlesztési régió kialakítása melletti közakaratot szerette volna felmutatni három székelyföldi és három partiumi megyében. Elmondta: Bihar, Szatmár és Szilágy megyében arról folytatnak párbeszédet a román pártok helyi képviselőivel, hogy elvi határozatot hozzanak a népszavazás kiírásáról, és csak akkor rögzítsék a népszavazás dátumát, amikor az országos politika szintjén is aktuálissá válik a régióátszervezés. A Hargita megyei önkormányzat várhatóan a jövő héten szavaz a kérdésben.
Bíró Blanka, Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)

Romsics Ignác az 1947-es párizsi békeszerződésről
A Kós Károly Akadémia által szervezett Erdély a huszadik században történelmi előadássorozat csütörtök délutáni meghívottja Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eszterházi Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezető professzora volt, aki az 1947-es párizsi békeszerződésről, annak előzményeiről, körülményeiről értekezett.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke mutatta be a Bernády Ház közönségének. Elmondta, a történelmi előadássorozat – amelynek összehangolója Romsics Ignác - hamarosan a végéhez ér, de akkora sikernek örvend, hogy a folytatásán gondolkodnak.
A történész-professzor az 1920-as trianoni békeszerződéssel kezdte előadását, mert mint mondta, annak megkerülésével nem lehet az 1947-es párizsi békeszerződésről beszélni. Romsics Ignác Magyarország 1914-1945 közötti határmódosulásait ismertette, valamint azokat a lehetséges megoldásokat, amelyeket a nagyhatalmak helyeztek kilátásba a határproblémák orvoslására. Elmondta, a határok változtatásának felmerült lehetőségeinél az utódállamok statisztikáit vették figyelembe, hogy az etnikai kérdéseket minél pontosabban kezelhessék. Szlovákia és Kárpátalja esetében ez aránylag könnyűnek is tűnt, viszont Erdély esetében több, hét alternatív megoldás is felmerült. Létezett egy amerikai és egy brit elképzelés, illetve egy szovjet elgondolás is.
Romsics Ignác beszélt az 1945 utáni állapotokról, a háború utáni Magyarországról, Erdélyről, a békekonferenciáról, az ottani tárgyalások eredményeiről, arról, hogy Bibó István megfogalmazta Magyarország, mint anyaország szerepét, miután látta, hogy határrevízióra soha többet még gondolni sem lehet.
Az Erdély a huszadik században című előadássorozat következő előadója Stefano Bottoni, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, aki Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság címmel tart előadást. A sorozat utolsó előadója, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész december 13-án A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok témakörben értekezik.
Antal Erika
Maszol.ro

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki referendum: a prefektus bekérte az iratokat
A Kovászna megyei törvényszék egy nappal a székelyföldi fejlesztési régió létrehozását célzó népszavazás kiírása után kinevezte a választási iroda elnökét. Nicolae Orăsteanu bíró lett a referendum alkalmával megalakuló Kovászna megyei Választási Iroda elnöke.
Mint ismert, a háromszéki önkormányzat csütörtökön fogadta el a székelyföldi fejlesztési régióról szóló népszavazás kiírását, így december 8-án népszavazásra kerül sor. A Kovászna megyei lakosságot arról kérdezik: „Egyetért-e azzal, hogy Kovászna megye Hargita és Maros megyékkel együtt egy fejlesztési régiót alkosson, Marosvásárhely központtal?”.
Tamás Sándor, háromszéki tanácselnök lapunknak elmondta, a határozatot még csütörtökön elküldték a prefektúrára, és értesítették erről a Kovászna megyei bíróságot is, illetve pénteken meghirdették a sajtóban. A háromszéki önkormányzatban jelen lévő pártok, így az RMDSZ, az MPP, az EMNP és a Szociál-Liberális Szövetség (USL) hétfőig nevezhetik ki képviselőjüket a megyei választási bizottságba.
Törvény szerint a határozat elfogadásától, illetve a prefektus hivatal értesítésétől számított 20 napon belül lehet megszervezni a referendumot, ez idő alatt meg kell alakítani a választási bizottságot, ki kell nyomtatni a szavazólapokat. A népszavazás megszervezésére 300.000 lejt fordítanak a megyei költségvetésből.
Tamás Sándor lapunknak elmondta: sokat dolgoztak a határozattervezeten, hogy abban se jogilag se formailag ne találhasson hibát a prefektúra, ezért meglátása szerint, bár egyesek a tartalmával nem értenek egyet, a határozat jogilag megalapozott.
A prefektus bekérte az iratokat
Értesülésünk szerint azonban Dumitru Marinescu prefektus kiemelt figyelmet szentel az ügynek. Pénteken valamennyi referendumra vonatkozó iratot bekért a háromszéki önkormányzattól, illetve érdeklődött a határozattervezet elfogadásának részleteiről, minden valószínűség szerint keresi annak lehetőségét, hogy megtámadja a határozatot, és ellehetetlenítse a népszavazás megszervezését.
Tamás Sándor kifejtette: nem mer jóslatokba bocsátkozni, hogy a prefektúra megtámadja vagy sem a határozatot, mert régiós szintű népszavazást eddig még nem kezdeményezett senki. „Ez fontos választóvonal, egy új korszak, hiszen 120.000 támogató aláírással megalapozva élünk egy olyan eszközzel, amely más országokban bevett szokás, és Európa azt gondolja, hogy az emberek véleménye elsődleges”, mondta a háromszéki tanácselnök.
Maszol.ro

Megtört a jég (Magyar–román párbeszéd az autonómiakonferencián)
Ha teljes körű magyar–román párbeszéd nem is alakulhatott ki a szombaton Sepsiszentgyörgyön megszervezett autonómiakonferencián, a jég megtört, és elkezdődhetett egyfajta érdemi vita. A nyitásra csak a liberálisok megyei és helyi képviselői voltak hajlandóak, de végre konkrétan megfogalmazták a székelyföldi román közösség igényeit, kézzelfogható megoldások, ígéretek hangzottak el, sőt, még bocsánatkérésre is sor került.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett, Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása című konferenciára nagyon sokan kíváncsiak voltak, szép számban begyűltek olyanok is, akiket a téma vonzott, a személyes érdeklődés vezetett, s bár kis számban, de akadt néhány román is, aki nemcsak a politikai vitára, de a magyar és román szakértők előadására is kíváncsi volt. A román sajtó ezekről szinte tüntetően távol maradt, az autonómiák sokfélesége, a regionalizmus általánosabb kihívásainak témája kevéssé érdekelte őket, csak a kerekasztal-beszélgetés keltette fel néhányuk figyelmét. A tolerancia nemzetközi napján a tolerancia jegyében végig két nyelven zajlott a tanácskozás, akadt néhány magyar előadó, aki gesztusként románul tartotta meg előadását. Ezt tette Bakk Miklós egyetemi tanár, politológus, aki a román meghívottak iránti tisztelet jeléül a politikusok vitáját is román nyelven moderálta. A három panel közül ez az utolsó váltotta ki a legnagyobb érdeklődést, a hangulat szinte egy kampányfinishez hasonlított.
Bakk Miklós három kérdéssel indította a beszélgetést, arról faggatta a román és magyar politikusokat, mit kellene, lehetne tenni, hogy az autonómia többé ne legyen tabutéma Romániában, megemlítette, hogy a 90-es években ugyanilyen elutasítás övezte a regionalizmust, de utóbb ez mégis a közbeszéd, -érdeklődés tárgyává vált. Megtörténhet ez az autonómiával is? – tette fel a kérdést. Hozott-e érdemi, látványos változást Székelyföld megítélésében, a vele kapcsolatos gondolkodásban a székelyek nagy menetelése? – hangzott el a második felvetés, harmadikként pedig arról kérte véleményüket: miért nem működik a román–magyar párbeszéd az autonómia témájáról, mit lehetne tenni, hogy ez mégis lehetővé váljék.
Elkezdődött, folytatni kell
Marius Obreja, a liberális párt szenátora, megyei elnöke láthatóan feszengve magyarázta, miért fogadta el a meghívást: állampolgárként kíván tájékozódni, látni akarta, miképpen tárgyalnak erről a „közigazgatási fogalomról”, és megmutatni, hogy hajlandó tárgyalópartner lenni. Kínosan ügyelt arra, hogy ne ejtse ki a Székelyföld nevet, és csak megkerülhetetlen esetekben használta az autonómia kifejezést. Székelyföldi románként számára rendkívül kényes ez a téma, s bár egyértelműen ellenzi, ez nem jelenti azt, hogy nem beszélhetnek róla, hajlandó meghallgatni az érveket. Vallomással kezdte, elmondta, hogy Hargita megyében született, nőtt fel többnemzetiségű környezetben, magyarul is megtanult. A történelem, családja története, személyes tapasztalatai segítették, hogy felnőttként sikerült „megbékélnie”, azonosulnia ezzel a térséggel, szellemiségével. Az általa vallott liberális eszmék is segítik, nem fél véleményt nyilvánítani, hiszi, hogy bármiről lehet beszélni. Véleménye szerint az autonómia azért vált tabutémává a román fél számára, mert a politikusok az elmúlt években sorozatosan kampánycélokra használták, tőkét akartak kovácsolni belőle. Hogy ez megszűnjék, egyszerűsíteni kell a róla szóló közbeszédet, egyértelműen megfogalmazni előnyeit és hátrányait, románul és magyarul egyaránt. A párbeszéd immár elkezdődött, ezt csak folytatni kell – mondotta. A székelyek nagy meneteléséről csak annyit mondott: örült, hogy gond, incidens nélkül zajlott le.
Figyelni kellene a román igényre
Minden fontos dolog csak együtt, közösen megvalósítható – kezdte hozzászólását Mădălin Guruianu, a sepsiszentgyörgyi tanács liberális képviselője. Tizenöt éve él itt, nagyon szereti ezt a várost, és számára a politika mindig eszköz volt, nem cél, első perctől a párbeszéd, az együttműködés híve, és próbálkozásai is voltak ilyen irányban. Ő híve az autonómiának, ez egy liberális elv, hajlandó bármilyen típusú autonómiáról tárgyalni, de csak érvekkel és ellenérvekkel. Nagyon fontos lenne, hogy ne tekintsünk egyfolytában a múltba, „meg kell tennünk a lépést, és a jövőbe néznünk” – hangsúlyozta. Gratulált a székelyek nagy menetelése szervezőinek: egy helyes, civilizált polgári megmozdulás volt, a résztvevők számával kapcsolatos nyilatkozatokat azonban mindkét fél részéről túlzónak nevezte. Nem volt ugyan ott, de képeket látott, egyértelmű, hogy nem 15 ezren voltak, de nem hiszi, hogy lettek volna 120 ezren. A románok képviselőjeként jött erre a találkozóra, akik nagyon kevesen élnek itt, de mégis jó lenne figyelembe venni igényeiket. Kifejtette azt is, hogy sértőnek érzi azok véleményét, akik nem élnek a térségben, de egyfolytában az itteni románok nevében nyilatkoznak, van szenátoruk, helyi és megyei tanácstagjaik, ha hagynák, hogy ők beszéljenek az itteni románságról, nagymértékben csökkenne a feszültség – vélekedett.
Az autonómia nem csak a magyaroké lesz
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke is románul beszélt, ezúttal elsősorban a román közvélemény számára fogalmazta meg célkitűzéseiket. Párbeszédre van szükség, a demokráciában a parlament a párbeszéd legfelsőbb fóruma, éppen ezért terjesztették a törvényhozás elé, immár kétszer, Székelyföld autonómiastatútumát. A párbeszédhez azonban őszinteségre van szükség – mondotta, és ők a statútumban pontosan megfogalmazták azt, amit akarnak. Az SZNT által kidolgozott tervezet nem etnikai autonómiáról szól, nem egy népcsoportnak akar önrendelkezést biztosítani, hanem mindenkinek, aki az adott területen él, mindenki jogait szavatolja, előnyeit mindenki élvezné. Az elmúlt tíz évben sikerült eredményeket is elérniük, ma már nyíltan lehet beszélni az autonómiáról, nem okoz pánikot, félelmet egy ilyen témájú konferencia. Nagyon fontos, hogy téma maradjon, és Románia érdekét is az szolgálja, hogy a parlament megvitassa a tervezetet, az előítéleteket csak nyílt, őszinte vitával, a kérések alapos elemzésével lehet lebontani – hangsúlyozta Izsák Balázs.
A székelyek nagy menetelése kapcsán elmondta, alaposan számba vették, melyik helyszínen hányan voltak, hány busz érkezett, és arra a következtetésre jutottak, nem 120 ezren, hanem 150 ezren vettek részt a menetelésen. Minden bizonnyal a csendőrség összekeverte a papírokat, és saját emberei számát diktálta be résztvevőként – jegyezte meg ironikusan. „Márciusban majd gondoskodunk, hogy ne legyen lehetőségük félreszámolni, amikor egyetlen téren gyűlünk össze a Székely Szabadság Napján” – mondotta.
Törvényben szavatolni a románok jogait
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint történelmi okai vannak annak, hogy a román politikum szeparatizmusként, elszakadásként tálalja a székelység autonómiaköveteléseit, hiszen a XIX. században a románság is azt mondta, autonómiát akar, „s lám, mi lett belőle”. Trianon után az erdélyi magyarság hasonló igényt fogalmazott meg, de akkor az anyaországban még hivatalos politika volt a revízió, azóta azonban sok év telt el, a demográfiai adatok miatt is okafogyottá vált ez a kérdés. „Ma már az autonómiának van realitása, és erre akad számos európai példa is” – fejtette ki. „Egyelőre az autonómia cél, zászló, jövőkép, csak megvalósítása után válik eszközzé és megoldássá” – fogalmazott Toró. Tárgyalópartnernek azok tekinthetőek, akik hajlandóak túllépni az egységes, homogén nemzetállam fogalmán, vannak ilyenek, főleg Erdélyben, de Bukarestben is, akik hisznek a problémamegoldó, erős, gazdag ország kialakításában. „Ha ezeket a dolgokat tisztázzuk, azt hiszem, az autonómia szót is kihoztuk a gettóból” – vélekedett. Az EMNP elnöke hangsúlyozta, közösen kell gondolkodni azon, a székelyföldi románok miként találják meg magukat az autonómiában, törvényben kell szavatolni kulturális autonómiájukat, az biztonságot és védelmet jelent majd számukra. A székelyek nagy menetelése azért volt fontos, mert erőt mutatott fel, márpedig párbeszédet akkor tudnak folytatni politikusaink, ha román partnereik érzik, tudják, hogy erő van mögöttük.
Közösen felépíthetjük az intézményes garanciákat
Antal Árpád, az RMDSZ egyik vezető politikusa az egyetlen olyan város polgármestereként szólt, ahol jelentős román közösség él magyar önkormányzás alatt. A Székelyföldön élő magyarok és románok közötti párbeszéd legnagyobb akadálya, hogy olyan csoport sajátította ki a románság képviseletét, amely tulajdonképpen nem ismeri el a létünket, a 80-as években azzal a küldetéssel érkeztek ide, hogy megváltoztassák a térség etnikai arányát, ez nem sikerült nekik, ezért frusztrálttá váltak, veszteségként élik meg minden előrelépésünket. „Ezzel a csoporttal lehetetlen bármilyen eredményt elérni” – szögezte le. Pár éve civil kezdeményezés is indult, Mădălin Guruianu volt az egyik mozgatója, jó volt az együttműködés, áttörés mégsem következett be, nem sikerült a bizalmatlanság falát ledönteni. Antal Árpád szerint a székelyek nagy menetelésén egyértelműen felmutattuk a közösségi akaratot, ezután három lehetséges forgatókönyv következhet. Ha a románság válasza a folyamatos „nem” marad, ez a magyarságból frusztráltságot vált ki, az pedig radikalizálódáshoz vezet. „A jelenlegi nemzetközi helyzetben, amikor látszik, hogy geostratégiai szempontból még nagyon sok minden nem zárult le Kelet-Közép-Európát illetően, nagyon komoly érdekek vannak, például Oroszország részéről, ebben a régióban. Ha ezen az úton megyünk tovább, kitesszük magunkat – románokat és magyarokat – annak, hogy más érdekek kihasználjanak bennünket. És ennek nem lehet jó vége” – vázolta az első forgatókönyvet. A második lehetőség lenne, hogy a román elutasításra meggondolja magát a magyarság, de ezt nem hiszi, „elindultunk egy úton, visszafordulni nem lehet, ez egyirányú utca”. A harmadik forgatókönyv, hogy valamilyen szinten azt mondják, igen, talán, ma még nem, de holnap. Elindul valamilyen folyamat, amelynek az lesz a vége, hogy közösen felépítjük azokat az intézményes garanciákat, amelyek lehetővé teszik, hogy együtt tudjunk élni ebben a régióban – fejtette ki Antal Árpád.
Kérések és ajánlatok
A vita második felében fő szerepet kapott a székelyföldi románság kulturális autonómiájának kérdése. Mădălin Guruianu hét pontban foglalta össze a román közösség igényeit, kérdéseit: a két, egyelőre párhuzamosan működő társadalom közötti híd építését, hisz a közeledés egyelőre véletlenszerű, gyengén finanszírozott; hogyan jöhet létre a közeledés, ha mindkét fél képviselői a helyiek feje fölött, Bukarestben próbálnak megoldást keresni az itteni problémákra; ki és milyen eszközökkel tudja biztosítani az itt élő románok jogait; miért nincs egyetlen autonómiatervezetben sem egyetlen külön, a románságra vonatkozó rész, miért nem tekintenek ugyanúgy gondjaikra, mint a szórványmagyarság problémáira; miért nem kaphatnak megyei alelnöki, municípiumi alpolgármesteri tisztséget, amikor hasonló igényt fogalmaznak meg ott, ahol a magyarság számbeli kisebbségben él; miért csak a Marosvásárhely központú fejlesztési régió kapcsán akarnak népszavazást szervezni, amikor a gazdasági érvek a Brassó központ mellett szólnak; miért nem evidencia a románság kulturális autonómiája, miért nem dönthetnek maguk a kultúrára szánt pénzek 25 százalékáról Sepsiszentgyörgyön.
Izsák Balázs egyetértett Guruianuval abban, hogy az itt élő románokat azok képviselik, akiket megválasztottak. Ismét hangsúlyozta, az autonómia nem jelent függetlenséget, az ország alkotmánya, törvényei továbbra is érvényesek az itt élőkre, csupán a hatáskörök megosztásáról van szó, semmiféle veszélyt nem jelent az itt élő románokra nézve. Toró Tibor újra kiemelte, az itt élő románok jogait törvényben kell szabályozni, az nyújthat megnyugtató garanciát, fogalmazzák meg konkrét javaslataikat, és a magyarok nyitottak a románok speciális státusát szabályozó jogszabály kidolgozására. Antal Árpád is megerősítette, egyetért a románság kulturálisautonómia-igényével, ez nagyrészt működik, és akár a pénzek elosztásánál is megvalósítható. Megismételte a szombati Háromszékben megjelent interjúban elhangzottakat: ha a románság hajlandó támogatni Székelyföld autonómiáját, biztosítják számukra a megyei alelnöki, a sepsiszentgyörgyi alpolgármesteri tisztséget. Elismerte, hogy valós probléma a párhuzamos társadalmak építése, és azt is, hogy ezen változtatni kellene. Sőt, a hallgatóság soraiból érkezett felvetésre, mely a tavalyi kampányban tett sértő kijelentésére utalt, miszerint azok a választók, akik nem az RMDSZ-re szavaznak, hanem az EMNP jelöltjére, a románok megerősödésére szavaznak, Antal Árpád most nyilvánosan is bocsánatot kért. Hibázott, mondotta, a kampány hevében voltak, nagyon sajnálja, hogy a románok a magyar–magyar harc „járulékos veszteségeivé” váltak. Konkrét megoldások nem születtek, nem születhettek a szombati konferencián, de végre kimozdult a holtpontról az autonómiáról szóló magyar–román párbeszéd. Rés nyílt a falon, melyet okosan, óvatosan lehet tovább bontogatni.
(A konferencián elhangzott tudományos előadásokról következő lapszámainkban számolunk be.)
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújult szívvel, győzelmes lelkülettel élni
Megáldották a németszentpéteri református templomot
Szombaton a németszentpéteri református templom előtt nt. Józsa Ferencz lelkipásztor és nt. Módi József esperes társaságában ft. Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke megáldotta, majd a templomépítő lelkipásztorral, nt. Józsa Ferenccel együtt átvágta az ajtó előtt kifeszített avatószalagot, felavatva, használatba adva a közelmúltban elkészült új református templomot.
Új templomban, új lelkülettel
A hívek által birtokba vett templomban ft. Csűry István püspök a 118. Zsoltár 19–29. verseiből kiindulva közös imával kezdte igehirdetését, hálát adva mindazoknak, akik bármivel, akár imáikkal is hozzájárultak e csodálatos templom felépítéséhez. A 118. Zsoltár 15–17. énekeiből kiindulva kifejtette: mindnyájunknak nagy öröm, hogy Németszentpéter e csodálatos templomában együtt lehetünk, mindnyájan a magunk látása, érzése szerint elmondjuk mindazt, amit az Úristennek köszönhetünk. Ha valamit meg lehet köszönni, az egy közösségnek a közös ajándéka, mert imádsága, munkája, pénze mind ott van egy helyen, amit az Úrnak ajánlottak fel. E tulajdonban a gyülekezet tagjai Istennek a kegyelmében találkoznak. Hatalmas, csodálatos, amikor e lehetőséget felismerjük. Mert amikor e világban sokszor arról beszélünk, hogy csupán átmenetel van számunkra, hogy csupán vándorok vagyunk e földön, akiknek nincs igazi helye, gyökere, a legteljesebb igazság az, hogy Isten mégis oda akar kötni bennünket a szülőföldhöz, a templomon keresztül. Nincs igazi nemzet és igazi nemzeti jövő, nemzeti stratégia ott, ahol nem az Isten házán, a templomon keresztül keressük a holnapunkat. Minden más bizonytalan, mert mindben ott van az a bizonyos félelem és rettegés, ami közöttünk eluralkodik e világban. Én ma azért vagyok itt, mondta a püspök, hogy Istennek a hozzánk szóló üzenetét úgy közvetítsem, hogy lássátok, Isten mennyire meg tud szólítani bennünket népes gyülekezetben vagy magányos hajlékunkban, hogy érezzük: az Úr mellettünk akar lenni. Új templomban fokozottan beszélhetünk a megújulás lehetőségéről, megújult lélek nélkül nem lehet haladni sem a családban, sem a munkahelyen, sem az egyházban, mert megújult lélek nélkül az ember haldoklásra van kényszerítve. Megújult lélekkel ujjongva tudsz rendet teremteni magad körül, az életedben. A 118. Zsoltárban azt olvashatjuk, hogy az ujjongásnak a győzelmi hangja is hallatszik. Győzni azon dolgok felett, amelyek addig lenyomtak bennünket. Hányszor kellett győzedelmeskedni a kételkedés felett, hogy egyáltalán fel tudjuk-e építeni? Hányszor kellett győzedelmeskedni a kudarc vagy a sikertelenség állapota fölött, amikor elfogyott a pénz vagy az építőanyag? Hányszor voltatok olyan helyzetben, amikor úgy éreztétek: már a legközelebbiek is elbizonytalanodtak körülöttünk. Legnagyobb baj, ha úgy érezzük, talán már Isten is lemondott rólunk, talán már nem akarja megtámogatni a törekvésünket, az életünket. Most viszont új hang hallatszik, amivel ma úgy kell innen hazamennünk, hogy vállalni tudjuk a hétköznapi gondokat és bajokat. Akkor válunk igazakká, ha tudjuk, hogy Isten sátorában van a helyünk. A templomban Isten közelségében, Isten igazzá tesz bennünket. A templom megépült, győztetek, megújult az életetek, mert egy új lehetőséget kaptatok. Látjátok és érzékelitek, hogy az isten az Ő sátorát elkészítette, hogy hazaérkezzetek, hogy e helyen igaz embereket láthassatok, hogy igaz dolgokat tegyetek, mert abba az irányba visznek benneteket. Ebben az igazságban megszentelem az életeteket. Az lenne az ideális, ha e gondolatokat el tudnám ültetni azoknak az embereknek a lelkében, akik komolyan úgy érzik, meg kellene újulniuk, gondolok itt az országra, a magyar nemzetre, mert megújult emberek között győzelmet aratni,a szent sátorból elindulni oly keresztyénséget jelent, amely úgy termékenyíti meg ezt a világot, ahol valóban a hit, a remény és a szeretet működik közöttünk. Az új templomban az Isten jó házigazdaként úgy fogad bennünket, hogy itt mindnyájan jól érezzük magunkat. Adja Isten, hogy ebben a gyülekezetben mindig ilyen áhítattal hallgassátok az igét, és megújult szívvel, győzelmes lélekkel menjetek a hétköznapokba, ahol Isten áldása kísér majd mindnyájatokat – fejezte be igehirdetését ft. Csűry István püspök.
Istené a dicsőség
A továbbiakban nt. Józsa Ferencz lelkipásztor megköszönte az igehirdetést a püspöknek, majd románul is tolmácsolta az igehirdetés lényegét. Ismertette a templom tervezésének, építésének a történetét, kitérve a támogatókra is, kiemelve azt az idős házaspárt, amely jelenleg Marosvásárhelyen él, de a férfi Németszentpéteren szolgált egyedüli reformátusként. Most jelentős összeggel támogatta az építkezést. Kiemelte a szilágyperecseni, a lugosi közösségek, az egyházmegye, a hollandiai testvérgyülekezet támogatását, a helybeli közösség önfeláldozó munkáját is, de mindenért Istené a dicsőség. A jelen lévő lelkipásztorok közül nt. Módi József esperes, nt. Baracsi Levente arad-belvárosi és nt. Czégé Imre arad-gáji lelkipásztor mellett igeverssel köszöntötték az egybegyűlteket Gál Zoltán lugosi, Bódis Ferenc végvári lelkipásztorok, de a hollandiai Gauda településbeli gyülekezet képviselője is, aki egy vázát ajándékozott a templomépítő lelkipásztornak. A világiak közül Bognár Levente aradi alpolgármester, RMDSZ megyei elnök, valamint Ilie Cheşa, Székesút Község polgármestere köszöntötték az egybegyűlteket. Az ünnepség színvonalát emelték a szilágyperecseni templomkórus éneke, Józsa Lídia, Gáll Gabriella, Kulcsár Attila színművész és Bak Klára szavalatai. A közel háromórás szertartás végén a németszentpéteri hívek virággal, ajándékkosárral kedveskedtek ft. Csűry István püspöknek, illetve nt. Józsa Ferencz lelkipásztornak, aki zárszavaiban mindenkinek köszönetet mondott a jelenlétért, a püspöknek a szolgálatért, Istennek a minden tekintetben megnyilvánult támogatásért, majd a mintegy 150 jelenlévőt a közeli vendéglőbe ebédre hívta. A németszentpéteri templom megáldása, felszentelése nemzeti imánk felcsendülésével zárult
Balta János

Nyugati Jelen (Arad)

Alkotói vágy hatvan év után is
Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész nyolcvanadik születésnapját ünnepelték a hét végén a Bernády Házban.
A Magyar Művészeti Akadémia Koller-díjas tagjának és számos jelentős köztéri mű, illetve kisplasztika alkotójának tiszteletére kiállítást szerveztek, amelyen az ünnepelt munkásságából láthattak ízelítőt az érdeklődők. Zsúfolásig megtelt a kiállítóterem, az előcsarnok is tele volt ünneplő kollégákkal, barátokkal, művészetkedvelőkkel. Nagy tapssal fogadta a közönség a szobrászt, akinek pályafutását Nagy Miklós Kund újságíró méltatta.
Mint elmondta, már pályakezdőként tanúja volt Hunyadi munkásságának, olyan alkotások elkészültének, amelyeket hosszú évek múltán is sokan csodálnak. Példaképekről, mesterekről, múzsákról, modellekről, de nem utolsósorban tanítványokról is szólt a méltatás, akik alakították Hunyadi művészi ízlését, és hozzájárultak munkásságához. Műveinek mondanivalója egyre egyszerűbb és lényegretörőbb lett az évek során, a mintázás pedig nagy erőssége lett. Hatvan évnyi munka összefoglalását láthatták a jelenlévők, és az is kiderült, hogy a művész kedvenc anyaga a Hargitán található szürke bazalt, amelyből legkedvesebb munkái készültek. Mint elhangzott, Hunyadi László 80 évesen is tele van ötletekkel és alkotói energiával, pályafutása nem zárult le.
Becze Dalma
Krónika (Kolozsvár)

Könyvvásári siker számokban
Bár a múlt évben magasra tettük a lécet a 18. Nemzetközi Könyvvásár színvonalát tekintve, idén sikerült tartani a szintet, sőt még túl is szárnyaltuk azt – értékelték a 19. alkalommal megszervezett könyves szemlét a szervezők. A sikert a számok is alátámasztják: a vásár három napja alatt ugyanis 8500 látogató 170 ezer lejes forgalmat bonyolított.
A 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárt értékelték hétfői sajtótájékoztatójukon a szervezők. A háromnapos rendezvényt egyértelműen sikernek nevezték, ugyanis körülbelül 10 százalékkal nagyobb volt a idén a vásár összforgalma, mint az előző években.
„Körülbelül 170 ezer lej volt a vásár összforgalma, s ha azt vesszük, hogy 8500 látogató volt, akkor ez azt jelenti, hogy átlagosan húsz lejt költött mindenki a vásáron” – mutatott rá a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke, Káli Király István. Hozzátette, nem csak a 10 ezer cím vonzotta a vásár látogatóit, hanem a rendezvény kiegészítő programjai is, a koncertek, a magyar költészet estje, a könyvbemutatók. A teljesség felé című produkción szinte még a csilláron is lógtak az emberek. Káli Király István elmondta, egy kivételével a vásáron részt vevő cégek is mind elégedettek voltak. Bár az egyetlen kivétel kilétét nem volt hajlandó elárulni a főszervező, annyit mondott, egy romániai kiadóról van szó, amely úgy látszik, nem tudta eltalálni a marosvásárhelyiek igényeit, így bevételéből nem térült meg a bérleti díj, a szállodai ár, s az egész kiszállás költsége.
A Könyves Céh mellett a Marosvásárhelyi Kulturális Központ (MKK) is társszervező volt idén, az ő szervezetük felelt idén is a vásár lendületéért, a vonzó arculatért, múlt évben ők hozták létre a könyvvásár önálló honlapját. Az MKK részéről Farkas Katalin számolt be a számokban mérhető eredményekről: a honlapon például a vásár három napja alatt kétezer egyéni látogató volt, a gyerekprogramok mintegy húsz programján alkalmanként 30 résztevő volt, így a számítások szerint körülbelül kétezer kisgyerek vett részt a programokon.
Idén először ifjúsági programokkal is készültek a szervezők, a programfelelős, Barabási Tivadar szerint a részvétel hullámzó volt, de az is előfordult, hogy szinte ki kellett rakni a fiatalokat, mert kezdődött a következő programpont.
Bár néhányan pedzegették a szervezőknek, hogy talán a könyvvásár már kinőtte a színházat és jó lenne esetleg ősz elején és szabadtéren is szervezni, Káli Király István kijelentette: sem a helyszínen, sem az időponton nem kíván változtatni, főként azért, mert a téli ünnepek előtti ajándék beszerzésének most van az ideje, másrészt meggyőződése, hogy szabadtéren szétesne a rendezvény.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Keresztbe tett a prefektus (Egyelőre nem lesz népszavazás)
A kormánymegbízott tegnap megtámadta a Kovászna megyei tanács múlt csütörtökön hozott 174-es határozatát, melyben népszavazás kiírásáról döntött, s azt a kérdést szándékozott a választópolgárok elé terjeszteni: Egyért-e azzal, hogy Kovászna megye része legyen egy Maros, Hargita és Kovászna megyét magában foglaló fejlesztési régiónak, Marosvásárhely székhellyel? Ezennel a határozat érvényét felfüggesztették. A megyeháza nem vár karba tett kézzel.
A prefektus kabinetje közölte: a Kovászna megyei törvényszék közigazgatási osztályán kerestet nyújtottak be a határozat megsemmisítésére, s mindaddig, amíg végleges ítélet nem születik, a határozat érvényét törvény alapján felfüggesztik. Dumitru Marinescu kormánymegbízott a megyeházának, valamint a helyi önkormányzatoknak körlevelet küldött, s felszólította, vessenek véget bármely, a határozat életbeléptetését célzó cselekedetnek. A prefektúra közleménye hangsúlyozza: Románia törvénykezésének nagyon fontos tényezője az ilyen „nyilvánvalóan törvénytelen”, visszafordíthatatlan következményekkel járó közigazgatási eljárás felfüggeszthetősége, amelynek „beszédes bizonyítéka” Kovászna megye tanácsának szóban forgó határozata. Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke lapunk érdeklődésére elmondta: nem lepődtek meg a prefektus tettén, mert 95 éves tapasztalatuk van a román államigazgatás működéséről. Éppen ezért a határozat 3. cikkelyében leszögezték: amennyiben a népszavazási eljárást felfüggesztik, azt a végleges bírósági határozattól számított húsz nap utáni első vasárnapon tartják meg. Addig sem állnak le, hisz meggyőződésük, hogy 120 ezer ember véleményét (ennyien írták alá a támogató íveket Maros, Kovászna és Hargita megyében – szerk. megj.) figyelembe kell venni. De úgy látszik, a prefektus és a román kormány inkább mellőzné ezt, annak ellenére, hogy Romániában 2003 óta érvényben van a referendumtörvény. Az országnak az Európai Unióhoz való csatlakozása előtt többek között el kellett fogadnia egy ilyen, a demokráciát garantáló jogszabályt, amely biztosítja a helyi és regionális népszavazás lehetőségét. De ezt nem akarják alkalmazni, az alkotmánymódosítást célzó népszavazáson kívül nem volt Romániában helyi, regionális népszavazás. Az alkotmány, törvény, az európai jogrend ezt a lehetőséget garantálja, de Romániában nem engedik, hogy éljünk ezzel – fejtette ki a megyei önkormányzat elnöke. Hozzáfűzte: a népszavazás akadályoztatásáról képviselőjükön keresztül tájékoztatják az Európai Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusát, amely az Európa Tanács – melynek Románia is tagja – tanácsadó szervezete. A testület 2013–2016-ra megfogalmazott prioritásai közé tartozik a helyi és regionális demokrácia érvényesülésének figyelemmel kísérése, az emberi jogok érvényesülésének támogatása helyi és regionális szinten, az állampolgári részvétel erősítése.
Szekeres Attila
Erdély.ma