Gulág-jelenség, a Szabadság különszáma.
A ránk bízott örökség....
Máramarossziget – a kommunizmus és az ellenállás áldozatainak emlékmúzeuma
„Amikor az igazságszolgáltatás nem tud az emlékezet formája lenni, maga az emlékezet kell hogy az igazságszolgáltatás formája legyen.” (Ana Blandiana)
A huszadik század végén, a néhai Máramaros vármegye központjában, Románia északi csücskén elhelyezkedő Máramarosszigeten állt egy előrehaladottan rossz állapotban levő elhagyatott épület: a régi sztálinista börtön, ahova az 50-es években a két világháború közötti időszak romániai elit rétegének nagy részét bebörtönözték.
Az épület 1896 és 1897 között, „a magyar börtönépítészet egyik legmeghatározóbb alakja”, Wagner Gyula építész tervei alapján, a millennium emlékére épült. A Máramaros Vármegyei börtönnek köztörvényes jellege volt, és ezt a sajátosságát megőrizte a két világháború között is. 1950 májusától a börtön jellege radikálisan megváltozott, és 1955 júliusáig kizárólag politikai fegyházként működött. Kb. 200 személy sínylődött itt. Ide hurcolták a két világháború közötti időszak jelentős politikai, kulturális és egyházi személyiségeit.
A börtön, amely minden negyedik foglyot elpusztított
A politikai foglyok első csoportját, amelyet magas rangú, volt állami tisztségviselők alkottak, 1950. május 5-e éjszakáján tartóztatták le az ország különböző pontjain és a bukaresti Belügyminisztérium fogdájába gyűjtötték össze. Másnap a szigeti börtönbe szállították. Az 50-es évek elején négy miniszterelnököt, a demokratikus pártok elnökeit (Nemzeti Liberális Párt, Nemzeti Parasztpárt és Szociáldemokrata Párt), a román Nemzeti Bank öt volt elnökét, számos minisztert és államtitkárt zártak a szigeti börtönbe. Ők egy olyan réteghez tartoztak – volt magas állami tisztségviselők –, amelyet az új társadalomból ki kellett iktatni. A kommunista hatalom inkább potenciális ellenfelet látott ezekben az idős emberekben, mintsem olyan személyeket, akik valójában képesek lettek volna ellenállást tanúsítani.
A politikai foglyok második nagy csoportját a két rítushoz tartozó katolikus főpapok és egyházi személyek alkották. Abból, hogy az erdélyi katolikus egyház vezetésének jelentős része bekerült a máramarosszigeti börtönbe, világosan látszik, hogy a kommunista hatalom valós veszélynek érezte a katolikus egyházat. Itt raboskodott 16 katolikus (címzetes vagy titkos) püspök, ebből 10 görög katolikus és 6 római katolikus. Velük együtt számos helynök, kanonok, pap, szerzetes szenvedett, mert hűséges maradt hitéhez és vallásához. A börtönt a szekuritáté aktáiban „különleges munkatáborként” tartották nyilván – „Duna munkatelep” fedőnév alatt. Valójában a „munkatelep” nem volt egyéb, mint az ország politikai és egyházi elitjének megsemmisítő helyszíne. Ami a szigeti rabok fogva tartásának jogi helyzetét illeti: nagyrészüket (főleg a politikusokat) az 1950-es év elején a belügyminisztérium által összeállított táblázat alapján tartóztatták le, más részüket (a görög katolikusokat) azért, mert megtagadták az ortodox vallásra való áttérést. Több mint egy évig egyik esetben sem volt meg a minimális jogalap a fogva tartásukra.
Egy 1950. január 14-i rendeletre hivatkozva, amelynek alapján Romániában megalakultak a munkatáborok, 1951 augusztusában a szekuritáté által kiadott határozatok szerint a szigeti rabokat 24 hónapra különleges munkatáborokba vitték (ezeket az időszakokat szükség szerint módosították 1955-ig). A római katolikus vezetők a koncepciós perekben kimondott ítéletek alapján kerültek Szigetre. A mindennapi élet nagyon nehéz volt: a hideg, az éhség és az elszigeteltség voltak az elítéltek legnagyobb ellenségei. Így a közel 200 fogoly közül öt év alatt 53 ember lelte itt halálát, vagyis a rabok 25%-a.
1955-ben, miután megkezdődtek Románia ENSZ-hez való csatlakozásának tárgyalásai, a genfi egyezmény alapján az akkori kormány politikai amnesztiát hirdetett. A máramarosszigeti politikai foglyok egy részét kiengedték, a többieket más börtönökbe helyezték, illetve kényszerlakhelyre telepítették, a börtön pedig újra köztörvényes jellegűvé vált, míg végül 1977-ben bezárták. Jogilag az igazságügyi minisztériumhoz tartozott, de a helyi hatóságok igazgatták, így kisebb cégek termelési és raktározási helységnek használták. Mivel majdnem húsz évig semmiféle munkálatot nem végeztek az egykori börtön épületén, az 1990-es évek elejére katasztrofális állapotba került. Azonban ez volt az a hely, ahol megszületett később a világ első olyan múzeuma, amelyet a kommunizmus áldozatainak szenteltek.
A világ első múzeuma a kommunizmusról
Jelenleg a volt politikai börtönben a Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeuma működik. A kezdetet 1993. január 29. jelentette, amikor Ana Blandiana, Románia egyik híres költője, egy Strasbourgban szervezett, nemzetközi emberi jogokról szóló előadáson benyújtotta az Európai Tanácsnak az emlékmúzeum tervét, amelyet férjével, Romulus Rusan íróval együtt állítottak össze. Catherine Lalumière főtitkártól kértek támogatást a máramarosszigeti börtön múzeummá való alakításához. 1994. április 21-én az Európai Tanács javaslatára megalakult a Polgári Akadémia Alapítvány, amely az emlékmúzeum létrehozását tűzte ki céljául. 1994-ben és 1995-ben két strasbourgi bizottság látogatott Máramarosszigetre, kedvező jelentéseik alapján a jövendő emlékmúzeum tervét az Európai Tanács pártfogása alá vette. 1994 októberében a szigeti helyi tanács határozata alapján a börtön épületét a Polgári Akadémia Alapítványnak ítélték. A Hans Seidel Alapítvány és számos magánszemély adományainak segítségével megkezdődött a börtön épületének külső és belső felújítása. Ez majdnem 2000-ig tartott, mivel a több mint százéves épület romjai az alapzat, a tetőszerkezet és a közműrendszer átépítését igényelték. Az 1997. június 10-i törvény alapján az emlékmúzeum nemzeti közérdekű létesítménnyé vált. A törvény kimondja, hogy az emlékmúzeum a szigeti múzeumból (amely magába foglalja a Szegények Temetőjét is) és a bukaresti Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központból tevődik össze, amelyeket a Polgári Akadémia Alapítvány irányít. 1998 októberében az Európai Tanács a szigeti emlékmúzeumot a kontinens három legjelentősebb történelmi emlékhelye közé sorolta, az Auschwitzi Emlékmúzeum és a Normandiai Béke Emlékmúzeuma mellé.
Az emlékmúzeum első évei tudományos szempontból már nagyon pergők voltak, az évi nagy szimpózium 200-300 történészt és az események szemtanúit gyűjtötte egybe. Minden szimpózium végeredménye egy kötet volt, az adott téma címével. Az Analele 10 kötetes sorozata, amelyet a Polgári Akadémia Alapítvány szerkesztett, az első olyan nagyszabású kutatás, amely a román kommunista megtorlással foglalkozik, ezzel biztosítva a múzeumnak a huszadik századi történelem legfontosabb eseményeinek hátterét. Elkezdődött az akkori szemtanúk megszólaltatása, a régi felvételek, fényképek, tárgyak, levelek, újsággyűjtemények, albumok begyűjtése, a kordokumentumok lépésről lépésre való feltárása. Mindezeket a börtön egykori celláiban több mint ötven bemutatóterem létrehozására használták.
Napjainkban a máramarosszigeti emlékmúzeum Románia egyedülálló ilyen jellegű múzeuma, amely az egykori Románia, valamint a Közép- és Kelet-Európa országai által átélt kommunizmus bizonyítéka. A múzeumban a nyugat-európai látogatók szembesülhetnek a kommunizmus realitásaival. Múzeumteremmé átalakított minden egyes cellája tematikus vagy kronológiai bizonyítéka annak a politikai torzulásnak, amely annyi szenvedést és halált okozott – a börtönök falain belül vagy kívül – a 20. századi Európában. Nemcsak a múltról szól, hiszen mindig fennáll – ha nem is a kommunizmus visszatérésének, de – bármilyen önkényuralmi rendszer kialakulásának a veszélye.
Egyetem és élet a fekete cellákban
A múzeum állandó kiállítása három szinten tekinthető meg, időrendi sorrendben. Több mint 50 termen keresztül követhetjük végig, hogyan történt Románia szovjetizálása gazdasági, igazságügyi, biztonsági, katonasági, oktatási, akadémiai, szociális, kulturális vagy egyházi téren, összpontosítva az áldozatokra, a korlátozásokra, az elnyomásra és a megtorlásra. Bemutatja az 1945–1989-es évek lényegét: terror, félelem, meghurcoltatás. Megismerhetők egy egész ország szellemi, pszichikai és politikai ellenállása kifejezéseinek módjai. Megtekinthetők a fogolyélet szörnyű kellékei vagy különböző tárgyai, amelyek elűzhették a börtöni egyedüllétet és egyhangúságot. Látható, miként változhatott egy cella egyetemmé, a börtönévek túlélésének egyik feltételeként. A kiállított tárgyakat a rabok készítették alkalmi szerszámokkal, majd gondosan rejtegették a cellakutatások idején. Grafikonok mutatják be a foglyok hurcoltatását egyik börtönből a másikba, kiemelve minden sors egyediségét, valamint a politikai foglyok munkaerőként való felhasználását különböző munkatelepeken vagy bányákban.
A börtön bezárása után a belső falakat többször is átfestették, így a kilencvenes évek elején már nyoma sem volt az ötvenes évek fekete színének. A múzeumban rekonstruáltak néhány in situ cellát, úgy, ahogy leírták azok a túlélők, akik tanúi voltak az 50-es évek megtorlásainak. Itt említhető a híres „fekete” büntetőcella, vagy ahol Iuliu Maniu és Gheorghe I. Brătianu ismert történészek elhunytak. Nem hiányoznak a különböző modernkori audio és vizuális technológiai elemek sem, az érintőképernyős applikációk, CD-lejátszók vagy a dokumentumfilmek, melyek a kor túlélőinek vallomásait vagy a 20. század történelmét elevenítik meg.
A térképek terme bemutatja úgy a romániai gulágot térben és időben, mint a kommunista Románia 45 évének történelmét időrendi sorrendben. Egy nagy térkép feltünteti azokat a helyeket, ahol börtönök, kényszermunka-táborok, politikai jellegű pszichiátriai otthonok vagy tömegsírok voltak, ahol harcok folytak vagy kivégzések történtek.
1945 és 1989 között kb. 600 ezer embert ítéltek el, több százezret vettek közigazgatási őrizetbe, vagyis zártak el tárgyalás nélkül. A terror 1948 és 1953, valamint 1958 és 1963 között csúcsosodott, amikor – a meglévő börtönök mellett helyszűke miatt – számos kényszermunka-tábort létesítettek és sok deportálást vittek véghez. Rendeltetésük és jellegzetességük alapján esettanulmányok készültek a nagyobb és ismertebb börtönökről, amelyek a gondolkodó elit rétegének (értelmiségiek, parasztok, papok, kereskedők, kézművesek, katonák, egyetemisták vagy diákok, férfiak vagy nők egyaránt) kivégzési helyéül szolgáltak. Mindenkit elítéltek, aki a rendszer ellen fordult akár állampolgárként, akár alkotásain keresztül.
A folyosón végighaladva előtárul a kommunizmus által meghurcolt politikai foglyok és deportáltak több ezer fotóból álló arcképcsarnoka, majd egy grafika János Evangéliumából, a 8. fejezet 32. versének fordítása 33 nyelvre: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz”.
A földszinten látható kiállítások: 1946-os választások; A Kommunizmus által ostromolt Máramaros; Ilie Lazăr esettanulmánya; A demokrata pártok megsemmisítése; 1945. Jaltától Moszkváig; Az egyházak elfojtása; A Szekuritáté 1948–1989 között; Kényszermunka (Duna-csatorna, ólombányák, Salcia); Kollektivizálás. Ellenállás és elnyomás; 1948: Románia szovjetizálása; Kommunizmus versus monarchia; A hadsereg, rendőrség, igazságügy átalakítása.
Az első emeleten látható kiállítások: Elöljárók (magas rangú állami tiszviselők) terme; a „Duna Munkatelep”; Az oktatás kommunista átalakítása; Az Akadémia megsemmisítése; Etnikai és felekezeti megtorlások; Művészek és alkotásaik a rácsok mögött; Az irodalom megtorlása (Írók börtönben); A 209-es cikkely; Deportálás Baragánba; Antikommunista ellenállás a hegyekben; Egyetemista megmozdulások Romániában (1956); A pitesti-i átnevelés; Vers a börtönben; Nők a börtönben; Értelmiségi élet a börtönben; Gheorghe I. Brătianu: egy történész a történelemben.
A második emeleten látható kiállítások: Üldözött családok; A kéziratok emlékei; Diákok fogságban; Orvostudomány a börtönben; A máramarosi ellenállás; Épületbontások a 80-as években; A mindennapi élet a kommunizmusban; Ellenállók a 80-as és 90-es években; „Az Aranykor” vagy a kitsch kommunizmus; A zsilvölgyi és brassói munkásmegmozdulások; Iuliu Maniu – a demokrácia atyja.
Lélekmadár urna az ország közös sírja
Az emlékmúzeumot nem csak az épületben működött börtönnek vagy a kommunista Románia ellenállásának és áldozatainak szentelték. Egy egész időszakot mutat be az úgynevezett „szocialista láger” területéről, a hét szovjet csatlós országról (Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Németország, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország) időrendi sorrendben megalkotott összefoglalóban. Fényképek, dokumentumok, kronológiák rámutatnak a döntő pillanatokra: a kommunizmus bevezetése, a sztálinista terror, a SZKP 20. kongresszusa, az 1953-as berlini, 1956-os budapesti események, a Prágai Tavasz (1968), a lengyelországi (1968, 1970, 1976) megszakítatlan sztrájkok, csúcspontként a 80-as évek Szolidaritás mozgalmával. A kommunista rendszert, amely nem tarthatta fenn magát csak a terror segítségével, lépésről lépésre követi, megjelenésétől egészen a kifejlődéséig, majd legvégül összeomlásáig 1989-ben. Kiemelhetők a múzeumban látható kiállítások: Besszarábia a Gulágban; Kelet-Európa országai. 1945–1989; A hidegháború időrendi bemutatója; Szabadság a rádió hullámhosszán (Szabad Európa, BBC, Deutsche Welle, Amerika Hangja); A berlini és türingiai lázadások (1953); A magyarországi forradalom (1956); A „Prágai tavasz” (1968); A „Charta 77” (1977), „Šolidarnosč”, 18 nap, amely elámította a világot vagy A „bársonyforradalom”(1989).
Az emlékmúzeumhoz tartozik a belső udvarban található Feláldozottak menete szoborcsoport (Aurel Vlad alkotása, ami idővel a múzeum jelképévé vált) és az Imádság és Magábaszállás Tere (Radu Mihăilescu építész-tervező alkotása). A kápolnába vezető lejárat füstszínű andezittel burkolt falaira többezer, börtönökben, lágerekben, deportálási helyeken elhunyt nevét vésték (további több ezer elhunyt neve az udvar kőfalán vagy a szegények temetőjében olvasható). Ez a hely azzal a céllal jött létre, hogy a látogató, miután végighaladt a kommunizmus szörnyűségeinek bizonyítékai között, itt elgondolkodhasson, magába szállhasson, tiszteletet adhasson az elhunytaknak.
A szigeti börtönben elhunytakat a város különböző temetőiben temették el éjszaka, majd 1952 után a város szélén fekvő úgynevezett szegények temetőjében. Mivel a gödröket nem lehetett azonosítani, tájrendezési tervet gondoltak ki, amelynek alapján az ország határvonalát ültetett fenyőfák jelölik, Máramarossziget helyét pedig egy oltár-síremlék, rajta bizánci stílusban díszített hatalmas kereszt. Belsejében urnák – a „lélekmadár” népi motívumot viselve –, amelyekbe a látogatók végeláthatatlan sorai, az ország minden részében levő kivégzőhelyekről, közös sírgödrökből, más áldozatok sírhalmairól egy-egy marék földet helyeztek. A szimbolikus határvonalakon kívül, a keleti oldalra helyezett emléktáblákra azoknak a neve került, akik Romániából Donyeckbe és Szibériába deportálva haltak meg. 2012-ben a szegények temetőjének bejáratához emlékkaput állítottak, amit a bibliai Élet Létrája ihletett, majd harangot és kis lelátót, amelyről egészében áttekinthető a tájrendezési projekt (Stefan Radocea tervező munkája). Ez alkalommal információs központot is építettek, ahol a temetőlátogatás útvonaláról kínálnak felvilágosítást.
2013. május 9-től a máramarosszigeti múzeumot Bukarestben Az emlékezet mint igazságszolgáltatás címmel állandó kiállítóterem „képviseli”. Ha a szigeti múzeum két évtized alatt jött létre, a kiállítóterem ötlete néhány éve született meg, egy kommunizmus múzeum létrehozásának szükségességével kapcsolatosan felmerült heves viták keretében. Számos ellenvető nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy ilyen múzeum létezik Máramarosszigeten. Ahogyan Ana Blandiana fogalmazott, a szigeti emlékmúzeum létrehozása nem cél, hanem eszköz, amely meghiúsítani próbálja az agymosási művelet eredményét, vagyis az emlékezet megsemmisítését, mely nélkül a társadalom puha, gerinctelen, irányítható szörnyeteggé válik.
Élő múzeum és évente egyszer zarándokhely
Az emlékmúzeumnak fontos szerepe van a múzeumpedagógia terén is, hisz tudjuk, hogy a mai fiatalok, diákok oktatási programjából hiányzik vagy felületesen érintett a román történelem e kor

Michelin Green Guide: háromcsillagos hülyeségek erdélyi műemlékekről
Erdély 1600-ban egyesült Romániával, az uniót a gyulafehérvári római-katolikus székesegyházban mondták ki. Sepsiszentgyörgy a Duna-deltában van, Szászfehéregyházát pedig a II.világháború után csatolták Romániához. Legalábbis a Michelin szerint.
A Michelin cég neve elsősorban gumiabroncsgyártóként közismert, valamint a Michelin Guide című étteremkalauz kiadójaként. A vállalat, Michelin Green Guide sorozatcímmel megjelenő útikönyvei szintén komoly presztízsnek örvendenek a szakmában és a turisták körében. A Michelin az éttermekhez hasonlóan minősíti az idegenforgalmi objektumokat is, a legérdekesebbeknek három csillag jár.
Csillagok, csillagok
Erdélyből ezidáig egyetlen vendéglő sem kapott Michelin csillagot, az idegenforgalom terén azonban lényegesen jobban állunk, közel 90 természeti- és kulturális látnivaló került fel a cég turisztikai portáljára ajánlott úticélként. Három csillagot 18 romániai objektum érdemelt ki, köztük négy erdélyi: a prázsmári erődtemplom, a szebeni Astra szabadtéri falumúzeum, Máramaros és a Transzfogaras műút. A válogatás már első látásra is kissé bizarrnak tűnik, hiszen nem szerencsés, objektív kritériumok alapján pedig egyenesen lehetetlen összehasonlítani tájegységeket épületekkel, a Duna-deltát vagy Bukovinát például a Fekete-templommal.
Az értékelés professzionalizmusát illető kételyek tovább mélyülhetnek olyan furcsaságok láttán, hogy míg a bukaresti Nemzeti Szépművészeti Múzeum, a Középkori Román Képzőművészeti Galéria és a Modern Román Képzőművészeti Galéria háromcsillagos, addig az Unesco Világörökséghez tartozó Segesvár eggyel kevesebbet érdemelt csak ki.
Fölöttébb kétséges, hogy a minősítéseket osztogató állítólagos szakemberek tudatában vannak-e azon ténynek, miszerint a két fentemlített galéria a Nemzeti Szépművészeti Múzeum részlegei, aminek fényében kérdés, mivel szerepel a listán ez utóbbi intézmény, ráadásul kiemelt minősítéssel: nemzetközi viszonylatban szerény európai gyűjteményével avagy a székhelyeként szolgáló egykori királyi rezidenciával, amit a 18 legrangosabb romániai műemlék közé sorolni nevetséges túlzás?
Alternatív történelem
Minden egyes minősített objektumnak van egy rövid angol nyelvű leírása, melyek tobzódnak a pontatlanságokban és ostobaságokban. A Michelin egy csillagot adott a nagyváradi Petőfi-parknak, annak elimeréseként, hogy állítólag ott áll a nemes egyszerűséggel „barokk katolikus templom”-nak titulált nagyváradi római-katolikus székesegyház. A valóságban a székesegyház nem a parkban áll, de legalább közel van hozzá.
Érthetetlen, hogy miért kapott a bazilika egyetlen csillagot a Michelintől, ha ugyanis készpénznek vesszük a hozzá mellékelt leírást, akkor a világ egyetlen olyan épülete, mely kétszer épült fel úgy, hogy közben sem le nem bontották, sem össze nem omlott: 1752-ben Giovanni Battista Ricca, 1780-ban pedig Franz Anton Hillebrandt tervei alapján.
A tényekkel nem sokat vesződtek a szerzők a szárhegyi Lázár-kastély esetében sem, melyet szerintük IV Lázár István fejedelem vagy herceg építtette. A Michelin munkatársainak lehet, hogy lelkiismeretfurdalásuk van Trianon miatt, s lehetőségeikhez mérten próbálják jóvátenni, ezért aztán nagyvonalúan úgy döntöttek, Szászfehéregyházát csak a II. világháború után csatolták Romániához. Apróságokkal általában nem törődnek, a Duna-deltában található Szentgyörgyhöz Sepsiszentgyörgy térképét csatolják, Ion Andreescut pedig megteszik Kolozsvár szülöttjének, bár Bukarestben látta meg a napvilágot.
Mindezek azonban apróságok a gyulafehérvári római-katolikus székesegyházhoz mellékelt kolosszális marhasághoz képest. „Itt került sor a nemzet történetének egyik nagy eseményére”, olvasható az ismertetőben. Odébb kiderül, hogy ez a nagy esemény Erdély és Románia egyesülése volt, amit Mihai Viteazul valósított meg. A Michelin szerint az 1600-as uniót a székesegyházban található Egyesülés Termében mondták ki. Ha a hülyeségeket is rangsorolnák, ezért kétség kívül minimum három csillag járna.
Az online bédekkerben azért vannak rokonszenves dolgok is. Az erdélyi települések hivatalos elnevezése mellett fel van tüntetve azok magyar és német neve is, hovatovább Szováta és Máramarossziget kizárólag magyarul szerepel.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Könyvkommandó: adományozási kampányt indított az RMDSZ
Könyvkommandó névvel könyvadományozási kampányt indított az RMDSZ: tíz település iskoláját, szórványkollégiumát és magyar házát keresi fel két hét leforgása alatt, kiemelt figyelmet fordítva a leégett kommandói iskola újjáépítésének támogatására. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Porcsalmi Bálint kedden elmondta: a tanintézet továbbra is várja a pénzadományokat, de a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlásával is lehet segíteni. Az RMDSZ által másfél hónapja kezdeményezett pénzgyűjtési kampány jó alkalom arra, hogy felmérjék, mennyire is tud a romániai magyar közösség saját ügyként kezelni egy leégett magyar iskola sorsát - hangsúlyozta az ügyvezető elnök. Mára bebizonyosodni látszik, hogy egy ilyen ügy jó hívó szó, amit továbbra is napirenden kell tartani, hiszen az iskola újjáépítésére további pénzadományokra van szükség - mondta. Rámutatott: friss kimutatások szerint a 800 eurós összegből ez idáig 120 ezer RON gyűlt össze, ahhoz pedig, hogy jövő évtől újra biztos helyen tanulhassanak a diákok, a nyári vakációig újra kell építeni az iskolát. „Mi továbbra is arra kérünk mindenkit, hogy lehetőségeihez mérten adakozzon, hiszen 100 olyan gyermek sorsa most a tét, aki nem tehet arról, hogy ilyen helyzetbe kényszerült. A törvény értelmében minden állampolgár dönthet arról, hogy melyik civil szervezetnek ajánlja fel jövedelemadójának két százalékát. Ha ezzel a lehetőséggel nem él, az államkasszát gazdagítja. Bár ez nagyon kevésnek tűnhet, ha összefogunk, az iskola diákjainak ez nagy segítség” – tette hozzá a Szövetség ügyvezető elnöke.
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány munkatársai már járják az erdélyi településeket Könyvkommandó kampányukkal, ez idáig Szilágysomlyón, Szilágycsehben és Máramarosszigeten kerestek fel magyar házakat. További úticél a Szamosújvári Szórványkollégium, a csicsókeresztúri Szent Anna Gyermekotthon, a vicei Szent István Gyermekotthon, a nagybányai Teleki Magyar Ház, a Magyarlapádi Szórványkollégium, a Vajdahunyadi Magyar Ház, a négyfalusi Barcasági Csángó Szórványkollégium, végezetül pedig a kommandói iskola. „Körutunk eddigi állomásain azt tapasztaltuk, a gyermekek nagyon is tisztában vannak a kommandói helyzettel, nagyon is átérzik kommandói társaik sorsát. Üzeneteiket videóban is rögzítjük, amelyeket legvégül levetítünk majd a Kovászna megyei településen is. Azt szeretnénk, hogy minden felnőtt megértse az ügy fontosságát, a kommandóiak pedig megtapasztalhassák, nincsenek egyedül” – összegzett Porcsalmi Bálint. A könyvcsomagok a Communitas Alapítvány könyvtárprogramján keresztül gyűltek össze, a könyvállomány – szépirodalmi munkák, regények és verses kötetek, történelmi jellegű könyvek, szakirodalmak, mesekönyvek és szótárak – nagy része az Országos Széchényi Könyvtár cserekapcsolatából érkezett. Ezek mellett a Communitas Alapítvány Könyvkiadás Szaktestületének évente támogatott példányaiból is kerültek a könyvcsomagba – olyan aktuális, Erdély-szerte megjelenő folyóiratok, periodikák, amelyek kiadását támogatja az Alapítvány: Látó, Székelyföld, Korunk, Művelődés, Játéktér, Helikon, Magyar Közoktatás stb.
(rmdsz tájékoztató) Transindex.ro

Szemlélődés közben Tudoran Klára tárlatán
Textilmontázsok és színes grafikák álomvilágába hívogatnak Tudoran Klára alkotásai a Minerva-házban megnyílt Spirituális kapuk című tárlatán. Csalogató cím, hiszen ki az, aki nem szeretné, hogy serkentő és pihentető, komoly és játékos vágyak festői panorámájában rátaláljon saját emlékeire s bennük rejtett titkaira beváltásuk ígéretében? Szerintem, eme rátalálás reményében lépte át a kiállítás jóreménység-kapuját a tárlatra igyekvők színe-java az április 4-i megnyitón.
Ám vigyázat! A belépés varázslattal kezdődik. Az átviteli mágia hatalmát idéző varázslat ez: megálmodni vágyaink teljesülését azon a bizonyos eszme- és érzelemtársító mezsgyén, a senki földjén, ami nincs is, és mégis van, ami a metaforák csábító világába vezet. Erre a varázslatra elsősorban azok hivatottak, akik alvás közben (vagy helyette) álmodni is merni tudnak, akik gyermekkoruk hitével együtt megőrizték emlékeiket, sőt máig gazdagították őket. Mert azok számára, akik az álmok világát nem értékelik, akik elfelejtették gyermekkoruk csodáit, és akiknek nincs amire emlékezniük – azok számára az álomhajó csábító hívogatása rövidre záródik. Picasso mondotta, minden gyermek művésznek születik, a kérdés az, hogy mit tegyünk, hogy annak is maradjon öregkoráig.
Csendes kíváncsiságukat nem szívesen törtem meg a szokásos előmagyarázatokkal. Ilyenkor, úgy érzem, őket is, magamat is megfosztom a felfedezés örömétől. Emiatt csak egy-két alkotás befogadásának bensőséges örömét áldozom fel az értelmezés mágiáján, amolyan félig-meddig vezetett megértéssel, a többit érintetlenül a nagyérdemű birtokbavételére bízva.
El kell mondanom, hogy Tudoran Klára saját műfajt dolgozott ki magának alkotásai életre keltéséhez: a textilmontázst. Kertészeti hasonlattal élve, akár a melegágy a palántáknak, a műfaj is szülőágya a műformának. A textilmontázs sajátosan egyéni műfaj. Kelmék, vásznak, selymek, s még sok más textília anyagából alakul ki, beleértve az anyagok eleve adott színét, kitapinthatóságát, visszfényét. Térbeliségében a festészet és szobrászat homogén közegei között húzódik meg. Szerénységében nem méri össze magát a dombormű évezredes vonásaival. Nem kő, nem fa, se nem metál, hanem emberi öltözék lenge anyagaiból származik. És összerakottságában kiválóan alkalmas a benne születő alkotás üzenetének felöltöztetésére, és rögtöni továbbítására. Ám eredetében magával hozza forrása szinesztéziás érzékelhetőségét. Ránézve valóságosan látjuk fénylő színeit vagy tompán jelentkező árnyékait és érzékszerveink kölcsönös kapcsolatai révén „halljuk” suhanását, ujjaink begyével „kitapintjuk, megsimogatjuk” hajlékonyságát, mozgékonyságát, egyszóval, eleve nagyon közel érezzük magunkhoz. Persze, ennek az anyagnak, ahhoz hogy az ihletben fogant üzenetet közvetítse, műformává kell válnia. Ilyen műformákba alkotta érzékivé Tudoran Klára jelen kiállításán bemutatott alkotásait.
Legutóbb, a hídelvei református templom dísztermében Nagy Annamária iparművész üvegbe komponált alkotásaival közös tárlaton jelentkezett Klára asszony textíliáival. Az előbbiek a fény, az utóbbiak a szín világából valók. Kifejezésbeli hasonlóságaikat és különbségeiket egy retorikai megfordításban foglaltam össze. Az üvegkompozíciók a fény színeit, a textilkollázsok a szín fényeit sugározzák nézőik elé, hol gyengéd szerénységgel, hol önző gazdagsággal.
Mostani kiállításán pedig, belépve a Szellemi kapukon a szemközti falon máris hívogat dagadó vitorláival az álomhajó útrakészen. Mellette az Imago sorozatból az első Világ képe (Imago mundi) borítékolt levélüzenetekkel teli virágkelyhével vár a nézőre. Sajátos varázzsal ruházza fel imágoit alkotója. Mint képek, valamennyien elvárják, hogy elidőzzünk mellettük. Felületükön apró nyitásokkal sejtetik a mögöttük húzódó rejtekutak talányait. Ha álomtekintetünkkel belehelyezkedünk fókuszpontjaikba másképpen látjuk ébrenlétünk világát és íme, éppen erre tanítanak. Tanításuk pedig érvényes a többi kép megértésében is. Így, a sorjában, rákövetkező Genézis szemlélésében, amely hegyek, völgyek, városok és az élővilág teremtésének biblikus motívumait foglalja össze számunkra. Meg aztán itt van a Kapu, a kiállítás címerképe tárva-nyitva előttünk fehér kendők látszatába takart felénk integető élményeivel. Körutunkon rövidesen elénk áll a Városvédők megindító kompozíciója, amint a várost madártávlatból szemlélődve nézik őrzőangyalaik, a várvédő emberek, akik – így a kép üzenete – bármikor hősökké válnának megmentéséért. Nagyon is tudatos ez a felszólító üzenet számunkra. Éppen azért hangsúlyozottan megismétlődik. A termet körbejárva nem léphetünk ki anélkül, hogy az ajtó melletti részt egyedül birtokoló tablót, az Európa megmentését az álomséta végén kellő áhítattal ne fogadnók be. Mert a jelképes alakok végig az előtérben rendezik soraikat, akár Giotto trecento kori ikonjain, a jelent vigyázva annyiszor megpróbáltatott jó öreg földrészünk megmentésére szólítanak. Mégpedig a categoricus imperativus hangvételében. Nincs mit kérdeznünk tőlük, mert nem szóra, hanem magatartásra intenek. Ha nem lenne időszerű felszólításuk, higgyük el, mementójuk nem került volna vászonra…
Mielőtt álszerénykedve abbahagynám a beavatások szertartását, a többi kép szemlélését érintetlenül a nézőkre hárítva, visszatérek aműfaj és műforma dinamikus kapcsolatához. A műfaj, létrehozza palántáit, a műformákat. Ezek jól érzik magukat benne, mindaddig, amíg a műfaj óvó jelenléte nélkülözhetetlen számukra. Aztán meghaladják saját műfajukat és újat kanyarítanak maguk köré. Közben elfelejtik, hogy az új műfaj előbb-utóbb új műformákat nemz, amelyek föléjük emelkednek. Bizony, ez zajlik a vívódó alkotás formális hátterében. Tudoran Klára kollázs-műfaja is új műformákkal vemhes. Három éve már egy sajátos színes grafikával kísérletezik. És a kezdeti kísérleteken túl, a mai kiállításon, gyönyörű példákkal bizonyította jogosultságukat. Az üveg mögé rendezett rajzainak technológiája is egyéni, amint a megteremtett montázsé is az volt. Grafikái végső formájukat fényképezés- és számítógép-technikák révén érik el. Mondanivalójukban ránk mosolyognak, akár a csendes szépség övezetében neszező eszme, ám üzeneteiket még nehezen árulják el. Titkolódznak. Akár művésznőjük, aki végül is a több mint húsz kiállított grafikából nekem is csak kettő programját árulta el: a Piros-Zöld varázslóét és a Kiment a ház az ablakon címűét. Feladatunk tehát, velemmel együtt, rákáresni a többiek jelentésére is.
E rátalálás reményében kívánom, hogy jövő évben újabb tárlattal lepjen meg mindannyiunkat Klára képzőművésznőnk csodaszép, hasonló élményekben, szépségben és szeretőn óvó üzenetekben gazdag alkotásokkal. Ha sikerül, akkor kettős évfordulós kiállítás lesz ez a jövő évbeli. Mert Tudoran Klára kora ifjúságában kezdte el képzőművészeti kísérleteit. Első kiállítását Máramarosszigeten rendezte 1988-ban. Amennyiben a mai tárlat sorjában a kilencedik, a jövőbeni a tizedik lenne. Számításaim szerint tehát alkotó munkásságának 30 éves évfordulóját ünnepelhetnők tizedik egyéni kiállításával. Úgy legyen. Addig pedig, minden kommentár nélkül fogadja el krónikása megelőlegező ajándékát, egyik kedvenc költeményét az álmok világából ébredő áprilisról, Radnóti Miklós tollából:
Ragyogó rügyre ült le most a nap/ s nevetve szamárfület mutogat./ Madárfi erre eltátja csőrét,/ hunyorg feléje a nevető rét/ s a bárány is csodálkozik. Csoda,/ hogy nem billen ki száján fogsora.
Ragyogó rügyön álldogál a nap,/ indulni kész, arany fején kalap./ Fiatal felhő bontja fönt övét/ s langyos kis esőt csorgat szerteszét,/ a rügy kibomlik tőle és a nap/ pörögve hull le és továbbszalad.
ANGI ISTVÁN / Szabadság (Kolozsvár)

Marosvásárhelyi sajátosság
A romániai magyar oktatás is folyamatosan változik, átalakul, hangsúlyeltolódások történnek, amit részben a kor szelleme, a változó követelmények idéznek elő, de bizonyos alaphelyzet nem változott az elmúlt több mint negyed évszázadban. Magyar tannyelvű iskolát ma is szinte ugyanolyan nehéz alapítani, mint 1989-ben volt. Ezt jól mutatja a marosvásárhelyi római katolikus líceum esete, amelybe azt követően kötöttek bele, hogy már megalakult, és elkezdte működését. Az elmúlt több mint 25 évben számos erdélyi városban lezajlottak az iskolaalapítási harcok, többnyire sikerrel, de számos vesződéssel.
Minden településen a helyi politikai és társadalmi viszonyokból fakadó sajátosságoknak megfelelően zajlottak ezek a csaták. Helyi specifikumok mindenütt voltak, ezért kicsit különbözött a helyzet Kolozsváron, Tordán, Máramarosszigeten, Szatmárnémetiben, Déván, vagy Szamosújváron. Minden településen a viták a helyi tanácsban zajlottak, és általában a román pártok hallani sem akartak magyar iskolák alapításáról, vagy arról, hogy tanintézmények magyar személyiségek nevét vegyék fel.
Felmerül a kérdés, miért nem tudnak szót érteni románok és magyarok az oktatási kérdésekben. Lehet szépítgetni a valóságot, de nem érdemes, mert az mindig tévútra vezet. Minden iskolaalapítási és anyanyelvi oktatási jog zsigeri ellenállásba ütközik román részről. A román és a magyar álláspont élesen egymásnak ütközik, és mindig úgy tűnik, nincs olyan köztes zóna, amelynek keretében racionális kompromisszumot lehetne találni. Valahogy mindig úgy kezdődik a történet, hogy román és magyar oktatási érdek összeegyeztethetetlen. Aztán amikor mégis megalakultak ezek a tanintézmények, kiderült, hogy életképesek, senkinek az érdekeit nem sértik. De miért kell akkor eljátszani minden intézményalapításkor az acsarkodást?
Borbély Tamás / Szabadság (Kolozsvár)

Hollósy Simon (1857–1918)
II. rész (folytatás május 13-i lapszámunkból)
A müncheni Akademie der Bildenden Künste törzskönyvének II. kötetében a 3634. sorszám alatt olvasható a bennünket érdeklő név: Hollósy Simon, beiratkozott 1878. nov. 30-án, 21 éves.
Hollósy Simon művészi talentumának kibontakozása tehát a művészeti akadémiák klasszicista konzervativizmusa és a század tudományos-technikai haladásának tanulságait is magába olvasztó modern képzőművészeti törekvések indulásának időszakára esett.
Hollósy Simon magyar–örmény családban született Máramarosszigeten 1857-ben. Édesapja a forradalmi események hatására változtatta Korbulyról Hollósyra nevét. A Hollósy családban az 1848-as szabadságeszményeket ápolták továbbra is. A tehetős kereskedőcsalád, felismerve a fiú tehetségét, támogatta művészeti tanulmányait, először az 1871-ben létrehozott pesti Mintarajz tanodában, majd – a fiatal magyar festőgenerációk kitaposott útját követve – a müncheni Festőakadémián (1878). Rendkívüli tehetsége, kiváló rajzkészsége miatt tanárainak kedvence lett. Tanulmányai befejezése után szóba került akadémiai tanári kinevezése is, ám egy Münchenben megrendezett francia kiállításon látottak (különösen Corot, Courbet és Bastien-Lepage művei) megerősítették meggyőződését a bajor Akadémia szellemiségének elavultságáról. München a technikai tökéletességre alapozó, de a fantáziátlan akadémizmus központjaként még mindig a történelmi és zsánerképfestészet európai erődjeként oktatott.
Hollósy inkább magániskolát nyitott Münchenben (1886), és rövid idő alatt a Münchenben tartózkodó fiatal magyar művészek irányítója lett. Tanítványai csodálták, szerették, rajongtak érte. Az ő szemével kezdték nézni a környező világot, a művészet problémáit, az embereket. Az Akadémiáról is átjártak hozzá növendékek, idegen nemzetbeliek is. A párizsi mozgalmakkal való kapcsolata kihatott piktúrájára és pedagógiai munkásságának irányára is, de sajnos, egyre kevesebbet festett, egyre inkább a beszéd hevével fejtette ki társadalomra, művészetre vonatkozó eszményeit. A természet végtelen változatosságát, a hangulat és az érzés princípiumainak a művészi alkotásban való elsődlegességét hirdette apostoli hévvel tanítványainak. Lenyűgöző személyiségét a festőtárs Mednyánszky László így jellemezte: „bármily sokan is vannak valahol Hollósyval egy társaságban, ott egyedül csak Ő látszik”. Kétségtelen, a müncheni Hollósy-kör a fiatal magyar művésztanítványok számára az emberré válás iskolája volt.
Hollósy Simon neve a magyar művészettörténetben az újkori magyar festészet egyik legnagyobb hatású művészközösségének, a nagybányai művészkolóniának a létrehozásához, alapításához kapcsolódik. Tulajdonképpen müncheni szabadiskolájának növendékeit hozta át 1896-ban egy nyári szezonra nagybányai származású tanítványának, Réti Istvánnak és Thorma Jánosnak a csábítására. A Münchenből Nagybányára utazó művészcsoport még megtekinthette Pesten a millenniumi ünnepségek alkalmából rendezett kiállításon Szinyei-Merse Pál 1873-ban festett Majálisát, s ez az élmény tartósan megmaradt emlékezetükben. Az egy nyárból több évtizedes alkotói közösség lett. A nagybányai művésztelep korszakos jelentőségét tudomásom szerint a nemrég sajnálatosan korán elhunyt Szabó Zoltán muzeológus-festőművész már ismertette. Hollósy kulcsalakja, zászlóvivője lett a Nagybányán kialakuló művészi mozgalomnak, függetlenül attól a ténytől, hogy néhány éves irányító szerep után végleg elszakadt, eltávolodott Nagybányától.
Ki volt hát Hollósy Simon, a festőművész?
Hollósy Simon festészetét és művészetpedagógiai tevékenységét általában három jellegzetes periódusban lehet bemutatni:
A közel 16 évet felölelő müncheni tartózkodás 1884 és 1896 közötti szakasza.
Szemléltethető festményei: Nevető leány (1883), Kendős leányfej (1885), Tengerihántás (1885), majd a Merengő (1886), Áldomás (1887), Mulató társaság (1888), Két tűz között (1891), valamint Az ország bajai (1893),
Zrínyi kirohanása (1896).
Ennek a korszaknak a legkiemelkedőbb alkotása a Tengerihántás. A kép sikere Münchenben óriási, Hollósy tekintélyét a fiatal művészek között ez a mű alapozta meg. Hollósy naturalizmusának művészi jellegét szemléltetően demonstrálja a festmény, itt a természetnek a megfigyelése nem eszköz, hanem végcél, boldog fölolvadás a látványban. A részletek gazdagságát feloldja a tónusok finom átmenete, érzelmessége. A Tengerihántás csupa halkszavúság, kedvteli elmerülés az aprólékos, de mégis egységes felületformálásban. Hollósy a 80-as években festett magyar paraszt életképeiben lehetőleg egyszerű emberi állapotokat igyekezett megfesteni, lehetőleg kerülve az anekdotikus elemeket.
Ezek a festői kvalitások fellelhetők, sőt tovább gazdagodnak Az ország bajai című képén is. Két alak ül a mögöttük lévő ablak ellenfényében. Az ellenfényben bizonytalanná, vibrálóvá válik az alakok körvonala. Ám Hollósy belekémlel az árnyék mélységébe, a formát, az anyagot szándékszik érzékeltetni, a parasztmellény pitykéinek csillogását, a huszármente anyagát. Észreveszi a körvonalakon foszforeszkáló fény nyugtalanságát, anyagtalanságát. Tulajdonképpen ezzel a festménnyel zárult a müncheni korszak. München a népies életképek korszaka volt. Alkotásai frissebbek, életteljesebbek a kortárs festők anekdotikus jeleneteinél, a német és francia naturalista (realista) festészettel mutatnak rokonságot.
A nagybányai művésztelepi tartózkodás periódusa (1896–1902).
Szemléltethető festményei: Huszt vára (1896), Kosztolányi Gyula portréja (1896), Illusztrációk Kiss József verseihez (1899), Üres a pénztárca (1899), Ősz (1900), Rákóczi-induló (1899), Zászlóvivő, vázlat (1898).
Hollósy elévülhetetlen érdeme a művésztelep létrehozásában kifejtett lendülete, az öt éven át tartó küzdelme a nagybányai festészet szellemiségének a magyar, a budapesti közízlésben való elfogadtatásáért. A nagybányai művészek érdeklődése ebben az első periódusban megoszlott az ember és a tájkép között, a tájképben is inkább az emberi motívumra, a hangulatra helyezték a hangsúlyt. Hollósyt is foglalkoztatta a plen-air problémája, de az általa irányított telep művészi programjában a magyar társadalom szociális problémáinak felmutatását kívánta előtérbe helyezni.
Érdekes, hogy Hollósy a bányai gyönyörű természeti környezetben mozogva a tájkép előtt közönyösen állt, figyelmét csak az ember lelki karaktere kötötte le, ennek megformálását tekintette művészete fő céljának. Először illusztrációkat készített Kiss József költő verseihez. Ezek között valóban van egy igazán megdöbbentő darab, az „előttem semmi, mögöttem semmi” öreg emberének vigasztalan tekintetű alakja. A festőtárs Réti István az 1927-ben Hollósyról szóló írásában összesen 3-4 tájképről tesz említést: az Ősz és egy Szénaboglyák című képről, valamint Németh Lajos 1956-os monográfiája reprodukál egy Nagybányai utcarészlet című fehér-fekete nyomású reprodukciót. Más, Bányán festett tájképéről nincs említés. Talán kényelmetlen lehetett a műteremben meditáló festésmódhoz szokott Hollósynak az ilyenkor bámészkodó közönség előtt dolgozni.
Nagybányán festi a Rákóczi-induló című, nagyméretűnek tervezett festmény első vázlatát. Ez a kép volt Hollósy életének legnagyobb vállalkozása, küzdelme és bukása. A mű eszméje lelkéből fakadt, a Rákóczi-induló mindent elsöprő, heroikus erejét szándékozott megfogalmazni. Az előzetesen készített résztanulmányokra alapozó vázlatban a kompozíció lendületét inkább a képi tér lüktetése, a felszálló porból előbukkanó alakok látomásszerű megjelenése helyettesíti. Húsz éven át viaskodott a témával, sikertelenül, befejezett mű soha nem lett belőle. Végül is a nagybányai vázlat volt az, a később festett sok változat közül, amely a legmeggyőzőbben fejezte ki Hollósy ötletét. Ez a vázlat tanúsítja, hogy ekkor már festésmódja is szabadabbá, levegősebbé változott.
A teleket továbbra is Münchenben töltötte magániskoláját vezetve, nyaranta pedig lázadó vezérként tért vissza, a végsőkig harcolt, hogy a művésztelepen az általa elképzelt és irányított művészi mozgalmat egyben tartsa. Csakhogy az idők is változtak. Festőtársai a nagybányai festészet sikerei, fokozatos elfogadottságára alapozva immár saját művészi egyéniségük megvalósítását is fontosnak tekintették. Budapesti első két csoportos kiállításuk után a nagybányai festők 1899-ben már a Képzőművészeti Társulat rendes téli tárlatán mutatták be alkotásaikat, a Hollósy-tanítványok pedig külön a Nemzeti Szalonban. A kialakuló nézetkülönbségek az irányításhoz szokott Hollósy és művésztársai között kiéleződtek, és egy személyes jellegű konfliktus alkalmat nyújtott arra, hogy az ekkor 45 éves Hollósy 1902-ben végleg elhagyja nagyszerű művét, a nagybányai művésztelepet.
A volt tanítvány, majd festőtárs Réti István írja a Nagybányai művésztelep című könyvében: „A szakadás a tudatok alatt régóta lappangott. Hollósyban az öntudatlan, de természetes féltékenység is munkálkodott... kényelmetlennek érezte helyzetét és egyre világosabb lett előtte is, hogy a nagybányaiak kiállításain, amelyek az egész mozgalomnak a művészi értelmét s igazi eredményét jelentették, a művészi súlypont az ő személyéről lassan eltolódott… szívünkben mélyen sajnáltuk ezt a szakadást. Vele indultunk, az indulás energiáját tőle, az ő körében kaptuk, fiatalságunk kohójának ő volt a fújtatója… Hollósy nélkül, a nagybányai együttes munkálkodás nélkül, ki tudhatja, mily kerülőkkel fejlődhettünk volna a magyar művészet számára azzá, amikké lettünk”.
A técsői periódus alkotásai (1904–1918). Szemléltethető festményei: Aratás után (1908), Felhős táj (1910), Bozótos rét (1910), Udvarrészlet (1910), Kislány nagy zöld kalappal, Parasztudvar szekérrel (1912), Szénaboglyák (1912), Falusi utca (1914?), Técsői táj (1916), Tisza-part (1916), Önarckép (1916).
Nagybányáról távozva, a továbbra is működtetett müncheni iskolájának növendékeit ezután Fonyódra, majd Vajdahunyadra, 1904-től pedig minden nyáron Técsőre vitte. (Técső a festő szülőhelyéhez, Máramaros-szigethez közeli, a Tisza jobb partján fekvő település, amely ma Ukrajnához tartozik.) Ezt a nyári vándorló iskolarendet Nagybánya után is megőrizte. Megbántottsága nem oldódott fel, Técső egyfajta belső emigráció volt számára, lassan kizárta magát a művészeti közéletből, az öregedő festő már az akkori tanítványai között is egyre társtalanabbá vált.
Ami a técsői periódusban a legmeglepőbb, a tájképfestészettől Nagybányán ódzkodó Hollósy számára Técső a tájképeké lett. Tanítványai és helybéli barátai társaságában órákig barangolt a Tisza partján, a mezők és szántók liláskékbe elvesző horizontját, a Nereszen-hegyet, a poros utak mentén sorakozó szegényes parasztházakat választotta festői motívumnak. A természettel való azonosulása e festményekben melankolikus, sejtelmes. „Nem ecsettel, hanem lélekkel kell festeni” – vallotta. Képei közül egynéhányat még el-elküldött a pesti kiállításokra, ám a modern művészet nagy zsivajában az ő melankóliájának halk szava elveszett. 1912 után festett képeiben mintha új lendület mutatkozna. 1916-ban festette Önarcképét és legjobb técsői tájképeit. Sajnos, ezekből a művekből a nagyközönség szinte semmit sem ismer. 1917-ben már nem nyitotta meg müncheni szabadiskoláját, és végleg letelepedett Técsőn. Egy évvel később, 1918 májusában, súlyos veseelégtelenségben, 61 éves korában hunyt el. Máramarosszigeten helyezték végső nyugalomra. Técsőn köztéri mellszobor őrzi emlékét.
Befejezésül ismét a volt tanítvány és művésztárs Réti Istvánnak Hollósy halála után írt méltató soraiból idézek: „Személyes varázsa több bámulót szerzett neki, mint művészete… Pedig mint művész is ama kevesek között áll Pantheonunkban, akiknek művészetünk világviszonylatban is előkelő helyét köszönheti. Nem olyan lobogó őstűz, mint Munkácsy zsenije, nem olyan mélyszándékú és nagy koncepciójú, mint Székely Bertalan, nincs meg benne Szinyei-Merse Pál belcantója s pogányos szépségereje, sem Ferenczy Károly magas intellektusa és céltudatossága, de kedélyének és szemének érzékenységét, részletekbe is elmerülő érzését-melegét tekintve különleges helyet foglal el művészetünkben”.
Forrás: Németh Lajos: Hollósy Simon és kora. Képzőművészeti Kiadó, Bp. 1956. Réti István: A nagybányai művésztelep. Vince Kiadó, Bp. 2004. Dr. Szöllősi Tibor: Hollósy Simon Técsőn. Honismeret, 2003/1. szám.
Bordi Géza / Népújság (Marosvásárhely)

Tizennyolc megyében okoztak kárt az esőzések
Több mint 200 tűzoltó dolgozott az elmúlt két nap az ország tizennyolc megyéjében, a heves esőzések okozta károk elhárításán – közölte az Országos Katasztrófavédelmi Főfelügyelőség (IGSU).
„A lehullott csapadék és az erős szél miatt 18 megyéből jeleztek viharkárokat: Fehér, Argeş, Călăraşi, Krassó-Szörény, Konstanca, Dâmboviţa, Galac, Hargita, Ialomiţa, Máramaros, Maros, Neamţ, Olt, Prahova, Szeben, Suceava, Szilágy, illetve Teleorman megyéből. A katasztrófavédelem tűzoltói 29 lakásból, 16 pincéből és 55 kertből szivattyúzták ki a beáramlott vizet, vízhordalékot távolítottak el, és három elzáródott utat tettek járhatóvá” – közölte az IGSU. 
A legnagyobb károkat Máramaros megyében okozta az ítéletidő. 
„Csütörtökön Máramarosszigeten egy idős hölgyet mentettek meg csónakon a tűzoltók. A 78 éves nő a házában talált menedéket a megemelkedett vízszint miatt. Ugyanezen a településen 40 személy hagyta el ideiglenesen az otthonát a talajvíz emelkedése okán, de ők hamarosan hazatérhettek az elárasztott házakba. A Szeben megyei Szászházon hat házat nagyon nehezen lehet megközelíteni a közeli patak vízszintjének emelkedése miatt. Jelenleg a Fehér megyei Csáklyán és Diódon folyik a munka, itt az elmúlt napokban elárasztott DC76 jelzésű községi utat próbálják járhatóvá tenni” – tájékoztatnak a katasztrófavédők. 
Argeş, Neamţ, Olt, Szeben és Teleorman megyében az áramellátással is gondok voltak. 
Medifax Népújság (Marosvásárhely)

A máramarosszigeti átmeneti fogolytábor
Van egy város a Kárpátok ölelésében, Tisza-parti település, mely nagy szerepet játszott egy szomorú háborús történetben. A második világháború idején és az utána következő időszakban számos magyar katonát és civilt hurcoltak el, gyakran embertelen körülmények között a Kárpát-medencéből a Szovjetunió területére kényszermunkára. Románia területén több átmeneti tábort létesítettek a szovjet hatóságok, melyek közül kiemelkedik Máramarossziget és Focşani.
Máramarosszigetet földrajzi fekvése és jó vasúti összeköttetése miatt szemelték ki arra a feladatra, hogy a ki/és bejövő vasúti forgalomnak legyen egyik központja, illetve a területén fogolytáborok, kórházak létesüljenek. Nem meglepő tehát, hogy Kelet-Európa egyik legnagyobb fogolytáborát Máramarosszigeten alakították ki. A tábort 1944 őszén hozták létre, miután a Vörös Hadsereg október 17-én megszállta a várost. Központja a Mária Terézia korában épült kaszárnya volt, de a nagyszámú fogoly miatt alternatív elhelyezési lehetőségek után kellett nézniük a szovjet hatóságoknak. A városban összesen hét szovjet hadikórház működött, valamint nagyszámú helyőrség kapott helyet.
A gyakran cserélődő szovjet egységek teljesen kiürítették a várost: lefoglaltak minden mozdítható tárgyat állami és egyházi intézményekből, magánházakból. A Román Kommunista Párt (RKP) helyi bizottságának 1945. május 29-i jelentése szerint a városnak kellett kielégítenie a kórházak, a láger és a helyőrség napról napra növekvő igényeit. Ezért a városi lakosságtól rekviráltak több ezres tételekben székeket, asztalokat, ágyakat, szekrényeket, evőeszközöket, tányérokat, poharakat, paplanokat és ágyneműt, párnákat stb. A 36. sz. átmeneti tábor egészségügyi helyzete szinte állandóan kritikus szinten volt.
1945 végén parancsot kaptak a felsőbb hatóságoktól a láger feloszlatására, és annak anyagi javainak átadására vonatkozóan. A 304. sz. repatriációs szervek vették át a tábor helyiségeit, ezért nagy gondot okozott újabbak megszerzése, így végül visszavonták a feloszlatási parancsot, és helyben maradt a 36. sz. tábor. A láger számára csak teljes javítást igénylő barakkok és szétrombolt istállók álltak rendelkezésre. A szovjet vezetők számos nehézséggel néztek szemben: megfelelő szállás-, orvos- és gyógyszerhiány, kisszámú őrség stb. Ezért egyre gyakrabban vették igénybe a román hatóságok anyagi és egyéb segítségét. Egy adott pillanatban román őrséget kapott a tábor.
Az irgalmas samaritánus
Mivel a foglyok között rendkívül sok volt a beteg, a fertőzött személy, a város számos középületét lefoglalták a hadikórházak számára: a piarista gimnázium, a református líceum, a Kultúrpalota stb. így lettek börtön-, illetve hadikórházak. A Tisza árterületén, a mostani román–ukrán határ közvetlen közelében mozgó hadikórházat létesítettek, a fertőzötteket pedig elkülönítették a mai Meteorológia Állomás helyén felállított részlegben. Ezekben az intézményekben helyi, szovjet, valamint hadifogoly magyar orvosok segítettek. Egyiküket dr. Zsarnovitzky Gyulának hívták, akiben emberséges, segítőkész sorstársat ismertek meg az elhurcoltak. Annak ellenére, hogy ő maga is fogoly volt, ott próbált segíteni a betegeknek, ahol csak tudott. Egyikük így emlékezett vissza az orvosra:
„Az egyik folyosón várakoztak, mikor szembetalálkoztak egy magyar hadifogoly-orvossal, a Kővári család kedves losonci barátjával, dr. Zsarnovitzky Gyulával. – Ti hogy kerültetek ide? – kérdezte. – Mennénk haza, ha sikerül, de Sándor nagyon beteg. S a doktor úr? – kérdezték vissza. – Én is mennék, de visszatartottak, mert Csehszlovákia nem fogadja vissza a magyarokat. Nektek ez nem volt probléma?
– Eddig még nem, de nem tudjuk, tovább hogyan alakulnak a dolgok. – Közben persze össze-vissza csókolgatta őket a doktor, nagyon megörült nekik. – Hogy milyen soványak vagytok, egykori kisportolt losonci futballisták! Ne féljetek, gondoskodom Sándorról. Az orosz orvossal jóban vagyok, és addig, míg indultok haza, elhelyezzük a laktanya kórházában. Itt már több és jobb gyógyszer is akad... A jó Zsarnovitzky (fél év múlva ő is hazakerült, mert sikerült megszöknie) segített rajtuk, az oroszok pedig megértőek voltak. Zsarnovitzky doktorral is találkoztak minden nap. Jósága, barátsága szinte meghálálhatatlan volt.”
Filmbe való eset
Az embertelen körülmények között tartott hadifoglyok, kényszermunkára hurcolt civilek megindító történetei „festik le” a máramarosszigeti átmeneti tábor hiteles történetét. Szinte hihetetlen dolgok is előfordultak: „Megérkezve Máramarosszigetre egy nagyon bájos eset történt. Egy régi, még monarchiabeli laktanyába mentünk, a temetőn keresztülhaladt a gyalogút a vasútállomásról. Mikor a vonatunk megállt a vasútállomáson, egy néni kiabált: Józsikám, Józsikám! Itt vagy-e? – Volt köztünk egy Jóska, úgy hívták Solymos József, igazgató-tanító volt a foglalkozása. Az ő nagymamája volt ez a néni. Odament hozzá.
– Hát itt van, nagymama?
– Józsikám, megjöttél, éreztem, hogy te most jönni fogsz.
– Egyébként minden vonathoz kiment. Sírtak szegények, sokáig nem beszélhettek egymással, mert még nem voltunk szabadok. Egy filmbe való eset.”
A máramarosszigeti táborba került magyarokat nem fenyegette annak veszélye, hogy visszaküldjék a Szovjetunióba. A napi kétszeri számlálás, a tetűtlenítés, fürdés, orvosi vizsgálatok „lefoglalták” őket. Pihenésre az éjszakák során lett volna alkalmuk, de a rengeteg hadifogoly miatt a kaszárnya épületei megteltek, így azok többsége kénytelen volt az éjszakákat a szabad ég alatt tölteni. Ez azonban még nyáron sem volt megoldás, hiszen a Máramarosban ezen évszakban is gyakran előforduló hideg éjjelek nem voltak alkalmasak a kintalvásra, megfázni pedig nem akartak, ezért inkább mozogtak és beszélgetéssel töltötték el idejük nagy részét. Eltűnt férj és családapa lezáratlan története
Nem valószínű, hogy sokan ismernék az erdélyi olvasók közül Martonosi Antal nevét. Ő is egyike volt azoknak, akiket elhurcoltak a szovjetek, és akiknek Máramarossziget érintésével kellett volna hazatérniük az elsők között már 1945 őszén. Martonosi Antal szegedi születésű banktisztviselő, a Szegeden működő Szeged-Csongrádi Takarékpénztár aligazgatója, férj és családapa azonban 1945. októberében Máramarosszigeten eltűnt. A korábban vérhasban megbetegedett Antalt előbb a volt honvédkaszárnyába vitték, majd egy tornaterembe különítették el, mivel egy magyar orvos-százados nem engedte továbbmenni, azzal bíztatva a beteget és testvérét, hogy háromnaponként megy vonat Magyarországra, és az egyikkel majd hazatérhet, ha felépült.
A tornateremben látta utoljára Antalt testvére, Martonosi Sándor 1944. október 20-án. A délutáni siralmas, de könnytelen búcsúzás három lépés távolságból zajlott a beteg állapotára való tekintettel. Antal így búcsúzott testvérétől: „Jó neked, Sanyi, te már mész haza.” Soha többé nem látták egymást.
Az aggódó feleség azonban nem adta fel a reményt, hogy szeretett férjével találkozhat, és minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy megtalálja eltűnt hites társát. A kétségek között hánykolódó asszony máramarosszigeti ismerőseitől próbált segítséget kérni a kutatásban: „Nagyon kérem Hegedűs urat, akármilyen csekélység az, amit megtud, írja meg nekem. Szörnyű ez a bizonytalanság, ami már 18 hónapja nehezedik rám. Szívemben erős az érzés, hogy él az én uram és viszontlátjuk még egymást, és mégis, néha úgy elcsüggedek, hiszen másfél esztendeje semmi életjelt nem adott magáról. De akkor arra kell gondolnom, ha Máramarosszigeten valami történt volna, amit le se tudok írni, akkor talán engem hivatalosan értesítettek volna, hiszen a kórházban biztosan volt Vöröskereszt szolgálat. Egy ember mégsem tűnhet el ennyire nyomtalanul, mégha egy szerencsétlen magyar hadifogolyról van is szó. Igy váltakozik bennem, remény és kétség, egyetlen bizodalmam és menedékem a Jó Isten, az Ő kegyelme nem fog elhagyni engem és két gyermekemet.”
Sajnos, a későbbi kutatások sem hoztak eredményt, Martonosi Antal nyomtalanul eltűnt a máramarosszigeti hadikórházból. A helyi református egyház halotti anyakönyvében szerepel egy 1945. október 27-i elhalálozás, az ismeretlen deportált azonban mégsem lehet Martonosi Antal, akinek neve és adatai nem voltak ismeretlenek az átmeneti tábor hatóságainak.
Közös fellépés: papság és diákság
A város magyarságának támogatása nem maradt el. A helybeliek és a katolikus plébánia segítségének hála, sikerült sok fogoly számára emberibb körülményeket teremteni: „Szigeten nagy fogolylágert csináltak az oroszok. Hoztak-vittek foglyokat állandóan. Nemcsak katonákat, de civileket is, akiket otthon szedtek össze... Csoportokat szabadon engedtek, behozták a rendházba, az volt a fő hely. Nehéz volt enni adni szegényeknek. Beszerveztük a várost, az úri asszonyokat, akik aztán főztek, amíg elszállítottuk őket. A folyosók, az ebédlő, a kápolna mindig tele volt fogollyal. Az utolsó ennivalónk is elfogyott. Elmentem Hosszúmezőre, Sugatagra kérni segítséget. Adtak is bőven.”
A szigeti magyar diáksága ugyanakkor aktívan részt vett a foglyok kiszabadításában, szöktetésében és Kádár József katolikus pap segítségével útvonalat biztosítottak számukra nyugatra. Olyan aktívak voltak ezek a diákok, hogy a széles vágányú vasúton közlekedő szerelvényeket „nem merték az állomáson tartani, behozni oda, mert a vagonokat megfúrták a diákjaim, és megszöktették az embereket”.
A megszöktetett emberek számára egy improvizált tábort alakítottak ki a havasokban, majd onnan Szatmárra kerültek, ahonnan Csenger érintésével Ausztria és Németország irányába folytatódott az emberek hazaszállítása. Néha ez a tevékenység komoly nehézségekbe ütközött, és a „csempészek” szabadságukat vagy akár életüket kockáztatták. 1947-ben történt egy emlékezetes eset, amikor három, a fogolytáborból szabadult rabot kellett kivinni a városból. Miután a zeneiskola padlásán, majd a katolikus plébánián rejtőzködtek a szökött foglyok, ki kellett őket juttatni a városból. Erre szintén Kádár József katolikus pap vállalkozott. „Másnap rendőrkordon vette körül a várost. Mit lehet csinálni? Elkértem a Balázs Misu fogatát, feltettem a három alakot a kocsira, és a rendőrkordonon keresztül kivittem őket a városból. A kordonnál a szekus tisztnek azt mondtam: a vendégeimet viszem Hosszúmezőre, ahol jó bor van a kocsmában. Bevette a dolgot. Én drukkoltam, az idegeim táncoltak, de sikerült. Hosszúmezőn a szatmári busz felvette a három pasast, meg volt előre beszélve” – írja önéletírásában.
A Szovjetunió lágereiben raboskodó több százezer magyar fogoly – katonák és civilek vegyesen – embertelen körülmények között, a legelemibb szükségleteiktől megfosztva tengette életét kényszermunka és hazavágyakozás között. A Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság (UPVI-GUPVI), mely több mint 500 láger felett rendelkezett, elkülönült a kimondottan büntetőtáborokat működtető Gulagtól. A hazaengedett rabok előbb főként Focşani-on keresztül értek haza, majd 1947-től Máramarosziget lett a csomópont. Az ide érkező foglyokat egy hivatalos magyar küldöttség várta, amely elmagyarázta a hazatérőknek azt, hogy mit mondhatnak el otthon, sőt egy nyilatkozatot is aláírattak velük, hogy a Szovjetunióban jól bántak velük a „munkájuk” alatt.
A máramarosszigeti átmeneti tábornak fontossága 1949 után kezdett halványulni, amikor a hazaengedett foglyok kitérő nélkül jutottak el Magyarországra.
ÁKOSI ZSOLT / Szabadság (Kolozsvár)

Az Úr világosságában
Tegyük meg azt, amit Jézus örökségül hagyott nekünk és ne csak várjuk, amit megígért - kérte Ágoston Ferenc krasznabélteki plébános a szeretetszolgálat-csoportok találkozóján, szombaton.
A nemzetek ekevasakká kovácsolják kardjaikat, lándzsáikat pedig szőlőmetsző késekké. Egymás ellen nem emelnek fegyvert és nem tanulnak többé hadviselést, mert az Úr világosságában járnak - látja Izajás próféta az utolsó időkről látomásában (Iz 2,4-5). És ezekkel a gondolatokkal indították július 29-én, szombaton, a szatmárnémeti Szent István teremben találkozójukat a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye plébániai szeretetszolgálat-csoportjai. Ahogy nevük is mutatja, azokat a híveket gyűjtik egybe a különböző plébániákon, akik imádkozni és segíteni akarnak rászoruló társaikon: tapintattal felkeresik a szükséget szenvedőket, ételt, ruhát, egyéb használati cikkeket tartalmazó csomagokat osztanak, látogatják az egyedül maradt, mozgásukban korlátozott, beteg társaikat.
A plébániai szeretetszolgálat-csoportok Krisztus szeretetéből táplálkozva akarnak részt venni a szeretet alkotásaiban is, idejükből és erejükből áldozva a tevékeny segítségnyújtásra. A szombati találkozó lehetőséget adott az egyházmegye különböző pontjain tevékenykedő csoportok képviselőinek a tapasztalatcserére, de a lélekben való gazdagodásra is. A kezdőima és elmélkedés után Ágoston Ferenc krasznabélteki plébános, szeretetszolgálatokért felelős lelkész tartott előadást "Gyertek, járjunk az Úr világosságában" (Iz 2,5) címmel. Ebben Izajás próféta gondolataival a résztvevőket erősítette és kérte tőlük: "Tegyük meg azt, amit Jézus örökségül hagyott nekünk és ne csak várjuk, amit megígért. Oldjuk fel azokat a bilincseket, amelyek megakadályoznak minket az Úr követésében és járjunk az ő világosságában. Krisztus maga a világosság, mindent csak az ő fényében és általa tehetünk. Így a bilincsek feloldásában is kérjük bátran az ő segítségét. Az Úr megnyitja a vakok szemét, legyünk mi is látókká, hiszen ahogy Szent Ágoston is mondja, mienk a hit gyógyító balzsama."
A rendezvényre Szatmárnémetiből, Nagybányáról, Máramarosszigetről, Nagykárolyból, Kálmándról, Mezőfényről, Felsőbányáról, Batizról és Krasznabéltekről, összesen tizenhét csoporttól érkeztek plébániai szeretet-szolgálat képviselők. Ők az előadás után Gáspár Annamária kórházpasztorációs referens moderálásában számoltak be jelen tevékenységükről, de persze megosztották örömeiket, nehézségeiket is, és közös imával zárták az éves találkozót. szatmar.ro

Megkoszorúzták a Lenkey huszárok máramarosszigeti emléktábláját
A hagyományőrző huszárok minden évben emléktúrát szerveznek. Az idei háromnapos emléktúra alkalmával is lóháton járnak be egy már előre meghatározott szakaszt, mely szakasz megtételét szokás szerint egy kiemelkedő személyiség emlékének szentelik.
Idén azoknak a Lenkey huszároknak az emlékére szervezték a túrát, akik az 1848-as szabadságharc alkalmával, Galíciából hazatérve, Máramarosszigeten szálltak meg. Az ennek emlékét őrző táblát koszorúzták meg a református templomban.
A lovas huszárok tagjai Debrecenből érkeztek. Hozzájuk csatlakozott egy koltói és egy Maros megyei tagjuk is.
Lovász István a helyi református közösség lelkipásztora az esemény alkalmával felhívást intézett a hagyományőrző csapathoz, melyben felkérte őket a jövő évi 1848-as szabadságharc emlékének szentelt és Máramarosszigeten szervezett ünnepségen való részvételre.
A debreceni 2. Honvéd Huszárezred tagjait Hosszúmezőn szállásolták el, onnan jöttek át Máramarosszigetre. Elmondásuk szerint Máramarossziget a 111. erdélyi település ahová ellátogatnak. Hajnalban tovább folytatják útjukat lóháton. Hosszúmezőről Koltó irányába mennek, ahol véget is ér idei emléktúrájuk.
Szórvány.info; Erdély.ma

A piarista rend alapításának 400., jubileumi éve
2017 a Kegyes Iskolák Rendje, közismertebben a piarista rend alapításának 400., jubileumi évfordulója. V. Pál pápa 1617. március 6-án hagyta jóvá a Kegyes Iskolák Páli Kongregációját, első rendi elöljárónak Kalazanci Szent Józsefet jelölte ki.
Az évforduló erdélyi viszonylatban is fontos esemény, hiszen itt mindmáig él a piarista szellemiség, főként Temesváron és Nagykárolyban, ahol a rendnek a temesvári, illetve a szatmári püspökségekkel karöltve sikerült visszaszereznie a kommunista rendszer által jogtalanul elvett iskolaépületeket – utódiskolaként a Gerhardinum Római Katolikus Líceum, illetve a Kalazanci Szent József Római Katolikus Líceum működik ma bennük. Ezekben a városokban, akárcsak Kolozsváron és Máramarosszigeten, valóságos „piarista fészkekben” fejtették ki áldásos működésüket a néhai főgimnáziumok.
A Magyar Piarista Rendtartomány augusztus 18-án ünnepli a rend alapításának 400. jubileumát, amelyen részt vesznek azok a püspökök, illetve papok, akik piarista tanintézetekben tanultak, valamint a rend konfráterei a romániai rendtartományból is.
A jubileumi esztendő jelmondata: „Nevelni, hirdetni, átalakítani.” A piaristák számára a rendalapító, Kalazanci Szent József valóságos evangélium, általa új hangszínt kapott a szerzetesi, papi és tanári hivatás. Bárcsak mások is így tudnák tettekben megélni a 21. században az evangéliumot! A piaristák nem birtokolják az evangéliumot, hanem amikor eljutnak egy új helyre, hogy küldetésüket gyakorolják, akkor kapják meg, fogadják magunkba és hirdetik a sajátos piarista karizma révén, így az illető hely átalakul.
A jubileumi évet ünnepélyes keretek között 2016. november 27-én, Rómában nyitották meg, a rend San Pantaleo főtemplomában tartott szentmisével, amelyet João Braz de Aviz bíboros, a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának prefektusa mutatott be. Akkor felolvasták a jubileumi év szentszéki bulláját, amelyben a Szentatya, Ferenc pápa teljes búcsút adott az egyház vonatkozó előírásai szerint. A jubileumi év 2017. november 25-én zárul ugyancsak a San Pantaleo-templomban bemutatott szentmisével, Pedro Aguado generális atya vezetésével.
Az évnyitót követően január 31-én, a Kegyes Tanítórend konstitúciója jóváhagyásának évfordulóján a piarista hivatásért tartottak hálaadó napot, február 6-án, Szent Dorottya vértanú emléknapján pedig a rendtagok a keresztény nevelés szolgálata melletti elköteleződésüket újították meg. Március 6-án a rend első szervezési formájának, a Páli Kongregáció alapításának évfordulója volt a jubileumi év központi napja, amikor is az összes piarista szerzetes ünnepélyes formában és nyilvánosan megújította szerzetesi fogadalmát ott, ahol él. Március 25-én, az első piaristák beöltözésének napján a rend a novíciusaiért tartott imanapot. Azt kértük az Úrtól, hogy mindegyikük őszintén és nagylelkűen tudjon választ adni az Örök hívására. Április 2. hagyományosan a piarista missziók reflexiós és imanapja a piarista missziós szellemiség témával; azokért imádkoztunk, akik készek voltak missziós küldetést vállalni a rend valamilyen új jelenlétében. Április 15. a rend új konstitúciója jóváhagyásának évfordulója. Ezen a napon hagyták jóvá a II. Vatikáni Zsinat iránymutatásai szerint megújított rendi alkotmányt. Május 8-án a boldogságos Szent Szűzet, a kegyes iskolák édesanyját ünnepeltük, minden piarista helyszínen megújítva a kegyes iskolák Máriának szenteltségét. Május 31. Glicerio Landriani tiszteletre méltóvá nyilvánításának napja, a piarista hivatásokért tartott imanap. Július 8. a befogadó otthonok napja, melyet a szegény gyermekek, a rend kincsei iránti figyelemnek szenteltünk. Július 16. Kalazanci Szent József szentté avatásának 250. évfordulója. Ez a nap a Kegyes Iskolákban imanap az életszentség ajándékáért. Augusztus 25. Kalazanci Szent József ünnepe, melyen nagy örömmel ünnepeljük alapító atyánkat.
A fontosabb magyarországi, egyben erdélyi vonatkozású programok a következők: rendtörténeti kiállítás rendezése a Budapesti Történeti Múzeumban 2017 novembere és 2018 márciusa között, Vashegyi György és az Orfeo koncertje a Piarista Kápolnában, díszközgyűlés az Új Városházán 2017 novemberében. Ünnepi kiadványok is készülnek, mint például a régóta tervbe vett piarista anekdota kötet, illetve Sántha Ferenc Kossuth-díjas író, piarista öregdiák tanulmánykötete is napvilágot lát.
Mind Kolozsvár, mind Erdély történelmében és kultúrája megalapozásában nagy jelentőségű, meghatározó volt a felvilágosult szellemű erdélyi fejedelem, majd lengyel király, Báthory István elhatározása, aki 1579-ben akadémiai szintű jezsuita iskolát alapított. Ezt a rangos tanintézetet a jezsuita rend 1773-ban történt feloszlatásakor Mária Terézia osztrák császár és magyar király a Kegyes Tanítórend iránt érzett nagyrabecsülése jeléül, 1776-ban a piaristák vezetésére bízta.
Az alapítástól kezdődően 369 esztendőn keresztül a szerzetesrendek és tanintézményeik 1948-ban történt kommunista önkényes beszüntetéséig a kolozsvári piarista főgimnáziumnak mindmáig kisugárzó szellemisége és tartása volt. Ez mindenek előtt azt eredményezte, hogy az ősi hagyománnyal rendelkező intézményben mély hivatás- és kötelességtudattal tanító és nevelő tanárok Európa ezen részében – többek között Nagykárolyban, Máramarosszigeten, Meggyesen, Temesváron, Besztercén, sőt rövid ideig a havasalföldi Krajován és Bukarestben is – híres tudósokat, írókat, papokat és más közéleti személyiségeket neveltek, nemzetiségi és felekezeti megkülönböztetés nélkül. Kalazanci Szent József fiai megalapozott világszemléletet adtak növendékeiknek, azt hangsúlyozva, hogy csak az az igazán értékes, amit kitartással és odaadó munkával tud megszerezni magának az ember.
A 20. századi kolozsvári piaristák közül kiemelkedő Biró Vencel személyisége, akiben többek között az erdélyi katolicizmus történetének egyik legnagyobb szakértőjét tisztelhettük.
Fodor György / Szabadság (Kolozsvár)

A kőbányában volt a legnehezebb (A kézdialmási Tódor Antal emlékezik)
A napokban 98. életévét betöltő Tódor Antal volt hadifogoly, háborús veterán egyike a felső-háromszéki „utolsó mohikánoknak”, aki előrehaladott kora ellenére megőrizte szellemi frissességét, semmiféle gyógyszert nem szed, és ennyi esztendő távlatából is jól emlékszik a katonaságra, a második világháború borzalmaira és a négyéves szovjet hadifogságra. Anti bácsi jelenleg lányainál lakik felváltva Kézdivásárhelyen és Felső-Lemhényben. Ezúttal az ő visszaemlékezéseit közöljük.
Négy év Kujvisekben
1919. augusztus 17-én születtem Lemhényben. Én nem tudom, de azt mondták, hogy a mezőn jöttem a világra. Hordás volt, édesapám két ökörrel kiment a mezőre, édesanyám felült a szekérre, s amikor a két kévét felvetette, vége is lett az aznapi aratásnak. Mondta édesanyám édesapámnak, hogy te Józsi, úgy fáj a derekam, hogy mindjárt meghalok. Édesapám hamar befogta az ökröket, és irány hazafelé, de mire megérkeztek, már én is világra jöttem. Hét elemit és három gazdasági osztályt végeztem. 1940-ben eljött az idő, hogy katona legyek, december 2-án besoroztak a 24-es székely határőr zászlóaljhoz Kézdivásárhelyen. Három évig voltam katona. Amikor letelt a katonai szolgálatom, visszahívtak a frontra, a Magyarós-tetőre vittek, ahol lövészárkokat kellett ásnunk. Másnap ott kellett hagyni mindent, mert az oroszok már Bereckben voltak. Onnan az Aklos völgyébe vezényeltek bennünket. Azt a helyet is Magyarós-tetőnek hívták, ott is lövészárkokat ástunk. Amikor elvégeztük, az oroszok már Szentsimonban voltak. 1944 augusztusában lehetett. Tovább kellett haladni, minden felszerelésünket, az ágyúkat is beleértve, otthagytuk a muszkáknak. Nagysajóra kerültem, ahol lovas hírvivőnek képeztek ki, de én tulajdonképpen azelőtt is az voltam. A lovas hírvivés mellett az akna kezelésére is kiképzést kaptam. A harc nem kedvezett számunkra, hiszen az oroszok nagyon sokan voltak. Azután nagyon sok helyen megfordultam, nem is tudom felsorolni. Kikerültem Kassára, ahol tiszta új egyenruhát és egy sárga színű lovat is kaptam. A szíjazatom is sárga volt, akárcsak a lovam. 1945. január 18-án estem fogságba. A muszkák bekerítettek, mese nem volt, megadtuk magunkat. A kozák kölykök összeverekedtek a lovamért, s még a ruhámat is elszedték és mást adtak helyette. Lengyelországon keresztül, a hegyeken át vittek magukkal az oroszok. Hó volt mindenütt. Alig tudtunk haladni, egy sorba menegettünk, mint a libák. Tíz kilométert gyalogoltunk Szalogig, ahol bevagoníroztak. Nagyon sokat éheztünk
Egy hétig vittek a vagonokba zárva, a vécé is bent volt, mindenki egy sarokba egy lyukon keresztül végezte el a dolgát. Nagyon sokat éheztünk. Elkerültem Kujvisekbe, ahol egy ismerős zászlós három nehéz esztendő után kivett engem a munkások közül, hogy legyek állategészségügyis. Én erősen szerettem az állatokat. Egy hónapig egy orosz örökké velem jött egy kétkerekű kordéval, de utána már egyedül mehettem a tizennyolc kilométerre levő faluba. Mindent én intéztem, ha borjúellés volt vagy oltani kellett az állatokat. Habár jobb dolgom volt, mint a bajtársaimnak, nem telt jól, mert rab voltam. Azelőtt pedig olyan rossz helyen dolgoztam, hogy azt senkinek sem kívánom. A Volga folyón tutajok voltak, ott kellett dolgozni. Negyvenfokos hideg is volt. Sokan meghaltak közülünk. Összesen négy évig voltam fogságban, amiből egy év telt a legrosszabbul, nehéz életem volt, majd három évig könnyebben telt a fogság. Egyszer felsorakoztattak, és mondták, hogy a magyarok mennek haza. Egyik bajtársamnak seb volt a hóna alatt, s ezért nem engedték haza, azt feltételezték, hogy SS-es volt. Máramarosszigetig hoztak vagonokban, annyi különbséggel, hogy most már nem volt ránk zárva a vagon ajtaja. Ott adták ki a menetleveleket és engedtek haza. A fogság ideje alatt az itthoniak tudták, hogy hol vagyok, mert levelezőlapot szabad volt küldeni, de azt nem tudtam, hogy közben édesapám meghalt, csak amikor hazaérkeztem. Nem írták meg nekem, sokáig nem is értettem, hogy a feladónál miért írta, hogy özvegy Tódor Józsefné. Nem nagyon jól, de megtanultam oroszul. A kőbányában volt a legnehezebb a foglyok élete, sokat odaütött a kő, rengetegen meghaltak. Nehéz életünk volt...
Lejegyezte: Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bogdánffy Szilárd mindig felfelé nézett
Október 3-án, kedd este, Boldog Bogdánffy Szilárd ünnepén Exc. Böcskei László megyés püspök szentmisét mutatott be a nagyváradi Székesegyházban. Prédikációjában hangsúlyozta: a vértanúhalált halt főpásztor egyenes ember volt, kitartóan haladt a cél felé.
A bevezető részben Böcskei László megyés püspök arra hívta fel a figyelmet: amikor a történelem folyását szemléljük, általában korokról szoktunk beszélni, attól függően, hogy milyen személyeket, szemléletet, berendezkedést határozunk meg, akarunk leírni, jellemezni. Vannak kiemelkedő, fényes periódusok, amelyek a fejlődés jeleit hordozzák, és vannak hanyatló korok is, amikor azt tapasztaljuk, hogy elszabadult az igazságtalanság és a gonoszság. Akárhogy nézzük azonban a dolgokat, azt láthatjuk, hogy mindig léteznek olyanok, akikről nem mondható el, hogy fent vagy lent voltak, ugyanis ők egyenesek voltak, kitartóan haladtak egy nemes cél felé, akár áldozatok árán is. Ilyen volt Bogdánffy Szilárd is: egyenesen állt, kitartóan követte Krisztust, amikor pedig rá emlékezünk, nem csak a közbenjárását kérjük, hanem azt is, hogy mi is olyan célratörő, kereső emberek legyünk, mint ő.
Az evangéliumi részlet Szent Máté könyvéből szólt. Homíliájában az egyházmegye főpásztora felidézte, hogy Bogdánffy Szilárd 1911. február 21-én született és 1934. június 29-én szentelték pappá. Ezután egy tevékenységekben gazdag időszak következett az életében, főleg tanárként és nevelőként, de lelki vezetőként is szolgált egyházi intézményekben, iskolákban, illetve közben püspöki titkár, tanácsadó is volt. Egy olyan korszakban teljesített szolgálatot, amikor az egyház hagyományos struktúrái megpróbáltatásoknak voltak kitéve a regnáló hatalom részéről, mely szét akarta verni mindazt, ami évszázadokon keresztül megszilárdult, de nem illett bele az új ateista rendbe. És a váradi egyházmegye is egy ilyen szálka volt a kommunisták szemében. 1948-ban XII. Piusz pápa életre sújtó, az egyház javát biztosító döntést hozott azt látva, hogy sötét fellegek közelednek: első lépésként helyettes ordináriusokat nevezett ki, majd 1948 és 1950 novembere közt püspökök lettek titokban felszentelve. Bogdánffy Szilárdot 1949. február 14-én volt titokban püspökké szentelve a bukaresti nunciatúra kápolnájában, és hamarosan, április 6-án már le is tartóztatták őt. Innen kezdődik saját kálváriája, melyen keresztül meghozta a végső áldozatot. 1953 októberéig Nagyváradon, Máramarosszigeten, Bukarestben, Zsilaván, Capu Midián és Nagyenyeden raboskodott. A sok bántalmazás, nélkülözés, éhezés, embertelen bánásmód felőrölte az egészségét. Emiatt és az elégtelen orvosi kezelésnek betudhatóan 1953. október 1-jén vértanúhalált halt. 2010. október 30-án iktatták a boldogok sorába a nagyváradi Székesegyházban. Ő volt az első azok közül, akik a hazai kommunista hatalom áldozatai, és boldoggá lettek avatva: dr. Scheffler János Szatmárnémetiben, Vladimir Ghika Bukarestben és Anton Durcovici Jászvásáron.
Kell egy kulcs
Arról is beszélt Böcskei László: napjainkban sajnos olyan világban élünk, amikor az én és a most, a nekem és az itt, az értem és az azonnal a fontos, amikor a jövő, az értékek kerülnek szóba. Ilyen helyzetben különösen lényeges, hogy igazodjunk valakihez, vagy valamihez, kell egy kulcs, mely megnyitja a kaput abba az irányba, mely az emberiség javát szolgálja. Hívő emberként pedig nem kesereghetünk, hiszen van kitől tanulnunk. Nem azoktól, akik saját okoskodásuk miatt gondolták azt magukról, hogy naggyá lettek, hanem akik a Krisztushoz való igazodásuk folytán váltak valóban azzá. És ilyen volt Bogdánffy Szilárd is, egy olyan kor embere, melyet sokan legszívesebben kitörölnének az emlékezetükről, nem beszélnének róla, a vértanú püspökről pedig azt mondják, hogy túl brutális üzenetet közvetít, a magatartása pedig radikalizmust sugall. Hozzánk azonban közel áll Bogdánffy Szilárd, hiszen mi sem élünk egy megpróbáltatásoktól mentes világban, nem vagyunk megkímélve a küzdelmektől és megpróbáltatásoktól, miközben tudnunk kell nekünk is, hogy igazán értékes dolgokat csak áldozatok árán lehet elérni, és nem céltalanul bolyongunk, hanem küldetésünk van. Ezért kell igazodnunk őhozzá, aki dr. Boros Béla érsekhez hasonlóan mindig felfelé nézett, és a kipróbált hit ikonjaként nem görbült meg, mert tudta: kicsinek lenni, szinte megsemmisülni a világ előtt – ez emel fel igazán és teszi jelszerűvé az életünket. És ez nem egy olcsó reklám, hanem kipróbált életminta, ami célhoz vezeti mindazokat, akik Istennel, Istenre hagyatkozva építenek. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Tízmillió forinttal támogatja az Emmi a külhoni magyar kultúrát
A Művészeti Karaván és az Irodalmi Karaván című meghívásos pályázatokon keresztül csaknem 10 millió forinttal támogatja a külhoni magyar kultúrát az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) Kultúráért Felelős Államtitkársága.
A pályázatok célja a nemzeti összetartozás és a határon túli, magyarok lakta régiók egymás közötti kapcsolatainak erősítése, a külhoni magyar írószervezetek, közművelődési intézmények, egyesületek programjainak bővítése, a kulturális értékekhez való hozzáférés szempontjából hátrányos helyzetű területek felzárkóztatása, a határon túli magyar irodalom, képző-, ipar- és fotóművészet, továbbá filmes műhelyek értékeinek népszerűsítése, a határon túli művészeti műhelyek megmutatkozási lehetőségeinek bővítése – közölte az államtitkárság csütörtökön az MTI-vel.
Az Irodalmi Karaván című pályázat határon túli magyar írócsoportok, irodalmi műhelyek felolvasókörútjainak, irodalmi rendezvénysorozatainak megszervezéséhez és lebonyolításához, a Művészeti Karaván című pályázat pedig a határon túli magyar képző-, ipar- és fotóművészeti kiállítások, valamint filmszakmai programok megszervezéséhez és lebonyolításához nyújt támogatást.
Az elbíráláskor előnyt élveztek azok a pályázók, akik a felolvasókörutak, kiállítások, filmbemutatók tervezésekor legalább egy programot a szórványmagyarság által lakott térségekbe terveznek.
A Művészeti Karaván pályázat keretében összesen mintegy 4,5 millió forinttal támogatja a tárca többek között felvidéki képzőművészek és muravidéki magyar fotóművészek erdélyi kiállításait; kortárs erdélyi, vajdasági és muravidéki magyar dokumentumfilmek, filmes műhelyek felvidéki bemutatását, valamint felvidéki fotóművészek, dokumentumfilm-rendezők vajdasági bemutatkozását.
Az Irodalmi Karaván pályázat 4 millió forinttal támogatja egyebek mellett erdélyi és felvidéki szerzők fellépését Ungváron, Munkácson, Beregszászban és Nagyszőlősön, kárpátaljai és felvidéki szerzők fellépését Nagybányán, Máramarosszigeten, Nagykárolyban, Zilahon és Kolozsváron, valamint erdélyi és kárpátaljai írók, irodalmi műhelyek bemutatkozását Dunaszerdahelyen, Kassán és Rimaszombaton. MTI; Erdély.ma

Az erdélyi '56-ról nyílt kiállítás Máramarosszigeten, ahol Márton Áron is raboskodott
A jelenleg börtönmúzeumként működő épület 1950 és 1955 között a politikai foglyok börtöne volt.
Az 1956-ban meghurcolt erdélyi magyarokat bemutató kiállítás nyílt Máramarosszigeten a volt börtön épületében működtetett emlékmúzeumban. A kiállítás anyaga egy többéves kutatás eredménye, amelyben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetének oktatói vettek részt. Az átvizsgált levéltári dossziék alapján elkészült az erdélyi magyar 1956-os szervezkedések és csoportok történeti képe, valamint a kommunista totalitárius rendszer válaszát jelentő megtorlást is bemutató kiállítás. Ennek egyik sajátossága, hogy konkrét szereplőkön keresztül mutatja be az ’56-os szabadságharc erdélyi vonatkozású történéseinek néhány mozzanatát, így téve emberközelivé a múltat. A kiállítás anyagában a különböző régiók történései jelenednek meg, nyolc csoportra osztva – vádeljárások és ítéletek konkrét adatait is tartalmazva.
Az eseményt a BBTE Magyar Történeti Intézete, a Buza László Egyesület, a máramarosszigeti börtönmúzeum, és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács hozták tető alá.
Dobes Andrea történész, muzeológus a megnyitón elmondta: a kiállítás abból a célból jött létre, akárcsak a börtönmúzeum, hogy tudatosítsa a kommunizmus borzalmait a meghurcolt áldozatok sorsán keresztül. A kiállítás megnyitóján Lönhárt Tamás, a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára tartott előadást, amely rövid áttekintése volt a Lengyelországból kiinduló események sorának. A lengyel eseményekkel szolidarizáló budapesti fiatalok által kirobbantott forradalom iránt pedig, a felgyülemlett kisebbségi sérelmek miatt, az erdélyi magyarság jelentős része is szolidarizált. Schwartz Róbert, az EMNT kolozs megyei szervezetének elnöke kiemelte, a kiállítás méltó emléket állít az 56-os hősöknek. Hunyadi Attila Gábor, a BBTE Magyar Történeti Intézetének oktatója, a Buza László Egyesület alelnökeként a fiatalok, iskolai és egyetemi hallgatók számára működtetett tevékenységeket és pályázási lehetőségeket ismertette, melyek által az egyesület több éven keresztül az erdélyi magyar történelmi és kulturális értékek megismerését szolgálta sikeresen.
Elszigetelt világ a város közepén
A város központjában található börtönmúzeum 1948–1955 között a kommunista rendszer politikai börtöneként szolgált. Az épület az egykori Királyi Törvényszék mellett, Máramaros vármegye börtöne volt. Az egykori bíróság épülete jelenleg a máramarosszigeti Polgármesteri Hivatal épületeként is szolgál. A Börtönmúzeum bárki számára látogatható: 1993-tól elkezdték az épület felújítását, napjainkban pedig a kommunista rendszer bebörtönzött áldozatainak állít emléket.
Az itt egykor fogvatartott személyek két csoportra oszthatók: a miniszterek, államtitkárok és a pártban aktív politikai szerepet vállaló személyek, valamint a római és görög katolikus püspökök és papok csoportja. Egyszerre kétszáz fogvatartott élt itt bezárva, amelyből 53-an a börtön falai közt vesztették életüket. Őket a Máramarosszigethez közel, a szegények temetőjében hantolták el – jelöletlen sírokban. Ezen a helyen hantolták el Iuliu Maniut is, akinek a földi maradványait eddig nem sikerült azonosítani. 2006-ban tettek erre kísérletet, de az erre vonatkozó ásatások nem jártak sikerrel.
A börtönben nem volt orvosi ellátás, a cellákban nem volt wc, a téli időszakban a fűtést egy, a celláról cellára vezetett vízcsövön keresztül oldották meg, amelyet végül felszámoltak, mert a fogvatartottak azon keresztül, Morse-kóddal kommunikáltak egymással. Tisztálkodási lehetőség hetente egyszer volt.
Márton Áron is itt raboskodott, a 45-ös cellában tartották fogva romai és görög katolikus papokkal együtt. Az ő ügyében 1951-ben hoztak ítéletet, majd Máramarosszigetre szállították. A börtönmúzeum ebből kifolyólag zarándokhelyként is szolgál azok számára, akik lerónák tiszteletüket a néhai püspök előtt. A legtöbb máramarosszigeti rab ügyében nem hoztak ítéletet, a fogvatartottakat Duna Munkatelep fedőnév alatt internálták, vallatták és tartották fogva.
A kiállításmegnyitón Lönhárt Tamás a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára előadásában az 56-os forradalom lengyelországi előzményeiből kiindulva felvázolta, hogy mi vezetett Romániában a magyarországi 1956-os forradalommal való szolidaritáshoz, amely végül Erdélyben is bebörtönzésekhez és megtorláshoz vezetett.
Mi történt ’56-ban?
A Lengyelországban végbemenő politikai válság következtében, annak fordulataként Wladyslaw Gomulkát választották meg főtitkárnak. A magyar forradalom túlnőtt a „lengyel példán” – rendszerváltó forradalommá vált. Végül a szovjet haderő bevonulásával, Magyarországon fegyveres szabadságharc bontakozott ki. Október 23-án Nagy Imre kormányt alakított, ami történelmi jelentőségű, mert ez volt az első alkalom a magyar kommunista államhatalmi berendezkedés történetében, hogy nem Moszkvából neveztek ki valakit az ország élére: a népakarat által legitimizált kormányhatalom jött létre. Október 23–25. között a magyar kormány két tűz közé kerül, egyrészt a szovjet intervenció, másrészt a fegyveres felkelés kereszttüzében a békés megoldást kereste. Október 28-án nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista párt támogatás nélkül maradt. Ennek következtében a többpártrendszer elfogadásával átalakult a Nagy Imre kormány: 5 párti koalíciós kormányként folytatta, mely első ülését november 3-án tartotta az Országgyűlés épületében. Már november elsején Nagy Imre bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, ami a szovjet csapatok Magyarországon állomásoztatott egységeinek kivonását kellett volna eredményezze. Közben Kádár János november elsejétől Moszkvába utazott, ahol felkészítik, hogy ő lesz a következő vezetője a Nagy Imre bukása utáni Magyar Népköztársaságnak.
November 4-én hajnalban a szovjet tankok bevonulnak Budapestre. Király Béla, mint a Nemzetőrség akkori parancsnoka bizonyította, hogy Nagy Imre utolsó pillanatig nem adta ki a tűzparancsot: a felkelő csoportok döntése volt, hogy a magyar nép nevében felvették a harcot a szovjet csapatokkal. A fegyveres harc november 23-ig tartott. Ezután általános sztrájkba léptek a munkások, abból a megfontolásból, hogy ha megbénul az élet, megbénul a kommunizmus is. Ez a tiltakozás 1957 április elsejéig tartott, ez volt a világtörténelem leghosszabb sztrájkja.
Az erdélyi 56 és a preventív terror
Ezzel egy időben a romániai magyarság fellépését a magyar kisebbséget ért sérelmek indokolták, a nemzeti szolidaritás megnyilvánulása mellett. 1956 szeptemberében a magyar írókkal Miron Constantinescu kormányfő keresi a párbeszédet: őszintén beszámoltak arról, hogy a magyar kisebbséget ért sérelmek milyen helyzetet teremtettek. A Román Munkáspárt Központi Vezetése döntött: megnyitja a román-magyar határt, valamint az egyetemi oktatás minden intézményében magyar tannyelvű vonalra lehetett újból jelentkezni 1956 októberében. Arra is engedélyt adott, hogy az egyetemisták önálló diákszervezeteket hozzanak létre a már meglévő kommunista szervezetek mellett
Ezek megalakítását arra használták fel az egyetemisták, hogy saját programot fogalmazzanak meg. Megválasztják vezetőiket. Később ebből következtek az első letartóztatások, melynek során a hatalmon lévő kormány preventív terrort vezetett be. Ennek célja: „félj, hogy ne is merd megtenni”. Ennek során ártatlan embereket is letartóztatnak, ami tovább fokozta a feszültséget. November közepén a román kommunista kormány leállította a letartóztatásokat és elkezdődtek a megfigyelések. Az erdélyi 1956-os eseményeket bemutató kiállítás alanyai közt szerepel a homoródalmási Nyitrainé Deák Berta, valamint a Moyses Márton baróti diák, akiket politikai alapon, rendszerellenesnek bélyegzett nézeteik miatt hurcolt meg a Securitate.
Nyitrainé Deák Berta, aki részt vett az EMISZ összejöveteleken, egyetértett és támogatta a szervezet céljait. Perének vádirata szerint az EMISZ célja az „RNK-beli népi demokratikus rendszer megdöntése” volt. Valójában az EMISZ tagjai főleg unitárius lelkészek, teológusok, brassói munkásifjak, székelyföldi iskolások voltak. A szervezet célja közt szerepelt a fiatalabb generáció magyarságtudatának ápolása, történeti ismereteik, nemzeti és keresztény vallásos identitásuk erősítése. A vádpontok alapján Nyitrainé Deák Berta 25 év börtönt kapott, férjét és két fiát is letartóztatták.
Moyses Márton Baróton végezte középiskolás tanulmányait. Novemberben másik három társával megpróbál átjutni Magyarországra a „forradalomért harcoló ifjakat megsegíteni”. Ő és Kovács János eltévedtek a határsávban és visszafordultak. Végül a BBTE hallgatójaként tartóztatták le 1960-ban. A Securitate által végrehajtott erőszakos kihallgatások ideje alatt, hogy ne tudjon vallani, rabruhájából kitépett szállal elvágta a nyelvét. A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség 1961-ben 7 év börtönre ítélte. Tanulmányait soha nem folytathatta, egy mezőgazdasági kollektív gazdaságban dolgozott. Az 1968-ban a Prágai Tavaszt is eltipró kommunista önkény ellen tiltakozva, 1970-ben a Brassó megyei pártbizottság épülete előtt felgyújtotta magát. Égési sérülései ellenére a Securitate kórházi ágyán is vallatni próbálta, ennek következtében elhunyt. A Máramarosszigeten bemutatott kiállítás november 26-ig tekinthető meg. Ambrus István / Transindex.ro

A trianoni döntés következményei
Könyvtrilógia a Nagy Háborúról
A Nagy Háború 100. évfordulóján mind Romániában, mind Magyarországon még mindig kényes témának számít az első világháború, hiszen ennek következményei ma is vitát váltanak ki a két ország történészei között, mi több, az évszázados távlatból se látszik, hogy valamiféle konszenzus születne ezen a téren. Mindezek ellenére Koszta István – nem történészként – újságíróként, bölcsészként, szociológusként felvállalta, hogy belenyúl a darázsfészekbe, és egy trilógiát ír az akkori eseményekről. A legutóbbi kötetben, amely az idei vásárhelyi könyvvásár idejére készült el, a szerző elkíséri az erdélyi seregeket a harctérre úgy, hogy közben folyamatosan visszanéz az itthon maradottakra és az erdélyiek életét alakító változásokra. A kötet címe is ezt sugallja: Erdély a Nagy Háborúban 1914–1916.
– Miért vállalta Koszta István, hogy ilyen kényes témákhoz nyúl?
– Mert nem találtam értelmezhető választ azokra az eseményekre, amelyek a családomat, szülőföldemet, Erdélyt megfosztották fél évezredes önálló életének természetes lehetőségeitől és örömétől.
– Miről szól az utolsó kötet?
– A jó válasz a kérdésre, hogy miről nem szól. Nos, könyvemnek nem tárgya a világháború első 24 hónapjának hadműveletei, kitérek azonban, helyenként részletesebben is, azoknak a harcszíntéri helyzeteknek és történéseknek a leírására, amelyeknek meghatározó, pontosabban általam meghatározónak vélt következményei voltak Erdélyben. Akkor és később. Ilyen volt, Berzeviczy Albertet, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét idézve, az 1914. szeptember 11-én elrendelt „dicsőséges visszavonulásunk” mindenhol, és hogy eközben – október közepére, végére, decemberre – elfogytunk. Nyomunkban a kozák–orosz portyák szeptember végén már Sáros, Zemplén, Ung és Máramaros vármegyékben rekviráltak, október elején meg ideig-óráig bevonultak Máramarosszigetre, megfordultak a Visó völgyében, ami már Erdély határa. A Visó-völgyi portya Beszterce futását váltotta ki, és a tájékozottabbak útra csomagoltak Kolozsváron. Arról szól a könyv, hogy mi történt közben, hogy két év háborúja után csomagolni kényszerültek eleink Erdély keleti és déli megyéiben is.
– Milyen forrásanyagok alapján állt össze az új kötet anyaga?
– Veszprémben, 2008-ban, a helyi levéltár rendezvényén találkoztam először Csóti Csaba kaposvári levéltárossal, akit a Székelyföld csíkszeredai folyóiratban is megjelent – megítélésem szerint rendkívül lényeges – néhány írásából már ismertem. Be kell vallanom, hogy akkori beszélgetéseink és az erdélyi menekültek témájában készült tanulmányai – amiket kollegiális készséggel el is küldött nekem később – volt az egyik ösztönzője annak, hogy Huszárélet címmel abban az évben megjelent nagy monográfiám kutatásait továbbgondolva, Erdély háborújának megírásához kezdjek. A memoár és történeti irodalom, valamint a publicisztika tárgyban született írásaimnak kontextuális elemzése nem lehet feladata jelen közleménynek. Az egykori események távolságtartóbb értékelésével és feldolgozásával azonban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy minek köszönhető a székelyföldi háború témáját érintő nagyszámú, gyakran kimondottan historizáló jellegű munka? Miért van az, hogy Betegh Miklós visszaemlékezését leszámítva az osztrák–magyar haderő és a civil lakosság közötti éles konfliktusról gyakorlatilag egyik szerző sem tesz említést? Pusztán a „hősi múlt” iránti igény vagy a magyar nemzeti mítoszokban kitüntetett szerepet betöltő Erdéllyel kapcsolatos érzelmi megközelítés zavarta/zavarja a források alapján történő higgadt mérlegelést? Miért van, hogy a partiumi vagy a szórványmagyarsággal kapcsolatban a két háború között alig látott napvilágot valami? Miért alakult úgy, hogy az 1990 után született, a magyar–román kapcsolatokat (is) vizsgáló történeti publikációk egy része „vitairat” jellegű, holott ez nem vagy kevésbé jellemző a többi utódállammal kapcsolatos történeti kérdéseket tárgyaló magyar munkákra? Ezek az igazi kérdések!
– Tudunk-e ma tényszerűen szembesülni az akkori eseményekkel?
– Lehet, hogy a Székelyföld néven emlegetett romániai magyar enkláve léte a XX. században éppúgy elfogadhatatlan volt a magyar közvélemény és a véleményformálók egy része számára, mint az azt megelőző évtizedekben a románoknak a Kárpátok általi »kettészakítottsága«? Ha igen, akkor az 1916. évi székelyföldi háború és menekülthullám elemző feltárása, az események forrásainak erős kritikai szemlélete, illetve a korábban erről született történeti munkák értékelése és értelmezése igencsak indokoltnak tűnik. Csak kellő türelem kell a források összevetéséből kibontakozó képpel való higgadt szembenézéshez. Sok történés részleteinek kell tehát utánanéznie az érdeklődőnek ahhoz, hogy valahogy új rendbe rakja a „dicsőséges visszavonulásunkkal” kezdődő, alaposan összekuszált történések eredőit, és nyilvánvalóan a következményeit. Erdély védelmének vagy inkább védtelenségének történetét is. Deklaratíve ugyan folyamatosan aggódott értünk mindenki, de seregeink távollétében katonai védtelenségünk nyilvánvaló volt. Aki kényszeredett helyzetünkben segített, az a maga érdekeit követte. Lényegében erről szól ez a könyv, és erről olyanok mesélnek, akik megélték, átélték az akkori történéseket, és az ő szemszögükből talán ma egyre kevesebbet beszélünk. Ez újdonságnak számít a szakirodalomban is. Legalábbis beszélnünk kell erről is.
– A könyv a 2014-ben megjelent A sors kereke a végzetre forog? kötet tulajdonképpeni folytatása?
– Igen, szerves folytatása. Előző könyvem ott fejeztem be, hogy a német hadüzenet belekényszerített bennünket szekundánsként, de aktív részvétellel a világháborúba úgy, hogy készületlenek voltunk a helyzetből fakadó, megosztott feladatra. Erőnk fölött vállalkoztunk, mint kiderült, még a falevelek lehullása előtt. A megosztott itt azt jelenti, hogy mellékhadszíntérként, hezitálva ugyan, módosított menetrenddel vállaltuk is, meg nem is a magunk háborúját Szerbia ellen, vagy a Balkánon, ha tetszik, és ez alaposan összekuszálta a keleti vagy orosz főhadszíntéren vállalt hadműveleti feladatainkat.
Az igen is, meg nem is helyzetből elkerülhetetlenül az következett, hogy a valóságos, 1914 augusztusában bekövetkezett erőarány még jobban az orosz hadszíntér hátrányára tolódott el, a két egymásra következő mozgósítás okozta felvonulási súrlódások következtében, aztán a haditerv-módosításból és legfelsőbb beavatkozásból eredőleg. Ebben az elegánsan fogalmazott mondatban legkevesebb öt olyan titok van, ami kibontásra csábít.
– Mikor lesz a könyv marosvásárhelyi bemutatója, hol vásárolhatják meg majd az érdeklődők?
– A sors vagy a szerencse úgy hozta, hogy a csütörtökön megnyíló marosvásárhelyi könyvvásárra elkészült a kötet, és a szervezőktől lehetőséget kaptam a bemutatására. Már a megnyitás napján, azaz november 16-án, csütörtökön délután 2 órakor, a színházban rögtönzött Tamási teremben Nagy Miklós Kund ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Ott majd megvásárolható az első kötettel együtt. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)