Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. április 22.
Nem mi tértünk el a szatmárnémeti gondolattól
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület főpásztora, Csűry István református püspök a partiumi polgármesterek, önkormányzati képviselők, parlamenti tagok és lelkipásztorok április 19-én megtartott tanácskozása után beszélt lapunknak a konferencián történtekről, s a kezdeményezőket ért támadásokról. Az interjút Szilágyi Aladár készítette.
Püspök úr, nemde, a pénteki találkozónak már voltak előzményei, és lesz folyatása is?
Ez egy tíz éves gyakorlat, annyi módosítással, hogy kezdetben kimondottan csak a Bihar megyei, majd a partiumi polgármestereket, alpolgármestereket hívtuk meg. De rájöttünk, hogy ez nem elegendő. Úgy gondoltuk, meghívunk minden olyan helyi vagy megyei önkormányzatba megválasztott felelős embert, akitől a polgármesterek függenek, és aki hathatósan hozzá tud járulni a problémák megoldásához. Ebből a meggondolásból hívtuk meg a megyei tanácsok tagjait, a parlamenti képviselőket és szenátorokat is. Ugyanakkor megüzentük: jó lenne, ha a lelkész is eljönne a polgármesterével, hiszen ez jó alkalom arra, hogy akár a felvetődő helyi problémákat is tisztázni lehessen. A jelenlét várakozásainkon fölüli volt, nyolcvannégy résztvevőt regisztráltunk. A Szilágyságból például csak két polgármester hiányzott, a Bihar megyeiek is mintegy nyolcvan százalékban jelen voltak. Bizonyára a találkozót megelőző negatív kampány is hozzájárult a nagyobb arányú részvételhez…
Mennyire körvonalazódtak a kitűzött elképzelések, mi lesz ennek a tanácskozásnak a hozadéka?
Az első az, hogy oda-vissza el tudtuk hinni, igenis, le lehet ülni beszélni a problémákról. El tudtuk hinni azt, hogy a lelkésznek nem kell tartania a helyi közigazgatásban hatalmat kapott embertől, és az önkormányzatiakkal is sikerült elhitetnünk, hogy az egyház sem akar mást, mint ami az erdélyi magyarság érdeke. Minden megszólalás, a jókedv, a humor erről szólt. Olyan kérdések kerültek napirendre, hogy miért kell összetartanunk az erdélyi jövő alakításában; mi az, ami a legnagyobb gondunk jelenleg, vagyis a restitúció kérdése. Felvetődött, hogy milyen közös kezdeményezésbe foghatunk. Mi megajánlottuk az egyházi kórházat. Nekem nagyon jól esett, amikor Cseke Attila szenátor kijelentette: ez nemzeti ügy! Emellett fel kell sorakoznia mindenkinek. Nem utolsó sorban felvetődött egy pragmatikus kérdés is, a pályázatok ügye. Mi, az egyház elmondtuk, hogy milyen irányba tesszük le a pályázatainkat, őszintén rámutattunk, hol, miben akadályoznak, fékeznek meg bennünket, hol léphetünk tovább. Nagyon jó volt Erdei Dolóczki István képviselőnek a felszólalása, olyan gyakorlati, praktikus dolgokat vetett fel, amiket jó tudni. Nem csak nekünk, akik írjuk a pályázatokat, hanem a gyülekezeti lelkipásztornak és a polgármesternek is. Ami a restitúciót illet, mi jobban állunk, mint az Erdélyi Egyházkerület. Nekünk ott van a zilahi Wesselényi Gimnázium, amiért a vérünket kell ontanunk, és ott van a máramarosszigeti iskolacsoport. Ami a restitúciós törvényt illeti, annak mi az egészével nem értünk egyet, mert lelassítja, központosítja a procedúrát, a licites eljárással túlbonyolítja, és a kártérítés helyett a kártétel veszélye is fennáll, hiszen az elhúzódó procedúra alatt csak romlik az épületeink állaga. Seres Dénes képviselő felhívta a figyelmünket arra, hogy lett egy lehetőség: az eddigi gyakorlattal ellentétben a vissza nem kapott ingatlanokra vonatkozóan ki lehet egészíteni a dokumentációkat. Ezt kilencven nap alatt meg lehet tenni, de ez a határidő jogvesztő, mert aki kilencven nap alatt nem mozdul, annak elvész a jogorvoslati lehetősége. Hétfőn már körlevelet küldünk szét ebben az ügyben minden gyülekezetnek.
Hadd ejtsünk szót arról is, hogy a konferenciát megelőző hetekben egyfajta ellenkampány indult meg, minden napra jutott egy támadás, előbb több „kiságyú”, végül a „nagyágyú”, az ön elődje is megszólalt. Mit gondol, a folyamat ellenzői miért indítottak össztüzet?
Megmondom őszintén, váratlan volt, de amikor kirobbant, abban a pillanatban be tudtam azonosítani, hogy mi zajlik a háttérben. Nem gondoltam azt, hogy egy ártatlan konferencia ennyire felkavarja a port. Feltételeztem, hogy egyfajta félreértés is van, azt gondolták egyesek, hogy most az RMDSZ szoknyája alá fog bebújni a református egyház, holott mi mindenkit meghívtunk, a tanácskozás mindenki előtt nyitva volt, sőt a más pártok színeiben tisztségbe kerülteket is, a függetleneket is meghívtuk, el is jöttek néhányan. Ha valaki elolvasta a napirendi pontokat, rájöhetett, hogy ezek alapvető kérdések, s a részünkről a számonkérő magatartás körvonalazódott. Azzal, hogy mi felfedtük a lapjainkat, a dialógus körülményeit akartuk megteremteni. Hogy miért indult ez az ellenkampány? Való igaz, hogy 2008-2009 tájékán, amikor én még helyettes püspök voltam, megláttunk egy olyanfajta nyitás lehetőségét, amellyel kimondottan az egyháztagokra összpontosítottunk. Elviselhetetlennek találtam azt, hogy összehívok egy társaságot, az emberek külön csoportokba rendeződnek, haragszanak egymásra, talán nem is tudják, hogy miért, és nincs meg az a református emberhez méltó – követelménynek is mondanám – felszabadultság. Ott, ahol valakinek feltámadt Krisztusa van, ott, ahol a Szentlelket vigasztaló erőnek látjuk, ott nem szabad begörcsölt embereknek lenniük. A másik dolog, hogy unos-untalan követett a vád – világos dolog, hogy a Néppárt, az EMNT oldaláról, Tőkés László felől érkezett –, hogy mi egy másik irányba, az imilyen-amolyan RMDSZ felé indultunk el. Mi, amikor átvettük az egyházkerület vezetését, felmértük azt, hogy milyen lehetőségeink vannak. Nagyon pontosan érzékeltük azt, hogy Magyarország irányába is gondjaink vannak, hogy nem mindenütt vagyunk szimpatikusak, és nem mindenütt fogadják el a pályázatainkat. Azt is, hogy a Nyugat – a saját gondjai miatt is – lecsökkentette számunkra a támogatást. Mi marad nekünk? A román kormány. Megmondom őszintén, az utóbbi esztendőkben igen tekintélyes összegű pályázatainkat fogadták el. Egy sor dologban megkaptuk a támogatást, templomok renoválására, gyülekezeti házak építésére, megnyíltak az uniós lehetőségek. Elkezdtünk most három olyan uniós projektet, amire eddig nem volt lehetőségünk. Több mint egymillió eurót kapunk egy olyan határon átnyúló program keretében, amelyik a mi oldalunkon öt műemléktemplomot tesz rendbe, olyan pici gyülekezetekben, ahol semmi remény nincs arra, hogy valamit mozdíthatnak. A másik: Szatmár megye Nagytarna gyülekezetében már alig él néhány hívünk, viszont gyönyörű parókia van, ott egy ifjúsági központot, tábort építünk ki. Ahhoz, ha jól emlékszem, 400 ezer eurót kapunk. Visszatérve az eredeti felvetésre, mi nem a politikai sündörgés, tapadás okán kezdtünk keresni olyan lehetőségeket, amelyek során ezeket az egyházépítő, közösségépítő pályázatokat el tudjuk nyerni. Kivel, kikkel tehetjük ezt meg? Hát nem a polgármesterekkel és más illetékesekkel?
Egyáltalán, mi van ennek a támadásnak a hátterében?
Azzal vádolnak bennünket, hogy eltértünk az eddigi egyházi politikától. Most deklarálta is Tőkés László, hogy a 2003-ban Szatmárnémetiben történtekre hivatkozva emelt vádat ellenünk. Akkor vált külön az RMDSZ-től, és most emlékeztet arra, hogy abban mi „előkelő” szerepet töltöttünk be. Így is van, ezt nem is akarjuk tagadni. De a helyzet az, hogy nem mi távolodtunk el a szatmárnémeti gondolattól. Ott nem arról volt szó, hogy létrehozunk egy pártot, hanem egyesek szerint egy összetartó ernyőszervezetet, mások ezt így nevezték: egy miniparlamentet. Az ernyőszervezetben is mindenkinek helye van, s a miniparlementben is, más-más pártok színeiben. Amikor mi észrevettük, hogy ez elkezd egy pártosodás irányába menni, akkor azt mondtuk: ez így nem lesz jó, mert nem ezt ígértük a híveinknek. Rádöbbentünk, hogy a szatmárnémeti folyamatot a kezünkbe kell venni. Tőkés Lászlónak nagyon rosszul esett, amikor egyszer kijelentettem, hogy az Erdélyi Nemzeti Tanács alulteljesített, és az ügyet az egyháznak vissza kell vennie a kezébe. Hogy mi történik? A számok beszélnek. Ez az EMNT, amelyik támogatja a Néppártot, az országos megmérettetésen 0,62 százalékot ért el. Önmagában látszik, hogy ez nem az egyháztól függött. Ha az egyház veszi a kezébe, akkor nem 0,62 lesz az eredmény. Mint ahogy nem az EMNP 0,62-jének és az RMDSZ 5,2-jének az összege. Mi látjuk azt, hogy a híveinknek több mint a fele nem ment el szavazni. És itt akartunk belépni, itt akartunk segítséget nyújtani mind a két irányba. Az RMDSZ is furcsán nézte a mi közeledésünket, hogy az az egyház teszi, amelyik eddig támadta a szövetséget. Ebben van valami jogos is. A 0,62-es társaság meg mindig az sulykolta, hogy ők milyen nagy győzelmet arattak… A másik dolog, nem kis bátorsággal kijelentettük, amikor a Fidesz ellen próbáltak hangolni bennünket: mi vagyunk a Fidesz meghosszabbított keze. Minden olyan próbálkozásunk, ami az MSZP irányába ment, amikor kormányon volt, például, a Szülőföld Alappal, a műemléktemplomok restaurálásával kapcsolatban vagy a kisegyházi segélyekkel kapcsolatban, de nem jutottunk el csak ilyen altitkárokig. Ötven gyülekezetünk került veszélybe a segély elmaradásával. Lehet, hogy megcsonkított tekintéllyel, de hitelesen ki tudjuk mondani azt, hogy mi keresztények és nemzetiek vagyunk. A konferencián tartott beszédemben kikeltem az ellen, hogy üres szavakkal hangoztassuk keresztény és nemzeti voltunkat. Miként állíthatja ezt magáról az, aki megtámadja az egyházát, a püspökét, és a nemzetet darabolja?
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület főpásztora, Csűry István református püspök a partiumi polgármesterek, önkormányzati képviselők, parlamenti tagok és lelkipásztorok április 19-én megtartott tanácskozása után beszélt lapunknak a konferencián történtekről, s a kezdeményezőket ért támadásokról. Az interjút Szilágyi Aladár készítette.
Püspök úr, nemde, a pénteki találkozónak már voltak előzményei, és lesz folyatása is?
Ez egy tíz éves gyakorlat, annyi módosítással, hogy kezdetben kimondottan csak a Bihar megyei, majd a partiumi polgármestereket, alpolgármestereket hívtuk meg. De rájöttünk, hogy ez nem elegendő. Úgy gondoltuk, meghívunk minden olyan helyi vagy megyei önkormányzatba megválasztott felelős embert, akitől a polgármesterek függenek, és aki hathatósan hozzá tud járulni a problémák megoldásához. Ebből a meggondolásból hívtuk meg a megyei tanácsok tagjait, a parlamenti képviselőket és szenátorokat is. Ugyanakkor megüzentük: jó lenne, ha a lelkész is eljönne a polgármesterével, hiszen ez jó alkalom arra, hogy akár a felvetődő helyi problémákat is tisztázni lehessen. A jelenlét várakozásainkon fölüli volt, nyolcvannégy résztvevőt regisztráltunk. A Szilágyságból például csak két polgármester hiányzott, a Bihar megyeiek is mintegy nyolcvan százalékban jelen voltak. Bizonyára a találkozót megelőző negatív kampány is hozzájárult a nagyobb arányú részvételhez…
Mennyire körvonalazódtak a kitűzött elképzelések, mi lesz ennek a tanácskozásnak a hozadéka?
Az első az, hogy oda-vissza el tudtuk hinni, igenis, le lehet ülni beszélni a problémákról. El tudtuk hinni azt, hogy a lelkésznek nem kell tartania a helyi közigazgatásban hatalmat kapott embertől, és az önkormányzatiakkal is sikerült elhitetnünk, hogy az egyház sem akar mást, mint ami az erdélyi magyarság érdeke. Minden megszólalás, a jókedv, a humor erről szólt. Olyan kérdések kerültek napirendre, hogy miért kell összetartanunk az erdélyi jövő alakításában; mi az, ami a legnagyobb gondunk jelenleg, vagyis a restitúció kérdése. Felvetődött, hogy milyen közös kezdeményezésbe foghatunk. Mi megajánlottuk az egyházi kórházat. Nekem nagyon jól esett, amikor Cseke Attila szenátor kijelentette: ez nemzeti ügy! Emellett fel kell sorakoznia mindenkinek. Nem utolsó sorban felvetődött egy pragmatikus kérdés is, a pályázatok ügye. Mi, az egyház elmondtuk, hogy milyen irányba tesszük le a pályázatainkat, őszintén rámutattunk, hol, miben akadályoznak, fékeznek meg bennünket, hol léphetünk tovább. Nagyon jó volt Erdei Dolóczki István képviselőnek a felszólalása, olyan gyakorlati, praktikus dolgokat vetett fel, amiket jó tudni. Nem csak nekünk, akik írjuk a pályázatokat, hanem a gyülekezeti lelkipásztornak és a polgármesternek is. Ami a restitúciót illet, mi jobban állunk, mint az Erdélyi Egyházkerület. Nekünk ott van a zilahi Wesselényi Gimnázium, amiért a vérünket kell ontanunk, és ott van a máramarosszigeti iskolacsoport. Ami a restitúciós törvényt illeti, annak mi az egészével nem értünk egyet, mert lelassítja, központosítja a procedúrát, a licites eljárással túlbonyolítja, és a kártérítés helyett a kártétel veszélye is fennáll, hiszen az elhúzódó procedúra alatt csak romlik az épületeink állaga. Seres Dénes képviselő felhívta a figyelmünket arra, hogy lett egy lehetőség: az eddigi gyakorlattal ellentétben a vissza nem kapott ingatlanokra vonatkozóan ki lehet egészíteni a dokumentációkat. Ezt kilencven nap alatt meg lehet tenni, de ez a határidő jogvesztő, mert aki kilencven nap alatt nem mozdul, annak elvész a jogorvoslati lehetősége. Hétfőn már körlevelet küldünk szét ebben az ügyben minden gyülekezetnek.
Hadd ejtsünk szót arról is, hogy a konferenciát megelőző hetekben egyfajta ellenkampány indult meg, minden napra jutott egy támadás, előbb több „kiságyú”, végül a „nagyágyú”, az ön elődje is megszólalt. Mit gondol, a folyamat ellenzői miért indítottak össztüzet?
Megmondom őszintén, váratlan volt, de amikor kirobbant, abban a pillanatban be tudtam azonosítani, hogy mi zajlik a háttérben. Nem gondoltam azt, hogy egy ártatlan konferencia ennyire felkavarja a port. Feltételeztem, hogy egyfajta félreértés is van, azt gondolták egyesek, hogy most az RMDSZ szoknyája alá fog bebújni a református egyház, holott mi mindenkit meghívtunk, a tanácskozás mindenki előtt nyitva volt, sőt a más pártok színeiben tisztségbe kerülteket is, a függetleneket is meghívtuk, el is jöttek néhányan. Ha valaki elolvasta a napirendi pontokat, rájöhetett, hogy ezek alapvető kérdések, s a részünkről a számonkérő magatartás körvonalazódott. Azzal, hogy mi felfedtük a lapjainkat, a dialógus körülményeit akartuk megteremteni. Hogy miért indult ez az ellenkampány? Való igaz, hogy 2008-2009 tájékán, amikor én még helyettes püspök voltam, megláttunk egy olyanfajta nyitás lehetőségét, amellyel kimondottan az egyháztagokra összpontosítottunk. Elviselhetetlennek találtam azt, hogy összehívok egy társaságot, az emberek külön csoportokba rendeződnek, haragszanak egymásra, talán nem is tudják, hogy miért, és nincs meg az a református emberhez méltó – követelménynek is mondanám – felszabadultság. Ott, ahol valakinek feltámadt Krisztusa van, ott, ahol a Szentlelket vigasztaló erőnek látjuk, ott nem szabad begörcsölt embereknek lenniük. A másik dolog, hogy unos-untalan követett a vád – világos dolog, hogy a Néppárt, az EMNT oldaláról, Tőkés László felől érkezett –, hogy mi egy másik irányba, az imilyen-amolyan RMDSZ felé indultunk el. Mi, amikor átvettük az egyházkerület vezetését, felmértük azt, hogy milyen lehetőségeink vannak. Nagyon pontosan érzékeltük azt, hogy Magyarország irányába is gondjaink vannak, hogy nem mindenütt vagyunk szimpatikusak, és nem mindenütt fogadják el a pályázatainkat. Azt is, hogy a Nyugat – a saját gondjai miatt is – lecsökkentette számunkra a támogatást. Mi marad nekünk? A román kormány. Megmondom őszintén, az utóbbi esztendőkben igen tekintélyes összegű pályázatainkat fogadták el. Egy sor dologban megkaptuk a támogatást, templomok renoválására, gyülekezeti házak építésére, megnyíltak az uniós lehetőségek. Elkezdtünk most három olyan uniós projektet, amire eddig nem volt lehetőségünk. Több mint egymillió eurót kapunk egy olyan határon átnyúló program keretében, amelyik a mi oldalunkon öt műemléktemplomot tesz rendbe, olyan pici gyülekezetekben, ahol semmi remény nincs arra, hogy valamit mozdíthatnak. A másik: Szatmár megye Nagytarna gyülekezetében már alig él néhány hívünk, viszont gyönyörű parókia van, ott egy ifjúsági központot, tábort építünk ki. Ahhoz, ha jól emlékszem, 400 ezer eurót kapunk. Visszatérve az eredeti felvetésre, mi nem a politikai sündörgés, tapadás okán kezdtünk keresni olyan lehetőségeket, amelyek során ezeket az egyházépítő, közösségépítő pályázatokat el tudjuk nyerni. Kivel, kikkel tehetjük ezt meg? Hát nem a polgármesterekkel és más illetékesekkel?
Egyáltalán, mi van ennek a támadásnak a hátterében?
Azzal vádolnak bennünket, hogy eltértünk az eddigi egyházi politikától. Most deklarálta is Tőkés László, hogy a 2003-ban Szatmárnémetiben történtekre hivatkozva emelt vádat ellenünk. Akkor vált külön az RMDSZ-től, és most emlékeztet arra, hogy abban mi „előkelő” szerepet töltöttünk be. Így is van, ezt nem is akarjuk tagadni. De a helyzet az, hogy nem mi távolodtunk el a szatmárnémeti gondolattól. Ott nem arról volt szó, hogy létrehozunk egy pártot, hanem egyesek szerint egy összetartó ernyőszervezetet, mások ezt így nevezték: egy miniparlamentet. Az ernyőszervezetben is mindenkinek helye van, s a miniparlementben is, más-más pártok színeiben. Amikor mi észrevettük, hogy ez elkezd egy pártosodás irányába menni, akkor azt mondtuk: ez így nem lesz jó, mert nem ezt ígértük a híveinknek. Rádöbbentünk, hogy a szatmárnémeti folyamatot a kezünkbe kell venni. Tőkés Lászlónak nagyon rosszul esett, amikor egyszer kijelentettem, hogy az Erdélyi Nemzeti Tanács alulteljesített, és az ügyet az egyháznak vissza kell vennie a kezébe. Hogy mi történik? A számok beszélnek. Ez az EMNT, amelyik támogatja a Néppártot, az országos megmérettetésen 0,62 százalékot ért el. Önmagában látszik, hogy ez nem az egyháztól függött. Ha az egyház veszi a kezébe, akkor nem 0,62 lesz az eredmény. Mint ahogy nem az EMNP 0,62-jének és az RMDSZ 5,2-jének az összege. Mi látjuk azt, hogy a híveinknek több mint a fele nem ment el szavazni. És itt akartunk belépni, itt akartunk segítséget nyújtani mind a két irányba. Az RMDSZ is furcsán nézte a mi közeledésünket, hogy az az egyház teszi, amelyik eddig támadta a szövetséget. Ebben van valami jogos is. A 0,62-es társaság meg mindig az sulykolta, hogy ők milyen nagy győzelmet arattak… A másik dolog, nem kis bátorsággal kijelentettük, amikor a Fidesz ellen próbáltak hangolni bennünket: mi vagyunk a Fidesz meghosszabbított keze. Minden olyan próbálkozásunk, ami az MSZP irányába ment, amikor kormányon volt, például, a Szülőföld Alappal, a műemléktemplomok restaurálásával kapcsolatban vagy a kisegyházi segélyekkel kapcsolatban, de nem jutottunk el csak ilyen altitkárokig. Ötven gyülekezetünk került veszélybe a segély elmaradásával. Lehet, hogy megcsonkított tekintéllyel, de hitelesen ki tudjuk mondani azt, hogy mi keresztények és nemzetiek vagyunk. A konferencián tartott beszédemben kikeltem az ellen, hogy üres szavakkal hangoztassuk keresztény és nemzeti voltunkat. Miként állíthatja ezt magáról az, aki megtámadja az egyházát, a püspökét, és a nemzetet darabolja?
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2013. április 25.
Hogyan rabolják ki Erdélyt a nemzeti egység szellemében
Constantin Niţă miniszter éppen ezt teszi: miközben a legnagyobb modernitással viszi előre a haza jólétét, aközben porba döngöli és szétveri az egyetlen ágazatot, amelybe még beleszólása van: az energiaügyet.
Igen, tudom: ez egy olyan ágazat, amely sok éber és okos srác zsebét megtömte. De ők legalább ezt az „okosságot" megjelenítő pártok akaratából, szívesen tették.
A Romgaz és a Transgaz – vagy ezek menedzsmentjének – Bukarestbe való költöztetése a „regionalizálás" lázas előkészületeire utalnak: mindent a fővárosba költöztetünk, a felelősséget decentralizáljuk és a forrásokat központosítjuk: amolyan „tietek a munka, mienk a pénz" felállás. És mindez akkor zajlik, amikor nekünk azt mondják, hogy válság van és csak így lehet egységes a nemzet – de a háttérben ugyanazt a nemzetet kirabolják, éljen az Medgyesen, Tecuci-on, vagy Máramarosszigeten.
Az első, a erdélyi földgázlelőhely felfedezése óta, amit a Maros megyei Kissármáson találtak 1909-ben, a fővárosok minden elsőbbséget elvitattak: de sem a királyi Budapest, sem Bukarest (a kommunizmust is beleértve) nem merte elvenni Erdélytől a korona gyöngyét. Ez, Nita szerint talán a hálaadás gesztusa, hogy az itteni emberek egykor tisztességet kaptak, akkoriban, amikor a fiatal Jászvásár mellett élő gyakornok Brassót választotta lakhelyül.
Vajon milyen lenne, ha az összes német vállalatnak egyszer csak kötelezővé válna a székhelyét Berlinbe költöztetni? A franciáknak meg Párizsba, és az olaszoknak meg Rómába? Ahelyett, hogy terveket rajzolgat a térképen, a miniszterelvtárs elgondolkozhatna azon, hogy miért nem érik el soha az 1976-os szintet, amikor a földgázkitermelés 29,8 milliárd köbméter volt – ma nyolcszor kevesebbet termelnek ki, „hála" a minisztériumok papírmunkájának. Gondolkozzon el azon is, hogy Medgyesen az ágazat legjobb munkásai és specialistái vannak és a Bukarestben összezsúfolódott bürokrácia nem megoldás.
De itt a politikai játszmák uralkodnak. Miután Szebent és Brassót szembeállította egymással, a miniszterelvtárs most ugyanezt tenné Erdély és Bukarest esetében is. Elvették az ásványvizeinket, a rezet, az aranyat, az ezüstöt, az autópályákat – mindenről a miniszterek döntenek: ott adják el darabról darabra Romániát, nem Medgyesen Tecuci-on vagy Máramarosszigeten.
Nagy hiba, amit Nita csinál: nincs elképzelése, úgy látszik nem érti, mik a románok prioritásai, és talán ezért látja Romániát Bukarest csatlósának: és a harmonikus fejlesztés helyett egy olyan adminisztratív-pénzügyi függőségben tart, amiről sem a régebbi Budapesti vezetés, sem a kommunisták nem is álmodtak.
Hogy érthetőbb legyen, itt egy Moldvai példa: Onesti városa a RAFO adókból élt, a település GDP-jének majdnem 80 százalékát a RAFO adta, de a vállalatot tönkretették és ezzel a várost is. Ez vár Medgyesre is, ahol a Romgaz és a Transgaz adóiból 65 százalékot kapnak vissza fejlesztésekre. Kétlem, hogy Nita értené. Ahogy tudom, már szemet vetett az egyik bukaresti székhelyre is, ami a Hristo Botev utcában van. Szerveztek egy állásbörzét is, ahol azt mondták a munkakeresőknek, hogy egy németországi képzésen kell részt venniük, ahonnan majd a fővárosba mennek dolgozni. Csakhogy a kényelmes miniszteri fotelekből, nem látszik az, hogy mit jelentene, ha egy teljes város, vagy teljes Erdély az utcára vonulna.
Az az ötezer medgyesi, aki két hete tüntetett, még ezreket tud maga köré gyűjteni, hogy megvédjék Erdély erőforrásait. És itt meg is állok, jó lenne mindenkinek elképzelni, milyen pénzügyi önrendelkezésünk lehet, amikor az indítógombok mindig a minisztereknél vannak.
Nita elvtárstól csak annyit kérek: képzelje el, hogy az a gomb egy pánikgomb.
Sabin Gherman
citynews.ro M&L
Erdély.ma
Constantin Niţă miniszter éppen ezt teszi: miközben a legnagyobb modernitással viszi előre a haza jólétét, aközben porba döngöli és szétveri az egyetlen ágazatot, amelybe még beleszólása van: az energiaügyet.
Igen, tudom: ez egy olyan ágazat, amely sok éber és okos srác zsebét megtömte. De ők legalább ezt az „okosságot" megjelenítő pártok akaratából, szívesen tették.
A Romgaz és a Transgaz – vagy ezek menedzsmentjének – Bukarestbe való költöztetése a „regionalizálás" lázas előkészületeire utalnak: mindent a fővárosba költöztetünk, a felelősséget decentralizáljuk és a forrásokat központosítjuk: amolyan „tietek a munka, mienk a pénz" felállás. És mindez akkor zajlik, amikor nekünk azt mondják, hogy válság van és csak így lehet egységes a nemzet – de a háttérben ugyanazt a nemzetet kirabolják, éljen az Medgyesen, Tecuci-on, vagy Máramarosszigeten.
Az első, a erdélyi földgázlelőhely felfedezése óta, amit a Maros megyei Kissármáson találtak 1909-ben, a fővárosok minden elsőbbséget elvitattak: de sem a királyi Budapest, sem Bukarest (a kommunizmust is beleértve) nem merte elvenni Erdélytől a korona gyöngyét. Ez, Nita szerint talán a hálaadás gesztusa, hogy az itteni emberek egykor tisztességet kaptak, akkoriban, amikor a fiatal Jászvásár mellett élő gyakornok Brassót választotta lakhelyül.
Vajon milyen lenne, ha az összes német vállalatnak egyszer csak kötelezővé válna a székhelyét Berlinbe költöztetni? A franciáknak meg Párizsba, és az olaszoknak meg Rómába? Ahelyett, hogy terveket rajzolgat a térképen, a miniszterelvtárs elgondolkozhatna azon, hogy miért nem érik el soha az 1976-os szintet, amikor a földgázkitermelés 29,8 milliárd köbméter volt – ma nyolcszor kevesebbet termelnek ki, „hála" a minisztériumok papírmunkájának. Gondolkozzon el azon is, hogy Medgyesen az ágazat legjobb munkásai és specialistái vannak és a Bukarestben összezsúfolódott bürokrácia nem megoldás.
De itt a politikai játszmák uralkodnak. Miután Szebent és Brassót szembeállította egymással, a miniszterelvtárs most ugyanezt tenné Erdély és Bukarest esetében is. Elvették az ásványvizeinket, a rezet, az aranyat, az ezüstöt, az autópályákat – mindenről a miniszterek döntenek: ott adják el darabról darabra Romániát, nem Medgyesen Tecuci-on vagy Máramarosszigeten.
Nagy hiba, amit Nita csinál: nincs elképzelése, úgy látszik nem érti, mik a románok prioritásai, és talán ezért látja Romániát Bukarest csatlósának: és a harmonikus fejlesztés helyett egy olyan adminisztratív-pénzügyi függőségben tart, amiről sem a régebbi Budapesti vezetés, sem a kommunisták nem is álmodtak.
Hogy érthetőbb legyen, itt egy Moldvai példa: Onesti városa a RAFO adókból élt, a település GDP-jének majdnem 80 százalékát a RAFO adta, de a vállalatot tönkretették és ezzel a várost is. Ez vár Medgyesre is, ahol a Romgaz és a Transgaz adóiból 65 százalékot kapnak vissza fejlesztésekre. Kétlem, hogy Nita értené. Ahogy tudom, már szemet vetett az egyik bukaresti székhelyre is, ami a Hristo Botev utcában van. Szerveztek egy állásbörzét is, ahol azt mondták a munkakeresőknek, hogy egy németországi képzésen kell részt venniük, ahonnan majd a fővárosba mennek dolgozni. Csakhogy a kényelmes miniszteri fotelekből, nem látszik az, hogy mit jelentene, ha egy teljes város, vagy teljes Erdély az utcára vonulna.
Az az ötezer medgyesi, aki két hete tüntetett, még ezreket tud maga köré gyűjteni, hogy megvédjék Erdély erőforrásait. És itt meg is állok, jó lenne mindenkinek elképzelni, milyen pénzügyi önrendelkezésünk lehet, amikor az indítógombok mindig a minisztereknél vannak.
Nita elvtárstól csak annyit kérek: képzelje el, hogy az a gomb egy pánikgomb.
Sabin Gherman
citynews.ro M&L
Erdély.ma
2013. június 30.
Kónya-Hamar Sándor: Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhöz
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar
2013. július 9.
Új magyar szakokat indít a BBTE
Három új magyar tannyelvű szakot indít alapképzésen a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) a 2013–2014-es tanévtől Kolozsváron.
A diákok így már a földrajz kar keretében geológia szakra, a bölcsészkaron pedig világ- és összehasonlító irodalom, illetve kultúratudomány szakra is jelentkezhetnek. A geológia szakot már akkreditálták, így erre a nyári felvételi időszakban is be lehet iratkozni. A másik két szak akkreditációja még folyamatban van, így elképzelhető, hogy ezekre csak az őszi felvételin lehet jelentkezni.
Az egyetem közleménye szerint a nyári beiratkozási időszak július 15. és 31. között zajlik, a magyar tagozat pedig 17 karra várja a jelentkezőket. Az egyes szakokon eltérő bejutási feltételek érvényesek, a pontos időpontok és a felvételivel kapcsolatos részletes információk pedig a BBTE honlapján találhatók meg.
A BBTE-n működő 21 kar még novemberben kidolgozta a jelentkezők szakismeretét és kognitív képességeit felmérő vizsgarendszert. Eszerint a 2013-as felvételi két szakaszban történik: az elsőben a jelentkezőknek vagy vizsgázniuk kell, vagy esszét, illetve motivációs levelet kell írniuk, esetenként pedig interjún kell részt venniük. A második szakaszban az érettségin elért jegyek átlaga szerint rangsorolják a felvételizőket. Mind a kolozsvári, mind az egyes városokban kihelyezett szakokra be lehet iratkozni, Kolozsváron kívül Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Máramarosszigeten, Zilahon és Besztercén. A BBTE három képzési formát nyújt a diákoknak: nappali képzést, csökkentett óralátogatást és távoktatást.
Maszol.ro
Három új magyar tannyelvű szakot indít alapképzésen a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) a 2013–2014-es tanévtől Kolozsváron.
A diákok így már a földrajz kar keretében geológia szakra, a bölcsészkaron pedig világ- és összehasonlító irodalom, illetve kultúratudomány szakra is jelentkezhetnek. A geológia szakot már akkreditálták, így erre a nyári felvételi időszakban is be lehet iratkozni. A másik két szak akkreditációja még folyamatban van, így elképzelhető, hogy ezekre csak az őszi felvételin lehet jelentkezni.
Az egyetem közleménye szerint a nyári beiratkozási időszak július 15. és 31. között zajlik, a magyar tagozat pedig 17 karra várja a jelentkezőket. Az egyes szakokon eltérő bejutási feltételek érvényesek, a pontos időpontok és a felvételivel kapcsolatos részletes információk pedig a BBTE honlapján találhatók meg.
A BBTE-n működő 21 kar még novemberben kidolgozta a jelentkezők szakismeretét és kognitív képességeit felmérő vizsgarendszert. Eszerint a 2013-as felvételi két szakaszban történik: az elsőben a jelentkezőknek vagy vizsgázniuk kell, vagy esszét, illetve motivációs levelet kell írniuk, esetenként pedig interjún kell részt venniük. A második szakaszban az érettségin elért jegyek átlaga szerint rangsorolják a felvételizőket. Mind a kolozsvári, mind az egyes városokban kihelyezett szakokra be lehet iratkozni, Kolozsváron kívül Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Máramarosszigeten, Zilahon és Besztercén. A BBTE három képzési formát nyújt a diákoknak: nappali képzést, csökkentett óralátogatást és távoktatást.
Maszol.ro
2013. július 17.
1989 ÉS A MAGYAROK
Először készül átfogó kutatás a magyar közösség 89-es szerepvállalásáról A korszakot vizsgáló városkutatásokból nem csak román-magyar viszonylatban lehet következtetéseket levonni, hanem a romániai magyar önszerveződés erőtereiről is – mondta Gidó Attila történész, projektvezető.
A 89-es forradalmat és rendszerváltást számos formában feldolgozták, egyre többet tudni az akkori eseményekről, ám még mindig sok a homályos folt. Miért kellett eddig várni egy, a romániai magyar közösség szerepét átfogóan vizsgáló kutatásra?
- Részkutatások már korábban is foglalkoztak 1989 erdélyi magyar vonatkozású eseményeivel, illetve az azt megelőző időszakkal. Elég, ha csak a kolozsvári Videopontes stúdió életút interjúira gondolunk, amelyeket olyan értelmiségiekkel készítettek, akik a hatalomváltást megelőzően komoly véleményformáló szereppel rendelkeztek a magyar társadalmon belül. Egy-egy város, köztük Kolozsvár, Temesvár vagy Nagyszeben forradalmi eseményeiről is készültek összefoglalók. A romániai nemzeti kisebbségek részvétele az 1989-es eseményekben és az első önszerveződési formák elnevezésű kutatásunk, projektünk kezdetéig, tehát 2010-ig viszont, jószerével csak román értelmezések születtek 1989-ről, így értelemszerűen vajmi keveset lehetett tudni arról, hogy milyen módon ment végbe a hatalomváltás a többségében magyarok lakta, vagy jelentős magyar népességgel rendelkező településeken, illetve mit is hozott ez az időszak a magyarok számára. A késedelem, habár a több mint 20 éves távlat a kutatás szempontjából több előnnyel jár, mint hátránnyal, több okkal is magyarázható.
A legfontosabb ok viszont az, hogy a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet 2007-es létrejöttéig nem volt egy olyan intézmény, amelynek személyi kapacitása és anyagi adottságai, valamint a téma iránt mutatott nyitottsága lehetővé tették volna egy ilyen komplex kutatás lebonyolítását. Ezért történhetett meg az, hogy egyéni kezdeményezések szintjénél, vagy részkutatásoknál tovább nem jutott soha 1989 magyar szempontú kutatása, de a román történésszakma is adós egy ilyen volumenű szisztematikus román kutatással.
Kántor Zoltán és Gáll Kinga korábbi kutatásai például elsősorban az RMDSZ megszerveződésére koncentráltak, de nem foglalkoztak a magyar társadalmi önszerveződés egyéb kérdéseivel, illetve nem végeztek szisztematikus dokumentumgyűjtést. Persze, ezzel nem kritikát fogalmazok meg, hiszen az ő kutatásuknak más volt a módszertana és a koncepciója. Amikor 2009 telén Bárdi Nándor, a budapesti Kisebbségkutató Intézet kutatója felvetette egy átfogó 1989-es kutatás ötletét, az első reakcióm az volt, hogy lehetetlen küldetésre vállalkozunk. Az azóta eltelt időszakban elért eredményeink viszont teljes mértékben őt igazolták.
Nemrég megjelent egy magyar vonatkozású kronológia az eseményekről a Kisebbségkutató Intézet honlapján, a kutatás eredményei pedig egy kötetben lesznek publikálva. Mikor indult a munkafolyamat és mikorra várható a kötet megjelenése?
- Tulajdonképpen nem egy, hanem több, szám szerint 17 kronológia jelent meg a kolozsvári Kisebbségkutató honlapján. Egy nagy kronológiaként is lehet kezelni, de lényegében 17 város eseményeit dolgozza fel. A tulajdonképpeni munka 2010 nyarán kezdődött, nagyjából erre az időszakra állt össze az a csapat, akik az azóta eltelt időszakban kronológiákat, dokumentációkat állítottak össze, strukturált interjúkat készítettek és a többségük esettanulmány formájában írta meg a következtetéseit egy-egy erdélyi város eseményeiről.
A kutatás eredményeiből ezeket az esettanulmányokat tartalmazó magyar nyelvű kötet készül, reményeink szerint 2013 végén jelenik meg a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet gondozásában. Azt tervezzük, hogy 2014-ben román nyelven is kiadjuk a tanulmányokat, hiszen csak akkor tudjuk bevinni a román nyelvű szakmába az eredményeinket, és csak úgy tudjuk megjeleníteni 1989 magyar narratíváját, ha azt a román olvasóközönség számára is hozzáférhetővé tesszük. Amint említettem, az elkészült tanulmányok és kronológiák meglehetősen széleskörű dokumentáción és sajtóanyagon, valamint interjúkon alapulnak. Ezek az anyagok minden szakember számára szabadon kutathatók a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Dokumentációs Tárában. A kutatás anyagi hátteréről azt kell tudni, hogy ennek túlnyomó részét a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet saját költségvetéséből biztosította, de jelentős támogatást nyújtott a Progress Alapítvány is.
Kik koordinálják a szakmai munkát és mit lehet tudni a szerzőkről?
- A szakmai munkát hárman koordináljuk: Bárdi Nándor, a budapesti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Novák Csaba Zoltán, a marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Intézet kutatója és jómagam, aki a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben dolgozok. Novák kollégámnak egyébként 2012-ben jelent meg László Mártonnal közösen az 1990. márciusi marosvásárhelyi román–magyar konfliktusról a könyve A szabadság terhe címmel. A könyv egy önálló kutatás eredménye ugyan, de nagyon sok szállal kapcsolódik a mi projektünkhöz is.
A koordinátorokon kívül 15 fiatal kutató tagja a projektnek. A munkatársaink kivétel nélkül felsőfokú társadalomtudományi képzéssel rendelkeznek, azaz történészek, szociológusok vagy politológusok és nagyon sokan megszerezték már a doktori fokozatot, vagy jelenleg is doktori képzésben vesznek részt. Ez is volt egyébként az egyik fő rekrutációs szempont, hogy megfelelően felkészült és jó helyismerettel rendelkező, lehetőleg fiatal szakembereket találjunk az egyes városok kutatására.
Mi volt az alapkoncepció a kutatás kezdetén? Milyen módszertani eszközöket használtak?
- Az erdélyi nagyobb településeket akartuk megvizsgálni, elsősorban kisebbségi magyar önszerveződési szempontból, mindvégig figyelve arra, hogy a többi kisebbségről is építsünk be információkat a kronológiákba és az esettanulmányokba. Lokális szinten lejátszódó folyamatokra kívántunk koncentrálni azzal a céllal, hogy részletesen feltárjuk 1989 decemberének közepétől 1990. május 20-ig, tehát az első szabad választásokig a politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági eseményeket. Ehhez arra volt szükség, hogy a munkatársakat úgy válogassuk ki, hogy azok lehetőleg helybeliek, vagy jelentős helyismerettel rendelkező személyek legyenek.
A „helybeliség” előnyei akkor mutatkoztak meg a legjobban, amikor a korabeli dokumentumok, fotó-, videó- és hanganyagok, jegyzőkönyvek, naplók összegyűjtésére kellett vállalkozni. Módszertanilag tehát a kutatás forrásfeltáráson, sajtószemlén, interjúzáson és a szakirodalom alapos átnézésén alapult. Természetesen, a korszakot illetően több narratíva létezik. Ezért is számítunk arra, hogy a most közzétett kronológiák és majd a tanulmánykötetünk is vitákat, kritikákat is ki fog váltani. A mi narratívánk elsősorban forrásalapú és dokumentációkra épül, amelyeket árnyalnak, vagy kiegészítenek a korszak helyi elitjeivel készült interjúk.
A forradalmat és a rendszerváltozás folyamatát sokan sokféleképpen élték meg és bizonyos eseményekre eltérően emlékeznek, illetve az akkor középpontba került személyek nem mindig úgy látják a saját szerepüket, mint ahogyan ez számunkra a forrásokból kiderül. A Kisebbségkutató Intézet honlapjára felkerült kronológiáknál kommentálási lehetőséget is biztosítunk, hiszen nem állítjuk azt, hogy mi vagyunk az abszolút igazság birtokosai. Amikor a Transindex Történelem rovatában közöltük az egyes városokról szóló esettanulmányok rövidített munkaváltozatát, akkor is nagyon sok hozzászólás, javaslat és esetenként kritikai is megfogalmazódott. A szerzők ezeknek egy részét be is építették a szövegeikbe, tehát a hozzászólási lehetőség a munkánkat segíti.
Hány városról készült tanulmány?
A kutatás kezdetén az volt a szándékunk, hogy az erdélyi megyeközpontokat, további néhány fontosabb székelyföldi várost, valamint Bukarestet vizsgáljuk meg. Nem minden esetben sikerült megfelelő szakembert találni, így végül a következő 11 városról készült tanulmány és kronológia: Arad, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kolozsvár, Máramarossziget, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti, Székelyudvarhely, Temesvár. Ezeken kívül további 6 településről egyelőre csak kronológiákkal rendelkezünk: Bukarest, Brassó, Kézdivásárhely, Nagybánya, Székelykeresztúr és Zilah.
Az eddigi eredmények alapján módosult-e, és ha igen, mennyiben a romániai magyarságnak a rendszerváltásban betöltött szerepéről kialakult kép?
Több-kevesebb információval korábban is rendelkeztünk már, de ez a kutatás szintetizálta első alkalommal az eddig csak szórványosan fellelhető ismereteket. A helyi közbeszédeknek ugyancsak sokszor témája volt egy-egy település rendszerváltás-környéki élete és az elitcsere, vagy éppenséggel a hatalomátmentés kérdése.
A vizsgálataink alapján erdélyi szinten – magyar szempontból – három szintet különíthetünk el: tömbmagyar településekét mint például Székelyudvarhely, ahol a forradalmi események lényegében teljesen összefonódnak a magyarság önszerveződésével és a magyar intézményépítéssel. A vegyes lakosságú, megközelítőleg azonos arányszámú magyar–román lakossággal rendelkező települések képeznek egy újabb szintet, ahol a rendszerváltás komoly etnikai konfliktusokat gerjesztett, mint például Marosvásárhelyen, vagy Szatmárnémetiben.
A harmadik szintbe sorolhatók azok a városok, ahol a magyarság részaránya alacsony. Itt a rendszerváltás eseményei és a magyar önszerveződés már az első napokban/hetekben különváltak.
A kutatásunk sok szempontból hoz újat. Most már világosan látjuk, hogy a rendszerváltás környékén az olyan kulcsproblémákat, mint például az iskolakérdést, az iskolák szétválasztását, vagy éppenséggel a segélycsomagok elosztását hol milyen eszközökkel oldották meg, és ez milyen helyi konfliktusokat gerjesztett. Ami a diktatúra bukását és a rendszerváltást illeti, külön ki kell emelni, hogy az első napokban a Székelyföldön sem volt magyar etnikus jellege az eseményeknek és a korabeli román sajtóhírekkel ellentétben például, a magyar városok román hivatalnokainak és pedagógusainak túlnyomó többsége nem kényszer hatására távozott a településekről. Ha témák köré kellene csoportosítanom a vizsgált időszak eseményeit, akkor a következőket emelném ki: a diktatúra bukása és a helyi hatalomátvétel, a lincselések, a katonaság szerepe a hatalomátvételben és a rend megőrzésében (a legtöbb településen kulcsszerepet töltenek be), az első magyar érdekképviseleti szervezeti formák, a hatalomváltást követő helyi elit összetétele (egyes településeken túlnyomó részt humán értelmiségiek, máshol műszaki végzettségűek), segélyszállítmányok, iskolakérdés, a Vatra Românească által gerjesztett indulatok, a marosvásárhelyi orvosi egyetem körül kialakult feszültségek és az erdélyi városokban lezajló szolidarizáló tüntetések, vásárhelyi március, 1990. májusi választások.
Természetesen, a kutatásunk ennél jóval több problémát érint. Nagyon világosan látszik, hogy az ezekben a hónapokban elért eredmények hosszú időszakra meghatározták a magyarság pozícióját. Azokon a településeken, ahol a magyarság már a kezdetektől dominálta a helyi politikát, ott később is megőrizte vezető szerepét. Ezzel szemben, habár állandó aktív szereplője volt a helyi politikai életnek, sem Kolozsváron, sem Aradon, vagy Temesváron nem sikerült nagyobb befolyást szereznie a magyarságnak. A vizsgálatokból nem csak román–magyar viszonylatban lehet következtetéseket levonni, hanem a romániai magyar önszerveződés erőtereiről is.
Eltekintve Bukarest központi szerepétől, belső magyar szempontból a kolozsvári, a sepsiszentgyörgyi, a temesvári és a marosvásárhelyi RMDSZ-nek volt kiemelkedően fontos súlya. Az is kiderül, hogy a legtöbb helyen a régi második, harmadik vonalas nómenklatúra is pozíciókhoz jutott az új magyar helyi vezetésekben.
Transindex.ro
Először készül átfogó kutatás a magyar közösség 89-es szerepvállalásáról A korszakot vizsgáló városkutatásokból nem csak román-magyar viszonylatban lehet következtetéseket levonni, hanem a romániai magyar önszerveződés erőtereiről is – mondta Gidó Attila történész, projektvezető.
A 89-es forradalmat és rendszerváltást számos formában feldolgozták, egyre többet tudni az akkori eseményekről, ám még mindig sok a homályos folt. Miért kellett eddig várni egy, a romániai magyar közösség szerepét átfogóan vizsgáló kutatásra?
- Részkutatások már korábban is foglalkoztak 1989 erdélyi magyar vonatkozású eseményeivel, illetve az azt megelőző időszakkal. Elég, ha csak a kolozsvári Videopontes stúdió életút interjúira gondolunk, amelyeket olyan értelmiségiekkel készítettek, akik a hatalomváltást megelőzően komoly véleményformáló szereppel rendelkeztek a magyar társadalmon belül. Egy-egy város, köztük Kolozsvár, Temesvár vagy Nagyszeben forradalmi eseményeiről is készültek összefoglalók. A romániai nemzeti kisebbségek részvétele az 1989-es eseményekben és az első önszerveződési formák elnevezésű kutatásunk, projektünk kezdetéig, tehát 2010-ig viszont, jószerével csak román értelmezések születtek 1989-ről, így értelemszerűen vajmi keveset lehetett tudni arról, hogy milyen módon ment végbe a hatalomváltás a többségében magyarok lakta, vagy jelentős magyar népességgel rendelkező településeken, illetve mit is hozott ez az időszak a magyarok számára. A késedelem, habár a több mint 20 éves távlat a kutatás szempontjából több előnnyel jár, mint hátránnyal, több okkal is magyarázható.
A legfontosabb ok viszont az, hogy a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet 2007-es létrejöttéig nem volt egy olyan intézmény, amelynek személyi kapacitása és anyagi adottságai, valamint a téma iránt mutatott nyitottsága lehetővé tették volna egy ilyen komplex kutatás lebonyolítását. Ezért történhetett meg az, hogy egyéni kezdeményezések szintjénél, vagy részkutatásoknál tovább nem jutott soha 1989 magyar szempontú kutatása, de a román történésszakma is adós egy ilyen volumenű szisztematikus román kutatással.
Kántor Zoltán és Gáll Kinga korábbi kutatásai például elsősorban az RMDSZ megszerveződésére koncentráltak, de nem foglalkoztak a magyar társadalmi önszerveződés egyéb kérdéseivel, illetve nem végeztek szisztematikus dokumentumgyűjtést. Persze, ezzel nem kritikát fogalmazok meg, hiszen az ő kutatásuknak más volt a módszertana és a koncepciója. Amikor 2009 telén Bárdi Nándor, a budapesti Kisebbségkutató Intézet kutatója felvetette egy átfogó 1989-es kutatás ötletét, az első reakcióm az volt, hogy lehetetlen küldetésre vállalkozunk. Az azóta eltelt időszakban elért eredményeink viszont teljes mértékben őt igazolták.
Nemrég megjelent egy magyar vonatkozású kronológia az eseményekről a Kisebbségkutató Intézet honlapján, a kutatás eredményei pedig egy kötetben lesznek publikálva. Mikor indult a munkafolyamat és mikorra várható a kötet megjelenése?
- Tulajdonképpen nem egy, hanem több, szám szerint 17 kronológia jelent meg a kolozsvári Kisebbségkutató honlapján. Egy nagy kronológiaként is lehet kezelni, de lényegében 17 város eseményeit dolgozza fel. A tulajdonképpeni munka 2010 nyarán kezdődött, nagyjából erre az időszakra állt össze az a csapat, akik az azóta eltelt időszakban kronológiákat, dokumentációkat állítottak össze, strukturált interjúkat készítettek és a többségük esettanulmány formájában írta meg a következtetéseit egy-egy erdélyi város eseményeiről.
A kutatás eredményeiből ezeket az esettanulmányokat tartalmazó magyar nyelvű kötet készül, reményeink szerint 2013 végén jelenik meg a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet gondozásában. Azt tervezzük, hogy 2014-ben román nyelven is kiadjuk a tanulmányokat, hiszen csak akkor tudjuk bevinni a román nyelvű szakmába az eredményeinket, és csak úgy tudjuk megjeleníteni 1989 magyar narratíváját, ha azt a román olvasóközönség számára is hozzáférhetővé tesszük. Amint említettem, az elkészült tanulmányok és kronológiák meglehetősen széleskörű dokumentáción és sajtóanyagon, valamint interjúkon alapulnak. Ezek az anyagok minden szakember számára szabadon kutathatók a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Dokumentációs Tárában. A kutatás anyagi hátteréről azt kell tudni, hogy ennek túlnyomó részét a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet saját költségvetéséből biztosította, de jelentős támogatást nyújtott a Progress Alapítvány is.
Kik koordinálják a szakmai munkát és mit lehet tudni a szerzőkről?
- A szakmai munkát hárman koordináljuk: Bárdi Nándor, a budapesti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Novák Csaba Zoltán, a marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Intézet kutatója és jómagam, aki a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben dolgozok. Novák kollégámnak egyébként 2012-ben jelent meg László Mártonnal közösen az 1990. márciusi marosvásárhelyi román–magyar konfliktusról a könyve A szabadság terhe címmel. A könyv egy önálló kutatás eredménye ugyan, de nagyon sok szállal kapcsolódik a mi projektünkhöz is.
A koordinátorokon kívül 15 fiatal kutató tagja a projektnek. A munkatársaink kivétel nélkül felsőfokú társadalomtudományi képzéssel rendelkeznek, azaz történészek, szociológusok vagy politológusok és nagyon sokan megszerezték már a doktori fokozatot, vagy jelenleg is doktori képzésben vesznek részt. Ez is volt egyébként az egyik fő rekrutációs szempont, hogy megfelelően felkészült és jó helyismerettel rendelkező, lehetőleg fiatal szakembereket találjunk az egyes városok kutatására.
Mi volt az alapkoncepció a kutatás kezdetén? Milyen módszertani eszközöket használtak?
- Az erdélyi nagyobb településeket akartuk megvizsgálni, elsősorban kisebbségi magyar önszerveződési szempontból, mindvégig figyelve arra, hogy a többi kisebbségről is építsünk be információkat a kronológiákba és az esettanulmányokba. Lokális szinten lejátszódó folyamatokra kívántunk koncentrálni azzal a céllal, hogy részletesen feltárjuk 1989 decemberének közepétől 1990. május 20-ig, tehát az első szabad választásokig a politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági eseményeket. Ehhez arra volt szükség, hogy a munkatársakat úgy válogassuk ki, hogy azok lehetőleg helybeliek, vagy jelentős helyismerettel rendelkező személyek legyenek.
A „helybeliség” előnyei akkor mutatkoztak meg a legjobban, amikor a korabeli dokumentumok, fotó-, videó- és hanganyagok, jegyzőkönyvek, naplók összegyűjtésére kellett vállalkozni. Módszertanilag tehát a kutatás forrásfeltáráson, sajtószemlén, interjúzáson és a szakirodalom alapos átnézésén alapult. Természetesen, a korszakot illetően több narratíva létezik. Ezért is számítunk arra, hogy a most közzétett kronológiák és majd a tanulmánykötetünk is vitákat, kritikákat is ki fog váltani. A mi narratívánk elsősorban forrásalapú és dokumentációkra épül, amelyeket árnyalnak, vagy kiegészítenek a korszak helyi elitjeivel készült interjúk.
A forradalmat és a rendszerváltozás folyamatát sokan sokféleképpen élték meg és bizonyos eseményekre eltérően emlékeznek, illetve az akkor középpontba került személyek nem mindig úgy látják a saját szerepüket, mint ahogyan ez számunkra a forrásokból kiderül. A Kisebbségkutató Intézet honlapjára felkerült kronológiáknál kommentálási lehetőséget is biztosítunk, hiszen nem állítjuk azt, hogy mi vagyunk az abszolút igazság birtokosai. Amikor a Transindex Történelem rovatában közöltük az egyes városokról szóló esettanulmányok rövidített munkaváltozatát, akkor is nagyon sok hozzászólás, javaslat és esetenként kritikai is megfogalmazódott. A szerzők ezeknek egy részét be is építették a szövegeikbe, tehát a hozzászólási lehetőség a munkánkat segíti.
Hány városról készült tanulmány?
A kutatás kezdetén az volt a szándékunk, hogy az erdélyi megyeközpontokat, további néhány fontosabb székelyföldi várost, valamint Bukarestet vizsgáljuk meg. Nem minden esetben sikerült megfelelő szakembert találni, így végül a következő 11 városról készült tanulmány és kronológia: Arad, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kolozsvár, Máramarossziget, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti, Székelyudvarhely, Temesvár. Ezeken kívül további 6 településről egyelőre csak kronológiákkal rendelkezünk: Bukarest, Brassó, Kézdivásárhely, Nagybánya, Székelykeresztúr és Zilah.
Az eddigi eredmények alapján módosult-e, és ha igen, mennyiben a romániai magyarságnak a rendszerváltásban betöltött szerepéről kialakult kép?
Több-kevesebb információval korábban is rendelkeztünk már, de ez a kutatás szintetizálta első alkalommal az eddig csak szórványosan fellelhető ismereteket. A helyi közbeszédeknek ugyancsak sokszor témája volt egy-egy település rendszerváltás-környéki élete és az elitcsere, vagy éppenséggel a hatalomátmentés kérdése.
A vizsgálataink alapján erdélyi szinten – magyar szempontból – három szintet különíthetünk el: tömbmagyar településekét mint például Székelyudvarhely, ahol a forradalmi események lényegében teljesen összefonódnak a magyarság önszerveződésével és a magyar intézményépítéssel. A vegyes lakosságú, megközelítőleg azonos arányszámú magyar–román lakossággal rendelkező települések képeznek egy újabb szintet, ahol a rendszerváltás komoly etnikai konfliktusokat gerjesztett, mint például Marosvásárhelyen, vagy Szatmárnémetiben.
A harmadik szintbe sorolhatók azok a városok, ahol a magyarság részaránya alacsony. Itt a rendszerváltás eseményei és a magyar önszerveződés már az első napokban/hetekben különváltak.
A kutatásunk sok szempontból hoz újat. Most már világosan látjuk, hogy a rendszerváltás környékén az olyan kulcsproblémákat, mint például az iskolakérdést, az iskolák szétválasztását, vagy éppenséggel a segélycsomagok elosztását hol milyen eszközökkel oldották meg, és ez milyen helyi konfliktusokat gerjesztett. Ami a diktatúra bukását és a rendszerváltást illeti, külön ki kell emelni, hogy az első napokban a Székelyföldön sem volt magyar etnikus jellege az eseményeknek és a korabeli román sajtóhírekkel ellentétben például, a magyar városok román hivatalnokainak és pedagógusainak túlnyomó többsége nem kényszer hatására távozott a településekről. Ha témák köré kellene csoportosítanom a vizsgált időszak eseményeit, akkor a következőket emelném ki: a diktatúra bukása és a helyi hatalomátvétel, a lincselések, a katonaság szerepe a hatalomátvételben és a rend megőrzésében (a legtöbb településen kulcsszerepet töltenek be), az első magyar érdekképviseleti szervezeti formák, a hatalomváltást követő helyi elit összetétele (egyes településeken túlnyomó részt humán értelmiségiek, máshol műszaki végzettségűek), segélyszállítmányok, iskolakérdés, a Vatra Românească által gerjesztett indulatok, a marosvásárhelyi orvosi egyetem körül kialakult feszültségek és az erdélyi városokban lezajló szolidarizáló tüntetések, vásárhelyi március, 1990. májusi választások.
Természetesen, a kutatásunk ennél jóval több problémát érint. Nagyon világosan látszik, hogy az ezekben a hónapokban elért eredmények hosszú időszakra meghatározták a magyarság pozícióját. Azokon a településeken, ahol a magyarság már a kezdetektől dominálta a helyi politikát, ott később is megőrizte vezető szerepét. Ezzel szemben, habár állandó aktív szereplője volt a helyi politikai életnek, sem Kolozsváron, sem Aradon, vagy Temesváron nem sikerült nagyobb befolyást szereznie a magyarságnak. A vizsgálatokból nem csak román–magyar viszonylatban lehet következtetéseket levonni, hanem a romániai magyar önszerveződés erőtereiről is.
Eltekintve Bukarest központi szerepétől, belső magyar szempontból a kolozsvári, a sepsiszentgyörgyi, a temesvári és a marosvásárhelyi RMDSZ-nek volt kiemelkedően fontos súlya. Az is kiderül, hogy a legtöbb helyen a régi második, harmadik vonalas nómenklatúra is pozíciókhoz jutott az új magyar helyi vezetésekben.
Transindex.ro
2013. szeptember 7.
„Tiszta” Romániát! (7)
Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Antonescu uralma alatt
Ion Antonescu marsall 1940. szeptember 6-án veszi át a teljhatalmat, és szeptember 14-én Romániát „nemzeti legionárius állammá” nyilvánítja. A fasiszta Vasgárda jelentős szerephez jut, majd lázadásuk letörése után – 1941. január végétől – a kondukátor szigorú katonai diktatúrát vezet be.
Románia „Németország egyik legbiztosabb politikai és katonai” szövetségese lesz. Antonescu arra számít, a háború végén megszerzi Észak-Erdélyt, mert jól tudja, hogy a magyarok csak a kényszernek engedelmeskedve, kis létszámú haderővel fognak részt venni a németek oldalán vívott szovjetellenes hadviselésben.
A dél-erdélyi magyarság sorsa egyre embertelenebbé válik. Egy olyan ország katonai diktatúrája alatt kénytelenek élni, amelynek hadserege – minden külső kényszer nélkül – a legmegengedőbb számítás szerint is negyedmillió zsidót mészárolt le. Romániában a magyarokat mind központi, mind helyi szinten diszkriminálják. A 200 ezer észak-erdélyi román menekült is szítja a magyarellenességet. Ehhez járul még a Kolozsvárról Nagyszebenbe áttelepült román egyetem propagandatevékenysége, amely kitalált történelmi érvekkel, köztük a dákoromán őshonosság meséjével nagyszámú kiadványban hirdeti Románia történelmi jogát Erdély fölött. Nem kell csodálkozni azon, hogy a dél-erdélyi magyarság egyharmada, minden harmadik magyar ember miért dönt úgy, hogy elhagyja szülőföldjét. Ez beillik a román állam legfőbb politika céljaiba, Dél-Erdély magyaroktól való „megtisztításának” tervébe. Ezt a bécsi döntés egyik előírása is megkönnyíti, mert lehetővé teszi – a döntést követő hat hónap alatt – a román állampolgárságról való egyoldalú lemondást. A román hatóságok erre alapozva ösztönzik is a magyarokat erre.
Kultúra A dél-erdélyi magyar kulturális élet összeszűkül. Az egyházak szerepe nő. A Gyulafehérvári Római Katolikus Egyház 86 plébániát működtet, az Erdélyi Református Egyházkerület 205 egyházközséget, az unitáriusok és az evangélikusok is fenntartják közösségeiket. A katolikus egyház központja Gyulafehérvár marad, miközben az egyházmegye kétharmada Magyarországhoz kerül. Dél-Erdélyben a Királyhágó–melléki Református Egyházkerület hat egyházmegyéjéből kettő működik. Az Arad központú magyar evangélikus egyházkerület Erdély felosztásával négy egyházközséget veszít, míg a Brassó központú híveinek többsége egy tömbben, a Barcaságban él. Az unitáriusok fele kerül Dél-Erdélybe, a püspöki székhely Kolozsváron marad az egyházi vagyon nagyobb részével, ezért középiskolájukat és a teológiai akadémiát is Észak-Erdélyben tartják fenn. A dél-erdélyi unitáriusokat a tordai központtal megalakult Képviselő Tanács vezeti és képviseli. Mivel Románia megszünteti az állami iskolákban az anyanyelvű oktatást, és azt csak a hitvallásos iskolákban engedélyezi, az iskolafenntartás terhe az egyházakra hárul. Az iskolák igen szűkös anyagi feltételek közt működnek. Minden erőfeszítés ellenére a magyar tanulók alig felének biztosított az anyanyelvű oktatás. 1942 végén a dél-erdélyi magyaroknak egy teológiai akadémiájuk, két gazdasági, három kereskedelmi és négy tanonciskolájuk van. Alsóbb szinten 7 kisdedóvóban, 179 általános iskolában és 15 középiskolán folyik anyanyelvű oktatás. A képesítés nélküli tanítók ürügyén – mivel a képzett tanítók többsége Észak-Erdélybe menekül – az iskolákat a nyilvánosság jogának megvonása, bezárása fenyegeti. Az állam előszeretettel foglalja le a magyar középiskolák épületeit és létesít bennük hadikórházakat.
1941. június elején a kormány bizalmas körrendeletben intézkedik arról, hogy tiltsák be a magyar nyelv nyilvános használatát. A magyar könyvkiadást felszámolják, a magyar lapokat 1942-ben betiltják, csak 1943-ban engedélyezik újra az Erdélyi Gazda és a Havi Szemle megjelenését.
Gazdasági és politikai diszkrimináció
A kis- és középbirtokosok gazdasági felszerelésüket, állatállományukat, földjeiket még 1941-ben birtokolják. A Nagyenyed központú Kisegítő Takarékpénztár, a brassói Népbank mellé tömörült magyar pénzintézetek és a Hangya szövetkezeti központ eredményesen működik. A Népközösségen belül, de teljesen önállóan végzi munkáját az ugyancsak Nagyenyed központú Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, azonban a zaklatások miatt tulajdonképpeni feladatát, a gazdaképzést nem tudja megszervezni.
A román kormányzat már 1941-ben célul tűzi ki a magyarság teljes anyagi tönkretételét. Megkezdődnek a sorozatos állat- és termékrekvirálások. Az ipari üzemek elbocsátják magyar alkalmazottjaikat, az ipartestületekben nincs magyar képviselet. A magyarság képviselete a helyi adminisztrációban alacsony, a központi államhatalmi intézményekben pedig teljesen hiányzik. A közszükségleti cikkek elosztásánál a magyarok hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. Túladóztatják az iparosokat, az ügyvédeket, az orvosokat, a kereskedőket. Szabotázsakciók címén bírósági eljárások folynak, önkényesen bírságolnak, sok magyart bebörtönöznek. A magyarokat nagyobb arányban viszik katonának, illetve munkaszolgálatra. A román menekültek elszállásolásával is leginkább őket terhelik, a közmunkákban is gyakrabban veszik igénybe őket. Korlátozzák a határ menti ingatlanforgalmat. A katonai parancsnokságok bizonyos körzetekben különböző tilalmakat vezetnek be. Az utazási tilalom mindvégig fennáll. A határ menti 20 km-es körzetben az egyik településből a másikba való jutást csendőri engedélyhez kötik.
Magyar érdekvédelem
1940. november 4-én alakul meg Nagyenyeden a Romániai Magyar Népközösség. A párt elnökének Gyárfás Elemért, alelnöknek Szász Pált választják. A vezetők közti ellentétek zavarják a szervezet munkáját, de legfőképp a gyülekezési az utazási szabadság hiánya, a levelek és a sajtó cenzúrája. A Népközösség aktivistái a központi és a helyi irodákon keresztül – a lehetőségekhez mérten – próbálják megoldani a nemzetiségi jogsérelmeket. Folyamatosan tájékoztatják a brassói és az aradi konzulátusokat a magyarság jogi helyzetéről.
Brassói központtal hozzák létre 1941 februárjában a magyarság jogvédelmére a vegyes tiszti bizottságot, melynek tagjait a német és az olasz kormány nevezi ki. A bizottsághoz küldött panaszok 70 százalékát nem oldják meg, a panaszosok kitérő válaszokat kapnak. Az 1518 panasz 16 százaléka kerül megoldásra. Ezek fele különféle bántalmazással, kultúrával, közellátással és földdel kapcsolatos. 1942 májusában a román kormányzat elhatározza a magyar falvak kiéheztetését, a magyar tulajdon teljes felszámolását. Ellenállás esetére számolnak a fegyveres erőszak alkalmazásával is. Szerencsére a terv megvalósítását a vegyes tiszti bizottság megakadályozza. Dél-Erdély magyartalanítása meghiúsul, de 1943-ban és 1944-ben a magyarság helyzete tovább romlik.
Észak-Erdély népessége
Az 1941-es magyar népszámlálás idején 2 578 100 lakost vettek nyilvántartásba. A nemzetiségi bevallás szerint az észak-erdélyi magyarság száma ekkor 1 380 500 (53,54 százalék), míg a románoké 1 029 000 (39,9 százalék). Rónai András, az 1941-es magyar népszámlálás egyik szervezője írja, hogy Teleki Pál miniszterelnök külön utasítására törekedni kellett a nemzetiség és az anyanyelv korrekt megállapítására, a népszámlálást szigorú szakmai ellenőrzés mellett végezték. Felhívták a számlálóbiztosok figyelmét arra, hogy „a nemzetiség nem tévesztendő össze az állampolgársággal, és nem egyezik szükségképpen az anyanyelvvel, de nem egyértelmű a származással sem”. A korrekt, pontos népszámlálás biztosítására a kérdéseket kötelező módon a „megszámlált nyelvén” tették fel, ezért a nemzetiségek nyelvét ismerő számlálóbiztosokat alkalmaztak. Hogy valaki milyen nemzetiségűnek tartja magát, azt csak a számba vett személy határozhatta meg. Észak-Erdély magyarságának száma – a spontán, részben erőszakolt népességcsere által – ugrásszerűen gyarapodott. Dél-Erdélyből 1940 őszétől 1941. január végéig a Külföldieket Ellenőrző Központi Bizottság nyilvántartása szerint 100 ezer magyar települt Észak-Erdélybe. Nem tudjuk, hányan térhettek haza azok közül, akik 1918 és 1923 között menekültek Magyarországra. Bizonyára a 197 000 eltávozottból több tízezren tértek vissza a felszabadult Észak-Erdélybe. Mivel Észak-Erdélyben hiányzott a képzett tisztviselői kar, számolnunk kell néhány ezer anyaországi magyar letelepedésével is. Az Óromániában élő magyarok többsége – mintegy 60 ezren – telepedett Észak-Erdélybe.
Észak-Erdélyből elmenekült románok
Az Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe, Romániába költöző románok száma a magyar népszámlálás szerint legalább 150–200 ezer főre tehető. Ők többnyire 1918 után kerültek Észak-Erdélybe Románia tudatos telepítési, románosítási politikájának eredményeképp. Bárdi Nándor írja: „Romániában 34 000 családot telepítettek a Partiumban és a Bánságban létrehozott új falvakba. 1930-ban 245 000 olyan lakója volt Erdélynek, aki nem abban a régióban született.” Sokan telepedtek le az 1921-es földreformkor kisajátított magyar birtokokra. A telepes falvak többségét a magyar–román határ közelében, Észak-Erdélyben, a Partiumban hozták létre. A román állam az etnikai arányok erőszakos megváltoztatását a magyar határ közelében, a Partiumban, Nagyvárad, Nagybánya és Máramarossziget környékén kezdte.
A románosítás másik célpontja a túlnyomórészt magyar és német lakosságú erdélyi városok. Erdély városaiban a románok számaránya 1910-ben 23,1 százalék. Rónai András azt írja, hogy Erdélyben nem volt „egyetlen román alapítású város sem”. Szerinte a Romániához csatolt területeken a városi lakosság 62 százaléka volt magyar, 16 német és mindössze 19 százaléka román. Tény, hogy alig tíz év alatt a masszív románosítás eredményeképp a magyarok aránya 1930-ra 45 százalékra esett vissza. Ennek magyarázata, hogy kb. 50 ezren Magyarországra menekültek, és ugyanennyien falvakra költöztek. Az arányok változását elősegítette még, hogy időközben tíz települést, köztük nyolc román többségűt emeltek városi rangra. Mindezek mellett zajlott a nagyszámú óromániai betelepítése, ezt bizonyítja az 1930-as népszámlás, amely szerint az erdélyi városokban 120 ezer óromániai születésű személy élt. Csak egyetlen városban, Temesváron emelkedett a magyarság számaránya. A városokba telepített román lakosság jelentős része a magyar tisztviselők, vasúti dolgozók munkahelyét foglalta el, nyelvvizsga ürügyén azok munkahely nélkül maradtak. Az új telepes románok közül került ki a csendőrség és a katonai alakulatok állománya is. Az elbocsátott magyarokkal szembeni arroganciát tükrözi Nicolae Iorga, a nagy román történész, egyetemi tanár és ellenzéki képviselő 1924-ben tartott beszéde a román parlamentben. Ez alkalomból Iorga még a kormánypárt tomboló tetszését is elnyerte. Hihetetlennek tűnik, hogy az elbocsátások, üzleteik, földjük kisajátítása miatt jogosan tiltakozókat a román nép felháborodásával fenyegetik: „Aki ebben az országban az 1919. december 9-i párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa.” Ez tükrözi a korabeli román demokrácia színvonalát, valamint hogy Románia már a Trianon utáni években sem veszi komolyan a kisebbségi jogokat garantáló nemzetközi szerződések betartását.
Kádár Gyula
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Antonescu uralma alatt
Ion Antonescu marsall 1940. szeptember 6-án veszi át a teljhatalmat, és szeptember 14-én Romániát „nemzeti legionárius állammá” nyilvánítja. A fasiszta Vasgárda jelentős szerephez jut, majd lázadásuk letörése után – 1941. január végétől – a kondukátor szigorú katonai diktatúrát vezet be.
Románia „Németország egyik legbiztosabb politikai és katonai” szövetségese lesz. Antonescu arra számít, a háború végén megszerzi Észak-Erdélyt, mert jól tudja, hogy a magyarok csak a kényszernek engedelmeskedve, kis létszámú haderővel fognak részt venni a németek oldalán vívott szovjetellenes hadviselésben.
A dél-erdélyi magyarság sorsa egyre embertelenebbé válik. Egy olyan ország katonai diktatúrája alatt kénytelenek élni, amelynek hadserege – minden külső kényszer nélkül – a legmegengedőbb számítás szerint is negyedmillió zsidót mészárolt le. Romániában a magyarokat mind központi, mind helyi szinten diszkriminálják. A 200 ezer észak-erdélyi román menekült is szítja a magyarellenességet. Ehhez járul még a Kolozsvárról Nagyszebenbe áttelepült román egyetem propagandatevékenysége, amely kitalált történelmi érvekkel, köztük a dákoromán őshonosság meséjével nagyszámú kiadványban hirdeti Románia történelmi jogát Erdély fölött. Nem kell csodálkozni azon, hogy a dél-erdélyi magyarság egyharmada, minden harmadik magyar ember miért dönt úgy, hogy elhagyja szülőföldjét. Ez beillik a román állam legfőbb politika céljaiba, Dél-Erdély magyaroktól való „megtisztításának” tervébe. Ezt a bécsi döntés egyik előírása is megkönnyíti, mert lehetővé teszi – a döntést követő hat hónap alatt – a román állampolgárságról való egyoldalú lemondást. A román hatóságok erre alapozva ösztönzik is a magyarokat erre.
Kultúra A dél-erdélyi magyar kulturális élet összeszűkül. Az egyházak szerepe nő. A Gyulafehérvári Római Katolikus Egyház 86 plébániát működtet, az Erdélyi Református Egyházkerület 205 egyházközséget, az unitáriusok és az evangélikusok is fenntartják közösségeiket. A katolikus egyház központja Gyulafehérvár marad, miközben az egyházmegye kétharmada Magyarországhoz kerül. Dél-Erdélyben a Királyhágó–melléki Református Egyházkerület hat egyházmegyéjéből kettő működik. Az Arad központú magyar evangélikus egyházkerület Erdély felosztásával négy egyházközséget veszít, míg a Brassó központú híveinek többsége egy tömbben, a Barcaságban él. Az unitáriusok fele kerül Dél-Erdélybe, a püspöki székhely Kolozsváron marad az egyházi vagyon nagyobb részével, ezért középiskolájukat és a teológiai akadémiát is Észak-Erdélyben tartják fenn. A dél-erdélyi unitáriusokat a tordai központtal megalakult Képviselő Tanács vezeti és képviseli. Mivel Románia megszünteti az állami iskolákban az anyanyelvű oktatást, és azt csak a hitvallásos iskolákban engedélyezi, az iskolafenntartás terhe az egyházakra hárul. Az iskolák igen szűkös anyagi feltételek közt működnek. Minden erőfeszítés ellenére a magyar tanulók alig felének biztosított az anyanyelvű oktatás. 1942 végén a dél-erdélyi magyaroknak egy teológiai akadémiájuk, két gazdasági, három kereskedelmi és négy tanonciskolájuk van. Alsóbb szinten 7 kisdedóvóban, 179 általános iskolában és 15 középiskolán folyik anyanyelvű oktatás. A képesítés nélküli tanítók ürügyén – mivel a képzett tanítók többsége Észak-Erdélybe menekül – az iskolákat a nyilvánosság jogának megvonása, bezárása fenyegeti. Az állam előszeretettel foglalja le a magyar középiskolák épületeit és létesít bennük hadikórházakat.
1941. június elején a kormány bizalmas körrendeletben intézkedik arról, hogy tiltsák be a magyar nyelv nyilvános használatát. A magyar könyvkiadást felszámolják, a magyar lapokat 1942-ben betiltják, csak 1943-ban engedélyezik újra az Erdélyi Gazda és a Havi Szemle megjelenését.
Gazdasági és politikai diszkrimináció
A kis- és középbirtokosok gazdasági felszerelésüket, állatállományukat, földjeiket még 1941-ben birtokolják. A Nagyenyed központú Kisegítő Takarékpénztár, a brassói Népbank mellé tömörült magyar pénzintézetek és a Hangya szövetkezeti központ eredményesen működik. A Népközösségen belül, de teljesen önállóan végzi munkáját az ugyancsak Nagyenyed központú Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, azonban a zaklatások miatt tulajdonképpeni feladatát, a gazdaképzést nem tudja megszervezni.
A román kormányzat már 1941-ben célul tűzi ki a magyarság teljes anyagi tönkretételét. Megkezdődnek a sorozatos állat- és termékrekvirálások. Az ipari üzemek elbocsátják magyar alkalmazottjaikat, az ipartestületekben nincs magyar képviselet. A magyarság képviselete a helyi adminisztrációban alacsony, a központi államhatalmi intézményekben pedig teljesen hiányzik. A közszükségleti cikkek elosztásánál a magyarok hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. Túladóztatják az iparosokat, az ügyvédeket, az orvosokat, a kereskedőket. Szabotázsakciók címén bírósági eljárások folynak, önkényesen bírságolnak, sok magyart bebörtönöznek. A magyarokat nagyobb arányban viszik katonának, illetve munkaszolgálatra. A román menekültek elszállásolásával is leginkább őket terhelik, a közmunkákban is gyakrabban veszik igénybe őket. Korlátozzák a határ menti ingatlanforgalmat. A katonai parancsnokságok bizonyos körzetekben különböző tilalmakat vezetnek be. Az utazási tilalom mindvégig fennáll. A határ menti 20 km-es körzetben az egyik településből a másikba való jutást csendőri engedélyhez kötik.
Magyar érdekvédelem
1940. november 4-én alakul meg Nagyenyeden a Romániai Magyar Népközösség. A párt elnökének Gyárfás Elemért, alelnöknek Szász Pált választják. A vezetők közti ellentétek zavarják a szervezet munkáját, de legfőképp a gyülekezési az utazási szabadság hiánya, a levelek és a sajtó cenzúrája. A Népközösség aktivistái a központi és a helyi irodákon keresztül – a lehetőségekhez mérten – próbálják megoldani a nemzetiségi jogsérelmeket. Folyamatosan tájékoztatják a brassói és az aradi konzulátusokat a magyarság jogi helyzetéről.
Brassói központtal hozzák létre 1941 februárjában a magyarság jogvédelmére a vegyes tiszti bizottságot, melynek tagjait a német és az olasz kormány nevezi ki. A bizottsághoz küldött panaszok 70 százalékát nem oldják meg, a panaszosok kitérő válaszokat kapnak. Az 1518 panasz 16 százaléka kerül megoldásra. Ezek fele különféle bántalmazással, kultúrával, közellátással és földdel kapcsolatos. 1942 májusában a román kormányzat elhatározza a magyar falvak kiéheztetését, a magyar tulajdon teljes felszámolását. Ellenállás esetére számolnak a fegyveres erőszak alkalmazásával is. Szerencsére a terv megvalósítását a vegyes tiszti bizottság megakadályozza. Dél-Erdély magyartalanítása meghiúsul, de 1943-ban és 1944-ben a magyarság helyzete tovább romlik.
Észak-Erdély népessége
Az 1941-es magyar népszámlálás idején 2 578 100 lakost vettek nyilvántartásba. A nemzetiségi bevallás szerint az észak-erdélyi magyarság száma ekkor 1 380 500 (53,54 százalék), míg a románoké 1 029 000 (39,9 százalék). Rónai András, az 1941-es magyar népszámlálás egyik szervezője írja, hogy Teleki Pál miniszterelnök külön utasítására törekedni kellett a nemzetiség és az anyanyelv korrekt megállapítására, a népszámlálást szigorú szakmai ellenőrzés mellett végezték. Felhívták a számlálóbiztosok figyelmét arra, hogy „a nemzetiség nem tévesztendő össze az állampolgársággal, és nem egyezik szükségképpen az anyanyelvvel, de nem egyértelmű a származással sem”. A korrekt, pontos népszámlálás biztosítására a kérdéseket kötelező módon a „megszámlált nyelvén” tették fel, ezért a nemzetiségek nyelvét ismerő számlálóbiztosokat alkalmaztak. Hogy valaki milyen nemzetiségűnek tartja magát, azt csak a számba vett személy határozhatta meg. Észak-Erdély magyarságának száma – a spontán, részben erőszakolt népességcsere által – ugrásszerűen gyarapodott. Dél-Erdélyből 1940 őszétől 1941. január végéig a Külföldieket Ellenőrző Központi Bizottság nyilvántartása szerint 100 ezer magyar települt Észak-Erdélybe. Nem tudjuk, hányan térhettek haza azok közül, akik 1918 és 1923 között menekültek Magyarországra. Bizonyára a 197 000 eltávozottból több tízezren tértek vissza a felszabadult Észak-Erdélybe. Mivel Észak-Erdélyben hiányzott a képzett tisztviselői kar, számolnunk kell néhány ezer anyaországi magyar letelepedésével is. Az Óromániában élő magyarok többsége – mintegy 60 ezren – telepedett Észak-Erdélybe.
Észak-Erdélyből elmenekült románok
Az Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe, Romániába költöző románok száma a magyar népszámlálás szerint legalább 150–200 ezer főre tehető. Ők többnyire 1918 után kerültek Észak-Erdélybe Románia tudatos telepítési, románosítási politikájának eredményeképp. Bárdi Nándor írja: „Romániában 34 000 családot telepítettek a Partiumban és a Bánságban létrehozott új falvakba. 1930-ban 245 000 olyan lakója volt Erdélynek, aki nem abban a régióban született.” Sokan telepedtek le az 1921-es földreformkor kisajátított magyar birtokokra. A telepes falvak többségét a magyar–román határ közelében, Észak-Erdélyben, a Partiumban hozták létre. A román állam az etnikai arányok erőszakos megváltoztatását a magyar határ közelében, a Partiumban, Nagyvárad, Nagybánya és Máramarossziget környékén kezdte.
A románosítás másik célpontja a túlnyomórészt magyar és német lakosságú erdélyi városok. Erdély városaiban a románok számaránya 1910-ben 23,1 százalék. Rónai András azt írja, hogy Erdélyben nem volt „egyetlen román alapítású város sem”. Szerinte a Romániához csatolt területeken a városi lakosság 62 százaléka volt magyar, 16 német és mindössze 19 százaléka román. Tény, hogy alig tíz év alatt a masszív románosítás eredményeképp a magyarok aránya 1930-ra 45 százalékra esett vissza. Ennek magyarázata, hogy kb. 50 ezren Magyarországra menekültek, és ugyanennyien falvakra költöztek. Az arányok változását elősegítette még, hogy időközben tíz települést, köztük nyolc román többségűt emeltek városi rangra. Mindezek mellett zajlott a nagyszámú óromániai betelepítése, ezt bizonyítja az 1930-as népszámlás, amely szerint az erdélyi városokban 120 ezer óromániai születésű személy élt. Csak egyetlen városban, Temesváron emelkedett a magyarság számaránya. A városokba telepített román lakosság jelentős része a magyar tisztviselők, vasúti dolgozók munkahelyét foglalta el, nyelvvizsga ürügyén azok munkahely nélkül maradtak. Az új telepes románok közül került ki a csendőrség és a katonai alakulatok állománya is. Az elbocsátott magyarokkal szembeni arroganciát tükrözi Nicolae Iorga, a nagy román történész, egyetemi tanár és ellenzéki képviselő 1924-ben tartott beszéde a román parlamentben. Ez alkalomból Iorga még a kormánypárt tomboló tetszését is elnyerte. Hihetetlennek tűnik, hogy az elbocsátások, üzleteik, földjük kisajátítása miatt jogosan tiltakozókat a román nép felháborodásával fenyegetik: „Aki ebben az országban az 1919. december 9-i párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa.” Ez tükrözi a korabeli román demokrácia színvonalát, valamint hogy Románia már a Trianon utáni években sem veszi komolyan a kisebbségi jogokat garantáló nemzetközi szerződések betartását.
Kádár Gyula
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 10.
Háló találkozó Nagykárolyban
Jó hangulatú, lelkileg feltöltődést nyújtó találkozót tartottak szombaton a nagykárolyi Háló tagjai szombaton.
A találkozó előadásainak a Kalazanci Szent József templom volt a helyszíne
A házigazdákon kívül Budapestről, Szatmárnémetiből, Nagybányáról, Nagyváradról, Temesvárról, Avasújvárosból, Felsőbányáról, Máramarosszigetről, Nagyszalontáról, Gencsről és Kaplonyból érkeztek résztvevők a IX. Nagykárolyi Háló Találkozóra. 83 személy gyűlt össze, hogy előadásokat hallgasson, a hit családon belüli szerepének fontosságáról beszélgessen, régi ismerősökkel találkozzon. Pakulár Judith, a nagykárolyi Háló csoport egyik vezéralakja a szombati találkozót értékelve kifejtette, a visszajelzések alapján azt tapasztalta, minden résztvevő nagyon jól érezte magát, sőt az az ötlet is felvetődött, hogy a jövőben több napos, és akár regionális, partiumi szintű legyen a találkozó. „Az elmúlt évek rutinosabbá tettek minket, szervezőket. A hit átadása a családban, ezt a tematikát dolgoztuk fel a munkacsoportokban. Nagyon örülök, hogy eljöttek és jól érezték magukat vendégeink és előadóink. Ferenc pápa szombatra meghirdetett böjt- és imanapjához is sikerült csatlakoznunk, ami szintén emelte az összetartozás érzését” — hangsúlyozta Judith.
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)
Jó hangulatú, lelkileg feltöltődést nyújtó találkozót tartottak szombaton a nagykárolyi Háló tagjai szombaton.
A találkozó előadásainak a Kalazanci Szent József templom volt a helyszíne
A házigazdákon kívül Budapestről, Szatmárnémetiből, Nagybányáról, Nagyváradról, Temesvárról, Avasújvárosból, Felsőbányáról, Máramarosszigetről, Nagyszalontáról, Gencsről és Kaplonyból érkeztek résztvevők a IX. Nagykárolyi Háló Találkozóra. 83 személy gyűlt össze, hogy előadásokat hallgasson, a hit családon belüli szerepének fontosságáról beszélgessen, régi ismerősökkel találkozzon. Pakulár Judith, a nagykárolyi Háló csoport egyik vezéralakja a szombati találkozót értékelve kifejtette, a visszajelzések alapján azt tapasztalta, minden résztvevő nagyon jól érezte magát, sőt az az ötlet is felvetődött, hogy a jövőben több napos, és akár regionális, partiumi szintű legyen a találkozó. „Az elmúlt évek rutinosabbá tettek minket, szervezőket. A hit átadása a családban, ezt a tematikát dolgoztuk fel a munkacsoportokban. Nagyon örülök, hogy eljöttek és jól érezték magukat vendégeink és előadóink. Ferenc pápa szombatra meghirdetett böjt- és imanapjához is sikerült csatlakoznunk, ami szintén emelte az összetartozás érzését” — hangsúlyozta Judith.
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)
2013. november 16.
AZ ÖSSZEFOGÁS NAPJA
Magyar Szórvány Napja: a cél, hogy magunk dönthessünk a minket érintő kérdésekről
A székelyek és a szórványban élők ismerik gondjait, és tudják, hogy közösen tudnak előrelépni - hangzott el Nagyenyeden, az RMDSZ rendezvényén.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 10. Kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor születésének napját az összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjává nyilvánította. Első ízben Déván, tavaly Brassóban, idén pedig Nagyenyeden kerül sor a Szövetség központi rendezvényére. A Magyar Szórvány Napján számos eseménnyel készülnek Temes, Arad, Hunyad, Krassó-Szörény megyékben, valamint Nagybányán, Besztercén és Máramarosszigeten is ünnepelnek ezen a napon. Az RMDSZ központi rendezvényén a szórványkonferencia kezdetét a Fehér megyei szervezet által működtetett Dr. Szász Pál közösségi ház új szárnyának felavatása előzte meg.
Kelemen Hunor szövetségi elnök a Nagyenyeden megszervezett Magyar Szórvány Napján köszöntő beszédében elmondta, hogy az RMDSZ harmadik alakommal ünnepli a szórványban élők napját. Az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy a Szövetség javaslatára, a Magyar Állandó Értekezlet határozatának értelmében idén először az egész Kárpát-medence ünnepel november 15-én.
“Az idei évet Bethlen Gábor és Kós Károly évnek jelöltük meg magunk számára, mert úgy véljük, szükséges a nagy transzilván örökséget újra elővenni, átgondolni, értelmezni és újraértelmezni, a közösségi munkában hasznosítani” – mutatott rá a szövetségi elnök.
Hozzátette: “szolidárisnak kell lennünk egymással, oda kell figyelnünk egymás gondjaira, és segítenünk kell azok megoldásában. Természetesen más kihívások előtt állnak a tömbben élők, és mások előtt a szórványban élő magyar emberek, de a cél közös: hogy mi magunk dönthessünk a bennünket érintő kérdésekben. Ezért a célért áldozatot kell vállalnunk, ezért a célért dolgoznunk kell, mindannyiunknak. Látszólag a tömbben és a szórványban élő magyar közösségek érdekei ellentétesek. Ez téves, hamis meglátás. Vannak, akik ezt a látszatot keltik, erőltetik, ideológiai alapot próbálnak alája építeni. Szerencsétlen kísérlet ez, szembeállítani ezeket a törekvéseket semmilyen eredményre nem vezet. Én ennek pontosan az ellenkezőjét állítom, azt mondom, hogy végső soron egymást erősíti, erősíteni tudja a Székelyföldön és szórványban élő közösség. Kötelessége ezt így tenni, mert egymásra vagyunk utalva” – mutatott rá az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor hozzátette: “ellenzékben vagyunk, a közösséggel szemben viszont nem voltunk, nem lehetünk és nem is leszünk soha ellenzékben. Nekünk minden körülmények között építenünk kell közös otthonunkat, építményeinkhez hozzáteszünk egy-egy téglát, folytatjuk az utunk, vagy éppen új utat építünk ott, ahol még nincsen, hogy magyar közösségük megmaradjon szülőföldjén”. “A Romániai Magyar Demokrata Szövetség és partnerei évente 364 napon át cselekszenek a szórványban élőkért és dolgozókért, a mai napon, a 365. napon ünnepelünk” – hangzott el Kovács Péter RMDSZ főtitkár köszöntő beszédében a nagyenyedi eseményen. Az RMDSZ főtitkára úgy véli, hogy szórványról beszélni divat lett számos közéleti szereplő és szervezet köreiben az elmúlt évek során, és sajnálatát fejezte ki a felől, hogy az ilyen jellegű divatos beszélgetéseknek nem volt semmilyen konstruktív hozadéka, amely a szórványban élő magyar közösség mindennapjain könnyített volna.
“Úgy gondolom, hogy itt Erdélyben az RMDSZ és partnerei az egyedüli olyan szervezetek, amelyek cselekszenek is a szórványért. Évről-évre megnézzük mi történt az elmúlt egy évben és közösen határozzuk meg azt az irányvonalat, amely mentén cselekedni, tenni kell” – hangsúlyozta Kovács Péter ünnepi beszédében. “Kapaszkodót tudunk nyújtani minden magyar embernek, hiszen sorra jöttek létre a magyar anyanyelvű oktatási intézményeink, és nem telik el egy olyan év, hogy ne jöjjön egy újabb létre” – mutatott rá a Szövetség főtitkára, továbbá ismertette az RMDSZ azon kulturális programjait, amelyek keretén belül közösen, a helybéli civil szervezetekkel, szülőkkel együtt dolgoztak azért, hogy szórványban biztosítva legyen az utánpótlás.
Ladányi Árpád, az RMDSZ Fehér Megyei Szervezetének elnöke köszöntő beszédében felhívta a figyelmet az iskolák, egyházak és közösségi intézmények fontosságára, amelyeknek a szerepe a magyarságtudat megtartása és erősítése a közösség életében.
“Csak az a magyar szórványközösség képes saját magát megtartani, amelyben a szervezett intézmények magyar közösségi tevékenységet fejtenek ki. Azonban ilyen intézményeket kizárólag az a közösség tarthat el, amely gazdaságilag önálló, amelynek tagjai gazdaságilag függetlenek és saját lábukon állnak. Azok a magyar szórványközösségek, amelyek elszegényednek, megbomlanak, szervezetlenné válnak. A szórványban élő magyarok más magyar ajkú emberrel ritkán vagy egyáltalán nem találkozunk a hétköznapokban és ezért a magyar nyelv használata jelentősen beszűkül, magyarságunk megtartását, nemzeti öntudatunk erősítését, magyar nyelvünk használatát magyar iskoláink, egyházaink és közösségi tevékenységeink biztosítják” – hangsúlyozta Ladányi Árpád.
Oktatás a szórványban
Az “Oktatás a szórványban” című panelt Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója moderálta, amelynek keretén belül Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkár-helyettese előadásában az RMDSZ regionális oktatáspolitikájának gyakorlatba ültetéséről beszélt. Az oktatási ügyekért felelős főtitkár-helyettes prezentációjában elmondta, hogy a magyar nyelvű oktatás ügye ezekben az esztendőkben új szakaszba érkezett: egyrészt jogi szempontból, hiszen a három éve megszületett oktatási törvény, amely minden eddiginél több ponton tartalmazza azokat a tételeket, amelyeket az erdélyi magyarság érdekvédelmi képviseletén keresztül szükségesnek és továbbra is napirenden tart, másrészt, számos jótékony megvalósításon túl van a magyar közösség.
“Sok minden között említeni szeretném – ma, a szórvány napján – a szórványkollégiumokat. Akik felépítették ezeket: alapítványok, egyházak, helyi közösségek, a politikai képviselet területi szervezetei. Aradtól Brassóig, Válaszúttól Zsobokig már nagyrészt megvalósultak és megerősödtek azok az intézetek, amelyek, ha szükséges, széles határból gyűjtik össze és iskoláztatják a magyar gyermekeket, magyar nyelven” – hangsúlyozta Magyari Tivadar a helyi közösségek példaértékű megvalósításait, majd ezt követően ismertette a szórványmegyék oktatási helyzetét.
„Láttuk azt, hogy a problémák, bár általánosan leírhatók és elemezhetők, helyről helyre, régióról régióra másképpen alakulnak, eltérő jellegű kihívásokat jelentenek. Miután pontosan tudjuk, hogy mi van az oktatásunkkal, arra a kérdésre, hogy az adott helyzetben mit kell tenni, az elkövetkező egy-két évben, valamint hosszabb távon, elsősorban helyi válaszokat és megoldásokat kell keresni, illetve helyi cselekvésprogramokat kell kidolgozni” – szögezte le Magyari Tivadar. Az RMDSZ főtitkárhelyettese ismertette az RMDSZ Főtitkárságának azon kezdeményezését, amely rövid-, és középtávú regionális oktatási tervek kidolgozását javasolta a helyi szakmabeliek és a szakmai szervezetek segítségével, egy széles társadalmi konzultáció keretén belül.
Király András oktatási államtitkár "Anyanyelvi oktatás: feladatok, felelősségek és tennivalók" címmel tartott előadásában egy komoly és konstruktív oktatáspolitika fontosságát hangsúlyozta.
”Annak érdekében, hogy ne legyünk kevesebben, nagyon jó oktatáspolitikával, stratégiával és iskolákkal kell rendelkeznünk. Az oktatást nem lehet úgy megközelíteni, hogy az a pedagógus feladata, hiszen csak akkor tudunk megfelelő megoldásokat találni, ha partnerként bevonjuk ebbe a közösségeket annak érdekében, hogy hatékony oktatásunk legyen” – mutatott rá az államtitkár. Ezt követően Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója “Tanárnak, diáknak és szülőnek lenni ma, Erdélyben, szórványban” címmel tartott előadást.
Együtt, tovább: Az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerség
A Magyar Szórvány Napja keretén belül sorra kerülő szórványkonferencia második paneljében Tamás Sándor, Kovászna megyei tanácselnök, Zonda Erika, a Hargita Megye Tanácsának programigazgatója, a Székely-Szórvány kapcsolatokért felelős munkatársa, Winkler Gyula, EP-képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke, Décsei Attila, a Beszterce-Naszód megyei RMDSZ elnök és Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő szólaltak fel.
Kelemen Hunor szövetségi elnök az „Együtt, tovább: Az Összetartozunk Székelyföld-Szórvány Partnerségi Program” címet viselő panel felvezetőjében elmondta: nagyon fontosak azok az együttműködések, ahol az Erdélyben együtt elő magyar közösségek összekapcsolása a cél. “Ezt az együttműködést az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerség alapozta meg, amelynek üzenete az összefogás volt, a közös céljainkat külön-külön nem tudjuk elérni, együtt kell tennünk mindezért”- hangzott el Kelemen Hunor felvezetőjében.
“Szeretem az egyenes beszédet. Sokan mondják azt, hogy mi, székelyföldiek nem értjük, hogy mi történik a szórványban, valamint mi is úgy gondoljuk, hogy a szórvány nem érti, mindazt, ami bennünket vesz körül. Ez nem igaz, hiszen folyamatosan kapcsolatban vagyunk, tudunk egymás gondjairól és legfőképp tudjuk, hogy közösen tudunk előre lépni” – hangsúlyozta Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke, majd hozzátette: a szórványban élőknek, nem első sorban anyagi támogatásra van szükségük, hanem sokszor egy jó szóra nagyobb igényt tartanak. A Kovászna Megyei Tanács elnöke úgy vélte, hogy a székely-szórvány partnerkapcsolatokat bővíteni kell, így a magyarországi testvérkapcsolatok bevonását szorgalmazta. „Láttuk azt, hogy a problémák, bár általánosan leírhatók és elemezhetők, helyről helyre, régióról régióra másképpen alakulnak, eltérő jellegű kihívásokat jelentenek. Miután pontosan tudjuk, hogy mi van az oktatásunkkal, arra a kérdésre, hogy az adott helyzetben mit kell tenni, az elkövetkező egy-két évben, valamint hosszabb távon, elsősorban helyi válaszokat és megoldásokat kell keresni, illetve helyi cselekvésprogramokat kell kidolgozni” – szögezte le Magyari Tivadar. Az RMDSZ főtitkárhelyettese ismertette az RMDSZ Főtitkárságának azon kezdeményezését, amely rövid-, és középtávú regionális oktatási tervek kidolgozását javasolta a helyi szakmabeliek és a szakmai szervezetek segítségével, egy széles társadalmi konzultáció keretén belül.
Király András oktatási államtitkár "Anyanyelvi oktatás: feladatok, felelősségek és tennivalók" címmel tartott előadásában egy komoly és konstruktív oktatáspolitika fontosságát hangsúlyozta.
”Annak érdekében, hogy ne legyünk kevesebben, nagyon jó oktatáspolitikával, stratégiával és iskolákkal kell rendelkeznünk. Az oktatást nem lehet úgy megközelíteni, hogy az a pedagógus feladata, hiszen csak akkor tudunk megfelelő megoldásokat találni, ha partnerként bevonjuk ebbe a közösségeket annak érdekében, hogy hatékony oktatásunk legyen” – mutatott rá az államtitkár. Ezt követően Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója “Tanárnak, diáknak és szülőnek lenni ma, Erdélyben, szórványban” címmel tartott előadást.
“Úgy érzem, hogy sikerült hozzájárulni az elmúlt években a Szövetség legfontosabb célkitűzésének megvalósításához, azaz kivettük részünket a közösségépítésből, hiszen a székely-szórvány együttműködés újból és újból bizonyítja, hogy a szórványban élők számára identitást erősít és önbizalmat ad, ugyanakkor a székelyföldiek is arról számolnak be, hogy élménnyel gazdagodnak és egyre fontosabb számukra ez a partnerség, amely az RMDSZ szórvány cselekvési terve egyik legfontosabb elemének tekinthető" – fogalmazott Winkler Gyula EP-képviselő.
Tamás Sándorral egyetértve, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke is a háromszögesítést, a magyarországi testvérkapcsolatok bevonását szorgalmazta. A hálózatok szerepének felértékelődése kapcsán az EP-képviselő elmondta, hogy az RMDSZ szórvány cselekvési terve és a székely-szórvány együttműködés is erre a huszonegyedik századi kihívásra válaszol, vagyis a hálózatépítésre teszi a hangsúlyt. Winkler Gyula, utalva a szövetségi elnök évértékelőként is felfogható beszédére, javasolta, hogy a Magyar Szórvány Napja mindig adjon alkalmat az éves tevékenység mérlegének megvonására és a következő év legfontosabb céljainak megfogalmazására.
Zonda Erika, a Hargita Megyei Tanácsának Székely-Szórvány programigazgatója előadásában ismertette azokat a sikeres programokat, amelyeket Hargita megye a szórványban élő magyar közösségekkel együtt bonyolít le, majd ezt követően az idei év legnagyobb megvalósítását mutatta be: “A Krassó–Szörény megyével megvalósítandó partnerségi kapcsolat új dimenziót nyit partnerségeinkben”.
“A Beszterce-Naszód megyei szórványmagyarság mindig kitartott azon elv mellett, miszerint csak közösen tudunk előrelépni és tenni az érdekeink érvényesítése terén, és ezt bizonyította minden választási kampány alkalmával is. Megyénkben a magyarság 90 százaléka támogatja érdekvédelmi szervezetünket. Ezt a bizalmat szeretnénk meghálálni azáltal, hogy minden szinten, kulturális, szociális, jogi téren a besztercei magyarság gondjainak megoldására törekszünk” – ismertette Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce- Naszód megyei szervezetének elnöke a panel utolsó előtti előadásában.
Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője beszédében áttekintette a Szövetség szórványprogramjait, ismertette: “Az RMDSZ első évtizedében aktív szerepet vállalt a közösségek megszervezésében, folyamatosan támogatta a szórványban működő civil szervezetek, a magyar történelmi egyházak és felekezetek, a magyar civil és szakmai szervezetek, valamint az érdekképviselet együttműködését. Második évtizedében a Magyar Házak és oktatási központok létrehozására került a hangsúly, megőrizve a közösségépítés kiemelt támogatását. Az RMDSZ szórványpolitikája segítségével jelentős infrastrukturális befektetéseket végeztünk a magyar nyelvű oktatási és kulturális intézményi hálózat fejlesztésére, hozzájárultunk az államosított ingatlanok és javak visszaszolgáltatásának folyamatához”. A képviselő a harmadik évtized céljairól elmondta, hogy a kapcsolatok és hálózatok kerültek előtérbe.
“Az Összetartozunk székely-szórvány partnerség kialakítása a közösségi szolidaritás megnyilvánulását jelentette, a Székelyföldi és szórványban élő közösségek egymásra figyelését és együttműködését jelenti. A kialakított hálózatok nem csupán székely és szórvány közösségeket kapcsolták össze, hanem utat nyitottak a határon átívelő kapcsolatok irányába is. Az Európai Unió rendszerében a kapcsolatok és partnerségek által tudunk többletértéket előállítani” – zárta beszédét a képviselő.
A nagyenyedi szórványkonferencián Zonda Erika, a Hargita Megye Tanácsának programigazgatója és Bálint Mihály, az RMDSZ Krassó-Szörényi elnöke aláírták a Hargita és Krassó-Szörény megyék közötti partnerséget. Ezt követően Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese bemutatta Az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerségi Program kiadványát.
Kerekes Hajnal, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének ügyvezető elnöke az Áprily estek emlékkönyv és a Szent István napok a Fehér megyei mélyszórvány templomokban című kiadványt ismertette a jelenlévőkkel. Zárónyilatkozat A Magyar Szórvány Napjának záró momentumát képezte annak a közös zárónyilatkozatnak elfogadása, amelyet Winkler Gyula EP-képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke ismertetett.
“A zárónyilatkozat az RMDSZ XI., csíkszeredai kongresszusa által meghatározott feladatok teljesítése mentén kimondja, hogy a közösségi autonómiaformák létrehozása és a kulturális autonómia megvalósítása csak a Székelyföldön, a szórványban és az interetnikus környezetben élő magyar emberek szolidáris cselekvése által lehetséges” – mutatott rá Winkler Gyula európai parlamenti képviselő. “A mai nagyenyedi, erdélyi és Kárpát-medencei Magyar Szórvány Napjának ünneplése szorosan kapcsolódik az elmúlt időszak erdélyi kezdeményezéseihez, amelyek a közösségi szolidaritás erejét bizonyítják. A Székelyek Nagy Menetelése, a régióátszervezéssel kapcsolatos helyi népszavazásokért gyűjtött nagyszámú aláírás, valamint ma, a Magyar Szórvány Napjának megünneplése Szövetségünk politikai cselekvésének széles közösségi alapjait bizonyítják” – hangsúlyozta Winkler Gyula, majd a záróny
Magyar Szórvány Napja: a cél, hogy magunk dönthessünk a minket érintő kérdésekről
A székelyek és a szórványban élők ismerik gondjait, és tudják, hogy közösen tudnak előrelépni - hangzott el Nagyenyeden, az RMDSZ rendezvényén.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 10. Kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor születésének napját az összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjává nyilvánította. Első ízben Déván, tavaly Brassóban, idén pedig Nagyenyeden kerül sor a Szövetség központi rendezvényére. A Magyar Szórvány Napján számos eseménnyel készülnek Temes, Arad, Hunyad, Krassó-Szörény megyékben, valamint Nagybányán, Besztercén és Máramarosszigeten is ünnepelnek ezen a napon. Az RMDSZ központi rendezvényén a szórványkonferencia kezdetét a Fehér megyei szervezet által működtetett Dr. Szász Pál közösségi ház új szárnyának felavatása előzte meg.
Kelemen Hunor szövetségi elnök a Nagyenyeden megszervezett Magyar Szórvány Napján köszöntő beszédében elmondta, hogy az RMDSZ harmadik alakommal ünnepli a szórványban élők napját. Az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy a Szövetség javaslatára, a Magyar Állandó Értekezlet határozatának értelmében idén először az egész Kárpát-medence ünnepel november 15-én.
“Az idei évet Bethlen Gábor és Kós Károly évnek jelöltük meg magunk számára, mert úgy véljük, szükséges a nagy transzilván örökséget újra elővenni, átgondolni, értelmezni és újraértelmezni, a közösségi munkában hasznosítani” – mutatott rá a szövetségi elnök.
Hozzátette: “szolidárisnak kell lennünk egymással, oda kell figyelnünk egymás gondjaira, és segítenünk kell azok megoldásában. Természetesen más kihívások előtt állnak a tömbben élők, és mások előtt a szórványban élő magyar emberek, de a cél közös: hogy mi magunk dönthessünk a bennünket érintő kérdésekben. Ezért a célért áldozatot kell vállalnunk, ezért a célért dolgoznunk kell, mindannyiunknak. Látszólag a tömbben és a szórványban élő magyar közösségek érdekei ellentétesek. Ez téves, hamis meglátás. Vannak, akik ezt a látszatot keltik, erőltetik, ideológiai alapot próbálnak alája építeni. Szerencsétlen kísérlet ez, szembeállítani ezeket a törekvéseket semmilyen eredményre nem vezet. Én ennek pontosan az ellenkezőjét állítom, azt mondom, hogy végső soron egymást erősíti, erősíteni tudja a Székelyföldön és szórványban élő közösség. Kötelessége ezt így tenni, mert egymásra vagyunk utalva” – mutatott rá az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor hozzátette: “ellenzékben vagyunk, a közösséggel szemben viszont nem voltunk, nem lehetünk és nem is leszünk soha ellenzékben. Nekünk minden körülmények között építenünk kell közös otthonunkat, építményeinkhez hozzáteszünk egy-egy téglát, folytatjuk az utunk, vagy éppen új utat építünk ott, ahol még nincsen, hogy magyar közösségük megmaradjon szülőföldjén”. “A Romániai Magyar Demokrata Szövetség és partnerei évente 364 napon át cselekszenek a szórványban élőkért és dolgozókért, a mai napon, a 365. napon ünnepelünk” – hangzott el Kovács Péter RMDSZ főtitkár köszöntő beszédében a nagyenyedi eseményen. Az RMDSZ főtitkára úgy véli, hogy szórványról beszélni divat lett számos közéleti szereplő és szervezet köreiben az elmúlt évek során, és sajnálatát fejezte ki a felől, hogy az ilyen jellegű divatos beszélgetéseknek nem volt semmilyen konstruktív hozadéka, amely a szórványban élő magyar közösség mindennapjain könnyített volna.
“Úgy gondolom, hogy itt Erdélyben az RMDSZ és partnerei az egyedüli olyan szervezetek, amelyek cselekszenek is a szórványért. Évről-évre megnézzük mi történt az elmúlt egy évben és közösen határozzuk meg azt az irányvonalat, amely mentén cselekedni, tenni kell” – hangsúlyozta Kovács Péter ünnepi beszédében. “Kapaszkodót tudunk nyújtani minden magyar embernek, hiszen sorra jöttek létre a magyar anyanyelvű oktatási intézményeink, és nem telik el egy olyan év, hogy ne jöjjön egy újabb létre” – mutatott rá a Szövetség főtitkára, továbbá ismertette az RMDSZ azon kulturális programjait, amelyek keretén belül közösen, a helybéli civil szervezetekkel, szülőkkel együtt dolgoztak azért, hogy szórványban biztosítva legyen az utánpótlás.
Ladányi Árpád, az RMDSZ Fehér Megyei Szervezetének elnöke köszöntő beszédében felhívta a figyelmet az iskolák, egyházak és közösségi intézmények fontosságára, amelyeknek a szerepe a magyarságtudat megtartása és erősítése a közösség életében.
“Csak az a magyar szórványközösség képes saját magát megtartani, amelyben a szervezett intézmények magyar közösségi tevékenységet fejtenek ki. Azonban ilyen intézményeket kizárólag az a közösség tarthat el, amely gazdaságilag önálló, amelynek tagjai gazdaságilag függetlenek és saját lábukon állnak. Azok a magyar szórványközösségek, amelyek elszegényednek, megbomlanak, szervezetlenné válnak. A szórványban élő magyarok más magyar ajkú emberrel ritkán vagy egyáltalán nem találkozunk a hétköznapokban és ezért a magyar nyelv használata jelentősen beszűkül, magyarságunk megtartását, nemzeti öntudatunk erősítését, magyar nyelvünk használatát magyar iskoláink, egyházaink és közösségi tevékenységeink biztosítják” – hangsúlyozta Ladányi Árpád.
Oktatás a szórványban
Az “Oktatás a szórványban” című panelt Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója moderálta, amelynek keretén belül Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkár-helyettese előadásában az RMDSZ regionális oktatáspolitikájának gyakorlatba ültetéséről beszélt. Az oktatási ügyekért felelős főtitkár-helyettes prezentációjában elmondta, hogy a magyar nyelvű oktatás ügye ezekben az esztendőkben új szakaszba érkezett: egyrészt jogi szempontból, hiszen a három éve megszületett oktatási törvény, amely minden eddiginél több ponton tartalmazza azokat a tételeket, amelyeket az erdélyi magyarság érdekvédelmi képviseletén keresztül szükségesnek és továbbra is napirenden tart, másrészt, számos jótékony megvalósításon túl van a magyar közösség.
“Sok minden között említeni szeretném – ma, a szórvány napján – a szórványkollégiumokat. Akik felépítették ezeket: alapítványok, egyházak, helyi közösségek, a politikai képviselet területi szervezetei. Aradtól Brassóig, Válaszúttól Zsobokig már nagyrészt megvalósultak és megerősödtek azok az intézetek, amelyek, ha szükséges, széles határból gyűjtik össze és iskoláztatják a magyar gyermekeket, magyar nyelven” – hangsúlyozta Magyari Tivadar a helyi közösségek példaértékű megvalósításait, majd ezt követően ismertette a szórványmegyék oktatási helyzetét.
„Láttuk azt, hogy a problémák, bár általánosan leírhatók és elemezhetők, helyről helyre, régióról régióra másképpen alakulnak, eltérő jellegű kihívásokat jelentenek. Miután pontosan tudjuk, hogy mi van az oktatásunkkal, arra a kérdésre, hogy az adott helyzetben mit kell tenni, az elkövetkező egy-két évben, valamint hosszabb távon, elsősorban helyi válaszokat és megoldásokat kell keresni, illetve helyi cselekvésprogramokat kell kidolgozni” – szögezte le Magyari Tivadar. Az RMDSZ főtitkárhelyettese ismertette az RMDSZ Főtitkárságának azon kezdeményezését, amely rövid-, és középtávú regionális oktatási tervek kidolgozását javasolta a helyi szakmabeliek és a szakmai szervezetek segítségével, egy széles társadalmi konzultáció keretén belül.
Király András oktatási államtitkár "Anyanyelvi oktatás: feladatok, felelősségek és tennivalók" címmel tartott előadásában egy komoly és konstruktív oktatáspolitika fontosságát hangsúlyozta.
”Annak érdekében, hogy ne legyünk kevesebben, nagyon jó oktatáspolitikával, stratégiával és iskolákkal kell rendelkeznünk. Az oktatást nem lehet úgy megközelíteni, hogy az a pedagógus feladata, hiszen csak akkor tudunk megfelelő megoldásokat találni, ha partnerként bevonjuk ebbe a közösségeket annak érdekében, hogy hatékony oktatásunk legyen” – mutatott rá az államtitkár. Ezt követően Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója “Tanárnak, diáknak és szülőnek lenni ma, Erdélyben, szórványban” címmel tartott előadást.
Együtt, tovább: Az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerség
A Magyar Szórvány Napja keretén belül sorra kerülő szórványkonferencia második paneljében Tamás Sándor, Kovászna megyei tanácselnök, Zonda Erika, a Hargita Megye Tanácsának programigazgatója, a Székely-Szórvány kapcsolatokért felelős munkatársa, Winkler Gyula, EP-képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke, Décsei Attila, a Beszterce-Naszód megyei RMDSZ elnök és Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő szólaltak fel.
Kelemen Hunor szövetségi elnök az „Együtt, tovább: Az Összetartozunk Székelyföld-Szórvány Partnerségi Program” címet viselő panel felvezetőjében elmondta: nagyon fontosak azok az együttműködések, ahol az Erdélyben együtt elő magyar közösségek összekapcsolása a cél. “Ezt az együttműködést az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerség alapozta meg, amelynek üzenete az összefogás volt, a közös céljainkat külön-külön nem tudjuk elérni, együtt kell tennünk mindezért”- hangzott el Kelemen Hunor felvezetőjében.
“Szeretem az egyenes beszédet. Sokan mondják azt, hogy mi, székelyföldiek nem értjük, hogy mi történik a szórványban, valamint mi is úgy gondoljuk, hogy a szórvány nem érti, mindazt, ami bennünket vesz körül. Ez nem igaz, hiszen folyamatosan kapcsolatban vagyunk, tudunk egymás gondjairól és legfőképp tudjuk, hogy közösen tudunk előre lépni” – hangsúlyozta Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke, majd hozzátette: a szórványban élőknek, nem első sorban anyagi támogatásra van szükségük, hanem sokszor egy jó szóra nagyobb igényt tartanak. A Kovászna Megyei Tanács elnöke úgy vélte, hogy a székely-szórvány partnerkapcsolatokat bővíteni kell, így a magyarországi testvérkapcsolatok bevonását szorgalmazta. „Láttuk azt, hogy a problémák, bár általánosan leírhatók és elemezhetők, helyről helyre, régióról régióra másképpen alakulnak, eltérő jellegű kihívásokat jelentenek. Miután pontosan tudjuk, hogy mi van az oktatásunkkal, arra a kérdésre, hogy az adott helyzetben mit kell tenni, az elkövetkező egy-két évben, valamint hosszabb távon, elsősorban helyi válaszokat és megoldásokat kell keresni, illetve helyi cselekvésprogramokat kell kidolgozni” – szögezte le Magyari Tivadar. Az RMDSZ főtitkárhelyettese ismertette az RMDSZ Főtitkárságának azon kezdeményezését, amely rövid-, és középtávú regionális oktatási tervek kidolgozását javasolta a helyi szakmabeliek és a szakmai szervezetek segítségével, egy széles társadalmi konzultáció keretén belül.
Király András oktatási államtitkár "Anyanyelvi oktatás: feladatok, felelősségek és tennivalók" címmel tartott előadásában egy komoly és konstruktív oktatáspolitika fontosságát hangsúlyozta.
”Annak érdekében, hogy ne legyünk kevesebben, nagyon jó oktatáspolitikával, stratégiával és iskolákkal kell rendelkeznünk. Az oktatást nem lehet úgy megközelíteni, hogy az a pedagógus feladata, hiszen csak akkor tudunk megfelelő megoldásokat találni, ha partnerként bevonjuk ebbe a közösségeket annak érdekében, hogy hatékony oktatásunk legyen” – mutatott rá az államtitkár. Ezt követően Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója “Tanárnak, diáknak és szülőnek lenni ma, Erdélyben, szórványban” címmel tartott előadást.
“Úgy érzem, hogy sikerült hozzájárulni az elmúlt években a Szövetség legfontosabb célkitűzésének megvalósításához, azaz kivettük részünket a közösségépítésből, hiszen a székely-szórvány együttműködés újból és újból bizonyítja, hogy a szórványban élők számára identitást erősít és önbizalmat ad, ugyanakkor a székelyföldiek is arról számolnak be, hogy élménnyel gazdagodnak és egyre fontosabb számukra ez a partnerség, amely az RMDSZ szórvány cselekvési terve egyik legfontosabb elemének tekinthető" – fogalmazott Winkler Gyula EP-képviselő.
Tamás Sándorral egyetértve, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke is a háromszögesítést, a magyarországi testvérkapcsolatok bevonását szorgalmazta. A hálózatok szerepének felértékelődése kapcsán az EP-képviselő elmondta, hogy az RMDSZ szórvány cselekvési terve és a székely-szórvány együttműködés is erre a huszonegyedik századi kihívásra válaszol, vagyis a hálózatépítésre teszi a hangsúlyt. Winkler Gyula, utalva a szövetségi elnök évértékelőként is felfogható beszédére, javasolta, hogy a Magyar Szórvány Napja mindig adjon alkalmat az éves tevékenység mérlegének megvonására és a következő év legfontosabb céljainak megfogalmazására.
Zonda Erika, a Hargita Megyei Tanácsának Székely-Szórvány programigazgatója előadásában ismertette azokat a sikeres programokat, amelyeket Hargita megye a szórványban élő magyar közösségekkel együtt bonyolít le, majd ezt követően az idei év legnagyobb megvalósítását mutatta be: “A Krassó–Szörény megyével megvalósítandó partnerségi kapcsolat új dimenziót nyit partnerségeinkben”.
“A Beszterce-Naszód megyei szórványmagyarság mindig kitartott azon elv mellett, miszerint csak közösen tudunk előrelépni és tenni az érdekeink érvényesítése terén, és ezt bizonyította minden választási kampány alkalmával is. Megyénkben a magyarság 90 százaléka támogatja érdekvédelmi szervezetünket. Ezt a bizalmat szeretnénk meghálálni azáltal, hogy minden szinten, kulturális, szociális, jogi téren a besztercei magyarság gondjainak megoldására törekszünk” – ismertette Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce- Naszód megyei szervezetének elnöke a panel utolsó előtti előadásában.
Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője beszédében áttekintette a Szövetség szórványprogramjait, ismertette: “Az RMDSZ első évtizedében aktív szerepet vállalt a közösségek megszervezésében, folyamatosan támogatta a szórványban működő civil szervezetek, a magyar történelmi egyházak és felekezetek, a magyar civil és szakmai szervezetek, valamint az érdekképviselet együttműködését. Második évtizedében a Magyar Házak és oktatási központok létrehozására került a hangsúly, megőrizve a közösségépítés kiemelt támogatását. Az RMDSZ szórványpolitikája segítségével jelentős infrastrukturális befektetéseket végeztünk a magyar nyelvű oktatási és kulturális intézményi hálózat fejlesztésére, hozzájárultunk az államosított ingatlanok és javak visszaszolgáltatásának folyamatához”. A képviselő a harmadik évtized céljairól elmondta, hogy a kapcsolatok és hálózatok kerültek előtérbe.
“Az Összetartozunk székely-szórvány partnerség kialakítása a közösségi szolidaritás megnyilvánulását jelentette, a Székelyföldi és szórványban élő közösségek egymásra figyelését és együttműködését jelenti. A kialakított hálózatok nem csupán székely és szórvány közösségeket kapcsolták össze, hanem utat nyitottak a határon átívelő kapcsolatok irányába is. Az Európai Unió rendszerében a kapcsolatok és partnerségek által tudunk többletértéket előállítani” – zárta beszédét a képviselő.
A nagyenyedi szórványkonferencián Zonda Erika, a Hargita Megye Tanácsának programigazgatója és Bálint Mihály, az RMDSZ Krassó-Szörényi elnöke aláírták a Hargita és Krassó-Szörény megyék közötti partnerséget. Ezt követően Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese bemutatta Az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerségi Program kiadványát.
Kerekes Hajnal, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének ügyvezető elnöke az Áprily estek emlékkönyv és a Szent István napok a Fehér megyei mélyszórvány templomokban című kiadványt ismertette a jelenlévőkkel. Zárónyilatkozat A Magyar Szórvány Napjának záró momentumát képezte annak a közös zárónyilatkozatnak elfogadása, amelyet Winkler Gyula EP-képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke ismertetett.
“A zárónyilatkozat az RMDSZ XI., csíkszeredai kongresszusa által meghatározott feladatok teljesítése mentén kimondja, hogy a közösségi autonómiaformák létrehozása és a kulturális autonómia megvalósítása csak a Székelyföldön, a szórványban és az interetnikus környezetben élő magyar emberek szolidáris cselekvése által lehetséges” – mutatott rá Winkler Gyula európai parlamenti képviselő. “A mai nagyenyedi, erdélyi és Kárpát-medencei Magyar Szórvány Napjának ünneplése szorosan kapcsolódik az elmúlt időszak erdélyi kezdeményezéseihez, amelyek a közösségi szolidaritás erejét bizonyítják. A Székelyek Nagy Menetelése, a régióátszervezéssel kapcsolatos helyi népszavazásokért gyűjtött nagyszámú aláírás, valamint ma, a Magyar Szórvány Napjának megünneplése Szövetségünk politikai cselekvésének széles közösségi alapjait bizonyítják” – hangsúlyozta Winkler Gyula, majd a záróny
2013. november 23.
„Tiszta” Romániát! - 18.
Magyartalanítási törekvések
Az etnikai arányok megváltoztatását Észak-Erdélyben már 1944 őszén beindítják, 1945-ben ez folytatódik – részben spontánul, részben szervezetten –, és tömegjelleget ölt. Megkezdik a magyar városok, köztük Kolozsvár elrománosítását.
Itt 1941-ben csupán 9814 (8,9 százalék) román él, de számuk 1948-ig eléri a 47 ezret. A románosítást a tömeges betelepítéssel és a magyar lakosság zaklatásával érik el. A „magyartalanítás” eszköze az elmenekültek visszatérésének akadályozása, az állampolgárságról való lemondásra kényszerítés. A katonai szolgálatra való behívást suttogó propagandával terjesztik, és azt is, hogy a leventéket le fogják tartóztatni. Érthető, hogy a magyar fiatalok tömegével mennek el, vagyonukat a román hatóságok elkobozzák. Ebben az ügyben a magyar külügyminisztérium is tiltakozni kényszerül, 1945. augusztus 28-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottsághoz fordul. A Groza-kormány kommunista igazságügy-minisztere, Lucreţiu Pătrăşcanu sem rejti véka alá, hogy több százezer magyar kitelepítését tervezi, és ezt szolgálja az 1945. április 4-én kiadott 261. számú állampolgársági törvény. Ennek értelmében nem kaphatnak állampolgárságot azok, akik Trianon (1920. június 4.) után a két háború közti időben sem nyerték el. Számuk mintegy 100 ezer körüli. Hasonlóképp azok sem, akik Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között folyamodtak magyar állampolgárságért. 1946 áprilisában a Román Kommunista Párt az állampolgársági törvényre hivatkozva kéri a Szovjetuniót, hogy engedélyezze 400–450 ezer magyar kitelepítését. Szerencsére a szovjet legfelsőbb vezetés elutasítja e kitelepítési programot. Az állampolgárság kérdését végül a román állam kénytelen 1948 júliusában – a párizsi békeszerződés aláírása után – rendezni.
Ígéretek, engedmények kora
Amikor Észak-Erdélybe 1944. november 14-én bevezetik a szovjet közigazgatást, az 575. számú törvény alapján megszervezik a Kisebbségi-Nemzetiségügyi Minisztériumot. 1945. február 7-én közzéteszik a február 6-án elfogadott 86. számú törvényt is, a Kisebbségi Statútumot (Nemzetiségi Statútum). Ez a dél-erdélyi magyarság számára bizonyos többletjogokat biztosít a korábbi jogfosztottsághoz mérve, de az észak-erdélyiek számára a meglévő jogaik korlátozását, szűkítését jelenti. A Statútum legfőbb hiányossága, hogy legtöbb előírása gyakorlatban nem érvényesül, mert azok többsége ellentétes az 1923-as alkotmány szellemiségével. A király is azért írja alá, hogy „legyen” egy ilyen, nem azért, hogy a nemzetiségi problémákat megoldja. Ez tehát külföldnek szól, gyakorlatilag kirakat-törvény. Ki tudja, hogy mikor veszik hasznát párizsi béketárgyalásokon, amikor érvekkel kell bizonyítani, hogy az erdélyi magyarság jogai széles mértékben biztosítottak. A Kisebbségi Statútum kiadásával megszűnt az a korábbi jogi lehetőség, hogy a kisebbségi panaszokkal a nemzetközi fórumokhoz lehessen fordulni, miként a háború előtt a Népszövetséghez. Mivel 1945. március 6-án megalakul a kommunista befolyás alatt álló Groza-kormány, Sztálin engedélyezi a román közigazgatás észak-erdélyi bevezetését. Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke a demokrácia bizonyítékát látja abban, hogy – az udvarhelyi népgyűlés idején – 1945. március 27-én „a magyar szín [a magyar zászló a] szervezetünk székházán” már szabadon lenghet. Az 1946. október 25-i választási kiáltványban a szövetség az általa elért sikereket így foglalja össze: feloszlatják a munkásszázadokat, az emberek hazatérhetnek. Megszüntetik a katonaságnál működő külön bíróságokat, hazasegítették és hazasegítik a hadifoglyokat. Az MNSZ-et a Groza-kormány támogatásáért a magyarság egy része meggondolatlan behódolónak tartja. Bár a jogszabályok – így az 1945. augusztus 6-i – tiltják a diszkriminációt etnikai, nyelvi és vallási alapon, megszabják az anyanyelvhasználat jogát, a nemzeti kisebbségek iskoláit egyenlővé teszik a többségivel, a változások alig észlelhetők. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Erdélyben a visszatért hatóságok nacionalista magyargyűlölők, bojkottálják a magyarságra vonatkozó pozitív rendelkezések végrehajtását, miközben elsősorban magyarokat sújtó törvények is születnek. Így például az erőszakos sorozások, a munkaszolgálat, a bűnvádi eljárások, a kisajátítások, a földreform, az állampolgársági törvények, a szövetkezeti tulajdon felszámolása, az „idegen vagyonok” kisajátítása mind-mind a magyarokat hozzák hátrányos helyzetbe, mutatják az ígéretek és a valóság közti távolságot. Az illúziók a Groza-kormány nemzetiségi politikájának demokratizmusáról hamar szertefoszlanak. Tudomásul kell venni, hogy a visszatért „reakciós, soviniszta közigazgatás” feladatának érzi, hogy „apránként lerombolja a nemzeti egyenjogúságnak és megbékélésnek azt a nagy reményekre jogosító művét, amelyet széleslátókörű és humánus szellemtől áthatott férfiak alig egy negyedév leforgása [1944. november 14. és 1945. március 8. között – a szerző megj.] alatt alkottak”.
A magyar iskolahálózat
A demokrácia legnagyobb akadálya a sokat emlegetett „restitutio in integrum” elv érvényben maradása, amely az 1940. augusztus 30. előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ennek szellemiségében – az 1945. május 29-én kiadott 406-os számú törvény értelmében – mindazokat az iskolákat, amelyeket a románok a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után hagytak el, ismét visszaveszik. Senkit nem érdekel, hogy azokat még korábban a magyaroktól vették el. Ilyen intézmény volt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, valamint az 1920 és 1940 közt erőszakkal kisajátított magyar iskolaépületek sora. Minden gáncsoskodás ellenére 1945 májusától 1946 májusáig kiépül, megvalósul az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig. Beindul a könyvkiadás, a színházak, a tudományos műhelyek, a gazdasági szervezetek, a szövetkezetek tevékenysége. 1945 őszén hozzáfognak az 1943-ban betiltott dél-erdélyi magyar iskolák visszaállításához. Az MNSZ 1946-ban kiadja a jelszót: „Minden magyar gyereket magyar iskolába!” A magyar iskoláztatás fejlesztése irányába jelentős lépést jelent az 1946. március 13-i törvény, amely lehetővé teszi minden tantárgy – ideértve Románia történelmét, földrajzát és az alkotmánytant – magyar nyelvű oktatását. A román nyelv tanítása csak a harmadik osztálytól kötelező. Két központtal: Brassó és Kolozsvár önálló magyar főtanfelügyelőségek, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmáron és Temesváron magyar nyelvű tanfelügyelőségek alakulnak. A magyar tannyelvű óvodák, az egy-négy osztályos iskolák, a gimnáziumok, a líceumok állami és egyházi kezelésben átfogják a magyarlakta településeket. 1946 és 1948 között az Oktatásügyi minisztériumban a nemzetiségi iskolákat dr. Felszeghy Ödön, majd Czikó Lőrincz magyar államtitkár irányítja. 1947 őszén Moldvában megnyílnak az első magyar iskolák, számuk a következő években fokozatosan növekszik.
1945-ben visszaállítják a magyar egyetemet, amely egyszerre nyitja meg kapuit Kolozsváron és Marosvásárhelyen Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem néven. Dr. Csőgör Lajos, a Bolyai Egyetem első rektora írja, hogy ennek megnyitása a „mostoha körülmények, a tudatos akadályozás és sokszor ellenséges légkör” ellenére történt. Érdekes az a tisztánlátás, ahogy Márton Áron püspök 1945/46 fordulóján az egyetem jövőjét látja. Csőgör a püspökkel való egyik találkozóján tapasztalja, hogy – bár frissiben beindult a magyar egyetem és nagy ütemben folyik a magyar intézményrendszer kiépülése – Márton Áron az egyházi és az állami magyar iskolák jövőjét bizonytalannak tartja. A kiépülő magyar intézményekre hivatkozva arról győzködi a püspököt, hogy nincs miért aggódni. Később gyakran eszébe jutnak a püspök szavai: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk”.
Csőgör nem volt az egyedüli, aki bizakodott. 1946. október 25-én az MNSZ választási kiáltványának 5. pontjában lelkendező szavakat olvashatunk, melyek mutatják a jövőbe vetett hitet: „Létrehoztuk hatalmas iskolai hálózatunkat. Az óvodától az egyetemig biztosítottuk a magyar anyanyelven való oktatást gyermekeink számára”. A 7. pont a közművelődés feltételeiről szinte büszkén említi: „Két főiskolánk van: a Bolyai Tudományegyetem és a Zeneművészeti Főiskola, s állami támogatásban részesül két színházunk.”
Az 1948-as tanügyi reform
Az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform államosítja az egyházi iskolákat, megszűnik az önálló magyar intézményrendszer. A magyar egyházak mintegy 2000 épületét és a teljes magyar iskolarendszert a román állam veszi át. Felszámolják a nagy múltú magyar egyesületeket, köztük az Erdélyi Múzeum Egyesületet, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A színházak, a kulturális és közéleti folyóiratok, a könyvkiadás szintén a román állam politikájának függvénye lesz, mert a magán- és az egyházi tulajdon államosításával, a magyar szövetkezeti tulajdonnak a románba való beolvasztásával anyagi háttér nélkül maradt a magyar kultúra- és iskolarendszer. Megszűnnek a magyar tanfelügyelőségek, helyüket vegyes, azaz román és magyar tanfelügyelőségek veszik át. A román nyelv oktatását már az első osztálytól kötelezővé teszik. Immár senkit nem zavar, hogy két évvel korábban, 1946-ban csak a harmadik osztálytól követelték ezt, amikor még az volt a szakmai álláspont: tömeges oktatásban egy kisgyermek egy idegen nyelvet, mint a román is, csak úgy sajátíthat el, ha alaposan ismeri saját anyanyelvét és a fogalmakat. A reform következménye még, hogy a nagyszámú elméleti líceumból csak 22 működhet tovább. Magyar elméleti líceum nélkül marad Nagyszalonta, Szamosújvár, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szászrégen, Medgyes, Kézdivásárhely, Gyulafehérvár, Nagybánya és Máramarossziget. Helyükbe román és magyar tagozatú műszaki középiskolákat szerveznek. A tanügyi reform negatívuma még, hogy több magyar egyházi iskolába román tagozatokat telepítettek. A közoktatásügyi minisztérium átszervezésekor megszüntették a nemzetiségekért felelős főosztályt is. A tanügyi reform utáni helyzetről az MNSZ új elnöke, Kacsó Sándor 1948-as kongresszusi beszédében megemlíti, hogy a teológiai főiskolákat leszámítva Romániában négy magyar főiskola és egyetem működik. A „Bolyai Tudományegyetem nyolc karral, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet öt karral, a kolozsvári Művészeti Főiskola négy karral s a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet egyelőre egy karral”.
Elmondható, hogy a Romániában 1948-ig kiépült önálló magyar iskolarendszert az államosítással alapjaiban rendítik meg, így felszámolva a kulturális autonómiát. Megkezdődik a magyar iskolarendszer elsorvasztása. Az elméleti líceumok egy részének megszüntetése után 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek román és magyar tagozatúvá alakulnak. Egyértelmű: túl vagyunk az Észak-Erdélyt visszaadó 1947-es párizsi békeszerződés aláírásán, lejárt az ígérgetések és engedmények kora.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Magyartalanítási törekvések
Az etnikai arányok megváltoztatását Észak-Erdélyben már 1944 őszén beindítják, 1945-ben ez folytatódik – részben spontánul, részben szervezetten –, és tömegjelleget ölt. Megkezdik a magyar városok, köztük Kolozsvár elrománosítását.
Itt 1941-ben csupán 9814 (8,9 százalék) román él, de számuk 1948-ig eléri a 47 ezret. A románosítást a tömeges betelepítéssel és a magyar lakosság zaklatásával érik el. A „magyartalanítás” eszköze az elmenekültek visszatérésének akadályozása, az állampolgárságról való lemondásra kényszerítés. A katonai szolgálatra való behívást suttogó propagandával terjesztik, és azt is, hogy a leventéket le fogják tartóztatni. Érthető, hogy a magyar fiatalok tömegével mennek el, vagyonukat a román hatóságok elkobozzák. Ebben az ügyben a magyar külügyminisztérium is tiltakozni kényszerül, 1945. augusztus 28-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottsághoz fordul. A Groza-kormány kommunista igazságügy-minisztere, Lucreţiu Pătrăşcanu sem rejti véka alá, hogy több százezer magyar kitelepítését tervezi, és ezt szolgálja az 1945. április 4-én kiadott 261. számú állampolgársági törvény. Ennek értelmében nem kaphatnak állampolgárságot azok, akik Trianon (1920. június 4.) után a két háború közti időben sem nyerték el. Számuk mintegy 100 ezer körüli. Hasonlóképp azok sem, akik Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között folyamodtak magyar állampolgárságért. 1946 áprilisában a Román Kommunista Párt az állampolgársági törvényre hivatkozva kéri a Szovjetuniót, hogy engedélyezze 400–450 ezer magyar kitelepítését. Szerencsére a szovjet legfelsőbb vezetés elutasítja e kitelepítési programot. Az állampolgárság kérdését végül a román állam kénytelen 1948 júliusában – a párizsi békeszerződés aláírása után – rendezni.
Ígéretek, engedmények kora
Amikor Észak-Erdélybe 1944. november 14-én bevezetik a szovjet közigazgatást, az 575. számú törvény alapján megszervezik a Kisebbségi-Nemzetiségügyi Minisztériumot. 1945. február 7-én közzéteszik a február 6-án elfogadott 86. számú törvényt is, a Kisebbségi Statútumot (Nemzetiségi Statútum). Ez a dél-erdélyi magyarság számára bizonyos többletjogokat biztosít a korábbi jogfosztottsághoz mérve, de az észak-erdélyiek számára a meglévő jogaik korlátozását, szűkítését jelenti. A Statútum legfőbb hiányossága, hogy legtöbb előírása gyakorlatban nem érvényesül, mert azok többsége ellentétes az 1923-as alkotmány szellemiségével. A király is azért írja alá, hogy „legyen” egy ilyen, nem azért, hogy a nemzetiségi problémákat megoldja. Ez tehát külföldnek szól, gyakorlatilag kirakat-törvény. Ki tudja, hogy mikor veszik hasznát párizsi béketárgyalásokon, amikor érvekkel kell bizonyítani, hogy az erdélyi magyarság jogai széles mértékben biztosítottak. A Kisebbségi Statútum kiadásával megszűnt az a korábbi jogi lehetőség, hogy a kisebbségi panaszokkal a nemzetközi fórumokhoz lehessen fordulni, miként a háború előtt a Népszövetséghez. Mivel 1945. március 6-án megalakul a kommunista befolyás alatt álló Groza-kormány, Sztálin engedélyezi a román közigazgatás észak-erdélyi bevezetését. Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke a demokrácia bizonyítékát látja abban, hogy – az udvarhelyi népgyűlés idején – 1945. március 27-én „a magyar szín [a magyar zászló a] szervezetünk székházán” már szabadon lenghet. Az 1946. október 25-i választási kiáltványban a szövetség az általa elért sikereket így foglalja össze: feloszlatják a munkásszázadokat, az emberek hazatérhetnek. Megszüntetik a katonaságnál működő külön bíróságokat, hazasegítették és hazasegítik a hadifoglyokat. Az MNSZ-et a Groza-kormány támogatásáért a magyarság egy része meggondolatlan behódolónak tartja. Bár a jogszabályok – így az 1945. augusztus 6-i – tiltják a diszkriminációt etnikai, nyelvi és vallási alapon, megszabják az anyanyelvhasználat jogát, a nemzeti kisebbségek iskoláit egyenlővé teszik a többségivel, a változások alig észlelhetők. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Erdélyben a visszatért hatóságok nacionalista magyargyűlölők, bojkottálják a magyarságra vonatkozó pozitív rendelkezések végrehajtását, miközben elsősorban magyarokat sújtó törvények is születnek. Így például az erőszakos sorozások, a munkaszolgálat, a bűnvádi eljárások, a kisajátítások, a földreform, az állampolgársági törvények, a szövetkezeti tulajdon felszámolása, az „idegen vagyonok” kisajátítása mind-mind a magyarokat hozzák hátrányos helyzetbe, mutatják az ígéretek és a valóság közti távolságot. Az illúziók a Groza-kormány nemzetiségi politikájának demokratizmusáról hamar szertefoszlanak. Tudomásul kell venni, hogy a visszatért „reakciós, soviniszta közigazgatás” feladatának érzi, hogy „apránként lerombolja a nemzeti egyenjogúságnak és megbékélésnek azt a nagy reményekre jogosító művét, amelyet széleslátókörű és humánus szellemtől áthatott férfiak alig egy negyedév leforgása [1944. november 14. és 1945. március 8. között – a szerző megj.] alatt alkottak”.
A magyar iskolahálózat
A demokrácia legnagyobb akadálya a sokat emlegetett „restitutio in integrum” elv érvényben maradása, amely az 1940. augusztus 30. előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ennek szellemiségében – az 1945. május 29-én kiadott 406-os számú törvény értelmében – mindazokat az iskolákat, amelyeket a románok a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után hagytak el, ismét visszaveszik. Senkit nem érdekel, hogy azokat még korábban a magyaroktól vették el. Ilyen intézmény volt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, valamint az 1920 és 1940 közt erőszakkal kisajátított magyar iskolaépületek sora. Minden gáncsoskodás ellenére 1945 májusától 1946 májusáig kiépül, megvalósul az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig. Beindul a könyvkiadás, a színházak, a tudományos műhelyek, a gazdasági szervezetek, a szövetkezetek tevékenysége. 1945 őszén hozzáfognak az 1943-ban betiltott dél-erdélyi magyar iskolák visszaállításához. Az MNSZ 1946-ban kiadja a jelszót: „Minden magyar gyereket magyar iskolába!” A magyar iskoláztatás fejlesztése irányába jelentős lépést jelent az 1946. március 13-i törvény, amely lehetővé teszi minden tantárgy – ideértve Románia történelmét, földrajzát és az alkotmánytant – magyar nyelvű oktatását. A román nyelv tanítása csak a harmadik osztálytól kötelező. Két központtal: Brassó és Kolozsvár önálló magyar főtanfelügyelőségek, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmáron és Temesváron magyar nyelvű tanfelügyelőségek alakulnak. A magyar tannyelvű óvodák, az egy-négy osztályos iskolák, a gimnáziumok, a líceumok állami és egyházi kezelésben átfogják a magyarlakta településeket. 1946 és 1948 között az Oktatásügyi minisztériumban a nemzetiségi iskolákat dr. Felszeghy Ödön, majd Czikó Lőrincz magyar államtitkár irányítja. 1947 őszén Moldvában megnyílnak az első magyar iskolák, számuk a következő években fokozatosan növekszik.
1945-ben visszaállítják a magyar egyetemet, amely egyszerre nyitja meg kapuit Kolozsváron és Marosvásárhelyen Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem néven. Dr. Csőgör Lajos, a Bolyai Egyetem első rektora írja, hogy ennek megnyitása a „mostoha körülmények, a tudatos akadályozás és sokszor ellenséges légkör” ellenére történt. Érdekes az a tisztánlátás, ahogy Márton Áron püspök 1945/46 fordulóján az egyetem jövőjét látja. Csőgör a püspökkel való egyik találkozóján tapasztalja, hogy – bár frissiben beindult a magyar egyetem és nagy ütemben folyik a magyar intézményrendszer kiépülése – Márton Áron az egyházi és az állami magyar iskolák jövőjét bizonytalannak tartja. A kiépülő magyar intézményekre hivatkozva arról győzködi a püspököt, hogy nincs miért aggódni. Később gyakran eszébe jutnak a püspök szavai: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk”.
Csőgör nem volt az egyedüli, aki bizakodott. 1946. október 25-én az MNSZ választási kiáltványának 5. pontjában lelkendező szavakat olvashatunk, melyek mutatják a jövőbe vetett hitet: „Létrehoztuk hatalmas iskolai hálózatunkat. Az óvodától az egyetemig biztosítottuk a magyar anyanyelven való oktatást gyermekeink számára”. A 7. pont a közművelődés feltételeiről szinte büszkén említi: „Két főiskolánk van: a Bolyai Tudományegyetem és a Zeneművészeti Főiskola, s állami támogatásban részesül két színházunk.”
Az 1948-as tanügyi reform
Az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform államosítja az egyházi iskolákat, megszűnik az önálló magyar intézményrendszer. A magyar egyházak mintegy 2000 épületét és a teljes magyar iskolarendszert a román állam veszi át. Felszámolják a nagy múltú magyar egyesületeket, köztük az Erdélyi Múzeum Egyesületet, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A színházak, a kulturális és közéleti folyóiratok, a könyvkiadás szintén a román állam politikájának függvénye lesz, mert a magán- és az egyházi tulajdon államosításával, a magyar szövetkezeti tulajdonnak a románba való beolvasztásával anyagi háttér nélkül maradt a magyar kultúra- és iskolarendszer. Megszűnnek a magyar tanfelügyelőségek, helyüket vegyes, azaz román és magyar tanfelügyelőségek veszik át. A román nyelv oktatását már az első osztálytól kötelezővé teszik. Immár senkit nem zavar, hogy két évvel korábban, 1946-ban csak a harmadik osztálytól követelték ezt, amikor még az volt a szakmai álláspont: tömeges oktatásban egy kisgyermek egy idegen nyelvet, mint a román is, csak úgy sajátíthat el, ha alaposan ismeri saját anyanyelvét és a fogalmakat. A reform következménye még, hogy a nagyszámú elméleti líceumból csak 22 működhet tovább. Magyar elméleti líceum nélkül marad Nagyszalonta, Szamosújvár, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szászrégen, Medgyes, Kézdivásárhely, Gyulafehérvár, Nagybánya és Máramarossziget. Helyükbe román és magyar tagozatú műszaki középiskolákat szerveznek. A tanügyi reform negatívuma még, hogy több magyar egyházi iskolába román tagozatokat telepítettek. A közoktatásügyi minisztérium átszervezésekor megszüntették a nemzetiségekért felelős főosztályt is. A tanügyi reform utáni helyzetről az MNSZ új elnöke, Kacsó Sándor 1948-as kongresszusi beszédében megemlíti, hogy a teológiai főiskolákat leszámítva Romániában négy magyar főiskola és egyetem működik. A „Bolyai Tudományegyetem nyolc karral, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet öt karral, a kolozsvári Művészeti Főiskola négy karral s a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet egyelőre egy karral”.
Elmondható, hogy a Romániában 1948-ig kiépült önálló magyar iskolarendszert az államosítással alapjaiban rendítik meg, így felszámolva a kulturális autonómiát. Megkezdődik a magyar iskolarendszer elsorvasztása. Az elméleti líceumok egy részének megszüntetése után 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek román és magyar tagozatúvá alakulnak. Egyértelmű: túl vagyunk az Észak-Erdélyt visszaadó 1947-es párizsi békeszerződés aláírásán, lejárt az ígérgetések és engedmények kora.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. január 7.
Csodákat tett egy Facebook-felhívás a szórványban
Máramaros megye szórványmagyar iskoláinak felét sikerült ellátni magyar meséket tartalmazó dvd-vel, került 6 darab dvd- és videólejátszó is, illetve rengeteg könyv egy rendkívül sikeres közösségi akciónak köszönhetően, amely 2013 december végén pezsdítette összefogásra a magyar anyanyelvű Facebook-felhasználókat.
A Lápos-hegység alatt, Magyarlápostól északkeletre fekvő Tőkésen, egy bányavidéki szórvány faluban tart fakultatív magyar órákat Molnár Judit tanítónéni, aki hetente három alkalommal jár ki a mintegy 20 kilométerre fekvő településre Domokosról, hogy 22 gyermeket tanítson az anyanyelvén.
Magyarok, akik nem ismerik anyanyelvüket
A gyerekek magyar családokból vagy vegyes házasságokból származnak, de nem tudnak magyarul. „A nagyszülők némelyike még beszéli a nyelvet, hellyel-közzel a szülők is, de a gyerekek már nem tudnak” – mesélte a maszol.ro-nak a tanítónéni, aki szerint itt a magyar közösség annyira beolvadt már a román közösségbe, hogy otthon is ritka vagy teljesen hiányzik a magyar szó. A falu népessége 2100 fő, ebből 100 ember vallja magát magyarnak.
Ezelőtt egy évvel vállalta el a tanfelügyelő kérésére a fakultatív magyaroktatás tanítását Tőkésen Molnárné, aki Domokoson tanít, és már nyugdíj előtt áll. Jelenleg 22 gyerek van beiratkozva a fakultatív anyanyelv-oktatásra Tőkésen, melynek az iskolai osztályzása ugyanúgy kötelező, mint bármely más tantárgyé a közoktatásban.
Megtudtuk, hogy a fakultatív anyanyelvtanulásra ciklusonként lehet csak beiratkozni, tehát előkészítő osztályban, első, illetve ötödik osztályban. Molnár tanítónéni gyerekei előkészítőtől nyolcadikosokig kerülnek a padba és hetente háromszor ismerkednek a magyar nyelvvel.
„Nagyon nem tudnak... az elején arra gondoltam, irodalmat, nyelvtant lehet tanítani nekik, de erről le kellett mondanom” – magyarázta a pedagógus, akinek ebben a nehéz helyzetben az az ötlete támadt, hogy versekkel, mondókákkal, dalokkal, felolvasással próbálja közelebb hozni a gyerekekhez az anyanyelvüket.
Bábelőadással jött a mentő ötlet
December végén a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű kolozsvári színházi projekt kezdeményezői látogattak el Máramaros megyébe egy összetett színházi játékkal, amelynek bábos és vetített elemei is vannak. A sors úgy hozta, hogy a tőkési iskolabusz nem tudta volna beszállítani a gyerekeket Domokosra, így a színházasok mentek ki hozzájuk, és az utazási költséget is vállalva, ingyen tartottak előadást Tőkésen. Csakhogy a gyerekek alig értették az előadást, pedig az anyanyelvükön szólt...
„Akkor beszélgettünk el a bábszínházasokkal arról, hogy ezek a gyerekek mennyire szeretnének magyarul tudni, és hogyan segítsünk rajtuk” – mesélte Molnárné. Megszületett hát az ötlet, hogy mesefilmekkel, rajzfilmekkel, ismeretterjesztő filmekkel és természetesen könyvekkel lehetne segíteni a csoport nyelvtanulását.
A kolozsvári társulatnak köszönhetően a tervnek híre ment a Facebookon, 260 megosztást kapott a felhívás alig néhány óra alatt, úgyhogy az újév már hozta is a cd-ket, dvd-ket és könyveket tartalmazó csomagokat, adományokat. Molnárné lapunknak azt is elmondta, hogy a tervnek akkora híre ment, hogy már a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztősége és a Duna televízió is felkereste őket, sőt, a válaszúti Kallós alapítvány munkatársai azonnal jelentkeztek, hogy sokéves tapasztalatukkal segítsék a máramarosi szórványtanítókat az anyanyelvi oktatásban.
Elindult a mesefilm-áradat Bányavidékre
A tanítónénihez év elején 4-5 csomag érkezett Magyarországról, valamint további csomagok Kolozsvárra jutottak el, ahonnan majd továbbítják Domokosra a pedagógusnak. A tanítónéni ígéretet kapott a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségétől is arra, hogy magyar nyelvű, román feliratos mesefilmeket, rajzfilmeket, könyveket is fognak kapni hamarosan.
A nagybányai Teleki Magyar Ház is részt vállal a gyűjtésben-osztásban, hogy megkönnyítsék a kezdeményezés terjesztését. Markó Hajnal, a Teleki Ház képviselője lapunknak elmondta, hozzájuk első sorban elektronikus úton érkeztek magyar nyelvű mesefilmek, rajzfilmek, töméntelen mennyiségben.
„Idővel ezeket a hang- és képanyagokat megírjuk dvd-re és elküldjük a tanítónéninek, illetve más, Máramaros megyei szórványtelepülésekre is” – mondta Markó. Tájékoztatása szerint a Teleki Magyar Ház a maga módján évek óta szívügyének tekinti a szórványmagyarok felzárkóztatását az anyanyelvhasználathoz. Rendszeresen előadásokat, kulturális tevékenységeket szerveznek a mintegy tucatnyi „nagyon szórvány” településen, így került a kolozsvári bábcsoport is a térségbe. Az intézmény évről évre pályázati úton támogatást nyer, hogy legalább havonta eljusson a magyar szó minden településre valamilyen formában.
Munkájukhoz tartozik az is, hogy ismertebb-nevesebb előadókat győzzenek meg arról, hogy kisebb, alig néhány tucatnyi közönség előtt is fellépjenek, interaktív műsorokat hozva létre, amelyet a kis szórványközösség is magáénak érezzen. „Erre példa egy nemrégiben szervezett táncház Kapnyikbányán, ahol a helybéliek kérték, hogy a vendég népzenei együttes maradjon kicsit tovább, mulatozni is” – mondta el lapunknak örvendezve Markó.
A Teleki Ház képviselője szerint hozzáállás kérdése, hogy két generáció alatt csaknem teljesen elfelejtődik az anyanyelv egy családban. „Sokan feladják magukat egy vegyes házasságban vagy vegyes nemzetiségű közösségben, semmiféle rossz szándék vagy külső megszorítás nem kell ehhez. Nagyon kevés az a tudatos ember, aki felméri, hogy a gyereknek csak nyernivalója származik abból, ha két nyelven boldogul, és abból az egyik az ősei anyanyelve” – összegezte Markó Hajnal.
Játék útján lehet megőrizni az anyanyelvet
Erre a problémára talált megoldást Vadas László kolozsvári színházi rendező, aki immár két éve vezeti a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű projektet. Mint elmondta, a projekt első szakaszában a dél-erdélyi szórvány településeket keresték fel színházi előadással, roppant sikert aratva.
„Beszélgetve a helybéliekkel, derült ki, hogy nem, vagy csak alig tudnak magyarul – mondta el Vadas a maszol.ro-nak. – Óriási élmény volt látni, hogy az előadás végén nyolvanéves nénikék felálltak és karácsonyi énekeket énekeltek nekünk hálából, hogy magyar szót hallhattak – de beszélni már nem tudtak. Azt mondták, szinte gyerekkoruk óta nem használják anyanyelvüket, de a dalok megmaradtak, azokat ma is éneklik”.
Az első év dél-erdélyi élményei és szellemi elégtétele hozták a lendületet a folytatáshoz, így tavaly a bányavidéki szórvány településeket járta be a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban”, Oscar Wilde Boldog hercegével, Demeter Ferenc kolozsvári bábos előadásában. A megható történetet összesen 19 alkalommal, Monóban, Szamosardón, Misztótfaluban, Láposbányán, Máramarosszigeten, Hosszúmezőn, Rónaszéken, Kapnikbányán, Koltón, Sárosmagyarberkeszen, Felsőbányán, Domokoson, Tőkésen, Tőkésbányán és Erzsébetbányán, nagybányai óvodákban és iskolában, valamint a Teleki Magyar Házban adták elő gyermekeknek és felnőtteknek alig öt nap leforgása alatt.
Az előadóművész Demeter Ferenc a maszol.ro-nak elmondta, meglepő, de Közép-Erdélyben is, sőt Kolozsvártól alig néhány kilométerre is léteznek olyan szórványtelepülések Kajántó, Bodonkút és Diós környékén, ahol bár élnek még magyarok, nem ismerik az anyanyelvüket. Rajtuk segít azzal, hogy időről időre ellátogat egy-egy bábelőadással, amelyre aztán az egész település lakossága eljön kicsitől nagyig, mert szeretik, és jól érzik magukat.
Harmadik szakaszra is készül a Vadas László vezette projekt, idén a királyföldi magyarokat, illetve a csángókat keresik fel két bábjátékkal. A kezdeményezést a Bethlen Gábor Alap támogatja. „Egyetlen generációt sem zárunk ki az előadásokból, melyeket úgy rendezek, hogy a gyerekeket megnevetteti, a felnőttek némelyikének pedig könnyeket csal a szemébe” – magyarázta a rendező, hiszen a projektnek pont az a célja, hogy megőrizze az anyanyelvet, ciklusosan visszatérő jelenléttel életben tartsa ott is, ahol a mindennapok elmossák az anyanyelvápolás fontosságát.
Pásztor Krisztina
maszol.ro,
Máramaros megye szórványmagyar iskoláinak felét sikerült ellátni magyar meséket tartalmazó dvd-vel, került 6 darab dvd- és videólejátszó is, illetve rengeteg könyv egy rendkívül sikeres közösségi akciónak köszönhetően, amely 2013 december végén pezsdítette összefogásra a magyar anyanyelvű Facebook-felhasználókat.
A Lápos-hegység alatt, Magyarlápostól északkeletre fekvő Tőkésen, egy bányavidéki szórvány faluban tart fakultatív magyar órákat Molnár Judit tanítónéni, aki hetente három alkalommal jár ki a mintegy 20 kilométerre fekvő településre Domokosról, hogy 22 gyermeket tanítson az anyanyelvén.
Magyarok, akik nem ismerik anyanyelvüket
A gyerekek magyar családokból vagy vegyes házasságokból származnak, de nem tudnak magyarul. „A nagyszülők némelyike még beszéli a nyelvet, hellyel-közzel a szülők is, de a gyerekek már nem tudnak” – mesélte a maszol.ro-nak a tanítónéni, aki szerint itt a magyar közösség annyira beolvadt már a román közösségbe, hogy otthon is ritka vagy teljesen hiányzik a magyar szó. A falu népessége 2100 fő, ebből 100 ember vallja magát magyarnak.
Ezelőtt egy évvel vállalta el a tanfelügyelő kérésére a fakultatív magyaroktatás tanítását Tőkésen Molnárné, aki Domokoson tanít, és már nyugdíj előtt áll. Jelenleg 22 gyerek van beiratkozva a fakultatív anyanyelv-oktatásra Tőkésen, melynek az iskolai osztályzása ugyanúgy kötelező, mint bármely más tantárgyé a közoktatásban.
Megtudtuk, hogy a fakultatív anyanyelvtanulásra ciklusonként lehet csak beiratkozni, tehát előkészítő osztályban, első, illetve ötödik osztályban. Molnár tanítónéni gyerekei előkészítőtől nyolcadikosokig kerülnek a padba és hetente háromszor ismerkednek a magyar nyelvvel.
„Nagyon nem tudnak... az elején arra gondoltam, irodalmat, nyelvtant lehet tanítani nekik, de erről le kellett mondanom” – magyarázta a pedagógus, akinek ebben a nehéz helyzetben az az ötlete támadt, hogy versekkel, mondókákkal, dalokkal, felolvasással próbálja közelebb hozni a gyerekekhez az anyanyelvüket.
Bábelőadással jött a mentő ötlet
December végén a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű kolozsvári színházi projekt kezdeményezői látogattak el Máramaros megyébe egy összetett színházi játékkal, amelynek bábos és vetített elemei is vannak. A sors úgy hozta, hogy a tőkési iskolabusz nem tudta volna beszállítani a gyerekeket Domokosra, így a színházasok mentek ki hozzájuk, és az utazási költséget is vállalva, ingyen tartottak előadást Tőkésen. Csakhogy a gyerekek alig értették az előadást, pedig az anyanyelvükön szólt...
„Akkor beszélgettünk el a bábszínházasokkal arról, hogy ezek a gyerekek mennyire szeretnének magyarul tudni, és hogyan segítsünk rajtuk” – mesélte Molnárné. Megszületett hát az ötlet, hogy mesefilmekkel, rajzfilmekkel, ismeretterjesztő filmekkel és természetesen könyvekkel lehetne segíteni a csoport nyelvtanulását.
A kolozsvári társulatnak köszönhetően a tervnek híre ment a Facebookon, 260 megosztást kapott a felhívás alig néhány óra alatt, úgyhogy az újév már hozta is a cd-ket, dvd-ket és könyveket tartalmazó csomagokat, adományokat. Molnárné lapunknak azt is elmondta, hogy a tervnek akkora híre ment, hogy már a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztősége és a Duna televízió is felkereste őket, sőt, a válaszúti Kallós alapítvány munkatársai azonnal jelentkeztek, hogy sokéves tapasztalatukkal segítsék a máramarosi szórványtanítókat az anyanyelvi oktatásban.
Elindult a mesefilm-áradat Bányavidékre
A tanítónénihez év elején 4-5 csomag érkezett Magyarországról, valamint további csomagok Kolozsvárra jutottak el, ahonnan majd továbbítják Domokosra a pedagógusnak. A tanítónéni ígéretet kapott a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségétől is arra, hogy magyar nyelvű, román feliratos mesefilmeket, rajzfilmeket, könyveket is fognak kapni hamarosan.
A nagybányai Teleki Magyar Ház is részt vállal a gyűjtésben-osztásban, hogy megkönnyítsék a kezdeményezés terjesztését. Markó Hajnal, a Teleki Ház képviselője lapunknak elmondta, hozzájuk első sorban elektronikus úton érkeztek magyar nyelvű mesefilmek, rajzfilmek, töméntelen mennyiségben.
„Idővel ezeket a hang- és képanyagokat megírjuk dvd-re és elküldjük a tanítónéninek, illetve más, Máramaros megyei szórványtelepülésekre is” – mondta Markó. Tájékoztatása szerint a Teleki Magyar Ház a maga módján évek óta szívügyének tekinti a szórványmagyarok felzárkóztatását az anyanyelvhasználathoz. Rendszeresen előadásokat, kulturális tevékenységeket szerveznek a mintegy tucatnyi „nagyon szórvány” településen, így került a kolozsvári bábcsoport is a térségbe. Az intézmény évről évre pályázati úton támogatást nyer, hogy legalább havonta eljusson a magyar szó minden településre valamilyen formában.
Munkájukhoz tartozik az is, hogy ismertebb-nevesebb előadókat győzzenek meg arról, hogy kisebb, alig néhány tucatnyi közönség előtt is fellépjenek, interaktív műsorokat hozva létre, amelyet a kis szórványközösség is magáénak érezzen. „Erre példa egy nemrégiben szervezett táncház Kapnyikbányán, ahol a helybéliek kérték, hogy a vendég népzenei együttes maradjon kicsit tovább, mulatozni is” – mondta el lapunknak örvendezve Markó.
A Teleki Ház képviselője szerint hozzáállás kérdése, hogy két generáció alatt csaknem teljesen elfelejtődik az anyanyelv egy családban. „Sokan feladják magukat egy vegyes házasságban vagy vegyes nemzetiségű közösségben, semmiféle rossz szándék vagy külső megszorítás nem kell ehhez. Nagyon kevés az a tudatos ember, aki felméri, hogy a gyereknek csak nyernivalója származik abból, ha két nyelven boldogul, és abból az egyik az ősei anyanyelve” – összegezte Markó Hajnal.
Játék útján lehet megőrizni az anyanyelvet
Erre a problémára talált megoldást Vadas László kolozsvári színházi rendező, aki immár két éve vezeti a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű projektet. Mint elmondta, a projekt első szakaszában a dél-erdélyi szórvány településeket keresték fel színházi előadással, roppant sikert aratva.
„Beszélgetve a helybéliekkel, derült ki, hogy nem, vagy csak alig tudnak magyarul – mondta el Vadas a maszol.ro-nak. – Óriási élmény volt látni, hogy az előadás végén nyolvanéves nénikék felálltak és karácsonyi énekeket énekeltek nekünk hálából, hogy magyar szót hallhattak – de beszélni már nem tudtak. Azt mondták, szinte gyerekkoruk óta nem használják anyanyelvüket, de a dalok megmaradtak, azokat ma is éneklik”.
Az első év dél-erdélyi élményei és szellemi elégtétele hozták a lendületet a folytatáshoz, így tavaly a bányavidéki szórvány településeket járta be a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban”, Oscar Wilde Boldog hercegével, Demeter Ferenc kolozsvári bábos előadásában. A megható történetet összesen 19 alkalommal, Monóban, Szamosardón, Misztótfaluban, Láposbányán, Máramarosszigeten, Hosszúmezőn, Rónaszéken, Kapnikbányán, Koltón, Sárosmagyarberkeszen, Felsőbányán, Domokoson, Tőkésen, Tőkésbányán és Erzsébetbányán, nagybányai óvodákban és iskolában, valamint a Teleki Magyar Házban adták elő gyermekeknek és felnőtteknek alig öt nap leforgása alatt.
Az előadóművész Demeter Ferenc a maszol.ro-nak elmondta, meglepő, de Közép-Erdélyben is, sőt Kolozsvártól alig néhány kilométerre is léteznek olyan szórványtelepülések Kajántó, Bodonkút és Diós környékén, ahol bár élnek még magyarok, nem ismerik az anyanyelvüket. Rajtuk segít azzal, hogy időről időre ellátogat egy-egy bábelőadással, amelyre aztán az egész település lakossága eljön kicsitől nagyig, mert szeretik, és jól érzik magukat.
Harmadik szakaszra is készül a Vadas László vezette projekt, idén a királyföldi magyarokat, illetve a csángókat keresik fel két bábjátékkal. A kezdeményezést a Bethlen Gábor Alap támogatja. „Egyetlen generációt sem zárunk ki az előadásokból, melyeket úgy rendezek, hogy a gyerekeket megnevetteti, a felnőttek némelyikének pedig könnyeket csal a szemébe” – magyarázta a rendező, hiszen a projektnek pont az a célja, hogy megőrizze az anyanyelvet, ciklusosan visszatérő jelenléttel életben tartsa ott is, ahol a mindennapok elmossák az anyanyelvápolás fontosságát.
Pásztor Krisztina
maszol.ro,
2014. január 20.
A Magyar Kultúra Napja Petrozsényban
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében zajlott a hétvégén Petrozsényban a Magyar Kultúra Napjának ünnepe. A Szent Borbála templomban tartott rendezvényt kolozsvári előadóművészek szavalata, helyi és vendégkórusok előadása tette igen tartalmassá.
Az ünnepi szentmisével kezdődő rendezvényen Msgr. Szász János pápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános a rendkívül gazdag magyar kultúrára, ennek ápolására irányította a résztvevők figyelmét. Kultúra nélkül egy közösség halott. A szórványban is fontos tudatosítani magunkban, környezetünkben, hogy milyen fejlett, gazdag kultúrát örököltünk. És nekünk is tennünk kell azért, hogy ez tovább fejlődjön és átöröklődjön a következő nemzedékekre. Hiszen ha a szórványban gyengülnek, megfogyatkoznak közösségeink, az a tömb zsugorodásához vezet. Ezért itt fokozottan helyt kell állnunk, ápolnunk kell kultúránkat a tömbmagyarság és a magunk védelmére – fogalmazott Szász János.
Tiberiu Iacob Ridzi, Petrozsény polgármestere ezúttal is részt vett a magyar közösség ünnepségén, kiemelve köszöntőjében a magyar kultúra szerepét e térség fejlődésében. „Öröm és megtiszteltetés számomra itt lenni, együtt ünnepelni azzal a magyar közösséggel, amely másfél százada folyamatosan hozzájárul a Zsil völgyének fejlődéséhez mind a kultúra, mind az oktatás, felsőoktatás, illetve a bányászat terén. A mai zűrös világban, mely e vidéket sem kíméli, példaértékű a Petrozsényban élő számos nemzetiség békés együttélése és munkálkodása, amely szintén bő másfél évszázada tart. Úgy gondolom, ez adja e város erejét és ebben fontos szerepet játszik a magyar közösség élni akarása, kultúra iránti elkötelezettsége” – fogalmazott a polgármester.
Ridzi külön üdvözölte az ünneplők soraiban ülő gyermekeket, a Jézus Szíve Kollégium diákjait, akik Dénes Ernő karvezető irányításával népdalokat adtak elő. Márton Anna Rózsa, Jenei Erika és Vladu Mónika pedig Sík Sándor-szavalatokkal idézte meg a 20. század jelentős magyar költőjének emlékét. A 125 éve született piarista költőt, műfordítót, irodalomtörténészt és egyházi írót Msgr. Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvári plébános méltatta, kiemelve Sík Sándor egész életét és munkásságát meghatározó rendületlen hitét. Verseinek minden sorában ott rejlik az Istenbe vetett bizalom, és ez jellemezte csodálatos nevelői munkásságát is, melynek részeként 1912–13-ban irányadója és egyik alapítója volt a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnáziumcserkészcsapatának. Ft. Jakab Gábor egy huszadik század első felében zajló irodalmi vita kapcsán mutatta be a költőt, idézve Reményik Sándor sorait, melyben az erdélyi protestáns költőtárs rendkívül nagyra értékeli Sík Sándor hittel átszőtt irodalmi munkásságát.
A rendezvényen fontos helyet kapott a 75 éve született és 25 esztendeje elhunyt Vermesy Péter erdélyi magyar zeneszerző emléke is. Dr. Angi István zeneesztétának Vermesyre való emlékezését Jancsó Hajnal olvasta fel, kiemelve az alkotó és a kiváló zenepedagógus emberi nagyságát, a népzene, az anyanyelv és a maradandó értékek iránti elkötelezettségét, melyet nagyszerűen ötvözött kora modern törekvéseivel, és egész lényét átható könnyed humorával. Ez utóbbi vonása szövi át a híres Pimpimpáré című alkotását is, melyben jó barátjának, Szilágyi Domokosnak verseit zenésítette meg egészen egyedi stílusban.
A petrozsényi ünnepségen fellépő Magyarfenesi Vegyeskar, illetve a Guttmann Mihály Magyar Pedagóguskórus Gárdonyi Zoltán, Kocsár Miklós, Halmos László és Bárdos Lajos művei mellett több Vermesy-kórusművet is előadott. Záróakkordként pedig Sík Sándornak a Kodály által megzenésített Te Deum című művét hallhatta az ünneplő közönség. Utóbbit prózai formában is előadta Rekita Rozália kolozsvári színművész. Külön színfoltja volt a rendezvénynek az Eisler Márta karnagy által vezényelt petrozsényi Szent Borbála Kórus előadása. És természetesen nem maradt ki az ünnepi műsorból Kölcsey Ferenc Himnusza sem. Dr. Jancsó Miklós színművész maradandó élményt nyújtva szavalta el a magyar nép zivataros századait felelevenítő költeményt, illetve Kölcsey Huszt című versének egy részletét.
A rendezvény egészét mélyen áthatotta a petrozsényi születésű Guttmann Mihály zenetanár, karnagy és zenepedagógus szelleme, melyet mindenekelőtt leánya, Tóth Guttmann Emese, a Románia Magyar Dalosszövetség elnöke éltet tovább. A magyarfenesi vegyeskar karnagyaként, illetve a rendezvény kezdeményezőjeként ő köszöntötte az egybegyűlteket, külön oklevéllel és apró ajándékkal köszönve meg mindazok munkáját, akik szervezéssel, előadásukkal hozzájárultak a Magyar Kultúra Napjának petrozsényi rendezvényéhez. – Az 1994-ben újraalakult Romániai Magyar Dalosszövetség immár hetedik éve minden januárban Kolozsvár szívében ünnepli meg a Magyar Kultúra Napját és három éve annak, hogy a szórványba is ellátogatunk. Két évvel ezelőtt Déván és Vajdahunyadon szerveztünk kórustalálkozót, tavaly Nagybányán és Máramarosszigeten, idén pedig itt vagyunk Petrozsényban. Ez régi álma volt a Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttmann Mihálynak is, hiszen itt született és mindig nagy szeretettel gondolt e vidékre. Ő sajnos már nem lehet közöttünk, de áldozatos munkáját tovább folytatva, a kórusok összefogásával, a szórványban és tömbvidéken egyaránt vállalt fellépésekkel arra törekszünk, hogy megteremtsük az éneklő Erdélyt – fogalmazott a Dalosszövetség elnök asszonya.
A házigazdák részéről Wersászky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök köszöntötte a meghívottakat és helyi fellépőket, rámutatva: az egységes, de oly színgazdag európai kultúra csak a nemzeti kultúrákból táplálkozva tud megmaradni, tovább erősödni és ebben a magyarságnak itt, a dél-erdélyi szórványban is igen fontos szerep jut.
A rendezvény a petrozsényi római katolikus egyházközség által szervezett szeretetvendégséggel zárult, ahol kórustagok és vendéglátók immár együtt énekeltek asztali áldást, pohárköszöntőt, és hosszan egymásba fonódó búcsúdalokat.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében zajlott a hétvégén Petrozsényban a Magyar Kultúra Napjának ünnepe. A Szent Borbála templomban tartott rendezvényt kolozsvári előadóművészek szavalata, helyi és vendégkórusok előadása tette igen tartalmassá.
Az ünnepi szentmisével kezdődő rendezvényen Msgr. Szász János pápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános a rendkívül gazdag magyar kultúrára, ennek ápolására irányította a résztvevők figyelmét. Kultúra nélkül egy közösség halott. A szórványban is fontos tudatosítani magunkban, környezetünkben, hogy milyen fejlett, gazdag kultúrát örököltünk. És nekünk is tennünk kell azért, hogy ez tovább fejlődjön és átöröklődjön a következő nemzedékekre. Hiszen ha a szórványban gyengülnek, megfogyatkoznak közösségeink, az a tömb zsugorodásához vezet. Ezért itt fokozottan helyt kell állnunk, ápolnunk kell kultúránkat a tömbmagyarság és a magunk védelmére – fogalmazott Szász János.
Tiberiu Iacob Ridzi, Petrozsény polgármestere ezúttal is részt vett a magyar közösség ünnepségén, kiemelve köszöntőjében a magyar kultúra szerepét e térség fejlődésében. „Öröm és megtiszteltetés számomra itt lenni, együtt ünnepelni azzal a magyar közösséggel, amely másfél százada folyamatosan hozzájárul a Zsil völgyének fejlődéséhez mind a kultúra, mind az oktatás, felsőoktatás, illetve a bányászat terén. A mai zűrös világban, mely e vidéket sem kíméli, példaértékű a Petrozsényban élő számos nemzetiség békés együttélése és munkálkodása, amely szintén bő másfél évszázada tart. Úgy gondolom, ez adja e város erejét és ebben fontos szerepet játszik a magyar közösség élni akarása, kultúra iránti elkötelezettsége” – fogalmazott a polgármester.
Ridzi külön üdvözölte az ünneplők soraiban ülő gyermekeket, a Jézus Szíve Kollégium diákjait, akik Dénes Ernő karvezető irányításával népdalokat adtak elő. Márton Anna Rózsa, Jenei Erika és Vladu Mónika pedig Sík Sándor-szavalatokkal idézte meg a 20. század jelentős magyar költőjének emlékét. A 125 éve született piarista költőt, műfordítót, irodalomtörténészt és egyházi írót Msgr. Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvári plébános méltatta, kiemelve Sík Sándor egész életét és munkásságát meghatározó rendületlen hitét. Verseinek minden sorában ott rejlik az Istenbe vetett bizalom, és ez jellemezte csodálatos nevelői munkásságát is, melynek részeként 1912–13-ban irányadója és egyik alapítója volt a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnáziumcserkészcsapatának. Ft. Jakab Gábor egy huszadik század első felében zajló irodalmi vita kapcsán mutatta be a költőt, idézve Reményik Sándor sorait, melyben az erdélyi protestáns költőtárs rendkívül nagyra értékeli Sík Sándor hittel átszőtt irodalmi munkásságát.
A rendezvényen fontos helyet kapott a 75 éve született és 25 esztendeje elhunyt Vermesy Péter erdélyi magyar zeneszerző emléke is. Dr. Angi István zeneesztétának Vermesyre való emlékezését Jancsó Hajnal olvasta fel, kiemelve az alkotó és a kiváló zenepedagógus emberi nagyságát, a népzene, az anyanyelv és a maradandó értékek iránti elkötelezettségét, melyet nagyszerűen ötvözött kora modern törekvéseivel, és egész lényét átható könnyed humorával. Ez utóbbi vonása szövi át a híres Pimpimpáré című alkotását is, melyben jó barátjának, Szilágyi Domokosnak verseit zenésítette meg egészen egyedi stílusban.
A petrozsényi ünnepségen fellépő Magyarfenesi Vegyeskar, illetve a Guttmann Mihály Magyar Pedagóguskórus Gárdonyi Zoltán, Kocsár Miklós, Halmos László és Bárdos Lajos művei mellett több Vermesy-kórusművet is előadott. Záróakkordként pedig Sík Sándornak a Kodály által megzenésített Te Deum című művét hallhatta az ünneplő közönség. Utóbbit prózai formában is előadta Rekita Rozália kolozsvári színművész. Külön színfoltja volt a rendezvénynek az Eisler Márta karnagy által vezényelt petrozsényi Szent Borbála Kórus előadása. És természetesen nem maradt ki az ünnepi műsorból Kölcsey Ferenc Himnusza sem. Dr. Jancsó Miklós színművész maradandó élményt nyújtva szavalta el a magyar nép zivataros századait felelevenítő költeményt, illetve Kölcsey Huszt című versének egy részletét.
A rendezvény egészét mélyen áthatotta a petrozsényi születésű Guttmann Mihály zenetanár, karnagy és zenepedagógus szelleme, melyet mindenekelőtt leánya, Tóth Guttmann Emese, a Románia Magyar Dalosszövetség elnöke éltet tovább. A magyarfenesi vegyeskar karnagyaként, illetve a rendezvény kezdeményezőjeként ő köszöntötte az egybegyűlteket, külön oklevéllel és apró ajándékkal köszönve meg mindazok munkáját, akik szervezéssel, előadásukkal hozzájárultak a Magyar Kultúra Napjának petrozsényi rendezvényéhez. – Az 1994-ben újraalakult Romániai Magyar Dalosszövetség immár hetedik éve minden januárban Kolozsvár szívében ünnepli meg a Magyar Kultúra Napját és három éve annak, hogy a szórványba is ellátogatunk. Két évvel ezelőtt Déván és Vajdahunyadon szerveztünk kórustalálkozót, tavaly Nagybányán és Máramarosszigeten, idén pedig itt vagyunk Petrozsényban. Ez régi álma volt a Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttmann Mihálynak is, hiszen itt született és mindig nagy szeretettel gondolt e vidékre. Ő sajnos már nem lehet közöttünk, de áldozatos munkáját tovább folytatva, a kórusok összefogásával, a szórványban és tömbvidéken egyaránt vállalt fellépésekkel arra törekszünk, hogy megteremtsük az éneklő Erdélyt – fogalmazott a Dalosszövetség elnök asszonya.
A házigazdák részéről Wersászky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök köszöntötte a meghívottakat és helyi fellépőket, rámutatva: az egységes, de oly színgazdag európai kultúra csak a nemzeti kultúrákból táplálkozva tud megmaradni, tovább erősödni és ebben a magyarságnak itt, a dél-erdélyi szórványban is igen fontos szerep jut.
A rendezvény a petrozsényi római katolikus egyházközség által szervezett szeretetvendégséggel zárult, ahol kórustagok és vendéglátók immár együtt énekeltek asztali áldást, pohárköszöntőt, és hosszan egymásba fonódó búcsúdalokat.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),
2014. március 18.
Kincskeresés a leomlott várfalak alatt
Az Erdélyi bárka című könyv bemutatója
Csütörtök délután a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében a Pakson élő Serdült Benke Éva magyartanár legújabb kötetét, a szekszárdi Babits Kiadónál megjelent Erdélyi bárka című esszéfüzért ismertették. A háromszéki születésű szerző szentivánlaborfalvi gyermekkor után került Marosvásárhelyre, innen települt át '79-ben Magyarországra.
A vetített képes időutazásban részletes, kiegészítő magyarázattal szolgáló Balás Árpád földrajztanár, helytörténész szerint e könyv tömör erdélyi történelem. A telt házas közönséget azokon a helyszíneken kalauzolta végig, ahol a szerző is megfordult, fotókon is megörökítve a múlt örökségéből fennmaradt porladó történelmet. A koronavárosoktól (Huszt, Técső, Visk, Hosszúmező, Máramarossziget) Nagyenyedig, Barcaföldvártól Oravicáig, Abrudbányától Zalatnáig kísér az előadó, de a történelmi Bánság is jelen van, Pankota, Világos, Alkenyér, Sibot, Kenyérmező, a Majtényi sík ugyancsak. Feltűnik a vízzel elárasztott Bözödújfalu, majd Marosvécs, és Marosvásárhelyen át Kerelőszentpálig hosszú utat tesznek meg a jelenlevők a másfél órás tartalmas előadás során. A helytörténész szerint a múltunkat meg kell őrizni, mert a történelem nem mögöttünk, hanem alattunk van.
A történelmi és művelődéstörténeti esszéket tartalmazó kötet a kisebbségi sorban élő magyarság sorsdöntő eseményeit mutatja be a 16. századtól a 20. század végéig. A Rekviem egy temetőért, Ahol a történelem ollója csattogott, Amikor egy város kiáltott, Az erdélyi szellem fáklyavivői, a Telekiek, Kastélyok és kastélylakók, Sorsok Kerelőszentpálon megannyi kiáltó fejezetcím. Erdélyhez kötődő személyiségek neve visszhangzik, melyeket a szerző, alapos kutatómunka során, a következő generációkra is gondolva gyűjtött össze: a Rákócziak, Báthoriak, Hallerek, Telekiek, Bethlenek, Bornemiszák mellett Petőfi Sándor, Déryné, Prielle Kornélia, Kántorné, Szigligeti, Csokonai, Csíky Gergely és még sokan mások.
Haller Béla tanár, a Castellum Alapítvány elnöke, mint mondta, a Haller családról kellett volna reflektáljon, de számára nehéz régi dolgokat szépen egybefonni, főleg, ha a valamikor virágkorát élt kastély, melyből részletek suhantak végig a kivetítőn, most a végromlás szélére került. A múlt és jelen fájdalmas találkozása ez a könyv. Célratörő, tudományos, de nem tudálékos, érzelmes, de nem érzelgős. Szerinte ez jellegzetesen női könyv, mert a nők különösképpen fájlalják az elmúlt életet, amelyet a vad erőszak pusztított el, és a végtisztesség mindannyiszor elmaradt. Amint a könyv szerzője is írta a nürnbergi patrícius családból arisztokratákká vált Haller családról: "Négyszáz év alatt létrehoztak nemzeti értékeket, melyeknek most szomorú romlását tehetetlenül nézi a közömbös jövő".
– Miért Erdélyi bárka a könyv címe? – kérdeztük az est izgalmától felszabadultan mosolygó szerzőt.
– Amikor azon gondolkodtam, mennyi mindent kellene megőrizni az utókornak, Nagy László költő szavaival élve "átmenteni a túlsó partra", Kányádi Sándor Noé bárkája felé című verse jutott eszembe. A költő engedélyét kértem, hadd szerepeljen a vers is a könyv elején a címválasztás alátámasztásaként.
– Mi volt az esszékötet megírásának az indíttatása?
– Középiskolai tanárként Magyarországon ébredtem rá történelmi jellegű hiányosságaimra. Olykor, ha az anyaországiak erdélyi vonatkozású kérdéseket tettek fel, csak alapos dokumentálódás után mertem választ adni, hogy precíz legyen. Nem vagyok történelemtanár, de középiskolai magyartanárként meg kellett értenem a történelmi korok összefonódását ahhoz, hogy az irodalmat kellőképp tolmácsolhassam a diákoknak, ezért sokat olvastam. 2002-es nyugdíjazásom után lett elegendő időm kutatni, és immár a harmadik könyvet is megírni.
– A meglátogatott, lefotózott erdélyi helyszínek levéltárait is igénybe kellett venni?
– Szerencsés vagyok, ugyanis Pakson könyvtárközi kölcsönzés útján bármit meghozatnak. A szekszárdi könyvtárban kutattam a Hallerek múltja iránt, de a Széchényi könyvtárnak is gyakori látogatója voltam és vagyok. Ugyanakkor elég sok családi, személyes jellegű okiratot kaptam Haller Ilona grófnő fiától, de Teleki Julianna jóvoltából is értékes családi okmányok birtokába juthattam.
– Mennyi kutatómunka áll az Erdélyi bárka mögött?
– Hozzávetőleg 5-6 év alatt született meg. Szekszárdon negyedévente jelenik meg az Átalvető című folyóirat, melyet egy Marosvásárhelyen végzett orvos szerkeszt. Tizenöt éve közlik a főleg erdélyiekkel foglalkozó írásaimat, melyek e könyv összeállítását is nagyban elősegítették.
A Láncra kötött emlékezés című fejezetben a földvári haláltábor magyarellenes megtorlása nyomán több ezer, jeltelen sírban nyugvó áldozatnak állít emléket a szerző. "A városka fölött még látható várromok jól őrzik titkukat, a jelen semmit se tud a múltról. Földút tér balra, még nem látni semmi emlékhelyet... Az út gödrökkel teli, talán éppen a tömegsír fölött vezet. Itt vége van minden útnak."
A Kárpátok vármaradványai alatti múlt kincseit kutató szerző a határon túlról munkálkodik nyelvünk, nemzeti értékeink, történelmi, művelődéstörténeti emlékeink megőrzése érdekében. Szellemi tevékenységét csönd és méltóságteljes alázat övezi.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely),
Az Erdélyi bárka című könyv bemutatója
Csütörtök délután a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében a Pakson élő Serdült Benke Éva magyartanár legújabb kötetét, a szekszárdi Babits Kiadónál megjelent Erdélyi bárka című esszéfüzért ismertették. A háromszéki születésű szerző szentivánlaborfalvi gyermekkor után került Marosvásárhelyre, innen települt át '79-ben Magyarországra.
A vetített képes időutazásban részletes, kiegészítő magyarázattal szolgáló Balás Árpád földrajztanár, helytörténész szerint e könyv tömör erdélyi történelem. A telt házas közönséget azokon a helyszíneken kalauzolta végig, ahol a szerző is megfordult, fotókon is megörökítve a múlt örökségéből fennmaradt porladó történelmet. A koronavárosoktól (Huszt, Técső, Visk, Hosszúmező, Máramarossziget) Nagyenyedig, Barcaföldvártól Oravicáig, Abrudbányától Zalatnáig kísér az előadó, de a történelmi Bánság is jelen van, Pankota, Világos, Alkenyér, Sibot, Kenyérmező, a Majtényi sík ugyancsak. Feltűnik a vízzel elárasztott Bözödújfalu, majd Marosvécs, és Marosvásárhelyen át Kerelőszentpálig hosszú utat tesznek meg a jelenlevők a másfél órás tartalmas előadás során. A helytörténész szerint a múltunkat meg kell őrizni, mert a történelem nem mögöttünk, hanem alattunk van.
A történelmi és művelődéstörténeti esszéket tartalmazó kötet a kisebbségi sorban élő magyarság sorsdöntő eseményeit mutatja be a 16. századtól a 20. század végéig. A Rekviem egy temetőért, Ahol a történelem ollója csattogott, Amikor egy város kiáltott, Az erdélyi szellem fáklyavivői, a Telekiek, Kastélyok és kastélylakók, Sorsok Kerelőszentpálon megannyi kiáltó fejezetcím. Erdélyhez kötődő személyiségek neve visszhangzik, melyeket a szerző, alapos kutatómunka során, a következő generációkra is gondolva gyűjtött össze: a Rákócziak, Báthoriak, Hallerek, Telekiek, Bethlenek, Bornemiszák mellett Petőfi Sándor, Déryné, Prielle Kornélia, Kántorné, Szigligeti, Csokonai, Csíky Gergely és még sokan mások.
Haller Béla tanár, a Castellum Alapítvány elnöke, mint mondta, a Haller családról kellett volna reflektáljon, de számára nehéz régi dolgokat szépen egybefonni, főleg, ha a valamikor virágkorát élt kastély, melyből részletek suhantak végig a kivetítőn, most a végromlás szélére került. A múlt és jelen fájdalmas találkozása ez a könyv. Célratörő, tudományos, de nem tudálékos, érzelmes, de nem érzelgős. Szerinte ez jellegzetesen női könyv, mert a nők különösképpen fájlalják az elmúlt életet, amelyet a vad erőszak pusztított el, és a végtisztesség mindannyiszor elmaradt. Amint a könyv szerzője is írta a nürnbergi patrícius családból arisztokratákká vált Haller családról: "Négyszáz év alatt létrehoztak nemzeti értékeket, melyeknek most szomorú romlását tehetetlenül nézi a közömbös jövő".
– Miért Erdélyi bárka a könyv címe? – kérdeztük az est izgalmától felszabadultan mosolygó szerzőt.
– Amikor azon gondolkodtam, mennyi mindent kellene megőrizni az utókornak, Nagy László költő szavaival élve "átmenteni a túlsó partra", Kányádi Sándor Noé bárkája felé című verse jutott eszembe. A költő engedélyét kértem, hadd szerepeljen a vers is a könyv elején a címválasztás alátámasztásaként.
– Mi volt az esszékötet megírásának az indíttatása?
– Középiskolai tanárként Magyarországon ébredtem rá történelmi jellegű hiányosságaimra. Olykor, ha az anyaországiak erdélyi vonatkozású kérdéseket tettek fel, csak alapos dokumentálódás után mertem választ adni, hogy precíz legyen. Nem vagyok történelemtanár, de középiskolai magyartanárként meg kellett értenem a történelmi korok összefonódását ahhoz, hogy az irodalmat kellőképp tolmácsolhassam a diákoknak, ezért sokat olvastam. 2002-es nyugdíjazásom után lett elegendő időm kutatni, és immár a harmadik könyvet is megírni.
– A meglátogatott, lefotózott erdélyi helyszínek levéltárait is igénybe kellett venni?
– Szerencsés vagyok, ugyanis Pakson könyvtárközi kölcsönzés útján bármit meghozatnak. A szekszárdi könyvtárban kutattam a Hallerek múltja iránt, de a Széchényi könyvtárnak is gyakori látogatója voltam és vagyok. Ugyanakkor elég sok családi, személyes jellegű okiratot kaptam Haller Ilona grófnő fiától, de Teleki Julianna jóvoltából is értékes családi okmányok birtokába juthattam.
– Mennyi kutatómunka áll az Erdélyi bárka mögött?
– Hozzávetőleg 5-6 év alatt született meg. Szekszárdon negyedévente jelenik meg az Átalvető című folyóirat, melyet egy Marosvásárhelyen végzett orvos szerkeszt. Tizenöt éve közlik a főleg erdélyiekkel foglalkozó írásaimat, melyek e könyv összeállítását is nagyban elősegítették.
A Láncra kötött emlékezés című fejezetben a földvári haláltábor magyarellenes megtorlása nyomán több ezer, jeltelen sírban nyugvó áldozatnak állít emléket a szerző. "A városka fölött még látható várromok jól őrzik titkukat, a jelen semmit se tud a múltról. Földút tér balra, még nem látni semmi emlékhelyet... Az út gödrökkel teli, talán éppen a tömegsír fölött vezet. Itt vége van minden útnak."
A Kárpátok vármaradványai alatti múlt kincseit kutató szerző a határon túlról munkálkodik nyelvünk, nemzeti értékeink, történelmi, művelődéstörténeti emlékeink megőrzése érdekében. Szellemi tevékenységét csönd és méltóságteljes alázat övezi.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely),
2014. március 21.
Trikolór a magyar helységnévtáblákon
Piros-sárga-kék festékkel fújták le szerda délután több Szatmár megyei település helységnévtábláját. A Szatmárnémetiből Máramarosszigetre vezető országút menti községek – Batiz, Gombáspuszta (Egri község), Sárközújlak és Avasfelsőfalu – helységnévtáblájáról a festékszórókkal kizárólag a magyar elnevezést kívánták eltüntetni.
A helybéliek gyorsan lemosták a trikolórt a táblákról, így nem sokáig ékeskedett ott a festék. Szabó Elek, Egri község polgármestere megdöbbent az eset láttán, és kilátásba helyezte, hogy feljelentést tesz.
Lapunk érdeklődésére Camelia Cosma, a Szatmár megyei rendőrkapitányság szóvivője elmondta: tegnap délutánig nem futott be hozzájuk ez ügyben panasz, a sárközújlaki és az avasfelsőfalui őrs munkatársai azonban saját hatáskörben megkezdték a nyomozást a rongálás ügyében.
Az eseteknek egyébként elképzelhető, hogy köze van a szintén szerdán tartott – a Vatra Românească szélsőséges, magyarellenes szervezet által kezdeményezett – szatmárnémeti demonstrációhoz. A Székelyföldön élő románokkal való szolidaritást kifejező akcióként meghirdetett rendezvény kitalálói arra biztattak, hogy mindenki álljon ki a saját városa főterén román zászlót lengetve és tartson a magasba táblát, melyen megfogalmazza üzeneteit.
Szatmárnémetiben mindössze öten gyűltek össze annak ellenére, hogy a helyi főszervező, Ardelean Petric két alkalommal sajtóhirdetést is feladott az akció népszerűsítése céljából. A tüntetést egyébként bejelentették, így csendőri felügyelettel történt a demonstráció, melynek során táblákat tartottak a magasba „Nem az etnikai alapú autonómiára!”, „A román nyelv legyen az uralkodó!” és „Egyetlen nemzeti zászlónk van: piros, sárga, kék!” feliratokkal.
Ardelean Petric főszervező érdeklődésünkre elmondta: egyáltalán nem keseríti el, hogy csak öten vonultak a prefektúra elé tüntetni, szerinte a lényeg, hogy a sajtó írjon róluk.
Az elmúlt hetekben egyébként gyarapodott a magyar feliratok ellen elkövetett vandál tettek száma, ismeretlenek Kovászna város, illetve a Maros megyei Ákosfalva helységnévtábláján is lefestették a települések magyar nevét.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),
Piros-sárga-kék festékkel fújták le szerda délután több Szatmár megyei település helységnévtábláját. A Szatmárnémetiből Máramarosszigetre vezető országút menti községek – Batiz, Gombáspuszta (Egri község), Sárközújlak és Avasfelsőfalu – helységnévtáblájáról a festékszórókkal kizárólag a magyar elnevezést kívánták eltüntetni.
A helybéliek gyorsan lemosták a trikolórt a táblákról, így nem sokáig ékeskedett ott a festék. Szabó Elek, Egri község polgármestere megdöbbent az eset láttán, és kilátásba helyezte, hogy feljelentést tesz.
Lapunk érdeklődésére Camelia Cosma, a Szatmár megyei rendőrkapitányság szóvivője elmondta: tegnap délutánig nem futott be hozzájuk ez ügyben panasz, a sárközújlaki és az avasfelsőfalui őrs munkatársai azonban saját hatáskörben megkezdték a nyomozást a rongálás ügyében.
Az eseteknek egyébként elképzelhető, hogy köze van a szintén szerdán tartott – a Vatra Românească szélsőséges, magyarellenes szervezet által kezdeményezett – szatmárnémeti demonstrációhoz. A Székelyföldön élő románokkal való szolidaritást kifejező akcióként meghirdetett rendezvény kitalálói arra biztattak, hogy mindenki álljon ki a saját városa főterén román zászlót lengetve és tartson a magasba táblát, melyen megfogalmazza üzeneteit.
Szatmárnémetiben mindössze öten gyűltek össze annak ellenére, hogy a helyi főszervező, Ardelean Petric két alkalommal sajtóhirdetést is feladott az akció népszerűsítése céljából. A tüntetést egyébként bejelentették, így csendőri felügyelettel történt a demonstráció, melynek során táblákat tartottak a magasba „Nem az etnikai alapú autonómiára!”, „A román nyelv legyen az uralkodó!” és „Egyetlen nemzeti zászlónk van: piros, sárga, kék!” feliratokkal.
Ardelean Petric főszervező érdeklődésünkre elmondta: egyáltalán nem keseríti el, hogy csak öten vonultak a prefektúra elé tüntetni, szerinte a lényeg, hogy a sajtó írjon róluk.
Az elmúlt hetekben egyébként gyarapodott a magyar feliratok ellen elkövetett vandál tettek száma, ismeretlenek Kovászna város, illetve a Maros megyei Ákosfalva helységnévtábláján is lefestették a települések magyar nevét.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),
2014. március 28.
Winkler Gyula: 2014 új kezdet az Európai Unióban
A 2014-es esztendő uniós szinten, de Románia és Magyarország szintjén is meghatározó – mondta Winkler Gyula csütörtökön Szatmárnémetiben, a május 25-ei európai parlamenti választások, valamint az új hétéves költségvetési tervezési időszak beindítása miatt.
Az RMDSZ európai parlamenti képviselője a Román-magyar gazdasági fejlesztések az Európa kapu - Európai Területi Társulás (EGTC) területén című nemzetközi konferencián vett részt, amelyen jelen volt Deutsch Tamás, a FIDESZ EP-képviselője, Pataki Csaba szenátor, az RMDSZ Szatmár megyei elnöke, Tasó László országgyűlési képviselő, Nyíradony polgármestere, az Európa kapu - Európai Területi Társulás elnöke és Alcolea Martinez, a Régiók Bizottságának EGTC koordinátora.
A májusi európai parlamenti választások eredménye meghatározza a testület új összetételét, amelynek a maga során meghatározó szerepe lesz ősszel az új Európai Bizottság megalakulásában is – mutatott rá Winkler. „Ugyanakkor egy új hétéves költségvetési ciklus elején vagyunk, amelynek során Románia és Magyarország is több pénzforrásra jogosult, amelyet a gazdaság, az infrastruktúra modernizálására, a vállalkozók támogatásra fordíthat, ugyanakkor több pénz jut a mezőgazdaságra, a gazdák támogatására”-folyatta. De a belpolitikában is új kezdetet jelent 2014, mindkét ország esetében, „az RMDSZ nemrég lépett be a kormánykoalícióba, amely sorsdöntő időszakban vezeti az országot, amikor minden párt az államelnök választásra készül, ez pedig hagyományosan új politikai kezdetet is jelent. Magyarország pedig országgyűlési választásra készül, amelyet április 6-án tartanak" – fogalmazott az EP képviselő.
A továbbiakban a képviselő emlékeztetett a román-magyar együttműködések előnyeire, kiemelve a 2005 és 2008 között megtartott román-magyar együttes kormányülések fontos eredményeit. "Ma itt lenni egy határokon átívelő román-magyar konferencián eszembe juttatja, milyen fontos hozadéka volt a 2005 és 2008 közötti időszakban megtartott négy együttes ülésnek” – mondta Winkler Gyula, reményét fejezve ki, hogy ismét újrakezdik a nemcsak a kétoldalú kapcsolatok, hanem a határokon átívelő együttműködések előnyére váló, a mindennapos életre kiható, együttes kormányülések megszervezését.
Az RMDSZ EP-képviselője kitért Románia kormánya és az Európai Bizottság párbeszédére, a 2014-2020 közötti időszakra vonatkozó Partnerségi egyezmény véglegesítését és megkötését illetően, ez a dokumentum lesz az alapja az új operatív programoknak és irányító hatóságok akkreditálásának. "Ilyen szempontból a 2014-es év átmeneti évnek számít, Románia számára nagyon fontos, hogy hatékonyan felhasználja az előző költségvetési keret megmaradt alapjait, de az is életbevágó, hogy alaposan felkészüljünk az idén kezdődő tervezési időszakra és az új operatív programokra. Ilyen értelemben az RMDSZ, mint kormányzati partner a bürokrácia csökkentését szorgalmazza az uniós alapok lehívásánál, de ugyanakkor az új operatív programok hatékonyságának növelését is" – jelentette ki a politikus.
Az RMDSZ EP-képviselője a konferenciát követően Máramarosszigetre utazott, ahol a Leőwey Klára Elméleti Líceum pedagógusaival és diákjaival, valamint az RMDSZ Történelmi Máramaros területi szervezetének választmányával folytatott megbeszélését, Béres István területi elnök meghívására.
maszol/közlemény,
A 2014-es esztendő uniós szinten, de Románia és Magyarország szintjén is meghatározó – mondta Winkler Gyula csütörtökön Szatmárnémetiben, a május 25-ei európai parlamenti választások, valamint az új hétéves költségvetési tervezési időszak beindítása miatt.
Az RMDSZ európai parlamenti képviselője a Román-magyar gazdasági fejlesztések az Európa kapu - Európai Területi Társulás (EGTC) területén című nemzetközi konferencián vett részt, amelyen jelen volt Deutsch Tamás, a FIDESZ EP-képviselője, Pataki Csaba szenátor, az RMDSZ Szatmár megyei elnöke, Tasó László országgyűlési képviselő, Nyíradony polgármestere, az Európa kapu - Európai Területi Társulás elnöke és Alcolea Martinez, a Régiók Bizottságának EGTC koordinátora.
A májusi európai parlamenti választások eredménye meghatározza a testület új összetételét, amelynek a maga során meghatározó szerepe lesz ősszel az új Európai Bizottság megalakulásában is – mutatott rá Winkler. „Ugyanakkor egy új hétéves költségvetési ciklus elején vagyunk, amelynek során Románia és Magyarország is több pénzforrásra jogosult, amelyet a gazdaság, az infrastruktúra modernizálására, a vállalkozók támogatásra fordíthat, ugyanakkor több pénz jut a mezőgazdaságra, a gazdák támogatására”-folyatta. De a belpolitikában is új kezdetet jelent 2014, mindkét ország esetében, „az RMDSZ nemrég lépett be a kormánykoalícióba, amely sorsdöntő időszakban vezeti az országot, amikor minden párt az államelnök választásra készül, ez pedig hagyományosan új politikai kezdetet is jelent. Magyarország pedig országgyűlési választásra készül, amelyet április 6-án tartanak" – fogalmazott az EP képviselő.
A továbbiakban a képviselő emlékeztetett a román-magyar együttműködések előnyeire, kiemelve a 2005 és 2008 között megtartott román-magyar együttes kormányülések fontos eredményeit. "Ma itt lenni egy határokon átívelő román-magyar konferencián eszembe juttatja, milyen fontos hozadéka volt a 2005 és 2008 közötti időszakban megtartott négy együttes ülésnek” – mondta Winkler Gyula, reményét fejezve ki, hogy ismét újrakezdik a nemcsak a kétoldalú kapcsolatok, hanem a határokon átívelő együttműködések előnyére váló, a mindennapos életre kiható, együttes kormányülések megszervezését.
Az RMDSZ EP-képviselője kitért Románia kormánya és az Európai Bizottság párbeszédére, a 2014-2020 közötti időszakra vonatkozó Partnerségi egyezmény véglegesítését és megkötését illetően, ez a dokumentum lesz az alapja az új operatív programoknak és irányító hatóságok akkreditálásának. "Ilyen szempontból a 2014-es év átmeneti évnek számít, Románia számára nagyon fontos, hogy hatékonyan felhasználja az előző költségvetési keret megmaradt alapjait, de az is életbevágó, hogy alaposan felkészüljünk az idén kezdődő tervezési időszakra és az új operatív programokra. Ilyen értelemben az RMDSZ, mint kormányzati partner a bürokrácia csökkentését szorgalmazza az uniós alapok lehívásánál, de ugyanakkor az új operatív programok hatékonyságának növelését is" – jelentette ki a politikus.
Az RMDSZ EP-képviselője a konferenciát követően Máramarosszigetre utazott, ahol a Leőwey Klára Elméleti Líceum pedagógusaival és diákjaival, valamint az RMDSZ Történelmi Máramaros területi szervezetének választmányával folytatott megbeszélését, Béres István területi elnök meghívására.
maszol/közlemény,
2014. április 15.
Kell még a törvényen javítani
Maros megyei iskolák igazgatóival, aligazgatóival, pedagógusaival találkozott április 3-án Markó Béla szenátor és Király András, az oktatási minisztérium államtitkára. A többórás ülésen a megyei oktatásügy legfontosabb kérdéseit vitatták meg, s ennek kapcsán kérdeztem Markó Béla szenátort, a felsőház oktatási bizottságának tagját.
– Bár a Pedagógusok Szövetsége szervezésében nemrégen lebonyolított találkozón szembesülhettünk az iskolaigazgatók gondjaival, ezúttal a sajtó nem lehetett jelen a rendezvényen, s az RMDSZ által kiadott közleményből csak felsorolásszerűen értesülhettünk a vitatott kérdésekről. Megkérem, tájékoztasson bővebben néhány fontosabb problémáról.
– Király Andrásnak, az oktatási minisztérium államtitkárának és kollégáinak az volt a célja, hogy a magyar iskolaigazgatók, aligazgatók elmondják az oktatással, az iskolák működésével kapcsolatos gondjaikat. Én is részt vettem, s bár kevésbé tartoznak rám a mindennapi intézményvezetési problémák, ezek sok esetben nem választhatók el az oktatási törvénytől. A szenátus oktatási bizottságában dolgozom, s ezt a mandátumot elsősorban azért vállaltam, mert azt reméltem, hogy ebben az időszakban számos kérdés tisztázódik az oktatási törvény alkalmazásával kapcsolatosan. A mostani kormánytöbbség módosítani akarja az oktatási törvényt, és nem mindegy, hogy bele tudunk-e szólni vagy sem.
A találkozón számos problémát vetettek föl nagyon célratörően, a tankönyvektől kezdve egészen az iskolai vezetőtanácsok működéséig. A színvonalas beszélgetésből kiderült, hogy az oktatási törvény jó néhány rendelkezését nem mindenütt alkalmazzák. Az iskolai vezetőtanácsok összetételét újra kellene gondolni. Hasonlóképpen a finanszírozási kérdést is, mivel sok az elégedetlenség a fejpénzzel kapcsolatosan. A diáklétszám szerint kapott összegből kell a pedagógusok fizetését fedezni. Az egyik képtelenség, ami ennek következtében előáll: az iskola abban válik érdekeltté, hogy kisebb fizetésű, alacsonyabb képesítésű pedagógusok tanítsanak, mert akkor a rendelkezésre álló fejpénzből könnyebben ki tudja fizetni a béreket. Ha túl magas képesítésű tanárai vannak, akkor előfordul, hogy nem elég az iskola működtetésére kapott összeg. Ezt mindenképpen újra kell gondolni az eddigi tapasztalatok alapján. Sok olyan problémát is följegyeztem, ami esetleg törvénymódosítást is igényelne. Állandóan küszködünk az osztályok számának a problémájával is. Ha nem vagyunk képesek összefogottan tervezni, akkor előállhatnak olyan helyzetek, mint például Szászrégenben, ahol négy iskolának van magyar tagozata, s az ősztől valószínűleg csak kettőben indul előkészítő osztály, holott legalább háromban kellene, bár szerintem egyről sem szabad egykönnyen lemondani. Jelenlegi helyzetünkben megengedhetetlen, hogy mindenki a maga iskolája számára próbáljon gyermekeket verbuválni, ahelyett hogy összeülnének, s a pillanatnyi érdekeket félretéve, világosan eldöntenék, hogy melyik legyen az a három iskola, ahol meg kell tartani a magyar tagozatot. Ha nem így járunk el, ha nem vesszük figyelembe a távolságokat, a kisgyermekek közül néhányan lemorzsolódnak. Erről kellene a szülőket is meggyőzni.
– Említette a törvénymódosítás szükségességét. Ez az iskolaalapítást illetően is fontos lenne, hogy a megye két városában, Dicsőszentmártonban és Segesváron is megvalósulhasson pedagógusok, szülők és diákok régi vágya.
– Rég tudjuk, hogy ebben a tekintetben ellentmondás van a helyi autonómia és a kisebbségi jogok érvényesítése között. Az iskolalétesítés kérdésében – látszólag nagyon helyesen – az önkormányzatra van bízva a döntés. De amikor egy magyar iskolát akarunk létrehozni, nem biztos, hogy egy román többségű önkormányzat megszavazza azt. A kisebbségi jogok érvényesítését nem mindig lehet a helyi akaratra bízni. Ezért számba kell venni, hogy a törvényen mit lehet változtatni, de ettől függően az érvényben levő törvény alapján is meg kell próbálni megtalálni a megoldást. Tapasztalataim szerint is, az önálló magyar iskolák – különösen a szórványvidéken – nagyon sokat segítenek az identitás megőrzésében, hisz nemcsak oktatási intézményként, hanem értelmiségi központként is működnek. Ezt megtapasztaltam Dévától Máramarosszigetig, s indokolt Dicsőszentmártonban és Segesváron is.
– Beindulhat-e a minden évfolyamot átfogó marosvásárhelyi katolikus oktatás?
– Ez is szóba került, s a jogi lehetősége adott, nincsen akadálya. Nem tudom megmondani, hogy őszire sikerül-e, de van esély rá. A vásárhelyi magyar oktatás szempontjából hasznos lenne egy magyar állami iskola, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum mellett egy kisebb, de jól működő református kollégium, amely már létezik, és egy katolikus gimnázium is, amelyet ezután kellene létrehozni.
– Említette, hogy a román nyelv és irodalom tankönyvek is szóba kerültek.
– Ezen a téren egy nagyon fontos eredményt tudunk felmutatni, a Románia történelmének és földrajzának magyar nyelven történő oktatását, illetve, hogy ebben az esetben már megvannak a magyarra fordított tankönyvek. Ez sem ment könnyen és gyorsan. Ami a román nyelv tanítását illeti, ebből a szempontból mi ugyan előreszaladtunk, de a minisztérium lekésett. Amikor a kormányban voltunk, Murvai László vezetésével létrehoztunk egy bizottságot, kidolgoztuk a tanterveket és a tankönyveket, miközben az általános román tanterv még nem készült el. Annak egy részét kell bevárni, miközben az előkészítő és az első osztályban már az új tanterv szerint folyik az oktatás.
– Az oktatás kapcsán nem hagyhatjuk szó nélkül a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyét sem, ahol a felsőoktatásért felelős miniszter látogatására várnak, hogy érvénybe léphessen a hétpontos egyezség utolsó pontja is.
– Köztudott, hogy három egyetemet nyilvánított multikulturálisnak, tehát többnyelvűnek az oktatási törvény: a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemet, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet valamint a MOGYE-t. Ebből kettőben, az oktatási törvénynek megfelelően, sikerült létrehozni a főtanszékeket, intézeteket. Kolozsváron ugyanazon a karon belül van román és magyar döntéshozatal, a Művészeti Egyetemen, amely kisebb, de számunkra fontos intézmény, ennél is radikálisabb megoldás működik ebben a pillanatban, mert van egy magyar és egy román nyelvű kar. Amennyire én ismerem, a Babes–Bolyain belül is nagyon sokat jelentett a magyar intézetek létrejötte, számos kérdésben önállóan dönthetnek a magyar oktatók, programokról, tantervekről például. Hogy a költségvetés szempontjából mennyire lehetnek önállóak, erről érdemes beszélni, mert ahogy én látom, igazság szerint maguk a karok sem élveznek túlságosan nagy önállóságot. Az lenne a természetes, ha gyakorlatilag a karok is egészen szabadon bánhatnának a számukra évről évre biztosított pénzalapokkal, attól függetlenül, hogy román vagy magyar nyelven folyik az oktatás.
A MOGYE-n az igazán jó megoldás az lett volna, amelyet az RMDSZ még az előző kormányban elért, hogy jöjjön létre egy külön magyar kar, és azon belül működjenek az intézetek. Ez a radikális, de véleményem szerint jó megoldás, ami sajnos hozzájárult ahhoz, hogy megbukott az Ungureanu-kormány. Attól kezdve nem volt eszközünk arra, hogy egy ilyen megoldást alkalmazzunk. Amire lehetőség kínálkozott, hogy lassan megpróbáljunk előre haladni, és a legalább az önálló főtanszékek, intézetek megalakításáig eljutni. A magyar oktatók valóban haladtak ezen az úton, mert elkezdődött a magyar oktatás külön akkreditálása, ami kulcskérdés, és úgy néz ki, hogy ez a folyamat már az ősszel befejeződhet.
– De hát a magyar tagozat megkapta az akkreditációt!
– Csakhogy van egy végső ellenőrzési időpont, amelyet őszre tűztek ki. A Babes–Bolyai egyetemen is óriási konfliktusok voltak, de ott külön- külön akkreditáltatták a magyar oktatást, s a kedvező pillanatban ezért lehetett létrehozni a külön intézeteket.
– A vásárhelyi egyetem esetében úgy tűnik, hogy időhúzásról van szó. A magyar tagozat oktatóinak a közössége eldöntötte, hogy kivonul az egyetem minden vezető testületéből, ha nem oldódik meg az önálló intézetek létrehozása, amit a törvény biztosít. Eljön-e a miniszter, és számíthatunk- e kedvező lépésre ezen a téren?
– Tudtommal el fog jönni a miniszter, és megpróbál egyeztetni a magyar és román oktatók között. Én mindenképpen a végleges akkreditációban látom az első jelentős változást, ennek mielőbb be kell fejeződnie. Megmondom azt is őszintén, hogy a testületekből való kivonulást nem tartom jó megoldásnak, értem az elkeseredést, de ez nem vezet sehova szerintem, a magyar oktatók még információt sem fognak kapni arról, hogy mi történik. Félig tréfásan, félig komolyan azt szoktam mondani, hogy én nem kivonulás-, hanem bevonuláspárti vagyok. Ez most keserves türelemjáték, végig kellene vinni.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)
Maros megyei iskolák igazgatóival, aligazgatóival, pedagógusaival találkozott április 3-án Markó Béla szenátor és Király András, az oktatási minisztérium államtitkára. A többórás ülésen a megyei oktatásügy legfontosabb kérdéseit vitatták meg, s ennek kapcsán kérdeztem Markó Béla szenátort, a felsőház oktatási bizottságának tagját.
– Bár a Pedagógusok Szövetsége szervezésében nemrégen lebonyolított találkozón szembesülhettünk az iskolaigazgatók gondjaival, ezúttal a sajtó nem lehetett jelen a rendezvényen, s az RMDSZ által kiadott közleményből csak felsorolásszerűen értesülhettünk a vitatott kérdésekről. Megkérem, tájékoztasson bővebben néhány fontosabb problémáról.
– Király Andrásnak, az oktatási minisztérium államtitkárának és kollégáinak az volt a célja, hogy a magyar iskolaigazgatók, aligazgatók elmondják az oktatással, az iskolák működésével kapcsolatos gondjaikat. Én is részt vettem, s bár kevésbé tartoznak rám a mindennapi intézményvezetési problémák, ezek sok esetben nem választhatók el az oktatási törvénytől. A szenátus oktatási bizottságában dolgozom, s ezt a mandátumot elsősorban azért vállaltam, mert azt reméltem, hogy ebben az időszakban számos kérdés tisztázódik az oktatási törvény alkalmazásával kapcsolatosan. A mostani kormánytöbbség módosítani akarja az oktatási törvényt, és nem mindegy, hogy bele tudunk-e szólni vagy sem.
A találkozón számos problémát vetettek föl nagyon célratörően, a tankönyvektől kezdve egészen az iskolai vezetőtanácsok működéséig. A színvonalas beszélgetésből kiderült, hogy az oktatási törvény jó néhány rendelkezését nem mindenütt alkalmazzák. Az iskolai vezetőtanácsok összetételét újra kellene gondolni. Hasonlóképpen a finanszírozási kérdést is, mivel sok az elégedetlenség a fejpénzzel kapcsolatosan. A diáklétszám szerint kapott összegből kell a pedagógusok fizetését fedezni. Az egyik képtelenség, ami ennek következtében előáll: az iskola abban válik érdekeltté, hogy kisebb fizetésű, alacsonyabb képesítésű pedagógusok tanítsanak, mert akkor a rendelkezésre álló fejpénzből könnyebben ki tudja fizetni a béreket. Ha túl magas képesítésű tanárai vannak, akkor előfordul, hogy nem elég az iskola működtetésére kapott összeg. Ezt mindenképpen újra kell gondolni az eddigi tapasztalatok alapján. Sok olyan problémát is följegyeztem, ami esetleg törvénymódosítást is igényelne. Állandóan küszködünk az osztályok számának a problémájával is. Ha nem vagyunk képesek összefogottan tervezni, akkor előállhatnak olyan helyzetek, mint például Szászrégenben, ahol négy iskolának van magyar tagozata, s az ősztől valószínűleg csak kettőben indul előkészítő osztály, holott legalább háromban kellene, bár szerintem egyről sem szabad egykönnyen lemondani. Jelenlegi helyzetünkben megengedhetetlen, hogy mindenki a maga iskolája számára próbáljon gyermekeket verbuválni, ahelyett hogy összeülnének, s a pillanatnyi érdekeket félretéve, világosan eldöntenék, hogy melyik legyen az a három iskola, ahol meg kell tartani a magyar tagozatot. Ha nem így járunk el, ha nem vesszük figyelembe a távolságokat, a kisgyermekek közül néhányan lemorzsolódnak. Erről kellene a szülőket is meggyőzni.
– Említette a törvénymódosítás szükségességét. Ez az iskolaalapítást illetően is fontos lenne, hogy a megye két városában, Dicsőszentmártonban és Segesváron is megvalósulhasson pedagógusok, szülők és diákok régi vágya.
– Rég tudjuk, hogy ebben a tekintetben ellentmondás van a helyi autonómia és a kisebbségi jogok érvényesítése között. Az iskolalétesítés kérdésében – látszólag nagyon helyesen – az önkormányzatra van bízva a döntés. De amikor egy magyar iskolát akarunk létrehozni, nem biztos, hogy egy román többségű önkormányzat megszavazza azt. A kisebbségi jogok érvényesítését nem mindig lehet a helyi akaratra bízni. Ezért számba kell venni, hogy a törvényen mit lehet változtatni, de ettől függően az érvényben levő törvény alapján is meg kell próbálni megtalálni a megoldást. Tapasztalataim szerint is, az önálló magyar iskolák – különösen a szórványvidéken – nagyon sokat segítenek az identitás megőrzésében, hisz nemcsak oktatási intézményként, hanem értelmiségi központként is működnek. Ezt megtapasztaltam Dévától Máramarosszigetig, s indokolt Dicsőszentmártonban és Segesváron is.
– Beindulhat-e a minden évfolyamot átfogó marosvásárhelyi katolikus oktatás?
– Ez is szóba került, s a jogi lehetősége adott, nincsen akadálya. Nem tudom megmondani, hogy őszire sikerül-e, de van esély rá. A vásárhelyi magyar oktatás szempontjából hasznos lenne egy magyar állami iskola, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum mellett egy kisebb, de jól működő református kollégium, amely már létezik, és egy katolikus gimnázium is, amelyet ezután kellene létrehozni.
– Említette, hogy a román nyelv és irodalom tankönyvek is szóba kerültek.
– Ezen a téren egy nagyon fontos eredményt tudunk felmutatni, a Románia történelmének és földrajzának magyar nyelven történő oktatását, illetve, hogy ebben az esetben már megvannak a magyarra fordított tankönyvek. Ez sem ment könnyen és gyorsan. Ami a román nyelv tanítását illeti, ebből a szempontból mi ugyan előreszaladtunk, de a minisztérium lekésett. Amikor a kormányban voltunk, Murvai László vezetésével létrehoztunk egy bizottságot, kidolgoztuk a tanterveket és a tankönyveket, miközben az általános román tanterv még nem készült el. Annak egy részét kell bevárni, miközben az előkészítő és az első osztályban már az új tanterv szerint folyik az oktatás.
– Az oktatás kapcsán nem hagyhatjuk szó nélkül a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyét sem, ahol a felsőoktatásért felelős miniszter látogatására várnak, hogy érvénybe léphessen a hétpontos egyezség utolsó pontja is.
– Köztudott, hogy három egyetemet nyilvánított multikulturálisnak, tehát többnyelvűnek az oktatási törvény: a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemet, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet valamint a MOGYE-t. Ebből kettőben, az oktatási törvénynek megfelelően, sikerült létrehozni a főtanszékeket, intézeteket. Kolozsváron ugyanazon a karon belül van román és magyar döntéshozatal, a Művészeti Egyetemen, amely kisebb, de számunkra fontos intézmény, ennél is radikálisabb megoldás működik ebben a pillanatban, mert van egy magyar és egy román nyelvű kar. Amennyire én ismerem, a Babes–Bolyain belül is nagyon sokat jelentett a magyar intézetek létrejötte, számos kérdésben önállóan dönthetnek a magyar oktatók, programokról, tantervekről például. Hogy a költségvetés szempontjából mennyire lehetnek önállóak, erről érdemes beszélni, mert ahogy én látom, igazság szerint maguk a karok sem élveznek túlságosan nagy önállóságot. Az lenne a természetes, ha gyakorlatilag a karok is egészen szabadon bánhatnának a számukra évről évre biztosított pénzalapokkal, attól függetlenül, hogy román vagy magyar nyelven folyik az oktatás.
A MOGYE-n az igazán jó megoldás az lett volna, amelyet az RMDSZ még az előző kormányban elért, hogy jöjjön létre egy külön magyar kar, és azon belül működjenek az intézetek. Ez a radikális, de véleményem szerint jó megoldás, ami sajnos hozzájárult ahhoz, hogy megbukott az Ungureanu-kormány. Attól kezdve nem volt eszközünk arra, hogy egy ilyen megoldást alkalmazzunk. Amire lehetőség kínálkozott, hogy lassan megpróbáljunk előre haladni, és a legalább az önálló főtanszékek, intézetek megalakításáig eljutni. A magyar oktatók valóban haladtak ezen az úton, mert elkezdődött a magyar oktatás külön akkreditálása, ami kulcskérdés, és úgy néz ki, hogy ez a folyamat már az ősszel befejeződhet.
– De hát a magyar tagozat megkapta az akkreditációt!
– Csakhogy van egy végső ellenőrzési időpont, amelyet őszre tűztek ki. A Babes–Bolyai egyetemen is óriási konfliktusok voltak, de ott külön- külön akkreditáltatták a magyar oktatást, s a kedvező pillanatban ezért lehetett létrehozni a külön intézeteket.
– A vásárhelyi egyetem esetében úgy tűnik, hogy időhúzásról van szó. A magyar tagozat oktatóinak a közössége eldöntötte, hogy kivonul az egyetem minden vezető testületéből, ha nem oldódik meg az önálló intézetek létrehozása, amit a törvény biztosít. Eljön-e a miniszter, és számíthatunk- e kedvező lépésre ezen a téren?
– Tudtommal el fog jönni a miniszter, és megpróbál egyeztetni a magyar és román oktatók között. Én mindenképpen a végleges akkreditációban látom az első jelentős változást, ennek mielőbb be kell fejeződnie. Megmondom azt is őszintén, hogy a testületekből való kivonulást nem tartom jó megoldásnak, értem az elkeseredést, de ez nem vezet sehova szerintem, a magyar oktatók még információt sem fognak kapni arról, hogy mi történik. Félig tréfásan, félig komolyan azt szoktam mondani, hogy én nem kivonulás-, hanem bevonuláspárti vagyok. Ez most keserves türelemjáték, végig kellene vinni.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)
2014. április 30.
Ma nyílik Sepsiszentgyörgyön a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékháza
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” Márai Sándor: Mennyből az angyal A kommunista diktatúra áldozatainak tiszteletére Sepsiszentgyörgyön ma olyan emlékházat avatunk és nyitunk meg, amely méltó társintézménye – és nem konkurense! – a máramarosszigeti Kommunizmus Áldozatai Emlékházának és Kutatási Központjának, a budapesti Terror Házának.
Becslések és hozzávetőleges számítások szerint 1945 és 1989 között mintegy kétmillió állampolgárt hurcolt meg a román kommunista diktatúra. Kétmillió ember szenvedett a román gulágokon, a negyven politikai börtönben, a „halál csatornájaként” emlegetett Duna-csatornánál, a poklok poklaként emlegetett Duna-deltai megsemmisítő munkatáborokban, a közbűntényesek számára fenntartott, valójában szigorított fegyházakká változtatott büntetés-végrehajtási intézményekben. A kommunista hatalomátvétel után a leghírhedtebb hazai börtönökbe zárt politikai és szellemi – valójában lefejezett – elitet, a kuláklisták barbár kegyetlenséggel agyonlőtt vagy teljesen kisemmizett, földönfutóvá tett, öngyilkosságba kergetett több tízezer áldozatát, s az osztályellenségnek kikiáltott, ezáltal fizikai megsemmisítésre ítélt arisztokratákat, földbirtokosokat szintén joggal tekintjük a kommunizmus áldozatainak.
Fájdalmas számok
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulás, majd a forradalom leverése kiváló ürügyet jelentett a desztálinizációt csak mímelő román kommunista diktatúra számára a példátlan retorzióra. 1950 és 1968. március 31-e között 91 333 személyt tartóztattak le, közülük 73 636 gyanúsítottat állítottak hadbíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív büntetéssel további 25 740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre. 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakával kezdődően 60 000 állampolgár számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A magyar forradalom hatását a letartóztatási hullám fokozására a következő adatok bizonyítják: 1956 és 1962 között összesen 24 629 személyt tartóztattak le, a csúcsot 1959 jelentette, amikorra felgöngyölítették a szervezkedések és szervezkedési kísérletek döntő többségét, 8910 embert. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárius, 10 egykori történelmi pártok tagja, 84 más kategóriájú és büntetlen előéletű. A kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például az adatok szerint 34 halálos ítéletet hajtottak végre, ám a tényleges szám ennél jóval magasabb, hiszen a Szoboszlai Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett per tíz kivégzett áldozata közül a kimutatás csak három nevet említ, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán református lelkészt és dr. Hollós István hadbíró századost meg sem említik. 1957 és 1959 között 9959 elmarasztaló, azaz börtönbüntetéssel végződő ítéletet hirdettek ki, 45 személyt végeztek ki, 139 személy hunyt el a vallatások, illetve a börtönbeli kínzások, szenvedések nyomán. A túlélők visszaemlékezése szerint a romániai politikai börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. A hírhedt szovjet hadifogságból – ki tudja, hány tetvetlenítés, költöztetés, testi motozás ellenére is – Zsigmond Ferenc, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet főtitkára hazahozhatta az azóta könyv alakban is megjelent, szivarpapírra írt naplóját, a romániai börtönökből egyetlen feljegyzés, naplótöredék sem kerülhetett ki! Szerzőjét azonnal könyörtelenül agyonverték volna! Így csak a véges emberi memória, visszaemlékezések segítségével idézhetjük meg a romániai börtönök szadista, embertelen, minden abszurd drámán túlmutató világát.
Betartott ígéret
Tavaly a Sepsiszentgyörgyön felavatott emlékparkban a beszédek során ugyanolyan lelkesedéssel fogalmazódott meg az ígéret – mint 1848. november 16-án (más források szerint 23-án) Gábor Áron bejelentése, „Lészen ágyú!” –: egy év múlva olyan emlékházat avatunk, ahol a földbirtokosok, arisztokraták kényszerlakhelyre hurcolásától, az erőszakos kollektivizálástól, Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárásától kezdve a mérhetetlen emberi szenvedés dokumentumai, tárgyi emlékei egy helyen láthatók, tanulmányozhatók, ahová összegyűjtjük az eltelt huszonhárom esztendő levéltári kutatásainak, dokumentumfilm-termésének eredményeit. Így kap történelmi hátszelet a Háromszék 1848–49-es önvédelmi harcára való hivatkozás: ahogyan a háromszéki székely-magyarok több évtizedes kitartó küzdelem után hazahozták Gábor Áron egyetlen megmaradt ágyúját – a Székely Nemzeti Múzeum egyik páratlan értékű darabját –, ugyanúgy a sepsiszentgyörgyi Terror Házába gyűjtjük össze mindazt, amit Márai Sándor a világ bármely táján, bármely országában élő egyetemes magyarság nevében örök érvényűen így fogalmazott:
„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.”
Ebben az emlékházban fogunk – a másik magyar költőóriást, Ady Endrét idézve – „összebújni, akik egymás ellen annyit vétkeztünk”! Áll az emlékpark, és ma megnyitjuk – talán nem is annyira nagy túlzással és sarkítva – „az emberi szenvedés és szabadság emlékházát”. Minderre azért kerülhetett sor, mert az egykori politikai elítélt, Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke mert merészet és nagyot álmodni, s városának vezetése azt támogatta. Budapesten a Terror Házánál, Máramarosszigeten a Börtön-Emlékmúzeumban, Bukarestben a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában látványtervezők, muzeológusok, történészek sokasága szorgoskodott, hogy a 21. század követelményeihez igazodó modern és ugyanakkor sokkoló kiállítást varázsoljon a szétszórt dokumentumokból, tárgyi emlékekből. Török József – merjük kimondani! – sepsiszentgyörgyi hályogkovácsként érzett rá a hihetetlenül nagy feladat kihívásaira, hadakozott, kért, kilincselt, udvarolt – ahogy a pillanatnyi helyzet megkívánta –, hogy elkészüljön élete legfontosabb műve: előbb az emlékpark, most pedig az emlékház.
E sorok írója talán a legközelebbi szemtanúja, követője volt ennek a nem mindennapi közelharcnak, és már az ötlet megfogalmazásakor felajánlotta: az 1990 elején megkezdett, a romániai, erdélyi ötvenhattal kapcsolatos kutatásai során megtalált legfontosabb levéltári dokumentumok, periratok, a letartóztatáskor készült, az emberi megpróbáltatásokat mindennél hívebben tükröző fényképek, az ítéletek, a kivégzési jegyzőkönyvek itt kapjanak őrzési helyet. Ugyanezt tette a Bolyai Tudományegyetem második csoportjának perében kutakodó Benkő Levente publicista, Ioana Boca, a romániai egyetemi hallgatók 1956-os szervezkedéseit tanulmányozó bukaresti kutató és azok a még életben lévő egykori politikai foglyok, akik legféltettebb tárgyi emlékeiket küldték el a készülő emlékháznak. Furcsa paradoxona a múzeumszervezéseknek: a sajátos, „velünk ez is, az is megesett” erdélyi sors velejárójaként a budapesti Terror Háza valóban döbbenetes fotómontázsáról, a máramarosszigeti börtön-múzeum márvány emléktáblájáról fájdalmasan hiányzik a Romániában kivégzettek, a börtönökben agyonvertek, agyonkínzottak, a halálba kergetett erdélyi magyar politikai foglyok neve, adatai. Ezért döntöttünk Török Józseffel úgy: a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért, azok teljes mértékű felvállalásáért Romániában kivégzett tizenkét erdélyi, partiumi, bánsági magyar és két román neve mellett a sepsiszentgyörgyi emlékházban feltüntetjük a Budapesten kivégzett nyolc erdélyi származású magyar nevét és adatait is!
Beszélő tárgyak
Az emlékház pannói, bemutatott tárgyai, dokumentumai – mint cseppben a tengert – az egész véres, egyéni és közösségi drámákkal teli 20. század közepével kezdődő történelmet megidézik, kezdve a kötelező beszolgáltatásokkal, padlások lesöprésével, a hírhedt kuláklistákkal, folytatva a földbirtokosságnak mint rétegnek a fizikai megsemmisítését előirányzó, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakára időzített deportálásával. Háromszék arisztokratáinak, földbirtokosainak is az embert próbáló szenvedés jutott osztályrészül: a kommunista diktatúra rájuk fogta, hogy az erőszakos kollektivizálás ellen ők lázították fel például a gidófalvi gazdaembereket, a karhatalomnak miattuk kellett erőszakot alkalmaznia. Büntetésképpen a sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre hurcoltakat Dobrudzsa terméketlen, mocsaras területeire deportálták, ahol a földbe ásott kunyhókban, vályogházakban olyan méltósággal viselték a rájuk mért sorscsapásokat – többen közülük ott alusszák örök álmukat –, hogy a románság csodálatát is kivívták. Az elhurcolt háromszéki agrárszakemberek – köztük a drága emlékű dálnoki Beczásy Pista bácsi – honosították meg Dobrudzsában az addig ismeretlen krumplitermesztést.
Nem véletlen, hogy a sepsiszentgyörgyi emlékházban is méltó helyet és teret kapott a kisebbségi jogokért, minden kisebbség jogaiért, így az erdélyi magyar zsidóság deportálása ellen legkövetkezetesebben kiálló Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárása. Nemcsak remélem, hanem biztosan tudom: a sepsiszentgyörgyi emlékház konferenciatermében is meghallgathatjuk a Kézdivásárhelyen 1968-ban született Msgr. dr. Kovács Gergely prelátus, a Kultúra Pápai Tanácsa irodavezetőjének, egyházjogásznak, Márton Áron boldoggá avatási ügye posztulátorának előadását, és megtekinthetjük Maksay Ágnesnek az 1980. szeptember 29-én, 84 éves korában elhunyt nagy püspök életútjáról készült dokumentumfilmjét. Különös ajándéka a kisebbségi sorsnak, hogy a 20. század magyar történelmében mindössze hárman tudták, meddig lehet elmenni a kompromisszumok megkötésében. Első helyen áll Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, utána következik a mártírhalált halt felvidéki gróf Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedül szavazott a zsidó törvények és deportálások ellen, őket követi az ugyancsak erdélyi származású, Duna melléki református püspök, Ravasz László, a 20. század legnagyobb magyar gondolkodójának, Bibó Istvánnak az apósa. A mai nemzetiségi politikusok igazán tanulhatnának tőlük: a kompromisszumok kérdésében meddig lehet és kell elmenni! Belépve a sepsiszentgyörgyi emlékház belső termeibe, kibomlik előttünk az 1950-es évek második felének, végének, a hatvanas évek elejének, közepének teljes megtorló gépezete. Melyik politikai pert emeljem ki a hatvanegy szervezkedés és szervezkedési kísérlet közül? Hiszen a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért – az egyetemes jogtörténet furcsa fintoraként! – még 1965-ben is ítéltek el erdélyi magyarokat. Köztük éppen a Török József nevével fémjelzett tizenkét tagú csoportot, amelynek tagjait 1965. november 13-a és december 28-a között tartóztatták le. Mindez azért is az egyetemes jogtörténet egyik legfurcsább paradoxona, mert miközben Nicolae Ceauşescu arról papolt, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok, elítéltek – a leghírhedtebb romániai börtönök tele voltak politikai foglyokkal.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” Márai Sándor: Mennyből az angyal A kommunista diktatúra áldozatainak tiszteletére Sepsiszentgyörgyön ma olyan emlékházat avatunk és nyitunk meg, amely méltó társintézménye – és nem konkurense! – a máramarosszigeti Kommunizmus Áldozatai Emlékházának és Kutatási Központjának, a budapesti Terror Házának.
Becslések és hozzávetőleges számítások szerint 1945 és 1989 között mintegy kétmillió állampolgárt hurcolt meg a román kommunista diktatúra. Kétmillió ember szenvedett a román gulágokon, a negyven politikai börtönben, a „halál csatornájaként” emlegetett Duna-csatornánál, a poklok poklaként emlegetett Duna-deltai megsemmisítő munkatáborokban, a közbűntényesek számára fenntartott, valójában szigorított fegyházakká változtatott büntetés-végrehajtási intézményekben. A kommunista hatalomátvétel után a leghírhedtebb hazai börtönökbe zárt politikai és szellemi – valójában lefejezett – elitet, a kuláklisták barbár kegyetlenséggel agyonlőtt vagy teljesen kisemmizett, földönfutóvá tett, öngyilkosságba kergetett több tízezer áldozatát, s az osztályellenségnek kikiáltott, ezáltal fizikai megsemmisítésre ítélt arisztokratákat, földbirtokosokat szintén joggal tekintjük a kommunizmus áldozatainak.
Fájdalmas számok
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulás, majd a forradalom leverése kiváló ürügyet jelentett a desztálinizációt csak mímelő román kommunista diktatúra számára a példátlan retorzióra. 1950 és 1968. március 31-e között 91 333 személyt tartóztattak le, közülük 73 636 gyanúsítottat állítottak hadbíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív büntetéssel további 25 740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre. 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakával kezdődően 60 000 állampolgár számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A magyar forradalom hatását a letartóztatási hullám fokozására a következő adatok bizonyítják: 1956 és 1962 között összesen 24 629 személyt tartóztattak le, a csúcsot 1959 jelentette, amikorra felgöngyölítették a szervezkedések és szervezkedési kísérletek döntő többségét, 8910 embert. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárius, 10 egykori történelmi pártok tagja, 84 más kategóriájú és büntetlen előéletű. A kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például az adatok szerint 34 halálos ítéletet hajtottak végre, ám a tényleges szám ennél jóval magasabb, hiszen a Szoboszlai Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett per tíz kivégzett áldozata közül a kimutatás csak három nevet említ, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán református lelkészt és dr. Hollós István hadbíró századost meg sem említik. 1957 és 1959 között 9959 elmarasztaló, azaz börtönbüntetéssel végződő ítéletet hirdettek ki, 45 személyt végeztek ki, 139 személy hunyt el a vallatások, illetve a börtönbeli kínzások, szenvedések nyomán. A túlélők visszaemlékezése szerint a romániai politikai börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. A hírhedt szovjet hadifogságból – ki tudja, hány tetvetlenítés, költöztetés, testi motozás ellenére is – Zsigmond Ferenc, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet főtitkára hazahozhatta az azóta könyv alakban is megjelent, szivarpapírra írt naplóját, a romániai börtönökből egyetlen feljegyzés, naplótöredék sem kerülhetett ki! Szerzőjét azonnal könyörtelenül agyonverték volna! Így csak a véges emberi memória, visszaemlékezések segítségével idézhetjük meg a romániai börtönök szadista, embertelen, minden abszurd drámán túlmutató világát.
Betartott ígéret
Tavaly a Sepsiszentgyörgyön felavatott emlékparkban a beszédek során ugyanolyan lelkesedéssel fogalmazódott meg az ígéret – mint 1848. november 16-án (más források szerint 23-án) Gábor Áron bejelentése, „Lészen ágyú!” –: egy év múlva olyan emlékházat avatunk, ahol a földbirtokosok, arisztokraták kényszerlakhelyre hurcolásától, az erőszakos kollektivizálástól, Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárásától kezdve a mérhetetlen emberi szenvedés dokumentumai, tárgyi emlékei egy helyen láthatók, tanulmányozhatók, ahová összegyűjtjük az eltelt huszonhárom esztendő levéltári kutatásainak, dokumentumfilm-termésének eredményeit. Így kap történelmi hátszelet a Háromszék 1848–49-es önvédelmi harcára való hivatkozás: ahogyan a háromszéki székely-magyarok több évtizedes kitartó küzdelem után hazahozták Gábor Áron egyetlen megmaradt ágyúját – a Székely Nemzeti Múzeum egyik páratlan értékű darabját –, ugyanúgy a sepsiszentgyörgyi Terror Házába gyűjtjük össze mindazt, amit Márai Sándor a világ bármely táján, bármely országában élő egyetemes magyarság nevében örök érvényűen így fogalmazott:
„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.”
Ebben az emlékházban fogunk – a másik magyar költőóriást, Ady Endrét idézve – „összebújni, akik egymás ellen annyit vétkeztünk”! Áll az emlékpark, és ma megnyitjuk – talán nem is annyira nagy túlzással és sarkítva – „az emberi szenvedés és szabadság emlékházát”. Minderre azért kerülhetett sor, mert az egykori politikai elítélt, Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke mert merészet és nagyot álmodni, s városának vezetése azt támogatta. Budapesten a Terror Házánál, Máramarosszigeten a Börtön-Emlékmúzeumban, Bukarestben a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában látványtervezők, muzeológusok, történészek sokasága szorgoskodott, hogy a 21. század követelményeihez igazodó modern és ugyanakkor sokkoló kiállítást varázsoljon a szétszórt dokumentumokból, tárgyi emlékekből. Török József – merjük kimondani! – sepsiszentgyörgyi hályogkovácsként érzett rá a hihetetlenül nagy feladat kihívásaira, hadakozott, kért, kilincselt, udvarolt – ahogy a pillanatnyi helyzet megkívánta –, hogy elkészüljön élete legfontosabb műve: előbb az emlékpark, most pedig az emlékház.
E sorok írója talán a legközelebbi szemtanúja, követője volt ennek a nem mindennapi közelharcnak, és már az ötlet megfogalmazásakor felajánlotta: az 1990 elején megkezdett, a romániai, erdélyi ötvenhattal kapcsolatos kutatásai során megtalált legfontosabb levéltári dokumentumok, periratok, a letartóztatáskor készült, az emberi megpróbáltatásokat mindennél hívebben tükröző fényképek, az ítéletek, a kivégzési jegyzőkönyvek itt kapjanak őrzési helyet. Ugyanezt tette a Bolyai Tudományegyetem második csoportjának perében kutakodó Benkő Levente publicista, Ioana Boca, a romániai egyetemi hallgatók 1956-os szervezkedéseit tanulmányozó bukaresti kutató és azok a még életben lévő egykori politikai foglyok, akik legféltettebb tárgyi emlékeiket küldték el a készülő emlékháznak. Furcsa paradoxona a múzeumszervezéseknek: a sajátos, „velünk ez is, az is megesett” erdélyi sors velejárójaként a budapesti Terror Háza valóban döbbenetes fotómontázsáról, a máramarosszigeti börtön-múzeum márvány emléktáblájáról fájdalmasan hiányzik a Romániában kivégzettek, a börtönökben agyonvertek, agyonkínzottak, a halálba kergetett erdélyi magyar politikai foglyok neve, adatai. Ezért döntöttünk Török Józseffel úgy: a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért, azok teljes mértékű felvállalásáért Romániában kivégzett tizenkét erdélyi, partiumi, bánsági magyar és két román neve mellett a sepsiszentgyörgyi emlékházban feltüntetjük a Budapesten kivégzett nyolc erdélyi származású magyar nevét és adatait is!
Beszélő tárgyak
Az emlékház pannói, bemutatott tárgyai, dokumentumai – mint cseppben a tengert – az egész véres, egyéni és közösségi drámákkal teli 20. század közepével kezdődő történelmet megidézik, kezdve a kötelező beszolgáltatásokkal, padlások lesöprésével, a hírhedt kuláklistákkal, folytatva a földbirtokosságnak mint rétegnek a fizikai megsemmisítését előirányzó, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakára időzített deportálásával. Háromszék arisztokratáinak, földbirtokosainak is az embert próbáló szenvedés jutott osztályrészül: a kommunista diktatúra rájuk fogta, hogy az erőszakos kollektivizálás ellen ők lázították fel például a gidófalvi gazdaembereket, a karhatalomnak miattuk kellett erőszakot alkalmaznia. Büntetésképpen a sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre hurcoltakat Dobrudzsa terméketlen, mocsaras területeire deportálták, ahol a földbe ásott kunyhókban, vályogházakban olyan méltósággal viselték a rájuk mért sorscsapásokat – többen közülük ott alusszák örök álmukat –, hogy a románság csodálatát is kivívták. Az elhurcolt háromszéki agrárszakemberek – köztük a drága emlékű dálnoki Beczásy Pista bácsi – honosították meg Dobrudzsában az addig ismeretlen krumplitermesztést.
Nem véletlen, hogy a sepsiszentgyörgyi emlékházban is méltó helyet és teret kapott a kisebbségi jogokért, minden kisebbség jogaiért, így az erdélyi magyar zsidóság deportálása ellen legkövetkezetesebben kiálló Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárása. Nemcsak remélem, hanem biztosan tudom: a sepsiszentgyörgyi emlékház konferenciatermében is meghallgathatjuk a Kézdivásárhelyen 1968-ban született Msgr. dr. Kovács Gergely prelátus, a Kultúra Pápai Tanácsa irodavezetőjének, egyházjogásznak, Márton Áron boldoggá avatási ügye posztulátorának előadását, és megtekinthetjük Maksay Ágnesnek az 1980. szeptember 29-én, 84 éves korában elhunyt nagy püspök életútjáról készült dokumentumfilmjét. Különös ajándéka a kisebbségi sorsnak, hogy a 20. század magyar történelmében mindössze hárman tudták, meddig lehet elmenni a kompromisszumok megkötésében. Első helyen áll Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, utána következik a mártírhalált halt felvidéki gróf Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedül szavazott a zsidó törvények és deportálások ellen, őket követi az ugyancsak erdélyi származású, Duna melléki református püspök, Ravasz László, a 20. század legnagyobb magyar gondolkodójának, Bibó Istvánnak az apósa. A mai nemzetiségi politikusok igazán tanulhatnának tőlük: a kompromisszumok kérdésében meddig lehet és kell elmenni! Belépve a sepsiszentgyörgyi emlékház belső termeibe, kibomlik előttünk az 1950-es évek második felének, végének, a hatvanas évek elejének, közepének teljes megtorló gépezete. Melyik politikai pert emeljem ki a hatvanegy szervezkedés és szervezkedési kísérlet közül? Hiszen a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért – az egyetemes jogtörténet furcsa fintoraként! – még 1965-ben is ítéltek el erdélyi magyarokat. Köztük éppen a Török József nevével fémjelzett tizenkét tagú csoportot, amelynek tagjait 1965. november 13-a és december 28-a között tartóztatták le. Mindez azért is az egyetemes jogtörténet egyik legfurcsább paradoxona, mert miközben Nicolae Ceauşescu arról papolt, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok, elítéltek – a leghírhedtebb romániai börtönök tele voltak politikai foglyokkal.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. május 2.
Hatalomátvétel és a szellemi elit lefejezése
2014. június 23.
Svájc Székelyföldjéről érkezett
Székelyföldön talált rá második otthonára Jan-Andrea Bernhard castrischi lelkipásztor, a Zürichi Egyetem egyháztörténet-tanára, a svájci–magyar kapcsolatok doktora. A svájci Graubündenben élő rétoromán kisebbség református gyülekezetének egyházi vezetőjét a barátság és a kíváncsiság hozta először a transzilván tájakra, a vidék, az emberek olyannyira elvarázsolták, hogy elszánta magát: megtanul magyarul. Jan-Andrea Bernhard a hétvégén magyarul hirdette az igét a kányádi református közösségnek.
Tizenöt évvel ezelőtt találkozott az akkor még Kolozsváron szolgáló, most már Kányádban élő Sógor Géza református lelkésszel, mesélte Jan-Andrea Bernhard. A svájci Graubünden Kanton castrischi gyülekezetének vezetőjével Kányádban beszélgettünk, hisz a lelkész ünnepi alkalomra érkezett másodszor a faluba: közbenjárásával sikerült restaurálni a helyi református templom matuzsálemi korú orgonáját. „Három tényező, esemény mutatta meg az utat számomra, hogy Erdélybe, Székelyföldre el kell látogatnom, illetve hogy meg kell tanulnom a magyar nyelvet. Az első mentorom javaslata volt, hogy írjak disszertációt egy svájci lelkipásztorról, aki Debrecenben tanult a 18. században. A második ok, hogy volt egy fuvolatanárom, aki Máramarosszigetről származott, és 1982-ben emigrált. Ő sokat mesélt hazájáról, ezért ismertem Erdély helyzetét, történelmét. A harmadik dolog, hogy 1998-ban voltam Zürichben egy szemináriumon, ahol találkoztam Veres László marosszentkirályi lelkipásztorral” – sorolta.
Rétoromán: kulcs minden más nyelvhez
1999-ben egy istentiszteleten hallott először magyar szót, a nyelv olyannyira lenyűgözte, hogy elhatározta: hozzáfog megtanulni. „Néhány éve meghívást kaptam, hogy vendégtanárként dolgozzak a kolozsvári Teológiai Intézetnél. Így hát gyorsan meg kellett tanulnom magyarul, ezért otthon Svájcban minden reggel felkeltem ötkor, és lapoztam a lexikonokat” – idézte fel. A rétoromán neolatin nyelv, beszélői úgy tartják: kulcs minden más európai nyelvhez. „Kivéve a magyarhoz” – jegyezte meg mosolyogva Jan-Andrea Bernhard. Hozzátette, „nagyon idegen volt a magyar, bár a nyelvtan szempontjából egyszerűbb, mint a német. A hangsúlyozást viszont nehéz úgy elsajátítani, hogy ritkán van alkalmam magyarul beszélni.”
Graubünden a svájci rétoromán Székelyföld
Területét tekintve Graubünden Svájc huszonöt kantonjának legnagyobbika, a hegyvidéki domborzat miatt viszont lakossága kicsi. „Graubündenben körülbelül 30 ezer ember beszél rétorománul, a teljes országban mintegy 60 ezer ember beszéli a nyelvet. A térséget ugyan Rétorománföldnek nevezzük, de ez csupán egy név, nem létezik, nem egy autonóm tartomány, viszont Svájcban közel hétszáz éves hagyománya van az egyenlő jogú kantonok szerinti területi felosztásnak, így a régión belül a helyi közösség határoz a társadalmi szerveződésről” – vázolta. Az olasz, német és francia nyelv mellett a rétoromán is hivatalos államnyelv Svájcban, melynek öt, ma is használt dialektusa van. Mint a spanyol és a portugál, annyira hasonlítanak egymásra a dialektusok – tudtuk meg. „Érdekes helyzet ez, hisz a mintegy 60 ezer ember lényegében öt dialektust beszél. A castrischban használatos sursilva (jelentése: az erdő fölött – szerk. megj.) dialektusban tanítanak például a helyi iskolában, de a népszavazások alkalmával is az adott dialektusban megírt szavazócédulát kapnak az állampolgárok” – sorolta a példákat.
Ilyen tekintetben Graubünden Svájc Székelyföldje – jegyezte meg –, hisz nemcsak a táj hasonló, hanem a nyelvjárások sokszínűsége is. „Talán ezért érzem úgy, hogy Erdély és Székelyföld számomra olyan, mint a második otthonom. Ha hindu lennék és nem keresztény, azt mondanám, hogy egy korábbi életemben biztosan itt éltem” – summázott mosolyogva.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro
Székelyföldön talált rá második otthonára Jan-Andrea Bernhard castrischi lelkipásztor, a Zürichi Egyetem egyháztörténet-tanára, a svájci–magyar kapcsolatok doktora. A svájci Graubündenben élő rétoromán kisebbség református gyülekezetének egyházi vezetőjét a barátság és a kíváncsiság hozta először a transzilván tájakra, a vidék, az emberek olyannyira elvarázsolták, hogy elszánta magát: megtanul magyarul. Jan-Andrea Bernhard a hétvégén magyarul hirdette az igét a kányádi református közösségnek.
Tizenöt évvel ezelőtt találkozott az akkor még Kolozsváron szolgáló, most már Kányádban élő Sógor Géza református lelkésszel, mesélte Jan-Andrea Bernhard. A svájci Graubünden Kanton castrischi gyülekezetének vezetőjével Kányádban beszélgettünk, hisz a lelkész ünnepi alkalomra érkezett másodszor a faluba: közbenjárásával sikerült restaurálni a helyi református templom matuzsálemi korú orgonáját. „Három tényező, esemény mutatta meg az utat számomra, hogy Erdélybe, Székelyföldre el kell látogatnom, illetve hogy meg kell tanulnom a magyar nyelvet. Az első mentorom javaslata volt, hogy írjak disszertációt egy svájci lelkipásztorról, aki Debrecenben tanult a 18. században. A második ok, hogy volt egy fuvolatanárom, aki Máramarosszigetről származott, és 1982-ben emigrált. Ő sokat mesélt hazájáról, ezért ismertem Erdély helyzetét, történelmét. A harmadik dolog, hogy 1998-ban voltam Zürichben egy szemináriumon, ahol találkoztam Veres László marosszentkirályi lelkipásztorral” – sorolta.
Rétoromán: kulcs minden más nyelvhez
1999-ben egy istentiszteleten hallott először magyar szót, a nyelv olyannyira lenyűgözte, hogy elhatározta: hozzáfog megtanulni. „Néhány éve meghívást kaptam, hogy vendégtanárként dolgozzak a kolozsvári Teológiai Intézetnél. Így hát gyorsan meg kellett tanulnom magyarul, ezért otthon Svájcban minden reggel felkeltem ötkor, és lapoztam a lexikonokat” – idézte fel. A rétoromán neolatin nyelv, beszélői úgy tartják: kulcs minden más európai nyelvhez. „Kivéve a magyarhoz” – jegyezte meg mosolyogva Jan-Andrea Bernhard. Hozzátette, „nagyon idegen volt a magyar, bár a nyelvtan szempontjából egyszerűbb, mint a német. A hangsúlyozást viszont nehéz úgy elsajátítani, hogy ritkán van alkalmam magyarul beszélni.”
Graubünden a svájci rétoromán Székelyföld
Területét tekintve Graubünden Svájc huszonöt kantonjának legnagyobbika, a hegyvidéki domborzat miatt viszont lakossága kicsi. „Graubündenben körülbelül 30 ezer ember beszél rétorománul, a teljes országban mintegy 60 ezer ember beszéli a nyelvet. A térséget ugyan Rétorománföldnek nevezzük, de ez csupán egy név, nem létezik, nem egy autonóm tartomány, viszont Svájcban közel hétszáz éves hagyománya van az egyenlő jogú kantonok szerinti területi felosztásnak, így a régión belül a helyi közösség határoz a társadalmi szerveződésről” – vázolta. Az olasz, német és francia nyelv mellett a rétoromán is hivatalos államnyelv Svájcban, melynek öt, ma is használt dialektusa van. Mint a spanyol és a portugál, annyira hasonlítanak egymásra a dialektusok – tudtuk meg. „Érdekes helyzet ez, hisz a mintegy 60 ezer ember lényegében öt dialektust beszél. A castrischban használatos sursilva (jelentése: az erdő fölött – szerk. megj.) dialektusban tanítanak például a helyi iskolában, de a népszavazások alkalmával is az adott dialektusban megírt szavazócédulát kapnak az állampolgárok” – sorolta a példákat.
Ilyen tekintetben Graubünden Svájc Székelyföldje – jegyezte meg –, hisz nemcsak a táj hasonló, hanem a nyelvjárások sokszínűsége is. „Talán ezért érzem úgy, hogy Erdély és Székelyföld számomra olyan, mint a második otthonom. Ha hindu lennék és nem keresztény, azt mondanám, hogy egy korábbi életemben biztosan itt éltem” – summázott mosolyogva.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro
2014. július 7.
Mire emlékeztet a sepsiszentgyörgyi emlékház?
A mindenkori emberi közösségek, a társadalom – csak úgy, mint ennek éltető szervei, a nemzeti, vallási közösségek, végül pedig a család – jelene a múlt fundamentumán áll szilárdan, vagy suvadásnak van kitéve attól függően, hogy hol és miből épült.
Hogy ez az eleven építmény szolgál-e még nemzedékeket, és hogyan szolgál, azt a múlt tapasztalatainak hasznosítása dönti el. A világháborút követően a Szovjetunió érdekzónájába került többi kelet-európai országhoz hasonlóan Románia is olyan erőszakos világnézeti átalakításon esett át, amely a lenini-sztálini terror eszközeivel a megosztást, a társadalmi béke helyett a bizalmatlanságot, a gyűlöletet tette a kommunizmus megvalósulásának módszerévé.
A polgárság intézményei és maga a polgári középosztály, az egyház intézményei és vagyona, amellyel iskolákat és szociális alapítványokat tartott fenn, a társadalom anyagi biztonságát szavatoló modern nagybirtok és európai szintű nagyipar ebek harmincadjára került, hogy majd a hozzá nem értés új arisztokráciája, a kommunista vezetés a javaiktól megfosztottak újkori rabszolgáira hárítsa a kommunizmus gazdasági alapjainak megteremtését.
A kiszolgáltatottság, a már-már elviselhetetlen megaláztatás és az egyre fokozódó lelki és anyagi nyomor miatt türelmüket vesztett emberek és csoportok a siker reménye nélkül emelkedtek fel tiltakozni. A hírhedt kommunista politikai rendőrség, a Szekuritáté és a felsőbb utasításnak szolgai módon engedelmeskedő „törvénykezés” feladata volt megteremteni a hallgatás csendjét börtönnel, súlyos, akár halálos ítéletekkel.
A sepsiszentgyörgyi emlékház – akárcsak a máramarosszigeti börtönmúzeum – a romániai ellenállóknak állít emléket, annak a több ezer magyar és román polgárnak, akik tiltakoztak a kommunista terror ellen. Természetesen nem mérhetjük a város Beör-palotájának a pincéjében berendezett élethű helyszínt és a látogatók őszinte megdöbbenését kiváltó dokumentumokat a máramarosszigetihez, de annyiban még több is, hogy míg a máramarosszigeti börtönmúzeum méltatlanul kevés helyet biztosít a magyar (és szász) nemzetiségű antikommunistáknak, a sepsiszentgyörgyi emlékház pótolja ezt a hiányosságot.
Amikor a Romániai Volt Politikai Foglyok Kovászna megyei szervezete a sepsiszentgyörgyi városháza rendelkezésére álló Beör-palotába költözött, a tágas és igen elhanyagolt állapotban lévő pince rendeltetése évekig csak a hasznosítás lehetőségének a témáját kínálta.
Miután meglátogattuk a máramarosszigeti börtönmúzeumot, szervezetünk vezetőségében felerősödött az az addig tétova szándék, hogy itt rendezzük be azt a székelyföldi emlékhelyet, ahol bemutatjuk a fél évszázados kommunizmus embertelenségét, megbocsáthatatlan bűneit, hangsúlyosan az erdélyi magyarság megpróbáltatását.
Ez a pincényi hely hitelesen bemutatja azt a cellát – a maga betonágyaival és asztalával –, ahol vizsgálati fogságban voltunk kettesben, többnyire egy „téglával” (besúgóval).
Mellette rendeztük be a végrehajtó börtön emeletes ágyakkal túlzsúfolt levegőtlen celláját az ürülékes, és az ivóvizes cseberrel.
A sarokban található a szigorított, egyszemélyes sötét zárka, ahova néha egymásnak háttal két foglyot is bezártak. Berendeztünk egy vizsgálótisztek birtokolta kihallgatószobát is, ahol az íróasztaltól távol, a szoba közepén padlóhoz rögzített szék (és az ezen gubbasztó rab) néz szembe a nagy fényerejű lámpával és a faggatózó tiszttel. Emellett egy tágasabb teremben – akárcsak a többi helyiségben – a fali pannók döbbenetes dokumentumokat kínálnak a szemlélődőnek a letartóztatásokról, a tanúvallomásokról, a besúgók jelentéseiről, a dossziék előlapjairól, továbbá a beismerésekről, az ítéletekről.
Megrettent arcú, még gyerekkorban lévő fiatalok néznek szembe a látogatóval személyi lapjukról. A munkálatokat vezető Török Józsefnek, szervezetünk megyei elnökének nem egykönnyen sikerült beszereznie a még élő egykori raboktól vagy családtagjaiktól a Szekuritáte Irattárát Átvizsgáló Tanács (CNSAS) irattárából származó dokumentumokat, fényképeket, tárgyi emlékeket, hogy kiállításuk minél hitelesebbé tehesse a múltbeli üzenetet. A büntetőcella (izolare) zárja a termek, szobák sorát, ahol láncra verve, bilincsben, nappal falra erősített ágyakkal kellett a zord szabályok ellen vétőknek napokig tengődniük alig koszton.
A román politikai rendőrség és a bűnügyekre (?) szakosodott tisztek, valamint a katonai ügyészség és bíróság azon volt, hogy egy-egy ügybe minél több személyt vonjon be, és lehetőleg „szervezetet” fabrikáljon az egymással olykor csak laza kapcsolatban álló gyanúsítottakból.
Ez ugyanis a hírhedt 209-es számú törvénycikkely alkalmazásával nagyobb büntetést, akár halálos ítélet kiszabását is lehetővé tette.
A pannókon is látható vezető személyek nevéhez csoportokat vagy fedőnevekkel ellátott szervezeteket kapcsoltak.
Például EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete), SZIT (Székely Ifjak Társasága), SZVISZ (Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete), Fekete Kéz, Bíbor Banda, Bolyai 1. 2. 3. csoport, Kossuth Kör, Szoboszlai-csoport, Sass Kálmán-csoport, Puskás-csoport, Török József-csoport stb.; terünk korlátozottsága miatt csak a legfontosabb egyének, csoportok és szervezetek „bűnügyei” kerülhettek közszemlére.
De annyi érdeme mégis van a helynek, hogy a legrégibb (1947/49) ügyektől a nyolcvanas években történtekig (mert az 1964-es közkegyelemmel nem zárultak le a politikai jellegű cselekedetek és ítéletek) rendelkezünk anyagokkal, amelyek bizonyítják, hogy a rendszer pillanatig sem szüneteltette a letartóztatásokat megfélemlítés céljából.
Emlékeztető helyekre, a több évtizedig tartó embertelen kommunista rendszer bemutatására szükség van. Hiszen az eltelt 25 év nem bizonyult elegendőnek számon kérni, felelősségre vonni azokat, akik ártatlan embereket nyomorítottak meg lelkileg, testileg, akik családokat tettek tönkre, az elítéltek családtagjait pedig állandó zaklatással, a besúgásra késztetés zsarolásával környékezték nap mint nap.
Hiába ítélte el Traian Băsescu elnök a szavai szerint „bűnös és törvénytelen, gyilkos rendszert”, és kért bocsánatot a román állam nevében a 2006. december 18-án bemutatott Tismăneanu-jelentés alapján a meghurcoltaktól, ha ezt nem követte a bűnösök megbüntetése. És miután a több ezer végrehajtóból csak harmincöt került elő, viszont még egyet sem ítéltek el, az azt jelenti, hogy a demokratákká átvedlett kommunisták szolidárisak a feljelentések nyomán horogra került bűntársaikkal.
Éppen ezért szeretnénk felhívni az olvasók, a nyilvánosság figyelmét a kommunista rendszer borzalmaira a sepsiszentgyörgyi emlékházzal, az ott bemutatott fényképekkel, szemléltető anyagokkal, amelyeket kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken 10 és 13 óra között lehet megtekinteni a Martinovics Ignác utca 2. szám alatt.
Puskás Attila, Krónika (Kolozsvár)
A mindenkori emberi közösségek, a társadalom – csak úgy, mint ennek éltető szervei, a nemzeti, vallási közösségek, végül pedig a család – jelene a múlt fundamentumán áll szilárdan, vagy suvadásnak van kitéve attól függően, hogy hol és miből épült.
Hogy ez az eleven építmény szolgál-e még nemzedékeket, és hogyan szolgál, azt a múlt tapasztalatainak hasznosítása dönti el. A világháborút követően a Szovjetunió érdekzónájába került többi kelet-európai országhoz hasonlóan Románia is olyan erőszakos világnézeti átalakításon esett át, amely a lenini-sztálini terror eszközeivel a megosztást, a társadalmi béke helyett a bizalmatlanságot, a gyűlöletet tette a kommunizmus megvalósulásának módszerévé.
A polgárság intézményei és maga a polgári középosztály, az egyház intézményei és vagyona, amellyel iskolákat és szociális alapítványokat tartott fenn, a társadalom anyagi biztonságát szavatoló modern nagybirtok és európai szintű nagyipar ebek harmincadjára került, hogy majd a hozzá nem értés új arisztokráciája, a kommunista vezetés a javaiktól megfosztottak újkori rabszolgáira hárítsa a kommunizmus gazdasági alapjainak megteremtését.
A kiszolgáltatottság, a már-már elviselhetetlen megaláztatás és az egyre fokozódó lelki és anyagi nyomor miatt türelmüket vesztett emberek és csoportok a siker reménye nélkül emelkedtek fel tiltakozni. A hírhedt kommunista politikai rendőrség, a Szekuritáté és a felsőbb utasításnak szolgai módon engedelmeskedő „törvénykezés” feladata volt megteremteni a hallgatás csendjét börtönnel, súlyos, akár halálos ítéletekkel.
A sepsiszentgyörgyi emlékház – akárcsak a máramarosszigeti börtönmúzeum – a romániai ellenállóknak állít emléket, annak a több ezer magyar és román polgárnak, akik tiltakoztak a kommunista terror ellen. Természetesen nem mérhetjük a város Beör-palotájának a pincéjében berendezett élethű helyszínt és a látogatók őszinte megdöbbenését kiváltó dokumentumokat a máramarosszigetihez, de annyiban még több is, hogy míg a máramarosszigeti börtönmúzeum méltatlanul kevés helyet biztosít a magyar (és szász) nemzetiségű antikommunistáknak, a sepsiszentgyörgyi emlékház pótolja ezt a hiányosságot.
Amikor a Romániai Volt Politikai Foglyok Kovászna megyei szervezete a sepsiszentgyörgyi városháza rendelkezésére álló Beör-palotába költözött, a tágas és igen elhanyagolt állapotban lévő pince rendeltetése évekig csak a hasznosítás lehetőségének a témáját kínálta.
Miután meglátogattuk a máramarosszigeti börtönmúzeumot, szervezetünk vezetőségében felerősödött az az addig tétova szándék, hogy itt rendezzük be azt a székelyföldi emlékhelyet, ahol bemutatjuk a fél évszázados kommunizmus embertelenségét, megbocsáthatatlan bűneit, hangsúlyosan az erdélyi magyarság megpróbáltatását.
Ez a pincényi hely hitelesen bemutatja azt a cellát – a maga betonágyaival és asztalával –, ahol vizsgálati fogságban voltunk kettesben, többnyire egy „téglával” (besúgóval).
Mellette rendeztük be a végrehajtó börtön emeletes ágyakkal túlzsúfolt levegőtlen celláját az ürülékes, és az ivóvizes cseberrel.
A sarokban található a szigorított, egyszemélyes sötét zárka, ahova néha egymásnak háttal két foglyot is bezártak. Berendeztünk egy vizsgálótisztek birtokolta kihallgatószobát is, ahol az íróasztaltól távol, a szoba közepén padlóhoz rögzített szék (és az ezen gubbasztó rab) néz szembe a nagy fényerejű lámpával és a faggatózó tiszttel. Emellett egy tágasabb teremben – akárcsak a többi helyiségben – a fali pannók döbbenetes dokumentumokat kínálnak a szemlélődőnek a letartóztatásokról, a tanúvallomásokról, a besúgók jelentéseiről, a dossziék előlapjairól, továbbá a beismerésekről, az ítéletekről.
Megrettent arcú, még gyerekkorban lévő fiatalok néznek szembe a látogatóval személyi lapjukról. A munkálatokat vezető Török Józsefnek, szervezetünk megyei elnökének nem egykönnyen sikerült beszereznie a még élő egykori raboktól vagy családtagjaiktól a Szekuritáte Irattárát Átvizsgáló Tanács (CNSAS) irattárából származó dokumentumokat, fényképeket, tárgyi emlékeket, hogy kiállításuk minél hitelesebbé tehesse a múltbeli üzenetet. A büntetőcella (izolare) zárja a termek, szobák sorát, ahol láncra verve, bilincsben, nappal falra erősített ágyakkal kellett a zord szabályok ellen vétőknek napokig tengődniük alig koszton.
A román politikai rendőrség és a bűnügyekre (?) szakosodott tisztek, valamint a katonai ügyészség és bíróság azon volt, hogy egy-egy ügybe minél több személyt vonjon be, és lehetőleg „szervezetet” fabrikáljon az egymással olykor csak laza kapcsolatban álló gyanúsítottakból.
Ez ugyanis a hírhedt 209-es számú törvénycikkely alkalmazásával nagyobb büntetést, akár halálos ítélet kiszabását is lehetővé tette.
A pannókon is látható vezető személyek nevéhez csoportokat vagy fedőnevekkel ellátott szervezeteket kapcsoltak.
Például EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete), SZIT (Székely Ifjak Társasága), SZVISZ (Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete), Fekete Kéz, Bíbor Banda, Bolyai 1. 2. 3. csoport, Kossuth Kör, Szoboszlai-csoport, Sass Kálmán-csoport, Puskás-csoport, Török József-csoport stb.; terünk korlátozottsága miatt csak a legfontosabb egyének, csoportok és szervezetek „bűnügyei” kerülhettek közszemlére.
De annyi érdeme mégis van a helynek, hogy a legrégibb (1947/49) ügyektől a nyolcvanas években történtekig (mert az 1964-es közkegyelemmel nem zárultak le a politikai jellegű cselekedetek és ítéletek) rendelkezünk anyagokkal, amelyek bizonyítják, hogy a rendszer pillanatig sem szüneteltette a letartóztatásokat megfélemlítés céljából.
Emlékeztető helyekre, a több évtizedig tartó embertelen kommunista rendszer bemutatására szükség van. Hiszen az eltelt 25 év nem bizonyult elegendőnek számon kérni, felelősségre vonni azokat, akik ártatlan embereket nyomorítottak meg lelkileg, testileg, akik családokat tettek tönkre, az elítéltek családtagjait pedig állandó zaklatással, a besúgásra késztetés zsarolásával környékezték nap mint nap.
Hiába ítélte el Traian Băsescu elnök a szavai szerint „bűnös és törvénytelen, gyilkos rendszert”, és kért bocsánatot a román állam nevében a 2006. december 18-án bemutatott Tismăneanu-jelentés alapján a meghurcoltaktól, ha ezt nem követte a bűnösök megbüntetése. És miután a több ezer végrehajtóból csak harmincöt került elő, viszont még egyet sem ítéltek el, az azt jelenti, hogy a demokratákká átvedlett kommunisták szolidárisak a feljelentések nyomán horogra került bűntársaikkal.
Éppen ezért szeretnénk felhívni az olvasók, a nyilvánosság figyelmét a kommunista rendszer borzalmaira a sepsiszentgyörgyi emlékházzal, az ott bemutatott fényképekkel, szemléltető anyagokkal, amelyeket kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken 10 és 13 óra között lehet megtekinteni a Martinovics Ignác utca 2. szám alatt.
Puskás Attila, Krónika (Kolozsvár)
2014. augusztus 16.
Saját kulturális adottságainkon keresztül megélni a hitet
Első alkalommal tartanak Szent István Napokat Máramarosszigeten, a rendezvénysorozat már elkezdődött, és augusztus 18-ig tart. Nagyrészt kolozsvári vendégművészek tartanak orgona- és trombitakoncerteket, kamarazenei előadásokat, de helyi vallástörténeti előadással is megemlékeznek az államalapító szent királyról.
A városban aktív piarista élet, egyházi oktatás folyt közel 200 évig, amíg 1948-ban államosították az iskolát, és a rendházat. Ezeket máig sem kapta vissza az egyház.
Máramarosszigeten a lakosságnak csak 13 százaléka magyar, ezért az ilyen rendezvényeknek óriási közösségépítő szerepük van.
Az eseménnyel kapcsolatosan Zahoránszki Brigitta Orosz Krisztofert, a Simoncsics Incze Kulturális Egyesület vezetőjét kérdezte, aki elmondta, hogy a Máramarosszigeti Római Katolikus Főesperesi Hivatal megbízásából vállalták el Szent István Napok megszervezését.
Orosz Krisztofer arról is beszélt, hogy reméli, az első ízben megszervezett esemény „kinövi magát”, és jövőre egy ennél sokkal „díszesebb és monumentálisabb” rendezvényre kerülhet sor. Hozzátette: ezért tűzték ki célul egy ernyőszervezet létrehozását, a Történelmi Máramaros Egyeztető tanácsát, amelynek tagja lesz minden magyar civil szervezet, és a két történelmi magyar egyház is.
Cél az utóbbi időben magára hagyott történelmi Máramaros kulturális, tudományos, és szociális felkarolása – szögezte le Orosz.
A Simoncsics Incze Kulturális Egyesület elnöke szerint a kultúrát össze kell kapcsolni a hittel, mert a kettő csak erősítheti egymást, ez pedig szórványban hatványozottan igaz.
Erős, minden időkben megedzett a máramarosszigeti magyar római katolikusok közössége, amelynek mindig is küzdenie kellett a megmaradásért, viszont az szomorú, hogy ez a közösség egyre kiöregedik, mivel évente legalább 60-70 embert temetnek, miközben csak 10-12 gyermeket keresztelnek, akiknek egy része vegyes házasságból származik – magyarázta Orosz Krisztofer.
A közösség jelenleg 5000 lélekszámot számlál, és ennek most már egy komoly hányada román ajkú hívő, mert sokan a kulturális behatásra vallják magukat románnak, ezért fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a saját kulturális adottságainkon keresztül éljük meg a hitet – fogalmazott az elnök.
Kossuth Rádió, Erdély.ma
Első alkalommal tartanak Szent István Napokat Máramarosszigeten, a rendezvénysorozat már elkezdődött, és augusztus 18-ig tart. Nagyrészt kolozsvári vendégművészek tartanak orgona- és trombitakoncerteket, kamarazenei előadásokat, de helyi vallástörténeti előadással is megemlékeznek az államalapító szent királyról.
A városban aktív piarista élet, egyházi oktatás folyt közel 200 évig, amíg 1948-ban államosították az iskolát, és a rendházat. Ezeket máig sem kapta vissza az egyház.
Máramarosszigeten a lakosságnak csak 13 százaléka magyar, ezért az ilyen rendezvényeknek óriási közösségépítő szerepük van.
Az eseménnyel kapcsolatosan Zahoránszki Brigitta Orosz Krisztofert, a Simoncsics Incze Kulturális Egyesület vezetőjét kérdezte, aki elmondta, hogy a Máramarosszigeti Római Katolikus Főesperesi Hivatal megbízásából vállalták el Szent István Napok megszervezését.
Orosz Krisztofer arról is beszélt, hogy reméli, az első ízben megszervezett esemény „kinövi magát”, és jövőre egy ennél sokkal „díszesebb és monumentálisabb” rendezvényre kerülhet sor. Hozzátette: ezért tűzték ki célul egy ernyőszervezet létrehozását, a Történelmi Máramaros Egyeztető tanácsát, amelynek tagja lesz minden magyar civil szervezet, és a két történelmi magyar egyház is.
Cél az utóbbi időben magára hagyott történelmi Máramaros kulturális, tudományos, és szociális felkarolása – szögezte le Orosz.
A Simoncsics Incze Kulturális Egyesület elnöke szerint a kultúrát össze kell kapcsolni a hittel, mert a kettő csak erősítheti egymást, ez pedig szórványban hatványozottan igaz.
Erős, minden időkben megedzett a máramarosszigeti magyar római katolikusok közössége, amelynek mindig is küzdenie kellett a megmaradásért, viszont az szomorú, hogy ez a közösség egyre kiöregedik, mivel évente legalább 60-70 embert temetnek, miközben csak 10-12 gyermeket keresztelnek, akiknek egy része vegyes házasságból származik – magyarázta Orosz Krisztofer.
A közösség jelenleg 5000 lélekszámot számlál, és ennek most már egy komoly hányada román ajkú hívő, mert sokan a kulturális behatásra vallják magukat románnak, ezért fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a saját kulturális adottságainkon keresztül éljük meg a hitet – fogalmazott az elnök.
Kossuth Rádió, Erdély.ma
2014. augusztus 16.
Üzenet a Végekről
2014-ben, Koltai András és Orosz Krisztofer Levente szerkesztésében jelent meg „Üzenetek a Máramarosi Végekről” című könyv, amely kor- és egyháztörténeti dokumentum.
A kutatók kötetbe gyűjtötték össze Kádár József piarista szerzetes 1945- 1992 közötti időszakban írt leveleit, beszámolóit, melyekből megismerhető Máramarossziget élete, a piarista rend megpróbáltatásokkal, küzdelmekkel teli élete, az egyház társadalmi szerepvállalása abban a korban. A szerzők érzékeltetik, a történelem miként szólt be a piarista rend életébe, miként próbálták túlélni a megpróbáltatásokat, megőrizve a keresztény értékeket.
Könyvüknek tudományos értéke van. A magyarországi és a romániai tartományfőnökség levéltárában fellelhető leveleket válogatták, kötetbe foglalták. A borítóterv Szentes Zágon munkája. Kádár József 1911-1993 között élt. Kézdiszászfaluban született, szülei jómódú gazdák voltak. 1930-ban a Kézdivásárhelyi Katolikus Gimnáziumban érettségizett. Teológiai tanulmányait a kolozsvári Kalazantínumban végezte. Az egyetemet természetrajz- földrajz szakos tanári diplomával végzett. 1945-ben a máramarosszigeti házfőnökké, illetve a gimnázium és a konviktus igazgatójává nevezték ki. A háború után óriási nehézségeket kellett leküzdeniük. Az iskola lepusztult állapotba került, tanerő hiánnyal küszködtek. Szemes Ferenccel, a piarista matematika-fizika szakos tanárral együtt dolgozták ki az oktatási tervet, és indították be az iskolai életet. Ugyanakkor Máramarosszigeten nagyszámú deportált és hadifogoly volt. Ezekről gondoskodtak, segítették haza utazásukban. Kádár József személyében nemcsak a kitűnő piarista rendfőnököt ismerhetünk meg, a nagy műveltségű, tudású tanárt, hanem kiváló, mai szóval élve menedzsert, aki minden esetben megtalálta a megoldást, nemcsak a szerzeteseknek, hanem a közösség problémáira is. Tanított, de ha kellett, akkor orvosi teendőket is elvégzett. De volt olyan is, hogy szappant főzött. Állatvásárban segített az embereknek, a megfelelő állat kiválasztásában. Hatóságokkal küzdött az iskola államilag történő kisajátítása ellen, saját és mások szabadságáért harcolt. A könyv kortörténelmi dokumentum is. A kommunista rendszer minden erőt felhasznált saját hatalmának a megerősítésére. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat. Felfüggesztették a Piarista Szerzetesrendet. A rendházak állami tulajdonba kerültek, a nővérek hazatértek falvaikba. Szerzeteseket internálták.
13 levelet olvashatunk, melyek Zimányi Gyula tartományfőnöknek, Karl János magyarországi rendtartományi asszisztensnek, valamint Bíró Vencel romániai tartományfőnöknek is írt. Ugyanakkor olvashatjuk a beszámolókat, melyek 1948-ban a máramarosszigeti rendház helyzetéről, 1954-ben a romániai piaristák helyzetéről szólnak. 1965-ben ugyancsak a romániai piaristák helyzetéről számolt be.
A rendház történetében életbevágó 1948-as év: „Az új alkotmány értelmében nem tarthat egyetlen felekezet sem közérdekű tanintézeteket.” Mivel a tanítást rendtagok nem vállalhatták pasztorizációban kellett megfelelő munkát találniuk. Ugyanakkor megélhetési forrásokról kellett gondoskodniuk. Beszámoló a Romániai Piaristák helyzetéről-című írásában kifejti: „Ezt a beszámoló félét 1949-el kell kezdeni. Akkor jelent meg egy minisztertanácsi rendelkezés, amely szerint Rendünk működését megszüntetik. Indoklás: a tanügy állami ügy lett, tehát nincs ránk szükség tovább. A rendtagok a következő lehetőségek között választhattak: elhelyezkednek a termelésben, hazamennek családjukhoz, külföldre mennek a rendi központba, vagy „klauzúrába” vonulnak. A valóságban csak az az utolsó lehetőség várt reánk, ami magyarul belágerezést jelentett.” A saját helyzetéről azt írja: „Vagyok lelkipásztor és állatorvos, ellő tehenek bábája és minden egyéb”. 1954-ben a Romániai Piaristák helyzetéről írt egy rövid beszámolót, amiből kiderült: „A többi szerzetesek sorsa: ferencesek, jezsuiták, minoriták 1950 óta lágerben vannak. A ferencesek Óradnán és Désen, a jezsuiták Szamosújváron, egyebek Esztelneken.” Kádár József azt írja, hogy ő maga renoválta a templomát kívül- belül.
1948-tól Borsabányán volt. 1959-től 1964-ig- Láposbányára helyezték, majd 1964-tól Színérváralját vállalja. Megbetegedett. 1978-tól szülőhelyén élt. Vállalta ezt az életet, ami tele volt zaklatással. Bátor, tényeket feltáró eseményeket jelentette felettes hatóságának, valamint a kolozsvári elöljáróinak. A könyv rendkívül olvasmányos. Szerkezete jól strukturált. Az alábbi fejezeteket tartalmazza: Levelek és beszámolók 1945- 1965 között. Önéletrajzi írások (1984- 1992. Függelék. Névmutató. A szerzőkről
Koltai András a Magyar Piarista Rend fő-levéltárosa. Orosz Krisztofer Levente a BBTE Római Katolikus Karának végzőse, a kolozsvári Szent Mihály Plébánia fő-gondoka. A könyv kolozsvári bemutatóján elmondta, hogy máramarosszigeti származású, tehát kötődik a városhoz. A könyv keletkezéséről mondott néhány gondolatot. Budapesten találkozott Koltai András fő-levéltárossal, aki Kádár József leveleiről beszélt. Orosz Krisztofer tanulmányozta Kádár József leveleit, megismerte csodálatos egyéniségét.
A könyvben a Végek üzenetét fogalmazták meg: A könyv olyan történelmi értéket hordoz, melyet meg kell becsülni. Olvasván a könyvet megismerhetünk egy személyiséget, aki hisz az Istenben és abban az elhivatottságban, melynek szolgálatára felesküdött. A nehézségekkel, megpróbáltatásokkal teli élet a hit erejével válik élhetővé.
Kádár József élete példaképet jelent az utókor számára.
Csomafáy Ferenc
Koltai András,Orosz Krisztofer Levente: Üzenetek a Máramarosi Végekről. Kádár József piarista beszámolói és emlékezései (1945-1992) /Kolozsvár/
erdon.ro
2014-ben, Koltai András és Orosz Krisztofer Levente szerkesztésében jelent meg „Üzenetek a Máramarosi Végekről” című könyv, amely kor- és egyháztörténeti dokumentum.
A kutatók kötetbe gyűjtötték össze Kádár József piarista szerzetes 1945- 1992 közötti időszakban írt leveleit, beszámolóit, melyekből megismerhető Máramarossziget élete, a piarista rend megpróbáltatásokkal, küzdelmekkel teli élete, az egyház társadalmi szerepvállalása abban a korban. A szerzők érzékeltetik, a történelem miként szólt be a piarista rend életébe, miként próbálták túlélni a megpróbáltatásokat, megőrizve a keresztény értékeket.
Könyvüknek tudományos értéke van. A magyarországi és a romániai tartományfőnökség levéltárában fellelhető leveleket válogatták, kötetbe foglalták. A borítóterv Szentes Zágon munkája. Kádár József 1911-1993 között élt. Kézdiszászfaluban született, szülei jómódú gazdák voltak. 1930-ban a Kézdivásárhelyi Katolikus Gimnáziumban érettségizett. Teológiai tanulmányait a kolozsvári Kalazantínumban végezte. Az egyetemet természetrajz- földrajz szakos tanári diplomával végzett. 1945-ben a máramarosszigeti házfőnökké, illetve a gimnázium és a konviktus igazgatójává nevezték ki. A háború után óriási nehézségeket kellett leküzdeniük. Az iskola lepusztult állapotba került, tanerő hiánnyal küszködtek. Szemes Ferenccel, a piarista matematika-fizika szakos tanárral együtt dolgozták ki az oktatási tervet, és indították be az iskolai életet. Ugyanakkor Máramarosszigeten nagyszámú deportált és hadifogoly volt. Ezekről gondoskodtak, segítették haza utazásukban. Kádár József személyében nemcsak a kitűnő piarista rendfőnököt ismerhetünk meg, a nagy műveltségű, tudású tanárt, hanem kiváló, mai szóval élve menedzsert, aki minden esetben megtalálta a megoldást, nemcsak a szerzeteseknek, hanem a közösség problémáira is. Tanított, de ha kellett, akkor orvosi teendőket is elvégzett. De volt olyan is, hogy szappant főzött. Állatvásárban segített az embereknek, a megfelelő állat kiválasztásában. Hatóságokkal küzdött az iskola államilag történő kisajátítása ellen, saját és mások szabadságáért harcolt. A könyv kortörténelmi dokumentum is. A kommunista rendszer minden erőt felhasznált saját hatalmának a megerősítésére. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat. Felfüggesztették a Piarista Szerzetesrendet. A rendházak állami tulajdonba kerültek, a nővérek hazatértek falvaikba. Szerzeteseket internálták.
13 levelet olvashatunk, melyek Zimányi Gyula tartományfőnöknek, Karl János magyarországi rendtartományi asszisztensnek, valamint Bíró Vencel romániai tartományfőnöknek is írt. Ugyanakkor olvashatjuk a beszámolókat, melyek 1948-ban a máramarosszigeti rendház helyzetéről, 1954-ben a romániai piaristák helyzetéről szólnak. 1965-ben ugyancsak a romániai piaristák helyzetéről számolt be.
A rendház történetében életbevágó 1948-as év: „Az új alkotmány értelmében nem tarthat egyetlen felekezet sem közérdekű tanintézeteket.” Mivel a tanítást rendtagok nem vállalhatták pasztorizációban kellett megfelelő munkát találniuk. Ugyanakkor megélhetési forrásokról kellett gondoskodniuk. Beszámoló a Romániai Piaristák helyzetéről-című írásában kifejti: „Ezt a beszámoló félét 1949-el kell kezdeni. Akkor jelent meg egy minisztertanácsi rendelkezés, amely szerint Rendünk működését megszüntetik. Indoklás: a tanügy állami ügy lett, tehát nincs ránk szükség tovább. A rendtagok a következő lehetőségek között választhattak: elhelyezkednek a termelésben, hazamennek családjukhoz, külföldre mennek a rendi központba, vagy „klauzúrába” vonulnak. A valóságban csak az az utolsó lehetőség várt reánk, ami magyarul belágerezést jelentett.” A saját helyzetéről azt írja: „Vagyok lelkipásztor és állatorvos, ellő tehenek bábája és minden egyéb”. 1954-ben a Romániai Piaristák helyzetéről írt egy rövid beszámolót, amiből kiderült: „A többi szerzetesek sorsa: ferencesek, jezsuiták, minoriták 1950 óta lágerben vannak. A ferencesek Óradnán és Désen, a jezsuiták Szamosújváron, egyebek Esztelneken.” Kádár József azt írja, hogy ő maga renoválta a templomát kívül- belül.
1948-tól Borsabányán volt. 1959-től 1964-ig- Láposbányára helyezték, majd 1964-tól Színérváralját vállalja. Megbetegedett. 1978-tól szülőhelyén élt. Vállalta ezt az életet, ami tele volt zaklatással. Bátor, tényeket feltáró eseményeket jelentette felettes hatóságának, valamint a kolozsvári elöljáróinak. A könyv rendkívül olvasmányos. Szerkezete jól strukturált. Az alábbi fejezeteket tartalmazza: Levelek és beszámolók 1945- 1965 között. Önéletrajzi írások (1984- 1992. Függelék. Névmutató. A szerzőkről
Koltai András a Magyar Piarista Rend fő-levéltárosa. Orosz Krisztofer Levente a BBTE Római Katolikus Karának végzőse, a kolozsvári Szent Mihály Plébánia fő-gondoka. A könyv kolozsvári bemutatóján elmondta, hogy máramarosszigeti származású, tehát kötődik a városhoz. A könyv keletkezéséről mondott néhány gondolatot. Budapesten találkozott Koltai András fő-levéltárossal, aki Kádár József leveleiről beszélt. Orosz Krisztofer tanulmányozta Kádár József leveleit, megismerte csodálatos egyéniségét.
A könyvben a Végek üzenetét fogalmazták meg: A könyv olyan történelmi értéket hordoz, melyet meg kell becsülni. Olvasván a könyvet megismerhetünk egy személyiséget, aki hisz az Istenben és abban az elhivatottságban, melynek szolgálatára felesküdött. A nehézségekkel, megpróbáltatásokkal teli élet a hit erejével válik élhetővé.
Kádár József élete példaképet jelent az utókor számára.
Csomafáy Ferenc
Koltai András,Orosz Krisztofer Levente: Üzenetek a Máramarosi Végekről. Kádár József piarista beszámolói és emlékezései (1945-1992) /Kolozsvár/
erdon.ro
2014. szeptember 7.
Szent István napok Máramarosszigeten
Első alkalommal rendeztek ünnepséget a magyar államalapító Szent István király emlékére Máramarosszigeten augusztus 13–18. között. Az eseményekben gazdag ünnepnapokat a Máramarosszigeti Római Katolikus Főesperesi Hivatal megbízásából a Simonchicz Incze Kulturális Egyesület szervezte nagyrészt. Reszler Mihály főesperes szerint Szent István méltó arra, hogy népe, melynek oly gazdag örökséget hagyott hátra, megünnepelje. Az örökség kincsei közül kiemelte a kereszténységet, amely nélkül a magyar nép aligha tudott megmaradni volna a vészterhes időkben.
A program nyitányát a kolozsvári Szent Mihály plébánia Szent Cecília Kórus és Kamarazenekarának előadása képezte. Augusztus 14-én Potyó István és Puja Barna orgona- és trombitakoncertje töltötte be a Borromei Szent Károly tiszteletére szentelt templomot. Másnap a szigeti hívek Hosszúmezőn Nagyboldogasszony búcsús szentmisén vettek részt, majd az esti órákban a nagybányai CafeString együttes zenei előadását hallgathatták meg az érdeklődők Máramarosszigeten. Vasárnap Nagybányán Szent István-búcsú volt, amelyen a szigeti hívek nagy számban képviseltették magukat. A program záróeseménye a hétfőn, augusztus 18-án a szigeti plébánia hittantermében tartott előadás volt: Orosz Krisztofer Levente előadó az egyházközség-történet kiemelkedő részeit ismertette a hallgatósággal a kezdetektől egészen 1804-ig, a Szatmári Egyházmegye megalapításáig. Beszédében kiemelte, hogy fontos mindenkinek ismernie közösségének múltját, amelyhez tartozik, mert csak így lehet a gyökértelenség tudatától szabadulni. Ugyanakkor a múltból tanulva és annak hibáit kiküszöbölve, a jelenbe a jövő számára dolgozunk, Isten áldását és kegyelmeit felhasználva. Szavai szerint az, hogy a szigeti közösség a történelem vasfogai között is meg tudott ezen a helyen maradni, azt bizonyítja, hogy erős közösségről van szó, amelynek példáján felbátorodva nekünk is kitartóan kell munkálkodni.
Az esemény megrendezésének lehetővé tételéhez hozzájárultak a Bethlen Gábor Alap, a Máramarosszigeti Római Katolikus Főesperesség, valamint a Kolozsvári Szent Mihály Plébánia, Kovács Sándor főesperes.
OKL, Vasárnap (Kolozsvár)
Első alkalommal rendeztek ünnepséget a magyar államalapító Szent István király emlékére Máramarosszigeten augusztus 13–18. között. Az eseményekben gazdag ünnepnapokat a Máramarosszigeti Római Katolikus Főesperesi Hivatal megbízásából a Simonchicz Incze Kulturális Egyesület szervezte nagyrészt. Reszler Mihály főesperes szerint Szent István méltó arra, hogy népe, melynek oly gazdag örökséget hagyott hátra, megünnepelje. Az örökség kincsei közül kiemelte a kereszténységet, amely nélkül a magyar nép aligha tudott megmaradni volna a vészterhes időkben.
A program nyitányát a kolozsvári Szent Mihály plébánia Szent Cecília Kórus és Kamarazenekarának előadása képezte. Augusztus 14-én Potyó István és Puja Barna orgona- és trombitakoncertje töltötte be a Borromei Szent Károly tiszteletére szentelt templomot. Másnap a szigeti hívek Hosszúmezőn Nagyboldogasszony búcsús szentmisén vettek részt, majd az esti órákban a nagybányai CafeString együttes zenei előadását hallgathatták meg az érdeklődők Máramarosszigeten. Vasárnap Nagybányán Szent István-búcsú volt, amelyen a szigeti hívek nagy számban képviseltették magukat. A program záróeseménye a hétfőn, augusztus 18-án a szigeti plébánia hittantermében tartott előadás volt: Orosz Krisztofer Levente előadó az egyházközség-történet kiemelkedő részeit ismertette a hallgatósággal a kezdetektől egészen 1804-ig, a Szatmári Egyházmegye megalapításáig. Beszédében kiemelte, hogy fontos mindenkinek ismernie közösségének múltját, amelyhez tartozik, mert csak így lehet a gyökértelenség tudatától szabadulni. Ugyanakkor a múltból tanulva és annak hibáit kiküszöbölve, a jelenbe a jövő számára dolgozunk, Isten áldását és kegyelmeit felhasználva. Szavai szerint az, hogy a szigeti közösség a történelem vasfogai között is meg tudott ezen a helyen maradni, azt bizonyítja, hogy erős közösségről van szó, amelynek példáján felbátorodva nekünk is kitartóan kell munkálkodni.
Az esemény megrendezésének lehetővé tételéhez hozzájárultak a Bethlen Gábor Alap, a Máramarosszigeti Római Katolikus Főesperesség, valamint a Kolozsvári Szent Mihály Plébánia, Kovács Sándor főesperes.
OKL, Vasárnap (Kolozsvár)
2014. szeptember 12.
Könyvek birodalmában
– Könyvek között élni, könyvvel örömet szerezni, könyvet ajándékozni, könyvvel máshová kalandozni, elmenekülni a stresszes világ elől mindig boldoggá tesz. Szeretem. Felvidul a lelkem, amikor egy gyerek felkiált: Né, anyuka, magyar könyv! Egyesek azt állítják, hogy a digitális világban már nincs szükség rá. Ez nem így van. A könyv mindig is kelendő, ma is sokan olvasnak – állítja Trombitás János, a Kobak könyvkereskedés és a Bookyard könyvkiadó vezetője, akit a marosszentgyörgyi Keleti Könyvudvarban kerestünk fel, s aki több mint két évtizede azon munkálkodik, hogy magyar könyv kerüljön az olvasók kezébe.
Könyvre éhesek az emberek
– Hogyan lettek könyvkereskedők? – tettük fel a kérdést.
– 2002-től foglalkozunk könyvkereskedéssel. A "forradalom" előtt a kombinátban dolgoztam, utána egy magáncéghez kerültem, amely sajtóterjesztéssel foglalkozott. Ott láttam, hogy könyvre éhesek az emberek. Láttam, hogy mire van igény. Sohasem fogadtam el, hogy nem olvasnak az emberek, s bebizonyosodott, hogy nekem van igazam. Könyvet szállítottunk Parajdtól, Szovátától Balavásárig, Nyárádszeredától Marosludasig, Erdélyt egészen lefedtük, Temesvártól, Aradtól Szalontáig, Nagyváradtól, Margittától Nagybányáig, Máramarosszigetig vagy Besztercéig. Vitték a könyvet, minden műfajt. Amikor megjelent a Tudás fája, nem tudtunk annyit szállítani, hogy mindenkinek jusson belőle. Aztán megnyitottuk a könyvesüzleteket – mondta Trombitás János.
Kobak Szászrégenben is
A könyvbarátok számára jól ismert könyvkereskedésről van szó, hiszen ezekben a könyvesboltokban sokan megfordultak, s szívesen csemegéztek a kínálatból. A Kobakok, így, többes számban, ma is kedveltek. Egyik Marosvásárhely főterén, a városházával szemben, a másik, a "legfrissebb" bolt Szászrégenben nyílt meg kedden, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatt. – Azt szeretnénk, hogy könyvből soha ne legyen hiány. Szászrégenben, a brassói, a gyergyószentmiklósi és parajdi után éppen ebből a meggondolásból nyitottuk meg a Kobak könyvesboltot. Sajnos, gazdasági okokból szűkíteni kellett a kört, Szovátán és Udvarhelyen bezártunk. A szászrégeni magyarságnak szeretnénk könyvkínálattal kedveskedni, hiszen a városban nem igazán volt választék – mondta Trombitás János.
Kiszorultak a főtérről
Városi rendezvényeken, vásárokon – ahol nagyon kelendő a könyv, főleg a gyermekkönyv – felcsillan a gyermekek szeme, amikor egy-egy szép könyvet látnak. A legtöbb szülő, nagyszülő szívesen vásárol a gyermeknek, de van olyan is, aki nem. Inkább továbbállnak azzal, hogy megrendelték a sört, a miccset, s nem maradt pénz egyébre. Pedig a mi kultúránk nem csak az evés-ivásról szól! Csíkban, Brassóban, Kolozsváron, a város napjain, forgatagokon, magyar napokon, legyen bármi, a könyvstand a főtéren kap helyen. Marosvásárhelyen nem! Sem az idén, sem tavaly nem engedélyezték a főtéri standállítást. Régebb még helyet adtak a főtéren, de most csak a Ligetben lehetett felállítani a standot. Kinek jó ez?
Könyvkiadás – két év alatt 25 kötet
Két évvel ezelőtt a Keleti Könyvudvar egy kiadóval és egy digitális nyomdával bővült. Itt több mint 25 könyv "született", szépirodalom, szótárak, továbbá különféle nyomtatványok, munkafüzetek. – Nagyon örülünk, amikor például iskolai évzárókra tőlünk rendelik meg a könyvet, s visszajeleznek, hogy tetszett, hogy ezek az olvasmányok meghatották, a szívükhöz közel kerültek. Lányaimnak gyerekkorukban mesefilmet vetítettünk, ami életre szóló élményt nyújtott az egész családnak. Ezt a katarzist nehéz elérni, de megpróbáljuk. Ezért adtunk ki egy gyűjteményt, a családi mesetárat, amelyhez CD-t is csatoltunk. A mesék, versek, mondókák hallatán elérhető az említett hatás. A mesét megszólaltattuk vásárokon, sokan odajöttek és megkérdezték, honnan jön a hang, honnan lehetne megvásárolni a CD-t. Mondtuk, nálunk. A könyvet úgy szerkesztettük, hogy a mesekönyv első lapján egy képkeretet rajzoltunk, ahová annak a személynek a fényképét ragaszthatják be, aki a könyvet ajándékozta. Ezt nagyon jó ötletnek tartják a nagyszülők, hiszen külföldön élo unokáknak eleve úgy küldik a könyvet, hogy beleragasztják a fényképüket – avatott be a kiadó.
Közben a Bookyard kiadványait lapozgattuk: Sármási- Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente, Szilágyi Rozália Peti a Hargitán, Nemes-Nagy Enikő Kópégömbbel Zinar nyomában című könyvét. Mind szűkebb pátriánk szerzői, akik szívünkhöz közel álló témákat dolgoznak fel. Olyan kötetek, amelyeket más kiadványok követnek.
– Mi szívet-lelket beleteszünk! – fogalmazott Trombitás János.
Ennél több nem is kell.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)
– Könyvek között élni, könyvvel örömet szerezni, könyvet ajándékozni, könyvvel máshová kalandozni, elmenekülni a stresszes világ elől mindig boldoggá tesz. Szeretem. Felvidul a lelkem, amikor egy gyerek felkiált: Né, anyuka, magyar könyv! Egyesek azt állítják, hogy a digitális világban már nincs szükség rá. Ez nem így van. A könyv mindig is kelendő, ma is sokan olvasnak – állítja Trombitás János, a Kobak könyvkereskedés és a Bookyard könyvkiadó vezetője, akit a marosszentgyörgyi Keleti Könyvudvarban kerestünk fel, s aki több mint két évtizede azon munkálkodik, hogy magyar könyv kerüljön az olvasók kezébe.
Könyvre éhesek az emberek
– Hogyan lettek könyvkereskedők? – tettük fel a kérdést.
– 2002-től foglalkozunk könyvkereskedéssel. A "forradalom" előtt a kombinátban dolgoztam, utána egy magáncéghez kerültem, amely sajtóterjesztéssel foglalkozott. Ott láttam, hogy könyvre éhesek az emberek. Láttam, hogy mire van igény. Sohasem fogadtam el, hogy nem olvasnak az emberek, s bebizonyosodott, hogy nekem van igazam. Könyvet szállítottunk Parajdtól, Szovátától Balavásárig, Nyárádszeredától Marosludasig, Erdélyt egészen lefedtük, Temesvártól, Aradtól Szalontáig, Nagyváradtól, Margittától Nagybányáig, Máramarosszigetig vagy Besztercéig. Vitték a könyvet, minden műfajt. Amikor megjelent a Tudás fája, nem tudtunk annyit szállítani, hogy mindenkinek jusson belőle. Aztán megnyitottuk a könyvesüzleteket – mondta Trombitás János.
Kobak Szászrégenben is
A könyvbarátok számára jól ismert könyvkereskedésről van szó, hiszen ezekben a könyvesboltokban sokan megfordultak, s szívesen csemegéztek a kínálatból. A Kobakok, így, többes számban, ma is kedveltek. Egyik Marosvásárhely főterén, a városházával szemben, a másik, a "legfrissebb" bolt Szászrégenben nyílt meg kedden, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatt. – Azt szeretnénk, hogy könyvből soha ne legyen hiány. Szászrégenben, a brassói, a gyergyószentmiklósi és parajdi után éppen ebből a meggondolásból nyitottuk meg a Kobak könyvesboltot. Sajnos, gazdasági okokból szűkíteni kellett a kört, Szovátán és Udvarhelyen bezártunk. A szászrégeni magyarságnak szeretnénk könyvkínálattal kedveskedni, hiszen a városban nem igazán volt választék – mondta Trombitás János.
Kiszorultak a főtérről
Városi rendezvényeken, vásárokon – ahol nagyon kelendő a könyv, főleg a gyermekkönyv – felcsillan a gyermekek szeme, amikor egy-egy szép könyvet látnak. A legtöbb szülő, nagyszülő szívesen vásárol a gyermeknek, de van olyan is, aki nem. Inkább továbbállnak azzal, hogy megrendelték a sört, a miccset, s nem maradt pénz egyébre. Pedig a mi kultúránk nem csak az evés-ivásról szól! Csíkban, Brassóban, Kolozsváron, a város napjain, forgatagokon, magyar napokon, legyen bármi, a könyvstand a főtéren kap helyen. Marosvásárhelyen nem! Sem az idén, sem tavaly nem engedélyezték a főtéri standállítást. Régebb még helyet adtak a főtéren, de most csak a Ligetben lehetett felállítani a standot. Kinek jó ez?
Könyvkiadás – két év alatt 25 kötet
Két évvel ezelőtt a Keleti Könyvudvar egy kiadóval és egy digitális nyomdával bővült. Itt több mint 25 könyv "született", szépirodalom, szótárak, továbbá különféle nyomtatványok, munkafüzetek. – Nagyon örülünk, amikor például iskolai évzárókra tőlünk rendelik meg a könyvet, s visszajeleznek, hogy tetszett, hogy ezek az olvasmányok meghatották, a szívükhöz közel kerültek. Lányaimnak gyerekkorukban mesefilmet vetítettünk, ami életre szóló élményt nyújtott az egész családnak. Ezt a katarzist nehéz elérni, de megpróbáljuk. Ezért adtunk ki egy gyűjteményt, a családi mesetárat, amelyhez CD-t is csatoltunk. A mesék, versek, mondókák hallatán elérhető az említett hatás. A mesét megszólaltattuk vásárokon, sokan odajöttek és megkérdezték, honnan jön a hang, honnan lehetne megvásárolni a CD-t. Mondtuk, nálunk. A könyvet úgy szerkesztettük, hogy a mesekönyv első lapján egy képkeretet rajzoltunk, ahová annak a személynek a fényképét ragaszthatják be, aki a könyvet ajándékozta. Ezt nagyon jó ötletnek tartják a nagyszülők, hiszen külföldön élo unokáknak eleve úgy küldik a könyvet, hogy beleragasztják a fényképüket – avatott be a kiadó.
Közben a Bookyard kiadványait lapozgattuk: Sármási- Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente, Szilágyi Rozália Peti a Hargitán, Nemes-Nagy Enikő Kópégömbbel Zinar nyomában című könyvét. Mind szűkebb pátriánk szerzői, akik szívünkhöz közel álló témákat dolgoznak fel. Olyan kötetek, amelyeket más kiadványok követnek.
– Mi szívet-lelket beleteszünk! – fogalmazott Trombitás János.
Ennél több nem is kell.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 18.
Cserepes-tanyától Semmelweisig
Ezt a címet viseli a dr. Bocskay István fogorvosprofesszorral készült beszélgetőkönyv – amelynek bemutatója csütörtökön volt a marosvásárhelyi Bernády Házban. A könyvet Káli Király István, a Mentor Kiadó igazgatója rendhagyónak nevezte, arra utalva, hogy nem mindenkinek sikerül megjelentetnie egy olyan könyvet, amelyet nem ő írt. Mivel a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nyugalmazott professzorának volt komoly mondanivalója, talált egy olyan segítőtársat Nagy Székely Ildikó, lapunk szerkesztőjének személyében, akinek volt türelme kérdezni, meghallhatni, jóindulatúan kezelni a beszélő sorsát, életét, s jó íráskészsége ahhoz, hogy a hallottakat kronológiai sorrendbe igazítva megörökítse, s abból egy érdekes, olvasmányos könyvecske szülessen.
Mivel kevés a hiteles dokumentum a korszakról, amelyet az 1929- ben Máramarosszigeten született professzor megélt, a most megjelent könyvhöz hasonló életpályák, visszaemlékezések azért hasznosak, mert újabb adatokat szolgáltatnak a XX. század második felének történetéhez – hangzott el Káli Király István könyvajánlójában.
A kötetben kirajzolódik egy életút, amely a máramarosszigeti sómalom munkásainak épített Cserepes-tanyán töltött gyermekkortól elvezetett a magyar és a nemzetközi orvostudomány jelentős központjáig, a budapesti Semmelweis Egyetemig, ahol 2011-ben díszdoktori címmel tüntették ki Bocskay István fogorvosprofesszort. A két meghatározó helyszín közötti időről szól a könyv, amelyben a gyermekkor, az ifjúkor eseményei elevenednek meg, a kisebbségi létből fakadó nehézségekkel teli diákévek, amelyek során a zene jelentette a menekvést, a felszabadulást a több nyelven tanulni kényszerülő és többször iskolát váltó diák számára. A kisebbségi léthelyzetből adódó nehézségek kísérték tovább a szocializmus éveiben is, hiszen Marosvásárhelyen megszüntették a fogorvosi kart, ahol egyetemi tanulmányait elkezdte, s Kolozsváron román nyelven kellett befejeznie az egyetemet. A marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karának dékánjaként pedig azért kellett kiállnia, hogy a fakultást ne minősítsék vissza hároméves technikummá, ami sikerült is, de a tisztségéből való leváltással végződött. A könyvben olvashatunk klinikai, tanszékvezetői és kutatólaboratóriumi munkájáról, külföldi útjairól, a keresztény gyógyítók élén kifejtett tevékenységéről, családjáról, a marosvásárhelyi orvosi zenekarban betöltött szerepéről. A kötet előszavát dr. Péter Mihály nyugalmazott egyetemi tanár jegyzi.
Régi gyermekkori félelmétől szabadult meg, amikor páciensként Bocskay professzor biztosította arról, hogy a fogorvoslásban a fájdalom műhibának számít – számolt be a könyv születésének kezdeteiről Nagy Székely Ildikó, aki megjegyezte, hogy kiváló mesélő történeteit hallgatta, aki színesen, megnyerő humorérzékkel vezette végig élete eseményein, s ezekből a történetekből ő maga is gazdagodott.
A szép fogalmazásért, valamint a türelemért, amellyel a korábban elfelejtett részletekkel kiegészítve újraírta a történeteket, Bocskay professzor köszönetet mondott Nagy Székely Ildikónak, majd Káli Király Istvánnak, a könyv szerkesztőjének, továbbá a Mentor Kiadónak, amely korábban szakkönyveit is szép kivitelezésben jelentette meg. Végül néhány humoros történettel oldotta fel a hangulatot.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
Ezt a címet viseli a dr. Bocskay István fogorvosprofesszorral készült beszélgetőkönyv – amelynek bemutatója csütörtökön volt a marosvásárhelyi Bernády Házban. A könyvet Káli Király István, a Mentor Kiadó igazgatója rendhagyónak nevezte, arra utalva, hogy nem mindenkinek sikerül megjelentetnie egy olyan könyvet, amelyet nem ő írt. Mivel a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nyugalmazott professzorának volt komoly mondanivalója, talált egy olyan segítőtársat Nagy Székely Ildikó, lapunk szerkesztőjének személyében, akinek volt türelme kérdezni, meghallhatni, jóindulatúan kezelni a beszélő sorsát, életét, s jó íráskészsége ahhoz, hogy a hallottakat kronológiai sorrendbe igazítva megörökítse, s abból egy érdekes, olvasmányos könyvecske szülessen.
Mivel kevés a hiteles dokumentum a korszakról, amelyet az 1929- ben Máramarosszigeten született professzor megélt, a most megjelent könyvhöz hasonló életpályák, visszaemlékezések azért hasznosak, mert újabb adatokat szolgáltatnak a XX. század második felének történetéhez – hangzott el Káli Király István könyvajánlójában.
A kötetben kirajzolódik egy életút, amely a máramarosszigeti sómalom munkásainak épített Cserepes-tanyán töltött gyermekkortól elvezetett a magyar és a nemzetközi orvostudomány jelentős központjáig, a budapesti Semmelweis Egyetemig, ahol 2011-ben díszdoktori címmel tüntették ki Bocskay István fogorvosprofesszort. A két meghatározó helyszín közötti időről szól a könyv, amelyben a gyermekkor, az ifjúkor eseményei elevenednek meg, a kisebbségi létből fakadó nehézségekkel teli diákévek, amelyek során a zene jelentette a menekvést, a felszabadulást a több nyelven tanulni kényszerülő és többször iskolát váltó diák számára. A kisebbségi léthelyzetből adódó nehézségek kísérték tovább a szocializmus éveiben is, hiszen Marosvásárhelyen megszüntették a fogorvosi kart, ahol egyetemi tanulmányait elkezdte, s Kolozsváron román nyelven kellett befejeznie az egyetemet. A marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karának dékánjaként pedig azért kellett kiállnia, hogy a fakultást ne minősítsék vissza hároméves technikummá, ami sikerült is, de a tisztségéből való leváltással végződött. A könyvben olvashatunk klinikai, tanszékvezetői és kutatólaboratóriumi munkájáról, külföldi útjairól, a keresztény gyógyítók élén kifejtett tevékenységéről, családjáról, a marosvásárhelyi orvosi zenekarban betöltött szerepéről. A kötet előszavát dr. Péter Mihály nyugalmazott egyetemi tanár jegyzi.
Régi gyermekkori félelmétől szabadult meg, amikor páciensként Bocskay professzor biztosította arról, hogy a fogorvoslásban a fájdalom műhibának számít – számolt be a könyv születésének kezdeteiről Nagy Székely Ildikó, aki megjegyezte, hogy kiváló mesélő történeteit hallgatta, aki színesen, megnyerő humorérzékkel vezette végig élete eseményein, s ezekből a történetekből ő maga is gazdagodott.
A szép fogalmazásért, valamint a türelemért, amellyel a korábban elfelejtett részletekkel kiegészítve újraírta a történeteket, Bocskay professzor köszönetet mondott Nagy Székely Ildikónak, majd Káli Király Istvánnak, a könyv szerkesztőjének, továbbá a Mentor Kiadónak, amely korábban szakkönyveit is szép kivitelezésben jelentette meg. Végül néhány humoros történettel oldotta fel a hangulatot.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2014. november 15.
Székelységem kezdetei (Buda Ferenc)
Kisgyerekkorom világra eszmélő, korai szakasza egybefonódik az elcsatolt területek röpke ideig tartó, töredékes visszatérésével. Négy esztendősen nekem már mélyen az agyamba vésődött egyebek közt Kassa, Beregszász, Nagyvárad, Kolozsvár, Máramarossziget, Felsővisó neve. No meg a Kis-Szamos menti Apahidáé.
Apám ugyanis tartalékos honvédtizedesként az alakulatával együtt az idő tájt ott is megfordult, s a település sajátos elnevezése bennem természetes módon kapcsolódott az ő apai mivoltához: persze hogy Apahidán kellett katonáskodnia, ha egyszer ő az apám! Idejekorán megtanultam azt is, hogy ha a delelő Napnak háttal elindulok előre, úgy a Piac utcán, a Péterfián, majd a Simonyi úton végighaladva előbb-utóbb kijutok a Nagyerdőre. Ha viszont arrafelé fordítom a fejem, ahonnét reggelente a Nap előbújik, túl a nagycserei, a halápi meg a gúti erdőn, sőt Vámospércsen, de még Nyírábrányon, Érmihályfalván s a mögöttük húzódó halovány látóhatáron is túl, lábamnak bár elérhetetlenül s szememnek láthatatlanul, ám az élőszó s a lombot-virágot sarjasztó képzelet révén mégiscsak kitapintható állapotban ott találom valahol Erdélyt. Erdélyről, Erdélyországról akkoriban sok szó esett. Így aztán a fölöttem röpködő s elibém hullongó szavakból csakhamar kezdett összerakódni egy folyton változó-gyarapodó kép róla az elmém s a szívem mélyén. Iskolába még nem jártam ugyan, de már tudtam és szerettem olvasni, így a hallott ismereteket a könyvek jóvoltából megszerzettek lassacskán nem csupán kiegészítették, de csakhamar meg is haladták. Hegyek és folyóvizek különös hangzású, ám roppant kifejező nevei ragadtak meg bennem ebből az időből, például a harangzúgású Hargitáé s a vidáman csilingelő Küküllőé. (Amiből – mint hamarosan felfedeztem – kettő is van: egy Kis meg egy Nagy.) Jókor megtanultam azt is, hogy Erdélyben székelyek laknak. Azt csak valamelyest később, hogy nem egész Erdélyben, s még több idő elteltével jutott tudomásomra, hogy Erdélyen kívül másutt is a nyomukra lehet akadni. Emlékszem rá, kisfiúként igencsak gondolkodóba estem, amikor szabolcsi születésű apám beszélgetés közben megemlítette: szülőfalujából, a Vaja melletti Rohodról alig három óra alatt elgyalogolt Székelybe. „Hogy lehet az, hogy ilyen hamar odaért? – ütötte fel fejét bennem a kétely. – Hiszen a székelyek hazája többnapi járóföldre van onnét!” Aztán egy nap magam is kibogarászhattam a térképen, hogy az apám mondotta Székely csakugyan ideát van a Nyírségben, nagyjából Berkesz meg Nyírbogdány feleútján. S ugyan mi másról nevezhették volna el, ha nem a Szabolcs megyébe valaha betelepült székelyekről? Mire azonban már javában iskolába járó kiskamaszként rákaptam a különféle térképek rendszeres lapozgatására, az ország addigra ismét a korábbi, vészesen lecsonkolt állapotába hanyatlott vissza. A háború utáni határok láthatatlan, ám felettébb erősen elrekesztő falakká lényegültek át, s utazási lehetőségek meg tapasztalatok híján számomra hosszú időn át továbbra is a könyvek maradtak az ismeretszerzés legfontosabb forrásai. Hittem is, nem is a Csaba királyfi népéről szóló hun legendát, ám Petőfi Sándor versbeli szenvedélyes megnyilatkozásai, majd Jókai Mór adatforrásnak aligha tekinthető, művészileg azonban meggyőző s hitelesnek tetsző művei nyomán elég hamar kialakult képzeletemben egy igen vonzó kép a székelyekről: a székely ember vitéz és hazaszerető, talpraesett és találékony, a zsindelyfaragástól kezdve az ágyúöntésig mindenféle mesterséghez ért, beszéde virágos, észjárása fordulatos, ezért egy egész – vagy legalább egy fél – gondolattal folyton előrébb tart, mint mások. Mindezeken túl a mókázásban is felülmúlhatatlan, s ami az iránta érzett elismerésemet még egy jó féllapátnyival megtetézte: ha oka van rá, olykor még önmagán is képes kacagni. Vagy legalább a bajsza alatt csendesen bazsalyogni. Ezt a korán kibontakozó képet alapvetőően meg nem változtatta, de számos konkrét színnel s vonással gazdagította Nyirő József tüdőcsúcshuruttal kezdődő regénye, az Úz Bence, s azzal szinte egyidejűleg Tamási Áronnak az akkori jelenkor történelmi-társadalmi valóságába ágyazott Ábel-trilógiája. Tizenkét-tizenhárom évesen vágtam neki először Ábel rengetegének, hogy aztán megállás nélkül kövessem őt a városba, majd Amerikába is, egészen a kalandos, viszontagságos történet végére tartogatott, szívhez szóló s egyben elgondolkodtató tanulságig. Ugyanezen időtájt kezdett foglalkoztatni a – szerintem – legnagyobb székely, Kőrösi Csoma Sándor élete, személyisége s felülmúlhatatlan munkássága. A véletlen folytán kezem ügyébe kerülő kalendáriumi emlékezéstől kezdve Baktay Ervin remek könyvéig mohón elolvastam szinte mindent, ami a nagy tudósról szólt, körzőheggyel követvén fáradságos, viszontagságos útját a térképen Nagyenyedtől Teheránig, Teherántól Lahore-ig s a Himalája magaslatai közt hallgatagon várakozó végső nyugvóhelyéig. Máig tartó ámulattal töltött el kitartása, eltökéltsége, tudósi alázata, s mivel afféle körbenyitott tekintetű kamaszként igencsak változatos olvasmányokból táplálkoztam, akkoriban váltakozva, sőt, néha egyazon időben képzeltem magam – többek között – végvári vitéznek, elorzott szabadságáért küzdő síksági indiánnak s az elfelejtett ősök nyomait gyalogszerrel kutató székely tudósnak. Sem tudós kutató, sem harcos indián, sem pedig végvári katona nem vált s – a hátramaradó idővel józanul számot vetve nagy valószínűséggel állíthatom – már aligha válik belőlem. Ami viszont a címben odafenn szerénytelenkedő székelységemet illeti, itt azért torpanjunk meg egy pillanatra! No, szóval: az apámtól örökölt, nem épp gyakori családnév legrégebbi előfordulásai az ország nyugati és keleti peremvidékén: az Őrségben, Kárpátalján s Erdélyben, magyarán a hajdani gyepűvonalak mentén igazolhatók okleveles adatokkal. (A név legkorábban lejegyzett alakja még Budak volt, ami valamiféle török nyelvű, talán kabar, esetleg besenyő viselőre vall – de ezúttal mellőzzük a további nyelvészkedést.) Az említett adatokból és körülményekből, úgy hiszem, okkal következtethetek arra, hogy apám távoli őseire – akik a dolog természetéből adódóan az én őseim is – valaha a határok védelmét bízták. Akárcsak a székelyekre. Így aztán – persze, kellő óvatossággal – megkockáztatom: nem zárható ki, hogy ők maguk, mármint apai felmenőim akár székelyek is lehettek. Ennek végleges, hiteles megállapítása vagy cáfolata azonban részletkérdés, a lényegen mit sem változtat.
Álláspontom szerint ugyanis a székelység legfőbb lényege ma is, továbbra is a határok őrizete. Ha nem az országé, hát a szellemé s a léleké. Önmagunké. S ha nem erővel-fegyverrel, úgy ésszel, tehetséggel, találékonysággal s a már oly sokszor próbára vetett hűséggel. A jó embert jó szóval s jó szívvel fogadni. A gonosznak ellenállni. A hitványt s a hamisat elhessenteni. A rosszat elriasztani. De hiszen nem mondok én ezzel Tinéktek semmi újat. Ebben maradjunk hát, feleim, odaát az Olt, a Maros meg a Küküllő mentén, ám ugyanígy túl a Dunán s emitt: a két víz között szikkadozó kun pusztákon is. Köszönöm, hogy magatok közé fogadtatok.
A Kecskeméten élő szerző Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, Székely Bicska-renddel kitüntetett költő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kisgyerekkorom világra eszmélő, korai szakasza egybefonódik az elcsatolt területek röpke ideig tartó, töredékes visszatérésével. Négy esztendősen nekem már mélyen az agyamba vésődött egyebek közt Kassa, Beregszász, Nagyvárad, Kolozsvár, Máramarossziget, Felsővisó neve. No meg a Kis-Szamos menti Apahidáé.
Apám ugyanis tartalékos honvédtizedesként az alakulatával együtt az idő tájt ott is megfordult, s a település sajátos elnevezése bennem természetes módon kapcsolódott az ő apai mivoltához: persze hogy Apahidán kellett katonáskodnia, ha egyszer ő az apám! Idejekorán megtanultam azt is, hogy ha a delelő Napnak háttal elindulok előre, úgy a Piac utcán, a Péterfián, majd a Simonyi úton végighaladva előbb-utóbb kijutok a Nagyerdőre. Ha viszont arrafelé fordítom a fejem, ahonnét reggelente a Nap előbújik, túl a nagycserei, a halápi meg a gúti erdőn, sőt Vámospércsen, de még Nyírábrányon, Érmihályfalván s a mögöttük húzódó halovány látóhatáron is túl, lábamnak bár elérhetetlenül s szememnek láthatatlanul, ám az élőszó s a lombot-virágot sarjasztó képzelet révén mégiscsak kitapintható állapotban ott találom valahol Erdélyt. Erdélyről, Erdélyországról akkoriban sok szó esett. Így aztán a fölöttem röpködő s elibém hullongó szavakból csakhamar kezdett összerakódni egy folyton változó-gyarapodó kép róla az elmém s a szívem mélyén. Iskolába még nem jártam ugyan, de már tudtam és szerettem olvasni, így a hallott ismereteket a könyvek jóvoltából megszerzettek lassacskán nem csupán kiegészítették, de csakhamar meg is haladták. Hegyek és folyóvizek különös hangzású, ám roppant kifejező nevei ragadtak meg bennem ebből az időből, például a harangzúgású Hargitáé s a vidáman csilingelő Küküllőé. (Amiből – mint hamarosan felfedeztem – kettő is van: egy Kis meg egy Nagy.) Jókor megtanultam azt is, hogy Erdélyben székelyek laknak. Azt csak valamelyest később, hogy nem egész Erdélyben, s még több idő elteltével jutott tudomásomra, hogy Erdélyen kívül másutt is a nyomukra lehet akadni. Emlékszem rá, kisfiúként igencsak gondolkodóba estem, amikor szabolcsi születésű apám beszélgetés közben megemlítette: szülőfalujából, a Vaja melletti Rohodról alig három óra alatt elgyalogolt Székelybe. „Hogy lehet az, hogy ilyen hamar odaért? – ütötte fel fejét bennem a kétely. – Hiszen a székelyek hazája többnapi járóföldre van onnét!” Aztán egy nap magam is kibogarászhattam a térképen, hogy az apám mondotta Székely csakugyan ideát van a Nyírségben, nagyjából Berkesz meg Nyírbogdány feleútján. S ugyan mi másról nevezhették volna el, ha nem a Szabolcs megyébe valaha betelepült székelyekről? Mire azonban már javában iskolába járó kiskamaszként rákaptam a különféle térképek rendszeres lapozgatására, az ország addigra ismét a korábbi, vészesen lecsonkolt állapotába hanyatlott vissza. A háború utáni határok láthatatlan, ám felettébb erősen elrekesztő falakká lényegültek át, s utazási lehetőségek meg tapasztalatok híján számomra hosszú időn át továbbra is a könyvek maradtak az ismeretszerzés legfontosabb forrásai. Hittem is, nem is a Csaba királyfi népéről szóló hun legendát, ám Petőfi Sándor versbeli szenvedélyes megnyilatkozásai, majd Jókai Mór adatforrásnak aligha tekinthető, művészileg azonban meggyőző s hitelesnek tetsző művei nyomán elég hamar kialakult képzeletemben egy igen vonzó kép a székelyekről: a székely ember vitéz és hazaszerető, talpraesett és találékony, a zsindelyfaragástól kezdve az ágyúöntésig mindenféle mesterséghez ért, beszéde virágos, észjárása fordulatos, ezért egy egész – vagy legalább egy fél – gondolattal folyton előrébb tart, mint mások. Mindezeken túl a mókázásban is felülmúlhatatlan, s ami az iránta érzett elismerésemet még egy jó féllapátnyival megtetézte: ha oka van rá, olykor még önmagán is képes kacagni. Vagy legalább a bajsza alatt csendesen bazsalyogni. Ezt a korán kibontakozó képet alapvetőően meg nem változtatta, de számos konkrét színnel s vonással gazdagította Nyirő József tüdőcsúcshuruttal kezdődő regénye, az Úz Bence, s azzal szinte egyidejűleg Tamási Áronnak az akkori jelenkor történelmi-társadalmi valóságába ágyazott Ábel-trilógiája. Tizenkét-tizenhárom évesen vágtam neki először Ábel rengetegének, hogy aztán megállás nélkül kövessem őt a városba, majd Amerikába is, egészen a kalandos, viszontagságos történet végére tartogatott, szívhez szóló s egyben elgondolkodtató tanulságig. Ugyanezen időtájt kezdett foglalkoztatni a – szerintem – legnagyobb székely, Kőrösi Csoma Sándor élete, személyisége s felülmúlhatatlan munkássága. A véletlen folytán kezem ügyébe kerülő kalendáriumi emlékezéstől kezdve Baktay Ervin remek könyvéig mohón elolvastam szinte mindent, ami a nagy tudósról szólt, körzőheggyel követvén fáradságos, viszontagságos útját a térképen Nagyenyedtől Teheránig, Teherántól Lahore-ig s a Himalája magaslatai közt hallgatagon várakozó végső nyugvóhelyéig. Máig tartó ámulattal töltött el kitartása, eltökéltsége, tudósi alázata, s mivel afféle körbenyitott tekintetű kamaszként igencsak változatos olvasmányokból táplálkoztam, akkoriban váltakozva, sőt, néha egyazon időben képzeltem magam – többek között – végvári vitéznek, elorzott szabadságáért küzdő síksági indiánnak s az elfelejtett ősök nyomait gyalogszerrel kutató székely tudósnak. Sem tudós kutató, sem harcos indián, sem pedig végvári katona nem vált s – a hátramaradó idővel józanul számot vetve nagy valószínűséggel állíthatom – már aligha válik belőlem. Ami viszont a címben odafenn szerénytelenkedő székelységemet illeti, itt azért torpanjunk meg egy pillanatra! No, szóval: az apámtól örökölt, nem épp gyakori családnév legrégebbi előfordulásai az ország nyugati és keleti peremvidékén: az Őrségben, Kárpátalján s Erdélyben, magyarán a hajdani gyepűvonalak mentén igazolhatók okleveles adatokkal. (A név legkorábban lejegyzett alakja még Budak volt, ami valamiféle török nyelvű, talán kabar, esetleg besenyő viselőre vall – de ezúttal mellőzzük a további nyelvészkedést.) Az említett adatokból és körülményekből, úgy hiszem, okkal következtethetek arra, hogy apám távoli őseire – akik a dolog természetéből adódóan az én őseim is – valaha a határok védelmét bízták. Akárcsak a székelyekre. Így aztán – persze, kellő óvatossággal – megkockáztatom: nem zárható ki, hogy ők maguk, mármint apai felmenőim akár székelyek is lehettek. Ennek végleges, hiteles megállapítása vagy cáfolata azonban részletkérdés, a lényegen mit sem változtat.
Álláspontom szerint ugyanis a székelység legfőbb lényege ma is, továbbra is a határok őrizete. Ha nem az országé, hát a szellemé s a léleké. Önmagunké. S ha nem erővel-fegyverrel, úgy ésszel, tehetséggel, találékonysággal s a már oly sokszor próbára vetett hűséggel. A jó embert jó szóval s jó szívvel fogadni. A gonosznak ellenállni. A hitványt s a hamisat elhessenteni. A rosszat elriasztani. De hiszen nem mondok én ezzel Tinéktek semmi újat. Ebben maradjunk hát, feleim, odaát az Olt, a Maros meg a Küküllő mentén, ám ugyanígy túl a Dunán s emitt: a két víz között szikkadozó kun pusztákon is. Köszönöm, hogy magatok közé fogadtatok.
A Kecskeméten élő szerző Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, Székely Bicska-renddel kitüntetett költő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 18.
Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro
2015. január 11.
Az utókor felelőssége
Szatmárnémetiben új szobrot állítottak Hám János püspöknek, amelyet január 6-án áldottak meg. Ennek apropóján beszélgettünk el az utódával, Schönberger Jenő püspökkel.
Hogyan emlékezik az egyházmegye ma Hám Jánosra?
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan emlékezik ma egyházmegyénk, kicsit vissza kell mennünk az időben odáig, amikor Hám János 1857. december 30-án, hajnali egy órakor visszaadta lelkét Teremtőjének. Mindenki úgy tekintette halálát, mint egy szent születését. Aztán következtek az évek, amelyekben az ő emlékét ápolták. Itt először is boldog emlékű Meszlényi Gyula püspök cselekedetéről kell megemlékeznünk, aki felismerte, mekkora hatással volt ennek a kicsi egyházmegyének az életére Hám János személyiségének, és elindította a boldoggá avatását. Az iratcsomó előszavában így ír: „Hám János Istenért és felebarátaiért égő szeretettel élte benső életét, önmegtagadásokban, lemondásokban, az alázatosság és a bűnbánat szellemében.
Élő hittel, törhetetlen reménységgel viselte a szenvedéseket. Egy pillanatra sem hagyta el bizalma a Gondviselésben. Mindezt látták és tanúsították kortársai. Isten népe, egyháziak és világiak már életében szentként emlegették. Több súlyos beteg embertársa gyógyulását is a püspök közbenjáró imájának tulajdonították. Kortársaiban a halála utáni évtizedekben is tovább élt életszentségének híre, ennek kapcsán lehetséges boldoggá avatásának óhajtása.”
Szerencsétlenségünkre jött az első világháború, aztán a trianoni döntéssel az egyházmegyénket szétdarabolták, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Hám János boldoggá avatási ügyével foglalkozzék. Időközben a kinevezett posztulátor is elhunyt. Amikor a bécsi döntéssel újra kiegészült az egyházmegye, és új püspököt kapott Scheffler János személyében, ismét felmerült a boldoggá avatás gondolata, de neki sem volt sok ideje rá. Jött a háború, majd az egyházmegye újabb felosztása és a kommunizmus. Csak 1990-ben, Szatmár új püspökének, Reizer Pálnak a kinevezésekor vált újra aktuálissá a boldoggá avatások kérdése. A Magyarországra szakadt plébániák plébánosai kérésére kezdeményezte Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatását. Ami Hám János emlékét illeti egyházmegyénkben, a világháborúk eseményeit követő évek és a kommunizmus évei megtették a maguk hatását, az emberek emlékezetéből majdhogynem teljesen kiveszett Hám János emléke.
Éppen ezért mindjárt az első intézményt, amit létrehoztunk 1990 után, a katolikus iskolát Szatmárnémetiben Hám Jánosról neveztük el. Megjelentettük a rövid életrajzát, és róla szóló írásokkal újra meg újra próbáltuk felhívni a hívek figyelmét nagy püspökünkre, akinek sokat köszönhet az egyházmegye. Ma már minden plébánián imádkozunk az ő boldoggá avatásáért.
A nehéz időszak ellenére tehát nem tűnt el egészen Hám János tisztelete. Számos helyen találkozhatunk emlékével Szatmáron, de távolabb, akár Budapesten, a Szent István Bazilikában is…
Valóban így van, amikor a Szent István Bazilika belső festését végezték, megemlékeztek róla. Ahogy belépünk, baloldalt, mindjárt az első hajójának mennyezetén láthatjuk freskóját: mint „tiszteletre méltót” ábrázolja Hám Jánost. Ez is azt igazolja, hogy nemcsak Szatmáron, hanem Magyarország-szerte, sőt, az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén is úgy tekintettek rá és úgy emlegették, mint „a szent életű szatmári püspököt”.
Fontos Hám János épített öröksége. De biztosan vannak olyan szellemi örökségek is, amelyeket az egyházmegye és a későbbi püspökök magukénak éreznek.
Amikor Hám János Szatmárra érkezett, az első, amivel szembesült, a nagy szegénység volt. Mindjárt az elején elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a szegényekért. Létrehozta a városi szegények intézetét, de nemcsak Szatmár volt a látókörében, ugyanilyen intézményeket hozott létre Nagybányán, Máramarosszigeten és Ungváron is. Azt is látta, hogy az ispotály nagyon kis létszámban tud fogadni rászorulókat, és szegényes ellátást nyújt, ezért egy hatvanágyas kórházat létesített, amit jól felszerelt. Vezetésével az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzeteseket bízta meg. Persze még az ő pénze sem volt elég, ezért biztatott mindenkit, hogy vegyen részt anyagi támogatásával, sőt akár munkájával is a kórház fenntartásában. Felhívása nem maradt eredménytelen.
De nemcsak a szegénység foglalkoztatta, hanem a nevelés is. Nagyon érdekes, hogy a város vezetősége kérte fel a püspököt egy zárda építésére, amikor látta, hogy mennyire szívén viseli Szatmár problémáit. Nagy kihívás volt ez abban az időben, de megépíttette a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdáját és a hozzá tartozó templomot. Már az ő életében több mint ötven helyen telepedtek le a nővérek, és végezték áldásos munkájukat.
Ösztöndíjjal segítette a szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatását, hogy ők lehessenek majd a jövő generáció nevelői. Konviktust is építtetett számukra, majd kibővíttette, hisz hamarosan kicsinek bizonyult.
Az épített örökségek között említhetjük még a székesegyházat – hiszen az ő idejében nyerte el végleges formáját –, a Kálvária templom elődjét, és még sok templomot szerte az egyházmegyében. Ő, mint az egyházmegye „második alapítója”, tényleg sokat tett azért, hogy megerősödjék a hitélet. Tudta, mindehhez templomok, plébániák, iskolák és különböző intézmények kellenek, és ezért minden áldozatra kész volt. Valóban elmondhatjuk, hogy Hám János működése hozzájárult ahhoz, hogy az Evangélium szelleme kovászként járja át, és alakítsa az itt élő emberek gondolkodásmódját, kapcsolatait, hétköznapi életét.
Székfoglaló beszédében a papoktól azt kérte, mindenek előtt égő szeretet legyen bennük Isten iránt, és ezt éljék meg felebarátaik felé. Ezt a két szeretetet pedig kísérje el útitársként a szelídség. Hisz ha nem tudnak szelíden közeledni a hívekhez, akkor nem fogják tudni átadni azt a tanítást, amit az Úristen bízott rájuk. Valószínűleg ezért is jellemezte egész életét az Isten iránti feltétlen szeretet és az emberek iránti irgalmas, együtt érző szeretet, amit ő nagy-nagy szelídséggel tudott megélni.
A püspökutód számára Hám János példája felelősség, esetleg kihívás, aminek meg kell felelnie? Hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz?
Egy püspöknek nem csak az a feladata, hogy kormányozzon, hanem elsősorban hogy áldozatot vállaljon és imádkozzék azért az egyházmegyéért, amit Isten rábízott; hogy megtegyen mindent Isten dicsőségéért és a hívek lelki javáért. Azt hiszem, szentelése után minden püspök számba veszi az elődeit. Nem könnyű örökség, amit Hám János ránk hagyott. Már kormányzásának elején tisztán látta céljait és törekvéseinek irányát. Emlékirataiban írja: „Mindjárt kormányzásom kezdetén fogadást tettem, hogy a legegyszerűbb, a legtakarékosabb életet fogom élni, amit állásom tisztsége csak megenged. A gazdaságot szorgalmasan vezetem, és mindenemet, amim van, vagy amit jövedelmem fölöslegéből félre tudok tenni, egyházmegyei alap létesítésére fogom fordítani, melynek általános- és fő célja Isten dicsőségének és a hívek üdvösségének az előmozdítása lesz.”
Hám János ehhez a programhoz egész életén át következetesen ragaszkodott, de az utódpüspökök is nagyon sokat tanultak belőle. Ezt teszem én is, természetesen másként, mint ahogy ő tette, mert más világot élünk. Az egyházmegyei zsinatunk, a lelkipásztori terveink, az oktatási intézményeink, a Caritas szerveztünk tevékenységei, és még sorolhatnám, nem mások, mint annak a nagy műnek a folytatásai, amit Hám püspök elkezdett.
Hadd idézzem Hám János egy imáját: „A legmélyebb alázattal, és gyermeki bizalommal esedezem, hallgasd meg gyermeki könyörgésemet és támassz utánam kegyelmesen olyan férfiakat – gyámolítván őket hatalmaddal –, akik a te neved dicsőségére és embertársaik üdvére sikerrel viszik majd tökéletességre azt, aminek a véghezvitelére engem méltatlannak találtál.” Milyen érdekes, azokért imádkozik, akik utána jönnek, hogy majd tudják folytatni, amit ő megkezdett. Azt hiszem, számomra is nagy kihívás, hogy tudjak azoknak a püspököknek a nyomába lépni, akik tudták folytatni Hám János elképzelését és továbbvitték az általa megkezdett munkát.
Azt hiszem, nem csak a püspökutód, a papok, de a hívek számára is nagy példa Hám János. Ezért is indult meg viszonylag korán a boldoggá avatási eljárása és megy tovább bármilyen nehézségek ellenére. Hogyan áll most az ügye?
Attól kezdve, hogy sikerült Scheffler János vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatni azon az emlékezetes 2011. július 3-ai Jézus Szíve búcsús szentmisén, igyekszünk azon dolgozni, hogy Hám Jánost is mihamarabb a boldogok között tisztelhessük. A Szentté Avatási Kongregáció kérésére újra le kell folytatnunk az egyházmegyei szakaszt, ezen dolgozunk. Felhasználtuk azokat az anyagokat is, amelyeket még Meszlényi püspök idejében készítettek, és annak idején Rómába eljuttattak, kiegészítve az újabb kutatásokkal. Nagyon sok anyag gyűlt össze, amit még le kell fordítani olaszra, aztán mehet Rómába. Csak reménykedhetünk, hogy majd hamar feldolgozzák, és következhet a csoda elfogadtatása, ami 1941-ben közbenjárására történt. Ha csodás gyógyulásnak elfogadják, már sínen van az ő boldoggá avatása is. Remélem, Hám János püspök is akarja majd ezt a boldoggá avatást, és besegít. Bár hiszem, hogy a boldoggá avatás nélkül is imádkozik, és a Szatmári Egyházmegyéért ma is közbenjár Isten színe előtt.
Azt, hogy mennyire élő az ő emléke, bizonyítja, hogy napokon belül új szobrot kap Szatmárnémetiben. Mit érez püspök atya a Hám János szobor cseréje kapcsán?
Úgy gondolom, méltó és igazságos, hogy egy teljes alakos szobor állítson emléket neki a székesegyház előtt, amelyben ő püspökként harminc éven keresztül hirdette az Igét, imádkozott, illetve ami földi maradványait is őrzi. Ezzel tartozott az egyházmegye Hám János püspöknek. El kell mondanom őszintén, ennek már rég meg kellett volna történnie, de a Szatmári Egyházmegye nem engedhette meg magának. Ma sem tehettük volna, ha nem kaptunk volna segítséget, elsősorban Magyarországról, aztán a hívektől és keresztény vállalkozóktól. Persze a püspökség is odatette a maga részét. Én nagyon örülök a szobor megszületésének, és remélem, hogy mindenki, aki elmegy majd előtte és rátekint, megsejt valamit Hám János személyiségéből, egyszerűségéből, atyai szeretetéből.
Józsa János
Vasárnap (Kolozsvár)
Szatmárnémetiben új szobrot állítottak Hám János püspöknek, amelyet január 6-án áldottak meg. Ennek apropóján beszélgettünk el az utódával, Schönberger Jenő püspökkel.
Hogyan emlékezik az egyházmegye ma Hám Jánosra?
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan emlékezik ma egyházmegyénk, kicsit vissza kell mennünk az időben odáig, amikor Hám János 1857. december 30-án, hajnali egy órakor visszaadta lelkét Teremtőjének. Mindenki úgy tekintette halálát, mint egy szent születését. Aztán következtek az évek, amelyekben az ő emlékét ápolták. Itt először is boldog emlékű Meszlényi Gyula püspök cselekedetéről kell megemlékeznünk, aki felismerte, mekkora hatással volt ennek a kicsi egyházmegyének az életére Hám János személyiségének, és elindította a boldoggá avatását. Az iratcsomó előszavában így ír: „Hám János Istenért és felebarátaiért égő szeretettel élte benső életét, önmegtagadásokban, lemondásokban, az alázatosság és a bűnbánat szellemében.
Élő hittel, törhetetlen reménységgel viselte a szenvedéseket. Egy pillanatra sem hagyta el bizalma a Gondviselésben. Mindezt látták és tanúsították kortársai. Isten népe, egyháziak és világiak már életében szentként emlegették. Több súlyos beteg embertársa gyógyulását is a püspök közbenjáró imájának tulajdonították. Kortársaiban a halála utáni évtizedekben is tovább élt életszentségének híre, ennek kapcsán lehetséges boldoggá avatásának óhajtása.”
Szerencsétlenségünkre jött az első világháború, aztán a trianoni döntéssel az egyházmegyénket szétdarabolták, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Hám János boldoggá avatási ügyével foglalkozzék. Időközben a kinevezett posztulátor is elhunyt. Amikor a bécsi döntéssel újra kiegészült az egyházmegye, és új püspököt kapott Scheffler János személyében, ismét felmerült a boldoggá avatás gondolata, de neki sem volt sok ideje rá. Jött a háború, majd az egyházmegye újabb felosztása és a kommunizmus. Csak 1990-ben, Szatmár új püspökének, Reizer Pálnak a kinevezésekor vált újra aktuálissá a boldoggá avatások kérdése. A Magyarországra szakadt plébániák plébánosai kérésére kezdeményezte Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatását. Ami Hám János emlékét illeti egyházmegyénkben, a világháborúk eseményeit követő évek és a kommunizmus évei megtették a maguk hatását, az emberek emlékezetéből majdhogynem teljesen kiveszett Hám János emléke.
Éppen ezért mindjárt az első intézményt, amit létrehoztunk 1990 után, a katolikus iskolát Szatmárnémetiben Hám Jánosról neveztük el. Megjelentettük a rövid életrajzát, és róla szóló írásokkal újra meg újra próbáltuk felhívni a hívek figyelmét nagy püspökünkre, akinek sokat köszönhet az egyházmegye. Ma már minden plébánián imádkozunk az ő boldoggá avatásáért.
A nehéz időszak ellenére tehát nem tűnt el egészen Hám János tisztelete. Számos helyen találkozhatunk emlékével Szatmáron, de távolabb, akár Budapesten, a Szent István Bazilikában is…
Valóban így van, amikor a Szent István Bazilika belső festését végezték, megemlékeztek róla. Ahogy belépünk, baloldalt, mindjárt az első hajójának mennyezetén láthatjuk freskóját: mint „tiszteletre méltót” ábrázolja Hám Jánost. Ez is azt igazolja, hogy nemcsak Szatmáron, hanem Magyarország-szerte, sőt, az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén is úgy tekintettek rá és úgy emlegették, mint „a szent életű szatmári püspököt”.
Fontos Hám János épített öröksége. De biztosan vannak olyan szellemi örökségek is, amelyeket az egyházmegye és a későbbi püspökök magukénak éreznek.
Amikor Hám János Szatmárra érkezett, az első, amivel szembesült, a nagy szegénység volt. Mindjárt az elején elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a szegényekért. Létrehozta a városi szegények intézetét, de nemcsak Szatmár volt a látókörében, ugyanilyen intézményeket hozott létre Nagybányán, Máramarosszigeten és Ungváron is. Azt is látta, hogy az ispotály nagyon kis létszámban tud fogadni rászorulókat, és szegényes ellátást nyújt, ezért egy hatvanágyas kórházat létesített, amit jól felszerelt. Vezetésével az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzeteseket bízta meg. Persze még az ő pénze sem volt elég, ezért biztatott mindenkit, hogy vegyen részt anyagi támogatásával, sőt akár munkájával is a kórház fenntartásában. Felhívása nem maradt eredménytelen.
De nemcsak a szegénység foglalkoztatta, hanem a nevelés is. Nagyon érdekes, hogy a város vezetősége kérte fel a püspököt egy zárda építésére, amikor látta, hogy mennyire szívén viseli Szatmár problémáit. Nagy kihívás volt ez abban az időben, de megépíttette a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdáját és a hozzá tartozó templomot. Már az ő életében több mint ötven helyen telepedtek le a nővérek, és végezték áldásos munkájukat.
Ösztöndíjjal segítette a szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatását, hogy ők lehessenek majd a jövő generáció nevelői. Konviktust is építtetett számukra, majd kibővíttette, hisz hamarosan kicsinek bizonyult.
Az épített örökségek között említhetjük még a székesegyházat – hiszen az ő idejében nyerte el végleges formáját –, a Kálvária templom elődjét, és még sok templomot szerte az egyházmegyében. Ő, mint az egyházmegye „második alapítója”, tényleg sokat tett azért, hogy megerősödjék a hitélet. Tudta, mindehhez templomok, plébániák, iskolák és különböző intézmények kellenek, és ezért minden áldozatra kész volt. Valóban elmondhatjuk, hogy Hám János működése hozzájárult ahhoz, hogy az Evangélium szelleme kovászként járja át, és alakítsa az itt élő emberek gondolkodásmódját, kapcsolatait, hétköznapi életét.
Székfoglaló beszédében a papoktól azt kérte, mindenek előtt égő szeretet legyen bennük Isten iránt, és ezt éljék meg felebarátaik felé. Ezt a két szeretetet pedig kísérje el útitársként a szelídség. Hisz ha nem tudnak szelíden közeledni a hívekhez, akkor nem fogják tudni átadni azt a tanítást, amit az Úristen bízott rájuk. Valószínűleg ezért is jellemezte egész életét az Isten iránti feltétlen szeretet és az emberek iránti irgalmas, együtt érző szeretet, amit ő nagy-nagy szelídséggel tudott megélni.
A püspökutód számára Hám János példája felelősség, esetleg kihívás, aminek meg kell felelnie? Hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz?
Egy püspöknek nem csak az a feladata, hogy kormányozzon, hanem elsősorban hogy áldozatot vállaljon és imádkozzék azért az egyházmegyéért, amit Isten rábízott; hogy megtegyen mindent Isten dicsőségéért és a hívek lelki javáért. Azt hiszem, szentelése után minden püspök számba veszi az elődeit. Nem könnyű örökség, amit Hám János ránk hagyott. Már kormányzásának elején tisztán látta céljait és törekvéseinek irányát. Emlékirataiban írja: „Mindjárt kormányzásom kezdetén fogadást tettem, hogy a legegyszerűbb, a legtakarékosabb életet fogom élni, amit állásom tisztsége csak megenged. A gazdaságot szorgalmasan vezetem, és mindenemet, amim van, vagy amit jövedelmem fölöslegéből félre tudok tenni, egyházmegyei alap létesítésére fogom fordítani, melynek általános- és fő célja Isten dicsőségének és a hívek üdvösségének az előmozdítása lesz.”
Hám János ehhez a programhoz egész életén át következetesen ragaszkodott, de az utódpüspökök is nagyon sokat tanultak belőle. Ezt teszem én is, természetesen másként, mint ahogy ő tette, mert más világot élünk. Az egyházmegyei zsinatunk, a lelkipásztori terveink, az oktatási intézményeink, a Caritas szerveztünk tevékenységei, és még sorolhatnám, nem mások, mint annak a nagy műnek a folytatásai, amit Hám püspök elkezdett.
Hadd idézzem Hám János egy imáját: „A legmélyebb alázattal, és gyermeki bizalommal esedezem, hallgasd meg gyermeki könyörgésemet és támassz utánam kegyelmesen olyan férfiakat – gyámolítván őket hatalmaddal –, akik a te neved dicsőségére és embertársaik üdvére sikerrel viszik majd tökéletességre azt, aminek a véghezvitelére engem méltatlannak találtál.” Milyen érdekes, azokért imádkozik, akik utána jönnek, hogy majd tudják folytatni, amit ő megkezdett. Azt hiszem, számomra is nagy kihívás, hogy tudjak azoknak a püspököknek a nyomába lépni, akik tudták folytatni Hám János elképzelését és továbbvitték az általa megkezdett munkát.
Azt hiszem, nem csak a püspökutód, a papok, de a hívek számára is nagy példa Hám János. Ezért is indult meg viszonylag korán a boldoggá avatási eljárása és megy tovább bármilyen nehézségek ellenére. Hogyan áll most az ügye?
Attól kezdve, hogy sikerült Scheffler János vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatni azon az emlékezetes 2011. július 3-ai Jézus Szíve búcsús szentmisén, igyekszünk azon dolgozni, hogy Hám Jánost is mihamarabb a boldogok között tisztelhessük. A Szentté Avatási Kongregáció kérésére újra le kell folytatnunk az egyházmegyei szakaszt, ezen dolgozunk. Felhasználtuk azokat az anyagokat is, amelyeket még Meszlényi püspök idejében készítettek, és annak idején Rómába eljuttattak, kiegészítve az újabb kutatásokkal. Nagyon sok anyag gyűlt össze, amit még le kell fordítani olaszra, aztán mehet Rómába. Csak reménykedhetünk, hogy majd hamar feldolgozzák, és következhet a csoda elfogadtatása, ami 1941-ben közbenjárására történt. Ha csodás gyógyulásnak elfogadják, már sínen van az ő boldoggá avatása is. Remélem, Hám János püspök is akarja majd ezt a boldoggá avatást, és besegít. Bár hiszem, hogy a boldoggá avatás nélkül is imádkozik, és a Szatmári Egyházmegyéért ma is közbenjár Isten színe előtt.
Azt, hogy mennyire élő az ő emléke, bizonyítja, hogy napokon belül új szobrot kap Szatmárnémetiben. Mit érez püspök atya a Hám János szobor cseréje kapcsán?
Úgy gondolom, méltó és igazságos, hogy egy teljes alakos szobor állítson emléket neki a székesegyház előtt, amelyben ő püspökként harminc éven keresztül hirdette az Igét, imádkozott, illetve ami földi maradványait is őrzi. Ezzel tartozott az egyházmegye Hám János püspöknek. El kell mondanom őszintén, ennek már rég meg kellett volna történnie, de a Szatmári Egyházmegye nem engedhette meg magának. Ma sem tehettük volna, ha nem kaptunk volna segítséget, elsősorban Magyarországról, aztán a hívektől és keresztény vállalkozóktól. Persze a püspökség is odatette a maga részét. Én nagyon örülök a szobor megszületésének, és remélem, hogy mindenki, aki elmegy majd előtte és rátekint, megsejt valamit Hám János személyiségéből, egyszerűségéből, atyai szeretetéből.
Józsa János
Vasárnap (Kolozsvár)
2015. március 6.
KOCSIS TÜNDE: SZERZETESRENDEK ÉS SZÍNJÁTSZÁS
A Játéktér 2014. őszi számából
Bodó Márta Iskola és színház című könyvéről[1]
Amikor a szerzetesrendekre gondolunk, a színjátszás talán az utolsó dolog, ami eszünkbe jut róluk. Közvetlenül valóban nem jellemző a szerzetesekre, de egyféleképpen mégis életük része lehet(ett) a színjátszás. Felfedezték ugyanis, hogy milyen hálás eszköze a nevelésnek, így szerzetes tanárokként darabszerzők és rendezők kerültek ki soraikból.
Bodó Márta Iskola és színház című kötete a 2007-ben megvédett doktori dolgozata egyik részének szerkesztett változata.[2] A cím és az alcím ‒ Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe ‒ talán a könyv legeredetibb tartalmi részét nem említi, mégpedig azt, hogy milyen mértékű és minőségű volt Erdélyben a katolikus férfi szerzetesrendek által vezetett oktatási intézményekben az iskolai színjátszás, és milyen szerepet töltött be a nevelés területén. E konkrét, kissé szerteágazó, ám mégis egységes kutatást alaposan vezeti fel a kötet első része, amely a nevelés elméletének és gyakorlatának alakulását követi nyomon az ókortól napjainkig, illetve rámutat arra, hogy a keresztény neveléselméletben milyen helyet foglal el a dramatikus gyakorlat.
A kötet erénye, hogy a szerző a (köz)ismert történelmi, neveléstudományi, helytörténeti, irodalomtörténeti, filozófiai stb. adatok és elméletek között olyan ismereteket „csepegtet” el, amelyek érdekesek és újszerűek lehetnek. Ezt közvetlen, a tudományos értekezés normáit tiszteletben tartó, mégis gördülékeny nyelvezeten teszi.
Kíséreljük meg hát, hogy Angi Istvánnak a kötet előszavaként szolgáló összefoglalója után ‒ a kötetből szemelgetve ‒ egy másik összefoglalót is az olvasók elé tárjunk.
Bizonyára újdonságként hat sokunk számára, hogy kik voltak az első pedagógusok. Amikor a rómaiak meghódították Görögországot, sok ezer művelt görög polgárt hurcoltak Rómába rabszolgának. A gazdag római családok drága pénzért megvásárolták és gyermekeik tanáraiként „hasznosították” őket. Ezeket a rabszolgákat nevezték pedagógusoknak ‒ görögül: ’gyermekvezető’. A szegényebb rómaiak csemetéit az iskolákban ugyancsak (felszabadított) görög rabszolgák tanították, s amíg a gyermekek naponta hat órát zsámolyukon ültek kezükben viasztáblácskával, előttük ült a tanító a támlás karosszékben, amit katedrának neveztek. (26.)
A szerző részletesen leírja a történelmi, művelődési korok világképét, s hogy ezekhez hogyan hasonul, ezeket miként „táplálja” a nevelés és a színház.
Már ebben a neveléstörténeti részben találkozunk a három, Erdélyben is jelentős szerzetesrend „nevelésfilozófiájával”.
Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságát, az ún. jezsuita rendet missziós céllal hozta létre, de hamar rájött, hogy a messzire küldendő térítő papnövendékeket hatékony eszközökkel nevelni kell, emiatt hangsúlyt fektetett az oktatás kidolgozására. (48.) Szent Ignác szerint a diákoknak tanulmányaik során kell a keresztény értékeket magukba szívniuk. A Ratio Studiorumot, ezt az első, világszerte alkalmazott, alaposan kidolgozott tanítási rendszert első ízben 1586-ban a rend tanügyi szakértői dolgozták ki. Kezdetben a tanítási program az átlag reneszánsz iskolákéhoz hasonlított: a latin ékesszólás fejlesztését hangsúlyozta. „Modern” oktatási programja volt: a diákok aktivizálására törekedett, a kíváncsiság felkeltésére a tananyag tanításának változatos módszertanával. (55.) A hangsúly a humán tárgyakra, a szabad művészetekre és a tudományokra került, a klasszikusok tanulmányozására. Továbbá a kritikus és önálló gondolkodás, a hatásos beszéd, a meggyőző és szép írás is fontos helyet kapott benne, miként a testmozgás, a játék és a szórakoztató feladatok is. (59.) „A Ratio Studiorum előírta a növendékpapok és tanárok dramaturgiai képzését, a színielőadások rendszerességét a rend iskoláiban, megszabta az előadások számát, tisztázta azok körülményeit.” (107.) 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatásának évében a magyar korona fennhatóságához tartozó területen 42 jezsuita intézmény létezett. (61.) Ezekben több mint 8000 diák tanult. A reáltantárgyakat és az idegen nyelveket az iskolai órákon kívül tanították.
A Ferenc-rend a 13. században telepedett le magyar földön, de nem volt tanításra szakosodott rend, csupán a rendtagok képzésére, a hagyományos klerikus műveltség elemeinek elsajátít(tat)ására fektette a hangsúlyt. Latintudás, imák, zsoltárok, liturgikus ismeretek, hitszónoki feladatok – s noha kevesebb hangsúlyt kapott a (zsoltár)éneklés, éppen az erdélyi, csíksomlyói kolostor mégis élen járt Kájoni Jánosnak az éneklés egységesítésére tett törekvései által. Ennek foglalatja a Cantionáléja. (50.) Erdélyben a ferenceseket a történelmi események (mégis) iskolaalapításra késztették. Így a reformáció után alapították csíksomlyói iskolájukat, amely kiemelkedő szerepet töltött be a vidéken. Saját ferences iskolatípusuk, tanrendjük viszont nem volt, az éppen uralkodó iskolatípus mellett kínálták a hitbeli alapismereteket. Az erdélyi ferencesek tanítási módszere is a Ratio Studiorum volt 1751-ig, amikor lett saját tanítási rendjük is, de 1773-ban Mária Terézia tanügyi rendelete, a Ratio Educationis ‒ amely, kötelező lévén, egységesítette az iskolatípusokat – a saját jelleget háttérbe szorította. „A 17. században indult szervezettebb, tudatos formában a ferences oktatás.” Ez a hittudomány és a bölcselet mellett kézimunkát, rendtörténet-ismeretet, orgonálást, gregorián éneklést tanított, és persze a szertartásokra vonatkozó ismereteket. Továbbá német nyelvet. (53.)
A piaristák még az alapító életében, 1642-ben megtelepedtek magyar földön, a felvidéki Podolinban. Az önálló magyar rendtartomány pedig 1717-ben alakult meg. Ebben az évben telepedtek le Erdélyben, Besztercén; 1725-ben Nagykárolyban, 1730-ban Máramarosszigeten, 1741-ben Medgyesen, 1751-ben Szentannán. 1776-ban Mária Terézia megbízásából ők vették át a jezsuiták intézetét. (67.) „José de Calasanz, az előkelő, de elszegényedett aragóniai család sarja hivatását Róma szegénynegyedeit látva ismerte fel.” Ingyen kezdte tanítani a szegényebb családok gyermekeit, sőt, utcán kallódó gyermekeket, kezdetben elsősorban hitbéli ismeretekre – később kegyes iskolának nevezték el az iskoláit, melyek az ingyenes népoktatás elindítói lettek. (63.) Az iskolát adományokból tartották fenn, és az alapismeretek átadása volt a cél: írni, olvasni, számolni tanítottak, és a leglényegesebbre, a hitigazságok átadására törekedtek. A piarista iskolában „minden pedagógiai tevékenység formai elve, alapvető jellege a vallásos, hívő lelkület, a pietas”. (64.) A szegényebbek keveredtek jobb módúakkal, sőt, nemesi származásúakkal is – ez észrevétlenül is szociális gondolkodásra, érzékenységre nevelte az utóbbiakat. Saját használatra kapott tankönyvük volt, ami újdonság volt abban a korban. (66.) A piarista iskolák számára fontos volt, hogy a diákok a matematika és a természettudományok terén is képzettek legyenek.
A szerző egy piarista szerzetes tanár kapcsán kitér egy érdekes jelenségre: a 18. században megfigyelhető „házi színház” gyakorlatára. A piarista történész, irodalmár, drámai párbeszédszerző Bolla Márton házi tanítója volt gróf Bánffy György erdélyi főkormányzó két fiának. A gróf és felesége a Kinderfreund című gyermekfolyóirat magyarra fordításának megrendelői és támogatói. Ebben egy házi használatra szánt színdarab is található. Bár e darabokat inkább olvasásra szánták, de olykor a családnak, ismerősöknek elő is adták őket a gyerekek. Témájukat a mindennapi életből merítették, céljuk az etikai-erkölcsi hatáskeltés volt, a megkívánt viselkedésminták játékos begyakorlását tették lehetővé. Fiú- és lánygyermek egyaránt játszhatott bennük.[3] (76.)
A gazdag forrásanyag, a számos idézet és példa a kutatás szakszerűségét igazolja, amelyek mellett – nem tolakodó módon, de – érezhető a szerző kiállása a keresztény hit és a katolikus iskolák mellett. Továbbá a kötetnek nyilvánvaló szándéka az is, hogy promoválja az iskolai színjátszást számos haszna és szépsége miatt, ily módon nemcsak a múltat sorjáztatja (példaként), hanem a jövőre is hatással kíván lenni.
A kötet második tartalmi egysége a kolozsvári jezsuita (később piarista), a csíksomlyói obszerváns ferences, a kantai minorita gimnáziumok és a gyulafehérvári Majláth-gimnázium vonatkozásában tekinti át az iskolai színjátszásnak az oktatás és nevelés folyamatában betöltött szerepét. (89.) Ezt a képet egészíti ki az iskolai színjátszás vonatkozásában megvizsgált két jelentős, a két világháború között megjelent folyóirat: az Erdélyi Iskola és a Jóbarát.
A protestáns kollégiumok korábban elkezdték a drámajátszást, mint a jezsuiták, ám a jezsuiták által előadott darabok rövid időn belül a legdíszesebb körülmények közt bemutatott játékok lettek. (106.) A témákat a történelemből, a latin és görög klasszikusokból, külföldi missziókból, a szentek életéből és a helyi hagyományokból vették. Többségüket a jezsuita tanárok írták. (107.) Indián tematika is került a hazai fiúk elé, a Dél-Amerikát megjárt jezsuita tanárok jóvoltából. De Afrikából, Indiából, Kínából is sok színpadi történet származott. (108.) A színielőadásokat a retorikai képzés kiegészítéseként fogták fel. Retorikai tankönyvként Cypriano Soarez (1524‒1593) jezsuita retorikáját használták a kolozsvári iskolában is, mely érthető formában dolgozta fel az antik retorika nagyjait. (110.) A jezsuita iskolai színjátszás mennyiségében is jelentős: a magyarországi jezsuitáknál (még mindig csak töredékesen feltárt, de így is) több ezer a színielőadások száma. (115.) S emellett a legjobb európai színdarabtermést is közvetítették az antik szerzőktől a modernekig. (116.) „Illei János jezsuita Tornyos Péter című farsangi témájú komédiája volt az egyike az elsőknek, amelyeket az iskolai előadás keretein kívül, immár hivatásos társulat is előadott.” Érdeme a darabnak ízes, népi fordulatokban bővelkedő magyar nyelve. (156‒157.)
A piarista iskolák előbb és nagyobb mértékben használták az anyanyelvet, mint a jezsuiták, ez pedig a szélesebb körű sikert, befogadást tette lehetővé. (122.) Náluk jellemző volt a hazafias érzület, továbbá szép hagyománya volt a zenei oktatásnak és a kórusvezetésnek. (121.)
Kolozsváron Pállya István volt az első iskolaigazgató 1776-tól 1782-ig, maga is iskoladráma-szerző, és neki is szerepelt darabja az első hivatásos színtársulat(ok) műsorán. Kolozsváron Janovits Jenő 1900-ban ismeretterjesztési és közönségnevelési céllal diákelőadásokat kezdeményezett, és partnerekre akadt a kolozsvári piarista iskola szerzetes tanáraiban. Magyar drámatörténeti előadások című sorozatában 1911‒12-ben 26 magyar színművet nézhettek meg az érdeklődők. A diákoknak a színházi matinékat előadások vezették fel, amelyeket a város neves személyiségei és saját tanáraik tartották. (175.)
Érdekességszámba mehet, hogy a piarista önképzőkör 1901‒02-ben Pázmány Péter nevét vette fel; ekkor volt Kuncz Aladár VII. osztályos diákja a kolozsvári gimnáziumnak, az önképzőkör keretében ő is tevékenykedett. (140.)[4]
A csíksomlyói ferenceseknél is maguk a tanárok írták a misztériumos színdarabokat. Olykor sokan, némely darabban 120−130-an is szerepeltek, és nagy hallgatóság előtt adták elő őket az iskola színháztermében vagy a Kis-Somlyó-hegy oldalán. A Mária-társulat gondoskodott a „Csíksomlyón előadott darabok lejegyzéséről, díszletekről-jelmezekről, tagjai a darabokban szereplő diákok s az ezeket rendező tanárok”. (91.) A vallásos műfajok voltak túlsúlyban: így a (nagypénteki, nagyszombati) passiók, misztériumok és moralitások. A csíksomlyói passiók jellegzetessége: a Máriával kapcsolatos jelenetek nagy száma mellett az apokrif jelenetek sokasága. Szívesen szerepeltettek a darabokban ördögöket és egyéb allegorikus alakokat is, valószínűleg a szórakoztatás céljával, valamint ez a barokk világkép beszüremkedése a passiók szövetébe. Továbbá – nem is annyira meglepő módon – sok bűnös ifjút megjelenítő kép is bekerült az „itteni” passiókba. A versben íródott passiók nem jelenetekre, hanem stációkra tagolódnak, a keresztútjárás tizennégy stációjához hasonlóan, s „minden állomásnál a drámaszöveg előadását megakasztja egy bűnbánati ének közös előadása”. (95.) A passiók hatásosságát mutatja egy szóhagyományban fennmaradt eset, amikor az ifjak annyira megjelenítették a szereplő személyeket, hogy egy nagypénteki előadás alkalmával a felindult nép Pilátust és a keresztre feszítő zsidókat meglincselte. (102.) Pünkösdkor inkább világi témájú vagy hősies történelmi darabokat mutattak be. Összesen 98 dráma maradt meg, ezekből 67 magyar nyelvű.
A kantalai minorita drámák összegyűjtése, kiadása és vizsgálata Kilián István érdeme. (103.) 18. századi magyar szövegekről van szó: 11 vallásos (moralitás, misztériumjáték, passió, dramatizált bibliai história, dialogizált újszövetségi példabeszéd és szentek életéről szóló darab) és 9 profán témájú (világtörténeti dráma, szerelmi, féltékenységi dráma, istenparódia, társadalmi bohózat, szatíra). A minorita iskolák a jellemfejlesztés mellett a közönség nevelését és szórakoztatását is célul tűzték ki. A társadalmi szatírák ugyanis a környék közéletét, közösségi visszásságait figurázzák ki. Ez azért is volt fontos, mert a nem katolikus többségű város más valláson levőket is igyekezett megszólítani. (104‒105.) A minoriták diákjai és iskolai előadásainak nézői is a szegényebb, falusi, kisvárosi rétegből kerültek ki.
A gyulafehérvári Majláth-gimnázium[5] Vörösmarty önképzőkörében is zajlott színjátszás; itt mindvégig elsöprő többségben voltak a vidám, tréfás darabok, jelenetek, monológok, és elenyésző volt köztük a vallásos, erkölcsnemesítő előadások száma. (154.)
Az Erdélyi Iskola című lapot oktatási-népnevelési szándékkal a keresztény pedagógusok iskolai munkájának segítésére és a népművelés támogatására létesítette 1933-ban Márton Áron akkori kolozsvári katolikus pap, egyetemi lelkész és György Lajos egyetemi tanár. Az 1944-ig működő lap évi négy füzetben jelent meg. (160.) Fontosnak tartotta a népi színjáték hagyományának gyűjtését és közlését. De az iskolai színielőadások mikéntjére vonatkozó elméleti cikket is közölt, előadásra ajánlott szövegek, összeállítások, népi darabok mellett. (163.) A szavalókórus divatja már az első szám hasábjain kirajzolódott. Gyakorlati útmutatást kapott a műkedvelőcsoport-vezető, hogy mikor hasznos megoldás a szavalókórus, és szavalókórusra dramatizált, alkalmazott verseket is ajánlottak a lap szerzői. (170.) A II. világháborúig nagyobb divat volt a színdarabok előadása, a 40-es években a versmondás lett hangsúlyosabb és a karének, a zenei számok.
A Jóbarát című, katolikus szellemiségű ifjúsági lap hasábjain az erdélyi (katolikus) iskolák életéről, a cserkészmozgalomról, az Erdély-szerte működő Mária-társulatok[6]tevékenységéről és a diákok szépirodalmi szárnypróbálgatásairól értesülünk. Köztük nem ritka a színielőadás híre, de a színikritika és a színdarabközlés sem. A lap szerkesztősége és kiadóhivatala a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban volt, amelyet a piarista rend vezetett.
Hálásak lehetünk a szerzőnek az összegyűjtött anyagok gazdagsága és színessége miatt. Elkelne egy vagy több hasonló kutatás a protestáns iskoladrámák és iskolai színjátszás témájában is, hogy a leírtakat kiegészítve teljesebb képet lássunk az erdélyi iskolai színjátszás múltjáról.
A szerzővel egy helyen nem értünk egyet. Állítása szerint a „bukaresti, zsidó gyökerű Moreno kifejlesztett egy mára elterjedt módszert, amelynek »felfedezése« keresztény keretek közt sokkal korábban megtörtént, csupán a megfelelő népszerűsítést szolgáló eszközei hiányoztak (vagy nem is alkalmazott ilyeneket) ahhoz, hogy a pszicho- és bibliodráma, a drámapedagógia és más »újító« módszerek egy-egy keresztény szerzetes- vagy iskolahálózat nevét viseljék”. (193.) Amit Jakob Levy Moreno megalapozott, ti. a pszichodrámát, az mára egy módszertanilag alaposan kidolgozott terápiás önismereti módszer. A bibliodráma ugyancsak szigorú keretekkel és sajátos módszertannal bíró önismereti csoportfoglalkozás. Hogy mindkettő dramatikus eszközökkel dolgozik, és hogy a bibliodráma bibliai történetek és személyek megjelenítése által „tart tükröt”, az még kevés ahhoz, hogy egymás mellé tegyük e célirányos módszereket a szerzetesek által vezetett iskolai színjátszással. A népszerűsítés tehát nem mérvadó ez ügyben. Ezek a 20. század második felében elterjedt „újító” önismereti módszerek a hatékonyságuk miatt terjedtek el és vívták, illetve vívják ki maguknak a népszerűséget. Ez természetesen semmit sem vesz el a szerzetes iskolákban zajlott színjátszó tevékenységek érdemeiből, a vitathatatlan önismereti és személyiségfejlesztő jellegükből.
Egy – a könyvben talált – idézet parafrazálásával zárjuk a kötet, a szerző, a recenzáló és az olvasó „együttműködését”, maradva azzal a tudattal, hogy a színház a társasjáték egyik legszebb (és tegyük hozzá: legfejlesztőbb) formája…[7] (167.)
[1] Bodó Márta: Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe. Verbum Kiadó, Kolozsvár, 2009.
[2] A doktori dolgozat másik részét az Egyház és színház c. kötet tartalmazza (Verbum, Kolozsvár, 2012).
[3] Abban a korban csak a fiúk fellépése dívott. A Ratio Studiorum egyenesen előírta, hogy csak fiúk léphetnek fel, és még a női arcfestés és a női kosztümök is tiltottak voltak. (76.)
[4] Egy másik, talán ma már meglepő adat: Kolozsvár lakossága 1890-ben 81,2%-ban magyar, 1900-ban 85,4, 10,8%-ban román, 3,2%-ban német. „Viszont a nem magyar nyelvűek 95,4%-a beszélt magyarul! A színház nem valami ellenében volt nemzeti, hanem a magyar kultúra ápolása és terjesztése érdekében.” (144.)
[5] Ez maradt a kommunista uralom idején az egyetlen katolikus iskola Erdélyben.
[6] „A Mária-kongregáció a katolikus ifjakat tömörítő ifjúsági szervezet volt, hitbuzgalmi és kulturális-önképzési jelleggel. Minden csoportja foglalkozott alkalmi színielőadással.” (176.)
[7] A pontos idézetből részlet: „A színház mint a társasjáték egyik legszebb formája…” Forrás: R. Hajek Sárának az Erdélyi Iskola 1936. novemberi számában megjelent írása.
Transindex.ro
A Játéktér 2014. őszi számából
Bodó Márta Iskola és színház című könyvéről[1]
Amikor a szerzetesrendekre gondolunk, a színjátszás talán az utolsó dolog, ami eszünkbe jut róluk. Közvetlenül valóban nem jellemző a szerzetesekre, de egyféleképpen mégis életük része lehet(ett) a színjátszás. Felfedezték ugyanis, hogy milyen hálás eszköze a nevelésnek, így szerzetes tanárokként darabszerzők és rendezők kerültek ki soraikból.
Bodó Márta Iskola és színház című kötete a 2007-ben megvédett doktori dolgozata egyik részének szerkesztett változata.[2] A cím és az alcím ‒ Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe ‒ talán a könyv legeredetibb tartalmi részét nem említi, mégpedig azt, hogy milyen mértékű és minőségű volt Erdélyben a katolikus férfi szerzetesrendek által vezetett oktatási intézményekben az iskolai színjátszás, és milyen szerepet töltött be a nevelés területén. E konkrét, kissé szerteágazó, ám mégis egységes kutatást alaposan vezeti fel a kötet első része, amely a nevelés elméletének és gyakorlatának alakulását követi nyomon az ókortól napjainkig, illetve rámutat arra, hogy a keresztény neveléselméletben milyen helyet foglal el a dramatikus gyakorlat.
A kötet erénye, hogy a szerző a (köz)ismert történelmi, neveléstudományi, helytörténeti, irodalomtörténeti, filozófiai stb. adatok és elméletek között olyan ismereteket „csepegtet” el, amelyek érdekesek és újszerűek lehetnek. Ezt közvetlen, a tudományos értekezés normáit tiszteletben tartó, mégis gördülékeny nyelvezeten teszi.
Kíséreljük meg hát, hogy Angi Istvánnak a kötet előszavaként szolgáló összefoglalója után ‒ a kötetből szemelgetve ‒ egy másik összefoglalót is az olvasók elé tárjunk.
Bizonyára újdonságként hat sokunk számára, hogy kik voltak az első pedagógusok. Amikor a rómaiak meghódították Görögországot, sok ezer művelt görög polgárt hurcoltak Rómába rabszolgának. A gazdag római családok drága pénzért megvásárolták és gyermekeik tanáraiként „hasznosították” őket. Ezeket a rabszolgákat nevezték pedagógusoknak ‒ görögül: ’gyermekvezető’. A szegényebb rómaiak csemetéit az iskolákban ugyancsak (felszabadított) görög rabszolgák tanították, s amíg a gyermekek naponta hat órát zsámolyukon ültek kezükben viasztáblácskával, előttük ült a tanító a támlás karosszékben, amit katedrának neveztek. (26.)
A szerző részletesen leírja a történelmi, művelődési korok világképét, s hogy ezekhez hogyan hasonul, ezeket miként „táplálja” a nevelés és a színház.
Már ebben a neveléstörténeti részben találkozunk a három, Erdélyben is jelentős szerzetesrend „nevelésfilozófiájával”.
Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságát, az ún. jezsuita rendet missziós céllal hozta létre, de hamar rájött, hogy a messzire küldendő térítő papnövendékeket hatékony eszközökkel nevelni kell, emiatt hangsúlyt fektetett az oktatás kidolgozására. (48.) Szent Ignác szerint a diákoknak tanulmányaik során kell a keresztény értékeket magukba szívniuk. A Ratio Studiorumot, ezt az első, világszerte alkalmazott, alaposan kidolgozott tanítási rendszert első ízben 1586-ban a rend tanügyi szakértői dolgozták ki. Kezdetben a tanítási program az átlag reneszánsz iskolákéhoz hasonlított: a latin ékesszólás fejlesztését hangsúlyozta. „Modern” oktatási programja volt: a diákok aktivizálására törekedett, a kíváncsiság felkeltésére a tananyag tanításának változatos módszertanával. (55.) A hangsúly a humán tárgyakra, a szabad művészetekre és a tudományokra került, a klasszikusok tanulmányozására. Továbbá a kritikus és önálló gondolkodás, a hatásos beszéd, a meggyőző és szép írás is fontos helyet kapott benne, miként a testmozgás, a játék és a szórakoztató feladatok is. (59.) „A Ratio Studiorum előírta a növendékpapok és tanárok dramaturgiai képzését, a színielőadások rendszerességét a rend iskoláiban, megszabta az előadások számát, tisztázta azok körülményeit.” (107.) 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatásának évében a magyar korona fennhatóságához tartozó területen 42 jezsuita intézmény létezett. (61.) Ezekben több mint 8000 diák tanult. A reáltantárgyakat és az idegen nyelveket az iskolai órákon kívül tanították.
A Ferenc-rend a 13. században telepedett le magyar földön, de nem volt tanításra szakosodott rend, csupán a rendtagok képzésére, a hagyományos klerikus műveltség elemeinek elsajátít(tat)ására fektette a hangsúlyt. Latintudás, imák, zsoltárok, liturgikus ismeretek, hitszónoki feladatok – s noha kevesebb hangsúlyt kapott a (zsoltár)éneklés, éppen az erdélyi, csíksomlyói kolostor mégis élen járt Kájoni Jánosnak az éneklés egységesítésére tett törekvései által. Ennek foglalatja a Cantionáléja. (50.) Erdélyben a ferenceseket a történelmi események (mégis) iskolaalapításra késztették. Így a reformáció után alapították csíksomlyói iskolájukat, amely kiemelkedő szerepet töltött be a vidéken. Saját ferences iskolatípusuk, tanrendjük viszont nem volt, az éppen uralkodó iskolatípus mellett kínálták a hitbeli alapismereteket. Az erdélyi ferencesek tanítási módszere is a Ratio Studiorum volt 1751-ig, amikor lett saját tanítási rendjük is, de 1773-ban Mária Terézia tanügyi rendelete, a Ratio Educationis ‒ amely, kötelező lévén, egységesítette az iskolatípusokat – a saját jelleget háttérbe szorította. „A 17. században indult szervezettebb, tudatos formában a ferences oktatás.” Ez a hittudomány és a bölcselet mellett kézimunkát, rendtörténet-ismeretet, orgonálást, gregorián éneklést tanított, és persze a szertartásokra vonatkozó ismereteket. Továbbá német nyelvet. (53.)
A piaristák még az alapító életében, 1642-ben megtelepedtek magyar földön, a felvidéki Podolinban. Az önálló magyar rendtartomány pedig 1717-ben alakult meg. Ebben az évben telepedtek le Erdélyben, Besztercén; 1725-ben Nagykárolyban, 1730-ban Máramarosszigeten, 1741-ben Medgyesen, 1751-ben Szentannán. 1776-ban Mária Terézia megbízásából ők vették át a jezsuiták intézetét. (67.) „José de Calasanz, az előkelő, de elszegényedett aragóniai család sarja hivatását Róma szegénynegyedeit látva ismerte fel.” Ingyen kezdte tanítani a szegényebb családok gyermekeit, sőt, utcán kallódó gyermekeket, kezdetben elsősorban hitbéli ismeretekre – később kegyes iskolának nevezték el az iskoláit, melyek az ingyenes népoktatás elindítói lettek. (63.) Az iskolát adományokból tartották fenn, és az alapismeretek átadása volt a cél: írni, olvasni, számolni tanítottak, és a leglényegesebbre, a hitigazságok átadására törekedtek. A piarista iskolában „minden pedagógiai tevékenység formai elve, alapvető jellege a vallásos, hívő lelkület, a pietas”. (64.) A szegényebbek keveredtek jobb módúakkal, sőt, nemesi származásúakkal is – ez észrevétlenül is szociális gondolkodásra, érzékenységre nevelte az utóbbiakat. Saját használatra kapott tankönyvük volt, ami újdonság volt abban a korban. (66.) A piarista iskolák számára fontos volt, hogy a diákok a matematika és a természettudományok terén is képzettek legyenek.
A szerző egy piarista szerzetes tanár kapcsán kitér egy érdekes jelenségre: a 18. században megfigyelhető „házi színház” gyakorlatára. A piarista történész, irodalmár, drámai párbeszédszerző Bolla Márton házi tanítója volt gróf Bánffy György erdélyi főkormányzó két fiának. A gróf és felesége a Kinderfreund című gyermekfolyóirat magyarra fordításának megrendelői és támogatói. Ebben egy házi használatra szánt színdarab is található. Bár e darabokat inkább olvasásra szánták, de olykor a családnak, ismerősöknek elő is adták őket a gyerekek. Témájukat a mindennapi életből merítették, céljuk az etikai-erkölcsi hatáskeltés volt, a megkívánt viselkedésminták játékos begyakorlását tették lehetővé. Fiú- és lánygyermek egyaránt játszhatott bennük.[3] (76.)
A gazdag forrásanyag, a számos idézet és példa a kutatás szakszerűségét igazolja, amelyek mellett – nem tolakodó módon, de – érezhető a szerző kiállása a keresztény hit és a katolikus iskolák mellett. Továbbá a kötetnek nyilvánvaló szándéka az is, hogy promoválja az iskolai színjátszást számos haszna és szépsége miatt, ily módon nemcsak a múltat sorjáztatja (példaként), hanem a jövőre is hatással kíván lenni.
A kötet második tartalmi egysége a kolozsvári jezsuita (később piarista), a csíksomlyói obszerváns ferences, a kantai minorita gimnáziumok és a gyulafehérvári Majláth-gimnázium vonatkozásában tekinti át az iskolai színjátszásnak az oktatás és nevelés folyamatában betöltött szerepét. (89.) Ezt a képet egészíti ki az iskolai színjátszás vonatkozásában megvizsgált két jelentős, a két világháború között megjelent folyóirat: az Erdélyi Iskola és a Jóbarát.
A protestáns kollégiumok korábban elkezdték a drámajátszást, mint a jezsuiták, ám a jezsuiták által előadott darabok rövid időn belül a legdíszesebb körülmények közt bemutatott játékok lettek. (106.) A témákat a történelemből, a latin és görög klasszikusokból, külföldi missziókból, a szentek életéből és a helyi hagyományokból vették. Többségüket a jezsuita tanárok írták. (107.) Indián tematika is került a hazai fiúk elé, a Dél-Amerikát megjárt jezsuita tanárok jóvoltából. De Afrikából, Indiából, Kínából is sok színpadi történet származott. (108.) A színielőadásokat a retorikai képzés kiegészítéseként fogták fel. Retorikai tankönyvként Cypriano Soarez (1524‒1593) jezsuita retorikáját használták a kolozsvári iskolában is, mely érthető formában dolgozta fel az antik retorika nagyjait. (110.) A jezsuita iskolai színjátszás mennyiségében is jelentős: a magyarországi jezsuitáknál (még mindig csak töredékesen feltárt, de így is) több ezer a színielőadások száma. (115.) S emellett a legjobb európai színdarabtermést is közvetítették az antik szerzőktől a modernekig. (116.) „Illei János jezsuita Tornyos Péter című farsangi témájú komédiája volt az egyike az elsőknek, amelyeket az iskolai előadás keretein kívül, immár hivatásos társulat is előadott.” Érdeme a darabnak ízes, népi fordulatokban bővelkedő magyar nyelve. (156‒157.)
A piarista iskolák előbb és nagyobb mértékben használták az anyanyelvet, mint a jezsuiták, ez pedig a szélesebb körű sikert, befogadást tette lehetővé. (122.) Náluk jellemző volt a hazafias érzület, továbbá szép hagyománya volt a zenei oktatásnak és a kórusvezetésnek. (121.)
Kolozsváron Pállya István volt az első iskolaigazgató 1776-tól 1782-ig, maga is iskoladráma-szerző, és neki is szerepelt darabja az első hivatásos színtársulat(ok) műsorán. Kolozsváron Janovits Jenő 1900-ban ismeretterjesztési és közönségnevelési céllal diákelőadásokat kezdeményezett, és partnerekre akadt a kolozsvári piarista iskola szerzetes tanáraiban. Magyar drámatörténeti előadások című sorozatában 1911‒12-ben 26 magyar színművet nézhettek meg az érdeklődők. A diákoknak a színházi matinékat előadások vezették fel, amelyeket a város neves személyiségei és saját tanáraik tartották. (175.)
Érdekességszámba mehet, hogy a piarista önképzőkör 1901‒02-ben Pázmány Péter nevét vette fel; ekkor volt Kuncz Aladár VII. osztályos diákja a kolozsvári gimnáziumnak, az önképzőkör keretében ő is tevékenykedett. (140.)[4]
A csíksomlyói ferenceseknél is maguk a tanárok írták a misztériumos színdarabokat. Olykor sokan, némely darabban 120−130-an is szerepeltek, és nagy hallgatóság előtt adták elő őket az iskola színháztermében vagy a Kis-Somlyó-hegy oldalán. A Mária-társulat gondoskodott a „Csíksomlyón előadott darabok lejegyzéséről, díszletekről-jelmezekről, tagjai a darabokban szereplő diákok s az ezeket rendező tanárok”. (91.) A vallásos műfajok voltak túlsúlyban: így a (nagypénteki, nagyszombati) passiók, misztériumok és moralitások. A csíksomlyói passiók jellegzetessége: a Máriával kapcsolatos jelenetek nagy száma mellett az apokrif jelenetek sokasága. Szívesen szerepeltettek a darabokban ördögöket és egyéb allegorikus alakokat is, valószínűleg a szórakoztatás céljával, valamint ez a barokk világkép beszüremkedése a passiók szövetébe. Továbbá – nem is annyira meglepő módon – sok bűnös ifjút megjelenítő kép is bekerült az „itteni” passiókba. A versben íródott passiók nem jelenetekre, hanem stációkra tagolódnak, a keresztútjárás tizennégy stációjához hasonlóan, s „minden állomásnál a drámaszöveg előadását megakasztja egy bűnbánati ének közös előadása”. (95.) A passiók hatásosságát mutatja egy szóhagyományban fennmaradt eset, amikor az ifjak annyira megjelenítették a szereplő személyeket, hogy egy nagypénteki előadás alkalmával a felindult nép Pilátust és a keresztre feszítő zsidókat meglincselte. (102.) Pünkösdkor inkább világi témájú vagy hősies történelmi darabokat mutattak be. Összesen 98 dráma maradt meg, ezekből 67 magyar nyelvű.
A kantalai minorita drámák összegyűjtése, kiadása és vizsgálata Kilián István érdeme. (103.) 18. századi magyar szövegekről van szó: 11 vallásos (moralitás, misztériumjáték, passió, dramatizált bibliai história, dialogizált újszövetségi példabeszéd és szentek életéről szóló darab) és 9 profán témájú (világtörténeti dráma, szerelmi, féltékenységi dráma, istenparódia, társadalmi bohózat, szatíra). A minorita iskolák a jellemfejlesztés mellett a közönség nevelését és szórakoztatását is célul tűzték ki. A társadalmi szatírák ugyanis a környék közéletét, közösségi visszásságait figurázzák ki. Ez azért is volt fontos, mert a nem katolikus többségű város más valláson levőket is igyekezett megszólítani. (104‒105.) A minoriták diákjai és iskolai előadásainak nézői is a szegényebb, falusi, kisvárosi rétegből kerültek ki.
A gyulafehérvári Majláth-gimnázium[5] Vörösmarty önképzőkörében is zajlott színjátszás; itt mindvégig elsöprő többségben voltak a vidám, tréfás darabok, jelenetek, monológok, és elenyésző volt köztük a vallásos, erkölcsnemesítő előadások száma. (154.)
Az Erdélyi Iskola című lapot oktatási-népnevelési szándékkal a keresztény pedagógusok iskolai munkájának segítésére és a népművelés támogatására létesítette 1933-ban Márton Áron akkori kolozsvári katolikus pap, egyetemi lelkész és György Lajos egyetemi tanár. Az 1944-ig működő lap évi négy füzetben jelent meg. (160.) Fontosnak tartotta a népi színjáték hagyományának gyűjtését és közlését. De az iskolai színielőadások mikéntjére vonatkozó elméleti cikket is közölt, előadásra ajánlott szövegek, összeállítások, népi darabok mellett. (163.) A szavalókórus divatja már az első szám hasábjain kirajzolódott. Gyakorlati útmutatást kapott a műkedvelőcsoport-vezető, hogy mikor hasznos megoldás a szavalókórus, és szavalókórusra dramatizált, alkalmazott verseket is ajánlottak a lap szerzői. (170.) A II. világháborúig nagyobb divat volt a színdarabok előadása, a 40-es években a versmondás lett hangsúlyosabb és a karének, a zenei számok.
A Jóbarát című, katolikus szellemiségű ifjúsági lap hasábjain az erdélyi (katolikus) iskolák életéről, a cserkészmozgalomról, az Erdély-szerte működő Mária-társulatok[6]tevékenységéről és a diákok szépirodalmi szárnypróbálgatásairól értesülünk. Köztük nem ritka a színielőadás híre, de a színikritika és a színdarabközlés sem. A lap szerkesztősége és kiadóhivatala a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban volt, amelyet a piarista rend vezetett.
Hálásak lehetünk a szerzőnek az összegyűjtött anyagok gazdagsága és színessége miatt. Elkelne egy vagy több hasonló kutatás a protestáns iskoladrámák és iskolai színjátszás témájában is, hogy a leírtakat kiegészítve teljesebb képet lássunk az erdélyi iskolai színjátszás múltjáról.
A szerzővel egy helyen nem értünk egyet. Állítása szerint a „bukaresti, zsidó gyökerű Moreno kifejlesztett egy mára elterjedt módszert, amelynek »felfedezése« keresztény keretek közt sokkal korábban megtörtént, csupán a megfelelő népszerűsítést szolgáló eszközei hiányoztak (vagy nem is alkalmazott ilyeneket) ahhoz, hogy a pszicho- és bibliodráma, a drámapedagógia és más »újító« módszerek egy-egy keresztény szerzetes- vagy iskolahálózat nevét viseljék”. (193.) Amit Jakob Levy Moreno megalapozott, ti. a pszichodrámát, az mára egy módszertanilag alaposan kidolgozott terápiás önismereti módszer. A bibliodráma ugyancsak szigorú keretekkel és sajátos módszertannal bíró önismereti csoportfoglalkozás. Hogy mindkettő dramatikus eszközökkel dolgozik, és hogy a bibliodráma bibliai történetek és személyek megjelenítése által „tart tükröt”, az még kevés ahhoz, hogy egymás mellé tegyük e célirányos módszereket a szerzetesek által vezetett iskolai színjátszással. A népszerűsítés tehát nem mérvadó ez ügyben. Ezek a 20. század második felében elterjedt „újító” önismereti módszerek a hatékonyságuk miatt terjedtek el és vívták, illetve vívják ki maguknak a népszerűséget. Ez természetesen semmit sem vesz el a szerzetes iskolákban zajlott színjátszó tevékenységek érdemeiből, a vitathatatlan önismereti és személyiségfejlesztő jellegükből.
Egy – a könyvben talált – idézet parafrazálásával zárjuk a kötet, a szerző, a recenzáló és az olvasó „együttműködését”, maradva azzal a tudattal, hogy a színház a társasjáték egyik legszebb (és tegyük hozzá: legfejlesztőbb) formája…[7] (167.)
[1] Bodó Márta: Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe. Verbum Kiadó, Kolozsvár, 2009.
[2] A doktori dolgozat másik részét az Egyház és színház c. kötet tartalmazza (Verbum, Kolozsvár, 2012).
[3] Abban a korban csak a fiúk fellépése dívott. A Ratio Studiorum egyenesen előírta, hogy csak fiúk léphetnek fel, és még a női arcfestés és a női kosztümök is tiltottak voltak. (76.)
[4] Egy másik, talán ma már meglepő adat: Kolozsvár lakossága 1890-ben 81,2%-ban magyar, 1900-ban 85,4, 10,8%-ban román, 3,2%-ban német. „Viszont a nem magyar nyelvűek 95,4%-a beszélt magyarul! A színház nem valami ellenében volt nemzeti, hanem a magyar kultúra ápolása és terjesztése érdekében.” (144.)
[5] Ez maradt a kommunista uralom idején az egyetlen katolikus iskola Erdélyben.
[6] „A Mária-kongregáció a katolikus ifjakat tömörítő ifjúsági szervezet volt, hitbuzgalmi és kulturális-önképzési jelleggel. Minden csoportja foglalkozott alkalmi színielőadással.” (176.)
[7] A pontos idézetből részlet: „A színház mint a társasjáték egyik legszebb formája…” Forrás: R. Hajek Sárának az Erdélyi Iskola 1936. novemberi számában megjelent írása.
Transindex.ro
2015. március 13.
A román parlamentben lehet a kommunizmus múzeuma
Törvénytervezetet terjesztett be az ellenzéki román Nemzeti Liberális Párt (PNL) a kommunizmus múzeumának létrehozásáról. A múzeum a bukaresti parlament jelenlegi épületében kaphat helyet.
A kezdeményezők szerint az új intézmény a kommunizmus borzalmait mutatná be, és ezáltal emléket állítanak a korszak áldozatainak. A múzeumalapítás mellett legutóbb Klaus Iohannis román államelnök szállt síkra. A törvénytervezetről előbb a szenátusnak, majd a képviselőháznak kell döntenie – írta pénteken a Mediafax hírügynökség. Romániában nem létezik olyan állami múzeum, amely a kommunizmus áldozatainak állít emléket. Máramarosszigeten létezik ugyan egy ilyen intézmény, de az civil kezdeményezésre jött létre.
A tervezet szerint azért éppen a parlament épületében kapna méltó helyet a múzeum, mert a Pentagon után a világ második legnagyobb építményének számító monstrumot „Európa egyik legkegyetlenebb diktátorának" számító Ceausescu álmodta meg. A betonkolosszus emberéletek, valamint egy egész nemzet áldozatvállalása árán épült meg – érveltek a kezdeményezők.
A Bukarest központjában található, Nép Háza néven ismert hatalmas méretű épületet az 1980-as évek végén kezdték el építeni Ceausescu parancsára. A gigantikus beruházás rendkívül költséges volt, és arra volt hivatott, hogy kielégítse a Ceausescu-házaspár szeszélyeit és luxusigényét, miközben Románia lakossága nélkülözéseket volt kénytelen elszenvedni, ami végül 1989-ban a román forradalom kirobbanásához, valamint Ceausescuék és a kommunizmus bukásához vezetett. A tervezet szerint az intézmény a kulturális minisztérium égisze alatt működne.
Romániában nem újkeletű egy ilyen múzeum alapításának a gondolata. Már Traian Basescu volt államfő is javasolta 2006-ban, amikor egy történészek által készített jelentés alapján elítélte a kommunizmust. Az ő két elnöki mandátuma alatt azonban nem valósult meg, ezért tavaly decemberben Temesváron az 1989-es romániai rendszerváltozás negyed évszázados évfordulója alkalmából Iohannis is szorgalmazta az alapítást.
A jelenlegi államfő állásfoglalása azt követően született meg, hogy tavaly a román parlament elutasított egy erről szóló törvénytervezetet, miután a Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök által vezetett kormány nem támogatta az ötletet.
Erdély.ma
Törvénytervezetet terjesztett be az ellenzéki román Nemzeti Liberális Párt (PNL) a kommunizmus múzeumának létrehozásáról. A múzeum a bukaresti parlament jelenlegi épületében kaphat helyet.
A kezdeményezők szerint az új intézmény a kommunizmus borzalmait mutatná be, és ezáltal emléket állítanak a korszak áldozatainak. A múzeumalapítás mellett legutóbb Klaus Iohannis román államelnök szállt síkra. A törvénytervezetről előbb a szenátusnak, majd a képviselőháznak kell döntenie – írta pénteken a Mediafax hírügynökség. Romániában nem létezik olyan állami múzeum, amely a kommunizmus áldozatainak állít emléket. Máramarosszigeten létezik ugyan egy ilyen intézmény, de az civil kezdeményezésre jött létre.
A tervezet szerint azért éppen a parlament épületében kapna méltó helyet a múzeum, mert a Pentagon után a világ második legnagyobb építményének számító monstrumot „Európa egyik legkegyetlenebb diktátorának" számító Ceausescu álmodta meg. A betonkolosszus emberéletek, valamint egy egész nemzet áldozatvállalása árán épült meg – érveltek a kezdeményezők.
A Bukarest központjában található, Nép Háza néven ismert hatalmas méretű épületet az 1980-as évek végén kezdték el építeni Ceausescu parancsára. A gigantikus beruházás rendkívül költséges volt, és arra volt hivatott, hogy kielégítse a Ceausescu-házaspár szeszélyeit és luxusigényét, miközben Románia lakossága nélkülözéseket volt kénytelen elszenvedni, ami végül 1989-ban a román forradalom kirobbanásához, valamint Ceausescuék és a kommunizmus bukásához vezetett. A tervezet szerint az intézmény a kulturális minisztérium égisze alatt működne.
Romániában nem újkeletű egy ilyen múzeum alapításának a gondolata. Már Traian Basescu volt államfő is javasolta 2006-ban, amikor egy történészek által készített jelentés alapján elítélte a kommunizmust. Az ő két elnöki mandátuma alatt azonban nem valósult meg, ezért tavaly decemberben Temesváron az 1989-es romániai rendszerváltozás negyed évszázados évfordulója alkalmából Iohannis is szorgalmazta az alapítást.
A jelenlegi államfő állásfoglalása azt követően született meg, hogy tavaly a román parlament elutasított egy erről szóló törvénytervezetet, miután a Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök által vezetett kormány nem támogatta az ötletet.
Erdély.ma
2015. március 25.
Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen
A Bernády Házban a fenti címmel tartott hétfő délután előadást Novák Csaba Zoltán, a marosvásárhelyi Román Akadémia Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Kutatóintézetének munkatársa. Ugyanitt került sor az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) tanulmánykötet bemutatójára, amelyet Gagyi József, a Sapientia EMTE tanára ismertetett.
Az előadásról, illetve a kutatásokról Novák Csaba Zoltánt kérdeztük:
– 25 éves a romániai rendszerváltás. Ennek kapcsán átfogó kutatást szervezett a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet 12 olyan településen, ahol a magyarság többségben van vagy nagy arányban van jelen: Aradon, Temesváron, Nagyváradon, Szatmáron, Máramarosszigeten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában, Székelyudvar-helyen, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen. Főleg városokban vizsgáltuk meg, hogyan zajlott le a rendszerváltás az illető településen, illetve az adott magyar közösség hogyan szervezte meg önmagát. Minden településen egy helyi történész vagy történelemtanár készítette el a kutatásokat: egy dokumentációt az adott település rendszerváltásra vonatkozó történetében, a település eseményeinek kronológiáját, illetve minden településen öt-tíz személlyel készítettek életútinterjút. Ezek az anyagok megtalálhatók az intézet irattárában, de a honlapon is hozzáférhetők. A kutatás tehát föltérképezi, hogy hogyan szerveződött meg a romániai magyarság.
– Mi volt a közös vonás, melyek voltak a különbségek?
– Három típusú rendszerváltás-történetet lehet rekonstruálni Erdélyben magyar szempontból. Az első a Székelyföldön, vagyis a tömbmagyar vidékeken lezajlott rendszerváltás, ahol a magyarság aktívan részt vett a forradalmi eseményekben, és a számarányának megfelelő arányban került be a helyi vezetésbe. Van egy szórvány típusú rendszerváltás, ez általában a nyugat- vagy közép-erdélyi városokra jellemző, Aradra, Temesvárra, Nagyváradra, de akár Kolozsvárra is, ahol a magyarság számarányát tekintve kisebb arányban volt jelen, és külön fejezet Marosvásárhely, ahol egy sajátos keveréke zajlik a két típusnak. Itt a magyarság kellő súllyal van jelen a városvezetésben, de erős ellenlépés kezdődik el az 1990. januári időszaktól folyamatosan, ami majd elvezet a fekete márciushoz.
– Beszélt a romániai magyar szervezetek megalakulásáról is.
– Romániában a ’80-as években az erőteljes diktatórikus elnyomás miatt nem alakult ki a magyarországihoz vagy a lengyelországihoz hasonló demokratikus ellenzék, értelmiség. Ezért nehéz volt újraszervezni a diktatúra utáni új hatalmi szerveket, úgy fölállítani, hogy megkerüljék az egykori kommunista pártot. Az RMDSZ – és általában a magyar közösség – kemény szorítás után talált önmagára ’89-ben. Csodával határos módon egy 45-50 éves diktatúra után, szétvert intézményi hálózattal, szinte a semmiből, heteken belül a legelemibb szervezetektől egészen a politikai érdekképviseleti szervezetig megszervezi önmagát, új erővel töltődik fel, s olyan gyors volt ez az újjászerveződés, hogy sok románban azt az érzést keltette, hogy kívülről irányított és szervezett folyamat volt.
Nagyon nehéz volt érdekképviseleti szervezetet létrehozni, hiszen minden olyan intézmény, amely hátteret jelenthetett volna egy ilyen csoportosulásnak, a ’80-as években gyakorlatilag fölszámolódott. Egyetlen olyan értelmiségi kör működött Romániában 1989-ben, amelynek teljes Erdély-szintű lefedettsége volt, a Kriterion kiadó és a Domokos Géza által vezetett kiadói hálózat értelmisége, illetve a különböző helyi lapoknál működő értelmiségi csoportok. Ezekre épül majd az RMDSZ. Tehát a többnyire elszigetelt, de egymással informális kapcsolatban levő magyar értelmiségiek azok, akik megszervezik az RMDSZ-t, amely későbbi hetekben, hónapokban kiegészül egy nagyon jelentős szerepet játszó műszaki értelmiséggel.
– A romániai rendszerváltásnak az erdélyi magyarság szempontjából van egy másik nagyon fontos vetülete: az etnikai, nemzetiségi kérdés.
– Tudjuk azt, hogy a Ceausescu-rendszer utolsó időszakában az asszimilációra hajtott. Nagyon fontos volt, hogy a rendszerváltás után hogyan fog viszonyulni a kérdéshez a Nemzeti Megmentési Front. Úgy tűnt, hogy pozitívan viszonyul a kérdéshez, január elején ki is adtak egy nyilatkozatot, de valamikor január-február tájékán fordulat történt, amit úgy neveznek, hogy az ellopott forradalom. Ebben az Iliescu által vezetett új csoport – kénytelen vagy jószántából – alkut kötött azokkal a csoportokkal, amelyek tagjai az egykori nómenklatúrába tartoztak, vagyis a Román Kommunista Párt érdekszférájába tartozó csoportokkal. Ennek égisze alatt 1990 februárjában, majd később, a nyár folyamán a bukaresti bányászjárásokkal, Erdélyben a marosvásárhelyi eseményekkel gyakorlatilag átmentette a régi elit a pozícióit 1990-ben, és egy mérsékelt, amolyan peresztrojka típusú rendszerváltásról beszélhetünk Románia esetében.
Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990)
"Az 1989-es események magyar szemszögből való kutatása 2010-ben indul a kolozsvári NKI keretében. A kutatás lezárásaként készült el a 12 esettanulmány (…). A cél az volt, hogy a romániai rendszerváltásnak egy eddig kevésbé ismert oldalát – tételesen a magyar kisebbségi szerepvállalást és önszerveződést – szakszerűen, történeti kutatásokkal dokumentáljuk és értelmezzük" – olvasható egyebek mellett a Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán által szerkesztett, Gagyi József egyetemi tanár által bemutatott tanulmánykötet hátlapján.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
A Bernády Házban a fenti címmel tartott hétfő délután előadást Novák Csaba Zoltán, a marosvásárhelyi Román Akadémia Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Kutatóintézetének munkatársa. Ugyanitt került sor az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) tanulmánykötet bemutatójára, amelyet Gagyi József, a Sapientia EMTE tanára ismertetett.
Az előadásról, illetve a kutatásokról Novák Csaba Zoltánt kérdeztük:
– 25 éves a romániai rendszerváltás. Ennek kapcsán átfogó kutatást szervezett a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet 12 olyan településen, ahol a magyarság többségben van vagy nagy arányban van jelen: Aradon, Temesváron, Nagyváradon, Szatmáron, Máramarosszigeten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában, Székelyudvar-helyen, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen. Főleg városokban vizsgáltuk meg, hogyan zajlott le a rendszerváltás az illető településen, illetve az adott magyar közösség hogyan szervezte meg önmagát. Minden településen egy helyi történész vagy történelemtanár készítette el a kutatásokat: egy dokumentációt az adott település rendszerváltásra vonatkozó történetében, a település eseményeinek kronológiáját, illetve minden településen öt-tíz személlyel készítettek életútinterjút. Ezek az anyagok megtalálhatók az intézet irattárában, de a honlapon is hozzáférhetők. A kutatás tehát föltérképezi, hogy hogyan szerveződött meg a romániai magyarság.
– Mi volt a közös vonás, melyek voltak a különbségek?
– Három típusú rendszerváltás-történetet lehet rekonstruálni Erdélyben magyar szempontból. Az első a Székelyföldön, vagyis a tömbmagyar vidékeken lezajlott rendszerváltás, ahol a magyarság aktívan részt vett a forradalmi eseményekben, és a számarányának megfelelő arányban került be a helyi vezetésbe. Van egy szórvány típusú rendszerváltás, ez általában a nyugat- vagy közép-erdélyi városokra jellemző, Aradra, Temesvárra, Nagyváradra, de akár Kolozsvárra is, ahol a magyarság számarányát tekintve kisebb arányban volt jelen, és külön fejezet Marosvásárhely, ahol egy sajátos keveréke zajlik a két típusnak. Itt a magyarság kellő súllyal van jelen a városvezetésben, de erős ellenlépés kezdődik el az 1990. januári időszaktól folyamatosan, ami majd elvezet a fekete márciushoz.
– Beszélt a romániai magyar szervezetek megalakulásáról is.
– Romániában a ’80-as években az erőteljes diktatórikus elnyomás miatt nem alakult ki a magyarországihoz vagy a lengyelországihoz hasonló demokratikus ellenzék, értelmiség. Ezért nehéz volt újraszervezni a diktatúra utáni új hatalmi szerveket, úgy fölállítani, hogy megkerüljék az egykori kommunista pártot. Az RMDSZ – és általában a magyar közösség – kemény szorítás után talált önmagára ’89-ben. Csodával határos módon egy 45-50 éves diktatúra után, szétvert intézményi hálózattal, szinte a semmiből, heteken belül a legelemibb szervezetektől egészen a politikai érdekképviseleti szervezetig megszervezi önmagát, új erővel töltődik fel, s olyan gyors volt ez az újjászerveződés, hogy sok románban azt az érzést keltette, hogy kívülről irányított és szervezett folyamat volt.
Nagyon nehéz volt érdekképviseleti szervezetet létrehozni, hiszen minden olyan intézmény, amely hátteret jelenthetett volna egy ilyen csoportosulásnak, a ’80-as években gyakorlatilag fölszámolódott. Egyetlen olyan értelmiségi kör működött Romániában 1989-ben, amelynek teljes Erdély-szintű lefedettsége volt, a Kriterion kiadó és a Domokos Géza által vezetett kiadói hálózat értelmisége, illetve a különböző helyi lapoknál működő értelmiségi csoportok. Ezekre épül majd az RMDSZ. Tehát a többnyire elszigetelt, de egymással informális kapcsolatban levő magyar értelmiségiek azok, akik megszervezik az RMDSZ-t, amely későbbi hetekben, hónapokban kiegészül egy nagyon jelentős szerepet játszó műszaki értelmiséggel.
– A romániai rendszerváltásnak az erdélyi magyarság szempontjából van egy másik nagyon fontos vetülete: az etnikai, nemzetiségi kérdés.
– Tudjuk azt, hogy a Ceausescu-rendszer utolsó időszakában az asszimilációra hajtott. Nagyon fontos volt, hogy a rendszerváltás után hogyan fog viszonyulni a kérdéshez a Nemzeti Megmentési Front. Úgy tűnt, hogy pozitívan viszonyul a kérdéshez, január elején ki is adtak egy nyilatkozatot, de valamikor január-február tájékán fordulat történt, amit úgy neveznek, hogy az ellopott forradalom. Ebben az Iliescu által vezetett új csoport – kénytelen vagy jószántából – alkut kötött azokkal a csoportokkal, amelyek tagjai az egykori nómenklatúrába tartoztak, vagyis a Román Kommunista Párt érdekszférájába tartozó csoportokkal. Ennek égisze alatt 1990 februárjában, majd később, a nyár folyamán a bukaresti bányászjárásokkal, Erdélyben a marosvásárhelyi eseményekkel gyakorlatilag átmentette a régi elit a pozícióit 1990-ben, és egy mérsékelt, amolyan peresztrojka típusú rendszerváltásról beszélhetünk Románia esetében.
Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990)
"Az 1989-es események magyar szemszögből való kutatása 2010-ben indul a kolozsvári NKI keretében. A kutatás lezárásaként készült el a 12 esettanulmány (…). A cél az volt, hogy a romániai rendszerváltásnak egy eddig kevésbé ismert oldalát – tételesen a magyar kisebbségi szerepvállalást és önszerveződést – szakszerűen, történeti kutatásokkal dokumentáljuk és értelmezzük" – olvasható egyebek mellett a Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán által szerkesztett, Gagyi József egyetemi tanár által bemutatott tanulmánykötet hátlapján.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)